V

A FOGOLY LÁNY

V. La Prisonnière

Fordította: Jancsó Júlia


Reggelente, amikor még a falnak fordulva feküdtem, és nem láttam, milyen

színben játszik a nap fénycsíkja a súlyos ablakfüggönyök fölött, máris tudtam,
milyen idő van aznap. Az utca első neszei hozták a hírt, ahogy a párás levegőben
tompán és tétován jutottak fel hozzám, avagy éppen a pendülő nyíl feszességével
röppentek fel egy-egy tágas, fagyos, tiszta reggel visszhangzó és üres terében;
amint az első villamos kigördült, már hallottam, hogy csörömpölése
megdermed-e az eső hidegében, vagy meredeken ível az égbolt felé. Sőt talán
még ezeket a zörejeket is megelőzte valami gyorsabb és áthatóbb sugallat, mely
beszüremlett álmomba, és a havazás hírnökeként szomorúsággal árasztotta el,
vagy olyan, szűnni nem akaró naphimnuszra fakasztotta egyik apró, átmeneti
énemet, hogy az ének hallatán, még álmomban, elmosolyodtam, lehunyt szemem
már felkészült a káprázatra, s ébredésem mámorító volt, csupa zene. Ebben az
időszakban egyébként is elsősorban hálószobámból érzékeltem a külvilágot.
Tudom, Bloch[657] azt mesélte: mikor esténként meglátogatott,
beszélgetésfoszlányokat hallott kiszűrődni a szobámból; mivel pedig a mama
Combray[658]-ban volt, és Bloch soha senki mást nem talált nálam, arra a
következtetésre jutott, hogy magamban beszélek. Mikor azután jóval később
megtudta, hogy Albertine[659] ez idő tájt nálam lakott, és rájött, hogy mindenki
elől rejtegettem barátnőmet, kijelentette, már érti, miért nem akaródzott ebben az
időszakban soha társaságba járnom. De tévedett. Tévedése persze felettébb
megbocsátható, hiszen a valóság – bármily szükségszerű is – nem látható előre
teljesen; akik bizonyos konkrét részleteket tudnak meg valaki más életéről,
mindjárt hamis következtetéseket vonnak le belőlük, és a frissen napvilágra
került tényben olyan dolgok magyarázatát látják, melyeknek éppenséggel semmi
közük sincsen az illetőhöz.
Ha mostanában arra gondolok, hogy Balbecből[660] hazatértünkkor barátnőm
egy fedél alatt élt velem Párizsban, hogy lemondott a tengeri utazás ötletéről,
hogy ott aludt, alig húszlépésnyire tőlem, a folyosó túlsó végén, apám
kárpitozott dolgozószobájában, és hogy esténként, sőt inkább éjszaka, mielőtt
magamra hagyott volna, úgy csúsztatta számba a nyelvét, mint a mindennapi
kenyeret, mint azt a fajta tápláló és már-már szentelt húst, melynek a miatta
kiállott szenvedéseink végül valamiféle lelki édességet adtak, nem az az éjszaka
ötlik fel bennem mindjárt párhuzamként, amelyet De Borodino[661] kapitány
engedélyével a laktanyában tölthettem, mert ez a kegy voltaképpen csak valami
múló rosszérzésre volt gyógyír, hanem az a másik, amikor édesapám felküldte
hozzám a mamát, hogy az enyém mellé állított keskeny ágyon éjszakázzon.
Lám, ilyen az élet: amikor megint csak segítségünkre siet, hogy egy
elkerülhetetlennek vélt fájdalomtól megszabadítson, ezt mindig más és más, és
néha olyannyira ellentétes körülmények között teszi, hogy szinte
szentségtörésszámba megy, ha felismerjük: mindannyiszor egyazon kegyelem
szabatott ki ránk!


Amint Albertine megtudta Françoise[662]-tól, hogy behúzott függönyű szobám
sötétjében ébren vagyok már, nem törődött azzal, hogy tisztálkodás közben némi
zajt csap a mosdófülkéjében. Ilyenkor gyakran nem húztam tovább az időt,
hanem bementem az övével szomszédos, igen kellemes fürdőszobába. Hajdanán
egy színigazgató százezreket költött arra, hogy valódi smaragdokkal rakassa ki a
császárnő szerepét játszó díva trónusát. Az Orosz Balett[663] tanított meg minket
arra, hogy a megfelelő pontra irányított egyszerű fényhatások ugyanolyan pazar
és még változatosabb ékköveket csillantanak fel. De ez az immár kevésbé
anyagszerű díszlet sem oly elbűvölő, mint az, amellyel a reggel nyolc órai
napsütés fogad ahelyett, amit olyankor látunk szokás szerint, amikor csak délben
kelünk fel. A két fürdőszoba ablakai, hogy kívülről ne lehessen belátni, nem
sima üvegből készültek, hanem ódivatú műzúzmarával vonták be őket. A nap
most egyszerre sárgára festette ezt az üvegmuszlint, bearanyozta, s miközben
egy – régóta megszokás lepte – egykor volt fiatalemberre lelt bennem, oly
mámorító emlékekkel árasztott el, mintha csak a szabad természetben lennék,
napsütötte lombok alatt, ahonnét a madár sem hiányzik. Hiszen a túloldalról
Albertine szűnni nem akaró fütyülését hallottam:

Bolondság minden fájdalom,
s aki hallgat rá, az is bolond.[664]

Túlságosan szerettem ahhoz Albertine-t, hogy derűsen meg ne mosolyogjam

kificamodott zenei ízlését. Ez a melódia egyébként az előző nyáron valósággal
elbűvölte Bontemps-nét[665], akinek azonban hamarosan fülébe jutott, hogy a dal
ostoba, így azután, ha vendégei voltak, nem ezt énekeltette barátnőmmel, hanem
a

Búcsúének száll fel a kavargó vizekből[666]
kezdetűt, mely nemsokára ugyancsak átminősült „régi, elcsépelt Massenet-
nótá”-vá, amellyel „a kicsike agyongyötri a fülünket”.
Felhő vonult el felettünk, eltakarta a napot, s én láttam, amint a szemérmes,
dús lombú üvegfüggöny fénye kihuny, s az ablak ismét szürkeségbe burkolózik.
A két mosdófülke között (Albertine-é hajszálra olyan volt, mint az enyém, és a
mama, akinek egy másik fürdőszoba is rendelkezésére állt a lakás túlsó végén,
csak azért nem használta soha, hogy engem ne zavarjon a neszezéssel) a
válaszfal oly vékony volt, hogy nyugodtan átszólhattunk egymáshoz mosdás
közben, beszélgetésünket csak a vízcsobogás szakította meg, olyasfajta
intimitásban, amire szállodákban gyakran ad alkalmat a szállás szűkössége és a
helyiségek közelsége, Párizsban viszont igen ritkán adatik meg.
Más napokon ágyban maradtam, álmodozva, amíg csak kedvem tartotta, mivel
az volt az utasítás, hogy senki sem jöhet be hozzám, amíg nem csöngettem, ez
pedig lévén hogy a csengőgomb igen alkalmatlan helyen volt az ágyam felett –
gyakran nem kis időbe tellett, mivel lusta voltam érte nyúlni, és mert annyira
örültem, amiért magam lehetek, hogy néhány percre csaknem visszaaludtam.
Nem mintha tökéletesen hidegen hagyott volna, hogy Albertine nálunk lakik.
Azzal, hogy elszakadt a barátnőitől, szívemet sikerült újabb szenvedéstől
megkímélnie. Megnyugvást hozott szívemnek, már-már a mozdulatlanságig
lecsendesítette, s ezzel segítette gyógyulását. Ez a nyugalom azonban, amelyet
barátnőmnek köszönhettem, inkább a fájdalom enyhülése volt, mint
gyönyörűség. Nem arról van szó, hogy ne ízleltem volna miatta számos
élvezetet, melyektől a nagyon is erős fájdalom korábban távol tartott, ezeket
azonban korántsem Albertine-nek köszönhettem, akit különben cseppet sem
találtam már szépnek, akivel unatkoztam, és akiről világosan éreztem, hogy nem
szeretem; épp ellenkezőleg: olyankor kóstoltam beléjük, amikor Albertine nem
volt mellettem. Így hát a nap kezdeteként nem is hívattam mindjárt barátnőmet –
főként szép időben nem. Néhány percig – hisz tudtam, hogy boldogabbá tesz,
mint Albertine – négyszemközt maradtam még a bensőmben élő kis emberrel, a
napköszöntő dalosával, akiről már szóltam. Énjeink közül, amelyek
egyéniségünket alkotják, nem a legfeltűnőbbek a leglényegesebbek. Az én
bensőmben, amikor a betegség majd sorra legyűri őket, mindig megmarad kettő-
három, a többinél szívósabb, köztük például egy bizonyos filozófus, aki csak
abban leli örömét, ha két műalkotás, két érzés között valamely egybeesést fedez
fel. Nemegyszer eltöprengtem azonban azon, hogy vajon nem az a kis figura
lesz-e a legutolsó közülük, aki igencsak emlékeztet arra a másikra, akit a
combray-i optikus tett ki a kirakatába azért, hogy az időjárást mutassa, s aki
nyomban ledobta a csuklyáját, mihelyt kisütött a nap, majd visszavette, ha esőre
állt az idő. Jól tudom, milyen önző ez a kis figura: kínozhat engem görcsös
fulladás, melyet csakis az eső csillapíthatna, ő mit sem törődik vele, és már az
első, oly türelmetlenül várt cseppekre elszáll minden vidámsága, és
rosszkedvűen húzza fel a csuklyáját. Erősen hiszem viszont, hogy haláltusám
idején, amikor az összes többi énem odalesz már, elég, ha csak egyetlen
napsugár felragyog majd utolsó sóhajom pillanatában, a kis barométer-figura
mindjárt elemében lesz, és kapucniját ledobva így dalol: „Ó, végre szép idő
van!”
Becsöngettem Françoise-t. Kinyitottam a Le Figaró[667]-t. Egy cikket
kerestem (és megállapítottam, hogy nincs benne), ha ugyan cikknek lehetett
nevezni annak a nemrégiben meglelt oldalnak némiképpen átdolgozott
változatát, amelyet hajdan Percepied doktor kocsijában írtam a martinville-i
harangtornyok láttán, és elküldtem a lapnak. Azután mama levelét olvasgattam.
Mama furcsának, megbotránkoztatónak találta, hogy egy fiatal lány kettesben
lakjék velem. Első nap, Balbecből való távozásunk napján, amikor látta,
mennyire boldogtalan vagyok, és aggódott, amiért egyedül kell hagynia, talán
még örült is, mikor megtudta, hogy Albertine velünk utazik, és látta, hogy a mi
málháink mellé (amelyek mellett sírva töltöttem az éjszakát a balbeci
szállodában) Albertine-éit is felpakolják a kisvonatra: a keskeny fekete ládákat,
melyeknek alakja koporsóra emlékeztetett, s melyekről nem sejtettem, hogy
életet vagy halált hoznak-e a házunkba. De azon a verőfényes reggelen, afölötti
nagy örömömben, hogy magammal vihetem Albertine-t, rettegésem múltán,
hogy barátnőm netán Balbecben marad, nem is gondolkoztam ezen. Csakhogy ez
a terv, ha kezdetben nem volt is visszatetsző édesanyám számára (hiszen oly
kedvesen beszélt barátnőmmel, mint az anya, akinek a fia nemrégiben súlyosan
megsebesült, s aki most hálás az ifjú szeretőnek, amiért nagy odaadással ápolja
gyermekét), azzá lett, amióta túlságosan is valóra vált, és a fiatal lány egyre
hosszabb ideje élt az otthonunkban, a mi otthonunkban, s ráadásul a szüleim
távollétében. Azt ugyan nem mondhatom, hogy édesanyám valaha jelezte volna
nekem rosszallását. Akárcsak hajdanán, amikor nem merte többé a szememre
vetni idegességemet, lustaságomat, most arra ügyelt aggályosan – amit én talán
nem is gyanítottam igazán vagy nem akartam gyanítani –, nehogy beárnyékolja
életemet a fiatal lánnyal szembeni fenntartásaival, akiről azt mondtam neki, hogy
hamarosan eljegyzem; nehogy a későbbiekben emiatt legyek kevésbé odaadó a
feleségemmel, vagy hogy netán – amikor ő már nem lesz – lelkifurdalást
ébresszen majd bennem, amiért fájdalmat okoztam neki azzal, hogy feleségül
vettem Albertine-t. Mama inkább úgy tett, mintha helyeselné az
elhatározásomat, melytől érzése szerint úgysem tudott volna eltántorítani. De
azok, akik ekkoriban találkoztak vele, elmondták, hogy az édesanyja elvesztése
miatti fájdalomhoz valami múlni nem akaró gondterheltség is járult. Ettől a
szellemi erőfeszítéstől, belső vívódástól mama nagy forróságot érzett a
halántékán, és folyton az ablakokat nyitogatta, hogy felfrissüljön. Elhatározásra
azonban sehogy sem tudott jutni, nehogy rossz irányban „befolyásoljon”, és
tönkretegye azt, amit a boldogságomnak vélt. Még arra sem tudta rászánni
magát, hogy megakadályozzon abban, hogy Albertine-t átmenetileg hozzánk
költöztessem. Nem akart szigorúbbnak mutatkozni, mint Bontemps-né, akit a
dolog elsősorban érintett, és aki nem talált benne semmi illetlent, amivel
ugyancsak meglepte édesanyámat. Mama mindenesetre sajnálta, hogy kénytelen
kettesben hagyni bennünket, akár hosszú hónapokra (ahogy végül is történt),
amíg Combray-ban van, ahol dédnagynéném éjjel-nappal igényt tartott rá. Ott-
tartózkodását megkönnyítette Legrandin[668] jósága és odaadása, aki – noha alig
ismerte nénémet – semmilyen fáradtságtól nem riadt vissza, és hétről hétre
halogatta visszatérését Párizsba, először egyszerűen csak azért, mert az
édesanyja barátnőjéről volt szó, majd megérezte, hogy a gyógyíthatatlan
betegnek jólesik a gondoskodása, és nem tud meglenni nélküle. A sznobizmus a
lélek súlyos, ám lokális betegsége, mely nem az egész lelket károsítja. Én
azonban – nem úgy, mint ő – nagyon is örültem annak, hogy mama elutazik
Combray-ba, mert enélkül tartottam volna attól (hiszen barátnőmnek nem
mondhattam, hogy titkolja el), hogy felfedezi Albertine és Vinteuil[669]
kisasszony barátságát. Márpedig édesanyám szerint ez nemcsak egy házasságot
akadályozott volna meg egyértelműen – mellyel kapcsolatban egyébként azt
kérte tőlem, hogy ne beszéljek róla eldöntött dologként barátnőmnek, s melynek
gondolata egyre elviselhetetlenebb volt számomra –, hanem azt is lehetetlenné
tette volna, hogy barátnőm egy ideig nálunk lakhasson. Ilyen súlyos indíték híján
– amelyről nem is volt tudomása – a mama egyrészt emelkedett és
szabadgondolkodó nagyanyámat utánozva – George Sand[670] csodálóját, aki azt
vallotta, hogy az erény a szív nemességében leledzik –, illetve az én
erkölcsromboló befolyásom hatására mostanában elnézőnek mutatkozott olyan
nőkkel, akiknek viselkedését hajdan, de akár még most is, ha párizsi vagy
combray-i polgárasszony barátnőiről lett volna szó, szigorúan ítélte volna meg,
akiknek a nagy lelkéről én viszont ódákat zengtem neki, és akiknek sok mindent
megbocsátott, amiért igazán szeretnek engem. Mindezek ellenére, és az
illendőség kérdésén túlmenően is, azt hiszem, mama képtelen lett volna elviselni
Albertine-t, hiszen ő Combray-ban, Léonie nénémnél és minden más
nőrokonánál olyasfajta rendhez szokott, melyről barátnőmnek halvány fogalma
sem volt. Albertine a világért be nem csukott volna egy ajtót, viszont éppoly
fesztelenül ment be bármelyiken, amelyet nyitva talált, mint valami kutya vagy
macska. Jelenlétének kissé kényelmetlen bája így nem is a fiatal lányé volt,
hanem inkább a háziállaté, amely ki-be jár a szobákban, mindenütt ott van, ahol
nem számítunk rá, és egyszer csak – mély megnyugvást hozva – odapattan
mellém az ágyra, elvackolódik, s többé el nem mozdul a helyéről, de mit sem
zavar – nem úgy, mint egy ember. Lassacskán mégis megtanulta, hogy
alkalmazkodjék az alvásidőmhöz, nem csupán bejönni nem próbált hozzám, de
zajt sem csapott, míg nem csengettem. Ezeket a rendszabályokat Françoise
kényszerítette rá. Françoise azok közül a combray-i cselédek közül való volt,
akik tudatában vannak gazdájuk értékének, és annak, hogy a legkevesebb, amit
érte tehetnek az, hogy maradéktalanul kikövetelik, ami megítélésük szerint jár
neki. Ha egy ismeretlen vendég azzal adott borravalót Françoise-nak, hogy ossza
meg a konyhalánnyal, az adományozó szinte még oda sem nyújthatta a pénzt,
amikor Françoise már gyorsan, tapintatosan és nem kevésbé határozottan
kioktatta a konyhalányt, és ő mindjárt jött is köszönetet mondani – nem ám
félszóval, hanem nyíltan, fennen, ahogyan azt Françoise szerint kell. A combray-
i pap nem volt éppen lángelme, de ő is pontosan tudta, hogy mi az illendőség.
Sazerat-né[671] protestáns rokonainak lánya az ő irányításával katolizált, és a
család kifogástalanul viselkedett vele. Majd arról volt szó, hogy a lányt egy
méséglise-i nemesember venné feleségül. A fiatalember szülei meglehetősen
lekezelő levélben kértek információkat, melyben megvetéssel szóltak a
protestáns eredetről. A combray-i pap erre olyan hangvételben válaszolt, hogy a
méséglise-i nemes megtörten és meghunyászkodva új, igencsak másfajta levelet
írt, s ebben mint a lehető legbecsesebb kegyért folyamodott a fiatal lánnyal
kötendő frigyért.
Françoise-nak nem személyes érdeme volt, hogy megtanította Albertine-t
álmom tiszteletben tartására. A hagyomány a vérébe ivódott. Konok hallgatása
vagy ellentmondást nem tűrő válasza hallatán, amelyet Albertine valamely
ártatlanul megfogalmazott javaslatára adott, hogy mondjuk jöjjön be hozzám,
vagy kérjen tőlem valamit, barátnőm döbbenten érzékelte, hogy különös világba
csöppent, ahol ismeretlen szokások élnek, életét olyan szabályok irányítják,
melyeknek áthágására gondolni sem szabad. Ennek első előérzete már
Balbecben megérintette, Párizsban azonban meg sem próbált ellenszegülni, és
reggelente türelmesen kivárta, amíg megszólal a csengő a szobámban, s csak
ezután mert zajt ütni.
Ez a nevelés, amelyben Françoise részesítette, egyébként öreg szolgálónknak
is javára vált, mert lassacskán elcsendesítette panaszszavait, melyek Balbecből
való hazautazásunk óta szüntelenül ki-kiszakadtak belőle. Történt ugyanis, hogy
már éppen felszálltunk a vonatra, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett búcsút
venni a szálloda „gazdasszonyától” attól a bajuszos nőszemélytől, aki az emeleti
folyosókat felügyelte, és aki alig ismerte Françoise-t, ám viszonylag udvarias
volt vele. Françoise mindenáron vissza akart fordulni, le akart szállni a vonatról,
visszamenni a szállodába, elbúcsúzni a gazdasszonytól, és csak másnap útnak
indulni. Józanságom és főként hirtelen támadt borzadásom Balbectől nem
engedte, hogy effajta kegyet gyakoroljak; ettől azonban Françoise-on olyan
beteges és lázas rosszkedv hatalmasodott el, melyet a levegőváltozás sem tudott
elmúlasztani, s így Párizsban is megmaradt. Françoise törvényei szerint, amint
azok a Saint-André-des-Champs[672] féldomborművein megjelenítődnek,
ellenségeink halálát kívánni, sőt akár okozni sem tilos; ám maga az iszonyat, ha
nem tesszük meg azt, ami illendő: nem viszonzunk valamely udvariasságot,
faragatlan fatuskóként nem veszünk búcsút elutazás előtt egy emeleti
szobaasszonytól. Az egész úton hazafelé percenként fel-feltoluló emlék, hogy
nem köszönt el ettől a teremtéstől, valósággal ijesztő pírt idézett az arcára. S ha
Párizsig nem volt hajlandó sem enni, sem inni, az feltehetőleg inkább azért volt
így, mert ez az emlék valóságos súllyal „ülte meg a gyomrát” (mindegyik
társadalmi osztálynak megvan a maga patológiája), nem pedig azért, hogy ezzel
minket büntessen.
A számos ok közül, mely arra késztette a mamát, hogy mindennap levelet
küldjön nekem – soha, egyetlenegyből sem maradhatott el Mme de Sévigné[673]
valamely mondásának idézete –, az egyik nagyanyám emlékezete volt. Mama
így írt: „Sazerat-né meghívott minket vendégségbe egyik olyan reggelijére,
melynek titkát csakis ő ismeri, s amely, mint szegény nagyanyád mondta volna
Mme de Sévignét idézve, kiragad minket a magányból anélkül, hogy a
társaságba bevonna.” Egyik első válaszlevelemben voltam oly ostoba, hogy ezt
írjam a mamának: „Édesanyád mindjárt rád ismerne az idézeteidről.” Amivel
három nap múlva ezt a néhány sort érdemeltem ki: „Szegény kisfiam, ha az én
édesanyámról kívántál szót ejteni, igen helytelenül tetted, hogy Mme de
Sévignére hivatkoztál. A márkiz úgy felelt volna neked, ahogy hajdan De
Grignan asszonynak: »Önnek tehát nem volt senkije? Azt hittem, rokonok.«„
Mindeközben barátnőm lépéseit hallottam, amint kijött a hálószobájából, vagy
éppen visszament. Csengettem, hiszen itt volt az ideje, hogy befusson Andrée s
vele a sofőr – Morel barátja, akit Verdurinék adtak kölcsön –, akik Albertine-ért
jöttek. Nemegyszer beszéltem már barátnőmnek arról a távoli lehetőségről, hogy
idővel majd összeházasodunk; de sohasem köteleztem el magamat
egyértelműen; ő pedig – amikor azt mondtam: „nem is tudom, de talán
lehetséges” – tapintatból, mélabús mosollyal ingatta a fejét, és így szólt: „Ó,
nem, nem lehet”, ami annyit jelentett: „túlságosan szegény vagyok én ahhoz”.
Most pedig, ha jövőbeli tervekről esett szó, azt mondtam: „semmi sem
bizonytalanabb”, és mindent elkövettem azért, hogy szórakoztassam Albertine-t,
kellemessé tegyem az életét; öntudatlanul talán arra is törekedvén mindezzel,
hogy felébresszem benne a vágyat arra: bár a feleségem lehetne. Barátnőm csak
nevetett a luxuson, amellyel körülvettem. „Andrée édesanyja igencsak fura képet
vágna, ha látná, hogy olyan gazdag hölgy lett belőlem, mint ő, olyan, akiről azt
szokta mondani: »lovai, kocsijai, festményei« vannak. Hogyan? Még sosem
meséltem, hogy ez a szavajárása? Ó, az aztán a figura! Csak azon csodálkozom,
hogy a festményeket is méltónak tartja a lovakkal és kocsikkal egyszerre
említeni.” Mert, mint a későbbiekben látni fogjuk, Albertine megőrzött ugyan
bizonyos ostoba szófordulatokat, ám elképesztően nagyot fejlődött stílusában,
ami nekem amúgy édes mindegy volt, mivel a nők szellemi fölénye mindig oly
kevéssé érdekelt, hogy ha egyiküknél-másikuknál nyugtáztam is, puszta
udvariasságból tettem. Talán egyedül Céleste[674] különös zsenialitása tetszett.
Akaratlanul is megmosolyogtatott néhány pillanatra, amikor élvén az
alkalommal, hogy megtudta, Albertine nincs velem, ilyen szavakkal szólított
meg: „Mennybéli istenség, aki az ágyra szállott!” Mire én: „Ugyan már, Céleste,
miért éppen »mennybéli istenség«?” „Ó, ha azt hiszi, hogy van valami is
magában a hitvány földön járó lelkekből, nagyon téved.” „No de miért »az ágyra
szállott«, hiszen látja, hogy csak úgy fekszem.” „Maga sosem fekszik csak úgy.
Láttak már valakit így feküdni? Maga csak az imént szállt le ide. Ebben a csupa
fehér pizsamában, ahogy a nyakát hajlíthatja, most épp olyan, akár egy galamb.”
Albertine még a köznapi ostobaságok szintjén is egészen másképp fejezte ki
magát, mint az a kislány, aki alig néhány esztendővel korábban Balbecben volt.
Valamely rosszallóan említett politikai esemény kapcsán egyenesen így
nyilatkozott: „iszonytatónak találom”, és nem is tudom, nem ekkoriban tanulta-e
meg, hogy egy könyv stílusát rossznak ítélve így beszéljen: „érdekesnek érdekes,
de hogy úgy mondjam, »disznómód« fogalmazták.”
A csengőszó előtti belépési tilalmat felettébb mulatságosnak találta. Mivel ő is
átvette családi szokásunkat, az idézgetést, és ehhez azokból a darabokból
merített, amelyeket hajdan a zárdában játszott, s amelyekről azt mondtam, én is
szeretem őket, engem mindig csak Ahasvérushoz[675] hasonlított:

És halállal lakol legott a vakmerő,
Aki hívatlanul színük elébe jő.
S kijár a büntetés, ha e nagy bűnbe esnek,
Nőnek vagy férfinak, parasztnak és nemesnek.
(...)
Magam, ki trónolok, mint társa, felesége
E zord parancs alól én sem vagyok kivéve;
És szabadon szólnom vele csak úgy lehet,
Ha maga felkeres vagy hívat engemet.

Külsőleg is megváltozott. Hosszúkás kék szeme – mely még jobban
elkeskenyedett – alakját is megváltoztatta: színe a régi maradt, de mintha
folyékony halmazállapotúvá vált volna. Olyannyira, hogy amikor a szemét
lehunyta, mintha csak a tenger látképe elé húzott volna függönyt. Kétségkívül a
szeme volt az, amit éjszakánként, amikor elváltam tőle, mindjárt felidéztem
magamban. Reggelente viszont sokáig hajfürtjeinek bodrozódása lepett meg az
újdonság erejével, mintha azelőtt sosem láttam volna. De hát mi lehetne szebb
egy fiatal lány mosolygós tekintete fölött az ibolyafekete fürtök tömött
koszorújánál? A mosoly több barátságot kínál: de a virág-hajzat csillogó, apró
indácskái, melyek közelebbi rokonságban állnak a testtel, s szinte azt alakítják át
hullámaikká, jobb fogódzót adnak a vágynak.
Alighogy bejött a szobámba. Albertine az ágyamra pattant, és néha
intelligenciám jellegét elemezte: őszinte elragadtatással esküdözött, hogy inkább
meghalna, mintsem elhagyjon: az ilyesmi olyan napokon történt, amikor
megborotválkoztam, mielőtt behívattam volna. Albertine azok közé a nők közé
tartozott, akik az érzést nem tudják különválasztani annak okától. Az ilyenek az
üde arcszín látványának gyönyörűségét annak a férfinak az erkölcsi
kiválóságával magyarázzák, akiben jövendő boldogságuk zálogát látják, bár ez a
gyönyörűség hamar megcsappan, és mindjárt kevésbé látszik szükségszerűnek,
amint nem szabadulunk meg a borostánktól.
Megkérdeztem, hová szeretne menni. „Azt hiszem. Andrée[676] a Buttes-
Chaumont-ra akar elvinni, amit nem ismerek.” No persze, lehetetlen volt
kitalálnom, hogy annyi más szó között épp ezek hazugságot takarnak-e.
Különben is bíztam Andrée-ban, hogy mindig elmondja, miféle helyeken járnak
Albertine-nel. Balbecben, amikor Albertine már fárasztott, arra készültem, hogy
hanyagul azt mondom Andrée-nak: „Ó, kicsi Andrée-m, ha előbb láthattam
volna viszont! Akkor magát szerettem volna. De most már másé lett a szívem.
No persze, azért gyakran találkozhatunk, mert a másik nő iránti szerelmem nagy-
nagy bánatot okoz nekem, és maga majd segít megvigasztalódnom.” S lám, ezek
az álságos szavak három hét elteltével igazra fordultak. Párizsban Andrée talán
tényleg hazugságnak hitte őket, s azt gondolta, hogy őt szeretem, ahogyan
Balbecben is kétségkívül ezt hitte volna. Mert az igazság annyira változó
képekben jelenik meg előttünk, hogy a többiek alig ismernek önmagukra
bennük. S mivel tudtam, hogy Andrée mindent elmond majd nekem, amit
Albertine-nel csinálnak, megkértem, ő pedig bele is egyezett, hogy csaknem
mindennap jöjjön el barátnőmért, így azután én nyugodtan otthon maradhattam.
Andrée különleges varázsa pedig, az, hogy a fiatal lányok kis csapatának tagja
volt, bizakodást ébresztett bennem, hogy ő majd mindent elér Albertine-nél, amit
csak szeretnék. Most valóban őszintén mondhattam volna Andrée-nak, hogy ő
hozhat megnyugvást nekem.
Másrészt azért választottam őt (aki csak azért volt Párizsban, mert letett arról a
tervről, hogy visszamegy Balbecbe) barátnőm idegenvezetőjéül, mert Albertine
elmesélte, milyen mély érzéseket táplált Andrée irántam Balbecben régebben,
akkoriban, amikor én épp ellenkezőleg, attól tartottam, hogy untatom; pedig, ha
akkor tudok a dologról, talán Andrée-ba szerettem volna bele. „Hogyhogy nem
tudta – mondta Albertine –, hiszen még tréfálkoztunk is rajta magunk között.
Vagy nem vette észre, hogy Andrée szépen átvette a maga beszéd- és
gondolkodásmódját? Ez főként olyankor volt szembetűnő, amikor egyenesen
magától jött. Mondania sem kellett, hogy találkoztak. Amint megérkezett, az
első pillanatban látszott rajta, hogy előtte magával töltötte az időt. Mi meg csak
összenéztünk, és nevettünk. Olyan volt, mint a szenesember, aki azt akarja
elhitetni, hogy nem szenesember, miközben csupa feketeség. A molnárnak sem
kell mondania, hogy molnár, látszik, hogy csupa liszt a ruhája, a vállán még ott
az imént hordott zsákok helye. Andrée-val ugyanez volt a helyzet: úgy vonta fel
a szemöldökét, mint maga, meg ahogy azt a hosszú nyakát forgatta – el sem
tudom mondani. Ha olyan könyvet veszek elő, amelyik a maga szobájában volt,
olvashatom akár odakint, akkor is tudni róla, hogy a magáé, mert mindig érződik
rajta a maga komisz füstölőinek a szaga. Apróság persze, nem is azért mondom,
de olyan apróság, amelyben voltaképpen van valami kedves. Ha valaki
szeretettel beszélt magáról, vagy láthatóan nagyra tartotta magát, akkor Andrée
egészen odáig volt.”
Mindennek ellenére, nehogy a tudtomon kívül történhessék valami, azt
tanácsoltam, hagyják máskorra a Buttes-Chaumont-i kirándulást, és menjenek
inkább Saint-Cloud-ba vagy bárhová máshová.
Nem mintha – és ezt pontosan tudtam – a lehető legcsekélyebb mértékben is
szerelmes lettem volna Albertine-be. A szerelem talán nem egyéb, mint azoknak
az örvényeknek a továbbgyűrűzése, amelyek egy-egy felindulás hatására
kavarják fel a lelket, ilyen örvények fordították ki magából az én lelkemet is,
amikor Albertine Vinteuil kisasszonyról beszélt Balbecben, de ezek mostanra
elültek. Nem szerettem már Albertine-t, hiszen semmi sem maradt már abból a
mostanra gyógyult fájdalomból, amelyet a balbeci vonatban éreztem, amikor
meg kellett tudnom, miféle kamaszéveket élt Albertine, melyeket talán még
montjouvaini látogatások is tarkítottak. Mindezen túlságosan sokat
gondolkoztam már, mostanra kigyógyultam belőle. Időről időre azonban –
magam sem tudom, miért – Albertine egyes, modoros fordulataiból arra
következtettem, hogy eddigi, mégoly rövid élete során számos bókot, vallomást
hallhatott, s ráadásul gyönyörűséggel, hogy azt ne mondjam, érzéki
gyönyörűséggel hallgathatta őket. Bármilyen kijelentést tettek is előtte például, ő
így kérdezett vissza: „Komolyan? Komolyan mondja?” No persze, ha mint
Odette, azt mondta volna: „Komolyan mondja ezt a sületlenséget?” nem
nyugtalankodtam volna miatta, hiszen a női ész ostoba közhelyessége mindjárt
magyarázatot adott volna a fogalmazás nevetségességére. De a kérdő
arckifejezés, amellyel ezt a „Komolyan?”-t kiejtette, részben olyan teremtés
különös benyomását keltette, aki képtelen önmaga meggyőződni a világ
dolgairól, és aki a mi tanúbizonyságunkra hagyatkozik, mintha nem rendelkezne
ugyanolyan képességekkel, mint mi (ha annyit mondtak neki: „már egy órája
úton vagyunk”, vagy „esik”, ő így kérdezett vissza: „Komolyan?”). Másrészt
azonban, sajnos, a „Komolyan? Komolyan mondja?” igazi eredete bizonyára
nem az a fogyatékosság volt, amely megakadályozta, hogy számot vessen a
külvilág jelenségeivel. Inkább úgy tűnt, hogy ezekkel a szavakkal éretté
válásának korai időszaka óta efféle állításokra válaszolt: „Tudja-e, hogy
életemben nem találkoztam még magához fogható szép nővel?”, „Tudja, hogy
igazán szeretem, rettenetesen, rettenetesen tűzbe hozott?”, a „Komolyan?
Komolyan mondja?” mondatok tehát ezekre az állításokra feleltek magakelletőn
engedékeny szerénységgel; kettőnk között azonban már csak arra szolgáltak,
hogy Albertine az efféle kijelentésre is kérdéssel válaszoljon: „Több mint egy
órát aludt”. „Komolyan?”
Noha a lehető legcsekélyebb mértékben sem éreztem magamat szerelmesnek
Albertine-be, noha nem soroltam gyönyörűségeim közé az együtt töltött
perceket, az időbeosztása továbbra is aggodalommal töltött el; kétségtelenül
azért menekültem el Balbecből, hogy biztos legyek benne: többé nem találkozhat
ezzel vagy azzal a nővel, akivel – mint erre borzadva gondoltam – nevetve, s
talán rajtam nevetve csábulhatna a bűnre, s így távozásommal ügyesen, egyetlen
huszárvágással próbáltam véget vetni minden romlott kapcsolatának. Albertine-
ben pedig olyan erős volt a tétlenségre való hajlam, annyi készséggel hajlott a
felejtésre és az alávetettségre, hogy ezek a kapcsolatok valóban megszakadtak,
és én kigyógyultam kínzó fóbiámból. Csakhogy ez a fóbia éppen annyi alakot
ölthet, amennyit előidézője, a meghatározhatatlan rossz. Mindaddig, amíg
féltékenységem új emberekben nem született újjá, az átélt szenvedések után a
nyugalom átmeneti időszakait éltem. De a krónikus betegségnek a legcsekélyebb
kiváltó ok is elegendő ahhoz, hogy újraéledjen, ahogy a féltékenység indítékát
jelentő teremtmény bűnének is kapóra jön a legcsekélyebb fájdalom, hogy (az
önmegtartóztatás fegyverszünete után) újra megessék, immár más társakkal.
Elválaszthattam Albertine-t cinkosaitól, és ezzel elűzhettem hallucinációimat; de
ha embereket feledtethettem is vele, kötődéseit elvághattam is, gyönyöréhsége
ugyanolyan krónikus maradt, és talán csak alkalomra várt, hogy szabadon
élhesse ki magát. Márpedig Párizsban semmivel sem kevesebb az efféle alkalom,
mint Balbecben.
Akármelyik városban volt is éppen, Albertine-nek nem kellett keresgélnie,
hiszen a rossz nem csak benne élt, hanem másokban is, akiknek bármely
gyönyört hozó alkalom kapóra jön. Az egyik nő egyetlen pillantása – melyet a
másik azonnal felfog – máris összehozza a két kiéhezettet. És egy rátermett nő
könnyen tesz úgy, mintha mit sem venne észre, majd öt perc múlva utánaered
annak a másiknak, aki megértette, egy keresztutcában várja, s egy-két szóval
megállapodnak a légyottban. Ugyan ki tudja meg valaha is? Mindezt folytatandó
Albertine-nek oly egyszerű volt azt mondania, hogy szeretne újra látni valamely
Párizs környéki tájat, amely megtetszett neki. És több sem kellett, mint hogy
nagyon későn érjen haza, hogy a kirándulás megmagyarázhatatlanul – noha talán
mindenféle érzéki indíték nélkül is nagyon könnyen megmagyarázhatóan –
sokáig tartson: a baj máris újraéledt bennem, immár olyan képzetekhez
kötődően, melyek nem Balbecből eredtek, s melyeket, akárcsak a korábbiakat,
erővel próbálok majd megsemmisíteni, mintha egy múlékony ok megszüntetése
egyben a velünk született baj megszüntetését is jelentené. Nem számoltam azzal,
hogy e megsemmisítő hadműveletek során, melyekben kezemre játszott
Albertine változékonysága, az a képessége, amely elfeledtette, csaknem
meggyűlöltette vele szerelme korábbi tárgyait, nemegyszer mélységes fájdalmat
okozok bizonyos ismeretleneknek, akik régebben vagy újabban társai voltak a
gyönyörben, és hogy ezt a fájdalmat feleslegesen okozom, hiszen Albertine majd
úgyis eldobja, mással váltja fel őket, s hogy a könnyedén elhagyottaktól tarkított
út mellett továbbra is ott húzódik egy könyörtelen másik, az enyém, melyet alig
szakítanak meg szusszanásnyi pihenők; olyannyira, hogy ha jobban
belegondoltam, szenvedésem csupán Albertine-nel vagy velem magammal
érhetett véget. Mindjárt az első időkben, amikor megérkeztünk Párizsba, nem
találtam kielégítőnek a tájékoztatást, melyet Andrée és a sofőr adott a
barátnőmmel tett kirándulásokról, a Párizs környéki vidékeket ugyanolyan
kegyetleneknek éreztem, mint a balbecieket, és néhány napos utazásra indultam
Albertine-nel. Csakhogy a bizonytalankodás, hogy vajon mit csinálhat,
mindenütt ugyanaz maradt, a bűn lehetősége sehol sem volt kevesebb, az
ellenőrzés pedig csak nehezebb lett, így azután visszajöttem vele Párizsba.
Amikor elhagytam Balbecet, valójában azt hittem, Gomorrát[677] hagyom el, és
kiragadom belőle Albertine-t; csakhogy, ó jaj! Gomorra szétszóródott a szélrózsa
minden irányába. S félig féltékenységem miatt, félig azért, mert nem ismertem
ennek a világnak az örömeit (ami igen ritka dolog), tudtomon kívül én szabtam
meg ennek a bújócskának a játékszabályait, a bújócskáét, melynek során
Albertine mindig kicsúszik a kezem közül.
Rajtaütésszerűen faggattam: „Ó, hogy is volt, Albertine, ugye nem csak
álmodom, hogy egyszer azt mondta, ismeri Gilberte Swannt[678]?” „Igen,
azazhogy ő szólított meg az órán, mert neki megvoltak a francia történelem
füzetei, sőt olyan kedves volt, hogy kölcsön is adta őket, én pedig visszaadtam
neki, amint legközelebb találkoztunk.” „És ez a Gilberte nem az a fajta nő, akit
én nem kedvelek?” „Ó, cseppet sem, épp ellenkezőleg.”
De az effajta vallató beszélgetések helyett gyakran inkább az Albertine
kirándulásáról való képzelgésnek szenteltem erőimet, melyeket nem a kirándulás
megtételére fordítottam, és azzal a hévvel beszéltem barátnőmnek, amelyet a
meg nem valósított tervek tartanak ennyire elevenen. Olyan kedvvel fejtegettem
neki, hogy szeretném újra látni a Sainte-Chapelle egyik üvegablakát, és
mennyire sajnálom, hogy nem mehetünk el csak vele, kettesben, hogy
gyöngéden így felelt: „De kicsikém, ha egyszer ennyire örülne neki, erőltesse
meg magát egy kicsit, és jöjjön velünk! Várunk magára, amíg elkészül,
akármilyen sokáig tart is. Ha pedig inkább kettesben lenne velem, máris
hazaküldöm Andrée-t, majd átjön valamikor máskor.” De ezek a kérések, hogy
tartsak vele, megszilárdították a nyugalmamat, s így engedhettem az
otthonmaradhatnékomnak.
Nem gondoltam arra, hogy az apátia, amellyel Andrée-ra vagy a sofőrre
hagytam Albertine felügyeletének gondját, s amellyel így azt is rájuk ruháztam,
hogy nyugtalanságomat csitítsák, elzsibbasztotta, ellustította bennem az értelem
képzelőerejének lendületét, az akarat minden inspirációját, melyek segítségével
kitalálható, megakadályozható az, amit valaki tenni készül. Az pedig annál is
veszélyesebb volt, mivel a lehetséges világa eredendően könnyebben nyílt meg
előttem, mint a valóság tartománya. Ami segít a lélek megismerésében, de
tévútra visz az egyes emberekkel szembesülve. Féltékenységem képekből
született, hogy szenvedést okozzon – nem valamely valószínűségből. Márpedig
az emberek életében – ahogy a népekében is – elérkezik (és az enyémben is el
kellett érkezzen) egy pillanat, amikor egy rendőrfelügyelőt, tisztán látó
diplomatát kell találnunk magunkban, egy biztonsági főnököt, aki ahelyett, hogy
az egész világban rejlő lehetőségekről ábrándozna, józanul gondolkodik, és azt
mondja: „Ha Németország ezt és ezt állítja, az azt jelenti, hogy valójában erre és
erre a másik dologra készül, nemcsak általában valami másra, hanem egész
pontosan arra, amibe talán már bele is kezdett. – Ha ez a bizonyos személy
elmenekült, akkor nem a-ba vagy b-be tart, hanem c-be, ezért a hely, ahol fel kell
kutatnunk, nem más, mint stb.” Sajnos e képességemet, mely amúgy sem volt
éppen kifejlett, hagytam eltompulni, elgyengülni, elveszni, mivel hozzászoktam
ahhoz, hogy mindjárt megnyugszom, amint mások veszik át a felügyeletet
helyettem. Ami pedig az otthon maradás vágyának okát illeti, azt kellemetlen lett
volna elmondanom Albertine-nek. Annyit mondtam neki, hogy az orvos
utasítására maradok ágyban. Ami nem volt igaz. S még ha az lett volna is, az
orvosi előírások ugyan meg nem akadályozhattak volna abban, hogy barátnőmet
elkísérjem. Arra kértem, engedje meg, hogy ne tartsak vele és Andrée-val.
Indítékaim közül most csak az egyiket mondom el, a józanság indítékát. Amint
elmentem valahová Albertine-nel, ha csak egy pillanatra vált is el tőlem,
mindjárt nyugtalankodtam, azt képzeltem, hogy talán beszélt valakivel, vagy
éppen csak megnézett magának valakit. Ha nem volt jókedvében, azt gondoltam,
miattam kénytelen elmulasztani vagy elhalasztani valamely tervezett programot.
A valóság sosem több, mint az ismeretlenbe vezető út kezdő szakasza, amelyen
nem juthatunk messzire. Jobb nem tudni, a lehető legkevesebbet elgondolni, a
lehető legcsekélyebb konkrét részletet sem szolgáltatni a féltékenységnek.
Sajnálatos módon, kifelé irányuló élet híján, a belső élet is hozhat nem várt
eseményeket; s Albertine-nel tett sétáim híján, a magányos meditációim közben
felmerült véletlenek néha a valóság olyan kis töredékeit idézték fel, melyek
mágnesként vonzanak magukhoz egy részt az ismeretlenből, s ez rögtön
fájdalmassá válik. Hasztalan élünk egyfajta légmentes bura alatt, a
képzettársítások, az emlékek továbbra is hatnak ránk.
Ezek a belső ütközések azonban nem következtek be azonnal; alig indult
Albertine a kirándulásra, én máris felélénkültem, ha csak néhány pillanatra is, a
magány lelkesítő erejétől. Kiélveztem a kezdődő nap gyönyörűségeit; zsarnoki
vágyam – szeszélyes és rám vallón elégtelen nekibuzdulásom –, hogy kivegyem
a részem belőlük, nem lett volna elegendő ahhoz, hogy elérhessem őket, ha az
aznapi sajátságos időjárás csupán a múlt képeit idézte volna fel bennem, s nem
adott volna nyomatékot annak a pillanatnyi valóságnak is, mely közvetlenül
elérhető mindenki számára, akit valamilyen esetleges és következésképpen
elhanyagolható körülmény nem kényszerít az otthon maradásra. Egyes derült
napokon olyan hideg volt, olyan közvetlen kapcsolatba kerültünk az utcával,
hogy úgy tűnt, mintha valaki eltüntette volna a ház falait, és valahányszor a
villamos arra járt, csengetése úgy visszhangzott, akárha ezüstkés pendült volna
üvegházon. De legfőképpen magamban, odabent hallottam megrészegülten a
belső hegedű újfajta hangját. Ennek a hegedűnek a húrjai a külső hőmérséklet és
világosság egyszerű különbségei szerint feszülnek vagy ereszkednek meg.
Bensőnkben, a megszokás egyformasága által elcsendesített hangszerben
ezekből az eltérésekből, ezekből a változatokból, minden zene forrásából
születik a dal: bizonyos napok időjárása azonnal áthangol. Ismét rálelünk az
elfelejtett dallamra, melynek matematikai szükségszerűségét akár ki is
találhattuk volna, s melyet az első percekben fel sem ismerünk, úgy
énekelgetjük. Csakis ezek a – persze kívülről eredő – belső modulációk
jelenítették meg előttem új és új alakban a külvilágot. Régóta eltorlaszolt átjárók
tárultak fel újra az agyamban. Bizonyos városok élete, bizonyos kirándulások
vidámsága ismét elfoglalta a helyét bennem. Egész testemben remegtem a
vibráló húr körül, szívesen feláldoztam volna hajdani fakó életemet és az
eljövendő életet is, melyeket a megszokás radírja vett munkába, ezért az oly
különleges állapotért.
Ha nem tartottam is Albertine-nel hosszú sétáján, szellemem csak még
szabadabban kalandozhat majd, s cserébe azért, hogy nem kívántam
érzékeimmel megtapasztalni ezt a délelőttöt, képzeletben most kiélveztem
minden korábbit vagy még várható hasonlót, pontosabban szólva, egy bizonyos
fajta délelőttöt, melynek a hasonszőrűek csak időről időre feltűnő látomásai
voltak, s melyet gyorsan felismertem; hiszen a friss levegő maga lapozott a
megfelelő oldalra, s mintegy könyvjelzővel jelölte meg, hogy ágyamból is
követhessem az aznapra rendelt evangéliumot. Ez az eszményi délelőtt minden
hasonló délelőttöt megtestesítve folytonos valósággal töltötte fel szellememet, és
olyan derűt öntött belém, melyet gyengeségem sem csökkentett: hiszen jó
közérzetünk sokkal kevésbé ered jó egészségi állapotunkból, mint inkább
parlagon heverő erőtartalékainkból – jól érezhetjük magunkat akkor is, ha ezt az
erőtartalékot növeljük, és akkor is, ha tevékenységünket fogjuk vissza. A
bennem duzzadó erő, melyet az ágyban fekve maradéktalan készenlétben
tartottam, majd kipattant, ott toporzékolt bennem, ahogyan a helyéből
kimozdulni nem tudó gép forog a tengelye körül.
Françoise jött begyújtani, és hogy a tűz könnyebben lángra kapjon, néhány
vékony ágat vetett rá gyújtásnak, s ez az illat, amelyről egész nyáron
megfeledkeztem, varázskört vont a kandalló köré, amelyben – hol Combray-ban,
hol Doncières[679]-ben látva magam, amint olvasok – olyan jókedvűnek éreztem
magamat párizsi hálószobámban, mintha éppen kirándulni készültem volna
Méséglise-be, vagy Saint-Loup-val és barátaival találkozni, akik vidéken
teljesítenek tábori szolgálatot. Gyakran megesik, hogy az agyunkban
felgyülemlett emlékek újraidézésének gyönyörűsége – minden ember sajátja –
élénkebben hat például azokra, akiket a testi betegség zsarnoksága, illetve a
gyógyulás nap mint nap újraéledő reménye egyrészt megfoszt attól, hogy a
valóságban is felkeressék az emlékképek eredetijét, másrészt azonban elegendő
bizakodást hagy bennük a hithez, hogy nemsokára mégis vállalkozhatnak rá, s
így elevenen őrzik magukban a kívánságot, nem csupán emlékként, képként
gondolnak rájuk. De ha egyszer s mindenkorra azzá váltak volna is számomra, s
csak emlékeimben láthattam volna őket viszont, akkor is visszaváltoztattak, az
érzéki benyomás azonossága révén egész lényemet visszaváltoztatták azzá a
kisfiúvá, kamasszá, aki hajdan látta őket. Nem csak az időjárás változott meg
odakint, nem csak a szobám szaga módosult, de az életkorom, a személyiségem
is kicserélődött. A gallyacskák szaga a fagyos levegőben mintha a múlt egy
darabja lett volna, egy régi télről levált láthatatlan jéghegy, mely beúszott a
szobámba, nemegyszer egy bizonyos illattól, egy bizonyos fénytől barázdáltan,
azon különböző évek nyomaként, amelyekbe most visszamerültem, s
amelyekben, mielőtt még rájuk ismerhettem volna, ujjongással árasztott el sok,
réges-rég feladott reményem. A nap már az ágyamig ért, és áthatolt
lesoványodott testem áttetsző kérgén, felmelegített, felizzított, akár a kristályt.
Ekkor, mint kiéhezett lábadozó, aki előre örvendezik mindazoknak az ételeknek,
amelyektől egyelőre még tiltják, elgondolkodtam azon, hogy Albertine-nel
kötendő házasságom nem fogja-e tönkretenni az életemet, részben azáltal, hogy
azt a számomra nagyon is nehéz feladatot rója rám, hogy egy másik embernek
szenteljem magam, részben pedig azáltal, hogy ez a másik állandó jelenlétével
az önmagamból való kilépésre kényszerít, s ezzel mindörökre megfoszt az
egyedüllét örömeitől. És nem csak azoktól. Ha nem várok egyebet a naptól, mint
vágyakat, azok között is vannak olyanok – s ezeket már nem tárgyak, hanem
személyek ébresztik –, amelyek kizárólag egyetlen emberhez kötődhetnek. Így
hát, amikor ágyamból felkelve egy pillanatra széthúztam az ablak függönyeit,
nemcsak azért tettem, hogy mint a muzsikus, aki egy pillanatra felnyitja
zongoráját, megbizonyosodjam arról, hogy az erkélyt és az utcát beragyogó nap
éppen olyan skálán játszik, mint emlékeimben, hanem azért is, hogy
megpillantsak egy fehérneműs kosarát cipelő mosónőt, egy kék kötényes péknét,
egy fehér melles-kötényes és mandzsettás tejesasszonyt, kezében az
akasztóhoroggal, amelyen a tejesüvegek lógnak, egy hetyke, szőke, fiatal lányt a
nevelőnője nyomában, más szóval egy képet, melyet a vonalak mennyiségileg
talán jelentéktelen eltérése máris annyira különbözővé tett az összes többitől,
mint egy zenei frázist kéthangnyi eltérés, s melynek látványát elmulasztva
szegényebbé tettem volna a napot néhány célponttal, amely aznap
boldogságvágyamnak kínálkozhatott. De ha ez az öröm-ráadás, amelyet az a
priori el nem képzelhető nők látása okozott, kívánatosabbá, felderítésre
érdemesebbé tette az utcát, a várost, a világot, egyben szomjúhozást is ébresztett
bennem, hogy meggyógyuljak, kijárhassak, és – Albertine nélkül – szabad
lehessek. Hányszor, de hányszor fogott el a szenvedés, amint az ismeretlen
asszony, akiről ábrándoztam, épp elhaladt a ház előtt, hol gyalogosan, hol
automobilja teljes lendületével, mert testem nem követhette pillantásomat, mely
a nyomába eredt, s mint számszeríjból kilőtt nyílvessző, nem csaphatott le rá az
ablaknyílásból, hogy megakadályozza az arc tovatűnését, az arcét, amely olyan
boldogságot ígért, amelyet így, a négy fal közé zártan, sosem ízlelhetek meg!
Albertine-től viszont immár semmi újat nem kaphattam. Napról napra egyre
kevésbé láttam szépnek. Csak az a vágy, amelyet másokban ébresztett, s
amelynek hírére ismét elfogott a fájdalom, és az, hogy el akartam vitatni
Albertine-t bárki mástól, az emelte piedesztálra előttem. Szenvedést tudott
okozni, örömöt azonban nem szerezhetett nekem. Csakis a szenvedés tartotta
életben ezt a nyűgöt, kötődésemet. Amint elmúlt a szenvedés – s az enyhülés
szüksége is vele –, mely kegyetlen időtöltésként minden figyelmemet lekötötte,
átéreztem a semmit, amit Albertine jelent nekem, s amit bizonyára én is jelentek
neki. Boldogtalan voltam, amiért ez az állapot elhúzódik, és időnként azt
kívántam, bárcsak tudomásomra jutna, hogy valami szörnyűséget követett el,
olyasmit, ami miatt szakíthatnánk, addig, amíg meggyógyulok, hogy akkor majd
kibékülhessünk, és másképpen, lazábban fűzhessük újra össze kettőnk kötelékét.
Addig is ezernyi aprósággal, ezernyi örömmel vettem körül Albertine-t, hogy
ezek részesítsék a boldogság illúziójában, a boldogságéban, amelyet, úgy
éreztem, én nem vagyok képes megadni neki. Amint felgyógyultam, mindjárt
Velencébe szerettem volna utazni, de hogyan is keríthetnék sort erre, ha
elveszem Albertine-t, hiszen annyira féltékeny vagyok rá, hogy Párizsban is, ha
rászántam magam, hogy kimozduljak, csupán azért tettem, hogy vele tartsak?
Még akkor is, amikor egész délután otthon maradtam, gondolatom őt követte a
kiránduláson, távoli, kékes horizontot járt be, és a bizonytalanság és homály
változékony holdudvarát alakította ki a középpont körül – körülöttem. „Milyen
könnyen megkímélhetne Albertine – mondtam magamban – a szakítás
szorongásától, ha az egyik kirándulás közben belátná, hogy mostanában nem
beszélek már neki házasságról, ha úgy határozna, hogy nem jön vissza, és úgy
menne el a nagynénjéhez, hogy el sem kellene búcsúznom tőle!” A szívem,
mióta sebe gyógyulóban volt, kezdett függetlenedni barátnőmétől, képzeletben
mindenfajta szenvedés nélkül elmozdíthattam, el is szakíthattam magamtól
Albertine-t. Semmi kétség, ha nem én, akkor majd valaki más lesz a férje, és
szabad asszonyként talán beleveti magát azokba a kalandokba, amelyektől én
borzadok. De annyira szép idő volt, s én annyira biztos voltam abban, hogy
Albertine este hazajön, hogy ha felötlött is bennem a vétkek lehetősége, szabad
elhatározásomból bebörtönözhettem ezt a gondolatot agyam egy részébe, ahol
semmivel sem volt nagyobb jelentősége, mint egy képzelt személy bűneinek lett
volna valóságos életemben; gondolataim engedelmes zárjait úgy nyitogattam,
hogy ezzel a testinek és lelkinek érzett erővel a fejemben – mintha az izom is
mozdult és a szellem is felbuzdult volna – túljutottam a szokott
aggályoskodáson, mely mindeddig fogva tartott, és kiléptem a szabad levegőre,
ahonnan nézve mindent feláldozni azért, nehogy Albertine hozzámenjen valaki
máshoz, illetve gátat vetni a nők iránti hajlandóságának, nekem magamnak
éppoly esztelenségnek tűnt, mint olyasvalakinek tűnt volna, aki nem ismeri
barátnőmet. A féltékenység egyébként azon időszaki betegségek közé tartozik,
melyeknek kiváltója szeszélyes, kikerülhetetlen, az egyik betegnél mindig
ugyanaz, egy másiknál néha egészen más. Vannak asztmások, akik csak úgy
csillapíthatják rohamukat, ha ablakot nyitnak, és mélyen beszívják a tiszta,
szabad, hegyi levegőt, mások viszont úgy, ha a város szívében keresnek
menedéket, egy agyonfüstölőzött szobában. A féltékenyek között alig akad
olyan, akinek a féltékenységébe ne férnének bele bizonyos eltérések. Az egyik
belemegy abba, hogy megcsalják, feltéve, hogy megmondják neki; a másik csak
akkor, ha elhallgatják előle, s az egyik éppoly ostoba, mint a másik, mivel az
utóbbi megcsalatása valóságosabb, hiszen elrejtik előle az igazságot, az előbbi
viszont ebben az igazságban keresi fájdalmainak táplálékát, elhatalmasodását,
megújulását.
Mi több, a féltékenység e két ellentétes rögeszméje gyakran messzebb megy a
szavaknál, legyenek azok vallomást szomjúhozók vagy akár elutasítók.
Találkozhatunk féltékenyekkel, akik csakis olyan férfiakra azok, akik tőlük távol
folytatnak viszonyt az ő szeretőjükkel, de engedik, hogy a nő odaadja magát egy
másik férfinak, ha a dolog az ő beleegyezésükkel történik, a közelükben, s ha
nem is a szemük láttára, de az ő fedelük alatt. Meglehetősen gyakori eset ez
olyan idős férfiaknál, akik egy fiatal nőbe szerelmesek. Az ilyen férfiak érzik,
hogy nehezen tudják elnyerni hölgyük tetszését, néha azt is, hogy képtelenek
kielégíteni, s a becsapottságot elkerülendő szívesebben eresztenek be a házukba,
a szomszéd szobába egy olyan férfit, akiről azt gondolják, rossz tanácsot sosem
adna az asszonynak, gyönyört azonban annál többet. Mások, épp ellenkezőleg,
egyetlen percre sem hagyják magára szeretőjüket valamely ismerős városban, és
valósággal rabszolgaságban tartják, de akár egy hónapra is elengedik egy
ismeretlen országba, ahol fogalmuk sincsen arról, mit csinál majd. Az én
kapcsolatomban Albertine-nel e nyugtató rögeszme mindkét fajtája érvényesült.
Nem lettem volna féltékeny, ha a közelemben, az én bátorításommal talált volna
gyönyörre, amelyet maradéktalanul ellenőrzésem alatt tarthattam volna, s így
megkímélem magam a hazugság miatti aggodalomtól; ahogy talán akkor sem, ha
Albertine olyan országba utazik, melyet meglehetősen kevéssé ismerek, és elég
messze van ahhoz, hogy ne tudjam magam elé képzelni, módom se legyen, és
kísértésbe se eshessek, hogy meg akarjam ismerni az ottani életvitelt. A kételyt
mindkét esetben eloszlatta volna tudásom teljessége, illetve a tudás teljes hiánya.
Ahogyan a nap hanyatlani kezdett, az emlékezés múltba merülő, élénk
hangulatba ringatott, melyet éppoly gyönyörűséggel ittam magamba, mint
hajdan Orfeusz az elíziumi mezők finom, a mi világunkban ismeretlen levegőjét.
De a nap lassan a vége felé járt, és rám tört az esti csüggedés. Amint gépiesen a
faliórára néztem, hogy mennyi idő van Albertine hazaérkezéséig, láttam, még
futja arra, hogy felöltözzem és lemenjek a ház úrnőjéhez, Guermantes
nagyhercegnéhez,[680] s kikérjem a véleményét bizonyos csinos toalettdarabok
ügyében, melyeket barátnőmnek szerettem volna ajándékozni. Megesett, hogy az
udvaron találkoztam össze a nagyhercegnével, aki még rossz időben is
gyalogosan indult vásárlásait intézni, lapos kalapban és szőrmekabátban.
Pontosan tudtam, hogy jó néhány eszes ember szemében ő is éppolyan hölgy,
mint bárki más, hiszen most, amikor nincsenek már hercegségek és
fejedelemségek, a Guermantes nagyhercegné név nem mond nekik semmit, de
én másféle szempont alapján gyönyörködtem az emberekben és a tájakban. Az
én szememben ez a prémbe burkolt, a zord idővel dacoló hölgy mintha úgy
hordozta volna magával mindazon birtokok kastélyait, melyeknek
nagyhercegnéje, hercegnője, őrgrófnője volt, ahogyan a kapuzat boltívébe
faragott alakok tartják kezükben a katedrálist, amelyet építettek, vagy a várost,
amelynek védelmezői voltak. De ezeket a kastélyokat, ezeket az erdőségeket
csak lelki szemeim látták a prémbe öltözött hölgy, a király unokahúgának bal
kezében. Olyan napokon, amikor lógott az eső lába, testi szemem nem
pillanthatott meg egyebet, mint egy esernyőt, mellyel a nagyhercegné nem
röstellte felvértezni magát. „Sosem lehet tudni, így elővigyázatosabb, ha netán
túl messzire jutnék itthonról, és egy kocsis megfizethetetlenül drága árat kérne.”
A „megfizethetetlenül drága”, a „nem engedhetem meg magamnak” kifejezések
unos-untalan visszatértek a nagyhercegné csevegésében, csakúgy, mint a
„szegény vagyok én ahhoz” fordulat, és sosem lehetett tudni, azért beszél-e így,
mert mulatságosnak találja, hogy dúsgazdag létére szegénynek mondja magát,
vagy azért, mert elegánsnak találja, hogy arisztokrata (és nem akármilyen
arisztokrata) létére a parasztasszonyt játszva ne tulajdonítson olyasfajta
jelentőséget a gazdagságnak, mint azok, akik pusztán csak gazdagok, és a
szegényeket lenézik. Vagy talán inkább olyasfajta szokás volt ez, melyet
életének azon korszakában vett fel, amikor ugyan gazdag volt már, de mégsem
elég gazdag a számos birtok fenntartásának költségeihez, s így időnként némi
pénzzavarba került, amit nem próbált látszattal leplezni. A leggyakrabban
azokról a dolgokról tréfálkozunk, amelyek valójában bosszantanak, de nem
akarjuk, hogy a bosszankodás meglátszódjék rajtunk, netán annak a járulékos
előnynek a bevallatlan reményében, hogy ha beszélgetőtársunk tréfálkozni hall
bennünket a témáról, azt hiszi, nem is igaz, amit mondunk.
Ezekben az órákban azonban a legtöbbször arra számíthattam, hogy a
nagyhercegnét otthon találom, és ennek igencsak örültem, hiszen így
kényelmesebben kikérdezhettem mindazokról az aprólékos részletekről,
amelyeket Albertine tudni kívánt. S amikor így be-benéztem hozzá, szinte
eszembe sem jutott, milyen hihetetlen, hogy most csupán azért megyek
gyermekkorom titokzatos Guermantes nagyhercegnéjéhez, hogy merőben
praktikus okokból folyamodjam hozzá, akárcsak a telefonhoz, ehhez a
természetfeletti szerkezethez, melynek csodái előtt hajdan tátott szájjal álltunk, s
melyet ma már gondolkodás nélkül használunk, amikor a szabónkat hívatjuk
vagy fagylaltot rendelünk.
A kiegészítő csecsebecsék nagy gyönyörűséget okoztak Albertine-nek. Nem
tudtam megállni, hogy ne szerezzek neki mindennap újabbat. És valahányszor
elragadtatással beszélt egy-egy sálról, stóláról, esernyőről, melyet az ablakból
vagy az udvaron átmenőben pillantott meg Guermantes nagyhercegné nyakában,
vállán vagy a kezében – mert a szeme villámgyorsan felfigyelt mindarra, ami
kapcsolatban állt az eleganciával –, tudtam, hogy az ifjú hölgy eredendően
kényes ízlését (mely tovább finomodott azoknak az elegancia-leckéknek
köszönhetően, melyeket az Elstirrel[681] folytatott beszélgetések jelentettek
számára) korántsem elégítené ki holmi szimpla utánzat, sőt valami csinos holmi
sem, amely a közönséges halandó szemében éppúgy megtenné, noha egészen
más; titokban lementem, hogy elmagyaráztassam magamnak a nagyhercegnével,
hol, hogyan és milyen modell alapján készült az a bizonyos darab, amely
Albertine-nek megtetszett, mit kellene tennem, hogy ugyanilyenhez juthassak,
mi a készítő módszerének titka, varázsa (az, amit Albertine a „sikkjének”, a
„zsánerének” nevezett), a szövet pontos neve – hiszen az anyag szépsége is
fontos –, és milyen minőséget kell kérnem az adott ruhához.
Amikor megjöttünk Balbecből, és elmondtam Albertine-nek, hogy
Guermantes nagyhercegné itt lakik átellenben, ugyanebben az épületben,
barátnőm olyan, több mint közönyös, ellenséges, megvető arckifejezést öltött,
amely a teljesülhetetlen vágy jele a büszke és szenvedélyes jellemeknél.
Albertine-é hiába volt nagyszerű, a benne rejlő értékek csak gúzsba kötve
mutatkozhattak meg, a hajlamok gúzsában vagy a gyászéban, mellyel azokat a
hajlamainkat siratjuk, amelyekről kénytelenek voltunk lemondani – Albertine
például a sznobizmusról –, ezt nevezzük gyűlöletnek. Albertine gyűlölete,
melyet a nagyvilág alakjai iránt táplált, egyébként igen csekély kiterjedésű volt,
s nekem tetszett benne egyfajta forradalmi szellemiség – más szóval a nemesség
iránti reménytelen szerelem –, amely annak a francia karakternek az innenső
vésete, amelynek másik oldala a Guermantes nagyhercegné-fajta arisztokrácia.
Albertine, hiszen semmiképpen el nem érhette, talán ügyet sem vetett volna erre
a fajta arisztokráciára, de mivel eszébe jutott, hogy Elstir a legjobban öltöző
párizsi nőként emlegette előtte a nagyhercegnét, a nagyhercegnék republikánus
megvetését barátnőmben az elegáns hölgy iránti élénk érdeklődés váltotta fel.
Gyakran kérdezgetett Guermantes asszonyról, és szívesen vette, hogy azért járok
a nagyhercegnéhez, hogy az ő öltözködését illetően forduljak hozzá tanácsért.
Efféle tanácsot kérhettem volna ugyan Swann-nétól[682] is, sőt egyszer valóban
írtam neki ilyen ügyben. De úgy láttam, Guermantes nagyhercegné nála is
tovább jutott az öltözködés művészetében. Ha, miután megbizonyosodtam arról,
hogy nem ment sehová, egy pillanatra leszaladtam hozzá, és meghagytam,
értesítsenek, amint Albertine hazaér, megesett, hogy a nagyhercegnét egy szürke
krepdesin köntös ködfelhőjébe burkolózva találtam, s én elfogadtam ezt a
látványt, amelynek, éreztem, igen összetett okai vannak, s amelyen úgysem
lehetett volna változtatni, hagytam, hogy birtokba vegyen a hangulat, mely úgy
áradt belőle, mint egyes, galambszürke ködpárával bélelt délutánok utoljából; ha
viszont a köntös kínai sárga volt, vörös lángnyelvmintákkal, úgy néztem rá, mint
egy tüzes naplementére; ezek a toalettek nem holmi tetszés szerint felcserélhető
díszletek voltak, hanem olyan konkrét és költői valóság kifejezői, amilyen a kinti
időjárás, amilyen a nap bizonyos szakának sajátos fényhatása.
A Guermantes nagyhercegné viselte ruhák és köntösök közül azok tűntek
leginkább határozott szándékot kifejezőnek, sajátos jelentést hordozónak,
amelyeket Fortuny[683] készített régi velencei rajzok alapján. Történeti jellegük
teszi-e, vagy inkább az a tény, hogy mindegyikük egyedi, mindenesetre olyan
különleges egyéniségük van, hogy amikor egy nő ilyet visel, miközben minket
vár, velünk cseveg, a testtartása is kivételes jelentőséget kap, mintha az öltözék
hosszú megfontolás eredménye lett volna, s mintha ez a beszélgetés
regényjelenetként válna ki a hétköznapi életből. Balzac regényeiben[684]
láthatjuk, hogy a hősnők tudatosan öltenek ilyen vagy amolyan ruhát aznap,
amikor X-et vagy Y-t várják látogatóba. A mai öltözékeknek nincsen ilyen
határozott karakterük, kivéve a Fortuny készítette ruhákat. A regényíró
leírásában semmiféle bizonytalanságnak nincs helye, mivel ez a bizonyos ruha
valóban létezik, hiszen legapróbb részletei is oly természetesen kerülnek a
helyükre, mint egy műalkotáséi. Mielőtt ezt vagy egy másikat felvette volna, a
nőnek nem két nagyjából hasonló ruha közül kellett választania, hanem két
mélységesen egyedi darab közül, melyeknek akár nevet is adhatnánk. A ruha
azonban nem akadályozott meg abban, hogy a nőre gondoljak. Guermantes
nagyhercegnét kifejezetten vonzóbbnak láttam ekkoriban, mint abban az időben,
amikor még szerelemmel szerettem. Mivel most kevesebbet vártam tőle (nem
önmaga miatt jártam hozzá), csaknem az egyedüllét nyugodt fesztelenségével, a
kandallórácsra feltett lábbal hallgattam, mintha egy ódon stílusú könyvet
olvastam volna. Eléggé szabad szellem voltam ahhoz, hogy mindabban, amit
mondott, azt az oly tiszta francia kellemet érzékeljem, amelyet napjaink
beszélgetéseiben és írásaiban már nem lelünk. Úgy hallgattam a szavait, mint
valami gyönyörűséges francia népdalt, megértettem volna, ha azt hallom, hogy
Maeterlincket gúnyolja – akiért különben most rajongott a női ész
gyengeségével, mely igen fogékony az olyan irodalmi divatokra, amelyeknek
sugarai csak megkésve ragyognak fel –, ahogyan megértettem, hogy Mérimée
gúnyolta Baudelaire-t,[685] Stendhal Balzacot, Paul-Louis Courier Victor Hugót,
Meilhac Mallarmét. Világosan megértettem, hogy a gúnyolódó gondolkodása
jóval korlátoltabb, mint a kigúnyolté, szóhasználata viszont tisztább. Guermantes
nagyhercegnéé pedig, csaknem annyira, mint Saint-Loup édesanyjáé, [686] oly
tiszta volt, hogy az elbűvölt. A hajdaniak stílusát és az igazi kiejtést nem
azoknak a mai íróknak a hűvös paródiáiban leljük fel újra, akiknél azt olvassuk:
ténylegesen (valójában helyett), sajátlagosan (különösen helyett), meghökkenten
(elképedten helyett) és így tovább, hanem akkor, ha egy Guermantes
nagyhercegnével vagy egy Françoise-zal elegyedünk szóba; az utóbbitól mar
ötéves koromban megtanultam, hogy vannak nevek, például a Tarn és a Béarn,
amelyek végén nem ejtjük az n-t. Így, amikor húszévesen bekerültem a
társaságba, nem ott kellett megtudnom, hogy a Bontemps-né által Béarnnénak
nevezett hölgy nevét nem így mondjuk.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a nagyhercegné nem volt tudatában ennek a
hazai és csaknem paraszti íznek, amelyet megőrzött, és nem színészkedett
némiképp a fitogtatásával. Ezt azonban nem a vidékit játszó előkelő dáma
mímelt egyszerűségével tette, nem is a nagyhercegné gőgjével, mellyel azoknak
a gazdag hölgyeknek mutatott volna fügét, akik lenézik a parasztokat, noha nem
ismerik őket, hanem inkább egy olyan asszony csaknem művészi ízlésével, aki
tudja, miféle bűbáj van a hatalmában, és nem teszi tönkre holmi újfajta
kenceficével. Ugyanilyen volt a közismert vendéglős is, a „Hódító Vilmos”
tulajdonosa a normandiai Dives-ben, aki – és ez igen ritka dolog – bizony
óvakodott attól, hogy fogadóját a szállodák modern luxuskényelmével rendezze
be, ő maga pedig, immár milliomosként, megőrizte a normand parasztok
beszédmódját, valamint viseletüket, a kék zubbonyt, és beinvitálta a vendéget a
konyhába, hadd lássa, hogyan főzi ő maga, a gazda, a vacsorát – amint az
vidéken szokás –, amely így is összehasonlíthatatlanul jobb és hozzá drágább
volt, mint a legelőkelőbb szállodáké.
A régi arisztokrata családokban azonban a helyi íz nem elegendő önmagában,
születnie kell egy olyan családtagnak is, aki elég intelligens ahhoz, hogy ne
vesse meg, ne kendőzze el a nagyvilágiság csillogó mázával. Guermantes
nagyhercegné, aki sajnos szellemes volt, és párizsi, s aki, mikor megismertem,
szülőföldjének már csak a tájszólását őrizte meg, legalább a lánykoráról szóló
történetekben rátalált egyfajta stilisztikai kompromisszumra (félúton a nagyon is
önkéntelennek tűnő vidékiesség és az éppenséggel mesterkélten kiművelt stílus
között), mely Georges Sand Kis Fadette-jét vagy a Chateaubriand által a
Sírontúli emlékiratokban[687] idézett legendák némelyikét oly kedvessé teszi. A
legnagyobb gyönyörűséget azzal szerezte, ha olyan históriát mesélt nekem,
melyben paraszti társaságban szerepelt. A régies nevek, az ódon szokások
meglehetősen ízessé tették ezeket a közeledéseket a kastély és a falu között.
Vannak arisztokraták, akik mindig is kapcsolatban maradnak azokkal a
földekkel, amelyeknek urai voltak, ezzel megőrzik kötődésüket a tájhoz, s így a
legegyszerűbb szavaikból is Franciaország történelmének egész történeti és
földrajzi atlasza bontakozik ki.
Ha nem lenne benne semmi színlelés, semmi afféle szándék, hogy csak és
kizárólag rájuk jellemző stílust alakítsanak ki, akkor ez a beszéd társalgás
közben a francia történelem valóságos múzeumát emelné a hangzó szavakból. A
„Fitt-jam nagybácsikám” kiejtésben nem volt semmi meglepő, hiszen tudjuk,
hogy a Fitz-James-ek szívesen hangsúlyozzák francia főnemesi mivoltukat, és
nem óhajtják, hogy angolosan ejtsék a nevüket. És csodáljuk meg itt azoknak a
megindító engedelmességét is, akik mind ez idáig azt hitték, hogy bizonyos
neveket az írásképhez híven kell kiejteniük, majd, amint azt hallják, hogy
Guermantes nagyhercegné nem így mondja őket, egyszerre átállnak arra a
kiejtésre, amelyet korábban nem is sejdíthettek. Így például a nagyhercegné,
akinek egyik ükapja Chambord grófja[688] szolgálatában állott, Orléans-pártivá
lett férjét megfricskázandó szívesen hangoztatta: „Mi, jó öreg frosdorfiak[689]”.
A vendég, aki mindaddig azt hitte, helyesen cselekszik, amikor „Froszdorfot”
mond sz-szel, szélsebesen köpönyeget fordított, és ettől fogva unos-untalan
„Frosdorf”-ról beszélt.
Egy alkalommal, amikor megkérdeztem Guermantes nagyhercegnét, ki az a
választékos fiatalember, akit mint unokaöccsét mutatott be nekem, és akinek
nem értettem jól a nevét, a nevet akkor sem hallottam tisztábban, amikor a
nagyhercegné, mélyen a torkából, igen határozottan, de artikulálatlanul azt
mondta: „A.i..éo. a., Ho.e. só.oha. Azt állítja, hogy olyan a fejformája, mint a
régi galloké.” Ekkor értettem meg, hogy a nagyhercegné az imént azt mondta:
„A kis Léon az” (mármint Léon herceg, aki valóban Robert de Saint-Loup
sógora volt). „Azt persze nem tudom, hogy olyan-e a fejformája – tette hozzá –,
de az öltözködési stílusát, amely egyébként igen elegáns, biztosan nem tőlük
vette. Egy alkalommal, amikor Josselinből, ahol Rohanéknál[690] voltam
látogatóban, zarándoklatra mentünk, parasztok is velünk tartottak Bretagne
minden zugából. Egy nagydarab léoni fickó megrökönyödve bámulta Robert
sógorának bézs bricseszét. »Mit bámulsz így, lefogadom, nem tudod, hogy ki
vagyok?« – mondta neki Léon. És amikor a paraszt nemmel válaszolt: »Nos hát,
én vagyok a herceged.« – »Ó! – felelt a paraszt a sapkáját lekapva és
mentegetőzve –, én meg ángliusnak néztem.«„S amikor, élve az alkalommal,
arra ösztönöztem Guermantes nagyhercegnét, beszéljen a Rohanokról (akikkel
családja gyakran frigyre lépett), szavait némiképpen a búcsúzarándoklatok
mélabús bája járta át, no meg, amint azt Pampille, ez a vérbeli költő mondaná, „a
fekete búzából, sünzanót tüzén sült palacsinták fanyar íze.”[691]
Du Lau márkiról[692] szólván (akiről tudjuk, milyen gyászos véget ért, amikor
süketen a vak H. asszonyhoz vitette magát) a nagyhercegné a kevésbé tragikus
évekről mesélt, amikor is vadászat után, Guermantes-ban a márki mamuszban ült
le a teához az angol király jelenlétében, mivel nem ítélte magát rangban
alacsonyabbnak, és mint látható, cseppet sem zavartatta magát az uralkodó
társaságában. Mindezt a nagyhercegné olyan festőien adta elő, hogy a kissé
nagyzoló périgord-i nemesemberek testőrös dagályát is belevegyítette stílusába.
Amúgy, az emberek legegyszerűbb minősítésekor, Guermantes nagyhercegné,
aki megmaradt annak, aki volt, oly nagy gyönyörűségét lelte a tartományok
gondos megkülönböztetésében, amilyet egy született párizsi sosem érezhetett
volna, és Anjou, Poitou és Périgord puszta nevének említésével egész tájakat
idézett elénk csevegésében.
Guermantes nagyhercegné kiejtésére és szókincsére visszatérve, a nemesség
épp ezzel a vonásával mutatkozik valóban konzervatívnak, beleértve mindazt,
ami ebben a szóban némileg gyermeteg, némileg veszedelmes, némileg
haladásellenes, de a művész számára szórakoztató is. Jó ideje szerettem volna
tudni, hogyan írták régen a Jean nevet. Végül úgy tudtam meg, hogy levelet
kaptam Villeparisis márkiné unokaöccsétől, aki Jehan de Villeparisisként írta alá
magát – amiként keresztelték, amiként a Gothai Almanachban is szerepel –,
azzal a szépséges és hiábavaló h betűvel, amelyet cinóbervörös vagy
ultramarinkék díszében pompázón csodálunk egy hóráskönyvben vagy egy
színes üvegablakon.
Sajnos nem nyújthattam a végtelenségig ezeket a látogatásokat, mivel, ha egy
mód volt rá, nem akartam barátnőm után hazaérni. Márpedig Guermantes
nagyhercegnéből mindig csak morzsánként tudtam kiszedegetni az öltözékeiről
elmondott tudnivalókat, melyek segítségével ugyanolyan zsánerű ruhákat
csináltathattam Albertine-nek – már ha egy fiatal lány is felvehetett ilyesmit.
„Például aznap, asszonyom, amikor Saint-Euverte-nénél[693] kellett vacsoráznia,
mielőtt Guermantes hercegnéékhez jött, aznap egy színvörös ruhában volt, vörös
cipővel; hihetetlen látvány volt, mint egy vérvirág, mint egy lángoló rubint, az
miféle ruha volt? Fölvehet egy fiatal lány ilyesmit?”
A nagyhercegné ugyanazt a sugárzást ragyogtatta fel fáradt arcán, mint hajdan
Laumes hercegné[694], miközben Swann bókjait hallgatta, és könnyezett a
nevetéstől, amint csúfondáros, kérdő és elragadtatott kifejezéssel De Bréauté
úrra[695] nézett, aki ebben az órában mindig nála volt, s aki most elnéző mosolyt
langyosított a monoklija alól erre az értelmiségi hadovára, mert a fiatal férfi testi
túlfűtöttségét gyanította mögötte. A nagyhercegné mintha csak azt mondta volna:
„Ugyan, mi történt vele, tisztára megbolondult.” Majd csúfolódó arccal fordult
hozzám: „Nem tudtam róla, hogy olyan voltam, mint egy lángoló rubint vagy
egy vérvirág, de arra kétségkívül emlékszem, hogy a ruha vörös volt: vörös
szatén, ami akkoriban járta. No igen, végső soron egy fiatal lány is felvehet
ilyesmit, de maga azt mondta, hogy a barátnője nem jár este sehová. Ez pedig
nagyestélyi ruha, az ilyet nem szokás délutáni vizitbe felvenni.”
Ami azonban a leghihetetlenebb: ebből a – végül is nem olyan távoli –
estélyből a nagyhercegné csakis a toalettjére emlékezett, s mintha
megfeledkezett volna viszont valami másról, aminek pedig, mint az mindjárt
kiderül, ugyancsak nyomot kellett volna hagynia benne. Mintha a tett emberei –
márpedig a társasági személyek a tettek emberei (aprócskák, jelentéktelenek, de
mégiscsak azok) – annyira megfeszítetten összpontosítanának arra, aminek egy
óra múlva kell majd bekövetkeznie, hogy szellemük nem sok teret hagy az
emlékezésnek. Bizony nemegyszer megesett például, hogy De Norpois úr[696]
nem megtévesztésképpen vagy csalhatatlanságát bizonyítandó beszélt így,
amikor szóba hozták előtte egy Németországgal kötendő, máig meg nem
valósult szövetségről elhangzott korábbi jövendöléseit: „Ön minden bizonnyal
téved, én ugyanis az efféle beszélgetésekben mindig rendkívül szűkszavúan
nyilatkozom, és sosem jósoltam volna sikert effajta hirtelen jött ötleteknek,
melyek gyakran légből kapottnak bizonyulnak, s végül a legtöbbször erőszakba
csapnak át. Tagadhatatlan ugyan, hogy a távoli jövőben valóban sor kerülhet
német-francia közeledésre, amely mindkét ország számára igen hasznos lenne,
és amelyen Franciaország, gondolom, semmit sem veszítene, de beszélni sosem
beszéltem erről, mert a helyzet még nem érett meg rá, és ha kíváncsiak a
véleményemre, azt hiszem, ha most kérjük hajdani ellenségeinket, hogy lépjenek
velünk törvényes frigyre, csúfos kudarc vár ránk, és csak kellemetlenségünk
származhat a dologból.” És Norpois úr nem hazudott, amikor így beszélt,
egyszerűen kiment a fejéből, amit korábban mondott. Amúgy mind gyorsan
elfelejtjük azt, amit nem gondoltunk igazán mélyen, amit az utánzás,
környezetünk fellobbanásai diktáltak. Gondolkodásunk változik, és vele
módosul a bensőnkben őrzött emlék. A politikusok még a diplomatáknál is
kevésbé emlékeznek valamely korábbi időszakban vallott állásfoglalásukra, így
egyes visszatáncolásaik inkább erednek becsvágyuk túlzásaiból, mint
emlékezetkiesésből. A társasági emberek pedig igazán nem sok mindenre
emlékeznek.
Guermantes nagyhercegné kitartott amellett, hogy egyáltalán nem rémlik neki,
hogy azon a bizonyos vörös ruhás estélyen ott lett volna De Chaussepierre-né is,
és hogy nyilvánvalóan én tévedek. Márpedig Isten a tudója, hogy az estély óta
eltelt időben De Chaussepierre-ék hányszor kötötték le a nagyherceg és felesége
gondolatait. Azt is elmondom, miért. A Jockey-klubban[697] éppen Guermantes
úr[698] volt a rangidős alelnök, amikor az elnök meghalt. A Jockey köreinek
egyes tagjai, akiknek nincsenek fontos kapcsolataik, és akiknek egyetlen
gyönyörűségük, hogy kigolyózzák az olyanokat, akik nem hívják meg őket,
kampányt indítottak Guermantes nagyherceg ellen, aki – biztos lévén abban,
hogy megválasztják, és meglehetősen hanyagul kezelvén ennek az elnöki
posztnak a kérdését, mely az ő társadalmi pozíciójában nem sokat jelentett –
nem foglalkozott a dologgal. Azt terjesztették róluk, hogy a nagyhercegné
Dreyfus-párti (a Dreyfus-ügy[699] ugyan ekkorra rég lezárult, de még húsz év
múltán is emlegették, a nagyhercegné viszont csak két éve állt át a Dreyfus-
táborba), fogadja a Rothschildokat, és hogy az utóbbi időben túlságosan sok
előnyhöz jutnak az olyan félfrancia nagy potentátok, mint amilyen Guermantes
nagyherceg is, aki az egyik ágon német családból származik. A kampány
kedvező közeget talált: a klubokban mindig nagy irigység övezi a túlságosan
szem előtt lévő személyiségeket és utálat a nagy vagyonokat. De Chaussepierre-
éké ugyan szintén nem volt csekély, de ez senkinek sem lehetett szálka a
szemében, mert De Chaussepierre fogához verte a garast, a házaspár lakása igen
szerény volt, az asszony fekete gyapjú ruhákban járt. De Chaussepierre-né
bolondult a zenéért, számos matinét adott, ahová jóval több énekesnő kapott
meghívást, mint Guermantes-ékhoz. De erről senki sem beszélt, a matinékon
még frissítőt sem szolgáltak fel, a férj nem is volt jelen, mindez a Rue de la
Chaise ismeretlenségében zajlott. Az Operában De Chaussepierre-nét észre sem
vették, bár mindig olyanok társaságában mutatkozott, akiknek a neve a X.
Károly legbelsőbb köreihez tartozó „ultrákat” idézte, de akik szintén
visszavonultan élő, a nagyvilági körökben ritkán mutatkozó emberek voltak. A
választás napján általános meglepetésre a homály győzedelmeskedett a ragyogás
fölött, De Chaussepierre, a másodalelnök lett a Jockey-klub elnöke, Guermantes
nagyherceg pedig maradt, ami volt, azaz első alelnök. Igaz ugyan, hogy a Jockey
elnöki címe nem sokat jelent az olyan főrangú arisztokraták számára, amilyenek
Guermantes-ék is voltak. De nem elnyerni ezt a címet, amikor rajtunk van a sor,
azt látni, hogy egy Chaussepierre-t választanak meg helyettünk, azt, akinek a
felesége köszönt ugyan Oriane-nak, de ő két évvel ezelőtt még nemcsak hogy
nem fogadta, hanem fel is háborodott azon, hogy ez az ismeretlen bőregér
ráköszön, ezt nehezen emésztette meg a nagyherceg. Azt hangoztatta, hogy
felülemelkedett ezen a kudarcon, amely egyébként állítása szerint a Swannhoz
fűződő régi barátságából következett. Valójában továbbra is dúlt-fúlt.
Meglehetősen különös dolog, de korábban sosem hallhattuk Guermantes
nagyhercegtől a közhelyesnek mondható „tiszta sor” kifejezést, ám a Jockey-beli
választás óta, valahányszor a Dreyfus-ügyről esett szó, felhangzott ez a „tiszta
sor”. „Dreyfus-ügy, Dreyfus-ügy, folyton csak ezt szajkózzák, ráadásul nem is
pontosan, hiszen ez nem vallási kérdés, hanem, »tiszta sor«, politikai.” Öt év is
eltelhetett anélkül, hogy ezt a „tiszta sor”-t hallottuk volna, ha ez idő alatt nem
esett szó a Dreyfus-ügyről; de ha öt év múltán ismét elhangzott Dreyfus neve, a
„tiszta sor” is automatikusan felbukkant. A nagyherceg amúgy már azt sem
szenvedhette, hogy egyáltalán szóba hozzák előtte az ügyet, „amely – mint
mondta – annyi bajt okozott”, jóllehet őt ezek közül csak egyetlenegy érintette
érzékenyen: a Jockey elnökségének ügyében elszenvedett kudarc.
Így hát, ezen a bizonyos délutánon, amelyről beszélek, s amelyen arra a vörös
ruhára emlékeztettem Guermantes nagyhercegnét, amelyet az unokatestvére
estélyén viselt, De Bréauté úr meglehetősen kedvezőtlen fogadtatásban részesült,
amikor mondani akarván valamit, homályos eredetű, meg nem világított
képzettársítással, szája szélét nyelvével püspökfalat formájúra kipúposítván,
belefogott: „A Dreyfus-ügyről jut eszembe...” (S ugyan miért a Dreyfus-ügyről,
amikor csak egy vörös ruháról volt szó, és amikor nem kétséges, hogy a szegény
De Bréautéban, aki másra sem gondolt, mint arra, hogy hogyan szerezhetne
örömet, a legcsekélyebb gonosz szándék sem volt?) Csakhogy Guermantes
nagyherceg már Dreyfus puszta nevére felvonta jupiteri szemöldökét.
„Elmesélték nekem – így De Bréauté – Cartier barátunk egy jó, sőt nagyon
szellemes mondását (itt figyelmeztetjük a kedves olvasót, hogy ennek a Cartier-
nak, De Villefranche-né fivérének, semmiféle köze nincsen a hasonnevű
ékszerészhez), amin egyébként nem is lepődtem meg, mert szellemből igazán
bőséges kínálat, sőt túlkínálat van benne.” „Nos – vágott közbe Oriane –, én
ugyan nem lennék vevő rá! El nem mondhatom magának, mennyire idegesített
mindig ez a maga Cartier-ja, és sosem tudtam felfogni, miféle hihetetlen varázst
talál Charles De La Trémoïlle[700] és a felesége ebben az unalmas fecsegőben,
akit mindig ott találok, valahányszor látogatóba megyek hozzájuk.” „Drága
nagyhercegném, úgy gondolom, nagyon isz szigorúan ítéli meg Cartier-t – felelte
de Bréauté, aki nehezen képezte az s-eket. – Úgy gondolom, kisszé túlszágoszan
befészkelte magát La Trémoïlle-ékhoz, de hát Szárl számára ő egyfajta, hogy isz
mondjam, hűszéges Achátésszá[701] vált, márpedig az ilyen igen ritka madár
manapszág. Mindeneszetre, íme a mondász, amit hallottam. Cartier állítólag azt
mondta, hogy Zola azért akart bíróság elé állni, hogy megtapasztaljon egy olyan
érzészt, melyet eddig nem iszmert, a börtön élményét.” „Mégis menekült,
mielőtt letartóztatták volna” – szólt közbe Oriane. „Ez tehát nem áll. Amúgy,
még ha igaznak látszana is, határozottan ostoba mondásnak találom. Ha maga
ezt nevezi szellemességnek!” „Isztenem, drága Oriane – felelte Bréauté, aki
látván, hogy nem értenek vele egyet, kezdett visszakozni –, a mondász nem
tőlem származik, én csak eliszmétlem önnek úgy, ahogy én isz hallottam, ítélje
meg ön! Mindeneszetre éppen e miatt a mondásza miatt a kiváló La Trémoïlle
alaposzan megdorgálta Cartier urat, ész bizony joggal, mert ő szoszem volt híve
annak, hogy a szalonjában, hogy isz mondjam csak, napi politikai ügyekről
beszéljenek, ész már csak azért isz igen kínosz helyzetbe került, mivel Alphonse
de Rothschild[702] feleszége isz ott volt a társzaszágban. Cartier valószágos
megrovászt kapott La Trémoïlle-tól.” „Még szép” – mondta a nagyherceg
felettébb rosszkedvűen. „Alphonse Rothschildék, noha van bennük annyi jó
ízlés, hogy sose beszéljenek erről a förtelmes ügyről, a lelkük mélyén csakúgy
Dreyfus-pártiak, mint minden zsidó. Sőt ez éppenséggel olyan »ad hominem«
érv (a nagyherceg kissé önkényesen alkalmazta az »ad hominem« kifejezést),
melyet nem juttatnak eléggé érvényre, hogy a zsidók rosszhiszeműségét
kimutathassák. Ha egy francia rabol, gyilkol, én nem érzem kötelezőnek
magamra nézvést, hogy azért, mert francia, akárcsak én, ártatlannak találjam. A
zsidók viszont sohasem ismernék el, hogy egy hitsorsosuk áruló, akkor sem, ha
megbizonyosodtak róla, és nemigen törődnek azokkal a rettenetes
következményekkel (a nagyherceg itt természetesen De Chaussepierre istenverte
megválasztására gondolt), amelyeket egy társuk bűne vonhat maga után,
mindaddig... Ugyan már, Oriane, csak nem azt akarja állítani, hogy a zsidók nem
kárhoztathatók joggal azért, hogy mind összefognak az árulók védelmére? Ne is
próbálja azt mondani, hogy nem azért van így, mert zsidók!” „Hát nem, édes
istenem – válaszolt Oriane (akiben némi ingerültséggel ébredt fel a vágy, hogy
szembeszegüljön a mennydörgő Jupiterrel, és hogy az „intelligenciát” fölébe
helyezze a Dreyfus-ügynek). – De talán éppen azért van így, mert zsidók, és
ismerik egymást, ezért azután tudják, hogy ha valaki zsidó, attól még nem
feltétlenül áruló vagy franciaellenes, amint azt a jelek szerint Drumont[703]
állítja. Annyi bizonyos, hogy ha Dreyfus keresztény lett volna, nem érdekelte
volna a zsidókat, és ha mégis érdekelte őket, az azért volt, mert nagyon is
érezték, hogy ha nem lenne zsidó, árulónak sem hitték volna ilyen könnyen, a
priori, amint Robert unokaöcsém mondaná.” „A nők semmit sem értenek a
politikához – rikoltott a nagyherceg, miközben le nem vette a szemét a
feleségéről. – Hiszen ez a szörnyűséges bűntett nem egyszerűen zsidó kérdés,
hanem – tiszta sor – nagy horderejű nemzeti ügy, amely a legrettenetesebb
következményekkel járhat Franciaországra nézve, ahonnan száműzni kellene az
összes zsidót; bár elismerem, az eddig aljasul, felülvizsgálatot követelő módon
hozott szankciók nem ellenük, hanem legkiválóbb ellenfeleik ellen irányultak,
elsőrangú férfiak ellen, akiket szegény országunk balszerencséjére
félreállítottak.”
Éreztem, hogy ez a vita nem vezet jóra, és sürgősen ismét ruhákra tereltem a
szót. „No és arra az alkalomra emlékszik-e még, asszonyom, amikor először volt
kedves hozzám?” „Az első alkalomra, amikor kedves voltam hozzá” – ismételte
meg a nagyhercegné, és nevetve pillantott De Bréauté úrra, akinek orra vége
kissé kihegyesedett, a mosolya ellágyult Guermantes-né asszony iránti
figyelmességében, és akinek köszörülődő kés hangja némi bizonytalan, rozsdás
zörejt hallatott. „Nagy, fekete virágmintákkal díszített sárga ruhában volt.” „De
kicsikém, az is ugyanaz az eset, ezek mind nagyestélyi ruhák.” „És az a
búzavirágos kalapja, amelyet annyira szerettem? No de mindez elmúlt már. Most
egy olyan bundát szeretnék csináltatni a szóban forgó fiatal lánynak, amilyet ön
tegnap délelőtt viselt. Lehetetlent kérnék, ha látni szeretném?” „Nem,
Hannibalnak hamarosan úgyis mennie kell. Maga majd átjön hozzám, és a
szobalányom szépen megmutogat mindent. Csakhogy, kicsikém, én ugyan
szívesen kölcsönadok bármit, amit akar, de ha maga névtelen kis varrónőkkel
csináltat Callot-, Doucet-, Paquin-ruhákat,[704] azok sosem lesznek
ugyanolyanok.” „De én egyáltalán nem akarok valami kis varrónőhöz menni,
tudom jól, hogy az más lenne, bár igazán érdekelne, mitől is lenne más.” „No
hiszen, tudja, hogy én semmit sem tudok elmagyarázni, én csak egy nagy szomár
vagyok, úgy beszélek, mint egy parasztasszony. Az egész kézügyesség, fortély
kérdése; ami a bundákat illeti, legalább egy rövid ajánlólevelet írhatok, hogy
beajánljam a szűcsömnek, így aztán nem fogja meglopni magát. De tudja, hogy
ez megint nyolc-kilencezer frankjába fog kerülni.” „És az a köntöse, amelyiknek
olyan rossz szaga van, amelyet egyik este viselt, és olyan sötét, pihés, arannyal
barázdált és pöttyözött, mint valami lepkeszárny?” „Ó, az! Az egy Fortuny-ruha.
Azt a maga ifjú barátnője is nyugodtan felveheti otthon. Van itt belőlük több is,
majd megmutatok néhányat, sőt adhatok is belőlük, ha ez a kedvére van. De a
legjobb az lenne, ha Talleyrand unokanővéremét látná. Írnom kellene neki, hogy
adja kölcsön.” „És aznap a cipője is olyan szép volt, az is Fortunytől való?”
„Nem: tudom, melyikre gondol, arra az aranyozott kecskebőrból készültre,
amelyikre Londonban akadtunk, mikor Consuelo de Manchesterrel[705]
vásárolgattunk. Rendkívüli volt. Sosem tudtam rájönni, hogyan tudták így
bearanyozni, mintha a bőr maga színarany volna. Nincs is több ilyen, mint ez,
azzal a pici gyémánttal a közepén. A szegény Manchester nagyhercegnő már
nem él, de ha ez magának örömet szerez, majd írok Warwick asszonynak vagy
Marlborough asszonynak, hogy próbáljanak meg hasonlót szerezni. Sőt nem is
tudom, nem maradt-e még nekem is egy darabom ebből a bőrből. Akkor talán itt
is megcsináltathatnánk. Még ma este utánanézek, és megüzenem magának.”
 Ha csak egy mód volt rá, megpróbáltam még az előtt eljönni a
nagyhercegnétől, mielőtt Albertine hazaér, így hát gyakran úgy esett, hogy
Guermantes-éktól távozóban az udvaron összefutottam Charlus úrral[706] és
Morellel[707], akik teára jöttek... Jupienhez[708], aki ezzel a legnagyobb kegyben
részesítette a bárót. Én nem találkoztam velük mindennap, de ők nap mint nap
idejártak. Megjegyzendő különben, hogy egy szokás megállapodottsága
általában egyenes arányban van a képtelenségével. Nevezetes dolgokat csak
alkalomszerűen viszünk véghez. Az olyan esztelen életek azonban, amelyekben
a rögeszmés magamagát fosztja meg minden örömtől, és a legnagyobb bajokkal
bünteti magát, az ilyen életek változnak a legkevésbé. Ha elég kíváncsiak
volnánk, tízévenként újra meg újra úgy lelnénk a boldogtalanra, hogy olyankor
alszik, amikor élhetne, olyankor jár el hazulról, amikor nemigen történhet vele
más, mint hogy meggyilkolják az utcán, jeges italokat iszik, amikor melege van,
s eközben folyton a nátháját kúrálja. Erejének egyetlen kis, egyetlen napig tartó
nekibuzdulása elegendő lenne ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra változtasson
mindezen. De ezek az életek rendszerint épp olyanoknak jutnak örökül, akik
képtelenek az erejüket összeszedni. A bűn csupán másik arca ezeknek az
egyhangú létezéseknek, amelyeket puszta akaraterővel kevésbé elviselhetetlenné
lehetne tenni. Charlus úr és Morel mindennapos teadélutánjait Jupiennél mindkét
szemponttal magyarázhattuk. Ezt a napi szokást egyetlenegyszer kavarta fel
vihar. A mellényszabó unokahúga ugyanis az egyik nap azt mondta Morelnek:
„Ez az, jöjjenek csak, majd én adom a köcsögöt”, mire a báró úgy találta –
joggal –, hogy ez a kifejezés bizony igen közönséges egy olyan teremtés
szájából, akit már-már menyévé kívánt tenni, de mivel szívesen sértegetett
másokat, és megmámorosodott tulajdon dühétől, ahelyett hogy egyszerűen
megkérte volna Morelt, adjon némi leckét választékosságból a fiatal nőnek,
egészen hazáig egymást követték az indulatos jelenetek. Az elképzelhető
legpimaszabb, leggőgösebb hangon: „Így hát a »tapintás«, amely, mint látom,
nem okvetlenül jár együtt a »tapintattal«, a maga esetében megakadályozta a
szaglószerv normális fejlődését, hiszen maga tűrte, hogy ez a bűzhödt
legócskább fajta kifejezés, a köcsög, felgőzölögtesse latrinaszagát az én felséges
orromig! Előfordult-e valaha, hogy amikor maga befejezte egy hegedűszólóját,
szellentéssel jutalmazták volna nálam tapsvihar vagy csend helyett, mely utóbbi
még ékesszólóbb, hiszen az a félelem rejlik mögötte, hogy képtelenek leszünk
visszatartani, nem azt, amit a maga menyasszonya bőven osztogat, hanem a
zokogást, amelyre a játéka fakasztott minket?” Ha egy tisztviselőre záporoznak
efféle főnöki szemrehányások, másnap elkerülhetetlenül kipenderítik. Charlus úr
számára viszont mi sem lehetett volna fájdalmasabb, mint Morel szélnek
eresztése, sőt, mivel attól tartott, hogy kissé messzire ment, minden részletre
kitérő dicshimnuszba fogott a fiatal lányról, igen kifinomult stílusban, melyet
akaratlanul közbeékelt orcátlanságok sorával tarkított. „Igazán bájos lány, s
mivel maga muzsikus, gondolom a hangja bűvölte el, amely nagyon szép a
magas fekvésekben, melyekben mintha csak a maga »hisz«-ének kíséretére
várna. Az alsó regisztereit kevésbé kedvelem, ez bizonyára furcsa, vékony
nyakának háromszoros nekiindulásával függ össze, amelynek mintha már vége
lenne, s azután mégis továbbnyúlik; és mindeme középszerű részleteknél jobban
szeretem az alakját, az kellemes. Mivel pedig a lány varrónő, bizonyára művésze
az ollónak, csinálhatna is nekem egy szép papír árnyképet saját magáról.”
Charlie már csak azért sem ügyelt ezekre a dicshimnuszokra, mert
menyasszonyának ekként ünnepelt bájait észre sem vette. De azért válaszolt
Charlus úrnak: „Rendben, kicsikém, majd megmosom a fejét, hogy máskor ne
mondjon ilyesmit.” Amikor Morel ekképpen „kicsikémezte” Charlus urat, nem
azért tette, mintha megfeledkezett volna arról, hogy a báró több mint háromszor
annyi idős, mint ő. És nem is Jupien módjára beszélt így a szép hegedűs, hanem
azzal a fajta közvetlenséggel, amely bizonyos kapcsolatokban hallgatólagos
feltételül szabja, hogy előbb a korkülönbséget hagyták figyelmen kívül, a
gyöngédségre csak ezután került sor. Mármint, Morel esetében, a színlelt
gyöngédségre, másoknál valódira. Hiszen ekkoriban történt, hogy Charlus úr a
következőképpen fogalmazott levelet kapta: „Drága Palamède-em, mikor
láthatlak? Nagyon vágyom utánad, és gyakran gondolok Rád stb., stb. Örökre a
Tiéd, Pierre.” Charlus úr törte a fejét, hogy rájöjjön, melyik rokona enged meg
magának ilyen fokú bizalmasságot, ki az, aki nyilván nagyon közelről ismeri, és
akinek mindezek ellenére nem ismeri meg az írását. Néhány nap alatt mindazon
hercegek, akiknek a Gothai Almanach néhány sort szán, felvonultak Charlus úr
elméjében. Aztán a hátoldalra írt cím láttán egyszerre megvilágosodott minden:
a levél írója ajtónálló volt egy játékkaszinóban, ahová Charlus úr el-eljárt. Ez az
ajtónálló úgy vélte, nem udvariatlan, amikor ilyen hangnemben ír Charlus úrnak,
aki éppenséggel nagy becsben állt előtte. Úgy gondolta azonban, hogy nem
lenne kedves nem tegezni valakit, aki többször is karjában tartotta, és ily módon
– mint azt naivan képzelte – érzelmeivel is megajándékozta. Charlus úr a lelke
mélyén el volt ragadtatva ettől a bizalmasságtól. Még De Vaugoubert urat[709] is
hazakísérte egy matinéról azért, hogy megmutathassa neki a levelet. Márpedig,
isten a tudója, hogy Charlus úr nem szeretett nyilvánosság előtt mutatkozni De
Vaugoubert úrral. Ez utóbbi ugyanis, monokliját a szemébe csippentve, jobbra-
balra nézegetett az arra járó fiatal férfiak után. Sőt mi több, Charlus úr
társaságában emancipálódott, és olyan stílust használt, amit a báró utált. A
férfiakra vonatkozó minden főnevet nőnemű alakban alkalmazott, s nagyon
ostoba lévén nagyon szellemesnek találta ezt a tréfát, és harsányan kacagott
hozzá. Mivel azonban diplomáciai posztjához is foggal-körömmel ragaszkodott,
szánalmas, vihogó utcai megnyilvánulásait folyton megszakította a beijedtség,
amikor a színen épp egy-egy társasági személyiség, vagy főként, ha magas rangú
tisztviselő vonult át. „Ezt a kis távírdász-perszónát – mondta, könyökével
oldalba bökve a bosszús bárót – jól ismertem, de azóta jó útra tért a kis hamis!
Ó, a Galeries Lafayette árukihordója, micsoda szépség! Ajaj, az ott a
Kereskedelmi Ügyosztály igazgatója! Remélem, nem látta meg a mozdulatomat!
Képes lenne elkotyogni a miniszternek, aki rögtön passzív állományba helyezne,
már csak azért is, mert úgy tűnik, ő is olyan.” Charlus úr majd megpukkadt
mérgében. Majd, hogy minél előbb véget vessen ennek az idegtépő útnak, úgy
döntött, előhúzza a levelét, és elolvastatja a nagykövettel. De a lelkére kötötte,
hogy senkinek se szóljon róla, mert úgy tett, mintha Charlie féltékenykedne,
hogy így hitesse el: Morel szerelmes belé. „Márpedig – tette hozzá végtelen
jósággal – mindig azon kell lennünk, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat
okozzuk másoknak.”
Mielőtt visszatérnénk Jupien bolthelyiségéhez, a szerző fontosnak tartja
elmondani, mennyire elszomorítaná, ha e furcsa leírások sértenék az olvasó
érzékenységét. Részben (és ez a dolog kevésbé számottevő oldala) azt
gondolhatják, hogy e könyv lapjain az arisztokráciát nagyobb arányban sújtja a
degeneráció, mint az egyéb társadalmi osztályokat. Még ha így lenne is, sem
volna benne semmi meglepő. A legrégebbi családokon végül bizonyos sajátságos
jegyek ütköznek ki – csodálatra méltón vörös, idomtalan orr, csapott áll –,
melyekben mindenki a „fajtát” bámulja. Csakhogy ezek között az örökletes és
egyre erősödő vonások között vannak olyanok is, amelyek nem láthatók:
mégpedig a hajlamok és az ízlések.
Súlyosabb ellenvetésnek számítana, ha megalapozott volna, hogy mindez
idegen tőlünk, s hogy a kéznyújtásnyira lévő igazság költészetét kell feltárnunk.
A köznapibb valóságból született művészet valóban létezik, és talán ennek a
birodalma a legtágasabb. Nem kevésbé igaz azonban, hogy igen érdekesek,
nemegyszer szépek lehetnek azok a cselekedetek is, amelyek az általunk
átéltektől, mindattól, amit hiszünk, oly távol álló szellemiségből erednek, hogy
fel sem foghatjuk őket, hogy úgy bontakoznak ki előttünk, mint valami indíték
nélküli látvány. Ugyan mi lehet poétikusabb, mint Dareiosz fia, Xerxész, amint
megvesszőzteti a tengert, mely elsüllyesztette a hajóit?
Biztos, hogy Morel, élvén a hatalommal, melyet vonzerejével gyakorolt a lány
felett, sajátjaként mondta el menyasszonyának a báró megjegyzését, ugyanis a
„köcsög” kifejezés oly nyomtalanul eltűnt a mellényszabó boltjából, ahogy
egyszer s mindenkorra eltűnik egy szalonból ez vagy az a bizalmas ismerős, aki
korábban mindennapos vendég volt, és akivel ilyen vagy amolyan okból
szakítottak, vagy akit rejtegetni akarnak, és csak máshol találkoznak vele.
Charlus úr számára nagy elégtétel volt a „köcsög” eltűnése: Morel előtti
tekintélyének bizonyítékát látta benne, és az egyetlen makulányi folt eloszlását a
fiatal lány hibátlanságán. Végül pedig mint fajtájának bármely képviselője, noha
őszinte baráti érzéseket táplált Morel és annak majdnem-menyasszonya iránt, és
hevesen támogatta frigyüket, egyben meglehetősen élvezte, hogy hatalmában áll
kénye-kedve szerint kisebb-nagyobb civakodásokat szítani közöttük, míg ő kívül
marad, fölöttük áll olimposzi istenként, mint amilyen a fivére lett volna.
Morel azt mondta Charlus úrnak, hogy szereti Jupien unokahúgát, feleségül
akarja venni, a bárónak pedig édes érzés volt ifjú barátját elkísérni ezekre a
látogatásokra, ahol az elnéző és tapintatos jövendőbeli após szerepét játszotta.
Semmi sem tetszhetett volna neki ennél jobban.
Ami engem illet, véleményem szerint a köcsög kifejezés Moreltól származott,
és a fiatal varrónő szerelmes elvakultságában vette át az imádott lény kifejezését,
mely rútságával kirítt a fiatal lány kedves szavai közül. E szavaknak, a hozzájuk
járuló elbűvölő modornak és Charlus úr pártfogásának köszönhetően a lányt jó
néhány korábbi ügyfele immár barátnőként fogadta, meghívta vacsorára más
ismerőseivel együtt, a kicsike pedig mindezt csakis Charlus úr engedélyével
fogadta el, és olyan estékre, amikor az neki alkalmas volt. „Egy kis varrónő a
társaságban?” – mondhatnák erre. „Micsoda képtelenség!” Ha azonban jobban
belegondolunk, semmivel sem képtelenebb, mint az, hogy hajdan Albertine
éjfélkor jött fel hozzám látogatóba, most pedig velem élt. És ha másvalaki
esetében képtelenség lett volna is, Albertine-ében semmiképpen sem volt az,
hiszen apa-anya nélkül élt, olyan szabadon, hogy Balbecben kezdetben egy
zsoké szeretőjének véltem, a legközelebbi rokona pedig Bontemps-né volt, aki
unokahúgáról szólván már Swann-nénál is csak a neveletlenségét emlegette
csodálattal, most pedig szemet hunyt, főként ha ezen az áron megszabadulhatott
tőle egy gazdag házassággal, amelyből némi pénz a tántikának is csurranna-
cseppenne (a társaság legfelső köreiben egyes nagyon előkelő és nagyon szegény
anyák, akiknek sikerül fiukat egy gazdag családba beházasítaniuk, elfogadják a
bundákat, autót, pénzt a menyüktől, akit nem szeretnek, és akit ők juttatnak be a
társaságba).
Talán eljön a nap, amikor a varrónők – és én ezt csöppet sem tartanám
felháborítónak – bejáratosak lesznek a nagyvilági körökbe. Jupien
unokahúgának esetéből, mint kivételből még nem lehet erre következtetni, egy
fecske nem csinál nyarat. Mindenesetre, ha Jupien unokahúgának igen szerény
társasági rangja megbotránkoztatott is egyeseket, Morel nem tartozott közéjük,
mivel ostobasága bizonyos kérdésekben oly mértékű volt, hogy nem csupán
„inkább ostobának” találta a nála százszorta eszesebb fiatal lányt, talán csupán
azért, mert a lány őt szerette, de ráadásul kalandornőket, úrinőt játszó álruhás
segédvarrónőket gyanított azokban az igencsak rangos asszonyokban, akik
fogadták a lányt, s akikkel az nem hivalkodott. No persze ezek az asszonyok
nem a Guermantes-ok közül valók voltak, még csak nem is az ő ismerőseik,
hanem gazdag, elegáns, nagypolgári nők, eléggé szabad szellemek ahhoz, hogy
úgy ítéljék, egy varrónőt fogadni nem lealacsonyító, s ugyanakkor elég
szolgaszelleműek is ahhoz, hogy némi önelégültséget érezzenek, amiért egy
olyan fiatal lányt pártfogolnak, akihez őméltósága, Charlus báró úr, tisztes
szándékkal, naponta ellátogat.
A bárónak mi sem tetszett jobban e házasság ötleténél, hiszen úgy gondolta,
hogy ekképpen nem ragadják el tőle Morelt. Hírlett, hogy Jupien unokahúga,
szinte még gyermekként, „megbotlott”. Charlus úrnak pedig, miközben tovább
zengte dicshimnuszait Morelnek, nem esett volna nehezére, hogy ezt a hírt
barátja tudomására hozza, akit feldühített volna vele, s ezzel viszályt kelthetett
volna. Charlus úr ugyanis, noha rettentően gonosz volt, hasonlított jó néhány
derék emberhez, aki lelkesen dicséri ezt vagy azt, hogy tulajdon jóságát
bizonyítsa, de mint a tűztől, úgy óvakodna kimondani azokat az oly ritkán
elhangzó, jótékony szavakat, amelyek a békét hozhatnák meg. Mindezek dacára
a báró megtartóztatta magát mindenfajta gyanúsítgatástól, mégpedig két okból
is. „Ha elmondom neki, hogy a menyasszonya nem makulátlan – gondolta –, a
hiúságán ejtek sebet, és rám haragszik meg. Különben is, ki a megmondhatója,
hogy nem szerelmes-e a lányba? Ha nem szólok, ez a szalmaláng hamar
ellobban, én úgy irányíthatom a kapcsolatukat, ahogy akarom, és a fiú épp csak
annyira fogja szeretni a lányt, amennyire nekem tetszik. Ha elmondanám neki
jövendőbelije korábbi botlását, ugyan, ki mondja meg, nem elég erős-e még
mindig az én Charlie-m szerelme ahhoz, hogy féltékennyé tegye? Akkor pedig
önhibámból változtatok egy következményekkel nem járó és irányítható flörtöt
nagy szerelemmé, amely nehezen kormányozható.” E két okból tehát Charlus úr
továbbra is hallgatott, s bár csak látszólag tapintatosan, más oldalról mégis
elismerésre méltón, hiszen a hozzá hasonlók szinte képtelenek nem elszólni
magukat.
A fiatal nő egyébként elragadó volt, és Charlus úr, akinek minden esztétikai
igényét kielégítette, amit csak nők ébreszthettek benne, fotográfiák százait
szerette volna birtokolni róla. A báró, aki nem volt olyan ostoba, mint Morel,
örömmel hallott azokról a kifogástalan hölgyekről, akik a lányt fogadták, és
akiket Charlus úr társadalmi szimata pontosan azonosított, de (mivel továbbra is
ő akart uralkodni) óvakodott attól, hogy Charlie-nak is elmondja, aki – e
tekintetben valóságos vademberként – még mindig abban a hitben élt, hogy a
„hegedűtanszakon” és Verdurinéken kívül nincsen más, mint a Guermantes-ok,
valamint az a néhány, csaknem királyi ház, amelyet a báró felsorolt, a többi csak
„söpredék”, csak „siserehad”. Charlie ugyanis szó szerint értelmezte Charlus úr
fenti kifejezéseit.
Hogyan történhetett, hogy Charlus úr, akit az év minden egyes napján hiába
várt megannyi nagykövet és nagyhercegnő, aki azért nem vacsorázott De Croy
herceggel, mert azt előbbrevalónak tartották nála, hogy tehát ez a Charlus úr az
előkelő hölgyektől és nagyuraktól elrabolt minden percét egy mellényszabó
unokahúgánál töltötte? Először is, mindenekelőtti okként, mert Morel is ott volt.
De ha nem lett volna ott, akkor sem találhatunk a dologban semmi képtelent,
hacsak önök is úgy nem ítélkeznek, ahogyan Aimé[710] valamelyik beosztottja
tette volna. Csak az éttermi pincérek hiszik, hogy egy dúsgazdag férfi mindig
pompás, vadonatúj ruhákban jár, és hogy az elegáns urak legelegánsabbika
hatvanterítékes vacsorákat ad, és csakis autón közlekedik. Tévedés. Igen gyakran
megesik, hogy egy dúsgazdag férfi mindig ugyanabban az elnyűtt ruhában jár.
Az elegáns urak legelegánsabbika pedig az, aki az étteremben nem elegyedik
szóba mással, csak a személyzettel, hazatérve pedig az inasaival kártyázik. Ami
azonban nem gátolja meg abban, hogy ne engedje maga elé Murat herceget[711].
A számos ok közül, amiért a fiatalok házassága boldogsággal töltötte el
Charlus urat, az egyik az volt, hogy Jupien unokahúga ekképpen Morel
személyiségének egyfajta kiterjesztése lesz, és ezzel azé a hatalomé és
tájékozottságé is, amellyel a báró Morel fölött és Morelről rendelkezik. A
hegedűs jövendőbeli feleségének házastársi értelemben vett „megcsalása” egy
másodpercig sem okozott volna Charlus úrnak lelkifurdalást. De tudni, hogy ő
irányítja a „fiatal házasokat”, érezni, hogy ő Morel feleségének félelmetes és
mindenható pártfogója, azé az asszonyé, aki Istenként tisztelné őt, a bárót,
mintegy azt tanúsítva, hogy a drága Morel oltotta belé ezt az elképzelést, s így
maga is tartalmazna valamit Morelből: mindez új árnyalatokkal színezte az általa
gyakorolt uralmat, és az ő „Morel-jelenségében” új embert, a férjet tárta fel, azaz
új, több, különleges szeretnivalót kölcsönzött neki. Sőt az uralom talán még
erőteljesebb lesz mostantól, mint korábban valaha volt. Hiszen mindattól,
aminek kérdésében Morel egyedül, mondhatni meztelen magányában
nemegyszer szembeszegült a báróval, mivel bizonyos volt abban, hogy úgyis
visszahódítja, házasemberként a családja, az otthona, a jövője miatt hamarabb
visszarettenne, kiterjedtebb támadási felületet, több sérülékeny pontot kínálna
Charlus úr akaratának. Mindez, sőt szükség esetén, olyan estéken, amikor netán
unatkozik, némi háborúság szítása a házasfelek között (a báró sosem
idegenkedett a csataképektől) kedvére volt Charlus úrnak. Annyira azonban
mégsem, mint amikor arra a tőle való függésre gondolt, amelyben a fiatal
házaspár fog élni. Charlus úr Morel iránti szerelme gyönyörűséges új színt
kapott, amikor a báró azt mondta magában: amíg a férfi az enyém, az asszonya is
az enyém lesz, tetteiket úgy irányítják, hogy engem ne sértsenek, engednek a
szeszélyeimnek, s így az asszony számomra eddig nem ismert jelkép lesz,
olyasvalamié, amit csaknem elfelejtettem, s ami éppoly fontos az én szívemnek,
mint mindenki másénak, azoknak, akik látják majd, hogy oltalmazom őket,
otthont adok nekik, és nekem magamnak is: annak a jelképe, hogy Morel az
enyém. Hogy ez nyilvánvalóvá lesz mások szemében és a magáéban is,
boldogabbá tette Charlus urat, mint bármi más. Hiszen szeretteink birtoklása
nagyobb öröm még a szerelemnél is. Akik mindenki elől rejtegetik ezt a
birtoklást, igen gyakran csak azért teszik, mert félnek, hogy imádatuk tárgyát
elrabolják tőlük. Boldogságuk pedig az elővigyázatos titkolózás miatt ennyivel
kevesebb lesz.
Talán emlékeznek még, hogy Morel régebben azt mondta a bárónak: minden
vágya, hogy elcsábítson egy fiatal lányt, legfőképpen pedig ezt a bizonyosat, és
hogy a siker érdekében házasságot ígér neki, de mihelyt a magáévá tette, „szépen
lelécel jó messzire”; ám ezt Charlus úr – a szerelmi ömlengések hatására,
melyeket Jupien unokahúgáról szólva hallott Moreltől – el is felejtette. Mi több,
talán maga Morel is így volt vele. Morel jellemtelenségében – amilyennek azt
akkor cinikusan, s talán fortélyos túlzással bevallotta – talán valóban beállt némi
szünet addig a pillanatig, amíg majd ismét felül nem kerekedik. Amint közelebbi
kapcsolatba került a lánnyal, megtetszett neki, megszerette. Morel pedig oly
kevéssé ismerte önmagát, hogy bizonyára úgy képzelte, szereti, sőt talán örökre
szereti a lányt. Kezdeti vágya, bűnös terve ugyan nem múlt el, de miután annyi
egymásra rétegződött érzelem rakódott rá, immár semmi sem vallott arra, hogy a
hegedűs ne őszintén állította volna: nem ez a bűnös vágy volt tettének igazi
indítéka. Akadt különben egy rövid időszak, amikor – bár ezt nem vallotta be
magának egyértelműen – elkerülhetetlennek látta a házasságot. Morelnek ez idő
tájt elég komoly kézgörcsei voltak, és kénytelen volt számolni azzal az
eshetőséggel, hogy abba kell hagynia a hegedülést. Mivel a művészetétől
eltekintve hihetetlenül lusta volt, nem látott más megoldást, mint kitartatni
magát, és jobban szerette volna, ha Jupien unokahúga tartja ki, nem Charlus úr,
mivel az előbbi felállás több szabadságot kínált neki, és különféle nők bő
választékát az újabb és újabb varrólányok köréből, akiket Jupien unokahúgával
keríttet majd magának, csakúgy, mint a szép és előkelő hölgyekéből, akiknek az
asszonyt árulni fogja. Az a gondolat, hogy jövendőbeli felesége netán
megtagadhatja, hogy e kedvtelésekhez lealacsonyodjék, vagy hogy ne lenne
ilyen mértékben romlott, egy pillanatra sem merült fel Morel számításaiban.
Ezek a számítások különben is háttérbe szorultak, és a tiszta szerelem lépett a
helyükbe, amint a görcsök megszűntek. A hegedű is elég lesz az apanázs mellett,
melyet Charlus úrtól kap, akinek igényei bizonyára alábbhagynak majd, amikor
ő, Morel, feleségül veszi a fiatal lányt. A házasság sürgőssé vált a szerelme miatt
és a szabadulása végett. Morel megkérte a lány kezét, Jupien pedig kikérte
unokahúga véleményét. Erre sem volt éppen szükség. A fiatal lány körül úgy
lobogott a hegedűs iránti szenvedély, mint a haja, amikor kibontotta, mint szeme
sugárzása, melyből valósággal áradt az öröm. Morelből úgyszólván minden, ami
számára kellemes vagy hasznos volt, morális felbuzdulást és moralizáló szavakat
váltott ki, nemegyszer akár könnyeket is. Így tehát épp annyira őszinte volt – ha
ugyan effajta szót alkalmazhatunk rá –, amikor érzelmes szónoklatokat tartott
Jupien unokahúgának (ahogyan megannyi fiatal arisztokrata is, akinek
semmiféle munkához nem fűlik a foga, így szónokol egy-egy Krőzus-gazdag
polgár elragadó lányának), mint amennyire leplezetlenül aljasok voltak azok a
teóriák, amelyeket Charlus úrnak fejtett ki a csábításról, a megrontásról.
Csakhogy mind az örömet szerző személy kiváltotta erényes lelkesültségnek,
mind az illetőnek tett ünnepélyes fogadalmaknak az ellentettje is ott élt
Morelben. Amint ez a személy nem okozott már neki örömet, vagy ha az
ígéretek betartásának kötelezettsége kellemetlenné vált számára, az illető
azonnal Morel ellenszenvének céltáblája lett, amit a hegedűs meg is magyarázott
magának, s aminek hatására, némi ideges szorongás után, amint
idegrendszerének euforikus állapota helyreállt, elhitethette magával, hogy ha a
legerényesebb szemszögből vizsgálja a dolgokat, akkor is mentes mindenfajta
kötelezettségtől.
Így például, balbeci tartózkodásának végén, Isten tudja, min, elveszítette
minden pénzét, s mivel Charlus úrnak nem merte elmondani az ügyet, keresett
valakit, akitől kölcsönkérhetett. Apja (aki mindennek dacára megtiltotta, hogy
valaha is „pumpoló” legyen) kitanította, hogy ilyen esetben levélben illendő
megkeresni azt, akihez fordulunk, mondván, „üzleti ügyben kell beszélnünk”
vele, vagy „üzleti találkozót” kérünk tőle. Ez a mágikus formula annyira
elbűvölte Morelt, hogy – gyanítom – szívesen elveszítette volna a pénzét pusztán
azért az örömért, hogy „üzleti ügyben” kérhessen találkozót. Élete későbbi
éveiben belátta, hogy nem olyan csodatévő formula ez, mint gondolta.
Tapasztalnia kellett, hogy azok az emberek, akiknek különben sosem írt volna,
nem siettek, hogy öt perc múlva már válaszoljanak a levélre, amelyet „üzleti
megbeszélés” ügyében kaptak. Ha azután a délután is eltelt anélkül, hogy a
válasz megérkezett volna, Morelben fel sem merült, hogy a lehető legkedvezőbb
esetet feltételezve is megeshet, hogy a megkeresett úr még haza sem ért, egyéb
leveleket kellett megírnia, ha ugyan el nem utazott, beteg nem lett stb. Ha pedig
valami rendkívüli szerencse folytán már másnap reggelre időpontot kapott,
Morel e szavakkal indította a felkeresettnek szóló mondókáját: „Már épp
csodálkoztam, hogy nem kapok választ, azon töprengtem, nem történt-e valami,
de látom, hogy jól vagyunk stb.” Balbecben tehát, s anélkül, hogy megmondta
volna, hogy „üzleti ügyben” akar beszélni vele, arra kért, mutassam be annak a
Blochnak, akivel egy héttel korábban olyan kellemetlenül viselkedett a vonaton.
Bloch habozás nélkül kölcsönadott neki – pontosabban kölcsönadatott Nissim
Bernard úrral[712] – ötezer frankot. Ettől a naptól kezdve Morel rajongott
Blochért. Könnyes szemmel latolgatta, hogyan állhatna szolgálatára valakinek,
aki az életét mentette meg. Végül én vállaltam magamra, hogy havi ezer frankot
kérek Charlus úrtól Morelnek, s ő ezt nyomban továbbítja Blochnak, aki így
viszonylag gyorsan visszakapja a pénzét. Az első hónapban Morel – aki még
Bloch jóságának hatása alatt állt – rögtön elküldte az ezer frankot, de azután
nyilván úgy találta, hogy a többi négyezret sokkal kellemesebben is
felhasználhatja, kezdett ugyanis kígyót-békát mondani Blochra. Ha csak
meglátta, sötét gondolatai támadtak, s mivel Bloch maga sem emlékezett
pontosan, mennyit adott kölcsön Morelnek, háromezer-ötszáz frankot követelt
tőle négyezer helyett, vagyis a hegedűs ötszáz frankot nyert volna, ám ő azt
találta válaszolni, hogy ekkora hazugság hallatán nemhogy nem fizet többé egy
árva fityinget sem, de hitelezője még örülhet, amiért ő, Morel nem emel panaszt
ellene. Miközben ezt előadta, tekintete lángban égett. Egyébként nem elégedett
meg annyival, hogy azt állítsa: Blochnak és Nissim Bernard úrnak nincs miért
haragudnia rá, nem sokkal később már azt mondta, hogy örülhetnek, amiért ő
nem haragszik rájuk. Amikor pedig Nissim Bernard úr egyes hírek szerint
kijelentette, hogy Thibaud[713] van olyan jó hegedűs, mint Morel, ez utóbbi úgy
vélte, bíróság elé kellene vinnie az ügyet, mivel az efféle megjegyzések ártanak
a szakmai jóhírének; majd arra hivatkozva, hogy Franciaországban már úgysem
lehet igazságtételt kapni, főként zsidókkal szemben nem (Morel
antiszemitizmusa ugyanis magától értetődő következménye volt annak, hogy egy
izraelitától kapott kölcsön ötezer frankot), mindig töltött pisztollyal járt-kelt. A
gyöngédségi rohamot követő efféle ideges zaklatottságnak szükségképpen be
kellett állnia Morelnél a mellényszabó unokahúgával kapcsolatosan is. Igaz,
hogy tudtán kívül némiképpen talán Charlus úr is részes volt ebben a
változásban, mivel gyakran hangoztatta incselkedve – bár egyetlen szavát sem
gondolta komolyan –, hogy ha a fiatalok majd összeházasodnak, nem jár össze
velük többet, szárnyukra bocsátja őket. Ez a gondolat önmagában korántsem lett
volna elégséges ahhoz, hogy Morel elszakadjon a lánytól; de ott lapult a hegedűs
agyában, készen arra, hogy ha eljön a napja, szövetkezzen a hozzá húzó egyéb
gondolatokkal, melyek – ha a vegyület már kialakult – a szakítás hatékony
tényezőjévé válhattak.
Amúgy nem túlságosan gyakran találkoztam össze Charlus úrral és Morellel.
Ők gyakran már Jupien bolthelyiségében voltak, amikor én eljöttem a
nagyhercegnétől, ugyanis nagy örömömben, hogy a társaságában lehetek,
nemcsak az Albertine hazatérését megelőző szorongó várakozásról feledkeztem
meg, hanem érkezése idejéről is. E napok közül, amelyeken sokáig elidőztem
Guermantes nagyhercegnénél, külön kell szólnom egyről, amelyet olyan apró
incidens tett emlékezetessé, melynek kegyetlen jelentése akkor teljesen elkerülte
a figyelmemet, és csak jóval később fogtam fel. Ezen a bizonyos késő délutánon
Guermantes asszony a Délvidékről érkezett jázminokkal ajándékozott meg,
mivel tudta, hogy szeretem ezt a virágot. Amikor búcsút vettem a
nagyhercegnétől, és hazafelé indultam, Albertine már megjött, és a lépcsőházban
összetalálkoztam Andrée-val, akit láthatóan zavart a kezemben tartott virágok
átható szaga.
„Hogyan, hát már haza is jöttek?” – kérdeztem. „Ebben a pillanatban
érkeztünk meg, de Albertine-nek valami írnivalója volt, és elküldött.” „Nem
gondolja, hogy valami helytelenséget forgat a fejében?” „Egyáltalán nem, azt
hiszem, a nagynénjének ír; ellenben ő, aki nem szereti az erős szagokat, nem lesz
elragadtatva a maga jázminjaitól.” „Szóval nem volt jó ötlet! Majd szólok
Françoise-nak, tegye őket a személyzeti lépcső fordulójába.” „Csak azt ne
higgye, hogy Albertine nem érzi meg magán a jázminszagot! A tubarózsán kívül
talán nincs is más virág, amely ennyire kábítana; különben, azt hiszem,
Françoise vásárolni ment.” „No hát, hogy fogok én akkor most bejutni, hiszen
ma nem hoztam magammal kulcsot!” „Ó, csak csöngessen be! Albertine majd
ajtót nyit magának. Vagy talán Françoise is visszaért időközben.”
 Elköszöntem Andrée-tól. Albertine mindjárt az első csengetésre kijött ajtót
nyitni, ami nem volt éppen egyszerű dolog, mert így, hogy Françoise lement
valamiért, Albertine azt sem tudta, hol a villanykapcsoló. Végül mégis
beengedett, de a jázminok láttán mindjárt elmenekült. Bevittem a virágokat a
konyhába, s így barátnőmnek, aki félbehagyta a levelét, épp elég ideje volt arra,
hogy átmenjen az én szobámba – ahonnan kiszólt értem –, és az ágyamra
heveredjék. Még egyszer mondom, abban a pillanatban mindezt teljesen
természetesnek éreztem, legfeljebb kissé zavarosnak, és mindenképpen
jelentéktelennek. Bizonyára kis híján in flagranti értem Albertine-t Andrée-val,
ezért akart némi időt nyerni a villanyoltással és azzal, hogy az én szobámba jött,
nehogy észrevegyem nála az összedúlt ágyat, s tett úgy, mintha az előbb éppen
írt volna. Később még visszatérünk minderre; minderre, amiről sohasem tudtam
meg, valóban így esett-e.
Ettől az egyetlen incidenstől eltekintve minden a szokott mederben folyt,
amikor a nagyhercegnétől hazamentem; mivel Albertine sosem tudta, nem
akarok-e elmenni vele valahová még vacsora előtt, rendesen az előszobában
találtam a kalapját, a kabátját, az ernyőjét, amelyeket az egyszerűség kedvéért ott
hagyott. Ahogy beléptem, és megláttam a holmijait, a ház légköre mindjárt
lélegezhetővé vált. Éreztem, hogy a ritkás levegő helyett boldogság tölti be.
Megmenekültem a szomorúságtól: ezeknek a semmiségeknek a látványa jelezte,
hogy Albertine az enyém, és én futottam hozzá.
Azokon a napokon, amikor nem mentem le Guermantes nagyhercegnéhez,
hogy gyorsabban teljék az idő, a barátnőm hazatérését megelőző órában Elstir
valamelyik albumát, Bergotte[714] valamelyik könyvét lapozgattam.
Ekkor – minthogy még a látszólag csakis a szemünknek vagy a fülünknek
szánt művek élvezéséhez is elengedhetetlen, hogy éber értelmünk szorosan
együttműködjön e két érzékszervünkkel – öntudatlanul azokat az álmokat
elevenítettem fel magamban, amelyekben hajdan, amikor még nem ismertem,
Albertine-ről ábrándoztam, s amelyeket a mindennapok azóta elhalványítottak.
Mint valami olvasztótégelybe, belevetettem őket a muzsikus frázisába vagy a
festő képébe, feldúsítottam velük a művet, amelyet olvastam. S a mű kétségkívül
elevenebbnek is tűnt ettől. De Albertine sem nyert kevesebbet azáltal, hogy a két
világ egyikéből, ahová bejárásunk van, s ahol felváltva helyezhetjük el ugyanazt
a tárgyat, átkerült a másikba, és így kimenekült az anyag megsemmisítő terhe
alól, hogy a gondolat képlékeny tereiben alakulhasson át meg át. Egyszerre és
csak egy pillanatra, heves érzelmekre tudtam lobbanni az unalmas fiatal lány
iránt. Abban a pillanatban mintha ő maga is Elstir vagy Bergotte alkotása lett
volna, tünékeny rajongást lobbantott fel bennem, ahogy a képzelet és a művészet
távlatában láttam.
Nemsokára jelentették, hogy megjött. Még mindig érvényben volt az az
utasításom, hogy a nevét ne is említsék, amikor nem vagyok egyedül, ha például
Bloch van nálam, akit ilyenkor marasztaltam még egy keveset, nehogy
összetalálkozzék barátnőmmel. Nemcsak azt titkoltam ugyanis, hogy Albertine
velem lakik, hanem azt is, hogy egyáltalán feljár hozzám, mert attól féltem, hogy
valamelyik barátom belészerelmesedik, netán megvárja odakint, vagy hogy
Albertine-nek egy futó előszobai vagy folyosói találkozás is elég ahhoz, hogy
jelt adjon és légyottot beszéljen meg. Majd meghallottam szobájába tartó
barátnőm szoknyasuhogását, mert – tapintatból és kétségkívül azzal a
figyelmességgel is, amellyel hajdan, a La Raspelière[715]-i vacsorák idején, azon
mesterkedett, hogy ne legyek féltékeny – amikor Albertine tudta, hogy nem
vagyok egyedül, nem az én szobámba jött be. De egyszerre rájöttem, hogy nem
csak ezért volt így. Eszembe jutott: akit korábban megismertem, az első
Albertine, utóbb hirtelen egy másikká, a mostanivá változott át. És ezért a
változásért csakis magamat okolhattam. Mindaz, amit hajdan könnyedén, majd
amikor jó pajtások lettünk, szívesen bevallott, benne rekedt, amikor azt hitte,
hogy szerelmes vagyok belé, vagy talán ki sem mondta a Szerelem szót, de
valami inkvizítori érzelmet sejtett meg bennem, mely tudni akar, noha szenved is
ettől a tudástól, és minél többet próbál megtudni. Ettől a naptól kezdve mindent
eltitkolt előlem. Ha úgy gondolta, van nálam valaki, gyakran nem is barátnő,
hanem egyik barátom, a szobám felé sem jött, éppen ő, akinek a szeme hajdan
oly eleven érdeklődéssel csillogott, amikor egy-egy fiatal lányról beszéltem
előtte: „Próbálja elhívni, örömest megismerkednék vele!” „De maga amolyan
rosszfélének mondaná.” „Akkor csak még murisabb lenne!” Ez volt az az
időszak, amikor talán mindent megtudhattam volna. Sőt még amikor a kis
Kaszinóban elhúzódott Andrée közeléből, hogy a mellük ne érjen össze, akkor
sem hiszem, hogy miattam tette, hanem azért, mert Cottard is jelen volt, akiről
azt gondolta, hogy rossz hírét keltheti. Bár ekkoriban már kezdett megdermedni,
nem hallottam már a szájából bizalommal teli szavakat, gesztusai visszafogottak
lettek. Majd kizárt magából mindent, amivel felkavarhatott volna. Élete általam
nem ismert részeinek olyan jelleget adott, hogy cinkosul szegődött
gyanútlanságom még jobban kidomborította ártatlan oldalukat. Mostanra azután
lezárult az átalakulás: ha nem voltam egyedül, Albertine egyenesen a szobájába
tartott, nemcsak azért, hogy ne zavarjon, hanem azért is, hogy így jelezze nekem,
hogy ügyet sem vet másokra. Egyetlen dolog volt, amit többé soha nem tesz már
meg a kedvemért, amit csak akkoriban tett volna meg, amikor ez még hidegen
hagyott, s talán éppen ezért szívesen megtette volna, ez pedig a beismerés volt.
Akár egy bírónak, mostantól nem marad más számomra, mint hogy olyan
óvatlan elszólásokból vonjak le bizonytalan következtetéseket, melyek talán nem
is megmagyarázhatatlanok a bűnösség feltételezése nélkül. Albertine ezentúl
pedig mindig féltékenynek és bírájának fog érezni.
Jegyességünk olyan lett, mint valami per, és a bűnös riadtságát oltotta
Albertine-be. Mostanában másról kezdett beszélni, ha olyan emberekről –
férfiakról vagy nőkről – esett szó, akik nem öregek. Amikor még nem sejtette,
hogy féltékeny vagyok rá, akkor kellett volna megkérdeznem tőle, amit tudni
akartam. Ezt az időszakot kell kihasználni. Ez az az időszak, amikor barátnőnk
beszél nekünk gyönyöreiről, sőt arról is, hogyan titkolja el őket mások elől. Most
már nem vallotta volna be, mint ahogy Balbecben tette – félig azért, mert igaz
volt, félig azért, hogy mentegetőzzék, amiért nem mutatja ki jobban a
gyöngédséget, melyet irántam táplál, hiszen már ekkoriban is fárasztottam, és
kedveskedéseimből már látta, hogy nekem nem kell annyit juttatnia, mint
másoknak, hogy így többet kapjon cserébe, mint tőlük –, most már nem vallotta
volna be, mint akkoriban: „Ostobaság kimutatni, hogy kit szeretünk, én épp
ellenkezőleg cselekszem: mihelyt megtetszik valaki, úgy teszek, mintha nem is
figyelnék rá. Így senki sem tud semmit.” Hogyan is hallhattam hajdan mindezt
attól az Albertine-től, akiből mostanra a színlelt őszinteség, a mindenki iránti
közöny Albertine-je lett! Most már biztosan nem mondta volna el nekem ezt a
szabályt! Megelégedett annyival, hogy alkalmazza, amikor beszélgetés közben
azt mondta erről vagy arról a nőről, aki esetleg nyugtalanított: „Ó, nem is tudom,
meg sem néztem, annyira jelentéktelen!” Néha-néha pedig, hogy elébe menjen
bizonyos dolgoknak, melyekről tudomást szerezhetek, olyasfajta vallomásokat
tett, melyeknek hazugságát a hanglejtés már azelőtt leleplezi, hogy
megismernénk a valóságot, amelyet e vallomásoknak kellene eltorzítaniuk,
ártatlannak mutatniuk.
Miközben annak a kényelmes gyönyörűségnek a tudatában hallgattam
Albertine lépteit, hogy aznap este már nem megy el, csodálattal gondoltam arra,
hogy amikor ez a lány – akiről hajdan azt hittem, soha meg sem ismerkedhetem
vele – nap mint nap hazajön, hozzám jön haza. A rejtélyből és érzékiségből
összeálló gyönyör, melyet tünékenyen és részlegesen éltem át Balbecben aznap
este, amikor Albertine a szállodában töltötte az éjszakát, kiteljesedett,
megállapodott, s hajdan üres lakásomat betöltötte a tartós házi boldogság
csaknem családias porciójával, mely még a folyosókat is beragyogta, s melyből
érzékeim hol ténylegesen, hol pedig, az egyedüllét perceiben, a hazatérésre
várakozva, képzeletben, csendes békével töltekeztek. Amint hallottam, hogy
Albertine szobájának ajtaja becsukódik, ha egy barátom volt nálam, siettem
eltávolítani, de nem váltam el tőle, csak akkor, amikor már visszavonhatatlanul
kiért a lépcsőházba, ahol szükség esetén néhány lépcsőfoknyira is lekísértem.
Albertine már jött is elém az előszobában. „Várjon csak, amíg lepakolok,
beküldöm magához Andrée-t, aki felszaladt egy pillanatra, hogy beköszönjön.” S
barátnőm, akit még beburkolt a nagy, szürke fátyol, mely arról a csincsilla
kalapkáról omlott le, amelyet én ajándékoztam neki Balbecben, visszavonult a
szobájába, mintha megsejtette volna, hogy Andrée, akit megbíztam, hogy tartsa
szemmel, a következő percekben előadandó beszámolója bőséges részleteivel –
megemlítve például, hogy találkoztak egy ismerős nővel – némi határozottságot
hoz azokba a ködös régiókba, amelyekben egész napos kirándulásuk zajlott, s
amelyeket sehogy sem tudtam magam elé képzelni.
Andrée hibái egyre jobban kiütköztek, már nem volt annyira kellemes
személyiség, mint amilyennek megismertem. Most valami keserű nyugtalanság
vibrált benne, mely akármikor a felszínre tolulhatott, mint széllökés a tengeren,
ha bármit szóba hoztam, ami kellemes volt Albertine-nek és nekem. Mindez nem
mondott ellent annak, hogy Andrée jobb volt hozzám, jobban szeretett – s erről
nemegyszer megbizonyosodtam –, mint a nála szívélyesebb emberek. De ha a
legcsekélyebb boldogság jelét látta rajtunk, s ezt a boldogságot nem ő okozta,
olyan ideges, olyan nyűgös lett tőle, mint egy túlzott lendülettel bezárt ajtó
csapódásától. A fájdalmat, amelyet nem ő idézett elő, elfogadta, az örömöt már
nem; ha betegnek látott, elszomorodott, szánakozott volna rajtam, ápolt volna.
De ha csak olyasfajta apró elégedettségem szemtanúja volt is, amikor egy
könyvet csuktam be üdvözült arccal, és jóízűt nyújtózkodva azt mondtam: „Ó,
micsoda varázslatos két órát töltöttem ennek a jó kis könyvnek az olvasásával!”
ezek a szavak, amelyek örömet szereztek volna édesanyámnak, Albertine-nek,
Saint-Loup-nak, Andrée-ból valamiféle helytelenítést vagy talán csak ideges
rosszérzést váltottak ki. Ha én elégedett voltam, ő mindjárt ingerült lett, s ezt
leplezni sem tudta. Ezeket a hibákat súlyosabbak is tetézték: egyik nap, amikor
arról a bizonyos fiatalemberről[716] beszéltem neki, akivel hajdan a kis csapat
társaságában találkoztam Balbecben, s aki lóverseny-, játék- és golfügyekben oly
nagy tudású volt, minden egyébben pedig oly műveletlen, Andrée gúnyosan
felvihogott: „Ugye tudja, hogy az apja lopott, kis híján vizsgálatot indítottak
ellene. Most persze még feljebb hordják az orrukat, de én már csak a szórakozás
kedvéért is elmondom a dolgot mindenkinek. Szeretném, hogyha pert
indítanának ellenem rágalmazás miatt. Milyen szép tanúvallomást is tennék!”
Csak úgy szikrázott a szeme. Márpedig megtudtam, hogy az apa nem követett el
semmit, s ezzel Andrée éppúgy tisztában volt, mint mindenki más. De azt hitte,
hogy a fiú lenézi, és keresett valamit, amivel zavarba, szégyenbe hozhatja, egész
regényt koholt a tanúvallomásokból, melyek megtételére képzelgéseiben
felszólították, s addig-addig ismételgette a részleteket, amíg talán maga sem
tudta már, hogy nem igazak-e.
Mostani énjét tekintve (rövid, esztelen gyűlölködéseit figyelmen kívül
hagyva) nem kívántam volna találkozni vele, már a miatt a rosszindulatú
sértődékenység miatt sem, amely fagyos és keserű páncélt vont melegebb és
jobb szívű, valódi természete köré. De az információk, melyeket csakis ő
adhatott barátnőmről, túlságosan is felcsigázták az érdeklődésemet ahhoz, hogy
ilyen ritka alkalmat elszalasszak, amikor megtudhatom őket. Andrée bejött,
bezárta az ajtót maga mögött; egy barátnőjükkel találkoztak, akiről Albertine
még sosem beszélt. „Miről volt szó?” „Nem tudom, én kihasználtam az alkalmat,
hogy Albertine nincs egyedül, és elmentem fonalat venni.” „Fonalat venni?”
„Igen, Albertine kért meg rá.” „Már csak ezért sem kellett volna elmennie, talán
éppen azért kérte, hogy eltávolítsa magát.” „Hiszen még az előtt kért meg,
mielőtt a barátnőjével összetalálkozott!” „Ó!” – feleltem, és visszatért belém az
élet. Gyanúm azonban mindjárt újra elővett: „De ki tudja, nem adott-e Albertine
már korábban találkát ennek a barátnőnek, és nem azért eszelt-e ki valami
ürügyet, hogy egyedül maradhasson, amikor szeretné?” Különben is: biztos
lehettem-e abban, hogy nem régi feltevésem volt-e a helyes (amely szerint
Andrée nem csak az igazságot mondja)? Andrée talán összejátszott Albertine-
nel. Szerelmet – gondoltam Balbecben – az iránt érzünk, akinek inkább tettei
válhatnak féltékenységünk céltáblájává: érezzük, hogy ha mindegyikről
beszámolna, talán könnyen ki is gyógyulnánk a szerelemből. A féltékenységet –
hiába leplezi fortélyosan a férfi, aki érzi – meglehetősen gyorsan felfedezi a nő,
aki felszította, és aki maga is fortélyokkal él. Megkísérel félrevezetni mindazzal
kapcsolatban, amitől boldogtalanok lehetnénk, és sikerül is neki, hiszen aki nincs
résen, ugyan miért venné észre egy jelentéktelen mondatban a mögötte megbúvó
hazugságot; az egyik mondatot képtelenek vagyunk megkülönböztetni a többitől,
noha félve mondták ki, a hallgató nem figyel fel rá. Később, amikor egyedül
leszünk, majd visszatérünk erre a bizonyos mondatra, és úgy látjuk, nem egészen
fedi a valóságot. De vajon jól emlékszünk-e rá? Mintha ösztönös kétely ébredne
bennünk a mondatot és emlékezetünk pontosságát illetően is, olyasfajta kétely,
amilyennel ideges perceinkben – ötvenedszerre csakúgy, mint az első
alkalommal – képtelenek vagyunk visszaemlékezni, bezártuk-e az imént az ajtót;
mondhatni, a végtelenségig ismételhetjük a dolgot, és úgy sem jutunk el olyan
emlékhez, mely pontos volna, és felszabadító. Az ajtót legalább be tudjuk zárni
ötvenegyedszerre. A nyugtalanító mondat viszont a múlt bizonytalan hangzási
viszonyai között él, melyeknek felidézése nem tőlünk függ. Ekkor más
mondatokra irányítjuk figyelmünket, melyek nem lepleznek semmit, amikor
pedig az egyetlen gyógymód – amelyből nem kérünk – az volna, ha nem
vennénk tudomást semmiről, hogy ne vágyakozzunk több tudásra. Amint a
féltékenységre fény derül, tárgya, a nő, olyan bizalmatlanságnak tekinti, mely
feljogosít a csalásra. Különben is, mi voltunk azok, akik, valamit kitudandó,
először folyamodtunk a hazugsághoz, a csaláshoz. Andrée, Aimé persze
megígéri, hogy nem mond semmit, de vajon így tesz-e? Bloch nem ígérhetett
semmit, hiszen nem is tudott a dologról, Albertine-nek pedig elég, ha csak
néhány szót vált hármójukkal, hogy – Saint-Loup szavajárásával élve – némi
„egybevetés” révén rájöjjön, hogy hazudunk, amikor azt állítjuk: közömbösek
vagyunk tettei iránt, és morálisan képtelenek arra, hogy figyeltessük. Így hát az
Albertine cselekedeteit illető, szokásos, határtalan kételyemet felváltó apró
választöredék – mely túlságosan határozatlan volt ahhoz, hogy ne maradjon
fájdalommentes, s mely úgy viszonyult a féltékenységhez, ahogyan a feledés
csírái a bánathoz, amikor a megnyugvás a bizonytalanságból születik –, az
Andrée-tól kapott válasz nyomban újabb kérdéseket vetett fel; a körülöttem
elterülő széles mező egy parcelláját feltárva csupán annyit értem el, hogy oda
szorítottam vissza azt a megismerhetetlent, amelyet valaki más valódi élete jelent
számunkra, amint megpróbálunk tényleges képet alkotni róla. Tovább faggattam
Andrée-t, Albertine pedig, tapintatból és azért, hogy bőséges időt hagyjon a
kérdezősködésre (vajon sejtett valamit?), egyre húzta az átöltözést a szobájában.
„Azt hiszem, Albertine nagybátyja és nagynénje őszintén kedvel engem” –
mondtam hebehurgyán Andrée-nak, nem gondolván a természetére. Nyúlékony
arca ebben a pillanatban összerándult, s akár a buggyant szörp, mintha egyszer
és mindenkorra felkavarodott volna. Szája keserű vonallá keskenyedett. Andrée-
ban immár semmi sem maradt abból a fiatalos vidámságból, amelyet a kis csapat
többi tagjához hasonlóan, s beteges természete ellenére első balbeci
tartózkodásom idején mutatott, s amely mostanra (igaz, hogy közben néhány
évvel idősebb lett) oly gyorsan elkomorult. Nemsokára azonban, mielőtt
hazaindult volna, akaratlanul is felvidítottam megint. „Valaki óriási dicshimnuszt
zengett ma nekem magáról” – mondtam. Ebben a pillanatban örömsugár
ragyogta be a tekintetét, úgy látszott, igazán szeret. Nem rám nézett, hanem
valahová a messzeségbe, és a nevetéstől hirtelen baba-kerek lett a szeme. „Ki
volt az?” – kérdezte naiv és mohó érdeklődéssel. Megmondtam, és akárki volt is
az, Andrée boldog volt.
Végül indulnia kellett, elköszönt tőlem. Ekkor visszajött hozzám Albertine,
aki időközben átöltözött valamelyik szép krepdesin fésülködőköpenyébe vagy
japán köntösébe, melyet Guermantes nagyhercegnével írattam le magamnak,
nem egyhez pedig Swann-nétól kértem bizonyos részleteket, aki erre ekképpen
kezdte válaszlevelét: „Hosszú eltűnése után, a tea gown-jaimról szóló levelét
olvasva úgy éreztem, hazajáró lélektől kapok híreket.” Albertine briliánsdíszes,
fekete cipőt viselt, melyet Françoise epésen csak fuszeklinak nevezett, azokhoz
hasonlót, amelyeket a szalonablakon keresztül látott meg Guermantes asszony
lábán, aki esténként ilyenben járt otthon, ahogy nem sokkal később ugyanezen
okból kapott Albertine papucscipőt is, aranyozott kecskebőrből varrottat vagy
csincsillából készültet, amelyek kedvesek voltak a szememnek, mivel az egyik
is, másik is jel volt (más cipő pedig nem lett volna az), annak a jele, hogy
Albertine nálam lakik. Voltak olyan holmijai is, melyeket nem tőlem kapott,
például egy szép aranygyűrűje. Megcsodáltam rajta a kiterjesztett szárnyú sast.
„A nagynénémtől kaptam – mondta Albertine. – Néha azért kedves hozzám.
Csakhogy a koromra emlékeztet, mert a huszadik születésnapomra adta
ajándékba.”
Albertine jóval elevenebb vágyat érzett mindeme csinos holmik iránt, mint a
nagyhercegné, mivel a szegénység, mint a birtoklás útjába álló minden akadály
(az én esetemben például a betegség, amely oly nehezen elérhetővé és oly
kívánatossá tette szememben az utazást), a bőségnél is adakozóbban, jóval
többet ad a nőknek a számtalan ruhánál, amelyet mind nem vehetnek meg
maguknak: a vágyat adja, mellyel e ruhák után áhítoznak, s ezzel a ruhák igazi,
aprólékos, elmélyült ismeretét is. Barátnőm azért, mert nem engedhette meg
magának ezeket a holmikat, én azért, mert elkészíttetésükkel azon
buzgólkodtam, hogy örömet szerezzek neki, olyanok voltunk, mint a diákok,
akik előre tanulmányozzák a festményeket, melyeket sóvárogva szeretnének
megnézni Drezdában vagy Bécsben. A gazdag nők viszont tengernyi kalapjukkal
és ruhájukkal olyanok, mint azok a látogatók, akiknek a múzeumi séta, melyet
nem előzött meg semmiféle vágyakozás, csupán fejzúgást, fáradságot és unalmat
jelent. Egy bizonyos kis kalap, egy cobolyprémes kabát, egy rózsaszín ujjbélésű
Doucet-fésülködőköpeny, mely Albertine szemében – aki megpillantotta,
sóvárogva megkívánta, s a vágyra jellemző kizárólagossággal és aprólékossággal
egyben el is határolta őket minden mástól, egy olyan térben, ahol csodálatos
pontossággal rajzolódott ki a bélés vagy a sálgallér, s így minden részletüket
kiismerte, és az én szememben is, aki azért mentem el Guermantes
nagyhercegnéhez, hogy megpróbáljam elmagyaráztatni magamnak, miért oly
egyedi, kitűnő, elegáns egy-egy ruhadarab, mi teszi a nagyszerű mesterembert
utánozhatatlanná – olyan különös jelentőséget kapott, olyan bűbájt, melyet a
nagyhercegné, aki jóllakott, mielőtt még étvágyra gerjedhetett volna, biztosan
nem érzett, sőt néhány évvel ezelőtt én sem, ha akkor pillantottam volna meg,
amikor valamelyik elegáns hölgyismerősömet kísértem el a varrónőknél tett
unalmas körútjainak egyikére. Igaz, lassacskán Albertine is tagadhatatlanul
elegáns hölggyé vált. Mert ha mindegyik holmija, melyet ekként csináltattam, a
legcsinosabb volt is a maga nemében, és ékeskedett is mindazon rafinériával,
amelyet Guermantes nagyhercegné vagy Swann-né tett hozzá, Albertine-nek
lassacskán jókora készlete gyűlt össze az efféle ruhadarabokból. De ez sem
számított sokat, mivel egyiket a másik után és egyenként szerette meg. Amikor
először az egyik festőért rajongunk, azután egy másikért, rajongásunk végül
felölelheti az egész múzeumot, mégsem veszít hevéből, hiszen egymást követő –
a maguk idején mind kizárólagos – szerelmek sorából tevődik össze, amelyek
végül egymásba érnek és összehangolódnak.
Albertine különben nem volt léha; amikor egyedül maradt, sokat olvasott, ha
pedig együtt voltunk, felolvasott nekem. Rendkívül eszes lett. Gyakran mondta,
bár nem volt igaza: „Elborzadok, ha arra gondolok, hogy maga nélkül ostoba
maradtam volna. Ne tiltakozzon, maga a gondolatok olyan világát tárta fel
előttem, amelyről sejtelmem sem volt, és ami kevés lett belőlem, azt csakis
magának köszönhetem.”
Tudjuk, hogy hasonlóképpen beszélt Andrée-ra gyakorolt hatásomról is. De
érzett-e valamit akár egyikük, akár másikuk irántam? És ki volt valójában
Albertine és Andrée? Hogy ezt megtudjuk, mozdulatlanná kellene merevíteni
benneteket, többé nem folytonosan rátok várakozva élni, mely várakozásban
mindig másnak látszotok, nem kellene többé szeretni benneteket, hogy
megállapodjatok, le kellene mondanunk véget nem érő, örökkön zavarba ejtő
érkezésetekről, ó, fiatal lányok, ó, fel-felvillanó sugarak az örvénylésben,
amelyben remegve várjuk, hogy újra felbukkanjatok előttünk, majd mégis alig
ismerünk rátok a fény szédítő sebességében! Talán nem is tudnánk erről a
sebességről, és mindent mozdulatlannak látnánk, ha valami nemi vonzalom nem
hajtana felétek, aranycseppek, mindig más és más alakot öltők, minden
várakozásunkat meghaladók! Egy fiatal lány a legközelebbi alkalommal oly
kevéssé hasonlít előző önmagára (amint megpillantjuk, máris szilánkokra hull
róla őrzött emlékünk és felbuzduló vágyunk), hogy az állandóság, amelyet
természetének tulajdonítottunk, csupán képzeletünk műve, és csak a megnevezés
kényelmét szolgálja. Halljuk, hogy azt mondják egy fiatal lányról: gyöngéd,
csupa szeretet, a legkifinomultabb érzések tárháza. Képzeletünk az első szóra
elhiszi mindezt, és amikor először jelenik meg előttünk a szőkén bodrozódó haj
övezte rózsaszín arc medálja, szinte szorongani kezdünk, hogy ez a túlzottan
erényes kedvesnővér épp erényével hűt majd le minket, hogy sosem lesz olyan
szeretőnk, amilyet kívántunk. S lám, hány és hány bizalmas vallomást teszünk
neki mindjárt az első órában ebben a szívbéli nemességben bízva, hány és hány
tervet kovácsolunk együtt! Néhány nap múlva azonban sajnáljuk már, hogy
ennyire kiadtuk magunkat, mert az első találkozás rózsaszín lánykája
másodszorra buja fúriaként szól hozzánk. A néhány napos fényingadozás után a
rózsaszín világosságban felbukkanó új és új arcok láttán abban sem lehetünk
bizonyosak, nem valami, a fiatal lányokon kívül álló movimentum változtatta-e
meg jellegüket, amint az bizony az én balbeci fiatal lányaimmal is megeshetett.
Dicsérnek előttünk egy szűzlányt, hogy milyen szelíd, milyen tiszta. Majd
megérzik rajtunk, hogy jobban szeretnénk valami pikánsabbat, és azt tanácsolják
a lánynak, mutatkozzon merészebbnek. Milyen volt hát eredeti valójában, ilyen
inkább vagy amolyan? Talán egyik sem, de megvolt az a képessége, hogy száz és
százféle lehetőség nyíljék meg előtte az élet szédítő sodrában. Vagy ott egy
másik lány, akinek minden vonzerejét az adta, hogy könyörtelennek látszott (ezt
a könyörtelenséget kívántuk a magunk módján megszelídíteni), mint például a
rettenetes balbeci szökdécselő[717] aki nagy lendületében rémült öregurak
koponyáját súrolta: micsoda csalódás, amikor a lány új énjétől – holott mi éppen
a másokkal szemben tanúsított durvasága szította rajongó gyöngédség hangján
szólunk hozzá – mindjárt bevezetésképpen azt halljuk, hogy amikor először
találkozik valakivel, annyira fél, hogy soha semmi értelmeset nem képes
mondani, és két hétbe is beletelik, mire oldottan tud majd beszélgetni velünk. Az
acél pamuttá omlik, s immár nincs mit megtörnünk, mivel a másik magától
veszítette el minden szilárdságát. Magától, de talán mégis a mi hibánkból, hiszen
a gyöngéd szavak, amelyeket a durvasághoz intéztünk, talán minden tudatos
számítás nélkül is azt sugallták neki, hogy gyengéd legyen. (S ez, bár elkeserítő,
talán csak félig volt ügyetlenség, hiszen a nagy szelídségnek szóló hála talán
többre kötelez, mint az öröm, hogy engedelmességre kényszerítettük a
könyörtelenséget.) Mindezzel nem azt mondom, hogy nem jön el majd a nap,
amikor ezeknek a ragyogó fiatal lányoknak igazán határozott karaktert
tulajdonítunk, de azért, mert akkor már nem érdekelnek minket, jöttükre szívünk
már nem jelenést lát, amelyet másmilyennek várt, s amely új és új alakot öltve
minden egyes alkalommal feldúlja. Mozdulatlanságuk közönyünkből ered majd,
amely értelmünk ítélkezésének szolgáltatja ki őket. Amúgy ez sem jut majd
sokkal kategorikusabb következtetésekre, hiszen miután úgy ítéli, hogy ez vagy
az a hiba, amely meghatározó az egyik lányban, örvendetesen hiányzik a
másikból, rádöbben, hogy a hibát valamely becses tulajdonság ellensúlyozza. Így
azután értelmünk hamis ítéleteiből – értelmünkéből, amely csak akkor lép
működésbe, amikor érdeklődésünk ellanyhult – születnek a fiatal lányok
megállapodott jellemzései, de ezekből sem tudunk meg többet, mint azokból a
meglepő arcokból, amelyek egyik napról a másikra bukkantak fel előttünk,
amikor várakozásunk szédítő tempójában barátnőink nap mint nap, hétről hétre
annyira más és más alakban mutatkoztak, hogy a pihenést nem engedő iramban
sehogy sem tudtuk osztályozni, rangsorolni őket. Érzelmeinkben, s erről
annyiszor szót ejtettünk már, hogy nem is kellene ismételnünk, a szerelem
gyakran nem jelent mást, mint képzettársítást, melyben egy (enélkül hamarosan
elviselhetetlenné váló) fiatal lány képéhez a véget nem érő, hasztalan
várakozástól és a kisasszony „felültető manőverétől” elválaszthatatlan
szívdobogás társul. Mindez nem csak a kellő képzelőerővel megáldott
fiatalemberekre áll, akik változékony fiatal lányokkal találkoznak. Abban az
időben, ahová most történetünkkel elértünk, amint ezt azóta megtudtam, Jupien
unokahúgának véleménye Morelről és Charlus úrról a jelek szerint megváltozott.
Sofőröm, a lány Morel iránti szerelmét buzdítandó, mint valódi adottságot
dicsérte a hegedűs végtelen finomságát, melynek létében a lány nagyon is
hajlamos volt hinni. Másrészt viszont Morel nem győzte emlegetni neki, miféle
hóhérszerepet tölt be életében Charlus úr, és ezt a szerepet Jupien unokahúga a
gonoszságnak tulajdonította, mert nem sejtette meg rejtett indítékát, a szerelmet.
Amúgy valóban kénytelen volt tapasztalni, hogy Charlus úr zsarnokian jelen van
minden találkozásuknál. Elképzeléseit erősítette az is, hogy nemegyszer hallotta,
amint a nagyvilági hölgyek a báró rettenetes gonoszságáról beszéltek. Nos, egy
ideje ez a véleménye alapjaiban rendült meg. Morelben mélyen rejlő
gonoszságot és álnokságot fedezett fel (bár így sem szűnt meg a hegedűst
szeretni), amelyet egyébként gyakori gyengédség és őszinte érzékenység
enyhített; Charlus úrban pedig valami nem is gyanítható, végtelen jóságot,
melybe olyasfajta durvaság vegyült, amelyet nem ismert. Így hát ő sem tudott
határozott véleményt alkotni arról, kicsoda is valójában és külön-külön a
hegedűs, illetve oltalmazója, amint én sem Andrée-ról, akivel pedig mindennap
találkoztam, illetve Albertine-ről, aki velem élt.
Azokon az estéken, amikor Albertine nem olvasott fel, zenélt nekem, máskor
dámajátszmába vagy beszélgetésbe kezdtünk, s én ezt is, azt is meg-
megszakítottam egy-egy csókkal. Kapcsolatunk oly magától értetődően
természetes volt, hogy megnyugtatóvá vált. Barátnőmet épp életének üressége
késztette egyfajta buzgóságra és engedelmességre abban a néhány dologban,
amelyet elvártam tőle. A fiatal lány mögött, akárcsak a balbeci függönyeim alján
beszűrődő bíbor fény mögött a koncert felharsanó muzsikája idején, ott derengett
a tenger kékes hullámainak gyöngyházfénye. Vagy nem Albertine volt-e (ő,
akinek lelke mélyén általában oly bizalmas kép élt rólam, hogy nagynénje után
talán engem tekintett a legkevésbé különbözőnek önmagától) az a fiatal lány,
akit először láttam meg Balbecben, lapos zsokésapkája alól fürkésző, nevetős
tekintetével, még ismeretlenként, karcsún, mint valami, a hullámokon
kirajzolódó árnyalakot? Amikor újra felleljük ezeket az emlékezetünkben
érintetlenül megőrzött képeket, elcsodálkozunk, hogy mennyire mások, mint az a
személy, akit most ismerünk; megértjük, micsoda mintázó munkát végez napról
napra a megszokás. Albertine párizsi, kandalló melletti bűbájában még benne élt
az a vágy, amelyet hajdan a tengerpart mentén vonuló orcátlan, virágzó menet
ébresztett bennem, s ahogyan Rachel[718] akkor is megőrizte Saint-Loup
szemében a színház varázsát, amikor éppen ő, Saint-Loup leparancsolta a
színpadról – a házamba rekesztett Albertine-ben is, távol Balbectől, ahonnan
sürgősen elragadtam, megmaradt a tengeri fürdőhelyek életének izgalma,
társadalmi zűrzavara, izgága léhasága, sok kóbor vágya. Barátnőm oly szépen
megült kalitkájában, hogy voltak esték, amikor még csak azt sem kértem, hogy a
saját szobájából átjöjjön az enyémbe, éppen ő, akit régen mindenki csak követni
tudott, akit oly nehezen tudtam utolérni, amikor egykettőre elillant kerékpárján,
akit még a liftesnek sem sikerült visszahoznia, s így minden reményem füstbe
ment, hogy netán eljön, és akit mégis egész éjszaka vártam. Vagy nem volt-e
olyan a szálló előtt álló Albertine, mint a tüzesen izzó tengerpart nagyszerű
színésznője, aki körös-körül féltékenységet szított e természetadta színpadon,
ahol nem szólt senkihez, meg-meglökte a törzsvendégeket, uralkodott barátnői
fölött; és nem ez az oly sóvárogva csodált színésznő volt-e, akit én ragadtam el a
színpadról, zártam a lakásomba, aki most itt élt velem, mindenki vágya elől
elmenekítetten, hogy hiába is keresték volna már; egyszer az én szobámban,
másszor az övében, ahol rajzolgatással és munkáinak csiszolgatásával foglalta el
magát?
Az első balbeci napokban Albertine mintha kétségkívül más, az enyémmel
párhuzamos síkon élt volna, amely azonban (az Elstirnél tett látogatásom idején)
közeledett az enyémhez, majd egybeolvadt vele, mikor a kettőnk kapcsolata
szorosabbá vált Balbecben, Párizsban, majd újra Balbecben. Amúgy a Balbecről
őrzött két kép, az első ottlét és a második képe között is – melyek ugyanazokból
a villákból komponálódtak, ahonnan ugyanazok a fiatal lányok léptek ki
ugyanazon tenger elé – micsoda különbség volt! Hogyan is lelhettem volna fel a
második ott-tartózkodáskor Albertine barátnőiben – akiket oly jól ismertem,
akiknek értékei és hibái oly tisztán olvashatóak voltak arcukon – azokat a
hamvas és titokzatos ismeretleneket, akik hajdan nem csikorgathatták meg a
homokon kabinjuk ajtaját, kilépve nem súrolhatták a remegő tamariszkuszokat
úgy, hogy a szívem bele ne dobogott volna? Nagy szemük mostanra odalett,
nyilván azért, mert nem voltak többé gyerekek, de azért is, mert ezek az elragadó
ismeretlenek, a regényes első év női szereplői, akikről nem győztem adatokat
gyűjteni, immár nem jelentettek számomra rejtélyt. Bimbózó lányok lettek
csupán, akik engedelmeskedtek szeszélyeimnek, s akik közül nem csekély
büszkeségemre én szakítottam le, én ragadtam el mindenki más elől a legszebb
rózsát.
Az egymástól olyannyira különböző két balbeci díszlet között ott húzódott a
Párizsban töltött jó néhány év, melynek hosszú ösvényén Albertine megannyi
látogatása sorjázott. Láttam magam előtt, hogy életem különböző éveiben
mennyire más és más helyet foglalt el velem való viszonyában, s ebből
megéreztem az egymásba játszó terek szépségét, az eltelt hosszú időt, amikor
sokáig nem találkoztam Albertine-nel, és amely terek áttetsző mélysége fölött a
most előttem kirajzolódó rózsaszín alakot titokzatos árnyékok és valami erőteljes
fény formálták át. Ez a jelenség pedig nemcsak mindazon képek egymásra
rétegződéséből született, amelyek azt mutatták, mit jelentett nekem Albertine a
különböző korszakokban, hanem kiváló értelmi és érzelmi tulajdonságokból és
jellemhibákból, amelyeket nem is gyanítottam, amelyek révén Albertine önmaga
kibontakoztatásával, megsokszorozásával, sötét színekben duzzadó
kivirágzásával gazdagította hajdan szinte nem létező személyiségét, amit
mostanra nehéz lett volna tovább mélyíteni. Hiszen az emberek, még azok is,
akikről annyit álmodoztunk, hogy csak képnek látjuk őket, mint Benozzo
Gozzoli[719] zöldes háttéren kirajzolódó figuráit, amelyekről hajlamosak voltunk
azt hinni, hogy változásaik pusztán attól függnek, hogy milyen szögből, milyen
megvilágításban nézzük őket, milyen távolságra vagyunk tőlük, ezek az emberek
nemcsak hozzánk viszonyítva változnak, hanem önmagukban is; és a tenger előtt
hajdan egyszerűen kirajzolódó alak mostanra gazdagabbá, szilárdabbá,
terjedelmesebbé vált. Az én szememben különben nem csupán a napvégi tenger
élt tovább Albertine-ben, hanem olykor a holdfényes éjszakákon a fövenyen
elszenderedő tenger is. S valóban, nemegyszer, amikor felálltam, hogy édesapám
dolgozószobájába menjek egy könyvért, barátnőmet, aki megkért, hadd
heveredjen le addig is, mivel annyira kifárasztotta a csaknem egész napos,
hosszú séta a szabad levegőn, ha csak egy pillanatra hagytam is el a szobát, mire
visszaértem, már álomba merülten találtam, és nem is ébresztettem fel. Teljes
hosszában elnyújtózott az ágyamon, oly természetes pózban, melyet tudatosan
nem is lehetett volna kitalálni, mintha egy sudár, virágos ág hevert volna
előttem, ahogyan letették, s valóban így is volt: ezekben a pillanatokban ismét
felleltem magamban Albertine oldalán az álmodozás képességét, mely máskor
csak távollétében volt meg bennem, mintha álmában növénnyé vált volna. Így
hát az álma bizonyos értelemben a szerelem lehetőségét is megteremtette:
magamban gondolhattam ugyan rá, de nem volt velem, nem birtokolhattam. Ha
mellettem volt, szóltam hozzá, de túlságosan kiléptem magamból ahhoz, hogy
gondolkozhassam. Ha aludt, nem kellett már beszélnem vele, tudtam, hogy
tekintete nem szegeződik rám, nem kellett már énem felszínén élnem. Amint
Albertine lehunyta a szemét, amint elveszítette az öntudatát, egymás után
hullatta le magáról különféle emberi jellegzetességeit, melyek csalódást okoztak,
az első naptól fogva, amikor megismertem. Immár csupán a fák, a virágok
öntudatlan élete lüktetett benne, az enyémtől jóval inkább eltérő, különösebb
élet, mely azonban mégis inkább hozzám tartozott. Albertine énje nem siklott el
előlem pillanatonként, mint olyankor, amikor beszélgettünk, az elhallgatott
gondolat és a tekintet egérútjain. Visszaszólította magába mindazt, ami eddig
odakint volt, bemenekült, bezárkózott, behúzódott a testébe. Ahogy körülfogtam
tekintetemmel és kezemmel, úgy éreztem, maradéktalanul az enyém, és ilyen
érzésem sosem volt olyankor, amikor ébren volt. Én uralkodtam az élete fölött,
mely könnyű lehelettel áradt felém. Hallgattam ezt a rejtelmes, susogó áramlatot,
mely lágy volt, mint valami tengeri szellő, mesebeli, mint ez a holdfény –
Albertine álma. Míg ő aludt, álmodozhattam róla, s közben nézegethettem is,
amikor pedig álma mélyebb lett, meg is érinthettem, megcsókolhattam. Ekkor,
ennyi tisztaság, anyagtalanság, titokzatosság láttán, olyan szeretetet éreztem,
mintha a természet szépségei, élettelen teremtmények előtt álltam volna. S
valóban, ahogy Albertine egy kicsit is mélyebben aludt, már nem csak növény
volt, mint az imént, álma, melynek partján oly élénk gyönyörűséggel
álmodoztam, hogy soha bele nem fáradtam volna, s melyet a végtelenségig
ízlelgethettem volna, egész tájképet rajzolt elém. Álma olyan nyugalommal,
olyan érzéki gyönyörűséggel vett körül, amilyenek a teliholdas éjszakák Balbec
tóvá szelídült öblében, amikor ág is alig rezdül, s amikor a homokon elnyújtózva
a végtelenségig elhallgatnánk a partnak ütköző hullámokat.
Ahogy a szobámba léptem, megálltam a küszöbön, nem mertem zajt ütni, s
így nem hallottam mást, mint Albertine lélegzetét, mely szabályos időközökben
hangzott fel és halt el az ajkán, akárha maga is hullám lett volna, csak éppen
csendesebb és szelídebb. És abban a pillanatban, amikor a fülem magába fogadta
ezt az isteni neszt, úgy éreztem, sűrítve benne foglaltatik az előttem heverő,
elbűvölő fogoly lány személyének teljes egésze, egész élete. Az utcán autók
haladtak nagy zajjal, Albertine homloka ugyanolyan mozdulatlan, ugyanolyan
tiszta, lehelete ugyanolyan könnyed maradt, éppen csak a kilégzéshez szükséges
levegőt engedte ki magából. Majd, amikor láttam, hogy álmát semmi sem
zavarja meg immár, óvatosan beljebb mentem, leültem az ágy melletti székre,
majd az ágyra magára. Elragadó estéket töltöttem Albertine társaságában
játékkal, beszélgetéssel, de soha édesebbeket, mint amikor az álmát figyeltem.
Hiába viselkedett beszélgetés, kártyázás közben oly természetesen, hogy
semmiféle színésznő nem tudta volna utánozni, az a természetesség, amelyet
álma kínált, mélyebb, hatványozott természetesség volt. Haja, mely rózsaszín
arcát keretezte, elomlott mellette az ágyon, és néha egy-egy különváló, egyenes
fürt épp olyan perspektivikus hatást keltett, mint azok a halvány és csenevész
fák, amelyeket Elstir raffaellói festményeinek hátterében látunk meredezni. Míg
ajka zárva volt, szemhéját onnan, ahol ültem, oly kevéssé láttam összezártnak,
hogy szinte már azon gondolkoztam, valóban alszik-e. A leeresztett szemhéj
azonban így is olyan tökéletes folytonosságot teremtett az arcán, melyet a szem
nem tört meg. Vannak emberek, akiknek arca szokatlan szépséget és fenséget
kap, amint a tekintetük nem látható. Végigpásztáztam a lábamnál heverő
Albertine-t. Egyik pillanatról a másikra, könnyedén és minden ok nélkül
megrezzent, mint a lombok, melyeket váratlan szellő borzol néhány
másodpercre. Albertine a hajához nyúlt, majd mivel a dolog nem úgy sikeredett,
ahogyan akarta, ismét a hajához emelte a kezét, oly következetes, oly tudatos
mozdulatokkal, hogy szentül meg voltam győződve róla, mindjárt felébred. De
nem, inkább megint nyugodt lett az álma, amelyből ki sem lépett. Ettől kezdve
meg sem moccant. Kezét a mellére tette, s karjának tartása oly gyermekien
öntudatlan volt, hogy amint elnéztem, kénytelen voltam azt a fajta mosolyt
elfojtani, amelyre a kisgyermekek komolysága, ártatlansága és bája fakaszt. Én,
aki számos Albertine-t ismertem egy testbe zártan, most mintha megint
újabbakat pillantottam volna meg a mellettem pihenőben. Korábban sosem látott
ívet rajzoló szemöldöke úgy ölelte körül szemgolyóját, mint valami mesebeli
madár puha fészke. A fajta, a régmúltból hozott tulajdonságok, bűnök jegyei
szunnyadtak az arcán. Valahányszor megmozdította a fejét, új, nemegyszer nem
is gyanított nő lett belőle. Úgy éreztem, nem egy, hanem számtalan fiatal lányt
birtokolok. Egyre mélyülő lélegzete most már szabályos ritmusban emelte meg a
mellét és rajta keresztbe tett két kezét, a gyöngysorát, melynek szemeit egyazon
mozdulat más- és másképpen mozdította el, mint azokat a bárkákat, azokat a
horgonyköteleket, amelyeket az áramlás lebegtet a vízen. Ekkor, mivel éreztem,
hogy álma már nem mélyülhet tovább, hogy többé nem ütközhetem az öntudat
zátonyaiba, mert mostanra mindet ellepte a mély álom dagálya, nesztelen
lendülettel az ágyon termettem, elnyújtóztam Albertine mellett, egyik karommal
átfogtam a derekát, ajkammal az arcát és a szívét illettem, majd teste
legkülönbözőbb részein nyugtattam szabadon maradt kezem, melyet ugyanúgy
meg-megemelt barátnőm lélegzete, mint a gyöngyöket; engem is elmozdított
kissé ez a szabályos hullámzás. S én útra keltem Albertine álmának tengerén.
Ez az álom néha kevésbé tiszta gyönyörben is részesített. Nem kellett ehhez
semmiféle mozgás, csak combomat vetettem át az övén, akár egy vízbe eresztett
evezőt, melyet időnként meglebegtetünk, oly könnyeden, ahogyan a levegőben
alvó madarak verdesnek egyet-egyet a szárnyukkal. Megfigyeléseim tárgyául
barátnőmnek azt az arcát választottam, amelyet más soha nem látott, s amely oly
szép volt. Azt még csak megértjük, hogy az egyvalakitől kapott levelek
nagyjából hasonlóak egymáshoz, és annyira más képet adnak arról, akit
ismerünk, hogy az második személyiséggel ér fel. Mennyivel furcsább azonban,
hogy mint Rosita és Doodica[720] a sziámi ikrek, a nő egy másik nővel nőtt
össze, akinek eltérő szépségétől más jelleget kap, s ahhoz, hogy az egyiket
szemügyre vehessük, oldalról kell megnéznünk, a másikat pedig szemből.
Albertine lélegzetének felerősödő nesze a kéj lihegésének illúzióját kelthette, s
amikor az enyém a tetőfokára ért, megcsókolhattam barátnőmet anélkül, hogy
álmát megzavartam volna. Az ilyen pillanatokban úgy éreztem,
maradéktalanabbul teszem magamévá mint a néma természet öntudatlan,
ellenszegülést nem ismerő darabját. Nem aggódtam az álmában néha elejtett
szavak miatt, melyeknek jelentését nem tudtam kivenni, és amúgy is, bárki lett
volna a nevén szólított ismeretlen, Albertine keze, melyen időnként könnyed
rezdülés futott át, az én kezemen, az én arcomon rándult össze egy-egy
pillanatra. Olyan érdekmentes, enyhülést hozó szerelemmel ízlelgettem az álmát,
amilyennel a hullámok vonulását hallgattam órák hosszat. Talán úgy kell lennie,
hogy egyes emberek igen nagy szenvedést tudjanak okozni, hogy azután az
engesztelés óráiban ugyanazzal a csitító nyugalommal ajándékozzanak meg,
mint a természet. Immár nem kellett válaszolnom, mint beszélgetés közben, de
még hogyha hallgattam volna is, ahogyan olyankor is tettem, amikor Albertine
beszélt, beszédét hallgatva sem jutottam volna el lényének ilyen mélységéig.
Miközben tovább figyeltem, másodpercenként magamba szívtam üde
leheletének megnyugtató susogását, mint valami észrevétlen szellőt; egy eleven
fizikai létezés feküdt előttem, volt az enyém: amilyen sokáig hajdan a
tengerparton feküdtem holdfényes éjszakákon, oly hosszan maradtam volna
most barátnőm mellett, hogy nézegessem, hallgassam. Egyszer-egyszer mintha
megemelkedett volna a tenger szintje, mintha a vihar egészen az öbölig hatolt
volna, s én mellé húzódva, fülelve figyeltem fel-felhorkanó lélegzetének
moraját.
Amikor túlságosan melege volt, Albertine nemegyszer, félig már álmában,
levetette a kimonóját, és a karosszékemre dobta. Míg ő aludt, én arra gondoltam,
hogy összes levelei ott lapulnak a kimonó belső zsebében, ahová mindig
becsúsztatja őket. Egy aláírás, egy találka időpontja elegendő lett volna ahhoz,
hogy hazugságon kapjam, vagy hogy gyanúmat eloszlassa. Amint megéreztem,
hogy barátnőm álma már igen mély, felálltam az ágy végéből, ahonnan már
hosszú ideje szemléltem meg sem moccanva, mardosó kíváncsiságomban
előbbre léptem, mert éreztem, hogy ennek az életnek a titka most elomlón,
védtelenül hever előttem a karosszékben. Talán azért is tettem ezt a lépést, mert
az alvó mozdulatlan figyelése végül fárasztóvá válik. Így osontam rókaléptekkel
a karosszékig, közben folyton hátra-hátrafordulva, hogy lássam, nem ébred-e fel
Albertine. De (pedig talán rosszul tettem) soha nem értem a kimonóhoz, nem
nyúltam a zsebébe, nem néztem meg a leveleket. Végül, látván, hogy nem tudom
rászánni magam, megint csak rókaléptekkel visszamentem az ágyhoz, és ismét
elmerültem az alvó Albertine figyelésében, Albertine-ében, aki semmit sem
mondott el nekem, míg ott volt előttem a fotel karfáján a kimonó, amely talán
nagyon is sok mindent elmondott volna. S mint ahogy van, aki napi száz frankért
bérel szobát a balbeci Nagyszállóban, hogy tengeri levegőt szívjon, én is egészen
természetesnek találtam, hogy Albertine-re még többet költsek, hiszen ott
éreztem a leheletét az arcomon, a szájában, melyre az enyémet tapasztottam, s
amelyben nyelvem fölött suhant el életének árama.
Ennek a gyönyörűségnek azonban: hogy elnézhetem, ahogy alszik – amely
éppoly édes volt, mint az, hogy érzem, hogy él –, egy másik vetett véget,
mégpedig az, hogy láthatom, amint felébred. Mélyebb és rejtelmesebb szinten
annak a gyönyörűsége volt ez, hogy Albertine velem lakik. Kétségkívül jó érzés
volt délutánonként, hogy a kocsiból kiszállva hozzám jön haza. Ennél is jobb,
hogy amikor mély alvásából ébredezve az álmok lépcsősorának legfelső fokaira
ért, az én szobámban eszmélt új öntudatra és életre, hogy amikor egy pillanatra
felötlött benne: „Hol is vagyok?”, majd meglátta az őt körülvevő tárgyakat, a
lámpát, melynek fényétől hunyorgott, és megállapította, hogy nálam ébredt, azt
gondolhatta válaszul, hogy otthon van. A bizonytalanság e csodálatos első
másodpercében úgy éreztem, ismét teljesebben birtokolom, hiszen ahelyett, hogy
a kirándulás után a saját szobájába ment volna, most, amint felébred és ráismer,
az én szobám fogadja be, veszi majd körül, barátnőm szeme pedig a
legcsekélyebb zavar jelét sem mutatja, olyan nyugalom árad belőle, mintha nem
is aludt volna az imént. Tekintete nem, csupán a hallgatása árulkodott az ébredés
tétovaságáról.
Majd visszatért a hangja, és azt mondta: „én” vagy „én drága”, megtoldva
keresztnevem birtokos alakjával, amely, ha az elbeszélőt ugyanúgy nevezzük,
mint e könyv szerzőjét, így hangoznék: „én Marcelem”, „én drága Marcelem”.
[721] Ettől kezdve nem engedtem, hogy szüleim családi körben ugyancsak

