MURASZAKI SIKIBU: GENDZSI REGÉNYE

Fordította : Hamvas Béla

BEVEZETÉS

Az előszó és a jegyzetek az angol fordító,Arthur Waley munkája

Muraszaki Sikibu ("Muraszaki asszony")

hozzávetőleg 978-ban született. Édesapja,
Tametoki, Japán hatalmas Fudzsivara-
nemzetségének egyik mellékágához tartozott.
Miután a fővárosban több hivatalos tisztséget
betöltött, először (valószínűleg 1004-ben)
Ecsizen, majd egy északibb tartomány
kormányzója lett.1016-ban nyugalomba
vonult, és buddhista szerzetesi fogadalmat tett.
Gyermekkoráról Muraszaki a következő
adomát meséli Naplójában: "Apám nagyon
szerette volna, hogy Nobunori bátyám (akit
most a Szertartások Minisztériumába
neveztek ki) jól megtanuljon kínaiul, és ezért
gyakran részt vett Nobunori nyelvóráin.
Ilyenkor én is mindig ott voltam, és olyan
gyorsan megtanultam a nyelvet, hogy
nemsokára ki tudtam segíteni bátyámat,
valahányszor megakadt. Apám sokszor
sóhajtott fel, így szólva hozzám: »Ha fiú
lennél, milyen boldog és büszke lennék rád
!« De nemsokára magam is megbántam, hogy
ily módon kitűntem tudásommal; mindenki
azt bizonygatta nekem, hogy általában még a
fiúk is népszerűtlenné válnak, ha kiderül,
hogy túlzottan szeretik a könyveket. Egy leány
számára, természetesen, ez még
hátrányosabb; és ezután iparkodtam
eltitkolni azt a tényt, hogy akár egyetlen
kínai írásjelet is le tudok írni. Ezért nagyon
keveset gyakorolhattam az írást, és még ma is
szörnyen ügyetlenül kezelem az ecsetet."
994 és 998 között Muraszaki férjhez ment
rokonához, Fudzsivara no Nobutakához, aki a
császári testőrségben hadnagyként szolgált.
Két leányuk született. Az egyik leány Cukusi
kormányzójához ment férjhez, és egy eléggé
jelentéktelen elbe-szélésnek, a Szagoromo
története írónőjének tartják. Nobutaka 1001-ben
meghalt, és valószínűleg három évvel
később ajánlották fel Muraszaki apjának
Ecsizen kormányzói tisztét. De ellenségei
mesterkedése következtében az állást - az
utolsó percben - majdnem más kapta meg.
Tametoki ekkor rokonához, Fudzsivara no
Micsinaga miniszterelnökhöz fordult, és
végül is kinevezték.
Muraszaki akkortájt mintegy huszonhat éves lehetett. Ha. apja
magával viszi Ecsizenbe, le kellett volna tennie minden reményről, hogy
leányát másodszor is jól férjhez adja. Tametoki tehát elintézte, hogy
leánya Micsinaga leányának, a rendkívül komoly erkölcsű Akiko
császárnőnek szolgálatába álljon, aki akkor tizenhat éves volt.
Muraszaki ezentúl a császári palotában töltötte idejének egy részét.
De - szokás szerint - Akiko sokszor huzamosabb időt töltött apja
házában. Fiatal úrnőjéről Muraszaki így ír: "A császárnő, amint ez
környezete előtt ismeretes, rendkívül ellenzi