„drágám”-nak szólítsanak és ezzel megfosszák az egyedüliség becsétől az

Albertine-től hallott gyönyörűséges szavakat. Miközben barátnőm kimondta
őket, apró grimaszt vágott, melyet önszántából változtatott át csókká. Amilyen
gyorsan elaludt az imént, éppoly gyorsan fel is ébredt.
Mégsem kalandozásom az időben, és nem is az a tény, hogy egy fiatal lányt
nézegetek – aki most ott ül mellettem a lámpa fényében, mely másként világítja
meg, mint a napfény hajdan, amikor egyenes derékkal lépdelt a tengerparton –,
még csak nem is az a valóságos gazdagodás, öntörvényű fejlődés, amelyen
Albertine átment, volt a legfőbb oka annak, hogy most másnak láttam, mint
amilyennek kezdetben Balbecben. Akár több év is ékelődhetett volna a kétféle
kép közé, az sem hozott volna ilyen maradéktalan változást: ez a változás
mélyrehatóan és meglepetésszerűen következett be, amikor megtudtam, hogy
barátnőm úgyszólván Vinteuil kisasszony barátnőjének neveltje. Míg hajdan az
hozott tűzbe, amikor valami titokzatosságot véltem felfedezni Albertine
szemében, most csakis azokban a percekben voltam boldog, amikor ebből a
szemből, sőt erről az arcról, mely éppoly hű tükör volt, mint a szem – hol szelíd,
hol hamar elboruló –, minden titokzatosságot sikerült elűznöm. A kép, amelyet
kerestem, amelyben nyugalomra leltem, amelyet halálom percében is szerettem
volna magamhoz szorítani, már nem azé az Albertine-é volt, akinek életét az
ismeretlenség homálya borítja, hanem egy olyan Albertine-é, akit a lehető
legjobban ismerek (s éppen ezért nem lehetett ez a szerelem tartós, hacsak nem
marad boldogtalan, hiszen eredendően nem tett eleget a titokzatosság
követelményének), olyan Albertine-é, aki nem valami távoli világot tükröz,
hanem egyebet sem óhajt – s voltak pillanatok, amikor valóban úgy tűnt: így is
van –, mint hogy velem legyen, egészen hozzám hasonuljon, olyan Albertine,
aki annak a képe, ami csakis hozzám tartozik, és nem valami ismeretlen. Ha egy
szerelem a valaki miatti szorongás órájából születik, abból a bizonytalanságból,
hogy meg tudjuk-e tartani, vagy kisiklik a kezünk közül, ez a szerelem magán
viseli annak a földindulásnak a bélyegét, amely létrehozta, s igen kevéssé
emlékeztet arra, amit korábban láttunk, amikor ugyanerre a személyre
gondoltunk. A hullámok partján álló Albertine-ről alkotott első benyomásaim
csekély részben tovább élhettek a szerelemben, melyet iránta éreztem: valójában
azonban e korábbi benyomások csak igen kis helyet kapnak az effajta
szerelemben, az erejében, a fájdalmában, enyhülés-éhségében és menekülésében
a békés, elcsitító emlékhez, amelynél a legszívesebben megállapodnánk,
amellyel többé semmi újat nem akarnánk megtudni a szeretett nőről, még ha
lenne is valami becstelenség, mely kitudódhatna – az ilyen szerelem, ha őrzi is
magában a korábbi benyomásokat, valójában egészen másból áll! Egyszer-
egyszer leoltottam a lámpát, mielőtt Albertine bejött volna. Barátnőm a sötétben,
a zsarátnok utat alig mutató fényénél feküdt mellém. A kezem, az arcom ismert
rá anélkül, hogy szemem – a szem, mely gyakran félt, hogy változást vesz észre
rajta – látta volna. Így azután ennek a vak szerelemnek köszönhetően barátnőm
talán úgy érezte, a szokásosnál több gyöngédség árad felé.
Levetkőztem, bebújtam az ágyba, Albertine az ágy sarkára ült, és így
folytattuk csókokkal megszakított játékunkat vagy beszélgetésünket: és a
vágyban, amely egyedül képes megmutatni, mi érdekeset lelünk egy másik
ember létezésében és jellemében, oly hűek maradunk alaptermészetünkhöz – bár
egymás után hagyjuk el mindazokat, akiket a múltban sorra szerettünk –, hogy
amikor egyszer olyankor láttam meg magamat a tükörben, amikor „kislánykám”-
nak becézve csókoltam meg Albertine-t, tulajdon arcom szomorú és
szenvedélyes kifejezése, mely épp olyan volt, amilyen hajdanában Gilberte
mellett lehetett, akire már nem is emlékeztem, amilyen egy nap majd egy másik
nő mellett lesz, ha valaha elfelejtem Albertine-t, azt juttatta eszembe, hogy
függetlenedve az adott személytől (hiszen ösztöneink hatására mindig az éppen
velünk lévőt tekintjük az egyetlen és igazi nőnek), valamely heves és fájdalmas
áhítat rítusainak teszek eleget, áldozati adománnyal járulván a női szépség és
fiatalság elé. S mégis, ebbe az ifjúságot „ex-votó”-val tisztelő vágyba és a
balbeci emlékekbe ugyancsak – most, amikor szükségét éreztem, hogy estéről
estére magam mellett tudjam Albertine-t – belévegyült valami olyasmi is, ami
mindeddig idegen volt életemtől – legalábbis szerelmi kapcsolataimat illetően –,
ha nem volt is teljességgel új benne. Ez pedig nem volt más, mint a
megnyugtatás olyasfajta képessége, melyhez hasonlót sosem éreztem a messze
múltba nyúló combray-i esték óta, amikor édesanyám, ágyam fölé hajolva, egy-
egy csókkal hozta meg nyugalmamat. Bizony, igencsak meglepődtem volna
akkoriban, ha azt állítják rólam, hogy nem vagyok maradéktalanul jó, s még
inkább azon, hogy valaha is én próbálok majd megfosztani bárkit is egy
gyönyörtől. Kétségkívül igen rosszul ismertem magamat akkoriban, hiszen az az
örömöm, hogy Albertine az én otthonomban él, sokkal kevésbé volt a birtoklás
pozitív öröme, mint inkább azé, hogy elszakítottam a világtól – ahol mindenki
másnak is része lehetett volna benne – ezt a bimbózó fiatal lányt, aki, ha nekem
nem szerzett is nagy gyönyörűséget, másokat viszont megfosztott tőle. A
becsvágy, a dicsőség hidegen hagyott volna. Még inkább képtelen voltam a
gyűlöletre. S a testi szerelem számomra mégis azt az örömöt jelentette, hogy
megannyi vetélytárs felett győzedelmeskedem. Nem ismételhetem elégszer: ez
az érzés inkább volt megnyugvás, mint bármi más.
Hiába kételkedtem Albertine-ben, mielőtt hazaért volna, képzeltem oda a
montjouvaini hálószobába, amint fésülködőköpenyben leült a karosszékemmel
szemben, vagy, ahogyan az a leggyakrabban történt, heveredtem le én az ágy
végébe, összes kételyem lefoszlott rólam, az imáját mondó hívő lemondásával
ruháztam át valamennyit Albertine-re, hogy ő szabadítson meg tőlük. Akár egész
este képes volt pajkosan gombócba gömbölyödni az ágyamon, és úgy játszani
velem, mint valami nagy macska; pici, rózsaszín orra, melyet még
jelentéktelenebbé tett kacér tekintete, a kissé kövérkés alkatúak kecsességét
kölcsönözte neki, csintalan és nekihevült kifejezést varázsolt az arcára; hosszú,
fekete hajának egy tincsét kicsúsztatta viaszrózsaszín arcára, s félig lehunyt
szemével, széttárt karjával mintha csak azt mondta volna: „Tégy velem, amit
akarsz!” Amikor az elválás percében odajött hozzám, hogy elköszönjön, már-
már családias meghittséggel csókoltam meg két oldalról vaskos nyakát, melyet
sosem láttam elég barna bőrűnek, sem elég tág pórusúnak, mintha csak ezek a
biztos tulajdonságok Albertine valamiféle lojális jóságához kötődtek volna.
„Holnap velünk tart, komisz culám?” – kérdezte, mielőtt kiment volna tőlem.
„Hová mennek?” „Az az időjárástól függ, no meg magától. Legalább írt valamit
az imént, drága kicsikém? Nem? No, akkor igazán kár, hogy nem jött velünk
sétálni. Jut eszembe, az imént, amikor hazajöttem, megismerte a lépteimet,
kitalálta, hogy én vagyok az?” „Hát hogyne, ugyan össze lehet-e téveszteni
bármivel is, ugyan hogyne ismerné fel az ember akár ezer közül is az ő kis
libuskája járását? Ugye megengedi, hogy mielőtt aludni menne, levegyem a
cipőjét, igen nagy gyönyörűséget szerezne vele. Olyan kedves, olyan rózsás
ebben a sok fehér csipkében!”
Így hangzott hát a válaszom; számos más, érzéki kifejezés közepette, melyek
közül egyesek felismerhetően édesanyám és nagymamám szavajárásai voltak,
hiszen lassacskán az összes rokonomhoz hasonlítottam már: édesapámhoz, akit –
igaz, egészen másként, mint engem, hiszen, ha a dolgok ismétlődnek is, mindig
igen sok változatosság van az ismétlődésükben – oly szenvedélyesen érdekelt az
időjárás, és nemcsak édesapámhoz, hanem Léonie nénémhez is egyre inkább. Ha
ez nem így van, Albertine nem lett volna egyéb számomra, mint kimozdulásom
indítéka azért, hogy ne lehessen egyedül, felügyeletem nélkül. Léonie nénémhez
tehát, aki egészen belesavanyodott az ájtatosságba, és akivel – erre esküdni
mertem volna – egyetlen közös vonásom sem volt nekem, a gyönyörhajhásznak,
aki láthatóan szöges ellentéte voltam ennek a rögeszmés nőnek, aki soha
semmiféle gyönyört nem ismert, és naphosszat a rózsafüzért imádkozta; nekem,
aki szenvedtem, amiért nem vagyok képes az irodalomnak szentelni magam, és
neki, az egyetlennek a családban, aki még azt sem tudta felfogni, hogy az
olvasás nem puszta időtöltés és „szórakozás”, s ennélfogva olvasni még húsvét
vasárnapján is szabad volt, amikor amúgy minden komoly elfoglaltság tilos,
hogy ezt a napot kizárólag az imádsággal szenteljék meg. Márpedig, bár én nap
mint nap megtaláltam az okát – egy-egy különleges rosszullétet –, az, aki miatt
oly gyakran voltam kénytelen ágyban maradni, valójában egy személy volt: de
nem Albertine, nem olyasvalaki, akit szerettem, hanem olyan, akinek nagyobb
hatalma volt felettem a szeretett személynél is, valaki, aki belém költözött, oly
zsarnokian, hogy néha még féltékeny gyanakvásomat is elnémította, vagy
legalábbis nem engedte, hogy utánajárjak, megalapozott-e a gyanú vagy sem –
és ez a valaki Léonie néném volt. Már az is épp elég volt, hogy immár a túlzásig
hasonlítok édesapámra, nem csak, hogy folyton a barométert lesem, mint ő, de
magam is eleven barométerré váltam; épp elég volt engednem, hogy egészen
Léonie néném rendelkezzen mindenben, amikor naphosszat az időjárást
figyelem – de hogy ki se mozduljak a szobámból, sőt néha az ágyból sem? S
lám, most hol úgy beszéltem Albertine-nel, mint gyermekként Combray-ban
édesanyámmal, hol pedig úgy, ahogyan a nagymamám beszélt velem. Egy
bizonyos életkoron túl hajdani gyermek voltunk lelke és a holtaké, akiktől
származunk, bőkezűen hinti ránk a kincseket és rontásokat, részt kér minden
újabb érzelmünkből, amelyben – régi képmásukat eltörölve – korábban sosem
látott teremtéssé ötvözzük őket össze. Így történt, hogy egész eddigi életem,
ameddig csak emlékezetem elért, sőt azon túl, szüleim élete is gyermeki s
ugyanakkor anyai gyöngédséget vegyített Albertine iránti tisztátalan
szerelmembe. Életünk egy bizonyos szakaszától kezdve magunkba kell
fogadnunk összes rokonunkat, akik oly messziről érkeznek, s gyűlnek körénk.
Mielőtt Albertine engedelmeskedett volna, és levette volna a papucsát,
széthúztam inge két szárnyát. Hetykén meredező két kis keble oly gömbölyű
volt, hogy úgy tetszett, nem is testének szerves része, inkább csak rajta érett be,
mint két gyümölcs; alteste pedig (elrejtvén azt a helyet, mely a férfit úgy
elrútítja, mint a falból kivált szobrot a rajta maradt vaskapocs) két kagylóhéj a
combok találkozásánál, oly szelíd, oly pihentető, oly kolostori ívvel zárult le,
mint amilyen a látóhatáré napnyugta után. Barátnőm lehúzta a papucsát, és
mellém feküdt.
Ó, Férfi és Nő nagyszerű testtartásai, melyekben az első napok ártatlanságával
és az agyag alázatával próbálják egyesíteni azt, amit a Teremtés szétválasztott –
a meghökkent és szolgaian engedelmes Éváé a Férfi láttán, akinek oldalán
öntudatra kel, és a Férfié is, még egyedül, Isten előtt, aki megformálta! Albertine
összefonta két karját fekete haja mögött, kidomborította a csípőjét, lábát
hattyúnyak-vonalba hajlította, mely kinyúlik, majd ívesen tér vissza tövéhez.
Amikor egészen oldalt feküdt, arcát (amely szemből oly szép és jó volt)
bizonyos szögből elviselhetetlennek láttam, horgasnak, mint egyes Leonardo-
gúnyrajzokon, mintha egy kémnő gonoszságáról, kapzsiságáról, ravaszságáról
árulkodna, akinek jelenléte a házamban elborzasztott volna, s akiről ezek a
profilok mintha lerántották volna az álcát. Ilyenkor haladéktalanul kezem közé
fogtam Albertine arcát, és visszafordítottam, hogy szemből lássam.
„Legyen jó fiú, ígérje meg, hogy holnap, ha nem tart velünk, dolgozni fog” –
mondta barátnőm, miközben visszabújt az ingébe. „Jó, de a köntösét ne vegye
még fel!” Nemegyszer megesett, hogy mellette szunnyadtam el. A szoba lassan
kihűlt, fát kellett behozatni. Megpróbáltam eltalálni a hátam mögött rejtőző
csengőt, sehogy sem sikerült, végigtapogattam az összes rézrudat, amelyek
között nem függött, Albertine-nek pedig, aki kipattant az ágyból, hogy Françoise
meg ne lásson minket együtt, azt mondtam: „Nem, bújjon vissza még egy
másodpercre, sehogy sem találom a csengőt!”
Szelíd, vidám, látszólag ártatlan pillanatok, melyekben azonban ott gyülemlik
a végzetes csapás nem is gyanított lehetősége: ez teszi minden életünk közül
legellentmondásosabbá a szerelmi életet, amelyben a kén és tűz előre nem
látható esője a legderültebb pillanatok után zúdul le, s amelyben azután, nem
lévén bátorságunk a szerencsétlenségből okulni, nyomban új épületeket emelünk
a kráter lejtőin, a kráterén, ahonnan nem jöhet más, mint katasztrófa. Gondtalan
voltam, mint azok, akik tartósnak hiszik boldogságukat. Hisz ez a nyugalom
elengedhetetlenül szükséges a fájdalom születéséhez – s amúgy később is vissza-
visszatér majd, hogy e fájdalmat enyhítse –, ezért lehetnek őszinték a férfiak
másokkal, sőt önmagukkal szemben is, amikor egy nő irántuk való jóságával
büszkélkednek, miközben, mindent tekintetbe véve, kapcsolatuk mélyén
búvópatakként bevallatlanul vagy kérdésekre, vallatásra akaratlanul felfedetten
állandóan ott húzódik valami fájdalmas nyugtalanság. Ez azonban nem
alakulhatott volna ki a korábbi nyugalom nélkül; sőt a vissza-visszatérő
megnyugvás később is elengedhetetlen, hogy a szenvedést elviselhetővé tegye,
és elhárítsa a szakítást, s az együttélés ezzel a nővel, e titkos pokol takargatása,
sőt a kérkedés állítólagos szelíd bensőségességével, valóságos nézőpontra utal,
az ok-okozat általános összefüggését, a fájdalom kialakulásának egyik
lehetséges módját fejezi ki.
Már nem csodálkoztam azon, hogy Albertine velem van, és ha másnap elmegy
valahová, hát csakis velem vagy Andrée védőőrizetében teszi. A közös élet e
szokásai, létezésem nagy határvonalai – melyeken csakis Albertine kerülhetett
belül –, ahogyan későbbi életem egyelőre ismeretlen jövőjének alapvonalai is –
hasonlatosan az építész rajzának vonásaihoz, melyekkel egy később megépülő
művet vázol fel –, ezek a maiakkal párhuzamos, ám mégis tágabb határokat
engedő vonalak, melyek elszigetelt remeteségként vetítették előre eljövendő
szerelmeim kissé merev és egysíkú szerkezetét, valójában mind azon a balbeci
éjszakán rajzolódtak ki, amikor Albertine a kisvonaton bevallotta, hogy ki
nevelte, én pedig mindenáron ki akartam vonni bizonyos hatások alól, és néhány
napra meg akartam akadályozni, hogy látóhatáromon kívül kerüljön. Egyik nap
követte a másikat, szokásaink gépiessé váltak, de akárcsak azokról a rítusokról
szólva, amelyeknek jelentését a történettudomány próbálja feltárni, ha
megkérdezi valaki, én is elmondhattam volna (és nem akartam volna
elmondani), mit jelent ez a visszavonult életmód, amelybe olyannyira
bezárkóztam, hogy már színházba sem járok: hogy egyetlen este szorongásából
ered, és abból a szükségletből, hogy az elkövetkezendőkben önmagamnak
bizonyítsam, hogy a nőnek, akinek kárhozatos gyermekkoráról tudomást
szereztem, nem áll majd módjában – még ha szeretné sem – ilyen kísértéseknek
kitennie magát. Most már viszonylag ritkán gondoltam csak ezekre a
lehetőségekre, bár körvonalazatlanul bizonyára ekkor is ott éltek a tudatomban.
Nem kétséges, hogy mindennapos megsemmisítésük – vagy legalábbis az erre
irányuló kísérlet – volt az ok, amely miatt oly megnyugtató érzés volt
megcsókolnom az orcákat, melyek nem voltak szebbek, mint sok másik; a testi
öröm mögött, hacsak nem felszínes, folytonosan ott a veszély fenyegetése.


Megígértem Albertine-nek, hogy ha nem tartok vele, nekiülök a munkának.

De másnap, mintha csak álmainkat kihasználva a ház varázslatosan útra kelt
volna, megváltozott időjárásra ébredtem, más éghajlat alatt. Az ember nem
dolgozik az első perctől fogva, amint új országba érkezik, melynek
körülményeihez még alkalmazkodnia kell. Márpedig számomra minden egyes
nap más és más országot hozott. S hogyan ismerhettem volna tulajdon
lustaságomra, ha az nap mint nap szintén új alakot öltött? Egyes, mint mondani
szokás, reménytelenül borús napokon, már maga az, hogy otthon maradtam az
egyenletes, szűnni nem akaró eső verte házban, oly lágyan sikló, megnyugtatóan
csendes, érdekes érzés volt, akár egy hajóút; máskor, tiszta időben, amikor az
orromat sem dugtam ki az ágyból, hagytam, hogy az árnyak úgy kavarogjanak
körülöttem, mint valami fatörzs körül. Megint máskor egy szomszédos kolostor
harangjának első kondulásaira, melyek szórványosan szállingóztak, mint a
reggeli ájtatoskodók, alig hozva némi fehérséget a komor égre bizonytalankodó
hózáporaikkal, melyeket megolvasztott és eloszlatott a langyos szél, azoknak a
viharos, zűrzavaros és enyhe napoknak egyikére ismertem, amelyeken a le-
lezúduló zivatartól nedves tetők, melyeket az első fuvallat vagy napsugár
felszárít, burukkolva ejtenek le magukról egy vízcseppet, s míg arra várnak,
hogy a szél megforduljon, a mindent aranyba vonó, tünékeny napfényben égnek
borzolják galambbegy színű paláikat; olyan napra, melybe annyi időváltozás,
légköri zavar, vihar zsúfolódik, hogy a lusta nem érzi elvesztegetettnek, hiszen
minden érdeklődését lekötötte az a tevékenység, amelyet – ha ő maga
tétlenkedett is – a légkör valamiképpen helyette fejtett ki; a zavargásokhoz vagy
háborús időkhöz hasonló napokra, melyeket az iskolát kerülő diák nem érez
üresnek, mert az Igazságügy-minisztérium környékén járva vagy az újságokat
olvasva abba az illúzióba ringatja magát: ha ő maga nem tett is eleget
feladatainak, az aznapi eseményekben kellő tanulságot lelhet értelme számára és
mentséget a tunyaságára, s végül olyan napokra, melyek azokhoz hasonlíthatók,
amikor valami rendkívüli válság zajlik az életünkben, s az örök tétlenkedő azt
hiszi, ha az ügy szerencsésen végződik, ő majd szorgos munkára szokik tőle: így
például, ha ezen a bizonyos reggelen különösen veszedelmes körülmények
között lebonyolítandó párbajba indul, abban a pillanatban, amikor talán éppen
elveszíti, egyszerre meglátja életének becsét, az életéét, melyet arra fordíthatott
volna, hogy valamely nagy műbe fogjon, vagy hogy akár csak megízlelje ennek
az életnek a gyönyöreit, s amellyel semmi módon nem tudott élni. „Ó, ha most
nem ölnének meg – gondolja –, hogy belevetném magam mindjárt a munkába, és
hogy kiélvezném minden mulatságát!” Az élet hirtelen nagyobb értéket kapott a
szemében, mert azt látja benne, amit érzése szerint mind-mind megadhatna, s
nem azt a keveset, amit általában nyújt. Vágyai tükrében látja, nem olyannak,
amilyenné tapasztalatai szerint eddig tehette, azaz reménytelenül középszerűnek.
Ez az élet azonnal megtelik tennivalókkal, utazásokkal, hegyi túrákkal,
mindenféle szépséggel, melyeket – gondolja – a párbaj gyászos kimenetele most
meghiúsíthat, s a nagy gondolkodásban eszébe sem jut, hogy mindez már jóval
azelőtt meghiúsult, hogy a párbajról szó esett volna, a rossz beidegződések miatt,
amelyek a párbaj nélkül is megmaradtak volna. A párbajozó végül egyetlen
karcolás nélkül tér meg otthonába. Csakhogy az örömök, a kirándulások, az
utazások előtt, mindaz előtt, amitől – mint egy pillanatra, félelmében gondolta –
a halál egyszer s mindenkorra megfoszthatja, ismét ugyanolyan akadályok
emelkednek: s most éppen az élet miatt. Ami pedig a munkát illeti – mivel a
rendkívüli körülmények korábban is meglévő adottságainkat fokozzák a
végletekig: a dolgosban a munkát, a tunyában a lustaságot –, újabb haladékot ad
magának.
Én is úgy tettem, mint ő, és ahogyan mindig is tettem ama réges-régi
elhatározásom óta, hogy elkezdek írni, amelyet hajdan hoztam, de amely mintha
csak az előző napon született volna, hiszen minden napot, egyiket a másik után,
úgy tekintettem, mintha el sem jött volna. Így voltam ezzel a mostanival is,
hagytam, hogy záporaival és kitisztuló pillanataival úgy múljék el, hogy mit sem
teszek, s közben megfogadtam, hogy másnap dolgozni fogok. Csakhogy a
felhőtlen ég alatt megint más ember lettem: a harangok aranyló hangjai nemcsak
a fényt fogadták magukba, mint a méz, hanem a fény érzetét is (valamint a
befőttek bágyadt ízét, hiszen Combray-ban ez a hang, mint valami darázs,
gyakran elidőzött leszedett asztalunk fölött). Az ilyen verőfényes időben az
egész napot hunyt szemmel tölteni megengedett, szokványos, jótékony, az
évszakkal járó dolog volt, olyan, mint amikor bezárt zsalugáterekkel védekezünk
a hőség ellen. Ilyen idő volt akkor is, amikor második balbeci tartózkodásom
elején a zenekar hegedűi a dagály érkeztének kékes hullámai között hatoltak fel
hozzám. Mennyivel teljesebben birtokoltam most Albertine-t! Voltak napok,
amikor az időt jelző harang hangja oly friss, oly erőteljes nedvesség- vagy
fénytócsabevonatot viselt hangzó kupoláján, hogy az úgy csengett, mint a
vakoknak szánt átírás, vagy ha így jobban tetszik, mint az eső vagy a napfény
varázsának zenei átirata. Olyannyira, hogy az effajta percekben, lehunyt
szemmel, ágyamban fekve, azt gondoltam: minden transzponálható, és egy
csupán hallható világ éppoly tarka lehet, mint a másik. Amint lustán
kapaszkodtam egyik napról át a másikra, akár egy bárkára, mindig új meg új,
varázslatos emlékek bukkantak fel előttem, melyeket nem én választottam,
melyek az előző pillanatban még láthatatlanok voltak, s melyeket emlékezetem
szép sorjában mutatott meg anélkül, hogy választottam volna közülük, én csak
sétálgattam tovább lustán a napon az egymást érő terekben.
Ezek a balbeci matinékoncertek nem voltak olyan régen. S mégis, ebben a
viszonylag nem távoli időszakban keveset gondoltam Albertine-nel. Az
érkezésemet követő első napokban azt sem tudtam, hogy Balbecben van. Kitől is
tudtam meg? Ó, igen, Aimétől. Akkor is épp ilyen szép, napos idő volt, mint ez a
mai. Derék jó Aimé! Úgy örült, hogy újra lát! Albertine-t viszont nem szereti.
Hiszen nem szeretheti mindenki. Igen, Aimé újságolta, hogy Albertine
Balbecben van. De honnan tudta? Hát persze! Összetalálkoztak, és Aimé
helytelenítette Albertine viselkedését. Ebben a pillanatban, amikor Albertine
szavai másként hatottak, mint hajdan, amikor elhangzottak, gondolataim, melyek
mindeddig derűsen hajóztak e boldog vizeken, egyszer csak szilánkokra
zúzódtak, mintha emlékezetem e pontján láthatatlan, veszedelmes, alattomosan
elhelyezett aknára futottak volna. Aimé azt mondta, hogy találkozott Albertine-
nel, és nem találta helyénvalónak a viselkedését. Mit jelentett vajon ez a
helytelen viselkedés? Akkor úgy értettem, hogy talán közönséges lehetett, mert –
hogy előre ellentmondjak – azt állítottam, hogy Albertine modora választékos.
De Aimé talán gomorrai viselkedésre utalt. Albertine valamelyik barátnőjével
lehetett, talán derékon fogták egymást, más nőket nézegettek, talán valóban úgy
viselkedtek, amilyennek olyankor sosem láttam Albertine-t, amikor velem volt.
Ki lehetett az a barátnő? Hol akadhatott össze Aimé ezzel a gyűlöletes Albertine-
nel? Próbáltam pontosan felidézni, amit Aimé mondott, hogy rájöjjek,
vonatkozhattak-e a szavai arra, amit elképzeltem, vagy csupán bizonyos
bárdolatlanságra akart utalni velük. De hiába töprengtem, a kérdező és az emlék
feltárója sajnos egy és ugyanaz a személy volt, én magam, aki átmenetileg
megkettőződtem, de semmivel sem lettem több. Mindhiába kérdezősködtem, én
adtam a választ is, semmivel nem jutottam többre. Nem gondoltam már Vinteuil
kisasszonyra. Az új gyanúból született gyötrő féltékenységi roham maga is új
volt, vagy inkább nem volt más, mint ennek a gyanúnak a meghosszabbítása,
kiterjesztése: színhelye nem változott, nem Montjouvain volt már, hanem az az
út, ahol Aimé Albertine-nel találkozott; tárgya az a néhány barátnő, akik közül
valamelyik aznap éppen Albertine társaságában volt. Talán egy bizonyos
Elisabeth lehetett az, vagy talán a két fiatal lány, akiket Albertine hajdan a
Kaszinó tükrében figyelt, miközben látszólag észre sem vette őket. Bizonyosan
kapcsolatban állt velük, ahogy egyébként Estherrel, Bloch unokahúgával is.
Ezek a kapcsolatok, ha egy harmadik személytől kellett volna tudomást
szereznem róluk, félig végeztek volna velem, most azonban, amikor én magam
képzelegtem róluk, gondosan ügyeltem arra, hogy kellő bizonytalanságot
csepegtessek beléjük a fájdalmat enyhítendő. Gyanakvásainkban napról napra
hatalmas adagokban vesszük be megcsalatásunk gondolatát, melyből egyébként
már igen csekély mennyiség is halálos lenne, ha egyetlen sértő szó szívet tépő
szúrásával hatolna belénk. S nyilván ezért van, és a megmaradási ösztön
származékaként is, hogy egy féltékeny férfi habozás nélkül formál rémes gyanút
ártatlan dolgok alapján, majd ugyanő, az első tényszerű bizonyítékkal
szembesülve, rögtön tagadja a nyilvánvalót. A szerelem különben
gyógyíthatatlan betegség, akárcsak az olyan diatézisek, amelyekben a reuma
csupán azért enyhül időről időre, hogy epileptikus fejgörcsök lépjenek a helyébe.
Féltékeny gyanakvásom elcsitultával azért nehezteltem Albertine-re, mert nem
volt velem elég gyengéd, talán még gúnyolódott is rajtam Andrée-val. Rettegve
gondoltam el, miféle kép alakulhatott ki benne, ha Andrée visszamondta neki
minden beszélgetésünket, elviselhetetlennek láttam a jövőt. Ez a szomorúság
csak akkor múlt el, amikor egy újabb féltékeny gyanú más ösvényekre terelte a
figyelmemet, vagy amikor épp Albertine gyöngédségének megnyilvánulásai
miatt jelentéktelennek láttam boldogságomat.
Ki lehetett az a bizonyos fiatal lány? Írnom kellene Aimének, megpróbálnom
találkozni vele, utána pedig ellenőrizném az állításait, amint elcsevegek
Albertine-nel, és kivallatom. Addig meg, mivel erősen hittem, hogy Bloch
unokahúgáról lehet szó, megkértem Blochot, aki sehogy sem értette, mire megy
ki a játék, mutasson legalább egy fényképet a lányról, vagy ami még jobb lenne,
ismertessen össze vele, ha lehet.
Hány és hány ember, város, út megismerésére vágyunk mohón
féltékenységünkben! A féltékenység nem más, mint tudásszomj, melynek
köszönhetően egymástól független pontokról pontokra haladva végül minden
lehető ismeretet megszerzünk, azt az egyet kivéve, amelyet szeretnénk. Sosem
tudhatjuk, mi ébreszt gyanakvást, mi nem, hiszen egyszer csak felötlik bennünk
egy mondat, amely nem volt egészen világos, egy alibi, melyet nem minden ok
nélkül hoztak tudomásunkra. Jóllehet, nem is láttuk az illetőt azóta, de van a
féltékenységnek egyfajta utólagos változata, amely csak az elválás után születik,
egyfajta lépcsőházi féltékenység. Talán az a szokásom, hogy lelkem mélyén
sokáig megőrizzek egyes vágyakat: a kívánkozást egy olyan társasági lány után,
mint az, akit az ablakomból láttam, nevelőnője kíséretében, legfőképpen pedig
az után, akiről Saint-Loup-tól hallottam, hogy nyilvánosházakba járogat; a szép
szobalányok, köztük is elsőként a Putbus báróné komornája[722] utáni
kívánkozást; egy tavaszelői vidéki utazás kívánását, hogy újra láthassam a
galagonyákat, a virágba borult almafákat, a viharokat; a kívánkozást Velencébe,
munkám megkezdése és a másokéhoz hasonló életvitel kívánását – talán az a
szokásom is, hogy beteljesületlenül őrizzem magamban mindeme kívánságokat,
és megelégedjem a fogadkozással, hogy egy szép napon majd nem feledkezem
meg kielégítésükről –, talán a folytonos elnapolás e sokéves szokása, amelyet
Charlus úr pacuhaságnak titulálva ostorozott, vált oly általánossá bennem, hogy
féltékeny gyanakvásomat is hatalmába kerítette, s miközben agyamban
elraktároztam ugyan, hogy valamelyik nap nem mulasztok el magyarázatot kérni
Albertine-től a fiatal lány ügyében (bár lehetett szó több lányról is, mivel az
elbeszélés e része zavaros, elmosódó, mondhatni kibogozhatatlan volt
emlékeimben), akinek (vagy akiknek) társaságában összetalálkozott Aimével, ez
késleltette egyre a kimagyarázkodást. Biztos, ami biztos, ma este nem beszélek a
dologról barátnőmnek, nehogy féltékenynek véljen, és hogy meg ne bántsam.
Mégis, amikor Bloch másnap eljuttatta hozzám Esther unokahúga fényképét, én
haladéktalanul továbbküldtem Aimének. S ugyanakkor eszembe ötlött, hogy
aznap reggel Albertine megtagadott tőlem egy gyönyört, amely kétségkívül
kifáraszthatta volna. Talán valaki másnak tartogatta, mondjuk délutánra? Vajon
kinek? Így válik parttalanná a féltékenység, hiszen ha a szeretett lény tetteivel
már nem szíthatja is fel – mondjuk, mert meghal –, megesik, hogy bizonyos
emlékek, jóval az események megtörténte után, egyszerre maguk is eseményként
működnek emlékezetünkben – emlékek, melyeket eddig nem láttunk tisztán,
melyeket jelentékteleneknek véltünk, s lám elég, ha minden külső történés nélkül
elmerengünk rajtuk, máris új, rettenetes értelmet kapnak. Arra sincsen szükség,
hogy ketten legyünk, elég, ha magunkban meditálunk a szobánkban, máris
kedvesünk új és új árulásaira derül fény, legyen bár a szeretett nő már halott. A
szerelemben tehát nemcsak a jövőtől kell tartanunk, mint a mindennapi életben,
hanem a múlttól is, amely gyakran csak a jövő után válik valósággá, és itt most
nem csupán arról a múltról beszélünk, amelyről utólag szerzünk tudomást,
hanem arról is, amelyet régóta őrizgetünk magunkban, és amelynek olvasatára
váratlanul döbbenünk rá.
Akárhogyan is, a délután vége felé igencsak boldog voltam, hogy már közeleg
az az óra, amikor Albertine jelenlétéből meríthetem a megnyugvást, amelyre
szükségem van. Sajnos ez az este is azok közül való volt, amelyeken nem volt
részem e megnyugvásban, amikor Albertine búcsúzóul adott csókja nagyon is
más volt, mint a szokásos, nem enyhített jobban, mint édesanyámé hajdan, az
olyan napokon, amikor megbántódott, és amikor nem mertem visszahívni, de
éreztem, hogy nem tudok majd elaludni. Mostanában azok az esték voltak
effélék, amelyeken Albertine valami olyan tervet forgatott a fejében másnapra,
amit előttem nem akart szóba hozni. Ha bizalmába avatott volna, olyan hévvel
segítettem volna a megvalósításban, amelyhez foghatóra egyedül Albertine
gyújthatott, senki más. Csakhogy Albertine egy szót sem szólt, és szükség sem
volt arra, hogy szóljon; amint hazaért, már a szobám küszöbén, mikor még le
sem tette a kalapját vagy a sapkáját, megláttam rajta az ismeretlen, csökönyös,
ádáz, fékezhetetlen vágyat. Pedig nemegyszer épp ezeken az estéken vártam a
leggyengédebb gondolatokkal a hazatértét, készültem a leggyöngédebben a
nyakába ugrani. Ó, jaj, az ilyen meghasonlások, amilyeneket régen gyakorta
átéltem a szüleimmel kapcsolatban, akiket éppen olyankor találtam hűvösnek
vagy sértettnek, amikor túláradó gyöngédséggel futottam hozzájuk, ezek a
meghasonlások jelentéktelen apróságok a szeretők közt kialakulókhoz képest! A
fájdalom ez utóbbiaknál sokkal kevésbé felületes, jóval nehezebben elviselhető,
a szív mélyebb rétegében ver gyökeret. Aznap este Albertine mégis kénytelen
volt megemlíteni néhány szóval a tervet, amelyet kieszelt; mindjárt rájöttem,
hogy másnap Verdurinnéhez[723] készül látogatóba, ami önmagában egy cseppet
sem zavart volna. Csakhogy bizonyosan azért akart elmenni, hogy ott
találkozzon valakivel, hogy ott készítsen elő valami gyönyört. Ha nem így van,
nem ragaszkodott volna ennyire ehhez a látogatáshoz. Pontosabban szólva, nem
ismételgette volna annyiszor, hogy nem ragaszkodik hozzá. Életem során a
fejlődésnek épp ellentétes útját jártam be, mint a népek, akik a betűket előbb
csupán jelképek sorának tekintik, s csak később folyamodnak a fonetikus
íráshoz; én, aki annyi éven át csakis azokban a kijelentésekben kerestem az
emberek igazi életét és gondolatait, amelyeket önként mondtak ki, az ő
hibájukból eljutottam odáig, hogy egy ideje már épp ellenkezőleg csakis
azoknak a tanúságtételeknek tulajdonítottam jelentőséget, amelyek nem a
valóság racionális és analitikus kifejezései; maguk a szavak csak akkor
jelentettek felvilágosítást, amikor úgy értelmeztem őket, mint a zavart érző
ember arcába szökő vért vagy mint egy hirtelen elhallgatást. Egy-egy
határozószó (amilyet például Cambremer[724] úrtól hallottam, aki „íróembernek”
vélt, s mivel addig még nem beszéltünk egymással, Verdurinéknél tett egyik
látogatását elbeszélve felém fordult, és úgy mondta: „Éppenséggel ott volt De
Borelli”[725]), amely két gondolat akaratlan, nemegyszer veszélyes közelítéséből
pattint szikrát, bár a beszélő nem mondta ki, s az analízis vagy az elektrolízis
odaillő módszerével mégis azonosíthattam mindkettőt, többet árult el, mint a
beszéd. Albertine néha szavai közé vegyített egy-egy efféle becses elegyet,
amelyet haladéktalanul „kezelésbe vettem”, hogy világos gondolatokká
alakíthassam át.
A szerelmes férfi számára különben a legszörnyűbb dolgok egyike, hogy míg
az egyes tényeket oly nehéz felkutatni – csakis a tapasztalás, a kémkedés révén
ismerhetjük meg őket, hogy egyebet ne is említsünk a megannyi lehetőség közül
–, az igazság viszont oly könnyen leleplezhető vagy legalábbis megsejthető.
Gyakran láttam Balbecben, hogy Albertine váratlan és kitartó, érintéssel felérő
tekintettel nézi az arra járó fiatal lányokat, majd, ha én ismertem őket, így fordult
hozzám: „Mi lenne, ha elhívnánk őket? Nagy kedvem volna odamondogatni
nekik.” Egy ideje azonban, nyilván azóta, amióta kiismert, nem akart már
meghívni senkit, egyetlen megjegyzést sem tett, még csak a tekintetét sem
fordította el, mely így, cél nélkül, némán és a hozzá tartozó szórakozott és távoli
arckifejezéssel éppoly árulkodó volt, mint a hajdani delejessége! Hiszen
semmiképp sem tehettem szemrehányást olyan dolgok miatt, vagy kérdezhettem
rá olyasmire, amit barátnőm nevetséges apróságnak, jelentéktelenségnek
nyilvánított volna, olyasminek, amit csak azért hánytorgatok fel, hogy „a kákán
is csomót keressek”. Azt sem könnyű éppen kimondani, hogy „ugyan miért
nézte meg ezt vagy azt a szembejövő nőt”, de még nehezebb szóvá tenni azt,
hogy „miért nem nézte meg az illetőt”! S mégis pontosan tudtam – vagy
legalábbis tudtam volna, ha nem akartam volna inkább Albertine állításainak
hitelt adni, mint mindazoknak az apróságoknak, amelyeket egy tekintet foglal
magába és bizonyít, illetve a szavaiban felbukkanó ellentmondásokra, bár az
efféle ellentmondásra gyakran csak jóval azután figyeltem fel, miután
barátnőmtől elváltam, majd egész éjszaka szenvedtem tőlük, nem mertem újra
szóba hozni őket, de így sem kísértették kevésbé emlékezetemet időszakos
felbukkanásukkal. Ha a balbeci tengerparton vagy a párizsi utcán lopva
megnézett valakit, vagy elfordította a tekintetét, gyakran még ennek láttán is
eltöprenghettem azon, hogy e pillantások kiváltója talán nem csupán pillanatnyi
vágy célpontja, hanem régi ismerős vagy olyan fiatal lány, akit Albertine eddig
csak hallomásból ismert, s én már azon is jócskán meglepődtem, amikor
megtudtam, hogy már hallott az illetőről, mivel olyannyira kívül állt barátnőm
feltételezhető ismeretségi körén. Csakhogy a modern Gomorra olyasfajta kirakós
játék, melynek darabjai olyan helyekről származnak, ahonnan a legkevésbé
várnánk őket. Így eshetett, hogy egy alkalommal, Rivebelle[726]-ben, egy előkelő
vacsorán tíz olyan vendéghölggyel kerültem egy társaságba, akiket merő
véletlenségből mind ismertem, legalábbis névről, s akiknek látszólag semmi
közük sem volt egymáshoz, mégis tökéletesen összeillettek, olyannyira, hogy
életemben nem láttam tarkább, s mégis egyöntetűbb vacsorai hölgykoszorút.
Visszatérve a fiatal, járókelő nőkre, Albertine-nek soha eszébe nem jutott
volna, hogy egy idős hölgyet vagy egy öregurat ilyen kitartóan vagy éppenséggel
ilyen visszafogottan nézzen, úgy, mintha meg sem látta volna. A megcsalt férjek,
akik mit sem tudnak, valójában mégis tudnak mindent. Egy-egy féltékenységi
jelenet megrendezéséhez azonban gazdagabb tárgyi bizonyítékanyag szükséges.
Egyébként, ha a féltékenység jóvoltából felfedezzük is a szeretett nőben a
hazugságra való hajlamot, a hajlam maga is megszázszorozódik, amint a nő
felfedezi, hogy féltékenyek vagyunk. Hazudik (amennyit korábban sosem
hazudott) vagy azért, mert szán minket, vagy azért, mert fél, vagy mert a
vallatásunkra adandó válaszul ösztönösen menekülni kezd. Vannak persze
szerelmek, amelyekben egy ledér nő kezdettől fogva a testet öltött erény pózában
tetszeleg a férfi előtt, aki szereti. De hány és hány olyan másik van, amelyikben
két, egymással élesen ellentétes szakaszt élnek meg! Az elsőben a nő csaknem
könnyedén nyilatkozik meg, alig takargatja gyönyörhajhászó természetét, mely a
ledérségre viszi – mindazt, amit a későbbiekben körömszakadtáig tagad majd
ugyanennek a férfinak, akiről akkorra megsejtette, hogy féltékeny rá, és nyomoz
utána. A férfi már sajnálja az első kitárulkozások időszakát, melyeknek emléke
kínzón él benne. Ha a nő most is hasonlóan beszélne, szinte ő maga árulná el
vétkeit, melyeknek titkát a férfi hasztalan próbálja felfedni nap mint nap. És ó,
micsoda önfeledtségről árulkodtak ezek a szavak, micsoda bizalomról, micsoda
barátságról! Ha a nő nem élhet anélkül, hogy megcsalja, legalább barátként
csalná meg, úgy, hogy beszámol neki az átélt gyönyörökről, és őt is részesükké
teszi. És a férfi már sajnálja azt az életet, amelyet szerelmük hajnala villantott
fel, s amelyet a folytatás lehetetlenné tett, amikor a szerelmet oly rettentően
fájdalmas érzéssé változtatta, amitől a szakítás a helyzettől függően
elkerülhetetlenné vagy lehetetlenné lesz.
A betűk, melyekből Albertine hazugságait kellett kihámoznom, olykor nem a
képírás jelei voltak, elég volt csupán visszafelé olvasnom őket; így például aznap
este is, amikor barátnőm nemtörődöm arckifejezéssel vetette oda a szinte
észrevétlennek szánt üzenetet: „Elképzelhető, hogy holnap elmegyek
Verdurinékhez, bár még egyáltalán nem biztos, nincs nagy kedvem a dologhoz”
– ami ennek a vallomásnak gyermeteg anagrammája volt: „Holnap egészen
biztosan elmegyek Verdurinékhez, ugyanis halaszthatatlanul fontos dolgot kell
elintéznem náluk.” A látszólagos habozás megállapodott elhatározást jelzett,
célja pedig az volt, hogy miközben bejelenti a tervezett látogatást, egyben
csökkentse a jelentőségét. Albertine mindig a bizonytalanság hangján mondta ki
visszavonhatatlan elhatározásait. Az én elhatározásom sem volt azonban kevésbé
szilárd: úgy intézem a dolgot, hogy erre a Verdurinnénél teendő látogatásra ne
kerülhessen sor. A féltékenység gyakran nem egyéb, mint a zsarnokoskodás
sürgető szüksége, melyet a szerelmi ügyekben alkalmazunk. Nyilván apámtól
örököltem azt a hirtelen támadó, akaratos vágyat, hogy a hozzám legközelebb
állókat legbiztosabbnak vélt reményeikben ingassam meg, hogy így mutassam
meg nekik, milyen csalóka is ez a bizonyosság; amikor rájöttem, hogy Albertine
tudtomon kívül, előlem takargatva eszelt ki egy programot, melyet minden
lehetséges módon megkönnyítettem és kellemesebbé tettem volna számára, ha
engem is beavat, hogy ráijesszek, hanyagul azt mondtam, másnapra én is
szervezek valamit.
Nekifogtam olyan sétákat javasolni barátnőmnek, amelyek keresztülhúzták
volna a Verdurinéknél teendő látogatást, szavaimat színlelt közönnyel itattam át,
amivel nyugtalanságomat próbáltam leplezni. Csakhogy Albertine mindjárt
szagot fogott. Idegességem az ellentétes akarat villamosságába ütközött, s ez
nagy erővel taszította el, láttam, amint szikrái ott villódznak Albertine szemében.
De ugyan mi értelme volt ebben a pillanatban Albertine szembogarának
jelbeszédét értelmezni? Hogyan is nem figyeltem fel rá már korábban, hogy
barátnőm szeme abba a fajtába tartozik, amely (akár egy középszerű ember
esetében is) mintha több részből tevődne össze a többféle helyszín miatt, ahol az
illető egyidejűleg szeretne lenni aznap – és ugyanakkor titkolná is, hogy ezt
akarja. Olyan szem, melyet a hazugság mindig mozdulatlanná és passzívvá
merevít, mégis mozgékony, azokkal a méterekkel vagy kilométerekkel mérhető,
amelyeket az illetőnek ahhoz kell megtennie, hogy a vágyott, a konokul kívánt
légyott helyszínére érjen; szem, amely nem is a gyönyör kísértésétől mosolyog,
sokkal inkább az a nehézség okozta bánat és elbátortalanodás vonja dicsfénybe,
melyet az illetőnek ahhoz kell leküzdenie, hogy e légyottra eljuthasson. Az ilyen
lény, még amikor kezünk között van is, menekülő lény. Ha meg akarjuk érteni a
felindulást, amelyet okoz, s amelyben mások, náluk akár szebbek nem
részesítenek, számításba kell vennünk, hogy ez a lény nem mozdulatlan, hanem
mozgásban van, és a személyiségét olyasfajta jellel kell ellátnunk, mint amilyen
a fizikában a sebességet jelzi.
Ha megzavarjuk a napját, bevallja, milyen gyönyört takargatott előlünk eddig:
„Annyira szerettem volna öt órakor X. Y. – nal uzsonnázni, aki nagyon kedves
nekem!” S lám, amikor fél évvel később sikerül végre megismerkednünk ezzel a
bizonyos X. Y. – nal, azt kell hallanunk, hogy a fiatal lány, akinek terveit
felborítottuk, aki csapdába esvén, hogy szabadulhasson tőlünk, bevallotta, hogy
a nap egy adott órájában, amikor számunkra nem tud időt szakítani, mindennap
ugyanazzal a szívének kedves személlyel uzsonnázik; nos, azt kell hallanunk,
hogy ez a bizonyos személy sosem látta vendégül barátnőnket, soha nem
uzsonnáztak együtt, mivel a fiatal lány azt állította, hogy épp miattunk
semmiképpen nem ér rá.
Így hát az, akivel bevallása szerint uzsonnázni készült, és akire hivatkozva
könyörgött, hadd uzsonnázhassanak együtt, ez a személy, a kényszerűségből
elismert ok, nem a megnevezett volt, hanem valaki más, megint valami más!
Valami más – ugyan mi? Valaki más – ugyan ki? Fájdalom, a távolba néző,
szomorú, összetett szemekből a távolságok csak-csak kiolvashatók, de irányokat
nem jeleznek. A lehetséges végtelen mezője tovább terjed, és ha véletlenszerűen
a valóság bukkanna fel előttünk, olyannyira kívül esne a lehetséges világán,
hogy az előttünk meredő falba ütközve, hanyatt esnénk hirtelen kábulatunkban.
A lendületről és a menekülésről nem is kell feltétlenül megbizonyosodnunk,
elég, ha következtetünk rájuk. A nő, akiről beszélünk, megígérte, hogy levelet ír,
mi megnyugszunk, nem is szeretjük már. Csakhogy a levél sehogy sem akar
megérkezni, egyik napi postával sem, „Ugyan, mi történhetett?” – éled újra a
szorongás, és a szerelem is vele. Szerelmet pedig legnagyobb bánatunkra főként
az efféle teremtések ébresztenek bennünk. Mert minden szorongás, amelyet
miattuk érzünk, mintha személyiségük egy darabjától fosztaná meg őket
szemünkben. A szenvedésbe már beletörődtünk, mivel azt hisszük, rajtunk kívül
állót szeretünk, majd azon kapjuk magunkat, hogy szerelmünk szomorúságunk
függvénye, hogy szerelmünk talán ez a szomorúság maga, s hogy tárgyának
csupán jelentéktelen része a fekete hajkoronájú fiatal lány. A szerelem tárgya
többnyire csak akkor lesz egy test, amikor valamely érzelmi megrázkódtatás, az
elvesztés félelme, az újra meglelés bizonytalansága összegződik benne. Az
effajta szorongás ugyanis erősen kötődik a testekhez. Olyan erénnyel ruházza fel
őket, amely a szépséget is felülmúlja, ezért látjuk nemegyszer, hogy férfiak,
akiket a legszebb nők hidegen hagynak, szenvedélyesen szeretnek olyan
asszonyokat, akiket mi csúnyáknak ítélünk. Ezeknek a teremtéseknek, a
menekülő lényeknek saját természetük, a mi nyugtalankodásunk ad szárnyakat.
S amikor mellettünk vannak is, tekintetük mintha azt mondaná, hogy hamarosan
elröppennek. A szárnyak adta, a szépséget is felülmúló szépség bizonysága az,
hogy ugyanazt a lényt gyakran felváltva látjuk szárnyaszegettnek, majd szárnyra
kelőnek. Amint attól félünk, hogy elveszítjük, megfeledkezünk mindenki másról.
Ha bizonyosak vagyunk abban, hogy a miénk marad, összehasonlítjuk ezekkel a
másokkal, akiket mindjárt különbeknek találunk. Mivel pedig ezek a
megrázkódtatások, illetve ezek a bizonyosságok hétről hétre váltakozhatnak, ez a
bizonyos személy az egyik héten azt tapasztalja, hogy minden gyönyörűségünket
feláldozzuk érte, a következőn viszont őt dobjuk oda áldozatul, és ez így megy
hosszú-hosszú ideig. Ami felfoghatatlan volna – ha nem tudnánk tapasztalatból,
amit minden férfi megszerez, amikor életében legalább egyszer nem szeret már,
elfelejt egy asszonyt –, milyen jelentéktelen is egy ember, amikor már vagy még
nem tárulkozik ki szenvedélyünknek. És amikor menekülő lényekről beszélünk,
mindez természetesen vonatkozik az elzártan élőkre is, a fogságban tartott nőkre,
akikről azt hisszük, sosem érhetjük el őket. Ezért van az, hogy a férfiak utálják
ugyan a kerítőnőket, hiszen azok könnyítik meg a menekülést, csillantják meg
előttünk a kísértést, ám ha ugyanezek a férfiak egy világtól elzárt asszonyt
szeretnek, mégis szívesen folyamodnak a kerítőnőkhöz, hogy juttassák ki
börtönéből a szeretett lényt, és hozzák el nekik, nekünk. Ha pedig az ily módon
elrabolt asszonyokkal kötött frigyünk kevésbé tartós, mint a többi, ez abból ered,
hogy szerelmünk nem egyéb, mint félelem attól, hogy nem kaphatjuk meg
ezeket a nőket, nyugtalanság, hogy elmenekülnek előlünk, és mihelyt sikerül a
férjüktől elragadni, életük színteréről kiszakítani őket, mihelyt kigyógyulnak a
kísértésből, hogy elhagyjanak, azaz lefoszlik róluk a mi nagy érzésünk, lett
légyen bármiféle is, a nők ismét csak önmagukkal, azaz szinte a semmivel
lesznek egyenlők, és a korábbi, hosszas sóvárgások tárgyát hamarosan
elhagyjuk, elhagyja az a férfi, aki korábban annyira félt attól, hogy az asszony
hagyja el őt.
Az imént azt mondtam: „Hogyan is nem sejtettem meg?” De nem sejtettem-e
meg mindjárt az első nap Balbecben? Nem sejtettem-e meg Albertine-ről, hogy
azok közül a fiatal lányok közül való, akiknek hús-vér burka alatt több
rejtőzködő lény lüktet, nem annyi, mint ahány kártya van a még bontatlan
csomagban, ahány ember egy zárt székesegyházban vagy a színházban, ahová
még csak készülünk, hanem annyi, mint a hatalmas, folyton megújuló
tömegben? És nem csak megannyi lény, hanem a megannyi lény vágya, kéjes
emléke, nyugtalan keresése is? Balbecben nem rendültem meg, mert fel sem
merült bennem, hogy eljön majd a nap, amikor nyomozni fogok utána,
méghozzá hamis nyomon járva. Nem számít, hiszen ez adta meg szememben
Albertine-nek az emberi lény teljességét, azét, akit csordultig megtölt az
egymásra rétegződő megannyi lény, megannyi vágy, más lényekhez fűződő
megannyi kéjes emlék. S most, miután egy nap kiejtette a „Vinteuil kisasszony”
nevet, nem a ruhát szerettem volna letépni barátnőmről, hogy a testét lássam,
hanem azt a jegyzettömböt akartam volna látni a bőre alatt, amelyben emlékei és
eljövendő, tüzes légyottjai olvashatók.
Micsoda rendkívüli értéket kapnak a minden valószínűség szerint teljességgel
jelentéktelen dolgok, mihelyt a szeretett lény (vagy az, akiből csupán ez a
kétszínűség hiányzott ahhoz, hogy szeressük) takargatja őket előlünk! Pusztán a
szenvedés nem feltétlenül ébreszt bennünk szerelmet vagy gyűlöletet felkeltője
iránt: a sebész, aki fájdalmat okoz, közömbös marad nekünk. De egy nő, aki
ideig-óráig azt állította, hogy mi jelentünk számára mindent, noha számunkra
nem ő jelentett mindent, egy nő, akit öröm volt látnunk, átölelnünk, ölünkbe
ültetnünk, megdöbbent, amikor hirtelen ellenállásával ráébreszt, hogy nem
rendelkezünk vele. A csalódás ilyenkor nemegyszer egy régebbi szorongás
emlékét éleszti fel bennünk, bár tudjuk, hogy hajdan nem ez a nő keltette, hanem
mások, akiknek árulásai múltunkban sorjáznak. Egyébként is, honnan van
bátorságunk az életigenléshez, hogyan is tehetünk bármit a halál ellen egy olyan
világban, amelyben csupán a hazugság lobbanthat szerelemre, s ez a szerelem
sem más, mint az az igényünk, hogy szenvedéseinket épp az enyhítse, aki
szenvedéseink okozója? Hogy kilábaljunk a levertségből, amelyet e hazugság és
ellenállás felfedeztén érzünk, szomorú gyógymódként megkísérelhetünk akarata
ellenére hatni a nőre – olyan emberek segítségével, akik, úgy érezzük, inkább
részei az életének, mint mi –, rá, aki ellenáll és hazudik nekünk;
megpróbálhatunk magunk is ravaszkodni, megutáltatni magunkat. De az effajta
szerelem szenvedése ellenállhatatlanul arra készteti a beteget, hogy holmi
helyzetváltoztatásban keressen csalóka jobbulást. A cselekvés e lehetőségeiben
pedig, fájdalom, nincs hiány! A pusztán a nyugtalanság szülte szerelmek
borzalma pedig abból ered, hogy folyton csak a jelentéktelen szavak ketrecében
forgolódunk; s arról szót sem ejtettünk még, hogy azok a teremtések, akiket így
szeretünk, testi valójukban ritkán tetszenek maradéktalanul, hiszen nem a
tudatosan működő ízlés, hanem egy pillanatnyi szorongás véletlenje – mely
pillanatot a végtelenségig elnyújtja jellemünk gyengesége, amint estéről estére új
kísérletekbe bocsátkozik, és nyugtatókra fanyalodik – választotta őket
helyettünk. Albertine iránti szerelmem kétségkívül cseppet sem volt mentes e
nyugtatóktól, amelyekig akaraterő híján lealacsonyodhatunk, hiszen nem volt
teljességgel plátói; Albertine testi kielégüléshez is juttatott, no és eszes is volt.
Mindez azonban csak mellébeszélés. Nem az foglalkoztatott, hogy mi eszeset
mondhatott Albertine, hanem egy-egy olyan szava, amely gyanakvást ébresztett
bennem tetteit illetően; megpróbáltam magam elé idézni, hogy ezt mondta-e
vagy amazt, milyen arccal, melyik pillanatban, mire válaszolt vele – az egész
párbeszéd-jelenetet próbáltam rekonstruálni: azt, hogy mikor is akart pontosan
Verdurinékhez menni, melyik szavamtól ült ki arcára a sértett kifejezés. Ha a
legnagyobb horderejű eseményről lett volna szó, sem fáradoztam volna ennyit,
hogy kiderítsem, mi történt valójában, a maga légkörének, színezetének
megfelelően elevenítsem fel. Kétségtelen, hogy az effajta nyugtalankodást,
miután olyan szintre jutott, amely már elviselhetetlen, nemegyszer nyomtalanul
elcsitíthatjuk egy-egy estére. Az estekre, ahová szeretett barátnőnk hivatalos, s
amelynek valódi természete hosszú napok óta lekötötte gondolatainkat, mi is
meghívást kapunk, s ott barátnőnk minden pillantása és szava csakis nekünk
szói, együtt megyünk haza, és ekkor, aggodalmaink múltán olyan maradéktalan,
olyan üdítő nyugalomban van részünk, mint amilyet olykor a kimerítő gyaloglást
követő mély álomban élünk meg. Aggodalmunk azonban legtöbbször csak
tárgyat vált. A megnyugtatónak szánt mondat egyik szava új útra tereli
gyanakvásunkat, Ez a fajta nyugalom pedig kétségkívül megéri, hogy drága árat
fizessünk érte. De nem lett volna egyszerűbb, ha nem váltjuk meg
önakaratunkból a szorongást ennél is drágábban? Amúgy tudjuk jól, hogy
legyenek ezek az átmeneti enyhülések bármily mélyrehatóak, mégis az
aggodalom kerekedik felül. Gyakran éppen attól a mondattól éled újra, amelyet
nyugalmat hozónak szántak. Féltékenységünk követelőzése és hiszékenységünk
elvakultsága nagyobb, mintsem a szeretett nő gyaníthatná. Amikor a nő önként
megesküszik, hogy ez vagy az a férfi nem több számára barátnál, azzal kavar fel,
hogy tudtunkra adja – amit korábban nem is gyanítottunk, hogy ez a bizonyos
férfi a barátja. Miközben, őszinteségét bizonyítandó arról mesél, hogyan teázott
épp aznap délután az illetővel, minden egyes szóval a láthatatlan, a nem is
gyanított ölt alakot előttünk. Barátnőnk bevallja: a férfi arra kérte, legyen a
szeretője, mi pedig a vértanúság kínjait szenvedjük a gondolatra, hogy ő netán
hajlott erre az ajánlatra. De állítja, hogy elutasította. Nem sokkal később
azonban, amikor elbeszélését felidézzük, eltöprengünk, vajon valóban
visszautasította-e, hiszen az általa elmondott dolgok között hiányzik az a logikus
és szükségszerű kapcsolat, amely akár az elmondott tényeknél is hatásosabb
tanújele az igazságnak. No és azzal a rettenetesen lekezelő hanglejtéssel mondta:
„Egyértelmű nemet mondtam neki”, amely a társadalom minden osztályában
fellelhető, amikor egy nő hazudik. És mégis köszönetet kell mondanunk neki
ezért a visszautasításért, jóságunkkal arra kell bátorítanunk, hogy a jövőben is
ugyanilyen könyörtelenül avasson bizalmába bennünket. Legfeljebb ennyi
megjegyzést teszünk: „De ha korábban már ajánlatot tett, maga miért ment bele
abba, hogy együtt teázzanak?” „Azért, hogy ne haragudjon meg rám, és ne
mondhassa, hogy nem voltam kedves vele.” Mi pedig nem merjük azt válaszolni,
hogy ha visszautasítja, talán velünk lett volna kedvesebb.
Albertine egyébként meg is rémített, mivel kijelentette, helyesen tettem,
amikor – hogy ne bántsam – azt mondtam, nem vagyok a szeretője, hiszen – tette
hozzá – „ez az igazság, maga nem a szeretőm”. Talán valóban nem voltam az a
szó teljes értelmében, de akkor úgy kellett volna értenem ezt az állítást, hogy
mindazt, amit mi ketten csináltunk, megtette minden más férfival is, akiről
esküvel állította, hogy nem a szeretője? Ó, ez a mindenáron való akarása annak,
hogy megtudjam, mit gondol Albertine, kivel találkozik, kit szeret – milyen
különös, hogy mindent feláldoztam e tudni vágyásnak, hiszen ugyanezt a vágyat
átéltem már Gilberte kapcsán különböző személyek nevét és olyan tényeket
illetően, amelyek mostanra oly közömbössé váltak! Nagyon is jól tudtam, hogy
Albertine cselekedetei önmagukban semmivel sem érdekesebbek. Milyen
különös, hogy bár az első szerelem sérülékennyé teszi a szívünket, utat törve
ezzel az elkövetkezendő szerelmeknek, a tünetek és a fájdalmak azonossága
révén nem adja meg legalább a gyógymódjukat is! Amúgy valóban szükségünk
van arra, hogy megbizonyosodjunk valamely tényről? Nem szerzünk-e tudomást
előbb, általánosságban az olyan nők hazugságáról, sőt titkolózásáról, akiknek
valami rejtegetnivalójuk van? Tévedhetünk-e egyáltalán? Ezek a nők erényt
kovácsolnak a hallgatásból, míg mi annyira szeretnénk szóra bírni őket. S
érezzük, hogy cinkosuknak így fogadkoztak: „Sosem mondok el semmit. Ha
mégis kitudódna valami, biztosan nem tőlem, én sosem mondok el semmit.”
Vagyonunkat, életünket adjuk valakiért, bár tudjuk, hogy előbb vagy utóbb, tíz
év sem kell hozzá, megtagadnánk tőle ezt a vagyont, és inkább magunknak
tartanánk meg az életünket. Mert akkorra ez a lény elszakad tőlünk, önmagában
létezik, azaz semmivé lesz. Az az ezernyi gyökér, megszámlálhatatlan szál,
amely a többiekhez fűz, nem más, mint az előző este néhány emléke, a másnap
délelőtt reményei; a megszokás szakadatlan szövedéke, amelyből nem tudunk
kigabalyodni. Ahogy vannak fösvények, akik bőkezűségből kuporgatnak, mi
olyan tékozlók vagyunk, akik fösvénységből költekezünk, és nem is egy
bizonyos teremtésnek szenteljük az életünket, mint inkább annak, ami tulajdon
óráinkból, napjainkból szövődött köréje mindabból, amihez képest még meg
nem élt életünket, viszonylag jövőbeli életünket távolabbinak, függetlenebbnek,
kevésbé bensőségesnek, kevésbé sajátunknak látjuk. Ezektől a kötelékektől
kellene tehát megszabadulnunk, amelyek sokkal-sokkal fontosabbak, mint ő, de
amelyek miatt mindenféle pillanatnyi kötelezettségünk alakult ki vele szemben,
olyan kötelezettségek, amelyek miatt nem merjük elhagyni, mert attól félünk,
hogy rossz véleménnyel lesz rólunk, bár később már mernénk, hiszen amint
elszakadt tőlünk, már nem a mi részünk, s azért is, mivel valójában
kötelezettségeket (vezessenek bár látszólagos ellentmondással az
öngyilkossághoz) csakis önmagunkkal szemben vállalunk.
Ha nem szerettem Albertine-t (amiben nem voltam biztos), akkor mellettem
elfoglalt helyében nem volt semmi rendkívüli: mindig azzal élünk együtt, akit-
amit nem szeretünk szerelemmel, akit-amit csakis azért kényszerítünk magunk
mellé, hogy megöljük az elviselhetetlen szerelmet, legyen szó egy nőről, egy
vidékről vagy akár egy vidéket jelentő nőről. Sőt nagyon is félnénk attól, hogy
újra szeretni kezdjünk valakit, valamit, ha ez a hiányérzet újra kialakulna. Ami
Albertine-t illeti, nem jutottam el erre a pontra. Hazugságai, vallomásai révén
bevégezhettem az igazság felderítésének feladatát. Megannyi hazugsága – mert
nem elégedett meg annyival, hogy úgy hazudjon, mint bárki más, aki azt hiszi,
szeretik, hanem, mivel alaptermészete is hazug volt, s ráadásul oly változékony,
hogy ha minden egyes alkalommal az igazságot mondta is arról, amit például
bizonyos emberekről gondolt, minden egyes alkalommal mást és mást mondott
volna; oly ritka, oly rövidre fogott vallomásai között pedig, ha azok a múltra
vonatkoztak, hosszú időszakok maradtak meg fehér foltnak, melyek mentén
nekem kellett megrajzolnom, s ehhez előbb megismernem, az életét. Ami pedig
a jelent illeti, már amennyire ezt Françoise szibillai szavaiból kivehettem,
Albertine nemcsak egyes dolgokban hazudott, hanem mindenben, és én „egy
szép napon” majd meglátom mindazt, amiről Françoise úgy tett, mintha tudná,
amit nem akart elmondani nekem, én pedig nem mertem megkérdezni tőle.
Amúgy nyilván ugyanaz a féltékenység tette, amelyet hajdan Eulalie[727]
ébresztett benne, hogy Françoise a lehető legképtelenebb dolgokat hordta össze,
olyan homályosan, hogy legfeljebb azt az igencsak valószerűtlen inszinuációt
vehettem ki belőlük, hogy a szegény fogoly lány (aki a nőket kedveli) jobban
szeretne olyasvalakivel összeházasodni, aki nem éppen én vagyok. Még ha így
lett volna is, hogyan tudhatott volna erről, minden telepatikus képessége dacára,
Françoise? Való igaz, hogy Albertine elbeszélései semmiféle támpontot nem
adtak ez ügyben, hiszen nap mint nap olyan kivehetetlenek voltak, mint egy
búgócsiga színei megállás előtt. Különben is határozottan úgy tűnt, hogy
Françoise-ból a gyűlölet beszél. Nem volt nap, hogy ne hallottam volna, és a
mama távollétében el ne kellett volna tűrnöm tőle efféle szavakat: „Maga persze
kedves, és én sosem felejtem el, hogy hálával tartozom magának (ez utóbbit
feltehetően azzal a célzattal mondta, hogy szerezzek is valamiféle jogcímet erre
a hálára). De a ház levegője megmérgeződött, amióta a kedvesség ide költöztette
az ármányt, az eszesség védelmezi az ostobák legostobábbikát, a finomság, a
jómodor, a szellem, a minden körülmények között való méltóság, a fejedelmi
külső és belső hagyja, hogy a bűn, a közönségesnél is közönségesebb és az
aljasnál is aljasabb irányítsa, elbolondítsa, engem pedig, engem, aki negyven éve
vagyok ennél a háznál, megalázzon.”
Françoise főként azért haragudott Albertine-re, mert most más is parancsolt
neki, nem csak mi, illetve a házimunka- és fáradságtöbblet miatt, amely aláásván
öreg cselédünk egészségét (bár Françoise mindezek ellenére sem akart segítséget
kapni a munkájában, hiszen nem volt ő „afféle semmirekellő”), magában is
elégséges magyarázat lett volna erre az idegességre, e gyűlölködő
dühkitörésekre. Françoise nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy Albertine-
Eszter[728] kiűzessen a házból. Ezért fohászkodott. S a fohász beteljesülése
nemcsak vigasztalta volna, hanem a megnyugvást is jelentette volna öreg
cselédünknek. De úgy gondolom, nem csupán erről volt szó. Efféle gyűlölet
csakis túlterhelt testben ébredhet. Françoise-nak pedig a figyelmességnél is
nagyobb szüksége volt alvásra.
Miközben Albertine átment lepakolni, hogy a lehető leggyorsabban
tájékozódhassam, máris a telefonkagylóért nyúltam és a könyörtelen istenségek
segítségéért folyamodtam, de csak haragjukat szítottam fel, amely e szavakban
fejeződött ki: „Mással beszél.” Andrée ugyanis javában csevegett valakivel. Míg
vártam, hogy befejezze a beszélgetést, eltöprengtem, miért is van, hogy amikor
annyi festő próbálkozik a XVIII. század azon nőportréinak felelevenítésével,
melyeken a leleményes elrendezés csupán ürügyet szolgáltat a várakozás, a
duzzogás, az érdeklődés, az ábrándozás megjelenítésére, miért is van hát, hogy
korunk Boucher-i és Fragonard-jai[729] közül senki sem festette meg „A levél”,
„A klavikord” és egyebek helyett azt a jelenetet, amely „A telefonnál” címet
viselhetné, s amelyen a telefonáló nő ajkán az önkéntelenül kirajzolódó mosoly
annál is őszintébbnek hatna, mivel az asszony tudja, hogy nem látják. Végül
hangom elérte Andrée-t: „Idejön holnap Albertine-ért?” s ahogy kimondtam ezt
az Albertine nevet, eszembe jutott, milyen irigy voltam Swannra, amikor
Guermantes hercegné estélyének napján így szólt hozzám: „Látogassa meg
Odette-et!”, én pedig arra gondoltam, hogy mindennek ellenére van valami erő
egy ilyen keresztnévben, amely mindenki más szerint, még Odette szerint is,
csak Swann szájából hangzott ennyire maradéktalanul birtokló hangsúllyal.
Milyen gyönyörűnek is véltem, valahányszor szerelmes voltam, ezt a fajta
birtokbavételt, amely egyetlen szóban egy teljes létezést ölel fel! A valóságban
azonban, mire ezt a nevet ki tudjuk mondani, vagy közömbössé vált már, vagy
ha a megszokás nem koptatta el a gyöngédségét, az édességét változtatta
keserűséggé. A hazugság nem nagy dolog, mindnyájan benne élünk, és csak
mosolygunk rajta, magunk is élünk vele abban a hitben, hogy nem ártunk
senkinek, de a féltékenység szenved tőle, és többet lát mögötte, mint amennyit
rejt (barátnőnk gyakran csak azért nem hajlandó velünk tölteni az estét és megy
színházba, hogy észre ne vegyük: rosszul néz ki), míg igen gyakran vakon megy
el amellett, ami az igazságot rejti. Elérni azonban nem ér el semmit, hiszen akik
esküvel állítják, hogy nem hazudnak, a hóhér bárdjának árnyékában sem
vallanák meg igazi természetüket. Tudtam, hogy az „Albertine” nevet csakis én
mondhatom így Andrée-nak. S ugyanakkor éreztem, hogy Albertine vagy
Andrée szemében, vagy akar a magaméban senki sem vagyok. És megértettem a
lehetetlent, amibe a szerelem ütközik. Elképzeléseinkben a szerelem tárgya
olyan lény, aki ott fekhet előttünk egy testbe zártan. Ó, jaj! a szerelem tárgya
valójában ennek a lénynek a kiterjedése a tér és az idő valamennyi pontjára,
amelyet az illető már elfoglalt és a későbbiekben elfoglal majd. Ha egy bizonyos
hellyel, egy bizonyos időponttal való kapcsolata nincsen a birtokunkban, őt sem
birtokoljuk. Márpedig nem érinthetjük mindezeket a pontokat. Ha legalább
kijelölnék őket nekünk, talán eljuthatnánk hozzájuk. De csak tapogatózunk
anélkül, hogy rájuk lelnénk. Így születik hát a bizalmatlanság, a féltékenység, a
zaklatás. Értékes időt vesztegetünk valamely képtelen nyomon, és mit sem
gyanítva megyünk el az igazság mellett.
Ekkor azonban a szédítően fürge szolgálóleányok sértődékeny istenségeinek
egyike immár nem azért zsörtölődött, hogy beszélek, hanem azért, hogy egy szót
sem szólok. „De kérem, szabad a vonal. Mióta összeköttetésben vannak már,
mindjárt szétkapcsolok!” Ebből persze semmi nem lett, de amint ily módon elém
idézte Andrée jelenlétét, telefonos-kisasszonyhoz illő nagy költői erővel
mindjárt köréje varázsolta lakása, a környék, sőt Andrée életének sajátos
légkörét is. „Maga az?” – mondta Andrée, és hangját a másodperc törtrésze alatt
juttatta el hozzám az istennő, aki hatalma révén a villámnál is gyorsabbá teheti a
hangokat. „Hallgasson ide – feleltem –, menjenek ahová kedvük tartja, bárhová,
csak Verdurinnéhez ne! Holnap mindenáron távol kell tartani tőle Albertine-t!”
„Csakhogy holnap épp hozzájuk kellene elmennie.” „Ó!”
Ekkor azonban egy pillanatra meg kellett állnom, és fenyegetően integetnem,
mert Françoise – mintha a dolog olyan kellemetlen lett volna, mint az oltás, vagy
olyan veszedelmes, mint a repülés – ugyan továbbra sem kívánt beletanulni a
telefonálásba, amivel pedig levehette volna rólunk az olyan beszélgetések terhét,
amelyekbe minden további nélkül beavathattuk, késedelem nélkül bejött viszont
hozzám, mihelyt olyan hívásokba bonyolódtam, amelyek épp eléggé bizalmasak
voltak ahhoz, hogy nagy súlyt fektessek arra, hogy ő ne hallja őket. Amikor
végre kiment a szobából, ahol előbb még elidőzött egy kicsit, hogy összeszedjen
néhány holmit, melyek már előző nap is ott hevertek és senkit sem zavartak
volna, ha még egy óráig bent maradnak, no meg azért, hogy még egy kis fát
tegyen a tűzre, amire azután igazán nem volt szükség, hiszen a betolakodó
jelenlététől és a félelemtől, hogy a kisasszony netán „szétkapcsol”, amúgy is
elöntött a forróság. „Ne haragudjon – mondtam Andrée-nak –, megzavartak.
Egészen biztos, hogy Albertine-nek holnap Verdurinékhez kell mennie?”
„Egészen biztos, de megmondhatom neki, hogy maga ellenzi.” „Nem, azt
semmiképpen ne; inkább arról lehetne szó, hogy én is magukkal tartok.” „Ó!” –
szakadt ki Andrée-ból a hang némi bosszúsággal, s ugyanakkor némi ijedtséggel
is merészségemtől, amely ettől különben még eltökéltebb lett. „Akkor hát el is
köszönök, és elnézését kérem, amiért ilyen semmiséggel zavartam.” „Nem
történt semmi” – mondta Andrée, és (mivel mostanra a telefon használata
mindennapos dolog lett, körülötte úgy virultak ki a hozzá fűződő szóvirágok,
mint hajdan a „teadélutánok” körül) így folytatta: „Örülök, hogy hallhattam a
hangját.”
Ezt akár én is mondhattam volna, méghozzá őszintébben, mint Andrée, mert
épp az imént lettem hihetetlenül érzékeny a hangjára, hiszen eddig sosem vettem
észre, hogy ennyire különbözik másokétól. Ekkor más hangok is eszembe
jutottak, főként női hangok, köztük olyanok, amelyeket elnyújtott egy-egy
kérdés egyértelművé tétele és a szellemi összpontosítás, megint mások,
amelyeket elfojt, sőt elakaszt az általuk elmondottak lírai hevülete; egyenként
idéztem fel magamban minden egyes Balbecből ismert fiatal lány hangját, majd
Gilberte-ét, majd nagymamáét, majd Guermantes nagyhercegnéét; mindegyiket
másnak és másnak találtam, nyelve öntőformájához idomultnak, amint
mindegyik más és más hangszeren szólal meg, és arra gondoltam, milyen
szegényesen hangozhat a Paradicsomban a hajdani festők három-négy muzsikus
angyalának koncertje, amikor én tucatjával, százával, ezrével láttam az ég felé
szállni minden Hangok sokszínű és összecsengő üdvözletét. Nem is váltam el a
telefontól anélkül, hogy néhány engesztelő szóval köszönetet ne mondjak Őneki,
aki a hangok sebessége fölött uralkodik, amiért gyarló szavaim szolgálatába
állította hatalmát, s így százszor gyorsabbá tette őket a mennydörgésnél,
hálaadásomra azonban csupán a szétkapcsolás volt a válasz.
Amikor Albertine ismét bejött a szobámba, fekete szaténruhában volt, amely
még sápadtabbnak mutatta, párizsi nőnek, akit halovánnyá, sóvárrá, vértelenné
tett a levegő hiánya, a tömeg fullasztó jelenléte és talán a bűnös szokások is, s
akinek a tekintete nyugtalanabbnak tetszik, mivel nem élénkíti fel az orcák
pirospozsgássága. „Találja ki – mondtam –, kinek telefonáltam az imént:
Andrée-nak.” „Andrée-nak?” – kiáltott fel Albertine a hír mindennapiságához
képest igencsak harsány, meghökkent, érzelmek dúlta hangon. „Remélem, nem
felejtette el megemlíteni, hogy a minap összefutottunk Verdurinnével?”
„Verdurinnével? Nem emlékszem” – feleltem, mintha máson járna az eszem,
részben azért, hogy úgy tegyek, mintha ez a találkozás hidegen hagyna, és azért
is, hogy ne áruljam el Andrée-t, aki megmondta, hová készül másnap Albertine.
Bár ki tudja, nem árul-e el engem Andrée, nem meséli-e el holnap Albertine-nek,
hogy arra kértem, kerül, amibe kerül, akadályozza meg barátnőmet abban, hogy
elmenjen Verdurinékhez, nem fedte-e fel neki, hogy korábban is többször
fordultam már hozzá hasonló kéréssel? Andrée állította, hogy soha nem mondta
vissza ezeket a kéréseket, de ha utánagondoltam, állítása ellen szólt az a
benyomásom, hogy egy ideje nem láttam már Albertine arcán azt a bizalmat,
amelyet oly sokáig táplált irántam.
A szerelemben a szenvedés elcsitul egy-egy pillanatra, hogy azután más
formában éledjen újra. Sírva látjuk, hogy a nő, akit szeretünk, már nem áraszt el
rokonszenvkitöréseivel, szerelmes közeledéseivel, mint kezdetben, és még
jobban szenvedünk attól, ha mindazzal, ami számunkra elveszett, másokat
ajándékoz meg; majd ettől a fájdalomtól egy újabb, még kegyetlenebb baj vonja
el figyelmünket: az a gyanú, hogy barátnőnk hazudott az előző estével
kapcsolatban, amikor nyilván megcsalt; később ez a gyanú is eloszlik, barátnőnk
kedveskedése megenyhít, ám ekkor egyszerre felötlik bennünk egy rég feledésbe
merült mondat; valaki ugyanis azt mondta, hogy a nő, akit szeretünk, heves a
gyönyörben; márpedig mi mindig csak nyugodtnak ismertük; megpróbáljuk
magunk elé képzelni, milyen szenvedélyes lehetett mások karjában; megérezzük,
milyen keveset jelentünk számára; feltűnik, hogy milyen unatkozó, nosztalgikus,
bánatos kifejezés ül az arcán, amikor minket hallgat, mint az elsötétült égre
figyelünk fel ruháira, amelyeket olyankor visel, amikor velünk van, és másoknak
tartogatja azokat, amelyekkel kezdetben a mi kedvünket kereste. Ha viszont
gyengéd hozzánk, micsoda örömöt szerez egy-egy pillanatra! – de mihelyt
meglátjuk a hívó jelként kinyújtott kis nyelvet, azokra a nőkre gondolunk,
akiknek ez a hívás már oly gyakran szólhatott, oly gyakran, hogy talán ebben a
pillanatban, mellettem, amikor Albertine nem is rájuk gondolt, a túlságosan régi
beidegződés miatt, pusztán gépies jelzésként tovább él. Majd ismét úgy érezzük,
hogy untatjuk a szeretett nőt. De hirtelen ez a fájdalom is eltörpül, amikor arra az
ismeretlen férfira gondolunk, aki tönkreteszi barátnőnk életét, azokra a
megismerhetetlen helyekre, ahol barátnőnk korábban járt, ahová talán
mostanában is jár olyankor, amikor nem vagyunk vele – noha végleg talán nem
kívánna ott élni –, azokra a helyekre, ahol távol van tőlünk, nem a miénk, ahol
boldogabb, mint mellettünk. Így pásztázzák a világot a féltékenység forgó
fényei.
A féltékenység ugyanakkor ártó szellem is, melyet nem lehet kiűzni, újra és
újra megjelenik más alakot öltve. És ha sikerülne minden alakját kiirtanunk, s
örökre megtartanunk a szeretett nőt, a Rossz szelleme ismét más, még
fennköltebb alakban öltene testet, a kétségbeesésben, amiért csak erővel tudtuk
kikényszeríteni a hűséget, a kétségbeesésben, amiért szerelmünk viszonzatlan
marad.
Albertine és közém gyakran akadályt emelt egy-egy csend, melyet bizonyára
olyan sérelmek okoztak, melyeket, helyrehozhatatlannak vélvén őket,
elhallgatott. Bármilyen kedves volt is hozzám Albertine egy-egy estén, nem
voltak már olyan ösztönös gesztusai, mint amilyenekben Balbecben volt részem,
amikor azt mondta: „Milyen aranyos maga mégiscsak!”, és mintha szíve
legmélye tárulkozott volna fel előttem, amikor nem fogták még vissza azóta
felgyülemlett sérelmei, melyeket elhallgatott, nyilván mert helyrehozhatatlannak,
nem feledhetőnek, bevallhatatlannak tartotta őket, ám így is közénk ékelték
szavainak ékesszóló elővigyázatosságát vagy az áthatolhatatlan csend
intervallumát.
„És ha szabad kérdeznem, miért telefonált Andrée-nak?” „Hogy
megkérdezzem, nem lennék-e terhére, ha holnap én is csatlakoznék magukhoz,
és meglátogatnám Verdurinéket, amit amúgy is ígérek nekik La Raspelière óta.”
„Ahogy gondolja. De figyelmeztetem, hogy szörnyű köd van ma este, és minden
bizonnyal holnap is az lesz. Ezt csak azért mondom, mert nem szeretném, ha
megártana magának. No persze gondolhatja, hogy ami engem illet, én jobban
örülnék, ha maga is jönne. Különben – tette hozzá gondterhelt arccal – nem is
tudom, hogy én elmegyek-e Verdurinékhez. Annyira kedvesek voltak hozzám,
hogy igazság szerint illene elmennem. Maga után ők azok, akiknek a legtöbbet
köszönhetek, mégis vannak apróságok, amelyeket nem szeretek bennük.
Feltétlenül be kell ugorjak a Bon Marchéba vagy a Trois Quartiers[730]-ba valami
csipkét venni, ez a ruha túlságosan sötét.”
Eltökélt szándékom volt, hogy nem engedem Albertine-t egyedül egy
áruházba, ahol annyi az ember, aki hozzánk súrlódik, annyi az egérút, hogy bárki
azt mondhatja, nem találta a kijáratnál a kocsit, amely odébb várta, ám
mindenekelőtt boldogtalan voltam. És mégsem vetettem számot azzal, hogy mar
réges-régóta nem lett volna szabad érintkeznem Albertine-nel, hiszen immár
abba a siralmas periódusba érkeztünk, amikor a térben és időben széthintődött
teremtést már nem egy bizonyos nőnek látjuk, hanem olyan történések
sorozatának, melyekre nem tudunk fényt deríteni, megoldhatatlan problémák
sorának, tengernek, amelyet Xerxész módjára nevetségesen meg akarunk
korbácsolni, hogy így büntessük meg azért, amit elnyelt. Amint ebbe a szakaszba
lépünk, menthetetlenül elvesztünk. Boldogok, akik elég korán megértik mindezt
ahhoz, hogy ne nyújtsanak túlságosan hosszúra egy hasztalan, kimerítő,
mindenfelől a képzelet korlátai közé szorított harcot, melyben a féltékenység
vergődése oly szégyenletes, hogy ugyanaz a férfi, aki hajdan, ha a mindig
mellette lévő nő tekintete csak egy pillanatra is valaki másra vetült, mindjárt
ármányt gyanított, a kínok kínját élte át, később beletörődik, hogy a nő nélküle
jár a városban, néha azzal a férfival, akiről tudja, hogy a szeretője, és az
átláthatatlan helyett inkább választja ezt a legalább átlátható kínszenvedést!
Mindehhez csak a megfelelő ritmust kell felvenni, majd megszokni és
hozzáigazodni. Túlérzékeny emberek a világért el nem mulasztanának egy
bizonyos vacsorát, hogy utána a hosszabbnál is hosszabb pihenőkúrákra
vonuljanak; nemrég még léha nők egyszerre vezeklőként élnek. Féltékeny
férfiak, akik a szeretett nőt kikémlelendő megvonták maguktól az alvást, a
pihenést, megérzik, hogy a nő vágyai – ez az oly hatalmas és rejtélyes világ – és
az idő erősebbek, mint ők, és hagyják, hogy az asszony nélkülük járjon
mindenhová, majd, hogy utazgasson, végül pedig elválnak egymástól. A
féltékenység így táplálék híján megszűnik, s korábban is csak azért élt olyan
sokáig, mert szüntelenül újabb táplálékot küzdött ki magának. Én igen távol
álltam ettől az állapottól.
Nem kétséges, hogy most olyan gyakran mehettem sétálni Albertine-nel,
amilyen gyakran akartam. Mivel pedig Párizs környékén hangyamód
szaporodtak a hangárok, melyek olyanok a repülőgépeknek, mint a kikötők a
hajóknak, s mivel attól fogva, hogy egy napon szinte mitológiai találkozásban
volt részem egy repülővel, akinek röptétől lovam megbokrosodott, a repülés
mondhatni a szabadság jelképe lett számomra, nemegyszer kívántam, hogy
alkonyi sétáink úticélja – s ez egyébként Albertine-nek, minden sport
szenvedélyes hívének sem volt ellenére – egy ilyen hangár legyen. Odamentünk
hát, barátnőm és én, odavonzott az indulások és érkezések nyüzsgő élete, mely
oly elbűvölővé teszi a sétát a mólókon vagy akár csak a fövenyen is
mindazoknak, akik a tengert szeretik, a légikikötők környékén való kószálást
pedig azoknak, akik az eget szeretik. Az ernyedt és mintegy lehorgonyzott gépek
közül percenként bukkant elénk egy újabb, melyet több szerelő vonszolt kötélen
úgy, ahogy egy bárkát húznak ki a homokra a turistának, aki egy kis tengeri
sétahajókázásra vágyik. Majd beindult a motor, a gép nekilódult, lendületbe jött,
és egyszerre, meredek vonalban, lassan felemelkedett, eksztázisába merevedve,
csaknem mozdulatlanul, vízszintes sebességét hirtelen méltóságteljes és
függőleges felszállássá alakítva át. Albertine nem tudta magába fojtani
elragadtatását, és százféle magyarázatot kért a szerelőktől, akik most, amikor a
gépet már szárnyra bocsátották, visszatérőben voltak. Az utazó mindeközben
nem vesztegette az időt, falta a kilométereket; a nagy sajka, amelyről le nem
vettük a szemünket, csupán alig kivehető pont lett az azúr égen, de tudtuk,
nemsokára fokozatosan visszanyeri anyagiságát, nagyságát, tömegét, amikor a
séta végéhez közeledvén eljön a révbe térés perce. Albertine és én irigyen néztük
a földre szökkenő kirándulót, aki az imént a végtelen és elhagyatott látóhatáron
az est nyugalmát és áttetsző tisztaságát ízlelhette. Majd a repülőtérről vagy egy
múzeumból vagy valamely templomból, melyet éppen megnéztünk, együtt
jöttünk haza vacsoraidőre. S mégsem megnyugvással tértem haza, mint hajdan a
ritkább balbeci sétákról, amelyek gőgös örömet ébresztettek bennem, amiért
egy-egy teljes délutánt betöltöttek, s amelyek azután szépséges virágcsoportként
váltak ki előttem Albertine életének egyéb részletei közül, mint tiszta égboltból,
amely szelíd, gondolattalan ábrándozásra késztet. Akkoriban nem birtokoltam
Albertine idejéből annyira sokat, mint most. És mégis sokkal inkább az
enyémnek éreztem, mert csak azokat az órákat számláltam – s szerelmem úgy
élvezte őket, mint valami kegyet amelyeket velem töltött; most pedig – amikor
féltékenységem nyugtalanul keresgélte bennük az árulás lehetőségét – csakis
azokat, amelyeket nélkülem. Márpedig másnap nyilvánvalóan ilyenekre áhítozik.
Választanom kell: vagy a szenvedéssel hagyok fel, vagy a szerelemmel. Hiszen
ahogy kezdetben a vágy alakítja a szerelmet, később már csak a fájdalmas
szorongás tartja életben. Éreztem, hogy Albertine életének egy része kicsúszik a
kezem közül. A szerelem a fájdalmas szorongásban csakúgy, mint a boldog
vágyban teljességre törekszik. Nem keletkezik, nem marad meg, csak addig,
amíg meghódítandó területet talál. Csak azt szeretjük szerelemmel, akit nem
birtokolunk egészen. Albertine hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy
biztosan nem megy Verdurinékhez, ahogyan én is hazudtam neki, mikor azt
mondtam, hogy el akarok menni hozzájuk. Barátnőm csak azt próbálta
megakadályozni, hogy vele tartsak, én pedig azzal, hogy váratlanul bejelentettem
ezt a tervet, melyet eszem ágában sem volt megvalósítani, legérzékenyebbnek
gyanított pontját próbáltam célba venni, rejtett vágyát csapdába ejteni, őt magát
pedig arra kényszeríteni, ismerje be, hogy ha másnap én is vele vagyok,
jelenlétemben nem tudja kielégíteni ezt a vágyat. Végül így is lett, hiszen
egyszerre nem akart már Verdurinékhez menni.
„Ha úgysem akar eljönni Verdurinékhez – mondtam –, a Trocadéróban[731]
remek jutalomjátékot adnak.” Albertine fájdalmas arccal hallgatta
programajánlatomat. Kezdtem olyan bántó lenni vele, mint amilyen első
féltékenységem idején, Balbecben voltam. Barátnőm arcán csalódottság
tükröződött, én pedig, amint megfeddtem, ugyanazokat az érveket szegeztem
neki, amelyeket kiskoromban oly gyakran hallottam szüleimtől, s amelyek
akkoriban korlátoltnak és kegyetlennek tűntek meg nem értett
gyermekségemnek. „Nem, vágjon bármilyen szomorú képet is – mondtam
Albertine-nek –, nem tudom sajnálni; sajnálnám, ha beteg lenne, ha valami
szerencsétlenség érte volna, ha egy rokonát veszítette volna el; ami, ha
belegondolok, mennyi álérzékenységet pazarol semmiségekre, talán egy
szemernyi fájdalmat sem okozna magának. Egyébként sem becsülöm az olyanok
érzékenységét, akik nem győzik hangoztatni, mennyire szeretnek minket, s
közben arra is képtelenek, hogy akár a legcsekélyebb szívességet tegyék nekünk,
s akik minden ránk irányuló gondolatuk ellenére szórakozottan megfeledkeznek
arról, hogy továbbítsák a levelünket, amelyet rájuk bíztunk, és amelytől a jövőnk
függ.”
Ó, ezek a szavak! – hiszen annak, amit kimondunk, nagy része nem más, mint
recitálás – hányszor hallottam őket édesanyámtól, aki (szívesen fejtegetvén,
hogy sosem szabad összetéveszteni a valódi érzékenységet és az érzékenykedést,
azaz azt, amit a németek, akiknek nyelvét – bár apám borzadt a német néptől – a
mama tisztelte, csodálta, az Empfindung és az Empfindelei szavakkal
különböztetnek meg) egy alkalommal, amikor sírtam, nem átallotta azt mondani:
elképzelhető, hogy Néró is érzékeny természet volt, de ettől nem lett különb.
Valójában, akárcsak az olyan növényeknél, amelyek növekedéskor kettős szárba
szökkennek, az érzékeny kisfiúval szemben, aki mindenekelőtt voltam, most
szöges ellentéteként ott állt a felnőtt férfi, aki csupa józanság, csupa szigorúság
mások beteges érzékenysége iránt, olyasféle, amilyenek hajdan a szüleim voltak
velem. Nem kétséges, hiszen mindannyian elődeink életének folytatói vagyunk,
hogy a megfontolt és csúfondáros férfiú, aki kezdetben nem élt bennem, társult
az érzékenyhez, és természetes volt, hogy ilyenné legyek, mivel a szüleim is
ilyenek voltak. Mi több, amint ez az új énem kialakult, stílusa is készen várta
annak az ironikus és dorgáló stílusnak az emlékével, amelyben velem beszéltek,
amelyben most én beszéltem másokkal, s amely magától értetődő
természetességgel jött a számra vagy azért, mert mimikri útján és emlékeim
összekapcsolásával én idéztem fel, vagy akár azért, mert az öröklődés
hatalmának finom és titokzatos intarziái tudtomon kívül, mint egy növény
levelének rajzolatain, ugyanazokat a hangsúlyokat, ugyanazokat a gesztusokat,
ugyanazokat a reakciókat rajzolták ki rajtam, amelyek elődeimet jellemezték.
Hiszen néha, amikor a bölcs férfiút alakítva beszéltem Albertine-hez, úgy tűnt,
mintha csak nagymamát hallanám. Vagy nem hitte-e talán édesanyám
nemegyszer (hiszen megannyi homályos, tudatalatti áramlat igazította ujjaim
legapróbb mozdulatait is a szüleimével azonos megnyilvánulásokba), hogy
édesapám lép be az ajtón, mert a megtévesztésig úgy kopogtam, mint apám?
Másrészt viszont az ellentétes elemek párosodása az élet alaptörvénye, a
megtermékenyítés alapelve és – amint még látni fogjuk – számos
szerencsétlenség okozója. Általában utáljuk, ami hozzánk hasonló, tulajdon
hibáink pedig, ha kívülállóként szemléljük őket, felingerelnek. Mennyivel és
mennyivel jobban irtózik ezektől a hibáktól valaki, aki túl van azon a koron,
amikor még naivan nyilvánítjuk ki őket, és aki például a legforróbb
pillanatokban jéghideg arckifejezést ölt, mennyivel jobban irtózik tőlük akkor,
amikor valaki másnál, nála fiatalabbnál, naivabbnál vagy ostobábbnál
nyilvánulnak meg! Vannak érzékeny emberek, akiket a mások szemében
megjelenni látott könny, melyet ők maguk visszafojtottak, idegesít. Éppen a
túlságos hasonlóság teszi, hogy minden kötődés dacára – sőt nemegyszer minél
erősebb a kötődés, annál inkább – széthúzás uralkodik a családokban. Talán az
én esetemben és sokaknál másoknál is, az a második férfi, akivé lettem, csupán
az első egyik arca volt: túlfűtött és érzékeny önmagával, bölcs Mentor[732]
másokkal. Talán ugyanígy volt ez a szüleimmel is attól függően, hogy hozzám
való viszonyukban vizsgáltuk-e őket, vagy tőlem függetlenül. Hiszen a
nagymama és édesanyám esetében nagyon is látható volt, hogy hozzám való
szigorúságukat kényszerűen vették magukra, és sajnálták, hogy így kell tenniük,
de talán még édesapám hidegsége is csak érzékenységének külső védőburka
volt. Hiszen talán ennek a kettősségnek: a belvilág megnyilvánulásainak, illetve
a társadalmi kapcsolatok megnyilvánulásainak, emberi igazsága fejeződött ki
azokban a szavakban, amelyeket hajdan nem kevésbé éreztem hamisnak
tartalmukban, mint amilyen rettentően banálisnak formájukban, amikor a
társaságban így beszéltek édesapámról: „Jeges hidegsége rendkívüli
érzékenységet takar; legjellemzőbb tulajdonsága épp a szemérem, amellyel
érzékenységét leplezi.” Nem rejtett-e a mélyben szüntelen kavargó, titkos
viharokat ez a nyugalom – melyet, ha a sors úgy hozta, bölcs mondások
fűszereztek, vagy az érzékenység suta megnyilvánulásainak szóló irónia –, apám
nyugalma, amellyel azonban mostanában én is szívesen éltem a külvilággal való
kapcsolatomban, s amelyről bizonyos körülmények között semmiképpen le nem
mondtam volna Albertine-nel való viszonyomban?
Valóban azt hiszem, hogy ezen a napon kis híján eltökéltem magam a
szakításra, és arra, hogy elutazom Velencébe. Az, ami ismét újrakovácsolta
kapcsolatom láncait, Normandiához kötődött; nem mintha Albertine bármiféle
tanújelét adta volna, hogy erre a vidékre szándékozna utazni, ahol egyszer már
féltékeny voltam rá (mert szerencsémre, barátnőm tervei sosem tapintottak
emlékezetem fájó pontjaira), hanem azért, mert amikor azt mondtam: „Ez most
épp olyan, mintha a nagynénje barátnőjét említeném, azt, aki Infreville-ben
lakik”, Albertine indulatosan vágott vissza, s egyben boldogan is, mint bárki, aki
vitába keveredik, és minél több érvre akar szert tenni, hogy megmutathassa, én
tévedek, és neki van igaza. „De hiszen a nagynénémnek soha semmiféle
ismerőse nem volt Infreville-ben, és én sem jártam ott.” Megfeledkezett ugyanis
a hazugságról, amellyel egy este arról a sértődékeny hölgyről traktált, akihez
mindenképpen el kellett mennie teára, még azon az áron is, ha a látogatás miatt
elveszíti a barátságomat, vagy akár az életébe kerül. Nem emlékeztettem a
hazugságára. De lesújtott vele. És megint egyszer elhalasztottam a szakítást.
Ahhoz, hogy szeressenek, nem kell őszintének lennünk, még csak ügyesen sem
kell hazudnunk. Amit most szerelemnek mondok, nem más, mint kölcsönös
kínzás. Aznap este semmi kifogásolhatót nem találtam abban, hogy úgy
beszéljek Albertine-nel, mint ahogy hajdan a nagymama, aki oly tökéletes volt,
velem, sem abban, ahogy bejelentésemben, mely szerint én is barátnőmmel
tartok Verdurinékhez, apám hirtelenségét vettem át, aki mindig csak úgy volt
képes tudtunkra adni egy-egy elhatározását, hogy ezzel akkora felbolydulást
okozzon, aminek mértéke sehogy sem állt arányban magával az elhatározással.
Így azután könnyű volt mindnyájunkat elképesztőnek titulálnia, amiért effajta
csekélységekért ennyire gyászba borulunk, holott éppen az általa okozott
megrázkódtatásra reagáltunk. És ha ily módon édesapám efféle önkényes
felbuzdulásai – akárcsak nagymamám nagyon is hajthatatlan bölcsessége –
hozzávegyültek az én érzékeny természetemhez, amelytől hosszú-hosszú ideig
idegenek voltak, s amelynek egész gyermekkoromban annyi fájdalmat okoztak,
ez az érzékeny természet most igen világosan tájékoztatta őket, mely pontokat
vehetnek célba hatékonyan; nincs jobb besúgó, mint a hajdani tolvaj vagy mint
az ostromlott nemzet alattvalója. Egyes megrögzött hazudozó családokban a
fivérét látszólag különösebb ok nélkül meglátogató másik fiú távozóban, már a
küszöbön, egyetlen mellékes mondattal kérdez valamit, s a válaszra mintha nem
is hallgatna, ám a fivére épp ebből jön rá, hogy a látogatás célja valójában ez a
kérdés volt, hiszen a fivér jól ismeri ezt a fajta szórakozottságot, ezeket a
mintegy zárójelben, az utolsó percekben elhangzó szavakat, mivel ő maga is
gyakran élt velük. No és vannak patologikus családok is, rokon természetű
érzékenységek, testvéri vérmérsékletek, melyek jártasak abban a hallgatólagos,
közös nyelvben, amelynek révén a családtagok egyetlen szó kimondása nélkül
megértik egymást. Egyébként is, ugyan ki lehet idegesítőbb, mint az, aki ideges?
No meg, az efféle esetekben volt talán a viselkedésemnek valami általánosabb,
mélyebb indítéka is. Mégpedig az, hogy ezekben a múló, de elkerülhetetlen
pillanatokban, amikor megutálunk valakit, akit szeretünk – mely pillanatok néha
életfogytiglan is eltartanak azokkal, akiket nem szeretünk –, nem jónak akarunk
mutatkozni, nehogy szánakozzanak rajtunk, hanem a lehető leggonoszabbnak és
legboldogabbnak azért, hogy boldogságunk igazán gyűlöletes legyen, és
megkeserítse alkalmi vagy állandó ellenségünk lelkét. Hány és hány ember előtt
nem gyaláztam magam hazugul pusztán azért, hogy „sikereimet”
erkölcstelenebbnek lássák, és még jobban dühöngjenek miattuk! Az volna a
helyes, ha a fordított utat követnénk, büszkeség nélkül jó érzésűnek
mutatkoznánk ahelyett, hogy erőnek erejével takargatnánk ezeket az érzéseket.
Milyen könnyű is lenne minden, ha képesek volnánk sosem gyűlölködni és
mindig csak szeretni! Hiszen akkor olyan boldogok lennénk, amiért csakis
olyasmit mondunk, amivel boldoggá tehetjük, megindíthatjuk embertársainkat,
és megszerettethetjük magunkat velük!
 Tagadhatatlanul éreztem némi lelkifurdalást, amiért ennyire kötözködő
vagyok Albertine-nel, és azt gondoltam: „Ha nem szeretném, több hálát érezne
irántam, hiszen nem lennék gonosz vele, vagy mégsem, hiszen kiegyenlítené a
dolgot, hogy akkor kedvesnek sem lennék ennyire kedves vele.” Magamat
igazolandó megmondhattam volna neki, hogy szeretem. De ennek a szerelemnek
a megvallása, túl azon, hogy nem mondott volna újat Albertine-nek, talán még
hidegebbé tette volna irántam, mint a durvaságok és a galádságok, melyekre
éppenséggel a szerelem volt az egyedüli mentség. Durvának és galádnak lenni
azzal, akit szeretünk, oly természetes! Ha a mások iránt tanúsított érdeklődés
nem akadályoz meg minket abban, hogy kedvesek legyünk velük és előzékenyek
kívánságaik teljesítésében, csupán azért van így, mert ez az érdeklődés hazug. A
másik ember közömbös számunkra, és a közömbösség nem csábít gonoszságra.
Az este éjszakába hajlott; mielőtt Albertine lefeküdt volna, nem sok
vesztegetni való idő volt, hogy kibéküljünk, és újrakezdjük az ölelkezést. De
egyikünk sem vállalta még magára a kezdeményezést.
Mivel éreztem, hogy Albertine már így is, úgy is megsértődött, kihasználtam
az alkalmat, hogy szóba hozzam Esther Lévyt. „Bloch mesélte (ami nem volt
igaz), hogy maga igen jól ismerte az ő unokahúgát, Esthert.” „Már meg sem
ismerném” – mondta barátnőm merengve. „Láttam róla egy fényképet” –
folytattam ingerülten. Miközben ezeket a szavakat mondtam, nem néztem
Albertine-re, így hát nem láttam az arckifejezését, mely egyedüli válaszát
jelentette volna, szólni ugyanis nem szólt semmit.
Ezeken az estéken Albertine már nem azt a fajta megnyugvást nyújtotta
nekem, amelyet édesanyám csókja Combray-ban, hanem épp ellenkezőleg,
azoknak az estéknek a szorongását élesztette újra, amelyeken édesanyám csak
fél szóval köszönt el, sőt fel sem jött a szobámba vagy azért, mert
megharagudott rám, vagy azért, mert lefoglalták a vendégek. Ez a szorongás és
nem szerelmi áttétele, nem, maga ez a szorongás, amely egy időre a szerelemre
specializálódott, majd amikor a szenvedélyek fel- és megosztódtak, önálló alakot
öltött, most mintha ismét kiterjedt volna mindegyikükre, megint eggyé és
oszthatatlanná vált, mintha csak minden remegő érzésem, hogy nem tudom
Albertine-t ott tartani az ágyam mellett szeretőként, nővérként, lányomként
egyszerre, sőt anyaként is, aki a minden esti jóéjszakát-csókot adja, a csókot,
melynek most megint ugyanolyan gyermeki szükségét éreztem, mint régen,
mintha minden érzésem újra gyülekezni, egyesülni kezdett volna életem korán
jött alkonyán, életemén, mely oly rövidnek ígérkezett, akár egy téli nap. De ha
szorongásom a gyermekkori volt is, a kiváltó személy változása, a kiváltott
érzelem mássága, s hozzá az én jellemem átalakulása lehetetlenné tette, hogy
úgy várjak enyhülést Albertine-től, mint hajdan édesanyámtól. Már nem tudtam
azt mondani: „szomorú vagyok”. Vérző szívvel arra szorítkoztam, hogy
közömbös dolgokról beszéljek, amelyek egy lépéssel sem vittek közelebb
valamely szerencsés megoldáshoz. Fájó közhelyekben tipródtam helyben járva.
És azzal a fajta szellemi egoizmussal, amely, feltéve, hogy egy jelentéktelen
igazság szerelmünkkel hozható kapcsolatba, mély főhajtásra késztet az előtt, aki
erre az igazságra rátalált, talán nem kevésbé véletlenszerűen, mint a
kártyavetőnő, aki valamely köznapi dolgot jósolt meg, amely azonban időközben
bekövetkezett, hajlamos voltam többre tartani Françoise-t Bergotte-nál vagy
Elstirnél, mert hajdan, Balbecben azt mondta: „Ez a lány csak bánatot fog okozni
magának.”
Minden egyes perc közelebb hozta Albertine jóéjszakát-búcsúját, melyet
végül ki is mondott. De ezen az estén a csókja, amelyben nem volt jelen, s amely
nem is érintett, olyan szorongást hagyott bennem, hogy csak úgy zakatolt a
szívem, amint elnéztem, ahogy az ajtó felé tart, és azt gondoltam: „Ha valami
ürügyet akarok találni arra, hogy visszahívjam, hogy itt tartsam, hogy békét
kössek, igyekeznem kell, már csak néhány lépés, és kiér a szobából, már csak
kettő, már csak egy, már el is fordítja az ajtó gombját, kinyitja, már késő, be is
zárta maga mögött az ajtót!” Vagy talán nincs késő mégsem? Mint ahogy régen,
Combray-ban, amikor édesanyám anélkül vált el tőlem, hogy csókjával elcsitított
volna, már azon voltam, hogy Albertine után eredek, éreztem, hogy nem lesz
nyugodalmam, amíg viszont nem látom, hogy ez a viszontlátás valami óriási
dolog lesz, amilyenhez fogható sosem volt még, és azt is, hogy ha nem sikerül
csakis magamnak megszabadulnom ettől a szomorúságtól, talán még azt a
szégyenletes szokást veszem fel, hogy szeretetet kolduljak Albertine-től; mire
kiugrottam az ágyamból, Albertine már a szobájában volt, én fel-alá járkáltam az
előszobában, remélve, hogy barátnőm majd kijön, és magához hív;
mozdulatlanul álltam az ajtaja előtt, nehogy elmulasszak egy halk hívó szót, egy
pillanatra visszamentem a szobámba, hogy megnézzem, nem felejtett-e ott –
szerencsémre – egy zsebkendőt, táskát, valamit, ami miatt aggodalmat
színlelhettem volna, hogy netán szüksége lehet rá, és ami ürügyet szolgáltatott
volna arra, hogy bemenjek hozzá. De nem, semmi. Visszamentem silbakolni az
ajtaja elé. Az ajtó hasadékán azonban már nem szűrődött ki fény, Albertine
eloltotta a lámpát, lefeküdt, én pedig ott maradtam mozdulatlanul, Isten tudja,
miféle szerencsére várva, mely azonban nem következett be; majd jóval később,
átfázva mentem csak vissza, hogy takaróimba temetkezzem, és végigsírtam az
éjszaka hátralévő részét.
Az efféle estéken néha cselhez folyamodtam, ami hozzájuttathatott Albertine
csókjához. Mivel tudtam, milyen gyorsan elszunnyad barátnőm, amint fekvő
helyzetbe kerül (s ezt ő is tudta, hiszen, ahogy leheveredett, ösztönös
mozdulattal levette a papucsát, melyet tőlem kapott, és a gyűrűjét, melyet maga
mellé tett, mint a saját szobájában szokta lefekvéshez készülődve), és tudtam,
milyen mélyen alszik s milyen szelíden ébred, valami ürügyet kerestem, hogy
kimehessek ezért-azért, Albertine-t pedig arra biztattam, heveredjék csak le az
ágyamra. Mire visszajöttem, barátnőm már elaludt, és az a másik nő volt
előttem, aki szembenézetből lett. Nem sokkal ezután azonban személyiséget
váltott, mivel mellé feküdtem, és így megint oldalról láttam. Kezembe foghattam
a fejét, hátrahajthattam, ajkamhoz szoríthattam, karját a nyakam köré fonhattam,
ő csak aludt tovább, mint egy óra, mely nem áll meg; mint egy állat, amely
tovább él, bármilyen testhelyzetbe kényszerítjük is; mint egy kúszónövény, egy
hajnalka, amelynek indái egyre csak terjeszkednek, ha bármiféle kapaszkodót
adunk neki. Albertine-nek csupán a lélegzete változott minden egyes
érintésemre, akárha hangszer lett volna, melyen játszva modulációk sorát
szólaltattam meg, különféle hangokat csalva ki hol egyik, hol másik húrból.
Féltékenységem elcsitult, mert éreztem, hogy Albertine csupán lélegző lénnyé
vált, ezt jelezte a szabályos levegővétel, melyben az a pusztán fiziológiai
működés fejeződik ki, amelynek, hiszen illékony is, nincs olyan súlya, mint a
szónak vagy a hallgatásnak, ez a rosszról mit sem sejtő, inkább nádsípból, mint
emberi lényből áramló levegő, ez a valóban paradicsomi élmény, hiszen ezekben
a percekben úgy éreztem, Albertine kívül áll mindenen, nemcsak fizikai, hanem
erkölcsi értelemben is: ez a lélegzet nekem az angyalok zenéje volt. Majd
egyszer csak mégis arra gondoltam, hogy ebbe a leheletbe talán jó néhány név is
vegyülhet az emlékezet játszi műveként.
Nemegyszer kiegészült ez a muzsika beszéddel is. Albertine egy-két szót
mondott. Ó, mennyire szerettem volna kihámozni az értelmüket! Megtörtént,
hogy olyasvalakinek a neve tolult az ajkára, akiről korábban együtt beszéltünk,
és aki akkor féltékenységet szított bennem, most azonban mégsem tett
boldogtalanná, hiszen az emlék, amelyet a felszínre hozott, látszólag nem volt
több, mint az illetőről velem folytatott beszélgetés emléke. Egy este azonban,
amikor még csukott szemmel csak félig volt éber, gyöngéden Andrée-nak
szólított. Én nem mutattam felindulásomat. „Álmodsz, én nem Andrée vagyok”
– mondtam nevetve. Ő is elmosolyodott: „Ugyan, dehogy, csak azt akartam
megkérdezni, mit mondott neked az imént Andrée.” „Én meg inkább azt hittem
volna, hogy mellette is feküdtél már így.” „Ó, dehogy, sohasem” – mondta erre.
De mielőtt így válaszolt volna, egy pillanatra a kezébe rejtette az arcát.
Hallgatásai tehát csak leplek voltak, felszínes gyengédsége csupán a mély
ezernyi emlékét fojtotta vissza, amely mind halálos sebet ejtett volna rajtam –
így hát az élete csak úgy nyüzsgött azoktól az eseményektől, melyeknek
csúfondáros elbeszéléséből, nevetős krónikájából állnak össze mindennapi
beszélgetéseink másokról, közömbös emberekről; akiket azonban mindaddig,
amíg egy bizonyos személy ott bolyong a szívünkben, élete oly becses
megvilágítóinak vélünk, hogy ennek a felszín alatt megbúvó világnak a
megismeréséért szívesen odaadnánk a magunkét. Az efféle percekben olyan
csodás és varázslatos világnak láttam Albertine álmát, amelyben az alig-alig
áttetsző őselemből pillanatonként bukkan a felszínre egy-egy titok felfoghatatlan
beismerése. Álmában azonban rendszerint mintha visszanyerte volna
ártatlanságát. Az általam rákényszerített pózban, melyet azonban alvás közben
hamarosan magáévá tett, úgy tetszett, rám bízza magát. Arcáról lefoszlott a
ravaszkodás vagy a közönségesség minden árnyalata, s közte és közöttem, aki
felé a karját nyújtotta, akin a kezét nyugtatta, mintha maradéktalan odaadás,
feloldhatatlan összetartozás uralkodott volna. Az álom különben nem választotta
el tőlem, és ébren tartotta benne gyöngédségünk érzését; mintha inkább minden
mást söpört volna el; ahogy megcsókoltam, azt mondtam neki: megyek, járok
egy kicsit odakint, Albertine félig kinyitotta a szemét, és csodálkozva mondta –
igaz, éjszaka volt már „No de hová mész ilyenkor, drága?” (keresztnevemet is
hozzátéve), majd mindjárt el is aludt újra. Álma nem volt más, mint az élet
egyéb részeinek elmosódása, egybefolyó csend, melynek tükréről időről időre az
otthonos gyengédség szavai rebbentek fel. Ha ezeket a szavakat összerakjuk, egy
tiszta szerelem folttalan párbeszédét, titkos bizalmasságát komponáltuk volna
meg. Ez a nyugodt álom olyan örömmel töltött el, amilyennel egy anya örül,
erényt faragva belőle, gyermeke jóízű alvásának. És Albertine valóban úgy
aludt, mint egy gyermek. Ébredni is úgy ébredt, oly természetesen, oly
gyengéden, noha azt sem tudta még, hol van, hogy néha borzadva gondolkoztam
el azon, nem szokta-e meg, mielőtt hozzám költözött volna, hogy nem egyedül
alszik, és amikor a szemét kinyitja, ott lát valakit maga mellett. De a gyermeki
báj erősebb volt. Megint csak anyaként, nem győztem csodálni, hogy mindig
ilyen jókedvűen ébred. Alig telt el néhány pillanat, máris éber volt, elbűvölő
szavak tolultak az ajkára, minden összefüggés nélkül, csak csivitelt. Valami
helycsere révén máskor nem igazán figyelemreméltó, most csaknem túlságosan
szép nyaka vette át azt a hihetetlen jelentőséget, amelyet az álomban lehunyt
szem elveszített – a szem, beszélgetéseim szokott társa, melyhez nem
fordulhattam, amióta a szemhéj betakarta. Ahogy a lehunyt szem ártatlan és
komoly szépséget ad az arcnak azzal, hogy eltöröl mindent, amit a tekintet
nagyon is érthetően fejez ki, az ébredéskor Albertine nem minden értelemtől
mentes, de hallgatásokkal meg-megszakított szavaiban is volt valami tiszta
szépség, mely nem szennyeződik be pillanatonként, mint társalgás közben,
megszokott fordulatokkal, üres szólamokkal, botlások nyomaival. Különben, ha
úgy határoztam, hogy felébresztem, nyugodt lélekkel megtehettem, hiszen
tudtam, hogy ébredése semmiféle kapcsolatban nem lesz az előző estével, hanem
úgy kel fel álmából, ahogyan a reggel kél az éjszakából. Amint mosolyogva
résnyire nyitotta a szemét, odanyújtotta az ajkát, s még mielőtt megszólalhatott
volna, én megízleltem ajka frissességét, mely oly megnyugtató volt, mint egy
még nesztelen kerté napkelte előtt.
Másnap, ezt a bizonyos estét követően, amelyen Albertine előbb azt mondta,
hogy talán elmenne, majd azt, hogy nem megy el Verdurinékhez, korán
ébredtem, és még nem is voltam egészen éber, amikor jókedvem jelezte, hogy a
tél kellős közepébe egy tavaszi nap ékelődött. Odakint a porcelánjavító tülkétől
vagy a széknádazó trombitájától egészen a kecskés flótájáig – a kecskéséig, aki
olyan volt ezen a szép napon, mint egy szicíliai pásztor – a legkülönfélébb
hangszerekre nagy műgonddal átírt népi dallamok szőtték be könnyedén a
reggeli levegőt, és komponálódtak egyetlen „ünnepi nyitánnyá”. A hallás, ez a
csodálatos érzék elhozza hozzánk az utca társaságát, felvázolja minden vonalát,
kirajzol minden arra járó alakot, megmutatja minden ízét-színét. A pék, a tejes
vasredőnye, amely tegnap este legördült a női boldogság bármiféle lehetősége
előtt, most úgy húzódott fel, mint könnyű csigák a horgonyát felszedő és a
kristálytiszta tengert átszelni készülő hajón fiatal tisztviselőnők álmaiban. Más
környéken talán a felcsörlőzött vasredőny zaja lett volna az egyetlen örömöm.
Ezen a miénken száz másiknak örvendezhettem, s én egyet sem akartam volna
elmulasztani közülük azzal, hogy túl sokáig alszom. Az ódon, arisztokratikus
negyedek varázsa éppen az, hogy egyben népiek is. Ahogy néha a katedrálisok
kapuja környékén (s egyes kapuk a nevükben is őrzik emléküket, mint például a
roueni székesegyházé, amelyet azért hívnak a „könyvárusok kapujának”, mert a
kereskedők ott, a kapuboltozat szomszédságában árulták Isten szabad ege alatt a
portékájukat), a nemes Guermantes-palota előtt is különféle vándoriparosok
jártak-keltek, és néha a papok hajdani Franciaországára emlékeztettek. Hiszen
abban a mulatságos hívogatásban, amelyet a szomszédos kis házaknak címeztek,
néhány ritka kivételtől eltekintve, semmi dalszerű nem volt. Épp annyira nem
volt dallamos, mint a Borisz Godunov[733] és a Pelléas[734] – észrevétlen
variációkkal alig színezett – deklamációja; másrészt viszont a miséző pap
zsolozsmázását idézte, amelynek az efféle utcai jelenetek csupán kedélyes,
vásári s félig-meddig mégis liturgikus ellenszólamai. Korábban sosem leltem
annyi örömöt ezekben, mint azóta, hogy Albertine nálam lakott; ébredésének
derűs jelzését hallottam bennük, és amint a külvilág felé terelték érdeklődésemet,
hála nekik, mintha még inkább átéreztem volna, milyen becses nyugalmat hoz is
ez a kedves jelenlét, amely mindaddig kitart mellettem, ameddig csak óhajtom.
Egyes, az utcán kínálgatott élelmiszerek, amelyeket én magam utáltam,
Albertine-nek felettébb kedvérevalók voltak, olyannyira, hogy Françoise vetetett
is belőlük a fiatal inassal, aki talán kissé megalázónak érezte, hogy a plebejus
tömegben kell elvegyülnie. Ebben az oly nyugodt negyedben (ahol Françoise-
nak a zajok immár nem okoztak szomorúságot, nekem pedig kifejezetten
kedvesek lettek) jól kivehetően jutottak fel hozzám – mindegyik a maga sajátos
modulációjával – a nép gyermekeinek deklamált recitativói, ahogyan a Borisz
oly népdalszerű zenéjében hangzanának, ahol a kezdő intonációt alig-alig
módosítja valamely hang hajlítása, mely új hangba torkollik, a tömeg zenéje,
amely inkább beszéd, mint zene. Először a „Hó! Parti csiga, csak két krajcár a
parti csiga!”, amire csak úgy tódult a nép a papírtölcsérek felé, melyekben ezeket
a förtelmes kis páncélosokat árulják, amelyektől, ha Albertine nincsen, bizony
viszolyogtam volna, akárcsak az éticsigától, melyet ugyanilyen tájt hallottam
kínálgatni. Az az árus ugyancsak Muszorgszkij alig operaszerű deklamációját
idézte, de nem csak azt. Hiszen, miután mondhatni „elbeszélte” azt, hogy: „Itt a
csiga, friss a csiga, szép a csiga”, árusunk, olyasfajta fájdalmas fináléban, amely
Maeterlinck szomorúságát és ködösségét Debussy zenei átültetésében szólaltatja
meg: „S ha már le kell győzetnem, te leszel, ki legyőz?”, s amely a Pelléas
szerzőjét Rameau[735]-val rokon léleknek mutatja, dallamos melankóliával tette
hozzá: „Hat krajcárért tucatját...”.
Mindig nehezemre esett megérteni, miért suttogják ezeket a nagyon is világos
szavakat oly kevéssé hozzájuk illő, rejtelmes hangon, mint azt a titkot, amelytől
mindenki szomorúnak látszik az ódon palotában, ahová Mélisande nem tudta
elhozni az örömöt, és oly mélységesen, amilyen mélységes Arkhel gondolata, az
aggastyáné, aki megkísérli a legegyszerűbb szavakkal megfogalmazni a
bölcsesség és a sors lényegét. Még a hangok is, melyekkel Allemonde agg
királyának vagy Golaud-nak a hangja ível felfelé egyre édesebben, hogy
elmondja: „Nem tudni, mi történik itt. Furcsa lehet talán. Talán nem esett semmi
hiábavalóan”, vagy ezt: „Meg ne ijedj... Kicsiny, titokzatos lény volt, mint bárki
más”, ugyanazok voltak, amelyekkel a csigaárus is élt, hogy végtelen
kantilénájában újra és újra elmondja: „Hat krajcárért tucatját...”. Csakhogy
ennek a metafizikus sirámnak nem jutott elég ideje arra, hogy a végtelen partján
enyésszen el, máris belerivallt egy harsány trombita. Ezúttal nem ennivalóról
volt szó, a szövegkönyv így hangzott: „Kutyát-macskát vágok-nyírok, fület-
farkat igazítok”.
No persze az egyes árusok vagy árusasszonyok szelleme, fantáziája nemritkán
mindenféle változatokat lopott az ágyamig felható muzsikák szövegébe. A szó
közepén tartott rituális szünet azonban, főként a kétszer megismételt szavakban,
állandóan az ódon templomokat idézte fel bennem. Nőstényszamár vonta kis
kordéján, amelyet minden egyes ház előtt meg-megállított, hogy ő maga
bemenjen az udvarokba, a ruhakereskedő, ostorral a kezében, így zsolozsmázott:
„Ruhát, ruhát hozok, ru... hát”, olyan szünetet tartva az utoljára mondott két
szótag között, mintha liturgikus szólóját zengte volna: „Per omnia saecula
saeculo... rum” vagy „Requiescat in pa... ce”, noha nyilvánvalóan nem hitt
ruháinak örökkévalóságában, és szemfedőnek sem kínálta őket az örök békében
való nyugváshoz. És mivel már ebben a korai órában is új meg új dallamok
kapaszkodtak egymásba, egy kocsiját húzó zöldségesasszony ugyancsak a
gregorián osztattal élt litániájában:

Frissen szedett, finom, zsenge,
árticsóka, szép és jó,
ár-ticsóka,

noha minden bizonnyal mit sem tudott az antifonáriumról és a hét hangról,
melyek közül négy a quadrivium, három pedig a trivium tudományait jelképezi.
[736]
Zubbonyos, baszk sapkás férfi, kezében bikacsökkel, hol kis furulyáján, hol
dudán fújta délvidéki szülőföldjéről hozott dalait – melyeknek verőfénye oly jól
illett a derült napokhoz –, s közben meg-megállt a házak kapujában. A kecskés
volt az, két kutyával és maga előtt terelt nyájával. Mivel messziről jött,
meglehetősen későn ért a mi környékünkre; az asszonyok pedig futottak hozzá
szilkéikkel, hogy azokba gyűjtsék a tejet, mely a néphit szerint erőt ad
kicsikéiknek. De a jótét pásztor pireneusi dallamaiba máris egy csengettyű
hangja vegyült, a köszörűsé, aki így kiabált: „Kések, ollók, beretvák”. A
fűrészélező nem kelhetett versenyre vele, hiszen hangszere nem lévén, be kellett
érnie a szólongatással: „Életlen fűrésze van? Jövök már, megreparálom!”, s még
ezt sem fejezhette be, amikor az üstfoltozó vidámabb szólamával előbb
felsorolta a lábasok, serpenyők minden fajtáját, mindazt, amit csak foltozni tud,
majd rázendített a refrénre:

Zik, zak, zok,
Mindent foltozok,
Akármilyen lyukas lehet,
Mindenhová foltot vetek.
Bámuljuk és csodáljuk,
Nicsak, eltűnt minden lyuk,
Lyuk, lyuk, lyuk;

majd a kis olasz fiúkon volt a sor, akik nagy, vörösre mázolt vasdobozokat
hurcoltak, bennük a nyerő és vesztes számokkal, és kereplő hangjára kínálgatták:

Mulassanak, asszonyságok, itt a móka-játék!

Françoise behozta a Le Figarót. Egyetlen pillantás elegendő volt, hogy
meggyőződjem, a cikkem most sincs benne. Françoise tolmácsolta Albertine
kérdését, hogy bejöhet-e hozzám, és azt az üzenetét, hogy mindenképpen letett a
Verdurinéknél teendő látogatásról, mivel azt tervezi, hogy – amint azt előző este
tanácsoltam – elmegy a Trocadéro „pompás” matinéjára – amit manapság, még
jóval jelentéktelenebb változatában is, gálaelőadásnak neveznének –, de előbb
kilovagolna még egy kicsit Andrée-val. Most, amikor megtudtam, hogy letett
arról a – talán bűnös – vágyáról, hogy ellátogasson Verdurinékhez, nevetve
mondtam: Jöjjön csak!”, magamban pedig azt gondoltam, mehet, ahová kedve
tartja, nekem édes mindegy. Tudtam, hogy a délután végére, mire bealkonyul,
egészen bizonyosan más ember leszek, szomorú, és olyan jelentőséget
tulajdonítok majd Albertine legcsekélyebb ide-oda menetelének, amilyent ebben
a reggeli órában és ebben a ragyogóan szép időben nem láttam bennük. Mert
gondtalanságom közvetlen szomszédságában megjelent okának tiszta és világos
fogalma is, de ez sem változtatott rajta. „Françoise biztosított, hogy maga már
ébren van, és hogy nem zavarom” – mondta Albertine, amint belépett hozzám.
Majd, mivel azonkívül, hogy megfázom, mert rossz pillanatban nyitja rám az
ablakot, Albertine legnagyobb félelme az volt, hogy olyankor nyit be hozzám,
amikor szunyókálok, hozzátette: „Remélem, nem tettem rosszul.” Tartottam tőle,
hogy még azt mondja:

Hah! Ki az, aki orcátlanul
A halállal dacol, s tróntermemig nyomul?

És felnevetett, azzal a nevetéssel, amely annyira felkavart. Én ugyanebben a
csipkelődő hangnemben feleltem:

„A szigorú parancs hogyan illetne téged?”

Majd attól való félelmemben, hogy valaha megszegheti ezt a parancsot, így
folytattam: „Bár dühös lennék, ha felébresztene.” – „Tudom, tudom, ne féljen” –
mondta Albertine. Én pedig, hogy tompítsak az iméntiek élén, tovább játszottam
vele az „Eszter” jelenetét, miközben az utcáról változatlanul felhangzott a
kiáltozás, melyet csaknem kivehetetlenné tett kettőnk beszélgetése, és így
folytattam:

„...benned lelem csupán azt,
A ki sem mondható gyönyört, mely sose fáraszt”

(s közben „félre” azt gondoltam: „Dehogynem, nagyon is gyakran fáraszt”). S
amint eszembe jutott, amit az előző este mondott, nem mulasztottam el ugyan
túláradó hálával megköszönni, hogy letett Verdurinék társaságáról, de hogy
máskor, egyebekben majd ugyanígy engedelmeskedjen, azt mondtam:
„Albertine, maga bizalmatlan velem, aki szeretem, és megbízik olyanokban, akik
nem szeretik” (mintha nem az volna természetes, hogy azokkal vagyunk
bizalmatlanok, akik szeretnek, és akiknek – és csakis nekik – érdekükben áll,
hogy valamit kitudandó, megakadályozandó hazudjanak nekünk), és e hazug
szavakkal folytattam: „A lelke mélyén nem hiszi, hogy szeretem, ami furcsa.
Igaz ugyan, hogy nem imádom magát.” Mire ő is hazudott egyet, mikor azt
felelte: csakis bennem bízik, majd őszinte volt, azt állítván: biztos abban, hogy
szeretem. Ez az állítás azonban nem jelentette egyben azt is, hogy ne tartana
hazugnak és kémkedőnek. De ezt, úgy látszott, megbocsátja, mintha egy nagy
szerelem elviselhetetlen következményét látná a dologban, vagy mintha ő
kevésbé látná magát jónak.
„Szépen kérem, drága kicsikém, csak semmi lovas akrobatika, mint a minap!
Gondoljon bele, Albertine, mi lenne, ha baleset érné magát!”[737] Természetesen
nem kívántam neki semmi rosszat. De micsoda öröm lett volna, ha lovaglás
közben az a szerencsés ötlete támad, hogy útra kel valahová, ahol jól érzi magát,
és soha többé nem jön vissza hozzám! Mennyire leegyszerűsített volna mindent,
ha boldogan él valahol másutt, akár ne is tudjam, hol! „Ó! Biztos vagyok benne,
hogy egy nappal sem élne túl, utánam halna bánatában.”
Efféle hazug szavakat váltottunk hát. De egy-egy mélyebb igazság, mint
amelyet őszinteségünkben mondanánk, néha más hangon is megszólalhat és
kifejeződhet, mint az őszinteségén.
 „Nem zavarja ez a sok kinti zaj?” – kérdezte Albertine. „Mert én imádom. No
de maga, aki olyan éberen alszik?” Valójában nemegyszer épp ellenkezőleg,
nagyon is mélyen aludtam (amint ezt már korábban elmondtam, de a hamarosan
bekövetkezendő esemény miatt kénytelen vagyok újra megemlíteni), főként
olyankor, amikor csak reggel merültem álomba. Mivel pedig ez a fajta alvás
átlagosan négyszeresen pihentetőbb, az álmából ébredőnek úgy tűnik, mintha
négyszerte hosszabb lett volna, noha éppenséggel csak negyedannyi volt. Ó, a
tizenhat szorzatának csodálatos tévedése, mely annyi szépséggel ruházza fel az
ébredést, és olyan igazi újítást hoz az életünkbe, mint azok a nagy zenei
ritmusváltások, amelyeknek révén egy andante nyolcad hangja ugyanannyit ér,
mint a prestissimóban egy fél, és amelyeket éber állapotban nem ismerünk! Az
éber élet szinte mindig egyforma, ezért ér annyi csalódás, amikor utazunk. Pedig
úgy érezzük, hogy az álom néha az élet legközönségesebb nyersanyagából
készül, ám ez az anyag ilyenkor olyan kezelésen, keverésen megy át – s mivel az
éber állapot semmiféle időbeli kötöttsége nem állja útját annak, hogy
hihetetlenül magas régiókig terjeszkedjen –, annyira megnyúlik, hogy rá sem
ismerünk. Azokon a reggeleken, amikor megadatott nekem ez a szerencse,
amikor az álom spongyája egy mozdulattal kitörölte agyamból a mindennapos
foglalatosságok jelzéseit, melyek úgy íródtak fel ott, mint valami fekete táblára,
újra kellett élesztenem az emlékezetemet; erős akarattal újra tudjuk tanulni, amit
az álom vagy egy agyvérzés amnéziája elfeledtetett, és ami fokról fokra születik
újjá, ahogy a szemünk nyiladozik vagy ahogy a bénulás szűnőben van. Néhány
perc leforgása alatt annyi órát éltem meg, hogy amikor a valóságnak és az
órának megfelelő nyelven akartam szólni Françoise-hoz, akit behívtam, minden
belső energiámmal kellett visszafojtanom, hogy ki ne bukjon belőlem: „Lám
csak, délután öt óra van, Françoise, már egy napja nem láttam magát”; és hogy
álmaimat visszaszorítsam. Álmaim ellenében és önmagamnak is hazudva,
arcátlanul, minden erőmmel hallgatást parancsolva az ellenkező szavaknak, így
szóltam: „Már tíz óra van, Françoise?” Még azt sem mondtam, hogy délelőtt tíz
óra, hanem egyszerűen csak tíz órát, hogy ez az oly hihetetlen „tíz óra” minél
természetesebben hangozzék. S mégis ahhoz, hogy ezt mondjam, nem pedig
azokat a szavakat, melyeket én, az alig ébredező alvó továbbra is gondoltam,
ugyanolyan erővel kellett egyensúlyom megtartására törekednem, mint az olyan
embernek, aki mozgó vonatból ugrik ki, fut még kis ideig a töltés mentén, és
végül mégsem esik el. Kis ideig fut még, mert a közeg, amelyből kiválik, nagy
sebességgel mozgó közeg volt, és nagyon más, mint a tehetetlen talaj, amihez a
lába most csak némi nehézséggel tud hozzászokni. Abból, hogy az álmok világa
nem azonos az ébrenlét világával, nem következik, hogy az ébrenlét világa
kevésbé valóságos; épp ellenkezőleg. Amikor alszunk, érzékelésünk annyira
túltelített: mindegyik érzékletre fedőréteg rakódik, mely feleslegesen kettőzi meg
és takarja el, hogy el sem tudjuk különíteni, mi történik az ébredés kábulatában:
Françoise jött be hozzám, vagy én mentem elébe, mert belefáradtam a
hívogatásba? Ilyenkor a hallgatás az egyetlen lehetséges módja annak, hogy
semmit se fedjünk fel, akárcsak abban a pillanatban, amikor letartóztat a
vizsgálóbíró, aki tisztában van bizonyos, velünk kapcsolatos körülményekkel,
melyekbe azonban minket nem avattak be. Magától jött be hozzám Françoise,
vagy én hívtam? Vagy nem Françoise volt inkább, aki aludt, és én, aki
felébresztettem? Sőt mi több: nem volt-e Françoise bennem magamban, a
mellkasomban, hiszen az egyes emberek és tetteik alig kivehetőek egyenként
ebben a barnán derengő homályban, melyben a valóság éppoly kevéssé áttetsző,
mint egy tarajos sül testében, és amelyben az érzékelés talán annyira
kezdetleges, mint bizonyos állatoké? Amúgy, ha a súlyosabb álmot megelőző
áttetsző őrületben sugarasan ott lebegnek is némi bölcsességfoszlányok, ha
Taine[738] vagy George Eliot[739] neve ilyenkor sem hangzik ismeretlenül, az
ébrenlét világa mégis feljebbvaló, hiszen ez utóbbit minden reggel tovább
élhetjük, az álmot azonban esténként nem. De talán vannak az ébrenléténél
valóságosabb világok is. Noha azt is láttuk már, hogy a művészet bármely
forradalma átalakítja ezt is, sőt egyazon korszakon belül a rátermettség, illetve a
műveltség mértéke, mely a művészt különbözteti meg a tudatlan fajankótól,
nemkülönben.
A kelleténél egy órával több alvás gyakran rohamszerű bénulást okoz, s utána
újra rá kell lelnünk tagjaink használatára, újra kell tanulnunk a beszédet. Az
akarat ehhez kevés. Túl sokáig aludtunk, nem vagyunk többé. Az ébredést
éppenhogy érzékeljük, gépiesen és öntudatlanul, ahogyan egy csőben érezhető,
hogy elzárnak egy vízcsapot. A medúzáénál is élettelenebb élet percei
következnek, amikor akár azt hihetnénk, hogy a tenger mélyéről húztak a
felszínre, vagy a fegyenctelepről tértünk vissza, ha ugyan képesek volnánk
gondolni bármit is. De ekkor, a fellegek magasából Mnemotechné[740] istennő
hajol le hozzánk, és az „ilyenkor tejeskávét szokás kérni” formájában nyújtja a
feltámadás reményét. Az emlékezés váratlan adománya azonban nem mindig
ilyen egyszerű dolog. Azokban az első percekben, amikor átcsusszanunk az
ébredésbe, nemegyszer seregnyi különféle realitás vesz körül, melyek közül –
hisszük mi – úgy választhatunk, mintha lapot húznánk egy kártyajátékban.
Péntek reggel van, és most értünk haza a sétából; vagy épp itt az ideje, hogy
megteázzunk a tengerparton. Az a gondolat, hogy hálóingben fekszünk az
ágyban és alszunk, gyakran a legutolsó, ami felmerül bennünk. A feltámadás
nem jön azonnal; azt hisszük, csengettünk már, pedig nem tettük, esztelen szavak
kavarognak bennünk. Csupán a mozdulat hozza meg a gondolatot, és amikor
valóban megnyomtuk a csengő gombját, lassan, de határozottan kimondhatjuk:
„Hát már tíz óra van? Hozza be a tejeskávémat, Françoise!”
Ó, varázslat! Françoise nem is gyaníthatta, hogy még teljes valómban az
irrealitás tengerében merülök el, és ezen áttörve volt erőm eljuttatni hozzá
különös kérdésemet. S Françoise valóban így válaszolt: „Tíz óra múlt tíz
perccel”, amitől józannak látszottam, és nem kellett jelét adnom annak, miféle
furcsa beszélgetések végtelen árján ringatózom (mármint az olyan napokon,
amikor nem a tornyosuló semmi nyelte magába az életemet). Az akarat erejével
ismét visszailleszkedtem a valóságba. Még élveztem az álom maradványait, azaz
az egyetlen invenciót, az egyetlen újítást, amely az elbeszélés milyenségében
megadatik, hiszen nincs az ébrenlétnek olyan narrációja – bármennyire
megszépítse is az irodalom –, amelyben ott rejlenének azok a titokzatos
különbségek, melyekből a szépség fakad. Könnyű arról a szépségről szólni,
amely az ópiummámorból születik. De az olyan ember előtt, aki megszokta,
hogy csak gyógyszerrel tud elaludni, a természetes alvás egyetlen órájának
köszönhetően nem kevésbé titokzatos és még frissebb táj reggeli végtelenje tárul
fel. Ha váltogatjuk elalvásunk helyét, idejét, ha mesterségesen csaljuk ki az
álmot, vagy épp ellenkezőleg, ha egy napra visszatérünk a természetes alváshoz
– s ez mind közül a legkülönlegesebb annak, aki megszokta, hogy altatókkal
alszik –, az álom különféle változataihoz juthatunk, ezerszer többhöz, mint
ahány szegfű- vagy rózsafajtát kertészként nemesíthetnénk ki. A kertészek
virágai nemegyszer álomszépek, míg máskor lidércálomhoz hasonlatosak. Ha
egy bizonyos módon aludtam el, mindig vacogva ébredtem, azt hittem,
rózsahimlős vagyok, vagy ami jóval fájdalmasabb, azt, hogy a nagymama (akire
már soha nem gondoltam) szenved, mert kigúnyoltam azon a bizonyos napon,
amikor Balbecben úgy érezte, hamarosan meghal, és azt akarta, hogy legyen egy
fényképem róla. Noha felébredtem már, azon nyomban indultam volna, hogy
megmagyarázzam neki, félreértett. De már feléledtem. A rubeola gondolata
elhárult, a nagymama pedig annyira messze volt, hogy nem facsarta össze többé
a szívemet.
Néha ezekre a különféle álmokra hirtelen sötétség zuhant. Féltem
továbbsétálni egy vaksötét sugárúton, ahol járókelők lépteit hallottam. Egyszer
csak szóváltás kezdődött egy rendőr és egy nő között; a nő az olyasfélék közül
való volt, akik nemegyszer konfliskocsisnak szegődnek el, és akiket messziről
fiatal kocsislegénynek nézünk. A feketeségbe burkolózó ülésen nem láttam az
alakját, de a nő beszélt, és a hangjából kiéreztem arcának tökéletességét és
testének fiatalságát. Feléje tartottam a sötétben, hogy beszálljak a konflisba,
mielőtt még továbbhajtana. Messze volt tőlem. Szerencsére a rendőrrel folytatott
szóváltás nem ért véget. Sikerült eljutnom a még álló kocsiig. A sugárútnak ezt a
szakaszát gázlámpák világították meg. A kocsis így már kivehetővé vált.
Valóban nő volt, de öreg, nagydarab teremtés, sapkája alól ősz tincsek lógtak ki,
és vörös folt csúfította el az arcát. Továbblépdeltem, és azt gondoltam: „Így áll
tehát a dolog a nők fiatalságával? Ha egyszer viszont akarjuk látni azokat, akiket
régen ismertünk, öregnek találjuk majd őket? A kívánatos fiatal nő is olyan, mint
egy drámai szerepkör, melyet – ha a szerepeket addig játszó színésznők már nem
győzik – muszáj új dívákra bízni? De akkor mindez már nem ugyanaz.”
Majd szomorúság tört rám. Álmunkban számos „Pietàt” emelünk,
olyasféléket, mint a reneszánsz Pietài, a mieink azonban nem márványba vannak
faragva, hanem éppenséggel erősen szétfolyóak. Annyi hasznuk mégis van, hogy
felidézik bennünk a dolgok gyengédebb, emberibb szemléletének emlékét,
amelyet nagyon is hajlamosak vagyunk elfelejteni az ébrenlét fagyos,
nemegyszer erősen ellenséges józanságában. Így elevenedett fel bennem annak a
fogadalomnak az emléke, amelyet Balbecben tettem magamnak arról, hogy
mindig könyörületesen bánok majd Françoise-zal. És legalább erre az egész
előttem álló délelőttre képes leszek erőt venni magamon, hogy ne
bosszankodjam Françoise és a házgondnok vitáin, szelíd legyek vele, aki a
többiektől oly kevés jót kap. Csupán erre az egy délelőttre, s méghozzá meg
kellene kísérelnem kissé határozottabb szabályokat felállítanom magamnak;
mert ahogy a népeket sem kormányozza sokáig a tiszta érzés politikája, az
embereket sem álmaik emlékei vezérlik. Az én iménti emlékem is kezdett
eloszlani. Ahogy megpróbáltam felidézni, hogy rögzíthessem, csak gyorsabb
megfutamodásra késztettem. A szemhéjam nem zárult már olyan szorosan a
szememre. Ha most akarnám az álmomat újra összerakni, egészen kinyílna a
szemem. Életünk minden percében választanunk kell egyrészt az egészség és
mértékletesség, másrészt a szellemi gyönyörök között. Én gyáván mindig is az
előbbit választottam. A veszedelmes erő, amelyről ily módon lemondtam,
voltaképpen veszedelmesebb, mint hinnénk. A szánalom, az álom nem magában
foszlik szét, elalvásunk körülményeit változtatva nem csak az álmok válnak
semmivé, hanem – hosszú-hosszú napokra, néha egész évekre – ama
képességünk mellett, hogy álmodunk, még az elalvásé is. Az álom isteni, de nem
éppen maradandó: a legcsekélyebb megrázkódtatástól elillan. A szokások
barátja, a nálánál állandóbb szokásoké, amelyek estéről estére ott fogják szent és
sérthetetlen helyén, megóvják minden zökkenőtől; de ha elmozdítjuk, ha
felszabadítjuk kötöttségei alól, elszáll, mint a pára. Az ifjúsághoz és
szerelmeinkhez hasonlít – többé nyomát sem leljük.
Ezekben a különféle álmokban, ismét a zenével vonva párhuzamot, a szépség
forrása az intervallum növelése vagy csökkentése. Ki is élveztem ezt a
szépséget, de cserében alvás közben, bármilyen rövid ideig tartott is, jó néhányat
elmulasztottam azokból a kiáltozásokból, amelyek a párizsi mesterségek,
ennivalók vándorló életét teszik érzékelhetővé. Ezért hát, szokás szerint (és
fájdalom! anélkül, hogy megsejtettem volna a drámát, amelyet nem sokkal
ezután az efféle kései ébredések, valamint drákói, illetve Racine Assuérusához
méltó perzsa törvényeim idéznek elő), erősen próbáltam korán kelni, hogy egy
hangot se mulasszak el ezekből a kiáltásokból. Túl azon az örömön, hogy
tudtam, Albertine kedvét leli bennük, és hogy így én is kijutok a városba,
miközben fel sem kelek az ágyból, mintegy a kinti hangulat, a veszedelmesen
kavargó élet szimbólumát is hallottam bennük, amelyben csakis az én
gyámságom alatt engedtem járni-kelni Albertine-t, a bezártság egyfajta kinti
folytatásában, s ahonnan bármely percben kivonhattam, ha azt akartam, hogy
hazajöjjön hozzám.
Így hát a világ legőszintébb hangján válaszolhattam barátnőmnek: „Dehogy,
kimondottan tetszenek, mert tudom, hogy maga szereti őket.” „Egyenesen a
bárkáról, osztrigák egyenesen a bárkáról!” „Ó, osztriga, már annyira szerettem
volna osztrigát enni!” Szerencsére Albertine, félig állhatatlanságból, félig
engedékenységből, hamar megfeledkezett arról, mit kívánt az imént, és mielőtt
még lett volna időm azt mondani, hogy Prunier[741]-nél jobb osztrigát kap,
felváltva akarta mindazt, amit csak a halaskofa kínált kiáltozva: „Itt a rák, jó a
rák, friss, még eleven a rája, friss a rája. – Sütni való a tőkehal, sütni való. –
Most jöttek a selyemhalak, a selyemhal finom falat. – Friss, finom a kagyló, a
kagyló!” A „most jöttek a selyemhalak” hírre akaratom ellenére is
összerezzentem. Mivel azonban, úgy véltem, ez a jelzés nem vonatkozhat a mi
sofőrünkre, csak a halra gondoltam, amelyet utálok, és nyugtalanságom nem
tartott sokáig. „Ó, kagyló – mondta Albertine –, úgy ennék egy kis kagylót!”
„Ugyan, drágám! A kagyló jó volt Balbecben, itt nem ér semmit; egyébként
pedig emlékezzen vissza, kérem szépen, mit is mondott magának Cottard[742] a
kagylóról!” Ellenvetésem azonban a lehető legszerencsétlenebb pillanatban
hangzott el, mivel a soron következő zöldségeskofa olyasmit ajánlgatott, amit
Cottard még sokkal határozottabban tiltott:

Rómaisaláta-halom,
olyan szép, hogy el sem adom.

Albertine azonban kegyesen lemondott a római salátáról azzal a feltétellel, ha
megígérem, hogy az elkövetkezendő napokban vásárolunk attól a kofától, aki így
kiáltozott: „Szép spárgám van Argenteuilből, szép spárgám van!” Egy rejtelmes
hang, melytől szokatlanabb ajánlatokat vártunk volna, így hízelgett: „Hordót,
hordót vegyenek!” Kénytelenek voltunk beletörődni a csalódásba, hogy csak
hordókról van szó, mert a szót csaknem elfedte az „Üve-üve-üveges, nincsen
többé törött ablak, üve-üveges” rikoltás gregorián osztata, amely mindazonáltal
kevésbé emlékeztetett a liturgiára, mint a rongykereskedő kínálkozása, mely
öntudatlanul azt a váratlanul megszakított hangzást reprodukálta, amely igen
gyakori a fohászok közepén a katolikus egyház szertartásain: „Praeceptis
salutaribus moniti et divina institatione formati, audemus dicere”[743] mondja a
pap, nagy nyomatékot adva a záró dicere szónak. A rongykereskedő minden
tiszteletlenség nélkül, ahogyan a középkor jámbor népe mindjárt a templom
kapujában játszotta a farce-okat és a bolondjátékokat, ezt a „diceré”-t idézte,
amikor előbb elhúzta a szavakat, majd az utolsó szótagot olyan hirtelen erővel
mondta, ami méltó volt a VII. század nagy pápájának[744] hangsúlyregulájához:
„Ócskavasat, rongyot veszek (mindezt oly lassan kántálva, mint a következő
szótagot is, míg az utolsó még élénkebben zárult, mint a „diceré”-ben), nyúúl-
bőrt”. „Valence-ból, a szép Valence-ból friss narancsot”, de még a szerény
póréhagyma („Tessék a szép póréhagymát”) és a hagyma is („Nyolc krajcárért a
hagymámat”) úgy zúgott fel hozzám, mint a hullámok visszhangja, olyan
hullámoké, amelyekbe Albertine, ha szabadjára engedem, beleveszhetett volna,
így viszont egy Suave mari magno szelídségét öltötték magukra.

Tessék, itt a sárgarépa,
két krajcárért szép csokréta.

„Ó – kiáltott fel Albertine –, káposzta, sárgarépa, narancs! Csupa olyasmi,
amit szívesen ennék. Vetessen Françoise-zal mindegyikből! És készítsen
Françoise tejszínes sárgarépát! Milyen mókás is lesz ezt a sok mindent együtt
enni! Így az összes zaj, amit hallunk, lakomává változik.” „Friss, még eleven a
rája, friss a rája!” „Ó, kérem, szóljon Françoise-nak, hogy készítsen inkább ráját
pörkölt vajjal. Az olyan finom!” „Rendben van, drága kicsikém. Most már ne is
maradjon tovább, mert különben mindenből kér, amit csak a zöldséges kofák
árulnak.” „Jól van, megyek már, de ezentúl soha többet nem akarok mást
vacsorázni, mint olyasmit, amit előzőleg így hallottunk kínálgatni. Annyira
mulatságos! És ha arra gondolok, hogy még két hónapot kell várni, amíg azt
halljuk, hogy »Zöldbabot, gyenge zöldbabot tessék, zöldbabot!« Milyen jól is
mondják, ezt a »gyenge zöldbabot«! Tudja, úgy akarom, hogy puhára, egészen
puhára főzzék, csak úgy gyöngyözzön róla a vinaigrette-mártás; szinte rágni sem
kell, annyira harmatfriss. De sajnos ezzel is úgy vagyunk, mint a szívsajttal,
nincs még itt az ideje: »Jó kövér tejszínsajtot tessék, tejszínsajtot, jó kövér!« No
és a fontainebleau-i saszla: »Pompás saszlaszőlőt tessék!«„Én pedig borzadva
gondoltam arra a hosszú-hosszú időre, amelyet a saszlaérésig Albertine-nel kell
még töltenem. „Hallgasson ide, az imént azt mondtam, hogy mostantól csakis
olyasmit akarok enni, amit kínálgatni hallottunk, de azért természetesen teszek
bizonyos kivételeket. Cseppet sincs például kizárva, hogy benézek Rebattet-hoz,
hogy fagylaltot rendeljek kettőnknek. Maga persze azt mondja erre, hogy még
nincs itt az ideje, de nekem olyan gusztusom támadt rá!” A Rebattet-tervre,
amelyet még bizonyosabbá és gyanúsabbá tett a „cseppet sincs kizárva” kitétel,
felkaptam a fejemet. Aznap éppen Verdurinék szokásos fogadónapja volt, és
amióta megtudták Swanntól, hogy a Rebattet a legjobb hely, Verdurinék mindig
innen rendelték a fagylaltot és a teasüteményt. „A fagylalt ellen semmi
kifogásom, Albertine drága, de engedje meg, hogy én hozassak magának, nem is
tudom, honnan: lehet az Poiré-Blanche, Rebattet vagy a Ritz,[745] majd még
meglátom.” „Szóval elmegy itthonról?” – kérdezte Albertine gyanakvóan.
Mindig azt állította, hogy rettentően örülne, ha gyakrabban mozdulnék ki, de ha
egy mondatomból arra következtetett, hogy nem maradok itthon, nyugtalan
arckifejezését látva arra kellett gondolnom, hogy az én sűrű programjaim okozta
nagy öröm talán nem igazán őszinte. „Lehet, hogy elmegyek, lehet, hogy nem,
maga is tudja, hogy sosem tervezek előre. No de, ha a fagylalt nem olyasmi, amit
az utcán sétálva kínálgatnak, miért akar mégis fagylaltozni?” Ekkor pedig az
alábbi szavakkal válaszolt, melyek valóban azt mutatták, mennyi lappangó
eszesség és ízlés bontakozott ki benne váratlanul Balbec óta, olyan szavakkal,
amelyekről azt állította, hogy csakis az én hatásomnak köszönhetők, annak, hogy
tartósan együtt él velem, az alábbi szavakkal, noha én magam sohasem mondtam
volna ezt így, mintha valamely ismeretlen örökre megtiltotta volna, hogy
irodalmi fordulatokkal éljek a társalgásban. Albertine-re talán másfajta jövő várt,
mint rám. Egyszerre szinte efféle előérzetem támadt, amikor láttam, milyen
buzgalommal használ beszédében ilyen nyilvánvalóan írott képeket, amelyek,
úgy véltem, más, szentebb célokra valók, melyeket akkor még nem ismertem.
Ezt mondta (és én mindennek ellenére mélyen meghatódtam, mert azt
gondoltam: igaz ugyan, hogy én nem beszélnék úgy, mint ő, de mégis, ha én nem
vagyok, ő sem beszélne így, nagy hatással voltam rá, tehát nem lehet, hogy ne
szeressen, hiszen az én teremtményem): „Azt szeretem ezekben az utcán
kikiáltott ennivalókban, hogy egy rapszódiaként felhangzó dolog az asztalnál
műfajt vált, és az ínyemet veszi célba. Ami a fagylaltokat illeti (mert nagyon
remélem, hogy csakis olyanokat hozat, melyeket azokban a divatjamúlt
formákban készítenek, amelyek minden elképzelhető építészeti alakzatot
utánoznak), valahányszor efféle pogány vagy keresztény templomokból,
obeliszkekből, sziklaszirtekből eszem, mintha valami festői földrajz lenne
előttem, amelyet előbb elnézegetek, azután pedig a málna vagy a vanília
műremekeit frissességgé változtatom a torkomban.” Úgy találtam, hogy mindez
kissé túlságosan jól hangzik, de Albertine is érezte, hogy szerintem jól hangzik,
és folytatta, majd egy jól sikerült hasonlata végén megállt egy pillanatra, hogy
felnevessen azzal a szép nevetésével, amely az én fülemben oly kegyetlenül
csengett, mivel annyira kéjes volt. „Istenem, bizony félek, hogy a Ritz Szállóban
csak Vendôme-oszlopokat talál csokoládé- vagy málnafagylaltból, akkor pedig
több adag is kell ahhoz, hogy áldozati oszlopoknak vagy pilonoknak látsszanak,
amelyeket egy fasorban a Frissesség dicsőségére állítottak. Csinálnak
málnaobeliszket is, mely hol itt, hol ott bukkan fel szomjúságom perzselő
sivatagában, és ha rózsaszín gránitját megolvasztom a torkom mélyén, több
enyhet ad, mint maga az oázis (és itt feltört mélyről jövő kacaja vagy az
elégedettségtől, amiért ilyen jól beszél, vagy önmaga kicsúfolására, amiért ily
hosszú, összefüggő képsorban fogalmaz, vagy, ó jaj! a fizikai gyönyörtől, hogy
valami ily finomat, ilyen frisset érez magában, ami érzéki élvezettel ér fel). A
Ritz fagylaltszirtjei néha a Rózsa-hegyre emlékeztetnek, ha pedig
citromfagylaltról van szó, az sincs kedvem ellenére, hogyha nem emlékmű
formájú, szabálytalan és érdes, mint egy elstiri hegy. Sőt túlságosan fehérnek
sem kell lennie, inkább egy kissé sárgásnak, mintha szennyes és fakó hó fedné,
mint Elstir hegyeit. Nem kell belőle sok, akár egy fél adag elég, ezek a
citromfagylaltok máris valóságos miniatűr hegyek, s a képzelet visszaállítja az
arányokat, mint a japán törpefák[746] láttán, amelyekről mégis pontosan érezzük,
hogy cédrusok, tölgyek, manzanilla-almafák, olyannyira, hogy ha egy kis
csatorna mentén helyezem el őket a szobámban, rengeteg erdő lesz belőlük, ami
egy folyó felé ereszkedik, s amelyben a kisgyerekek eltévednének. Így az én fél
adag, sárga citromfagylaltom lábánál tisztán látom magam előtt a
postakocsisokat, az utazókat, a delizsánszokat, akikre és amikre nyelvem szorgos
munkával jeges lavinákat omlaszt, melyek maguk alá temetik őket (a kegyetlen
kéj, amellyel e szavakat kimondta, féltékenységet szított bennem); így – tette
még hozzá – rombolom le ajkammal, szorgos munkával oszlopról oszlopra
haladva, az eper porfírszínű velencei templomait is, és görgetem a hívekre azt,
amit meghagyok. Igen, mindezek a műremekek kőbe faragott helyükről a
mellkasomba kerülnek, ahol már ott lüktet olvadó hűvösségük. De gondoljon
bele, ha fagylalt nincsen, van-e izgalmasabb és szomjúhoznivalóbb, mint a
gyógyforrások hirdetései? Montjouvainben, Vinteuil kisasszonynál nem volt jó
fagylaltos a közelben, de ott, a kertben beutaztuk egész Franciaországot, ahogy
nap mint nap más szénsavas ásványvizet ittunk, például vichyit, amely a kitöltés
után rögvest fehér felhőt bocsát fel a pohár mélyéről, de ez a felhő hamar elül és
szertefoszlik, ha nem iszunk elég fürgén.” – Csakhogy Montjouvain említése
túlságosan nagy fájdalmat okozott nekem. Közbevágtam. „Látom, untatom,
drágám, hát isten önnel”. Micsoda változás Balbec óta, ahol kétlem, hogy akár
Elstir is megsejtette volna Albertine-ben ezt a költői gazdagságot! Ez a poézis
korántsem volt oly különös, oly egyéni, mint például Céleste Albaret-é, aki az
előző este is meglátogatott, s mivel ágyban talált, így szólt hozzám: „Ó, felséges
mennybéli úr, az ágyra letéve!” „Ugyan miért mennybéli, Céleste?” „Ó, azért,
mert maga nem hasonlít senkihez, nagyon téved, ha azt hiszi, van magában
bármi, ami a szegény földi lelkekkel közös.” „No de akkor is, miért »letéve« az
ágyra?” „Mert csöppet sem hat fekvő férfinak, nincs igazán bent az ágyban, meg
sem moccan, olyan, mintha angyalok szálltak volna le, hogy idetegyék.”
Albertine sosem talált volna ki olyasmit, amit Céleste mondott, de a szerelem,
még ha a végét járja is, elfogult. Inkább választottam hát a szörbetek festői
földrajzát, amelyeknek felszínes bájában okot leltem arra, hogy Albertine-t
szeressem, illetve bizonyítékot, hogy hatással vagyok rá, hogy szeret.
Amint Albertine kiment, megéreztem, micsoda fáradság nekem ez az állandó
jelenlét, amely kielégíthetetlen mohósággal szomjazza a nyüzsgést és az életet,
mocorgásával megzavarja álmomat; amely miatt múlni nem akaró náthával
kellett élnem – mert Albertine mindig nyitva hagyta az ajtókat –, amely arra
kényszerít, hogy újabb és újabb ürügyeket találjak ki, melyek egyrészt
indokolják, miért nem kísérem el –, de azért nem mutatnak nagyon betegnek,
másrészt magyarázatot adnak arra, hogy miért kísértetem el; hogy nap mint nap
leleményesebb legyek, mint maga Seherezádé[747]. Sajnos azonban, míg a perzsa
mesemondó lány ezzel a leleményességgel késleltette a halálát, én siettettem az
enyémet. Vannak az életben bizonyos helyzetek, amelyeket – nem úgy, mint ezt
a mostanit – nem a szerelmi féltékenység és a gyenge lábakon álló egészség
alakít ki, mely utóbbi nem engedi, hogy egy tevékeny és fiatal teremtéssel
osszuk meg életünket, és amelyekben az a kérdés, hogy folytassuk-e az
együttélést, vagy térjünk vissza inkább a hajdani különéléshez, mégis szinte
orvosi döntésként vetődik fel: melyiknek szenteljük magunkat a kétfajta
nyugalom közül – a mindennapi túlhajszoltságot folytatva vagy a távollét okozta
szorongáshoz visszatérve –, az elme vagy a szív pihenésének?
 Mindenesetre igen elégedett voltam, amiért Andrée elkíséri Albertine-t a
Trocadéróba, mivel bizonyos friss és egyébként aprócska incidensek miatt –
noha a becsületességében változatlanul megbíztam – a sofőr éberségét vagy
legalábbis éberségének állandó résen létét nem láttam már olyan
kikezdhetetlennek, mint korábban. Így például, nemrégiben, amikor kettesben
küldtem el vele Albertine-t Versailles-ba, Albertine azt mondta, hogy a
Víztározóknál ebédelt; mivel pedig a sofőr a Vatel-vendéglőről[748] beszélt,
aznap, amikor rádöbbentem erre az ellentmondásra, valami ürüggyel lementem a
sofőrhöz (ugyanahhoz, akit már Balbecben megismertünk), hogy szót váltsak
vele, amíg Albertine felöltözik. „Ön azt mondta, hogy a Vatel-vendéglőben
ebédeltek, Albertine kisasszony viszont a Víztározókat emlegeti. Mit jelentsen
ez az egész?” A gépész így válaszolt: „Ó! csak annyit mondtam, hogy én a
Vatelban ebédeltem, de hogy a kisasszony hol ebédelt, azt nem tudhatom.
Alighogy Versailles-ba értünk, kiszállt és fiákert fogadott, mert ha nem
országúton járunk, jobban szereti a lovaskocsit.” Amint arra gondoltam, hogy
barátnőm egyedül volt, már dühbe gurultam; de végül is csak az ebéd idejéről
volt szó. „Megtehette volna, ugye – mondtam kedveskedő arccal (mert nem
akartam azt a látszatot kelteni, hogy a szó szoros értelmében ellenőriztetem
Albertine-t, ami megalázó lett volna – kétszeresen is, hiszen azt jelezte volna,
hogy Albertine eltitkolja előlem, mit tesz) –, hogy ha nem is éppen vele, de
ugyanabban az étteremben ebédel?” „De a kisasszony csak annyit mondott, elég,
hogyha este hatra ott vagyok a Place d’Armes-on. Nem ebéd után kellett érte
mennem.” „Vagy úgy!” – mondtam erre, leplezni próbálván letörtségemet. És
visszatértem a szobámba. Így hát Albertine több mint hét órát volt egyedül
egyfolytában, szabadjára hagyva. Igaz, pontosan tudtam, hogy a fiáker nem
csupán kibúvó, amivel a sofőr ellenőrzése alól kiszabadulhat. A városban
Albertine szívesebben kószált fiákeren, azt mondogatta, úgy többet lát, a levegő
is jobb. No de mégis, hét órát töltött el így, hét órát, amelyről soha nem tudok
meg semmit. Arra pedig már gondolni sem mertem, mivel tölthette ezt az időt.
Úgy véltem, hogy a sofőr igencsak ügyetlen volt, de belé vetett bizalmam ettől
kezdve maradéktalan lett. Hiszen, ha csak a legcsekélyebb cinkosságot vállalta
volna Albertine-nel sosem vallotta volna be, hogy délelőtt tizenegytől este hatig
magára hagyta. A sofőr vallomására csupán még egy, bár képtelen magyarázat
adódhatott volna. Mégpedig az, hogy valamin összezördült Albertine-nel, és ez
ébresztette volna fel benne a vágyat, hogy egy kis részletet leleplezve előttem
megmutassa barátnőmnek, hogy hajlamos kinyitni a száját, és ha Albertine ez
után az első, jámbor figyelmeztetés után nem engedelmeskedik neki mindenben,
habozás nélkül bemószerolja. De ez a magyarázat képtelenség volt; először is,
egy nemlétező összeveszést kellett feltételeznem Albertine és közötte, azután
meg zsaroló színben tüntetni fel a szép sofőrt, aki mindig oly készségesnek és
oly jó fiúnak mutatkozott. Alig két nap múlva különben láthattam is, hogy jóval
tapintatosabban és eszesebben tudja rajta tartani a szemét Albertine-en, mint
gyanakvó őrületemben valaha hittem volna. Amikor ugyanis alkalmam nyílt
arra, hogy félrevonjam, és arról beszéljek vele, amit korábban Versailles-ról
mondott, barátságos és fesztelen arckifejezéssel azt mondtam neki: „Az a
bizonyos versailles-i séta, amelyről tegnapelőtt mesélt, tökéletesen rendben volt
úgy, ahogy volt, maga tökéletesen viselkedett, mint mindig. Csupán egyetlen
apró és egyébként jelentéktelen megjegyeznivalóm van, mivel olyan rettentő
felelősség nehezedik rám, amióta Bontemps-né rám bízta az unokahúgát, annyira
félek a balesetektől, annyiszor teszek szemrehányást magamnak, amiért nem
tartok vele, hogy jobban szeretném, ha ön, aki oly magabiztos, oly
bámulatraméltóan ügyes, akinek sosem eshet baja, mindenhová elkísérné
Albertine kisasszonyt. Akkor semmitől sem tartanék.” Az elbűvölő apostoli
sofőr finoman elmosolyodott, kezét áldozati feszületet formázó kormányán[749]
nyugtatva. Majd az alábbi szavakkal fordult hozzám (melyek elűzték szívemből
a nyugtalanságot, s a helyét azon nyomban az öröm vette át), s melyek hallatára
kedvem lett volna a fiú nyakába borulni: „Ne féljen semmit – mondta. – A
kisasszonyt nem érheti semmi baj, mert akkor sem veszítem szem elől, amikor
éppen nem kocsikáztatom. Versailles-ban minden feltűnés nélkül, hogy úgy
mondjam, vele együtt jártam a várost. A Víztározóktól a kastélyba ment, a
kastélyból a Trianonba, én pedig mindenütt a nyomában, mintha nem látnám, s
ami ennél is nagyobb dolog, anélkül, hogy ő meglátott volna. Na ja, és ha
észrevesz is, az sem lett volna nagy baj. Mi sem természetesebb, mint az, hogy
ha az egész napom szabad, én is megnézem a kastélyt. Már csak azért is, mivel a
kisasszony figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy olvasott ember vagyok, és
hogy mindenféle régiség és ritkaság érdekel (ami igaz volt, sőt meg is lepett
volna, ha akkor tudom, hogy Morel és ő barátok, lévén a sofőr annyival
kifinomultabb és jobb ízlésű a hegedűsnél). No de, végül is, nem látott meg.”
„Egyébként a kisasszony nyilván találkozott egy-két barátnőjével, hiszen nem is
egy lakik közülük Versailles-ban.” „Nem, a kisasszony véges-végig egyedül
volt.” „Akkor bizonyára sokan megnézték maguknak: egy ilyen ragyogó fiatal
teremtést, aki egy szál magában van!” „Az biztos, hogy megnézik, de ő szinte
észre sem veszi, egész idő alatt csak az útikönyvet bújja, aztán meg le sem veszi
a szemét a festményekről.” A sofőr elbeszélése annál is pontosabbnak tűnt,
mivel a két „üdvözlőkártya”, amelyet Albertine a kirándulás napján küldött,
valóban a kastélyt, illetve a Trianon-palotákat ábrázolta. A figyelem, amellyel a
nyájas sofőr barátnőm minden lépését követte, mélyen meghatott. Hogyan is
gyaníthattam volna, hogy ez a helyesbítés – a két nappal azelőtti állítás
terjedelmes kiegészítéseként – annak eredménye volt, hogy Albertine, aki
megijedt, hogy a sofőr esetleg beszélt velem, időközben behódolt, és békét kötött
vele?
Ez a gyanú fel sem merült bennem. Igaz, hogy a sofőr elbeszélése, miközben
eloszlatta minden aggodalmamat, hogy Albertine netán megcsalt volna, egyben
magától értetődően le is hűtötte hevemet barátnőm iránt, és jócskán csökkentette
szememben annak a napnak az érdekességét, amelyet Versailles-ban töltött.
Mégis, azt hiszem, a sofőr magyarázata, mely ártatlanságát igazolván még
unalmasabbá tette Albertine-t, talán nem lett volna elegendő ahhoz, hogy ily
gyorsan lecsillapítson. Két kis pörsenés, amely néhány napig barátnőm
homlokán éktelenkedett, talán annál inkább megváltoztatta szívem érzéseit.
Végül pedig még jobban eltérítette tőle ezeket az érzéseket (olyannyira, hogy
csak akkor vettem tudomást a létezéséről, amikor a szemem előtt volt) az a
különös vallomás, amelyet Gilberte szobalánya tett, akivel véletlenül
találkoztam. Megtudtam, hogy amikor naponta jártam Gilberte-hez, ő egy másik
fiatalembert szeretett, akivel jóval több időt töltött, mint velem. Akkoriban
belém is hasított a gyanú egy pillanatra, sőt kifaggattam ugyanezt a szobalányt.
Mivel azonban a lány tudta, hogy odavagyok Gilberte-ért, tagadott,
megesküdött, hogy Swann kisasszony sohasem találkozik ezzel a bizonyos
fiatalemberrel. Most azonban, tudván, hogy szerelmem régóta elhalt, hogy évek
óta megválaszolatlanul hagyom Gilberte minden levelét – és talán azért is, mert
már nem náluk szolgált –, magától mesélt el minden részletet erről a szerelmi
epizódról, amelyről nem tudtam. Mindezt teljesen természetesnek találta.
Korábbi esküje alapján azt hittem, akkoriban nem volt tudomása a dologról.
Dehogynem, éppen ő volt az, aki Swann-né utasítására a fiatalemberért ment,
mihelyt a lány, akit szerettem, egyedül volt. A lány, akit akkoriban szerettem...
De elgondolkoztam azon, vajon hajdani szerelmem oly halott-e, amilyennek
hiszem, mert ez az elbeszélés fájdalmat okozott. Mivel nem hiszek abban, hogy
a féltékenység feltámaszthat egy halott szerelmet, úgy véltem, szomorúságom,
legalábbis részben, sértett hiúságomból ered, hiszen több olyan ember is
eszembe jutott, akit nem szerettem, és aki akkoriban, sőt egy kicsit később is –
ez azóta alaposan megváltozott – lenézőn viselkedett velem, aki tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy én, aki szerelemmel szeretem Gilberte-et, balek
vagyok. Mi több, ettől utólag el kellett gondolkodnom azon is, nem volt-e
Gilberte iránti szerelmemben egy adag hiúság, hiszen most annyira szenvedtem
a gondolattól, hogy a gyengédség mindazon órái, melyek engem oly boldoggá
tettek, általam nem szeretett emberek szemében puszta ámítást jelentettek,
amellyel barátnőm lóvá tett. Akár szerelem volt, akár hiúság, Gilberte
mindenesetre csaknem halott volt már bennem, de mégsem egészen az, és ez a
bánatom lett a végső ok, amely nem engedte, hogy túlságosan sokat törődjek
Albertine-nel, aki oly csekély helyet foglalt el a szívemben. Mindazonáltal, hogy
(ilyen hosszú kitérő után) visszatérjünk Albertine-hez és az ő versailles-i
kirándulásához, a versailles-i képeslapok (így hát megeshet, hogy szívünk két
féltékenység támadásának kereszttüzébe kerül, melyek mindegyike más
személyhez kötődik?) kissé kellemetlen érzést keltettek bennem, valahányszor
papírjaim rendezgetése közben elém kerültek. És arra gondoltam, hogy ha a
sofőr nem lett volna olyan derék ember, második meséjének egybecsengése
Albertine „üdvözlőkártyáival” nem jelentett volna sokat, hiszen mi mást is
kaphat az ember Versailles-ból, mint a kastélyt és a Trianon-palotákat, hacsak a
lapot nem valami finomkodó választja, valamely szobor szerelmese, vagy egy
hülye, aki a lóvasútállomást vagy a pályaudvart emeli ki jellegzetes látképül?
S még az is helytelen, hogy hülyét mondok, hiszen az efféle lapokat nem
mindig közülük való vette találomra, ha már Versailles-ba jött. Volt két év,
amikor eszes emberek, művészek találták úgy, hogy Sienna, Velence, Granada
lejárt lemez, és a leghétköznapibb omnibuszra, bármely közönséges vasúti
kocsira mondogatták: „Lám, ez szép.” Majd ez az ízlés is elmúlt, mint a többi.
Nem is tudom, nem tértünk-e vissza ahhoz, hogy „a múlt nemes alkotásait
lerombolni szentségtörés”? Mindenesetre egy első osztályú vasúti kocsit nem
tekintettek már a priori szebbnek a velencei Szent Márk-templomnál. Bár azt
továbbra is mondogatták: „Ez az igazi élet, a történelem kerekét visszaforgatni
természetellenes dolog”, de anélkül, hogy ebből egyértelmű következtetést
vontak volna le. Noha a sofőrben ezután is maradéktalanul megbíztam, a
biztonság kedvéért és azért is, nehogy Albertine faképnél hagyhassa, mivel a fiú,
attól való félelmében, hogy spiclinek nézik, nem merne ellenkezni, ezután csakis
Andrée védőőrizetében engedtem el barátnőmet otthonról, bár volt idő, amikor a
sofőrt is elégségesnek találtam. Akkoriban még azt is hagytam (amit azóta már
nem mertem volna megtenni), hogy három napra elutazzanak a sofőrrel
kettesben, és egészen Balbec környékéig menjenek, mert Albertine annyira
szerette volna nyitott kétüléses kocsin megtenni az utat, nagy sebességgel.
Három nap, amely alatt igencsak nyugodt voltam, jóllehet a lapáradatot, melyet
barátnőm zúdított rám, a breton postahivatalok pocsék működése következtében
(arrafelé nyáron megbízható a posta, de télen nyilvánvalóan lezüllik) csak egy
héttel azután kaptam meg, hogy Albertine és a sofőr hazaért – oly harcrakészen,
hogy mindjárt másnap, mintha mi sem történt volna, folytatták mindennapos
kirándulásaikat. Boldog voltam, hogy Albertine ma a Trocadéróba megy, arra a
bizonyos „pompás” matinéra, de mindenekelőtt nyugodt, amiért társasága is van
Andrée személyében.
Most, amikor Albertine már kiment, nem törődtem ezekkel a gondolatokkal,
és egy pillanatra az ablakhoz mentem. Először csend fogadott, majd a pacalárus
füttye és a villamos kürtje más és más oktávokon rezgette meg a levegőt, mint
egy vak zongorahangoló. Lassan-lassan kivehetővé váltak az egymásba szövődő
motívumok, melyekhez mindig újak csatlakoztak. Egy másik füttyszó is
hallatszott, egy olyan kereskedőé, akiről sosem tudtam meg, mit árul, füttyszó,
mely a megszólalásig olyan volt, mint egy villamosé, s mivel a sebesség nem
ragadta el, magányos villamosnak hittük volna, melynek nem adatott meg a
mozgás, vagy elromlott, mozdulatlanságba dermedt, és időről időre felkiáltott,
mint valami halódó állat.
Én pedig úgy éreztem, ha valamikor el kellene hagynom ezt az arisztokratikus
környéket – hacsak nem egy kimondottan népi negyed kedvéért tenném –, a
belső rész utcáit és körútjait (ahol a nagy vásárcsarnokokban megállapodott
gyümölcsárusnak, halasnak és a többieknek felesleges lenne már kiabálniuk, s
egyébként nem is sikerülne hallatniuk a hangjukat) bizony igencsak sivárnak,
lakhatatlannak, a kis mesterségek és a vándorló ételféleségek mindeme litániáit
levedlettnek, szavafosztottnak, a reggelenként felhangzó, elbűvölő zenekart
fájón nélkülözőnek látnám. A járdán egy nem éppen elegáns (vagy valami rút
divatnak hódoló) nő haladt el, túlságosan világos kecskeszőr zsákkabátban; de
nem, nem nő volt, hanem sofőr, aki kecskebőr zekéjébe burkolózva igyekezett
vissza a garázsba. A nagy szállodákból útra kelő, szárnyat bontó londinerek
változatos színekben iramodtak a pályaudvarok felé, biciklijük nyergében, hogy
a reggeli vonattal érkező utasok elé menjenek. A hegedűbúgás hangját hol egy
arra járó autó idézte elő, hol az, hogy nem tettem elég vizet az elektromos
melegítőbe. A szimfónia közepén egyszerre egy ódivatú „ária” zendült fel: a
dalát szokásosan kereplővel kísérő cukorkaárus helyett a játékkereskedőé,
akinek nádsípján paprikajancsi himbálózott, melyet ide-oda mozgatott, másokat
pedig a földön sétáltatott, s aki fittyet hányva Nagy Gergely rituális
deklamációjára, a Palestrina[750] által újraszabályozott deklamációra, illetve a
modernek zenei deklamációjára, a tiszta melódia megkésett bajnokaként zengte
teli torokból:

Ide, papák, ide, mamák,
hadd örüljön a kis pupák;
én csinálom, én adom el,
a pénzt is én mulatom el.
Tralala, trallalalá,
Tralala, trallali,
Ide mindenki!

Kis, baszk sapkás olasz legénykék nem is próbálkoztak felvenni a harcot ezzel
az aria vivacéval, és hang nélkül kínálgatták kis szobraikat. Mindeközben egy
katonai síp megfutamodásra késztette a játékkereskedőt, aki, ha kevésbé
kivehetően is, azért presto dalolta tovább: „Ide, papák, ide, mamák!” Talán az
egyik olyan dragonyos fújta a sípot, akit reggelenként Doncières-ben hallottam?
Nem, mert hangját nyomban ezek a szavak követték: „Itt a fajansz- és
porcelánjavító. Márványt, kristályt, minden csontot, mindenféle régiséget
reparálok. Itt a reparáló.” Az egyik hentesüzletben, ahol baloldalt sugaras nap,
jobbra pedig egy egész marha lógott, egy nagyon magas és nagyon vékony,
szőke henteslegény, akinek a nyaka égszínkék gallérból bukkant ki, szédítő
gyorsasággal és szerzetesi odaadással tette az egyik oldalra a legkiválóbb
marhahúst, a másikra a legócskább fartődarabokat, majd a csillogó-villogó
mérlegserpenyőkbe helyezte őket, melyeket csinos láncocskák rögzítettek a
fölöttük magasodó keresztalakhoz, s eközben – jóllehet, nem csinált egyebet,
mint a pultra rakosgatta a vesét, a hátszínt, a rostélyost – valójában inkább szép
angyalra emlékeztetett, aki az Utolsó ítélet napján Isten számára készíti elő,
kinek-kinek érdeme szerint, a Jók és a Gonoszok különválasztását és a lelkek
megmérettetését. Majd megint a magas, karcsú síphang szállt a magasba, immár
nem azoknak a pusztításoknak az előhírnökeként, amelyektől Françoise minden
egyes lovasregiment-felvonuláskor tartott, hanem egy naiv vagy csúfondáros, de
semmi esetre sem válogatós „antikvárius” ígéretes „reparációit” jelezve, aki a
legkevésbé sem szakosodott, hanem a lehető legkülönfélébb anyagokon
gyakorolta tudományát. A pékségek kis kihordólányai sietősen tűzködték
kosarukba a hosszú kenyereket, amelyeket a „délebédekhez” szántak, a
tejeslányok pedig lendületes mozdulatokkal aggatták horgaikra a tejesflaskákat.
Hihettem-e, hogy nosztalgikus pillantásommal, amellyel ezeket a lánykákat
nézegetem, pontosan látok? Nem láttam volna másnak, ha néhány másodpercre
mozdulatlanul magam mellett tartom valamelyiküket, akit az ablak magasából
csak a bolthelyiségben vagy eltűnőben pillantottam meg? Hogy felmérjem, mit
is veszítek a bezártság miatt, miféle gazdagságot kínál a nap, ki kellett volna
szakítanom az eleven fríz hosszú vonulatából valamelyik lánykát, aki mosott
ruhát vagy tejet cipelt, egy mozgó díszlet sziluettjeként villanásnyira át kellett
volna sétáltatnom az oszlopok között, ajtóm keretében, és szem előtt tartanom,
nem mulasztva el, hogy néhány adatot szerezzek róla, melynek révén majd újra,
ugyanilyen alakban találhatok rá – olyan lapocskaként, amilyet az ornitológusok
vagy az ichtiológusok rögzítenek a madarak begye vagy a halak hasa alá,
amelyeknek vándorlását nyomon akarják követni, mielőtt ismét szabadon
engednék őket.
Mondtam is Françoise-nak, hogy valami bevásárlási megbízás okán legyen
szíves és küldje be hozzám valamelyik éppen erre járó kislányt az állandóan itt
sürgölődők közül, akik a szennyesért jöttek vagy a tiszta ruhát, a kenyeret vagy a
tejesköcsögöket hozták, s akikkel Françoise is gyakran intéztetett ezt-azt. Úgy
jártam el ebben, mint Elstir, aki – kénytelen lévén műtermébe zárkózva élni –
egyes tavaszi napokon, amikor arra a tudatra, hogy az erdők telis-tele vannak
ibolyával, mohó vágyat érzett, hogy elmerülhessen a látványukban, s a
házmesternét küldte le, hogy vegyen neki egy csokorral; ekkor azután úgy
érezte, nem is az asztal van előtte, amire a növényvilág kicsiny modelljét
helyezte, hanem az erdőalja szőnyege, ahol hajdan ezerszám látta kígyózni a kék
fejük alatt meghajló szárakat, mintegy a képzelet zónájaként, melyet a felidéző
erejű virág tiszta illata lopott be műtermébe.
Hogy mosónő járjon felénk vasárnap, arra nem is gondolhattam. A
kenyereslány pedig balszerencsémre akkor csengetett be, amikor Françoise
éppen nem volt ott, így kenyérfurulyáit a kosárban hagyta a lépcsőházban, és
már odébb is állt. A gyümölcsáruslány csak jóval később jön majd. Egy
alkalommal betértem a tejeshez, hogy sajtot rendeljek, és a sok kis boltoslány
között felfigyeltem egyre, valóságos szőke különlegességre, akinek, bármilyen
magasra nőtt is, még gyermekes alakja volt, s aki, meglehetősen büszke
tartásban, mintha elálmodozott volna társnői között. Csak messziről láttam, és
oly futólag, hogy meg nem tudtam volna mondani, milyen valójában, ha csak
annyit nem, hogy feltehetően hirtelen nyúlt meg, és hogy a fején olyan
aranygyapjat hord, amely nem haj benyomását kelti, hanem inkább párhuzamos
firnekkel elválasztott folyókanyarulatok stilizált szoborrajzolatáét. Ez volt
minden, amit megfigyeltem, illetve egy határozott metszésű (gyermekeknél igen
ritka), keselyűfiókák csőrére emlékeztető orrot a sovány arcban. Egyébként
nemcsak a társnők csoportja akadályozta meg körülötte, hogy jól lássam, hanem
az a bizonytalanság is, hogy vajon milyen érzéseket kelthetek benne első látásra
és később: vad büszkeséget vagy iróniát vagy lenézést, amelyet majd a
barátnőinek fejt ki. Ezek az egymást váltó feltételezések, melyeket egyetlen
másodperc alatt vonultattam fel vele kapcsolatban, összesűrítették körülötte a
felkavart levegőt, mely úgy vette körül, mint istennőt a villámba beleremegő
felhő. Mert a lélek bizonytalansága erősebb akadálya lehet a pontos látásnak,
mint amilyen a szem valamely szervi hibája. Ebben a túlságosan sovány, fiatal
teremtésben, aki a figyelmet is túlságosan felhívta magára, nekem épp az nem
tetszett, amit valaki más túláradóan elbűvölőnek tartott volna, végeredményben
azonban mégis ez akadályozta meg, hogy bármi mást észrevegyek rajta, s még
inkább, hogy bármire is emlékezzek a többi tejbolti kislányból, akiket az ő
hajlott orra, csöppet sem megnyerően merengő, önző, mintegy ítélkező tekintete
úgy elhomályosított, ahogy egy szőke villám meríti sötétbe a környező tájat. Így
azután, bár sajtot rendelni tértem be, a tejboltban tett látogatásból egyébre sem
emlékeztem (ha ugyan helyénvaló az „emlékezni” szót használni egy olyan
arccal kapcsolatban, melyet annyira rosszul néztünk meg, hogy a helyét jelző
üres foltot tízszer is más és más orral egészítjük ki), nem emlékeztem másra,
mint erre a lányra, aki visszatetszést keltett bennem. Ennyi elég is ahhoz, hogy
szerelemre gerjedjünk. Igaz, én elfelejtettem volna ezt a szőke tüneményt, és
soha nem kívántam volna viszontlátni, ha Françoise azt nem mondja a
kicsikéről, hogy noha igencsak gyerek még, bizony kinyílt a csipája, és a
főnökasszony hamarosan megválik tőle, mert a kislány túl kacér, és fűnek-fának
tartozik a környéken. Mondják, hogy a szépség boldogságot ígér. A gyönyör
lehetősége viszont az első lépés lehet a szépség felé.
Elkezdtem olvasni a mama levelét. Mme de Sévigné-idézeteiből („Ha
gondolataim nem is éppen koromfeketék Combray-ban, de legalábbis
barnásszürkék; folyton te jársz az eszemben; látni szeretnélek; az egészséged, a
dolgaid, a távolléted – gondold csak meg, hogyan is láthatnék tisztán így,
alkonyatkor?”) éreztem, édesanyámat bántja, hogy Albertine nálunk
tartózkodása egyre hosszabbodik, házassági szándékom pedig – noha a
jövendőbelinek még nem beszéltem róla – csak szilárdabb lesz. Nyíltabban nem
szólt a dologról, mert attól tartott, hogy szanaszét hagyom a leveleit a lakásban.
Ráadásul, bármily leplezetten is, de szememre vetette, hogy nem adok hírt
magamról azonnal minden egyes levelének kézhezvétele után. „Tudod, mit
szokott volt mondani Mme de Sévigné: Amikor távol vagyunk, már nem
gúnyolódunk az olyan leveleken, amelyek azzal kezdődnek: »megkaptam a
levelét«.” Arról egy szót sem ejtett, ami a leginkább nyugtalanította, de
megjegyezte, bántja az én nagy költekezésem: „Mire megy el minden pénzed?
Már az is éppen eléggé meggyötör, hogy mint Charles de Sévigné[751] nem
tudod, mit akarsz, és hogy »két-három ember vagy egyszerre«, de próbálj
legalább a költekezésben nem olyan lenni, mint ő, hogy ne mondhassam rólad:
»megtalálta a módját, hogy sokat költsön – anélkül, hogy meglátszanék rajta;
hogy veszítsen – anélkül, hogy játszanék, és hogy fizessen – anélkül, hogy az
adósságát kiegyenlítené«.” Alig értem a mama levelének végére, amikor
Françoise ismét bejött, hogy jelentse, éppen az a kissé túl kacér tejeslány van itt,
akiről már beszélt nekem. „Szépen elvihetné az úr levelét, és a bevásárlást is
elintézhetné, ha nem kell nagyon messzire mennie hozzá. Majd meg tetszik látni,
szakasztott a mesebeli Piroska.” Françoise kiment a lányért, s hallottam, amint
terelgeti, és így beszél hozzá: „Ejnye már, nézzenek oda, te megijedsz egy
előszobától, suta balogja, nem hittem volna, hogy ennyire zavarba jössz! Talán
kézen fogva vezesselek?” És Françoise, tisztességtudó és derék szolgálóként, aki
másokkal is ugyanolyan tiszteletben tartatja gazdáját, amilyen tiszteletben ő
maga tartja, abba a méltóságteljességbe burkolózott, amely a régi mesterek
képein megnemesíti a kerítőnőket, akik mellett szinte jelentéktelenségbe vész a
szerető és kedvese.
Elstirnek, míg elnézte őket, nem kellett azzal törődnie, hogy mit csinálnak az
ibolyák. Engem a kis tejeslány érkezese nyomban megfosztott szemlélődő
nyugalmamtól, már csak arra gondoltam, hogyan tegyem hihetővé a históriát a
levélről, amelyet vele akarok elküldeni, gyorsan írni kezdtem hát, s közben alig
mertem a lányra nézni, nehogy úgy tűnjék, hogy ezért hívattam be. Az
ismeretlenség bűbája lengte körül, mellyel nem ékeskedhetett volna olyan szép
lány, akit az afféle házakban találni, ahol a nők várnak ránk. Ez a lány nem volt
meztelen, álruhát sem öltött, igazi tejeslány volt, egy azok közül, akiket oly
csinosnak képzelünk, amikor nincsen elég időnk, hogy közeledjünk hozzájuk;
kicsit olyan volt, mint az élet örök vágya, örök bánata, melynek kettős áramlata
végül kitér, hozzánk kanyarodik. Kettős azért, mert ismeretlenről van szó, olyan
lényről, akit isteninek sejtünk termete, arányai, közömbös tekintete, fenséges
nyugalma alapján; másrészt viszont azt akarjuk, hogy ennek a nőnek nagyon is
körülhatárolható mestersége legyen, hogy így szabadulhassunk be abba a
világba, amelyet egy különös jelmez alapján regényesen másnak hihetünk.
Egyébiránt, ha képletbe akarjuk foglalni, szerelmi kíváncsiságunk hevességének
törvényét abban a maximális távolságban kellene keresnünk, amely a
megpillantott, és a megközelített, megsimogatott nő között adódhat. A régebben
„zárt házaknak” nevezett intézményekben lakó nők vagy akár maguk a kokottok
(feltéve, ha tudjuk róluk, hogy azok) nem azért oly kevéssé vonzók, mert nem
annyira szépek, mint mások, hanem azért, mert mindent készen kapunk tőlük;
eleve felkínálják azt, amit el akarunk érni; mert nem jelentenek hódítást. A
távolság itt minimális. Egy örömlány már az utcán úgy mosolyog ránk, ahogyan
majd mellettünk is fog. Mi, férfiak, szobrászok vagyunk. A nőt egészen más
szoboralakká akarjuk tenni, mint amilyennek korábban mutatkozott. Közönyös,
szemtelen fiatal lányt láttunk a tengerparton, komoly, tevékenykedő eladólányt a
pultnál, aki barátságtalanul válaszol, bár talán csak azért, hogy barátnői ki ne
csúfolják, gyümölcsárus lányt, aki alig felel. Nos hát! többé nincs nyugovásunk,
hogy kitapasztaljuk, hátha a gőgös, tengerparti fiatal lányt, hátha a pletykák
gondolatától szabadulni nem tudó eladólányt, hátha a figyelmetlen
gyümölcsárust ügyes fortélyokkal rá tudjuk venni, hogy engedjenek merev
viselkedésükből, nyakunk köré fonják a karjukat, mely a gyümölcsöt hordta,
hogy beleegyező mosollyal hajoljanak a szánk fölé: hogy a korábban fagyos
vagy szórakozott szemek – ó! szépségesen szigorú szemek a munka óráiban,
amikor a munkáslány annyira tartott társnőinek éles nyelvétől: szemek, melyek
kerülték ostromló tekintetünket – most, amikor négyszemközt találkozunk, a
napsugaras nevetés súlyának engedelmeskedőn vessék ránk pillantásukat, ha
szerelmeskedésről beszélünk! Az iménti eladólány, a vasalásba belemerülő
mosónő, a gyümölcsárus, a tejeslány illetve ugyanezen, de már szeretőnkké lett
lány között a maximális távolságot értük el, melyet még tovább, a végsőkig
feszítünk, s melyet a mesterség begyakorolt mozdulatai tesznek változatossá,
hiszen a munkát végző kar arabeszkje a lehetőségek végső határáig különbözik
attól a hajlékony folyondártól, amely mostanában estéről estére nyakunk köré
fonódik, míg a száj csókra készül. Így hát egész életünket komoly lányok folyton
újrakezdődő, nyugtalan keresésével töltjük, olyan lányok keresésével, akiket
mesterségük látszólag eltávolít tőlünk. Amint egyszer a karunkban tartjuk őket,
már nem azok, akik voltak; a távolság, melynek leküzdéséről ábrándoztunk,
megszűnt. De mi újrakezdjük, más nőkkel, ezekbe a vállalkozásokba fektetjük
minden időnket, minden pénzünket, minden erőnket, majd megpukkadunk, olyan
dühösek vagyunk a csigalassú kocsisra, aki miatt talán lekéssük az első randevút,
lázban égünk. Közben tudjuk, hogy ez az első randevú az illúzió szertefoszlását
jelenti. Nem számít: amíg csak az illúzió eleven, látni akarjuk, hogy valóra
válthatjuk-e, ezért jár hát eszünkben a mosónő, akinek hűvösségére
felfigyeltünk. A szerelmi kíváncsiság éppolyan, mint amilyet a földrajzi nevek
ébresztenek bennünk: mindig csalódik, de újraéled, és örökkön örökké
kielégíthetetlen.
Ó, jaj! most, hogy itt volt mellettem, a barázdás fürtű, szőke tejeslányról
lefoszlott a megannyi képzelgés és a sok bennem ébredt vágy, immár önmaga
volt csak. Feltevéseim remegő felhője nem burkolta többé káprázatba. Arca
összezavarodott, amiért (a tíz és húsz helyett, amit egymás után felidéztem
emlékeimben anélkül, hogy valamelyiküknél megállapodhattam volna) már csak
egy orra van, mely gömbölydedebb, mint hittem, s ez ostobának mutatja, és
mindenképpen elveszítette a megsokszorozódás képességét. E foglyul ejtett,
tehetetlen, lesújtott, tulajdon szegényes jelenvalóságát gyarapítani képtelen
szárnyalás már nem vonzotta magához képzeletemet, hogy együttműködjék vele.
A mozdulatlan valóságba hullottan megkíséreltem újra nekilendülni; az orcát,
melyet a boltban észre sem vettem, olyan csinosnak láttam, hogy megfélemlített,
ezért, hogy összeszedjem magam, azt mondtam a kis tejeslánynak: „Lenne olyan
kedves ideadni a Le Figarót, ami ott van maga mellett, meg kell néznem, mi is
annak a helynek a neve, ahová küldeni akarom.” Amint az újságot felvette,
egészen a könyökéig felcsúszott kabátkájának piros ujja, így nyújtotta oda a
konzervatív lapot ügyes és kedves mozdulattal, melynek bizalmas gyorsasága,
lágysága és skarlát villanása kedves volt szememnek. Miközben kinyitottam a Le
Figarót, hogy mondjak valamit – anélkül, hogy a tekintetemet felemeltem volna
–, megkérdeztem a kicsikét: „Hogy hívják ezt a piros kötött holmit, amit visel?
Nagyon csinos.” Ő pedig így felelt: „Ez a golftrikóm.” Mert a divatokra mindig
is jellemző lecsúszással azok a ruhadarabok és szavak, amelyek néhány évvel
ezelőtt mintha Albertine barátnőinek aránylag elegáns világához tartoztak volna,
most a munkáslányok osztályrészei lettek. „Tényleg nem okozna túl nagy
fáradságot – kérdeztem, s úgy tettem, mintha a Le Figaróban keresgélnék –, ha
egy kicsit messzebbre kellene mennie?” Mihelyt úgy látszott, hogy terhesnek
találom a szívességet, melyet az ügy elintézésével tesz, a lány is mindjárt
terhesnek érezte. „Hát, nemsokára indulnom kell biciklikirándulásra. Istenkém,
nekünk csak a vasárnap jut.” „De nem fázik így, födetlen fejjel?” „Ó, nem lesz
födetlen a fejem, rajtam lesz a sildes sapkám, bár anélkül is ellennék ezzel a
nagy hajjal.” Elnéztem a búzaszín fürtöket, és éreztem, amint örvényük magával
ragad, dobogó szívvel, a szépség orkánjának világosságába és szélviharába.
Tovább nézegettem az újságot, és, noha csak össze akartam szedni magamat és
időt nyerni, bármennyire színleltem is az olvasást, mégis felfogtam a szemem
előtt sorakozó szavak értelmét, ez ötlött a szemembe: „A Trocadéro
nagytermében ma délutánra meghirdetett matiné szereplőinek névsorát ki kell
egészítenünk Léa kisasszony nevével, aki vállalta, hogy fellép a Nérine
furfangjaiban.[752] Mondanunk sem kell, hogy Nérine szerepét fogja alakítani,
amelyben mindenkit magával ragad temperamentumával és varázslatos
derűjével.” Mintha egyszerre durván letépték volna szívemről a kötést, mely
alatt a Balbecből való hazatérés óta kezdtek behegedni a sebek. Szorongásaim
árja zuhatagként tört elő. Léa, a színésznő nem volt más, mint annak a két fiatal
lánynak a barátnője, akiket Albertine egyik délután – mintha nem is látná őket –
a Kaszinó tükréből figyelt. Igaz, Balbecben Albertine, Léa nevének hallatára, s
szinte borzadva, hogy az erény e szobrát meggyanúsítják, hangjában különleges
áhítattal jegyezte meg: „Ó! Szó sincs róla, egyáltalán nem olyan nő, nagyon
finom teremtés.” Balszerencsémre valahányszor Albertine efféle kijelentést tett,
az mindig csak az eltérő állítások első stádiuma volt. Nem sokkal az első után
következett ez a második: „Nem ismerem ezt a nőt.” Tertio: amikor Albertine
korábban ilyen „minden gyanú felett álló” személyről beszélt, akit (secundo)
„nem ismer”, lassacskán megfeledkezett előbb arról, hogy azt mondta, nem
ismeri, és egy elejtett mondatában, melyben öntudatlanul magamagát hazudtolta
meg, elmondta, hogy ismeri az illetőt. Amikor az első felejtés megesett, és
elhangzott az új állítás, kezdetét vette a második felejtés, azé, hogy az említett nő
minden gyanú felett áll. „Mondja csak – kérdeztem –, nem lehet, hogy X. Y.
kisasszony is olyan?” „Ugyan, nézzenek oda, hát persze, hogy olyan, ez
köztudomású!” Majd egy állításnyi időre mindjárt visszatért az áhitat hangja is,
ám ez az állítás a legelső bizonytalan, jócskán legyengült visszhangja volt: „Meg
kell mondanom, hogy velem mindig kifogástalanul jól nevelten viselkedett. No
persze tudta, hogy én móresre tanítottam volna, és nem is akárhogyan. De végül
is, nem ez számít. Őszinte hálával tartozom neki azért a szívből jövő tiszteletért,
amelyet mindig tanúsított irántam. Látszik, hogy tudta, kivel áll szemben.” Az
igazságra emlékszünk, mert nevet kap, a messze múltba nyúló gyökerei vannak,
egy rögtönzött hazugság azonban hamar feledésbe merül. Albertine elfelejtette
ezt a legutóbbi hazugságot, a negyediket is, és egy nap, amikor vallomásokkal
akarta megnyerni a bizalmamat, annyira megfeledkezett magáról, hogy azt
mondta ugyanerről a bizonyos, kezdetben oly jól nevelt nőről, akit nem ismer:
„Az illető teljesen belém bolondult. Három-négyszer is megkért, hogy kísérjem
egészen hazáig, és menjek fel hozzá. A hazakísérésben nem láttam semmi
rosszat, mindenki szeme előtt, fényes nappal, a nyílt utcán. De ahogy a kapuja
elé értünk, mindig találtam valami ürügyet, és sosem mentem fel.” Nem sokkal
ezután Albertine utalt arra, hogy milyen szép holmik vannak ugyanennek a
hölgynek a lakásában. Fokozatos közelítéssel biztosan sikerült volna kiszedni
belőle az igazságot, amely talán nem is volt annyira súlyos, mint hinni hajlottam,
mert, bármilyen könnyelmű volt is talán a nőkkel, szeretőnek inkább választott
férfit, s most, amikor a szeretője voltam, talán nem is gondolt Léára.
Mindenesetre jó néhány nőről szólva elég lett volna, ha összegzem barátnőmnek
ellentmondásos állításait, hogy ily módon győzzem meg hibáiról (mely hibákat,
akárcsak az asztronómiai törvényeket, jóval kézenfekvőbb szellemi úton
kikövetkeztetni, mint megfigyelni, a valóságban tetten érni). Bár Albertine még
akkor is inkább azt mondta volna, hogy korábban hazugság volt egyik-másik
állítása, melynek visszavonásával így egész rendszerem összeomlott volna,
mintsem elismerje, hogy mindaz, amit kezdettől fogva bebeszélt nekem, csupán
hazug mesék szövevénye volt. Az Ezeregyéjszakában van ilyesmi, és ott
elbűvölő. Meggyötör viszont olyasvalakiben, akit szeretünk, s emiatt kissé
előbbre juthatunk az emberi természet megismerésében ahelyett, hogy
megelégednénk a felszínen való játszadozással. A bánat elmélyül bennünk, és a
fájdalmas kíváncsisággal minket is arra kényszerít, hogy mélyebbre hatoljunk.
Ebből születnek azok az igazságok, amelyeket, úgy érezzük, nincs jogunk
takargatni, olyannyira, hogy egy haldokló ateista, aki felfedezte őket, és aki
bizonyos abban, hogy a megsemmisülés vár rá, s mit sem törődik a dicsőséggel,
mégiscsak arra használja élete utolsó óráit, hogy megpróbálja másokkal is
megismertetni őket.
Mindenesetre Léát illetően még csak az első állításnál tartottunk, és én nem
tudtam, ismeri-e Albertine, vagy sem. Nem számít, a végeredmény így is, úgy is
ugyanaz volt. Mindenáron meg kellett akadályoznom, hogy Albertine a
Trocadéróban újraszőhesse ezt az ismeretséget vagy megismerkedjen ezzel a
nővel, akit korábban nem ismert. Azt mondom, nem tudtam, ismeri-e Léát vagy
sem; pedig Balbecben bizonyára megtudtam, éspedig Albertine-től. Mert a
felejtés nem csak Albertine-ben, bennem is megsemmisítette korábbi állításainak
nagy részét. Hiszen az emlékezet ahelyett, hogy életünk mindenféle tényeinek
folyton szem előtt lévő másodpéldánya volna, inkább a semmi egy fajtája,
amelyből időről időre, valamely pillanatnyi hasonlóság jóvoltából, halott
emlékeket húzhatunk elő feltámadottan; de még ekkor is akad ezernyi apróság,
ami nem tartozik az emlékezet e lappangó létének körébe, és mindörökre kívül
marad ellenőrzésünkön. Mindarra, amiről nem tudjuk, hogy köze van a szeretett
lény valódi életéhez, ügyet sem vetünk: azonnal elfelejtjük, hogy mit mondott
egy bizonyos eseményről vagy bizonyos emberekről, akiket nem ismerünk, és
azt is, milyen volt az arca, amikor róluk beszélt. Így hát, amikor később
ugyanezek az emberek féltékenységet szítanak bennünk, hogy kitudjuk, nem
téved-e féltékenységünk, hogy valóban ezekkel az emberekkel hozható-e
összefüggésbe az a nagy sietség, amellyel kedvesünk elindulna otthonról, a
bosszúság, amiért keresztülhúztuk a tervét azzal, hogy túlságosan korán jöttünk
haza, ez a múltban vájkáló féltékenység, mely onnan akar indukciókat menteni,
semmit sem talál; mivel mindig visszatekint, olyan, mint a történész, akinek az a
feladat jut, hogy mindenfajta dokumentum nélkül rekonstruálja a történelmet;
mindig késésben van, dühödt bikaként lódul előre oda, ahol hűlt helye már a
hetyke és csillogó teremtménynek, aki szurkálásával ingerli, s akinek
nagyszerűségét és agyafúrtságát rajongva lesi a könyörtelen tömeg. A
féltékenység vaktában hadakozik, bizonytalan, amilyenek mi is vagyunk
azokban az álmokban, amelyekben szenvedünk, mert üres házában nem találunk
valakit, akit az életben jól ismertünk, de aki itt talán valaki más, és talán csak
kölcsönvette másvalaki vonásait; bizonytalan, amilyenek ébredés után még
inkább vagyunk, amikor álmunk egyik-másik részletét próbáljuk azonosítani.
Milyen volt barátnőnk arca, amikor ezt a dolgot mondta? Nem látszott-e
boldognak, vagy fütyült is hozzá, ami csak olyankor esik meg vele, amikor
valami szerelmes gondolata támad, s amikor a jelenlétünk zavarja és ingerli?
Nem mondott-e olyasmit, ami ellentmondásban van azzal, amit most állít, hogy
ismeri vagy nem ismeri X-et vagy Y-t? Nem tudjuk, nem is fogjuk megtudni
soha; konokul kutatjuk egy álom összefüggéstelen foszlányait, miközben tovább
éljük kedvesünkkel közös életünket, melyben nem figyelünk fel arra, amiről nem
gyanítjuk, hogy fontos nekünk, és figyelmet szentelünk annak, ami talán nem az;
életünket, amelyet lidércnyomásossá tesznek olyan emberek, akiknek valójában
semmi közük hozzánk; mely csupa feledés, hézag, hiábavaló szorongás;
életünket, mely álomhoz hasonló.
Hirtelen ráébredtem, hogy a kis tejeslány még mindig mellettem van. Azt
mondtam neki, hogy bizony igencsak messzire kellene mennie, hogy nincs
szükség rá. Erre ő nyomban úgy találta, hogy a dolog túlságosan terhes volna:
„Jó kis meccs lesz mindjárt, azt nem szeretném elmulasztani.” Éreztem, hogy kis
híján azt mondja: imádom a sportot, néhány év múlva pedig majd azt: a magam
életét élem. Megmondtam, hogy biztosan nincs szükségem rá, és öt frankot
adtam neki. Mire, hiszen erre egyáltalán nem számított, és azt gondolta, hogy ha
öt frankot kap semmiért, az elintéznivalóért jóval többet kaphat, mindjárt kezdte
úgy találni, hogy a meccs nem fontos. „Mentem volna én szívesen. Még mindig
megállapodhatunk.” De én már az ajtó felé tereltem, muszáj volt egyedül
maradnom; mindenáron meg kellett akadályoznom, hogy Albertine a
Trocadéróban újra találkozhasson Léa barátnőivel. Meg kellett lennie, sikerülnie
kellett; az igazat megvallva, nem tudtam még, hogyan, és ezekben az első
percekben a tenyeremet nyitogattam s zártam össze, nézegettem, az ujjaimat
ropogtattam talán azért, mert az elme, ha nem képes megtalálni, amit keres,
egyszerre ellustul, némi pihenőt engedélyez magának, miközben a
legközömbösebb dolgok oly tisztán kivehetően jelennek meg előtte, mint a töltés
fűszálainak hegye, ha a vasúti kocsiból látjuk őket a szélben ringatózni, amikor a
vonat megáll a nyílt pályán – bár ez a mozdulatlanság nem mindig
termékenyebb, mint a foglyul ejtett állaté, amely a félelemtől bénultan vagy
megbűvölten, dermedten les –; vagy talán azért, hogy teljes készenlétben tartsam
testemet – benne értelmemmel, abban pedig az X-szel vagy Y-nal kapcsolatos
cselekvési lehetőségekkel –, mintha fegyver lenne, melynek egyetlen csapásával
elválasztom majd Albertine-t Léától és két barátnőjétől. Igaz, hogy reggel,
amikor Françoise bejött megmondani, hogy Albertine a Trocadéróba megy, azt
gondoltam: „Csináljon felőlem Albertine, amit akar”, és azt hittem, hogy ebben a
ragyogó időben tetteinek egészen estig nem lesz érezhető jelentőségük
számomra. De nemcsak a reggeli nap tett gondtalanná – ahogy akkor gondoltam
–, hanem az is, hogy miután rákényszerítettem Albertine-t, mondjon le terveiről,
amelyekbe belefoghatott volna, vagy akár meg is valósíthatta volna őket
Verdurinéknél, s mivel nem maradt más választása, mint egy olyan matinéra
menni, amelyet én választottam, s amellyel kapcsolatosan semmit sem volt
érkezése előkészíteni, biztosan tudtam, hogy bármit tesz is, az szükségképpen
ártalmatlan lesz. És ha Albertine néhány perccel később azt mondta volna: „Akár
meg is ölhetem magam, nekem mindegy”, az is azért lett volna így, mert egészen
biztosan tudta, hogy nem öli meg magát. Előttem és Albertine előtt ezen a
reggelen olyan közeg lebegett (a napfénynél jelenvalóbban), mely maga
láthatatlan volt, de amelynek áttetsző és változó tükrében láttunk: én – Albertine
tetteit, ő – saját életének jelentőségét, vagyis azokat a hiedelmeket, amelyeket
nem érzékelünk, de amelyek éppúgy nem azonosíthatók a puszta űrrel, mint a
minket körülvevő levegő sem; változó légkört alkotnak körülöttünk, néha
nagyszerűt, nemegyszer belélegezhetetlent, megérdemelnék, hogy ugyanolyan
gonddal figyeljék meg és jegyezzék fel őket, amilyennel a hőmérsékletet, a
légnyomást, az évszakokat szokás, hiszen mindennapjaink is egyediek, lelki és
fizikai szempontból egyaránt. A ma reggeli hiedelem – amelyre nem figyeltem
fel, s amely mégis beburkolt derűjével addig a pillanatig, amíg újra ki nem
nyitottam a Le Figarót –, az, hogy Albertine csakis ártalmatlan dolgokat
csinálhat, az imént szertefoszlott. Már nem ebben a szép napban éltem, hanem
egy másikban, amely az előbbin belül született abból a nyugtalanságból, hogy
Albertine netán ismét találkozhat Léával, s még ennél is könnyebben a két fiatal
lánnyal, ha azok, amiként valószínűnek látszott, elmennek a színésznő
ünneplésére a Trocadéróba, ahol semmi különösebb nehézséget nem okoz nekik,
hogy az egyik szünetben találkozzanak Albertine-nel. Már nem Vinteuil
kisasszony járt az eszemben; Léa neve azt a képet idézte fel bennem Albertine-
ről – hogy most ez tegyen féltékennyé –, amikor a két fiatal lány
szomszédságában láttam a Kaszinóban. Mert a memóriámban csak egymástól
független képek sorát őriztem Albertine-ről, s ezek hiányos, oldalnézetből
készült pillanatfelvételek voltak: így hát féltékenységem egyetlen kiragadott,
egyszerre tünékeny és kimerevített kifejezésre szorítkozott, illetve azokra a
személyekre, akik ezt a kifejezést Albertine arcára idézték. Eszembe jutott,
milyen volt barátnőm arca, amikor Balbecben túlságosan is megnézte magának a
két fiatal lány vagy néhány másik, hozzájuk hasonló nő: eszembe jutott, micsoda
fájdalmat éreztem, amikor láttam, amint az arcát olyan, pásztázó tekintetek
mérik végig, mint a vázlathoz készülődő festőé, és teljesen birtokukba veszik, az
ő arca pedig – kétségkívül azért, mert én is jelen voltam – úgy tűrte ezt a
kontaktust, mintha észre sem venné, titokban talán kéjes passzivitással. És
mielőtt összeszedte volna magát, és szólt volna hozzám, Albertine egy pillanatig
még nem moccant, mosolygott maga elé, a semmibe, azzal a színlelt
természetességgel és leplezett gyönyörrel, mintha éppen fényképeznék, sőt, hogy
még hetykébb pózba vágja magát az objektív előtt, ugyanabba, amelyet
Doncières-ben vett fel, amikor Saint-Loup-val sétáltunk: nevetett és nyelvét
végigsiklatta az ajkán, mintha kutyával ingerkedne. Igaz, ezekben a
pillanatokban egészen más volt, mint amikor az arra járó lánykák az ő
érdeklődését keltették fel. Ez utóbbi, fordított esetben, összeszűkülő, bársonyos
tekintete megállapodott, az előtte elhaladó lányra tapadt olyan erővel, olyan
falánkul, hogy úgy látszott, ha elfordul felőle, a bőrét is letépi. Ebben a
pillanatban azonban ezt a tekintetet, mely legalább némileg komolynak mutatta,
annyira, hogy olyan volt, mintha szenvedne, ezt a tekintetet kedvesnek éreztem
ahhoz a merev és boldog nézéshez képest, amelyet a két fiatal lány közelségében
figyeltem meg, és inkább választottam volna a komorságot, az olykor talán
benne felébredő vágy kifejezőjét, mint a nevetős arckifejezést, melynek oka az a
vágy volt, amelyet ő ébreszt. Hiába próbálta leplezni, hogy tudatában van annak,
ami történik, ez a tudat átitatta, burokba fogta, párában, gyönyörben mutatta
rózsaszínbe fordult arcát. De ki tudja, hogy mindazt, amit Albertine ezekben a
percekben függőben tartott, ami csak úgy sugárzott belőle, és ami engem annyira
megkínzott, ki tudja, hogy távollétemben is elhallgatja-e, s most, amikor nem
vagyok vele, nem válaszol-e a két fiatal lány közeledésére kihívó merészséggel?
Igen, ezek az emlékek nagy fájdalmat okoztak. Albertine ízlésének teljes
beismerésével, hűtlensége általános bevallásával értek fel, amelyen nem
kerekedhettek felül sem az ő alkalmankénti fogadkozásai – melyeknek szívesen
hittem volna –, sem az én hiányos nyomozásaim negatív eredményei, sem
Andrée – talán Albertine-nel összejátszva kifőzött – megnyugtató mondatai.
Albertine tagadhatta ugyan egyik-másik árulását; de néhány elejtett szavával,
melyek erősebbek voltak, mint az ellentétes tartalmú nyilatkozatok, sőt csupán
ezekkel a pillantásokkal is, vallott arról, amit leplezni szeretett volna, s nem is
erről vagy amarról a tényről, hanem sokkal inkább arról, amit akkor sem ismert
volna el, ha ez az életébe kerül: a hajlamairól. Mert nincs ember, aki a lelkét ki
akarja szolgáltatni. A fájdalom ellenére, amit ezek az emlékek okoztak, ugyan
tagadhattam-e, hogy a Trocadéro matinéjának műsora ébresztette fel bennem a
gondolatot, hogy szükségem van Albertine-re? Barátnőm azok közé a nők közé
tartozott, akiknek hibái szükség esetén a bájakat helyettesítik, és még hibáiknál
is inkább az a jóság, amely a hibákat követi, és amely visszaadja nekünk azt az
enyhülést, amelyet éppúgy újra meg újra vissza kell hódítanunk, mint a
betegnek, aki sohasem érzi jól magát két egymást követő napon. Különben is e
hibáknál, amelyeket azalatt követnek el, amíg szeretjük őket, fontosabbak a
régebbiek, az ismeretségünk előttiek, és mindenekelőtt az alaphiba: a
természetük. Az efféle szerelmeket éppen az teszi fájdalmassá, hogy már előttük
is létezett a nő egyfajta eredendő bűne, egy bűn, amely miatt megszeretjük,
olyannyira, hogy ha erről megfeledkezünk, nincs is már annyira szükségünk a
nőre, s ahhoz, hogy újra belészeressünk, a szenvedésnek is újra kell kezdődnie.
Ebben a percben az volt a legfőbb gondom, hogy Albertine ne találkozhasson a
két fiatal lánnyal, és hogy megtudjam, ismeri-e Léát vagy sem; jóllehet az egyes
tények iránt csakis általános értelmük miatt lenne szabad érdeklődnünk,
kíváncsiságunkat pedig – minden gyermekessége ellenére, ami ugyanolyan erős,
mint utazáskor vagy a nők megismerésének vágyában – arra kellene
összpontosítanunk, ami a számunkra örökkön ismeretlennek megmaradó
kegyetlen valóság láthatatlan zuhatagából véletlenszerűen kristályosodik ki
gondolatainkban. Amúgy, ha egy tényt sikerülne is megsemmisítenünk, azonnal
a helyébe lépne egy másik. Tegnap még azért aggódtam, nehogy Albertine
elmenjen Verdurinékhez. Most már csak Léa foglalkoztatott. A bekötött szemű
féltékenység nemcsak arra képtelen, hogy bármit felfedezzen a környező
sötétben, hanem azok közé a gyötrelmek közé tartozik, amelyekben szüntelenül
újra kell kezdeni a feladatot, mint a Danaidákét,[753] mint Ixionét[754]. Ha a két
fiatal lány nem is lenne ott, milyen hatást tehet Albertine-re az álöltözettől
megszépült, a siker dicsőségében fürdőző Léa, micsoda ábrándokba kergethetné
barátnőmet! Micsoda vágyakba, amelyek ugyan itt, nálam megfékeződnének, de
el is vennék a kedvét egy olyan élettől, amelyben nem elégítheti ki őket!
Egyébként, ki tudja, nem ismerte-e már Léát eddig is, és nem megy-e be majd
hozzá az öltözőjébe? Sőt, ha Léa korábban nem ismerte is, ugyan ki
kezeskedhetne arról, hogy a színésznő, aki mindenképpen felfigyelt rá
Balbecben, most nem ismeri fel, és nem ad neki jelt a színpadról, ami
felhatalmazza Albertine-t, hogy bejuthasson a kulisszák mögé? A veszély
nagyon is elkerülhetőnek tűnik, amint elhárult. Ez a mostani még nem hárult el,
féltem, hogy később sem múlik el, s annál rettentőbbnek láttam. S mégis,
Albertine iránt érzett szerelmemnek, mely, úgy éreztem, csaknem elenyészik,
amikor megpróbálom felfogni, fájdalmam élessége mintha valamiképpen
bizonyságát adta volna. Már nem volt gondom semmi másra, csakis arra
gondoltam, milyen eszközökkel akadályozzam meg, hogy barátnőm ott
maradjon a Trocadéróban, bármilyen összeget felajánlottam volna Léának, hogy
ne menjen oda. Ha tehát annak, ami számunkra előbbre való, inkább adjuk
tanújelét tényleges tetteinkkel, mint az elvont gondolattal – nyilvánvalóan
szerettem Albertine-t. De a szenvedés újraéledése nem szilárdította meg bennem
barátnőm képét. Úgy lett bajom okozója, mint valami istenség, aki láthatatlan
marad. Ezer eshetőséget latolgatva próbáltam védekezni a gyötrelem ellen
anélkül, hogy ettől magát a szerelmet átéreztem volna.
Először is meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Léa valóban elmegy a
Trocadéróba. Miután a tejeslányt útjára bocsátottam, felhívtam Blochot, aki
szintén ismerte Léát, hogy tőle tudakozódjam a dologról. Bloch nem tudott
semmiről, és érezhetően csodálkozott, hogy ilyesmi iránt érdeklődöm. Gyorsan
kell cselekednem, gondoltam, Françoise már felöltözött, én viszont még nem, s
amíg én magam felkeltem, autót hívattam vele, hogy ő menjen el a Trocadéróba,
váltson jegyet, kutassa fel Albertine-t a teremben, és adja át neki rövid
levelemet. Ebben az állt, hogy nagyon feldúlt egy másik levél, amelyet frissen
kaptam, attól a bizonyos hölgytől, aki miatt, mint azt barátnőm is tudja, annyira
boldogtalan voltam egy balbeci éjszakán. Emlékeztettem arra, hogy akkor
másnap szemrehányást tett, amiért nem hívattam át. Így most megengedem
magamnak – mondtam –, hogy arra kérjem, áldozza fel értem a matinét, és jöjjön
értem, levegőzzünk egy kicsit együtt, hogy megkíséreljem összeszedni magamat.
Mivel azonban nekem meglehetősen sok időbe telik még felöltöznöm és
elkészülnöm, örömet szerezne azzal, ha élne az alkalommal, hogy Françoise vele
van, és elmenne a Trois Quartiers-ba (lévén ez az áruház kisebb, kevésbé
nyugtalanított, mint a Bon Marché), hogy megvegye a fehér tüllkendőt, amelyre
szüksége van.
Levelem valószínűleg nem volt haszon nélküli. Az igazat szólva, mit sem
tudtam arról, hogy mit tett Albertine, amióta ismerem, vagy akár azelőtt.
Beszélgetés közben azonban barátnőm (aki, ha szóba hoztam volna a dolgot,
mondhatta volna éppen, hogy én hallottam rosszul) néha ellentmondásokba
keveredett, majd kijavította magát, ami az én szememben éppoly perdöntőnek
látszott, mint egy tettenérés, mégis kevésbé volt felhasználható ellene, aki
valahányszor, amikor mint egy gyereket csaláson kapták, ezzel a hirtelen
stratégiai korrekcióval elejét vette kegyetlen támadásaimnak, és a maga javára
fordította a helyzetet. Kegyetlen támadások – számomra azok. Albertine, nem
stilisztikai kifinomultságból, hanem elszólásait helyrehozandó, afféle hirtelen
szintaktikai bakugrásokkal élt, melyek egy kissé a nyelvtudósok által
anakolutiának vagy nem is tudom, minek nevezett alakzatra emlékeztettek.
Amikor, nőkről beszélve, megfeledkezett magáról, és azt mondta: „Emlékszem,
legutóbb velem is...” majd egyszerre, egy sóhajnyi szünet után, a „velem is”
helyébe „egy nő” lépett, s valami olyasmiről esett szó, amit ő, Albertine ártatlan
sétálóként pillantott meg, és semmiképpen nem ő cselekedett. Már nem ő volt az
alany. Szerettem volna pontosan felidézni a mondat kezdetét, hogy ha már
barátnőm meghátrált, én következtessem ki, mi lett volna a befejezés. Mivel
azonban erre a befejezésre vártam, nem emlékeztem tisztán a kezdetre, amelyet
talán az arcomra kiülő érdeklődés miatt terelt más mederbe, s továbbra is
szorongtam amiatt, amit valójában gondolt, és ami az igazi emlék lehetett.
Szeretőnk hazugságának kezdetével sajnos éppen úgy áll a dolog, mint tulajdon
szerelmünk vagy valamely elhivatottság kezdetével. Az ilyesmi úgy alakul ki,
úgy áll össze, hogy mi magunk észre sem vesszük. Amikor megpróbálunk
visszaemlékezni, hogyan is kezdődött szerelmünk egy nő iránt, már szerelmesek
vagyunk belé; ha korábban ábrándoztunk, nem gondoltunk arra: ez már a
szerelem előjátéka, vigyázat! Az ábrándok rajtaütésszerűen törtek előre, alig
vettünk tudomást róluk. Hasonlóképpen, néhány viszonylag ritka esettől
eltekintve, korántsem csak az elbeszélés könnyebb érthetősége kedvéért
állítottam gyakorta szembe Albertine valamely hazugságát (azonos témáról
elhangzott) első állításával. Erre az első állításra, mivel nem láttam a jövőbe, és
nem sejtettem, milyen ellentmondó kijelentés lesz majd a párja, gyakran nem
figyeltem fel, bár fülem kétségtelenül hallotta, de anélkül, hogy kiemeltem volna
Albertine szavainak folyamából. Később, a nyilvánvaló hazugsággal
szembesülve vagy szorongató kétségemben szerettem volna felidézni; de hiába,
nem figyelmeztettem emlékezetemet időben; úgy vélte, felesleges másolatot
őriznie.
Françoise lelkére kötöttem, hogy amikor kihívta Albertine-t a teremből,
értesítsen telefonon, és hozza haza barátnőmet, akár tetszik neki, akár nem. „Már
csak az hiányzik, hogy ne tessen neki, hogy az úrral lehet” – felelte Françoise.
„Csakhogy én nem tudom, hogy annyira szeret-e velem lenni.” „No, akkor aztán
igazán hálátlan lenne” – mondta erre Françoise, akiben Albertine annyi év után
ugyanazt a gyötrő irigységet ébresztette, mint amit hajdan Eulalie okozott neki
nagynéném mellett. Mivel nem tudta, hogy Albertine nem maga kereste a
mellettem betöltött helyet, hanem én akartam, hogy így alakuljon (amit
hiúságból és azért, hogy Françoise-t dühítsem, jobban szerettem eltitkolni előle),
Françoise csodálta barátnőmet ügyességéért és irtózott tőle; ha a többi cselédnek
beszélt róla, csak „komédiásnőnek”, „szédítőnek” nevezte, aki azt csinál velem,
amit akar. Még nem mert nyílt háborút indítani ellene, jó képet vágott hozzá, és
fölemlegette előttem saját szolgálatait, melyeket kettőnk kapcsolata érdekében
tett, mivel úgy gondolta, nekem nem érdemes szóvá tennie semmit, úgysem érne
el vele eredményt, ám csak a kedvező alkalmat leste; ha pedig egyszer
megérezné, hogy rés támadt Albertine állásain, megfogadta, hogy ő azt majd
szépen kitágítja, és egészen elválaszt minket egymástól. „Igazán hálátlan?
Ugyan, dehogy, Françoise, úgy vélem, én vagyok a hálátlan, maga nem is tudja,
milyen jó hozzám a kisasszony! (Olyan jólesett a szeretett férfit játszanom!)
Induljon gyorsan!” „Máris ügetek, méghozzá presto.”
Lánya hatása kezdte kissé átalakítani Françoise szókincsét. Így veszíti el
tisztaságát minden nyelv új kifejezések befogadásával. Françoise stílusának –
melyet fénykorában ismertem meg – e hanyatlásában közvetve egyébként én is
ludas voltam. Françoise lánya nem alacsonyította volna a legócskább zsargonig
édesanyja klasszikus veretű nyelvezetét, ha mindig csak szülőföldjük tájnyelvén
beszélt volna vele. Lemondani sosem mondott le erről, és ha mindketten a
közelemben voltak, és valami titkos megbeszélnivalójuk volt, ahelyett hogy
bezárkóztak volna a konyhába, a szobám kellős közepén a leggondosabban
bezárt ajtónál is áthatolhatatlanabb védőfallal vették magukat körül, mert
tájnyelvükre váltottak. Csak gyanítottam, hogy anya és leánya nem mindig éltek
teljes békességben, már ha abból ítéltem, hogy milyen gyakorta hangzik el az
egyetlen szó, amelyet felismerek: m’esasperate – [„elkeserít” – a ford.] –
(feltéve legalábbis, hogy nem én voltam az „elkeseredés” okozója). Sajnos, ha
mindig azt halljuk, végül a legismeretlenebb nyelvet is megtanuljuk. Fájlaltam,
hogy éppen a tájnyelv volt az, mert lassacskán elsajátítottam, és ennyi erővel
perzsául is ugyanígy megtanultam volna, ha Françoise ezen a nyelven fejezte
volna ki magát. Amikor azután Françoise észrevette előrehaladásomat, hiába
gyorsította fel a beszédtempóját, és a lánya is vele, semmire sem mentek. Az
anya előbb mélységesen elszomorodott azon, hogy megértem a tájnyelvüket,
azután örült, ha így hallott beszélni. Az igazat szólva ez az öröm merő gúny volt,
mert lassan ugyan eljutottam odáig, hogy a kiejtésem csaknem olyan volt, mint
az övé, ő mégis úgy találta, hogy kettőnk kiejtését egy világ választja el, és azon
sajnálkozott, hogy nem találkozik már földijeivel, akikre hosszú évek óta nem is
gondolt soha, s akik, mint állította, a hasukat fognák a nevetéstől – és ez örömére
szolgált volna –, ha hallanák, mennyire pocsékul beszélem a nyelvüket. Már a
gondolat is vidámsággal és sajnálkozással töltötte el, felemlegette egyik-másik
parasztembert, akinek a könnye potyogott volna nagy nevettében. Mindenesetre,
semmiféle öröm nem oldotta afeletti szomorúságát, hogy bármily gyatra is a
kiejtésem, a megértéssel nincs gondom. A kulcsok feleslegessé válnak, ha az,
akit ki akarunk zárni, tolvajkulcshoz vagy feszítővashoz folyamodhat. Mivel a
tájnyelv ily módon értéktelenné vált a védekezésben, Françoise azt a francia
köznyelvet kezdte beszélni lányával, amely hamarosan a leghanyatlóbb
korszakokéra emlékeztetett.
Én készen álltam, Françoise még nem telefonált; induljak el vagy várjak? De
ki tudja, megtalálja-e egyáltalán Albertine-t? Nincs-e már Albertine a kulisszák
mögött? És ha Françoise rá is talál, hajlandó lesz-e majd hazajönni vele? Fél óra
múlva felcsörgött a telefon, és szívemben kavargó ütközetet vívott a reménység
az aggodalommal. Egy telefonközpontos parancsának engedelmeskedve a
hangok repülő százada juttatta el hozzám villámsebesen a telefonkezelő szavait,
nem is Françoise-éit, aki valamely ősi félénkség és mélabú miatt, ami nem
engedte, hogy az atyái által még nem ismert tárgyhoz nyúljon, inkább
merészkedett volna a ragályosok közé, mint hogy egy telefonkagylóhoz
közelítsen. Françoise a belső folyosón talált Albertine-re, aki egyedül volt, és
csak azért ment vissza a terembe, hogy megmondja Andrée-nak, nem marad
tovább, majd mindjárt csatlakozott Françoise-hoz. „Nem volt mérges? Ó,
bocsánat! Kérdezze meg a hölgyet, nem volt-e mérges a kisasszony?...” „A hölgy
azt mondja, mondjam meg, hogy nem, szó sincs róla, épp ellenkezőleg; vagy
legalábbis, ha nem örült, akkor sem mutatta. Most indulnak a Trois Quartiers-ba,
és kettőkor otthon lesznek.” Mindjárt megértettem, hogy ez a kettő három órát
jelent, hiszen két óra már elmúlt. Csakhogy Françoise egyik különös, állandó,
gyógyíthatatlan gyengéje volt, s az ilyet már betegesnek mondjuk, hogy sosem
tudta pontosan megnézni az órát vagy megmondani az időt. Ha például ránézett
az órájára, ami éppen kettőt mutatott, és ő azt mondta: egy óra van, vagy három
óra van, sosem tudtam rájönni, hogy a jelenség oka Françoise látásában,
gondolkodásában vagy fogalmazásmódjában keresendő-e, az egyedüli
bizonyosság az volt, hogy ez a jelenség mindig bekövetkezett. Az emberiség
igen öreg. Az öröklődés, a keresztezések leküzdhetetlen erőt adtak a rossz
szokásoknak, a hibás beidegződéseknek. Van, aki tüsszög és hörög, mert egy
rózsatő mellett megy el; van, aki kiütést kap a friss festés szagától; sokakat
kólika gyötör, ha utazniuk kell, és tolvajok unokái, akik maguk dúsgazdagok és
bőkezűek, képtelenek megállni, hogy meg ne lopjanak minket ötven frankkal.
Ha pedig megkíséreltem rájönni, miért képtelen Françoise a pontos időt
megmondani, tőle ugyan semmiféle felvilágosításra sem számíthattam ez
ügyben. Mert bármennyire dühbe gurultam is rendszerint ezektől a pontatlan
válaszoktól, Françoise sem mentegetőzni nem próbált tévedése miatt, sem
magyarázkodni. Némán állt, mintha nem is hallaná, amit mondok, s ezzel
végképp elkeserített. Szerettem volna valami magyarázatot hallani, ha másért
nem, hát azért, hogy visszaverjem; de semmi, csupán közönyös hallgatás. Ami
ezt a mostani esetet illeti, legalább kétség sem fért hozzá, hogy Albertine három
órakor fog hazaérkezni Françoise-zal, és nem találkozik sem Léával, sem a
barátnőivel. Így hát, mivel a veszély, hogy újra felveszi velük a kapcsolatot,
immár elhárult, rögtön el is veszítette szememben a jelentőségét, s amikor
láttam, milyen könnyen hárult el, csodálkoztam, miért is hittem korábban, hogy
sehogyan sem tudom majd elhárítani. Buzgó hála fogott el Albertine iránt, aki –
most már láttam – nem Léa barátnőinek kedvéért ment a Trocadéróba, azzal
pedig, hogy egyetlen jeladásomra otthagyta a műsort és hazajön, megmutatta,
hogy most és a jövőben is hozzám tartozik, szorosabban, mint gondolnám.
Hálám csak erősödött, amikor egy kerékpáros küldönc levélkét hozott Albertine-
től, melyben arra kért, legyek türelemmel, s melyben a rá oly jellemző kedves
kifejezéseket olvastam: „Édes-kedves Marcelem, én nem leszek olyan gyors,
mint ez a biciklista, akitől szívesen elszedném a bringáját, hogy hamarabb ott
lehessek maga mellett. Hogyan is hiheti, hogy mérges lettem, és bármi is
élvezetesebb lehet számomra, mint az, ha magával vagyok? Csuda jó lenne, ha
kettesben mennénk valahová, ennél jobb már csak az lehetne, ha mindig
kettesben mennénk mindenhová. Ugyan miféle gondolatokat forgat a fejében?
Mennyire Marcel! Mennyire Marcel! Szívből az Öné: Albertine-ed.”
Még a ruhák is, amelyeket neki vettem; a jacht, amelyről meséltem neki, a
Fortuny-féle köntösök – mindez Albertine engedelmességének nem jutalma,
hanem kiegészítője volt, s most mindet kitüntető kegynek láttam, amit én
gyakorlok; hiszen az úr feladatai és terhei is részei uralkodásának, és éppúgy
meghatározzák, igazolják, mint a jogai. S épp ezek a jogok, melyeket Albertine
is elismert, határozták meg pontosan terheim valódi jellegét: Albertine az én
asszonyom volt, aki az első hívó szóra, melyet hirtelen utánaküldtem,
engedelmesen azt üzente telefonon, hogy máris jön, hagyja, hogy hazahozzák.
Nagyobb úr voltam, mint hittem. Nagyobb úr, azaz nagyobb rabszolga. Már
egyáltalán nem vártam türelmetlenül, hogy viszontlássam Albertine-t.
A biztos tudat, hogy most éppen vásárol Françoise-zal, és haza is jön vele
nemsokára – bár ezt az időpontot szívesen halogattam volna –, mint valami
ragyogó és békés csillag világította be azt az időt, amely most már sokkal
nagyobb örömöt jelentett volna akkor, ha egyedül tölthetem. Albertine iránti
szerelmem tette, hogy felkeltem, és elkészültem a sétára, azt azonban nem
engedi majd, hogy élvezzem ezt a sétát. Arra gondoltam, hogy vasárnap lévén
bizonyára kis munkáslányok, midinettek és kokottok korzóznak a Bois-ban. És a
midinettek és kis munkáslányok szavakra felötlő (ahogyan ez gyakran megesett
velem egy-egy tulajdonnév, egy fiatal lány neve kapcsán, amit egy báli
beszámolóban olvastam) fehér ruhaderék, kurta szoknya képe – melyek mögé
egy ismeretlen teremtést képzeltem, aki szerethetne – önmagában is elég volt
ahhoz, hogy kívánatos nőket eszeljek ki, és magamban azt gondoltam: „Milyen
csinosak is lehetnek!” De mit érek vele, ha azok, hiszen nem egyedül indulok
sétálni?
Kihasználva, hogy most még magam vagyok, félig behúzva a függönyöket,
hogy a nap ne zavarjon a kottaolvasásban, a zongorához ültem, találomra
kinyitottam a kottatartóra tett Vinteuil-szonátát[755], és játszani kezdtem; mivel
Albertine érkezése még váratott magára egy kicsit, de annál biztosabb volt,
megvolt az időm és a szellemi nyugalmam is. Amint úgy ölelt körül közeli
hazatértének teljes biztonsága és az engedelmességébe vetett bizalom, mint a
kintinél semmivel sem kevesebb meleget sugárzó belső fény üdvözült
boldogsága, ura voltam gondolataimnak, egy pillanatra el tudtam szakítani
Albertine-től, és a Szonátára irányítottam őket. És még a szonátában sem arra
figyeltem, mennyivel jobban kötődik most a gyönyör, illetve a szorongás
motívumának összekapcsolása ahhoz a szerelemhez, amelyet Albertine iránt
érzek, s amelyből a féltékenység oly hosszú-hosszú ideig hiányzott, hogy
Swann-nak még azt mondhattam, nem ismerem ezt az érzést. Nem, most más
szempontból vizsgáltam a darabot, önmagában, egy nagy művész alkotásaként,
és a hangok árja visszasodort a combray-i napok felé – amivel nem azt akarom
mondani, hogy Montjouvain és a méséglise-i oldal felé, hanem a Guermantes-ék
felé kerülő sétákhoz –, melyek idején én magam is művész akartam lenni. Vajon
reális dologról mondtam le, amikor valójában feladtam ezt az ambíciót?
Megvigasztalhat-e az élet a művészetért? Van-e a művészetben valami mélyebb
valóság, melyben igazi személyiségünk olyan kifejezést talál, amely az élet
történéseiben nem adatik meg neki? Hiszen mindegyik nagy művész annyira
másnak tűnik, mint a többi, s oly erősen kelti az egyediség érzetét, az
egyediségét, amelyet mi hiába keresünk a mindennapokban! Amikor éppen ezt
gondoltam, felkaptam a fejem a Szonáta egyik ütemére, amelyet pedig korábban
is jól ismertem, ám figyelmünk néha más megvilágításban mutat régóta ismert
dolgokat is, amelyeken olyasmit veszünk észre, amit korábban soha nem láttunk
meg. Amint ezt az ütemet játszottam, s jóllehet Vinteuil álma, amit
megfogalmazott benne, nagyon is távol állt Wagnertől, nem tudtam megállni,
hogy azt ne suttogjam: „Trisztán”[756] a család régi barátjának mosolyával, aki
mintha a nagyapára ismerne az unoka egy hangsúlyában, gesztusában, az
unokáéban, aki nem is ismerte a nagyapját. S ahogy ilyenkor fényképet veszünk
elő, hogy pontosabban láthassuk a hasonlóságot, kitettem a kottatartóra a
Vinteuil-szonáta fölé a Trisztán partitúráját, amelyből épp aznap játszottak
részleteket a Lamoureux-zenekar délutáni koncertjén. A bayreuthi mester iránti
csodálatomban nyoma sem volt azok aggályainak, akiknek, mint például
Nietzschének, a kötelesség azt diktálja, hogy – a művészetben éppúgy, mint az
életben – meneküljenek a szépség kísértésétől, s akik elszakadnak a Trisztántól,
megtagadják a Parsifalt[757] és szellemi aszketizmusukban, önsanyargatások
során át, a legvéresebb kálváriát járva jutnak el A longjumeau-i postakocsi[758]
tiszta megismerésének és maradéktalan csodálatának magaslatára.
Végiggondoltam mindazt, ami Wagner művében reális, újra átfutottam a makacs
és tünékeny témákat, amelyek egy-egy felvonásban felbukkannak, s csupán azért
távolodnak el, hogy majd visszatérjenek, néha a messzeségből szólnak,
elcsitultan, majdnem elszakadnak tőlünk, máskor pedig, miközben továbbra is
körvonalazatlanok maradnak, oly sürgetők, oly közeliek, oly mélyről jövők, oly
szervesek, olyannyira a test részei: azt mondhatnánk, nem egy motívum
visszatérései, hanem inkább egy idegfájdaloméi.
A zene, ebben igencsak különbözően Albertine társaságától, segített
alászállnom önmagamba, saját bensőm mélyén újdonságra találnom: arra a
változatosságra, amelyet hiába kerestem az életben, az utazásban, bár az utána
való vágyakozás megadatott nekem ebben a hangzó áramban, melynek
napsütötte hullámai ott enyésztek el előttem. Kettős sokféleségként. Ahogyan a
spektrum kivetíti elénk a fény összetevőit, egy Wagner harmóniái, egy Elstir
színei betekintést engednek másvalaki érzéseinek olyasfajta kvintesszenciájába,
amelyhez a másik iránt érzett szerelem nem tud eljuttatni. És sokféleségre lelünk
a művön belül is, annak az egyetlen módszernek köszönhetően, amellyel valóban
sokfélék lehetünk: különféle személyiségek egyesítése révén. Ott, ahol egy
jelentéktelen muzsikus úgy véli, egy lovászfiút vagy egy lovagot fest le, s
közben egyazon zenét szólaltat meg velük, Wagner más és más valóságot jelenít
meg, s valahányszor a lovászfiú feltűnik a színen, a figura mindig egyedi,
bonyolult és egyszerű egyszerre, a vidám és a feudális szólamvezetés
ütköztetésével írja be magát a hangok határtalan birodalmába. Ebből ered hát
ennek a zenének a teljessége, mely valójában megannyi zenéből tevődik össze, s
ezek mindegyike különálló lény. Különálló lény, vagy a természet egy-egy
pillanatnyi arca keltette benyomás. Még ami a leginkább független az általa
kiváltott érzelemtől, az is megőrzi külső, tökéletesen körvonalazott realitását:
egy madár dala, egy vadász kürtjének zendülése, a dal, amelyet egy pásztor
játszik tilinkóján – mind-mind kirajzolja hangzó sziluettjét a horizonton. Persze
Wagner azon volt, hogy ezt a sziluettet közelebb hozza, megragadja, beépítse a
zenekari hangzásba, alárendelje a magasabb rendű zenei gondolatoknak, de
egyben tiszteletben tartotta alapvető eredetiségét, mint a teknőfaragó a munkába
vett fa rostjait és egyedi lényegét.
De – gondoltam – ezek a művek – amelyekben a cselekmény és a szereplők
mellett, akik sohasem puszta személynevek, a természet szemlélésének is jut
szerep – minden gazdagságuk ellenére osztoznak abban a jellegzetességben is,
hogy bármily csodálatosak ugyan, sosem teljesek, és ez minden XIX. századi
nagy műalkotásnak sajátja; a XIX. századiaké, melynek legnagyobb írói
elhibázták a könyveiket, de mivel látták magukat munka közben, mintha
egyszerre lennének annak alkotói és bírái, ebből az önszemlélésből új szépséget
merítettek, a művön kívülit és felette állót, mely visszamenőleg olyan egységet,
olyan nagyságot parancsolt e műre, amely nincsen meg benne. Ha nem térünk is
ki arra, aki utólag látott regényeiben Emberi színjátékot[759] és azokra sem, akik
különálló költeményeket vagy esszéket a Századok legendája[760] vagy Az
emberiség bibliája[761] címmel gyűjtöttek egybe, nem mondhatjuk-e mégis, hogy
az utóbbi nagyszerűen megtestesíti a XIX. századot, s hogy az, ami Michelet
írásaiban a legszebb, nem annyira magukban a művekben keresendő, hanem
abban a viszonyban, amelyben az író saját életművével áll, tehát nem a
Franciaország történetében vagy A forradalom történetében, hanem a két
könyvhöz írott előszavakban? A két előszóban, azaz olyan lapokon, melyek a
művek után születtek, mintegy áttekintésként, amelyeket imitt-amott még ki kell
egészíteni néhány, szokásosan a „Kell-e mondanom?” fordulattal kezdődő
mondattal, ahol ez a kérdés nem tudósi elővigyázatosság, hanem a muzsikus
kadenciája. A másik muzsikus, az, aki ebben a percben gyönyörködtetett,
Wagner, fiókja mélyéről bányászott elő egy gyönyörű darabot, hogy mint
utólagos nézőpontból szükséges témát építse be egy olyan műbe, amelyre nem is
gondolt, amikor ez a darab született; s aki, miután megkomponálta első
mitologikus operáját, majd a másodikat, majd a többit, s egyszerre rádöbbent,
hogy Tetralógiát alkotott, valami olyan mámort érezhetett, mint Balzac, amikor a
kívülálló és a szülőapa szemével egyszerre tekintett végig munkáin, s az
egyikben raffaellói tisztaságot, egy másikban az Evangélium egyszerűségét
fedezte fel, és amint így, a visszatekintő megvilágosodás fényében látta őket,
hirtelen eszébe ötlött, hogy szebbek lesznek ciklusba gyűjtve, melyben
ugyanazok a szereplők térnek vissza, s ezzel az összekapcsolással az utolsó, a
legfenségesebb ecsetvonást tette művéhez. Utólagos egység, mégsem mesterkélt,
hiszen akkor már porrá omlott volna, mint középszerű írók megannyi kimódolt
rendszere, [762] melyben a szerzők címek és alcímek egész seregével akarják azt
a látszatot kelteni, hogy mindvégig egyetlen, magasabb rendű célt tűztek ki
maguk elé. Nem mesterkélt egység, sőt talán még valódibb attól, hogy utólagos,
hogy pillanatnyi ihlet szülötte, így tárul fel az egyes részek között, melyek már
csak az összekapcsolásra várnak, addig nem sejtett, tehát létfontosságú, nem
logikai egység; nem száműzte a sokféleséget, nem hűtötte le a megvalósítást.
Olyan (most azonban a műegészre érvényesen), mint egy önmagában, egyetlen
sugallatra, és nem holmi tézis mesterkélt kifejtéseként komponált darab, amely
egyszerre beépül a műbe. Az Izolda visszatérését megelőző nagy zenekari rész
előtt maga a mű vonzotta magához a pásztor félig-meddig már elfelejtett
tilinkódalát. És kétségtelen, hogy amiképpen a zenekari hangzás feldúsul a hajó
közeledtére, amikor bekebelezi a tilinkóhangokat, átalakítja, tulajdon
mámorához társítja őket, megtöri a ritmusukat, világosabbá teszi hangszínüket,
felgyorsítja a tempójukat, sokszorosra gazdagítja hangszerelésüket, úgy
örvendezett nyilván Wagner is, amikor felfedezte emlékezetében a pásztor dalát,
beépítette a műbe, megadta neki teljes jelentését. Ez az öröm amúgy nem hagyja
el soha. Bármilyen szomorú legyen is a poéta-Wagner, mindig megvigasztalja,
felülkerekedik szomorúságán – azaz sajnos kissé le is rontja – a teremtő ember
ujjongása. Most azonban – legalább annyira, mint az imént felfedezett egybeesés
a Vinteuil-frázis és Wagneré között – felkavart ez a vulcanusi ügyesség. Talán
éppen ez teremti meg a nagy művészeknél az alapvető, öntörvényű eredetiség
illúzióját, mely egy több mint emberi valóság tükrözésének tetszik, valójában
azonban szorgos munka szüleménye? Ha a művészet csupán ennyi, akkor nem
valóságosabb, mint az élet, nekem pedig nem volt különösebb sajnálnivalóm.
Tovább zongoráztam a Trisztánt. A hangok falán keresztül, mely Wagner és
közém állt, hallottam, amint a zeneszerző ujjong, hív, hogy osztozzam az
örömében, hallottam, amint Siegfried halhatatlan ifjonti nevetése és
kalapácsütései egyre erősödnek; s minél csodálatosabban kovácsolódtak ki ezek
a frázisok, a munkás kéz mesterségbeli jártassága annál inkább hozzásegítette
őket ahhoz, hogy szabadabban rugaszkodjanak el a földtől, madarakként, melyek
nem Lohengrin hattyújához hasonlók, hanem ahhoz a repülőgéphez, amelyet
Balbecben láttam, amint energiáját emelkedéssé alakította, a hullámok felett
lebegett, majd az égbe veszett. Talán, ahogyan a legmagasabbra emelkedő, a
leggyorsabban repülő madaraknak nagyobb, erősebb a szárnyuk, a végtelen
feltárásához is ilyen valóban materiális szerkezetekre volt szükség, efféle
százhúsz lóerős, Mystère márkájú gépekre, amelyekben, bármily magasra
szállunk is, nemigen tudjuk a tág tér csendjét élvezni a motor erőteljes zúgásától!
Nem tudom, hogy eddig zenei emlékek között kalandozó ábrándjaim hogyan
terelődtek át korunk legjobb zenei előadóművészeire, akik közé némi túlzással
Morelt is soroltam. Gondolataim hirtelen vargabetűt írtak le, és Morel jellemén,
e jellem bizonyos sajátosságain kezdtem töprengeni. Amúgy – és ez
hozzájárulhatott, ám nem volt összetéveszthető a neuraszténiával, mely gyötörte
– Morelnek szokása volt az életéről mesélni; de olyan sötétbe boruló képet adott
róla, hogy nehezen lehetett bármit is kivenni a szavaiból. Így például akármikor
Charlus úr rendelkezésére állt, azzal a feltétellel, hogy az estéi szabadok
maradnak, mert vacsora után algebraórákat óhajt venni. Charlus úr beleegyezett,
de azt kérte, hadd találkozzanak az órák után. „Lehetetlen, ez régi itáliai
festmény” (e tréfának ebben az áttételben nincs semmi értelme; mivel azonban
Charlus úr elolvastatta Morellel az Érzelmek iskoláját[763] melynek utolsó előtti
fejezetében Frédéric Moreau szájából hangzik el a fenti mondat, Morel azóta
viccből soha ki nem ejtette a „lehetetlen” szót anélkül, hogy hozzá ne fűzte
volna: „ez régi itáliai festmény”), „az óra gyakran igen későig tart, s már így is
nagyon nagy fáradság a professzornak, aki természetesen megbántódna...” „De
hiszen semmi értelme órákat venni: az algebra nem olyan, mint az úszás, vagy
mint az angol, könyvből is éppoly jól megtanulható” – vágott vissza Charlus úr,
aki az algebraórában mindjárt azoknak a képeknek egyikét ismerte fel,
amelyeken sehogy sem lehet kiigazodni. Morel netán egy nővel hált, vagy ha
nem egyenes úton akart pénzhez jutni, a titkosrendőrséggel működött együtt, és
annak ügynökeivel indult küldetésbe, vagy ki tudja?, talán még ennél is
rosszabb: egy dzsigolóra várt, akire egy nyilvánosházban még szükség lehet.
„Sőt könyvből sokkal könnyebb – felelt Morel Charlus úrnak –, mert az
algebraórából egy kukkot sem érteni.” „Akkor miért nem tanulsz inkább nálam,
akinél minden kényelmed megvan?” – mondhatta volna erre Charlus úr, de
óvakodott tőle, mert tudta, hogy a képzeletbeli algebrakurzus azonnal kötelező
tánc- vagy rajzórává alakulna át, az esti órák szabadon hagyásának
követelménye viszont változatlanul megmaradna. Charlus úrnak azonban rá
kellett jönnie, hogy – legalábbis részben – tévedett; Morel gyakran foglalta el
magát nála egyenletek megoldásával. Charlus úr persze megjegyezte, hogy egy
hegedűsnek semmi szüksége az algebrára. Morel azzal riposztozott, hogy az
algebra mulatság, amivel elütheti az időt és leküzdheti a neuraszténiáját.
Kétségtelen, hogy Charlus úr megpróbálhatott volna utánajárni, megtudni, mik is
valójában ezek a rejtélyes és létfontosságú algebraórák, amelyek csak éjnek
idején látogathatók. De Charlus úrnak nem volt elég ideje Morel minden
elfoglaltságát felgöngyölíteni, túlságosan lekötötte a magáé a társaságban.
Látogatóba ment és látogatókat fogadott, eljárt a klubba, vacsorameghívásoknak
tett eleget, színházba ment; mindezek miatt nem tudott ilyesmire gondolni,
ahogy arra a kegyetlen és egyben alattomos gonoszságra sem, amelyet Morel –
mint beszélték – ki-kimutatott s ugyanakkor leplezett is a változó miliőkben, a
különböző városokban, amerre megfordult, s ahol csak megborzongva, fojtott
hangon beszéltek róla, és semmit sem mertek mesélni.
Sajnos az egyik efféle gonoszul ideges kitörésének én is fültanúja lehettem
ezen a napon, miután felálltam a zongorától, és lebaktattam az udvarba, hogy
Albertine elé menjek, aki sehogy sem akart megérkezni. Amint Jupien boltja elé
értem, ahol Morel kettesben volt azzal a nővel, aki, úgy véltem, hamarosan a
felesége lesz, a hegedűs éppen torkaszakadtából ordított, s a hanghordozása,
amit eddig nem ismertem, mert általában elfojtotta, parasztos volt, és
hihetetlenül furcsa. Szavai sem voltak kevésbé azok, már csak hibás
franciaságuk miatt sem, de a hegedűs semmit sem tudott hibátlanul. „Kifelé
innén, rossz lotyója, rossz lotyója, rossz lotyója” ismételgette a szegény
kislánynak, aki először nyilván nem is értette, mit akar tőle a férfi, majd
reszketve és büszkén, dermedten állt előtte. „Azt mondtam, kifelé innén, rossz
lotyója, rossz lotyója; kerítse elő a bácsikáját, hogy megmondjam neki, kicsoda
maga, büdös kurva.” Épp ebben a pillanatban egy hang csendült fel az udvarban,
Jupiené, aki egyik barátjával csevegve tartott hazafelé, s mivel tudtam, hogy
Morel a végtelenségig gyáva, feleslegesnek ítéltem, hogy egyesítsem erőimet
Jupienével és a barátjáéval, akik egy másodperc múlva már a bolthelyiségben
lesznek, és visszamentem az emeletre, hogy elkerüljem Morelt, aki (bizonyára,
hogy a kicsikét megijessze, és fölébe kerekedjen valami zsarolással, aminek
talán semmiféle alapja nincsen) az imént ugyan nagyon szerette volna
előkeríttetni Jupient, most mégis hanyatt-homlok távozott, amint az udvarban
közeledni hallotta. A szavak, amelyeket idéztem, nem érzékeltetnek semmit,
bizonyára nem adnak magyarázatot arra a heves szívdobogásra, amellyel
lakásunkba visszamentem. Az élet jelenetei, melyeknek szemtanúi leszünk,
felmérhetetlen erőt merítenek abból, amit a katonák a támadási taktikában a
„rajtaütés előnyének” neveznek, és hiába áradt el bennem annyi szelíd jóérzés
attól a tudattól, hogy Albertine ahelyett, hogy ott maradt volna a Trocadéróban,
mindjárt hazajön, így is ott csengett a fülemben a tízszer elismételt: „rossz
lotyója, rossz lotyója”, ami úgy felzaklatott.
Izgatottságom lassan elcsitult. Albertine mindjárt itthon lesz. Néhány
másodperc, és már hallom is, hogy becsönget. Éreztem, hogy az életem már nem
olyan, mint lehetett volna, és attól, hogy asszonyom van, akivel, mihelyt hazaér,
elmegyek otthonról, akinek a szépítésére lassan minden időm és energiám
elmegy, már-már olyan vagyok, mint egy hosszúra nyúlt növényi szár, melyet
azonban lehúz a minden tartalékát elszívó dús gyümölcs. Az egy órával korábbi
szorongás ellenében a nyugalom, amit Albertine várható hazatérése okozott,
erőteljesebb volt, mint az, amit reggel éreztem, mielőtt barátnőm útnak indult. A
jövő előlegeként, a jövőéként, melynek barátnőm engedelmességének
köszönhetően nagyjából ura voltam, nyugalmam ellenállóbb lett, mintegy
feltöltötte és megszilárdította ez a közeledő, zavaró, elkerülhetetlen, édes
jelenlét; az a fajta nyugalom, amely szükségtelenné teszi, hogy önmagunkban
keressük a boldogságot, amely családi érzésből és házi boldogságból ered.
Családi és házias érzés volt, akárcsak az előző, amely oly végtelen békét
árasztott rám, miközben Albertine-re vártam, és az is, amelyet később éreztem,
amikor együtt sétáltunk. Barátnőm egy pillanatra lehúzta a kesztyűjét, vagy
azért, hogy megérintse a kezemet, vagy azért, hogy elkápráztasson a kisujján
látható, Bontemps-nétól kapott gyűrű, amelyen egy világos rubinlevél széles és
folyékony rétege terpeszkedett: „Már megint egy új gyűrű, Albertine!
Mondhatom, igazán bőkezű nagynénje van!” „Na nem, ez nem a nénémtől van”
– mondta nevetve. „Ezt én vettem, mivel, hála magának, sok pénzt tudok
félretenni. Azt sem tudom, kié volt azelőtt. Egy pénzszűkében lévő utazó hagyta
a szállodatulajdonosnál egy hotelben, ahol egyszer Le Mans-ban megszálltam. A
tulajdonos nem tudott mit kezdeni vele, és szívesen eladta volna olcsóbban. De
nekem még úgy is túl drága volt. Most, hogy hála magának, elegáns hölgy lett
belőlem, ráüzentem, hogy megvan-e még a gyűrűje. S lám, most itt van.” „Ez
már a sokadik gyűrűje, Albertine. Hová teszi majd azt, amit tőlem kap? Ez
mindenesetre nagyon szép; nem látom jól a rubin körül a vésetet; mintha egy
grimaszoló fejet ábrázolna. De az én szemem nem elég jó.” „Ha jobb lenne, sem
menne vele sokra. Én sem tudom kivenni, hogy mi az.”
Régen gyakorta megesett velem memoárokat, regényt olvasva, amelyekben
egy férfi mindig egy bizonyos nővel jár mindenhová, vele uzsonnázik, hogy azt
kívántam, bárcsak én is így tehetnék. Néha azt hittem, valóra válik a
kívánságom, például olyankor, amikor Saint-Loup szeretője volt velem, vele
mentem vacsorázni. Csakhogy hiába hívtam segítségemül azt a gondolatot, hogy
e percben épp annak a szerepét játszom, akit a regényben megirigyeltem, ez csak
arról győzött meg, hogy gyönyörűségemet kellene lelnem Rachel társaságában,
és nem hozta meg ezt a gyönyörűséget. Mégpedig azért nem, mert ahányszor
csak valami olyasmit akarunk utánozni, ami igazán reális volt, megfeledkezünk
arról, hogy ezt a valamit nem az utánzás vágya hozta létre, hanem egy
öntudatlan erő, amely ugyancsak reális; de ezt a különleges benyomást, melyben
akkor nem lehetett részem, bármennyire az volt is minden vágyam, hogy
gyengéd gyönyört érezzek, amiért Rachellel sétálhatok, most
megtapasztalhattam anélkül, hogy a legkevésbé is törekedtem volna rá, de
egészen más, őszinte, mély okokból; hogy csak egy példát említsek, azért, mert
féltékenységem nem engedte, hogy eltávolodjam Albertine-től, és amint képes
voltam kimenni a lakásból, azt sem, hogy egyedül engedjem sétálni. Azért csak
most éreztem így, mert az ismeret nem a külső dolgokból származik, amelyeket
meg akarunk figyelni, hanem akaratlan érzékelésekből; mert régebben hiába ült
egy nő ugyanabban a kocsiban, mint én, a valóságban nem volt mellettem, amíg
nem keltette új életre minden pillanat, mert szükségem volt rá, ahogyan most
Albertine-re, amíg pillantásom szüntelen simogatása nem élénkítette fel
folytonosan színeit, melyek állandó felfrissítésre szorulnak, amíg érzékeim,
melyek talán lecsendesültek, de emlékeznek, nem egészítették ki a színeket az
ízzel és a tapintással, amíg a féltékenység nem tartotta egyensúlyban ezt a nőt
mellettünk valamely kiegyenlített vonzerő segítségével, ami éppoly parancsoló,
mint a gravitáció törvénye. Autónk gyorsan ereszkedett lefelé a körutakon,
sugárutakon, melyeknek sorfalat álló palotái a napfény és a hideg rózsaszín
fagyában Swann-nénál tett hajdani látogatásaimat juttatták eszembe, melyeket a
lámpagyújtás órájára várva a krizantémok lágy fénye derengett be. Az autó
üvege mögött, mely éppúgy elválasztott tőlük, mintha otthon lettem volna az
ablaküveg mögött, alig volt időm, hogy megpillantsak egy-egy fiatal
gyümölcsáruslányt, a sajtbolt kiszolgálónőjét, akit a szép idő olyan fényárba
vont, mint egy hősnőt, akit vágyaim ábrándjai gyönyörűséges bonyodalmakba
sodortak egy olyan regény nyitófejezeteként, amelyet sosem ismerek meg.
Hiszen Albertine-t nem kérhettem arra, hogy álljunk meg, s máris eltűntek
szemünk elől a fiatal nők, akiknek vonásait szinte meg sem nézhettem
magamnak, akiknek frissességét alig simíthattam meg a szőkéllő párában, mely
alakjukat körülölelte. A heves érzelem, mely elfogott, ahogy ránéztem egy
borkereskedő lányára, aki a pénztárban ült, vagy egy mosónőre, amint az utcán
beszélgetett, az a hirtelen érzés volt, amellyel az istennőkre ismerünk. Amióta az
Olümposz kihalt, lakói leszálltak a földre. És amikor a festők egy mitológiai
tárgyú képhez alacsony sorból való, a legközönségesebb mesterségeket űző
lányokat választottak Vénusz vagy Cérész alakjához modellt állni, semmiféle
szentségtörést sem követtek el, éppenséggel csak felruházták őket az isteni lét
attribútumaival, visszaadták nekik ezeket az attribútumokat, amelyektől
megfosztattak. „Milyen volt a Trocadéro, kis bolondom?” – „Borzasztóan
örülök, hogy otthagytam a maga kedvéért. Ha jól tudom, Davioud[764] tervezte.”
„Nicsak, hogy kikupálódott az én kis Albertine-em! Tényleg Davioud tervezte,
de én már elfelejtettem.” „Miközben maga alszik, én a maga könyveit
olvasgatom, nagy lajhár. Mint műalkotás meglehetősen pocsék, nemde?” „No
látja, kicsikém, maga olyan villámgyorsan változik, és olyan eszes lesz (ami igaz
is volt, és ráadásul csöppet sem bántam, hogyha másért nem is, legalább ezért
elégedett lehet, és elmondhatja, hogy nem volt egészen kárbaveszett idő, amelyet
nálam töltött), hogy ha kell, olyan dolgokat is elmondok magának, amelyeket
általában tévedésnek tartanának, és amelyek annak az igazságnak a részei,
amelyet keresek. Tudja, mi az az impresszionizmus?” „Nagyon is.” „Nos!
Figyeljen jól, hogy mit is akarok mondani: emlékszik a Marcouville
l’Orgueilleuse-i templomra, amit Elstir azért nem szeretett, mert új? Nem mond-
e kissé ellent tulajdon impresszionizmusának, amikor így kiemeli az épületeket
az általános benyomásból, melynek részei, kivonja őket a fényből, amelyben
feloldódnak, és régészként csakis a bennük rejlő értéket vizsgálja? No és amikor
fest, egy kórház, egy iskola, egy plakát a falon nem ugyanolyan értékes-e az
egységes és oszthatatlan képben, mint a mellette álló, felbecsülhetetlen
székesegyház? Emlékezzen csak, hogy izzott a napfényben a homlokzat, hogy
úszott a marcouville-i szentek alakja a fényben! Mit számít, hogy egy épület új-
e, ha réginek látszik, vagy akár ha nem látszik is annak? A régi negyedek
poézisét az utolsó cseppig kimerítették már, de vannak tehetős polgárok számára
újonnan épített házak az új negyedekben, amelyeknek vakítóan fehér köveit csak
az imént fűrészelték tömbökbe; ezek a házak talán nem hasítanak a júliusi dél
perzselő levegőjébe – azokban az órákban, amikor a kereskedők hazamennek
ebédre a külvárosokba – ugyanolyan fanyar kiáltással, mint amilyen a
cseresznyék szaga, melyek arra várnak, hogy asztalra kerüljön az ebéd az
elsötétített ebédlőben, ahol a késtartó üvegprizmák tarka fényekben játszanak,
méghozzá nem kevésbé szépekben, mint a chartres-i üvegablakok?” „Ó, hogy
maga milyen kedves! Ha valaha eszes nő lesz belőlem, azt csakis magának
köszönhetem!” „Ugyan miért fordítsuk el tekintetünket szép időben a
Trocadéróról, amelynek zsiráfnyakú tornyai a paviai Certosa-kolostort idézik?”
„Amint lenéz a dombtetőről, nekem is eszembe juttatott egy Mantegna[765]-
reprodukciót, amelyet magánál láttam, a Szent Sebestyént, azt hiszem, ahol a
háttérben egy város terül el félkörívben, s ahol megesküdnék, hogy a Trocadérót
látom.” „Na ugye! De hogy került a kezébe a Mantegna-reprodukció? Maga
egészen elképesztő!”
Már egyszerűbb negyedekben jártunk, ahol minden egyes pult mögül egy-egy
szolgáló-Vénusz meredezett, s ettől a pult mintegy külvárosi oltárrá lett,
melynek lábánál szívesen éltem volna le az életemet.
Mint amikor valaki korai halálának előestéjét éli, számba vettem mindazokat a
gyönyöröket, amelyektől megfosztott a lezárt határ, amit Albertine szabott
szabadságomnak. Passyban, a nagy tolongás miatt, még az úttesten is egymás
derekát átkaroló fiatal lányok bűvöltek el mosolyukkal. Nem volt időm, hogy
jobban megnézzem, de nem valószínű, hogy túlbecsültem volna ezt a mosolyt;
bármely tömegben, azaz pontosabban bármely, fiatalokból álló tömegben
előfordul, hogy egy-egy nemes arcéllel találkozunk. Olyannyira így van, hogy
ezek az ünnepnapi népi csődületek a gyönyörhajhász számára éppoly becsesek,
mint amilyen a régész számára a felforgatott föld, melyből az ásatás antik
érméket hoz a felszínre. Megérkeztünk a Bois-ba. Arra gondoltam, hogy ha
Albertine nem jött volna velem, most a Champs-Élysées körterén[766]
hallgathatnám a wagneri vihart, amint beletép a zenekar összes húrjaiba, s
magába szívja mint könnyű tajtékot a tilinkódallamot, amit az imént játszottam,
a levegőbe röpíti, átgyúrja, eltorzítja, szétszabdalja és magával ragadja az egyre
hevesebb örvénylésbe. Azt akartam, hogy legyen sétánk legalább rövid, és
menjünk haza korán, mivel, anélkül, hogy Albertine-nek említettem volna,
elhatároztam, hogy este elmegyek Verdurinékhez. Nemrégiben meghívót
küldtek, amit a papírkosárba dobtam, akárcsak a többit. A ma estét illetően
azonban meggondoltam magam, mert meg akartam próbálni megtudni, mire
számíthatott Albertine, kikkel találkozhatott volna délután. Az igazat szólva ez
idő tájt abba a szakaszba jutottam Albertine-nel, amikor egy nő (ha minden
változatlanul folytatódik, ha a dolgok a szokott mederben folynak) már csak egy
másik nőhöz vezető átmenetet jelent számunkra. Még van helye a szívünkben,
de igen szűkös helye csupán; esténként nagy igyekezettel indulunk ismeretlen
nők elébe, főként olyan ismeretlenek elé, akiket ő ismer, akik az ő életéről
mesélhetnek nekünk. Őt ugyanis birtokoltuk már, kimerítettük mindazt, amit
hajlandó volt odaadni magából. Az élete még mindig ő maga, de éppenséggel az
a része, amelyet nem ismerünk, azok a dolgok, amelyekről hiába kérdeztük, és
amelyeket az új ajkakról hallhatunk majd.
Ha már Albertine-nel közös életem megakadályozott abban, hogy Velencébe
menjek, hogy utazzak, az imént legalább, ha egyedül lettem volna, e szép
vasárnap napsütésében megismerkedhettem volna az itt-ott felbukkanó
midinettekkel, akiknek szépségét a szememben nagyrészt az az ismeretlen élet
adta, amely bennük pezsgett. Vagy nem lakozik-e a szemekben, amelyekbe
belenézünk, olyan tekintet, melynek képeiről, emlékeiről, várakozásairól,
gőgjéről mit sem tudunk, s amelyek nem választhatók el tőle? Nem ad-e ez a
létezés, az arra járó teremtés létezése pillanatnyi milyensége szerint változó
értéket a szemöldök összevonásának, az orrcimpa tágulásának? Albertine
jelenléte megfosztott a lehetőségtől, hogy odamenjek hozzájuk, s így talán attól
is, hogy már ne kívánjam őket. Aki meg akarja őrizni élni vágyását és azt a hitét,
hogy van gyönyörűségesebb dolog a világon a megszokottnál, csak sétálgasson,
hiszen az utcák, a sugárutak telis-tele vannak istennőkkel. Csakhogy az istennők
nem engedik, hogy megközelítsük őket. Itt-ott a fák között, egy kávéház
bejáratánál egy-egy cselédlány őrködött, mint nimfa egy megszentelt erdő
szélén, míg a háttérben három fiatal lány üldögélt, mellettük heverő biciklijük
hatalmas ívének tövében, mint három halhatatlan istennő, felhőjükre vagy
mesebeli paripájukra könyökölve, amellyel mitológiai útjukat járják.
Észrevettem, hogy valahányszor Albertine egy-egy pillanatra elmélyült
figyelemmel ezekre a lányokra nézett, utána mindjárt felém fordult. De ennek a
szemlélődésnek sem az intenzitása, sem a rövidsége, melyet az intenzitás
ellensúlyozott, nem gyötört meg túlzottan; ami az utóbbit illeti, valójában
gyakran megesett, hogy Albertine, akár a fáradtság miatt, akár a figyelmes
szemlélőre jellemző sajátos tekintettel, egyfajta meditációba merülten, így vette
szemügyre édesapámat vagy Françoise-t; a gyorsaságra pedig, amivel újra felém
fordult, az indíthatta, hogy barátnőm, aki ismerte gyanakvásomat, még ha annak
semmiféle alapja nem is volt, kerülni akarta, hogy okot adjon rá. Ezt a fajta
figyelmet, amelyet Albertine részéről bűnösnek találtam volna (legalább annyira,
mintha fiatalemberekre irányul), ezt szenteltem én is minden midinettnek
anélkül, hogy ezért magamat egy pillanatra is bűnösnek éreztem volna, sőt már-
már Albertine-t ítéltem annak, amiért jelenlétével megakadályozza, hogy
megállják és kiszálljak. Saját vágyakozásunkat ártatlannak találjuk; azt, hogy a
másik vágyakozik, förtelmesnek. És ez az ellentmondás a között, ami minket
illet és ami a nőt, akit szeretünk, nemcsak a vágyra érvényes, hanem a
hazugságra is. Mi is lehetne szokványosabb a hazugságnál, legyen bár szó arról,
hogy például vaserősnek mutatni szándékozott egészségünk mindennapi
gyengélkedéseit álcázzuk, vagy egy vétkünket leplezzük, vagy anélkül, hogy
másokat megbántanánk, azt tegyük, amihez nagyobb kedvünk van? A hazugság
a megmaradás legszükségesebb és leggyakrabban alkalmazott eszköze.
Márpedig éppen a hazugság az, amit minden erőnkkel száműzni akarunk a
szeretett nő életéből, ezt lessük, ezt szimatoljuk, ezt utáljuk mindenben.
Felzaklat, elégséges okot ad a szakításra, úgy sejtjük, a legnagyobb hibákat rejti,
már amikor nem rejti el annyira jól, hogy nem is gyanítjuk őket. Különös állapot,
amelyben ily mértékben érzékenyek vagyunk egy kórokozóra, amit egyetemes
elterjedése ártalmatlanná tesz másokat illetően, és ami ilyen súlyosan hat arra a
boldogtalanra, aki elveszítette védettségét ellenében! E fiatal lányok életét –
mivel hosszú időszakokra szobafogságba kényszerültem, s így oly ritkán
kerültek szemem elé –, mint mindenki más, akinél a megvalósítás
akadálytalansága nem sorvasztotta el a beleérzés képességét, annyira
különbözőnek láttam bármi mástól, amit ismertem, és annyira kívánatosnak,
mint a legcsodálatosabb városokat, amelyekkel az utazás kecsegtet.
A csalódás, amit a már megismert nők és a már bejárt városok ébresztettek
bennem, nem tartott vissza attól, hogy engedjek az újabbak csábításának és
higgyek a valóságosságukban. Így hát Velencét látni – Velencét, melyre ebben a
tavaszias időben ugyancsak nosztalgiával gondoltam, s melyet az Albertine-nel
kötendő házasság miatt nem ismerhetek meg –, Velencét egy látképen látni –
melynek színeit Ski[767] talán szebbeknek nyilvánította volna, mint a valóságos
városéit – semmiképpen sem helyettesítette volna a Velencébe teendő utazást,
melyhez, éreztem, ezt a tőlem egészen független távolságot feltétlenül meg kell
tennem; és ugyanígy, bármilyen szép lett volna is az a midinett, akit egy kerítőnő
talált volna mindenféle fortéllyal nekem, semmiképpen sem léphetett volna
annak a helyébe, aki épp ebben a percben ringó derékkal ment a fák alatt egy
barátnőjével nevetgélve. Az, akivel egy találkahelyen lett volna dolgom, még ha
csinosabb is, nem lett volna ugyanez, hiszen egy ismeretlen lány szemét nem
úgy nézzük meg, mint ahogyan egy opál- vagy agátlapocskát néznénk. Tudjuk,
hogy a kis fénycsík, amely a szivárvány színeit ragyogtatja fel benne, vagy a
gyémántszemcsék, melyektől felszikrázik, ennyi csak és nem több, ennyi, amit
megtudhatunk egy gondolatról, egy akaratról, egy emlékezetről, melyben benne
él a családi otthon, amelyet nem ismerünk, ott élnek a dédelgetett barátok, akiket
irigylünk. Ha megszerezzük mindezt, ami oly bonyolult, oly szeszélyes, akkor
kapja meg a tekintet igazi értékét, melyet ezek a dolgok adnak, sokkal inkább
ezek, mint pusztán anyagi szépsége (így magyarázható, hogy egy és ugyanaz a
fiatalember egész regényre ihleti egy nő képzeletét, aki azt hallotta róla, hogy ő a
walesi herceg, majd, amikor megtudja, hogy tévedett, az asszony ügyet sem vet
rá többé); ha a midinettel egy találkahelyen van dolgunk, olyan lesz, mintha
kiürült volna belőle az az ismeretlen élet, amely egész bensejét áthatja, s
amelynek birtoklására birtoklása révén vágyunk; olyan, mintha a szemek,
melyekhez közelítünk, valóban puszta ékkövek lennének, az orr fintorításának
éppúgy nem volna értelmezhető jelentése, mint egy virág fodrozódásának. Nem,
ami ezt az ismeretlen, elénk tévedt midinettet illeti, ha továbbra is hinni akartam
a valóságosságában, akkor amilyen elengedhetetlennek láttam azt, hogy hosszú
vonatutat kell tennem, ha Pisa valóságosságában akarok hinni, Pisáéban, mely
végül elém tárul, és nem a világkiállítás díszleteként, éppoly elengedhetetlennek
tűnt az is, hogy felé igazodva leküzdjem az ellenállását, magam keressem a
kudarcot, új ostromba kezdjek, randevút kapjak tőle, megvárjam a műhely
kijáratánál, eseményről eseményre megismerjem, miből áll össze ennek a
kislánynak az élete, áthatoljak azon a burkon, amely a számára a gyönyört
jelentőt fedi, a gyönyört, melyet keresek, leküzdjem azt a távolságot, amelyet
eltérő szokásai és a maga egyedi élete állítanak közém és figyelme, kegyei közé,
melyekig el akarok jutni, melyeket meg akarok szerezni. De azt is a vágy és az
utazás hasonlatossága tette, hogy magamban megfogadtam: egyszer még kissé
erősebben megragadom ennek az erőnek a természetét, az erőét, mely
láthatatlan, de nem kevésbé parancsoló, mint hiedelmeink vagy az anyagi
világban a légköri nyomás, az erőét, mely oly hihetetlen magaslatokba emelte a
városokat és a nőket, amíg nem ismertem őket, majd amint a közelükbe
férkőztem, kifutott alóluk, s ettől azonnal a legközönségesebb valóság szintjére
hullnak. Távolabb egy másik lányka a biciklije mellett térdelt, amelyen valamit
igazított. Ahogy elkészült a javítással, az ifjú kifutólány felszállt a biciklire, de
nem vette a lába közé, mint ahogyan egy férfi tette volna. A kerékpár egy
pillanatra megingott, és a fiatal test mögé mintha vitorla, hatalmas szárny dagadt
volna; s már láttuk is, amint az ifjú, félig emberi, félig szárnyra kelt teremtmény,
angyal vagy péri[768], teljes sebességgel folytatja útját.
Íme ez volt hát, amitől Albertine jelenléte, Albertine-nel közös életem
megfosztott. Amitől megfosztott? Nem kellett volna épp ellenkezőleg, inkább
azt gondolnom: ez az, amivel megajándékozott? Ha Albertine nem él velem, ha
szabad lett volna, képzeletemben – és nem alaptalanul – mindezek a nők az ő
vágyának, gyönyörének lehetséges, valószínű tárgyai lettek volna. Úgy jelentek
volna meg előttem, mint táncosnők, akik egy ördögi balettelőadásban az egyik
ember Kísértéseit megtestesítve egy másik szívébe röpítik nyilaikat. Midinettek,
fiatal lányok, színésznők – hogy gyűlöltem volna mindegyiküket! Borzalmam
tárgyaiként képtelen lettem volna a világegyetem szépségei között látni őket.
Albertine szolgaságának hála, nem kellett már szenvednem miattuk,
visszakerültek a világ szépségei közé. Nem árthattak már, így elveszítették
fullánkjukat, ami a féltékenységet csepegteti a szívbe, most hát kedvemre
csodálhattam őket; tekintetemmel, s talán egy nap még bizalmasabban,
végigsimíthattam alakjukat. Albertine-t bezárva visszaadtam a világnak
mindazokat a suhogó szárnyakat, amelyek a korzókon, bálokon, a színházakban
surrognak, s amelyeket most ismét kísértésbe vivőnek láttam, hiszen ő,
Albertine, már nem csábulhatott el kísértésüktől. Ők adták a világ szépségét.
Hajdan ők adták Albertine-ét. Akkor titokzatos madárnak, majd a part nagy,
kívánatos, talán elérhető színésznőjének láttam, ezért találtam csodálatosnak.
Most, amikor már rabom volt ez a madár, melyet egy hajdani estén úgy láttam
meg, amint lassú léptekkel járta a mólót, körülötte a többi fiatal lányok
csoportjával, akik isten tudja, honnan jött sirályrajhoz hasonlítottak, Albertine-
ből az eséllyel együtt, hogy valaki másé lehessen, kiveszett minden szín.
Lassanként lefoszlott róla szépsége is. A maihoz hasonló séták kellettek, mikor
képzeletemben úgy jelent meg, amint nélkülem, egy bizonyos nő vagy
fiatalember oldalán lépdel, ez kellett ahhoz, hogy ismét a hajdani, tengerparti
szépségében lássam, jóllehet féltékenységem más síkon mozgott, mint
képzeletem gyönyöreinek hanyatlása. E hirtelen felbuzdulások ellenére, amikor
mások vágyának fényében újra szépnek láttam, nálam tartózkodását két,
világosan elkülöníthető szakaszra osztottam: az elsőre, amikor Albertine – bár
napról napra kevésbé – még a tengerpart ragyogó színésznője volt, illetve a
másodikra, amikor szürke, önnön fakóságára redukálódott fogolynő lett belőle,
akinek csak múltidéző felvillanásaim adhatták vissza eleven színeit.
Néha, azokban az órákban, amikor Albertine a legközömbösebb volt
számomra, egy messze múltba veszett pillanat emléke merült fel bennem a
tengerpartról, akkoriból, amikor még nem ismertem, s amikor egy bizonyos
hölgy közeléből – s ezzel a hölggyel én kimondottan rossz viszonyban voltam –,
akihez – ezt most már csaknem bizonyosan tudtam – Albertine-nek volt valami
köze, Albertine pimasz pillantásokat vetett rám, és harsányan felnevetett. Körös-
körül mindenütt a lakkos sima, kék tenger zúgott. A napsütötte parton Albertine
volt a legszebb a barátnők karéjában. Pompás teremtés, a végtelen víz szokott
díszlete előtt, oly becses a hölgy szemében, aki rajongott érte; s ez a pompás
teremtés nekem címezte ezt a megszégyenítést. Mindez végleg lezárult, hiszen a
hölgy azóta talán visszatért Balbecbe, talán konstatálta is a napfényes és morajló
tengerparton Albertine hiányát; de azt nem tudta, hogy a fiatal lány nálam él,
csakis az enyém. A végtelen és kék víz, a hölgy választása, amely előbb erre a
fiatal lányra esett, majd azóta másokra, felelevenítette a megaláztatást, amit
Albertine miatt szenvedtem el, s úgy zárta magába, mint valami káprázatos,
törhetetlen ékszerdoboz. Ekkor gyűlölet mart a szívembe ez iránt a nő iránt és
gyűlölet, bár rajongással vegyes gyűlölet Albertine iránt is – a bálványozott,
csodás sörényű, szép fiatal lány iránt, aki felharsanó nevetését sértésnek szánta.
A szégyen, a féltékenység, az első vágyak és a ragyogó díszlet emlékeinek
feléledése adta vissza Albertine-nek hajdani szépségét és értékét. Így váltakozott
hát a nehézkes unalom, melyet mellette éreztem, csodálatos képekkel és
sajnálkozással teli, remegő vággyal aszerint, hogy barátnőm ott volt-e velem a
szobámban, vagy emlékezetemben visszaadtam szabadságát a mólón,
strandruháinak vidám színeiben, a tenger hangszereinek kíséretével: Albertine
hol kilépett ebből a közegből, s a birtokom lett, nem különösebben nagy értékű
birtokom, hol pedig ismét elmerült benne, amint egérutat nyert előlem egy olyan
múltban, amit nem ismerhetek meg, amint kikezdett engem barátnője, a hölgy
előtt; tajtékos hullámokként vagy vakító napfényként – Albertine hol
visszahelyeződött a tengerpartra, hol megint ott volt a szobámban, valamiféle
kétéltű szerelemben.
Távolabb népes csapat labdázott. Ezek a lányok mind ki akarták élvezni a
napos időt, hiszen az efféle februári napok, még ha ilyen ragyogóak is, nem
hosszúak, és tündöklő világosságuk sem tartóztathatja fel kihunyásuk pillanatát.
Mielőtt ez bekövetkezett volna, ideig-óráig részünk volt a félhomály perceiben
is, mert miután egészen a Szajnáig hajtottunk, ahol Albertine megcsodálta, és
ottlétével megakadályozta, hogy én megcsodáljam a vitorlák vöröses tükörképét
a téli, kék vízen, a távolban magányos pipacsként kuporgó téglaházat a világos
horizonton, melynek még távolabb Saint-Cloud mintha hiányos, mállékony és
bordázott kőpereme lett volna, kiszálltunk a kocsiból, és hosszasan
gyalogoltunk. Néhány percre a karomat is nyújtottam neki, és úgy éreztem, hogy
a gyűrű, amelybe az ő karja fogja az enyémet, egyetlen lénnyé egyesít minket, és
egymáshoz köti kettőnk sorsát.
Párhuzamos, majd egymáshoz egyre közelítő és összefonódó árnyékunk
elragadó rajzot alkotott lábunk előtt. Kétségkívül már otthon is csodálatosnak
láttam, hogy Albertine nálam lakik, hogy ő hever végig az ágyamon. De ennek
mintegy külső, a szabad természetbe való átvitele volt, amint most a Bois tava
előtt, melyet annyira szeretek, a fák alatt, a nap épp az ő árnyékát, lábának és
törzsének tiszta és nemesen leegyszerűsített árnyékát rajzolta tussal az enyém
mellé a fasor homokjára. S a testünkénél kétségkívül anyagtalanabb, de nem
kevésbé bensőséges varázst találtam árnyékunk közeledésében, egyesülésében.
Majd visszaszálltunk a kocsiba. Hazafelé menet először kis, kanyargós fasorokba
hajtott, amelyekben a téli fákat, mint romokat, borostyán és szederinda borította
s mintha egy varázsló kastélyához vezettek volna. Alighogy komor folyosójuk
végére értünk, a Bois kijáratánál ismét világosban találtuk magunkat, méghozzá
olyannyira világosban, hogy azt hittem, minden elintéznivalómra sort keríthetek
még vacsora előtt, amikor – néhány másodperccel később csupán –, míg kocsink
a Diadalív felé tartott, a megdöbbenés és a rémület hirtelen rám törő érzésével
pillantottam meg Párizs fölött a koraérett teliholdat, mint egy lejárt óra
számlapját, melynek láttán azt hisszük, hogy elkéstünk. Szóltunk a kocsisnak,
hogy vigyen haza. Ami Albertine számára azt jelentette: haza hozzám. Azoknak
a nőknek a jelenléte – bármennyire szeretjük is őket –, akiknek el kell válniuk
tőlünk ahhoz, hogy hazamenjenek, nem adja meg nekünk azt a békét, amelyet én
ízleltem meg Albertine jelenlétében, Albertine-ében, aki ott ült a kocsi
belsejében mellettem, ebben a jelenlétben, amely nem olyan órák üressége felé
tartott, amikor el kell válnunk egymástól, hanem a még szilárdabb és jobban
körülzárt együttlét felé az én otthonomban, amely az ő otthona is, annak anyagi
jelképeként, hogy Albertine az én birtokom. Igaz, a birtokláshoz előbb kívánni
kellett. Csak akkor birtoklunk egy vonalat, egy felületet, egy térfogatot, ha
szerelmünk veszi birtokba. Albertine azonban sétánk idején más volt számomra,
nem pusztán a test és a ruhák hívságos pora, mint hajdan Rachel. Szemem,
ajkam, kezem képzelete oly szilárdan megszerkesztette, oly gyöngéden
tökéletesítette a testét, hogy most, itt, ebben a kocsiban ahhoz, hogy
megérintsem, magamba zárjam ezt a testet, nem volt szükség arra, hogy
Albertine-hez simuljak, még csak látnom sem kellett, elég volt hallanom, ha
pedig hallgatott, elég volt magam mellett tudnom, eggyé szövődött érzékeim
egész alakját körülölelték, és amikor a házunk elé értünk, és barátnőm magától
értetődő természetességgel szállt le, én még hátramaradtam egy pillanatra, hogy
szóljak a sofőrnek, jöjjön vissza értem, de pillantásom még akkor is óvta-takarta,
míg el nem tűnt a szemem elől a kapuboltozat alatt, s még mindig ugyanazt a
tunya és házi nyugalmat éreztem, amint láttam, hogy Albertine súlyos, bíborszín,
dús, foglyul ejtett alakja magától értetődő természetességgel tér haza velem,
mint az a nő, aki csakis az enyém, és a védelmezőn köré emelkedő falak között
eltűnik a házban.
Sajnos úgy látszott, börtönben érzi magát itt, és osztja annak a La
Rochefoucauld asszonynak[769] a véleményét, aki, midőn megkérdezték, örül-e,
hogy olyan szépséges helyen lehet, mint Liancourt, azt válaszolta: „szép börtön
nincsen”, már ha abból a szomorú és fáradt arckifejezésből ítéltem, amelyet
aznap este láttam rajta vacsoránk közben, amit kettesben költöttünk el az ő
szobájában. Először nem figyeltem fel rá; és én sajnálkoztam azon a gondolaton,
hogy ha Albertine nem lenne (egy szállodában ugyanis, ahol egész nap annyi
emberrel kellett volna érintkeznie, túlságosan szenvedtem volna a
féltékenységtől), most éppen Velencében vacsorázhatnék egy olyasfajta kis
szállodai étteremben, amelynek boltívei laposak, mint egy hajóhombár, és
ahonnan a Canal Grandéra látni a boltozat alá vágott kis ablakokon át, melyeket
mór stílű perem fog körül.
Meg kell említenem, hogy Albertine igen sokra becsült nálunk egy nagy
Barbedienne[770]-bronzot amelyet Bloch – jó okkal – rettentően rútnak talált.
Azon talán nem kellett volna annyira csodálkoznia, hogy mégis megtartottam.
Én soha nem próbáltam úgy, mint ő művészien bebútorozni, „megkomponálni” a
helyiségeket, ehhez túl lusta voltam, túlságosan közömbös az iránt, amit minden
áldott nap látok. Mivel ízlésem nem gondolt vele, jogomban állt, hogy ne
finomítsak a berendezésen. A bronzot talán ennek ellenére is eltüntethettem
volna. A rút és drága holmik igen hasznosak, mert az olyan emberek szemében,
akik nem értenek bennünket, akiknek más az ízlésük, és akiket esetleg szeretünk,
olyan becsük lehet, amilyen egy szép, de nem látványosan szép tárgynak nem
volna. Márpedig csakis az olyan emberekkel folytatott kapcsolatunkban, akik
nem értenek meg bennünket, lehet hasznos ahhoz a bűverőhöz folyamodni,
amelyet különb teremtéseknél puszta eszességünk helyettesíthet. Hiába tett szert
Albertine egyre jobb ízlésre, ezt a bronzot még mindig némi tisztelettel nézte, és
ez a tisztelet rám is kisugárzott valamiféle elismerés formájában, amely – mivel
Albertine-től eredt – fontos volt nekem (elmondhatatlanul fontosabb, mint az,
hogy megtartok egy bronzot, amely kissé szégyellnivaló), hiszen szerettem
Albertine-t.
De rabszolgaságom gondolata egyszerre nem nehezedett már rám, sőt
szerettem volna meghosszabbítani ezt a szolgaságot, mert mintha úgy láttam
volna, hogy Albertine kegyetlenül érzi az övét. Kétségtelen, hogy valahányszor
megkérdeztem tőle, nem kellemetlen-e neki itt nálam, mindig azt felelte,
elképzelni sem tudja, hol lehetne boldogabb. Ezeket a szavakat azonban gyakran
meghazudtolta nosztalgikus, ideges arckifejezése. Igaz, ha valóban olyan
hajlamai voltak, mint hittem, az a tudat, hogy sosem elégítheti ki őket, bizonyára
éppoly bosszantó volt számára, mint amilyen megnyugtató számomra, mégpedig
annyira megnyugtató, hogy azt a feltevést láttam volna a legvalószínűbbnek,
hogy igazságtalanul vádoltam, ha ez esetben nem okozott volna nagy nehézséget
megmagyaráznom azt a rendkívüli odaadást, amellyel Albertine ügyelt arra,
hogy soha ne legyen egyedül, sose legyen szabad, hazatérve soha ne álljon meg
egyetlen pillanatra sem a kapuban, hogy valahányszor telefonálni megy,
tüntetően elkísértesse magát valakivel, aki elismételheti nekem, mit mondott:
Françoise-zal vagy Andrée-val, hogy ez utóbbival, látszólag nem szándékosan
ugyan, mindig gondosan kettesben hagyjon, miután ők ketten jártak valahol,
hogy így kérhessek részletes jelentést programjukról. Ennek a bámulatos
engedékenységnek ellentmondtak a türelmetlenség bizonyos gyorsan elfojtott
fellobbanásai, melyek láttán felmerült bennem a gondolat, vajon nem eszelt-e ki
Albertine valamiféle tervet arra, hogy láncait lerázza.
Bizonyos mellékes események megerősítették ezt a gyanúmat. Így például
egyik nap, amikor egyedül mentem el otthonról, Passy környékén összefutottam
Gisèle[771]-lel, és elbeszélgettünk erről-arról. Kis idő múltán, meglehetősen
örvendezve azon, hogy tudathatom vele, elmondtam neki, hogy mindennap
látom Albertine-t. Gisèle erre megkérdezte, hogyan találkozhatna vele, mert épp
most volna valami mondanivalója a számára. „Mégis micsoda?” „A kis
barátnőivel kapcsolatos dolgok.” „Miféle kis barátnők? Talán én is adhatok némi
felvilágosítást, ami persze nem jelenti azt, hogy maguk ketten nem
találkozhatnak.” „Ó! régi pajtásaink, a nevükre sem emlékszem” – felelte Gisèle
bizonytalanul, visszavonulót fújva. Majd elvált tőlem, és azt hitte, olyan
óvatosan fogalmazott, hogy ebből azután semmit sem deríthetek ki. A hazugság
azonban oly kevéssé igényes dolog, oly kevés kell hozzá, hogy
megmutatkozzon! Ha olyan régi barátnőkről lett volna szó, akiknek még a nevét
sem tudja, miért kellett volna „épp most” beszélnie róluk Albertine-nel? Ez a
határozós szerkezet – meglehetősen közeli rokona Cottard-né kedvelt
kifejezésének, az „éppen kapóra jött”-nek – csakis valami különleges, időszerű,
talán sürgős dologra vonatkozhatott, amely konkrét személyekkel volt
kapcsolatban. Különben is, már az a mód, ahogyan a száját nyitotta, mint aki
ásítani készül, bizonytalan arckifejezéssel; ahogy azt mondta (szinte teljes
testével hátra tolatva beszélgetésünk e percétől fogva): „Ó, nem is tudom, a
nevükre sem emlékszem”, mindez az arcát csakúgy, mint hozzá alkalmazkodó
hangját a hazugság megtestesülésévé tette, míg az előbbi, egészen más, figyelő,
eleven arckifejezése az „épp most” pillanatában az igazságot fejezte ki. Nem
faggattam Gisèle-t. Mire mentem volna vele? Persze nem ugyanúgy hazudott,
mint Albertine. És persze Albertine hazugságai nagyobb fájdalmat okoztak. De
azért volt bennük valami közös: a hazugság ténye, amely bizonyos esetekben
napnál világosabb. Nem így a valóságé, amit a hazugság takar. Köztudomású,
hogy a gyilkosok kivétel nélkül azt képzelik: mindent olyan jól elrendeztek,
hogy nem kerítik kézre őket; végül azután a gyilkosokat csaknem mindig kézre
kerítik. A hazugokat viszont ritkán kapják rajta a hazugságon, és a hazugok közt
is különösen ritkán azokat a nőket, akiket szeretnek. Sejtelmünk sincs arról, hová
ment, és mit csinált ott, ahová ment, de abban a pillanatban, amint beszélni kezd,
amikor valami másról kezd beszélni, ami mögött az rejlik, amiről nem beszél, a
hazugság rögvest érzékelhető. A féltékenység pedig megkettőződik, mivel
megérezzük a hazugságot, és sehogy sem tudunk rájönni az igazságra. Albertine-
nél a hazugság számos egyéni jegyből volt érezhető, melyekről szót ejtettünk
már az elbeszélés során, de legfőképpen abból, hogy amikor hazudott,
elbeszélése vagy a hiányosság, a kihagyás, a valószerűtlenség hibájába esett,
vagy éppenséggel a valószerűség alátámasztására szánt apróságok eltúlzásáéba.
A valószerű, noha a hazug így képzeli, korántsem azonos a valósággal. Ha a
valóság elbeszélését hallgatva olyasmit hallunk, ami csak valószerű, ami talán
valószerűbb a valóságnál, ami talán túlságosan valószerű, a kicsit is muzikális
fül, mint egy eltévesztett verssor vagy a felolvasáskor elvétett szó hallatán,
megérzi, hogy ez nem az igazi. A fül megérzi, és ha szeretünk, a szívünk riadót
fúj. Miért is nem gondolunk arra, amikor az egész életünket felborítja a kétely,
hogy egy nő vajon a Berri utcában vagy a Washington utcában járt-e, miért is
nem gondolunk arra, hogy ez a néhány méternyi különbség és a nő maga is
százmilliomodnyira zsugorodik (azaz olyan nagyságrendre, amit már nem
tudunk érzékelni), ha csak annyi bölcsességre is futja tőlünk, hogy néhány évig
ne találkozzunk vele, és hogy az, akit egyfajta felnagyított Gullivernek láttunk,
olyan lilliputivá törpülne, hogy semmiféle mikroszkóp – vagy legalábbis a szívé,
mert az emlékezet mikroszkópja sokkal erősebb és kevésbé sérülékeny – nem
lesz már képes érzékelni! Bárhogyan is, ha volt valami közös – maga a hazugság
– Albertine és Gisèle hazugságaiban, Gisèle mégsem ugyanúgy hazudott, mint
Albertine, és nem is ugyanúgy, ahogyan Andrée, de kölcsönös hazugságaik oly
jól illeszkedtek egymásba, s ugyanakkor oly igen eltérőek is voltak, hogy így a
kis csapat épp olyan áthatolhatatlanul szilárd lett, mint például egyes
kereskedőházak, könyv- vagy újságkiadók, amelyekben a boldogtalan szerző –
bár az ott dolgozók igencsak különféle személyiségek – sosem juthat el odáig,
hogy megtudja, bolondot űznek-e belőle vagy sem. Az újság vagy a folyóirat
kiadója a megtestesült őszinteség pózával hazudik, mely annál is ünnepélyesebb,
mivel nem egyszer és nem kétszer azt kell lepleznie, hogy az illető ugyanazt
teszi és ugyanazokhoz a merkantilista praktikákhoz folyamodik, amelyeket más
újságok vagy színházak vezetőinél, más kiadóknál megbélyegzett, amikor hadat
indítván ellenük az Őszinteség jelszavát[772] tűzte zászlajára. Aki (pártvezérként
vagy akármi másként) arról szónokol, hogy hazudni förtelem, a legtöbbször arra
kényszerül, hogy többet hazudjon, mint mások, anélkül, hogy levetné az
ünnepélyes maszkot, letenné az őszinteség fenséges tiaráját. Az „őszinte férfiú”
jobbkeze másképpen hazudik és naivabban. Úgy vezeti félre szerzőjét, ahogyan
a feleségét csalja, bohózatba illó trükkökkel. A szerkesztőségi titkár, becsületes
és nyers ember, egészen egyszerűen hazudik, mint az építész, aki megígéri, hogy
a házunk elkészül ekkorra meg akkorra, holott valójában hozzá sem fogtak még.
A főszerkesztő, angyali lélek, ott repdes a másik három között, és anélkül, hogy
tudná, miről van szó, testvéri aggodalommal és gyöngéd bajtársiassággal siet
megadni nekik a maga feddhetetlen szavának becses támaszát. Ez a négy férfi
folytonos viszályok közepette él, melyeknek a szerző érkezése vet véget. A
személyes viták fölé emelkedve mindegyikük tudatában van a nagy hadi
feladatnak, hogy a veszélyben a „mundért” védje. Tudtomon kívül régóta én is
ennek a szerzőnek a szerepét játszottam a „kis csapattal” való kapcsolatomban.
Ha Gisèle arra gondolt volna, amikor az „épp most”-ot mondta, hogy az egyik
barátnő kész elutazni Albertine-nel, amint barátnőm ilyen vagy amolyan
ürüggyel elhagyott, és arról akarta értesíteni Albertine-t, hogy itt az idő vagy
hamarosan itt lesz, most inkább hagyta volna, hogy felnégyeljék, mintsem
mindezt elmondja nekem; teljesen hiábavaló lett volna hát kérdezgetnem.
Gyanakvásomat nem csak az olyan találkozások erősítették, mint ez a Giséle-
lel való. Nagy csodálója voltam például Albertine festményeinek. És Albertine
festményei, a rabnő megható mulatsága, annyira megindítottak, hogy gratuláltam
neki hozzájuk. „Ugyan, ez mind csak ócskaság, de hát soha, egyetlen rajzórát
sem vettem.” „De hiszen egy este azt üzente Balbecben, hogy azért nem jön,
mert rajzórája van.” Emlékeztettem erre a napra, és elmondtam, mindjárt tudtam,
hogy abban a napszakban nem szokás rajzórát venni. Albertine elvörösödött.
„Igaz – mondta –, nem rajzórám volt, kezdetben sokat hazudtam magának,
elismerem. De most már soha nem hazudok.” Annyira szerettem volna tudni, mi
volt ez a kezdeti sok hazugság! De tudtam előre, hogy a vallomásai újabb
hazugságok lennének. Így hát egyszerűen csak megcsókoltam. Megkértem,
mondjon el csupán egyetlen ilyen hazugságot. Azt válaszolta: „Nos, legyen:
például az, hogy a tengeri levegő árt nekem.” Ennyi rosszakarat láttán nem
erősködtem tovább.
Minden ember, akit szeretünk, sőt bizonyos mértékben minden ember olyan
számunkra, mint Janus, aki nekünk kedvező arcát mutatja, amikor elválik tőlünk,
és a zordat, amikor tudjuk, hogy mindig ott van kéznyújtásnyira tőlünk. Ami
Albertine-t illeti, a vele való tartós együttlét valami más módon volt terhes, de
erre nem térhetek ki ebben a történetben. Rettentő érzés, amikor egy másik
ember élete úgy kötődik hozzánk, mint valami bomba, amelyet tartunk, tartunk,
mert nem engedhetjük el anélkül, hogy bűnt ne kövessünk el. De vegyük csak
összehasonlításképpen a hullámhegyeket és – völgyeket, a veszélyeket, a
nyugtalanságot, a félelmet, hogy később hitelt adnak a hamis és valószerű
dolgoknak, amelyeket nem tudunk már megmagyarázni: mindazokat az
érzéseket, melyeket akkor élünk át, amikor egy őrült van a közvetlen
környezetünkben. Így például én sajnáltam Charlus urat, amiért Morellel él (és a
délutáni jelenet emlékére mindjárt jóval nehezebbnek éreztem mellkasom bal
oldalát, mint a másikat); függetlenül attól, hogy milyen viszony volt vagy nem
volt közöttük, Charlus úr kezdetben bizonyosan nem tudta, hogy Morel őrült.
Morel szépsége, hitványsága, büszkesége bizonyára elterelte a báró figyelmét
arról, hogy ilyen messzire menjen a keresésben, egészen a melankólia
eluralkodásáig, amikor a hegedűs Charlus urat vádolta szomorúságáért; anélkül,
hogy bármiféle magyarázatot tudott volna adni, hamis, de felettébb kifinomult
érveléssel támadta a bizalmatlanságáért, kétségbeesett lépések megtételével
fenyegette, miközben szavaiban véges-végig érezhető volt a legkézzelfoghatóbb
érdek körmönfont gondja. Mindez azonban párhuzam csupán. Albertine nem
volt őrült.
Hogy könnyebbnek érezze láncait, úgy véltem, az a legügyesebb megoldás, ha
elhitetem vele, hogy én készülök elszakítani őket. Mindenesetre ezt az áltervet
nem vallhattam be neki most, ehhez túlságosan kedvesen jött haza az imént a
Trocadéróból; szó sem lehetett arról, hogy szakítással fenyegessem, legfeljebb
annyit tehettem, hogy elhallgatom előle ábrándjaimat a végleges együttélésről,
amelyeket hálás szívem szövögetett. Amint így elnéztem, nehezen álltam meg,
hogy ki ne öntsem neki a szívemet, s ezt ő talán észre is vette. Sajnos az
ábrándok kifejezése nem ragályos. Egy modoros öreg nő, amilyen Charlus úr is
volt, aki képzeletében mást sem lát, mint egy délceg fiatalembert, azt hiszi,
belőle is délceg fiatalember lett, s egyre inkább hiszi, amint mind modorosabbá
és mind nevetségesebbé válik; ez az eset azonban általánosabb, és a szerelmétől
mámoros szerető szerencsétlensége az, hogy nem számol azzal, hogy míg ő egy
szépséges alakot lát maga előtt, szeretője viszont őt látja, aki nem lett szebb attól
– sőt ellenkezőleg –, hogy eltorzítja a gyönyör, mely a szépség látványából
születik. És ennek az esetnek az általánosságába nem is csak a szerelem fér bele:
mi nem látjuk a testünket, melyet mások látnak, mi a gondolatunkat „követjük”,
azt a másoknak láthatatlan tárgyat, amely előttünk lebeg. Ezt a tárgyat a művész
néha megmutatja művében. Ezzel magyarázható azután, hogy azok, akik a
művet csodálják, csalódást éreznek a művész láttán, akinek arca nem tükrözi
maradéktalanul ezt a belső szépséget.
Mivel velencei ábrándomból már csak annyit tartottam meg, amennyi
Albertine-hez kötődhetett és megédesíthette azt az időt, amelyet barátnőm
otthonomban tölt, egy Fortuny-ruháról beszéltem neki, melyet ezekben a
napokban kell megrendelnünk. Próbáltam rájönni, hogy milyen új
gyönyörűségekkel szórakoztathatnám. Azzal szerettem volna meglepni – ha
sikerül néhány darabot felkutatni –, hogy a régi francia ezüstművesség
remekeivel ajándékozom meg. Amikor pedig azt tervezgettük, hogy lesz egy
jachtunk, bár Albertine ezt a tervet kivihetetlennek ítélte – és én sem kevésbé,
valahányszor erényesnek hittem barátnőmet, s közös életünket ettől nyomban
éppolyan károsnak kezdtem látni, mint amilyen lehetetlennek a házasságunkat –,
s bár Albertine egy percig sem hitt az én jachtvásárlásomban, mégis tanácsot
kértünk Elstirtől.
Megtudtam, hogy aznap olyan haláleset történt, amely nekem nagy fájdalmat
okozott: meghalt Bergotte. Tudtuk, hogy már régóta beteg volt. Persze nem
kezdeti betegsége kínozta, amely természetes eredetű volt. A természet mintha
csupán meglehetősen rövid lefolyású betegségeket idézne elő. De az
orvostudomány elsajátította a betegségek meghosszabbításának tudományát. A
gyógymódok és az általuk hozott javulás, a rosszullétek, amelyeket
megszakításuk visszahoz, egyfajta álbetegséget teremtenek, amit a páciens
megszokása végül állandósít, stilizál, ahogy a gyermekek szabályos rohamokban
köhögnek még jóval azután is, hogy kigyógyultak a szamárköhögésből. Majd a
gyógyszerek már kevésbé hatnak, emeljük az adagokat, már semmit sem
használnak, de a tartós rossz közérzetnek köszönhetően ártani kezdenek. A
természet nem hagyott volna ennyi időt a betegségnek. Nagy csoda hát, hogy az
orvostudomány szinte a természetéhez hasonló erővel tud arra kényszeríteni,
hogy az ágyat őrizzük, és halálbüntetés terhe mellett folytassuk egy gyógyszer
szedését. Ekkorra a mesterségesen beültetett betegség már gyökeret vert,
másodlagos, de valódi betegség lett belőle, azt az egyetlen jellegzetességét
kivéve, hogy míg a természetadta betegségek meggyógyulnak, az
orvostudomány teremtményei soha, mert a medicina nem ismeri a gyógyítás
titkát.
 Bergotte évek óta nem járt már el otthonról. Egyébként sosem szerette a
társasági életet, vagy csak egyetlen napig szerette, hogy azután megvesse, mint
minden egyebet, és ugyanúgy, mint minden egyebet, a maga sajátos módján,
azaz nem azért, mert valami nem lehet az övé, hanem mindjárt azután, hogy az
övé lett. Olyan egyszerűen élt, hogy nem is sejtették róla, mennyire gazdag, és
ha tudták volna, akkor is tévednek, mert akkor fösvénynek hitték volna, holott
soha senki nem volt bőkezűbb, mint ő. Főként a nőkkel, pontosabban a
lányokkal volt az, akik röstellték, hogy oly kevésért olyan sokat kapnak.
Önmaga előtt talált mentséget, hiszen tudta, hogy sosem képes termékenyebben
alkotni, mint abban a légkörben, amikor szerelmesnek érzi magát. A szerelem
erős kifejezés – a testhez kissé mélyebben kötődő gyönyör segíti az írói munkát,
mert feledteti az egyéb gyönyöröket, például a társaság gyönyöreit, melyek
mindenki számára egyformák. S ha a szerelem kiábrándulással jár is, ezzel
legalább felfodrozza a lélek felszínét, amely enélkül, félő, állóvízzé dermedne. A
vágy tehát nem haszontalan az író számára, hogy előbb eltávolítsa a többi
embertől és attól, hogy idomuljon hozzájuk, később pedig, hogy némi lendületet
adjon egy szellemi gépezetnek, mely bizonyos életkoron túl hajlamos a leállásra.
A boldogságig nem jutunk el, de megfigyeljük az okokat, amelyek útjába állnak
ennek a boldogságnak, s amelyek észrevétlenek maradtak volna a kiábrándulás e
váratlan lőrésnyílásai nélkül. Az álmok, tudjuk, nem válthatók valóra: vágy
nélkül talán nem is szőnénk, márpedig álmokat szőni hasznos dolog, hogy lássuk
őket, amint meghiúsulnak, és hogy okuljunk a meghiúsulásukból. Bergotte tehát
így gondolkodott: „Többet költök holmi lánykákra, mint a multimilliomosok, de
a gyönyörök vagy a csalódások alapján, melyekben a lányok részesítenek,
könyvet írok, ami pénzt hoz a házhoz.” Gazdasági szempontból képtelen érvelés
volt ez, de az író kétségkívül örömét lelte abban, hogy az aranyat így
simogatásokra váltsa, a simogatásokat pedig aranyra. Nagymamám halálakor
láttuk, hogy a megfáradt öregség szereti a nyugalmat. Márpedig a társasági
életben nyugalom nincs, csak csevegés. Ez a csevegés ostoba, de megvan az a
hatalma, hogy leköti a nőket, akik egyebet sem tudnak, mint kérdezni és felelni.
A társaságon kívül a nők visszaváltoznak azzá, ami oly megnyugtató a megfáradt
öregember számára: a szemlélődés tárgyává.
Mindenesetre mostanában szó sem volt már semmi ilyesmiről. Mint mondtam,
Bergotte ki sem tette a lábát otthonról, és ha egy-egy órára felkelt az ágyból,
sálakba és takarókba burkolózott, csupa olyasmibe, amivel nagy hidegre
készülünk, vagy vonatútra. A kisszámú barát előtt, akit még magához bocsátott,
mentegetőzött is emiatt, és skótkockás plédjeire, ágyterítőire mutatva vidáman
mondta; „Ugyan, kedvesem, hiszen már Anaxagorasz[773] megmondta, az élet
nem más, mint utazás”. Így éldegélt fokozatosan kihűlve, kicsiny bolygó,
mintegy a nagy utolsó napjainak előképeként, amikor is előbb a melegség
húzódik vissza lassacskán a Földről, azután az élet. Akkor majd a feltámadás is
véget ér, hiszen bármilyen távoli nemzedékek előtt ragyogjanak is majd az
emberi alkotások, az emberek jelenlétére akkor is szükség lesz. Ha egyes
állatfajok tovább állnak is ellen a mindent elárasztó hidegnek, amikor ember
nem lesz már a földön, s feltéve, hogy egyáltalán fennmarad addig Bergotte
dicsősége, akkor egyszerre kihuny majd örökre. Az utolsó állatok ugyan nem
fogják olvasni, hiszen kevéssé valószínű, hogy mint az apostolok Pünkösd
napján, az állatok megértenék különféle emberi nemzetségek nyelvét anélkül,
hogy valaha tanulták volna.
A halálát megelőző hónapokban Bergotte-ot álmatlanság gyötörte, s ami még
rosszabb, ha mégis sikerült elaludnia, rémálmok sora, melyek miatt, amikor
felébredt, nem is akart újra elaludni. Korábban sokáig szerette az álmokat, még a
rossz álmokat is, mert – hála nekik, hála az ellentmondásnak, ami közöttük és a
valóság között feszül, ami éber állapotban tárul elénk – ha előbb nem, hát
ébredéskor mélységesen átérezzük, hogy az imént aludtunk. Bergotte rémálmai
azonban nem ilyenek voltak. Amikor rémálmokról beszélt, korábban olyan
kellemetlen dolgokat értett rajtuk, melyek az agyában mentek végbe. Most
mintha nem magában érzékelte volna, hanem kívülről, hogy egy kéz nyúlik felé,
egy gonosz nőé, benne egy csöpögő rongy, melyet végighúz az ő, Bergotte
arcán, mert így akarja felébreszteni; valami elviselhetetlen csiklandozást a
csípőjén; egy őrjöngő kocsis dühét – Bergotte ugyanis azt mormogta neki
álmában, hogy ügyetlenül hajt –, aki rávetette magát az íróra, és belémart,
lefűrészelte az ujjait. Végül, amint álmában eléggé besötétedett, a természet
egyfajta olvasópróbát tartott a szélhűdésből, amely majd végez vele. Bergotte
kocsin érkezett Swannék új házának kapujába, és ki akart szállni. A hirtelen
rátörő szédülés az üléshez szegezte, a házmester próbálta lesegíteni, ő azonban
ülve maradt, nem tudott felállni, nem tudta kiegyenesíteni a lábát. Megpróbált az
előtte álló kőoszlopba kapaszkodni, de nem talált benne kellőképpen biztos
támaszt ahhoz, hogy feltápászkodhasson. Orvosok tanácsát kérte, akiknek
hízelgett, hogy az író hozzájuk fordul, és erényeiben: legendás munkabírásában
(immár húsz éve nem csinált semmit), túlhajszoltságában látták betegségeinek
okát. Azt tanácsolták neki, hogy ne olvasson rémisztő történeteket (semmit sem
olvasott), hogy legyen többet a napon, mert a napfény „nélkülözhetetlen az
élethez” (néhány évi viszonylagos jobbulását csakis az önkéntes szobafogságnak
köszönhette), hogy táplálkozzon bőségesebben (amitől lefogyott, s ami főként a
rémálmoknak adott tápot). Egyik orvosa az ellenkezés szellemével csakúgy meg
volt áldva, mint a csipkelődésével, s amikor Bergotte a többiek távollétében
találkozott vele, és hogy meg ne bántsa, mint saját ötleteit adta elő neki azt, amit
a többiek tanácsoltak, a kötözködő doktor azt hitte, hogy Bergotte valami
olyasmit akar előíratni magának, ami jólesik neki, s azonnal megtiltotta a dolgot,
méghozzá olyan sietséggel, a hajuknál fogva előrángatott indokokkal, hogy az
író tárgyilagos ellenvetéseinek hatására kénytelen volt egy mondaton belül
ellentmondani önmagának, de újabb indokokkal megerősítette korábbi tilalmát.
Bergotte visszatért egyik legelső orvosához, olyan férfiúhoz, aki szívesen
csillogtatta elmésségét, főként a toll mestereinek egyike előtt, s aki, ha Bergotte
megkockáztatta: „Mégis, úgy rémlik, X. doktor azt mondta – mármint régebben
természetesen –, hogy ez árthat a vesémnek és az agyamnak...”, gúnyosan
mosolygott, és így nyilatkozott: „Azt mondtam, élni vele, nem azt, hogy
visszaélni. Ha túlzásba viszik, természetesen minden gyógyszer kétélű fegyverré
válik”. Testünk ösztönösen érzi, hogy mi használ nekünk, ahogyan a szívünk is,
hogy mi az erkölcsi kötelességünk, és ezt semmiféle orvos- vagy teológustudor
engedélye nem mulaszthatja el. Tudjuk, hogy a hideg fürdő árt nekünk, és mi
szeretjük: mindig találunk orvost, aki előírja nekünk, de azt nem tudja
megakadályozni, hogy ártson. Bergotte mindegyik orvostól azt fogadta el, amitől
már évek óta bölcsen eltiltotta magát. Néhány hét leforgása alatt a korábbi
rosszullétek kiújultak, az újabbak súlyosabbra fordultak. A percenként rátörő
fájdalomtól, melyet csak fokozott a rövid rémálmokkal megszakított
álmatlanság, Bergotte szinte eszét vesztette, nem hívatott több orvost, hanem
hatékonyan, de túlzásba esve, különféle narkotikumokkal próbálkozott,
bizalommal elolvasta mindegyikük kísérő tájékoztatóját, mely az alvás
elengedhetetlen fontosságát hirdette, de mindegyik álmot hozó terméket (kivéve
azt, amelyet a mellette található flakon tartalmazott, és amely soha nem okozott
mérgezéses tüneteket) azzal gyanúsította, hogy mérgező, s így a gyógyszer
többet árt, mint a baj. Bergotte az összeset kipróbálta. Vannak köztük olyanok,
amelyek más csoportba tartoznak, mint a korábban megszokottak: mondjuk
amil- vagy etilszármazékok. Az új, minden eddigitől eltérő összetételű terméket
olyan gyönyörteli várakozással vesszük be, amely csakis az ismeretlennek jár ki.
Szívünk dobol, mint egy első randevún. Vajon miféle, eddig nem ismert alvás- és
álomfajtákhoz kalauzol az újonnan jött? Most már bennünk van, ez irányítja
gondolatainkat. Hogyan fogunk elaludni? És ha már elaludtunk, miféle különös
ösvényeken, miféle magaslatokra, miféle feltáratlan szakadékokba vezet majd ez
a mindenható úr? Miféle új érzéscsoportokat ismerünk meg ezen az utazáson? A
rosszullétbe visz? Az üdvözült boldogságba? A halálba? Bergotte halála egy
olyan este másnapján következett be, amikor ilyeténképpen az egyik efféle,
túlságosan nagy hatalmú barát (barát? ellenség?) kezébe ajánlotta magát.
Az alábbi körülmények között halt meg: Egy meglehetősen enyhe urémiás
roham miatt nyugalmat írtak elő neki. Mivel azonban egy kritikus azt írta, hogy
Vermeer Delfti látképén[774] (melyet a hágai múzeum adott kölcsön egy
kiállításra), azon a festményen, amelyet Bergotte rajongásig szeretett, és úgy
vélte, nagyon jól ismer, egy kis, sárga faldarab (amire Bergotte nem emlékezett)
oly nagyszerűen van megfestve, hogy ha csak ezt néznénk, mint valami becses,
kínai miniatúrát, annyira szépségesnek látnánk, hogy önmagában is megállná a
helyét, az író megevett néhány szem krumplit, és elment otthonról a kiállításra.
Már az első lépcsőfokoknál, amelyeket meg kellett másznia, szédülés tört rá.
Több kép előtt megállás nélkül ment el, és megcsapta a mesterkélt művészet
szárazsága és hiábavalósága, azé a művészeté, amely nem ér fel egy velencei
palazzo vagy akár egy egyszerű tengerparti ház szellősségével és
napfényességével. Végre ott állt a Vermeer előtt, amely az emlékeiben
ragyogóbb volt, jobban különbözött minden egyébtől, amit ismert, de amelyen,
hála a kritikus cikkének, először vette észre a kék ruhába öltözött, apró
emberalakokat, azt, hogy a homok rózsaszínű, s végül a kicsiny sárga faldarab
becses anyagát. Szédülése egyre fokozódott; tekintetét, mint gyermek egy sárga
lepkére, melyet meg akar fogni, a becses kis falrészletre szegezte. „Így kellett
volna írnom” – mondta. „A legutóbbi könyveim túlságosan ridegek, több
rétegben kellett volna felvinnem a festéket, minden egyes mondatot becsessé
kellett volna tennem, olyanná, amilyen ez a kis, sárga faldarab.” Mindeközben
nem kerülte el a figyelmét a szédülés súlyossága. Mennyei mérleg jelent meg
előtte: egyik serpenyőjét a tulajdon élete, a másikat pedig a sárgában oly szépen
megfestett kis faldarab húzta lefelé. Érezte, hogy óvatlanul áldozta fel az előbbit
az utóbbiért. „Azt azért nem szeretném – gondolta –, hogy én legyek az esti
lapokban a »kis színes« erről a kiállításról.” Egyre azt ismételgette magában:
„Kis, sárga faldarab eresszel, kis, sárga faldarab”. Eközben lehanyatlott egy kör
alakú kanapéra; hirtelen nem gondolta már, hogy az élete forog kockán, és
optimizmusát visszanyerve azt mondta magában: „Egyszerű kis emésztési zavar
az egész, amit a nem eléggé átfőtt krumpli okoz, semmiség”. Ekkor újabb roham
sújtott le rá, legurult a kanapéról a földre, a látogatók és a teremőrök azonnal
gyűrűbe fogták. Halott volt. Halott örökre? Ugyan ki tudná megmondani? Igaz,
sem a spiritiszta tapasztalatok, sem a vallási dogmák nem szolgáltatnak
bizonyítékot arra, hogy a lélek tovább él. Csupán annyit mondhatunk, hogy
életünkben minden úgy zajlik, mintha egy előző életben vállalt kötelezettségek
terhével érkeznénk; evilági életünk körülményei semmiféle okot nem adnak arra,
hogy azt higgyük, kötelességünk jót cselekedni, tapintatosnak vagy akár csak
udvariasnak lenni, mint ahogy az istent nem hívő művésznek sem arra, hogy azt
higgye, kötelessége hússzor is újrakezdeni egy művet, bár a csodálat, melyet
majd alkotása ébreszt, mit sem számít már testének, amit a férgek falnak fel;
ahogyan ezt a sárga faldarabot is annyi mesterségbeli tudással és annyi
finomsággal festette meg egy mindörökre ismeretlennek megmaradó művész,
akit Vermeer néven azonosítottak úgy-ahogy. Mindezek a kötelezettségek,
melyeknek elmulasztásáért nem jár büntetés ebben a mostani életünkben, mintha
egy másik, a jóságon, a lelkiismeretességen, az önfeláldozáson alapuló világhoz
tartoznának, olyan világhoz, ami egészen más, mint ez az itteni, s amit
elhagyunk azért, hogy erre a földre szülessünk, mielőtt talán majd visszatérünk,
hogy ismét ott éljünk azoknak az ismeretlen törvényeknek a birodalmában,
melyeknek azért engedelmeskedtünk, mert magunkban hordtuk tanításukat
anélkül, hogy tudtuk volna, ki véste belénk; a törvényekében, amelyekhez az
értelem minden elmélyült munkája közelebb visz, és amelyek csakis – és még ez
sem biztos – az ostobáknak beláthatatlanok. Így hát az a gondolat, hogy Bergotte
nem halt meg örökre, nem minden valószerűség híján való.
Az írót eltemették, de a gyász éjszakáján, a kivilágított kirakatokban
hármasával felállított könyvei kiterjesztett szárnyú angyalokként virrasztottak
hajnalig, mintha annak a feltámadását jelképeznék, aki nem volt többé.


Mint mondtam, megtudtam, hogy Bergotte aznap halt meg. És csodáltam az

újságok pontatlanságát, mert – ugyanazt a közleményt lehozva – mind azt
állította, hogy az író már előző nap meghalt. Előző nap azonban Albertine
találkozott még vele – amint ezt még aznap este elmesélte –, és késett is miatta
egy kicsit, mert az író meglehetősen hosszan elbeszélgetett vele. Kétségkívül
Albertine volt az utolsó ember, akivel beszélt. Barátnőm általam ismerte meg,
általam, aki már régóta nem jártam Bergotte-nál, mivel azonban Albertine
szerette volna bemutattatni magát, egy évvel ezelőtt írtam az idős mesternek,
hogy elvihessem hozzá. Bergotte teljesítette kérésemet, noha, azt hiszem, egy
kissé rosszulesett neki, hogy csak azért látogatom meg újra, hogy ezzel valaki
másnak szerezzek örömet, ezzel adva újabb bizonyítékot arra, hogy jómagam
közömbös vagyok iránta. Az ilyen esetek igen gyakoriak: a férfi vagy a nő,
akihez nem azért a gyönyörűségért folyamodunk, hogy újra társaloghassunk
vele, hanem egy harmadik személy kedvéért, néha oly konokul elutasító, hogy
védencünk azt hiszi, kitalált befolyással hencegtünk; gyakoribb, hogy a zseni
vagy a híres szépség beleegyezését adja, de dicsőségében megalázottan,
érzelmeiben megbántottan, már csupán valami lagymatag, fájdalmas, kissé
megvető érzést táplál irántunk. Csak jóval később jöttem rá, hogy tévedtem,
amikor az újságokat vádoltam pontatlansággal, hiszen azon a bizonyos napon
Albertine egyáltalán nem találkozott Bergotte-tal. De ezt én egy pillanatig sem
gyanítottam, oly természetesen mesélt róla, én pedig csak jóval ezután ismertem
ki azt a bájos művészetet, melynek birtokában Albertine lenyűgöző
egyszerűséggel tudott hazudni. Amit elmondott, amit bevallott, annyira azonos
jegyeket mutatott az evidencia formáival – azzal, amit megcáfolhatatlannak
látunk, ismerünk meg –, hogy így életének egyes szakaszai közé egy másik élet
epizódjait ültette be, melynek álságát ekkor nem is gyanítottam. Amúgy ezen az
álság szón is sokat vitatkozhatnánk. A világ mindannyiunk számára igaz, és
mindegyikünk számára más és más.
Az imént azt is mondtam: „amikor bevallotta”, mégpedig ezért. Néha egyes
sajátságos párhuzamok miatt féltékeny gyanakvás ébredt bennem barátnőmmel
kapcsolatban, s e gondolataimban – a múltban vagy, fájdalom, a jövőben – valaki
mást láttam mellette. Hogy bizonyosnak mutatkozzam a dolgomban, kimondtam
a nevet, mire Albertine azt válaszolta: „Igen, találkoztam vele egy héttel ezelőtt,
néhány lépésnyire innen. Udvariasságból fogadtam a köszönését. Egy-két
lépésre el is kísértem. De soha nem volt közöttünk semmi. És nem is lesz soha”.
Márpedig Albertine nem is találkozott az illetővel, azon egyszerű okból, hogy ez
a bizonyos hölgy tíz hónapja nem járt Párizsban. Barátnőm azonban úgy vélte,
hogy a teljes tagadás nem valószerű. Így született hát ez az elképzelt, futó
találkozás, amelyet oly egyszerűen mondott el, hogy láttam magam előtt a
hölgyet, amint megáll, köszön Albertine-nek, és néhány lépést együtt tesznek
meg. Ha magam is odakint lettem volna abban a percben, érzékeim tanúsága
talán tudatta volna velem, hogy a hölgy nem sétált néhány lépést Albertine-nel.
De ha tudtam volna is az elmondottak ellenkezőjét, az egyfajta érvelésláncolat
eredménye lett volna (amelybe erős láncszemként illeszkednek azoknak a szavai,
akikben megbízunk), nem érzékeim tanúságáé. Az érzékek tanúbizonyságát
csakis akkor hívhattam volna segítségül, ha abban a bizonyos percben éppen
odakint vagyok, de nem így történt.[775]
Az érzékek tanúsága maga is szellemi művelet, melyben a meggyőződés
teremti meg az evidenciát. Jó néhányszor tanúi voltunk annak, hogy a hallás
érzéke nem azt a szót juttatja el Françoise-hoz, amely elhangzott, hanem azt,
amelyet ő a helyesnek vélt, s ez elegendő is volt ahhoz, hogy ne hallja meg a
jobb kiejtés burkolt helyesbítését. A házgondnokunkat ugyanilyen fából faragták.
Charlus úr ekkoriban – mivel sokat változott – nagyon világos, ezer közül is
felismerhető pantallókat viselt. Márpedig a mi házgondnokunk, aki azt hitte,
hogy a „vizelde” szó (ami azt az intézményt jelöli, melyet Guermantes
nagyherceg De Rambuteau úr[776] legnagyobb bosszúságára Rambuteau-
házikónak nevezett) helyes ejtése vizeljide, soha nem hallotta senkitől, hogy
„vizeldét” mondana, noha igen gyakran ejtették így a szót a füle hallatára. De a
tévedés erősebb, mint a hit, és nem vizsgálja felül hiedelmeit. A gondnok folyton
azt mondta: „Charlus báró úr bizonyára valami betegséget szedett össze, hogy
olyan sokáig marad egy vizeljidében. Így jár, aki vénségére szoknyapecérkedik.
A nadrágjai is olyanok. Ma reggel a méltóságos asszony elküldött valamiért
Neuilly-be. A Bourgogne utcai vizeljidénél láttam, hogy Charlus úr éppen
bemegy. Amikor visszafelé jöttem Neuilly-ből, jó egy órával később, még
mindig ott láttam a sárga pantallóját ugyanabban a vizeljidében, ugyanazon a
részen, középen, mert mindig odaáll, hogy meg ne lássák.” Az én szememben
nincs szebb, nincs nemesebb, nincs fiatalabb nő, mint Guermantes nagyhercegné
egyik unokahúga. Egy étteremben azonban, ahová el-eljártam, egyszer
meghallottam, amint a portás arra járva azt mondja: „Nézzék már ezt a vén
spinét, micsoda maskara! Kutya legyek, ha nincs legalább nyolcvanéves!” Ami
az életkort illeti, alig hiszem, hogy komolyan gondolta. De a köréje gyűlt
ajtónállók, akik ettől fogva mindig összevihogtak, amikor a hölgy elment az
épület előtt, mert épp látogatóba készült a közelben lakó két elbűvölő, idős
nagynénjéhez, De Fezensac és De Balleroy hercegnőkhöz, azt a nyolcvan évet
látták a szép fiatal nő arcán, amelyet a portás – viccből vagy komolyan – a „vén
spinének” tulajdonított. És majd megszakadtak volna a nevetéstől, ha valaki azt
mondja nekik, hogy ez a nő elegánsabb, mint a két szállodai kasszírnő egyike,
akit ekcémás kiütéseivel és nevetséges kövérségében szépnek láttak. Talán csak
a szexuális vágy akadályozhatta volna meg, hogy ez a téveszme gyökeret verjen
bennük, ha az állítólagos vén spiné látványa megérinti őket, és az ajtónállók
hirtelen megkívánják az ifjú istennőt. Ismeretlen okokból azonban, amelyek
feltehetően társadalmi természetűek voltak, ez a vágy nem játszott szerepet a
dologban.
Akár elmehettem volna hazulról, és éppen az utcán lehettem volna (hiszen
nem vett észre) abban az időpontban, amikor Albertine, állítása szerint, azon a
bizonyos estén néhány lépésre elkísérte a hölgyet, és akkor tudtam volna, hogy
Albertine hazudik. De valóban olyan biztos ez? Szent homály borult volna
elmémre, kételkedni kezdtem volna abban, hogy egyedül láttam, alighanem arra
próbáltam volna rájönni, hogy miféle optikai csalódás hatására nem vettem észre
a hölgyet, és nem lepett volna meg különösebben, hogy tévedtem, mivel az
égitestek világa könnyebben kiismerhető, mint az emberi lények valóságos
cselekedetei, főként azoké, akiket szeretünk, hiszen őket felvértezik kételyeink
ellen a mesék, melyeket arra szántak, hogy megvédelmezzék őket. Hány és hány
évig hitegethetik apatikus szerelmünket azzal, hogy a szeretett nőnek külföldön
élő nővére, bátyja, sógornője van, aki valójában soha sem létezett! Ha az
elbeszélés rendjének érdekében nem lennénk kénytelenek frivol indítékokra
szorítkozni, hány és hány olyat, komolyabbat találnánk, amely rávilágítana,
mennyire szűkösen hazug e kötet nyitánya, amikor ágyamból hallgatom a világ
ébredezését hol ilyen, hol amolyan időben. Igen, kénytelen voltam szűkre fogni
az előadást, és emiatt hazudni, hiszen nem egyetlen, hanem millió és millió világ
ébredezik minden reggel, csaknem annyi, ahány emberi szempár és ahány elme
létezik.
Albertine-re visszatérve, sohasem ismertem nőt, akinek szerencsésebb
adottságai lettek volna az eleven, életteli színekkel festett hazugsághoz, hacsak
egyik barátnőjét nem – az én bimbózó fiatal lányaim egyikét, aki rózsás színű
volt, mint Albertine, de akinek szabálytalan, beesett, majd ismét kiugró profilja
rettentően hasonlított bizonyos rózsaszín virágfürtökre, amelyeknek nevét már
elfelejtettem, s amelyeknek hasonlóan hosszú és mélyre nyúló öblei vannak. Ez
a fiatal lány felülmúlta Albertine-t a meseszövés terén, mert meséibe nem
vegyített egyetlen olyasféle fájdalmas momentumot, mérges, burkolt célzást
sem, melyek barátnőmnél gyakoriak voltak. Mégis azt mondtam, hogy Albertine
elbűvölő volt, amikor olyan történetet talált ki, melyhez kétség nem férhetett,
hiszen magunk előtt láttuk a dolgot – noha puszta kitaláció volt –, amit
elmondott, s mindent az ő szavain keresztül láttunk. Ez volt számomra az igazi
érzékelés. Albertine-nek ilyenkor csakis a valószerűség adott ihletet, és nem az a
vágy, hogy féltékennyé tegyen. Barátnőm ugyanis, bár talán nem az érdekek
mozgatták, szerette, ha kedveskednek neki. Márpedig, noha e mű folyamán
számos alkalmam volt és még lesz is arra, hogy megmutassam, hogyan kettőzi
meg a féltékenység a szerelmet, ezt mindig a szerelmes férfi szemszögéből
láttattam. De ha ebben a férfiban csak egy cseppnyi büszkeség is van, s még ha
belehal is az elválásba, nem fog a feltételezett árulásra kedvességgel válaszolni,
félreáll, vagy ha nem távolodik is el, rákényszeríti magát, hogy hidegséget
színleljen. Így hát a szerető számára merő veszteség, hogy ennyire megkínozza a
férfit. Ha viszont egy ügyes szóval, néhány gyöngéd simogatással eloszlatja a
gyanakvást, mely a szerelmes férfit kínozta – jóllehet állítása szerint hidegen
hagyja –, a férfi kétségkívül nem érzi a szerelem e reményvesztett növekedését,
melyben féltékenysége egyre nő, mivel azonban szenvedése hirtelen megszűnik,
boldog lesz, ellágyul, megenyhül, ahogy vihar után, amikor az eső már elállt, s
amikor alig érezzük a nagy gesztenyefák alatt, hogyan gördülnek le hosszú
szünetekkel a lecsüngő cseppek, melyeket már színesre fest az újra felbukkanó
nap, a szerelmes férfi azt sem tudja, hogyan fejezze ki háláját a nőnek, aki
meggyógyította. Albertine tudta, hogy szeretem megjutalmazni, ha kedves
hozzám, és talán ez a magyarázata, hogy ártatlanságának igazolására oly
természetes vallomásokat eszelt ki, mint ezek a történetek, amelyekben nem
kételkedtem, s amelyek közül csak egy volt találkozása a valójában már halott
Bergotte-tal. Eddig csak azokat ismertem Albertine hazugságai közül, amelyeket
például Françoise jelentett Balbecben, és amelyeket korábban nem említettem,
bár igen rosszulestek: „Mivelhogy nem akart jönni, azt mondta: »Nem
mondhatná azt az úrnak, hogy nem talált itthon, hogy elmentem valahová?«„De
„alárendeltjeink”, akik úgy szeretnek minket, ahogyan Françoise szeretett
engem, örömüket lelik abban, ha megcsipkedhetik hiúságunkat.


Vacsora után azt mondtam Albertine-nek, ha már úgyis felkeltem, kedvem
támadt kihasználni az alkalmat, hogy elmenjek látogatóba a barátaimhoz,
Villeparisis márkizhoz[777], Guermantes nagyhercegnéhez, Cambremerékhez,
nem is tudom pontosan, kihez, akit éppen otthon találok. Csak azok nevét
hallgattam el, akikhez készültem: Verdurinékét. Megkérdeztem barátnőmet, nem
akar-e velem tartani. Azzal hárított el, hogy nincs ruhája, amit felvehetne. „No
meg a hajam is olyan rossz. Ragaszkodik hozzá, hogy ennél a frizuránál
maradjak?” Majd a búcsúzásnál hirtelen lendülettel, nyújtott karral, felhúzott
vállal adott kezet, ahogy hajdan a balbeci parton, s amit sosem láttam tőle azóta.
Ez az elfeledett mozdulat visszaváltoztatta a testet, melyet mozgásba hozott,
annak a régi Albertine-nek a testévé, aki még alig ismert engem. Visszaadta a
hirtelenség mögé bújó, szertartásos Albertine-nek kezdeti újdonságát,
ismeretlenségét, sőt hátterét is. A tengert láttam e mögött a fiatal lány mögött,
aki sohasem üdvözölt így azóta, amióta már nem a tengerparton voltunk. „A
nénikém úgy találja, hogy öregít ez a haj” – mondta még barátnőm mogorván.
„Bárcsak igazat mondana a nénikéje!” – gondoltam. Bontemps-né egyebet sem
óhajt, mint azt, hogy egy gyereknek tűnő Albertine mellett fiatalabbnak lássák,
illetve azt is, hogy az unokahúga egy fillérébe se kerüljön mindaddig, amíg
hozzám nem jön feleségül, és hasznot nem hoz neki. Én viszont azt kívántam,
hogy Albertine kevésbé fiatalnak, kevésbé csinosnak lássék, hogy kevesebben
forduljanak utána az utcán. Mert a féltékeny szerelmest a duenna öregsége sem
nyugtatja meg annyira, mint a szeretett nő arcának öregedése. Csak attól
szenvedtem, hogy a frizura, melynek viselésére én kértem, Albertine szemében a
bezártság újabb jelének látszhat. És megint az a bizonyos, újfajta, családias érzés
fogott el, amely akkor is Albertine-hez kötött, ha távol voltam tőle.
 Azt mondtam barátnőmnek, aki állítása szerint nem sok kedvet érzett ahhoz,
hogy elkísérjen Guermantes-ékhoz vagy Cambremerékhez, hogy nem tudom
pontosan, hová megyek, és már indultam is Verdurinékhez. Abban a percben,
amikor elindultam hozzájuk, a koncert gondolatára, melyet hamarosan hallani
fogok, a délutáni jelenet jutott eszembe: „rossz lotyója, rossz lotyója” – a
csalódott szerelem, talán a féltékeny, de egyben a vadállati szerelem jelenete is,
amilyet, a szavaktól eltekintve, egy orangután rendezhet egy nőnek, akibe, ha
ugyan mondhatunk ilyesmit, beleszeretett –, s az utcára érve már éppen oda
akartam inteni egy fiákert, amikor zokogás ütötte meg a fülemet, zokogás,
melyet az egyik sarokkövön ülő férfi megpróbált visszafojtani. Közelebb
mentem: a férfi, aki arcát a kezébe temette, fiatalnak látszott; a kabátja alól
kibújó fehérségből ítélve ünneplőben lehetett, és fehér nyakkendőben. Ahogy
meghallott, felemelte könnyáztatta arcát, de mihelyt megismert, el is fordította.
Morel volt az. Rájött, hogy felismertem, megkísérelte abbahagyni a sírást, és azt
mondta, muszáj volt megállnia egy pillanatra, annyira szenved. „Ezen a mai
napon durván bántalmaztam valakit – mondta –, aki iránt mély érzelmekkel
viseltetem. Gyáva dolog, hiszen az a lány szeret engem.” „Az idő múltán talán
majd elfelejti” – válaszoltam, nem gondolván arra, hogy e szavakkal azt a
benyomást keltem, hogy hallottam a délutáni jelenetet. De Morel annyira
elmerült a bánatában, hogy eszébe sem jutott, hogy esetleg tudok valamit. „Ő
talán elfelejti” – mondta. – „De én, én nem fogom tudni elfelejteni. Egyre csak
azt érzem, mennyire szégyellem magam, undorodom magamtól! De végül is,
ami elhangzott, elhangzott, senki sem teheti meg nem történtté. Ha egyszer
feldühítenek, azt sem tudom, mit teszek. És ez rettentően árt nekem, egészen
összekócolódnak az idegeim” – mert, mint minden neuraszténiás, nagy gondot
fordított az egészségére. Míg aznap délután egy dühödt állat szerelmi őrjöngését
láttam, estig, néhány óra leforgása alatt, századok teltek el, és új érzés, a
szégyen, a sajnálat, a bánat érzése jelezte, hogy hosszú szakaszt járt be az
emberré válásra teremtődött fenevad fejlődése. Mindezek ellenére még mindig
fülemben csengett a „rossz lotyója”, és attól tartottam, hogy hamarosan
visszaesés várható a vad állapotba. Különben alig-alig értettem, hogy mi történt,
ami annál is természetesebb, mivel maga Charlus úr sem sejtett semmit abból,
hogy néhány napja, és különösen aznap, már a szégyenletes epizód előtt is, mely
nem volt közvetlen kapcsolatban a hegedűs állapotával, Morelen újra kitört a
neuraszténia. Az elmúlt hónapban ugyanis, amilyen gyorsan csak telt tőle, és
jóval lassabban, mint szerette volna, a hegedűs Jupien unokahúgának
elcsábításán dolgozott, hiszen mint vőlegénye, kedvére járhatott bárhová a
lánnyal. De mihelyt kissé messzire ment az erőszaktétel irányában, s főként,
amikor arról beszélt a menyasszonyának, hogy keresse a kapcsolatot más fiatal
lányokkal, akiket neki keríthetne, a hegedűs olyan ellenállásba ütközött, amely
felingerelte. Ettől (vagy azért, mert a lány túlságosan szűzies volt, vagy pedig
azért, mert épp ellenkezőleg, korábban odaadta már magát valakinek) Morel
vágya megcsappant. Elhatározta, hogy szakít, de mivel érezte, hogy a báró, noha
parázna, jóval erkölcsösebb nála, félt, hogy a szakítás hírére Charlus úr netán
kiteszi a szűrét. Ezért hát, mintegy két héttel ezelőtt, úgy döntött, nem találkozik
többet a lánnyal, hagyja, hogy boldoguljon (ő jóval útszélibb igét használt)
Charlus úr és Jupien, ahogy tud, ő pedig, még mielőtt bejelentené a szakítást,
„elhúzza a csíkot” ismeretlen úticélok felé. E szerelem végkifejlete
elszomorította kissé, annyira, hogy bár a legapróbb részletekig menően úgy
viselkedett Jupien unokahúgával, amint azt korábban a bárónak előadta Saint-
Mars-le-Vêtu[778]-i vacsorájuk alkalmával, az elmélet feltehetően mégis egészen
más volt, mint a gyakorlat, és bizonyos, kevésbé förtelmes érzelmek, amelyekkel
elméletben felvázolt viselkedésében nem számolt, megszépítették, érzelmessé
tették valódi viselkedését. Az egyetlen pont, amelyben a valóság ezzel szemben
alulmúlta a tervet, az volt, hogy a terv szerint elképzelhetetlennek tartotta egy
efféle árulás után Párizsban maradni. Mostanra a „lelécelést” nagyon is nagy
árnak ítélte ennyire szimpla dologért. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy
elhagyja a bárót, aki nyilván dühös lenne, és tönkretenné az ő, Morel társadalmi
helyzetét. Minden pénzt elveszítene, amit a bárótól kapott. A puszta gondolattól,
hogy mindez elkerülhetetlen, idegroham fogta el. Órák hosszat siránkozott a
dolgon; hogy ne gondoljon rá, morfiumot vett be, de csak módjával. Majd
hirtelen olyan ötlet merült fel benne, mely kétségkívül ott motoszkált,
formálódott benne már egy ideje, ez az ötlet pedig az volt, hogy a fenti
alternatíva, a szakítás és a Charlus úrral való teljes összeveszés közötti választás
talán nem szükségszerű. A báró minden pénzét elveszíteni – ez túl sok volt.
Morel bizonytalanságában néhány napig sötét gondolatokba merült, olyanokba,
amilyenek korábban Bloch láttán ébredtek benne. Majd úgy döntött, hogy Jupien
és unokahúga csapdába próbálták csalni, és örülhetnek, ha ilyen olcsón
megússzák a dolgot. Úgy vélte, végül is a fiatal lány a hibás, amiért olyan
ügyetlen volt, hogy nem tudta megtartani az érzékek segítségével. Nemcsak azt
látta képtelenségnek, hogy Charlus úrnál kivívott helyzetét feláldozza, de még
azokat a költséges vacsorákat is fájlalta, amelyekre jegyességük óta a fiatal lányt
meghívta, s amelyeknek fillérre meg tudta volna mondani az árát, ahogyan az
egy komornyik fiához illik, a komornyikéhoz, aki minden hónapban bemutatta a
„könyvét” nagybátyámnak. A „könyv” szó ugyanis, ami a közönséges halandó
számára nyomtatott írásművet jelent, a felséges asszonyok és az inasok
szótárában elveszíti ezt a jelentését. Az utóbbiaknak a háztartási könyvet jelenti,
az előbbieknek azt a vendégkönyvet, ahová a látogatók feliratkoznak.
(Luxembourg hercegnő[779] Balbecben egyszer azt mondta, hogy nem hozott
magával könyvet, s én már-már azon voltam, hogy kölcsönadom neki az Izlandi
halászt[780] és a Tartarini Tarascont[781] amikor rájöttem, mit akart ezzel
mondani: nem azt, hogy ezért majd kevésbé kellemesen tölti el az időt, hanem
azt, hogy így nehezen jelentkezhetem nála.) Annak dacára, hogy Morel immár
másképp látta viselkedésének következményeit, s noha két hónappal ezelőtt,
amikor szenvedélyes szerelemmel szerette Jupien unokahúgát, még förtelmesnek
látta volna ezt a viselkedést, majd az utóbbi két hétben nem győzte mondogatni,
hogy ez természetes, dicsérendő, mégis fokozta benne azt az idegességet,
amellyel az imént bejelentette a szakítást. Immár egészen közel állt ahhoz, hogy
haragját, ha (egy-egy pillanatnyi kirohanástól eltekintve) nem is a fiatal lányra,
akivel kapcsolatban még élt benne a maradék félelem, a szerelem utolsó nyoma,
de legalábbis a báróra „zúdítsa”. Attól azonban óvakodott, hogy a vacsora előtt
bármit is mondjon neki, mert tulajdon szakmai virtuozitását mindenek fölé
helyezte, és valahányszor nehéz darabokat kellett játszania (mint ezen az estén
Verdurinéknél), amennyire csak lehetett, kerülte mindazt, amitől mozdulatai
némileg szaggatottá válhattak (s bizony már a délutáni jelenet is túlságosan
igénybe vette). Így függeszti fel a vezetést a szenvedélyesen autózó sebész is, ha
műtétre készül. Ez volt hát a magyarázata, hogy miközben Morel velem beszélt,
finoman végigpróbálgatta az ujjait, egyenként megmozgatva őket, hogy lássa,
visszanyerték-e már hajlékonyságukat. Szemöldöke ráncba húzódott, jelezve,
hogy még érez egy kis ideges merevséget. De hogy ezt tovább ne fokozza,
eloszlatta a redőket az arcán, ahogyan afölötti idegességünket gyűrjük le, hogy
nem tudunk elaludni vagy nem tudunk könnyen magunkévá tenni egy nőt,
nehogy éppen ez a fóbia hátráltassa az elalvás vagy a gyönyör pillanatát. Így,
mivel vágyott volna visszanyerni derűs nyugalmát, hogy szokás szerint teljes
odaadással játszhassa majd Verdurinéknél, amit játszik, amíg viszont velem van,
vágyott volna elém tárni a fájdalmát, úgy vélte, az lesz a legegyszerűbb, ha
szépen megkér, menjek el azonnal. Felesleges volt könyörögnie, nekem pedig
megkönnyebbülés, hogy távozhatom. Reszkettem a gondolattól, hogy – hiszen
egy helyre tartunk, ha néhány percnyi eltéréssel is – Morel netán megkér,
vigyem el, és túlságosan tisztán emlékeztem a délutáni jelenetre ahhoz, hogy ne
érezzek némi viszolygást attól, hogy egész úton magam mellett kell tudnom a
hegedűst. Igen valószínű, hogy Morel szerelme, majd közönye vagy gyűlölete
Jupien unokahúga iránt őszinte volt. Sajnos nem ez volt az első eset (és nem is
ez az utolsó), amikor a hegedűs így viselkedett, így „dobott” hirtelen egy fiatal
lányt, akinek korábban örök szerelmet esküdött, sőt odáig ment, hogy töltött
revolvert mutatott a lánynak, és azt mondta, főbe lövi magát, ha egyszer gyáván
elhagyja. Ettől persze később ugyanúgy elhagyta, és lelkiismeret-furdalás helyett
egyfajta neheztelést érzett. Nem ez volt az első alkalom, hogy így viselkedett,
bizonyára nem is ez volt az utolsó, úgyhogy jó néhány fiatal lány fejét – fiatal
lányokét, akik nem felejtették el olyan gyorsan, mint Morel őket – fájdította
meg, ahogyan sokáig elevenen élt még Jupien unokahúgának fájdalma is, mert a
lány még mindig szerette Morelt, akit ugyanakkor meg is vetett; belefájdult a
fejük, majd’ szétrobbant a belső fájdalom nyilallásaitól, mert mindegyikük
agyába zártan ott élt, akár egy görög szobor töredéke, ott élt valami Morel
arcából keményen, mint a márvány és szépen, mint egy antik férfialak fürtökbe
bodorodó hajjal, finom metszésű szemmel, egyenes vonalú orral, idegen testként
egy olyan koponyában, mely nem arra teremtődött, hogy befogadja, s ahonnan
nem lehet kioperálni. De idő múltával ezek a mégoly kemény töredékek végül
olyan helyen állapodnak meg, ahol nem okoznak különösebb sérülést, és nem
mozdulnak többé; nem is érezzük, hogy ott vannak: ez a felejtés vagy a
közömbös emlék.
Ez a napom két dologban ülepedett le bennem. Egyrészt – hála az Albertine
engedelmessége okozta nyugalomnak – abban a lehetőségben, és a lehetőségből
következően abban az elhatározásban, hogy szakítok barátnőmmel. Másrészt
reflexióim gyümölcseként, melyek akkor születtek, amikor a zongorámnál ülve
Albertine-re vártam, abban a gondolatban, hogy a művészet, melynek
visszanyert szabadságomat próbálom majd szentelni, nem olyasmi, ami megérné
az érte hozandó áldozatot, nem az életen kívül álló valami, aminek nincs köze az
élet hívságához és ürességéhez, mivel a műalkotásokban megszületett valódi
egyediség látszata csupán mesterségbeli ügyességgel elért szemfényvesztés. Ha
délutánom egyéb, talán mélyebb üledékeket is hagyott bennem, annak bizonyára
csak jóval később ébredtem tudatára. Ami pedig az előbbi kettőt illeti, amelyeket
világosan mérlegeltem, ezek nem bizonyultak tartósnak; hiszen a művészettel
kapcsolatos gondolataim már aznap este túljutottak a délután őket sújtó
lefokozáson, míg a nyugalom és következésképpen a szabadság is, mely
lehetővé tehette volna, hogy a művészetnek szenteljem magam, ismét elvétetett
tőlem.
Ahogy kocsim a rakparton Verdurinék közelébe ért, megállíttattam.
Brichot[782]-t láttam meg ugyanis, amint a Bonaparte utca sarkán leszáll a
villamosról, egy régi újsággal megtörli a cipőjét, és galambszürke kesztyűt húz.
Odamentem hozzá. Egy ideje, mivel szembaja rosszabbodott, új lencsékkel
látták el – oly bőségesen, mint valami laboratóriumot –, s e nagy erejű és
bonyolult, csillagászati távcsőhöz hasonlatos szerkezeteket mintha
odacsavarozták volna a szeméhez. Most rám irányította fénycsóvájukat, és
felismert. A távcsövek kiváló állapotban voltak. De mögöttük aprónak,
fénytelennek, görcsösnek, kihunyónak láttam a távoli tekintetet, melyet ez alá a
hatalmas készülék alá helyeztek – ahogyan az ott folyó munkához képest
túlságosan bőkezűen támogatott laboratóriumokban fektetnek egy már félholt,
jelentéktelen kis állatot a lehető legtökéletesebb szerkezetek alá. Karomat
nyújtottam a félvaknak, hogy támogassam a járásban. „Immár nem a nagy
Cherbourg mellett találkozunk, hanem a kis Dunkerque-nél”[783] – mondta
Brichot, s ez a mondat igencsak bosszantott, mert nem értettem, mit akar vele
mondani; mégsem mertem megkérdezni tőle, nem is azért, mert a lenézésétől
tartottam, sokkal inkább a magyarázatától. Feleletképpen azt mondtam, hogy
kíváncsi vagyok, milyen is az a szalon, ahol hajdan Swann esténként Odette-tel
találkozott. „Hogyan, ön ismeri ezeket a régi históriákat?” – kérdezte Brichot.
Swann halála felkavart akkoriban. Swann halála! Swann ebben a mondatban
nem a puszta birtokos jelző szerepét játssza. Én az egyedi, a sors által Swann
szolgálatára küldött halálra gondolok. Mert az egyszerűség kedvéért csak
halálról beszélünk, de halál úgyszólván annyi van, ahány ember a földön. Nincs
olyan érzékünk, amellyel megláthatnánk a szélrózsa minden irányába teljes
sebességgel száguldó halálokat, a sok, tevékeny halált, amelyet a sors egyik vagy
másik emberért küld. Ezek a halálok gyakran csak két-három év után
szabadulnak meg feladatuktól. Gyorsan odaszaladnak, hogy rákot ültessenek egy
Swann testébe, majd továbbállnak, hogy újabb munkákat végezzenek el, és csak
akkor térnek vissza, amikor a sebészek beavatkozása után ismét be kell ültetniük
a rákot. Majd eljön az az idő, amikor azt olvassuk a Le Gaulois[784]-ban, hogy
Swann egészségi állapota nemrégiben aggodalomra adott okot, de a beteg immár
a teljes gyógyulás útjára lépett. Ekkor, néhány perccel a végső lélegzet előtt, a
halál apácaként, aki ápolónk, nem pedig pusztítónk, az utolsó pillanatokban
ágyunk mellé telepszik, és fenséges glóriával övezi azt, aki immár örökre jéggé
dermedt, akinek szíve megszűnt dobogni. És épp a halálok e sokfélesége, útjaik
rejtélye, végzetes vállszalagjuk színe teszi oly megindítóvá az újságokban
olvasott sorokat: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Charles Swann úr súlyos
betegség következtében tegnap elhunyt párizsi otthonában. E vérbeli párizsi
férfiú távozását, akinek szellemét mindenki nagyra becsülte csakúgy, mint
válogatott, de tartós kapcsolatainak állhatatosságát, egy emberként fájlalja
mindenki a művészet és az irodalom köreiben, ahol kifinomult, megbízható
ízlése kedveltté és igen keresetté tette, ahogy a Jockey Klubban is, melynek
egyik legrégebbi és legtekintélyesebb tagja volt. Az Egység Kör és az
Agrárkaszinó úgyszintén bennfentesei között tudhatta. Csak nemrégiben
mondott le tagságáról a Royale utcai társaskörben.[785] Sajátos szellemiségének
köszönhetően mindig megmaradt a közönség érdeklődésének középpontjában a
zene és a festészet minden great event-je alkalmával, s mindenekelőtt a
»vernisszázsokon«, melyeknek hűséges látogatója volt egészen a legutóbbi
évekig, amikor már csak ritkán mozdult ki otthonról. Temetése ekkor és ekkor
lesz stb.”
Ebből a szempontból, ha nem vagyunk „valakik” az ismert cím hiánya csak
még gyorsabbá teszi a halál okozta bomlást. Persze az ember minden
megkülönböztető jegy nélkül, névtelenül marad meg D’Uzès
nagyhercegnek[786]. De a hercegi korona egy ideig összetartja még
alkotóelemeit, ahogyan azok a szépen formázott fagylaltok is egyben maradnak,
amelyeket Albertine annyira kedvelt, míg a legeslegelegánsabb polgár neve
széthullik és elolvad, „elformátlanodik”, amint az illető meghal. Láttuk,
Guermantes nagyhercegné hajdan úgy beszélt Cartier-ról, mint De La Trémoïlle
nagyherceg legkedvesebb barátjáról, mint arisztokrata körökben igen népszerű
férfiről. A következő nemzedék számára a Cartier név oly körvonalazatlanná
vált, hogy szinte nagyobbítanánk azzal, ha valaki rokoni kapcsolatba hozná az
ékszerész Cartier[787]-val, akivel ő megmosolyogtatónak tartotta volna, ha netán
összekeverik! Swann viszont figyelemreméltó intellektuális és művészi
személyiség volt; s bár nem „hozott létre” semmit, megadatott neki, hogy egy
kicsit tovább maradjon fenn. És mégis, kedves Charles Swann, akit oly kevéssé
ismertem, amikor én még oly fiatal voltam, ön pedig már közel a sírhoz,
mostanában azért kezdenek újra beszélni önről, mert az, akit ön minden
valószínűség szerint kis hülyének tartott, egyik regényének hősévé tette, és ön
így talán tovább él. Ha annak a Tissot-képnek kapcsán, amely a Royale utcai
társaskör karzatát ábrázolja, s ahol ön Galliffet, Edmond de Polignac és Saint
Maurice[788] társaságában látható, oly sokat beszélnek önről, azért van így, mert
az emberek az ön néhány vonását fedezik fel Swannban.
Hogy visszatérjünk az általánosabb érvényű realitáshoz, maga Swann beszélt
nekem erről a megjövendölt és mégis váratlan halálról Guermantes
nagyhercegnénél aznap este, amikor a nagyhercegné unokatestvérének fogadása
volt. És ugyanennek a halálnak a sajátos és megkapó különlegességére leltem rá
újra egy este, amikor átfutottam az újságot, melyben e halál híre egyszerre úgy
ötlött a szemembe, mintha oda nem illőn összetoldott, titokzatos sorok rajzát
látnám. E sorok elegendőek voltak ahhoz, hogy egy eleven embert olyanná
változtassanak, aki immár nem tud válaszolni, ha szólnak hozzá: üres névvé, leírt
névvé, amely a való világból egyszerre a csend birodalmába lépett át. Ezek a
sorok ébresztették fel bennem még most is annak a vágyát, hogy jobban
megismerjem azt a házat, ahol Verdurinék régen éltek, és ahol Swann, aki akkor
még nem csupán néhány betű volt az újságban, oly gyakran vacsorázott együtt
Odette-tel. Mindezt ki kell még egészítenem azzal (és ez tette számomra Swann
halálát még sokáig mindenki másénál fájdalmasabbá, bár ezeknek a
motívumoknak nem volt közük Swann halálának egyediségéhez), hogy nem
mentem el Gilberte-hez, amit pedig akkor, Guermantes hercegnénél megígértem
Swann-nak; hogy sosem tudtam meg tőle azt a „másik okot”, amelyre azon az
estén utalt, s amelynek azt köszönhettem, hogy engem avatott be a herceggel
folytatott beszélgetésébe; hogy ezernyi kérdés merült fel bennem (mint a víz
mélyéről felszálló buborékok), amelyeket a legkülönfélébb témákról szerettem
volna feltenni neki: Vermeerről, De Mouchy úrról[789]; róla magáról, egy
Boucher-falikárpitról, Combray-ról, kérdéseket, amelyek kétségkívül nem voltak
halaszthatatlanok, hiszen napról napra halogattam őket, de amelyeket
létfontosságúaknak éreztem azóta, amióta Swann lepecsételt ajkáról nem
várhattam már választ.
„Ó, nem – folytatta Brichot –, Swann nem itt találkozott jövendőbeli
feleségével, vagy legalábbis csak a későbbiekben, az után a tűzvész után, amely
részben elpusztította Verdurinné első otthonát.”
Sajnos attól való félelmemben, hogy olyan fényűzéssel hivalkodom Brichot
előtt, melyet nem tartottam helyénvalónak, hiszen a professzornak nem jutott ki
belőle, az imént túlságosan sietősen szálltam ki a kocsiból, és a kocsis nem
értette, amit kutyafuttában vetettem oda neki úgy, hogy még legyen időm
eltávolodni a fogattól, mielőtt Brichot észrevesz. Ezért azután a kocsis odahajtott
mellénk, és megkérdezte, jöjjön-e majd értem; én gyorsan igent mondtam, majd
pedig még előzékenyebben viselkedtem a professzorral, aki omnibuszon jött.
„Ó! Szóval ön kocsin érkezett” – mondta komoly arccal. „Istenem, ez pusztán
a véletlen műve; amúgy sosem fordul elő velem. Mindig omnibusszal vagy
gyalog járok. De így talán abban a nagy megtiszteltetésben lesz részem, hogy ma
este hazavihetem, ha ön hajlandó a kedvemért beszállni ebbe a rozoga batárba;
egy kicsit szűkösen leszünk. De ön mindig oly szíves volt hozzám.” Fájdalom –
gondoltam –, ezzel az ajánlattal semmitől nem fosztom meg magam, hiszen
Albertine miatt úgyis kénytelen leszek hazamenni. Az, hogy barátnőm ott van
nálam, a napnak abban a szakában, amikor senki nem jöhet hozzá látogatóba,
olyan szabad kezet adott nekem időm beosztásában, akárcsak délután, amikor
tudtam, hogy hamarosan megérkezik a Trocadéróból, nekem pedig nem sietős,
hogy viszontlássam. Végül azonban, akárcsak délután, azt éreztem, hogy
asszonyom van, és hogy hazatérve nem lesz részem a magány erőt adó
ujjongásában. „Szíves-örömest elfogadom” – felelte Brichot. „Abban az időben,
amelyre az imént utalt, barátaink a Montolivet utcában laktak, egy csodálatos,
földszinti lakásban, a kertre nyíló félemelettel, ami persze nem volt ennyire
pompázatos, én azonban többre tartom még a velencei Ambassadore-palotánál
is.” Brichot közölte velem, hogy ma este Charlus úr szervezésében nagy zenei
„hacacáré” lesz a „Conti rakparton” (így emlegették a hívek a Verdurin-szalont,
amióta ide tette át székhelyét). Majd hozzátette, hogy azokban a régi időkben,
amelyekről beszéltem, más volt a kis klán és más a stílus, mégpedig nem csak
azért, mert a hívek fiatalabbak voltak. Mesélt Elstir vicceiről (melyeket durva
bohóctréfáknak nevezett), így például arról a napról, amikor a festő úgy tett,
mintha az utolsó percben bliccelne, majd az aznapi estélyre szerződtetett libériás
főpincérként jelent meg, s miközben a fogásokat felszolgálta, pajzánságokat
súgott az igencsak prűd Putbus bárónő fülébe, aki elvörösödött rémületében és
haragjában, végül pedig, nem sokkal a vacsora vége előtt, az álpincér eltűnt, és
egy vízzel teli kádat hozatott a szalonba, melyből, amikor a vendégek éppen
átvonultak az ebédlőből, anyaszült meztelenül kászálódott ki, sűrű
káromkodások közepette; és azokról a vacsorákról is, ahová olyan
papírjelmezekben jöttek, melyeket Elstir tervezett, szabott ki és festett be, s
amelyek valóságos műremekek voltak; Brichot például egy alkalommal VII.
Károly korabeli főrang öltözetét viselte kunkori topánnal, máskor I. Napóleonét,
amelyre Elstir pecsétviaszból applikálta a Becsületrend nagyszalagját. Egyszóval
Brichot, amint újra maga előtt látta az akkori szalont nagy ablakaival, süppedős
kanapéival, melyeket kiszívott a déli nap, s melyeket ki is kellett cserélni,
kijelentette, hogy mégis jobban szerette azt a hajdanit a mostaninál. No persze
értettem én, hogy „szalonon” Brichot – ahogyan az egyház szóban a ház nem
csak a hitéletet szolgáló épületet jelenti, hanem a hívek közösségét is – nem
csupán a félemeleti szintet érti, hanem az embereket is, akik oda jártak, a
különleges gyönyörűségeket, amelyekre itt leltek, és amelyek a professzor
emlékeiben ezeknek a kanapéknak az alakjával azonosultak; a kanapékéval,
melyeken Verdurinné délutáni látogatói várták, hogy a Nagyasszony elkészüljön,
miközben odakint a gesztenyék rózsaszín virágai, a kandallón pedig – a
látogatónak szóló kecses együttérzéssel, amit mosolygósan üdvözlő rózsaszínjük
érzékeltetett – a vázában álló szekfűk, mintha a ház úrnőjének megkésett
érkezését lesték volna feszült figyelemmel. De ha Brichot ezt a szalont
különbnek látta a mostaninál, talán azért volt így, mert szellemünk, ez az öreg
Próteusz nem képes egyetlen forma rabságában sem megmaradni, és még a
társaság világában is egyszer csak elszakad egy szalontól, mely lassan és
fáradságosan jutott el a számára megadatott tökéletességig, hogy egy kevésbé
ragyogó szalont válasszon; úgy, ahogyan azok a „retusált” fotográfiák,
amelyeket Odette Ottónál[790] csináltatott, s ahol princessz-szabású
nagyestélyiben, Lenthéric[791] ondolálta frizurával látható, sem tetszettek annyira
Swann-nak, mint egy Nizzában készült kis „albumkép”, amelyen az asszony
kendőben van, kócos fürtjei ki-kikunkorodnak egy fekete bársonykötős,
árvácskás szalmakalap alól (mert a nők általában annál öregebbnek látszanak,
minél régebbiek a fotók), s amelyen húsz évvel fiatalabb eleganciájával húsz
évvel idősebb cselédlánynak látszott. A professzor talán abban is örömét lelte,
hogy olyasmit dicsér előttem, amit én nem ismerhetek, megmutathatja nekem,
hogy olyan gyönyörűségekben volt része, amelyekből nekem soha nem juthat.
Mindehhez egyébként elég volt két-három ember nevét idéznie, emberekét, akik
nincsenek többé, és akiknek vonzerejét valami titokzatossággal vette körül azzal,
ahogy róluk beszélt, s a gyönyörűséges meghittségből, amelyet megpróbáltam
magam elé képzelni, megéreztem, hogy mindaz, amit korábban Verdurinékről
meséltek nekem, igencsak elnagyolt; és Swannról szólva is, akit ismertem, most,
amikor már tudtam, hogy a legjobb hajdani csevegőkhöz volt fogható,
szemrehányást tettem magamnak, amiért nem figyeltem rá eléggé, nem
figyeltem rá kellő elfogulatlansággal, nem hallgattam igazán figyelmesen,
amikor ebédre hazatérő feleségét várva fogadott, és mindenféle szép dolgot
mutatott nekem.
Már csaknem megérkeztünk Verdurinnéhez, amikor Charlus urat láttam meg,
amint egész, idomtalan testét felénk kormányozza, és akaratlanul is maga után
vonz egyet azok közül az apacsok vagy kódisok közül, akik mostanában
elkerülhetetlenül előbukkantak, amikor arra járt, még a látszólag
legelhagyatottabb zugokból is, és akik ennek a hatalmas szörnynek akarata
ellenére is kíséretéül szegődtek, bár némi távolságból, mint cápának a pilótahal;
végtére is ez a jelenség annyira ellentétes volt az első balbeci év gőgös
idegenjével, aki oly szigorúnak látszott, oly sokat adott férfiasságának
hangsúlyozására, hogy most mintha pályájának egészen új szakaszában fedeztem
volna fel egy csillagot és kísérőbolygóját, egy csillagot, melyet most kezdünk a
maga teljességében látni, vagy egy beteget, akin immár egészen elhatalmasodott
a kór, amely néhány évvel ezelőtt még csak felszíni kiütés volt, melyet
könnyedén leplezett, és amelynek súlyosságát nem is gyanítottuk. Jóllehet
Brichot egy korábbi műtétnek köszönhetően csekély részét visszakapta
látásának, melyet mindörökre elveszettnek hitt már, nem tudom, észrevette-e a
báró nyomába szegődött gyanús alakot. Bár ez egyébként sem sokat számított,
mivel La Raspelière óta és annak ellenére, hogy az egyetem tudósa továbbra is
barátsággal viseltetett a báró iránt, Charlus úr jelenléte némi rossz érzést keltett a
professzorban. Nem kétséges, hogy egy másik élete bármely férfi szemében
olyan csapásokat hosszabbít meg a homályban, amelyeket még csak nem is
gyanít. A hazugság, ami ugyan igen gyakran tévútra visz, s amiből minden
társalgás összeáll, nem leplez oly tökéletesen egy-egy ellenséges vagy számító
érzést vagy látogatást, melyet szeretnénk meg nem történtnek színlelni, vagy egy
alkalmi szeretővel való kiruccanást, melyet feleségünk elől örömest titkolnánk,
mint amennyire a jó hírnév fedi el – a sejtésnek is útját állva – az
erkölcstelenséget. Ez az erkölcstelenség akár egy egész életen át rejtve maradhat;
egy véletlen találkozás valamely mólón egyszerre leleplezi; s még így is gyakran
félreértjük, s egy jól tájékozott harmadiknak kell színre lépnie ahhoz, hogy
kimondja azt a fellelhetetlen szót, amelyet senki sem ismer. De amikor már
tudunk erről az erkölcstelenségről, megrémít, mert az őrület fuvallata csap meg
belőle, és sokkal inkább ezért, mint erkölcsi szempontok miatt. Surgis le Duc
márkiznak[792] cseppet sem volt fejlett erkölcsi érzéke, és bármi olyat eltűrt
volna fiaitól, amit az érdek aljasít le és magyaráz, az érdek ugyanis minden
ember számára érthető. Megtiltotta viszont nekik, hogy továbbra is feljárjanak
Charlus úrhoz, amikor megtudta, hogy a báró minden egyes látogatásukkor
menetrendszerűen és elkerülhetetlenül megcsipdeste a fiúk állát, és egymásét is
megcsipdestette velük. Az anyát a testi rejtelem olyan nyugtalanító érzése járta
át, mint amellyel azon töprengünk el, vajon nem kapott-e rá a szomszédunk,
akivel mindeddig jó viszonyban voltunk, az emberevésre, a báró vissza-
visszatérő kérdésére pedig: „Látom-e nemsokára az ifjú embereket?”, a márkiz
azt válaszolta, tudván tudva, miféle villámokat idéz ezzel a fejére, hogy a fiúkat
nagyon lefoglalják az óráik, egy utazás előkészületei stb. A felelőtlenség,
mondjon bárki bármit, súlyosbítja a hibákat, sőt a bűnöket is. Ha Landru[793]
(feltéve, hogy valóban nőket gyilkolt meg) érdekből tette, amit tett, érdekből,
amelynek ellenállhatunk, kegyelmet kaphat, ha azonban ellenállhatatlan
szadizmusból, akkor nem. A báróhoz kötődő barátsága kezdeti korszakának
durva élceit attól kezdve, hogy már nem közhelyek pufogtatásáról volt szó,
hanem felismerésről, Brichot-ban kínos érzés váltotta fel, amit vidámsággal
leplezett. Platón-oldalak, Vergilius-sorok idézésével nyugtatgatta magát, mert
szellemileg is vak lévén nem értette, hogy egy fiatalembert szeretni akkoriban
olyan volt (s ez Szókratész élcelődéséből inkább kiviláglik, mint Platón
teóriáiból), mint napjainkban egy táncosnőt kitartani, majd eljegyezkedni. Maga
Charlus úr sem értette volna meg, ő, aki rögeszméjét összetévesztette a hozzá
cseppet sem hasonlító barátsággal, Praxitelész atlétáit pedig egyes alkalmazkodó
bokszolókkal. Nem akarta észrevenni, hogy a szokásként gyakorolt
homoszexualitás („az istenhívő fejedelem udvarában istenhívő udvaronc
istentagadóvá lenne egy istentagadó fejedelem udvarában”, mondta La
Bruyère[794]) immár ezerkilencszáz éve teljesen eltűnt – Platón fiatal
férfialakjaié éppúgy, mint Vergilius pásztoraié –, hogy csupán az akaratlan, az
idegi marad fenn és sokasodik, az, amelyet mások előtt leplezünk, és amelyet
önmagunk előtt álruhába bújtatunk. És Charlus úr helytelenül tette volna, ha nem
tagadja meg kereken a pogány leszármazást. Mennyi erkölcsi fölény egy kis testi
szépségért cserébe! Theokritosz pásztorának, aki egy fiatal fiúért eped, a
későbbiekben semmiféle oka nem lesz arra, hogy kevésbé kemény szívű és
élesebb eszű legyen a másik pásztornál, akinek a furulyája Amaryllisért[795]
zeng. Mert az előbbi nem valami betegség áldozata, a kor divatjának hódol. Az
akadályok ellenére, megszégyenülten, megbélyegzetten tovább élő
homoszexualitás az egyedülvaló igazi, egyedül ehhez társulhat ugyanabban a
személyben az erkölcsi tulajdonságok kifinomultsága. Beleremegünk a
kapcsolatba, amely a fizikum és az erkölcsi tulajdonságok között lehet, ha a
kizárólag testi ízlés csekély eltolódására gondolunk, egyetlen érzék apró
fogyatékosságára, mely elégséges magyarázatot ad arra, hogy a költők és
muzsikusok világa, amely szigorúan zárva marad Guermantes nagyherceg előtt,
miért tárul ki Charlus úrnak. Hogy ez utóbbinak a lelke mélyén olyan az ízlése,
mint valami csecsebecse-rajongó háziasszonyé, az cseppet sem meglepő; annál
inkább az a szűk rés, amelyen át Beethovenre és Veronesére[796] nyílik rálátás!
De ettől még nem oszlik el az egészséges emberek félelme, amikor egy őrült, aki
fenséges költeményt írt, a lehető leglogikusabb érvekkel alátámasztva
elmagyarázza nekik, hogy tévedésből zárták be, felesége gonoszsága miatt;
könyörög; hogy járjanak közbe érte az igazgatónál, sóhajtozva panaszolja,
miféle aljanéppel kell itt vegyülnie, majd mindezek után azt mondja: „Nézzék
csak azt ott, mindjárt odajön hozzám az udvaron, hogy beszélgessünk, s akivel
kénytelen vagyok érintkezni, az Jézus Krisztusnak képzeli magát. Márpedig ez is
épp elég bizonyíték arra, miféle háborodottakkal zárnak engem össze;
képtelenség, hogy ő legyen Jézus Krisztus, hiszen Jézus Krisztus én vagyok!”
Egy pillanattal korábban már azon voltunk, hogy megyünk és figyelmeztetjük a
tévedésre az elmegyógyászt. Ez utolsó szavak hallatán azonban, még ha nem
feledtetik is a csodálatos költeményt, amelyen ugyanez a férfi napról napra
dolgozik, odébbállunk, ahogyan Surgis márkiz fiai is eltávolodtak Charlus úrtól,
nem mintha a báró bármiféle kárt tett volna bennük, hanem a gyakori
meghívások miatt, melyeknek végcélja mindig az állcsipkedés volt. Sajnálatot
érdemel a költő, az is, akinek nem akad Vergiliusa kalauzul, s magában kell
átkelnie a kén- és tűzeső poklának körein, az égből hulló tűzbe vetnie magát,
hogy kimentse Szodoma néhány lakóját.[797] Művében nincs semmi báj: életében
ugyanaz a szigorúság az úr, mint a kiugrott papokéban, akik a legszűzibb
cölibátus szabályát követik, nehogy a külvilág másnak tulajdonítsa a csuha
levetését, mint a hitvesztésnek. Az írók esete pedig gyakran még csak nem is
ilyen! Ugyan van-e elmegyógyász, akin az őrültekkel való érintkezés folytán ki
nem tör az őrültség rohama? Örülhet, ha sikerül bebizonyítania, hogy nem
korábban is meglévő, lappangó őrültsége miatt szentelte magát annak, hogy
velük foglalkozzék. A pszichiáterre gyakran visszahat vizsgálatainak tárgya. De
vajon miféle homályos vonzalom, miféle lebilincselő rémület indította arra
korábban, hogy éppen ezt a tárgyat válassza?
A báró úgy tett, mintha nem látná a gyanús egyént, aki a nyomába szegődött
(mikor Charlus úr a körutakon kalandozott vagy a Saint-Lazare pályaudvar
várócsarnokán vágott át, tucatjával akadtak efféle csatlósai, akik egy ötfrankos
reményében el nem maradtak volna tőle), s hogy a másik arra ne vetemedjen,
hogy megszólítsa, Charlus úr jámboran lesütötte festett szempilláit, melyek
rizsporozott arcával éles kontrasztot alkotva El Greco[798] valamelyik
főinkvizítor-figurájához tették hasonlatossá. De ez a pap félelmet keltett,
kitagadott papnak látszott, mivel a különféle megalkuvások következtében,
melyekre hajlamának kielégítése és titokban tartása miatt kényszerült, épp az ült
ki az arcára, amit a báró leplezni próbált: egy züllött élet a morális lecsúszás
beszédes jeleivel. A lecsúszás ugyanis – bármi legyen is az oka – könnyen
leolvasható, mivel igen gyorsan materializálódik és eluralkodik az arcon,
mindenekelőtt az orcákon és a szemkörnyéken, ugyanolyan jól érzékelhetően,
mint ahogy a májbaj sárga foltjai szaporodnak el, vagy egy bőrbetegség
visszataszító vörhenyessége. Mostanra amúgy nemcsak a festett arc orcáin,
jobban mondva pofazacskóin, a hanyagul hullámzó, nőiesen nagy mellű, elhízott
test kidudorodó tomporán terjengett olajfoltként a bűn, mely hajdan Charlus úr
lényének titkos legmélyére rejtőzött. Most már abból is csak úgy áradt, amit
mondott.
„Nocsak, Brichot, hát így sétálgatunk az éjszakában egy szép fiatalemberrel?
– szólított meg minket a báró, mire a csalódott csavargó odébbállt. „Szép dolog!
Majd megmondom a kis tanítványainak a Sorbonne-on, hogy ilyen komolytalan.
Amúgy jól áll magának az ifjúi társaság, professzor úr, olyan üde lett, mint egy
rózsaszál. És maga, drágám, hogy van?” – fordult hozzám immár minden
gúnyolódástól mentesen. „Nem sokszor látjuk a Conti rakparton[799], szép
ifjúság. No és a kuzinja hogy van? Nem jött magával. Sajnáljuk, hiszen elbűvölő
teremtés. Látjuk-e a kis kuzinját ma este? Ó, nagyon csinos kislány. És még
inkább az lenne, ha többet adna arra a ritka érzékre, amely a vérében van, az
öltözködés művészetére.” Itt kell elmondanom, hogy Charlus úrnak pedig
„vérében volt” – s ettől lett szöges ellentétem, antipólusom – az a képesség,
amellyel igen aprólékosan meg tudta figyelni a legkisebb részleteket is, észre
tudta venni őket egy ruhán éppúgy, mint egy „vásznon”. Ami a női ruhákat és
kalapokat illeti, lesznek rossz nyelvek vagy egyes, ellentmondást nem tűrő
teoretikusok, akik azt mondják, hogy egy férfiban a férfiszépségek iránti
vonzalmat ellensúlyozza a veleszületett jó ízlés, a női öltözködés
tanulmányozása és avatott ismerete. S valóban megesik ez egyszer-egyszer,
mintha azzal, hogy a férfiak megkaparintották egy Charlus minden testi vágyát,
minden mélyről jövő gyöngédségét, kárpótlásul viszont a másik nemnek jutna
minden (cseppet sem ideillő jelzővel) plátói vonzalom, vagy röviden szólva
mindaz, ami ízlés, a legiskolázottabb és legtévedhetetlenebb kifinomultságot is
ideértve. Ebből a szempontból Charlus úr rászolgált a „Varrónő” gúnynévre,
amit később kapott. De az ő ízlése, megfigyelőképessége számos más dologra is
kiterjedt. Láttuk már aznap este, amikor Guermantes nagyhercegné egyik
vacsorája után elmentem a báróhoz, hogy csak akkor figyeltem fel a lakásában
összegyűjtött remekművekre, amikor sorra megmutogatta nekem őket. Charlus
úr azonnal felismerte azt, amire soha senki fel nem figyelt volna, és ez a
műalkotásokra éppúgy vonatkozott, mint egy vacsora fogásaira (ideértve a
festészet és a konyhaművészet közötti összes egyéb területet is). Mindig
sajnáltam, hogy Charlus úr ahelyett, hogy művészi adottságait arra korlátozza,
hogy egy legyezőt fessen ajándékba sógornőjének (láttuk, amint Guermantes
nagyhercegné a kezében tartotta, és nem annyira azért nyitotta ki, hogy legyezze
magát, mint inkább azért, hogy dicsekedjen vele, ily módon kérkedve Palamède
barátságával), illetve zongorajátékát tökéletesítse, hogy hibátlanul kísérje
Morelt, amikor hegedül, mindig is sajnáltam, mondom, és máig sajnálom, hogy
Charlus úr nem írt egyszer valamit. No persze csevegésének ékesszólásából, sőt
levelezéséből sem vonhatom le azt a következtetést, hogy tehetséges író lett
volna. Ezek az érdemek nem azonos természetűek. Láttunk már unalmas
semmitmondókat remekműveket írni és a csevegés királyait alulmaradni a
legközépszerűbbekkel szemben, amint írással próbálkoztak. Mindezek dacára azt
hiszem, ha Charlus úr szerencsét próbált volna a prózaírással, s azokkal a
művészettel kapcsolatos témákkal kezdi, amelyeket jól ismer, a szikra lángra
kapott, a fény felragyogott volna, és a társasági férfiból mesteri író vált volna.
Gyakran mondtam ezt neki, ő sosem akarta kipróbálni magát, talán egyszerűen
lustaságból, vagy az időrabló, fényes estélyek és a rút szórakozások miatt, vagy
amiatt a Guermantes-kényszer miatt, amellyel a végtelenségig nyújtotta az üres
csevejt. Annál is inkább sajnálom a dolgot, mivel nála a legragyogóbb társalgás
pillanataiban sem vált el soha egymástól szellem és jellem, az előbbi telitalálatai
és az utóbbi orcátlanságai. Ha könyvet írt volna, akkor ahelyett, hogy csodálták s
egyszersmind utálták volna, mint egyes szalonokban, ahol legérdekfeszítőbb
pillanataiban sem tudta megállni, hogy el ne tiporja a gyengéket, bosszút ne
álljon azon, aki nem bántotta, aljasul össze ne próbáljon ugrasztani barátokat –
ha könyvet írt volna, önmagában, a rosszról leválasztva lett volna részünk
szellemi értékeiben, semmi sem zavarta volna meg csodálatunkat, és számos
vonása barátságokat bontakoztathatott volna ki.
Mindenesetre, még ha tévedek is azt illetően, hogy mit is alkothatott volna
Charlus úr egyetlen jelentéktelen oldalon, nagy szolgálatot tett volna azzal, hogy
ír, mivel nem csupán felismert mindent, hanem amit felismert, azt meg is tudta
nevezni. Bizonyos, hogy amikor vele beszélgettem, ha látni nem tanultam is meg
(szellemem és érzéseim másra irányultak), legalábbis észrevettem olyan
dolgokat, melyek mellett a báró nélkül elmentem volna, nevüket azonban, ami
segítségemre lehetett volna, hogy újra ráleljek rajzolatukra, színeikre, e neveket
mindig meglehetősen gyorsan elfelejtettem. Ha Charlus úr könyveket ír, akár
rosszakat is, bár nem hiszem, hogy rosszak lettek volna, micsoda pompás szótár,
micsoda kimeríthetetlen tárgymutató lett volna a kezemben! Végül is, ki tudja?
Ha munkára fogja tudását és ízlését, a rossz szellem hatására, mely gyakran útját
állja sors kijelölte pályánknak, a báró talán sápadt folytatásos regényeket,
haszontalan út- és kalandleírásokat vetett volna papírra.
„Igen, a kisasszony tudja, hogyan kell ruházkodni, vagyis pontosabban szólva
öltözködni” – folytatta Charlus úr Albertine-ről szóló fejtegetését. „Az egyetlen
kételyem, hogy vajon összhangban van-e ez az öltözködés az ő sajátos
szépségével, s ezért különben némiképp talán én is felelős vagyok nem eléggé
megfontolt tanácsaim miatt. Mindaz, amit gyakran mondogattam volt neki La
Raspelière felé menet, s amit talán – s ezt szánom-bánom – inkább a táj jellege, a
part közelsége diktált, mint kuzinja sajátos karakterjegyei, a kelleténél
könnyedebb irányba vitte el az ifjú hölgyet. Elismerem, hogy igen csinos
muszlinokat, elbűvölő tüllsálakat láttam rajta, no meg egy lapos, rózsaszín
kalapot, amelyen nem mutatott rosszul a kis rózsaszín toll. De azt hiszem, az ő
szépségének, ennek a valóságos és súlyos szépségnek több jár, mint néhány
bájos rongyocska. Illik-e valóban a lapos kalap ehhez a hatalmas hajzathoz,
amelyet egy kakosnyik csak még jobban érvényesítene? Kevés olyan nő van,
akihez illenek a régi ruhák, melyekből a jelmezek és a színház levegője árad. De
ennek a már nővé érett fiatal lánynak a szépsége kivételes, és megérdemelne
egy-két genovai bársonyruhát (mindjárt Elstir és a Fortuny-ruhák jutottak az
eszembe), amelynek nem félnék még nagyobb súlyt adni olyan csodás, ódivatú
(ez a legnagyobb dicséret, amelyet mondhatok) ékkövek betétjével vagy
függőivel, mint az olivin, a markazit és a páratlan labradorit. Amúgy, mintha
maga is ösztönösen érezné, hogy kissé nehézkes szépsége ellensúlyozást követel.
Emlékezzen csak a regimentnyi csinos dobozra, tömött táskára, a La Raspelière-i
vacsorák elengedhetetlen kellékeire; ha pedig majd férjhez megy, egyebet is
tehet beléjük, mint a púder fehérjét vagy a pirosító kárminját, netán – egy nem
túlzottan indigókék lapis lazuli dobozkában – gyöngyöket és rubinokat, melyek,
gondolom, igaziak lesznek, hiszen bizonyára gazdagon megy majd férjhez.”
„Nocsak, báró – vágott közbe Brichot attól tartva, hogy az utóbbi szavak
elszomorítanak, mivel élt benne némi kétely Albertine-hez fűződő kapcsolatom
tisztaságát és unokatestvérségünk valódiságát illetően –, csak nem
kisasszonyokkal foglalkozik?”
„Ugyan, elhallgasson ez előtt a kisfiú előtt, maga rosszféle” – vihogott fel
Charlus úr kezét csendet parancsoló gesztushoz emelve, mely kéz azután nem
mulasztotta el a vállamra nehezedni.
„Megzavartam magukat, úgy néztek ki, mint két bolondos bakfis, aki igen jól
mulat, és semmi szüksége nincsen egy ilyen ünneprontó nagymamára, mint én
vagyok. No persze, ezt a bűnömet nem kell majd meggyónnom, hiszen csaknem
megérkeztek már.” A báró annál is derűsebb volt, mivel mit sem sejtett a
délutáni jelenetről; Jupien ugyanis helyesebbnek vélte unokahúgát megóvni egy
újabb támadástól, mint Charlus urat értesíteni. Így hát a báró továbbra is hitt a
házasságban, és örült neki. Ezeknek a nagy magányosoknak alighanem
vigasztalást jelent, hogy tragikus cölibátusukat képzelt apasággal enyhíthetik.
„Szavamra, Brichot – folytatta nevetve felénk fordulva –, aggódom, hogy ilyen
gáláns társaságban látom. Mintha csak szerelmespár állt volna előttem!
Karonfogva, ugyan, Brichot, mit meg nem enged magának!” Vajon annak
kellett-e betudnunk ezeket a szavakat, hogy az öregedő elme immár nem annyira
ura magának, mint korábban, és az ellenőrizetlen működés pillanataiban
kikottyant egy titkot, amit negyven évig oly mélyen temetett el magában? Vagy a
nem nemesek véleményének szóló gőgös lenézésnek, mely minden Guermantes-
ok jellemző vonása volt, s amelyet Charlus úr bátyja, a nagyherceg is
kinyilvánított más formában, amikor fittyet hányva arra, hogy édesanyám
megláthatja, kigombolt hálóingben borotválkozott a nyitott ablakban? Vagy talán
Charlus úr a Doncières-től Douville-ig tartó, perzselő utak során vette fel azt a
veszedelmes szokást, hogy eleressze magát, s ahogy a szalmakalapját lökte
hátra, hogy hatalmas homlokát felfrissítse, úgy lazította meg, kezdetben csupán
néhány pillanatra, az igazi arcára túlságosan régóta szigorúan felerősített
maszkot? Charlus úr Morelnek szóló, házastársi gesztusai joggal lepték volna
meg azt, aki tudta, hogy a báró már nem szereti a hegedűst. Csakhogy az történt,
hogy Charlus úr belefáradt a bűne nyújtotta gyönyörök egyhangúságába.
Ösztönösen újabb sikereket keresett, s miután az idegeneket, akikkel összeakadt,
elunta, az ellenkező végletbe csapott át, abba, amelyről korábban azt hitte,
mindig utálni fogja: a „házasság” vagy az „atyáskodás” utánzásába. Nemegyszer
ezt sem találta már elégnek, valami új kellett neki, és egy nővel töltötte az
éjszakát ugyanúgy, ahogyan egy normális férfi egyszer az életben fiúval akarhat
hálni, hasonló, bár fordított, s mindkét esetben egyaránt egészségtelen
kíváncsiságból. A bárónak a hívekhez kötött létezése, amikor Charlie miatt
csakis a kis klánnak élt, ugyanolyan hatással zúzta szét erőfeszítéseit, melyekkel
régóta próbálta megőrizni a hazug látszatot, ahogyan a gyarmatokon tett
felfedező utazás vagy huzamosabb ott-tartózkodás idején veszítik el egyes
európaiak vezérelveiket, amelyek Franciaországban irányították őket. S mégis, a
szellem belső forradalma, a szellemé, amely kezdetben mit sem tudott a
rendellenességről, melyet magában hordoz, majd elborzadt tőle, amikor ráismert,
s végül olyannyira megbarátkozott vele, hogy már nem vette észre, hogy
másoknak nem vallhatja be veszélytelenül azt, amit önmagának már
szégyenkezés nélkül bevall, ez a forradalom a Verdurinéknél eltöltött időnél is
erőteljesebben játszott közre abban, hogy Charlus úr megszabadult az utolsó
társadalmi kényszerektől. Bizony, nincs az a számkivetettség a Déli-sarkon vagy
a Mont Blanc csúcsán, amely annyira eltávolít minket másoktól, mint az, ha
hosszú ideje együtt élünk már egy belső bűnnel, azaz másképpen gondolkozunk,
mint a többiek. Bűnnel (mert Charlus úr hajdan annak minősítette), ami a báró
szemében mostanra olyan, igen egyszerű, igen elterjedt, inkább rokonszenves és
csaknem mulatságos gyengének mutatkozott, amilyen a lustaság, a
szórakozottság vagy a torkosság. Charlus úr, aki érezte, hogy különös
személyisége kíváncsiságot ébreszt, bizonyos gyönyörűséget lelt abban, hogy ezt
a kíváncsiságot kielégítse, felcsigázza, ébren tartsa. Ahogy ez vagy az a zsidó
publicista nap mint nap a katolicizmus bajnokaként tündököl, feltehetően nem
abban a reményben, hogy komolyan veszik, hanem azért, hogy csalódást ne
okozzon a jóakaró szórakozóknak, Charlus úr is kedélyesen ostorozta a rossz
erkölcsöt a kis klán körében, ahogyan az angolt figurázta volna ki vagy Mounet-
Sully[800]-t utánozta volna műkedvelő tehetségét kamatoztatva a társaságban,
meg sem várva, amíg megkérik rá, hogy jó szívvel megfizessen, amiért
befogadják; ezért hát Charlus úr most úgy fenyegette Brichot-t azzal, hogy
szétkürtöli a Sorbonne-on, hogy fiatalemberekkel sétálgat, mint ahogy a
körülmetélt újdondász emlegeti lépten-nyomon az „Egyház elsőszülött leányát”
és „Jézus Szent Szívét”, azaz a képmutatás árnyéka nélkül, de egy szemernyi
ripacskodással. S nem is pusztán a szavak változásában – a szavakéban, melyek
olyannyira különböztek azoktól, amelyeket korábban megengedett magának –
kellett magyarázatot keresnünk, inkább a hanglejtésében, a gesztusokéban, mert
az előbbiek és az utóbbiak most egyaránt meglepően hasonlítottak ahhoz, amit
Charlus úr régebben a legkeményebben ostorozott; mostanában olyan – esetében
akaratlan, s ezért még mélyebbről jövő – kis sikolyokat hallatott, amilyeneket
azok a ferdehajlamúak szoktak – s ők tudatosan –, akik „drágámozzák” egymást;
mintha ez a mesterkélt komédiázás, amit Charlus úr oly sokáig ellenzett,
valójában csak azoknak a maníroknak zseniális és hűséges utánzata volna,
amelyeket így vagy úgy végül minden Charlus felvesz betegsége bizonyos
fázisába érve, ahogy végül egy szklerotikus vagy egy ataxiás is elkerülhetetlenül
mutat bizonyos tüneteket. Valójában – és ezt leplezte a mélyen belülről jövő
komédiázás – a szigorú, állig feketébe öltözött, kefefrizurás Charlus úr között,
akit hajdan megismertem, és a festett arcú, ékszerekkel teliaggatott fiatalemberek
között a különbség éppúgy látszólagos volt csupán, mint egy eleven,
gyorsbeszédű, izgő-mozgó ember és egy lassú szavú, örökké flegma neuropata
között, akiket a szakorvos egyazon neuraszténia áldozatainak lát, mivel tudja,
hogy egyiket is, másikat is egyazon szorongás kínozza, s ugyanazon
fogyatékosságokkal vannak megverve. Különben egészen más jelekből is
látszott, hogy Charlus úr megöregedett, például abból, hogy milyen hihetetlenül
elszaporodtak a beszédében bizonyos kifejezések, melyek mostanra
túlburjánzottak, s lépten-nyomon felbukkantak (így például a „körülmények
láncolata”), s amelyekhez úgy folyamodott mondatról mondatra, mint
nélkülözhetetlen támaszhoz. „Charlie megérkezett már?” – kérdezte Brichot
Charlus úrtól, amikor épp becsöngetni készültünk, a palota kapujában. „Ó, nem
is tudom” – mondta a báró széttárt kézzel és félig lehunyt szemmel, mint
olyasvalaki, aki nem akarja, hogy tapintatlansággal vádolják, már csak azért
sem, mivel Morel feltehetően többször is szemrehányást tett már neki
olyasmikért, amiket a báró mondott (s amiket Morel – aki legalább annyira volt
meghunyászkodó, mint amennyire hiú, s éppannyira szívesen tagadta meg
Charlus urat, mint amennyire szívesen dicsekedett vele – súlyos dolgoknak vélt,
noha jelentéktelenek voltak). „Tudják, fogalmam sincs, hogy mit csinál.” Ha két
olyan ember beszélgetése, akinek viszonya van egymással, csak úgy hemzseg a
hazugságoktól, az efféle hazugságok nem kevésbé természetesen ütik fel a
fejüket azokban a beszélgetésekben is, amelyeket egy kívülálló folytat egy
szeretővel a szeretett személyről – legyen ez utóbbi bármely nemhez tartozó.
„Régóta nem látta?” – kérdeztem Charlus urat, még a látszatát is kerülve
annak, hogy netán félek Morelról beszélni vele, s ugyanakkor annak látszatát is,
hogy azt hinném, együtt élnek. „Beugrott öt percre ma reggel, csak úgy, amikor
félig még aludtam, és az ágyam szélére ült, mintha meg akarna erőszakolni.”
Mindjárt az jutott eszembe, hogy Charlus úr alig egy órával ezelőtt találkozott
Morellel, hiszen, ha a szeretőt kérdezzük arról, mikor találkozott azzal a férfival,
akiről mindenki tudja – s talán a nő maga is tudja, hogy azt hiszik róla –, hogy a
szeretője, a nő, ha az imént uzsonnázott is vele, biztosan azt válaszolja: „Csak
egy pillanatra láttam, ebéd előtt”. A két tény közötti egyetlen különbség az, hogy
az egyik hazugság, a másik igaz, de az egyik egyben ártatlan is, vagy – ha úgy
tetszik – éppenséggel bűnös. Talán nem is értenénk, miért választja a szerető
(jelen esetben Charlus úr) mindig a hazugságot, ha nem tudnánk, hogy ezeket a
válaszokat a válaszadó tudtán kívül oly sok tényező határozza meg, hogy ez
látszólag sehogy sem áll arányban a jelentéktelen ténnyel, amelynek
figyelembevétele miatt magunk is mentegetőzünk. De a fizikus számára a
legapróbb bodzabogyó elfoglalta hely is a vonzás és a taszítás azon törvényeinek
egyensúlyával, illetve ellentmondásával magyarázható, amelyek a jóval nagyobb
világokat kormányozzák. Említsük meg csupán példaképpen azt a vágyat, hogy
természetesnek és merésznek tűnjünk, azt az ösztönös gesztust, amellyel egy
titkos randevút takargatunk, a szemérem és a dicsekvés vegyülékét, azt a
késztetést, hogy megvalljuk, ami oly jólesik, és megmutassuk, hogy szeretnek
bennünket, annak kifürkészését, amit beszélgetőtársunk tud vagy tudni vél – és
nem mond ki –, a rálátást, amely meghaladja a másikét vagy alulmarad az övével
szemben, s így őt magát is hol túl-, hol pedig alábecsüljük, az önkéntelen vágyat,
hogy a tűzzel játsszunk, és azt az akaratot, hogy valamit veszni hagyjunk.
Megannyi, ellentétesen ható különféle törvény diktálja az általánosabb
válaszokat: az ártatlanságot, a „plátói jelleget” vagy, épp ellenkezőleg, a testi
valóságot, azokat a viszonyokat illetően, amelyek ahhoz a személyhez fűznek,
akiről azt állítjuk, délelőtt láttuk utoljára, pedig este is találkoztunk vele.
Mindenesetre, általánosságban azt mondhatjuk, hogy Charlus úr – jóllehet
betegsége egyre súlyosbodott, és szüntelenül arra ösztökélte, hogy
kompromittáló részleteket tárjon fel, gyanítson, vagy néha egyszerűen kitaláljon
– életének ebben a szakaszában azt próbálta bizonygatni, hogy Charlie nem
ugyanolyan fajta férfi, mint ő, Charlus, és hogy nincsen közöttük más, mint
barátság. Ami (bár talán igaz volt) nem akadályozta meg abban, hogy néha
önellentmondásba ne keveredjék (mint azt az időpontot illetően, amikor legutóbb
látta) akár azért, mert ilyenkor, megfeledkezvén magáról, az igazat mondta, akár,
mert hazugságot állított, hogy dicsekedjék, netán érzelgősségből, vagy azért,
mert elmés dolognak találta, hogy beszélgetőtársát félrevezesse. „Tudják, mit
jelent nekem – folytatta a báró –, kedves kis pajtást, aki iránt a leggyengédebb
szeretetet táplálom, mint ahogyan abban is biztos vagyok (azaz talán kételkedett
benne, ezért érezte szükségesnek azt állítani, hogy biztos benne), hogy ő is így
érez irántam, de semmi egyéb nincsen közöttünk, semmi olyasmi, értik, mit
mondok, semmi olyasmi” – mondta a báró éppoly természetesen, mintha egy
nőről beszélt volna. „Igen, feljött ma reggel, hogy a lábamnál fogva rángasson ki
az ágyból. Pedig tudja, hogy utálom, ha ágyban találnak. Maguk talán nem? Ó,
borzasztó érzés, zavarba ejtő, olyan rút az ember, hogy az ijesztő, no persze
tudom, hogy nem vagyok már huszonöt éves, és nem számítok valami szűzi
rózsabimbónak, de azért bennem is maradt még valamicske hiúság.”
Lehetséges, hogy a báró őszinte volt, amikor mint jópajtásáról beszélt
Morelről, és talán az igazat mondta, amikor azt hitte, hazudik, és így beszélt:
„Nem tudom, mit csinál, nem ismerem az életét”. S valóban, el kell mondanunk
(és most néhány héttel előreugrunk elbeszélésünkben, melynek fonalát mindjárt
felvesszük újra e zárójel után, melyet aközben nyitunk, hogy Charlus úr, Brichot
meg én éppen Verdurinné háza felé tartunk), el kell mondanunk tehát, hogy nem
sokkal ez után az estély után a bárót mély fájdalommal és megdöbbenéssel
töltötte el egy levél, amelyet figyelmetlenségből nyitott ki, s amely Morelnek
szólt. A levelet, amely visszahatásként nekem is kegyetlen bánatot okozott, Léa,
a hírhedten kizárólag nőkhöz vonzódó színésznő írta. Márpedig ez a levele,
amelyet Morelnek címzett (Morelnek, akiről Charlus úr nem is gyanította, hogy
ismeri a színésznőt), a lehető legszenvedélyesebb hangnemben fogalmazódott.
Közönségessége miatt semmiképpen sem közölhetjük itt, de annyit
megemlíthetünk, hogy Léa mindvégig nőnembe tette a Morelnek szóló jelzőket
és megszólításokat: „Én nagy debellám!” „Szépséges királynőm”, „Te, legalább
Te is »olyan« vagy” stb. És ebben a levélben számos más nőről esett szó, aki
feltehetően legalább annyira volt Morel barátnője, mint Léáé. Másrészt a gúny,
amelyet Morel űzött Charlus úrból, illetve Léa a katonatisztből, aki kitartotta, s
akiről így beszélt: „A leveleiben könyörögve kér, hogy legyek megfontolt. No,
képzelheted, én kis, fehér cicamicám!” ugyancsak olyan valóságot tárt fel
Charlus úr előtt, amelyet eddig éppúgy nem gyanított, mint Morel különleges
kapcsolatát Léával. A bárót főként az „olyan vagy” kifejezés rendítette meg.
Miután sokáig nem sejtette, végül – s ennek is jó ideje volt már – rájött, hogy ő
maga is „olyan”. S lám, ez a fogalom, amelyet már elsajátított, most egyszerre
ismét kérdésessé vált. Amikor felfedezte, hogy ő is „olyan”, azt hitte, arra jött rá,
hogy hajlama, amint azt Saint-Simon[801] mondta volt, nem a nőkhöz vonzza. S
lám, most, Morel esetében, ez az „olyanság” tágabb értelmet kapott, melyet
Charlus úr még nem ismert, olyannyira, hogy a levél szerint Morel azzal
bizonyította „olyanságát”, hogy ugyanazzal a hajlammal vonzódott a nőkhöz,
mint a nőkhöz vonzódó nők. Ettől fogva Charlus úr féltékenysége nem csupán
Morel férfiismerőseire korlátozódott, hanem kiterjedt a nőkre is. Így hát nem
csak azok voltak „olyanok”, akiket ő olyannak hitt, hanem bolygónk
népességének hatalmas része, nők éppúgy, mint férfiak, olyan férfiak, akik
nemcsak a férfiakat szeretik, hanem a nőket is; és a báró, egy számára oly
otthonosan ismerős szó új jelentésével szembesülve legalább annyira érezte az
értelem, mint az érzelem kínjait, e kettős rejtéllyel szemben, amelyben egyszerre
bukkant féltékenységének elhatalmasodására és egy meghatározás váratlan
elégtelenségére.
Charlus úr világéletében csak amatőr volt. Azaz az efféle incidensek
semmiféle hasznára nem lehettek. Miattuk kialakult kínos benyomásait
kegyetlen jelenetekben vezette le, melyekben ékesszólását juttatta érvényre,
vagy alattomos intrikákban. Egy Bergotte nagyságrendű ember számára például
ugyanezek a benyomások igen becsesek lehettek volna. Sőt talán részben épp ez
a magyarázat arra (hiszen vaktában cselekszünk, de mint az állatok, azt a
növényt választjuk ki, amelyik javunkra van), hogy a Bergotte-ok általában
középszerű, hamis és gonosz teremtéseket találnak élettársul. E nők szépsége
elegendő az író képzeletének, felhevíti a jóságát, de mit sem változtat az élettárs
természetén, az élettársén, akinek ezer és ezer méternyi mélységből villan fel
egy-egy pillanatra az élete, hihetetlen kapcsolatai és hazugságai, melyek minden
elképzelésünket meghaladják, s melyek főként más irányba tartanak. A
hazugság, a tökéletes hazugság azokról az emberekről, akiket ismerünk, a
kapcsolatokról, amelyek hozzájuk fűztek, egy bizonyos tettünk indítékáról,
amelyet mi magunk egészen másképpen fogalmaztunk meg, a hazugság arról,
hogy kik és mik vagyunk, kit és mit szeretünk, mit érzünk az iránt, aki szeret
bennünket, és azt hiszi, hogy a maga képére formált, hiszen egész nap ölel és
csókol; ez a hazugság azon egyedülálló dolgok egyike, amelyek az új, az
ismeretlen távlatait nyitják meg előttünk, feltárják szendergő érzékeinket olyan
világegyetemek szemlélésére, amelyeket másként sosem ismertünk volna meg.
Charlus urat illetően el kell mondanom, hogy ha megdöbbent is, amikor
megtudott Morelről bizonyos dolgokat, melyeket a hegedűs gondosan
elhallgatott előle, tévesen jutott arra a következtetésre, hogy helytelen a nép
fiaival vegyülni, és egyéb kínos felismerésekre (melyek közül a legkínosabb az
az utazás volt, amelyet Morel Léával tett, miközben Charlus úrnak azt állította,
hogy éppen Németországban folytatja zenei tanulmányait. Hazugságának
alátámasztására jó szándékú embereket használt fel, akiknek elküldte leveleit
Németországba, ők pedig szépen visszapostázták Charlus úrnak, aki amúgy
olyannyira biztos volt abban, hogy Morel Németországban van, hogy meg sem
nézte a postabélyegzőt). És valóban, látni fogjuk e mű utolsó kötetében, amint
Charlus úr olyasmit tesz, amivel még jobban megdöbbentette volna családját és
baráti körét, mint amennyire őt döbbenthette meg az az élet, melyet Léa
leleplezett le.
De itt az ideje, hogy ismét a báró nyomába eredjünk, aki Brichot-val és velem
éppen Verdurinék kapuja felé tart. „No és mi lett – fűzte tovább a szót felém
fordulva – az ön ifjú, izraelita barátjával, akivel Douville-ban találkoztunk? Arra
gondoltam, hogy ha ez önnek örömet szerez, talán meghívhatnánk egyik este.”
Charlus úr ugyanis, aki beérte annyival, hogy arcátlanul figyeltette Morel
minden tettét és lépését egy detektívügynökséggel, mint egy férj vagy egy
szerető, továbbra sem veszített szem elől más fiatalembereket sem. A
megfigyelés, amit a báró megbízásából egyik öreg cselédje intéztetett egy
ügynökséggel, oly kevéssé volt diszkrét, hogy az inasok azt hitték, őket követik,
az egyik szobalány pedig már halálra rémült, ki sem mert lépni az utcára, mert
azt hitte, folyton ott lohol a nyomában egy detektív. Mire az öreg szolga méla
gúnnyal így kiáltott fel: „Ó, csináljon ez a némber, amit akar! Csak az időt és a
pénzt vesztegetnénk azzal, ha őt figyeltetnénk! Mintha egy cseppet is érdekelne
minket, hogy mivel tölti a napjait!” –, mivel oly szenvedélyesen ragaszkodott a
gazdájához, s mert oly szeretetteljes hévvel áldozta magát a szolgálatának – noha
a legkevésbé sem osztozott a báró hajlamában –, végül, úgy beszélt gazdája
vétkéről, mintha a sajátja lett volna. „Ő minden derék ember között a
legderekabb” – mondogatta erről az öreg szolgáról Charlus úr, hiszen soha senkit
nem becsülünk annyira, mint azokat, akik egyéb jó tulajdonságaik mellett azzal
is dicsekedhetnek, hogy minden erényüket fenntartás nélkül bűneink
szolgálatába állítják. Morellel kapcsolatban különben Charlus úr csakis férfiakra
tudott féltékeny lenni. A nők semmi effélét nem ébresztettek benne. Ez amúgy
csaknem általános szabály a Charlus-féléknél. A férfi szerelme egy nő iránt – azé
a férfié, akit ők szeretnek – valami más, ami egy másik állatfaj világában zajlik
(az oroszlán nem háborgatja a nősténytigriseket), ezért nem zavarja, sőt inkább
megnyugtatja őket. Nagy ritkán megesik ugyan azokkal, akik a ferde hajlamot
papi hivatásként gyakorolják, hogy megundorodnak az efféle szerelemtől. Az
ilyenek azután nem azért haragszanak barátjukra, aki átadta magát az effajta
szerelemnek, mert áruló lett, hanem azért, mert elbukott. Egy másféle Charlus,
mint a báró, megütközött volna azon, ha tudomására jut, hogy Morelnek nővel
van viszonya, ahogy a báró ütközött volna meg azon, ha azt olvassa egy
plakáton, hogy Morel, Bach és Händel műveinek tolmácsolója, Puccinit fog
játszani. Ezért állítják egyébként olyan fiatalemberek, akik érdekből ereszkednek
le a Charlusök szerelméhez, hogy a „bárcások” csupán undort ébresztenek
bennük, ahogy az orvosnak is azt állítanák, hogy soha nem isznak alkoholt, és
csakis a forrásvizet szeretik. Charlus úr viszont ebben a kérdésben egy kissé
eltért az általános szabálytól. Mivel mindent csodált Morelben, a hegedűsnek a
nők körében aratott sikerei nem ébresztettek gyanakvást benne, és ugyanolyan
örömöt szereztek neki, mint koncert- vagy kártyadiadalai. „De tudja, drágám,
Morelre csak úgy ragadnak a nők” – mondogatta leleplező, megbotránkozó,
talán irigy és mindenek felett rajongó arckifejezéssel. „Rendkívüli jelenség ez a
fiú” – tette hozzá. „Bárhol vagyunk is, a legismertebb örömlányok le nem veszik
róla a szemüket. Mindenütt felfigyelnek rá, a földalattin éppúgy, mint a
színházban. Mondhatom, bosszantó! Nem mehetek vele étterembe anélkül, hogy
a pincér legalább három szerelmes levélkét ne hozna neki három különböző
nőtől. Ráadásul mindig csinosaktól! Amiben egyébként nincsen semmi
csodálatos. Tegnap elnéztem Charlie-t, megértem a nőket, olyan szép lett ez a
fiú, mint egy Bronzino[802]-festmény, tényleg bámulatos.” Charlus úr azonban
szerette kimutatni, hogy szereti Morelt, meggyőzni másokat és talán önmagát is,
hogy Morel viszontszereti. Valósággal presztízskérdésnek tekintette, hogy
mindig maga mellett tudja, mindazon foltok dacára, melyeket ez a kis fickó
ejthetett a báró társaságbéli rangján. Mert (és az ilyesmi gyakran megesik magas
pozíciójú és sznob férfiakkal, akik hiúságból megszakítják minden korábbi
kapcsolatukat azért, hogy mindenütt szeretőjükkel, egy félvilági nővel vagy egy
rossz hírű asszonnyal mutatkozzanak, akit sehol sem fogadnak, s akivel
folytatott viszonyukat ők mégis hízelgőnek vélik) Charlus úr arra a pontra jutott,
amikor a hiúság minden erejével azon van, hogy lerombolja, amit korábban
elért; vagy azért, mert a szerelem hatására bizonyos varázst találunk – melyet
senki más nem érez – a szeretett személlyel folytatott viszony fitogtatásában,
vagy azért, mert az immár kielégült társasági ambíciók nem fűtenek többé,
miközben a cselédlányok iránti érdeklődés tetőzik, s ez utóbbi, mely annál
inkább rabul ejt, minél plátóibb, nem csupán elérte, hanem meg is haladta azt a
szintet, amelyen az előbbiek csak nagy nehezen tudtak megállapodni.
Ami pedig más fiatalembereket illet, Charlus úr úgy vélte, hogy irántuk való
hajlandóságának nem áll útjában Morel léte, sőt a hegedűs ragyogó hírneve és
csírázó zeneszerzői és újságírói elismertsége bizonyos esetekben csalétkül
szolgálhat nekik. Ha netán egy jó külsejű zeneszerzőt mutattak be a bárónak, ő
mindjárt Morel tehetségét használta fel, hogy udvariaskodjon az újonnan jöttel.
„Elhozhatná nekem – mondta – néhány kompozícióját, hogy Morel eljátssza
őket koncerten vagy turnén. Olyan kevés kellemes zenét írtak hegedűre! Kész
szerencse, ha valami újdonságra bukkan az ember. A külföldiek ezt nagyra
becsülik. No és vidéken is vannak kis zenei társaságok, ahol bámulatos hévvel és
intelligenciával hódolnak a muzsikának.” Nem kevésbé őszintétlenül folytatta
most is (hiszen mindez csak csaliként szolgált, és ritkán fordult elő, hogy Morel
vállalkozott az előadásra) – mivel Bloch egyszer kijelentette, hogy költészettel is
foglalkozik, mármint „a szabadidejében”, tette hozzá a báró azzal a szarkasztikus
kacajjal, amellyel egy-egy közhelyet kísért, amikor nem tudott eredetibbet
kitalálni: „Mondja meg annak az ifjú izraelitának, ha már verseket ír, hogy
igazán elhozhatna néhányat hozzám Morelnek. Egy zeneszerző mindig csak
nagy nehézségek árán talál valami szépet, amit megzenésíthet. Sőt akár egy
szövegkönyvről is szót ejthetnénk. Az sem lenne érdektelen, s különös értéket is
kapna a költő érdemei, az én védnökségem és a járulékos körülmények egész
láncolata révén, melyek közül Morel tehetsége említendő a legelső helyen.
Mostanában ugyanis sokat komponál és ír a fiú, ráadásul igen ügyesen, erről
mesélek majd még magának. Ami pedig előadóművészi tehetségét illeti (hiszen
ezen a téren, mint tudják, már igazi mester), ma este megláthatják, milyen
nagyszerűen játssza ez a kölyök Vinteuil muzsikáját. Mindig elképeszt, hogyan
férhet valakibe ennyi tudás az ő korában, miközben ennyire gyerek, ennyire
pajkos tud maradni! Ó, ez a mai este csak egy kis próba! A nagy előadást
valószínűleg néhány nap múlva tartjuk. De ez a mai jóval előkelőbb lesz.
Örülünk is, hogy eljött” – mondta, nyilván azért folyamodva ehhez a többes
szám első személyhez, mert a király is azt mondja: így óhajtjuk. „A nagyszerű
programra való tekintettel azt tanácsoltam Verdurinnének, adjon két estélyt: az
egyiket, ahová az összes ismerősét elhívja, néhány nap múlva; a másikat,
amelyen, hogy jogi kifejezéssel éljek, a Nagyasszony hatáskör nélkül vesz részt
ma este. Én intéztem a meghívásokat, és ideinvitáltam néhány, másfajta
körökhöz tartozó, kellemes embert, aki hasznára lehet Charlie-nak, s akivel
Verdurinéknek érdemes megismerkedniük. Mert hiszen szép dolog a
legcsodálatosabb darabokat játszatni a legnagyobb művészekkel, de ha a
közönség a szemközti rőfösnőből és a sarki szatócsból áll, az előadás
visszhangtalan marad, mintha gyapotba fúlna. Tudja, hogy mit gondolok a
társasági emberek szellemi színvonaláról, de ezeknek az embereknek
meglehetősen nagy szerepük lehet, olyasmi, mint amilyen a nyilvános
eseményeken a sajtóé: a hírközlés. Érti, mire gondolok; meghívtam például
Oriane sógornőmet: nem biztos, hogy eljön, annál biztosabb viszont az, hogy ha
eljön, egy kukkot sem ért majd az egészből. De nem is azt várjuk tőle, hogy
megértse, ami meghaladná a képességeit, hanem azt, hogy beszéljen róla, amire
bámulatosan alkalmas, és amit sosem mulaszt el. A következmény: mindjárt
másnap, a rőfösnő és a szatócs kuka csendje helyett élénk csevegés De
Mortemart-éknál[803] ahol Oriane elmeséli, hogy csodálatos dolgokat hallott,
hogy egy bizonyos Morel stb., stb. – leírhatatlan méreg azokban, akik nem
kaptak meghívót, és most azt mondják: »Palamède bizonyára méltatlanoknak
ítélt bennünket; egyébként is, kifélék-mifélék azok az emberek, akiknél ez az
egész zajlott« – nem kevésbé hasznos ellenszólamként, mint Oriane
dicshimnuszáé, hiszen a Morel név újra és újra elhangzik, s végül bevésődik az
agyakba, mint egy lecke, amit tízszer végigolvasnak. Mindez a körülmények
olyan láncolatát adja, amely hasznos lehet a művésznek, a ház asszonyának, s
egyfajta hangszóróként szolgál a rendezvénynek, melynek hangja így a távoli
nyilvánossághoz is eljut. És ez a fiú bizony megéri a fáradságot: mindjárt
meglátja, mekkorát fejlődött. Amúgy egy újabb tehetségére is fény derült,
drágám: Morel úgy ír, akár egy angyal. Akár egy angyal, mondhatom. Ön, aki
ismeri Bergotte-ot, gondoltam, talán megtehetné, hogy még egyszer felhívja a
figyelmét ennek a suhancnak a prózájára, így végül is együttműködne velem, s
együtt úgy alakítanánk a körülmények láncolatát, hogy érvényesítsük ezt a
kettős, muzsikus- és írótehetséget, aki egy szép napon Berliozéval vetekedő
hírnévre tehet szert. Érti ugye, hogy mit kellene mondania Bergotte-nak? A
kiválóságoknak, tudja, gyakran máshol jár az eszük, agyonhízelgik őket,
egyébbel sem foglalkoznak, mint önmagukkal. De Bergotte, aki igazán
keresetlen és készséges, bizonyára el tudja helyezni a Le Gaulois-ban vagy nem
is tudom, hol egyebütt, ezeket a félig humoros, félig zenei kis krónikákat,
amelyek igazán nagyon szépek, én pedig nagyon örülnék, ha Charlie a
hegedűjén kívül a műkedvelő író tollával is ékeskedhetne. Tisztában vagyok
azzal, hogy könnyen túlzásokba esem, amikor róla van szó, olyan vagyok, mint a
Conservatoire összes többi elfogult mamókája. Hogyan, drágám, ön nem tudta?
Hiszen akkor ön nem ismer erről az együgyű oldalamról! Órák hosszat
elácsorgok a folyosón a vizsgák eredményére várva. Felséges mulatság. Ami
pedig Bergotte-ot illeti, biztosított róla, hogy az írások igazán jók.”
Charlus úr, aki Swann révén régóta ismerte az írót, valóban elment hozzá és
megkérte, járjon közbe annak érdekében, hogy Morel félig-meddig humoros
zenei krónikákat írhasson valamelyik újságnak. Charlus úr némi lelkifurdalást
érzett, amikor felment az íróhoz, mivel – mint Bergotte nagy csodálója –
tudatában volt annak, hogy sosem magáért Bergotte-ért megy hozzá látogatóba,
hanem abból a félintellektuális, féltársasági elismerésből hasznot húzva,
amellyel az író viseltetett iránta, azért, hogy valami nagy szívességet csikarjon ki
Morelnek, Molé grófnénak[804] vagy másoknak. Hogy a társaságot már csak
ilyesmire használta, nem bántotta Charlus urat, de Bergotte-tal szemben
helytelenebbnek ítélte a dolgot, mert érezte, hogy Bergotte nem haszonleső, mint
a társasági emberek, és jobbat érdemel. Csakhogy a bárónak igen sok
elfoglaltsága volt, és csupán olyankor talált némi szabad időt, amikor nagyon
akart valamit, például valami Morellel kapcsolatos dolgot. Ráadásul, igen eszes
ember lévén, az eszes emberekkel való csevegés hidegen hagyta, s főként a
Bergotte-tal való, aki túlságosan irodalmár volt az ő ízlésének, és egy másik
klánhoz tartozó, mivel nem vette át az ő nézőpontját. Ami pedig Bergotte-ot
illeti, ő persze tisztában volt Charlus úr látogatásainak célirányosságával, de nem
haragudott rá emiatt; mivel a folyamatos jóságra képtelen volt, törekedett viszont
arra, hogy örömöt szerezzen, megértő volt, sosem tudta volna örömét lelni
abban, hogy valakit kioktasson. Charlus úr bűnében a legcsekélyebb mértékben
sem osztozott, inkább a személyiség egy színfoltját látta benne, hiszen a művész
számára a fas et nefas[805] nem az erkölcsi példázatokban rejlik, hanem Platón
vagy Szodoma[806] emlékeiben.
Charlus úr elfelejtette megemlíteni, hogy egy ideje, akárcsak a XVII. század
főurai, akik méltóságukon alulinak tartották nevükkel fémjelezni, sőt saját
kezűleg megírni gúnyirataikat, aljasul rágalmazó cikkecskéket íratott Morellel
Molé grófnő ellen. Már az egyszerű olvasó is orcátlannak érezte ezeket az
írásokat, s mennyivel könyörtelenebbül sértették a fiatal nőt, aki saját leveleinek
részleteire bukkant bennük, melyeket oly ügyesen illesztettek a mondatokba,
hogy senki más nem vette észre őket, e szó szerinti idézeteket, melyek azonban
így olyan értelmet kaptak, hogy – akár a legkegyetlenebb bosszú – az őrületbe
kergethették. A fiatal nő halálos sebet kapott. Párizsban azonban, mint Balzac
mondaná, nap mint nap készül egyfajta hangos újság, amely az írottnál is
rettenetesebb. Később még látni fogjuk, hogy ez a szóbeli sajtó tette a semmivel
egyenlővé az időközben divatjamúlt Charlus hatalmát, és emelte magasan fölébe
azt a Morelt, aki milliomodannyit sem ért, mint hajdani pártfogója. Ez a szellemi
divat azonban legalább naiv, és jóhiszeműen gondol kis senkinek egy zseniális
Charlust, illetve vitathatatlan tekintélynek egy ostoba Morelt. A báró nem volt
ilyen ártatlan engesztelhetetlen bosszúhadjárataiban. Nyilván emiatt gyűlt
szájába az a keserű méreg, melynek elhatalmasodásától mintha sárgaság ütött
volna ki az arcán, amikor dühbe gurult.
„Nagyon azon lettem volna, hogy eljöjjön ma este, mert olyan darabokban
hallotta volna Charlie-t, amelyeket valóban a legjobban játszik. De egyáltalán
nem mozdul ki otthonról, azt hiszem, nem akarja, hogy untassák, amiben nagyon
is igaza van. No de önt, szép ifjúság, önt ugyancsak nem látni a Conti rakparton.
Nem viszi túlzásba ezt a mulatságot!” Azt válaszoltam, hogy főként az
unokahúgommal járok társaságba. „No látja, még hogy az unokahúgával jár
társaságba, micsoda ártatlanság!” – mondta Charlus úr Brichot-nak. Majd ismét
hozzám fordult. „De hiszen nem azt kérjük, hogy számot adjon arról, mit tesz,
szép gyerrrmekem. Szabad ember, azt csinál, amiben kedvét leli. Csak azt
fájlaljuk, hogy nekünk nincs részünk a dologban. Amúgy, önnek kiváló ízlése
van, a kuzinja elbűvölő lány, kérdezze csak meg Brichot-t, akinek más sem járt
az eszében Douville-ban. Sajnálni fogjuk ma este. De talán mégis jól tette, hogy
nem hozta magával. Vinteuil zenéje csodálatos. Ma reggel azonban megtudtam
Charlie-tól, hogy minden bizonnyal itt lesz a szerző lánya és a barátnője, akiknek
rémes hírük van. Az ilyesmi mindig kellemetlen egy fiatal lánynak. Még engem
is zavar egy kissé a vendégeim miatt. Mivel azonban ők csaknem mind
élemedett korúak, a dolognak rájuk nézve nincsen különösebb következménye.
Tehát a két kisasszony is ott lesz, hacsak valami közbe nem jött, mert úgy volt,
hogy feltétlenül ott vannak már egész délután a próbán is, amelyet Verdurinné az
imént tartatott, és ahová csak az unalmasokat hívta meg, a családtagokat, olyan
embereket, akikre este semmi szükség. Az előbb viszont, vacsora előtt, Charlie
azt mondta, hogy a két nő, akit mi csak a két Vinteuil-lánynak hívunk, s akit
biztosra vártak, nem jött el.” Bármilyen szörnyű fájdalmat éreztem is, amikor
hirtelen össze kellett kapcsolnom – mint az okozatot, melyet előbb önmagában
ismertünk, nagy sokára felfedezett okával – Albertine néhány órával korábban
támadt kedvét arra, hogy idejöjjön Vinteuil kisasszony és barátnője előre
bejelentett megjelenésével (melyről azonban én mit sem tudtam), annyira azért
öntudatomnál voltam, hogy észleljem: Charlus úr, aki alig néhány perce azt
állította, hogy reggel óta nem látta Charlie-t, botor módon bevallotta, hogy
vacsora előtt találkozott vele. Szenvedésem azonban kiült az arcomra. „Ugyan,
mi van magával?” – kérdezte a báró. „Egészen elzöldült; menjünk, kerüljünk
beljebb, még megfázik, nincs jó színben.” Charlus úr iménti szavai nem az első
kételyt ébresztették bennem Albertine erényét illetően. Jó néhány másik mart
már belém; s minden egyes újabbra azt hisszük, betelt a pohár, ezt már nem
tudjuk elviselni, majd mégiscsak helyet szorítunk neki, s amint beférkőzött
életünk közegébe, ott annyi hinni vágyással, annyi felejtésre ösztönző indítékkal
kell versenyre kelnie, hogy hamarosan hozzászokunk, végül már nem is
törődünk vele. Csupán mint a félig gyógyult fájdalom, mint a szenvedés
fenyegetése marad meg, mely a vágy fonákja, de vele azonos rendű, s ugyanúgy
gondolataink középpontjává válik, és onnan sugároz távoli messzeségekig
valami finom szomorúságot, ahogyan a vágy sugároz ismeretlen eredetű
gyönyöröket mindenhová, ahol bármi is a szeretett nő gondolatához kötődhet.
De a fájdalom feléled, amikor egy új, kikezdetlen kétely költözik belénk; hiába
is mondjuk szinte azonnal: „Elrendezem a dolgot, biztosan van rá valami mód,
hogy ne kelljen szenvedni, ez nem lehet igaz”, mégis volt egy első pillanat,
amikor úgy szenvedtünk, mintha elhinnénk. Ha csak olyan tagjaink volnának,
mint a kezünk és a lábunk, az élet elviselhető lenne. Sajnos belül ott hordozzuk
magunkban azt a kicsiny szervet, amelyet szívnek hívunk, s amely hajlamos
bizonyos betegségekre, melyek során végtelenül fogékonnyá válik mindarra, ami
egy bizonyos személy életével kapcsolatos, s egy-egy hazugság – ez az oly
ártalmatlan dolog, melynek világában annyira derűsen élünk, származzék bár
tőlünk vagy másoktól –, mely ettől a bizonyos személytől ered, elviselhetetlen
görcsökbe rándítja ezt a kis szívet, amelyet a legjobb volna műtéttel eltávolítani
belőlünk. Ne beszéljünk az agyról, hiszen hiába okoskodja végig
gondolkodásunk ezeket a görcsöket, nem változtat rajtuk többet, mint a
figyelmünk egy kínzó fogfájáson! Igaz, hogy ez a bizonyos személy bűnös
abban, hogy hazudott nekünk, hiszen esküvel fogadta, hogy mindig az igazat
mondja. De saját magunkat és mások tapasztalatát illetően is tudjuk, mit érnek
ezek az esküvések. És mi hinni akartunk bennük, amikor az a nő mondta őket,
akinek éppenséggel minden érdeke az volt, hogy hazudjék nekünk, és akit
amúgy sem az erényei miatt választottunk. Igaz, hogy később szinte már nem is
kell hazudnia nekünk: akkor, amikor a szívünk már érzéketlen lesz a
hazugságára, mert semmi érdekeset nem látunk többé az életében. Mindezt
tudjuk, s ennek dacára szívesen feláldoznánk az életünket akár úgy, hogy
megöljük magunkat érte, akár úgy, hogy halálra ítéltetjük magunkat azért, mert
meggyilkoljuk, akár egyszerűen úgy, hogy néhány év leforgása alatt ráköltjük
minden vagyonunkat, s emiatt azután kénytelenek vagyunk végezni magunkkal,
mert semmink nem maradt. Különben, bármilyen nyugodtnak hisszük is
magunkat, amikor szeretünk, a szerelem egyensúlya mindig bizonytalan a
szívünkben. Egy semmiség elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába hozza; csak
úgy sugárzunk, gyöngédséggel árasztjuk el, no nem azt, akit szeretünk, hanem
azokat, akik emelték értékünket a szemében, akik megőrizték mindenfajta
gonosz kísértéstől; nyugodtnak hisszük magunkat, s ekkor néhány szó –
„Gilberte nem jön”, „Vinteuil kisasszonyt is meghívták” – elég ahhoz, hogy
mindaz a gonddal előkészített boldogság, amely felé szárnyaltunk,
összeomoljon, a nap elrejtőzzék, a szélrózsa elforduljon, és elszabaduljon a belső
vihar, melynek egy nap nem tudunk majd többé ellenállni. Aznap pedig, azon a
napon, amikor a szívünk oly sebezhetővé válik, barátaink, akik rajongásig
szeretnek minket, szenvednek a gondolattól, hogy ilyen jelentéktelen dolgok,
efféle emberek fájdalmat okozhatnak nekünk, a halálba sodorhatnak. De mit
tehetnek ellene? Ha egy költőt halálos tüdőgyulladás fertőz meg, azt képzeljük
talán, hogy barátai elmagyarázzák a pneumococcusnak, hogy a költő nagy
tehetség, hagyja hát meggyógyulni? A Vinteuil kisasszonnyal kapcsolatos kétely
nem volt éppen új. Délutáni féltékenységem azonban, melyet Léa és barátnői
szítottak fel, még ebben a formájában is megsemmisítette. Amikor azután a
Trocadéro veszélye elhárult, úgy éreztem, azt hittem, hogy egyszer és
mindenkorra visszanyertem háborítatlan békémet. Az újdonságot azonban
mindenekelőtt egy bizonyos séta jelentette, amelyről Andrée azt mondta: „Ide és
ide mentünk, nem találkoztunk senkivel”, s amelyen pedig Vinteuil kisasszony
egyértelműen randevút adott Albertine-nek Verdurinéknél. Most már szívesen
hagytam volna, hadd menjen Albertine egyedül, ahová csak akar, azzal a
feltétellel, hogy eközben fogságban tudom tartani valahol Vinteuil kisasszonyt és
a barátnőjét, és biztos lehetek abban, hogy Albertine nem találkozik velük. Mert
a féltékenység általában részleges, helye csak időnként azonosítható vagy azért,
mert egy olyan szorongás fájdalmas meghosszabbítása, amelyet hol ez, hol az a
személy vált ki, akit barátnőnk szerethet, vagy képzeletünk korlátoltsága miatt,
mellyel csak azt fogja fel, amit ő maga megjelenít, minden egyebet pedig olyan
bizonytalanságban hagy, mely aránylag kevés szenvedést okozhat.
Mikor már éppen beléptünk volna a palota udvarára, Saniette[807] ért be
minket, aki nem ismert ránk mindjárt. „Pedig figyelem már magukat egy ideje –
mondta kifulladva. – Nem különös-é, hogy bizonytalankodtam?” A „hát nem
különös” fogalmazást hibának vélte volna, és bosszantó bizalmasságba
keveredett a régies nyelvi fordulatokkal. „Hisz’ önöket bízvást vallhatom
barátaimnak.” Szürkés arcát mintha valami vihar ólmos visszfénye világította
volna be. Fulladása, amely a nyáron még csak olyankor jelentkezett, amikor
Verdurin úr „leteremtette”, mostanra állandósult. „Tudom, hogy ma Vinteuil egy
eddig ismeretlen darabját játsszák kiváló művészek és különösképpen Morel.”
„Hogyhogy különösképpen?” – kérdezte a báró, aki kritikát vélt hallani a
határozószóban. „Saniette barátunk – sietett megmagyarázni Brichot, aki a
tolmácsot alakította –, mint nagy műveltségű emberhez illik, szívesen beszéli
egy olyan kor nyelvét, amelyben a »különösképpen« azt jelenti, amit a miénkben
a »mindenekelőtt«.”
Amint beléptünk Verdurinné előszobájába, Charlus úr megkérdezte, hogy
dolgozom-e, és amikor azt mondtam, hogy nem, de mostanában nagyon
érdekelnek a régi ezüst- és porcelánszervizek, a báró azt válaszolta, hogy
szebbeket nem is láthatnék, mint Verdurinéknél; amúgy már La Raspelière-ben
is láthattam őket, mivel – azzal az ürüggyel, hogy a tárgyak is barátaink –
Verdurinék elkövették azt az őrültséget, hogy mindent magukkal hurcoltak;
estélynapon ugyan nem lesz olyan egyszerű mindet előszedni a kedvemért, de
azért ő megkéri Verdurinéket, mutassák meg, amit csak látni szeretnék. Szépen
kértem, eszébe ne jusson ilyesmit tenni. Charlus úr kigombolta a felöltőjét,
levette a kalapját; láttam, hogy a feje búbján helyenként már ezüstös foltok
vannak. De mint egy becses kis fa, amelyet nem csak az ősz fest színesre, hanem
egyes leveleit vattába vagy gipszrétegekbe burkolják, Charlus úr is egy
színfolttal többet kapott ettől a néhány fehér hajszáltól a feje tetején, s ez a
színfolt mintegy tetézte az arc árnyalatait. De Charlus úr arca még a változó
kifejezések, a festék és az álszentség rárakódó rétegei alatt is, melyek oly rosszul
leplezték, most is szinte mindenki előtt némán őrizte azt a titkot, mely az én
érzésem szerint ordított róla. Már-már zavarba hozott a szeme, melyben – féltem
is, hogy rajtakap – úgy olvasok, mint nyitott könyvben, és a hangja is, mely, úgy
hallottam, ugyanezt a titkot ismételgeti mindenféle hangnemben, fáradhatatlan
illetlenséggel. De az emberek jól őrzik titkaikat, mivel, akik csak a közelükbe
kerülnek, mind süketek és vakok. Azok, akik innen-onnan, például
Verdurinéktől, megtudták az igazságot, elhitték, de így is csupán addig, amíg
meg nem ismerték Charlus urat. A báró arca távolról sem hirdette, sőt eloszlatta
a rosszindulatú mendemondákat. Bizonyos fogalmakról ugyanis olyan
magasrendű képzeteket alkotunk, hogy sehogy sem tudjuk felismerni őket egy-
egy ismerősünk megszokott vonásaiban. Nehezen hiszünk olyasvalakinek a
bűneiben – a zsenialitásában pedig végképp nem –, akivel épp előző este voltunk
együtt az Operában.
Charlus úr éppen a törzsvendég tanácsaival nyújtotta át felöltőjét. Csakhogy a
lakáj, akinek adta, új volt Verdurinéknél, és egészen fiatal. Márpedig Charlus úr
az utóbbi időben, mint mondani szokás, gyakran elvetette a sulykot, és már nem
érzékelte, mit lehet és mit nem. Szemben azzal a dicséretes vággyal, amellyel
Balbecben meg akarta mutatni, hogy nem riad vissza bizonyos témáktól, nem fél
attól, hogy egy férfiról azt mondja: „Csinos fiú”, egyszóval, hogy úgy beszéljen,
ahogyan olyasvalaki beszélt volna, aki nem olyan, mint ő, mostanában olykor
abban nyilvánította ki ezt a vágyat, hogy éppenséggel úgy beszélt, ahogyan
olyasvalaki, aki nem olyan, mint ő, soha nem beszélhetett volna, mindez ugyanis
oly megrögzötten foglalta le a gondolatait, hogy kiment a fejéből, hogy az
ilyesmi nem tartozik a mindenkit foglalkoztató, megszokott témák közé. Így hát,
amint az új lakájra nézett, fenyegetően a magasba emelte mutatóujját, és abban a
hitben, hogy pompás tréfát süt el, így szólt: „No de kérem, megtiltom, hogy így
bámuljon rám”, és Brichot-hoz fordult: „Bohókás képe van a kicsikének, és
milyen mulatságos az orra”, s az élcet kikerekítve vagy egy vágynak engedve
vízszintesbe eresztette a mutatóujját, egy pillanatig habozott, majd nem tudván
visszafogni magát, ellenállhatatlanul egyenesen a lakáj felé tolta, és egy „piff”
kíséretében megbökte a fiú orrát, s Brichot-val, velem és Saniette-tel a
nyomában – Saniette-tel, aki tudatta velünk, hogy Serbatov hercegnő[808] hat
órakor meghalt – elindult, hogy bevonuljon a szalonba. „Micsoda fazon” –
gondolta a lakáj, és megkérdezte a társait, hogy a báró vicces vagy inkább
flúgos. „Ilyen a modora – felelte a főkomornyik (aki egy kissé „lököttnek”, egy
kissé „dilisnek” vélte Charlus urat) –, de ő az egyik a nagyságos asszony barátai
közül, akit mindig is a legtöbbre tartottam, arany szíve van.”
Ebben a percben Verdurin úr jött elénk; már csak Saniette, aki félt, hogy még
megfázik, hiszen a bejárati ajtó egyfolytában nyílt és csukódott, már csak ő várta
beletörődéssel, hogy elvegyék a holmiját. „Mit kushad ott, mint egy kutya?” –
kérdezte tőle Verdurin úr. „Várom, hogy valaki, aki a ruhákra felügyel, elvegye a
felöltőmet, és bilétát adjon.” „Hogy mondja?” – kérdezte zord képpel Verdurin
úr. „Aki a ruhákra felügyel? Hát szenilis lett vagy mi a szösz? Ezt úgy mondják:
»aki a ruhákat felügyeli«. Még a végén újra kell tanulnia franciául, mint az
olyanoknak, akiket szélütés ért!” „A helyes forma a felügyelni valamire” –
suttogta Saniette elhaló hangon. „Le Batteux abbé[809] is...” „Agyamra megy” –
mennydörgött Verdurin úr szörnyű hangon. „Hogy liheg! Talán hat emeletet
kellett megmásznia?” Verdurin úr gorombasága láttán a ruhatáriak mindenki
mást Saniette elé engedtek, amikor pedig ő nyújtotta volna a holmiját, azt
válaszolták: „Várjon a sorára, uram, ne siessen annyira!” „No lám, hogy tudják a
rendet, igazán értik a dolgukat, nagyon jól csinálják, derék fiúk mindahányan” –
mondta rokonszenvező mosollyal Verdurin úr, hogy megerősítse embereit abban
az elhatározásukban, hogy Saniette-et legutoljára vegyék sorra. „Jöjjenek csak –
fordult hozzánk –, ez a marha meg akar gyilkolni minket a huzattal, amit annyira
szeret. Egy kicsit felmelegszünk a szalonban. Még hogy a ruhákra felügyelni –
kezdte rá újra, amikor már a szalonban voltunk –, micsoda hülye!” „Hajlamos a
finomkodásra, de nem rossz fiú” – mondta Brichot. „Nem azt mondtam, hogy
rossz fiú, hanem azt, hogy hülye” – vágott vissza ingerülten Verdurin úr.
„Idén is elmegy Incarville[810]-be? – kérdezett Brichot. „Azt hiszem, a
Nagyasszony megint kibérelte La Raspelière-t, bár tavaly összekülönbözött a
tulajdonosokkal. De ez semmiség, csak felhő, amely hamar eloszlik” – tette
hozzá ugyanazzal az optimizmussal, amellyel az újságok azt írják: „Történtek
ugyan hibák a múltban, tagadhatatlan, de hát ki nem hibázik?” Én viszont arra
gondoltam, micsoda szenvedések közepette jöttem el Balbecből, és egyáltalán
nem vágytam vissza. Napról napra tovább halogattam Albertine-nel kapcsolatos
terveimet. „Még szép, hogy az idén is jön, így akarjuk, feltétlenül szükségünk
van rá” – közölte Charlus úr a szeretetreméltóság ellentmondást nem tűrő és
értetlen önzésével.
Verdurin úr, akinek részvétünket nyilvánítottuk Serbatov hercegnő miatt, azt
mondta: „Igen, tudom, hogy nagyon rosszul van.” „Nem, dehogy, hat órakor már
meg is halt” – kiáltott fel Saniette. „Maga, maga mindent felfúj” – mondta
Saniette-nek durván Verdurin úr, aki, mivel az estélyt nem mondták le, inkább a
betegség hipotézisét választotta. Mindeközben Verdurinné nagy tárgyalásba
merült Cottard-ral és Skivel. Morel épp az imént hárított el (mivel Charlus úr
nem tudott vele tartani) egy meghívást Verdurinék valamelyik barátjához, akinek
pedig a Nagyasszony megígérte, hogy a hegedűs elmegy hozzájuk. Az ok, amiért
Morel elutasította, hogy játsszék azon a bizonyos estén Verdurinék barátainál – s
melyhez, mint hamarosan látni fogjuk, jóval súlyosabbak is járulnak majd – egy
olyan szokásnak köszönhette az erejét, amely általában a tétlen társaságok
sajátja, s különösen jellemző volt a kis magra. Kétségtelen, hogy ha Verdurinné
elcsípett egy-egy halkan mondott szót egy újonnan jött és egy régi híve között,
melyből arra következtethetett, hogy a két ember ismeri egymást, vagy hogy
kedvük lenne közelebbi kapcsolatba kerülni egymással („Szóval akkor pénteken
X-éknél” vagy „Jöjjön fel a műterembe, akármelyik nap, öt óráig mindig ott
talál, igazán örömet szerezne, ha eljönne”), a Nagyasszony lázban égve olyan
„pozíciót” feltételezett az új vendégről, amelynek révén az illető ragyogó újonc
lehetne a kis klánban, s miközben úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna, és
megőrizte szép szemében – amit az állandó Debussy-fogyasztás sötétebb
karikákkal rajzolt körül, mint a kokain tette volna – azt a kimerültséget, amelyet
a csakis zenei megrészegülés okozott; megannyi egymást követő vonósnégyes és
migrén bombázta szép homloka mögött azért olyan gondolatokat forgatott,
melyek nem csupán polifonikusak voltak, majd, amikor már nem tudta
visszafogni magát, egy másodpercet sem bírva többé várni az injekciójára,
rávetette magát a két beszélgetőre, félrevonta őket, és a kis mag régi hívére
bökve így szólt az új vendéghez: „Nem jönne el vele vacsorára mondjuk
szombaton vagy bármelyik nap, amikor kedve tartja, s amikor más kedves
emberek is itt lesznek? Ne említse a dolgot túl hangosan, mert nem fogom ezt az
egész csődületet meghívni” (a csődület terminussal ötpercnyi időtartamra a kis
klánt jelölte, melyet átmenetileg lekezelt az újonnan jött kedvéért, akihez oly
nagy reményeket fűzött).
A rajongás, s egyben a kapcsolatteremtés e kényszerének megvolt azonban a
másik oldala is. A szerdák körüli sürgölődés ellentétes készséget is kifejlesztett
Verdurinékben. Mégpedig az összeugrasztás, az eltávolítás vágyát. Ez a vágy
csak erősödött, szinte dühödtté vált a La Raspelière-ben töltött hónapok alatt,
amikor a társaság reggeltől napestig együtt volt. Verdurin úr nagy
leleményességgel kapott rajta bárkit ilyen vagy olyan hibán, feszítette ki hálóját,
hogy a nősténypóknak, élete társának egy-egy ártatlan legyet kerítsen. Sérelem
híján pedig kitalált indokokkal tették nevetségessé ezt vagy azt. Amint
valamelyik hívük elment valahová egy félórára, csúfot űztek belőle a többiek
előtt, úgy tettek, mintha meglepődnének azon, hogy azok nem vették észre,
milyen piszkos az illető foga mindig, vagy hogy épp ellenkezőleg, rögeszmésen
sikálja napjában hússzor is. Ha valaki vette a bátorságot, és kinyitotta az ablakot,
a Gazda és a Nagyasszony felháborodottan nézett össze erre a neveletlenségre.
Néhány másodperc múlva Verdurinné sálat kért, s ennek ürügyén Verdurin úr
dühös arccal így szólt: „Dehogy, majd becsukom az ablakot, nem is tudom, ki
merészelte kinyitni” – mindezt a bűnös jelenlétében, aki fülig vörös lett.
Közvetetten a vendég szemére vetették, hogy mennyi bort iszik. „Nem fog
megártani? Ez egy kétkezi munkásnak is sok.” Ha két hívük úgy indult sétálni,
hogy nem kért rá előzetesen engedélyt a Nagyasszonytól, a következmény a
megjegyzések végtelen sora volt, lehettek a séták bármily ártatlanok is. Charlus
úréi Morellel nem voltak azok. Csakis az a tény, hogy a báró (Morel
kaszárnyaélete miatt) nem La Raspelière-ben lakott, késleltette a csömör, az
utálkozás, az öklendezés pillanatát. De nem kellett sokáig várni rá.
 Verdurinné dühös volt, és eltökélte, hogy „felvilágosítja” Morelt arról, milyen
nevetséges és ocsmány szerepet játszat is vele Charlus úr. „Ráadásul – folytatta
Verdurinné (aki, ha úgy érezte, olyasfajta hálával tartozik valakinek, amely
teherként nehezedik rá, és nem üldözhette halálra, büntetésül valami súlyos hibát
fedezett fel az illetőben, ami tisztességben feloldozta e hála kinyilvánításának
kötelessége alól) –, ráadásul nemegyszer olyasmit enged meg magának itt nálam,
ami cseppet sem kedvemre való.” Valójában azonban Verdurinnének volt még
egy, súlyosabb indoka, mint az, hogy Morel elblicceli a barátok estélyét, amiért
haragudhatott Charlus úrra. A báró, akit mélyen áthatott a megtiszteltetés,
melyben ő részesítette a Nagyasszonyt azzal, hogy elhozott a Conti rakpartra
olyan embereket, akik Verdurinné kedvéért valóban nem jöttek volna el, a
legelső nevekre, melyeket a ház asszonya javasolt, olyanokként, akiket
meghívhatnának, a legkategorikusabb nemmel válaszolt, ellentmondást nem tűrő
hangon, melyben a hóbortos nagyúr bosszús gőgje az ünnepségek dolgában
jártas művész dogmatizmusával vegyült, a művészével, aki inkább visszavonná a
darabját és megtagadná a közreműködését, mintsem olyan engedményekig
alacsonyodjék, amelyek miatt, véleménye szerint, a végeredmény kerül
veszélybe. Charlus úr egyetlen esetben adta meg fenntartásokkal körített
engedélyét, Saintine[811] esetében akivel, nehogy a feleségével is vegyülnie
kelljen, Guermantes nagyhercegné a mindennapos bizalmasságtól a kapcsolatok
teljes megszakításáig jutott el, de akivel Charlus úr, mivel eszes embernek
találta, továbbra is tartotta a kapcsolatot. Saintine, a Guermantes-társaság hajdani
csillaga tagadhatatlanul a kisnemességgel keresztezett polgári körökben próbált
szerencsét – ahol mindenki nagyon gazdag, és azzal az arisztokráciával áll
rokonságban, amelyet a valódi arisztokraták nem is ismernek –, hogy ott vagyont
és, mint hitte, kapaszkodót találjon. Verdurinné azonban, aki tudott az asszony
körének nemesi ambícióiról, és nem volt tudatában a férj helyzetének (hiszen a
magasság érzetét az kelti bennünk, ami közvetlenül felettünk van, nem pedig az,
ami csaknem beláthatatlan, mert a fellegekbe vész), úgy vélte, azzal támasztja
alá a Saintine-nek szánt meghívást, ha azt hangsúlyozza, hogy Saintine sokakat
ismer a társaságban, hiszen *** kisasszonyt vette el. A tudatlanság hallatán,
melyről ez a valósággal szöges ellentétben álló kijelentés tanúskodott, elnéző
megvetést és nagylelkű megértést kifejező nevetés húzta szét a báró festett ajkát.
Nyílt válaszra nem méltatta, de mivel a társasági élet tárgykörében szívesen
gyártott elméleteket, melyekben termékeny értelme gőgjének fennhéjázásával és
elfogultságának örökletes frivolitásával ötvöződött, azt mondta: „Saintine-nek
tőlem kellett volna tanácsot kérnie, mielőtt megnősül; a társaságnak van egyfajta
eugenetikája, mint ahogy fiziológiája is, s ebben talán én vagyok az egyetlen
doktor. Saintine esete egyetlen pillanatra sem volt vitás, világos, hogy azzal,
hogy azt a házasságot kötötte, amelyet kötött, rettenetes koloncot vett magára, és
lefojtotta tehetsége lángját. Ami a társasági életét illeti, annak lőttek. Én
elmagyaráztam volna neki mindezt, ő pedig megértett volna, hiszen eszes ember.
És fordítva: ismertem valakit, akinek mindene megvolt, ami csak ahhoz kellett,
hogy kiemelkedő, vezető, világraszóló helyet vívjon ki magának; csak valami
rettenetes kötél visszahúzta a földre. Félig meggyőzéssel, félig erőszakkal
segítettem neki leszakadni róla, és mára diadalmas örömmel elnyerte a
szabadságot, a teljhatalmat, amelyet nekem köszönhet. Talán kellett hozzá egy
kis akaraterő, de micsoda jutalmat kap érte! Így lesz valaki, ha elég okos ahhoz,
hogy rám hallgasson, tulajdon szerencséjének a kovácsa!” Nagyon is
nyilvánvaló volt, hogy Charlus úr a magáéra nem tudott hatni; hatni más, mint
beszélni, akár ékesszólóan is, vagy gondolkodni, akár leleményesen is. „Ami
engem illet azonban, én filozófus vagyok, aki kíváncsian asszisztál a társasági
reakciókhoz, melyeket előre jelzett, de nem avatkozik be. Ezért hát én továbbra
is összejártam Saintine-nel, aki mindig megadta nekem az illendő, szívélyes
tiszteletet. Még vacsorán is voltam nála, az új házában, ahol most, a legnagyobb
luxus közepette úgy unatkozik az ember, mint amilyen jól szórakozott régebben,
amikor Saintine, a hét szűk esztendőben, a legjobb társaságot gyűjtötte össze egy
kis padlásszobában. Őt tehát meghívhatja, engedélyezem. De vétómmal sújtom
az összes többi nevet, amelyet javasol. Maga pedig egyszer még hálás lesz ezért,
mert az estélyek dolgában sem vagyok kevésbé jártas, mint a házasságokéban.
Pontosan tudom, kik azok a befolyásos személyek, akik emelik egy-egy
összejövetel fényét, lendületet, rangot adnak neki, és tudom azt is, melyik név
rántja le a földre, laposítja el.” Charlus úr effajta kitiltásainak gyakran nem a
bolondos úr ellenérzése vagy a művészi kifinomultság volt az alapja, hanem a
színészi ügyesség. Amikor valakiről vagy valamiről pompás gúnyrajzot
sikerített, arra vágyott, hogy a lehető legnagyobb számú közönségnek
mutathassa be, de a második turnusból kizárta az első meghívottait, akik
rájöhettek volna, hogy a műsor nem változott. Épp azért népesítette be másokkal
a nézőteret, mert a plakáton nem változtatott, s amint sikert aratott valamivel a
társalgásban, legszívesebben turnéra indult volna, és vidéken is előadta volna a
produkciót. Bárhogyan állt is a dolog a kitiltások változatos okaival, Charlus úr
vétói nem csupán bosszantották Verdurinnét, aki úgy érezte, nagyasszonyi
tekintélye sérült miattuk, hanem társasági szempontból is határozottan tévútra
vitték, mégpedig két okból. Az első az volt, hogy Charlus úr, Jupiennél is
érzékenyebb lévén, miért, miért nem, olyanokkal is összeveszett, akik mintha
egyenesen az ő barátainak teremtődtek volna. Magától értetődően az őket sújtó
egyik első büntetés az volt, hogy a báró nem engedte a meghívottak között
szerepelni őket valamelyik estélyen, amelyet Verdurinéknél ad. Márpedig ezek a
páriák gyakran olyan emberek voltak, akik, mint mondani szokás, a társaság
krémjét alkotják, ám Charlus úr számára elízetlenedtek attól a naptól fogva,
amikor összeveszett velük. Mert képzelőereje egyaránt volt leleményes abban,
hogy miként tulajdonítson olyan vétket valakiknek, amelyért összetűzhet velük,
és abban, hogy minden jelentőséget megtagadjon tőlük, mihelyt nem voltak
többé a barátai. Ha például a bűnös igen régi család tagja volt, de a család
nagyhercegi rangja csak a XIX. századból származott, mint a Montesquiou[812]-
ké például, Charlus úr szemében egyik napról a másikra egyéb sem számított,
mint a nagyhercegi rang régisége, s a család mit sem ért. „Még csak nem is
nagyhercegek!” – kiáltott fel. „De Montesquiou abbé címe szállt jogtalanul egy
rokonra, alig nyolcvan évvel ezelőtt. A jelenlegi nagyherceg, ha ugyan
nagyherceg az ilyen, a harmadik. Vegyük az Uzès, a La Trémoïlle, a Luynes[813]
név viselőit, akik tizedik, tizennegyedik nagyhercegek a családjukban, akárcsak
az én bátyám, aki a tizenkettedik Guermantes nagyherceg és tizenhetedik a
Condom hercegek sorában, azok igen! Hogy a Montesquiou-k ősi család
leszármazottai, ugyan mit bizonyítana ez, még ha bebizonyosodott volna is?
Annyira leszármaztak, hogy már a béka feneke alatt vannak.” Ha viszont olyan
arisztokratával veszett össze, aki igen régi nagyhercegi rang birtokosa volt, és a
legragyogóbb, uralkodói családokhoz fűzték rokoni szálak, de akinek
családjában igen hirtelen jött ez a ragyogás anélkül, hogy családfája messzire
nyúlt volna vissza, egy Luynes-nel például, minden megváltozott, csakis a család
számított. „Ugyan kérem, itt van például ez az Alberti úr, aki csak XIII. Lajos
alatt vakarózik ki. Mit számít nekünk, hogy az udvar kegyéből olyan
nagyhercegségeket harácsolhattak össze, amelyekhez nem volt semmiféle
joguk?” Ráadásul Charlus úrnál a kegyeltséget igen hamar felváltotta a bukás a
Guermantes-okra oly jellemző hajlam miatt, mellyel olyasmit vártak a
csevegéstől, a barátságtól, amit az nem adhat meg, no meg amiatt a jellegzetes
aggály miatt, hogy a gonoszok még szájukra veszik őket. És minél magasabbra
emelt a kegy korábban, annál mélyebbre sodort a bukás. Márpedig senkinek nem
jutott a bárótól ahhoz fogható kegy, mint amilyenben Molé grófnőt részesítette
egy ideig kitüntetően. Vajon a közöny miféle jelével bizonyult a hölgy egy szép
napon méltatlannak rá? A grófnő mindig azt állította, hogy sosem tudott rájönni.
Akárhogyan volt is, a báróból már a grófnő neve is a leghevesebb
dührohamokat, a legékesszólóbb, de a legszörnyűbb filippikákat váltotta ki.
Verdurinné, akivel Molé asszony igen szeretetreméltón viselkedett, és aki, mint
látni fogjuk, sokat remélt tőle, előre örvendezett a gondolatnak, hogy a grófnő,
mint azt a Nagyasszony mondogatta, „egész Franciaország és Navarra”
legelőkelőbb társaságát találja majd nála: így első ajánlata az volt, hogy hívják
meg Molé grófnőt. „Ó, istenkém, ízlések és pofonok – felelte Charlus úr –, és ha
az ön ízlésébe belefér, hogy Pipelet-nével[814] Gibouet-néval és Prudhomme
asszonysággal[815] társalogjon, ám legyen, de tegye olyan estén, amikor én nem
vagyok itt. Már az első szavakból látom, hogy nem egy nyelven beszélünk,
hiszen én arisztokraták nevét soroltam, ön pedig a felkapaszkodottak közül is a
legsötétebbeket emlegeti, agyafúrt polgárocskákat, kártékony pletykafészkeket,
holmi hölgyikéket, akik művészetpártolónak hiszik magukat, mert egy oktávval
alacsonyabban Guermantes sógorném modorát utánozzák, mint ahogy a szajkó
hiszi pávának magát. Nem beszélve arról, hogy lenne némi illetlenség abban,
hogyha egy estélyen, amelyet én adok – örömmel – Verdurinné házában,
megjelenhetne egy olyan perszóna, akit én tudatosan zártam ki a köreimből, egy
sehonnai, őszintétlen, szellemtelen liba, aki esztelenül azt hiszi, hogy
Guermantes nagyhercegnét és Guermantes hercegnét játszhat, ami nemcsak
súlyos bűn, hanem ostobaság is, hiszen Guermantes nagyhercegné és
Guermantes hercegné tűz és víz. Olyan ez, mintha valaki egyszerre tartaná
magát Reichenbergnek[816] és Sarah Bernhardt[817]-nak. Mindenesetre, ha ez
nem volna ellentmondás már önmagában, akkor is mélységesen nevetséges
volna. Hogy én magam megmosolygom néha az egyik túlzásait és
beleborzongok a másik korlátaiba, jogomban áll. De hogy ez a jöttment kis
varangy akarja akkorára felfújni magát, hogy felérjen e két előkelő hölggyel,
akiken minden körülmények között meglátni a nemes fajta hasonlíthatatlan
kiválóságát, ezen, mint mondani szokás, kacag a vakbelem. Méghogy a Molé!
Ezt a nevet nem ajánlatos még egyszer kiejteni előttem, vagy nincs mit tennem,
mint kivonnom magam a dologból” – tette hozzá mosolyogva az orvos
hanghordozásával, aki a beteg javát akarván akár a beteg ellenében is, értésére
adja: nem tűri, hogy egy homeopatával kényszerítsék együttműködésre.
Másrészt voltak olyan, Charlus úr szerint nélkülözhető személyek, akik neki
valóban azok lehettek, Verdurinnének azonban nem. Charlus úr a maga előkelő
származása miatt eltekinthetett akár a legelőkelőbbektől is, akiknek a társasága
az elsők közé emelte volna Verdurinné szalonját Párizsban. Márpedig az asszony
kezdte úgy találni, hogy már igencsak sokszor szalasztotta el a kínálkozó
alkalmat, nem is beszélve arról a hatalmas késésről, amelyet a Dreyfus-ügy
társásági ballépése okozott. Noha ez sem volt minden haszon nélkül való. „Nem
tudom, mondtam-e már, micsoda visszatetszéssel figyelte Guermantes
nagyhercegné azokat a köreihez tartozó hölgyeket, akik, mindent az Ügynek
alárendelve, előkelő nőket közösítettek ki, és fogadtak olyanokat, akik nem
előkelőek, revizionizmusuk vagy revízióellenességük alapján, és hogyan bírálták
viszont ugyanezek a hölgyek a nagyhercegnét mint langyost, helytelenül
gondolkodót, aki a társasági etikettnek rendeli alá a Haza érdekeit” –
kérdezhetném az olvasótól mint olyan baráttól, akivel annyiszor beszélgettünk,
hogy már nem is emlékszünk, gondoltunk- vagy találtunk-e már alkalmat arra,
hogy tudassunk vele egy bizonyos dolgot. Akár megtettem, akár nem,
Guermantes nagyhercegné akkori magatartása könnyen elképzelhető, sőt, ha
azután egy későbbi időszakra gondolunk, társasági szempontból tökéletesen
helyesnek tűnhet. Cambremer márki szemében a Dreyfus-ügy külföldiek
cselszövénye volt, amellyel a Hírszerző Szolgálatot akarták szétzilálni, a
fegyelmet megtörni, a hadsereget meggyengíteni, a franciákat megosztani, a
lerohanást előkészíteni. Mivel a márki az irodalomban, néhány La Fontaine[818]-
mesétől eltekintve, járatlan volt, feleségére hagyta annak megállapítását, hogy az
élesen kritikus irodalom tiszteletlenségre ösztönzött és így hasonló
felforgatáshoz vezetett. „Reinach[819] és Hervieu[820] uraságok egy húron
pendülnek” – mondogatta az asszony. Persze nem vádoljuk a Dreyfus-ügyet
azzal, hogy ugyanilyen sötét tervet forralt volna a társaság ellen is. De annyi
biztos, hogy e téren ledöntötte a korlátokat. A társasági emberek, akik nem
akarják megengedni, hogy a politika beszivárogjon a társaságba, épp annyira
előrelátók, mint az olyan katonák, akik a politikát akarják távol tartani a
hadseregtől. A társasággal is úgy állunk, ahogyan a szexuális ízléssel, ahol isten
tudja, miféle perverziókig juthatunk, ha egyszer esztétikai indítékokra
hagyatkoztunk választásainkban. A Saint-Germain-negyedben[821] szokássá vált
más körökhöz tartozó hölgyeket fogadni pusztán azért, mert nacionalisták
voltak; az indíték a nacionalizmus ügyével érvényét veszítette, a szokás tovább
élt. Verdurinné a Dreyfus-pártiság jegyében kiváló írókat gyűjtött maga köré,
akiknek abban a pillanatban ugyan semmiféle társasági hasznuk sem volt, mivel
Dreyfus-pártiak voltak. De a politikai szenvedélyek csak olyanok, mint a
többiek, nem tartanak sokáig. Újabb nemzedékek lépnek színre, s ezek már nem
értik, sőt az a nemzedék is megváltozik, amelyik hajdan átélte őket, és olyan
politikai szenvedélyekre lobban, melyek, mivel nem egyenesen következnek a
korábbiakból, rehabilitálják a kiközösítettek egy részét, mivel a kiközösítés
indoka megváltozott. A Dreyfus-ügy idején a monarchisták mit sem törődtek
már azzal, hogy valaki republikánus, netán radikális vagy antiklerikális, ha az
illető antiszemita és nacionalista volt. Ha valaha háború robbanna ki, a hazafiság
más formát öltene, és egy soviniszta író esetében senki ügyet nem vetne arra,
hogy az illető korábban Dreyfus mellett vagy ellene volt-e. Így esett, hogy
Verdurinné minden egyes politikai válság, minden egyes művészeti megújulás
idején szálanként gyűjtögette, mint a fészkét építő madár, azt, ami pillanatnyilag
haszontalan volt, de amiből később majd a szalonja lesz. A Dreyfus-ügy véget
ért, Anatole France[822] megmaradt neki. Verdurinné ereje abban az őszinte
szeretetben rejlett, amelyet a művészet iránt táplált, abban a fáradozásban,
amellyel híveit vette körül, a pompás vacsorákban, amelyeket kizárólag nekik
adott anélkül, hogy egyetlen társasági embert meghívott volna. Mindegyiküknek
olyan fogadtatásban volt része, mint amilyenben Bergotte-nak volt Swann-nénál.
Amikor azután egy-egy ilyen bizalmas ismerősből egy szép napon híresség lesz,
akinek a társaság csodájára óhajt járni, e híresség jelenlétében Verdurinnénél
semmi sincsen abból a mesterkélt, hamis, hivatalos vagy Nagy Károly-ünnepi
bankett-jellegből, amely a Potel- és Chabot[823]-féle rendezvényeken érződik,
hanem minden oly csodálatosan mindennapi, hogy ugyanilyen tökéletesnek
találnánk azokon a napokon is, amikor nincsen társaság. Verdurinnénél a társulat
remek volt, az idomítás munkája befejeződött, a műsor elsőrangú lett, már csak a
közönség hiányzott. És amióta ez utóbbi ízlése elfordult egy Bergotte józan és
franciás művészetétől, és főként az egzotikus zene lobbantotta szenvedélyre,
Verdurinné, mint az összes külföldi művész egyfajta kinevezett párizsi
tudósítója, hamarosan öreg, de mindenható jóságos boszorkaként munkálkodott
az elragadó Jurbeletyev hercegnő[824] oldalán az orosz táncosok érdekében. Ez a
bűbájos megszálló sereg, melynek csábítása ellen csak a minden ízlés híján való
kritikusok ágáltak, tudjuk, lázas kíváncsiságot ébresztett Párizsban, nem olyan
kesernyéset, inkább esztétikait, de talán épp olyan élénket, mint amilyet a
Dreyfus-ügy. Verdurinné pedig ez ügyben is, bár egészen más társasági
eredménnyel, a középpontba került. Ahogy az esküdtszék ülésein Zola felesége
mellett, a bíróság közvetlen szomszédságában lehetett látni, most is, amikor az új
emberek, az orosz balett éljenzői az Operába tódultak, szokatlan tollbokréta
díszekben, az egyik első páholyban, Jurbeletyev hercegnő oldalán mindig ott
lehetett látni Verdurinnét. És ahogyan a Legfelső Bíróságon átélt izgalmak után
esténként Verdurinnénél volt gyülekező, hogy közelről lehessen látni
Picquart[825]-t vagy Laborit[826], s főként azért, hogy a legfrissebb híreket
hallhassuk, megtudjuk, mit remélhetünk Zurlindentől[827], Loubet[828]-tól
Jouaust[829] ezredestől, az Ügy rendezésétől, úgy a Seherezádé[830] vagy az Igor
herceg[831] táncai kiváltotta lelkesedés múltán, amikor nemigen volt alhatnékja,
ugyancsak Verdurinnéhez ment mindenki, ahol mindennap pompás estebéd körül
gyülekeztek a táncosok, akik még nem vacsoráztak, hogy minél ruganyosabbak
legyenek, az igazgatójuk, díszlet- és jelmeztervezőik, Igor Sztravinszkij[832] és
Richard Strauss[833] a nagy zeneszerzők, az az állandó kis mag, amely köré,
akárcsak a Helvétius-házaspár[834] estebédjein, Párizs legelőkelőbb hölgyei és
külföldi fejedelmi családok hercegnői sem tartották méltatlannak csoportosulni.
Voltak ugyan társasági emberek, akik nagyra voltak az ízlésükkel, és értelmetlen
különbséget tettek az orosz balettelőadások között, amikor a Szilfidek[835]
színpadra állítását „finomabbnak” találták, mint a Seherezádéét, mely utóbbit kis
híján néger művészetnek minősítettek, de még őket is elbűvölte, hogy közelről
láthatják a színház, az ízlés e nagy újítóit, akik egy, a festészetnél talán
mesterkéltebb művészetben nem kevésbé felforgató forradalmat robbantottak ki,
mint amilyen az impresszionizmusé.
Charlus úrra visszatérve, Verdurinnének nem okozott volna túlságosan nagy
fájdalmat, ha a báró csupán Bontemps-nét teszi feketelistára, akire a
Nagyasszony Odette-nél figyelt fel mint művészetrajongóra, és aki a Dreyfus-
ügy idején néhányszor Verdurinéknél vacsorázott férjével, kit is Verdurinné
langyosnak titulált, mivel nem folyt bele a per újrafelvételébe, de aki, mivel igen
eszes ember volt és örömmel tett szert jó kapcsolatokra mindegyik pártban,
boldogan fitogtatta függetlenségét azzal, hogy Labori társaságában vacsorázik,
végighallgatja, de ő maga semmi kompromittálót nem mond, s a megfelelő
pillanatban mégiscsak becsúsztat némi tisztelgést Jaurés lojalitása előtt, amit
minden pártban elismernek. Csakhogy a báró száműzött néhány arisztokrata
hölgyet is, akikkel Verdurinné az utóbbi időben fontos zenei alkalmakkor,
gyűjtéseken, jótékonysági esteken került kapcsolatba, és akik, bármit gondolt is
róluk Charlus úr, fontos szereplők lettek volna, jóval fontosabbak, mint ő, abban,
hogy új, ezúttal arisztokratikus mag alakuljon ki Verdurinnénél. A Nagyasszony
erősen számított erre az estélyre, ahová Charlus úr ugyanezen körökből való
hölgyeket hoz majd el, ő pedig a maga új barátnőivel társíthatja őket, és már
előre örült a meglepetésnek, melyet ezek a hölgyek akkor éreznek majd, amikor
a Conti rakparton barátnőikkel vagy rokonaikkal találkoznak, akiket a báró
hívott meg. A Nagyasszony csalódott és dühös volt Charlus úr tilalmai miatt. El
kellett döntenie, hogy az estély ilyen körülmények között is hasznot hoz-e neki,
vagy inkább veszteséget. Ez utóbbi sem volna túlzottan súlyos, ha legalább a
Charlus úr meghívta hölgyek olyan szívélyesek lennének vele, Verdurinnével,
hogy a jövőben barátnőivé válhatnának. Ebben az esetben a baj csak félbaj
volna, és egy szép napon, nemsokára, a nagyvilági körök e két felét, amelyeket a
báró távol akart tartani egymástól, szépen egyesíteni lehetne majd, akár azon az
áron is, hogy ezen a bizonyos napon a báró nincs jelen. Verdurinné tehát némileg
feldúltan várta Charlus úr meghívottait. Hamarosan megtudja, milyen
hangulatban érkeznek a hölgyek, és hogy ő milyen kapcsolatok kialakításában
reménykedhet. Várakozás közben a Nagyasszony a hívekkel tanácskozott, de
amikor a Brichot-val és velem belépő Charlus urat meglátta, hirtelen elhallgatott.
Nagy meglepetésünkre, amikor Brichot szomorúságának adott hangot amiatt,
hogy kedves barátnője annyira rosszul van, Verdurinné így válaszolt: „Nézze, be
kell vallanom, hogy ami a szomorúságot illeti, én ilyesmit egy cseppet sem
érzek. Felesleges olyan érzelmeket színlelnünk, amilyeneket nem táplálunk
magunkban...” Kétségkívül azért beszélt így, mert erő híján már a gondolat is
fárasztotta, hogy az egész fogadás alatt szomorú arcot kelljen vágnia; gőgjében,
nehogy úgy lássék, hogy mentséget keres, amiért nem mondta le ezt az estélyt;
de emberi tiszteletből és ügyességből is, mivel a bánat hiánya, melynek tanújelét
adta, több megbecsülést érdemelt, ha valamely különös, hirtelen a hercegnővel
szemben ébredt ellenszenvnek volt tulajdonítható, nem pedig az egyetemes
érzéketlenségnek, és azért is, mert a hallgatóságot elkerülhetetlenül
lefegyverezte ez a fajta őszinteség, amelynek kétségbevonásáról szó sem
lehetett: ha Verdurinné nem lett volna igazán közömbös a hercegnő halála iránt,
talán jóval súlyosabb váddal kellett volna illetnie magát, amivel
megmagyarázhatja, hogy miért is fogad. Megfeledkeztünk arról, hogy ha
Verdurinné bevallja bánatát, egyben azt is bevallotta volna, hogy nem volt
bátorsága lemondani egy gyönyörűségről; márpedig a barátnő ridegsége
felháborítóbb, erkölcstelenebb volt, de kevésbé megalázó jelenség, azaz
könnyebben bevallható, mint a ház asszonyának frivolitása. Bűnügyekben, ahol
a tettes veszélyben forog, az érdek diktálja a vallomásokat. Büntetéssel nem járó
vétkek ügyében a hiúságunk. Egyébként akár azért, mert nyilvánvalóan igen
elcsépeltnek találta az olyan emberek ürügyét, akik, hogy a bánatok meg ne
szakíthassák gyönyörűségeknek szentelt életüket, egyre csak azt hajtogatják,
hogy feleslegesnek érzik külsőségekben viselni a gyászt, amit a szívükben
hordoznak, akár pedig azért, mert miután viselkedését magyarázandó magáévá
tette a közömbösség tételét, és úgy találta, ha egyszer már megindult a rossz
érzés lejtőjén, van valami eredetiség abban, hogy így érez, valami ritka éleslátás
abban, hogy képes ezt felismerni, és valami „kurázsi” abban, hogy így kimondja
– Verdurinné inkább azokat az intelligens bűnösöket utánozta, akik viszolyognak
az ártatlanság kliséitől, s akiknek minden védekezése – mely, bár nem sejtik, fél
beismerés – csupán annyi, hogy azt mondják, nem találtak volna semmi
kivetnivalót abban, ha elkövetik azt, amit most a szemükre vetnek, s amit
egyébként véletlenül nem volt alkalmuk elkövetni; ezért hát Verdurinné – a
paradox pszichológus és a merész dramaturg nem minden önelégültsége nélkül –
ragaszkodott ahhoz, hogy hangsúlyozza bánatának hiányát. „Igen, nagyon furcsa
– mondta –, úgyszólván semmit nem éreztem. Istenkém, azt persze nem
mondhatom, hogy nem örültem volna jobban, ha életben marad, nem volt rossz
asszony.” „Dehogynem” – vágott közbe Verdurin úr. „Ó, igen, a férjem nem
szereti, mert mindig úgy találta: rosszul teszem, hogy fogadom a hercegnőt, no
de az uram elvakult.” „Annyit ismerj el azért – mondta Verdurin úr –, hogy én
sosem adtam áldásomat erre a kapcsolatra. Mindig mondtam, hogy a
hercegnőnek rossz híre van.” „De hiszen én soha nem hallottam effélét!” –
ellenkezett Saniette. – „Hogyhogy nem?” – kiáltott fel Verdurinné. „Hiszen
ország-világ tudta; nem is rossz, hanem szégyenletes, gyalázatos! De nem ez a
magyarázat. Magam sem tudnám megindokolni ezt az érzésemet: nem utáltam
éppen, de annyira közömbös volt, hogy amikor megtudtuk, mennyire rosszul
van, még a férjem is meglepődött, és azt mondta: »Nem látni, hogy bármi
hatással lenne rád a dolog.« No és ma este a férjem ajánlotta, hogy mondjuk le a
próbát, én ragaszkodtam ahhoz, hogy megtartsuk, mert színjátéknak találtam
volna olyan bánatot mutatni, amelyet nem érzek.” Azért beszélt így, mert úgy
találta, hogy különös „szabad színházat”[836] játszik, ami mellesleg jólesőn
kényelmes is; hiszen az érzéketlenség vagy a bevallott erkölcstelenség éppúgy
megkönnyíti az életet, mint a léha erkölcs: a kárhoztatható cselekedeteket,
melyekre ettől fogva nem kell már mentséget keresni, őszinteségi gyakorlattá
teszi. A hívek a Nagyasszony szavait azzal a kellemetlen közérzettel vegyes
csodálattal hallgatták, amelyet régebben bizonyos húsbavágóan realista és
fájdalmas intelmet hordozó színdarabok váltottak ki; nem egy közülük pedig,
miközben bámulattal figyelte, hogyan adja a Nagyasszony újabb tanújelét
egyenességének és független szellemének, magában persze azt gondolva, hogy
az ő esete egészen más lesz, a saját halálán elmélkedett, és eltöprengett, hogy
azon az eljövendő napon, amikor ő hal meg, sírás veri-e fel a Conti rakparti
házat vagy estélyt adnak majd. „Nekem örömömre szolgál, hogy nem mondták
le ezt az estélyt – mondta Charlus úr –, a vendégeim miatt.” Nem számolt
ugyanis azzal, hogy megjegyzése sérti Verdurinnét.
Ezenközben engem is – mint mindenkit, aki aznap este Verdurinné közelébe
került – megcsapott az orrkenőcs meglehetősen kevéssé kellemes szaga. Ennek
magyarázata pedig a következő volt. Tudjuk, hogy Verdurinné soha nem lelki
tünetekkel fejezte ki felkavaró művészi élményeit, hanem fizikaiakkal, hogy így
még elkerülhetetlenebbnek és még mélyebbnek tűnjenek. Ha ugyanis
kedvencéről, Vinteuil zenéjéről beszéltek neki, Verdurinné közömbös maradt,
mintha semmiféle megrázkódtatást nem várt volna ettől a zenétől. De miután
néhány percig rezzenetlenül, szinte szórakozottan nézett maga elé, kimért, józan,
csaknem udvariatlan hangon felelt, mintha így szólt volna hozzánk: „Nekem
éppenséggel mindegy volna, hogy ön dohányzik-e vagy sem, de a szőnyeg miatt,
az ugyanis nemcsak nagyon szép – ami még mindig mindegy lenne –, hanem
erősen gyúlékony is, nagyon félek a tűztől, nem szeretném mindnyájukat
flambírozni egy rosszul eloltott cigarettavég miatt, amit ön ejtene a földre.”
Ugyanígy volt Vinteuil-jel is. Ha róla beszéltünk, nem adott hangot semmiféle
rajongásnak, de egy pillanatnyi várakozás után sajnálatát fejezte ki, amiért az ő
darabjait játsszák aznap este. „Semmi kifogásom Vinteuil ellen, véleményem
szerint ő a század legnagyobb zenésze. Csak éppen képtelen vagyok anélkül
hallgatni ezeket az izéket, hogy egy pillanatra is abbahagynám a sírást (a „sírás”
szót minden patetikus felhang nélkül mondta, ugyanolyan természetességgel,
mintha „alvás”-t mondott volna; egyes rossznyelvek azt is állították, hogy ez
utóbbi inkább megfelelt volna a valóságnak, bár ez ügyben senki nem mondhatta
volna ki a döntő szót, hiszen a Nagyasszony mindig a kezébe temette az arcát,
amikor ezt a zenét hallgatta, és bizonyos horkantó zajokat bízvást felfoghattunk
akár zokogásnak is). A sírás önmagában nem árt, sírhatok, ameddig tetszik,
csakhogy utána olyan irdatlan nátha jön rám, amitől eldugul a nyálkahártyám, és
negyvennyolc óra múlva úgy nézek ki, mint valami iszákos vénasszony, és
napokig kell inhalálnom, amíg a hangszalagjaim újra működőképesek lesznek.
Végül azután egy Cottard-tanítvány...” „Ó, most, hogy mondja, még nem is
fejeztem ki részvétemet; bizony, hamar elment közülünk a szegény professzor!”
„No, igen, mit tehetünk, meghalt, mint mindenki; épp elég embert ölt már meg
ahhoz, hogy rá kerüljön a sor, és maga ellen fordítsa a fegyvert. Szóval, mint
mondtam, egyik tanítványa, pompás figura, kezelni kezdett ezzel a dologgal. Ez
a doktor meglehetősen eredeti elvet vall: »Jobb megelőzni, mint gyógyítani.«
Ezért keni be az orromat, még mielőtt a zene megszólalna. Mondhatom,
radikális. Sírhatok úgy, mint egy regimentnyi, gyermekét veszített anya, sehol
semmi nátha. Néha egy kis kötőhártyagyulladás, de ez minden. A hatás
százszázalékos. Ha ez nem lenne, nem hallgathattam volna több Vinteuil-zenét.
A végén már egyik hörghurutból a másikba estem.”
Nem tudtam tovább türtőztetni magam, hogy Vinteuil kisasszonyt szóba ne
hozzam. „A szerző lánya és a lány barátnője nincs itt?” – kérdeztem Verdurinnét.
„Nincsenek, épp most kaptam egy sürgönyt – mondta Verdurinné kitérően –,
hogy kénytelenek voltak vidéken maradni.” Bennem pedig egy pillanatra
feltámadt a remény, hogy talán soha nem is volt szó arról, hogy eljöjjenek, és
hogy Verdurinné csupán azért harangozta be a szerző e két képviselőjét, hogy
kedvező hatást gyakoroljon az előadókra és a közönségre. „Hogyan, akkor az
iménti próbára sem jöttek el?” – kérdezte színlelt kíváncsisággal a báró, aki
szeretett volna úgy tenni, mintha nem találkozott volna a próba óta Charlie-val.
Ez utóbbi éppen odajött, hogy üdvözöljön. Suttogva kifaggattam, hogy mit tud
Vinteuil kisasszony távolmaradásának okáról. Láthatóan igen keveset tudott.
Intettem, hogy ne beszéljen fennhangon a dologról, és jeleztem, hogy később
még visszatérünk rá. Morel meghajolt és fogadkozott, hogy nagy megtiszteltetés
számára, ha a rendelkezésemre állhat. Megfigyeltem, hogy sokkal udvariasabb,
sokkal tisztelettudóbb, mint régen volt. Gratuláltam is hozzá – Charlie-hoz, aki
talán segítségemre lehet gyanúm eloszlatásában – Charlus úrnak, aki így
válaszolt: „Csak azt teszi, ami a dolga, ugyan minek is élne kifogástalan
emberekkel, ha rossz volna a modora.” A jó modort Charlus úr véleménye
szerint a régi jó francia illem jelentette, amelyben árnyéka sincsen a brit
merevségnek. Ezért történhetett, hogy amikor Charlie egy-egy vidéki vagy
külföldi turnéról visszatérve, még útiruhában betoppant a báróhoz, Charlus úr, ha
nem volt éppen túl nagy társaság nála, keresetlenül megcsókolta jobbról-balról,
talán kissé azért, hogy gyöngédségének ilyesfajta fitogtatásával eloszlassa még
annak gondolatát is, hogy ez az érzés bűnös lehet, talán azért, hogy ne kelljen
megtagadnia magától egy gyönyörűséget, de legfőképpen kétségkívül
olvasottságból, hogy így tartsa életben és így illusztrálja a régi francia modort, s
ahogy a müncheni vagy a modern stílus ellen úgy protestált volna, hogy
megtartja dédanyja régi karosszékeit, a brit flegmával egy olyan XVIII. századi,
érző lelkű atya gyöngédségével szállt szembe, aki nem is titkolja örömét, hogy
viszontláthatja egyik fiát. Vagy volt egy csipetnyi incesztus is ebben az atyai
érzelemnyilvánításban? Valószínűbb, hogy az a mód, ahogyan szokásosan
bűnének hódolt, s amelyre a későbbiekben még némi fényt derítünk, nem
elégítette ki Charlus úr érzelmi szükségleteit, így ezek a felesége halála óta
betöltetlenek maradtak; és miután többször is fontolóra vette, hogy újranősül,
mostanában az örökbefogadáshoz érzett mániákus kedvet, s a környezetében
voltak néhányan, akik attól tartottak, hogy ennek alanya netán Charlie lesz.
Nincs ebben semmi rendkívüli. A ferde hajlamú, aki csupán a nőket kedvelőknek
szóló irodalmon nevelhette szenvedélyét, aki Musset[837] Éjszakáinak olvastán
férfiakra gondol, szükségét érzi annak is, hogy mindazokat a társadalmi
szerepeket betöltse, amelyeket a nem ferde hajlamú férfiak töltenek be: hogy
szeretőt tartson, ahogyan a táncosnők imádói és az Opera bennfentese
táncosnőket tartanak ki, hogy beálljon a sorba, megnősüljön, vagy
vadházasságban éljen egy férfival, hogy apa legyen.
Charlus úr odébb húzódott Morellel azzal az ürüggyel, hogy elmagyaráztatja
magának, mit fogunk hallani, s főként nagy örömét lelve abban, hogy míg
Charlie megmutatja neki a kottáját, ő ily módon a nyilvánosság elé tárhatja titkos
bizalmasságukat. Én ez idő alatt valóságos bűvöletbe estem. Mert bár a kis
klánba kevés fiatal lány tartozott, ellensúlyozásként annál többet hívtak meg a
nagy estélyek napjain. Voltak közöttük jó néhányan – ráadásul igen szépek –,
akiket ismertem. Ők messziről küldtek nekem egy-egy mosolyt üdvözletül. A
levegőt így minden pillanatban egy szép fiatallánymosoly ragyogta be. Estéket
és nappalokat egyaránt felszikráztathat ez az itt-ott tündöklő jelenség. Sokszor
azért marad meg bennünk egy-egy hangulat emléke, mert fiatal lányok mosolyát
őrzi.
Amúgy jókora meglepetést okozott volna, ha felfigyelünk a futó
megjegyzésekre, melyeket Charlus úr váltott az estély számos tekintélyes
személyiségével. E férfiak közül kettő nagyherceg, egy kiváló tábornok, egy
nagy író, egy neves orvos, egy pedig jónevű ügyvéd volt. Megjegyzéseik
ugyanis ilyesfélék voltak: „Jut eszembe, megtudta már, hogy a lakáj, nem, az
alacsonyról beszélek, aki fellép a kocsira... No és a maga Guermantes kuzinjánál
nem akad semmi?” „Jelenleg nem.” „Mondja csak, a bejárati ajtó előtt, a
kocsiknál volt egy szőke teremtés, térdnadrágban, aki nagyon megnyerőnek tűnt.
Igazan bájosan hívta a kocsimat, szívesen nyújtottam volna tovább a
beszélgetést.” „Igen, de azt hiszem, az illető egyértelműen ellenséges ezzel a
dologgal, no meg sok vele a fakszni; önnek, aki szereti, ha minden elsőre sikerül,
elmenne a gusztusa tőle. Amúgy tudom is, hogy nincs mit keresni nála, egy
barátom már megpróbálta.” „Őszintén fájlalom, a profilját nagyon finomnak
találtam, a haja pedig csodálatos.” „Valóban ilyen remeknek találja? Azt hiszem,
ha egy kicsit hosszabb ideig látja, kiábrándult volna belőle. Két hónappal ezelőtt
viszont a büfénél láthatott volna csodát, egy kétméteres, hatalmas fickót,
tökéletes bőrrel, aki ráadásul nagy barátja is volt a dolognak. De az meg elment
Lengyelországba.” „Ó! Az azért egy kicsit messze van.” „Ki tudja? Hátha
visszajön még. Az életben sosem búcsúzunk végleg.” Nincs az a nagyvilági
estély, amely – ha mélyére látunk, ha metszetét tekintjük – ne az orvosok
ápoltjaik számára rendezett estélyeire hasonlítana, ahol a vendégek igen
értelmesen csevegnek, kifogástalan a modoruk, és nem is tűnik fel, hogy
bolondok, ha egy arra járó idős úrra mutatva a fülünkbe nem súgnák: „Ott megy
Szent Johanna”.
„Úgy gondolom, a mi dolgunk lenne, hogy felvilágosítsuk” – mondta
Verdurinné Brichot-nak. „Amit teszek, nem Charlus ellen teszem, épp
ellenkezőleg. Kellemes férfi, ami pedig a hírét illeti, mondhatom magának,
nekem mit sem árthat! Nekem, aki a mi kis klánunkban, a beszélgetős
vacsorákon utálom a flörtölgetést, azokat a férfiakat, akik egy sarokba húzódva
mindenféle bárgyúságot mondanak egy nőnek ahelyett, hogy érdekes témákról
cserélnének eszmét, Charlus esetében nem kellett olyasmitől tartanom, ami
Swann, Elstir és annyi más férfi meghívásakor történt. Felőle nyugodt voltam,
mindig megjelent a vacsoráimon, ahol akár a világ összes nője ott lehetett, akkor
is biztosra vehettük, hogy nem zavarja meg az általános társalgást holmi flört
vagy susmogás. Charlus külön világ, felőle nyugodtak lehetünk, olyan, mint egy
pap. Azt azonban semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy dirigáljon a
fiatalembereknek, akik idejárnak, és hogy viszályt szítson a mi kis csapatunkban,
hiszen akkor rosszabb lenne, mint egy nőcsábász.” És Verdurinné őszinte volt,
amikor türelmesnek vallotta magát a charlizmus ügyében. Mint minden egyházi
hatalom, úgy ítélte, hogy az emberi gyarlóságok kevesebb súllyal esnek a latba,
mint az olyasmi, ami a tekintélyelvet csorbíthatja, az ortodoxiát rombolja, a
klasszikus credót módosíthatja az ő kicsiny egyházában. „Akkor aztán
kimutatom a fogam fehérét. S lám, az uraság nem engedi el Charlie-t egy
próbára, mert őt, őt nem hívták meg. Meg is kapja a maga komoly
figyelmeztetését, remélem, ennyi elég lesz, máskülönben fel is út, le is út.
Valósággal szobafogságban tartja ezt a fiút.” Majd, hajszálpontosan
ugyanazokkal a kifejezésekkel élve, amelyekhez úgyszólván mindenki
folyamodott volna, hiszen van belőlük néhány cseppet sem szokványos, amelyet
egy-egy különleges téma, egy-egy körülmény szinte elkerülhetetlenül idéz a
csevegő emlékezetébe, aki azt hiszi, szabadon fejti ki gondolatait, miközben
csupán az egyetemes leckét mondja fel gépiesen, Verdurinné még hozzátette:
„Már látni sem lehet anélkül, hogy ez az otromba figura, ez a testőrféle a nyakán
ne lógna.” Verdurin úr felajánlotta, hogy egy kis időre félrevonja Charlie-t és
beszél vele azzal az ürüggyel, hogy kérdezni akar tőle valamit. Verdurinné
aggódott, hogy ez felkavarná a hegedűst, és netán rosszul játszana. „Jobb volna
későbbre hagyni a kivitelezést, a darabok utánra. Sőt talán más alkalomra.” Mert
Verdurinné ragaszkodott ugyan a gyönyörűséges borzongáshoz, melyet akkor
érez majd, amikor a férjét valamelyik szomszédos szobában tudja, amint éppen
Charlie-t világosítja fel, de egyben félt is, hogy ha a dolog félresikerül, a
hegedűs netán megsértődik, és elhagyja a Conti rakpart tizenhatot.
Charlus úr végzetét ezen az estén azoknak a neveletlensége okozta – s ez igen
gyakori ezekben a körökben –, akiket ő hívott meg, és akik ekkor már kezdtek
szállingózni. Mivel jöttük oka éppannyira volt Charlus úr iránti szeretetük, mint
kíváncsiságuk, melyet a hely megismerésének lehetősége ébresztett bennük,
mindegyik nagyhercegnő egyenesen a báró felé tartott, mintha ő adná a fogadást,
majd pedig, alig egylépésnyire Verdurinéktől, akik minden szót hallottak, sorra
így fordultak hozzám: „Mutassa meg, hol az a Verdurin anyó; gondolja, hogy
feltétlenül szükséges bemutattatnom magamat neki? Már csak azt remélem, hogy
nem téteti be a nevemet a holnapi újságba, abból lenne szép kis haddelhadd az
enyéimmel! Hogyan, az az ősz hajú asszony az? De hiszen nem is néz ki annyira
alpárinak.” Amikor pedig az egyébként jelen sem lévő Vinteuil kisasszony került
szóba, a hölgyek közül nem egy azt mondta: „Ó! A Szonáta lánya? Mutassa,
melyik az!”, majd, mivel számos barátnőjükre akadtak, elkülönült csoportot
alkottak, csúfondáros kíváncsiságtól szikrázva lesték a hívek érkezését, és nem
átallották ujjal mutogatni egymásnak az egyik nő kissé különös frizuráját, aki
néhány évvel később a legelőkelőbb társaságban hozta divatba ezt a hajviseletet,
s végül sajnálták, hogy ez a szalon nem is különbözik annyira az általuk
ismertektől, mint remélték, és azoknak a társasági embereknek a csalódottságát
élték át, akik abban a reményben mennek Bruant[838] mulatójába, hogy az énekes
majd leteremti őket, s a belépéskor egyszerre illő üdvözlésben részesülnek a várt
refrén helyett: „Ó! Nézzék ezt a pofát, ezt a figurát! Ó! Nézzék, micsoda pofája
van!”
Charlus úr Balbecben éleselméjűen bírálta a jelenlétemben De Vaugoubert
asszonyt, aki bámulatos eszessége ellenére a nem remélt felemelkedés után férje
helyrehozhatatlan kegyvesztettségének is oka lett. Mivel az uralkodók, akik
mellé De Vaugoubert urat akkreditálták, Theodosius király[839] és Eudoxia
királyné ismét Párizsba látogattak, ezúttal azonban hosszabb időre, naponta
estélyeket rendeztek a tiszteletükre, s ezeken a királyné, aki szoros szálakkal
kötődött Vaugoubert márkizhoz, hiszen az előző tíz évben gyakran találkozott
vele országa fővárosában, itt pedig nem ismerte sem a miniszterek, sem a
köztársasági elnök feleségét, elfordult az utóbbiaktól, és külön vonult a
nagykövetnével. De Vaugoubert-né pedig, aki támadhatatlannak hitte pozícióját,
hiszen az ő férje teremtette meg a szövetséget Theodosius király és
Franciaország között, a királyné választását a gőg önelégültségével fogadta, és
mit sem érzékelt a veszély fenyegetéséből, mely azután néhány hónappal később
valóra is vált a túlzottan magabízó házaspár által tévesen lehetetlennek ítélt
eseményben, De Vaugoubert úr durva nyugdíjazásában. Charlus úr, amint a
„kávédarálóban” gyermekkori barátjának bukásáról értekezett, csodálkozott,
hogy egy eszes nő az adott körülmények között nem annak érdekében vetette
latba minden befolyását, hogy olyan színben mutatkozhassék, mintha semmiféle
befolyása nem volna a királyi párra, és hogy annak minden kedvességét a
miniszterek és a köztársasági elnök felesége felé terelje, ami annál is hízelgőbb
lett volna e hölgyeknek – azaz örömükben annál is inkább hajlottak volna arra,
hogy hálásak legyenek De Vaugoubert-éknek –, mivel ösztönösnek hitték volna
ezt a kedvességet, nem a nagyköveték által sugalltnak. De az, aki meglátja
mások hibáját, mihelyt a körülmények kissé megmámorosítják, gyakran maga is
ugyanabba a hibába esik. És Charlus úr, miközben meghívottjai utat törtek
maguknak, hogy elébe járuljanak gratulálni, köszönetet mondani, mintha csak ő
lenne a ház ura, nem is gondolt arra, hogy megkérje őket, szóljanak néhány szót
Verdurinnéhez. Egyedül a nápolyi királyné[840], – akinek ereiben ugyanolyan
nemes vér folyt, mint két nővére, Erzsébet császárné és d’Alengon nagyhercegné
ereiben – kezdett csevejbe Verdurinnével úgy, mintha inkább a vele való
találkozás öröméért jött volna el, mint a zenéért és mint Charlus úr kedvéért;
ezernyi vallomást tett a Nagyasszonynak, ki nem fogyott annak ecseteléséből,
hogy milyen régóta szerette volna már megismerni; dicsérte a házat, és a
legkülönfélébb témákról beszélt vele, mintha egyszerű vizitbe jött volna. Azt
mondta, annyira szerette volna elhozni Élisabeth unokahúgát is (azt, aki nem
sokkal ezután a belga trónörökös, Albert felesége lett), és aki annyira sajnálja
majd! Azután elhallgatott, mert meglátta, hogy a zenészek elfoglalják helyüket a
pódiumon, és megmutattatta magának Morelt. Nyilván nem voltak illúziói az
indítékokat illetően, melyek arra ösztökélték Charlus urat, hogy ekkora
dicsfénnyel öveztesse az ifjú virtuózt. De az uralkodó régi bölcsessége, akinek
ereiben az egyik legnemesebb, tapasztalatban, kételyben és gőgben
leggazdagabb történelmi vér folyt, azt sugallta neki, hogy a szívéhez legközelebb
álló emberek elkerülhetetlen hibáit, így például Charlus unokafivéréit (aki,
csakúgy, mint ő, egy bajor nagyhercegnő gyermeke volt) olyan balszerencsének
lássa, melynek következtében még becsesebb számukra a támogatás, amelyet
tőle várhatnak, s így még nagyobb örömet szereznek neki azzal, hogy ezt a
támogatást megadhatja nekik. A királyné tudta, hogy Charlus úr kétszeresen is
meghatódik majd attól, hogy ilyen körülmények között idefáradt. Mivel azonban
jónak is ugyanolyan jó volt, mint amennyire bátornak mutatkozott hajdan,
amikor ez a hős asszony katona-királynéként maga is fegyverrel harcolt
Gaeta[841] falainál, mindig készen arra, hogy lovagiasan a gyengék mellé álljon,
most, látván, hogy Verdurinné magányos és elhagyatott, megpróbált úgy tenni,
mintha az ő szemében az est középpontja, vonzereje, aki miatt idejött,
Verdurinné volna, aki egyébként azt sem tudta, hogy neki nem szabadna magára
hagynia a királynét. A felséges asszony egyfolytában szabadkozott, amiért nem
tud végig maradni, mert – noha egyáltalán nem jár társaságba – ma kénytelen
még egy másik estélyre is elmenni, és mindenekelőtt azt kérte, hogy amikor
majd távoznia kell, ne zavartassák magukat miatta, ily módon mondva le arról a
tiszteletadásról, amelyről Verdurinné amúgy sem tudta, hogy kijár neki.
Tartozunk azonban annyival Charlus úrnak, hogy elismerjük, ha teljességgel
megfeledkezett is Verdurinnéről, és hagyta, hogy az „ő köreiből” valók, az általa
meghívottak szinte botrányosan mellőzzék, azt azonban megértette, hogy a
„zenei produkciót” illetően nem engedheti, hogy ezek az emberek ugyanolyan
modortalanul viselkedjenek, mint ahogyan a Nagyasszonnyal tették. Morel már
fent volt a pódiumon, a művészek mind összegyűltek, amikor a teremben még
mindig beszélgetés, sőt nevetgélés hallatszott, és efféle megjegyzések: „azt
mondják, beavatottnak kell lenni ahhoz, hogy megértsük”. Charlus úr ekkor
peckesen kihúzta magát, mintha másik testbe bújt volna, mint amelyikben az
imént Verdurinnéhez bevonszolódni láttam, profetikus arckifejezést öltött, és
olyan szigorral nézett végig az egybegyűlteken, amely azt jelezte, hogy ez nem a
nevetgélés ideje, és amelybe hirtelen úgy belepirult nem egy vendég hölgy arca,
mint a diáklányé, akire az egész osztály előtt pirít rá a tanára. Az én szememben
Charlus úr egyébként mégoly nemes viselkedésében volt valami komikus; hiszen
hol szikrázó pillantással ostorozta vendégeit, hol pedig, hogy mint valami
vademecummal jelezze, milyen áhítatos csendet illik tartani mindenfajta
társasági foglalatosságtól elszakadva, szép homlokához emelve fehér kesztyűs
kezét ő maga mutatott példát a komolyságra, már-már az eksztázisra (hogy a
többiek ehhez igazodjanak), nem válaszolván a későn érkezők köszönésére, akik
annyira neveletlenek voltak, hogy nem tudták felfogni, hogy eljött a magas
Művészet ideje. Mindenkit hipnotizált, senki sem mert már semmiféle hangot
hallatni, egy széket megmozdítani; a zene tisztelete – Palamède varázsának
köszönhetően – egyszerre belevésődött a tömegbe, mely éppannyira volt
modortalan, mint előkelő.
Amint megláttam, hogy a kis pódiumon nem csak Morel és egy zongorista,
hanem más hangszeresek is helyet foglalnak, úgy gondoltam, először más
szerzők darabjait játsszák majd, nem Vinteuil műveit. Azt hittem ugyanis, hogy
nem ismerünk tőle egyebet, mint a zongorára és hegedűre írott szonátát.
Verdurinné elkülönülten ült, csodálatos domborulatú, fehér és enyhén
rózsaszín homlokának két féltekéjével, félresimított hajjal, félig egy XVIII.
századi portrét imitálva, félig pedig friss levegőt szomjazón, mint egy lázbeteg,
akinek szemérme nem engedi, hogy említést tegyen állapotáról, elszigetelten,
mint egy istenség, aki a zene ünnepét felügyeli, a wagnerizmus és a migrén
istennőjeként, mint egy már-már tragikus Norna[842], akit a zseni idézett ide, az
unalmasok közé, akik előtt még a szokásosnál is méltatlanabbnak tartja
kimutatni benyomásait, melyek az olyan zene hallgatásakor támadnak benne,
amelyet jobban ismer, mint ők. Kezdetét vette a koncert, nem ismertem a
darabot, ismeretlen vidékre kerültem. Vajon hová? Melyik szerző életművében
jártunk? Igencsak szerettem volna tudni, s mivel senki sem volt mellettem, akitől
megkérdezhettem volna, szerettem volna állandó olvasmányom, Az
Ezeregyéjszaka egyik szereplője lenni, ahol a bizonytalanság pillanataiban
egyszer csak felbukkan egy dzsinn vagy egy bámulatos szépségű leányka, aki a
többieknek láthatatlan, nem így azonban a bajba jutott hősnek, akinek éppen azt
fedi fel, amit meg szeretne tudni. Márpedig ebben a pillanatban épp ilyen
varázserejű jelenés sietett a segítségemre. Mint amikor egy ismeretlennek hitt
vidéken – amit valójában csak új irányból közelítettünk meg – az út egy
kanyarulata után hirtelen másik tájon találjuk magunkat, ahol minden zugot
ismerünk, akár a tenyerünket, csak hát nem ebből az irányból szoktunk
ideérkezni, s egyszerre azt gondoljuk: „De hiszen ez az a kis ösvény, amelyik
*** barátomék hátsó kapujához vezet; kétpercnyire vagyok tőlük”; és valóban,
már ott is áll előttem a lányuk, aki elém jött, hogy üdvözöljön arra jártamban –
így találtam magam egyszerre a számomra új zenében a Vinteuil-szonáta kellős
közepén: és kamaszlánykánál is csodálatosabban jött elém az ezüsttel bevont,
ezüsttel futtatott kis frázis, melyről úgy omlottak a ragyogó, könnyed és lágy
hangzatok, mint selymes sálak – az új díszek alatt is felismerhetően. Örömömet,
hogy újra rátaláltam, csak növelte az az oly barátian ismerős hangsúly, mellyel
megszólított, oly meggyőzően, oly egyszerűen, mégis felcsillantva azt a selymes
szépséget, melyben tündökölt. Szerepe ez alkalommal egyébként csak annyi
volt, hogy utat mutasson nekem, s ez nem a Szonáta útja volt, mivel Vinteuil egy
ismeretlen darabját hallottuk, amelyben a szerző csak játékból, utalásként
jelenítette meg a kis frázist, utalásként, melyet ezen a helyen a program egy
mondata indokolt, amely programnak ott kellett volna lennie előttünk. Alighogy
így felidézte, a kis frázis már el is tűnt, s én ismét ismeretlen világba kerültem,
de mostanra tudtam már, és minden további motívum is alátámasztotta, hogy ez
a világ egyike azoknak, amelyekről nem is sejthettem, hogy Vinteuil teremtette
őket, hiszen amikorra belefáradtam a Szonátába, melynek univerzumát már
kimerítettem, és megpróbáltam ugyanolyan szépeket, de másfajtákat elképzelni,
éppen úgy cselekedtem, mint azok a költők, akik képzeletbeli paradicsomukat
olyan tágas rétekkel, virágokkal, folyókkal népesítik be, melyek az evilágiak
másai. Az, ami most elém tárult, olyan örömmel töltött el, mint amilyennel a
Szonáta is eltöltött volna, ha nem ismertem volna már; következésképpen
ugyanolyan szép volt, és mégis más. Míg a Szonáta liliomos, falusias hajnalra
tárult, és átvette annak könnyed, gyermeki ártatlanságát, csupán azért, hogy
belekapaszkodjék a fehér muskátlik fölött ringó loncok légies és mégis szilárd
bölcsőjébe, az új mű a viharos reggelek tengeréhez hasonló, egybemosódó és sík
felületekre nyílón kezdődött, a metsző csöndből emelkedve ki a végtelen űrben,
s az ismeretlen univerzum a hajnal rózsaszínjében merült fel, a csendből és
éjszakából, hogy fokról fokra épüljön fel a szemem előtt. Ez az annyira új, a
falusias, gyermekien tiszta Szonátából olyannyira hiányzó vörösség az egész
égboltot befestette valami titokzatos reménnyel, akár a hajnal. S máris egy
dallam hasított a levegőbe, egy hét hangjegyből álló dallam; de a lehető
legkevésbé volt ismerős, a lehető leginkább különbözött mindattól, amit valaha
elképzeltem, kimondhatatlan és kiáltó egyszerre, már nem galambburukkolás,
mint a Szonátában, hanem a levegőbe tépő, annyira eleven, mint az a skarlát
árnyalat, amelybe a kezdet fulladt, olyasmi, mint az örök reggel rejtelmes
kakaskukorékolása, szavakkal ki nem fejezhető, de heves hívójele. A hűvös,
esőmosta, elektromos légkör – melyben oly különböző meghatározók, oly más
nyomásviszonyok uralkodtak a Szonáta szűzies, csupa növény világától oly távol
eső világban – pillanatonként változott, és semmivé foszlatta a hajnal bíborpiros
ígéretét. Délben azután, a perzselő és múlékony verőfény néhány pillanatában
mintha mégis beteljesült volna ez az ígéret valami nehézkes, falusias és szinte
nyers boldogságban, amelyben a messze zengő és nekiszabadult harangok
tántorgása (akárcsak azoké a harangoké, melyek hőséggel árasztották el a
combray-i templom előtti teret, s melyekre Vinteuil, aki bizonyára gyakran
hallotta őket, úgy lelt ebben a percben emlékei között, mint valami színre, mely
ott van a kezünk ügyében a palettán) mintha a lehető legvaskosabb örömöt
testesítette volna meg. Az igazat szólva esztétikai szempontból nem tetszett ez az
öröm-motívum; csaknem rútnak találtam: ritmusa oly kínosan földhözragadt
volt, hogy lényegét szinte puszta zajokkal utánozhattuk volna, ha pálcákkal
kopogunk egy asztallapon. Úgy éreztem, ezen a helyen Vinteuil ihlete
megcsappant, következésképpen az én figyelmem ereje is megcsappant egy
kissé.
A Nagyasszonyra néztem, akinek mogorva mozdulatlansága mintha a tudatlan
Faubourg-dámák bólogatása ellen tiltakozott volna, mellyel a ritmust jelezték.
Verdurinné nem mondta ki fennhangon: „Gondolhatják, hogy én aztán ismerem
ezt a zenét, sőt! Ha ki kellene fejeznem mindent, amit érzek, szépen néznének
ki!” Nem mondott ilyesmit. Egyenes és merev dereka, kifejezéstelen tekintete,
kibomló fürtjei azonban elmondták helyette. Elmondták azt is, mennyire bátor is
ő: játsszanak csak a zenészek, ahogy tudnak, ne kíméljék az idegeit, ő nem fog
meghátrálni az andantéra, nem fog sikoltozni az allegrónál. Elnéztem a
muzsikusokat. A csellista uralta hangszerét, melyet a térde közé szorított és
ráhajtotta a fejét, amelynek közönséges vonásai a modorosság pillanataiban
akaratlan viszolygást jeleztek; gordonkája fölé hajolt, olyan házias türelemmel
tapogatta, mintha káposztát tisztított volna, míg mellette a rövid szoknyás, még
gyermeklány hárfást minden irányban vízszintes keretbe foglalta az arany
négyszög olyasfajta sugarakkal, amilyenek egy szibilla varázskamrájában
rendeznék az étert szent alakzatokba, s a lány mintha csak egy-egy
gyönyörűséges hangért nyúlt volna a megjelölt pontokra, akárha kis, allegorikus
istennőként a mennyboltozat aranylugasa előtt szedegetett volna egyenként
csillagokat. Morelnek pedig egy eddig észrevehetetlen, a többi közé simuló
fürtje bomlott ki és bodorodott a homlokába.
Feltűnés nélkül a közönség felé fordultam, hogy megfigyeljem, miként
vélekedhet Charlus úr erről a hajfürtről. De pillantásom csak Verdurinné arcába,
vagyis inkább kezébe ütközött, mivel az előbbit egészen az utóbbiba temette.
Vajon azt akarta-e jelezni a Nagyasszony ezzel az áhítatos magatartással, hogy
úgy érzi magát, mintha templomban lenne, és úgy találja, hogy ez a muzsika
semmiben sem különbözik a legátszellemültebb fohásztól, vagy – mint egyes
templomjárók – szeméremből akarta elrejteni a fürkész pillantások elől
feltételezett buzgóságát, avagy humánus tiszteletből a rátörő bűnös
szórakozottságot, esetleg valami leküzdhetetlen álmosságot? Egy szabályos, nem
éppen zenei nesz hatására egy pillanatig az utóbbi feltételezést véltem helyesnek,
de azután rájöttem, hogy ez a zaj nem Verdurinné horkolása, hanem a kutyájáé.
Hamarosan azonban, amikor a harangok diadalmas motívumát elűzték,
eloszlatták mások, újra hatalmába kerített ez a muzsika, és ráébredtem, hogy ha
ebben a szeptettben különféle motívumok jelennek is meg egymás után, hogy
végül egyetlen egészet alkossanak – a szonáta, s mint később megtudtam,
Vinteuil többi művei mind, csupán gyámoltalan próbálkozások voltak ehhez a
szeptetthez képest, gyönyörűek, de igen zsengék e mellett a diadalmas és teljes
remekmű mellett, mely ezekben a percekben tárult fel előttem. Nem tudtam
megállni, és párhuzamot vonva a Vinteuil teremtette egyéb világokat olyan zárt
univerzumoknak képzeltem, mint amilyen minden egyes szerelmem is volt; a
valóságban azonban, kénytelen voltam elismerni, hogy akárcsak e legutóbbi,
Albertine iránti szerelmemen belüli első gyengécske nekibuzdulásaim, hogy
szeressem (Balbecben a kezdet kezdetén, majd a „megy a gyűrű” után, később
azon az éjszakán, amikor a szállodában aludt, majd Párizsban a ködös
vasárnapon, később Guermantes-ék estélyének éjszakáján, majd ismét
Balbecben, s végül Párizsban, ahol az életem szorosan összefonódott az övével),
ha pedig nem Albertine iránti szerelmemet, hanem az egész életemet
szemléltem, többi szerelmeim is éppígy mind csak vézna és gyámoltalan
próbálkozások voltak, előkészületek, hívó jelek, melyek ezt az átfogóbb
szerelmet követelték: az Albertine iránti szerelmet. És egyszerre elszakadtam a
muzsikától, hogy ismét azon töprengjek, vajon találkozott-e Albertine az utóbbi
napokban Vinteuil kisasszonnyal – ahogy egy mélyen ülő fájdalmat faggatunk
újra, melyet a szórakozás kis időre feledtetett. Hiszen Albertine lehetséges tettei
az én belsőmben zajlottak. Mindenkiről, akit ismerünk, őrzünk magunkban egy
másolatot. De ez a másolat rendesen képzeletünk, emlékezetünk horizontjának
peremén kap helyet viszonylag kívülállóként, s amit az illető tett vagy tehetett,
nem jelent számunkra több fájdalmat, mint egy tőlünk bizonyos távolságra
elhelyezett tárgy, mely csak a látvány fájdalommentes ingerével hat ránk.
Mindazt, ami ezeket az embereket érinti, mi külső szemlélőként érzékeljük,
szabatos kifejezésekkel tudjuk fájlalni, melyekből mások képet kapnak jó
szívünkről, ám mi magunk nem érezzük át, amit mondunk. De a Balbecben
kapott seb óta Albertine mása olyan mélyen belevette magát a szívembe, hogy
nehezen lehetett eltávolítani. Amit láttam belőle, úgy megsebzett, mint bizonyos
látványok azt a beteget, aki érzékszervei kellemetlen áttétele miatt valamely szín
láttán úgy érzi, mintha eleven húsába metszenének. Szerencsére nem engedtem a
kísértésnek, hogy most szakítsak Albertine-nel; az iménti bosszúság, hogy
hazatérve nemsokára úgy látom viszont, mint szeretett feleséget, igazán
csekélység volt ahhoz a szorongáshoz képest, amit akkor éreztem volna, ha
éppen most szakítunk, amikor kételkedem benne, és mielőtt elég ideje lett volna
arra, hogy közömbössé váljék számomra. És épp abban a pillanatban, amikor
magam elé képzeltem, amint otthon vár rám, sokallja is már a várakozást, s talán
egy kis időre elbóbiskol a szobájában, elsuhanóban végigcirógatott a szeptett egy
családias és otthonos, gyengéd frázisa. Ezt a frázist talán – hiszen belső
életünkben annyira összefonódik és egymásra rétegződik minden – szendergő
lányának látványa sugallta Vinteuilnek – a lányé, aki ma minden zaklatottságom
okozója lett –, s e látvány békés estéken szelídségével burkot vont a muzsikus
munkája köré, s a frázis ugyanazzal az elomló csend-háttérrel csitított el, amely
Schumann bizonyos álmodozásainak békéjét adja, melyekben, ha „a költő szól”
is, megsejtjük, hogy „a gyermek alszik”. Álmában vagy ébren – mihelyt a
kedvem úgy tartja, hogy hazamenjek, ma este újra otthon találom Albertine-t, az
én kis gyermekemet. Habár, gondoltam, a mű elején a hajnal első sikolyai
mintha valami rejtelmesebbet ígértek volna Albertine szerelménél.
Megpróbáltam elhessegetni barátnőm képét, hogy már csak a muzsikusra
gondoljak. S úgy is rémlett, hogy ott van velünk. Mintha csak a szerző
újjászületve örök életre kelt volna a zenéjében; éreztük az örömöt, amellyel egy
bizonyos hangszínt kiválasztott és a többihez illesztett. Vinteuil mélyebb
adottságai ugyanis kiegészültek még eggyel, amely kevés muzsikusnak, sőt
kevés festőnek adatott meg: hogy nem csupán oly maradandó, hanem olyan
személyes színekkel is élt, amelyeknek elevenségét nem csak az idő nem fakítja
meg, de a tanítványok, akik utánozzák a megtalálót, és maguk a mesterek, akik
túllépnek rajta – ők sem sápasztják el eredetiségüket. A forradalmi változás,
melyet felbukkanásuk teljesített be, e változás megannyi eredménye nem simul
bele névtelenül a következő korszakokba; a forradalom elszabadul, újra és újra
kirobban, de csak akkor, és akkor mindig, amikor az újító műveit játsszák.
Minden árnyalatot egy-egy szín emelt ki, olyan szín, amelyet a világ legtudósabb
muzsikusai által elsajátítható összes szabálya sem tudna utánozni, ezért hát
Vinteuil, bár a számára kijelölt időben érkezett, és rangjának megfelelően
illeszkedett be a zene fejlődéstörténetébe, mindig ki fog lépni onnan, és az élre
áll, valahányszor egyik alkotását játsszák, mely úgy hangzik, mintha az újabb
zeneszerzők művei után bontakozott volna ki látszólag ellentmondásos és
valóban megtévesztő, maradandó újszerűségként. Vinteuil egyik szimfonikus
műve, amelyet korábbról ismertünk már zongoraletétben, s amelyet most
zenekari változatban hallottunk, nem is gyanított tarka kincsként ragyogtatta fel
Az Ezeregyéjszaka minden ékkövét, mint a nyári nap sugara, melyet az
ablaküveg prizmája elemeire bont, mielőtt az ebédlő homályába hatolna. De
hogyan hasonlíthatnánk a fény e mozdulatlan káprázatához azt, ami elevenség,
folytonos és boldog mozgás? Az a Vinteuil, akit én oly félénknek és oly
szomorúnak ismertem, mihelyt egy árnyalatot kellett kiválasztania, egy másikkal
egybeolvasztania, csupa merészség lett, és a szó minden értelmében csupa
szerencsés érzék – ehhez egy-egy műve hallatán kétség sem fért. Az öröm,
amelyet bizonyos hangzások szereztek neki, a megnövekedett erő, melyet ez az
öröm adott újabbak felfedezéséhez, most is egyik sziporkázó ötlettől a másikig
vezette a hallgatót, vagy inkább maga az alkotó irányította őt, aki zabolátlan
örömét lelte az imént talált színekben, és ez az öröm adott neki erőt, hogy
felfedezze, megragadja az iméntiek által életre hívottakat, mámorosan – mint a
kipattanó szikrába, beleborzongva a pillanatba, amikor a fenséges magától
születik meg a rezek egybehangzásából – zihálva, megrészegülten, fejvesztetten,
míg ő szédülten festi a maga nagy zenei freskóját – úgy, ahogyan a létrájához
kötözött Michelangelo festette lelógó fejjel, lendületes, széles ecsetvonásokkal a
Sixtus-kápolna mennyezetét. Vinteuil jó néhány éve halott volt már; de a
szeretett hangszerek közegében megadatott neki, hogy életének legalábbis egy
része a végtelenségig folytatódjék. S vajon emberi élete csupán? Ha a művészet
valóban nem egyéb, mint az élet meghosszabbítása, megéri-e bármit is feláldozni
érte, nem éppolyan irreális-e, mint az élet? Ahogy figyelmesebben hallgattam ezt
a szeptettet, nem gondolhattam, hogy így volna. A vörösbe játszó szeptett
kétségkívül sajátosan különbözött a fehér szonátától; a félénk kérdés – amelyre a
kis frázis válaszolt – a ziháló könyörgéstől, hogy beteljesülést találjon a különös
ígéret, mely oly metszőn, oly természetfelettien, oly szűkszavúan hangzott fel és
rezzentette meg a reggeli ég még ernyedt vörösét a tenger felett. S mégis, ezek
az annyira különböző frázisok azonos elemekből álltak össze; hiszen ahogyan
volt egy bizonyos univerzum, melyet itt-ott elszórt részletekben érzékelhettünk
ebben vagy abban a házban, ebben vagy abban a múzeumban, s amely Elstir
univerzuma volt, amelyet Elstir látott, amelyben Elstir élt, úgy Vinteuil
muzsikája is hangról hangra, tételről tételre egy nem is gyanított univerzum
ismeretlen, felbecsülhetetlen színvilágát tárta elénk, olyan univerzumét, melyet
az életmű egy-egy darabjának meghallgatása között kimaradó időszakok tettek
töredékessé; ez a kétféle, annyira eltérő kérdés, amely a szonáta, illetve a szeptett
oly különböző mozgását kormányozta, az egyik úgy, hogy rövid hívójelekké tört
egy tiszta, folytonos vonalat, a másik úgy, hogy egységes armatúrává kovácsolta
össze a szórványos részleteket, az egyik nyugodtan és félénken, csaknem
közömbösen s mintegy filozofikusan, a másik oly sürgetően, szorongva,
könyörgőn, s mégis mindkettő egyazon fohászként, más és más belső
napkeltékből szikrázott fel, s csupán eltérően verődött vissza a másféle
gondolatok, az évekig tartó művészi kutatások közegében, amikor a muzsikus
valami újat szeretett volna alkotni. Fohász, reménység alapvetően azonos volt,
felismerhető a különböző Vinteuil-művek álcája alatt, s csakis a Vinteuil-
művekben volt fellelhető. A zenetudósok persze megtalálhatnák ezeknek a
frázisoknak a rokonait, felmenőiket más nagy muzsikusok műveiben, de csak
járulékos okok, külső hasonlóságok, inkább okoskodás útján leleményesen
felfedezett, mint közvetlen benyomásként érzett analógiák alapján. Az a
benyomás, amelyet ezek a Vinteuil-frázisok keltettek, eltért minden egyébtől,
mintha a tudományból mostanában látszólag adódó következtetések ellenére az
egyedi létezne. S éppen akkor, amikor hatalmasan törekedett az újszerűségre,
ismertük fel a látszólagos különbségek alatt rejlő mély azonosságokat és a
tudatos hasonlóságokat, melyek egy-egy műben élnek; amikor Vinteuil többször
is visszatért egy frázishoz, átformálgatta, eljátszott a ritmus megváltoztatásával,
majd az eredeti frázis visszahozásával, ezek a hasonlóságok, a tudatosság, az ész
művei, ezért szükségképpen felületesek is, sosem sikerülhettek olyan
megkapóra, mint azok a rejtett, akaratlan hasonlóságok, amelyek két különálló
remekmű között bontakoztak ki más és más színezetben; mert ilyenkor Vinteuil,
hatalmasan törve az újszerűségre, önmagát faggatta teremtő erejének minden
hatalmával, önnön lényegéig hatolt ezekben a mélységekben, oda, ahol bárhogy
hangozzék is a neki feltett kérdés, ő ugyanazzal a hangsúllyal, a sajátjával
válaszol. Ez a hangsúly, Vinteuil hangsúlya, sokkalta inkább különbözött más
zenészekétől, mint amekkora különbséget két ember hangja vagy akár két
állatfajta bőgése és kiáltása között érzékelünk; valóságos különbség volt ez,
olyan, amilyen egy másik muzsikus gondolatai és Vinteuil örökös vizsgálódásai,
az annyiféle formában feltett kérdés, szokásos töprengései között volt, mely
töprengések olyannyira levetkőzik az érvelés analitikus formáit, mintha az
angyalok világában születnének, annyira, hogy a mélységüket ugyan képesek
vagyunk felmérni, de emberi nyelvre lefordítani őket már ugyanúgy nem, mint
ahogyan nem tudják megtenni a testüket vesztett szellemek sem, amikor
felidézőjük, a médium a halál titkairól faggatja őket; egy hangsúly, akkor is, ha
számolunk a vitathatatlan eredetiséggel, amely aznap délután ragadott magával,
és egyben azzal a rokonsággal is, melyet a zenetudósok találhatnának a
muzsikusok között: egyedülálló hangsúly, amelyhez felemelkednek, amelyhez
akaratlanul is visszatérnek ezek a nagy dalnokok, az eredeti muzsikusok, s amely
a lélek kikezdhetetlenül egyéni létének egyik bizonyítéka. Akár
magasztosabbnak, nagyobbnak akart mutatkozni Vinteuil, akár derűsnek és
elevennek, olyannak, hogy amit lát, az szépségként tükröződjék vissza a
közönség tudatában – akarata ellenére is befuttatta mindezt egy mélyből jövő
hullámmal, ami örökkévalóvá és azonnal felismerhetővé teszi énekét. Vajon hol
tanulta, hol hallotta Vinteuil ezt az éneket – ezt a többiekétől oly különbözőt, s a
valamennyi saját dalához oly hasonlót? Mintha csak minden egyes művész egy
ismeretlen szülőhaza polgára volna, melyet ő maga már elfelejtett, s mely nem
azonos azzal, ahonnan a földön lehorgonyzó bármely más nagy művész
származik majd. Vinteuil legfeljebb utolsó műveiben látszott közelebb kerülni
ehhez a hazához. E darabokban a hangulat már más volt, mint a Szonátában, a
kérdő mondatok sürgetőbben, nyugtalanabbul hangzottak, a válaszok
titokzatosabban; a reggel és az este színehagyott levegője mintha még a
hangszerek húrjaira is kihatott volna. Bármilyen csodálatosan játszott is Morel,
hegedűjének hangjait sajátságosan metszőnek, csaknem sipítónak hallottam.
Tetszett ez a fanyarság, és mint bizonyos emberi hangokban, egyfajta erkölcsi
kiválóság és szellemi felsőbbrendűség volt érezhető benne. De meg is
botránkoztathatott. Amikor a világlátás átalakul, letisztul, egyre inkább a belső
haza emlékéhez idomul, bizony természetes, hogy a zenésznél mindezt a
hangzások általános átalakulása fejezze ki, ahogyan a festőnél a színeké. Amúgy
a közönség legeszesebb része nem téved, hiszen később Vinteuil utolsó műveit
kiáltották ki a legmélyebbeknek. Márpedig egyetlen program, egyetlen téma sem
hordott magában intellektuálisan megítélhető elemet. Így hát azt sejtették meg,
hogy a mélység a hangok világába transzponálódott.
Erre az elveszett hazára a muzsikusok nem emlékeznek, de öntudatlanul
mindig mindegyikük egy szólamra hangolódik vele; rajongó öröm tölti el,
amikor hazája nyelvén énekel, néha-néha elárulja dicsőségre vágyva, s csak
akkor lel rá újra, amikor megveti a dicsőséget, amikor arra a sajátos énekre
zendít, amelynek monotóniája – hiszen bármilyen tárgyat választ is, mindig,
önmagával marad azonos – a muzsikus lelki összetevőinek változatlanságát
bizonyítja. No de nem úgy van-e akkor, hogy mindezeket az elemeket – mindezt
a valóságos maradványt, melyet kénytelenek vagyunk megtartani magunknak,
amelyet a csevegés nem adhat tovább, még barát a barátnak, mester a
tanítványnak, szerető a kedvesének sem, azt a szavakkal ki nem fejezhetőt, ami
minőségében különbözteti meg azt, amit minden egyes ember érzett, és amit
kénytelen volt a szavak küszöbén innen hagyni, ott, ahol a másikkal való
érintkezés csakis úgy lehetséges, hogy arra korlátozódik, ami külsődleges, ami
mindannyiunkban közös és érdektelen –, hogy tehát ezeket az elemeket épp a
művészet jeleníti meg, Vinteuil művészete csakúgy, mint Elstiré, s öltözteti a
színskála összes színébe mindazon világok titkos összetételét, amelyeket
egyéneknek hívunk, és amelyeket a művészet nélkül sosem ismernénk meg?
Szárnyak, másfajta légzőszervek, melyek segítségével átszelhetnénk a végtelen
űrt – semmiféle hasznunkra nem lennének. Hiszen ha ugyanezekkel az
érzékszervekkel jutnánk el a Marsra vagy a Vénuszra, ezek ugyanolyan
színekben tüntetnének fel mindent, ami ott látható, mint amilyenekben a földi
valóságot. Az egyetlen igazi utazás, az egyetlen fürdő az örök ifjúság vizében
nem az lenne, ha új vidékek felé törnénk, hanem a másféle látás, ha valahogyan
más szemével, ha száz más szemlélő szemével láthatnánk azt a száz
világmindenséget, amelyet mindegyikünk lát, amelyet mindegyikünk jelent; s ezt
meg is tehetjük egy Elstir, egy Vinteuil jóvoltából – a hozzájuk hasonlókkal
valóban csillagról csillagra szállunk.
Az andante éppen egy gyöngédséggel teli frázissal ért véget, melynek teljes
egészében átadtam magam; ekkor, mielőtt a következő tétel elkezdődött volna,
volt egy pillanatnyi pihenő, amikor az előadók letették hangszerüket, a hallgatók
pedig megosztották egymással néhány benyomásukat. Egy nagyherceg, hogy
hozzáértését fitogtassa, így nyilatkozott: „Ezt bizony igen nehéz jól játszani.”
Kellemesebb személyek néhány másodpercre szóba elegyedtek velem. De ugyan
mi volt az ő szavuk – mely, mint minden, kívülről jövő emberi szó, oly hidegen
hagyott – a mennyei zenei frázishoz képest, amellyel az imént társalkodtam?
Valóban olyan voltam, mint egy angyal, aki a Paradicsom mámorából kivetve a
legjelentéktelenebb valóságba zuhan. És eltöprengtem azon, hogy amiképpen
egyes élőlények utolsó tanúi egy-egy olyan létformának, melyen a természet
túllépett, vajon a Zene nem egyedülálló példája-e annak, milyen lehetett volna –
az emberi nyelv megalkotása, a szavak kialakulása, a gondolat analízise nélkül –
a lelkek érintkezése. A zene olyan, mint valami folytatás nélkül maradt
lehetőség; az emberiség más utakra lépett, a beszélt és az írott nyelv útjára. De a
visszatérés az analizálatlanhoz annyira mámorító volt, hogy amint elhagytam ezt
a Paradicsomot, a többé-kevésbé intelligens emberekkel való érintkezést
elképesztően jelentéktelennek láttam. A zene közben persze eszembe juthattak az
emberek, belévegyíthettem őket; azaz egyetlen személy emlékét vegyítettem
csupán belé, Albertine-ét. És az andantét lezáró frázist oly fenségesnek éreztem,
hogy arra gondoltam: szerencsétlen dolog, hogy Albertine nem tudhatja, és ha
tudta volna, sem értette volna, micsoda megtiszteltetés számára, hogy ilyen
nagyszerű dolognak lett része, mely egyesít minket, s mely mintha kölcsönadta
volna neki hangjának pátoszát. De ahogy a zene véget ért, a társaságban
körülöttem lévők túlságosan vérszegénynek tűntek. Frissítőket szolgáltak fel.
Charlus úr időnként meg-megszólította a személyzet valamelyik tagját: „Hogy
van? Megkapta a csőpostámat? Eljön?” E szavakban kétségkívül ott rejlett a
nagyúr szabadossága, aki azt hiszi, hízeleg velük, és aki közelebb áll a néphez,
mint a nyárspolgár, de egyben a bűnös ravaszsága is, aki azt hiszi, hogy amit
nagy nyilvánosság előtt teszünk, az épp emiatt ártatlan cselekedetnek minősül.
Majd Villeparisis márkiz guermantes-i hanghordozásával tette hozzá: „Derék kis
fickó, jó természetű, gyakran alkalmazom a házamban.” De ügyeskedései a báró
ellen fordultak, mert a társaság tagjai rendkívülinek találták az inasoknak szóló
túlzottan bensőséges baráti hangot és sürgönyöket. Az inasoknak pedig inkább
kellemetlen volt a dolog, mint hízelgő, pajtásaik előtt.
A Szeptett, mely időközben folytatódott, lassan a vége felé közeledett: a
Szonáta egyik-másik frázisa többször is visszatért, de minden egyes alkalommal
más alakban, megváltozott ritmusban és kísérettel, ugyanúgy és mégis
különbözőn, ahogyan az életben térnek vissza a dolgok: egy-egy azok közül a
frázisok közül, amelyek, bár nem tudhatjuk, miféle vonzerő jelöli ki számukra
egyedüli és szükségképpeni otthonukként valamely muzsikus múltját, csakis az ő
műveiben fordulnak elő, és az ő műveiben újra meg újra felbukkannak
tündéreiként, driádjaiként, házi istenségeiként. A Szeptettben eleinte két-három
olyat találtam, amely a szonátára emlékeztetett. Hamarosan azután, attól a lilás
ködtől körülölelten, amely főként az utolsó időszakban a Vinteuil-életműre
borult – olyannyira, hogy ha a zeneszerző egy-egy táncmotívumot illesztett be
valahova, az is valami opálszín foglya maradt – a szonáta újabb frázisát
fedeztem fel, még annyira távolin, hogy alig ismertem rá; habozva közeledett,
mintha megriadt volna, eltűnt, majd visszatért, más, mint később megtudtam,
egyéb Vinteuil-művekből származó frázisokba kapaszkodott, megint másokat
hívott elő belőlük, melyek azután maguk is vonzók és meggyőzőek lettek, amint
megszelídültek és beléptek a körtáncba, az isteni körtáncba, mely azonban
észrevétlen maradt a hallgatók nagy részének, akik csak valami zavaros
szövedéket érzékeltek, melyen keresztül semmit nem láttak, s akik időnként
kényszeredetten elismerő felkiáltásokkal tarkították a folyamatos unalmat,
melybe majd’ belehaltak. Később ezek a frázisok eltávolodtak, egy kivételével,
amely ötször-hatszor is visszatért anélkül, hogy vonásait kivehettem volna, de
oly simogatón, és – akárcsak a Szonáta kis frázisa Swann számára – annyira
különbözően mindattól a kívánságtól, amit nő valaha is ébreszthetett, hogy talán
ez a frázis-alak, mely oly édes hangon kínált fel valamiféle boldogságot, amelyet
valóban érdemes lett volna elérni – ez a láthatatlan teremtés, akinek a nyelvét
nem ismertem, és akit oly jól értettem, talán ő volt az egyetlen Ismeretlen, akivel
találkoznom valaha is megadatott. Később ez a frázis lebomlott, átalakult,
ahogyan a szonáta kis frázisa is tette, és ismét a kezdet rejtelmes hívójelévé vált.
Fájdalmasan hangzó frázis szegült vele szembe, olyan mély, olyan
körvonalazatlan, olyan bensőséges, oly szorosan szerves, szinte zsigeri, hogy
valahányszor visszatért, el kellett gondolkodnom: vajon egy téma vagy egy
idegfájdalom éled-e újra meg újra. A két motívum hamarosan birokra kelt
egymással olyan közelharcban, amelyben egyiküknek nemegyszer teljesen
nyoma veszett, később pedig a másikból érzékeltünk egy részletnyit csupán. A
közelharc valójában pusztán energiák harca volt, hiszen, ha ezek a lények
egymás ellen szegültek is, anyagi mivoltukat, megjelenésüket, nevüket
levetkőzve tették, s bennem belső nézőre találtak – aki szintúgy nem törődött a
nevekkel és az egyedekkel –, hogy én kísérjem figyelemmel anyagtalan és
lendületes küzdelmüket, és kövessem szenvedéllyel annak hangzó
viszontagságait. Végül az örömteli dallam diadalmaskodott: immár nem a
csaknem nyugtalan hívójel volt, amely az üres égbolton túl száll, hanem valami
kimondhatatlan öröm, mely mintha a Paradicsomból eredne; annyira másféle
öröm, mint a Szonátáé, amennyire Bellini[843] valamely tenorban játszó, szelíd és
komoly angyalától különbözhetne Mantegna egyik kürtöt fújó, skarlát ruhás
arkangyala.[844] Tudtam, hogy az örömnek ezt az új árnyalatát, ezt a földöntúli
örömre szólító hívást soha nem felejtem el. De valósággá válhat-e valaha is ez a
fajta öröm az életemben? A kérdést annál is fontosabbnak véltem, mivel ez a
frázis jellemezhette volna legpontosabban – életem minden egyéb részétől, a
látható világtól különbözőn – azokat a benyomásokat, amelyekre életem során
egymástól igen távol eső időszakokban újra és újra ráleltem, s melyekben az
igazi élet megalapozásához vezető út kezdetét, irányjelzőit láttam; azt a
benyomást, amelyet a martinville-i harangtornyok, egy Balbec melletti fasor
láttán éltem át. De hogy visszatérjek ennek a frázisnak a különleges
hangsúlyához: milyen furcsa, hogy annak megérzése, ami leginkább eltér a
földhözragadt élettől, ami a legmerészebben közelíti meg a túlvilági ujjongást,
éppen ebben az illemtudó, szomorú kispolgárban testesült meg, akivel
rendszerint Mária havában találkoztunk Combray-ban! És főképpen, hogyan is
történhetett, hogy az öröm ismeretlen válfajának e revelációját, a
legkülönösebbet, amiben mindeddig részem volt, ő nyújtotta, hiszen a
közhiedelem szerint úgy halt meg, hogy csak szonátáját hagyta hátra, minden
egyéb csupán kisilabizálhatatlan feljegyzés volt, mely mintha nem is létezett
volna. Kisilabizálhatatlan is volt, azonban hála a türelem, az eszesség és a mély
tisztelet erejének, mégis kisilabizálta az egyetlen olyan ember, aki eleget élt
Vinteuil közelében ahhoz, hogy jól ismerje munkamódszerét, hogy kitalálja
zenekari jelöléseit: Vinteuil kisasszony barátnője. A nagy zeneszerző még élt,
amikor a barátnőre is átragadt az a rajongó áhítat, amelyet lánya táplált az apja
iránt. Épp ez a rajongás volt az oka, hogy az olyan pillanatokban, amikor az
ember valóságos hajlamaival ellentétesen cselekszik, a két lány eszebomlott
gyönyörűségét lelhette az apa emlékének korábban elbeszélt meggyalázásában.
Az apja iránti csodálat egyenesen feltétele volt annak, hogy a lány meggyalázza
az emlékét. A szentségtörésből merített kéjt ugyan kétségkívül el kellett volna
utasítaniuk, de a rajongás nem fejezte ki őket teljes valójukban. A
szentséggyalázások egyébként egyre ritkultak, míg végül teljesen megszűntek, és
a beteges testi kapcsolatok, e zavaros és füstös izzás helyében magasztos és
tiszta barátság lángja lobbant fel. Vinteuil kisasszony barátnőjén néha átfutott az
a kellemetlen gondolat, hogy hajdan talán siettette Vinteuil halálát. De az évek
során, amelyeket azzal töltött, hogy kibogarássza a Vinteuil után maradt zavaros
írásokat, biztos olvasatot adjon ezeknek az ismeretlen hieroglifáknak, Vinteuil
kisasszony barátnője legalább azzal vigasztalódhatott, hogy halhatatlan és
mindenért kárpótló dicsőséget szerzett a muzsikusnak, akinek utolsó éveit ő
árnyékolta be. A törvények nem szentesítette viszonyokból ugyanolyan sokrétű,
ugyanolyan bonyolult rokoni kapcsolatok erednek, mint a házasságból, csak
éppen erősebbek amazoknál. Anélkül, hogy az ilyen különleges természetű
viszonyokra kitérnénk, nem látjuk-e nap mint nap, hogy az igaz szerelmen
alapuló házasságtörés nem rendíti meg a családi érzést, a rokoni összetartást,
hanem új erőt ad neki? A házasságtörés ilyenkor életet visz a törvény betűjébe,
amely a házasságban gyakran bizony holt betű maradt volna. Egy derék
leánygyermek, aki puszta illendőségből visel gyászt anyja második férjéért, ki
nem fogy a könnyekből, hogy megsirassa azt a férfit, akit édesanyja az összes
férfiú közül szeretőjéül választott. Vinteuil kisasszony egyébként puszta
szadizmusból tette, amit tett, ami számára nem mentség, engem azonban később
némi szelíd öröm töltött el, ha erre gondoltam. Bizonyára rádöbbent – ötlött fel
bennem –, amikor barátnőjével meggyalázta az édesapja képét, hogy mindez
beteges őrültség, s nem az az igazi vidám gonoszság, aminek látni szerette volna.
Az a gondolat, hogy csupán tetteti a gonoszságot, tönkretette a gyönyörűségét.
De ha ez a gondolat később újra felmerült benne, ahogy korábban a
gyönyörűségét tette tönkre, most bizonyára a szenvedését enyhítette. „Nem én
voltam az – mondhatta magának –, őrült voltam. Én még imádkozhatom
édesapámért, nem kell elveszítenem a jóságába vetett hitemet.” Ám lehetséges,
hogy ez a gondolat, amely gyönyörében minden bizonnyal felmerült, szenvedése
perceiben nem merült fel benne. Szerettem volna belopni az agyába. Biztos
vagyok abban, hogy jót tettem volna neki, és hogy bizonyára kedves kapcsolatot
teremthettem volna közte és édesapja emléke között.
Mint valami – halála közelségét nem sejtő – zseniális vegyész olvashatatlanul
írt jegyzetfüzetét, melybe talán mindörökre rejtve maradó felfedezéseit jegyezte
le egykor, úgy fejtette meg Vinteuil kisasszony barátnője az ékírással telirótt
papiruszoknál is olvashatatlanabb papírlapokról az ismeretlen örömének, a
Reggel skarlát Angyala misztikus reménységének örökkévalóan igaz, örökkön
örökké termékeny formuláját. És hozzám, akinek korábban és ezen az estén is,
amikor újraélesztette bennem az Albertine iránti féltékenységet, s főként akinek
a későbbiekben még annyi szenvedést okozott – bár talán nem annyit, mint
Vinteuil-nek –, hozzám is ő juttatta el kárpótlásul azt a különös hívójelet,
amelyet többé soha nem szűntem meg hallani annak ígéreteként, hogy van
valami más is, bizonyára a művészet által megvalósítható, mint az a nihil,
amelyet korábban minden gyönyörben és magában a szerelemben is találtam, s
az életem, ha hiábavalónak látszik is, legalább nem merített még ki minden
lehetőséget.
Az, amit a lány kitartó munkájának köszönhetően Vinteuil-től így
megismerhettünk, valójában Vinteuil teljes életműve volt. A szeptetthez képest a
szonáta bizonyos frázisai – márpedig a közönség egyebet nem ismert –
olyannyira banálisnak tűntek, hogy felfoghatatlan volt, hogyan válthattak ki
korábban akkora csodálatot. Hasonlóképpen lepődünk meg azon, hogy olyan
jelentéktelen darabok, mint a Dal az Esthajnalcsillaghoz, az Erzsébet imája[845]
miképpen korbácsolhatták fel évekig a koncerteken a rajongó zenebarátok
indulatait, akik kimerülésig tapsoltak és újráztak, amint véget ért az, amit mi, a
Trisztán, A Rajna kincse, a Mesterdalnokok[846] ismerői, csupán bágyadt
ötletszegénységnek hallunk. Azt kell hinnünk, hogy ezek a jellegtelen melódiák
végtelen kis mértékben, s talán épp ezért könnyebben befogadhatóan magukban
hordoztak már valamit azoknak a remekműveknek az eredetiségéből, amelyek
később, visszatekintve kizárólagos jelentőséget kapnak a szemünkben,
megértésüket azonban éppen tökéletességük akadályozta: az előbbiek törhettek
nekik utat a szívünkhöz. Mindenesetre, ha felébresztették is eljövendő szépségek
valamiféle zavaros előérzetét, e szépségeket továbbra is a teljes ismeretlenség
homályában hagyták. Ugyanígy történt Vinteuil-jel is; ha úgy halt volna meg,
hogy nem marad utána egyéb – a Szonáta egyes részein kívül –, mint az, amit be
tudott fejezni, amit így megismertünk volna meg, éppúgy eltörpült volna igazi
nagysága mellett, mint ha, mondjuk, Victor Hugo meghal a János király
fegyvertelenjei, Az üstdobos menyasszonya és A fürdőző Sára után anélkül, hogy
a Századok legendájából és a Szemlélődésekből[847] egyetlen sort papírra vetett
volna; az, ami most az igazi életművét jelenti számunkra, merőben virtuális
marad, éppoly ismeretlen, mint azok az univerzumok, amelyeket érzékelésünk
nem képes felérni, amelyekről soha semmiféle fogalmat nem tudunk alkotni.
Amúgy ez a látszólagos ellentét, ez a mély egység a lángelme (és a tehetség,
sőt az erény), illetve a bűn fészke között – ahol, mint ez Vinteuil esetében is
történt, a zseni oly gyakran él –, megőrződik, mint egy vulgáris allegóriából,
kiolvasható volt a vendégek gyülekezetéből is, melynek a zene végeztével ismét
kellős közepében találtam magam. Ez a gyülekezet, jóllehet most csupán
Verdurinné szalonjára korlátozódott, számos másikhoz hasonlított, melyről a
nagyközönség nem tudja, kikből tevődik össze, s amelyet a bölcselkedő
újságírók, ha csak kicsit is tájékozottak, párizsinak, panamistának vagy Dreyfus-
pártinak titulálnak nem sejtve, hogy ugyanilyeneket találhatnának
Szentpétervárott, Berlinben, Madridban, a történelem bármely korszakában; és
ha a szépművészet minisztériumi államtitkár-helyettese – igazi jól nevelt és
sznob művészember –, néhány nagyhercegnő, valamint három nagykövet a
feleségével aznap este mind ott volt Verdurinnénél, e jelenlétnek a szorosabb
értelemben vett, közvetlen indítéka az a viszony volt, amely Charlus urat
Morelhez fűzte, a viszony, amely miatt a báró a lehető legnagyobb visszhangot
kívánta biztosítani ifjú bálványa művészi sikereinek, és ki akarta járni neki a
Becsületrend keresztjét; a távolabbi ok pedig, amely e rendezvény lehetőségét
megteremtette, az volt, hogy egy fiatal nő, aki hasonló kapcsolatban állt Vinteuil
kisasszonnyal, mint Charlie a báróval, zseniális művek egész sorát derítette fel,
melyek annyira revelációszerűen hatottak, hogy nem sok idő telt belé, és az
oktatásügyi miniszter védnökségével gyűjtés indult egy Vinteuil-szobor
felállítása érdekében. A műveknek egyébként éppúgy hasznára vált Vinteuil
kisasszony kapcsolata a barátnőjével, mint ahogyan a báróé is Charlie-val,
egyfajta átvágóként, rövidítésként, melynek köszönhetően a társaság most, ha
nem is a még sokáig megmaradó értetlenség, de legalább az esetleg hosszú
évekig húzódó teljes ismeretlenség kitérője nélkül juthatott el hozzájuk.
Valahányszor olyan esemény adódik, amelyet a bölcselkedő újságíró szellemi
közönségessége is felér – azaz legtöbbször valamely politikai esemény –, e
bölcselkedő újságíróknak meggyőződésük, hogy Franciaországban valami
megváltozott, hogy többé nem lesznek efféle estélyek, nem csodálhatjuk többé
Ibsent, Renant, Dosztojevszkijt, D’Annunziót, Tolsztojt, Wagnert, Strausst.[848]
Mert a bölcselkedő újságírók ezeknek a hivatalos eseményeknek a kétes
kulisszatitkaiból kovácsolnak érveket ahhoz, hogy dekadenciát leljenek a
művészetben, amelyet ezek a hivatalos megnyilvánulások dicsőítenek, s amely
igen gyakran a lehető legridegebb. Hiszen nincs olyan név a bölcselkedő
újságíró által legtöbbre tartottak között, mely ne adott volna a
legtermészetesebben módot effajta furcsa ünneplésekre, bár ezeken a furcsaság
kevésbé volt talán szembetűnő, és jobban leplezték. Ami ezt az estélyt illeti, a
belé vegyülő tisztátalan elemek más okból és módon hatottak rám taszítón, mint
bárki másra – persze nekem is, ahogyan másoknak, külön kellett volna
választanom őket, mivel egymástól függetlenül szereztem tudomást róluk; de
főként az estélynek az a komponense, mely Vinteuil kisasszonyhoz és a
barátnőjéhez kötődött – mivel Combray-ról beszélt –, nekem Albertine-ről is
szólt, hiszen annak, hogy amikor most hamarosan hazaindulok, a magány helyett
a rám váró Albertine-t találom otthon, éppen az az oka, hogy hajdan megláttam
Vinteuil kisasszonyt Montjouvainben, majd megtudtam, hogy a barátnője
bizalmas ismeretségben volt Albertine-nel; az estély Morelre és Charlus úrra
vonatkozó aspektusai pedig – miközben Balbecről beszéltek, ahol a doncières-i
peronon szemtanúja lettem viszonyuk szövődésének – nekem Combray-ról és a
két szomszédos oldalról is szóltak, hiszen Charlus úr a Guermantes-ok, Combray
grófjai közül való volt, akik ott éltek Combray-ban – bár nem volt ott házuk –,
ég és föld között, akárcsak Gonosz Gilbert[849] színes üvegablakán, Morel pedig
annak az öreg komornyiknak a fia volt, aki hajdan összeismertetett a rózsaszín
ruhás hölggyel[850] s így lehetővé tette, hogy évekkel később Swann-néra
ismerjek benne.
„Jól eljátszották, mi?” – kérdezte Verdurin úr Saniette-től. „Csak attól tartok –
felelte Saniette hebegve –, hogy Morel netán éppen a virtuozitásával sérti kissé a
mű hangulatát.” „Még hogy sérti! Mit akar ezzel mondani?” – üvöltött Verdurin
úr, miközben vendégek gyűltek sietősen köréjük, mint az oroszlánok, készen
arra, hogy széttépjék a földre sújtott embert. „Ó! Nem őrá céloztam, csak
éppen...” „Hiszen maga azt sem tudja, mit beszél. Mire céloz?” „Jó lenne..., ha
még egyszer... meghallgathatnám, hogy teljességgel megítélhessem.”
„Teljességgel! Nem normális” – mondta Verdurin úr két kezébe fogva a fejét. „El
kellene vitetni.” „Azazhogy pontosan; hiszen önök is í-így mo-mondják... teljes
pontossággal. Azt mondom, nem tudom teljes pontossággal megítélni.” „Én
pedig azt mondom, hogy menjen innen” – rikoltotta Verdurin úr tulajdon dühétől
megrészegülten, ujjával ajtót mutatva, lángoló tekintettel. „Nem tűröm, hogy így
beszéljenek a házamban!” – Saniette körbe-körbe botorkálva indult kifelé, mint a
részeg. Voltak, akik úgy gondolták, hogy nem volt meghíva, ezért teszik ki így a
szűrét. Egy hölgy pedig, aki mindeddig nagy barátságban volt Saniette-tel, s aki
épp az előző nap kapott tőle kölcsön egy értékes könyvet, másnap szó nélkül
visszaküldte neki, tessék-lássék becsomagolva valami papírba, melyre szárazon
csak Saniette címét íratta fel a főkomornyikjával; semmiben sem akart
„lekötelezettje lenni” valakinek, aki láthatóan távolról sem a kis klán kegyeltje.
Saniette amúgy sosem szerzett tudomást erről az orcátlanságról. Öt perc sem telt
el ugyanis Verdurin úr nagy kirohanása után, amikor egy lakáj jött és jelentette a
Gazdának, hogy Saniette urat szélütés érte, és összeesett az udvaron. Csakhogy
az estély még nem ért véget. „Vitessék haza, semmiség az egész” – mondta a
Gazda, akinek „magánpalotája”, ahogyan a balbeci Nagyszálló direktora mondta
volna, ilyeténképpen azokhoz a nagy szállodákhoz hasonult, amelyekben
mindent megtesznek, hogy eltitkolják a váratlan haláleseteket, nehogy
megrémítsék a vendégeket, és ahol átmenetileg egy éléskamrába rejtik az
elhunytat addig, amíg – lett légyen bár életében a legragyogóbb és
legnagylelkűbb ember – titokban ki nem viszik a mosogatóknak és az egyéb
konyhai segédszemélyzetnek fenntartott kijáraton. Meghalni amúgy Saniette
nem halt még meg. Néhány hétig még élt, de csak rövid időszakokra nyerte
vissza az eszméletét.
Charlus úr, amint a zene véget ért, és vendégei búcsút vettek tőle, ismét abba a
hibába esett, amelybe érkezésükkor. Nem kérte meg őket, hogy menjenek oda a
Nagyasszonyhoz, hogy ő és a férje is részt kaphasson a neki szóló
köszönetnyilvánításokból. Hosszú sor vonult fel, de csupán a báró előtt, s még
csak nem is úgy, hogy Charlus úr mindennek ne lett volna tudatában, hiszen
néhány perccel később így említette nekem a dolgot: „A művészi
megnyilatkozás azután bizonyos »sekrestyei« jelleget öltött, ami meglehetősen
mulatságos volt.” Akadt, aki mindenféle egyébbel folytatta a köszönet után,
hogy így maradhasson néhány másodperccel tovább a báró társaságában,
miközben azok, akik még nem gratuláltak estélye sikeréhez, tétlenül ácsorogtak,
toporogtak. (A férjek közül nem egynek nagy kedve lett volna távozni, de a
feleség – sznob, bár nagyhercegnő – tiltakozott: „Nem, nem, ha egy órát kellene
is várnunk, nem szabad elmennünk anélkül, hogy köszönetet mondanánk
Palamède-nek, aki annyit fáradozott. Mostanában ő az egyedüli, aki ehhez
fogható estélyeket tud adni.” Egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy
bemutattassa magát Verdurinnének, ahogy a jegyszedőnőnek sem mutatkoztak
volna be a színházban, ahová egy előkelő hölgy egy estére magával vitte az
arisztokrácia színe-virágát.) „Ott volt tegnap Éliane de Montmorency-nál,
kedves rokonom?” – kérdezte De Mortemart márkiz, aki szerette volna tovább
nyújtani a társalgást. „Nos, istenkém, nem; én igazán szeretem Éliane-t, de a
meghívásait nem tudom mire vélni. Bizonyára én vagyok kissé nehéz felfogású”
– tette hozzá széles mosollyal a báró, mire De Mortemart asszony érezte, hogy
mindjárt frissiben hallhat egy „Palamède-mondást”, ahogyan nemegyszer volt
első hallgatója Oriane megjegyzéseinek is. „Vagy két hete kaptam ugyan egy
lapot a szeretetreméltó Éliane-tól. A vitatott Montmorency név fölött ez a kedves
invitálás állt: »Legyen olyan jó, kuzenom, és gondoljon rám jövő pénteken fél
10-kor.« Alatta pedig ez a két kevésbé kecses szó: »Cseh vonósnégyes«. Ez
utóbbit értelmezhetetlennek találtam, vagy legalábbis éppúgy nem láttam, mi
közük az előző mondathoz, mint azoknál a leveleknél, amelyek hátoldalán írójuk
korábban láthatóan egy másikat kezdett e szavakkal: »Drága barátom«, majd a
folytatás elmaradt, és szórakozottságból vagy papírtakarékosságból nem vett elő
új lapot. Igazán szeretem Éliane-t: ezért nem is haragudtam meg rá,
megelégedtem annyival, hogy nem vettem tudomást a különös, nem helyénvaló
»cseh vonósnégyes« szavakról, s mivel rendszerető ember vagyok, a kandalló
tetejére tettem az invitálást, miszerint pénteken fél 10-kor De Montmorency
asszonyra kell gondolnom. Jóllehet közismerten engedelmes, pontos és szelíd
természet vagyok, amint Buffon[851] mondá a tevéről – és a nevetés még
szélesebben hömpölyögte körül Charlus urat, aki pontosan tudta, hogy épp
ellenkezőleg, a lehető legkiállhatatlanabb ember hírében áll –, néhány percet
késtem (épp csak annyit, amíg a délutáni ruháimat levetettem) anélkül, hogy
különösebb lelkiismeret-furdalást éreztem volna, mivel azt gondoltam, hogy a
fél tízből úgyis tíz óra lesz. Pontban tíz órakor pedig, jó kis háziköntösben,
meleg papucsba bújtatott lábbal a tűz mellé ültem, hogy Éliane-ra gondoljak,
amint kérte tőlem, méghozzá olyan odaadással, amely csak fél tizenegy tájban
kezdett lankadni. Feltétlenül mondja meg neki, kérem, hogy betűről betűre
eleget tettem merész kérésének. Gondolom, örülni fog neki.”
Mortemart márkiz majd megpukkadt nevettében, és Charlus úr is vele. „No és
holnap – folytatta a hölgy, nem gondolva arra, hogy túllépte, méghozzá jócskán a
neki járó időt –, holnap elmegy La Rochefoucauld kuzenékhoz[852]?” „Ó! Az
lehetetlen, La Rochefoucauld-ék ugyanis a lehető legképtelenebb és
legmegvalósíthatatlanabb dologra hívtak meg, mint látom, önnel együtt, amelyet,
ha hihetek a meghívónak, »Táncos teá«-nak titulálnak. Fiatal koromban igen
ügyesnek számítottam, de kétlem, hogy képes lettem volna az illendőség keretei
között maradva tánc közben elfogyasztani a teámat. Márpedig sosem szerettem
tisztátalan módon enni vagy inni. Ön persze mondhatja, hogy ma már túl vagyok
a táncos koron. De ha kényelmesen ülve iszogathatom is a teámat (melynek
minőségében amúgy nincsen különösebb bizodalmam, ha már táncosnak
titulálják), tartanék attól, hogy a nálam fiatalabb vendégek, akik nem olyan
ügyesek, mint én voltam az ő korukban, netán a ruhámra borítják a csészéjüket,
ami véget vetne annak a gyönyörűségnek, hogy kiüríthetem az enyémet.” És
Charlus úr nem csupán nem elégedett meg annyival, hogy Verdurinnét kihagyja
a csevegésből, és hogy mindenféle témáról beszéljen (látható gyönyörűséggel
fejtegetve és variálva őket, azért a kegyetlen kéjért, amely mindig jellemző volt
rá, s amellyel egy örökkévalóságig váratta, hagyta álldogálni a barátokat, akik
fáradságos türelemmel várták, hogy végre ők következzenek). Sőt kritizálta is az
estélynek azt a felét, amelyért Verdurinné volt felelős: „De ha már a csészékről
beszélünk, mik ezek a fura fél-szilkék, amelyek azokra emlékeztetnek,
amelyekben fiatal koromban szörbetet hozattak Poiré Blanche-éktól? Valaki azt
mondta az imént, hogy a »jegeskávéhoz« valók. Ami azonban a jegeskávét illeti,
kávét éppúgy nem láttam, mint jeget. Micsoda furcsa, célt tévesztett apróságok!”
Miközben mindezt elmondta, Charlus úr szája elé tette fehér kesztyűs kezét, és
elővigyázatosan körültekintgetett, mintha attól tartott volna, hogy meghallják
vagy akár meglátják a házigazdák. De ez színjáték volt csupán, hiszen alig
néhány pillanattal később ugyanezeket a kritikákat a Nagyasszonynak is
elmondta, sőt egy kis idő múltán orcátlanul parancsba is adta: „És ami a
legfontosabb: soha többé jegeskávés csészéket! Adja oda őket annak a
barátnőjének, akinek szívesen elcsúfítaná a házát! De még ő is ügyeljen arra,
nehogy a szalonba tegye őket, mert valaki még megfeledkezik magáról, és azt
hiszi, eltévesztette a helyiséget, hiszen hajszálra olyanok, mint az éjjeliedények.”
„No de, kuzenom – mondta a vendég hölgy, maga is lehalkítva hangját és
kérdő pillantást vetve Charlus úrra, nem attól való félelmében, hogy netán
Verdurinnét sérti meg, hanem hogy magát a bárót –, talán a hölgy még nincs
teljesen tisztában mindennel...” „Majd megtanítjuk rá.” „Ó! – nevetett a vendég
hölgy – jobb tanárt keresve sem találna! Szerencsés asszony! Ön mellett biztos
lehet abban, hogy semmi sem lesz fals.” „Mindenesetre a zenében semmi sem
volt az.” „Ó! Fenséges volt! Ezek azok az örömök, amelyeket sosem felejtünk el.
Erről a nagyszerű hegedűsről jut eszembe – folytatta De Mortemart asszony, aki
naivan azt hitte, hogy Charlus urat „magáért valóan” érdekli a hegedűs –, ismeri
azt a másikat, akit nemrégiben hallottam, amikor csodálatosan játszott egy
Fauré[853]-szonátát, Frank a neve...” „Igen, valami förtelem” – felelte Charlus úr
mit sem törődve cáfolata durvaságával, melybe beleértődött, hogy kuzinjának
egy csepp ízlése sincs. „Hegedűsök dolgában azt tanácsolom, maradjon csak az
enyémnél!” Charlus úr és kuzinja lesütött, ám egyben fürkész tekintete most
ismét összevillant, a piruló Mortemart márkiz ugyanis, buzgalmával
helyreütendő a baklövését, fel akarta ajánlani Charlus úrnak, hogy estélyt ad,
ahol Morelt játszatná. Márpedig számára ennek az estélynek nem az volt a célja,
hogy egy tehetséget mutasson be, noha azt állította, hogy ez a cél, és Charlus úré
valóban ez volt. A hölgy csak arra látott alkalmat benne, hogy különlegesen
elegáns estélyt adjon, és már azt számolgatta, hogy kit hív meg, és kit mellőz
majd. Ez a rostálás, a fogadásokat adók legfőbb foglalatossága (még azoké is,
akiket a társasági lapok pimaszul vagy ostobán „az elitnek” neveznek) mindjárt
elváltoztatja a tekintetet és az írást; mélyrehatóbban, mint egy hipnotizőr
szuggerálása tenné. Mielőtt a hölgy arra gondolt volna, hogy mit játszik majd
Morel (aminek fontolgatását másodlagosnak ítélte, s joggal, hiszen, ha Charlus
úr miatt mindenki erőt vett volna is magán annyira, hogy zene közben hallgat, a
zenét hallgatni senkinek nem jutott volna eszébe), már eldöntötte, hogy De
Valcourt-né nem lesz a „kiválasztottak” között, ettől a ténytől pedig
összeesküvő, ármánykodó képet vágott, ami oly mélyen lealacsonyítja még
azokat a társasági nőket is, akik a legkönnyedébben kacaghatnák ki a
szóbeszédet. „Nem találhatnánk valami módot arra, hogy én is adjak egy estélyt,
ahol a barátja játszana?” – kérdezte fojtott hangon Mortemart márkiz, aki, bár
kizárólag Charlus úrnak címezte szavait, mintha megbűvölték volna, nem tudta
megállni, hogy egy pillantást ne vessen De Valcourt-néra (a kiközösítettre), hogy
megbizonyosodjék arról: a hölgy elég messzire áll tőle ahhoz, hogy ne hallja.
„Nem, nem értheti, amit mondok” – döntött gondolatban De Mortemart-né
tulajdon tekintetétől megnyugodva ám ugyanez a tekintet egészen más hatást tett
De Valcourt-néra, mint a célja lett volna: „Nocsak – gondolta magában De
Valcourt-né e tekintet láttán –, Marie-Thérése valami olyasmit fundál ki
Palamède-del, amiből engem minden bizonnyal kihagynak.” „Akarja mondani, a
pártfogoltam” – helyesbített Charlus úr, aki kuzinja nyelvtantudását illetően
éppúgy nem ismert könyörületet, mint zenei adottságait illetően. Majd, fittyet
hányva a hölgy néma kérlelésére, aki mosolyogva mentegetőzött hibái miatt:
„Dehogynem – mondta neki erős, az egész szalonban hallható hangon –, noha
egy elbűvölő személyiséget mindig veszedelmes ily módon átemelni más
keretek közé, ahol elkerülhetetlenül veszít transzcendentális erejéből, s
amelyeket persze mindenképpen hozzá kell még idomítani.” De Mortemart
asszony azt gondolta magában, hogy kérdésének mezzo vocéja, pianissimója
kárbaveszett fáradság az után a „zengzet” után, amelybe a válasz csapott át. Ám
nem volt igaza, De Valcourt-né semmit sem hallott azon egyszerű okból, mivel
egyetlen szót sem értett. Aggályai később csitultak, és gyorsan el is oszlottak
volna, ha Mortemart márkiz – attól tartva, hogy kijátsszák, és hogy ha a hölgy
„idő előtt” tudomást szerez a dologról, meg kell hívnia De Valcourt-nét, akivel
túlságosan szoros kapcsolatban volt ahhoz, hogy mellőzze – nem vetette volna
megint rá a tekintetét, mintha nem akarna szem elől téveszteni valami fenyegető
veszélyt, majd gyorsan le is sütötte újra, nehogy túlságosan belebonyolódjék az
ügybe. Úgy gondolta, majd az estélyt követő napon ír Édithnek egy olyasfajta
levelet, az áruló pillantás méltó párjaként, melyet ügyesnek hiszünk, s mely úgy
hat, mint egy kézjegyünkkel ellátott, teljes beismerő vallomás. Például így:
„Drága Édith, unatkozom maga nélkül; tegnap este ugyan nemigen számítottam
magára (hiszen hogy is számíthatott volna rám – gondolta volna ekkor Édith –,
ha nem hívott meg?), mivel tudom, hogy nem különösebben kedveli az efféle
rendezvényeket, amelyek inkább untatják. Ettől persze nem lett volna kisebb a
megtiszteltetés, hogy itt van közöttünk (De Mortemart asszony sosem alkalmazta
máskor ezt a „megtiszteltetés” kifejezést, mint azokban a levelekben,
amelyekben egy hazugságot próbált igazságnak álcázni). Tudja, hogy nálunk
mindig otthon van. Amúgy igaza volt, mivel az egész balul ütött ki, mint minden,
amit két óra alatt szervezünk stb.” Csakhogy a ráemelt újabb fürkész pillantás
értésére adta Édithnek mindazt, amit Charlus úr tekervényes stílusának
útvesztője elrejtett. Sőt a pillantásnak olyan ereje volt, hogy miután végigsöpört
De Valcourt-nén, a benne rejlő titok és a takargatás szándéka egy perui
fiatalemberre suhant tovább, akit pedig Mortemart márkiz meg akart volna hívni.
A férfi azonban, gyanakvó természet lévén, olyan, aki egészen a
nyilvánvalóságig rejtélyt látott mindenben, amit mások tettek, ügyet sem vetve
arra, hogy a dolog nem neki szól, azonnal ádáz gyűlöletet kezdett táplálni De
Mortemart asszony iránt, és megfogadta, hogy ezer gonosz csínyt követ el majd
ellene, például ötven adag jegeskávét küldet hozzá aznap, amikor a hölgy nem
fogad, a fogadás napján viszont kis közleményt helyez el a lapokban, melyben
azt állítja, hogy az estélyt elhalasztották, az elkövetkezőkről pedig
álbeszámolókat adat ki, melyekben olyan közismert személyek nevét
szerepelteti, akiket – különféle okokból – nem szokás meghívni, sőt bemutattatni
sem.
Mortemart márkiz tévedett, amikor De Valcourt-né miatt aggodalmaskodott.
Charlus úr azon volt, hogy jóval inkább átformálja a tervezett estélyt, mint
amennyire az említett hölgy jelenléte tette volna. „De kedves kuzenom – mondta
a márkiz a „keretes” mondatra válaszolva, melynek értelmét pillanatnyi
hiperesztétizált állapotában képes volt megsejteni –, mi megkíméljük
mindenfajta fáradságtól. Szívesen magamra vállalom, hogy megkérem Gilbert-t,
ügyeljen mindenre, amire kell.” „Nem, arról szó sem lehet, már csak azért sem,
mert Gilbert-t meg sem hívjuk. Csakis én intézkedhetek, senki más.
Mindenekelőtt ki kell zárnunk az olyanokat, akiknek azért nőtt fülük, hogy ne
halljanak vele.” Charlus úr kuzinja – aki azért számított Morel vonzerejére, hogy
olyan estélyt adjon, amelyre, miként majd elmondhatja, „Palamède-et is
megszerezte”, nem úgy, mint számos más nőrokon – mindazt, amit eddig
Charlus úr nagy becséről gondolt, most átruházta mindazokra, akikkel a báró
majd összeveszejti, ha beavatkozik a kizárásokba és meghívásokba. Az a
gondolat, hogy Guermantes herceg (egyike azoknak, akik miatt De Valcourt-nét,
akit a herceg nem fogadott, ki akarta zárni) nem lesz a meghívottak között,
elrémítette. Tekintete nyugtalanná vált. „Bántja a szemét a kissé erős fény?” –
kérdezte Charlus úr látszólagos komolysággal, melynek mélyen gyökerező
iróniája nem hullott termékeny talajra. „Nem, szó sincs róla, csak a
bonyodalmakra gondoltam, no persze nem magam, hanem az enyéim miatt,
amelyek abból származhatnának, ha Gilbert megtudja: úgy adtam estélyt, hogy
őt nem hívtam meg, őt, akinél négy kóbor macska nem verődhet össze soha
anélkül, hogy...” „Nos, éppen erről van szó, először a négy kóbor macskát
tüntetjük el, úgyis csak mernyognának, azt hiszem, ebben a nagy hangzavarban
nem értette meg, hogy nem az a cél, hogy egy estély ürügyén előzékenykedjünk,
hanem az, hogy az igazi ünneplések szokásos szertartásai szerint járjunk el.”
Majd úgy ítélve, nem azért, mert a soron következő vendég már túl sokáig
várakozott, hanem azért, mert a báró úgy gondolta, hogy nem kell túlzásba vinni
a kegyeket olyasvalakivel kapcsolatban, aki korántsem Morelt, hanem a tulajdon
„vendéglistáját” tartja szem előtt – Charlus úr, mint az orvos, aki, ha úgy ítéli,
eleget maradt már, véget vet a konzíliumnak, nem azzal bocsátotta útjára
kuzinját, hogy elköszönt tőle, hanem azzal, hogy a mögötte állóhoz fordult: „Jó
estét, kedves Montesquiou asszony, csodálatos volt, nemde? Nem láttam Hélène-
t, mondja meg neki, hogy minden általános távolmaradásban – a
legnemesebbekben, így az övében is – akadnak kivételek, amennyiben azok
tündökletes alkalmak, mint ez a ma esti is volt. Ritkán mutatkozni helyénvaló
dolog, de a pusztán negatív ritkaság elé helyezni a becsest még helyesebb. Ami
az ön nővérét illeti, akinek a szisztematikus meg nem jelenését az őhozzá nem
méltó alkalmakkor többre tartom, mint bárki más – megjelenése egy-egy
emlékezetes rendezvényen, amilyen ez is, éppenséggel rangjának előnyére vált
volna, és új varázst adott volna az ön amúgy is varázsos nővérének.” Majd
továbblépett egy harmadik hölgyhöz.
Nagyon meglepett, hogy itt látom D’Argencourt[854] urat, amint éppoly
barátságosan és talpnyalón viselkedik Charlus úrral, amilyen rideg volt vele
korábban; most pedig bemutattatja magának Charlie-t, és azt mondja neki,
reméli, hogy majd meglátogatja – s éppen ő mondja ezt, aki oly könyörtelenül
szigorú a Charlus úr-féle férfiakkal. Mostanában viszont csak úgy nyüzsögtek
körülötte. No persze nem azért, mert ő maga is Charlus úr-félévé vált volna. Egy
ideje azonban gyakorlatilag elhagyta a feleségét egy fiatal társasági nő kedvéért,
akit imádott. A fiatal nő eszes teremtés lévén őt is rákapatta az eszes emberek
kedvelésére, és nagyon szerette volna Charlus urat odavonzani magához.
Mindenekelőtt azonban D’Argencourt úr, aki nagyon féltékeny és kissé impotens
volt, érezte, hogy nem elégíti ki kellőképpen a meghódított nőt, és egyszerre
törekedvén arra, hogy megtartsa és hogy elszórakoztassa, ennek az óhajnak
csupán úgy tudott veszélytelenül eleget tenni, ha ártalmatlan férfiakkal vette
körül a nőt, akikre ily módon a szerájt őrző eunuchok szerepét osztotta. Ezek a
férfiak pedig immár jóval barátságosabbnak találták, és azt állították róla, hogy
sokkal eszesebb, mint korábban hitték, aminek szeretője és ő is rettentően örült.
Charlus úr hölgyvendégei meglehetősen gyorsan távoztak. Sokan azt
mondták: „Nem szeretnék a sekrestyébe járulni – abba a kisebb szalonba, ahol
Charlus úr Charlie-val az oldalán a gratulációkat fogadta –, de Palamède-nek
mégis látnia kellene engem, hogy tudja, végig itt voltam.” Verdurinnével
egyikük sem törődött. Többen úgy tettek, mintha nem ismernék meg, és
tévedésből köszönnének el Cottard-nétól, a doktor feleségéről kérdezve engem:
„Ugye ő Verdurinné?” D’Arpajon asszony[855] a ház úrnőjének füle hallatára
kérdezett meg: „Létezett valaha ez a Verdurin úr?” A nagyhercegnők, akik
elidőztek még egy darabig, nem lelvén semmit azokból a furcsaságokból,
amelyekre ezen a helyen számítottak volna, melyről azt remélték, erősebben
különbözik az általuk ismertektől, jobb híján azzal kárpótolták magukat, hogy
eszeveszetten vihogtak Elstir képei előtt; minden egyebet pedig, amit a vártnál
hasonlóbbnak találtak ahhoz, amit ismertek, Charlus úr érdemének tudtak be, és
azt mondogatták: „Milyen istenien el tud rendezni mindent Palamède! Ha egy
kocsiszínben vagy egy illemhelyen állítana színre egy tündérmesét, az akkor is
gyönyörűséges lenne.” A legnemeslelkűbbek azok voltak, akik a legbuzgóbban
gratuláltak Charlus úrnak egy olyan estély sikeréhez, melynek titkos indítéka
néhányuk előtt nem maradt ismeretlen, bár zavarba nem jöttek tőle, mivel ez a
társaság – talán bizonyos történelmi korszakok emlékeként, amikor a családjaik
már önnön jelentőségük maradéktalanul tudatos szakaszához értek – az
aggályoskodás lenézésében csaknem annyira messzire megy, mint az etikett
tiszteletében. Többen közülük azon melegében felkérték Charlie-t, jöjjön el
hozzájuk egy este, és játssza el a Vinteuil-szeptettet, de olyan egy sem akadt,
akiben akár csak felmerült volna a gondolat, hogy Verdurinnét is meghívja. A
Nagyasszony majd megpukkadt dühében, amikor Charlus úr, aki a fellegekben
járva mit sem vett észre mindebből, az illendőség kedvéért őt is be akarta vonni
a közös örömbe. S a művészi estélyek e doktrinerje talán inkább irodalmi
ízlésének hódolt, mint túláradó gőgjének, amikor így szólt Verdurinnéhez: „Nos,
elégedett? Egyébként ez a legkevesebb, amit tehet; látja, ha én egyszer arra
adom a fejemet, hogy estélyt rendezzek, nem elégszem meg a félsikerrel. Nem
tudom, hogy a maga heraldikai ismeretei elégségesek-e ahhoz, hogy pontosan
felmérhesse ennek a rendezvénynek a jelentőségét, a súlyt, amelyet
megemeltem, a légtömeget, amelyet a maga kedvéért megmozgattam. Itt volt
magának a nápolyi királynő, a bajor király fivére, a három legősibb francia főúr.
Ha Vinteuil maga Mohamed, hát elmondhatjuk, hogy a legkevésbé mozdítható
hegyeket hoztuk el hozzá. Gondoljon bele: a nápolyi királyné azért, hogy a maga
estélyén jelen legyen, Neuillyből jött idáig, ami sokkal nagyobb nehézséget
jelent számára, mint Nápolyt és Szicíliát odahagyni” – mondta némi gonoszkodó
hajlammal, noha rajongva csodálta a királynét. „Ez bizony történelmi esemény.
Gondolja csak el: a királyné talán egyszer sem mozdult ki Gaeta bevétele óta.
Megeshet, hogy a lexikonok két kiemelkedően fontos dátumot jegyeznek majd
fel: Gaeta bevételéét és a Verdurin-estélyét. A legyező, amelyet azért tett le, hogy
jobban megtapsolja Vinteuil-t, megérdemli, hogy nagyobb hírnévre jusson, mint
az a másik, amelyet Metternichné tört el, amiért Wagnert kifütyülték.”[856] „Sőt,
itt is felejtette a legyezőjét” – mondta Verdurinné, akit átmenetileg megenyhített
annak a rokonszenvnek az emléke, amelyet a királyné tanúsított iránta, és
megmutatta Charlus úrnak a legyezőt, amely az egyik karosszékben hevert. „Ó,
milyen megindító!” – kiáltott fel Charlus úr mély tisztelettel közelítve az
ereklyéhez. „Annál is meghatóbb, mivel borzasztó; az a kis ibolya hihetetlen!” S
az elérzékenyült szeretet és az irónia hullámai felváltva futottak át rajta.
„Istenem, nem tudom, magára is úgy hatnak-e ezek a dolgok, mint rám. Swann
egyszerűen görcsökben fetrengett volna, ha ezt látja. Biztosan tudom, hogy
bármennyire felverjék is az árát, én meg fogom venni ezt a legyezőt a királyné
árverésén. Mert el fogja adni, hiszen egy vasa sincsen” – tette hozzá, minthogy a
báróban a könyörtelen szapulás elválaszthatatlanul fonódott össze a legőszintébb
tisztelettel, mert a két dolog ugyan ellentétes jellemvonásokból ered, ezek
azonban Charlus úrban egyesültek. Sőt e két magatartás felváltva irányulhatott
ugyanarra a tárgyra is. Mert Charlus úr ugyan a gazdag ember pozíciójából
kigúnyolta a királyné szegénységét, máskor viszont nemegyszer rajongva
magasztalta ezt a szegénységet, s az is ő volt, aki, ha Murat hercegnőt[857]
Nápoly és Szicília királynőjeként emlegették előtte, így válaszolt: „Nem tudom,
kiről beszél. Nápolyi királyné csak egy van, aki felséges asszony, és neki nincs
hintaja. De az omnibuszon ülve is felülmúl minden fényes fogatot, s az ember
legszívesebben térdre vetné magát az út porában, amikor elhaladni látja.”
„Egy múzeumra hagyom majd örökül. De addig is vissza kellene vitetni neki,
hogy ne legyen kénytelen fiákert fizetni azért, hogy érte küldessen. Egy efféle
tárgy történelmi érdekességére való tekintettel a legmegfelelőbb megoldás az
volna, ha ellopnánk ezt a legyezőt. Csakhogy ezzel kellemetlen helyzetbe
hoznánk a királynét – mert nagy valószínűséggel nincs még egy legyezője!” –
kacagott fel. „No de látja, az én kedvemért mégis eljött. És nem ez az egyetlen
csoda, amelyet tettem. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban bárki is képes lenne
kimozdítani ezeket az embereket, akiket én idegyűjtöttem. Amúgy mindenkinek
meg kell adni, ami neki jár: Charlie és a többi muzsikus istenien játszott.
Magának pedig, drága Nagyasszony – mondta leereszkedően –, magának is
komoly szerepe volt ezen a mai estélyen. A maga neve sem marad említetlenül.
A történelem feljegyezte azét az apródét is, aki fegyverbe öltöztette a hadba
induló Jeanne d’Arcot; végül is maga volt az összekötő kapocs, maga tette
lehetővé, hogy Vinteuil muzsikája és zseniális előadója egymásra találjon, maga
volt annyira eszes, hogy felfogja a körülmények láncolatának kapitális
jelentőségét, melynek révén az előadó érdekében teljes súllyal vetett latba egy
tekintélyes személyiséget – ha nem rólam volna szó, akár azt is mondhatnám, a
gondviselés küldöttét –, akit éles elmével arra kért, hogy adjon megfelelő fényt a
rendezvénynek, és ültesse Morel hegedűje elé azokat a füleket, melyek a
legnagyobb figyelmet kiváltó szájakkal vannak közvetlen kapcsolatban; nem,
nem, ez nem csekélység. Egy ilyen maradéktalan megvalósításban semmi sem
csekélység. Mindennek része van benne. A Duras csodálatos volt. Végül is
minden az volt; ezért is elleneztem – foglalta össze, mivel örömét lelte mások
kioktatásában –, hogy meghívja azokat az emberi osztókat, akik olyanok lettek
volna az általam idehívott, nagy tekintélynek örvendő személyiségek előtt, mint
a tizedesvessző egy számban, s miattuk a többiek is egyszerű tizedesjegyekké
csökkentek volna. Nekem igen jó érzékem van az ilyesmihez. Érti, ugye, kerülni
kell a baklövéseket, amikor olyan estélyt adunk, amelynek egyszerre kell
méltónak lennie Vinteuil-höz, zseniális előadójához, magához és – nem
szégyellem kimondani – hozzám. Ha a Molét meghívta volna, máris minden
balul ütött volna ki. Az lett volna a cseppnyi semlegesítő, az ellenszer, amely a
varázsfőzetet hatástalanítja. A villany kialudt volna, az aprósütemények nem
érkeztek volna meg időben, a narancslé kólikát hozott volna mindenkire. Ő volt
a nemkívánatos személy. Puszta nevére, mint valami varázsütésre, egyetlen hang
sem jött volna ki a rezekből, a fuvola és az oboa egyszerre berekedt volna. Sőt
maga Morel is, ha ugyan képes lett volna néhány hangot kicsikarni magából,
kizökkent volna a ritmusból, és a Vinteuil-szeptett helyett annak
Beckmesser[858]-féle paródiáját hallották volna, a végén fújolásba veszve. Én,
aki erősen hiszek a személyes hatásban, nagyon is tisztán érzékeltem az egyik
largo kibontakozásában, mely teljes mélységében bomlott ki előttünk, mint egy
virág, és a fináléban a beteljesülés tetőfokán, mely nem egyszerűen allegro volt,
de hasonlíthatatlanul eleven, éreztem, hogy a Molé távolléte adott ihletet a
muzsikusoknak, és még a hangszereket is derűvel árasztotta el. Különben is, ha
uralkodókat látunk vendégül, nem hívjuk meg a házmesternét.” Amikor Charlus
úr „a Molé”-ként emlegette a hölgyet (ahogy – igen megnyerően egyébként – „a
Duras”-t mondott), igazságot szolgáltatott neki. Hisz mindezek a nők a társaság
színésznői voltak, és igazság szerint Molé grófnő még ilyen szempontból sem
volt méltó arra az intelligenciájának szóló, rendkívüli elismerésre, amely azokat
a középszerű színészeket vagy regényírókat juttatta eszünkbe, akiket bizonyos
korszakok lángelmeként tartanak számon: vagy pályatársaik középszerűsége
miatt, akik között egyetlen kiemelkedő művész sem akad, aki képes volna
megmutatni, mi az igazi tehetség, vagy a közönség középszerűsége miatt, amely,
ha volna is efféle rendkívüli egyéniség, képtelen lenne megérteni. Molé asszony
esetében helyesebb, ha ugyan nem tökéletesen helyénvaló az első magyarázatnál
maradnunk. A társaságban, mely a semmi birodalma, csak jelentéktelen
fokozatnyi különbségek vannak az egyes társasági hölgyek érdemei között, s
ezek csak a gyűlölködést szíthatják fel őrült mód, vagy Charlus úr képzeletét. S
igaz ugyan, hogy amikor a báró, mint az imént is, a művészet és a társaság
dolgait modorosan zagyváló stílusban beszélt, azért tette, mert vénasszonyos
dühkitörései és társasági kultúrája csupán jelentéktelen témát szolgáltattak az
afféle valódi ékesszólásnak, amely sajátja volt. A különbségek világát sehol sem
találjuk a föld sok-sok vidékén, melyeket érzékelésünk egységesít – hogyan is
lelhetnénk hát meg a társaság „világában”? Létezik-e amúgy bárhol is? A
Vinteuil-szeptett mintha azt sugallta volna, hogy igen. De hol?
Mivel pedig Charlus úr szívesen mondta vissza az érintetteknek, amit róluk
hallott, s szított viszályt, meghasonlást, hogy ezzel uralkodjon, így folytatta:
„Tudja, azzal, hogy nem hívta meg Molé asszonyt, megfosztotta attól a
lehetőségtől, hogy elmondhassa: »Nem tudom, miért hívott meg ez a Verdurinné.
Nem tudom, kifélék-mifélék ezek az emberek, nem ismerem őket.« Tavaly is
mondta már egyszer, hogy maga terhére van a közeledésével. Ostoba tyúk az, ne
hívja meg többet! Végül is, nincs benne semmi rendkívüli. Persze el-eljöhet
magához minden további nélkül, hiszen én is járok ide. Egyszóval – vonta le a
végkövetkeztetést –, úgy vélem, van mit megköszönnie, mert minden úgy volt
tökéletes, ahogy volt. Guermantes nagyhercegné nem jött el, de ki tudja, talán
jobb is így. Ennek ellenére sem neheztelünk, és ennek ellenére is gondolunk rá
majd legközelebb; különben nem is lehet nem emlékezni rá, hiszen a szeme azt
mondja: »ne felejts el«, mert a szemei olyanok, mint két nefelejcs.” Én pedig
magamban arra gondoltam, milyen erősnek is kell lennie a Guermantes-
szellemnek (a döntésnek, hogy ide elmegyünk, amoda viszont nem) ahhoz, hogy
le tudja győzni a nagyhercegnében a Charlus úrtól való félelmet. – „Ennyire
maradéktalan siker láttán az ember hajlamos lesz Bernardin de Saint Pierre[859]-
hez hasonlatosan a Gondviselés művét látni mindenütt. Duras nagyhercegnő el
volt bűvölve. Sőt megkért, hogy ezt magának is tolmácsoljam” – mondta
Charlus úr nagy nyomatékot adva szavainak, mintha Verdurinnének éreznie
kellene, hogy neki elegendő ennyi megtiszteltetés. Elegendő, sőt szinte
hihetetlen, mert a báró, hogy hihetővé tegye – az olyanok esztelenségével, akiket
Jupiter el akar veszejteni –, feltétlenül szükségesnek tartotta hozzátenni, hogy
„Úgy bizony. Felkérte Morelt, hogy játssza el nála ugyanezt a programot, nekem
pedig eszembe jutott, hogy kérek is tőle egy meghívót Verdurin úrnak.” Ez, a
kizárólag a férjének szóló udvariasság, a legvéresebb sértés volt a feleség
számára – noha Charlus úrban ennek még a gondolata sem merült fel –, aki úgy
vélte, hogy a kis klánon belül hatályos „moszkvai dekrétum”[860] értelmében
jogában áll megtiltani az előadóművésznek, hogy az ő kifejezett engedélye
nélkül máshol játsszon, s ezért erősen eltökélte, hogy nemet mond Morel
közreműködésére Duras nagyhercegnő estélyén.
Charlus úr már ezzel a bőbeszédűséggel is igazolta Verdurinnét, aki nem
szerette, ha valaki elkülönül a kis klánon belül. Hányszor és hányszor tört ki már
La Raspelièreben a báróra mutatva, amikor hallotta, hogy az folyton Charlie-val
beszél ahelyett, hogy beérné annyival, hogy a szólamát fújja a klán szimfonikus
együttesében: „Mit össze nem nyelvel! Mit össze nem nyelvel! Mondhatom, ez
aztán bírja nyelvvel!” Most azonban sokkal rosszabbról volt szó. A tulajdon
szavaitól megrészegült Charlus úr nem fogta fel, hogy amikor elismeri
Verdurinné szerepét, és egyben pontos határok közé szorítja, azt a gyűlöletet
váltja ki belőle, amely nem más, mint a féltékenység sajátos, társasági formája.
Verdurinné igazán szerette a kis klán törzstagjait, híveit, s azt akarta, hogy
szívvel-lélekkel az ő Nagyasszonyukért éljenek. A tűzzel játszott, akárcsak az
olyan féltékenyek, akik megengedik, hogy megcsalják őket, de a saját házukban,
sőt a szemük láttára, azaz úgy, hogy ne csalják meg őket; Verdurinné is belement
abba, hogy a férfiak szeretőt találjanak maguknak (akár nőt, akár férfit), de azzal
a feltétellel, hogy ennek semmi olyasféle következménye ne legyen, ami túlnő az
ő szalonjának keretein, hogy minden a szerdák jegyében bonyolódjék le és
maradjon meg. Valahányszor hajdan Odette lopva felkacagott Swann mellett,
Verdurinnének mintha tőrt döftek volna a szívébe, s így volt ez egy ideje Morel
és a báró minden félrevonulásával is; és a Nagyasszony efféle bánataiban
egyetlen vigaszt ismert: mások boldogságának tönkretételét. A báróét sem tudta
volna már sokáig elviselni. S lám, az óvatlan báró még siettette a katasztrófát,
azt a látszatot keltve, hogy leszűkíti a Nagyasszony terét a saját kis klánjában.
Verdurinné már látta, amint Morel mindenhová bejut a társaság világában,
nélküle, a báró védőszárnyai alatt. Nem maradt más gyógymód, mint hogy
választásra kényszerítse Morelt a báró és őközötte, kihasználva a hegedűsre
gyakorolt mind nagyobb hatását – akinek szemében korábban gondosan
beszerzett értesülései és az általa kieszelt hazugságok révén rendkívüli
előrelátásról látszott tanúbizonyságot tenni –, és mindezzel megerősítse Morelt
abban, amit a hegedűs maga is hajlamos volt hinni, s amit nyilvánvalónak látott
azoknak a kelepcéknek köszönhetően, amelyeket ő, a Nagyasszony állított, és
amelyekbe a hiszékenyek beleestek – mindezt arra használta tehát, hogy a
hegedűs lehetőleg inkább őt válassza a báró helyett. A társasági hölgyeket
illetően pedig, akik eljöttek, és be sem mutattatták magukat, Verdurinné – amint
megértette habozásukat vagy hanyagságukat – azt mondta: „Ó, látom már, kikkel
van dolgom, afféle vén lotyókkal, akik nem ide valók. – Most látták ezt a szalont
először és utoljára.” Mert inkább elpusztult volna, mintsem beismerje, hogy nem
voltak olyan kedvesek vele, mint remélte.
„Ó! Drága tábornokom” – kiáltott fel váratlanul Charlus úr faképnél hagyva
Verdurinnét, mert meglátta Deltour tábornokot, a Köztársasági Elnöki Hivatal
titkárát, akinek nagy szerep juthatott Charlie érdemkeresztjének ügyében, és aki,
miután valami tanácsot kért Cottardtól, készült feltűnés nélkül elillanni: Jó estét,
kedves és elbűvölő barátom. Nocsak, hát így elhúzza a csíkot anélkül, hogy
elköszönne tőlem?” – mondta a báró jámbor és öntelt mosollyal, hiszen pontosan
tudta, hogy ismerősei mindig örülnek, ha csak néhány szót válthatnak is vele. S
mivel pillanatnyi felajzott állapotában egymaga mondta a kérdést és rá a választ,
természetellenesen éles hangon folytatta: „Nos, meg van elégedve? Ugye
szépségesen szép volt? Az az andante, ugyebár? A legmegindítóbb, amit valaha
írtak. Hiába próbálom megállni, hogy könnybe lábadjon a szemem, amikor
végighallgatom. Aranyos magától, hogy eljött. Egyébként ma reggel kaptam egy
kifogástalan sürgönyt Froberville-től, amelyben közli, hogy a Becsületrend
Intézőbizottsága részéről a nehézségek, mint mondani szokás, elhárultak.”
Charlus úr hangja egyre feljebb ívelt, s ez a hang most éppoly éles, a szokásostól
éppoly eltérő volt, mint amennyire a bíróság előtt perbeszédét nagy átéléssel
deklamáló ügyvéd hanghordozása különbözik a mindennapostól: az emberi hang
felerősödésének e jelenségét a túlfeszültség és az ideges eufória idézte elő éppen
úgy, ahogyan társasági vacsoráin Guermantes nagyhercegné hangja és tekintete
kapott rendkívüli erőt. „Úgy számoltam, majd holnap reggel küldök önnek
néhány sort egy gárdistával, hogy így fejezhessem ki elragadtatásomat addig is,
amíg élőszóban nem tehetem, hiszen olyan sokan vették önt körül! Froberville
támogatása távolról sem jelentéktelen dolog, én azonban már a miniszter ígéretét
is bírom” – mondta a tábornok. „Ó! Nagyszerű! Amúgy most ön is láthatta, egy
ekkora tehetség valóban érdemes erre a megtiszteltetésre. Hoyos[861] el volt
bűvölve, a nagykövetnével azonban nem tudtam beszélni, vajon elégedett volt-e?
Igaz, ki ne lett volna, kivéve azokat, akiknek nem azért van fülük, hogy
halljanak vele, bár ez mit sem számít, ha a nyelvük azért van, hogy beszéljenek.”
Verdurinné élt az alkalommal, hogy amikor a báró odébbállt, szót váltson a
tábornokkal, és magához intette Brichot-t. Ő pedig, aki nem tudta, mit készül
mondani neki a Nagyasszony, mulattatni akarta, és nem sejtve, micsoda
fájdalmat okoz nekem, így szólt a ház asszonyához: „A báró el van bűvölve,
hogy Vinteuil kisasszony és a barátnője nem jött el. Végtelenül felháborítónak
tartja őket. Közölte, hogy az efféle erkölcsiség ijesztő. Nem is gondolná,
mennyire szemérmes és szigorú a báró, hogyha erkölcsről van szó.” Brichot
várakozásával ellentétben Verdurinné nem vidult fel: „A báró undorító alak” –
válaszolta. „Hívja ki magával egy cigarettára, hogy a férjem félrevonhassa a
Dulcineáját[862] anélkül, hogy Charlus észrevenné, és hogy felvilágosíthassa,
micsoda szakadék szélén táncol.” Brichot habozni látszott. „Megmondom
magának – folytatta Verdurinné Brichot utolsó aggályait is eloszlatandó –, hogy
nem érzem magam biztonságban az effajtával a házamban. Tudom, hogy
mindenféle piszkos ügyekbe keveredett, és a rendőrség rajta tartja a szemét.” És
mivel volt némi rögtönző készsége, amikor a rosszakarat ihletet adott neki,
Verdurinné nem érte be ennyivel. „Úgy hírlik, a börtönt is megjárta. Igen,
bizony, nagyon jól tájékozott személyektől hallottam. Különben az egyik
utcaszomszédjától tudom, hogy micsoda hihetetlen banditákat csődít magához.”
Mivel pedig Brichot, aki gyakran járt a báróhoz, tiltakozott, Verdurinné egyre
élénkebb lett, és így kiáltott: „Elhiheti, ha mondom! felelek érte” – ez utóbbi
kifejezéssel általában egy-egy kissé vaktában kimondott állítását próbálta
nyomatékosítani. „Előbb-utóbb meggyilkolja valaki, ahogy egyébként az összes
hasonszőrű végzi. Sőt talán nem is jut el odáig, mert annak a Jupiennek a karmai
közé került, akit volt képe ideküldeni hozzám, és aki szabadult fegyenc, mert ezt
is tudom, biztos forrásból. Valami levelekkel tartja a markában Charlust,
amelyekben, úgy hírlik, rettenetes dolgok állnak. Ezt olyasvalakitől hallottam,
aki látta a leveleket, és azt mondta: »Rosszul lenne, ha beléjük olvasna.« Ezért
táncol úgy, ahogyan Jupien fütyül, és szedhet ki belőle Jupien annyi pénzt,
amennyit csak akar. Ezerszer inkább meghalnék, mint hogy olyan rettegésben
éljek, mint Charlus. Mindenesetre, ha Morel családja úgy dönt, hogy bepereli,
semmi kedvem hozzá, hogy engem is bűnpártolással vádoljanak. Ha ennek
ellenére is folytatja, lelke rajta, én megtettem a kötelességemet. Hogy is ne! Az
élet nem mindig csupa móka.” S máris kellemes lázban égve, miközben arra a
beszélgetésre várt, amelyet a férje hamarosan a hegedűssel folytat, Verdurinné
így fordult hozzám: „Kérdezze csak meg Brichot-t, elég bátor barát vagyok-e, és
elég odaadó, ha a barátaim megmentése a tét?” (Azokra a körülményekre célzott,
amelyek között épp időben kényszerítette szakításra Brichot-t előbb a
mosónőjével, majd De Cambremernéval, a professzor pedig épp e szakítások
következtében vakult meg csaknem teljesen, s a szóbeszéd szerint rákapott a
morfiumra.) „Páratlan, éles szemű és éberen vigyázó barát” – felelte az egyetem
embere naiv megindultsággal. „Verdurinné akadályozta meg, hogy nagy
ostobaságot kövessek el – mondta Brichot, amikor a ház asszonya távolabb
került tőlünk. – Nem habozik, ha a dolgok elevenébe kell vágnia. Az azonnali
beavatkozás híve, amint Cottard barátunk mondaná. Mégis, bevallom, fáj a
gondolat, hogy a szegény báró nem is sejti, milyen csapás vár rá. Charlus
bolondul ezért a fiúért. Ha Verdurinné sikerrel jár, bizony rettentően
szerencsétlenné teszi ezt az embert. Amúgy nem biztos, hogy a Nagyasszony
nem vall kudarcot. Félek, hogy végül csak viszályt szít közöttük, amely azután
nem a két férfit választja el egymástól, hanem vele fognak szakítani
mindketten.” Az ilyesmi gyakran megesett Verdurinnével hívei körében. Látható
volt azonban, hogy az a törekvés, mellyel e hívek iránta való barátságát akarta
megőrizni, fokról fokra háttérbe szorult benne ahhoz az óhajhoz képest, hogy ez
a barátság áldozatul ne essék azoknak, amelyek a hívek között szövődnek. A
homoszexualitást nem ellenezte, amíg nem érintette az ortodoxiát, de akárcsak
az Egyház, inkább vállalt volna bármilyen áldozatot, mint azt, hogy az ortodoxia
sérüljön. Kezdtem hát attól tartani, hogy velem szembeni ingerültsége abból
fakad, hogy tudomására jutott, én akadályoztam meg Albertine-t abban, hogy
napközben ellátogasson hozzá, és most talán ugyanolyan aknamunkába fog – ha
ugyan hozzá nem kezdett már, annak érdekében, hogy barátnőmet elválassza
tőlem –, mint amilyenre a férje készült Charlusszel kapcsolatban a hegedűssel
folytatandó beszélgetésben. „Rajta, kerítse elő Charlust, találjon valami ürügyet,
itt a megfelelő pillanat – mondta Verdurinné –, és főként próbálja mindenképpen
megakadályozni, hogy visszajöjjön, mielőtt magukért küldetnék! Ó, micsoda
este!” – folytatta, ezzel leleplezvén dühének igazi indítékát. „Hogy ezeket a
remekműveket ilyen üresfejűeknek kellett eljátszatni! Nem a nápolyi királynéról
beszélek, ő eszes és kellemes asszony (értsd: nagyon kedvesen viselkedett
velem). De a többiek! Ó, meg kell veszni tőlük! Még mit nem, nem vagyok már
húszéves! Fiatal koromban azt mondogatták, meg kell tanulni unatkozni, és én
rákényszerítettem magamat; de most már nem tudok uralkodni magamon, elég
öreg vagyok ahhoz, hogy azt csináljak, amit akarok, az élet túl rövid; unatkozni,
hülyékkel összejárni, színészkedni, úgy tenni, mintha eszesnek találnám őket, ó,
nem! ez nem megy. Rajta, Brichot, lássunk hozzá, nincs vesztegetni való időnk!”
„Megyek már, asszonyom, megyek” – szánta rá magát Brichot, mivel Deltour
tábornok már távozóban volt. De az egyetem embere előbb félrevont még egy
pillanatra: „Az erkölcsi kötelesség – mondta – nem annyira világos parancs, mint
etikáink tanítják. Foglaljanak állást a teozófiai kávéházak és a kantiánus sörözők,
ahogy akarnak, siralmas, mennyire nem tudunk semmit a Jó mibenlétéről. Én,
aki a dicsekvés árnyéka nélkül mondhatom, hogy a legteljesebb ártatlansággal
kommentáltam diákjaimnak a fentnevezett Immanuel Kant filozófiáját, A
gyakorlati ész kritikájában – melyben a protestantizmus e nagy hitehagyottja
platonizált germán módra, pomerániai miszticizmussal tudomásulvétel és
miheztartás végett az ősidőktől fogva érzelgős és udvarhű Németország
közönségének – semmiféle pontos utasítást nem találok a társasági kazuisztika
előttem álló esetére. Egyfajta Lakoma[863] ez is, melyet azonban most
Königsbergben tálaltak, az ottani módi szerint emészthetetlenül és egészséges
szemlélettel, savanyú káposztával és szépfiúk nélkül. Persze nyilvánvaló, hogy
nem utasíthatom el kitűnő háziasszonyunkat, amikor a hagyományos erkölcshöz
ortodox módon illeszkedő apró szívességre kér. Ez mindenképpen kerülendő,
hiszen nem sok minden van, ami nagyobb ostobaságok kimondására
kényszerítene, arra, hogy lépre menjünk a szavaknak. De végtére is, ne
habozzunk kimondani: ha a családanyák is szavazati jogot kapnának, a bárót
bizony az a komoly veszély fenyegetné, hogy siralmasan kigolyózzák mint
erkölcstanárt. A báró ugyanis sajnos az élvhajhász temperamentumával tölti be
pedagógiai hivatását; bár ne feledje, egy rossz szavam sincs róla; ebben a
melegszívű emberben, aki úgy tud pecsenyét szeletelni, mint senki más, a
kiátkozás szelleme mellett jól megfér egy egész kincstárra való jóság. Olyan
mulattató tud lenni, mint a bohócok legkiválóbbika, míg X. pályatársammal, aki
akadémikus, úgy unatkozom, hogy Xenophón[864] szavaival éljek, mintha
százdrachmás órabérért tenném. Csakhogy tartok tőle, hogy jóságából talán egy
kissé többet áldoz Morelre, mint amennyit az egészséges morál megkíván, és
anélkül, hogy tudnám, mennyire veti alá magát vagy éppen szegül ellen a
bűnbánó fiatalember azoknak a sajátos lelkigyakorlatoknak, amelyeket a báró
katekizmusa sanyargatásképpen rákényszerít, nem kell különösen nagy tudósnak
lenni ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, hogy – ahogy máshol áll – a
jámborság bűnébe esnénk, ha ennek a rózsakeresztesnek[865] – aki mintha csak
Petroniustól indult volna, hogy Saint-Simonon át elérkezzen hozzánk – csukott
szemmel megadnánk a szabályos engedélyt a satanizálásra. S lám, mégis, azzal,
hogy én foglalom le ezt az embert – amíg Verdurinné (nagyon is érthető kísértést
érezve egy effajta kúrára) a bűnbe esett érdekében minden köntörfalazás nélkül
beszél a meggondolatlan ifjúval, mindent elvéve tőle, amit szeret, és talán
végzetes csapást mérve rá –, nem mondhatnám, hogy könnyű szívvel teszem,
amit teszek, úgy érzem, mintha tőrbe csalnám, és elbizonytalanodom, mintha
egyfajta gyávaságra készülnék.” Mindezt elmondván habozás nélkül megtette,
miközben belém karolt: „Menjünk, báró, mi lenne, ha elszívnánk kint egy
cigarettát, ez az ifjú ember nem ismeri még a palota minden csodáját.”
Kimentettem magamat mondván, hogy muszáj már hazamennem. „Várjon még
egy cseppet” – mondta Brichot. „Tudja, hogy önnek kell hazavinnie, és én nem
feledkezem meg az ígéretéről.” „Biztosan nem akarja, hogy előszedessem az
ezüstneműt? Mi sem lenne egyszerűbb” – fordult hozzám Charlus úr. „Ahogy
ígérték: egy szót sem a kitüntetés dolgáról Morel előtt! Meglepetésként akarom
bejelenteni neki egy kicsit később, amikor szinte már csak magunk leszünk. Bár
ő persze azt mondja, hogy egy művész számára nincsen jelentősége az
ilyesminek, de a nagybátyja kívánja így (elvörösödtem, mivel Verdurinék
nagyapám révén pontosan tudták, kicsoda Morel nagybátyja). Szóval nem
akarja, hogy előszedessem a legszebb darabokat?” – kérdezett Charlus úr. „Igaz,
ismeri is őket, legalább tízszer látta mindet La Raspelière-ben.” Nem mertem
megmondani, hogy engem nem egy mégoly gazdag polgári ezüstkészlet
középszerű terítékei érdekeltek volna, hanem Madame Du Barry[866] ezüstjeinek
valamely példánya, akár csak egy szép metszeten is. Túlságosan gondterhelt
voltam – és ha nem tettem volna is azt a bizonyos felfedezést Vinteuil
kisasszony jöttével kapcsolatban –, a társaságban mindig túlságosan szórakozott
és nyugtalan ahhoz, hogy figyelmemet huzamos ideig többé-kevésbé szép
tárgyakra összpontosítsam. E figyelem csak akkor maradt volna meg egyetlen
dolognál, ha a valóság olyan darabja szólítja meg, amely a képzeletemhez szól –
mint például Velence valamely látképe, amelyre oly sokat gondoltam délután,
vagy valamely általános motívum, amely több képnek közös eleme, és így
valóságosabb náluk, s önkéntelenül mindig felébreszt bennem egy belső
szellemet, mely különben általában szunnyad, ám azáltal, hogy így tudatom
felszínére bukkan, nagy örömöt okoz. Márpedig, amint kimentem a
színházteremnek nevezett szalonból, és Brichot, valamint Charlus úr
társaságában átmentünk a további szalonokon, a bútordarabok között néhány
olyanra is leltem, amelyet már láttam La Raspelière-ben, s amelynek akkoriban
semmiféle figyelmet nem szenteltem, most azonban bizalmas családi szellemre,
töretlen azonosságra találtam bennük a palota és a kúria berendezése között, és
megértettem Brichot-t, amikor mosolyogva fordult hozzám: „Nézze csak például
ennek a szalonnak a belsejét, ebből talán némi képet alkothat a huszonöt évvel
ezelőtti Montalivet utcáról, grande mortalis aevi spatium[867].” A lelki szeme
előtt megjelenő néhai szalonnak szóló mosolyból megértettem, hogy az, amit
Brichot – talán nem is tudatosan – jobban szeretett a régi szalonban még a nagy
ablakoknál, még a Gazdáék és híveik csupa derű fiatalságánál is, az az irreális
komponens volt (melyet én is felépítettem a La Raspelière és a Conti rakpart
közötti néhány hasonlóságból), amelynek egy szalonban csakúgy, mint bármi
másban a külsődleges, pillanatnyi, mindenki által ellenőrizhető elemek csupán
meghosszabbításai, az a komponens, amely tisztán belsővé lett, amelynek színei
már csak öreg beszélgetőtársamban éltek, velem már nem láttathatta őket, az a
rész, amely levált a látható világról, hogy a lelkünkben leljen menedékre,
amelynek lelkünk többletértéket ad, s amely lelkünk megszokott
szubsztanciáihoz idomul; minden – lerombolt házak, hajdanvolt emberek,
magunkban felidézett vacsorák kompótostálai – átváltozik benne emlékeink
áttetsző alabástromává, melynek színeit képtelenek vagyunk megmutatni, csakis
mi látjuk, s így mondhatjuk igazán másoknak a múltba veszett dolgokról, hogy
fogalmuk sem lehet róluk, hogy azok nem is hasonlítanak ahhoz, amit ők láttak,
s mi magunk sem tudjuk némi megindultság nélkül szemlélni őket magunkban,
amikor arra gondolunk, hogy a mi gondolatainktól függ, tovább élnek-e még egy
ideig: a kihunyt lámpák fényét, a többé már nem virágzó gyertyánok illatát. S
nyilván ezért becsülte le Brichot Verdurinék jelenlegi otthonát a Montalivet utcai
szalonnal összehasonlítva. Másrészt azonban ez a mostani a professzor
szemében olyan szépséget is kapott, amelyet valaki újonnan érkező nem
érzékelhetett. Azok a régi bútorok, amelyeket ide is áthoztak, néha változatlan
elrendezésben, s amelyek nekem is ismerősek voltak La Raspelière-ből, a régi
szalon részleteit ültették át a mostaniba, s így egy-egy pillanatra látomásszerűen
felidézték, majd csaknem valószerűtlennek mutatták a környező valóságban egy
olyan letűnt világ töredékeinek felidézését, amelyet mintha másutt láttunk volna.
Álomból felbukkanó kanapé az új és nagyon is valóságos fotelok között,
rózsaszín selyemmel áthúzott, alacsony székek, aranyhímű szövet azon a
játékasztalon, mely emberi rangra emelkedett, amióta múltja lett, és emlékezete,
amint a Conti rakpart szalonjának hideg homályában is megőrizte a Montalivet
utca ablakain át besütő nap foltjait (a verőfényét, melynek óráját éppoly jól
ismerte, mint maga Verdurinné) és azét a napfényét is, amely az üveges ajtókon
keresztül érte, Douville-ben, ahová ugyancsak elvitték, és ahol naphosszat a
botanikus kerten is túl, a ***-i völgyre nézett, míg arra az órára várt, amikor
Cottard és a hegedűs majd leül mellé egy kártyapartira; ibolyák és árvácskák
pasztellcsokra, egy nagy művész barát ajándéka, aki azóta már halott, egyetlen
tovább élő részlet egy nyomtalanul eltűnt életből, egy nagy tehetség és egy tartós
barátság összegzője, a festésben elmerült figyelmes és szelíd pillantásának és
szomorú, szép, zömök kezének felidézője; tetszetős zsúfoltság, a hívek
ajándékainak összevisszasága, mely mindenhová követte a ház asszonyát, s
végül olyan bélyeggé és állandóvá vált, mint egy jellemvonás, mint sorsunk egy
vonala; virágcsokrok, csokoládésskatulyák áradata, mely itt is, ott is ugyanúgy
elburjánzott mindig egyazon virágzás szerint; egyedi és felesleges tárgyak furcsa
beékelődése, melyeket mintha csak az imént vettünk volna ki a dobozból,
amelyben kaptuk őket, s melyek világéletükben megmaradnak annak, amik
kezdetben voltak, újévi ajándéknak; végül mindazon tárgyak, amelyeket nem
tudnánk elkülöníteni a többiektől, de Brichot-nak, a Verdurin-estélyek régi
törzsvendégének szemében olyan patinájuk volt, a dolgoknak az a bársonyos
fénye ragyogta be őket – egyfajta mélységet adva nekik –, amelyet megtetéz
szellemi képmásuk; ez a szerteszórt sok minden mintha megannyi zengő
billentyűként fakadt volna dalra előtte; szeretett hasonlóságokat, kavargó
emlékfoszlányokat ébresztve fel a szívében, és e foszlányok még ebben a
legújabb szalonban is – melyet mintegy intarziaként ékítettek imitt-amott, ahogy
derült időben a napfény metsz ki egy keretnyit a levegőből – kivágták,
körülhatárolták a bútorokat és a szőnyegeket, valamely párnától egy virágvázáig,
egy ülőpufftól valamilyen illat nyomáig, egy bizonyos megvilágítástól egy
színhatásig formába öntöttek, felelevenítettek, elénk idéztek, életre keltettek egy
jelenséget, mely nem volt más, mint Verdurinék szalonjának eszményi, minden
eddig volt és eljövendő lakásukban benne rejlő alakja.
„Megpróbáljuk – súgta a fülembe Brichot – kedvenc témájára terelni a bárót.
Abban csodálatos.” Egyrészt szerettem volna megkísérelni mindent megtudni
Charlus úrtól, ami Vinteuil kisasszony és barátnője jöttével volt kapcsolatos,
mindazt a tudnivalót, ami miatt úgy határoztam, hogy egyedül hagyom
Albertine-t. Másrészt nem akartam, hogy barátnőm túl sokáig magára maradjon,
nem mintha módja lett volna arra (hiszen nem tudhatta, melyik pillanatban
toppanok be, s ebben az órában, a hozzá érkező látogató vagy az, ha ő megy el
valahová, különben is nagyon feltűnő lett volna), hogy visszaéljen a
távollétemmel, hanem azért, hogy túlságosan hosszúnak ne találja ezt a
távollétet. Így hát azt mondtam Brichot-nak és Charlus úrnak, hogy nem tartok
sokáig velük. „Azért jöjjön csak” – mondta erre a báró, akinek társasági izgalmi
állapota kezdett alábbhagyni, de akit ugyanaz a belső kényszer hajtott a társalgás
folytatására, elnyújtására, amelyet Guermantes nagyhercegnén hasonlóképpen
megfigyeltem, s amely – bár erre a családra különösen jellemző volt – általában
jellemző mindazokra, akiknek intelligenciája nem talál egyéb teret a
megnyilvánulásra, mint a társalgást, azaz a megnyilvánulás tökéletlen formáját, s
akik ezért akár többórányi együttlét után is kielégítetlenek maradnak, és egyre
követelőzőbben akaszkodnak az elcsigázott beszélgetőtársra, akitől – tévesen –
olyasfajta kielégülést várnak, amelyet a társasági gyönyörök képtelenek
megadni. „Jöjjön csak” – mondta újra. „Íme elérkeztünk az estélyek kellemes
pillanatához, ahhoz a pillanathoz, amikor a vendégek már elmentek, Dona
Sol[868] órájához; reménykedjünk, hogy ez a mostani kevésbé szomorú véget ér.
Önnek sajnos sürgős dolga van, minden valószínűség szerint olyasmit kell
sürgősen megtennie, amit jobb lenne nem megtenni. Mindig mindenki siet, s már
tovább is indul, amikor érkeznie kellene. Most gyűltünk össze, mint Couture[869]
filozófusai, ez lenne az az idő, amikor végig kellene gondolnunk az estélyt, meg
kellene fogalmaznunk azt, amit a katonai nyelvben a hadműveletek kritikájának
hívnak. Megkérhetnénk Verdurinnét, hogy hozasson valami szerény vacsorát, de
gondosan elkerülnénk, hogy őt is meghívjuk, Charlie-t pedig – hogy még mindig
az Hernaninál maradjunk – rávennénk, játssza el még egyszer, csakis nekünk a
fenséges adagiót. Az az adagio, az aztán elég szép! De hol van az ifjú
hegedűművész? Mégiscsak szeretnék gratulálni neki, ez az ellágyulások és az
ölelkezések pillanata, ismerje el, Brichot, hogy istenien játszottak, különösen
Morel. Észrevette azt a pillanatot, amikor a hajfürt kibomlik? Ó! Hát akkor
semmit nem látott, drágám! Olyan fiszt hallottunk, hogy Enescu, Capet és
Thibaud[870] belesárgult volna az irigységbe; én ugyan nagyon higgadt természet
vagyok, de bevallom, erre a hangra úgy összeszorult a szívem, hogy nagy
nehezen tartottam vissza a zokogásomat. Az egész terem zihált; drága Brichot-m
– kiáltott fel a báró kegyetlenül megrázva az egyetemi tanár karját –, valami
fenséges volt! Csak az ifjú Charlie maradt mozdulatlan, akár a kő, még az sem
látszott, hogy lélegzik, olyan volt, mint az élettelen világ jelenségei, amelyekről
Théodore Rousseau[871] azt mondja: gondolatokat ébresztenek, de nem
gondolkodnak. S ekkor egyszerre – kiáltott fel Charlus úr elragadtatottan, mint
valami színházi trükköt utánozva –, ekkor... a Hajfürt! Közben pedig – az allegro
vivace kecses kis kontratánca. Tudják, ez a fürt a reveláció jele volt még a
legkorlátoltabbaknak is. Taormina hercegnő, aki mindaddig süketen ült – mert
nincs rosszabb süket annál, akinek van füle, de nem azért, hogy halljon vele –,
Taormina hercegnő a csodatévő hajfürt evidenciájából értette meg, hogy zenét és
nem pókert játszanak. Ó! Ez aztán valóban ünnepi pillanat volt!” „Bocsásson
meg, amiért félbeszakítom – mondtam Charlus úrnak, hogy visszatérítsem az
engem érdeklő tárgyhoz –, ön azt mondta, hogy a szerző lánya is hivatalos ide.
Engem nagyon érdekelt volna, ha eljön. Biztos abban, hogy idevárták?” „Ó, nem
is tudom.” Charlus úr válaszával, talán akaratlanul, annak az egyetemes
parancsnak engedelmeskedett, melynek értelmében a féltékenyeknek nem
szolgáltatunk információkat – akár azért, hogy még ha utáljuk is, lovagiasan „jó
cimborának” mutatkozzunk az előtt a nő előtt, aki a féltékenység okozója, akár e
nő iránti gonoszságból, mert megérezzük, hogy a féltékenység csak megkettőzi a
szerelmet, akár pedig azért, mert kényszert érzünk, hogy kellemetlenkedjünk, s
ezért a férfiak nagy többségének megmondjuk az igazat, a féltékenyek elől
azonban elhallgatjuk, mivel a nem tudás fokozza kínszenvedéseiket, legalábbis
ők így képzelik; és ha fájdalmat akarunk okozni másoknak, azt tesszük, amit ők
maguk, talán tévesen, a legfájdalmasabbnak hisznek. „Tudja – folytatta a báró –,
ez kicsit a nagyotmondások háza, aranyos emberek vannak itt, de azért
hajlamosak mindenféle-fajta hírességeket idecsábítani. Ám úgy látom, nem érzi
jól magát, s még megfázik ebben a nedves helyiségben” – mondta, egy széket
húzva mellém. „Hiszen ön nem egészséges, vigyáznia kell magára, megyek és
idehozom a kabátját. Nem, ne ön menjen érte, még eltéved, és meghűl! Lám, így
követünk el mindenféle óvatlanságot, pedig nem gyerek már, egy ilyen öreg
mámika kellene önnek, mint én, aki gondját viselné.” „Ne fáradjon, báró, majd
megyek én” – mondta Brichot, és már indult is; talán nem volt egészen tisztában
azzal a nagyon is valódi barátsággal, amellyel Charlus úr viseltetett irántam, sem
a keresetlenség, az odaadás elbűvölő enyhüléseinek pillanataival, melyek a báró
nagyzási és üldöztetési őrjöngésének rohamaiba vegyültek, s attól tartott, hogy
Charlus úr, akit Verdurinné mint foglyot bízott éberségére, felöltőm kikérése
ürügyén egyszerűen Morelhez próbált volna csatlakozni, s ezzel meghiúsította
volna a Nagyasszony tervét.
Ezenközben Ski a zongorához ült, noha senki sem kérte, hogy odaüljön, derűs
szemöldökráncolással távolba meresztette a tekintetét és könnyedén elfintorította
a száját (úgy vélte, ez a művészi arckifejezés), így kérlelte Morelt, játsszék
valamit Bizet[872]-től. „Hogyan, ön nem szereti Bizet muzsikájának ezt a kölykös
részét? De drrrrágám – mondta a rá jellemző görgetett r-rel –, hiszen elrragadó
zene!” Morel, aki nem szerette Bizet-t, hevesen hangot is adott e véleményének,
mire Ski (mivel a kis klán első nemzedékében, bármily hihetetlen is, szellemes
férfinak számított) úgy tett, mint aki paradoxnak találja a hegedűs éles bírálatát,
és felnevetett. Nevetése nem a dohányos fuldoklása volt, mint Verdurin úré. Ski
előbb finomkodó képet vágott, majd egyetlen nevető hang szakadt ki belőle,
mintegy akarata ellenére, olyan, mint a harangok első zendülése, majd csend
következett, mialatt a finom tekintet mintha elmélyülten vizsgálta volna az imént
elhangzott élcet, majd a második nevetés-harang zendült fel, s hamarosan
valóságos nevető angeluszként szólt már.
Sajnálatomat fejeztem ki a bárónak, amiért Brichot úr most miattam kénytelen
fáradni. „Ugyan, dehogy, igazán örömmel teszi, nagyon szereti önt, mi
mindnyájan nagyon szeretjük önt. Valamelyik nap is azt mondtuk: mostanában
már nem is látni, teljesen bezárkózik! Ez a Brichot amúgy is olyan derék ember”
– folytatta Charlus úr, aki látván, mennyi érzéssel és milyen nyíltan beszél vele
az erkölcstan professzora, nyilván nem sejtette, hogy amikor nincsen jelen, a
professzor bizony fesztelenül gúnyolódik rajta. „Nagyon értékes férfiú, hatalmas
tudása van, de ettől nem savanyodott be, nem lett belőle könyvmoly, mint sok
kollégájából, akik csak úgy bűzlenek a tintától. Annyira széles látókörű, annyira
toleráns maradt, hogy az ritka a hasonszőrűek között. Néha, amikor látjuk,
milyen mélyen érti az életet, milyen pontosan azt adja meg mindenkinek, amit az
megérdemel, elgondolkodunk, vajon a Sorbonne egy szimpla kis professzora,
egy hajdani középiskolai tanár hol tanulhatta mindezt? Magam is csodálkozom a
dolgon.” Én még inkább csodálkoztam annak láttán, hogy Brichot társalgása –
melyet Guermantes nagyhercegné legkevésbé kifinomult vendége is ostobának,
nehézkesnek talált volna – mindannyiunk közül a legfinnyásabb természetűnek,
Charlus úrnak – tetszik. Bár ehhez a végeredményhez sokféle hatásnak kellett
találkoznia, így azoknak is, amelyek következtében Swann egyrészt oly sokáig
jól érezte magát a kis klánban, amikor szerelmes volt Odette-be, másrészt attól
fogva, hogy megnősült, kellemesnek találta Bontemps-nét, aki úgy tett, mintha
imádná a Swann-házaspárt, folyton feljárt az asszonyhoz, élvezettel hallgatta a
férj történeteit, s ugyanakkor lenézéssel beszélt mindkettőjükről. Akárcsak az
író, aki nem a legeszesebb férfit kiáltja ki a legokosabbnak, hanem az
élvhajhászt, aki merész és toleráns gondolatot fogalmazott meg a férfi nő iránti
szenvedélyéről, s emiatt az író és kékharisnya szeretője egybehangzóan vallja,
hogy valamennyi látogatójuk közül még mindig ez a szerelmi tudományokban
járatos vén gavallér a legkevésbé ostoba, úgy Charlus úr is minden más
barátjánál eszesebbnek találta Brichot-t, aki nem csak Morellel volt kedves,
hanem olyan szövegeket is merített a görög filozófusok, a latin költők, a keleti
mesemondók műveiből, melyek különös és bűbájos florilégiummal ékítették a
báró hajlamát. Charlus úr abba a korba ért, amelyben egy Victor Hugo
legszívesebben Vaucqerie[873]-kkel és Meurice[874]-ekkel veszi körül magát.
Mindenkinél jobban szerette azokat, akik elfogadták az ő életszemléletét.
„Gyakran találkozunk” – folytatta sipító és pattogó hangon anélkül, hogy ajka
mozgásán kívül bármi megrezdítette volna súlyos, púderezett maszkját, melyre
alábocsátotta kenetteljes szemhéját. „Be-bejárok az óráira, a Quartier Latin
légköre engem is megváltoztat, szorgos, gondolkodó legénykék vesznek körül,
polgárfiúk, akik intelligensebbek, műveltebbek, mint amilyenek egy másfajta
közegben az én iskolatársaim voltak. Más ez, és ön valószínűleg jobban ismeri,
mint én: csupa fiatal polgárember” – mondta az utolsó szót külön ejtve, a p-nek
sokszoros nyomatékot adva, a szónokláshoz szokott jellegzetes hangsúllyal,
kifejezve, hogy mennyire kedvét leli a gondolatárnyalatokban, s talán azért is,
hogy ne kelljen megtagadnia magától annak a gyönyörűségét, hogy némi
orcátlanságot engedélyez magának velem szemben. Ez azonban semmivel sem
csökkentette azt a nagy és szeretetteli szánalmat, amelyet Charlus úr ébresztett
bennem (amióta Verdurinné felfedte előttem szándékát), csupán mulattatott, s
még olyan körülmények között sem sértett volna, amikor nem éreztem volna
ennyi rokonszenvet iránta. Nagymamától örökölten oly mértékben hiányzott
belőlem a hiúság, hogy az már-már a méltóság hiányára vallott. Kétségtelen
azonban, hogy nemigen tudatosítottam magamban a dolgot, és mivel
középiskolás korom óta folyton azt hallottam legtöbbre becsült iskolatársaimtól,
hogy nem szenvedhetik, ha nem kapják meg az illő tiszteletet, nem bocsátják
meg, ha valaki udvariatlan velük, végül szavaimban és tetteimben is egyfajta
felvett természetet alakítottam ki, amely meglehetősen dölyfös volt. Annak
számíthatott, mert – nem lévén félős – könnyen keveredtem párbajokba,
melyeknek azonban azzal csökkentettem a morális tétjét, hogy jókat
gúnyolódtam rajtuk, s így könnyen meggyőztem környezetemet e párbajok
nevetségességéről. De bármennyire elfojtjuk is alaptermészetünket – mégiscsak
bennünk lakik. Így esik meg néha, hogy amikor egy lángelme új remekművét
olvassuk, örömmel leljük fel benne mindazon gondolatainkat, melyeket
lenéztünk, magunkba fojtott vidámságunkat és szomorúságunkat, megvetett
érzelmeink egész világát, melynek a könyv, amelyben rájuk ismertünk,
váratlanul megtanít az értékére. Élettapasztalatom végül rávezetett, hogy
helytelen dolog megértően mosolyogni és nem haragudni olyankor, amikor
valaki gúnyolódik velem. De a hiúság és a harag e hiánya továbbra is életem
eredendő sajátja maradt, még ha nem adtam is ennek immár semmi jelét –
olyannyira, hogy egészen megfeledkeztem arról, hogy ezzel a hiánnyal élek.
Egészen más forrásból tudott csak felbuzogni bennem a harag és a gonoszság,
mely dührohamokban tört rám. Ráadásul az igazságérzet merőben ismeretlen
volt számomra, ami az erkölcsi érzék teljes hiányára vallott. Szívvel-lélekkel a
gyengébb és az elesett mellé álltam. Semmiféle véleményt nem alkottam arról,
hogy miféle szerepet játszik a jó és a rossz Morel és Charlus úr viszonyában, de
annak a fájdalomnak a gondolatát, amelyet Charlus úr számára eszeltek ki,
elviselhetetlennek éreztem. Szerettem volna figyelmeztetni a bárót, nem tudtam,
hogyan fogjak hozzá. „Ennek a dolgos kis világnak a látványa nagyon is kedvére
való a magamfajta vén salabakternek. No persze, nem ismerem őket közelebbről
– folytatta tartózkodó mozdulattal felemelve a kezét, hogy azt ne higgyem,
dicsekszik, hogy tisztaságát bizonyítsa, és hogy a diákokat gyanúba ne keverje –,
de nagyon udvarias fiúk, nemegyszer még helyet is fenntartanak nekem mint
igen idős úrnak. De bizony, drágám, ne ellenkezzen, negyven is elmúltam már” –
mondta a báró, aki betöltötte a hatvanat. „Egy kissé meleg van abban az
előadóteremben, ahol Brichot tanít, de az óra mindig érdekes.” Jóllehet a báró
szívesebben vegyült el az iskolák fiatal népe között, sőt azt sem bánta, ha
lökdösik, Brichot, hogy a hosszú várakozástól megkímélje, egyszer-egyszer vele
együtt ment be a terembe. Hiába volt a professzor otthon a Sorbonne-on, abban a
percben, amikor az ifjúság rajongott mestereként az előadóterem felé tartott, nem
tudott leküzdeni magában némi félénkséget, s bármennyire szerette volna
kihasználni ezt a pillanatot, melyben oly fontosnak érezte magát, hogy előzékeny
lehessen Charlusszel, kissé zavarban volt; hogy a pedellus beengedje, mesterkélt
hangon, fontoskodó képpel szólt Charlus úrnak: „Jöjjön csak velem, báró, majd
találunk önnek helyet”, s többé ügyet sem vetve rá, derűs léptekkel, egyedül
lódult neki a folyosónak színre lépése előtt. Két oldalról a fiatal tanárok kettős
sövénye hajlongott felé; Brichot szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy
nem pózol ezek előtt a fiatalemberek előtt, akiknek szemében, tudta, nagy
tekintélynek számít, s ugyanakkor ezernyi kacsintással, ezer leereszkedő
biccentéssel ostromolta őket, melyek hála a nagy műgondnak, mellyel arra
ügyelt, hogy marcona és derék francia hadfinak mutatkozzék, egyfajta baráti
bátorítás jellegét kapták, egy zsémbes öreg harcos sursum cordájáét[875], amint
így szól: „Az istókját neki, mi aztán tudjuk, hogy kell helytállni!” Majd felzúgott
a diákok tapsa. Brichot néha felhasználta az efféle alkalmakat, amikor Charlus úr
is jelen volt az előadásán, hogy örömöt szerezzen, mintegy szívességet tegyen.
Azt mondta valamelyik rokonának vagy egy polgári sorból való barátjának: „Ha
a feleségét vagy a lányát netán érdekelné, előre szólok, hogy Charlus báró,
Agrigente hercege, a Condék leszármazottja is ott lesz az előadásomon. Egy
gyermek számára emlékezetes élmény lehet arisztokráciánk egyik utolsó sarját,
fajtájának jellegzetes képviselőjét látni. Ha eljönnek a hölgyek, mindjárt
ráismernek arról, hogy a katedrám mellett ül. Egyébként ő ül majd ott egyedül,
egy testes, ősz hajú, fekete bajszú férfi, vitézségi éremmel.” „Ó! Nagyon
köszönöm” – mondta a családfő. S bármi tennivalója lett volna a feleségének,
hogy Brichot-t meg ne bántsák, erővel is rávette az asszonyt, hogy menjen el
erre a bizonyos előadásra, ahol azután a lányuk, noha szenvedett a melegtől és a
sok embertől, csak úgy falta a szemével a Condék leszármazottját, bár
csodálkozott, hogy nem visel spanyolgallért, és egészen olyan, mint napjaink
férfiai. A báró viszont egyetlen pillantást sem vetett a lányra; bezzeg a diákok
közül nem egy, aki nem tudta, kicsoda Charlus úr, csodálkozott a szívélyességén,
fontoskodó és rideg lett, a báró pedig ábrándokkal és melankóliával telten
távozott. „Bocsásson meg, hogy visszatérek a vesszőparipámhoz – mondtam
gyorsan Charlus úrnak, mert már hallottam Brichot lépteit –, megtenné, hogy
sürgönyt küld nekem, ha tudomására jut, hogy Vinteuil kisasszony vagy a
barátnője esetleg Párizsba jön, és pontosan tudatja velem, mettől meddig
tartózkodnak itt, anélkül, hogy bárkinek megemlítené, hogy erre kértem?”
Egyáltalán nem hittem már, hogy a Vinteuil-lány valóban eljön, de így akartam
óvintézkedéseket tenni a jövőt illetően. „Igen, a maga kedvéért megteszem.
Először is azért, mert nagy hálával tartozom magának. Azzal, hogy hajdan nem
fogadta el, amit felajánlottam, a maga kárára ugyan, de hatalmas szolgálatot tett
nekem, meghagyta a szabadságomat. Igaz, más módon lemondtam róla –
folytatta mélabús hangon, melyen átütött a vágy, hogy szeretné kiönteni a szívét
–, s amit a legfontosabbnak tartok, a körülmények egész láncolata van ebben a
dologban, amelyet ön elmulasztott a maga javára fordítani, talán azért, mert a
sors figyelmeztette abban a bizonyos percben, hogy ne keresztezze az utamat.
Hiszen mindig így van: »ember tervez, Isten végez«. Ki tudja? Ha aznap, amikor
együtt jöttünk el Villeparisis márkiztól, igent mondott volna, jó néhány dolog,
ami azóta történt, talán nem következett volna be.” Zavaromban eltereltem a
beszélgetést, és Villeparisis márkiz nevébe kapaszkodva kifejeztem
szomorúságomat, melyet a hölgy halálhíre hallatán éreztem. „Ó, igen” –
mormogta szárazon Charlus úr a lehető legarcátlanabb hangon, úgy véve
tudomásul részvétnyilvánításomat, mint aki egy percig sem hisz az
őszinteségében. Mindenesetre látván, hogy a téma nem okoz neki fájdalmat,
szerettem volna megtudni a bárótól, mint minden szempontból illetékes
személytől, miért tartotta magától annyira távol a márkizt az arisztokrata
társaság. Charlus úr nem csupán nem segített ennek a kis társasági problémának
a megoldásában, de úgy látszott, nincs is tudomása a dologról. Ekkor értettem
meg, hogy De Villeparisis asszony társadalmi pozíciója, mely a későbbiekben
igen előkelőnek tűnt az utókor szemében, sőt a tudatlan polgári származéknak
már a hölgy életében is, hasonlóan előkelőnek látszott a társaság másik
pólusának, vagyis azoknak a szemében is, akikkel De Villeparisis asszony
érintkezett, azaz a Guermantes-okéban. A nagynénjük volt, és ők főként a
származást tekintették, a házassági kapcsolatokat, a család befolyásának
megőrzését valamely sógornő révén. Nem annyira társasági, mint családi
szemszögből látták mindezt. E családi aspektus pedig De Villeparisis asszony
esetében ragyogóbb volt, mintsem hittem volna. Erősen meglepődtem, amikor
megtudtam, hogy a Villeparisis felvett név. De van más példa is arra, hogy
előkelő hölgyek rangon aluli házasságot kötöttek, és megőrizték kivételes
helyzetüket. Charlus úr először azt tudatta velem, hogy De Villeparisis márkiz a
híres-nevezetes *** nagyhercegnő unokahúga, a júliusi monarchia korabeli
arisztokrácia felső köreinek leghíresebb személyiségéé, aki azonban nem akart
megjelenni a kalapos királynál és családjánál. Annyira szerettem volna többet
hallani erről a nagyhercegnőről! És Villeparisis márkiz, a jóságos De Villeparisis
asszony, akinek az arcában én a polgárt láttam, De Villeparisis asszony, aki annyi
ajándékot küldött nekem, és akit oly könnyen meglátogathattam volna akár
mindennap, De Villeparisis asszony ennek a nagyhercegnőnek az unokahúga
volt, nála nevelkedett, ő nevelte fel a ***-palotában. „A nagyhercegnő
megkérdezte Doudeauville nagyherceget[876] – mondta Charlus úr, a három
lánytestvérről mesélve – »Melyik tetszik önnek legjobban a három lány közül?«
És amikor Doudeauville azt mondta: »Villeparisis márkiz«, *** nagyhercegnő
azt felelte: »Disznó!« A nagyhercegnő ugyanis nagyon szellemes asszony volt –
mondta Charlus úr a Guermantes-családban szokásos súlyt és hanglejtést adva a
szónak. Azon, hogy ezt a választ oly „szellemesnek” találta, nem lepődtem meg
különösebben, mivel számos más alkalommal tapasztaltam azt a centrifugális,
tagadhatatlan hajlamot, amely arra ösztönzi a mások szellemességét élvezőket,
hogy lemondjanak arról a fajta igényességről, amellyel a sajátjukat ítélnék meg,
és hogy arra figyeljenek fel, olyasmit őrizgessenek emlékezetükben, amit ők
maguk méltatlannak tartanának kieszelni.
„No, ebbe meg mi ütött? Hát nem az én felöltőmet hozza?” – mondta a báró,
mikor meglátta, hogy Brichot ily hosszas keresgélés után csakugyan erre az
eredményre jutott. „Jobban tettem volna, ha én magam megyek érte. No
mindegy, terítse csak a vállára! Tudja-e, drágám, hogy ez igencsak
kompromittáló, olyan, mint közös pohárból inni, mostantól tudni fogom, mi jár
az eszében. De nem, ne így, nézzenek oda, hagyja, hogy én csináljam” – s
miközben rám adta a felöltőjét, elsimította a vállamon, megigazgatta a nyakát,
felhajtotta a gallérját, a kezével súrolta az államat, s mindjárt elnézést is kért:
„Az ő korában nem tud felöltözni, úgy kell szépen kicsinosítgatni; pályát
tévesztett ember vagyok, Brichot, én dadának születtem.” Már indultam volna,
de mivel Charlus úr kinyilvánította szándékát, hogy megkeresi Morelt, Brichot
mindkettőnket visszatartott. Különben az a biztos tudat, hogy Albertine-t otthon
találom, felért a délutánival, amikor biztos lehettem abban, hogy Albertine
hazajön a Trocadéróból, s éppoly kevéssé türelmetlenül vártam barátnőm
viszontlátását, mint akkor, amikor korábban a zongorához ültem, miután
Françoise telefonált. Ez a nyugalom tette lehetővé, hogy valahányszor csak e
mostani beszélgetésünk során felkerekedtem volna, végül mindig engedtem
Brichot marasztalásának, aki attól tartott, hogy ha én távozom, Charlus sem
marad vele addig, ameddig Verdurinné értünk jön. „Ugyan – mondta a bárónak
–, maradjon egy kicsit velünk, majd később kerít sort arra a testvéri csókra” – s
Brichot rám meresztette csaknem halott szemét, melynek a számos műtét,
amelyen átesett, visszaadott ugyan némi életet, de annyi mozgékonyság mégsem
volt már benne, amennyi egy gonosz oldalpillantáshoz elegendő lett volna. „Még
hogy testvéri csók, hát nem ostoba?!” – kiáltott fel a báró éles és elragadtatott
hangon. „Mondom, drágám, hogy mindig díjkiosztó ünnepségre képzeli magát,
folyton csak a kis diákjairól ábrándozik. Azon töprengek, nem hál-e velük.”
„Szóval ön Vinteuil kisasszonnyal szeretne találkozni?” – kérdezte Brichot, aki
meghallotta beszélgetésünk végét. „Megígérem, értesítem, ha jön, én úgyis
megtudom majd Verdurinnétől” – tette hozzá, mert bizonyára előre látta, hogy a
bárót erősen fenyegeti az azonnali kiűzetés a kis klánból. „Nocsak, hát maga azt
hiszi, én nem vagyok annyira jóban Verdurinnével, mint maga – mondta Charlus
úr –, hogy tudomást szerezhessek ezeknek a hírhedt perszónáknak az
érkezéséről? Tudja, hogy mindenki ismeri őket, mint a rossz pénzt. Verdurinné
hibát követ el, amikor ideengedi őket, az effélék csak kétes hírű társaságokba
valók. Rémes alakokkal barátkoznak, és állítólag förtelmes helyeken
találkozgatnak.” Szenvedésem minden egyes szóra új szenvedéssel tetéződött, új
alakot öltött. Amikor pedig Albertine némely – nyomban elfojtott – türelmetlen
gesztusa ötlött fel bennem, hirtelen belém hasított a rémület, hogy barátnőm
netán már ki is tervelte elhagyásomat. Ez a gyanú még elkerülhetetlenül
szükségesebbé tette közös életünk meghosszabbítását, amíg újra meg nem leltem
nyugalmamat. S hogy Albertine fejében meg ne forduljon annak gondolata – ha
ugyan gondol ilyesmire –, hogy elébe vág szakítási tervemnek, hogy tehát addig
is, míg ezt a tervet fájdalommentesen meg nem valósíthatom, könnyebbnek
éreztessem a láncait, azt véltem a legügyesebbnek (s ebben talán Charlus úr
jelenléte fertőzött meg oly szívesen játszott komédiáinak emlékeivel), ha
elhitetem vele, hogy én szándékozom őt elhagyni, és amint hazaérek,
búcsújelenetet, szakítást színlelek. „Hát persze, hogy nem hiszem, hogy jobb
barátságban vagyok Verdurinnével, mint ön” – jelentette ki Brichot jól
megnyomva szavait, mert attól tartott, gyanút ébresztett a báróban. S mivel látta,
hogy távozni készülök, a beígért szórakozás csalijával akart visszatartani: „Van
azonban valami, amire, úgy látom, a báró nem gondolt, amikor ennek a két
hölgynek a híréről beszélt, mégpedig az, hogy vannak igen rossz hírű személyek,
akik erre nem szolgáltak rá. Így például a múltbéli dolgoknak abban a
feljegyzésre méltó sorozatában, amelyet én csak párhuzamos történelemnek
nevezek, egészen biztosan szép számmal találunk téves bírói ítéletet, és a
krónikák jó néhány olyan letartóztatásról és ítéletről tudnak, amely szodómia
miatt sújtott kiváló férfiakat, akik teljességgel ártatlanok voltak ebben a
dologban. A friss keletű felfedezés Michelangelónak egy nő iránti nagy
szerelméről[877] olyan új tény, amelynek alapján X. Leó[878] barátja
megérdemelné a posztumusz perújrafelvételt. Ezt a Michelangelo-ügyet mintha
csak arra teremtették volna, hogy a sznobok szenvedélyét felkorbácsolja, és
mozgósítsa a Viliette rosszfiúit[879] akkor, amikor egy másik ügy, amelyben az
anarchia jeleskedett, és amely derék műkedvelőink divatos bűnévé vált, de
amelyet nem szabad fennhangon megneveznünk, nehogy vitát szítson, elült
már.” Amióta Brichot a férfiak híréről kezdett beszélni, Charlus úr arcán
leplezetlenül úrrá lett a türelmetlenség ama sajátos fajtája, amelyet a katonai
vagy az orvosszakértőn látunk, ha a tárgyról mit sem tudó társasági emberek
kezdenek ostobaságokat mondani a stratégia vagy a gyógyítás kérdéseiről. „Egy
szót sem ért abból, amiről beszél” – mondta végül Brichot-nak. „Idézzen nekem
egyetlen meg nem érdemelt rossz hírnevet. Neveket mondjon! Igenis ismerem
mindet – vágott vissza ellentmondást nem tűrőn Charlus úr Brichot félénk
közbeszólására –, azokat, akik réges-rég kíváncsiságból csinálták vagy egy
elhunyt baráthoz kötődő egyszeri érzésként, és azokat is, akik attól tartanak,
máris túl messzire mentek, és ha egy férfi szépségéről beszélnek előttük, azt
felelik, hogy ez nekik kínaiul van, hogy éppúgy nem tudnak különbséget tenni
egy szép és egy rút férfi között, mint ahogy két autómotor között sem, hiszen
fogalmuk sincsen a mechanikáról. Mese habbal. No istenkém, persze nem azt
akarom mondani, hogy a rossz hírnév (vagy az, amit így szokás hívni), azaz a
megalapozatlanul rossz hírnév teljességgel elképzelhetetlen lenne. De annyira
kivételes, annyira ritka, hogy gyakorlatilag nem létezik. Mindazonáltal én, aki
kíváncsi, fürkész szellem vagyok, ismertem ilyen eseteket, méghozzá olyanokat,
amelyek nem légből kapottak. Igen, életem során két efféle megalapozatlan
hírhedtséggel találkoztam (találkoztam – a szó tudományos értelmében, mert én
nem érem be holmi hangzatos szavakkal). Az ilyen esetek legtöbbször a nevek
hasonlóságán alapszanak, vagy bizonyos külsőségeken, például a
túlékszerezettségen, amit a hozzá nem értők feltétlenül jellemzőnek vélnek arra,
amiről maga beszél, mint ahogy azt is hiszik, hogy egy paraszt két szót nem
mondhat anélkül, hogy hozzá ne tenne egy »az istállóját«-ot, egy angol pedig
egy-egy »goddam«-ot. Ez a bulvárszínházak kelléktára.”
Charlus úr igencsak meglepett, amikor a ferde hajlamúak között említette a
„színésznő barátját” is, akivel Balbecben találkoztam, és aki a négy barát kis
társaságának feje volt. „No és akkor a színésznő?” „A nő alibinek kell neki,
amúgy pedig viszonya is van vele, talán még inkább, mint a férfiakkal, akikkel
semmiféle viszonya nincsen.”„És a három másikkal?” „Ugyan, szó sincs
ilyesmiről! Egyáltalán nem ezért barátok! Kettő közülük csakis a nőknek él. A
harmadik olyan, de nem biztos a barátjában, és mindenesetre mind a kettő
titkolja a maga dolgát a másik előtt. Meglepő módon pedig ezek az alaptalan
hírhedtségek a leginkább megingathatatlanok a nyilvánosság szerint. Maga is,
Brichot, tűzbe tenné a kezét ezért vagy azért a férfiért, aki bejáratos ide, és akit a
jól tájékozottak úgy ismernek, mint a rossz pénzt, maga is elhiszi, amit egy
közismert férfiról mondanak, aki a tömeg szemében ennek a hajlamnak a
megtestesítője, habár kétkrajcárnyi köze nincsen hozzá. Kétkrajcárnyit mondok,
mert ha huszonöt Lajos-arany volna a tét, azt látnánk, hogy az ilyen aprószentek
száma nullára redukálódna. E nélkül pedig a szentek aránya – ha maguk
szentségnek tekintik az ilyet – az általános szabály szerint három vagy négy a
tízhez.” Míg Brichot a férfiakra fordította a hírhedtség kérdését, én mindjárt
visszafordítottam a nőkre, és Albertine-re vonatkoztatva értelmeztem Charlus úr
szavait. Elborzasztott a statisztikája, még akkor is, ha beleszámítottam, hogy
nyilván felnagyította a számokat óhajainak megfelelően és olyan pletykás, talán
hazug és mindenképpen tulajdon vágyuk illúziójában élő emberek beszámolói
alapján, akiknek vágya, Charlus úréval összeadódva, kétségkívül meghamisította
a báró számításait. „Három a tízhez!” – kiáltott fel Brichot. „Ha megfordítanánk
az arányt, én akkor is százszor kevesebb bűnöst feltételeztem volna! Ha pedig ez
a szám valóban annyi, amennyinek ön mondja, báró, s ha ön nem téved, akkor be
kell ismernünk, hogy ön egyike azoknak a ritka tisztánlátóknak, akik olyan
igazságot ismernek fel, amelyet a környezetükben senki sem gyanít. Így volt ez
Barrés[880] esetében, aki olyan felfedezéseket tett a parlamenti korrupciót
illetően, melyek a későbbiekben mind bebizonyosodtak, akárcsak a Leverrier-
bolygó[881] létezése. Verdurinné persze szívesebben emlegetne olyan férfiakat,
akiket én inkább nem nevezek meg, és akik a Hírszerzési Hivatalban, a
Vezérkarban sejtettek meg mindenféle üzelmeket, melyeket hitem szerint a
hazafiúi buzgalom sugallt, de amelyekre magam sem gondoltam volna. A
szabadkőművességről, a németek kémkedéséről, a morfinomániáról Léon
Daudet[882] csodálatos tündérmesét ír napi folytatásokban, majd kiderül, hogy a
tündérmese maga a valóság. Minden harmadik!” – ismételte Brichot döbbenten.
Igazság szerint Charlus úr ferde hajlamúnak taksálta kortársainak túlnyomó
többségét, kivéve mindazonáltal azokat, akikkel viszonya volt, és akiknek esetét,
mivel az némi románccal fűszereződött, összetettebbnek látta. Így találkozunk
szoknyavadászokkal, akik nem hisznek a női tisztességben, s csak annak a nőnek
tulajdonítanak egy keveset, aki szeretőjük lett, és akiről szólva őszintén és
rejtelmes arccal tiltakoznak: „Ó, nem, ön téved, ő nem szajha.” Ezt a váratlan
megbecsülést részben hiúságuk diktálja, melynek jobban hízeleg az a gondolat,
hogy kizárólag nekik volt részük effajta kegyekben, részben hiszékenységük,
mely szívesen bevesz mindent, amit szeretőjük el akar hitetni, részben pedig az
az életérzés, amelynek hatására, amint közelebb kerülünk egyes emberekhez,
életekhez, előzetes címkéink és skatulyáink túlságosan leegyszerűsítőnek
bizonyulnak. „Minden harmadik! No de vigyázzon, báró, ha az utókor elé akarja
tárni ezt a képet, amelyet lefest, könnyen szerencsétlenebbül járhat, mint a
történészek, akiket a jövő majd igazol, mert ezt, az ön által festett képet
hamisnak találhatják. Az utókor csakis a bizonyítékoknak hisz, és szeretne majd
bepillantani az ön aktáiba. Márpedig, mivel nincs olyan dokumentum, amely
hitelesíthetné az effajta kollektív jelenségeket, melyeket kizárólagos ismerőiknek
nagyon is érdekük a homályban hagyni, a széplelkek tábora ugyancsak
zúgolódna, s önt egyszerűen rágalmazónak vagy bolondnak minősítené. S azok
után, hogy ön az előkelőség versenyében elérte mindazt, amit csak lehet, és a
fejedelmi címet is ezen a földön, a síron túl a kigolyóztatás szomorúsága lenne
osztályrésze. Ez pedig nem éri meg a fáradságot, amint azt, Isten bocsássa meg,
derék Bossuet[883]-nk mondaná.” „Én nem a történelemnek dolgozom – felelte
Charlus úr –, elég nekem az élet, épp elég érdekes az is, ahogy a szegény Swann
szokta volt mondani.” „Hogyan? Ön ismerte Swannt, báró, hiszen ezt nem is
tudtam. Ő is olyanféle volt?” – kérdezte Brichot aggódva. „Nézzenek oda,
milyen alpári! Hát azt hiszi, hogy én csak efféle férfiakat ismerek? Ó, nem, nem
hiszem” – mondta Charlus úr lehunyt pillával, mint aki megkísérli mérlegelni a
dolgot. Majd azt gondolva, hogy mivel Swannról van szó, akinek szögesen
ellentétes hajlama mindig is közismert volt, egy fél beismerés mit sem árthat
annak, akiről szó van, annak pedig, aki sugalmazás formájában mintegy elejti,
csak hízeleghet: „Nem mondom, régen a kollégiumban, egyszer, véletlenül...” –
mondta, szinte akarata ellenére, mintha fennhangon gondolkozna, majd, mint aki
magához tér: „De ennek kétszáz éve már, ugyan hogy is emlékezhetnék rá?
Maga bolondot csinál belőlem” – fejezte be kacagva. „Csinosnak mindenesetre
nem volt éppen csinos!” – mondta a szörnyen rút Brichot, aki jóvágásúnak hitte
magát, és könnyen minősített csúfnak másokat. „Ugyan, hallgasson – szólt a
báró –, nem tudja, mit beszél; Swann bőre akkoriban olyan hamvas volt, akár az
őszibarack, és – tette hozzá szótagonként változó hangon – olyan szép volt, mint
valami kis Ámor. Különben később is elbűvölő maradt. Bolondultak érte a nők.”
„No és a feleségét is ismerte?” „Hát hogyne, hiszen az én révemen ismerte meg.
Egy este elbűvölőnek találtam a hölgyet, amikor félig-meddig nadrágszerepben
Miss Sacripant[884]-t játszotta; klubtársakkal voltunk, és mindegyikünk felvitt
magához egy-egy nőt, s noha nekem egyébhez sem volt kedvem, mint alváshoz,
a rossz nyelvek – mert a társaság rémesen gonosz – azt állították, hogy együtt
háltam Odette-tel. Csakhogy ő kihasználta a dolgot, és rám akaszkodott, én
pedig azt hittem, megszabadulok tőle, ha bemutatom Swann-nak. Attól a naptól
fogva a nő le nem szállt rólam, s mivel azt sem tudta, mi fán terem a helyesírás,
én írtam a leveleit. Később az én tisztem lett, hogy sétálni vigyem. Lám,
gyermekem, ilyen, ha valakinek jó híre van, láthatja. Bár erre a jó hírre csak félig
szolgáltam rá. Az a nő rettenetes orgiákat szerveztetett velem ötösben,
hatosban.” És Charlus úr nekiállt, hogy felsorolja Odette egymást váltó szeretőit
(előbb állítólag ezzel volt, később amazzal; mindazon férfiakat, akik közül a
szegény Swann egyről sem szerzett tudomást, mert elvakította a féltékenység és
a szerelem, mellyel hol az esélyeket latolgatta, hol az esküdözésnek hitt, amely
határozottabb, mint a bűnös nő száján kiszaladt önellentmondás, hiszen ez jóval
megfoghatatlanabb, ám jóval sokatmondóbb, és a féltékeny férfi ésszerűbben is
hasznosíthatná, mint azokat az információkat, amelyek, mint azt szeretőjét
nyugtalanítandó hazugul állítja, tudomására jutottak), olyan biztonsággal, mintha
Franciaország királyainak névsorát mondta volna fel. S valóban, a féltékeny
férfi, akárcsak a kortársak, túlságosan közel álló, mit sem tud, és a
házasságtörések krónikája az idegenek előtt rajzolódik ki a történetírás
pontosságával, előttük nyúlik – amúgy közömbös – lajstromokká, amelyek csak
egy másik féltékeny szemében – s én is ilyen voltam – tűnnek szomorúnak, aki
nem tudja megállni, hogy össze ne hasonlítsa a maga esetét azzal, amelyről
éppen hall, és aki azon morfondírozik, hogy vajon azzal a nővel kapcsolatban,
akire ő gyanakszik, nem lehet-e ugyanilyen illusztris névsort összeállítani. De
semmit sem tudhat meg, az ügy olyan, mint valami világméretű összeesküvés,
valami meghurcolás, amiben mindenki könyörtelenül részt vesz, s amelynek
lényege, hogy miközben a nő az egyik férfitól a másikhoz libben, a féltékeny
szeme elé kendőt kötnek, ezt ő szüntelen erőfeszítéssel próbálja letépni, de
sosem jár sikerrel, hiszen mindenki vakságban tartja a boldogtalant: a jó lelkek
jóságból, a gonoszok gonoszságból, a durva lelkek azért, mert kedvelik a komisz
élceket, a jól nevelt lelkek udvariasságból és jólneveltségből, s mindahányan
egy-egy olyan konvenció miatt, amelyet elvnek hívnak. „De megtudta-e Swann
valaha, hogy az asszony önt is kegyeiben részesítette?” „Ugyan, nézzenek oda,
micsoda borzalom! Még hogy elmondtam volna Charles-nak! Hajmeresztő!
Ugyan, drágám, hiszen egyszerűen megölt volna, olyan féltékeny volt, mint egy
oroszlán. Ahogy egyébként Odette-nek sem vallottam be, akinek persze édes
mindegy lett volna, hogy... no, hagyjuk, ne kényszerítsenek arra, hogy
ostobaságokat beszéljek! És az a legszebb az egészben, hogy Odette fogta rá a
revolvert, és lőtt többször is úgy, hogy kis híján engem talált el. Ó, nekem aztán
kijutott a mulatságból ezzel a házaspárral; no és természetesen én voltam
kénytelen Swann segédje lenni D’Osmond[885]-nal szemben, aki soha nem
bocsátott meg nekem. D’Osmond elszerette Odette-et, mire Swann, hogy
vigasztalódjék, Odette húgát választotta szeretőül, vagy legalábbis úgy tett. No
elég, ne akarják, hogy Swann egész históriáját elmeséljem, akkor tíz évig is itt
lehetnénk, tudják, én úgy ismerem az ügyet, mint senki más. Én mutatkoztam
mindenfelé Odette-tel, amikor Charles-t látni sem akarta. Ez pedig annál is
kellemetlenebb volt, mivel van egy igen közeli rokonom, aki a De Crécy nevet
viseli, anélkül persze, hogy a legcsekélyebb alapja volna rá, de aki így sem volt
elragadtatva ettől a dologtól. Odette ugyanis Odette de Crécynek hívatta magát,
és meg is tehette, mivel a férje, akitől csupán különváltan élt, teljességgel
autentikus De Crécy[886] volt, kifogástalan úriember, akit az utolsó fillérjéből is
kiforgatott. De nézzenek oda, ezt csak azért csinálja, hogy beszéltessen, hiszen
láttam önöket együtt a kisvonaton, ön többször is meghívta az illetőt vacsorára
Balbecben. Szegény fickó, bizony rá is lehet szorulva, egészen szűkös kis
járadékból élt, amelyet Swann juttatott neki, és nem sok kételyem van afelől,
hogy a barátom halála óta ezt a pénzt nyilván egyáltalán nem fizetik már. Csak
azt nem értem – fordult hozzám Charlus úr –, hogy ön, aki gyakran feljárt
Charles-hoz, ön nem kívánta az imént, hogy bemutassam a nápolyi királynénak.
Végül is, látom, hogy önt nem érdeklik a személyek mint különlegességek, és ez
mindig meglep olyasvalaki részéről, aki ismerte Swannt, hiszen benne ez a fajta
érdeklődés igencsak fejlett volt, olyannyira, hogy meg nem mondhatom, én
ébresztettem-e fel benne vagy ő bennem. Az ilyesmi éppúgy meglep, mintha
olyasvalakivel találkoznék, aki ismerte Whistlert[887], és fogalma sem volna a jó
ízlésről. Istenkém, persze mindenekelőtt Morelnek fontos, hogy megismerje a
királynét. Különben szenvedélyesen szerette is volna, hiszen páratlanul
intelligens fiú. Kár, hogy őfelsége már elment. De végül is, még a napokban
összehozom őket. Morelnek feltétlenül meg kell őt ismernie. Más akadály nem is
állhatna az ismeretség útjába, mint az, ha a királyné holnapra meghal. Márpedig
minden reményünk megvan arra, hogy ez nem következik be.” Ám ekkor, mivel
még mindig a „minden harmadik” számarány hatása alatt állt, melyet Charlus úr
tárt fel előtte, Brichot – aki azóta sem szakadt el a maga gondolatmenetétől,
olyan nyerseséggel, ami a vádlottat vallomásra ösztökélő vizsgálóbíróéra
emlékeztetett, holott valójában a professzornak abból a vágyából eredt, hogy éles
szeműnek mutatkozzék, no meg zavarából is, amely azért fogta el, mert ilyen
súlyos vádat készül kimondani – komor arccal hirtelen azt kérdezte Charlus
úrtól: „No és Ski nem olyan?” Hogy csodálatot ébresszen állítólagos intuíciós
képessége iránt, Skit választotta ki, mert úgy gondolta, hogy ha tíz ember közül
csak három ártatlan, nem tévedhet nagyot, amikor őt nevezi meg, mivel kissé
bizarrnak látta, tudniillik álmatlanságban szenvedett, parfümözte magát,
egyszóval elütött a normálistól. „Dehogy, szó sincs róla” – kiáltott fel a báró
keserű, dogmatikus és kínos iróniával, „Tévedés, képtelenség, melléfogás, amit
mond! Skit csakis azok tartják olyannak, akik mit sem értenek a dologhoz. Ha
olyan volna, nem látszana rajta ennyire, amivel persze nem bírálni akarom,
hiszen Ski elbűvölő ember, és még valami különös vonzerőt is találok benne.”
„No de mondjon néhány nevet” – mondta újra Brichot kitartóan. Charlus úr
gőgös arccal húzta ki magát. „Ó, drágám, tudja, én az elvontság világában élek,
mindez pusztán transzcendentális szempontból érdekel” – felelte a
fajtájabéliekre jellemző gyanakvó érzékenységgel és a dagályosság
affektálásával, mely társalgásának egyedi stílusjegye volt. „Engem, tudja, csak
az általános törvényszerűségek érdekelnek, úgy beszélek maguknak erről a
dologról, mint a nehézkedés törvényéről.” De az ingerült reakció e percei,
amikor a báró megpróbálta valódi életét titkolni, igencsak rövid ideig tartottak a
folyamatos előrehaladás óráihoz képest, amikor hagyta, hogy megsejtsék ezt az
életet, bosszantó tetszelgéssel kiteregette, mivel a kitárulkozás kényszere
erősebb volt benne, mint a lelepleződéstől való félelem. „Csak annyit akartam
mondani – folytatta –, hogy egy-egy megalapozatlan hírhedtségre száz és száz jó
hírnév jut, melyek nem kevésbé alaptalanok. No persze az olyanok száma, akik
nem szolgáltak rá a hírükre, attól is függ, hogy a fajtájukbéliek elmondására
hagyatkozunk-e vagy a többiekére. És ha igaz is, hogy az utóbbiak rosszindulatát
korlátozza, hogy nagyon nehéz volna elhinniük, hogy olyanok is elkövethetnek
efféle bűnt – mely az ő szemükben legalább annyira rettenetes, mint a lopás vagy
a gyilkosság –, akiket ők gyöngéd, csupaszív embereknek ismernek, az előbbiek
rosszindulatát viszont hihetetlenül felfokozza a vágy, hogy a nekik tetszőket –
hogy is mondjam – elérhetőnek higgyék, vagy az olyanoktól származó
információk, akiket hasonló vágy fűt, vagy végül épp az a tisztes távolság,
amelyben általában tartják őket. Találkoztam egy férfival, akire a társaság
meglehetősen ferde szemmel nézett e hajlama miatt, és aki azt állította, hogy
véleménye szerint a társaság egy bizonyos férfialakjának ugyancsak ilyen
hajlamai vannak. E véleményének egyetlen oka pedig az volt, hogy a szóban
forgó férfi korábban szívélyesen viselkedett vele. Megannyi ok az optimizmusra
– mondta naivan a báró –, amikor a számokat latolgatjuk. Az a hatalmas eltérés
azonban, amely a kívülállók számításai szerinti és a beavatottak számításai
szerinti szám között van, abból a rejtélyességből ered, amellyel ez utóbbiak
veszik körül üzelmeiket azért, hogy így leplezzék őket a többiek elől, akik –
hiszen semmiféle módon nem juthatnak információhoz – a szó szoros
értelmében elképednének, ha csak az igazság egynegyedét megtudnák.” „Akkor
hát a mi korunkban is úgy áll a dolog, mint a görögöknél” – mondta Brichot.
„Ugyan, hogy érti, hogy mint a görögöknél? Azt képzeli, nem tart a dolog azóta
is folyamatosan? Gondoljon csak XIV. Lajos korára: ott van a Monsieur, a kis
Vermandois, Molière, Louis de Baden herceg, Brunswick, Charolais, Boufflers, a
Nagy Condé, De Brissac nagyherceg.”[888] „Álljunk csak meg egy pillanatra:
Monsieur-ről tudtam, Brissacról tudtam Saint-Simontól, Vendôme[889]-ról is
természetesen, és amúgy másokról is szép számmal, de az az átok vén Saint-
Simon gyakran beszél a Nagy Condéról és Louis de Baden hercegről, ám soha
egy szóval sem említi a dolgot.” „Mégiscsak szomorú, hogy nekem kell
megtanítanom a nemzeti történelemre a Sorbonne professzorát. Hiszen ön buta,
drága mesterem, mint a tök.” „Durván beszél, báró, de igaza van. És lássa, mégis
örömöt szerzek önnek. Most jutott eszembe egy korabeli dalocska, amely
franciával hablatyolt latinsággal íródott egy bizonyos viharról, ami akkor lepte
meg a Nagy Condét, amikor éppen a Rhône-on hajózott lefelé barátja, De La
Moussaye márki[890] társaságában. Condé azt mondja:

Carus Amicus Mussaeus,
Ah! Deus bonus! quod tempus!
Receficus, Imbre sumus perituri.

Mire De La Moussaye megnyugtatásul azt felelte neki:

Securae sunt nostra vitae.
Sumus enim Sodomitae,
Igne tantum perituri.
Recefici.[891]

„Visszavonom, amit az imént mondtam – mondta Charlus modoros fejhangon

–, ön a tudomány kútfeje; ugye leírja majd nekem, meg akarom őrizni a családi
archívumban, hiszen a szépapám nagyanyja édestestvére volt a hercegnek.”
„Nos igen, báró, de ami Louis de Baden herceget illeti, nem látok semmiféle
adatot. Egyébként is azt hiszem, hogy a hadtudomány általában...” „Micsoda
ostobaság! Abban az időben Vendôme, Villars, Savoyai Jenő herceg, Conti
herceg,[892] hát még ha az összes tonkini és marokkói hőseinket felsorolnám –
méghozzá az igazán fényesekről és kegyesekről és »új generációsokról«
beszélek –, igencsak meglepném magukat! Ó, tudnék mit mesélni azoknak, akik
azt az új generációt kutatják, amelyik elvetette elődeinek felesleges
bonyodalmait, amint Bourget[893] úr mondja! Van egy kis barátom köztük, akiről
sokat hallani, aki csodálatos dolgokat vitt véghez..., no de nem akarok gonosz
lenni, térjünk vissza a XVII. századhoz; mint tudják, Saint-Simon egyebek
között azt írja D’Huxelles marsallról[894]: »... kéjenc azokban a görögös
bujálkodásokban, melyeknek titkolásával nem sokat fáradt, és fiatal tiszteket
csípett fel, akiket személyes szolgálatába fogadott az igen daliás ifjú lakájok
mellé, s mindezt leplezetlenül a hadsereg és Strasbourg nyilvánossága előtt
tette.« Bizonyára olvasták a leveleket, amelyeket a Madame írt, akit a férfiak
csak »Putana«-ként emlegettek. Ő épp elég világosan szól erről a dologról.” „És
ő aztán igazán tudhatta, olyan férjjel, mint az övé volt.” „Milyen érdekes
személyiség is ez a Madame” – mondta Charlus úr. „Ha a Néni felesége lírai
szintézisét akarnánk megfogalmazni, ő lehetne az. Először is férfias; egy »Néni«
felesége általában férfialkat, ami megkönnyíti a férjnek, hogy gyerekeket
csináljon neki. Azután meg Madame nem szól Monsieur vétkeiről, hanem
folyton más férfiak ugyanilyen vétkeit emlegeti jól értesült személyként, meg a
szokás miatt is, amellyel szívesen lelünk fel mások családjában ugyanolyan
hibákat, mint amilyenektől a magunkéban szenvedünk, hogy ezzel bizonyítsuk
magunknak: nincs a dologban semmi kirívó vagy szégyenletes. Mondtam
maguknak, így megy ez időtlen idők óta. A mi korunk mindazonáltal egészen
kiemelkedő ebből a szempontból. Az imént a XVII. századból hozott példák
dacára, ha üknagyapám, François de La Rochefoucauld[895] napjainkban élne, a
mi korunkról még indokoltabban mondhatná, mint az övéről, no, lássuk csak,
Brichot, segítsen: »Bűnök minden korszakban vannak; de ha egyes személyek,
akiket mindenki ismer, az első századokban bukkantak volna fel, beszélnénk-e
mostanában Heliogabalusz prostitúciójáról?« Ez az »akiket mindenki ismer«
nagyon tetszik nekem. Látom, hogy az én éles elméjű rokonom ugyanúgy
ismerte leghíresebb kortársainak »halandzsáját«, ahogyan én a mostaniakét. De
nem csak arról van szó, hogy manapság több van efféle emberekből. A maiakban
van valami különleges is.” Már láttam, hogy Charlus úr készül elmondani,
milyen irányban fejlődött ez a fajta erkölcsiség. S miközben beszélt, miközben
Brichot is beszélt, egy pillanatra sem távozott tőlem otthonom többé-kevésbé
tudatos képe, ahol Albertine vár, és mindez összekapcsolódott Vinteuil simogató
és bizalmas motívumával. Folyton Albertine-hez tértem vissza, ahogyan majd a
valóságban is vissza kell térnem hozzá nemsokára, mint valami vasgolyóhoz,
amelyhez így vagy úgy hozzá vagyok láncolva, amely nem engedi, hogy
elhagyjam Párizst, s amely miatt, most, amikor a Verdurin-szalonban felidéztem
az otthonomat, nem lelkesítő, bár egyben kicsit szomorú üres térnek éreztem azt,
hanem – akárcsak egy bizonyos estén a balbeci Nagyszállót – azzal a
mozdulatlan, most is ott lévő jelenléttel telítettnek, melyre mindannyiszor
rálelhetek, valahányszor csak kívánom. Volt valami meglehetősen összetetten
kínos abban az állhatatosságban, amellyel Charlus úr újra meg újra visszatért
témájához – melyben egyébként mindig ugyanarra irányuló értelme
tagadhatatlanul mélyre hatolt. Unalmas volt, mint a tudós, aki semmit sem lát a
maga szakterületén kívül; idegesítő, mint a jól értesült, aki hivalkodik a
titkokkal, melyeknek birtokába jutott, és ég a vágytól, hogy kibeszélhesse őket;
ellenszenves, mint azok, akik, amint az ő hibáikról esik szó, kitárulkoznak, és
nem veszik észre, hogy visszatetszést keltenek; kényszeres, mint valami
mániákus, és ellenállhatatlanul óvatlan, mint a bűnös. E jellegzetességek
különben – amelyek bizonyos pillanatokban éppoly feltűnővé váltak, mint az
őrültekre vagy bűnözőkre vallók – némi enyhülést hoztak számomra. Mert
amikor – hogy Albertine-re vonatkoztassam őket – végrehajtottam a szükséges
transzpozíciókat, és amikor felidéztem magamban, miként viselkedett barátnőm
Saint-Loup-val, illetve velem – bármily fájó volt is számomra az egyik és
melankolikus a másik emlék, azt gondoltam, mintha mégis kizárnák az oly
markánsan megmutatkozó torzulást, azt a szükségképpen kizárólagos
specializálódást, ami valósággal áradt Charlus úr társalgásából éppúgy, mint a
személyiségéből. Sajnos azonban éppen ő volt az, aki mindjárt romba is döntötte
a reményt adó okokat úgy, ahogy az imént szolgáltatta őket, azaz tudtán kívül.
„Igen – mondta –, elmúltam már huszonöt éves, és számos dolog megváltozott
körülöttem, nem ismerek már rá sem a társaságra, ahol minden korlát leomlott,
ahol minden előkelőség és illemtudás híján való csürhe ropja a tangót még az én
családomban is, sem a divatra, sem a politikára, sem a művészetre, semmire. De
bevallom, hogy ami még inkább megváltozott, az az, amit a németek
homoszexualitásnak hívnak. Istenkém, az én időmben, ha nem számolunk
azokkal a férfiakkal, akik utálták a nőket, illetve azokkal, akik csak a nőket
szerették, és ha egyébbel foglalkoztak, azt pusztán érdekből tették, a
homoszexuális férfiak derék családapák voltak, és szeretőt csupán alibiből
tartottak. Ha eladósorba került lányom lett volna, közöttük kerestem volna a
vejemet, ha biztos akartam volna lenni abban, hogy a lányom nem lesz
boldogtalan. Fájdalom! Mára minden megváltozott! Manapság már olyan férfiak
közül is toborzódnak, akik a legmegveszekedettebben hajkurásszák a nőket. Azt
hittem, van némi szimatom a dologhoz, és ha egyszer én azt mondtam
magamban: ő azután biztosan nem az, akkor szó sem lehetett tévedésről. Nos
hát, ma már nem is próbálom kitalálni. Egyik barátomnak, aki jól ismert erről a
hajlamáról, volt egy kocsisa, akit Oriane sógornőm kommendált neki, egy
combray-i fiú, aki egy kissé mindenféle mesterségbe belekóstolt, de főképp a
szoknyapecérségbe, és akiről megesküdtem volna, hogy a lehető
legellenségesebb a mi dolgunkkal. Boldogtalanná tette a barátnőjét, mert két
nővel is megcsalta, akiket imádott – hogy a többiekről már ne is beszéljek –, egy
színésznővel és egy sörözői felszolgálólánnyal. Unokafivérem, Guermantes
herceg,[896] aki a kórosan hiszékenyek idegesítő intelligenciájával rendelkezik,
valamelyik nap azt mondja nekem: »No és miért nem hál X. a kocsisával? Ki
tudja, nem szerezne-e örömöt Théodore-nak (így hívják a kocsist), sőt, hogy
talán nem vette-e rossz néven már eddig is, hogy a gazdája nem tesz neki
ajánlatot?« Kénytelen voltam rádörrenni Gilbert-re, hogy hallgasson; részben az
az állítólagos éleslátás bosszantott, amely – ha válogatás nélkül élnek vele –
éppenséggel az éleslátás hiányára vall, részben pedig unokafivérem átlátszó
rosszindulata, amellyel azt szerette volna, hogy X. barátunk vállalja szépen
helyette a kockázatot, és próbálja ki az utat, hogy ha járhatónak bizonyul, ő
maga is odamerészkedjen.” „Szóval Guermantes herceg is ilyen hajlandóságú?”
– kérdezte Brichot meghökkenéssel vegyes viszolygással. „Istenkém – felelt
Charlus úr elragadtatottan –, hiszen ez annyira köztudott, hogy azt hiszem, nem
követek el indiszkréciót, ha most igenlő választ adok. Nos hát, a következő
évben Balbecbe mentem, és ott egy matróztól, aki egyszer-egyszer kivitt
horgászni, megtudtam, hogy ez az én Théodore-om, akinek a nővére –
zárójelben megjegyezve – Verdurinné egyik barátnőjének, Putbus bárónőnek a
komornája, gyakran lejárogat a kikötőbe, hogy pokoli szemérmetlenül hol ezt,
hol azt a matrózt szedje fel, és egy-egy körre kihajózzon vele, »no meg osztán
másegyébér’ is«.” Most rajtam volt a sor, hogy megkérdezzem, vajon a kocsis
gazdája, akiben arra az úrra ismertem, aki naphosszat kártyázott a szeretőjével,
szintén olyan-e, mint Guermantes herceg. „Ugyan, nézzenek oda, hiszen ezt
mindenki tudja, az úr még titkot sem csinál belőle.” „De hiszen a barátnője is
vele volt.” „No és akkor mi van? Hát nem naivak ezek a gyerekek?” – mondta a
báró atyai hangon, nem is gyanítva, micsoda fájdalmat okoz szavaival nekem,
aki Albertine-re gondolok. „A szeretője elbűvölő teremtés.” „És akkor a három
barátja is olyan, mint ő?” „Ó, dehogy!” – kiáltott a báró, és befogta a fülét,
mintha hamis hangot fogtam volna valamilyen hangszeren. „Most meg átesik a
ló túlsó oldalára! Hát már barátja sem lehet az embernek? Ó, az ifjúság mindent
összezagyvál! Elölről kellene kezdeni a nevelését, gyermekem. Igaz – folytatta
–, bevallom, hogy ez az eset, és hány ilyet ismerek még, bármennyire nyitott
szellemmel próbálok is viszonyulni minden merészséghez, zavarba ejt. Bár én
igencsak jól ismerem a dörgést, mégsem értem” – mondta olyan hangon, mint
öreg gallikánus, aki az ultramontanizmus bizonyos formáiról beszél, mint
liberális királypárti a L’Action Française[897]-ről vagy Claude Monet[898]
valamelyik tanítványa a kubistákról. „Nem kárhoztatom ezeket az újítókat,
inkább irigylem, próbálom megérteni őket, de sehogy sem sikerül. Ha annyira
szeretik a nőket, mi szükségük van, és főként a kétkezi munkások világában,
ahol rossz szemmel nézik az ilyesmit, és ahol hiúságból rejtőzködnek, mi
szükségük van arra, akit ők »srácnak« titulálnak? Azért, mert valami mást jelent
nekik. De mit?” Ugyan mi mást jelenthet egy nő Albertine-nek? – gondoltam
magamban, és nyilvánvalóan ebben rejlett minden szenvedésem lényege.
„Kétség nem fér hozzá, báró – mondta Brichot –, ha az Egyetemi Tanács valaha
azt javasolja, hogy alapítsanak tanszéket a homoszexualitásnak, önt fogom
ajánlani elsősorban. Vagy nem is, egy speciális Pszichofiziológiai Intézet jobban
megfelelne önnek. Legfőképpen pedig a College de France[899]
tanszékvezetőjeként tudom elképzelni, ahol egészen egyéni kutatásoknak
szentelhetné magát, s ezek eredményeit, akárcsak a tamil vagy a szanszkrit nyelv
professzora, az érdeklődők igencsak szűk körű közönsége előtt fejtené ki. Két
hallgatója lenne, no meg a pedellus, amivel a legcsekélyebb mértékben sem
akarom gyanúba keverni altisztjeink testületét, mert azt minden gyanú felett
állónak hiszem.” „Maga semmit sem tud az egészről” – torkolta le a báró durva,
éles hangon. „Egyébként nagyon téved, amikor azt hiszi, hogy a dolog ilyen
kevés embert érdekel. Épp ellenkezőleg.” S anélkül, hogy tudatára ébredt volna,
miféle ellentmondás feszül társalgásának soha el nem térülő iránya, illetve a
között a szemrehányás között, amelyet éppen tenni készül: „Épp ellenkezőleg,
rémületes – mondta Brichot-nak megbotránkozott és búbánatos arccal –, hogy
manapság másról sem hallani, mint erről. Szégyen, de így van, ahogy mondom,
drágám. Úgy hírlik, tegnapelőtt D’Ayen nagyhercegnénél két óra hosszat másról
sem beszéltek, mint erről. Gondolhatja, ha már a nők is erről beszélnek, az
valóságos botrány. A legundorítóbb pedig, hogy az információikat – tette hozzá
szokatlan hévvel és energiával – olyan istenverte, tőrőlmetszett gazemberektől
kapják, amilyen a kis Châtellerault[900] is, akikről több rosszat lehetne mondani,
mint bárki másról, és akik mások történeteit teregetik ki nekik. Azt mondják,
Châtellerault kígyót-békát kiabált rám, de én fittyet hányok a dologra; úgy
gondolom, hogy az a sár és mocsok, amellyel egy olyan alak dobál meg, akit kis
híján kizártak a Jockey-ból, mert csalt a kártyán, csakis rá hullhat vissza. Én
persze világosan tudom, hogy ha Jane D’Ayen helyében volnék, többre tartanám
a szalonomat, és nem engedném, hogy efféle témákról tárgyaljanak benne, és a
tulajdon rokonaimat meghurcolják nálam. De nincs többé társaság, nincsenek
szabályok, nincs illem a társalgásban, ahogy az öltözködésben sem. Ó, drágám,
ez már a világ vége. Mindenki olyan gonosz lett! Az győz, aki a legtöbb rosszat
tudja mondani másokról. Borzalom!”
Gyáva lévén – ahogyan gyermekkoromban is, Combray-ban, amikor
elmenekültem, hogy ne lássam, amikor konyakkal kínálják nagyapámat, és
nagyanyám hiábavaló erőfeszítéseit sem, amint könyörög neki, hogy ne igyék –
már csak egy gondolat járt a fejemben: hogy az előtt hagyjam el a Verdurin-
házat, mielőtt Charlus úr kivégzésére sort kerítenének. „Muszáj mennem” –
mondtam Brichot-nak. „Önnel tartok – mondta ő –, de nem távozhatunk
angolosan. Menjünk, köszönjünk el Verdurinnétől” – fejezte be mondókáját a
professzor, majd olyan arckifejezéssel indult a szalon felé, mint aki a
társasjátékban megnézi, „visszajöhet-e már”. Amíg mi elbeszélgettünk, Verdurin
úr, felesége jeladására, magával vitte Morelt. Különben, ha Verdurinné mindent
figyelembe véve úgy is találta volna, hogy bölcsebb dolog elnapolni Morel
felvilágosítását, akkor sem tudta volna már megtenni. Vannak vágyak – néha a
szájunk köré is kirajzolódnak –, melyek, ha már engedtük kifejlődni őket, nem
maradhatnak kielégítetlenül, legyen bármi is a következményük; ha túlságosan
régóta nézzük, nem tudjuk már megállni, hogy meg ne csókoljunk egy fedetlenül
hagyott vállat, s ajkunk úgy csap le rá, mint madár a kígyóra, vagy hogy
egyetlen falással el ne tüntessünk egy süteményt, melyet a farkaséhség igézővé
varázsol, s hogy megfosszuk magunkat a csodálkozástól, a zavartól, a
fájdalomtól vagy a derűtől, amelyet meggondolatlan szavainkkal váltunk ki
valakinek a lelkéből. Így követelte a melodrámától megrészegülten Verdurinné is
a férjétől, hogy vonuljon félre Morellel, és mindenképpen beszéljen a
hegedűssel. Morel először is elpanaszolta, hogy a nápolyi királyné távozott,
mielőtt még bemutathatták volna neki. Charlus úr annyiszor elmondta a
muzsikusnak, hogy a királyné Erzsébet császárné és D’Alençon
nagyhercegné[901] testvére, hogy a fenséges asszony rendkívül jelentőssé vált
Morel szemében. De a Gazda megmagyarázta neki, hogy nem azért vannak ott,
hogy a nápolyi királynéról beszéljenek, és kíméletlenül belevágott a dologba.
„Nézze – mondta végül kicsivel később –, ha akarja, kikérjük a feleségem
tanácsát. Becsületszavamra, eddig egy szóval sem említettem neki a dolgot.
Majd meglátjuk, hogyan vélekedik ő a kérdésről. Az én véleményem talán nem
helyes, de maga tudja, mennyire tévedhetetlenül ítélkezik ő, no és határtalan
barátsággal viseltetik ön iránt; menjünk, vezessük elő neki az ügyet.” Míg
Verdurinné türelmetlenül várta a nagy érzelmi felindulást, melyben hamarosan
része lesz (amikor a virtuózzal beszél, és később is, a hegedűs távozása után,
amikor szó szerinti beszámolót kér a férje és Morel között lezajlott
párbeszédről), várakozás közben folyton ezt mondogatta: „Ugyan mit
csinálhatnak? Remélem, ha már ilyen sokáig tart a dolog, Auguste legalább
kellőképpen kiokítja a fiút”; Verdurin úr már vissza is tért a szalonba a láthatóan
igen feldúlt Morellel. „Tanácsot szeretne kérni tőled” – mondta Verdurin úr a
feleségének az olyan ember arckifejezésével, aki nem tudja, hogy kérése
meghallgatásra talál-e. Verdurinné, szenvedélye hevében ahelyett, hogy Verdurin
úrnak válaszolt volna, mindjárt Morelhez fordult: „Teljes mértékben egyetértek a
férjemmel, úgy találom, nem tűrhet tovább!” – kiáltotta szilajon, mint felesleges
fikcióról feledkezve meg arról, hogy férjével abban maradtak, hogy ő, az
asszony, állítólag mit sem tud arról, amit Verdurin úr a hegedűsnek mondott.
„Hogyan? Mit nem tűrhet?” – hebegte Verdurin úr, aki megkísérelt úgy tenni,
mintha csodálkozna, és zavarodottsága magyarázta ügyetlenséggel próbálta
menteni hazugságát. „Kitaláltam, hogy mit mondtál neki” – felelte Verdurinné
nem sokat törődve a magyarázat valószerűségével vagy valószerűtlenségével, és
nem különösebben ügyelve arra, mit gondolhat majd a hegedűs
Nagyasszonyának szavahihetőségéről, amikor felidézi magában ezt a jelenetet.
„Nem – folytatta Verdurinné –, úgy vélem, hogy nem szenvedheti tovább ezt a
szégyenletes promiszkuitást egy megbélyegzettel, akit sehol sem fogadnak” –
mondta, ügyet sem vetve arra, hogy nem igaz, amit mond, s megfeledkezve
arról, hogy ő szinte mindennap fogadja. „Az egész Conservatoire magáról beszél
– tette hozzá, mivel érezte, hogy ez lesz a leghatásosabb érv –, ha még egy
hónapig folytatja ezt az életvitelt, búcsút mondhat a művészi jövőjének,
miközben a Charluse nélkül több mint százezer frankot kereshetne évente.” „De
én, én semmit sem hallottam, meg vagyok döbbenve, nagyon hálás vagyok
önnek” – mormolta Morel könnyes szemmel. Mivel azonban egyszerre volt
kénytelen megdöbbenést színlelni és szégyenét leplezni, vörösebb lett és jobban
megizzadt, mintha Beethoven összes szonátáját kellett volna eljátszania
egyvégtében, szemébe pedig könny szökött, amit a bonni mester biztosan
képtelen lett volna elérni. A szobrász, akinek ezek a könnyek felkeltették az
érdeklődését, elmosolyodott, és egy szemhunyorítással hívta fel a figyelmemet
Charlie-ra. „Ha valóban nem hallott semmit, maga az egyetlen. Annak az úrnak
igen rossz híre van, és piszkos históriákba keveredett. Tudom, hogy a rendőrség
is rajta tartja a szemét, s még ez a legszerencsésebb dolog, ami érheti, hogy ne
úgy végezze, mint a hasonszőrűek mind, egy apacsgyilkosság áldozataként” –
tette hozzá a Nagyasszony, mert amint Charlusre gondolt, felelevenedett benne
Duras nagyhercegné emléke, és mámorító dühében megpróbálta még jobban
elmélyíteni a sebeket, amelyeket a boldogtalan Charlie-nak osztott, és próbált
bosszút állni azokért, amelyeket ő maga kapott aznap este. „Különben még
anyagilag sem használhat magának, teljesen tönkrement, amióta olyan emberek
prédája lett, akik zsarolják, és még így sem tudják kiénekelni a zsebéből a
pénzüket, maga pedig még kevésbé azt, amire magának volna szüksége, hiszen a
párizsi palotát, kastélyt, mindent jelzálog terhel.” Morel könnyen lépre ment
ennek a hazugságnak, már csak azért is, mivel Charlus úr különös előszeretettel
avatta bizalmába az apacsokkal folytatott viszonyait illetően, ettől az
emberfajtától pedig egy komornyik fia, legyen ő maga bármilyen züllött is,
éppúgy borzad, mint amilyen elszánt híve a bonapartista eszméknek.
Agyafúrt elméjében már meg is fogant egy olyasfajta kombináció, amelyet a
XVIII. században a szövetségi kapcsolatok felcserélésének neveztek. Eltökélte,
hogy soha többé nem áll szóba Charlus úrral, és másnap este visszamegy Jupien
unokahúgához, vállalván, hogy mindent helyrehoz. Balszerencséjére ez a terv
bukásra ítéltetett, mivel Charlus úrnak még aznap este találkája volt Jupiennel,
melyről a hajdani mellényszabó a történtek dacára sem mert elmaradni. Egyéb,
később előadandó események is Morel ellen fordultak, mert amikor Jupien
könnyek között tárta fel szerencsétlenségét a bárónak, ez utóbbi, aki nem
kevésbé volt szerencsétlen, bejelentette, hogy adoptálja a cserbenhagyott
lánykát, aki felveszi az ő egyik címét, és így, feltehetőleg D’Oloron
kisasszonyként, tökéletes kiegészítő neveltetést kap a bárótól, aki gazdag
házasságot szerez neki. Ezek az ígéretek mélységes örömmel töltötték el Jupient
és hidegen hagyták az unokahúgát, hiszen ő még mindig Morelt szerette, aki
azután ostobaságból vagy cinizmusból tréfálkozva lépett be a bolthelyiségbe,
amikor Jupien nem volt otthon. „Mi van magával – mondta nevetve –, hogy
ilyen karikás a szeme? Szerelmi bánata van? Nos hát, istenem, egyik évre jön a
másik, és mindegyik mást hoz. Végül is, az embernek igazán jogában áll egy
cipőt kipróbálni, hát még egy nőt, és ha nem passzol...” Csak egyszer haragudott
meg, mert a lány sírva fakadt, amit Morel gyávaságnak, méltatlannak talált. Nem
mindig viseljük jól a könnyeket, amelyeket mi fakasztunk.
De túlságosan előreszaladtunk, hiszen mindez csak a Verdurin-estély után
történt, amelynek elbeszélését félbehagytuk, és amelyet most ott kell
folytatnunk, ahol megszakítottuk. „Sosem gondoltam volna” – sóhajtott Morel
Verdurinnének válaszul. „Természetesen nem mondják a szemébe, de ez még
nem akadálya annak, hogy az egész Conservatoire magáról beszéljen” –
ismételte meg gonoszul Verdurinné, aki meg akarta mutatni Morelnek, hogy
nemcsak Charlus úrról van szó, hanem róla is. „Szívesen elhiszem, hogy maga
nem tud róla, bár az emberek cseppet sem zavartatják magukat. Kérdezze meg
Skit, mit mondtak egyik nap Chevillard[902]-nál, kétlépésnyire tőlünk, amikor
maga bejött a páholyomba. Bizony, ujjal mutogatnak magára. Megmondom úgy,
ahogy van, ami engem illet, én különben nem figyelek az ilyesmire; legfeljebb
úgy találom, hogy egy férfi hihetetlenül nevetséges tőle, és egész életében
közröhej tárgya lesz.” „Nem is tudom, hogy köszönjem meg” – mondta Charlie
olyan hangon, amilyenen a fogásznak mondunk köszönetet, aki épp az imént
gyötört meg minket irtózatosan, bár nem mutattuk ki kínunkat, vagy a túlságosan
vérmes segédnek, aki párbajozásra kényszerített egy jelentéktelen megjegyzés
miatt, melyről azt mondta: „Ezt nem nyelheti le.” „Úgy gondolom, magának van
tartása, maga férfi – felelte Verdurinné –, és képes lesz fennhangon és tisztán
szólni, akárhogy híresztelje is a báró fűnek-fának, hogy maga nem meri, hogy a
markában tartja magát.” Charlie, aki felvett méltósággal próbálta leplezni a
magáét, mely romokban hevert, talált valamit az emlékeiben, amit valahol
olvasott vagy hallott, és mindjárt ki is nyilvánította: „Nem úgy neveltek, hogy
eltűrjem az ilyesmit. Már ma este szakítok Charlus úrral... A nápolyi királyné
persze már elment? Mert, ha nem így volna, a szakítás előtt még megkérném a
bárót...” „Nem muszáj minden kapcsolatot megszakítania vele” – mondta
Verdurinné, aki nem óhajtotta felbomlasztani a kis magot. „Abban nincs semmi
rossz, ha itt találkozik vele, a mi kis csapatunkban, ahol magát nagyra tartja
mindenki, ahol nem fogják megszólni. De harcolja ki a szabadságát, és ne
hagyja, hogy a báró elhurcolja az összes ostoba libához, aki szemtől szemben
nagyon kedves magával; szerettem volna, ha hallja, mit mondanak a háta
mögött. De különben ne sajnálja, hiszen nemcsak megszabadul egy
szégyenfolttól, amely egész életére magán száradna, hanem művészi
szempontból is, még ha nem járna is a dolog azzal, hogy szégyenszemre Charlus
mutatja be, én mondom magának, lejáratja magát ezzel az álnagyvilági körrel,
komolytalannak fogják tartani, műkedvelőnek, kis szalonzenésznek, ami
rettenetes a maga korában. Megértem, hogy mindezeknek a szép hölgyeknek
nagyon is kényelmes, hogy úgy szívélyeskednek a barátnőikkel, hogy magát
mutogatják, de a maga művészi pályája látná kárát. Egyikükhöz-másikukhoz,
nem mondom, elmehet. Említette a nápolyi királynét – aki tényleg elment már
egy másik estélyre –, ő például derék asszony, és meg kell mondanom, azt
hiszem, nem különösebben törődik ezzel a Charlusszel. Meg kell mondanom, azt
hiszem, mindenekelőtt miattam jött el. Igen, igen, tudom, hogy nagy kedve volt
megismerni Verdurin urat és engem. Nos, az ő háza olyan hely, ahol nyugodtan
játszhat. És azt is meg kell mondanom, ha én viszem magammal, én, akit
ismernek a művészek s akivel mindig nagyon kedvesek, akit egy kicsit maguk
közül valónak tekintenek, az ő Nagyasszonyuknak, az mindjárt más. De
mindenekelőtt óvakodjon, mint a tűztől, attól, hogy Duras nagyhercegnőnél
játsszék! Nehogy ekkora ostobaságot csináljon! Ismerek művészeket, akik
bizalmasan beszámoltak róla. Tudja, ők tudják, hogy bennem megbízhatnak” –
mondta azon a szelíd és keresetlen hangon, melyre hirtelen át tudott váltani,
arcának szerény kifejezést, szemének a kellő bűverőt adva. „Csak feljönnek,
hogy meséljenek erről-arról; azok, akiket a leghallgatagabbnak tartanak, néha
órákat csevegnek velem, és el nem tudom mondani, milyen érdekesek ilyenkor.
Szegény Chabrier[903] mindig azt mondogatta: »Verdurinné az egyetlen, aki
szóra tudja bírni őket.« Nos hát, tudja meg, hogy mindnyájan, de mondhatom,
kivétel nélkül itt sírtak a szemem láttára, amiért Duras asszonynál játszottak.
Nem csak azért, mert a háziasszony szórakozásképpen a cselédséggel aláztatta
meg őket, de azért is, mert többet soha, sehol nem jutottak szerződéshez. Az
impresszáriók sorra azt mondták: »Ó, igen, ő az, aki Duras-éknál játszik.«
Végük volt. Nincs az a kincs, amiért érdemes lenne így elvágnia magát. Tudja, a
nagyvilági emberek miatt komolytalannak gondolják; lehet valaki világraszóló
tehetség, és mégis, bármilyen szomorú is, elég hozzá egy Duras asszony, és
máris elterjesztik magáról, hogy műkedvelő. Márpedig a művészek között –
hiszen tudja, én aztán ismerem őket, negyven éve járok össze velük, indítom el
őket a pályán, érdeklődöm irántuk –, szóval, tudja, ha a művészek egyszer azt
mondják valakiről, hogy »műkedvelő«, mindent elmondtak. És magáról bizony
ezt kezdték mondogatni. Hányszor és hányszor kellett kardoskodnom, ügyelnem
arra, hogy ne kelljen játszania ilyen-olyan nevetséges szalonokban! És tudja, mi
volt a válasz ilyenkor: »De bizony muszáj lesz játszania, Charlus meg sem
kérdezi, nem kéri ki a véleményét.« Valaki azt hitte, örömöt szerez neki azzal,
hogy azt mondja: »Csodáljuk az ön Morel barátját.« És tudja, mit válaszolt erre
azzal a pimasz arckifejezéssel, amit maga is ismer? »Ugyan, hogy képzeli, hogy
a barátom? Nem vagyunk azonos osztályból valók, mondja csak úgy, hogy a
teremtményem, a védencem.«„Ebben a pillanatban a Zene istennőjének domború
homloka mögött motoszkálni kezdett az az egyetlen dolog, amit bizonyos
emberek nem tudnak magukban tartani, egy olyan mondat, melyet nem csupán
alávaló, de óvatlan is visszamondani. Csakhogy a visszamondás kényszere
erősebb, mint a becsület, mint az óvatosság. Ez volt hát az a kényszer, amelynek
a Nagyasszony, gömbölyded és mélabús homlokának néhány könnyed rándulása
után, engedett: „Sőt, azt is mesélték a férjemnek, hogy a báró azt mondta: »a
cselédem«, de ebben nem vagyok biztos” – tette hozzá. Ilyesfajta kényszer
késztette Charlus urat arra, nem sokkal azután, hogy esküvel fogadta Morelnek,
hogy soha senki nem szerez tudomást a származásáról, hogy azt mondja
Verdurinnének: „Egy komornyik fia.” S szintén ilyesfajta kényszer hatására fog
a mondat, most, amikor egyszer már elhangzott, szájról szájra járni, mindig
hétpecsétes titokként, melynek megtartását minden birtokosa megígéri, majd
nem tartja meg, ahogyan az előzők sem tették. A megjegyzések végül, mint a
„megy a gyűrű”-ben, visszajutottak Verdurinnéhez, ő pedig összeveszett miattuk
az érintettel, aki végtére maga is tudomást szerzett róluk. A nagyasszony
tisztában volt mindezzel, de nem tudta magában tartani a mondatot, mely
valósággal égette a nyelvét. A „cseléd” szó amúgy óhatatlanul sértő volt Morel
fülének. Verdurinné mégis kimondta, és ha hozzátette is, hogy nem biztos a
dologban, csak azért tette, hogy – ennek a kis árnyalatnak hála – minden másban
egészen biztosnak lássék, és elfogulatlannak mutatkozzék. Ezzel a látványos
elfogulatlansággal annyira meghatotta önmagát, hogy egyszerre gyöngéden
kezdett beszélni Charlie-hoz: „Hiszen, látja – mondta –, én nem vetek a szemére
semmit, ha magát is lerántja a szakadékába, nem tehet róla, mert ő maga is
belezuhan, ő maga is belezuhan – ismételte meglehetősen hangosan, mert
elbűvölte a találó kép, mely fürgébb volt a figyelménél, amely csak most csípte
el, és megpróbálta kiaknázni. „Nem, én azt vetem a szemére – mondta lágyan, a
sikerétől megrészegült asszony hangján –, hogy cseppet sincs tekintettel a maga
érzékenységére. Vannak dolgok, amelyeket nem mondunk el mindenkinek. Az
imént is fogadkozott, hogy maga belepirul majd örömébe, amikor bejelenti
magának (csak viccből persze, hiszen az ő ajánlása önmagában is elég lenne
ahhoz, hogy ne kaphassa meg), hogy maga hamarosan megkapja a Becsületrend
keresztjét. Ez még rendben volna, bár sosem szerettem – folytatta Verdurinné
finom és méltóságteljes képpel –, ha valaki bolondot csinál a barátaiból; de
tudja, vannak semmiségek, amelyek bánatot okoznak. Ilyen az is, amikor a maga
bárója harsányan nevetve meséli, hogy maga a nagybátyja miatt vágyakozik az
érdemkeresztre, pedig a nagybátyja szolga volt.” „Ezt mondta maguknak!” – tört
ki Charlie, aki az ügyesen visszaadott szavak hallatán mindent igaznak hitt, amit
Verdurinné eddig mondott. Verdurinnét olyan féktelen öröm fogta el, mint az
öreg szeretőt, akinek, épp amikor ifjú kedvese arra készül, hogy elhagyja, sikerül
megakadályoznia a fiatalember házasságát. És talán nem kiszámítottan hazudott,
sőt tudatosan sem. Egyfajta érzelmi logika, vagy talán még elemibben, egyfajta
idegi reflex hajtotta, amikor úgy akart derűt vinni életébe és megőrizni
boldogságát, hogy konkolyt hint a kis klán tagjai közé, az csalta az ajkára
indulatában, anélkül, hogy ideje lett volna igazságukat ellenőrizni, ezeket az
ördögien hasznos, ha nem is szigorúan pontos állításokat. „És ha csak nekünk
mondta volna, nem történik semmi – folytatta a Nagyasszony –, mi tudjuk, hogy
a felét sem kell elhinni annak, amit mond, no meg, hitvány mesterség nincsen,
magának megvan a saját értéke, maga az, aki; de hogy ezzel nevettesse meg De
Portefinnét (Verdurinné szándékosan említette éppen őt, mert tudta, hogy Charlie
szereti De Portefinnét), ez elszomorít bennünket. A férjem azt mondta, amikor
hallotta: »Inkább egy arculütést, mint ezt.« Mert, tudja, Gustave ugyanúgy
szereti magát, mint én (így tudtuk meg, hogy Verdurin urat Gustave-nak hívják).
A lelke mélyén nagyon érzékeny” „De hiszen sosem mondtam, hogy szeretem” –
morogta Verdurin úr a jólelkű pokrócot alakítva. „A Charluse szereti.” „Ó,
dehogy! Most már látom a különbséget, egy nyomorult árulásának áldozata
lettem, és ön, ön a jó” – kiáltott fel Charlie őszintén. „Nem, nem – mormolta
Verdurinné, hogy úgy őrizze meg győzelmét (hiszen érezte: a szerdái
megmenekültek), hogy nem esik túlzásba –, a nyomorult erős kifejezés; igaz,
rosszat tesz, sok rosszat, öntudatlanul; tudja, ez a Becsületrend-história nem
tartott sokáig. Nekem pedig kellemetlen volna visszamondanom magának
mindazt, amit a maga családjáról mondott” – mondta Verdurinné, aki jócskán
zavarban lett volna, ha valóban sor kerül a dologra. „Ó! Ha egyetlen pillanatig
tartott csak, az is épp elég bizonyíték arra, hogy Charlus áruló!” – kiáltott Morel.
Ebben a percben érkeztünk vissza a szalonba. „Ó!” – kiáltott Charlus úr,
amikor meglátta, hogy Morel is ott van, és olyasfajta ujjongással tartott a
muzsikus felé, mint azok a férfiak, akik egész estéjüket bölcs előrelátással
szervezték meg annak jegyében, hogy egy nővel találkozhassanak, és akik
mámoros kedvükben nem is gyanítják, hogy maguk állították a csapdát, melyben
elfogják és mindenki szeme láttára alaposan helybenhagyják őket a férj felbérelt
emberei: „No végre, és nem mondhatnám, hogy idejekorán; hát örül, ifjú
büszkeségünk és hamarosan a Becsületrend ifjú lovagja? Mert nemsokára már
mutogathatja az érdemkeresztjét?” – kérdezte Charlus úr gyöngéd és diadalmas
arccal, holott éppen azzal, hogy kitüntetést emlegetett, mintegy ellenjegyezte
Verdurinné hazugságait, melyeket Morel immár kikezdhetetlen igazságnak látott.
„Hagyjon, megtiltom, hogy a közelembe jöjjön!” – kiáltotta Morel a bárónak.
„Nyilván nem először próbálkozik, nem én vagyok az első, akit próbál
megrontani!” Egyetlen vigaszom az a gondolat volt, hogy mindjárt szemtanúja
leszek annak, amint Charlus úr ízzé-porrá zúzza Morelt és Verdurinéket. Hiszen
az iméntiek ezredrészéért eszebomlott dührohamokat zúdított rám, senki nem
találhatott oltalmat előlük, egy király sem félemlítette volna meg. Márpedig most
ez a rendkívüli dolog történt. Charlus úr némán, döbbenten állt előttünk, az őt ért
szerencsétlenség súlyát latolgatva, s az okát sem értve, egyetlen szót sem talált,
tekintetét sorban végighordozta a jelenlevőkön, kérdő, sértett, könyörgő
pillantással, mely talán nem is azt tudakolta tőlük, hogy mi történt itt, mint
inkább azt, hogy mit kell most válaszolnia. Talán (hiszen látta, hogy Verdurin úr
és neje elfordítják a tekintetüket, és senkitől sem számíthat segítségre) a
pillanatnyi és főként az eljövendő fájdalmaktól való félelem némította el; vagy
az, hogy nem hergelte fel magát előre gondolatban, nem kovácsolta ki haragját,
nem volt kéznél készre munkált dühe (mivel érzékeny, ideges, hisztérikus
egyéniségként igazán indulatos, de álbátor jellem volt; sőt, mint azt mindig is
hittem, és ami meglehetősen rokonszenvessé tette a szememben: álgonosz, és
reakciói mások voltak, mint a becsületében sértett férfi normális reakciói), így
most abban a pillanatban kapták el és sújtottak le rá váratlanul, amikor
fegyvertelen volt; vagy az övétől idegen közegben nem érezte annyira elemében
és annyira bátornak magát, mint amilyen a Faubourg-ban lett volna. Akárhogyan
is, ebben a szalonban, amelyet lenézett, ez a főúri sarj (akinek nem volt
szervesebb tulajdonsága a közrendűekkel szemben a felsőbbrendűség érzése,
mint egyik-másik szorongatott ősének a forradalmi bíróság ítélőszéke előtt) nem
tudott egyebet tenni a minden tagját és a nyelvét is foglyul ejtő bénaságban, mint
körülhordozni az imént elszenvedett erőszaktól borzadó, sértett tekintetét, mely
éppannyira volt könyörgő, mint kérdő. Pedig Charlus úrnak megvolt minden
eszköze – nemcsak az ékesszólás, hanem a merészség minden eszköze is –,
amikor egy régóta benne forrongó düh kitörésekor reménytelenül a
legvéresebben sértő szavakkal némított el valakit a megbotránkozott társasági
emberek jelenlétében, akik sosem hitték volna, hogy ilyen messzire lehet menni.
Charlus úr ilyenkor tűzben égett, valóságos idegrohamok törtek rá, melyeket
mindenki reszketve figyelt. Csakhogy ezekben az esetekben ő kezdeményezett, ő
támadott, azt mondott, amit akart (ahogyan Bloch tudott élcelődni a zsidókon, és
elvörösödött, ha a zsidó szót kimondták a jelenlétében). Ezeket az embereket,
akiket gyűlölt, azért gyűlölte, mert azt hitte róluk, hogy megvetik. Ha kedvesek
lettek volna vele, ahelyett hogy mámoros dühöt gerjesztett volna magában
ellenük, megölelte volna őket. Ilyen kegyetlenül váratlan helyzetben ez a nagy
fecsegő csak hebegni tudott: „Mit jelentsen mindez? Mi van itt?” Meg sem
hallották. A páni félelem örök pantomimja pedig oly keveset változott, hogy ez
az idős úr, akit egy párizsi szalonban ért valami kellemetlenség, öntudatlanul is
azt a néhány sematikus testtartást reprodukálta, amelyben a korai görög korok
szobrászata öntötte formába a Pán üldözte nimfák rettegését.
A kegyvesztett nagykövet, a nyugdíjazott főhivatalnok, a hűvösen fogadott
társasági ember, a kikosarazott szerelmes néha hónapokig elemzi az eseményt,
amely reményeit derékba törte; ide-oda forgatja, mint egy lövedéket, amit nem
tudni honnan, nem tudni kicsoda lőtt ki csaknem meteoritként. Szeretnék
alaposan megismerni minden összetevőjét annak a gépezetnek, amely hatalmába
kerítette őket, megtudni, miféle gonosz szándékokat ismerhetnek fel benne. A
vegyészek legalább az analízis eszközével élhetnek; az ismeretlen eredetű
kórban szenvedő beteg orvost hívhat. A bűnügyeket pedig többé-kevésbé
felderíti a vizsgálóbíró. De embertársaink zavarba ejtő cselekedeteinek indítékait
ritkán leplezzük le. Így volt ezzel Charlus úr is, aki – hogy előreugorjunk, az
estélyt követő napokon túlra, amelyekre még visszatérünk – Charlie
viselkedésében csupán egyetlen dolgot látott világosnak. Charlie, aki korábban
gyakran fenyegette a bárót azzal, hogy elmondja, miféle szenvedélyt ébresztett
benne, most, amikor azt hitte, eléggé beérkezett ahhoz, hogy saját lábára álljon,
ezt az alkalmat használta ki arra, hogy beváltsa a fenyegetését. S merő
hálátlanságból nyilván mindent kitálalt Verdurinnének. De hogyan hagyhatta
félrevezetni magát a Nagyasszony? (Mert a báró, aki eltökélte, hogy tagadni fog,
máris meg volt győződve arról, hogy az érzelmek, melyeket majd a szemére
vetnek, pusztán a képzelet szüleményei.) Verdurinné néhány barátja – aki talán
maga is szenvedélyre lobbant Charlie iránt – készítette elő a terepet. Charlus úr
tehát az elkövetkező napokban rettenetes leveleket írt többeknek a „hívek”
közül, akik teljességgel ártatlanok voltak, és akik azt hitték, hogy a báró
megbolondult; majd Charlus úr hosszan és megindítóan elmesélte a történetét
Verdurinnének, amivel egyébként a legkevésbé sem érte el a kívánt hatást.
Verdurinné ugyanis egyrészt folyton azt ismételgette neki: „Maga csak ne
foglalkozzon vele többet, szóra se méltassa, hiszen gyerek.” Márpedig a báró
egyebet sem óhajtott, mint a kibékülést. Másrészt pedig, azzal akarván elérni ezt
a kibékülést, hogy megfosztja Charlie-t mindattól, amit az biztosnak vélt, arra
kérte Verdurinnét, ne fogadja többé a hegedűst; a Nagyasszony ezt megtagadta,
amivel Charlus úr ingerült és szarkasztikus leveleinek egész sorát érdemelte ki.
Egyik feltételezésről a másikra jutva Charlus úr soha nem jutott el az igaziig:
ahhoz tudniillik, hogy a csapás korántsem Moreltől származott. Igaz persze,
hogy megtudhatta volna, ha néhány perces beszélgetést kér Moreltől. Ezt
azonban ellentétesnek vélte mind méltóságával, mind szerelmének érdekeivel. Ő
volt a sértett fél, ő várt magyarázatot. Azoknak a beszélgetéseknek, amelyek egy
félreértést tisztázhatnának, már a gondolatához majdnem mindig kötődik egy
másik gondolat, mely ilyen vagy olyan okból megakadályozza, hogy
belemenjünk ebbe a beszélgetésbe. Aki hússzor is megalázkodott és gyengének
mutatkozott, huszonegyedszerre fog büszkének bizonyulni, az egyetlen
alkalommal, amikor jobb lenne nem megátalkodnia arroganciájában, inkább egy
tévedést kellene eloszlatnia, mely, ha meg nem cáfolják, egyre mélyebben
gyökeret ver ellenfelében. Ami pedig az incidens társasági oldalát illeti, az a hír
járta, hogy Charlus úrnak ajtót mutattak Verdurinéknél, amikor megpróbált
erőszakot tenni egy fiatal muzsikuson. Ez a hír tette, hogy senki sem
csodálkozott azon, hogy Charlus úr már nem látható Verdurinéknél, ha pedig
véletlenül összetalálkozott valahol egyik hívükkel, akit korábban meggyanúsított
és megsértett, mivel az illető tartotta a haragot a báróval, aki maga nem is
üdvözölte, senki sem lepődött meg, mert mindenki megértette, hogy a kis klán
már köszönni sem akar a bárónak.
Mialatt Charlus úr, akit egyszerre taglóztak le a Morel szájából elhangzó
szavak és a Nagyasszony viselkedése, a páni félelem prédájává vált nimfa
pózába dermedt, Verdurin úr és Verdurinné visszavonult az első szalonba
mintegy a diplomáciai kapcsolatok megszakítását jelezve, Charlus urat pedig
magára hagyták, míg Morel a pódiumon elpakolta a hegedűjét. „Most pedig
szépen elmeséled, hogyan zajlott a dolog” – mondta Verdurinné mohón a
férjének. „Nem tudom, mit mondhatott neki, de nagyon megindultnak látszott –
mondta Ski –, csupa könny volt a szeme.” Verdurinné úgy tett, mint aki nem
értette: „Azt hiszem, amit én mondtam neki, teljesen hidegen hagyta” – szólt
olyasfajta trükkel, mely egyébként nem téveszt meg mindenkit, és azzal a céllal,
hogy így ösztökélje a szobrászt, ismételje meg: Charlie sírt; hiszen e könnyektől
a Nagyasszony dölyfös lénye jobban megrészegült, semhogy megkockáztatta
volna, hogy egyik-másik híve, aki netán rosszul hallotta, ne szerezzen tudomást
róluk. „Nem, dehogy, épp ellenkezőleg, nagy könnycseppeket láttam ragyogni a
szemében” – mondta a szobrász fojtott hangon, rosszindulatúan bizalmas
mosollyal, miközben azért egy oldalpillantással meggyőződött arról, hogy Morel
még mindig a pódiumon van, és nem hallgathatja ki a beszélgetést. Volt azonban
valaki, aki hallotta, és akinek a jelenléte, amint észrevették, kis híján visszaadta
Morelnek egyik elvesztett reményét. A nápolyi királyné volt az, aki, mivel
Verdurinéknél felejtette a legyezőjét, kedvesebbnek találta, ha egy másik
estélyről, ahová még ellátogatott, hazafelé tartva, maga jön a legyezőért. Minden
feltűnés nélkül lépett be, szinte zavarban, készen a mentegetőzésre és arra, hogy
rövid vizitbe jöjjön most, amikor nincsenek már vendégek. De az incidens
hevében senki sem hallotta bejönni, ő pedig azonnal átlátta a helyzetet, és arca
lángba borult a felháborodástól. „Ski azt mondja, hogy könnyes volt a szeme, te
is észrevetted? Én nem láttam könnyeket. Vagy igen! mégis, emlékszem –
helyesbített Verdurinné attól való félelmében, hogy még hitelt adnak a
cáfolatának. „Ami pedig ezt a Charlust illeti, nagyon odavan, széket kellene
kerítenie, alig áll a lábán, úgy remeg, mindjárt elvágódik” – mondta az asszony
részvétlen vihogással. Ebben a pillanatban Morel loholt felé: „Az a hölgy nem a
nápolyi királyné?” – kérdezte (jóllehet tudta, hogy ő az) az uralkodónőre
mutatva, aki Charlus felé tartott. „A történtek után sajnos már nem kérhetem
meg a bárót, hogy mutasson be neki.” „Várjon csak, majd én” – mondta
Verdurinné, és néhány hívével a nyomában – de nélkülem és Brichot nélkül, akik
gyorsan indultunk, hogy kikérjük a kabátunkat, és hogy elmenjünk – a királyné
felé tartott, aki Charlus úrral társalgott. A báró nem sokkal korábban még azt
hitte, nagy vágyát, hogy Morelt bemutassák a nápolyi királynénak, csupán a
felséges asszony cseppet sem valószínű halála akadályozhatja meg. A jövőt
azonban úgy látjuk, mint az üres térbe kivetített jelen tükröződését, noha ez a
jövő olyan okok gyakran igen hamar bekövetkező okozata, amelyek többségét
nem észleljük. Mindez alig egy órával ezelőtt történt, és most Charlus úr
mindenét odaadta volna azért, hogy Morelt ne mutassák be a királynénak.
Verdurinné mélyen bókolt a királyné előtt. Majd látván, hogy a hölgy sehogy
sem akarja megismerni: „Felséged nem ismer meg, Verdurinné vagyok.” „Jól
van” – mondta a királyné, miközben oly természetesen beszélt tovább Charlus
úrral és oly hihetetlenül szórakozott arccal, hogy Verdurinné abban sem volt
biztos, neki szól-e ez a csodálatosan szórakozott hangon kiejtett „jól van”, amely
Charlus úr arcán minden szerelmi fájdalma közepette a pimaszság dolgában
szakértő és ínyenc hálás mosolyát villantotta fel. Morel, aki messziről látta a
bemutatás előkészületeit, közelebb jött. A királyné karját nyújtotta Charlus
úrnak. Rá is neheztelt, de csupán azért, mert nem szállt szembe elszántabban
hitvány támadóival. Helyette pirult bele a szégyenbe, amiért Verdurinék így
merészeltek bánni vele. A csupa egyszerűség rokonszenv, mellyel alig néhány
órával korábban viselkedett velük és a pimasz büszkeség, mellyel most
magasodott előttük, szívének egyazon zugában gyökerezett. A királyné csupa
jóság volt, de a jóságot mindenekelőtt annak a rendíthetetlen kötődésnek a
formájában képzelte el, amely szeretteihez fűzi, az övéihez, családja összes
hercegéhez, köztük Charlus úrhoz, s azután a polgárság vagy a legalantasabb
pórnép fiaihoz, akik nagy becsben tudják tartani az ő szeretteit, jó érzéssel
vannak irántuk. Mint ilyen jó természettel megáldott asszonynak, juttatott
rokonszenvéből Verdurinnének. Kétségtelen, hogy a jóság effajta felfogása szűk
látókörű, kissé tory-jellegű és egyre inkább idejétmúlt. Ami azonban nem jelenti
azt, hogy a királyné jósága így kevésbé lett volna őszinte és buzgó. Eleink nem
szerették kevésbé azt az emberi közösséget, amelynek életüket szentelték, azért,
mert ez a közösség nem terjedt túl a város határain, és a ma élők sem hazájukat
azoknál, akik a Föld egészét átfogó Egyesült Államokat fogják majd szeretni.
Közvetlen közelemben ott láttam édesanyám példáját, akit Cambremer márkiz és
Guermantes nagyhercegné sosem tudott rávenni arra, hogy bármiféle
emberbaráti akcióban, hazafias nőegyletben részt vegyen, hogy árusítson vagy
védnöknő legyen bármi effélén. Távolról sem akarom azt mondani ezzel, hogy
igaza lett volna, amikor csak olyankor cselekedett, ha a szíve úgy diktálta, és
amikor családjának, cselédeinek és azoknak a szerencsétleneknek tartogatta
szeretetének és nagylelkűségének kincseit, akiket a véletlen az útjába sodort;
biztosan tudom azonban, hogy ezek a kincsek, csakúgy mint nagyanyáméi,
kimeríthetetlenek voltak, és messze meghaladták mindazt, amire Guermantes és
Cambremer asszony valaha képes volt, amit valaha is tett. A nápolyi királyné
esete egészen más volt, de végül is el kell ismernünk, hogy a rokonszenves
embereket korántsem olyannak képzelte, mint amilyenek azokban a
Dosztojevszkij-regényekben szoktak lenni, amelyeket Albertine kiszedett a
könyvszekrényemből és megkaparintott – azaz csúszómászó, tolvaj, részeges
parazitáknak, hol alantasnak, hol pedig pimasznak, korhelynek, sőt akár
gyilkosnak. Amúgy az ellentétek vonzzák egymást, hiszen a nemesember, a
közeli barát, a megsértett rokon, akit a királyné védelmébe készült venni,
Charlus úr volt, azaz születése és a királynéval való minden rokonsága ellenére
olyasvalaki, akinek erényeihez számos bűn társult. „Úgy látom, nem érzi jól
magát, drága kuzenom” – mondta Charlus úrnak. „Támaszkodjon csak a
karomra! Legyen biztos benne, hogy ez a kar mindig támasza lesz. Elég erős
hozzá.” Majd büszkén felemelve tekintetét (amikor – mint Ski mesélte – éppen
Verdurinné és Morel állt vele szemben): „Tudja, hogy hajdan Gaetában megálljt
parancsolt a csőcseléknek. Önnek is jó védőpajzsa lesz.” E szavakkal távozott
Erzsébet császárné dicső nővére, karon fogva vezetve ki a bárót, és anélkül,
hogy Morelt bemutathatták volna neki.
Charlus úr rettenetes természetét, az üldöző hadjáratokat ismerve, melyekkel
még tulajdon rokonait is rettegésben tartotta, azt hihetnénk, hogy a báró az
estélyt követően szabadjára engedte haragját, és megtorló intézkedéseket
foganatosított Verdurinék ellen. Korántsem így történt, aminek legfőbb oka
kétségkívül az volt, hogy a báró néhány nappal később meghűlt, és elkapta azt a
fajta fertőző tüdőgyulladást, amely akkoriban sokakat megtámadott, orvosai
hosszú ideig menthetetlennek ítélték, és maga is úgy vélte, hogy csupán
arasznyira van a haláltól, majd hónapokig élet és halál között lebegett. Vajon
pusztán fizikai áttétel volt ez, másfajta kórral való helyettesítődése annak a
neurózisnak, amelynek hatására mostanra már egészen a dührohamig menően
megfeledkezett magáról? Hiszen túlságosan egyszerű volna azt hinni, hogy –
mivel társasági szempontból sosem vette komolyan Verdurinéket – nem volt
képes úgy haragudni rájuk, mint a rangjabéliekre; és arra is túlságosan egyszerű
volna utalni, hogy az ideges emberek, akik szíre-szóra felindulnak képzelt és
senkinek sem ártó ellenfelek ellen, maguk is ártalmatlanná válnak, amint valaki
ellenük indít támadást, és hogy jobban lecsillapítjuk őket azzal, ha hideg vizet
loccsintunk az arcukba, mint ha arról próbáljuk meggyőzni őket, mennyire
jelentéktelenek is sérelmeik. A harag elmaradásának magyarázatát feltehetően
nem valami áttétben kell keresnünk, sokkal inkább a betegségben magában. Ez
fárasztotta ki annyira a bárót, hogy kevés ideje maradt arra, hogy Verdurinékre
gondoljon. Félig halott volt. Támadásokat említettünk: még azok is, amelyeknek
csupán posztumusz hatásaik lesznek – amennyiben megfelelően akarjuk
„levezetni” őket –, erőink legalább részleges feláldozását követelik. Charlus
úrnak pedig nagyon kevés ereje maradt az előkészületek követelte munkához.
Gyakran hallunk halálos ellenségekről, akik még egyszer kinyitják a szemüket,
hogy kölcsönösen halálukon láthassák egymást, majd boldogan hunyják le újra.
Az ilyesmi valószínűleg mégis ritka, kivéve azokat az eseteket, amikor a halál
életünk virágjában sújt le ránk. Azokban a pillanatokban viszont, amikor már
semmi veszítenivalónk nincsen, nem vállalunk olyan kockázatokat, amilyenekbe
életünk teljében könnyű szívvel belementünk volna. A bosszúvágy az élet része:
az esetek nagy többségében – az olyan kivételek dacára, melyek, mint később
látni fogjuk, emberi ellentmondások egy-egy jellemen belül – elszáll belőlünk a
halál küszöbén. Amikor egy-egy pillanatra Verdurinékre gondolt, Charlus úr
túlságosan fáradtnak érezte magát, a falnak fordult, és már nem gondolt
semmire. Nem mintha elveszítette volna ékesszólását, csak kevesebb
erőfeszítésre volt szüksége hozzá. Most is csak úgy áradt belőle, de
megváltozva. Immár elválva az erőszakosságtól, melyet hajdan oly gyakran
ékített, úgyszólván csak misztikus ékesszólás maradt, amit a szelídség szavai,
evangéliumi példázatok, a halálba való látható beletörődés enyhítettek. A báró
főként olyan napokon beszélt, amikor úgy érezte, megmenekült. Egy-egy
visszaesés megint szavát vette. Ez a keresztényi szelídség, amelyre csodálatos
erőszakossága hangolódott át (akárcsak az Eszterben az Andromakhé[904] oly
másfajta zsenialitása), őszinte csodálatot ébresztett mindazokban, akik
körülvették. Még Verdurinékben is azt ébresztett volna, akik nem tudták volna
megállni, hogy ne csodáljanak egy olyan férfit, akit hibái korábban
meggyűlöltettek velük. No persze, néha felülkerekedtek a csupán látszólag
keresztényi gondolatok. A báró azért könyörgött Gábriel arkangyalhoz[905], hogy
jöjjön és adja hírül neki, mint a prófétának, mennyi ideig kell még várni a
Messiásra. Majd szelíd mosollyal megszakítva szavait, így szólt: „De nem lenne
jó, ha az arkangyal tőlem is azt kérné, mint Dánieltől, hogy legyek türelemmel
még »hét hétig és hatvankét hétig«, hiszen annyi időm nincsen már hátra.” Akit
pedig ennyire várt, nem volt más, mint Morel. Ráfael arkangyalhoz is
könyörgött, hogy vezesse vissza hozzá a hegedűst, mint hajdan az ifjú
Tóbiással[906] tette. Majd emberibb eszközökhöz folyamodva (mint a beteg
pápák, akik minden misemondatás mellett orvosukat sem mulasztják el hívatni),
azzal hitegette látogatóit, hogy ha Brichot sürgősen visszahozná hozzá az ő ifjú
Tóbiását, Ráfael arkangyal talán hajlandó lenne visszaadni a professzornak a
látását, mint Tóbiás atyjának is, vagy mint a betsaidai áldozati medencében[907].
De Charlus úr szavainak erkölcsi tisztasága ezen emberi cselfogások dacára sem
lett kevésbé gyönyörködtető. Hiúság, rosszhiszeműség, a gőg és gonoszság
háborodottsága – mindez eltűnt. Erkölcsi szempontból Charlus úr fölülmúlta
korábbi életének szintjét. Az erkölcsi tökéletesedés azonban, melynek valódisága
felől szónoki művészete némiképpen megcsalhatta ellágyult hallgatóit, ez a
tökéletesedés elmúlt a betegséggel, amely javára szolgált. Charlus úr, mint látni
fogjuk, egyre növekvő sebességgel csúszott ismét lefelé a lejtőn. Verdurinék
viselkedése már csak kissé távoli emlék lett az életében, amit a frissebb haragok
nem engedtek újraéledni.
Hogy a Verdurin-estélyhez visszatérjünk, aznap este, amikor a házigazdák
magukra maradtak, Verdurin úr azt mondta feleségének: „Tudod, miért nem jött
el Cottard? Saniette mellett van, akinek nem sikerült az a tőzsdei manővere,
amellyel össze akarta szedni magát. Amikor megtudta, hogy egy fillérje sem
maradt, és hogy majdnem egymillió franknyi adóssága van, Saniette szélütést
kapott.” „De miért játszott? Milyen ostobaság, ő igazán nem erre született! Nála
jóval ravaszabbaknak is beletörik a bicskájuk, őt pedig egyenesen arra
teremtették, hogy mindenki átrázza.” „Ahogy mondod, régóta tudjuk, hogy
Saniette ostoba” – mondta Verdurin úr. „De végül is itt van az eredmény. Íme
egy ember, akit holnap utcára tesz a háztulajdonos, a nyomor legalsó bugyraiban
fogja találni magát; a rokonai nem szeretik, Forcheville a kisujját sem mozdítja
majd érte. Szóval úgy gondoltam, persze, ha nincs ellenedre, juttathatnánk neki
egy kis járadékot, hogy ne érezze annyira, hogy tönkrement, és otthon
kezeltethesse magát.” „Tökéletesen egy véleményen vagyok veled, nagyon jó,
hogy eszedbe jutott. De ha már az »otthont« említetted: az a marha túlságosan
nagy lakást tart fenn, ez nem maradhat így tovább, valami kétszobásat kellene
bérelni neki. Azt hiszem, ez a mostani lakása még mindig hat-hétezer frankba
kerül.” „Hatezer-ötszázba. De nagyon ragaszkodik az otthonához. Végül is, túl
van az első szélütésen, nemigen élhet tovább két-három évnél. Tegyük fel, hogy
tízezer frankot költenénk rá három év alatt. Azt hiszem, ennyit megengedhetünk
magunknak. Megtehetnénk például, hogy idén nem La Raspelière-t béreljük ki
újra, hanem valami szerényebbet. A mi jövedelmünkkel, azt hiszem, ez a tízezer
frankos kiadás három év alatt nem elképzelhetetlen.” „Legyen, csak egyvalami
zavar: az, hogy a dolog majd kitudódik, és kénytelenek leszünk másokkal is
ugyanígy tenni.” „Gondolhatod, hogy ez nekem is eszembe jutott. Csakis azzal a
feltétellel teszem, hogy senki nem tudhat róla. Köszönöm szépen, semmi
kedvem hozzá, hogy nekünk kelljen az emberiség jótevőinek lennünk! Csak
semmi filantrópia! Megtehetnénk viszont, hogy azt mondjuk neki: Serbatov
hercegnő hagyta rá ezt a pénzt.” „De el is fogja hinni? A hercegnő Cottard
tanácsát kérte a végrendelete ügyében.” „Végső esetben Cottard-t beavathatjuk a
dologba, ő megszokta a szakmai titoktartást, rettentően sokat keres, sosem fog
azok közé a készségeskedők közé tartozni, akiknek pénzt kellene perkálnunk.
Talán még azt is vállalja, hogy azt mondja, a hercegnő őt kérte meg
közvetítőnek. Ily módon a mi nevünk szóba sem kerül. Így elkerülnénk a
bosszantó hálálkodást, az ömlengéseket, a frázisokat.” És Verdurin úr itt még
egy szót mondott, mely nyilvánvalóan az effajta könnyfakasztó jeleneteket és
frázisokat jelölte, amelyeket el akarnak kerülni. De a szót nem tudták pontosan
idézni nekem, mivel nem francia volt, hanem azon kifejezések egyike,
amelyeket a családon belül használunk bizonyos dolgok megnevezésére, főként
bosszantó dolgokéra, feltehetőleg azért, hogy úgy említhessük őket az érintettek
előtt, hogy ők ne értsék. Az effajta fordulatok általában a család valamely
korábbi állapotának máig megőrzött maradványai. Egy zsidó családban például
egy eredeti jelentéséből kiforgatott rituális fordulat, s talán az egyetlen héber szó,
amelyet a mostanra elfranciásodott család még ismer. Egy mélyen vidéki
gyökerű családban a szülőföld tájnyelvének valamely fordulata, bár a család már
nem beszéli, sőt nem is érti a tájnyelvet. Egy dél-amerikai eredetű családban,
ahol már mindenki franciául beszél, spanyol szó. A következő nemzedék
számára pedig a fordulat már gyermekkori emlékként marad meg csupán. A
gyerekek tisztán emlékeznek majd arra, hogy a szülők egy bizonyos szóval az
asztalnál felszolgáló személyzetre utaltak úgy, hogy rajtuk kívül mások ne
értsék, de ők már nem tudják, mit jelent pontosan ez a szó, hogy vajon spanyol,
héber vagy német, vagy a tájnyelvből ered, sőt azt sem, jelentett-e valaha
valamit bármely nyelven, hogy nem tulajdonnév-e vagy pusztán kitalált szó. A
kérdés csak akkor oldódhat meg, ha él még a családban a nagyszülők egy
testvére vagy unokatestvére, aki bizonyára szintén használta ezt a kifejezést.
Mivel én nem ismertem Verdurinék egyetlen rokonát sem, nem tudtam pontosan
rekonstruálni a szót. Annyi azonban bizonyos, hogy Verdurinnét
megmosolyogtatta, mivel ennek a megszokottnál kevésbé általános,
személyesebb, titkosabb nyelvnek a használata önzést ébreszt azokban, akik
alkalmazzák, olyan önző érzést, amely sosem mentes némi önelégültségtől. Ám
amint a derű e pillanata elmúlt, Verdurinné felvetette: „De mi lesz, ha Cottard
elmondja valakinek?” „Nem fogja.” Mégis elmondta, nekem legalábbis, hiszen
tőle tudtam meg a dolgot néhány évvel később, épp Saniette temetésén.
Sajnáltam, hogy nem tudtam meg előbb. Először is azért, mert így hamarabb
eljutottam volna ahhoz a gondolathoz, hogy sosem szabad haragudnunk az
emberekre, sosem szabad egy gonoszság emléke alapján ítélnünk róluk, hiszen
nem tudunk mindarról a jóról, amit más pillanatokban a lelkükben óhajthattak
vagy meg is tehettek. Ily módon pedig még az előrelátás egyszerű szempontjából
is tévedünk. Mert kétségtelen, hogy a tapasztalt rossz megnyilvánulás, mindig
vissza-visszatér majd. De a lélek gazdagabb ennél, számos más formában
megnyilvánulhat, s e formák szintén vissza-visszatérnek, noha kedvességüket
elhárítjuk az illető hajdani helytelen viselkedése miatt. Személyesebb okból
azonban, amennyiben hamarabb a tudomásomra jut ez a Cottard-tól szerzett
értesülés, nem maradt volna hatástalan rám. Azzal ugyanis, hogy megváltoztatja
Verdurin úrról alkotott véleményemet – akit egyre inkább hajlottam a világ
leggonoszabb emberének tartani –, eloszlatta volna gyanakvásomat Verdurinék
Albertine-nel való kapcsolatomban játszott szerepét illetően. Bár talán tévesen
oszlatta volna el, hiszen ha Verdurin úrnak voltak is erényei, így sem volt
kevésbé kötözködő – egészen a legádázabb üldözésig menően az volt, és
olyannyira féltékeny a kis klánon belüli vezető szerepére, hogy a legalávalóbb
hazugságtól, a legigaztalanabb gyűlölet bujtogatásától sem riadt vissza, hogy így
szakítsa meg a hívek között az olyan kapcsolatokat, amelyeknek nem az a
kizárólagos céljuk, hogy a kis csapatot még jobban összekovácsolják. Olyan
ember volt, aki képes hivalkodás nélkül önzetlen és nagylelkű lenni, ami nem
feltétlenül jelenti, hogy érzékeny, rokonszenves, lelkiismeretes, igazmondó –
hogy mindig jó lett volna. Valami részleges jóság – s ebben talán ott élt még egy
kevés a családéból, amellyel nagynéném hajdan baráti kapcsolatban volt[908] –
feltehetően megvolt benne azelőtt is, hogy én felfedeztem volna, mint ahogy
Amerika vagy az Északi-sark is létezett Kolumbusz vagy Peary[909] előtt.
Mindazonáltal felismerésem e pillanatában Verdurin úr természete új, nem is
gyanított oldalát tárta fel: és ebből arra jutottam, hogy egy jellemről éppolyan
nehéz végleges képet alkotni, mint a társadalmakról és a szenvedélyekről.
Hiszen a jellem nem kevésbé változó, mint ez utóbbiak, és ha rögzíteni akarjuk,
ami viszonylag állandó benne, úgy találjuk, hogy mindig más és más arcot mutat
a megzavarodott objektívnek (ami egyben azt is jelenti, hogy nem képes
mozdulatlan maradni, hanem elmoccan).


Mivel láttam, hogy későre jár, és attól tartottam, Albertine elunja magát, arra
kértem Brichot-t, engedje meg, hogy Verdurinéktől eljövet először engem
tegyenek ki a házunk előtt. Azután a kocsim őt is hazaviszi. Brichot megdicsért,
amiért egyenesen hazamegyek, mivel nem tudta, hogy otthon egy lány vár rám,
és azért is, amiért ilyen korán és ilyen józanul fejezek be egy estét, melynek
valójában épp ellenkezőleg, mindeddig húztam-halasztottam az igazi kezdetét.
Majd Charlus úrról kezdett beszélni. A báró kétségkívül meglepődött volna, ha
hallja, hogy a professzor, aki mindig oly kedves vele, s aki mindig azt
mondogatta neki: „Én sosem adok tovább semmit”, szemernyi tartózkodás
nélkül beszél róla és az életviteléről. És talán Brichot sértett csodálkozása sem
lett volna kevésbé őszinte, ha Charlus úr azt mondja neki: „Biztos forrásból
tudom, hogy ön rosszat mondott rólam.” Brichot valóban vonzódott Charlus
úrhoz, és ha vissza kellett volna gondolnia valamely beszélgetésre, ahol a
báróról esett szó, sokkal inkább a rokonszenv érzése ötlött volna fel benne,
melyet a báró iránt táplált, miközben ugyanúgy beszélt róla, mint bárki más –
nem pedig az, amit az imént mondott. Nem hitte volna, hogy hazudik, ha azt
mondja: „Én, aki olyan barátian szólok önről”, hiszen érzett némi barátságot,
amíg Charlus úrról beszélt. A báró azt a vonzerőt testesítette meg az egyetemi
tanár szemében, amelyet Brichot mindenekelőtt elvárt a társasági élettől, valódi
példákkal szolgált olyasmiről, amit a professzor korábban sokáig a költői
fantázia művének hihetett. Brichot, aki gyakran elemezte Vergilius második
eklogáját[910] anélkül, hogy tudta volna, van-e ennek a fikciónak bármi
valóságalapja, olyasfajta kései örömöt lelt a Charlus úrral való csevegésben,
amilyet tudomása szerint mesterei, Mérimée és Renan urak, illetve kollégája,
Maspéro[911] úr éreztek, amikor Spanyolországban, Palesztinában, Egyiptomban
utazgatva Spanyolország, Palesztina és Egyiptom mai tájaiban és mai lakosaiban
azoknak az ókori jeleneteknek a díszleteire és változatlan szereplőire ismertek,
melyeket ők a könyvekben tanulmányoztak. „Anélkül, hogy meg akarnám
sérteni ezt a nemes vérből való lovagot – jelentette ki Brichot a kocsiban, amely
hazafelé tartott velünk –, mondhatom, egyszerűen csodálatos, amikor egy
szikrányi elmegyógyintézeti hevülettel és egy királyhű spanyol grand
konokságával – hogy azt ne mondjam, jóhiszeműségével – kommentálja sátáni
katekizmusát. Biztosíthatom, hogy – ha szabad D’Hulst érsek úr[912] szavaival
kifejeznem magam – éppen nem unatkozom azokon a napokon, amikor ez a
feudális úr jön hozzám látogatóba, aki hitetlen korunkkal szemben Adonisz
védelmére kelve, fajtájának ösztöneit követte, és a maga teljes szodomista
ártatlanságával indult keresztes hadjáratba.” Hallgattam, hallgattam Brichot-t, és
nem voltam egyedül vele. Ahogy egyébként mióta a házból kiléptünk egy
pillanatra sem hagyott el, most is áthatott az érzés, hogy bármilyen homályosan
is, de össze vagyok kötve azzal a fiatal lánnyal, aki ezekben a percekben a
hálószobájában van. Még amikor éppen X-szel vagy Y-nal beszélgettem
Verdurinéknél, zavarosan akkor is úgy éreztem, hogy ott van mellettem – azzal a
bizonytalan érzettel, amely tulajdon tagjainkról él bennünk –, és ha megesett,
hogy gondoltam rá, azt is úgy tettem, ahogyan tulajdon testünkre gondolunk:
bosszúsan, mert a rabság elszakíthatatlan kötelékei fűznek hozzá. „És micsoda
pletykafészek – folytatta Brichot –, amit ez az apostol összefecseg, önmagában
is megtöltené a Hétfői csevegések[913] összes mellékletét! Gondolja el, tőle
tudtam meg, hogy azt az etikai értekezést, amelyben mindig is korunk
legpazarabb erkölcsi konstrukcióját tiszteltem, egy ifjú sürgönykihordó sugallta
tudós kollégánknak, X-nek. Ne hallgassuk el azt sem, hogy kiváló barátom
elmulasztotta megemlíteni a fiú nevét előadásaiban. Amivel több emberségről
vagy, ha úgy tetszik, kevesebb háláról tett tanúbizonyságot, mint Pheidiasz,[914]
aki olümposzi Jupiterének gyűrűjébe véste a szeretett atléta nevét. A báró nem
ismerte ez utóbbi históriát. Mondanom sem kell, a történet hogy elbűvölte az
ortodoxiáját. Képzelheti, hogy valahányszor csak egy-egy doktori dolgozatról
cserélünk eszmét kollégámmal, az ő egyébként igencsak kifinomult
dialektikájában mindig ott érzem azt a többletzamatot, amelyet Sainte-Beuve
számára holmi pikáns leleplezések fűszere adott hozzá Chateaubriand nem
eléggé vallomásos életművéhez. Kollégánktól, akinek bölcsessége aranyat ér, de
pénze kevés volt, a sürgönykihordó »merő jószándékból« (hallani kellene, hogy
ezt milyen hangon mondja) a báró kezére jutott. Mivel pedig ez a Sátán a
legszolgálatkészebb ember, akit ismerek, kijárt a védencének valami posztot a
gyarmatokon, ahonnan a hálás lélek időnként pompás gyümölcsöket küld neki. A
báró meg továbbajándékozza őket magasabb körökből való kapcsolatainak; a
minap is a fiatalember ananászai trónoltak a Conti rakpart asztalán, és
Verdurinné minden rosszindulat nélkül mondta: »Magának nyilván valami
nagybácsikája vagy unokaöccse van Amerikában, Charlus úr, hogy ilyen
ananászokat kap!« Bevallom, némi derültséggel fogyasztottam belőlük,
miközben in petto egy Horatius-óda elejét mondogattam, amelyet Diderot[915]
szeretett idézni. Summa summarum, akárcsak Boissier kollégám a Palatinustól a
Tibur felé ballagva,[916] a báró csevegésében sajátságosan elevenebbnek és
ízesebbnek találom Augustus századának szerzőit. Hogy a hanyatlás koriakról
már ne is beszéljünk, és a görögökig vissza se menjünk – noha egyszer azt
találtam mondani a mi kiváló Charlus urunknak, hogy úgy érzem magam a
társaságában, mint Platón Aszpasziánál[917]. Az igazat szólva, meglehetősen
felnagyítottam a két szereplőt, pedig, mint La Fontaine mondja, példámat
»kisebb állatokról«[918] vettem. Akárhogyan is, remélem, nem feltételezi, hogy a
báró netán megbántódott. Sosem láttam még ilyen naivan boldognak. Gyerekes
mámorában arisztokratikus egykedvűségét is megtagadta. »Micsoda hízelgők
ezek a Sorbonne-lakók!« – kiáltott fel elragadtatva. »Lám, ennyi évet kellett
megérnem ahhoz, hogy Aszpasziához hasonlítsanak! Egy ilyen kikent-kifent vén
mámit, mint én! Ó, drága ifjúságom!« Szerettem volna, ha látja a bárót, amint
ezt mondja, szokás szerint gyalázatosan bepúderozva, és az ő korában olyan
pézsmaillatot árasztva, mint valami piperkőc. Egyébiránt, genealógiai rigolyáitól
eltekintve, a legjobb ember a világon. Mindezek miatt nagyon sajnálnám, ha ez a
ma esti szakítás véglegesnek bizonyulna. Meglepett, hogy a fiatalember ennyire
fellázadt. Pedig egy ideje már valóságos csatlósként, valóságos vazallusként
viselkedett a báróval, ami éppenséggel nem jelezte előre ezt a felkelést.
Mindenesetre remélem, hogy – ha a báró (Dii omen avertant)[919] nem térne is
vissza a Conti rakpartra – ez a szakítás nem terjed ki rám. Neki is, nekem is
túlságosan sok hasznunk van azon a cserén, amellyel én az én szerény tudásomat
az ő tapasztalatára váltom. (Valóban látni fogjuk még, hogy ha Charlus úr nem
haragudott is egyértelműen Brichot-ra, az egyetemi tanárnak szóló rokonszenve
épp eléggé megkopott ahhoz, hogy minden elnézés nélkül ítélje meg a
professzort.) És bizony mondhatom magának, ez a csere olyannyira egyenlőtlen,
hogy amikor a báró mindazt megosztja velem, amit élete során tapasztalt, úgy
érzem, nem fogadhatom el Sylvestre Bonnard[920] véleményét, miszerint az
életről még mindig egy könyvtárban álmodozhatunk leginkább.”
Megérkeztünk a kapum elé. Leszálltam, hogy megadjam a kocsisnak Brichot
címét. A járdáról Albertine hálószobájának ablakára láttam, erre a régebbi
estéken, amikor Albertine még nem lakott velem, mindig sötét ablakra, amelyet
a zsalugáter falécei által szeletekre szabdalt belső villanyfény párhuzamos
aranyrudak sorával barázdált. Bármilyen világos volt is számomra e mágikus
bűvészkönyv, bármily pontos képeket rajzolt is nyugodt elmém elé – pontosakat,
elérhetően közelieket, hamarosan birtokba vehetőeket –, láthatatlan volt Brichot
számára, aki a kocsiban maradt, és szinte vak volt, és amúgy is érthetetlen lett
volna az ő számára, hiszen csakúgy, mint a barátaim, akik vacsora előtt jártak
hozzám látogatóba, az előtt, hogy Albertine hazajött volna a sétából, a professzor
sem gyanította, hogy egy fiatal lány vár rám az enyémmel szomszédos
hálószobában – csakis az én tulajdonom. A kocsi elindult. Egy másodpercre
magam maradtam a járdán. Igaz ugyan, hogy ezeknek a fénylő csíkoknak,
amelyeket már lentről megpillantottam, és amelyeket valaki más merőben
felszínesnek látott volna, én valami rendkívüli állagot, tömörséget, szilárdságot
tulajdonítottam, ama jelentés miatt, amelyet mögéjük képzeltem – mint valami
kincsnek, a többiek által nem is sejtett kincsnek, amelyet én rejtettem el
odabenn, és amelyből ezek a vízszintes sugarak áradtak, de olyan kincsnek is,
amelyért cserében lemondtam a szabadságomról, a magányomról, a
gondolataimról. Ha Albertine nem lett volna odafönt, és ha csak némi gyönyört
kerestem volna, elindulhattam volna ezt olyan ismeretlen nőktől kérni, akiknek
megpróbáltam volna beférkőzni az életébe – Velencében talán, vagy legalábbis
az éjszakai Párizs valamelyik zugában. De most, amikor eljött a simogatások
órája, nem kellett hosszú útra kelnem, még csak ki sem kellett tennem a lábam
otthonról, csak hazatérnem. Hazamennem, mégpedig nem azért, hogy egyedül
legyek, és a többiektől elválva – akik külső tápot adtak gondolataimnak –
legalább rákényszerüljek, hogy magamban keressem ezt a tápláló forrást; épp
ellenkezőleg: azért, hogy kevésbé legyek egyedül, mint Verdurinéknél, hogy –
mint most mindjárt – az fogadjon, akinek javára a leginkább lemondtam
személyiségemről, akinek a legteljesebben adtam át ezt a személyiséget anélkül,
hogy egy pillanatnyi időm jutott volna arra, hogy magamra gondoljak, vagy
hogy vegyem magamnak a fáradságot – hiszen úgyis ott lesz mellettem –, hogy
rá gondoljak. Így hát, amint még egyszer, utoljára felpillantottam annak a
szobának az ablakára, ahol hamarosan magam is leszek, szinte láttam, ahogy
mindjárt bezárul mögöttem a fénylő rácsozat, melynek hajlíthatatlan aranyrudait
magam kovácsoltam, örök szolgaságra.


Albertine sosem mondta, hogy gyanítja, féltékeny vagyok rá, s erősen
foglalkoztat minden, amit tesz. Az egyetlen eset, amikor – igaz, meglehetősen
régen – szót ejtettünk a féltékenységről, látszólag épp ennek ellenkezőjét
bizonyította. Eszembe jutott, amint egy szép, holdfényes este, viszonyunk elején,
az egyik első alkalommal, amikor hazakísértem – holott legalább annyira
szerettem volna nem így tenni, és elválni tőle, hogy mások után futhassak –, azt
mondtam neki: „Tudja, ha felajánlom, hogy hazaviszem, nem féltékenységből
teszem: ha valami más dolga van, tapintatosan odébbállok.” Ő pedig így felelt:
„Ó, tudom, hogy maga nem féltékeny, és hogy magának aztán mindegy, mit
csinálok, de most nincs egyéb dolgom, mint magával lenni.” Egy másik
alkalommal, La Raspelière-ben, amikor Charlus úr, aki azért lopva odapislantott
Morelre, hivalkodóan gáláns módon közeledett Albertine-hez, azt mondtam
barátnőmnek: „Nos, remélem, eléggé szorosan magához ölelte a báró.” S mivel
félig-meddig ironikusan így folytattam: „A féltékenység minden kínját
elszenvedtem”, Albertine annak a vulgáris közegnek a nyelvén, ahonnan
származott, vagy azén a még vulgárisabbén, ahová mostanában járt, azt
válaszolta: „Micsoda gúnyos ipse maga! Pontosan tudom, hogy nem féltékeny.
Először is azért, mert megmondta, no meg látszik is magán, eriggyen már!” Soha
nem mondta azóta, hogy megváltozott volna a véleménye; pedig bizonyára új
gondolatok születhettek benne a dologról, amelyeket elhallgatott előlem, de
valami véletlen Albertine akarata ellenére elárulhatta, mert aznap este, amikor
végre hazaértem, és előbb érte mentem a szobájába, majd áthoztam az enyémbe,
és azt mondtam neki (némileg zavarban, amit magam sem értettem, hiszen
bejelentettem Albertine-nek, hogy társaságba megyek, és azt is megmondtam,
nem tudom, hová, talán Villeparisis márkizhoz, talán Guermantes
nagyhercegnéhez, talán Cambremer márkizhoz – igaz, Verdurinéket éppen nem
említettem): „Találja ki, honnan jövök?! Verdurinéktől”, alighogy kiejtettem
ezeket a szavakat, Albertine feldúlt vonásokkal így válaszolt, mintha szavai
maguktól robbantak volna ki, olyan erővel, hogy lehetetlen őket visszatartani:
„Sejtettem.” „Nem tudtam, hogy bosszantja, ha Verdurinékhez megyek.” (Igaz,
egy szóval sem mondta, hogy bosszantja a dolog, de látszott rajta. Az is igaz,
hogy nem gondoltam, hogy bosszantja. S mégis, haragja kirobbanásakor, mint az
olyan eseményekkel szembesülve, amelyeket egyfajta retrospektív kettős látás
ismerősnek mutat régebbről – úgy tűnt: soha nem számíthattam egyébre.) „Hogy
bosszant? Ugyan, mit törődöm én az egésszel? Nekem aztán édes mindegy. Nem
úgy volt, hogy Vinteuil kisasszonyt is odavárják?” Mire én, magamon kívül, azt
feleltem: „Nem is mondta, hogy találkoztak valamelyik nap” –, hogy így
mutassam, tájékozottabb vagyok, mintsem gondolja. „Hogy találkoztam-e vele?”
– kérdezte önmagától elábrándozva, mintha emlékeit akarná összeszedni, és
egyben tőlem is, mintha én tudnám megmondani neki; valójában pedig
kétségkívül azért, hogy bökjem ki, amit tudok, no meg talán azért is, hogy időt
nyerjen, mielőtt a nehéz választ megadja. De jóval kevésbé aggódtam Vinteuil
kisasszony miatt, mint a miatt a szorongás miatt, amely már korábban is
megérintett, de most erőteljesebben tört rám. Sőt azt hittem, hogy Verdurinné
nemes egyszerűséggel csupán kitalálta Vinteuil kisasszony és barátnője érkezését
– a dicsfényt növelendő –, így hát hazafelé tartva nyugodt voltam. Csak amikor
Albertine azt mondta: „Nem úgy volt, hogy Vinteuil kisasszonyt is odavárják?” –
ez mutatta meg, hogy első gyanúm nem volt téves; de végtére a jövőt illetően
efelől is nyugodt voltam, hiszen amikor barátnőm lemondott arról, hogy
elmenjen Verdurinékhez, feláldozta értem Vinteuil kisasszonyt.
„Különben – mondtam neki dühösen –, van jó néhány egyéb dolog is, amit
elhallgat előlem, még a legjelentéktelenebb ügyekben is, mint amilyen például
az a bizonyos háromnapos balbeci utazása, és ezt csak példaként említem.” A
„csak példaként említem” szavakat mintegy a „legjelentéktelenebb ügyek”
kiegészítéseként tettem hozzá, hogy ha Albertine erre azt mondaná: „Ugyan mi
helytelen volt az én balbeci kiruccanásomban?” azt felelhessem neki: „Nem is
emlékszem. Annyi mindent hallok, ami itt kavarog a fejemben, nem sok
jelentőséget tulajdonítok neki!” S valóban, amikor erről a háromnapos
kirándulásról beszéltem, amelyen a sofőrrel egészen Balbecig jutottak, ahonnan
a képeslapok olyan nagy késéssel érkeztek meg, ezt teljesen találomra tettem, és
bántam is, hogy ilyen rosszul választottam példát, hiszen alighogy odaértek,
máris indulhattak vissza, így nyilvánvalóan ez volt az a kószálásuk, ahol nem
futotta volna az időből arra, hogy bárkivel is hosszabb találkozást iktasson be.
Csakhogy Albertine a hallottak alapján azt hitte, hogy tudom, mi a legigazabb
igazság – tudom, és csupán elhallgattam előle, hogy tudom. Egy ideje
meggyőződése volt ugyanis, hogy – így vagy úgy, nyomoztatva utána vagy
akárhogyan is – amint azt előző héten Andrée-nak mondta: „jobban ismerem az
életét, mint ő maga”. Így aztán igencsak felesleges vallomással vágott a
szavamba, hiszen én bizony semmit nem gyanítottam abból, amit elmondott, sőt
éppenséggel lesújtott azzal, milyen nagy lehet a szakadék a hazug nő által
álruhába bújtatott igazság és a között a kép között, melyet az a férfi alkot
ugyanerről az igazságról, aki szerelemmel szereti a hazug nőt. Alighogy
kiejtettem az „a bizonyos háromnapos balbeci utazása, s ezt csak példaként
említem” szavakat, Albertine úgy jelentette ki, közbevágva, mint valami magától
értetődő dolgot: „Azt akarja mondani, hogy ez a balbeci utazás soha nem
létezett? Hát persze! Mindig törtem is a fejemet, hogy miért tesz úgy, mint aki
elhiszi. Bár igazán ártalmatlan dolog volt. A sofőrnek akadt valami háromnapos
elintéznivalója. Ő nem merte említeni magának. Ezért azután, iránta való
jóságomban (mert én már csak ilyen vagyok, azután mindig én iszom meg
ezeknek a históriáknak a levét!) kitaláltam ezt az állítólagos balbeci utazást. A
sofőr szépen kitett Auteuilben az Assomption utcai barátnőmnél, ahol három
napon keresztül unatkoztam órabérben. Látja, nem történt semmi, nincs benne
semmi rossz. Persze kezdtem sejteni, hogy maga talán mindent tud, amikor
láttam, hogy elneveti magát az egy héttel később megérkező képeslapokon.
Elismerem, hogy nevetséges volt, és jobb lett volna, ha nincs semmiféle
képeslap. De nem az én hibám. Én megvettem mindet előre, odaadtam a
sofőrnek, még mielőtt kitett volna Auteuil-ben, ez az ökör meg a zsebében
felejtette ahelyett, hogy egy borítékban elküldte volna egyik barátjának, aki
Balbec mellett lakik, és akinek vissza kellett volna küldenie őket magának.
Mindig azt képzeltem, hogy most már hamarosan megérkeznek. A sofőrnek
pedig csak öt nappal később jutottak az eszébe, és ahelyett, hogy szólt volna
nekem, a bugyuta mindjárt elküldte a lapokat Balbecbe. No, mikor elmondta,
kapott is tőlem, gondolhatja! Még hogy felesleges fejtörést okoz magának ez a
nagy szamár jutalmul azért, amiért három napra bezárkóztam, hogy ő intézhesse
a kis családi suskusait! Még az utcára sem mertem kimenni Auteuil-ben, nehogy
meglássanak. Az egyetlen alkalommal, amikor kimentem, akkor is férfiruhában,
inkább csak a hecc kedvéért. És amilyen szerencsém van, az első ember, akivel
összeakadtam, a maga biboldó barátja, Bloch volt. Bár nem hiszem, hogy tőle
tudta meg, hogy a balbeci utazás sosem létezett másutt, mint a képzeletemben,
mert úgy nézett ki, mint aki nem ismer meg.”
Nem tudtam, mit mondjak, mert nem akartam, hogy látszódjék rajtam,
mennyire megdöbbent és lesújt ez a sok-sok hazugság. A borzadás érzéséhez –
mely miatt nem elkergetni akartam Albertine-t, épp ellenkezőleg – rettentő
sírhatnék is társult. Ezt pedig nem maga a hazugság okozta, és mindannak a
megsemmisülése, amit annyira igaznak hittem, hogy most úgy éreztem magam,
mint egy letarolt városban, ahol egyetlen ház sem maradt épen, ahol a puszta
földet csak romkupacok púpozzák, hanem az a mélabú, hogy Auteuil-ben, a
barátnőjénél az unatkozással töltött három nap alatt, Albertine-ben
egyetlenegyszer sem támadt fel a vágy, sőt talán a gondolat sem, hogy titokban
feljöjjön hozzám egy napra, vagy egy röpke sürgönyben engem kérjen meg,
hogy látogassak le hozzá Auteuil-be. De nem volt annyi időm, hogy átadjam
magam ezeknek a gondolatoknak. Főként pedig megdöbbentnek nem akartam
látszani. Mosolyogtam, az olyanok arckifejezésével, akik tudják, amit tudnak:
„De hisz ez csak egy dolog a száz közül. Mert például éppen ma este,
Verdurinéknél tudtam meg, hogy amit korábban Vinteuil kisasszonyról
mondott...” Albertine mereven nézett rám, felkavartan, megpróbálta a
tekintetemből kiolvasni, mit tudok. Márpedig azt tudtam, és készültem
elmondani neki, hogy kiféle-miféle is Vinteuil kisasszony. Igaz ugyan, hogy ezt
nem Verdurinéknél tudtam meg, hanem hajdan, Montjouvainben. Csakhogy,
mivel erről – szándékosan – soha nem beszéltem Albertine-nek, most úgy
tehettem, mint aki csak ezen az estén szerzett tudomást a dologról. És kis híján
örömöt okozott – azután, hogy a kisvonatban hajdan annyira megkínzott –, hogy
magamban őrzöm ezt a montjouvaini emléket, melyet későbbinek fogok
mondani, de amely ettől nem lesz kevésbé zavarba ejtő bizonyíték, váratlan,
lesújtó csapás Albertine-nek. Most legalább nem kellett „úgy tennem, mintha
tudnám”, és „szóra bírnom” Albertine-t: valóban tudtam, láttam a kivilágított
montjouvaini ablakban. Hiába is mondta Albertine, hogy Vinteuil kisasszonnyal
és a barátnőjével való kapcsolata nagyon tiszta volt, hogyan is állíthatná, amikor
megesküszöm neki (és minden hazugság nélkül esküszöm rá), hogy ismerem
ennek a két nőnek a hajlamait, hogyan is állíthatná hát, hogy ő, aki mindennapos
közelségben élt velük, „nővéreim”-nek szólította őket, nem kapott tőlük olyan
ajánlatokat, melyek szakításra késztették volna, ha épp ellenkezőleg, el nem
fogadta volna őket? De nem volt időm, hogy megmondjam az igazat. Albertine –
aki akárcsak a balbeci álutazás esetében – azt hitte, hogy tudom az igazságot –
akár Vinteuil kisasszonytól, ha ő is ott volt Verdurinéknél, akár egyszerűen
Verdurinnétől, aki beszélhetett róla Vinteuil kisasszonnyal –, Albertine nem
hagyott szóhoz jutni, és ő tett vallomást, épp ellentéteset azzal, amire gondoltam,
de amely megmutatván, hogy Albertine egy pillanatra sem szűnt meg hazudni
nekem, talán ugyanakkora fájdalmat okozott (főként azért, mert mint az imént
mondtam, nem Vinteuil kisasszonyra voltam már féltékeny). Albertine tehát
magához ragadva a kezdeményezést így szólt: „Azt akarja mondani, hogy ma
este megtudta: hazudtam, amikor azt állítottam, hogy félig-meddig Vinteuil
kisasszony barátnője nevelt fel. Igaz is, hogy egy kicsit hazudtam. De úgy
éreztem, hogy maga annyira lenéz, és láttam, hogy annyira odavan annak a
Vinteuil-nek a muzsikájáért; ezért, mivel az egyik pajtásom – és ez így igaz,
esküszöm magának – Vinteuil kisasszony barátnőjének a barátnője, ostoba mód
azt hittem, hogy érdekesebbnek mutatkozhatom maga előtt, ha azt találom ki,
hogy közelről ismertem ezeket a lányokat. Úgy éreztem, hogy untatom magát,
hogy ostoba libának talál: gondoltam, ha azt mondom, hogy ezek az emberek
összejártak velem, hogy könnyűszerrel szolgálhatok magának mindenféle
részletekkel Vinteuil műveiről, némiképp becsesebb leszek a maga szemében, ez
majd közelebb hoz bennünket egymáshoz. Ha hazudok is magának, mindig a
maga iránti barátságból teszem. És ennek a végzetes Verdurin-estélynek kellett
eljönnie ahhoz, hogy megtudja az igazságot, amelyet különben talán fel is
nagyítottak. Lefogadom, hogy Vinteuil kisasszony barátnője azt mondta
magának, hogy nem ismer. Legalább kétszer látott a barátnőmnél. De én persze
nem vagyok elég sikkes olyan emberek számára, akik ilyen híresek lettek. Most
inkább azt mondják, hogy sosem láttak.” Szegény Albertine, mikor azt hitte, ha
azt mondja, hogy ilyen szoros kapcsolatban volt Vinteuil kisasszonnyal, ezzel
késelteti, hogy „dobjam”, hogy ez közelebb hozza hozzám, igaza lett, amint az
oly sokszor megesik, csak éppen más úton, mint amelyen járni szándékozott.
Azzal, hogy jártasabbnak mutatkozik ebben a zenében, mint hittem volna, egy
pillanatig sem akadályozta volna meg, hogy még aznap este szakítsak vele a
kisvonaton; és mégis ez a fenti céllal mondott mondat valójában sokkal
komolyabb következménnyel járt, mint azzal, hogy lehetetlenné tette volna a
szakítást. Albertine egyetlen dologban tévedett csupán: nem azt a hatást
értelmezte rosszul, amelyet ennek az állításnak gyakorolnia kellett, hanem az
okot, amely miatt ezt a hatást kellett gyakorolnia – ez az ok pedig nem zenei
műveltségének, hanem baljós irányú kapcsolatainak felfedezése volt. Nem
valami gyönyörvárás közelített hozzá, sőt mi több, oldott fel benne – a gyönyör
amúgy is erős kifejezés, inkább valamely könnyed örömé –, hanem a fájdalom
szorítása.
Túlságosan hosszan ezúttal sem hallgathattam, nehogy megsejtse
elképedésemet. Így hát, meghatottan, amiért Albertine ennyire szerény, és azt
hiszi, Verdurinék társasága lenézi, gyöngéden azt mondtam neki: „De drágám, az
jutott eszembe, hogy szívesen adnék magának néhány száz frankot, hadd játssza
a sikkes dámát, ahol akarja, és hadd hívja meg Verdurinnét és a férjét egy szép
vacsorára.” Ó, jaj! Albertine-ben több ember lakott. Közülük is a
legmegfejthetetlenebb, a legszimplább, a legförtelmesebb mutatkozott meg
abban a válaszban, amelyet viszolygó arccal adott, és amelynek az igazat szólva
nem vettem ki tisztán minden szavát (illetve a kezdő szavait sem, hiszen
befejezése nem is volt). Valamivel később következtettem ki csupán, amikor
megsejtettem, mire gondolt. Hallásunk a megértés nyomában kullog.
„Köszönöm szépen! Még hogy egy krajcárt is kiadjak ezekre a vén trottyokra,
sokkal jobban szeretném, ha egyszer hagyná, hogy kedvemre szét...” Majd egy
szempillantás alatt bíborvörös lett az arca, elkomorult, szája elé kapta a kezét,
mintha visszaszívhatta volna az imént mondott szavakat, melyeket pedig
egyáltalán nem értettem.
„Hogy mondja, Albertine?” „Semmi, semmi, félig már aludtam.” „Ugyan,
dehogy, nagyon is ébren van.” „A Verdurin-vacsora járt az eszemben, igazán
kedves magától.” „Nem, nem, arról beszélek, amit most mondott.” Ezer és ezer
magyarázatot adott, amelyek azonban sehogy sem vágtak egybe, nem csupán a
szavaival, amelyeket, hiszen elharapta őket, nem értettem tisztán, de ezzel az
elharapással és azzal a hirtelen pirulással sem, amely kísérte. „Ugyan, drágám,
nem ezt akarta mondani, hiszen miért állt volna meg különben?” „Mert
tapintatlannak találtam a kérésemet.” „Miféle kérést?” „A vacsorameghívást.”
„Ugyan, szó sincs ilyesmiről, kettőnk között semmi sem számít
tapintatlanságnak.” „Épp ellenkezőleg, nem szabad kihasználnunk azokat, akiket
szeretünk. Akárhogyan is, esküszöm, hogy így van, ahogy mondom.” Egyrészt
mindig képtelen voltam kételkedni olyankor, amikor esküvel fogadott valamit;
másrészt a magyarázatai nem elégítették ki a logikámat. Nem engedtem.
„Ugyan, legalább annyi bátorság legyen magában, hogy befejezi a mondatát,
éppen ott tartott, hogy szét...” „Ó, nem, hagyjon!” „De miért?” „Azért, mert
szörnyen közönséges, rettentően szégyellném, hogy ilyet mondjak maga előtt.
Nem is tudom, mi járt az eszemben; az utcán hallottam valamikor ezeket a
szavakat, amelyeknek a jelentését sem tudom, nagyon ordenáré emberektől, és
most minden megmagyarázható ok nélkül jöttek a számra. Semmi közük sem
hozzám, sem senkihez, ébren álmodtam.” Éreztem, hogy semmi többet nem
fogok kiszedni Albertine-ből. Hazudott akkor is, amikor az imént arra esküdött,
hogy a tapintatlanságtól való társasági aggály állította meg, amely mostanra már
azzá a szégyenkezéssé alakult át, hogy netán túlságosan közönséges
kifejezéseket használ a jelenlétemben. Ami pedig kétségkívül ugyancsak
hazugság volt. Hiszen, amikor kettesben voltunk Albertine-nel, nem volt olyan
perverz, olyan trágár szó, amelyet ki ne mondtunk volna a simogatások közben.
Akárhogyan is, e pillanatban semmi értelme nem volt erősködnöm. De
gondolataimban sehogy sem tudtam szabadulni ettől a „szét...” szótól. Albertine
gyakran mondta, hogy „most aztán széttépem, szétcincálom” vagy azt, hogy „jól
szétcsaptam köztük” ahelyett, hogy „jól megadtam nekik”. De ezt a kifejezést
minden további nélkül használta a jelenlétemben, és ha ez lett volna, amit
mondani akart, miért hallgatott el hirtelen? Miért pirult el annyira mélyen, kapta
szája elé a kezét, fogalmazta át egész másképpen a mondatát, majd amikor látta,
hogy bizony meghallottam a „szét” szót, miért adott hamis magyarázatot? De ha
már lemondtam arról, hogy olyan faggatózásba bonyolódjam, amelyre nem
kapok választ, a legjobb volt úgy tenni, mintha nem is gondolnék többet az
egészre, és gondolataimban visszatértem ahhoz a szemrehányáshoz, amelyet
Albertine azért tett, mert elmentem a Nagyasszonyhoz, s egyfajta ostoba
mentegetőzésként igen ügyetlenül azt mondtam: „Éppenséggel szerettem volna
megkérni, hogy jöjjön el ma este Verdurinékhez” – és mondatom kétszeresen is
szerencsétlenre sikeredett, hiszen, ha ezt akartam, és az egész idő alatt Albertine-
nel voltam, miért nem ajánlottam fel neki? Hazugságomtól feldühödve és
félénkségemtől vérszemet kapva így szólt: „Kérhetett volna ezer évig, akkor sem
mentem volna bele. Azok az emberek mindig ellenem voltak, semmitől sem
riadtak vissza, hogy ártsanak nekem. Én Balbecben nem sajnáltam a kedvességet
Verdurinnétől, no, szép kis jutalmat kaptam érte. Ha a halálos ágyához kéretne,
akkor sem mennék. Vannak dolgok, amelyek megbocsáthatatlanok. Maga pedig
életében először volt bántó velem. Amikor Françoise megmondta, hogy elment
itthonról (nagyon is örült, hogy megmondhatja, képzelheti), jobb szerettem
volna, ha a fejemet hasítják ketté. Próbáltam nem mutatni, de soha életemben
nem sértett meg ennyire senki.”
Miközben azonban beszélt hozzám, az öntudatlanság igen eleven és teremtő
álmában (abban az álomban, amelyben végképp bevésődnek olyan dolgok,
melyek előbb éppen csak megérintettek, amelyben az alvó kéz megragadja az
addig hiába keresett, a zárat nyitó kulcsot) tovább munkált bennem a nyomozás,
hogy mit akarhatott mondani Albertine azzal a félbehagyott mondattal, amelynek
befejezésére szerettem volna rájönni. És hirtelen két olyan förtelmes szó zuhant
rám, amelyre korábban nem is gondoltam: „a köcsögömet”. Nem mondhatom,
hogy egyszerre ötlöttek fel bennem, mint amikor sokáig egy töredékes emlék
tehetetlen fogságában élünk, s miközben lassan, óvatosan megpróbáljuk
kiteljesíteni, egyre csak körénk gabalyodik, ránk tapad. Nem, emlékezésem
megszokott módjával ellentétben, nyomozásom, azt hiszem, két párhuzamos
úton járt: az egyik nemcsak Albertine mondatából indult ki, hanem abból a
zaklatott pillantásból, amelyet akkor vetett rám, amikor pénzt ajánlottam neki
egy szép vacsora rendezésére; abból a tekintetből, mely mintha azt mondta
volna: „Köszönöm szépen, pénzt kiadni olyasmire, ami untat, amikor pedig egy
fillér nélkül csinálhatnék egyebet, ami mulattat!” S talán épp e tekintet emléke
miatt váltottam módszert, hogy megtaláljam a befejezését annak, amit mondani
akart. Mindeddig mintegy hipnotizált az utolsó szó: a „szét”, mit akart mondani
ezzel a szét igekötővel? Szétnézni másutt? Nem. Szétzúzni ezt a rabságot? Nem.
Szét-, szét-, szét-... És egyszerre, amint visszatértem ahhoz a vállrándítással
kísért pillantáshoz, mellyel vacsoraadási ajánlatomat fogadta, előbbről
gondoltam újra mondatának szavait. S ekkor döbbentem rá, hogy nem állt meg a
szét-nél, hanem „szétcseszessem”-et mondott. Ó, borzalom! Hát ehhez lett volna
inkább kedve! Kétszeresen is borzalom! Hiszen a legutolsó utcalány, aki
belemegy ilyesmibe, vagy kívánja, sem használja ezt a förtelmes kifejezést a
férfi előtt, aki kapható a dologra. Úgy érezné, túlságosan lealacsonyítja magát.
Csakis egy másik nőnek, ha a nőket szereti, mond ilyesmit, hogy mentegetőzzék,
amiért előbb egy férfinak adta oda magát. Albertine nem hazudott, amikor azt
mondta, hogy félig-meddig álmában beszélt. Szórakozottan, ösztönösen, nem is
gondolva arra, hogy velem van, rándította meg a vállát, kezdett úgy beszélni,
ahogyan egy afféle nővel tette volna, netán a bimbózó lányok egyikével. S amint
hirtelen visszatért a valóságba, szégyentől vörösen, legszívesebben lenyelte
volna az ajkára toluló szavakat, kétségbeesésében egyetlen szót sem akart
mondani többé. Másodpercnyi vesztegetni való időm sem volt, ha nem akartam,
hogy Albertine észrevegye, mennyire kétségbeestem. De a harag fellobbanása
múltán máris könny szökött a szemembe. Akárcsak Balbecben, a Vinteuil-
lányokkal való barátságának felfedését követő éjszakán, haladéktalanul valami
hihető okot kellett kitalálnom bánatomra, olyat, amely egyben annyira mély
hatást tesz Albertine-re, hogy ennek révén néhány napi haladékot nyerhetek,
mielőtt döntenék. Így hát abban a pillanatban, amikor azt mondta, hogy sohasem
kellett még olyan sértést eltűrnie, mint amilyet tőlem szenvedett el, amikor
nélküle mentem el hazulról, és hogy inkább meghalt volna, mintsem ezt kelljen
hallania Françoise-tól, nekem pedig erre – nevetséges érzékenységétől ingerülten
– hajszál híján kiszaladt a számon, hogy ennek a tettemnek semmi jelentősége
nincsen, s hogy nincs abban semmi bántó, ha elmentem valahová – s mivel ezzel
párhuzamosan, öntudatlan nyomozásom, hogy mit akarhatott mondani a „szét”
után, célba ért, és a felfedezésem okozta elkeseredést nem tudtam teljességgel
eltitkolni –, védekezés helyett magamat vádoltam: „Albertine, kicsikém –
mondtam neki szelíd hangon, amelyen átütöttek első könnyeim –, mondhatnám
magának, hogy nincs igaza, hogy amit tettem, semmiség, de hazudnék; magának
van igaza, maga rájött az igazságra, szegény kicsikém, hiszen hat hónapja vagy
akár három hónapja, amikor még olyan mély barátsággal szerettem magát,
sosem tettem volna ilyesmit. Semmiség, és mégis óriási dolog, a szívemben
végbement hatalmas változás miatt, amelyet jelez. S ha már megsejtette ezt a
változást, holott, azt reméltem, el tudom titkolni, kénytelen vagyok ezt mondani:
Albertine, kicsikém – mondtam neki mélységes szelídséggel és szomorúsággal
–, látja, az élet itt, nálam unalmas magának, jobb hát, ha elválunk egymástól; és
mivel a legjobb szakítások azok, amelyek a leggyorsabban zajlanak le, arra
kérem, hogy a nagy bánatot enyhítendő, amely rám vár, búcsúzzék el tőlem még
ma este, és menjen el holnap reggel anélkül, hogy még egyszer látnánk egymást,
addig, amíg még alszom.” Albertine láthatóan megdöbbent, még hitetlenkedett
és máris letört volt: „Hogyan, már holnap? Valóban ezt akarja?” S bármilyen
fájdalmat éreztem is, amikor úgy beszéltem a szakításunkról, mint befejezett
tényről – részben talán éppen e fájdalom miatt –, nekikezdtem a lehető
legpontosabb tanácsokat adni Albertine-nek néhány olyan teendőjével
kapcsolatban, melyet a költözése után kell majd elintéznie. S figyelmeztetésről
figyelmeztetésre hamarosan már a legaprólékosabb részletekbe merültem.
„Legyen olyan jó – mondtam végtelenül szomorúan –, és küldje vissza azt a
Bergotte-kötetet, ami a nagynénjénél van. Persze nem sürgős, ráér három nap
vagy egy hét múlva, csak gondoljon rá, hogy ne nekem kelljen küldetnem érte,
túlságosan fájdalmas lenne. Eddig boldogok voltunk, mostantól érezzük, hogy
boldogtalanok leszünk.” „Ne mondja, hogy érezzük, hogy boldogtalanok leszünk
– vágott közbe Albertine –, ne beszéljen kettőnk nevében, csak maga érez így!”
„Végül is igen, maga vagy én, ahogy tetszik, ezért vagy azért; de őrület, hogy
milyen későre jár, le kellene feküdnie... eldöntöttük, hogy még ma este elválunk
egymástól.” „Már elnézést, maga döntött így, én pedig engedelmeskedem, mert
nem akarok fájdalmat okozni magának.” „Legyen, szóval én döntöttem így, de
én sem szenvedem meg kevésbé. Nem mondom, hogy sokáig fáj majd, tudja,
hogy nem tudom sokáig megtartani a dolgokat az emlékezetemben, de az első
napokban nagyon-nagyon bánkódom majd maga miatt! Ezért is találom
feleslegesnek, holmi levekkel élesztgetni, fejezzük be egyszer s mindenkorra!”
„Igen, igaza van – mondta barátnőm elkámpicsorodott arckifejezéssel, melyet a
késői óra kimerültségétől megnyúlt vonásai még inkább aláhúztak –, ahelyett,
hogy egyenként vágatnám le az ujjaimat, inkább mindjárt a fejemet hajtom a
bárd alá.” „Istenem, beleborzadok, ha arra gondolok, hogy milyen későn fekszik
le miattam, őrület! De elvégre ez az utolsó esténk! Holnaptól bőven lesz ideje
kialudnia magát egész életében.” S miközben azt mondtam neki, hogy ideje jó
éjszakát mondanunk, megpróbáltam halogatni a pillanatot, amikor valóban
kimondja. „Akarja, hogy megkérjem Blochot, küldje el magához az első
napokban, bárhol lesz is éppen, szórakoztatóul az unokahúgát, Esthert? Biztosan
megteszi a kedvemért.” „Nem tudom, miért mondja ezt (azért mondtam, hogy
megpróbáljak vallomást kicsikarni Albertine-ből), egyetlen emberhez
ragaszkodom, és az maga” – mondta Albertine, akinek szavai gyöngédséggel
töltöttek el. De micsoda fájdalmat okozott mindjárt ezután: „Tisztán emlékszem,
hogy odaadtam a fényképemet ennek az Esthernek, mert nagyon erősködött, és
mert láttam, hogy örömöt szerez neki, de hogy barátságot éreztem volna iránta,
vagy hogy találkozni támadt volna kedvem vele – soha!” S Albertine
ugyanakkor annyira léha természet volt, hogy hozzátette: „Ha ő szívesen
találkozna velem, nekem mindegy, nagyon kedves lány, de cseppet sem
erőltetem a dolgot.” Így hát, amikor korábban beszéltem neki Esther
fotográfiájáról, amelyet Bloch küldött el (és amelyet meg sem kaptam még,
amikor Albertine-nek szóba hoztam), barátnőm mindjárt megértette, hogy Bloch
mutatott nekem egy fényképet, amelyet hajdan ő, Albertine adott Esthernek.
Soha, leggyászosabb feltételezéseimben sem gondoltam, hogy ilyen bizalmas
barátság lehetett Albertine és Esther között. Albertine semmiféle kézenfekvő
választ nem talált, amikor a fényképről beszéltem. Most pedig, amikor – jókorát
tévedve – azt hitte, mindent tudok, ügyesebbnek találta, ha vall. Porig sújtott.
„No és, Albertine, szépen kérem még valamire, arra, hogy soha ne próbáljon
viszontlátni. Ha valaha – és ez megeshet egy év múlva, két év múlva, három év
múlva, ugyanabban a városban járnánk, kerüljön el!” Majd amikor láttam, hogy
nem válaszol igenlően a kérésemre: „Albertine, kedvesem, ne tegye ezt velem,
ne akarjon viszontlátni soha az életben! Túlságosan nagy fájdalmat okozna vele.
Hiszen tudja, őszinte barátsággal viseltettem maga iránt. Tisztában vagyok azzal,
hogy amikor a múltkor arról meséltem magának, hogy szeretném viszontlátni azt
a barátnőmet, akiről Balbecben beszéltünk, maga azt hitte, ez a találkozás már
elintézett dolog. Pedig nem így van, biztosíthatom, hogy mit sem számított.
Maga most meg van győződve arról, hogy már régen elhatároztam, hogy
elhagyom, hogy a gyöngédségem merő színjáték volt.” „Ugyan, dehogy, maga
megőrült, nem hittem ilyesmit” – mondta szomorúan. „Jól teszi, nem is szabad
ezt hinnie; igazán szerettem magát, ha talán nem is szerelemmel, de mély,
szívből jövőn mély barátsággal, nagyobbal, mint hinné.” „Dehogynem,
elhiszem. És ugye nem képzeli, hogy én nem szeretem magát?” „Nagyon fáj,
hogy el kell hagynom.” „Nekem pedig ezerszer is jobban” – felelte Albertine.
Egy ideje éreztem, hogy nem tudom többé visszatartani a szemembe szökő
könnyeket. És ezek a könnyek korántsem abból a fajta szomorúságból fakadtak,
amelyet hajdan éltem át, amikor azt mondtam Gilberte-nek: „Jobb, ha nem
találkozunk többé, az élet elszakít minket egymástól.” Kétségtelen, hogy amikor
e szavakat leírtam, azt gondoltam, hogy ha majd nem Gilberte-et szeretem már,
hanem valaki mást, szerelmem túláradása csökkenti majd azt a szerelmet,
amelyet talán én ébreszthetnék, mintha két ember kapcsolatában mindig
sorsszerűen meghatározott mennyiségű szeretet állna rendelkezésre, melyben a
többlet, amit egyikük birtokol, a másiktól vonódik el, és hogy attól a másiktól
éppolyan elkerülhetetlenül el kell majd válnom, mint Gilberte-től. A helyzet
azonban most számos okból egészen más volt, a számos ok közül pedig az első,
mely azután egyebeket is maga után vont, az volt, hogy az akaratgyengeségem,
amelytől a nagymama és édesanyám annyira féltett Combray-ban, amely előtt
egyikük is, másikuk is – ennyi erő szorul egy betegbe, ha gyengeségét akarja
diadalra vinni – kapitulált, ez az akaratgyengeségem egyre fokozódó ütemben
súlyosbodott. Amint megéreztem, hogy jelenlétem fárasztja Gilberte-et, erőm
elég volt még ahhoz, hogy lemondjak róla; most azonban, amikor ugyanezt
állapítottam meg Albertine-ről, nem volt már elegendő, és csak az járt az
eszemben, hogyan tartsam vissza erőszakkal. Olyannyira, hogy míg Gilberte-nek
azt írtam, nem látjuk egymást többé, és azzal a szándékkal írtam, hogy valóban
ne lássam többé, Albertine-nek színtiszta hazugságból mondtam ugyanezt, azért,
hogy kibéküljön velem. Így mutattunk egymásnak ő is, én is olyan látszatot,
amely jócskán különbözött a valóságtól. S kétségkívül így van ez mindig,
amikor két ember áll szemben egymással, hiszen mindkettőjük számára
ismeretlen a másik egy része, és amit ismer belőle, azt is csak részben értheti, s
mert mind a ketten azt mutatják meg magukból, ami a legkevésbé személyes;
vagy azért, mert ők maguk sincsenek egészen tisztában vele, és
elhanyagolhatónak ítélik, vagy azért, mert jelentéktelen előnyöket, melyek nem
hozzájuk kötődnek, fontosabbnak és hízelgőbbnek vélnek, másrészt pedig
bizonyos dolgokat, amelyekhez ragaszkodnak – hogy mások ne nézzék le őket,
amiért nem rendelkeznek effélékkel –, olyan színben tüntetnek fel, mintha nem
is ragaszkodnának hozzájuk, látszólag épp ezeket a dolgokat vetik meg
mindennél inkább, sőt irtóznak tőlük. A szerelemben azonban ez a félreértés
tetőfokára jut, mert – talán gyerekkorunkat kivéve – megkíséreljük úgy alakítani
a látszatot, hogy ne gondolataink pontos tükörképe legyen, hanem inkább azé,
amit valamely gondolat a leginkább alkalmasnak tart arra, hogy vágyainkat
elérjük – az én esetemben például, amióta hazaértem, azt a vágyat, hogy
Albertine-t továbbra is olyan engedelmesnek tarthassam meg, amilyen a múltban
volt, hogy ingerültségében ne követeljen nagyobb szabadságot, amelyet
valamikor később szándékomban állt megadni neki, de amely e pillanatban,
amikor függetlenségi törekvései megijesztettek, túlságosan felkorbácsolta volna
féltékenységemet. Bizonyos életkortól kezdve, hiúságból és éleselméjűségből
úgy teszünk, mintha a leginkább vágyott dolgokhoz ragaszkodnánk a
legkevésbé. A szerelemben azonban a puszta éleselméjűség – mely feltehetően
nem azonos az igazi bölcsességgel – meglehetősen hamar ránk kényszeríti a
kétarcúság e szellemét. Gyermekként azt álmodtam a legédesebbnek a
szerelemben, mi több, abban láttam a leglényegét, hogy a szeretett lény
társaságában szabadjára engedhetem gyöngédségemet, jóságáért való hálámat,
az örökkön-örökké tartó közös életre való vágyódásomat. A magam és barátaim
tapasztalatai alapján azonban bizony rádöbbentem, hogy az érzelmek e fajtáinak
kifejezése távolról sem ragályos. Az olyan affektált öreg nő esete, amilyen
Charlus úr is volt, aki addig-addig nem lát egyebet gondolataiban, mint egy szép
fiatal férfit, amíg azt nem hiszi, hogy ő maga is szép fiatal férfi lett, és egyre
árulkodóbban nőies nevetséges férfiasság-majmolásában, az ilyen eset egy
általánosabb törvény része, amely jóval túlterjed az egyes Charlusökön, olyan
általános törvényé, amely nem csupán a szerelemre vonatkozik; mi magunk nem
látjuk saját testünket, mások azonban igen, tulajdon gondolatunkat „követjük”,
azt a tárgyat, mely szemünk előtt lebeg, de mások számára láthatatlan (csak a
művész teszi néha láthatóvá egy-egy alkotásában, s ezért ábrándulnak ki
gyakorta csodálói, amikor személyesen találkoznak az alkotóval, akinek arca
olyan tökéletlenül tükrözi a belső szépséget). Amint egyszer felfigyeltünk erre a
jelenségre, többé „nem megyünk lépre”; délután is őrizkedtem attól, hogy
kifejezzem Albertine-nek mindazt a hálát, amelyet azzal ébresztett bennem, hogy
nem maradt a Trocadéróban. Ma este pedig, mivel megijedtem, hogy elhagy, úgy
tettem, mintha én kívánnám elhagyni, s ezt a tettetést különben, mint hamarosan
látni fogjuk, nem csak a korábbi szerelmeimből meríteni vélt tanulságok
diktálták, amelyeket ebben a mostaniban próbáltam hasznosítani. A félelem,
hogy Albertine netán mindjárt azt mondja: „Azt akarom, hogy néhány órára
egyedül mehessek el itthonról, egy egész napra is elhagyhassam a házat” – azaz
nem is tudom, miféle szabadságot kér magának, amelyet nem próbáltam
meghatározni, de amely elborzasztott – ez a gondolat már átsuhant az agyamon
egy pillanatra a Verdurin-estélyen. De azután eloszlott, hiszen egyébként is
ellene szólt mindannak az emléke, amit Albertine mondogatott itthoni élete
boldogságáról. Az a szándék, hogy elhagyjon, ha ugyan volt ilyen Albertine-ben,
csak homályos jelekben nyilvánult meg, egy-egy szomorú pillantásban, néha
türelmetlenségben, mondatokban, amelyek korántsem ezt állították, de ha utánuk
gondoltunk (sőt nem is volt szükség különösebb utángondolásra, hiszen a
szenvedély e nyelvét mindjárt megértjük, a legegyszerűbb emberek is megértik
ezeket a mondatokat, amelyek csakis az egyébként kimondatlan hiúsággal,
nehezteléssel, irigységgel magyarázhatók, melyet a hallgató azonnal érzékel
valami ösztönös képességgel, ami, akárcsak a Descartes emlegette „józan ész”, a
„legjobban oszlik el az emberek között”), [921] csakis valamely rejtett érzés
jelenléte adhatott magyarázatot rájuk, olyan érzés, amely Albertine-t arra
indíthatta, hogy másik életet tervezgessen, nélkülem. Amiképpen ez a szándék
nem fejeződött ki logikusan az ő szavaiban, a szándék előérzete, mely ezen az
estén ébredt, szintén körvonalazatlan maradt bennem. Továbbra is annak az
előfeltevésnek a jegyében éltem, amely mindent igaznak fogadott el, amit
Albertine mond. Lehetséges azonban, hogy legbelül eközben egy másik, épp
ellentétes előfeltevés – amelyre nem akartam gondolni – egy pillanatra sem
hagyott el, s ez annál is valószínűbb, mivel, ha nem így lett volna, cseppet sem
éreztem volna kínban magamat amiatt, hogy meg kell mondanom Albertine-nek,
hogy Verdurinéknél jártam, s ha nem így lett volna, az sem lett volna érthető,
miért csodálkozom oly kevéssé a haragján. Olyannyira, hogy bennem
feltehetően olyan Albertine képzete élt, aki szöges ellentéte a racionálisan
alkotott képnek és annak is, amelyet tulajdon szavai festettek róla, s mégsem
pusztán a képzelet szüleménye, hiszen olyan volt, mint időnkénti hirtelen
felindulásainak belső tükre, amilyen az iménti bosszúsága is volt, amiért
elmentem Verdurinékhez. Egyébként pedig gyakori szorongásaim, félelmem
attól, hogy megmondjam Albertine-nek: szeretem, mindez már régóta egy másik
előfeltevéshez kapcsolódott, amely jóval több dologra ad magyarázatot, és
mellette szól az is, hogy ha az elsőt elfogadjuk, a második is valószínűbbé válik,
hiszen valahányszor gyengédségi rohamaimmal árasztottam el Albertine-t,
csupán ingerültséget váltottam ki belőle (amire egyébként ő más okot adott).
Meg kell mondanom, a legsúlyosabbnak azt láttam, s annak, hogy barátnőm
elébe megy vádjaimnak, legszembetűnőbb jeleként az ütött meg, hogy az imént
azt mondta: „Azt hiszem, Vinteuil kisasszonyt is odavárják ma estére”, amire én,
a lehető legkegyetlenebbül, azt válaszoltam: „Nem is említette, hogy találkozott
Verdurinnével”. Amint nem találtam kedvesnek Albertine-t, ahelyett, hogy
megmondtam volna neki, hogy szomorú vagyok, gonoszság költözött belém. Ha
mindezek alapján, a visszavágások állandósult rendszere alapján, mellyel épp az
ellenkezőjét mondtam el annak, amit éreztem, elemzem a helyzetet, biztos
lehetek abban, hogy ha ezen az estén azt mondtam Albertine-nek, hamarosan
elhagyom, azért tettem – még mielőtt tudatosult volna bennem –, mert féltem,
hogy valamiféle szabadságot akar (nem tudtam volna igazán megmondani,
miféle szabadság ez, amitől reszkettem, de végül is olyan fokú, hogy akár meg is
csalhat, vagy legalábbis nem lehetek bizonyos abban, hogy nem csal meg), és
mert gőgből és agyafúrtságból meg akartam mutatni neki, hogy korántsem tartok
ilyesmitől, ahogyan már Balbecben is tettem, amikor azt akartam, hogy nagyra
tartson, majd később is, amikor azt pedig, hogy ne legyen ideje unatkozni
mellettem.
Végül azt az ellenvetést illetően, amelyet ennek a második előfeltevésnek – a
megfogalmazatlannak – lehetne szegezni, mármint, hogy mindaz, amit Albertine
szüntelenül mondott, épp ellenkezőleg azt jelentette, hogy legkedvesebb
életformája az otthoni, énnálam: a nyugalom, az olvasás, a magány, a szapphói
szerelmet pedig gyűlöli stb. – ennél az ellenvetésnél felesleges volna elidőzni.
Hiszen, ha Albertine annak alapján akart volna ítélni az érzéseimről, amit én
mondtam neki, éppenséggel az igazság ellentétét tudta volna meg, mivel soha
máskor nem nyilvánítottam ki azt a vágyat, hogy elhagyjam, csak olyankor,
amikor nem élhettem nélküle, és Balbecben két ízben is akkor vallottam be neki,
hogy más nőt szeretek – egyszer Andrée-t, másodszor egy titokzatos teremtést –,
amikor a féltékenység visszalopott belém némi szerelmet Albertine iránt.
Szavaim tehát korántsem tükrözték érzelmeimet. Ha az olvasó erről csak
meglehetősen halvány benyomást szerzett, azért eshetett így, mert narrátorként,
miközben érzelmeimet tárom elé, egyben a szavaimat is elismétlem. De ha az
előbbieket eltitkolnám, ő pedig csak az utóbbiakat ismerné, tetteim – melyeknek
oly kevés közük van a szavakhoz – oly gyakran hatnának rá különös
visszakozásként, hogy többé-kevésbé őrültnek hinne. S eljárása nem volna
sokkal tévesebb, mint az, amit én választottam, hiszen a képek, amelyek
cselekvésre indítottak, szöges ellentétben állván a szavaimból kirajzolódókkal,
abban a pillanatban nagyon is homályosak voltak; tökéletlenül ismertem csak azt
a természetet, melynek alapján cselekedtem: ma már tisztán ismerem szubjektív
igazságát. Ami pedig objektív igazságát illeti, tehát azt, hogy ennek a
természetnek az intuíciói pontosabban érzékelték-e Albertine igazi szándékait,
mint az értelmem, hogy igazam volt-e, amikor erre a természetre bíztam magam,
vagy épp ellenkezőleg esetleg, eltorzította Albertine szándékait ahelyett, hogy
kibogozta volna őket – ezt nehéz megmondanom.
Az a bizonytalan szorongás, amely Verdurinéknél futott át rajtam, hogy
Albertine elhagyhat, először eloszlott. Hazatérve úgy éreztem, én vagyok fogoly,
nem pedig úgy, hogy egy fogoly lányhoz térek haza. De a már eloszlott
szorongás újult, még nagyobb erővel tört rám abban a pillanatban, amikor
bejelentettem Albertine-nek, hogy Verdurinéknél jártam, és láttam, hogy arcára
olyan rejtélyes ingerültség ül ki, amely egyébként nem először jelent meg rajta.
Tudtam jól, hogy nem más, mint végiggondolt sérelmek, világos nézetek
kikristályosodása ez annak a testében, akiben megfogantak, de aki hallgat róluk;
láthatóvá lett, de immár nem racionális összegzés, melyet az, aki e becses
üledéket begyűjti a szeretett lény arcáról, hogy megértse, mi megy végbe benne,
maga is megkísérel analitikus úton szellemi elemeire bontani. Az ismeretlen –
vagyis Albertine – gondolata számomra nagyjából ezt az egyenletet adta:
„Tudtam, hogy gyanakszik, biztos voltam benne, hogy megpróbál majd
gyanújának végére járni, és hogy ne zavarhassam, egész piszkos kis munkáját
titokban végezte.” De ha Albertine fejében ilyen gondolatok jártak, és nekem
sohasem mondta el őket, vajon nem borzadt-e el, van-e még ereje folytatni, nem
határozhatta-e el egyik napról a másikra, hogy feladja ezt az életet, amelyben, ha
– legalábbis vágyaiban – bűnös volt, úgy érezhette, lelepleződött, bekerítették,
útját állták annak, hogy valaha is szabadjára engedje hajlamait úgy, hogy a
féltékenységemet leszerelje – az életet, amelyben, ha szándékaiban és tetteiben
ártatlan volt, egy ideje joggal érezhetett csüggedtséget látván, hogy Balbectől
(ahol olyan kitartással igyekezett elkerülni, hogy valaha kettesben maradjon
Andrée-val) mostanáig, amikor lemondott arról, hogy elmenjen Verdurinékhez,
és hogy ott maradjon a Trocadéróban, sem sikerült visszanyernie a bizalmamat?
Annál is inkább, mivel nem mondhattam, hogy a viselkedése ne lett volna
kifogástalan. Míg Balbecben, ha olyan lányokról esett szó, akik rosszfélék
voltak, Albertine gyakran felvihogott, megvonaglott, utánozta őket, én pedig
szenvedtem, mert azt feltételeztem, hogy e gesztusok jeleznek valamit a
barátnőinek; amióta megtudta, mit gondolok az ilyesmiről, ha csak céloztak is rá
előtte, Albertine nem vett többet részt a társalgásban, nemcsak szóban, de még
arckifejezésével sem. Akár azért, hogy ne tetézze a rosszindulatot, amellyel X-et
vagy Y-t megszólták, akár egészen más okból, az egyetlen, ami szembetűnt
máskor oly mozgékony vonásain, az volt, hogy amint ez a téma került szóba, e
vonások azzal jelezték szórakozottságukat, hogy hajszálpontosan megőrizték egy
pillanattal korábbi kifejezésüket. S lehetett ez az arckifejezés mégoly könnyed,
mozdulatlansága olyan súlyos volt, mint a hallgatás. Lehetetlen lett volna
megmondani, hogy kárhoztatja, helyesli, ismeri-e vagy sem, amiről éppen szó
van. Mindegyik vonása már csak egyetlen másikkal volt kapcsolatban. Orra,
szája, szeme tökéletes összhangot alkotott, elkülönült a többitől, olyan volt, mint
valami pasztellkép, és látszólag ugyanúgy nem hallotta az elhangzottakat,
mintha egy De La Tour[922]-portré előtt mondták volna őket.
Rabszolgaságom, melyet, Brichot címét bemondván a kocsisnak, a fényes
ablakot meglátva, még érzékeltem, hamarosan már nem nehezedett rám olyan
súllyal, amint észrevettem, mennyire keservesen érezheti Albertine a magáét. S
hogy ne lássa annyira súlyosnak, eszébe ne jusson, hogy ő maga zúzza szét, azt
véltem a legagyafúrtabbnak, ha azt a benyomást keltem benne, hogy
rabszolgasága nem végleges, és én magam kívánom, hogy vége szakadjon.
Színlelésem sikere láttán akár boldog lehettem volna, először is azért, mert
amitől annyira tartottam, Albertine feltételezett szándéka, hogy elhagyjon,
elhárult, azután pedig azért is, mert a célba vett eredményen kívül, már maga
színlelésem sikere – pusztán azzal is, hogy bebizonyította, nem vagyok Albertine
szemében egyértelműen lenézett szerető, csúffá tett féltékeny, akinek minden
cselszövésére idő előtt fény derül – ismét egyfajta szűziességet kölcsönzött
szerelmünknek, új életre keltette azt az időt, amikor Albertine Balbecben még
oly könnyen el tudta hinni, hogy más nőt szeretek. Most nyilván nem hitte volna
már el, hitelt adott viszont annak a tettetett szándékomnak, hogy váljunk el
egymástól ma este örökre.
Úgy látszott, arra gyanakszik, hogy az ok talán a Verdurinéknél történtekben
keresendő. Azt mondtam, egy drámaíróval, Blochhal találkoztam, Léa nagy
barátjával, akinek a színésznő furcsa dolgokat mesélt (gondoltam, így
elhitethetem barátnőmmel, hogy többet tudok Bloch unokahúgairól, mint
amennyit elmondok). De hogy enyhítsek a zaklatottságon, amelybe a színlelt
szakítási helyzet sodort, ezt is mondtam: „Albertine, megesküdne, hogy sosem
hazudott nekem?” Albertine mereven elnézett a semmibe, majd azt válaszolta:
„Igen, azazhogy nem. Rosszul tettem, amikor azt mondtam magának, hogy
Andrée nagyon odavolt Blochért, semmi ilyesmit nem láttunk.” „No de akkor
miért?” „Azért, mert féltem, hogy netán egyebet gondol Andrée-ról.” „Ez
minden?” Megint maga elé nézett, és azt mondta: „Rosszul tettem, hogy
eltitkoltam maga elől egy háromhetes utazást, amelyet Léával tettem. De akkor
még alig ismertem magát.” „Ez még Balbec előtt volt?” „A második Balbec
előtt, igen.” Aznap délelőtt pedig még azt állította, hogy nem ismeri Léát! Lelki
szemeim előtt egy lángcsóva egyetlen csapásra égetett fel egy regényt, amelynek
megírásába millió és millió percet fektettem. Ugyan minek? Ugyan minek? No
persze, értettem én jól, hogy ezt a két tényt is azért fedte fel előttem Albertine,
mert azt gondolta: közvetve úgyis megtudtam már őket Léától, és mert
semmiféle indok nincsen arra, hogy ne lett volna még száz hasonló eset. Azt is
megértettem, hogy amikor így faggatják, Albertine szavaiban nincsen egy
szemernyi igazság sem, hogy az igazság csupán akarata ellenére bukott ki belőle,
mint valami hirtelen kialakult elegy azokból a dolgokból, amelyeket mindeddig
eltökélten titkolt, azt feltételezve, hogy kitudódtak. „No de két dolog semmiség –
mondtam Albertine-nek –, menjünk el négyig, hogy maradjon némi emlékem
magától! Mi egyebet tudna még felfedni előttem?” Még mindig a semmibe
meredt. A jövőbeli élet miféle hiedelmeihez igazította vajon a hazugságot, miféle
– a korábban hittnél kevésbé szívélyes – istenekkel próbált alkut kötni? Nem
mehetett könnyen, mert hallgatása és tekintetének merevsége meglehetősen
sokáig nem oldódott. „Nem, semmi egyebet” – mondta végül. És bárhogy
erősködtem is, most már könnyű szívvel kötötte magát a „semmi egyéb”-hez.
Micsoda hazugság volt ez is, hiszen, ha hajlamai valóban kezdettől effélék
voltak, hányszor és hányszor, hány házban és hány kiránduláson elégíthette ki
őket egészen addig a napig, amíg lakásunk ajtaja rá nem zárult! A gomorrai nők
meglehetősen ritkák, s egyben mégis elég sokan vannak ahhoz, hogy kerüljenek
bármilyen nagy tömegbe is, az egyik biztosan ne szalassza el a másikat. A
kapcsolatnak ettől fogva semmi sem állhat az útjába. Borzadva gondoltam vissza
egy korábbi estére, melyet akkoriban pusztán nevetségesnek láttam. Egyik
barátom meghívott, hogy vacsorázzunk étteremben a szeretőjével, s egy másik
barátjával, aki szintén magával hozta a szeretőjét. A nők hamar megértették
egymást, de oly türelmetlenül várták a birtoklás pillanatát, hogy már a levesnél
lábfejek tapogatóztak, gyakran az enyémet találva meg. Nemsokára a lábak is
összefonódtak. Két barátom semmit sem vett észre: én a kínok kínját álltam ki.
Az egyik nő, aki nem bírta tovább, lehajolt az asztal alá mondván, hogy leejtett
valamit. Majd egyiküknek migrénje lett, és engedélyt kért, hogy kimehessen a
mosdóba. A másik egyszer csak észrevette, itt az ideje, hogy a barátnőjéért
menjen a színházba. Végül magunkra maradtunk két barátommal, akik mit sem
gyanítottak. A migrénes nő visszajött, de azt kérte, hadd mehessen előre egyedül,
hogy otthon várja meg barátját, és addig is bevehessen egy kis aszpirint. A két nő
azután nagyon összemelegedett, együtt jártak sétálni, az egyik férfiruhában, ő
kislányokat szedett fel, felvitte őket a másikhoz, és beavatta őket. A másiknak
volt egy kisfia, akivel színleg elégedetlen volt, és a barátnőjével neveltette meg,
ő pedig nem bánt kesztyűs kézzel a gyermekkel. Mondhatni nem volt olyan hely,
akár a legnyilvánosabb, ahol ne élték volna ki azt, ami a legnagyobb titok az
emberek között.
„De Léa az egész utazás alatt kifogástalanul viselkedett velem” – mondta
Albertine. „Sőt visszafogottabb volt, mint nem egy társasági hölgy.” „Vannak
olyan társasági hölgyek, akik nem voltak eléggé visszafogottak magával,
Albertine?” „Ugyan, soha.” „Akkor mit akar ezzel mondani?” „Hát, Léa kevésbé
volt szabadszájú.” „Például?” „Ő sosem használta volna azt a kifejezést, amit
nem egy nő, akit mindenütt fogadnak, hogy »agyamra megy« vagy hogy »tesz a
társaságra«.” Éreztem, amint a regény egy része, amely eddig nem égett el, most
omlik hamuvá. Tarthatott volna még a csüggedésem. Albertine szavai, ahogy
beléjük gondoltam, őrült dühöt hoztak a helyébe. Majd ez a harag is összeomlott
valamiféle ellágyulás hatására. Hiszen amióta csak hazajöttem, és kijelentettem,
hogy szakítani akarok, én is egyfolytában hazudtam. És az elválás e
csökönyösen színlelt szándéka lassacskán előhozott bennem valamicskét abból a
szomorúságból, amelyet akkor éreztem volna, ha valóban el akartam volna
hagyni Albertine-t.
Máskülönben, még amikor egyszer-egyszer, mint egyéb fizikai fájdalmak
esetében mondják, nyilallásszerűen vissza is gondoltam arra az orgiáktól zajos
életre, amelyet Albertine azelőtt élt, hogy engem megismert volna, csak még
jobban csodáltam rabnőm engedelmességét, és már nem haragudtam rá.
Kétségtelen, hogy közös életünk során soha nem szűntem meg hangoztatni
Albertine-nek, hogy ez az élet feltehetőleg csak átmeneti lesz, hogy ekképpen
barátnőm továbbra is találjon benne némi vonzerőt. Ezen az estén azonban
messzebbre mentem, mert attól tartottam, hogy az elválással való bizonytalan
fenyegetőzés már nem elegendő, hiszen Albertine agyában nyilván ellene szól
az, amit iránta táplált, féltékeny, nagy szerelmemről gondol, arról a szerelemről,
amely miatt – mintha ezt mondta volna – nyomozni mentem Verdurinékhez.
Aznap este úgy gondoltam, hogy az egyéb okok mellett, melyek hirtelen arra
késztettek – bár ez bennem csak fokozatosan tudatosodott –, hogy ezt a szakítási
komédiát eljátsszam, a legfontosabb az volt, hogy amikor apáméhoz hasonló
fellobbanásaimban biztonságában fenyegettem valakit – mivel nekem nem volt
bátorságom, mint apámnak, hogy bármely fenyegetést valóra is váltsak –,
nehogy azt a benyomást keltsem, hogy minden szavam légből kapott,
meglehetősen messzire mentem a kivitelezés látszatában, és csak akkor
visszakoztam, amikor az ellenfél már valóban abban az illúzióban élt, hogy
őszinte vagyok, és tényleg megijedt.
Egyébként jól érezzük, hogy ezekben a hazugságokban van valami igazság;
hogy ha az élet nem hoz változást szerelmeinkben, mi magunk akarjuk elérni
vagy színlelni, és szakítást emlegetünk, mert annyira világosan érezzük, hogy
minden szerelem és minden dolog sebesen a búcsúzás felé tart. A válás könnyeit
akarjuk elsírni jóval azelőtt, hogy a válás bekövetkezne. Most pedig az általam
játszott jelenetnek kétségkívül volt valami gyakorlati oka is. Azért ragaszkodtam
hirtelen Albertine megtartásához, mert éreztem, hogy szétosztódik másokban, és
én nem tudom megakadályozni, hogy hozzájuk csatlakozzék. De ha egyszer s
mindenkorra lemondott volna a kedvemért mindannyiukról, talán még
szilárdabban eltökéltem volna, hogy sohasem hagyom el, hiszen a féltékenység
kegyetlenné teszi az elválást, a hála viszont lehetetlenné. Mindenesetre éreztem,
hogy abba a nagy csatába bocsátkoztam, amelyben vagy győznöm kell, vagy
elesnem. Egyetlen óra leforgása alatt Albertine-nek ajándékoztam volna
mindenemet, mert azt mondtam: minden ettől a csatától függ. De ezek az
ütközetek kevésbé hasonlítanak a néhány óra alatt lezajlott hajdaniakra, jóval
inkább napjaink valamely csatájára, mely nem ér véget sem másnap, sem
harmadnap, sem a következő héten. Minden erőnket beleadjuk, mert mindig azt
hisszük, hogy utoljára van szükségünk rá. És egy évnél is több telik el anélkül,
hogy a „végső győzelemre” jutnánk.
Talán hozzájárult mindehhez némi öntudatlan emlék azokról a hazug
jelenetekről, melyeket Charlus úr rendezett, akinek éppen a társaságában voltam,
amikor rám tört a szorongás, hogy Albertine elhagy. Később azonban édesanyám
elmesélt valamit, amiről ekkoriban nem tudtam, s aminek alapján azt kell
hinnem, hogy ennek a jelenetnek minden elemét önmagamból merítettem, az
örökletesség valamely homályos rétegéből, melyet bizonyos izgalmak tesznek
hozzáférhetővé – amelyek úgy hatnak tartalék energiáinkra, mint az alkohollal
vagy a kávéval azonos hatású gyógyszerek: amikor Octave nénikém[923] hírét
vette Eulalie-tól, hogy Françoise, aki biztos volt benne, hogy asszonya soha nem
hagyja már el a házat, titokban megszervezett magának valami kimenőt, amiről
nagynénémnek nem volt szabad tudnia, ez utóbbi előző este úgy tett, mintha
eltökélte volna, hogy másnap megkockáztat egy sétát. A kezdetben hitetlenkedő
Françoise-zal nemcsak a holmijait készíttette ki előre, és szellőztettette ki azokat,
amelyek már túlságosan régóta voltak zárt helyen, de a kocsit is odarendeltette,
negyedórás pontossággal beosztatta a nap minden részletét. Csupán amikor a
meggyőzött vagy legalábbis elbizonytalanodott Françoise kénytelen volt
bevallani terveit, mondott le nénikém mindenki előtt a magáéról, nehogy – mint
mondta – keresztülhúzza Françoise számításait. Így én is, nehogy Albertine azt
hihesse, hogy túlzok, és a lehető legmesszebb jusson annak elképzelésében,
hogy elválunk egymástól, magam vontam le a következtetéseket abból, amit az
imént bejelentettem, és nekifogtam azt az időszakot ecsetelni, amely másnap
kezdődik és most már örökkön-örökké tart, azt az időt, amikor már különváltan
élünk, és úgy kötöttem mindenfélét Albertine lelkére, mintha nem békülnénk ki
hamarosan. Akárcsak a tábornokok, akik úgy vélik, ahhoz, hogy egy színlelt
művelet sikeresen tévessze meg az ellenséget, teljesen végig kell vinni, majdnem
annyi erőt mozgósítottam ebben a színjátékban érzékenységemből, mintha az
igazat mondanám. Ez a fiktív elválásjelenet végül majdnem annyira elbúsított,
mintha valóságos lett volna, talán azért, mert az egyik szereplő, Albertine, aki
igaznak hitte, csak fokozta a másik illúzióit. Egynapos távlatokban éltünk, ami,
bár fájdalmas volt, mégis elviselhető maradt, földközelben tartotta a megszokás
nehezéke és az a bizonyosság, hogy a másnapnak, legyen bármilyen kegyetlen,
része lesz annak az embernek a jelenléte, akihez ragaszkodunk. Most pedig
őrültmód egyszerre porrá zúztam ezt a terhes életet. Csak képzeletben zúztam
porrá, igaz, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy elcsüggesszen; talán azért, mert a
szomorú szavak, amelyeket – még ha hazugul is – kimondunk, magukban
hordják és mélyen belénk oltják szomorúságukat; talán azért, mert tudjuk, hogy
a búcsúzást színlelve olyan percet idézünk fel idő előtt, amely később
sorsszerűen bekövetkezik; no meg abban sem vagyunk igazán biztosak, nem azt
az óraművet hoztuk-e éppen működésbe, amely majd ezt a percet üti el. Minden
blöffben van egy – mégoly csekély – résznyi bizonytalanság azt illetően, hogy
mit tesz majd a becsapott. És ha ez az elváláskomédia valóban elváláshoz
vezetne? Ezt a lehetőséget, még ha valószerűtlen is, nem tudjuk szívszorító érzés
nélkül elgondolni. Kétszeresen is szorongunk, hiszen az elválás így akkor
következne be, amikor elviselhetetlen lenne, amikor az a nő okozott éppen
szenvedést, aki elhagy, mielőtt még gyógyulást vagy legalább enyhülést hozott
volna. Végül a megszokásra sem támaszkodhatunk már, amely máskor a
bánatban is kapaszkodót ad. Éppen most fosztottuk meg tőle magunkat
szándékosan, kivételes fontosságot adtunk ennek a mai napnak, kiszakítottuk a
napok összefüggő láncolatából; gyökértelenül lebeg, mint egy elutazás napja;
képzelőerőnk – melyet immár nem bénít a megszokás – feléledt; mindennapos
szerelmünket hirtelen érzelmes ábrándokkal körítjük, amelyek hatalmasra
növesztenek, nélkülözhetetlenné tesznek egy jelenlétet, amelyről éppenséggel
nem tudjuk már teljes bizonyossággal, hogy számíthatunk-e rá. Kétségtelen,
hogy épp e jelenlét jövőbeli biztosítása érdekében bocsátkoztunk abba a játékba,
hogy meg tudunk lenni nélküle. De ez a játék minket is magával ragadott,
megint szenvedni kezdtünk, mert valami újat, szokatlant tettünk, ami ettől
egyszerre azokhoz a kúrákhoz válik hasonlatossá, amelyek a későbbiekben
bizonyosan kigyógyítanak a kórból, melyben szenvedünk, első hatásukkal
azonban súlyosbítják.
 Könnyes lett a szemem, mint az olyanoké, akik szobájuk magányában,
ábrándozásuk szeszélyes kitérőit követve, egy szeretett lény haláláról
képzelegve, oly aprólékosan gondolják el a fájdalmat, melyet átélnének, hogy
végül valóban érzik. Így, miközben egyre több mindent kötöttem Albertine
lelkére azzal kapcsolatban, hogy miként viselkedjék majd velem, amikor már
elváltunk egymástól, én is úgy éreztem, bánatom csaknem akkora, mintha nem
kellene hamarosan kibékülnünk. No és olyan biztos voltam-e abban, hogy képes
leszek visszatéríteni Albertine-t a közös élet gondolatához, és ha ma este sikerrel
járok is, nem fog-e vajon a lelkiállapot, amelyet ez a jelenet eloszlatott,
újraéledni? Éreztem – de nem hittem –, hogy ura vagyok a jövőnek, mert
megértettem, hogy ez az érzés csupán abból fakad, hogy a jövő nincsen még itt,
s így nem szorít a szükségszerűsége. Végül pedig, bár hazudtam, talán több
igazságot loptam szavaimba, mint hittem. Éppen most láthattam erre példát,
amikor azt mondtam Albertine-nek, hogy hamar el fogom felejteni. Gilberte
esetében ugyanis valóban ez történt, s amikor mostanában tartózkodtam attól,
hogy meglátogassam, nem a fájdalmat, hanem a kínos kötelességet kívántam
elkerülni. És az is igaz, hogy szenvedtem, amikor megírtam Gilberte-nek, hogy
nem találkozom vele többé. Márpedig Gilberte-hez csak időnként mentem fel.
Albertine-nek minden órája az enyém volt. A szerelemben pedig könnyebb egy
érzésről lemondani, mint egy szokást elveszíteni. De ez a megannyi fájó szó,
mely az elválásunkról beszélt – ha nekem megadatott is az erő ahhoz, hogy
kimondjam, mert tudtam: egytől egyig hazug mind –, Albertine szájából
őszintének hangzott, amikor így kiáltott fel: „Ó! Szavamat adom, hogy sosem
találkozom többé magával! Mindent inkább, mint azt lássam, hogy így sír,
drágám! Nem akarok bánatot okozni magának. Ha így kell lennie, nem
találkozunk többé.” Őszinte szavak voltak, amilyenek az enyéim nem lehettek
volna, mivel Albertine csupán barátságot érzett irántam, ezért a lemondás,
amelyet ígértek, neki nem jelentett akkora áldozatot: másrészt azért, mert
könnyeim, melyeket egy nagy szerelemben oly csekélységnek látott volna, most
szinte rendkívülinek tűntek és felkavarták, hiszen átkerültek a barátság
területére, ahol ő megmaradt, az ő szavai szerint az enyémnél nagyobb barátság
területére – mert az beszél gyengédebben, aki nem szerelemmel szeret, a
szerelem nem szól nyíltan az ő szavai szerint, melyek talán nem voltak egészen
pontatlanok, hiszen a szerelem ezernyi kedvessége abban, aki ihlette, de aki
maga nem érzi, bizonyos vonzalmat, hálát ébreszthet, ami kevésbé önző, mint az
az érzés, amely kiváltotta, s ez a vonzalom talán évekkel a szakítás után, amikor
bennünk, a hajdani szeretőben már nyoma sincsen, még mindig megmarad a
nőben, akit szerettünk.
Csupán egyetlen pillanat volt, amikor valami gyűlöletféle ébredt bennem
iránta, s ez csak tovább szította bennem a kényszert, hogy magam mellett
tartsam Albertine-t. Mivel aznap este kizárólag Vinteuil kisasszonyra voltam
féltékeny, a legnagyobb közönnyel gondoltam a Trocadéróra, hiszen én küldtem
oda barátnőmet, hogy ne Verdurinékhez menjen, és ha Léa miatt kérettem is
haza, s mivel úgysem ismeri, bele sem gondoltam, amikor kimondtam Léa nevét,
mire Albertine, bizalmatlanul és abban a hitben, hogy talán többet is mondtak
nekem a dologról, megelőzött, és pergő nyelvvel, bár arcát kissé elfedve mondta:
„Nagyon is jól ismerem: tavaly elmentünk néhány barátnőmmel, hogy lássuk a
játékát; előadás után felmentünk az öltözőjébe, ott váltott ruhát előttünk. Nagyon
érdekes volt.” Ekkor gondolataim kénytelenek voltak elszakadni Vinteuil
kisasszonytól, és a rekonstrukció lehetetlenségének szakadéka felé rohanva a
színésznőbe kapaszkodtak, abba az estébe, amikor Albertine felment hozzá az
öltözőjébe. Egyrészt, mindazon fogadalmak után, amelyeket nekem tett,
méghozzá oly igazmondó hangon, szabadságának ennyire teljes feladása után,
hogyan is hihetném, hogy bármi rossz volt a dologban? Vagy mégis, nem volt-e
gyanakvásom az igazság felé fordított antenna, hiszen, ha feláldozta is a
kedvemért Verdurinéket, hogy a Trocadéróba menjen, Verdurinéknél mégiscsak
ott kellett volna lennie Vinteuil kisasszonynak, a Trocadéróban pedig, amelyet
egyébként feláldozott a kedvemért, hogy sétálni menjünk, a hazakéretés
indokaként ott volt az a Léa, aki miatt, úgy éreztem, alaptalanul
nyugtalankodom, s akiről Albertine egy olyan mondatában, melyet nem kértem,
mégiscsak bevallotta, hogy már ismerte, s ez az ismeretség sokkal több volt
annál, mint amitől tartottam, és igencsak gyanús körülmények között jött létre;
hiszen ki vehette rá, hogy felmenjen abba az öltözőbe? Ha Vinteuil kisasszony
miatt nem szenvedtem is már, amikor Léa miatt szenvedtem – napom két hóhérja
voltak –, ez vagy azért volt így, mert szellemem gyenge volt ahhoz, hogy
túlságosan sok jelenetet képzeljen el egyszerre, vagy ideges felindulásaim
interferenciája miatt, amelynek féltékenységem pusztán visszhangja volt.
Amiből arra következtethettem, hogy ez a féltékenység ugyanannyira szólt
Léának, mint Vinteuil kisasszonynak, és csak azért tulajdonítottam Léának, mert
miatta még mindig szenvedtem. De az, hogy egyik vagy másik féltékenységem
elcsitult – hogy azután olykor egyik a másik után éledjen újra –, nem feltétlenül
jelentette azt, hogy olyik ne felelt volna meg éppenséggel valamely igazság
előérzetének, s azt sem jelentette, hogy ezekről a nőkről nem éppen azt kellett
volna gondolnom: nem hogy egyikük sem, hanem éppen hogy mindahányan...
Előérzetet mondtam, hiszen nem lehettem ott a tér és az idő minden pontján,
ahol kellett volna; és amúgy is, miféle ösztön révén fedezhettem volna fel az
egybeeséseket, hogy ennek az ösztönnek segítségével itt vagy ott, ekkor vagy
akkor rajtakaphattam volna Albertine-t Léával vagy a balbeci lányokkal vagy
Bontemps-né barátnőjével, akihez hozzáért, vagy a teniszező lánnyal, aki
meglökte, vagy Vinteuil kisasszonnyal?
„Édes kicsi Albertine-em, igazán kedves magától, hogy megígéri. Különben,
legalábbis az első években, kerülni fogom azokat a helyeket, ahol maga jár. Nem
tudja, megy-e az idén nyáron Balbecbe? Mert ha igen, akkor én úgy intézem a
dolgot, hogy ne menjek.” Most, amikor így folytattam, és egyre messzebb
mentem álságos kitalációm távlataiban, nem azért tettem, hogy Albertine-re
ráijesszek, inkább azért, hogy magamnak okozzak fájdalmat. Mint az olyan
ember, akinek kezdetben csak jelentéktelen oka volt a sértődésre, majd egészen
megmámorosodik saját hangjának felcsattanásaitól, s végül elragadtatja magát
haragjában, melyet nem sérelmei gerjesztenek, hanem ez az egyre fokozódó
harag – csúsztam egyre sebesebben lefelé szomorúságom meredélyén az egyre
mélyülő kétségbeesés felé, az olyanok tunyaságával, akik érzik a rájuk törő
hideget, nem próbálnak harcolni ellene, sőt egyfajta gyönyörűségüket lelik a
didergésben. És ha az imént, ahogy számítottam is rá, elég erőm volt ahhoz,
hogy összeszedjem magamat, reagáljak és visszakozzam, s ez az erő jóval
fontosabb volt, mint a bánat, amelyet Albertine azzal okozott, hogy
hazaértemkor oly hűvösen fogadott – annál inkább elfogott a bánat most, amikor
intézkedéseket színlelve magam elé képzeltem egy kitalált elválás formaságait,
belegondoltam a következményeibe –, Albertine csókjának tehát a ma esti
búcsúzáskor erre a bánatra kell majd vigaszt hoznia. Mindenesetre ezt az esti
búcsúszót nem volt szabad neki kimondania, mert azzal megnehezítette volna a
fordulatot, mellyel felajánlom, hogy vonjuk vissza szakításunkat. Így hát nem
győztem hangoztatni, hogy már régen el kellett volna búcsúznunk ma estére, így,
hiszen a kezdeményezés az enyém maradt, lehetővé vált, hogy még egy kicsit
halogassam ezt a pillanatot. Albertine-nek feltett kérdéseimet ezért telitűzdeltem
az éjszaka előrehaladtára, a fáradtságunkra vonatkozó utalásokkal. „Nem tudom,
hová megyek majd” – válaszolt a legutóbbi kérdésre gondterhelt arccal. „Talán
Touraine-be a nagynénémhez.” És mindjárt ez az első terv, amelyet felvázolt,
megdermesztett, mintha valóban végleges elválásunk megvalósítását kezdte
volna meg. Albertine végignézett a szobán, a gépzongorán, a kék szaténnal
behúzott karosszékeken. „Sehogy sem tudok még hozzászokni a gondolathoz,
hogy nem látom többé mindezt sem holnap, sem holnapután, sem soha. Szegény
kis szoba! Képtelennek érzem; sehogy sem megy a fejembe.” „Így kellett lennie,
maga boldogtalan volt itt.” „Dehogyis, nem voltam boldogtalan, majd most
leszek az.” „Ugyan dehogy, biztosíthatom, hogy így lesz jobb magának.” „Talán
inkább magának!” Mereven a semmibe bámultam, mintha valami nagy
bizonytalanság kerített volna a hatalmába, és egy gondolattal harcolnék, amely
most jutott eszembe. Majd hirtelen: „Hallgasson ide, Albertine, maga tehát azt
mondja, hogy itt boldogabb, hogy mostantól lesz boldogtalan.” „Hát persze.”
„Ez felkavar; akarja, hogy próbálkozzunk még néhány hétig? Ki tudja? egyik
héttől a másikig nagyon messzire juthatunk, tudja, hogy vannak átmeneti
állapotok, amelyek végül örökké tarthatnak.” „Ó, milyen kedves lenne magától!”
„Akkor viszont kész őrültség, hogy így kínoztuk egymást a semmiért órák
hosszat; mintha valami utazásra készülődnénk, amelyre végül nem megyünk el.
Engem felőrölt ez a bánat.” Térdemre ültettem, fogtam a Bergotte-kéziratot,
melyre annyira vágyott, és ezt írtam a fedőlapjára: „Az én kicsi Albertine-emnek
egy bérleti szerződés meghosszabbításának emlékéül.” „Most pedig – mondtam
– menjen és aludjon holnap estig, drágám, nyilván össze van törve.” „Főként
nagyon örülök.” „Szeret egy picit?” „Most még százszor inkább, mint azelőtt.”
Tévedtem volna, ha boldoggá tesz ez a kis komédia, még ebben a valóságos
színházi rendezésben is, ameddig elvittem. Ha csupán beszéltünk volna az
elválásról, az is súlyos dolog lett volna. Az effajta beszélgetésekről, amelyekbe
belevágunk, azt hisszük, nemcsak minden őszinteség híján valók, mert ez
valóban így van, hanem, hogy teljesen kötetlenek is. Márpedig a legtöbbször,
tudtunkon kívül, akaratunk ellenére elsusogva nem mások, mint egy nem
gyanított vihar első morajlásai. Valójában a vágyainkkal ellenkezőt mondjuk ki
ilyenkor (vágyunk az, hogy mindig együtt maradjunk a nővel, akit szeretünk), és
egyben azt is, mennyire képtelenek vagyunk erre az együttélésre, mindennapi
szenvedéseink forrására, s bár a két szenvedés közül inkább ezt választjuk, mint
az elválásét, végül akaratunk ellenére ez választ majd el minket egymástól.
Mindazonáltal a legtöbbször nem egy csapásra. A legtöbbször úgy van – bár az
én esetemben Albertine-nel, mint látni fogjuk, nem így történt –, hogy
komolytalannak hitt szavaink után némi idővel bizonytalanul megpróbálkozunk
a szándékos, fájdalommentes, átmeneti elválással. Arra kérjük a nőt, azért, hogy
azután annál jobban érezze magát velünk, és részben azért is, hogy egy kis időre
megszabaduljunk az újabb és újabb szomorúságoktól és fáradságoktól, menjen el
nélkülünk vagy engedje, hadd menjünk el mi nélküle egy néhány napos utazásra,
az elsőre hosszú-hosszú idő után – ilyet korábban el sem tudtunk volna képzelni
– nélküle. Ő igen gyorsan visszatér, hogy elfoglalja helyét otthonunkban.
Csakhogy ez a rövid, de mégis megvalósult elválás nem annyira önkényes
elhatározás alapján jött létre, és nem is annyira biztosan az egyetlen, mint
képzeljük. Újrakezdődnek a korábbi szomorúságok, egyre nagyobb hangsúlyt
kap az együttélés már ismert nehézsége, csupán az elválás nem annyira nehéz
már; először beszéltünk róla, majd meg is valósítottuk, baráti formában. De
mindez csak előjel, amelyet nem ismertünk fel. Az átmeneti és mosolygós
elválás helyébe hamarosan a szörnyű és végleges elválás lép, amelyet mi
készítettünk elő anélkül, hogy tudtuk volna.
„Jöjjön át a szobámba öt perc múlva, hogy láthassam még, drága kicsikém.
Elárasztom kedvességgel. De azután gyorsan elalszom majd, mert holtfáradt
vagyok.” S valóban egy holtat láttam, mikor később beléptem a szobájába.
Amint lefeküdt, elaludt; takarói, melyek szemfedőként borultak alakjára, szép
redőikkel mintha kővé merevedtek volna. Akárcsak némelyik középkori
Végítéleten,[924] mintha csupán a fej emelkedett volna ki a sírból, hogy álmában
az arkangyal trombitaszavára várjon. Az álom úgy lepte meg ezt a fejet,
hátravetetten, borzas hajjal. A jelentéktelen, fekvő testet meglátva eltöprengtem,
ugyan miféle logaritmussal bírhat, hogy minden cselekedet, amelyhez csak köze
van, egy könyöktaszítástól a ruhasúrlódásig, a tér és idő minden elfoglalt
pontjából a végtelenig áradó fájdalmas szorongást képes okozni nekem, s ez a
szorongás időről időre váratlanul új életre kel emlékezetemben, noha tudom,
hogy az alapja Albertine egy-egy olyan mozdulata, olyan vágya, amely, ha
mással kapcsolatos, nem pedig vele, vagy vele ugyan, ám öt évvel korábban
vagy öt évvel később, teljesen hidegen hagy. Hazugság volt hát, amelyre
azonban nem volt bátorságom egyéb megoldást találni, mint a halálomat. Így
maradtam, bundakabátomban, melyet, amióta Verdurinéktől hazajöttem, még le
sem vettem, ez előtt a kitekeredett test előtt, ez előtt az allegorikus alak előtt – de
ugyan minek volt az allegóriája? Halálomé? Szerelmemé? Hamarosan
meghallottam Albertine egyenletes lélegzését. Leültem az ágy szélére, hogy
részem legyen a szellő és a szemlélődés nyugtató kúrájában. Majd nesztelenül
kilopakodtam, hogy fel ne ébresszem.
Annyira későre járt, hogy reggel első dolgom volt utasítani Françoise-t, járjon
nagyon óvatosan, amikor Albertine szobája előtt kell elmennie. Mire Françoise,
akinek meggyőződése volt, hogy az éjszakát olyasmivel töltöttük, amit ő csak
orgiának nevezett, gunyorosan kiadta az utasítást a személyzet többi tagjának,
hogy „fel ne ébresszék a hercegnőt”. És épp ez volt az egyik dolog, amitől
tartottam: hogy Françoise egy szép napon képtelen lesz már visszafogni magát,
pimasz lesz Albertine-nel, s ezzel bonyodalmakat okoz az életünkben. Françoise
ekkoriban túl volt már azon a koron, amikor hősiesen viselte, hogy látnia kell,
milyen jól bánik nagynéném Eulalie-val, túl volt azon a koron, amikor hősiesen
viselte a féltékenységet. A féltékenység eltorzította, oly mértékben görcsbe
merevítette öreg szolgálónk arcát, hogy néha azon gondolkoztam, nem érte-e egy
efféle dühroham következtében – anélkül, hogy felfigyeltem volna rá – kisebb
szélütés. Miután mindenkit megkértem, hogy óvja Albertine álmát, az én
szememre nem jött szemernyi sem. Megpróbáltam rájönni, milyen
lelkiállapotban van is Albertine valójában. Valóságos veszélyt hárítottam el a
szomorú komédiával, melyet eljátszottam? S bár ő állította, hogy annyira boldog
itthon, nem támadt-e néha mégis az az ötlete, hogy szabad akar lenni, vagy épp
ellenkezőleg, a szavainak kell hitelt adni? Melyik a helyes a két hipotézis közül?
Ha gyakran megesett is velem – s főként a későbbiekben esett gyakran úgy –,
hogy amikor egy politikai eseményt próbáltam megérteni, életem egy-egy már
megtörtént eseményét nagyítottam történelmi dimenziójúvá, aznap reggel éppen
fordítva, a megannyi eltérés ellenére, és azért, hogy sikerüljön megértenem,
előző esti jelenetünk horderejét szüntelenül egy nem sokkal korábban lezajlott
diplomáciai incidensével azonosítottam.
Talán jogosan gondoltam így. Igen valószínű volt ugyanis, hogy tudtomon
kívül Charlus úr példája vezetett ebben az álságos jelenetben, amelyhez hasonlót
ő oly gyakran játszott a jelenlétemben, és oly tekintélyt parancsolón; másrészt mi
más volt ez az ő esetében, mint ravaszságból provokatív és gőgjében harcos
német fajtája mélyen rejlő hajlamának öntudatlan átvitele a magánélet területére?
Mivel különböző személyiségek – köztük a monacói herceg – azt sugalmazták
a francia kormánynak, hogy ha nem válik meg Delcassé úrtól[925], a fenyegetőző
Németország valóban hadba fog lépni, a külügyminisztert lemondásra kérték fel.
Azaz a francia kormány elfogadta azt a hipotézist, hogy ha nem engedünk, a
németek háborút szándékoznak indítani ellenünk. Mások viszont úgy gondolták,
hogy csupán blöffről volt szó, és hogyha Franciaország kitartott volna,
Németország nem vont volna kardot. E történet kétségkívül nem csupán eltérő
volt, hanem csaknem ellentétes, hiszen sosem Albertine fenyegetőzött azzal,
hogy szakít velem; bizonyos benyomások együttese azonban azt a sejtelmet
váltotta ki belőlem, hogy gondol rá, ahogyan a francia kormány is ilyesmit
gyanított Németországról. Másrészt azonban, ha Németország békére vágyott,
vitatható és veszélyes mesterkedés volt azt a gondolatot ébresztenie a francia
kormányban, hogy háborút akar. Igaz ugyan, hogy az én eljárásom meglehetősen
ügyes volt, feltéve, ha Albertine-ből az a gondolat váltott ki váratlan
vágyakozást a függetlenségre, hogy én sosem szánom el magam a szakításra. És
nem volt-e nehéz elhinni, hogy nincsenek efféle vágyai, elutasítani a gondolatot,
hogy titkos életet él, így elégíti ki bűnös hajlamait, már csupán a harag miatt is,
mellyel azt a bejelentést fogadta, hogy Verdurinéknél jártam, és felkiáltott:
„Biztos voltam benne”, majd végképp lelepleződött, amikor azt mondta: „Nem
úgy volt, hogy Vinteuil kisasszonyt is odavárják?” Mindezt csak megerősítette
Albertine és Verdurinné találkozása, amelyről Andrée számolt be. De talán –
gondoltam, míg megpróbáltam ösztöneim ellenében haladni – ennek a váratlan
függetlenségvágynak – ha ugyan voltak ilyen vágyai – mégis az az ellentétes
gondolat volt vagy lett végül az oka, hogy sosem jutott eszembe feleségül venni
Albertine-t, hogy amikor mintegy akaratlanul közeli elválásunkra céloztam,
akkor mondtam igazat, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen elhagyom – ezt a
sejtelmet pedig az esti jelenet csak megszilárdíthatta, s végül ez juttathatta
Albertine-t ilyen elhatározásra: „Ha a dolognak úgyis elkerülhetetlenül be kell
következnie, vessünk véget neki inkább most azonnal”. A háborús előkészületek,
amelyeket a leghamisabb példabeszéd ajánlgat annak érdekében, hogy a
békeakarat győzedelmeskedhessék, először épp ellenkezőleg, azt a hiedelmet
ébresztik a két szemben álló félben, hogy a másik szakítást akar, ez a hiedelem
meg is hozza a szakítást, majd amikor megtörtént, azt az újabb hitet is megerősíti
mindkettőjükben, hogy a szakítást a másik akarta.[926] Ha a fenyegetés nem volt
is őszinte, sikere felbuzdít az újrakezdésre. Csakhogy a pontos határ, ameddig a
blöff sikerrel járhat, nehezen jelölhető ki; ha az egyik fél túlságosan messzire
megy, a másik, aki mindaddig engedett, szintén előrenyomul; az első, aki már
nem tud változtatni módszerén – mivel megszokta a gondolatot, hogy a szakítás
elkerülésének legjobb módja, ha úgy teszünk, mintha nem tartanánk tőle
(amiként én is viselkedtem ezen az estén Albertine-nel), no meg azt is, hogy
büszkeségében inkább a bukást válassza, mintsem engedjen – kitart a fenyegetés
mellett mindaddig, amíg egyikük sem táncolhat már vissza. A blöff vegyülhet
őszinteséggel is, váltakozhat vele, és megeshet, hogy ami tegnap csak játék volt,
holnapra valósággá válik. Végül az is megtörténhet, hogy a szemben álló felek
egyike valóban elszánja magát a háborúra, hogy Albertine-nek például előbb
vagy utóbb az az ötlete támad, hogy nem folytatja tovább ezt az életet, vagy
hogy épp ellenkezőleg, soha nem jutott volna eszébe ilyesmi, hanem az első
betűtől az utolsóig én találtam ki a dolgot. Ilyen feltevéseket vettem számba
aznap reggel, amíg Albertine aludt. Mindazonáltal, ami a legutóbbit illeti,
elmondhatom, hogy az elkövetkező időszakban soha nem fenyegettem
Albertine-t azzal, hogy elhagyom, hacsak azért nem, hogy valamely rossz
értelemben vett szabadságról támadt gondolatára válaszoljak, melyet nem
mondott ki, de ott éreztem egyes titokzatos bosszankodásaiban, egyes szavaiban,
egyes gesztusaiban, melyekre ez adott egyedül lehetséges magyarázatot, ő maga
ugyanis semmiféle magyarázatot nem volt hajlandó adni. S még ezeket is
gyakran úgy vettem tudomásul, hogy a legcsekélyebb célzást sem tettem az
elválás lehetőségére, mert azt reméltem, hogy olyan rossz hangulat szülte őket,
mely még aznap el is múlik. Csakhogy ez a hangulat néha egész hetekig eltartott
javulás nélkül, s ilyenkor Albertine mintha konfliktust akart volna provokálni,
mintha ezekben az időszakokban valamely közelebbi vagy távolabbi vidéken
olyan gyönyörök vártak volna rá, amelyekről tudott, amelyektől a nálam elzártan
élt élet megfosztotta, és amelyek egészen addig befolyásolták, ameddig végük
nem szakadt, azokhoz a légköri változásokhoz hasonlóan, amelyek otthon, a
kandalló mellett is borzolják idegeinket, akkor is, ha olyan távoli helyen
alakulnak ki, mint a Baleár-szigetek.
 Ezen a reggelen, miközben Albertine aludt, én pedig megpróbáltam kitalálni,
hogy mi rejlik benne, levelet kaptam édesanyámtól, melyben az alábbi Mme de
Sévigné-idézettel[927] adott hangot aggodalmának, amiért mit sem tud
elhatározásaimról: „Ami engem illet, meggyőződésem, hogy nem fog
megnősülni, de akkor mire jó megzavarni a fejét ennek a lánynak, akit sosem fog
elvenni? Mire jó kockáztatni, hogy a lány emiatt utasítson vissza olyan partikat,
amelyeket már csak megvetéssel fog kezelni? Mire jó megzavarni valaki fejét,
amikor oly könnyű volna elkerülni a dolgot?” Édesanyám levele visszahúzott a
földre. Ugyan miért keresek egy titokzatos lelket, próbálok értelmezni egy arcot,
érzem úgy, hogy mindenféle előérzetek vesznek körül, amelyeknek nem merek a
mélyére hatolni? – gondoltam. Mindez ábránd volt, a dolog igen egyszerű.
Határozatlan fiatalember vagyok, ez a házasság pedig egyike azoknak,
amelyekről csak bizonyos idő után derül ki, megköttetnek-e vagy sem. Nincsen
hát semmi különös Albertine-ben. Ez a gondolat mélyreható, de röpke enyhülést
adott. Kis idő múltán már így gondolkodtam: „Ha társadalmi szemszögből
nézzük a dolgot, mindez valóban a leghétköznapibb események szintjére
vezethető vissza – kívülről talán én is így látnám. De pontosan tudom, hogy az
igazság az, vagy legalább az is igaz, amit én gondoltam, amit Albertine
szeméből kiolvastam, mindazok a szorongások, amelyek kínoznak, mindaz a
kérdés, amelyet folyton-folyvást felteszek magamnak Albertine-nel
kapcsolatban.” Felfogható a habozó vőlegény és a visszamondott házasság
históriájaként is, mint ahogy egy jó tollú újságíró színházi beszámolója alapján
képet kaphatunk egy Ibsen-darab tartalmáról. De van más is túl a tényeken,
amelyeket elbeszélünk. Igaz, hogy talán ez a más – ha volna szemünk meglátni –
megvan minden habozó vőlegényben és minden húzott-halasztott házasságban,
mert talán van titokzatosság a mindennapi életben is. Mindezt figyelmen kívül
hagyhattam, amíg mások életéről volt szó, Albertine-ét és az enyémet viszont
belülről éltem meg.
Albertine ettől az estétől kezdve éppúgy nem mondta, ahogyan a múltban
sem: „Tudom, hogy nem bízik bennem, azon leszek, hogy eloszlassam a
gyanakvását.” De ez a soha ki nem mondott gondolat szolgálhatott volna
legjelentéktelenebb cselekedetei magyarázatául is. Nemcsak úgy intézte a
dolgot, hogy soha, egyetlen pillanatra se legyen egyedül, s ilyenformán mindig
tudjam, hogy mit csinál, ha éppen nem hinnék annak, amit mond, hanem, ha
Andrée-nak kellett is telefonálnia, a garázsba, vagy a lovardába, vagy máshová,
azt állította: unalmas egyedül telefonálni, mert a kisasszonyok csak csigalassan
kapcsolnak, és úgy intézte a dolgot, hogy ilyenkor ott legyek mellette, vagy ha
nem én, hát Françoise; mintha barátnőm attól tartott volna, hogy azt gondolom,
kifogást találhatok a telefonhívásaiban, melyek netán titkos légyottokat
rögzítenek. Fájdalom, mindez nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtasson. Aimé
azzal küldte vissza Esther fényképét, hogy nem ő az a bizonyos lány. Akkor hát
mások is vannak? Kicsodák? Visszaküldtem a fényképet Blochnak. Én azt
szerettem volna látni, amelyiket Albertine adott Esthernek. Milyen volt rajta?
Talán kivágott ruhában volt; ki tudja, nem együtt fényképeztették-e le magukat?
De Albertine-nek nem mertem szóba hozni a dolgot (mivel azt a benyomást
keltettem volna, hogy nem láttam a fotográfiát), és Blochnak sem, mert nem
akartam, hogy észrevegye, érdeklődöm Albertine iránt. És ez az élet – amelyet
az én szempontomból és Albertine szempontjából is kegyetlennek ítélt volna
mindenki, aki ismeri gyanakvásomat és az ő rabságát – Françoise szemében
olyan meg nem érdemelt gyönyörökből álló élet volt, amelyeket ez a „szédítőnő”
vagy, mint Françoise mondogatta, ez a „sarlatánnő” – Françoise ugyanis sokkal
inkább használta nőnemben ezt a kifejezést, mint hímnemben, hiszen a nőkre
volt irigyebb – ügyesen ki tudott erőszakolni. Sőt, mivel öreg szolgálónk a velem
való érintkezésben új kifejezésekkel gazdagította szótárát, de a maga módján
alakította át őket, azt mondogatta Albertine-ről, hogy soha életében nem látott
senkit, akibe ennyi „álnokosság bújt volna”, aki „az utolsó fillérig kicsalogat
belőlem mindent”, amikor ilyen kiválóan komédiázik (amit Françoise, aki
éppoly könnyen használta az egyest az általános, mint az általánost az egyes
helyett, és akinek csak meglehetősen bizonytalan fogalmai voltak a drámai
műnem műfaji különbségeiről, úgy titulált: „tudja, hogy kell pantomímelni”).
Ezért a tévedéséért, amellyel igazi életünkre, Albertine és az én igazi életemre
tekintett, egy kissé talán én is felelős voltam bizonytalan megerősítéseim miatt,
melyeket beszélgetéseink közben ügyesen ejtettem el Françoise-nak arra vágyva,
hogy bosszantsam, vagy arra, hogy ha viszontszeretettnek nem is, de legalább
boldognak higgyen. És mégis, féltékenységemet, a felügyeletet, amelyet
Albertine felett gyakoroltam, és amelyről annyira szerettem volna, hogy
Françoise ne is gyanítsa, ő késlekedés nélkül megsejtette – mint a spiritiszta, aki
bekötött szemmel talál meg egy tárgyat –, attól az intuíciótól vezéreltetve,
amellyel minden olyasmire ráérzett, ami számomra fájdalmas lehet, és amellyel
nem hagyta céljától eltéríteni magát hazugságaimmal, melyeket azért mondtam,
hogy félrevezessem, és azért is megsejtette, mert az Albertine iránti gyűlölet is
vezérelte, amely arra ösztökélte – és inkább erre, mintsem arra, hogy
boldogabbnak, jobb komédiásnak higgye női ellenfeleit, mint amilyenek
valójában –, hogy felfedezze azt, ami e nők vesztét okozhatja és bukásukat
siettetheti. Françoise biztosan nem rendezett soha jelenetet Albertine-nek. Azon
töprengtem, hogy Albertine, aki érzi a felügyeletet, nem lép-e maga a tettek
mezejére a szakítást illetően, mellyel megfenyegettem, hiszen az élet változásai
valóságot faragnak a meséinkből. Valahányszor ajtónyitást hallottam, úgy
rezzentem össze, mint haldokló nagyanyám hajdan, amikor csengettem. Nem
hittem, hogy Albertine úgy menne el otthonról, hogy nekem nem szólna, de a
tudattalanom ezt gondolta, ahogy nagymamának is a tudattalanja remegett bele a
csengőszóba, amikor már nem volt öntudatán. Egyik reggel hirtelen rám tört a
nyugtalanság, hogy Albertine nem egyszerűen eltávozott otthonról, hanem
végérvényesen elment: egy ajtó neszét hallottam, és bizonyosra vettem, hogy az
ő szobájának az ajtajáét. Rókaléptekkel lopakodtam a szobájáig, beléptem, és
megálltam a küszöbön. A félhomályban a takarók félkör alakú domborulatot
rajzoltak ki: Albertine lehetett az, aki ívbe hajlított testtel, lábát és fejét a falnak
támasztva aludt. Csak az ágy széléről leomló haja értette meg velem, hogy
Albertine az, hogy nem nyitotta ki az ajtaját, nem mozdult onnan, és megéreztem
ezt a mozdulatlan és eleven félkört, amelybe egy egész emberi élet belefért, és
amely az egyetlen számomra becses dolog volt; éreztem, hogy ott van, uralkodói
birtokomban.
De tisztában voltam azzal, milyen művésze Françoise a gyanúsítgatásnak,
hogyan tud hasznot húzni egy-egy jelentőségteljes rendezésből, és nem hihetem,
hogy ellent tudott volna állni annak a kísértésnek, hogy nap mint nap értésére
adja Albertine-nek, miféle megalázó szerepet játszik a házban, hogy megőrjítse
annak a rabságnak nagy műgonddal való lefestésével, amelyet barátnőmnek kell
elszenvednie. Egy alkalommal azon kaptam Françoise-t, hogy vastag
szemüveget biggyesztve az orrára, a papírjaim között kotorászik, és visszatesz
közéjük egyet, melyre egy elbeszélést jegyeztem fel Swannról és arról, mennyire
képtelen volt Swann meglenni Odette nélkül. Lehet, hogy vigyázatlanul elöl
hagyta a lapot Albertine szobájában? Különben Françoise minden burkolt
célzása fölött – amely csak a susogó és álnok zenekari alapot adta –,
magasabban, tisztábban, sürgetőbben bizonyára ott emelkedett Verdurinék
vádaskodó és rágalmazó hangja, akiket ingerelt, hogy Albertine engem
akaratlanul, én pedig őt szándékosan távol tartottam a kis klántól.
Ami pedig a pénzt illeti, amit Albertine-re költöttem, csaknem lehetetlenség
volt eltitkolnom Françoise elől, hiszen semmiféle kiadást nem tudtam eltitkolni
előle. Françoise-nak kevés hibája volt, de ezek a hibák olyan, szolgálatukra álló
jó tulajdonságokat alakítottak ki benne, melyeknek e hibák megnyilvánulásán
kívül gyakran híjával volt. A legfőbbet közülük az a kíváncsiság jelentette,
amellyel a pénzt leste, amit másnak adtunk, nem neki. Ha számlát kellett
kifizetnem, borravalót adnom, hiába húzódtam félre, Françoise mindig talált egy
elrakni való tányért, egy asztalkendőt, amit elő kellett venni, valamit, ami miatt
közelebb jöhetett. S bármilyen kevés időt hagytam is neki, amikor dühösen
elzavartam, ez az asszony, aki szinte nem is látott már, aki alig tudott számolni –
ugyanattól a hajlamtól indíttatva, amelynek hatására a szabó, amint meglát,
ösztönösen ruhánk anyagát méregeti, sőt képtelen megállni, hogy meg ne
tapintsa, vagy amely miatt a festő érzékeny egy-egy színhatásra –, Françoise
lopva kileste, egy pillanat alatt kiszámolta, mennyi pénzt adtam. Amikor, nehogy
azt mondhassa Albertine-nek, hogy megvesztegetem a sofőrjét, elébe vágtam a
dolognak, és a borravaló miatt mentegetőzve azt mondtam: „Jó akartam lenni a
sofőrhöz, tíz frankot adtam neki”, Françoise félvak, öreg sasszemének egyetlen
pillantás is elég volt, és könyörtelenül így válaszolt: „Dehogyis, 43 frank
borravalót tetszett neki adni. Ő azt mondta, hogy 45 frankkal tetszik tartozni, az
úr 100 frankot adott neki, ő meg csak 12 frankot adott vissza.” Françoise-nak
ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy felmérje és kiszámolja a borravaló pontos
összegét, amelyet én magam sem tudtam.
Ha Albertine azt tűzte ki célul, hogy visszaadja nyugalmamat, részben sikerrel
járt; az eszem különben egyebet sem kért, mint hogy azt bizonyíthassa, tévedtem
Albertine rossz terveit illetően, ahogyan talán bűnös hajlamait illetően is
tévedtem. Az eszem szolgáltatta érvek értékében kétségkívül közrejátszott az a
vágyam is, hogy ezeket az érveket jónak találjam. De a méltányosság kedvéért,
és hogy az igazságot megpillanthassam – hacsak úgy nem gondoljuk, hogy az
igazság sosem ismerhető meg másként, mint az előérzet, valami telepatikus
kisugárzás révén –, nem kellett-e azt gondolnom, hogy ha az eszemet, mely
gyógyulásom útját-módját kereste, a vágy irányíthatta, ami viszont Vinteuil
kisasszonyt, Albertine bűneit, másfajta életre törekvő szándékait, szakítási tervét,
bűneinek legfőbb következményeit illeti, a féltékenység félrevezethette
ösztönömet, hogy így próbáljon megbetegíteni? Albertine fogsága egyébként,
melyet oly leleményesen teljesített ki, miközben megszabadított a fájdalomtól,
fokról fokra megszabadított a gyanakvástól is, és amikor az esték
újraébresztették aggodalmamat, ismét az első napok enyhülésére kezdtem lelni
Albertine ottlétében. Ágyam szélére ülve beszélgetett velem valamelyik
ruhájáról vagy holmijáról, mindarról, amivel elhalmoztam, hogy így próbáljam
megédesíteni az életét és megszépíteni a börtönét – közben azért néha attól
tartva, hogy netán azzal a De La Rochefoucauld asszonnyal van egy
véleményen, aki, mikor megkérdezték, jól érzi-e magát olyan szép helyen, mint
Liancourt, azt felelte, hogy szép börtön nincsen.
 Így hát, ha a régi francia ezüstneműkről faggattam Charlus urat, azért tettem,
mert amikor azt tervezgettük, hogy szert teszünk egy jachtra – e terveket
Albertine irreálisnak ítélte, ahogyan én magam is, valahányszor újra hinni
kezdtem barátnőm erényességében, és csökkenő féltékenységem nem fojtott el
már más vágyat, amelyben Albertine nem kapott helyet, és amelynek
kielégítéséhez ugyancsak pénz kellett –, csak úgy találomra, s anélkül
egyébként, hogy barátnőm elhitte volna, hogy lesz jachtunk valaha is, tanácsot
kértünk Elstirtől. Márpedig a festő ízlése – akárcsak a női öltözködés dolgában –
kifinomult és kényes volt a jachtok berendezésének kérdésében is. Egyedül az
angol bútorzatot tartotta elfogadhatónak, és a régi ezüstneműt. Albertine
kezdetben csak az öltözködésre és a bútorzatra gondolt. Most az ezüstnemű
érdekelte, és ez vitte rá arra, hogy amióta Balbecből hazajöttünk, az
ezüstművességről, a régi cizellálómesterek kézjegyéről szóló munkákat
olvasson. Csakhogy a régi ezüstnemű, mivel kétszer is beolvasztották: először az
utrechti egyezmény[928] idején, amikor maga a király is – akinek példáját azután
a főurak is követték – odaadta az asztalneműjét, majd 1789-ben – a ritkánál is
ritkább. Másrészt hiába reprodukálták a modern ötvösművészek mindezt az
ezüstneműt a Pont-aux-Choux-i manufaktúra[929] rajzai alapján, Elstir az ilyen új
régiséget méltatlannak ítélte arra, hogy egy jó ízlésű nő otthonába kerüljön –
még ha csak úszó otthonról van is szó. Tudtam, hogy Albertine elolvasta
azoknak a csodáknak a leírását, amelyeket Roettiers[930] készített Mme Du
Barrynak. Majd meghalt a vágytól, hogy – ha maradt még belőlük egy-két darab
– láthassa, én pedig azért, hogy nekiadhassam őket. Csinos gyűjtemények
beszerzésébe fogott, amelyeket elbűvölő szépérzékkel rendezett el egy vitrinben,
s amelyeket nem tudtam ellágyulás és aggodalom nélkül nézni, hiszen a
művészet, amellyel rakosgatta őket, abból a türelemből, leleményességből,
nosztalgiából, felejthetnékből tevődött össze, amelynek a rabok adják át
magukat.
Ami az öltözködést illeti, ebben az időben főként azok a ruhák tetszettek neki
– és azok mind –, amelyeket Fortuny készített. Ezek a Fortuny-ruhák –
melyeknek egyikét Guermantes nagyhercegnén láttam – voltak azok, amelyekről
Elstir a Carpaccio és Tiziano[931] korabeli hölgyek csodálatos öltözetéről
beszélve megjósolta, hogy hamarosan újra felbukkannak hamvaikból
újjászületve, pompázatosan, hiszen „bizony minden visszatér”, ahogyan a Szent
Márk boltíveinek felirata mondja, és ahogyan a bizánci oszlopfők márvány- és
jáspisurnáiból ivó madarak hirdetik, amelyek egyszerre jelképezik a halált és a
feltámadást. Mihelyt a nők Fortuny-ruhákat kezdtek hordani, Albertine-nek
eszébe jutottak Elstir ígéretei, ő is vágyott volna ilyen toalettre, és el kellett
mennünk kiválasztani egyet. Márpedig ezek a ruhák, ha nem voltak is oly igazán
régiek, amelyekben a mai nők talán túlzottan jelmezbe öltözöttnek hatnak, és
amelyeket jobb egy gyűjtemény becses darabjaiként őrizni (egyébként ilyeneket
is kerestem Albertine-nek), olyan hidegséget sem mutattak, mint az álrégiség
stílutánzatai. Inkább olyanok voltak, mint Sert, Bakszt és Benois díszletei,[932]
melyek ekkoriban az orosz balettekben a korszellemtől átitatott és mégis eredeti
műalkotásokként a legkedveltebb művészettörténeti korszakokat idézték fel; így
Fortuny ruhái akár a díszletek, sőt azoknál is nagyobb felidéző erővel, hiszen a
díszleteket még hozzájuk lehetett képzelni, a régiséghez hűségesen, de
megkapóan eredetien jelenítették meg a Kelet jegyeivel telizsúfolt Velencét, ahol
viselhették volna őket, a várost, amelynek napfényét és a turbánok gyűrűjét, a
titokzatos, tört és összetett színeket hatásosabban idézték fel a Szent Márk
valamely ereklyetartóba foglalt relikviájánál is. Minden, ami ebből az időből
való volt, elpusztult már, de minden újjászületett, amint felidéződött, hogy
egymáshoz kötődjék a táj pompájában és az élet nyüzsgésében, a dogaressák
kelméinek parcellákra szabott és túlélő felbukkanásában. Egyszer-kétszer
tanácsot akartam kérni ez ügyben Guermantes asszonytól. De a nagyhercegné
nem szerette a jelmezként ható ruhákat. Ő maga fekete bársonyban érezte magát
legjobban, gyémántokkal. A Fortuny-félékhez hasonló ruhák ügyében nem volt
éppen hasznos mint tanácsadó. Amúgy is aggasztott, hogy ha ezért fordulok
hozzá, úgy érezheti, csakis akkor látogatom meg, amikor éppen szükségem van
rá, miközben jó ideje hetente többször elhárítom a meghívásait. Különben nem
csak ő invitált ilyen sűrűn. Tagadhatatlan, hogy ő és számos más hölgy is mindig
nagyon szívélyes volt velem. Bezárkózásom azonban nyilvánvalóan
megtízszerezte ezt a szívélyességet. Úgy látszik, a társasági életben, a szerelem e
jelentéktelen tükörképében a felkapottá válás legjobb módja az, ha nem fogadjuk
el a meghívásokat. Egy férfi gondosan kiszámítja, miféle dicsőséges vonások
szólhatnak mellette, amelyekkel elnyerheti egy nő tetszését; folyton más és más
ruhát ölt, ügyel a külsejére; a nő a legcsekélyebb figyelmet sem szenteli neki,
megkapja viszont egy másiktól, akit megcsal, s aki, noha ápolatlanul és
mindenfajta tetszéshajhászás nélkül jelenik meg előtte, életre szólóan
ragaszkodik hozzá. Ugyanígy, ha egy férfi sajnálná, hogy nem eléggé felkapott a
társaságban, nem azt mondanám neki, hogy járjon még többet vendégségbe,
hogy szerezzen még szebb fogatot; azt tanácsolnám neki, hogy ne menjen el
sehová, ahová meghívják, hogy éljen remeteéletet a szobájában, ne engedjen
magához senkit, s akkor majd sorba állnak az ajtaja előtt. Vagy inkább ezt sem
mondanám. Hiszen a felkapottságnak ez a biztos módja csak akkor sikeres,
amikor a szerelmi hódításé, azaz akkor, amikor nem tudatosan választottuk a
siker érdekében, hanem amikor valóban azért maradunk mindig a szobánkban,
mert súlyos betegek vagyunk, vagy annak hisszük magunkat, vagy szeretőnket
tartjuk ott bezárva, aki fontosabb nekünk a társaságnál (vagy mindhárom miatt
egyszerre), azaz meglesz az ok, amely miatt, bár mi a létezéséről sem tudunk,
egy nő, pusztán azért, mert visszautasítjuk, minket választ mindazok helyett,
akik felajánlkoznak, és hozzánk köti az életét.
„Ha már házi dolgokról beszélünk – mondtam Albertine-nek –, hamarosan
sort kellene kerítenünk arra, hogy a maga Fortuny-háziruhájával foglalkozzunk.”
S nem kétséges, hogy barátnőmnek, aki oly sokáig sóvárgott értük, aki hosszas
fontolgatás után választ majd velem közülük, aki nemcsak a szekrényében,
hanem a gondolataiban is külön helyet tart fenn nekik, s mert annyi más közül
választotta ki azt az egyet, sokáig dédelgeti minden részletét, nem kétséges, hogy
neki többet jelent majd, mint egy nagyon is gazdag nőnek, akinek több ruhája
van, mint amennyire vágyik, és aki rájuk sem néz. Mégis, a mosoly ellenére,
amellyel Albertine köszönetet mondott egy „Maga túlságosan kedves”
kíséretében, észrevettem, mennyire fáradt, sőt szomorú az arca. Néha, amíg a
vágyott ruhák elkészültére vártunk, megesett, hogy kikölcsönöztettem egy-két
másikat, néha csupán kelméket, és ezeket adtam Albertine-re, ezeket redőztem el
rajta; ő pedig egy dogaressa és egy manöken méltóságával sétált fel-alá a
szobámban. Csakhogy párizsi rabszolgaságomat még terhesebbé tette ezeknek a
ruháknak a látványa, melyek Velencét idézték fel számomra. Igaz, Albertine
sokkal inkább fogoly volt, mint én. S különös módon az emberi lényeket
átformáló sors börtönének falain is át tudott hatolni, leglényegét tudta
megváltoztatni, és a balbeci fiatal lányt unalmas és kezes rabnővé tette. Igen, a
börtön falai nem állták útját ennek a hatásnak; sőt talán éppen ezek okozták. A
mostani Albertine már nem a régi volt, mert nem volt már biciklijén folyton
szökésben, fellelhetetlen a számtalan kis fürdőhely között, ahol egy-egy
éjszakára a barátnőinél maradt, és ahol hazugságai egyébként még nehezebben
elérhetővé tették; mert nálam bezártan, kezesen és egyedül már nem az volt, akit
– ha ugyan sikerült megtalálnom – a parton láttam: az a tünékeny, elővigyázatos
és csalárd lény, akinek jelenléte megannyi találkával hosszabbítódott meg,
melyeknek elhallgatásában oly ügyes volt, melyek megszerettették, mert
megkínoztak, mert a többieknek szóló hidegsége és semmitmondó válaszai
mögött ott érződött az előző és a másnapi randevú, nekem szólóan pedig a gőg
és a ravaszság légköre. Mert a tengeri szél immár nem duzzasztotta fel a ruháit,
és mindenekelőtt azért, mert lemetszettem a szárnyait; immár nem a Győzelem
istennője volt, hanem nyomasztó rabszolganő, akitől szabadulni szerettem volna.
Ekkor, hogy másra tereljem a gondolataimat ahelyett, hogy kártya- vagy
dámapartiba kezdtem volna Albertine-nel, megkértem, muzsikáljon nekem egy
kicsit. Én ágyban maradtam, ő pedig a szoba túlsó végében álló gépzongora elé
ült, a könyvszekrény oszlopai közé. Vagy vadonatúj darabokat választott, vagy
olyanokat, amelyeket még csak egyszer-kétszer játszott nekem, mivel kezdett
már megismerni, és tudta, hogy figyelmemet csak olyasmivel szeretem lekötni,
ami még homályos számomra, és az egymást követő előadások során értelmem
növekvő, de – fájdalom! – torzító és idegen fénye hatására szeretem fokozatosan
összekapcsolni a szerkezet töredékes, meg-megszakadó, kezdetben szinte ködbe
merülő vonalait. Tudta, és azt hiszem, megértette, milyen örömöt jelent
elmémnek az első alkalmakkor az alaktalan ködfelhő formába idomítása.
Miközben pedig játszott, sűrűn burjánzó hajkoronájából csupán egyetlen, szív
alakú hajfürt-masnit láttam, amely úgy simult a füléhez, mint egy Velázquez-
infánsnő[933] szalagcsokra. Ahogyan ennek a muzsikus angyalnak a kiterjedését
az a sok-sok nyomvonal adta a múlt különböző pontjai között – amelyeket
emléke foglalt el bennem – és az érzékelés különböző székhelyei között – a
látástól kezdve lényem legbensőségesebb érzéki tapasztalatáig, mely
segítségemre volt abban, hogy leszállhassak az ő lényének titkos mélységébe –;
a zenének, amelyet játszott, ugyancsak volt kiterjedése, amit a különböző
frázisok eltérő láthatósága teremtett, ennek megfelelően többé-kevésbé sikerült
megvilágítanom őket és egymáshoz kötnöm egy olyan szerkezet vonalait,
amelyet először csaknem teljesen ködbe veszőnek láttam. Albertine tudta, hogy
azzal szerez örömöt, ha csakis olyasmit kínál gondolataimnak, ami még
homályos, és ezeknek a csillagködöknek a megmintázását. Megsejtette, hogy a
harmadik vagy negyedik eljátszás után értelmem, minthogy elérte, egyenlő
távolságban rendezte el az egyes részeket, s egyéb tennivalója nem lévén velük,
ugyanazon a síkon helyezte el és rögzítette őket. Mindazonáltal nem váltott még
új darabra, mert – talán anélkül ugyan, hogy tudatában lett volna annak, ami
bennem végbemegy – tudta, hogy amint értelmem munkájának sikerült
eloszlatnia egy mű rejtelmeit, igen ritkán esett úgy, hogy gyászos tevékenysége
közben ne jutott volna kárpótlásképpen ilyen vagy amolyan hasznos gondolatra.
És azokon a napokon, amikor Albertine így szólt: „No, ezt a tekercset már
odaadjuk Françoise-nak, hogy cseréltesse ki egy másikra”, gyakran kétségtelenül
szegényebb lett számomra a világ egy zeneművel, ám gazdagabb egy igazsággal.
Olyannyira tudatára ébredtem annak, hogy képtelenség volna
féltékenykednem Vinteuil kisasszonyra és a barátnőjére (hiszen Albertine
egyáltalán nem próbált újra találkozni velük, és a felvetődő nyaralási
lehetőségek közül ő maga hárította el a Montjouvainhez oly közeli Combray-t),
hogy gyakran arra kértem Albertine-t – anélkül, hogy a kérés teljesítésével
fájdalmat okozott volna –, játsszék nekem Vinteuil-muzsikát. Egyetlenegyszer
esett úgy, hogy ez a Vinteuil-zene féltékenységem közvetett oka lett. Történt
ugyanis, hogy Albertine, aki tudta, hogy Verdurinnénél Morel előadásában
hallottam ezeket a darabokat, egy este szóba hozta a hegedűst, és élénk vágyat
mutatott, hogy meghallgathassa és megismerhesse. Pontosan két nappal voltunk
az után, hogy tudomást szereztem Léa Morelhez írott leveléről, mely véletlenül
került Charlus úr kezébe. Elgondolkoztam, nem beszélt-e Léa Albertine-nek a
hegedűsről. Megborzadtam, amikor eszembe jutottak a „nagy mocsok”, „nagy
elvetemült” kifejezések. De éppen azért, mert ily módon Vinteuil zenéje Léához
kötődött fájdalmasan – nem Vinteuil kisasszonyhoz és a barátnőjéhez –, amint a
Léa okozta fájdalom elcsitult, szenvedés nélkül tudtam hallgatni ezt a muzsikát;
az egyik betegség kigyógyított a többi lehetőségéből. A Verdurinnénél hallott
muzsikában korábban észre sem vett frázisok, akkor kivehetetlen, homályos
álcák szemkápráztató építményekké váltak; néhányuk, amelyet azelőtt alig
észleltem, amelyet inkább rútnak láttam – és amelyről, akárcsak az első látásra
ellenszenves emberekről, soha nem gondoltam volna, hogy olyan, mint
amilyennek akkor fedezzük fel, amikor már jól ismerjük –, barátommá lett. A két
állapot között igazi átváltozás ment végbe. Másrészt voltak frázisok, amelyeket
első hallásra észrevettem, ám akkor még nem ismertem fel, most viszont már
azonosítottam őket a más művekben szereplőkkel: így például az orgonára írt
Egyházi variációk egy bizonyos frázisát, mely Verdurinéknél elkerülte a
figyelmemet a szeptettben, noha, mint a szentély lépcsőfokain leereszkedő női
szent, akkor is ott volt elvegyülve a muzsikus ismerős tündérei között. Az a
frázis pedig, amelyet nagyon is kevéssé dallamosnak, túlságosan gépies
ritmusúnak találtam, a déli harangszó tántorgó örömét éneklőnek, mostanra a
kedvencem lett: vagy azért, mert hozzászoktam a rútságához, vagy azért, mert
felfedeztem a szépségét. A remekművek okozta első csalódás e visszahatása
valójában az első impresszió gyengülésének vagy az igazság felfedéséhez
szükséges erőfeszítésnek tulajdonítható. Ez a két előfeltevés adódik az összes
fontos kérdésben: a művészet valóságának kérdésében, a lélek valóságáéban és
az örökkévalóság kérdésében: mindenképpen választanunk kell közöttük, és ami
Vinteuil muzsikáját illeti, ez a választás minden pillanatban jelen volt, mindig
más és más formában. Igazabbnak éreztem például ezt a zenét minden könyvnél,
amelyet ismertem. Néha-néha arra gondoltam: ez az érzés abból ered, hogy amit
az életből érzékelünk – mivel nem gondolatok formájában fogjuk fel –, azt
irodalmi, azaz szellemi tolmácsolása tudatosítja bennünk, megmagyarázza,
elemzi, de nem komponálja újra, mint a zene, amelyben a hangok mintha
követnék lényünk hajlatait, reprodukálnák az érzékelés e legbenső és legvégső
pontját, azt a részt, mely azt a fajta sajátos mámort adja, amelyet időről időre
fellelünk, és amelyet a legcsekélyebb mértékben sem adunk át felebarátunknak,
amikor azt mondjuk: „Micsoda szép idő! Micsoda napsütés!”, mivel benne
ugyanaz a napsütés és ugyanaz az idő egészen más rezgéseket kelt. Így akadtak
Vinteuil zenéjében látomások, amelyeket lehetetlenség kifejezni és csaknem tilos
megszemlélni, hiszen amikor az elalvás pillanatában megérint valószerűtlen
varázsuk simogatása – abban a pillanatban, amikor a józan értelem már
magunkra hagyott –, szemünk lecsukódik, és mielőtt megismerhettük volna a
nemcsak kimondhatatlant, hanem láthatatlant is, elalszunk. Sőt amikor annak a
hipotézisnek engedtem, mely szerint a művészet valóságos, úgy éreztem, hogy a
zene a szép idő vagy egy ópiumos éjszaka ideges öröménél többet is képes
visszaadni, valami valóságosabb, termékenyebb mámort – legalábbis sejtésem
szerint. De lehetetlen, hogy egy szobor, egy zenemű, mely olyan heves érzelmet
kelt, melyet magasztosabbnak, tisztábbnak, igazabbnak érzünk, ne egy bizonyos
szellemi valóságnak feleljen meg – másként az életnek semmiféle értelme nem
lenne. Így például semmi sem hasonlított jobban egy szép Vinteuil-frázisnál
ahhoz a különös gyönyörhöz, amelyet egyszer-egyszer éreztem életemben,
például a martinville-i harangtornyok, egy balbeci út bizonyos fái láttán, vagy
egyszerűen ennek a műnek a kezdetén, amikor egy bizonyos teából ittam egy
csészényit. Akárcsak az a csésze tea, a fény megannyi hatása, a tisztán kivehető
neszek, a harsány színek, melyeket Vinteuil küldött nekünk abból a világból,
amelyben komponált, kitartóan mind fel-felcsillantottak valamit képzeletemben
– csakhogy túlságosan gyorsan ahhoz, hogy értelmem megragadhatta volna –,
valami olyasmit, amit egy muskátli balzsamos selymességéhez tudnék
hasonlítani. Míg azonban az emlékben ez a bizonytalanság, ha nem mélyíthető is
el, de legalább a körülmények felderítésének köszönhetően pontosítható, mert e
körülmények magyarázzák, hogy egy bizonyos íz miért emlékeztethetett
fényérzetekre – addig, mivel a Vinteuil ébresztette körvonalazatlan érzetek nem
valamely emlékből, hanem egy benyomásból eredtek (amilyen a martinville-i
harangtornyok keltette benyomás is volt), zenéje muskátliillatának nem
valamiféle anyagi magyarázatát, hanem mélyen rejlő megfelelőjét kellett volna
megtalálnom, azt az ismeretlen és sokszínű ünnepet (melynek a Vinteuil-művek
mintha szétszóródott darabjai, skarlátszínben felszikrázó peremű szilánkjai lettek
volna), azt a módot, ahogyan ő „hallotta” és vetítette ki a világegyetemet. Ennek
az egyedülvaló világnak az ismeretlen minősége, melyet soha semmilyen más
muzsikus nem láttatott, talán éppen ez – mondtam Albertine-nek – a lángelme
leghitelesebb bizonyítéka, sokkal inkább, mint a mű tartalma. „Még az
irodalomban is?” – kérdezte Albertine. „Még az irodalomban is.” És a Vinteuil-
darabok monotóniájára visszagondolva elmagyaráztam Albertine-nek, hogy a
nagy írók mindig csak egyetlen művet írtak, vagyis inkább változó közegben
tükröztettek egy és ugyanazon szépséget, amit ők hoztak el a világnak. „Ha nem
lenne ilyen késő, kicsikém – mondtam –, megmutatnám magának, mennyire így
van ez az összes írónál, akiket akkor olvas, amikor én alszom, megmutatnám,
hogy ugyanígy önmagukkal azonosak, mint Vinteuil. Ezeknek a tipikus
frázisoknak, amelyeket akárcsak én, maga is kezd már felismerni, Albertine
kicsikém, amelyek ugyanolyanok a szonátában, a szeptettben és a többi
művekben, a Barbey d’Aurevilly[934]-írásokban például egyfajta rejtett valóság
felelne meg, melyet egy-egy fizikai jel fed fel, amilyen a megigézett nő, Aimée
de Spens vagy az öreg Clotte elvörösödése, a Karmazsin függönyben a kéz, a
régi szokások, a régi hagyományok, a régi szavak, a különös, ódon mesterségek,
amelyek mögött a Múlt rejlik, a tükrös pásztorok regélte szóbeli történelem, a
nemes normand városok, amelyeket Anglia illata leng be, és amelyek oly szépek,
mint egy skót falu – a legyőzhetetlen átkok mondói, a Vellini-nő, a pásztor,
mind-mind egyazon szorongásélmény a táj egy-egy részletében, akár egy nőről
van szó, aki a férjét keresi a Régi szeretőben, akár a férjről a Megigézett nőben,
amint a hangás pusztát járja, vagy a megigézett nőről magáról, a miséről kifelé
jövet. És ugyancsak a Vinteuil-életmű jellegzetes frázisait látom a kőfaragó
geometriájában a Thomas Hardy[935]-regényekben.”
Vinteuil frázisai a kis frázist juttatták eszembe, és elmondtam Albertine-nek,
hogy ez a kis dallam mondhatni nemzeti himnusza lett Swann és Odette
szerelmének, „Gilberte szüleiének, akiket azt hiszem, ismer. Maga mondta, hogy
Gilberte rosszféle. Nem próbálkozott magával is? Nekem beszélt magáról.”
„Igen, mert a szülei, ha nagyon rossz idő volt, kocsit küldettek érte az órák után,
így rémlik, hogy egyszer hazavitt és megcsókolt” – mondta némi szünet után
nevetve, mintha ez a vallomás mulatságos volna. „Egyszer csak megkérdezte,
hogy szeretem-e a nőket.” (De ha csak rémlett neki, hogy Gilberte egyszer
hazavitte, hogyan mondhatta meg ilyen pontosan, hogy Gilberte ezt a furcsa
kérdést tette fel neki?) „Sőt magam sem tudom, miféle szeszélyes ötlet hatására,
hogy bolondosan, igennel válaszoltam neki.” (Ami úgy hangzott, mintha
Albertine attól tartana, hogy Gilberte elmesélte nekem a dolgot, és barátnőm
most nem akarja, hogy hazugságon érjem.) „De nem történt köztünk semmi.”
(Különös lett volna, ha már egyszer ilyen bizalmas vallomást tettek egymásnak,
hogy semmi nem történt köztük, főként, ha előzőleg, mint Albertine mondta,
már megcsókolták egymást a kocsiban.) „Négyszer-ötször hazavitt így, talán
kicsit többször is, ez minden.” Nagyon nehezemre esett, hogy ne kérdezzek
semmit, de uralkodtam magamon, hogy úgy tűnjön, nem tulajdonítok a dolognak
semmiféle jelentőséget, és visszatértem Thomas Hardy kőfaragóihoz. „Nyilván
emlékszik rájuk a Lidércfényben, és észrevette-e a Bien-Aimée-ben a
kőtömböket, amelyeket az apa fejt a szigeten, majd hajón szállítja el, és a fia
műtermében felhalmozza őket, ahol szobor lesz belőlük? Hát a Kék szempárban
a párhuzamosan sorakozó sírokat, illetve a hajó párhuzamos vonalát és a
szomszédos vasúti kocsikat, ahol a szerelmesek utaznak a halott nő
társaságában; a párhuzamot a Bien-Aimée – amelyben a férfi három nőt szeret –
és a Kék szempár között – amelyben a nő szeret három férfit – stb., azaz
mindezeket a regényeket, amelyek úgy illeszthetők egymásra, mint a sziget
köves talaján egymás mellé zsúfolódó, magasba nyomuló házak? Így, egy
percben nem tudom elmondani magának mindezt a legnagyobbakról, de
Stendhalnál[936] is megfigyelhet bizonyos magasságérzetet, amely a szellemi
élethez kötődik: a magaslat, ahol Julien Sorel raboskodik, a torony, amelynek
felső szintjén Fabrice börtöne van, a harangtorony, ahol Blanès abbé kutatja az
asztrológiát, és ahonnan oly szépséges látvány tárul Fabrice elé. Mesélte, hogy
látott néhány Vermeer-festményt, tehát nyilván maga is rájött, hogy mindegyikük
egy és ugyanazon világ részlete, hogy bármilyen zsenialitással teremtődik is
újra, mindig ugyanaz az asztal, ugyanaz a szőnyeg, ugyanaz a nő, ugyanaz az új
és egyedülálló szépség van előttünk, ami rejtély abban a korban, amikor semmi
sem hasonlít hozzá, semmi sem ad rá magyarázatot, ha nem a témákban keressük
a rokonságot, hanem azt a különleges benyomást próbáljuk felszabadítani,
amelyet a szín vált ki. Nos, ez az újszerű szépség Dosztojevszkij[937] minden
művében azonos marad: Dosztojevszkij nőalakja (éppoly különleges, mint
Rembrandt egy-egy nőfigurája) titokzatos arcával, melynek kedves szépsége
hirtelen rettentő arcátlansággá változik, mintha jósága csak színjáték lett volna
(jóllehet alapjában véve mégis inkább jónak véljük), nem ugyanaz a nő-e
mindig, legyen bár Nasztaszja Filippovna, amint szerelmes leveleket ír
Aglájának, és bevallja neki, hogy gyűlöli, vagy Grusenyka, akinek látogatása –
akárcsak az a másik is, amelynek során Nasztaszja Filippovna megsérti Gánya
szüleit – tökéletesen megfelel e levélírásnak, amikor éppannyira kedvesnek
mutatkozik Katyerina Ivanovnánál, mint amilyen szörnyűnek az asszony
korábban hitte, majd hirtelen leleplezi a gonoszságát, és rátámad Katyerina
Ivanovnára (jóllehet Grusenyka alapjában véve jó)? Grusenyka, Nasztaszja:
ugyanolyan eredetiek, ugyanolyan titokzatosak, nemcsak mint Carpaccio
kurtizánjai, hanem mint Rembrandt Bethsabéja.[938] Gondolja meg, hogy
Dosztojevszkij máshoz bizonyára nem is értett, mint e ragyogó, kettős, a gőg
után hirtelen megenyhülő archoz, amely másnak mutatja a nőt, mint amilyen.
(„Nem ilyen vagy” – mondja Miskin Nasztaszjának a Gánya szüleinél tett
látogatáson, és mondhatná Aljosa is Grusenykának a Katyerina Ivanovnánál tett
látogatáskor.) És viszont: amikor Dosztojevszkij »festményt akar megjeleníteni«,
az mindig ostobára sikeredik, és a végeredmény legfeljebb olyan, mint
Munkácsy képein,[939] amelyeken azt szeretné láttatni, hogyan képzeljük
magunk elé a halálraítéltet abban a pillanatban, amikor... stb., a Szűzanyát abban
a pillanatban, amikor... stb. De hogy visszatérjünk ahhoz az újfajta szépséghez,
amelyet Dosztojevszkij adott a világnak – mint ahogyan Vermeer pedig
bizonyosfajta lelkiséget, a kelmék és a helyek egyfajta színvilágát alkotta meg –,
Dosztojevszkij nem csupán embereket teremt, hanem otthonokat is, vagy nem
ugyanolyan csodálatos-e talán a Gyilkosság Háza a Karamazovokban a maga
udvarnokával, mint a Gyilkosság Házának remeke a Dosztojevszkij-életműben:
Rogozsin komor, hosszú, magas és tágas háza, ahol a kereskedő megöli
Nasztaszja Filippovnát? Egy ház ilyen új és rettenetes szépsége, egy női arc
ilyen új és vegyes szépsége – ez az, amivel Dosztojevszkij egyedülállót adott a
világnak, és a párhuzamok, amelyeket az irodalomkritikusok vonhatnak közte és
Gogol, vagy közte és Paul de Kock[940] között, teljesen érdektelenek, mivel kívül
maradnak ezen a titkos szépségen. Különben, ha az imént azt mondtam neked,
hogy regényről regényre ugyanaz a jelenet bukkan fel – egyazon regényen belül
is felbukkannak azonos jelenetek, azonos szereplők, ha a regény nagyon
terjedelmes. Könnyen kimutathatnám neked a dolgot a Háború és békében, és
egy bizonyos jelenetet egy fogatban...” „Nem akartam félbeszakítani, de mivel
látom, hogy már elhagyja Dosztojevszkijt, félek, hogy elfelejteném. Mit akart
azzal mondani a múltkor, kicsikém, amikor azt mondta: »Olyan ez, mint Mme de
Sévigné Dosztojevszkij-jellege«. Bevallom, nem értettem. Én annyira
különbözőnek látom kettőjüket.” „Jöjjön ide, kicsikém, hadd csókoljam meg
köszönetül, amiért ilyen jól emlékszik arra, amit mondok, majd visszaül a
gépzongorához később. És bevallom, amit akkor mondtam, meglehetős
ostobaság volt. De két okom is volt arra, hogy mondjam. Az első sajátos ok.
Megesik, hogy Mme de Sévigné, csakúgy, mint Elstir vagy mint Dosztojevszkij,
ahelyett, hogy logikus sorrendben mutatná be a jelenségeket, azaz az indítékon
kezdené, a hatást mutatja meg először, a látszatot, amely első látásra megérint.
Dosztojevszkij is éppen így mutatja be a szereplőit. Tetteiket éppoly
megtévesztőnek látjuk, mint azokat az Elstir-effektusokat, ahol a tenger mintha
az égen volna. Később elképedve tudjuk meg, hogy az alamuszi férfi
voltaképpen kiváló ember, vagy éppenséggel fordítva.” „No igen, de kérek egy
példát Mme de Sévignére!” „Elismerem – válaszoltam nevetve –, hogy igencsak
hajánál fogva előrángatott gondolat, de végtére is találhatnék példákat. Íme egy
leírás.”
„És igaz, hogy Dosztojevszkij valóban meggyilkolt valakit? Ahány regényét
csak ismerem, mindegyiket címezhetnénk »Egy bűntény történeté«-nek. Valami
megszállottság ez nála, nem természetes, hogy mindig erről beszél.” „Nem
hiszem, kicsi Albertine, nem ismerem jól Dosztojevszkij életét. Annyi bizonyos,
hogy mint minden ember, ilyen vagy olyan formában ő is megismerte a bűnt,
mégpedig valószínűleg olyanban, amely törvénybe ütközik. Ebben az értelemben
bizonyára bűnöző volt egy kicsit, akárcsak a hősei, akik egyébként nem teljesen
azok, akiket enyhítő körülményekkel ítélnek el. És talán nem is lenne érdemes
firtatni, hogy bűnöző volt-e. Nem vagyok regényíró; lehetséges, hogy az
alkotókat megkísértik bizonyos életformák, amelyeket személyesen nem
tapasztaltak. Ha amint megbeszéltük, magával tartok Versailles-ba, megmutatom
magának a megtestesült nemesember, a legjobb férj, Choderlos de Laclos[941]
portréját, a legrémítőbben perverz könyv írójáét, és épp szemközt vele Mme de
Genlis[942] képmását, aki erkölcsi tanmeséket írt, és nem érte be annyival, hogy
megcsalja az orléans-i nagyhercegnét, hanem a kínok kínjával gyötörte, amikor a
gyermekeit is elfordította tőle. Bár elismerem, hogy Dosztojevszkij esetében van
valami rendkívüli a gyilkosság megrögzött visszatérésében, ami miatt nagyon
különösnek érzem. Már az meghökkent, amikor Baudelaire[943] szavait hallom:

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge...
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De Baudelaire-ről legalább hihetem, hogy nem őszinte. Míg Dosztojevszkij...
Mindez, úgy érzem, a lehető legtávolabb áll tőlem, hacsak nincsenek énemnek
olyan részei, amelyeket nem ismerek, hiszen az ember fokozatosan fogja fel
önmagát. Dosztojevszkijnél az emberi lélek hihetetlenül mély kútjaira lelek,
amelyek azonban csak néhány ponton nyílnak meg. Mégis nagy alkotó. Először
is a világ, amelyet ábrázol, úgy fest, mintha valóban az ő kedvéért teremtődött
volna. A folyton visszatérő komédiások, az összes Lebegyevek, Karamazovok,
Ivolginok, Szegrevek, ez a hihetetlen felvonulás elképesztőbb embersereglet,
mint a Rembrandt Éjjeli őrjáratát[944] benépesítőké! És talán mégis ugyanúgy a
megvilágítás és az öltözet miatt elképesztő csupán, valójában pedig mindennapi.
Mindenesetre teli van mély és egyedi, csakis Dosztojevszkijre jellemző
igazságokkal. Ezek a komédiások mintha olyan szerepkört töltenének be, amely
már nem létezik, mint az ókori vígjáték bizonyos alakjaié – s mégis mennyire
igazi arcait fedik fel az emberi léleknek! Nagyon untat viszont az az
ünnepélyesség, amellyel Dosztojevszkijről írnak és beszélnek. Megfigyelte már,
milyen szerepet játszik alakjai életében a gőg és az önérzet? A szerelem és a
legeszeveszettebb gyűlölet, a jóság és az árulás, a félénkség és az arcátlanság
nála mondhatni ugyanannak a jellemnek két különböző állapota csupán, hiszen
Aglaját, Nasztaszját, a Kapitányt, akinek Mitya megcibálja a szakállát,
Kraszotkint, Aljosa barát-ellenségét az önérzet, a gőg gátolja meg abban, hogy
olyannak mutatkozzék, amilyen valójában. De van benne más nagyság is bőven.
Nagyon kevés könyvét ismerem. De nem szoborméltóságú és egyszerű, a
legősibb művészettel egyenrangú motívum-e – félbehagyott, majd újrakezdett
fríz, amelyen mintha a Bosszú és a Vezeklés műve menne végbe – az öreg
Karamazov bűnös tette, a szegény bolond lány teherbe ejtése, a rejtelmes, állati,
megmagyarázhatatlan felbuzdulás, mely arra készteti az anyát, aki tudtán kívül a
bosszúálló sors eszköze, s aki homályosan anyai ösztöneinek is
engedelmeskedik, és talán az erőszaktevő iránt érzett viszolygás és testi hála
vegyülékének is, hogy Karamazov házába menjen világra hozni gyermekét? Ez a
titokzatos, nagy, fenséges első epizód olyan, mint a Nő teremtése az orvietói
faragványokon. Majd erre válaszol a több mint húsz évvel későbbi második
epizód: az öreg Karamazov meggyilkolása, a gyalázat, amely az őrült nő fia,
Szmergyakov miatt száll a Karamazov-családra, s amelyet hamarosan
ugyanolyan titokzatosan szoborszerű és megmagyarázhatatlan, ugyanolyan
homályos és természetes szépségű tett követ, mint a hajdani vajúdás Karamazov
kertjében – az, amikor Szmergyakov, tette elkövetése után, felakasztja magát.
Ami pedig Dosztojevszkijt illeti, nem is távolodtam el tőle annyira, mint
gondolja, amikor Tolsztojról beszéltem, aki sok mindenben az ő követője volt.
Dosztojevszkijnél pedig sűrítetten – még hiányosan és mogorván – sok megvan
mindabból, ami majd Tolsztojnál bontakozik ki. Dosztojevszkijnél a primitívek
korai rosszkedve érezhető, melyet a követők világítanak majd meg.” „Kicsikém,
milyen kár, hogy annyira lusta! Hiszen maga sokkal érdekesebb szemszögből
látja az irodalmat, mint ahogyan nekünk kellett tanulnunk – amilyenek azok a
dolgozatok voltak, amelyeket az Eszterről kellett írnunk: »Tanár úr!«
emlékezzen csak” – mondta nevetve, nem is annyira azért, hogy tanítóit és
önmagát gúnyolja, mint inkább annak az öröméért, hogy emlékei, közös
emlékeink között kissé már régebbire bukkant.
Miközben azonban Albertine beszélt, én pedig Vinteuilre gondoltam, most a
másik hipotézis, a materialista, a semmié kerekedett felül bennem. Ismét
kételkedni kezdtem, azt gondoltam: végül is lehetséges, hogy ha Vinteuil
frázisait bizonyos lelkiállapotok kifejezőjének vélem – ahhoz hasonlónak, mint
amilyet akkor éreztem, amikor a csésze teába mártott madeleine-t ízleltem meg
–, semmiféle biztosítékom nincsen arra, hogy az efféle állapotok
körvonalazatlansága mélységük jele volna, hanem meglehet, hogy csupán azé,
hogy ez idáig még nem tudtuk elemezni őket, hogy tehát semmi reálisabb
nincsen bennük, mint másokban. Mégis ez a boldogság, ez a bizonyosságérzet a
boldogságban, amíg a csésze teát iszogattam, amíg mélyen beszívtam az öreg
fák szagát a Champs Élysées-n, nem volt illúzió. Mindenesetre – sugallta a
kételkedés szelleme –, ha ezek az állapotok mélyebbek is az életben, mint mások
és épp ezért elemezhetetlenebbek, hiszen túlságosan sok olyan erőt fognak
munkába, amelyet még nem tudatosítottunk magunkban, bizonyos Vinteuil-
frázisok varázsa azért idézi fel őket, mert maga is elemezhetetlen, ez azonban
nem bizonyíték arra, hogy ugyanolyan mély is volna. Egy tisztán zenei frázis
szépségét könnyen valamely korábbi nem intellektuális benyomásunk képének
vagy legalábbis rokonának látjuk, de csak azért, mert nem intellektuális. Akkor
pedig miért hisszük különlegesen mélynek azokat a rejtelmes frázisokat,
amelyek Vinteuil egyes kvartettjeiben és a „concertóban” kísértenek? Albertine
egyébként nem csak az ő zenéjét játszotta nekem: a gépzongora néha olyan volt
nekünk, mint valami tudományos (történelmi és földrajzi) laterna magica, és
ennek, a combray-inél modernebb kényelemmel berendezett párizsi szobának a
falain attól függően, hogy Albertine Rameau-t játszott, vagy Borogyint, hol egy
XVIII. századi falikárpitot láttam rózsás hátterén itt-ott feltűnő Ámorokkal, hol a
keleti sztyeppét, ahol a hangzatok a távolságok végtelenjébe és a hó puha
takarójába vesznek. Szobámnak egyébként nem is volt más dísze, mint ezek a
tünékeny képek, mert akkoriban, amikor Léonie nénémtől örökséghez jutottam,
megfogadtam ugyan magamnak, hogy műgyűjteményeim lesznek, mint Swann-
nak, festményeket és szobrokat fogok vásárolni, ám minden pénzem arra ment
el, hogy Albertine-nek lovakat, autót, ruhákat vegyek. Nem őriztem-e azonban a
szobámban olyan műalkotást, amely becsesebb volt mindezeknél? Ez a
műalkotás maga Albertine volt. Elnéztem Albertine-t. Furcsa érzés volt arra
gondolni, hogy ő, akiről oly sokáig azt hittem, megismerkedni sem tudok vele,
most kézhez szelídített vadként, rózsafaként, melynek én adtam támaszt, keretet,
élete lugasvázát, itt ül mellettem nap mint nap, otthonosan, hátát
könyvszekrényemhez támasztva, a gépzongoránál. Válla, melyet hajdan, amikor
a golfütőket cipelte, előregörnyedőnek és alattomosnak láttam, most az én
könyveimre nehezedett. Szép vonalú lába, melyről az első nap – joggal – azt
képzeltem, hogy egész kamaszkorában egy bicikli pedálját taposta, most a
gépzongora pedálján emelkedett-ereszkedett fel-le, a zongorapedálon, melyen
Albertine – akiből olyasfajta elegancia sugárzott, mely miatt még inkább az
enyémnek éreztem, mert ezt az eleganciát nekem köszönhette – aranyszövésű
házicipőjét nyugtatta. Keze, hajdan a kormány szakavatott irányítója, most úgy
szállt a billentyűkre, akár Szent Cecília ujjai; nyaka, melynek körvonala
ágyamból nézve telt és erős volt, ebből a távolságból és a lámpa fényében
rózsaszínűbbnek tetszett, bár mégsem annyira rózsaszínnek, mint profilba
forduló arca, melynek tekintetem, lényem legmélyéből feltörve, emlékekkel
telten és vágyban égve olyan ragyogást tulajdonított, olyan életteliséget, hogy ez
a fél-arc szinte felemelkedett és kavargott, ugyanazzal a csaknem mágikus
erővel, mint a balbeci szállodában, aznap, amikor látásomat elhomályosította a
túlságosan erős vágy, hogy megcsókolhassam; minden felületét
meghosszabbítottam, túl azon, amit láthattam belőle, és az alá, amit a szemet
félig elfedő szemhéj, az orca felső részét elborító haj elrejtett előlem, még
jobban éreztetve ezzel az egymásra rétegződő síkok domborművét; a szem –
mint amikor a félig még az ércbe zárt opálnak csak két lapját csiszolták ki, a
fémnél is keményebben, de továbbra is a fénynél ellenállóbban – mintha egy
üveg alá tett pillangó szárnyának mályvaszín selymét villantotta volna fel a
fölébe hajló vak anyagban; és a fekete, göndör haj – mely mindig más és más
alakzatát mutatta, amikor Albertine hozzám fordult megkérdezni, hogy mit
játsszék – hol valami csodálatos szárnyat formált, csúcsánál kihegyesedőt,
tövénél széleset, feketét, tollasat és háromszög alakút, hol pedig egyetlen vaskos
és változatos hegyláncba tömörítette fürtjeinek vonulatát, tarajokkal,
választóvonalakkal, szakadékokkal tele, oly gazdag és oly sokszoros
vetődésekkel, hogy már-már azt a változatosságot is felülmúlta, amelyet
rendszerint a természet produkál, és inkább egy szobrász óhajainak felelt meg,
aki tobzódik a nehézségekben, hogy érvényre juttassa alkotásának
hajlékonyságát, lendületét, fényeit, s megszakítva, majd újra befedve még
jobban kiemelte az eleven görbületet, a sima, rózsaszín arc tengely körüli
forgását, s a festett fa csiszolatlan fényében ragyogtatta fel. És a megannyi
dombormű kontrasztjaként, de egyesítő harmóniaként is, amellyel alakjukhoz és
felhasználásukhoz idomította tartását, a gépzongora, mely félig eltakarta, akár
egy orgonapad, a könyvszekrény, a szoba egész szöglete mintha nem lett volna
egyéb, mint ennek a muzsikus angyalnak a kivilágított szentélye, jászla, ezé a
műalkotásé, aki nemsokára valamely gyengéd varázslat révén kilép a fülkéjéből,
és felkínálja csókjaimnak becses és rózsaszín lényét. De nem; Albertine
korántsem műalkotás volt számomra. Tudtam, mit jelent művészi szempontból
csodálni egy nőt – ismertem Swannt. Magamtól azonban képtelen voltam így
tenni, lett légyen szó bárkiről is, mivel semmiféle külső megfigyelő szellem nem
szorult belém, sosem tudtam, mit látok valójában, és elbűvölt, ha Swann utólag a
művészet méltóságával ruházott fel egy-egy nőt a velem folytatott társalgásban –
amint egyébként gáláns örömmel megtette az érintett jelenlétében is, amikor egy
Luini-portréhoz[945] hasonlította az illetőt, vagy a toalettjében egy
Giorgione[946]-alak ruhájára vagy ékszereire ismert – egy-egy olyan nőt, akit én
jelentéktelennek láttam. Bennem nyoma sem volt ilyesminek. Sőt, hogy igazat
szóljak, amikor kezdtem úgy szemlélni Albertine-t, mint csodálatos patinájú
muzsikus angyalt, és örvendeztem azon, hogy az én birtokomban van, nem sok
idő telt belé, és közömbösnek láttam barátnőmet, hamarosan unatkoztam már
mellette, de az ilyen pillanatok nem tartottak sokáig. Szeretni csak olyasmit
szeretünk, amiben valami elérhetetlent hajszolunk; csak azt szeretjük, amit nem
birtokolunk, és én igen gyorsan ismét rádöbbentem arra, hogy Albertine-t nem
birtoklom. Láttam, amint a szemén olyan, általam ki nem található örömök
reménye, majd emléke, netán a miattuk érzett sajnálat suhan át, amelyekről adott
esetben inkább lemondott, mintsem elmondta volna őket nekem, és amelyekből,
mivel csak a szembogarát megvilágító fényt láttam belőlük, nem érzékeltem
többet, mint a néző, akit nem engedtek be a nézőtérre, s aki az ajtó üveg
négyszögére tapadva mit sem lát abból, ami a színpadon zajlik. (Nem tudom, így
volt-e az ő esetében is, de különös dolog ez a megátalkodottság a hazugságban,
olyan, akár a legcsökönyösebb hitetlenek tanúságtétele a jóban;
megátalkodottság, mely közös mindazokban, akik megcsalnak bennünket. Hiába
is mondanánk nekik, hogy hazugságuk nagyobb fájdalmat okoz, mint a
beismerés, hiába is vennék tudomásul ezt az állítást, egy perccel később akkor is
hazudnának megint, hogy hűek maradjanak ahhoz, amilyennek korábban
mondták magukat nekünk, vagy ahhoz, amit korábban arról mondtak, amit mi
jelentünk nekik. Így öleti meg magát az élethez ragaszkodó ateista azért, hogy
meg ne hazudtolja a képet, amelyet hősiességéről alkotunk.) Ilyenkor néha a
tekintetében, a fintorában, a mosolyában láttam lebegni ezeknek a belső
jeleneteknek a visszfényét, melyben elmerülve idegennek láttam őt az efféle
estéken, távolinak tőlem, akitől ezek a képek megtagadtattak. „Mire gondol,
drágám?” „Ugyan, semmire.” Néha, válaszul a szemrehányásra, melyet azért
tettem, mert semmit nem mond nekem, hol olyasmit mondott el, amiről ő is
tudta, hogy én éppúgy tudom, mint bárki más (mint az olyan államférfiak, akik a
legcsekélyebb hírt sem adnák tudtunkra, hosszasan beszélnek viszont arról, amit
az előző napi újságokban olvashattunk), hol mindenfajta pontos részlet nélkül,
amolyan álvallomásokként holmi biciklikirándulásokról mesélt, amelyeket
Balbecben tett egy évvel azelőtt, hogy megismert volna. És mintha jól
gyanítottam volna hajdan, amikor arra következtettem, hogy bizonyára nagyon is
szabados fiatal lány, aki sokáig elszórakozik kiruccanásain, ezeknek a sétáknak a
felidézése ugyanazt a rejtélyes mosolyt rajzolta Albertine ajkára, amely régen, az
első napokon, elbűvölt a balbeci mólón. Azokról a sétákról is beszélt, amelyeket
barátnőivel tett Hollandia vidékein, késő esti visszatéréseiről Amszterdamba,
amikor szinte egytől egyig ismerős arcok sűrű és vidám tömege töltötte meg az
utcákat, a csatornák partját, melyeknek megszámlálhatatlan és tünékeny fényét
sejtettem visszatükröződni Albertine ragyogó szemében, akárcsak egy gyors
autó elmosódó ablakaiban. Mennyivel helyénvalóbban nevezhetnénk
közömbösségnek az úgynevezett esztétikai kíváncsiságot ahhoz a fájdalmas,
fáradhatatlan kíváncsisághoz képest, amellyel azoknak a helyeknek akartam a
nyomára jutni, ahol Albertine élt, annak, hogy mit csinálhatott egy bizonyos
estén, minden mosolyának, tekintetének, melyet hajdan láthattam volna, a
szavainak, melyeket mondott, a csókoknak, amelyeket kapott! Nem, az a
féltékenység, amelyet egy régi napon Saint-Loup miatt éreztem, ha megmaradt
volna is, nem okozott volna bennem soha ilyen óriási aggodalmat! Ez a nők
közötti szerelem túlságosan ismeretlen volt, ezért gyönyöreit, milyenségét
semmi sem segített pontosan elképzelnem. Hány személyt, hány helyet vezetett
be Albertine (még olyanokat is, amelyek nem álltak vele közvetlen kapcsolatban,
meghatározatlan színhelyeket, ahol megízlelhette a gyönyört, azokat a helyeket,
ahol sokan vannak, ahol ember emberhez súrlódik) –, mint aki úgy viszi be
kísérőit, egész csapatnyi embert a színházba, hogy a jegyszedőnél maga előtt
tereli őket – képzeletem vagy emlékeim küszöbéről, ahol eddig mit sem
törődtem velük, a szívembe! Most azután róluk szerzett ismereteim belsővé,
közvetlenné, görcsössé, fájdalmassá váltak. A szerelem nem más, mint a szív
fogékonnyá tétele térre és időre.
Ha egészen hűséges lettem volna, talán mégsem szenvedek olyan
hűtlenségektől, amelyeket elképzelni is képtelen lettem volna. Amit azonban
gyötrő volt elképzelnem Albertine-ről, az tulajdon, szűnni nem akaró vágyam
volt, hogy újabb és újabb nőknél arassak tetszést, újabb és újabb regényekbe
bonyolódjam; az, hogy róla feltételeztem azt a pillantást, amellyel én
méregettem a Bois de Boulogne asztalainál ülő biciklis lányokat, s amelytől
mégsem tudtam megtartóztatni magam, pedig ő is velem volt. Azt is
mondhatnánk, hogy – amiképpen az ismeret – a féltékenység sem eredhet
máshonnan, mint önmagunkból. A megfigyelés nem sokat számít. Tudás és
fájdalom csakis abból a gyönyörből származhat, amelyet mi magunk élünk át.
Albertine szemében, arcának hirtelen lángba borulásában egyszer-egyszer
mintha valami hőségcsóvát éreztem volna sietve átcsapni az égnél is
elérhetetlenebb régiókba, ahol Albertine számomra ismeretlen emlékei vonultak.
Ekkor az a szépség, melyet évek sorára visszanyúló ismeretségünkre – akár a
balbeci tengerpartra, akár Párizsra – gondolva csak nemrég fedeztem fel
Albertine-ben, s melynek lényege az volt, hogy barátnőm oly sok tekintetben
alakult tovább, és annyi elmúlt napot zárt magába, ez a szépség valami szívet
tépő felhangot kapott. A rózsásan piruló arc mögött szakadékként éreztem
meghúzódni mindazon esték feneketlen mélységét, amelyeken nem ismertem
még Albertine-t. Térdemre ültethettem, két kezem közé foghattam az arcát;
megcirógathattam, hosszan végigsimíthattam a testén, de mintha valami
kőzethez nyúltam volna, amely az emlékezet előtti óceánok sókristályait vagy
egy csillag sugarát zárja magába, éreztem, hogy csupán külső burkát érintem egy
emberi lénynek, aki belül maga a végtelen. Mennyire fájt ez a helyzet, amelybe a
természet feledékenysége szorított minket, amikor a testeket szétválasztva nem
gondolt arra, hogy lehetővé tegye a lelkek összefonódását! És rádöbbentem,
hogy Albertine (hiszen, ha teste az én testem hatalmában volt is, gondolatai
kisiklottak az enyéim fogságából) számomra nem csupán az a csodálatos rabnő,
akit otthonom ékének szántam, s akinek az ottlétét egyben oly tökéletesen
eltitkoltam azok elől is, akik vendégségbe jöttek hozzám, és nem gyanították,
hogy ott van a folyosó másik végén, a szomszéd szobában, mint az a mesealak,
akiről senki sem tudta, hogy egy palackban tartja fogságban Kína
fejedelemnőjét; azzal, hogy könyörtelen, sürgető és kiúttalan módon a múlt
kutatására ösztökélt, inkább olyan volt, mint az Idő nagy istennője. És ha úgy
kellett is lennie, hogy éveket veszítsek miatta és a vagyonomat is, és feltéve,
hogy elmondhatom – ami, fájdalom, nem biztos –, hogy ő, Albertine nem
veszített a dolgon, nincs mit sajnálnom. Kétségtelen, hogy a magány többet ért
volna, termékenyebb, kevésbé fájdalmas lett volna. De a műgyűjtői
életformában, amelyet Swann tanácsolt, és amelynek nem ismerését Charlus úr a
szememre vetette, amikor a szellemességet orcátlansággal és ízléssel elegyítve
azt mondta: „Milyen csúf itt magánál!” – ugyan miféle hosszan hajszolt, végül
megszerzett, vagy a legjobb esetben érdeklődés nélkül szemlélt szobor, festmény
vágott volna utat – afféle egyébként gyorsan gyógyuló apró sebet, amelyet
Albertine, közömbös emberek vagy akár tulajdon gondolataim akaratlan
ügyetlensége nyomban újra felszakított – ahhoz az önmagunkon túlra nyíló
kijárathoz, a bekötőúthoz, mely magántulajdon, de ahhoz az országúthoz vezet,
melyet csak aznap ismerünk meg, amikor megszenvedtünk érte: a többiek
életútjához?
Néha olyan gyönyörű holdsütés volt, hogy alig egy órával Albertine lefekvése
után az ágyához léptem, és szóltam: nézzen ki az ablakon. Biztos vagyok abban,
hogy ezért mentem be a szobájába, és nem azért, hogy megbizonyosodjam arról,
valóban ott van-e. Ugyan mi utalt arra, hogy el tudott és el kívánt volna szökni?
Ahhoz valami valószerűtlen összeütközésnek kellett volna bekövetkeznie
Françoise és őközötte. A sötét szobában nem láttam egyebet, mint a fekete haj
keskeny diadémját a párna fehérén. De hallottam Albertine lélegzését. Álma oly
mély volt, hogy habozva léptem az ágyához, leültem az ágy szélére; az álom
változatlan zúgással áradt tovább. El sem tudom mondani, milyen derűs volt
minden alkalommal az ébredése. Megcsókoltam, megbökdöstem. Abban a
pillanatban megszűnt aludni, egyetlen másodpercnyi átmenet nélkül felkacagott,
és nyakam köré fonva a karját, azt mondta: „Épp arra gondoltam, nem fogsz-e
bejönni”, és gyöngéden még nagyobbat kacagott. Mintha ez az elbűvölő fej alvás
közben csupa vidámsággal, gyengédséggel és kacajjal lett volna tele. Amikor
pedig felébresztettem, akárha gyümölcsöt nyitottam volna fel, sugárban
fröccsentve ki belőle a levet, amely a szomjat oltja.
A tél eközben lassan a vége felé járt: visszatért a szép idő, és gyakran
megesett, hogy Albertine éppen csak elköszönt tőlem éjszakára, a szobám, a
függönyök, a fal a függönyök fölött még mélysötét volt, amikor a szomszédban
lakó apácák kertjéből a csendben dúsan és fenségesen, mint valami templomi
harmóniumot, meghallottam egy ismeretlen madár modulációját, mely már a
reggeli áhítatot zengte líd hangnemben, és sötétségem sűrűjébe pöttyintette az
előtte megjelenő nap ragyogó, dús hangjegyét. Az éjszakák hamarosan
rövidebbek lettek, és már korábban s a reggeli órák előtt láttam, amint ablakom
függönyein áttör a nap egyre erősebb világossága. Ha beletörődtem is, hogy
Albertine még mindig folytassa ezt az életet, melyben éreztem, hogy tiltakozása
dacára fogolynak érzi magát, csupán azért tettem, mert minden egyes nap biztos
voltam abban, hogy másnap képes leszek nekifogni a munkának, felkelek és
kimozdulok otthonról, előkészítem utazásunkat egy időközben vásárlandó
birtokra, ahol Albertine szabadabban és nekem semmiféle nyugtalanságot nem
okozva élhet majd vidéki vagy tengerparti életet, hajózhat vagy vadászhat, amint
kedve tartja.
Csakhogy másnapra ez az elmúlt idő, amelyet egyszer szerettem, másszor
utáltam Albertine-ben (mint ahogy, amikor még jelen ez az idő, mindannyian
azon dolgozunk, hogy érdekből, udvariasságból vagy szánalomból hazugságok
függönyét szőjük közé és önmagunk közé, s ezt véljük valóságnak), az elmúlt
idő egy-egy órája, akár az is, amelyről azt hittem, ismerem, visszatekintve
egyszerre kendőzetlen arcát mutatta, mely egészen más volt, mint amilyennek
korábban láttam. Egy-egy tekintet mögött a tiszta gondolat helyett – melyet
hajdan látni véltem benne – addig nem gyanított vágyra ismertem, s ez újabb
részt idegenített el tőlem Albertine szívéből, melyet az enyémmel
összeforrottnak hittem. Így például, amikor Andrée júliusban elutazott
Balbecből, Albertine nem mondta, hogy feltehetően hamarosan viszontlátja; én
pedig azt gondoltam, hogy még előbb is viszontlátta, mint hitte volna, mivel a
nagy szomorúság miatt, amely azon a szeptember 14-i éjszakán ért Balbecben,
barátnőm meghozta értem azt az áldozatot, hogy ő sem maradt tovább, és
haladéktalanul visszajött Párizsba. Amikor 15-én megérkezett, kértem, látogassa
meg Andrée-t, és azt kérdeztem: „Örült a barátnője, hogy újra találkoztak?”
Most pedig beállított hozzánk Bontemps-né, hogy felhozzon valamit Albertine-
nek; egy percre behívtam, és megmondtam, hogy Albertine elment valahová
Andrée-val: „Elmentek, hogy vidéken sétáljanak valahol.” „Igen” – felelte
Bontemps-né. „Albertine nem válogatós vidékek dolgában. Három éve például
minden áldott nap a Buttes-Chaumont-ra kellett mennünk.” A Buttes-Chaumont
nevére, amelyről Albertine azt állította, hogy sosem járt ott, egy pillanatra elállt a
lélegzetem. A valóság a legkörmönfontabb ellenség. Olyan pontokon indít
támadást a szívünk ellen, ahol nem számítottunk rá, és ahol nem készültünk fel a
védekezésre. A nagynénjének hazudott Albertine akkor, amikor azt mondta,
hogy mindennap a Buttes-Chaumont-ra ment, vagy nekem azóta, amikor azt
mondta, hogy nem ismeri ezt a helyet? „Még szerencse – tette hozzá Bontemps-
né –, hogy ez a szegény Andrée hamarosan egészségesebb vidékre utazik, az
igazi vidékre, bizony rá is fér, olyan rossz bőrben van. Igaz, idén nyáron nem
tölthetett annyi időt a jó levegőn, amennyit kell. Gondolja csak el: július végén
úgy utazott el Balbecből, hogy azt hitte, szeptemberben visszajön, de mivel a
fivére kificamította a térdét, mégsem tudott visszajönni.” Albertine tehát
Andrée-t várta Balbecben, és ezt elhallgatta előlem! Igaz, így még kedvesebb
volt tőle, hogy felajánlotta, jöjjünk vissza. Hacsak...”Igen, emlékszem, hogy
Albertine említette a dolgot... (ami nem volt igaz). Mikor is történt ez a baleset?
Egy kicsit összekavarodott ez a sok minden a fejemben.” „Nos, bizonyos
értelemben véve épp időben, hiszen a villa bérlete egy nappal később kezdődött
volna, és Andrée nagyanyja kénytelen lett volna feleslegesen kifizetni egy
hónapot. A fiú szeptember 14-én törte ki a lábát, így Andrée még 15-én reggel
meg tudta táviratozni Albertine-nek, hogy nem jön, Albertine meg értesíthette az
ügynökséget. Még egy nap, és a szerződés október 15-ig lett volna érvényben.”
Így hát semmi kétség, hogy amikor Albertine megváltoztatta a véleményét, és
azt mondta: „Utazzunk el még ma este”, egy lakást látott maga előtt, olyan
lakást, amelyet én nem ismertem, Andrée nagyanyjáét, ahol visszatérésünket
követően mindjárt viszontláthatja majd barátnőjét, akiről addig – anélkül, hogy
gyanítottam volna – azt hitte, hamarosan Balbecben találkozik vele. Szívet
melengetően kedves szavait, melyekkel a hazatérésre invitált, nem sokkal
korábbi konok elutasításával ellentétben, megkíséreltem jó szíve hirtelen
fordulatának tulajdonítani. Noha egy olyan helyzetben bekövetkezett változást
tükröztek csupán, amelyet nem ismerünk, s amelyben a minket nem szerető nők
változékony viselkedésének minden titka benne rejlik. Makacsul megtagadnak
egy másnapi találkát, mert rosszul érzik magukat, mert a nagyapjuk elvárja, hogy
nála vacsorázzanak. „Akkor jöjjön vacsora után” – erősködünk. „Nagyon későig
ott tart magánál. És az is lehet, hogy hazakísér.” Egyszerűen olyasvalakivel van
randevújuk, aki tetszik nekik. Az illetőnek váratlan elfoglaltsága akad. A nők
pedig máris sajnálkoznak, amiért megbántottak minket, azt mondják, lerázzák a
nagyapát, velünk maradnak, hiszen senki más nem számít. Fel kellett volna
ismernem ezeket a frázisokat Albertine beszédében Balbecből való elutazásom
napján. Bár talán nemcsak ezeket kellett volna felismernem ahhoz, hogy ezt a
nyelvet lefordítsam, hanem Albertine jellemének két sajátos vonására is
emlékeznem kellett volna.
Ebben a pillanatban Albertine e két jellemvonása ötlött fel bennem, az egyik
azért, hogy vigaszt adjon, a másik azért, hogy elkeserítsen, hiszen emlékeink
között ilyet is, olyat is találunk; emlékezetünk egyfajta patika, kémiai
laboratórium, ahol találomra hol egy nyugtató akad a kezünkbe, hol valami
veszedelmes méreg. Az első vonás, a vigaszt adó Albertine-nek az a szokása
volt, hogy egyetlen cselekedetével többeknek is örömöt szerezzen, tetteinek az a
többoldalú felhasználása, amely oly jellemző volt rá. Nagyon is a jellemére
vallott, hogy Párizsba visszatértekor (az a tény, hogy Andrée nem jött vissza,
kényelmetlenné tette barátnőm számára, hogy Balbecben maradjon, bár azt azért
nem jelentette, hogy ne tudna meglenni Andrée nélkül), ezzel az egy utazással
olyan alkalmat teremtett, amellyel két olyan embert is meghathatott, akit
őszintén szeret: engem azzal, hogy elhiteti, azért cselekszik így, hogy ne hagyjon
magamra, hogy ne szenvedjek, vagyis irántam való odaadásból; Andrée-t azzal,
hogy meggyőzi: ha nem jön Balbecbe, ő sem akar tovább maradni egyetlen
percig sem, hogy eddig is csak azért hosszabbította meg az ottlétét, hogy
Andrée-val találkozzon, most pedig azonnal siet hozzá. Márpedig az, hogy
Albertine velem tartott, valójában olyan azonnali válasz volt – részben az én
bánatomra, vágyakozásomra, hogy menjünk vissza Párizsba, részben Andrée
sürgönyére –, hogy Andrée csakúgy, mint én – mivel kölcsönösen nem tudtunk
valamiről, ő az én bánatomról, én az ő sürgönyéről – teljes természetességgel
hihettük volna, hogy Albertine elutazása annak az egyetlen oknak a
következménye, amelyet egyikünk, illetve másikunk ismert, s amelyet valóban
oly csekély időkülönbséggel és oly váratlanul követett. És ebben az esetben még
mindig hihettem azt, hogy Albertine valódi célja az én elkísérésem volt,
miközben azonban egy olyan alkalomról sem akart lemondani, amellyel Andrée-
t hálára kötelezheti. Sajnos azonban szinte ugyanekkor eszembe jutott Albertine
egy másik jellemvonása, éspedig az az élénkség, amellyel egy-egy gyönyör
ellenállhatatlan kísértése tört rá. S ekkor felötlött bennem, hogy amikor már
döntött az utazásról, milyen türelmetlenül akart kiérni a vonathoz, hogyan tolta
félre a direktort, aki megpróbált visszatartani minket, s így lekéshettük volna
miatta az indulást, eszembe jutott nekem szóló, cinkos vállvonogatása – mely
annyira mélyen megindított –, amikor De Cambremer úr a kis kávédarálóban azt
kérdezte, nem tudnánk-e egy héttel későbbre halasztani az utazást. Igen, az, ami
ebben a percben lelki szemei előtt megjelent, ami miatt oly lázasan el akart
indulni, aminek viszontlátását alig várta, egy lakatlan lakás volt, melyet
egyetlenegyszer láttam: Andrée nagyanyjáé, minden luxussal berendezett lakás,
egy öreg komornyik őrizetére bízva, csupa napfény, de olyan kihalt, olyan
csendes, hogy a nap mintha huzatot vont volna a kanapékra, a karosszékekre a
hálószobákban, ahol Albertine és Andrée engedélyt kért a tisztelettudó, talán
naiv, talán cinkos őrzőtől, hogy egy kicsit lepihenhessenek.
Most folyton ezt a lakást láttam magam előtt üresen, benne egy ágy vagy egy
kanapé és a cseléd – jó szándékú balek vagy cinkostársuk –, a lakást, ahová
Albertine, valahányszor sietősnek és komolynak látszott, készülődött, hogy
barátnőjével találkozzék, aki kétségkívül előbb ért oda, mert szabadabb volt.
Korábban sohasem gondoltam erre a lakásra, amely most ijesztően szépnek
tetszett. Az emberek életében rejlő ismeretlen olyan, mint a természet
ismeretlenje, melyet a tudomány minden egyes felfedezése visszaszorít csupán,
de nem semmisít meg. Egy féltékeny férfi a végsőkig elkeseríti a szeretett nőt
azzal, hogy megfosztja ezernyi jelentéktelen örömtől. Azokat az örömöket
azonban, amelyek életének lényegét adják, a nő ott zárja magába, ahol a férfinak
eszébe nem jutna keresni, olyankor sem, amikor a legéleselméjűbbnek hiszi
magát, és amikor a kívülállók a legtöbb dolgot tudatják vele.
De Andrée legalább hamarosan elutazik. Nem akartam azonban, hogy
Albertine lenézhessen, amiért Andrée-val bolondot csináltak belőlem. Azért
előbb vagy utóbb meg fogom mondani neki. És így talán rákényszeríteni, hogy
nyíltabban beszéljen velem, mert megmutatom, hogy mégis tudok azokról a
dolgokról, amelyeket eltitkol előlem. Most azonban nem akartam még beszélni
erről, először is azért nem, mert ennyire közvetlenül a nagynénje látogatása után
Albertine mindjárt rájött volna, hogy ki a hírforrásom, elapasztotta volna ezt a
forrást, és nem tartott volna olyanoktól, amelyeket nem ismer. És azért sem, mert
amíg nem vagyok teljességgel biztos abban, hogy addig tartom magamnál
Albertine-t, amíg csak akarom, nem akartam kockáztatni, hogy túlságosan sok
haragot gerjesszek benne, melynek hatására netán vágyakozni kezdene arra,
hogy elhagyjon. Igaz, amikor az ő szavai alapján okoskodtam, kutattam az
igazságot, latolgattam a jövőt, márpedig mindig minden tervemet helyeselte,
arról beszélt, mennyire szereti ezt az életformát, milyen kevés dologtól fosztja
meg a bezártság, nem kételkedtem abban, hogy mindig velem marad. Mi több,
erősen bosszankodtam is, éreztem, hogy az élet, a világ, a gyönyörök, amelyeket
soha nem ízlelhettem meg, kicsúsznak a kezeim közül, egy olyan nőért cserében,
akiben nem találok már semmi újat. Még Velencébe sem juthattam el, ahol,
miközben ágyban maradok, túlságosan meggyötörne a szorongás azok miatt az
ajánlatok miatt, amelyeket a gondolás, a szállodabeliek, a velencei nők tehetnek
neki. Ha azonban a másik hipotézis alapján érveltem, amely nem Albertine
szavain alapult, hanem a hallgatásokon, a tekinteteken, a pirulásokon, a
duzzogásokon, sőt a dühkitöréseken, amelyekről könnyedén kimutathattam
volna, hogy nincsen rájuk semmiféle ok, s inkább úgy tettem, mintha észre sem
venném őket, akkor azt gondoltam, hogy elviselhetetlen számára ez az élet, hogy
minden percében nélkülözi azt, amit szeret, és hogy sorsszerűen el fog hagyni
egy nap. Nem is akartam többet, mint annyit, hogy ha megteszi, én
választhassam meg a pillanatot, amikor a dolog nem érint túlzottan fájdalmasan,
és hogy olyan időszakban legyünk, amikor Albertine egyetlen helyre sem mehet
azok közül, ahová kicsapongásait képzeltem: sem Amszterdamba, sem Andrée-
hoz, sem Vinteuil kisasszonyhoz, akiket, igaz, viszontlát majd néhány hónap
múlva. Addigra azonban megnyugszom már, és mindez közömbössé lesz
számomra. Akárhogyan is, ahhoz, hogy ilyesmire gondoljak, meg kellett
várnom, amíg jobbra fordul a kis visszaesés, melyet azoknak az okoknak a
felfedezése idézett elő, amelyeknek hatására Albertine néhány órányi
időkülönbséggel előbb nem akarta elhagyni, majd haladéktalanul el akarta
hagyni Balbecet; időt kellett adni a tüneteknek, melyeknek fokozatosan
enyhülniük kell, ha nem tudok meg semmi újat, most azonban nagyon is
elevenek voltak ahhoz, hogy ne tegyenek még fájdalmasabbá, még nehezebbé
egy immár elismerten kikerülhetetlen, de semmiképpen sem sürgős szakítási
műveletet, amelyet jobb „hideg fejjel” véghezvinni. A pillanat megválasztása az
én kezemben volt; hiszen ha Albertine az előtt akarna kilépni az életemből,
mielőtt én döntöttem volna így, mihelyt bejelenti, hogy elege van ebből az
életből, még mindig lesz időm megfontolni, hogy az indokait cáfoljam-e,
nagyobb szabadságot engedjek, vagy valami nagy gyönyörűséget ígérjek neki a
közeljövőre, melyet azután önként akar majd kivárni, vagy ha nem találnék más
menedéket, mint a szívét, akkor bevalljam nagy bánatomat. Ebből a szempontból
tehát igencsak nyugodt voltam, noha nem gondolkodtam valami logikusan.
Hiszen ebben a hipotézisben, amelyben éppenséggel azt nem vettem számításba,
amit Albertine mond és nyilatkozik, azt feltételeztem, hogy amikor a távozásáról
lesz szó, előre kifejti majd nekem az indokait, hagyja, hogy vitába szálljak velük,
és megcáfoljam őket.
Éreztem, hogy életem Albertine-nel nem egyéb, mint egyrészt – amikor nem
vagyok féltékeny – unalom, másrészt – amikor féltékeny vagyok – szenvedés. A
boldogság, ha ugyan volt benne, nem lehetett tartós. Ugyanazzal a bölcsességgel,
amely Balbecben inspirált, boldogságunk estéjén, Cambremer márkiz látogatása
után, el akartam hagyni Albertine-t, mivel tudtam, hogy a húzással, halasztással
semmit sem nyerek. Csakhogy még most is azt képzeltem, hogy az emlék,
amelyet majd megőrzök róla, olyan lesz, mint elválásunk percének egyfajta,
pedállal kitartott vibratója. Így hát mindenképpen édes percet akartam
választani, hogy ennek vibratója folytatódjék bennem. Nem volt szabad
túlságosan válogatósnak lennem, túl sokáig várnom, bölcsnek kellett lennem. És
mégis, most, amikor ennyit vártam már, bolondság volna, ha nem tudnék még
inkább néhány napot várakozni, amíg elérkezik a megfelelő pillanat, mintsem
kockáztassam, hogy azzal a lázongással kelljen látnom a távozását, amelyet
hajdan éreztem, amikor a mama úgy állt fel az ágyamtól, hogy nem viszonozta
jóéjszakát-köszönésemet, vagy amikor a pályaudvaron köszönt el tőlem.
Mindenesetre megsokszoroztam Albertine-nek szánt kedveskedéseimet. Ami a
Fortuny-ruhákat illeti, végül is egy rózsaszínnel bélelt kék-arany mellett
döntöttünk, amely épp ekkortájt készült el. Én pedig mégiscsak megrendeltem
azt az ötöt is, amelyről barátnőm fájó szívvel lemondott, hogy az előbbit
válassza.
A tavasz érkeztével, amikor két hónap telt el azóta, hogy a nagynénjével
beszéltem, egy este mégis elragadtattam magam haragomban. Méghozzá épp
azon az estén, amikor Albertine először vette fel a kék-arany Fortuny-köntöst,
mely Velencét idézőn még erősebben éreztette velem, hogy mit áldozok fel
Albertine-ért, aki semmiféle hálát nem érez viszonzásul. Ha soha nem láttam is
Velencét, álmodozni szüntelenül álmodoztam róla attól a húsvéti vakációtól
fogva, amelyet még gyermekkoromban kellett volna ott töltenem, sőt még
régebb óta, a Tiziano-metszetek és a Giotto[947] -reprodukciók hatására,
amelyeket Swann adott hajdan, Combray-ban. A Fortuny-ruha, melyet Albertine
aznap este viselt, mintha ennek a láthatatlan Velencének kísértő árnya lett volna.
Az arab ornamentika úgy árasztotta el, mint Velencét, mint a szultánaként
csipkés kőfüggöny mögé rejtőző velencei palotákat, mint az „Ambrosiana”
könyvtár[948] köteteinek borítóját, mint az oszlopokat, amelyeknek keleti
madarai – melyek felváltva jelképezik az életet és a halált – megsokszorozódtak
az anyag tükrös csillogásában, a mély kékségben, mely – miközben tekintetem
tovább pásztázta – olvadó arannyá vált, ugyanazzal az átalakulással, amely az
előresikló gondola előtt változtatja izzó fémmé a Canal Grande azúrját. Az ujjak
bélése pedig az a fajta cseresznyepiros volt, amely oly jellegzetesen velencei,
hogy Tiepolo-pirosnak[949] szokás nevezni.
Napközben Françoise elejtette előttem, hogy Albertine semminek sem örül;
hogy amikor megüzenem neki, hogy elmegyek vele valahová, vagy nem
megyek, érte jön az autó vagy sem, szinte vállat von, és éppen csak udvariasan
válaszol. Aznap este hát, amikor éreztem, hogy barátnőm rosszkedvű, és amikor
az első nagy meleg ingerültté tett, nem tudtam magamba fojtani haragomat, és
szemére vetettem a hálátlanságát: „Igen, megkérdezhet bárkit – kiáltottam teljes
erőből, magamon kívül –, megkérdezheti Françoise-t, mindenki csak ezt
mondja.” De mindjárt eszembe jutott, hogy Albertine egyszer elmondta,
mennyire ijesztőnek lát, amikor dühös vagyok, és az Eszter verssoraival
jellemzett:

S most, hogy haragra gyűlsz egy percre ellenem,
Képzeld, mily rémület vett erőt lelkemen. (...)
 Mert megremeg a szív, ha mégoly vakmerő,
Midőn ily szörnyű láng tör szemedből elő.

Elszégyelltem magam erőszakosságomért. És mivel anélkül kívántam
visszakozni, hogy vereséget szenvednék, úgy, hogy ha békét kötök is, az teljes
fegyverzetben kötött és félelmetes béke legyen, egyben hasznosnak véltem
kimutatni, hogy nem tartok a szakítástól, nehogy valóban eszébe jusson
szakítani: „Bocsásson meg, kicsi Albertine-em, szégyellem az
erőszakosságomat, le vagyok sújtva. Ha nem tudunk már szót érteni, ha el kell
válnunk egymástól, nem szabad, hogy így menjen végbe, nem lenne méltó
hozzánk. Elválunk, hogyha így kell lennie, de mindenekelőtt igen alázatosan,
tiszta szívből bocsánatot szeretnék kérni magától.” Úgy gondoltam, azért, hogy
jóvátegyem, amit elkövettem, és meg is bizonyosodjam arról, hogy az
elkövetkezendőkben maradni szándékozik legalább Andrée elutazásáig – aminek
három héttel később jön el az ideje –, jó lesz mindjárt másnap valami, az
eddigieknél nagyobb gyönyörűséget keresni neki, és meglehetősen hosszú távút,
így hát, ha feledtetem az imént okozott bosszúságot, talán jól tenném, ha ezt a
percet használnám ki arra, hogy megmutassam neki, jobban ismerem az életét,
mint hiszi. A rosszkedvet, melyet netán érez, holnapra elmúlasztom
kedveskedéseimmel, de a figyelmeztetés megmarad a tudatában. „Igen, kicsi
Albertine-em, bocsássa meg, ha erőszakos voltam. Nem vagyok olyan
egyértelműen bűnös, mint hiszi. Gonosz emberek próbálnak összeveszíteni
minket, amiről sosem akartam beszélni magának, hogy fel ne zaklassam, végül
azután néha majd megőrülök bizonyos rosszindulatú pletykáktól.” Majd, élni
akarván a lehetőséggel, hogy most megmutathatom, tudok a balbeci utazásról:
„Maga például tudta, hogy Vinteuil kisasszonynak is ott kellene lennie
Verdurinnénél aznap délután, amikor maga a Trocadéróba ment.” Albertine
elvörösödött. „Igen, tudtam.” „Megesküdne nekem, hogy nem azért, hogy újra
kapcsolatba kerülhessen vele?” „Hát persze, hogy megesküdhetek rá. De miért
»újra«? Soha nem voltam kapcsolatban vele, esküszöm.” Mélyen elszomorított,
hogy Albertine így hazudik nekem, így tagadja a nyilvánvalót, amit pirulása
nagyon is beszédesen elárult. A hamissága szomorított el. S mégis, mivel az
ártatlanság tiltakozása foglaltatott benne, tudtomon kívül kész voltam hinni neki,
kevesebb fájdalmat okozott, mint az őszintesége, amikor arra a kérdésemre,
hogy: „És legalább arra megesküdne, hogy Vinteuil kisasszony viszontlátásának
öröme semmiféle szerepet nem játszott vágyában, hogy elmenjen Verdurinék
matinéjára?”, Albertine így felelt: „Nem, erre nem esküdhetem meg. Nagy
örömöt jelentett, hogy újra láthatom Vinteuil kisasszonyt.” Egy másodperccel
korábban még azért haragudtam rá, amiért eltitkolja Vinteuil kisasszonyhoz
fűződő kapcsolatát, most pedig az öröm bevallása – az örömé, amelyet a lány
viszontlátása jelentett volna neki – minden bátorságot kiölt belőlem.
Kétségtelen, hogy amikor hazajöttem Verdurinéktől, és Albertine azt mondta:
„Nem úgy volt, hogy Vinteuil kisasszonyt is odavárják?”, ezzel minden
szenvedésemet újraélesztette, mert bebizonyította, hogy tudott Vinteuil
kisasszony jöttéről. De azóta nyilván így gondolkodtam: „Albertine tudta, hogy a
Vinteuil-lány is ott lesz, ami nem szerzett neki semmiféle örömöt, de mivel
utólag valószínűleg rájött: Balbecben éppen annak a lelepleződése keserített el és
juttatott szinte az öngyilkosság gondolatáig, hogy olyan rossz hírű nőszeméllyel
van ismeretségben, mint Vinteuil kisasszony, nem akart beszélni róla.” S lám,
most kénytelen volt bevallani nekem, hogy ez a látogatás örömöt jelent neki.
Különben már az a titokzatoskodás is elégséges bizonyíték lehetett volna,
ahogyan Verdurinékhez akart menni. De már nem gondoltam rá eleget. Így hát,
noha most azt mondtam magamban: „Miért vallja be félig csupán? Ez sokkal
inkább ostoba dolog, mint gonosz vagy szomorú” – annyira össze voltam törve,
hogy nem volt bátorságom erősködni ebben a kérdésben, amelyben nekem sem
jutott valami dicső szerep, hiszen nem tudtam leleplező dokumentummal
előállni, és tekintélyemet visszaszerzendő sürgősen áttértem Andrée ügyére,
mellyel – Andrée sürgönyének mindent elsöprő leleplezése révén –
megfutamíthattam Albertine-t. „Mostanában például – mondtam – azzal
gyötörnek, azzal üldöznek, hogy megint a maga kapcsolatáról beszélnek, de
ezúttal az Andrée-val való kapcsolatáról.” „Andrée-val?” – kiáltott fel Albertine.
A bosszúság lángba borította az arcát. És megdöbbenésében vagy attól a vágytól,
hogy megdöbbentnek lássék, tágra nyitotta a szemét. „Ez aztán szép! És
szabadna megtudni, hogy ki mondta magának ezeket a szép dolgokat?
Beszélhetnék az illetőkkel? Megtudhatnám, mire alapozzák az aljasságaikat?” –
„Én nem tudom, kicsi Albertine-em, névtelen levelekről van szó, bár olyan
személyekről, akiket talán meglehetősen könnyen megtalálhatna (ezzel akartam
jelezni: nem hiszem, hogy keresné őket), hiszen feltehetően igen jól ismerik
magát. A legutóbbi, bevallom (és azért idézem éppen ezt, mert valami apróságról
szól, és nincs benne semmi, aminek az idézése kínos lenne), mégis felingerelt.
Azt közölték benne, hogy aznap, amikor eljöttünk Balbecből, ahol maga előbb
maradni akart, azután meg elutazni onnan, azért eshetett mindez így, mert
időközben maga levelet kapott, amelyben Andrée megírta, hogy nem jön
Balbecbe.” „Pontosan tudom, hogy Andrée megírta, hogy nem jön, sőt
sürgönyzött is; a sürgönyt ugyan nem tudom megmutatni, mert nem őriztem
meg, de mindez nem azon a napon történt. Különben, ha aznap történt volna is,
mit gondol, mit számít nekem, hogy jött-e Andrée Balbecbe vagy sem?” A „mit
gondol, mit számít nekem” a harag bizonyítéka volt, arra vallott, hogy igenis
„számított neki” a dolog; de nem szükségképpen arra, hogy Albertine csakis
azért jött volna vissza, mert Andrée-t vágyott látni. Valahányszor Albertine azzal
szembesült, hogy tettének egy valós vagy állítólagos okát felfedezte valaki,
akinek más indokot mondott, dühbe gurult, még ha épp arról volt is szó, akiért
valójában tette, amit tett. Hitte-e barátnőm valóban, hogy a cselekedeteiről
beszámoló információkat nem névtelenek küldték akaratom ellenére, hanem én
követeltem őket mohón, az a szavaiból, amelyeket ezután mondott, egyáltalán
nem derült volna ki, mivel látszólag elfogadta az én verziómat a névtelen
levelekről; annál inkább kiderült viszont nekem szóló haragjából, amely csak
korábbi rosszkedve kirobbanásának látszott, mint ahogyan ebben hipotézisben az
ellene folytatott kémkedés sem volt más, csak annak a felügyeletnek a
kiteljesedése, amelyet hite szerint minden cselekedete fölött gyakoroltam, s
amelynek létezésében régóta nem kételkedett már. Haragja még Andrée-ra is
kiterjedt, s mivel magában nyilván azt gondolta, hogy mostantól akkor sem
leszek már nyugodt, amikor Andrée-val megy el valahová: „Különben is, Andrée
megőrjít. Rettentően unalmas. Holnap visszajön. Többé sehová nem akarok
elmenni vele. Ezt elmondhatja azoknak, akik azt állították, hogy az ő kedvéért
jöttem vissza Párizsba. És ha tudná, hogy bármilyen régóta ismerem is Andrée-t,
annyira nem néztem meg, hogy megmondani sem tudnám, milyen az arca!”
Márpedig Balbecben az első évben éppen ő mondta nekem: „Andrée elragadó”.
Igaz ugyan, hogy ez még nem jelentette, hogy szerelmi viszonya lett volna vele,
sőt akkoriban mindig csak felháborodottan beszélt minden efféle kapcsolatról.
De hátha megváltozott, akár anélkül, hogy tudta volna, miközben nem is hitte,
hogy játszadozása valamelyik barátnővel azokkal a – gondolataiban
meglehetősen körvonalazatlan – romlott kapcsolatokkal azonos, amelyeket
mások esetében megbélyegzett? Nem volt-e lehetséges – hiszen ugyanez a
változás és a változás ugyanilyen öntudatlansága jellemezte velem való
viszonyában is, akitől Balbecben oly nagy megbotránkozással tagadta meg
azokat a csókokat, amelyeket később önszántából adott, méghozzá naponta, s
amelyeket – mint reméltem – még igen sokáig adni fog, amelyeket most is ad
majd nemsokára? „No de, drágám, hogy gondolja, hogy mondjam meg nekik, ha
egyszer nem ismerem őket?” Ez a kérdés annyira meggyőző volt, hogy el kellett
volna oszlatnia mindazon ellenvetéseket és kételyeket, amelyeket
kikristályosodni láttam Albertine szemében. Csakhogy érintetlenül hagyta őket;
elhallgattam, s ő mégiscsak azzal az állhatatos figyelemmel nézett továbbra is,
amelyet annak szentelünk, aki még nem fejezte be a mondanivalóját. Újra
elnézést kértem tőle. Mire azt válaszolta, nincs semmi megbocsátanivalója.
Megint nagyon szelíd lett. Szomorú és feldúlt arcvonásai mögött azonban, úgy
láttam, valami titok öltött formát. Persze tudtam, hogy nem hagyhat el bejelentés
nélkül; egyébként nem is óhajthatta a dolgot (egy hét múlva kellett próbálnia az
újabb Fortuny-ruhákat), és az illendőség keretei között meg sem tehette, mivel
édesanyámat a hét végére vártuk haza, és Albertine nagynénjét úgyszintén. Ha
tehát lehetetlen volt eltávoznia, miért mondtam el neki többször is, hogy másnap
együtt megyünk majd megnézni azokat a velencei üvegeket, amelyekkel meg
akartam ajándékozni, és miért könnyebbültem meg, amikor azt válaszolta:
rendben van? Amikor végül jó éjszakát kívánt, én pedig megcsókoltam, nem úgy
viselkedett, mint máskor, és – alig néhány perccel azután, hogy arra az édes
örömre gondoltam, hogy immár estéről estére megadja azt, amit hajdan
Balbecben megtagadott – nem viszonozta a csókomat. Mintha most, hogy
szakított velem, nem akarná gyöngédségének olyan jelét adni, melyet később az
összeveszést meghazudtoló kétszínűségnek láthatnék? Mintha – bár mértékkel –
ehhez az összeveszéshez hangolta volna tetteit, vagy azért, hogy ne jelentse be
nyíltan, vagy azért, mert a testi kapcsolatot megszakítva azért barátom akart
maradni. Ekkor másodszorra is megcsókoltam, szívemhez szorítva a Canal
Grande fénylő és aranyban játszó azúrját és a madárpárokat, a halál és a
feltámadás szimbólumait. De Albertine másodszorra is, ahelyett, hogy
viszonozta volna csókomat, elhúzódott, a halálukat érző állatok ösztönös és
baljós konokságával. Az előérzet, melyet kifejezni látszott, engem is elfogott, és
olyan szorongó aggodalommal töltött el, hogy amikor Albertine már az ajtóhoz
ért, nem volt bátorságom útjára engedni, és visszahívtam. „Albertine – mondtam
–, egy csöppet sem vagyok álmos. Ha magának sincsen még kedve aludni,
maradhatna még egy kicsit, ha akar, de nem erőltetem, és a világért sem akarom
fárasztani.” Úgy éreztem, ha elérhetném, hogy levetkőzzék, és fehér hálóingében
állna előttem, amelyben rózsaszínűnek, melegebbnek látom, amelyben jobban
felszítja érzékeimet, kibékülésünk maradéktalanabb lenne. De egy pillanatra
elbizonytalanodtam, mivel a köntös kék szegélye olyan szépséget, megvilágítást,
égi fényt adott az arcának, melyek híján keményebbnek láttam volna. Lassú
léptekkel jött vissza, és igen szelíden, még mindig ugyanolyan levert és szomorú
arccal mondta: „Maradhatok, ameddig csak akarja, nem vagyok álmos.” Válasza
lecsillapított, mert amíg mellettem volt, éreztem, hogy én tartom kezemben a
jövőt, s amellett barátságot, engedelmességet is rejtett, bár csak bizonyos
természetűt, melynek korlátait abban a titokban sejtettem, amelyet szomorú
tekintete mögött érzek, gesztusaiban, melyek megváltoztak, félig akarata
ellenére, félig kétségkívül azért, hogy előre összhangba hozza őket valamivel,
amiről nem tudok. Mégis úgy tűnt, hogy csak ha majd csupa fehérben látom
magam előtt, meztelen nyakával, ahogyan régen Balbecben láttam az ágyában,
csak akkor költözne belém elegendő merészség ahhoz, hogy engedni legyen
kénytelen. „Ha már ilyen kedves, hogy itt marad egy kicsit a vigasztalásomra,
jobb lenne, ha levenné ezt a köntöst, túlságosan meleg, túl merev, nem merek
közeledni magához, nehogy összegyűrjem ezt a szép kelmét, no meg ezek a
végzetmondó madarak is itt vannak közöttünk. Vetkőzzön le, drágám!” „Nem,
nem lenne kényelmes itt levenni ezt a ruhát. Majd levetkőzöm a hálószobámban,
ha átmegyek.” „Akkor hát az ágyam szélére sem akar leülni?” „Dehogynem.”
De egy kissé távolabb maradt, a lábamnál. Beszélgettünk. Egyszerre panaszos
hívószó szabályos ütemeit hallottuk. A vadgalambok voltak, melyek turbékolni
kezdtek. „Ez mutatja, hogy már világos van” – mondta Albertine; és csaknem
összevont szemöldökkel, mintha azért, mert nálam él, nem volna része a jó idő
örömeiben: „Ha a vadgalambok visszajöttek, már itt a tavasz.” A
galambturbékolás és a kakasszó közötti hasonlóság oly mély volt, és oly
homályos, mint a Vinteuil-szeptettben az első és az utolsó darabéval azonos
kulcsmotívumra épülő adagio témája, amely azonban a hangnem, a tempó stb.
különbsége miatt annyira átalakult, hogy a laikus közönség egy Vinteuil-ről
szóló munkát felütve meglepetten látja, hogy mindhárom rész ugyanarra a négy
hangra épül – négy hangra, melyet egyébként ő maga is le tud pötyögtetni egy
ujjal a zongorán anélkül, hogy a három darab bármelyikére ismerne. A galambok
előadta melankolikus dallam így egyfajta mollba modulált kakasszó volt, amely
nem az ég felé emelkedett, nem függőlegesen szállt fel, hanem szabályosan, mint
a szamárbőgés, szelíd burokban röppent egyik vadgalambtól a másikhoz,
egyazon vízszintes vonalat követve, soha nem rugaszkodott felfelé, nem
változtatta oldalazó panaszszavát azzá a vidám hívójellé, amelyet a bevezető
allegro és a finálé megannyiszor hallatott. Tudom, hogy ekkor kimondtam a
„halál” szót, mintha Albertine hamarosan meghalna. Úgy látszik, az események
kiterjedése túlnyúlik történésük pillanatán, nem foglalható belé teljes egészében.
Kétségtelen, hogy a róluk őrzött emlék révén a jövőbe is áttüremkednek, de az
őket megelőző időben is helyet kérnek. Igaz, mondhatjuk erre, hogy ekkor nem
olyannak látjuk őket, amilyenek később lesznek – de nem módosulnak-e az
emlékben is?
Amikor láttam, hogy önszántából nem fog megcsókolni, megértettem, hogy
minden fáradság kárbaveszett, hogy az enyhítő és valóságos percek csak a
csóktól kezdődnének, így szóltam: „Jó éjszakát, nagyon késő van már”, mert erre
majd meg kell csókolnia, és utána folytathatnánk. De miután azt mondta: „Jó
éjszakát, próbáljon meg egy jót aludni”, hajszálpontosan, mint az előző két
alkalommal, megelégedett annyival, hogy az arcomra nyomjon csókot. Ezúttal
nem mertem már visszahívni. De a szívem olyan hevesen vert, hogy nem tudtam
visszafeküdni. Mint egy madár, mely kalitkájának egyik végéből a másikba
repdes fel-alá, szüntelenül a nyugtalanság – hogy Albertine netán elmegy – és
valami viszonylagos enyhülés között hányódtam. Az enyhülés alapja az az
okfejtés volt, amelyet percenként többször is újrakezdtem: „Mindenesetre nem
mehet el úgy, hogy ne szóljon, egy szóval sem mondta, hogy elmegy”, és
nagyjából megnyugodtam. De ekkor rögtön az jutott eszembe: „És ha holnap
mégis hűlt helyét találnám? Nyugtalanságom mégsem alaptalan; miért nem
csókolt meg?” Ekkor a szívem rettentően összeszorult. Majd kissé elcsitította az
újrakezdett okfejtés, végül azonban belefájdult a fejem gondolataim ily állandó
és monoton őrlődésébe. Vannak bizonyos lelkiállapotok, így például a
nyugtalanság, amelyek – mivel két lehetőséget mutatnak csupán – oly szörnyen
behatároltak, mint egy egyszerű testi fájdalom. Szűnni nem akaróan építettem
újra azt az érvelésemet, mely igazat adott nyugtalanságomnak, és azt is, amely
tévesnek ítélte és megnyugtatott – mindezt oly szűk térben, ahogyan az ösztönös
mozdulattal folyton beteg szervét tapogató beteg távolodik el egy pillanatra a
fájó ponttól, hogy egy perc múlva ismét megérintse. Egyszer csak az éjszaka
csendjében látszólag jelentéktelen zaj ütötte meg a fülemet, mely azonban
rémülettel töltött el: Albertine ablakának hangja, amelyet nagy dérrel-dúrral
nyitottak ki. Amikor már nem hallottam semmit, elgondolkoztam azon, miért
ijesztett meg ennyire ez a zaj. Önmagában nem volt benne semmi rendkívüli; de
valószínűleg két olyan jelentést is tulajdonítottam neki, amelyek mindegyike
egyaránt elborzasztott. Először is, mivel mindig féltem a huzattól, közös életünk
egyik megállapodása volt, hogy éjjel sosem nyitunk ablakot. Ezt Albertine-nek is
elmagyaráztuk, amikor beköltözött hozzánk, s bár neki meggyőződése volt, hogy
ez csupán rögeszme a részemről, és egészségtelen, megígérte, hogy soha nem
szegi meg a tilalmat. Ő pedig annyira félénk volt mindenben, amiről tudta, én
akarom, hogy úgy legyen, hogy ha netán kárhoztatta is, biztos lehettem benne,
inkább alszik füstszagban, mintsem ablakot nyisson, mint ahogy történhetett
volna bár a legeslegfontosabb dolog, barátnőm akkor sem ébresztett volna fel
reggel. Csupán az egyik kis megállapodás volt ez életünkben, de amikor
megsértette anélkül, hogy szólt volna róla, nem azt akarta-e mondani, hogy
mostantól semmit sem kímél, s ugyanígy meg fogja sérteni az összes többit is?
No meg erőszakos volt ez a zaj, szinte neveletlen, mintha Albertine haragtól
vörösen nyitott volna ablakot, miközben azt mondja: „Fullaszt ez az élet, lesz,
ami lesz, levegőre van szükségem!” Mindezt nem pontosan így gondoltam
végig, de folyton a bagolyhuhogásnál is rejtelmesebb és gyászosabb előjelre
gondoltam, az ablak zajára, amelyet Albertine kinyitott. Olyasfajta
zaklatottsággal, amilyen talán soha nem fogott el azóta a combray-i este óta,
amikor Swann nálunk vacsorázott, egész éjjel fel-alá jártam az előszobában,
abban a reményben, hogy a zaj, amit csapok, felkelti Albertine figyelmét,
megesik a szíve rajtam, és majd behív, de semmiféle neszt nem hallottam
kiszűrődni a szobájából. Hajdan Combray-ban megkértem édesanyámat, hogy
jöjjön fel. Édesanyámnak azonban csak a haragjától tartottam, tudtam, nem
csökkentem az érzéseit azzal, hogy az enyéimet kifejezem. Albertine hívásától
ez tartott vissza. Lassanként megéreztem, hogy túl késő van. Albertine bizonyára
réges-rég alszik már. Visszamentem a szobámba lefeküdni. Másnap, mihelyt
felébredtem – mivel hozzám soha nem jött be senki hívás nélkül, történt volna
bármi is –, becsöngettem Françoise-t. És közben azt gondoltam: „Egy jachtról
beszélek majd Albertine-nek, amelyet neki építtetnék.” Ahogy a leveleimet
átvettem, nem néztem Françoise-ra, úgy mondtam: „Kicsit később meg kellene
beszélnem valamit Albertine kisasszonnyal; felkelt már?” „Igen, korán felkelt.”
Éreztem, hogy akárcsak valami szélörvényben, ezernyi aggály kavarodik fel
bennem, melyet nem tarthattam bizonytalanságban a mellkasomban. Akkora volt
a kavarodás odabent, hogy elakadt a lélegzetem, mint valami viharban. „Úgy? És
hol van most?” „Nyilván a szobájában.” „Ja, úgy; jól van, mindjárt átmegyek
hozzá.” Fellélegeztem, nyugtalanságom lecsillapult: Albertine itt van, így már
szinte közömbös lett, hogy itt van. Egyébként is, nem voltam-e ostoba, amikor
azt feltételeztem, hogy netán ne lenne itt? Elaludtam, de bizonyosságom
ellenére, hogy Albertine nem fog elhagyni, éber álommal, melynek ébersége
csakis rá vonatkozott. Hiszen azok a zajok, amelyek csupán az udvarbéli
munkákhoz tartozhattak, bár homályosan hallottam őket álmomban, nem
zavarták meg nyugalmamat, míg az ő szobájából kiszüremlő legcsekélyebb
rezdülésre, vagy ha kiment vagy nesztelenül visszajött, mégoly puhán érintve is
a csengőt, összerándultam, egész testemet átjárta, szívemet megdobogtatta a
hang, noha mély bódultságban hallottam, ahogyan nagymama is a halála előtti
utolsó napokban, amikor az orvosok által kómának nevezett rezzenetlen
mozdulatlanságban feküdt – mint később megtudtam –, meg-megreszketett, mint
a falevél, amikor azt a hármas csengőszót hallotta, amellyel én hívtam szokás
szerint Françoise-t, s amelyet, bár ezen a héten halkabbra fogtam, hogy a
haldokló szobájának csendjét ne zavarjam, senki – állította Françoise – nem
téveszthetett volna össze másvalakiéval, annyira a magam sajátos módján –
melynek én nem is voltam tudatában – csengettem. Így hát én is az agónia
szakaszába léptem? A halál közeleg?
Aznap és másnap együtt mentünk el otthonról, mivel Albertine nem akart
többé Andrée-val kimozdulni. A jachtot szóba sem hoztam, ezek a séták teljesen
megnyugtattak. De esténként Albertine továbbra is új szokása szerint csókolt
meg, és ettől feldühödtem. Nem láthattam már mást a dologban, mint annak
egyfajta jelzését, hogy duzzog, s ezt nagyon is nevetségesnek találtam a sok-sok
kedvesség után, amellyel elhalmoztam. Így hát, mivel azt a fajta testi kielégülést
sem kaptam már meg tőle, amelyhez ragaszkodtam, s mert rosszkedvében rútnak
találtam, elevenebben éreztem, hogy megfoszt mindazoktól a nőktől és az
utazásoktól, akik és amelyek iránt ezek az első szép napok ébresztették fel
bennem a vágyat. Kétségkívül azon feledésbe merült randevúk szórványos
emlékeinek köszönhetően, melyekben még kollégistaként volt részem a már
sűrű, zöld lombok alatt, a tavasznak ezt a vidékét – ahol évszakokon át
kalandozó utazása során otthonunk három napja megállapodott a kegyes ég alatt,
s amelynek minden útja szabadban elköltött ebédek, csónakkirándulások, a
szabad levegő kedvtelései felé iramodott – legalább annyira láttam a nők
országának, mint a fákénak, s olyannak, ahol a mindenfelé kínálkozó gyönyör
most már engedélyezett volt lábadozó erőmnek. A beletörődés a lustaságba, a
beletörődés az önmegtartóztatásba, hogy csak egy olyan nővel ízlelem meg a
gyönyört, akit nem szeretek, a beletörődés abba, hogy nem hagyom el a
szobámat, nem utazom, mindez lehetséges volt a régi világban, ahol még tegnap
is jártunk, a tél sivár világában, de nem ebben az új, csupa levél világban, ahol
úgy ébredtem, mint valami ifjú Ádám, aki először fontolgatja a létezés, a
boldogság kérdését, és akire nem nehezedik teherként a balul sikerült korábbi
megoldások sokasága. Albertine jelenléte nyomasztott, elnéztem, milyen szelíd
és morcos, és éreztem, kész szerencsétlenség, hogy nem szakítottunk. Velencébe
akartam menni, és addig is a Louvre-ba, hogy a velencei festők képeit lássam, a
Luxemburg-palotában pedig a két Elstirt[950], melyeket, mint megtudtam,
Guermantes hercegné adott el nemrégiben ennek a múzeumnak – azt a két képet,
amelyet annyira megcsodáltam Guermantes nagyhercegnénál: A tánc gyönyörét
és Az X. család portréját. Csakhogy féltem, hogy az előbbin látható egyes buja
pózok még vágyat, nosztalgiát ébresztenek Albertine-ben a nép szórakozásai
iránt, azt sugallják neki, hogy talán van valami jó abban az életformában,
amelyet nem folytatott: a tűzijátékok és a kerthelyiségek világában. Már előre
aggódtam amiatt, hogy július 14-én megkér majd, menjünk utcabálba, és valami
képtelen eseményről ábrándoztam, melynek következtében elmaradhatna az
ünnep. No meg voltak az Elstireken olyan, a Délvidék dúslombú tájain
megjelenített meztelen nőalakok[951] is, amelyek bizonyosfajta gyönyöröket
juttathattak Albertine eszébe, jóllehet maga Elstir – de nem alacsonyítaná-e le
Albertine pillantása a művet? – csupán szoborszerű szépséget látott bennük,
pontosabban szólva a fehér kőtömbök szépségét, melyekként a zöldben ülő női
testek hatnak.
 Így hát beletörődtem abba, hogy lemondok minderről, és fel akartam
kerekedni, hogy menjünk el Versailles-ba. Albertine, aki Andrée-val nem akart
programot csinálni, a szobájában maradt, hogy egyik Fortuny-féle
fésülködőköntösében olvasgasson. Megkérdeztem, el akar-e jönni Versailles-ba.
Megvolt az a bűbájos adottsága, hogy mindig készen állt mindenre, talán a miatt
a megszokás miatt, hogy régebben fél életét mások otthonában töltötte, és
ahogyan azt is két perc leforgása alatt határozta el, hogy velünk tart Párizsba.
Most azt mondta: „Ha nem szállunk ki a kocsiból, jöhetek akár így, ahogy
vagyok.” Egy másodpercig nem tudott dönteni két Fortuny-féle kabát között,
hogy melyiket vegye a köntöse fölé – ahogyan két különböző barátja között
ingadozott volna, hogy melyiket hívja magával –, végül egy elragadó sötétkékbe
bújt bele, kalaptűt bökött egyik kalapjába. Egy pillanat alatt elkészült, előbb,
mintsem én felöltőt vettem volna, és már mentünk is Versailles-ba. Ez a
gyorsaság, ez a maradéktalan engedelmesség jobban megnyugtatott, mintha, bár
semmiféle konkrét okom nem volt az aggodalomra, csakugyan megnyugtatásra
lett volna szükségem. „Akkor hát még sincs félnivalóm, megteszi, amire kérem,
az éjszakai ablakcsapkodás dacára. Amint kiruccanásról beszéltem, felkapta ezt a
kék kabátot a köntösére, és már jött is; egy lázadó, olyasvalaki, aki nincs többé
jó viszonyban velem, nem így tenne” – töprengtem, amíg Versailles felé
tartottunk. Sokáig maradtunk. Az ég végestelen-végig abból a ragyogó és kissé
sápadt kékségből való volt, amilyet a réten leheveredő sétáló lát néha a feje
fölött, de annyira egységes, annyira mély, hogy érezni lehetett: olyan kékségből
készült, amelybe egyetlen más színt sem vegyítettek, és olyan kimeríthetetlen
gazdagsággal éltek vele, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolhatnánk
szubsztanciájába, atomnyi egyebet sem találnánk benne, mint mindig ugyanezt a
kékséget. A nagymamára gondoltam, aki az emberi művészetben s a
természetben is a nagyságot szerette, és szívesen elnézte, hogyan kapaszkodik
felfelé ugyanebbe a kékségbe a Saint-Hilaire harangtornya[952]. Hirtelen újra
elfogott a nosztalgia elveszett szabadságom iránt, amikor valami zajt hallottam,
amelyet először nem ismertem fel, és amelyet a nagymama ugyancsak nagyon
szeretett volna. Olyan volt, mint a darázsdöngicsélés. „Nicsak – mondta
Albertine –, ott egy aeroplán, nagyon-nagyon magasan van.” Körülnéztem, de
akárcsak a réten leheveredő sétáló, csak a makulátlan, tiszta kék érintetlen
sápadtságát láttam. Mégis, most is hallottam a szárnyak dongását, majd
egyszerre a látómezőmbe is beléptek. Ott fenn a magasban aprócska, csillogó
barna szárnyak hasították a változatlan ég egyöntetű kékjét. Végre
összekapcsoltam a döngicsélést és okát, ezt a csepp rovart, amely odafent rezeg,
biztosan nem kevesebb, mint kétezer méternyi magasságban: láttam, ahogyan
zümmög. Talán, amikor a földi távolságokat nem rövidítette még le régóta a
sebesség úgy, mint napjainkban, a két kilométerre elhaladó vonat füttyszavában
rejlett ez a fajta szépség, amely most a kétezer méternyi magasban lévő
repülőgép döngicsélésében hat meg még egy ideig arra a gondolatra, hogy a
távolságok, melyeket ezen a függőleges utazáson járunk be, ugyanazok, mint
idelent a földön, és hogy ebben a másik irányban, amelyben a mértékeket
másnak véljük, mert megközelítésük lehetetlennek látszik, a kétezer méternyire
lévő repülőgép nincsen messzebb, mint a két kilométerre lévő vonat, sőt
közelebb van, mivel az azonos távolság tisztább közegben tehető meg, és így az
utazó nem szakad el kiindulási pontjáról, ahogyan a tengeren vagy a lapályon,
derűs időben, a már messzire járó hajó sodrása vagy a szellő egyetlen fuvallata is
felborzolja a hullámok vagy a búza tengerét.
Kedvem támadt uzsonnázni. Megálltunk egy nagy, szinte már a városon kívüli
cukrászda előtt, amely ez idő tájt meglehetősen divatos volt. Egy hölgy éppen
kifelé tartott, és a holmiját kérte a tulajdonosnőtől. Amikor azután a hölgy már
elment, Albertine többször is a tulajdonosnőre nézett, mintha magára akarná
vonni az asszony figyelmét, aki a csészéket, tányérokat, aprósüteményeket
pakolgatta el, mert már későre járt. Csak hozzám jött oda megkérdezni, kérek-e
valamit. S ekkor történt, hogy amint az egyébként rendkívül magas tulajdonosnő
felállt kiszolgálni minket, Albertine pedig ott ült mellettem, barátnőm úgy
próbálta figyelmét magára vonni, hogy több ízben meredeken feléje emelt egy-
egy arany pillantást, mely annál is magasabbra kényszerítette a pupillát, mivel az
asszony közvetlen közelünkben állt, s így Albertine-nek nem volt módja némi
ferdeséggel enyhíteni a tekintet meredekségét. Kénytelen volt, anélkül, hogy
fejét különösebben magasra emelte volna, pillantásával addig az elképesztő
magasságig kapaszkodni, ahol a tulajdonosnő szeme látszott. Albertine, irántam
való figyelmességből, hirtelen visszasiklatta tekintetét a mélybe, majd – mivel a
nő ügyet sem vetett rá – mindent kezdett elölről. Mindebből hasztalan könyörgő
úrfelmutatások egész sora kerekedett egy elérhetetlen istenség felé. Végül a
cukrászda tulajdonosnőjének már csak egy szomszédos nagy asztalt kellett
rendbe tennie. Ott azután Albertine pillantásának oldalaznia kellett csupán. A
cukrásznőé azonban egyetlenegyszer sem állt meg barátnőmön. Én nem
csodálkoztam a dolgon, mert szegről-végről ismertem, és tudtam, hogy bár
férjnél van, több – férfi – szeretőt is tart, de tökéletesen leplezi az ügyeit, ami
rettentően meglepő volt számomra a nő bámulatos ostobasága miatt. Míg végére
jártunk az uzsonnának, elnéztem ezt az asszonyt. A pakolgatásba merülten már-
már udvariatlanul viselkedett Albertine-nel, amint egyetlen pillantással sem
válaszolt barátnőm pillantásaira, melyekben egyébként nem volt semmi illetlen.
Ez a nő csak pakolgatott, pakolgatott végeláthatatlanul, és ügyet sem vetett
semmi másra. Ha a kiskanalak és gyümölcskések elrakodását nem erre a
nagydarab, szép nőre bízták volna, hanem, hogy az emberi munkát kíméljék, egy
egyszerű gépre, azon sem láthattunk volna ennél maradéktalanabb elzárkózást
Albertine érdeklődésétől, jóllehet az asszony nem sütötte le a szemét, nem
mélyedt el magában, fel-felcsillantotta pillantását és bájait, miközben csakis a
munkájára ügyelt. Igaz, hogy ha ez a cukrásznő nem lett volna különlegesen buta
(nemcsak a híre volt ilyen, tapasztalatból is tudtam), ez az elfordulás a ravaszság
netovábbja lehetett volna. S tudom jól, hogy a lehető legostobább ember is, ha
vágya vagy érdeke forog kockán, ebben az egyetlen esetben, ostoba élete minden
semmitmondósága közepette képes azonnal alkalmazkodni a lehető
legbonyolultabb gépezet fogaskerekeihez is; mindezek dacára túlságosan
körmönfont dolog lett volna ilyesmit feltételezni egy olyan együgyű asszony
esetében, amilyen a cukrászda tulajdonosnője volt. És ez az együgyűség lassan
egészen valószínűtlen udvariatlansággá fajult! Az asszony egyetlenegyszer sem
nézett Albertine-re, akit pedig képtelenség volt nem észrevennie. Amivel nem
volt éppen szívélyes barátnőm iránt, engem azonban a lelkem mélyén elbűvölt,
hogy Albertine ezt a kis leckét kapja, és látnia kell, hogy a nők gyakran nem
figyelnek rá. Eljöttünk a cukrászdából, visszaszálltunk a kocsiba, és folytattuk
utunkat hazafelé, amikor hirtelen bántam már, hogy elfelejtettem félrevonni a
cukrászda tulajdonosnőjét, és a biztonság kedvéért megkérni, hogy ne mondja
meg a hölgynek, aki érkezésünkkor távozott, a nevemet és címemet, melyet a
cukrásznő, mint gyakori megrendelőét, nyilván nagyon is jól ismert. Valóban
semmi szükség nem volt arra, hogy a hölgy így, közvetetten megtudja Albertine
lakcímét. De úgy találtam, túlságosan sok időt veszítenénk, ha ilyen
csekélységért visszafordulnánk, és hogy az idióta és hazug cukrásznő netán úgy
látná, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok a dolognak. Arra gondoltam
csupán, hogy egy hét múlva vissza kellene jönnöm majd ide uzsonnázni, hogy
sort kerítsek erre a figyelmeztetésre, és arra is, milyen bosszantó, hogy
mondandónk felét mindig elfelejtvén, a legegyszerűbb dolgokat is csak többszöri
nekifutásra intézzük el.


Nagyon későn jöttünk vissza, és az estében imitt-amott egy vörös nadrág egy
szoknya mellett szerelmespárokról árulkodott. Kocsink a Maillot-kapun hajtott
be a városba. Párizs nevezetességeinek helyén tisztán, karcsú vonalúan, mélység
nélkül Párizs nevezetességeinek rajza állt, mintha egy lerombolt város helyére a
város díszleteit akarták volna felállítani; a peremén azonban oly szelíden
emelkedett a halvány, kék szegély, amelyből kivált, hogy a megigézett szem
mindenfelé azt kutatta, hol találhat még egy keveset ebből a gyönyörűséges
árnyalatból, melyet oly fukar kézzel mértek neki: holdvilág volt. Albertine
csodálva nézte. Nem mertem megmondani neki, hogy én jobban élveztem volna,
ha magam vagyok, vagy ha egy ismeretlen nő nyomában járok éppen.
Verssorokat és prózarészleteket idéztem neki a holdfényről, hogy megmutassam,
miként vált hajdani ezüstös fénye kékre Chateaubriand, vagy az Eviradnus és a
Mulatság Teréznél[953] Victor Hugója tollán, hogy azután Baudelaire-rel és
Leconte de Lisle[954]-lel ismét visszanyerje sárga és fémes színét. Majd, amikor a
félhold sarló képére emlékeztettem Az alvó Boáz[955] végén, az egész művet
elszavaltam neki.
Ha így visszagondolok, nem tudom megmondani, mennyire fedték el
Albertine életét változékony, futó, gyakran egymásnak ellentmondó vágyak.
Kétségtelen, hogy a hazugság további bonyodalmat jelentett, mivel Albertine
már nem emlékezett pontosan a beszélgetéseinkre, amikor azt mondta valakiről:
„No lám! Ő aztán szép lány, és milyen jól golfozott” – de ha ennek a fiatal
lánynak a nevét kérdeztem tőle, barátnőm azzal a közönyös, egyetemes,
fensőbbséges arckifejezéssel válaszolt, amely kétségkívül bármikor
felhasználható, hiszen az ebbe a csoportba tartozó hazugok egy pillanatra mindig
ehhez folyamodnak, amikor nem akarnak válaszolni valamely kérdésre, és ez
sosem hagyja cserben őket: „Ó, nem is tudom (mély sajnálattal, amiért nem tud
felvilágosítást adni), sosem tudtam a nevét, a golfpályán többször is
találkoztunk, de azt nem tudtam, hogy hívják” –, majd, ha egy hónappal később
azt mondtam: „Az a lány, akiről beszéltél, Albertine, tudod, aki olyan jól
golfozik.” „Ó, igen – felelte gondolkodás nélkül –, Émilie Daltier, nem tudom,
mi lett vele.” És a hazugság mint valami mozgó erődítmény, feladta az immár
bevett név védelmét, és a fellelhetőségre tevődött át. „Ó, nem is tudom, sosem
tudtam a címét. Senki nem jut eszembe, aki megmondhatná magának. Ó, nem,
Andrée nem ismerte. Az a lány nem tartozott a mi kis, mára szanaszét szóródott
csapatunkba.” Máskor a hazugság olyan volt, mint valami gonosz vallomás: „Ó,
ha nekem háromszázezer frankos járadékom lenne...” Ajkába harapott. „Nos, mit
csinálnál akkor?” „Megkérnélek szépen – mondta, és átölelt –, hogy hadd
maradjak nálad. Ugyan hol lehetnék boldogabb?” De ha számoltam is a
hazugságokkal, hihetetlen, mennyire folytonos változásban volt az élete, és
mennyire illékonyak legnagyobb vágyai is. Bolondult valakiért, majd három nap
múlva a látogatását sem akarta fogadni. Egy órát sem tudott várni, amíg valakit
elküldök vásznat és festéket vásárolni, mert újra akarta kezdeni a festést. Két
napig türelmetlenkedett, szinte könnyekkel – gyorsan felszáradó könnyekkel – a
szemében, mint a gyermek, akitől a dadáját vették el. És érzelmeinek ez a fajta
ingatagsága az embereket, a dolgokat, az elfoglaltságokat, a művészetet, a
tájakat illetően valóban oly egyetemes érvényű volt, hogy ha szerette is a pénzt,
amit nem hiszek, azt sem szerethette tovább, mint a többi dolgot. Amikor azt
mondta: „Ó, ha nekem háromszázezer frankos járadékom lenne!”, még ha
valami rossz, bár nem túl tartós gondolatnak adott is hangot, nem volt képes
tovább ragaszkodni hozzá, mint ahhoz a vágyhoz, hogy eljusson Les
Rochers[956]-ba, melynek képét nagymama Mme de Sévigné kiadásában látta,
ahhoz, hogy viszontlássa valamelyik golfpartnernőjét, hogy repülőre szálljon,
hogy a nagynénjével töltse a karácsonyt, vagy hogy újra nekifogjon a
festegetésnek.
„Végül is, egyikünk sem éhes, akár elmehetnénk Verdurinékhez – mondta –,
éppen most van a fogadónapjuk és a fogadóidejük.” „De hiszen maga rosszban
van velük?!” „Ó, sok mindent összehordanak róluk, de alapjában véve nem is
olyan rossz emberek. Verdurinné mindig nagyon kedves volt hozzám. No meg
azután nem lehet mindig mindenkivel haragban lenni. Vannak ugyan hibáik, de
kinek nincsenek?” „De maga nincsen eléggé kiöltözve, haza kellene mennünk,
hogy átöltözzék, és addigra bizony igen késő lenne.” „Igen, igaza van, menjünk
csak szépen haza” – felelte Albertine azzal a bámulatos szófogadással, amely
mindig elképesztett.


A szép idő aznap éjszaka ugrásszerűen tört előre, mint ahogyan egy hőmérő
szalad fel a melegtől. Mikor felébredtem, e korán virradó tavaszi reggeleken
ágyamból hallottam, amint a villamosok útja illatokon át vezet, olyan levegőben,
amelybe, míg csak a déli szilárdságot és töménységet el nem érte, egyre több és
több meleg vegyült. A szobámban, ahol viszont hűvösebb volt, mire az olajos
levegő teljesen bevonta és körülzárta a mosdó szagát, a szekrény szagát, a
kanapé szagát, a puszta egyértelműség hatására, mellyel e szagok függőlegesen,
álló helyzetben sorakoztak a gyöngyházfényű félhomályban, mely lágyabb
árnyalatot adott a kék szatén függönyök és karosszékek visszfényének, nem csak
képzeletem szeszélye folytán, hanem azért, mert valóban lehetségessé vált –
láttam magam, amint a külváros valamelyik új negyedét járom, ahhoz hasonlót,
ahol Balbecben Bloch lakik, a naptól vakító utcákat; és nem a kedélytelen
hentesüzleteket és a fehér termésköveket láttam, hanem a vidéki ebédlőt, ahová
mindjárt megérkezem, és a szagokat, amelyeket majd ott találok, a cseresznye-
és sárgabarack-kompótos tálak szagát, az almaborét, a gruyère-sajtét, melyek az
árnyék csillogó kocsonyájába dermednek, s finoman áterezik, mint valami agát
belsejét, miközben a prizmaüveg késtartók imitt-amott szivárványt rajzolnak
vagy pávaszemeket hintenek a viaszosvászon terítőre.
Mint valami szabályosan erősödő szélre, úgy figyeltem fel örömmel egy
autóra az ablak alatt. Megéreztem a benzinszagot. A kifinomultak (akik mindig
materialisták, és akik szerint tönkreteszi a vidéket) sajnálatosnak találhatják ezt a
szagot, akárcsak egyes, a maguk módján ugyancsak materialista gondolkodók,
akik a tények fontosságában hisznek, ezért azt képzelik, hogy az ember
boldogabb volna és fennköltebb költészetre képes, ha a szeme több színt tudna
érzékelni, az orra több illatot ismerne fel – az olyan naivak gondolatát bújtatva
filozófiai köntösbe, akik azt hiszik, az élet szebb volt akkoriban, amikor fekete
öltöny helyett színpompás öltözeteket viseltek. Nekem azonban (ahogyan a
naftalin és a vetiver önmagában talán kellemetlen aromája is az ujjongásig
fellelkesített volna, mert Balbecbe érkezésem napjának kéktiszta tengerét hozta
volna vissza) ez a benzinszag, mely a gépből tekergő füsttel annyiszor foszlott
szét a halvány azúrkék égen azokon a perzselő napokon, amikor Saint-Jean-de-
la-Haise-ből Gourville-ba[957] mentem, ahogyan kirándulásaimon is követett
azokon a nyári délutánokon, amikor Albertine festeni volt, most, noha homályos
hálószobámban tartózkodtam, körös-körül búzavirágokat, pipacsokat és bíbor
lóherét bontott virágba mindenfelé, és úgy megrészegített, mint a mezők
valamely nem körülhatárolt és helyhez kötött illata, nem afféle, ami a
galagonyák elé tapad, és sűrű, olajos elemeitől tartóztatva némi állandósággal
lebeg a sövény előtt, hanem olyan illat, amelytől nekifutamodtak az utak,
megváltozott a domborzat, kastélyok siettek elébe, amelytől elsápadt az ég,
megtízszereződött az erő: mintegy a nekilendülést és az energiát jelképező illat,
mely újraélesztette bennem azt a hajdani, balbeci vágyat, hogy beszálljak a
kristály- és acélkalitkába, ez alkalommal azonban már nem azért, hogy ismerős
otthonokba menjek látogatóba egy nővel, akit túlságosan is kiismertem, hanem
azért, hogy új helyeken szeretkezhessek egy ismeretlen nővel. Illat, amelyet
minden pillanatban az arra tartó autók kürtjének hívójele kísért, amelyhez, mint
valami katonai kürtszóhoz, szöveget is társítottam: „Párizsi fiú, kelj fel, kelj fel,
gyere, ebédelj a zöldben, csónakázz a folyókon, a fák hűs árnyékában egy szép
lánnyal; kelj fel, kelj fel”. És ezek az ábrándok mind olyan kellemesek voltak,
hogy csak dicsérni tudtam magam a „szigorú törvények” miatt, melyek
értelmében mindaddig, amíg nem csengettem, egyetlen „félénk halandó” – lett
légyen az akár Françoise, akár Albertine – sem merészkedne bejönni és
megzavarni „e palota mélyén”, ahol

Jaj nem tudod, minő kemény parancsolat
Rejti a szem elől itt a királyokat.

A díszlet azonban egyszerre megváltozott; már nem a régi benyomások
emléke volt, hanem egy régi vágy, melyet épp mostanában is felébresztett a
Fortuny-féle kék-arany ruha, s amely egészen más tavaszt terített elém, cseppet
sem lombos, hanem egy név miatt hirtelen virágjaitól és fáitól fosztott tavaszt – a
név ugyanis, melyet kimondtam, Velence volt; e letisztult, leglényegére
csupaszított tavasz, ahol a napok fokozatos hosszabbodását, felmelegedését,
kibomlását már nem a tisztátalan föld egyre előbbre haladó erjedése, hanem a
kék, szűz vízé fejezi ki, tavaszias, bár szirompárta nélküli, mely, ha visszafelel a
májusnak, csakis visszfényeivel teszi, azzal, ahogyan ez a hónap hat rá, komor
zafírjának sugaras és szilárd meztelenségében hajszálpontosan hangolódva össze
vele. Így hát, ahogy az évszakok a virágtalan tengernyúlványoknak, úgy a
modern kor évei sem hoznak semmi változást a gótikus városnak; tudtam ezt, de
elképzelni nem tudtam, vagy ha elképzeltem, most is ugyanazt akartam,
ugyanazzal a vágyakozással, amely hajdan, gyermekkoromban, az indulás
hevében derékba törte bennem az utazáshoz szükséges erőt: szemtől szemben
állni képzeletem Velencéjével; elnézni, hogyan szorít ez a széttagolt tenger
kanyarulatai közé – mintha az Ókeánosz hajlatai lennének – egy kifinomult és
urbánus civilizációt, amely azonban e kanyarulatok azúrövezetében elkülönülten
járta a maga útját, a maga különálló festészeti és építészeti iskoláival – színes
kőgyümölcsök és kőmadarak mesés kertjeként, a tenger közepén virágba szökve,
mely mindig felfrissítette, áramával paskolta az oszlopok törzsét, az oszlopfők
dús reliefjére pedig az árnyékból vigyázó sötétazúr tekintet gyanánt foltokban
rakja fel és folyamatosan rezegteti a fényt. Igen, indulni kellett, eljött az idő.
Amióta Albertine nem mutatkozott már sértődöttnek, birtoklását sem láttam már
olyan értéknek, amiért cserében készek lennénk minden mást odaadni. Mert
megtettük volna talán, hogy egy olyan bánattól, olyan szorongástól
szabaduljunk, amely mostanra megenyhült. Végül sikerült áttörnünk azon a
hálóabroncson, melyről egy pillanatra azt hittük, hogy sosem jutunk át rajta.
Világosságot hoztunk a viharra, visszaadtuk a mosoly derűjét. Az ismeretlen okú
és talán végeláthatatlan gyűlölet szorongató rejtélye szertefoszlott. Mostantól
ismét ott áll előttünk az egy pillanatra elhárított kérdés, a boldogságé, amelyről
tudjuk, hogy lehetetlen. Most, amikor az élet Albertine-nel ismét lehetségessé
vált, éreztem, hogy csak boldogtalanság származhat belőle számomra, hiszen
Albertine nem szeret; jobb tehát beleegyezésének szelídségében – melyet az
emlék révén meghosszabbítok – megválnom tőle. Igen, ez volt a pillanat;
egyértelműen meg kell tudakolnom, mikor hagyja el Andrée Párizst, hatékonyan
kell fellépnem Bontemps-nénál, hogy biztos legyek abban, Albertine nem mehet
ebben az időszakban sem Hollandiába, sem Montjouvainbe. Ha helyesebben
tudnánk analizálni szerelmeinket, megláthatnánk, hogy a nők gyakran csak
azoknak a férfiaknak az ellensúlya miatt tetszenek nekünk, akiktől el kell
hódítanunk őket; amint ez az ellensúly megszűnik, a nő bűvereje csökken. Ennek
fájdalmas és intő példáját találhatjuk a férfiak különös szeretetében az olyan nők
iránt, akik megismerkedésük előtt hibákat követtek el, akiket, úgy érzik,
magához vonz a veszély, és akiket, amíg csak szerelmük tart, újra meg újra
vissza kell hódítaniuk; vagy az utólagos, ellenkező, cseppet sem drámai példa:
az olyan férfié, aki gyengülni érzi hajlandóságát a szeretett nő iránt, s ezért
ösztönösen alkalmazza az általa kidolgozott szabályokat, s hogy biztos legyen
abban: nem szűnik meg szeretni az asszonyt, olyan veszélyes közegben helyezi
el, ahol nap mint nap óvnia kell. (Ellentétben az olyan férfiakkal, akik
megkövetelik, hogy a nő lemondjon a színházról, noha egyébként éppen a
színházi élete miatt szerették meg.)
És amikor ily módon az elutazásnak nem lenne semmi akadálya, egy, a
maihoz hasonló szép napot kell kiválasztani – most már sok ilyen jön majd –,
amikor Albertine közömbös lesz számomra, amikor ezer vágy kísért; hagyni,
hogy úgy menjen el itthonról, hogy ne is lássam, majd felkelni, gyorsan
összekészülni és egy rövid levelet hagyni neki, kihasználva, hogy ebben az
időszakban egyetlen olyan helyre sem tud menni, amely nyugtalanít, utazás
közben pedig eljuthatnék odáig, hogy ne képzeljem magam elé, mi rosszat tehet
– ami egyébként e pillanatban nagyon is hidegen hagyott –, és anélkül, hogy
még egyszer találkoznék vele, elutazni Velencébe. Becsöngettem Françoise-t,
hogy megkérjem, vásároljon nekem útikönyvet és menetrendet, ahogyan
gyermekként is tettem, amikor egyszer már elő akartam készíteni egy velencei
utazást, egy éppoly mohó vágy hatására, mint amelyet most éreztem;
elfelejtettem, hogy volt azóta egy másik vágyam, amely beteljesült, minden
különösebb gyönyör nélkül, Balbec vágya, és hogy Velence – szintén látható
jelenség lévén – feltehetőleg ugyanúgy, mint Balbec, nem válthat valóra egy
kimondhatatlan álmot, ezúttal a gótikus idők álmát, amelyet a tavaszi tenger tesz
jelen idejűvé, s amely minden pillanatban varázsos, simogató, elérhetetlen,
rejtelmes és zavaros képpel borzolja gondolataimat. Françoise, amint
meghallotta csengetésemet, bejött, meglehetősen nyugtalanul, hogy vajon miként
fogadom majd a szavait és az eljárását: „Nagy gondban voltam – mondta –, hogy
az úr ma ilyen későn csenget. Nem tudtam, mitévő legyek. Ma reggel nyolc
órakor Albertine kisasszony a bőröndjeit kérette, nem mertem nemet mondani,
mert féltem, hogy az úr leszid, ha felébresztem. Én meg hiába prédikáltam neki,
mondtam, várjon egy órát, mert folyton azt gondoltam, hogy az úr most már
mindjárt csönget. Sehogy sem akarta, ezt a levelet hagyta az úrnak, és kilenc
órakor elment.” Ekkor – mert ennyire nem tudjuk, mit hordozunk magunkban,
hiszen meggyőződésem volt, hogy közömbös vagyok Albertine iránt –
lélegzetem elakadt, két kézzel kaptam a szívemhez, s mindkét kezemen az a fajta
verejték ütött ki, amelyet sosem láttam azóta, amióta barátnőm a kisvonatban
felfedte Vinteuil kisasszony barátnőjéhez fűződő kapcsolatát, és képtelen voltam
egyebet mondani, mint azt, hogy: „Ó, nagyon helyes. Köszönöm, Françoise,
persze, hogy jól tette, hogy nem ébresztett fel, most hagyjon egy kicsit magamra,
majd csengetek.”
 VI

ALBERTINE NINCS TÖBBÉ

(A szökevény)

VI. Albertine disparue

Fordította: Jancsó Júlia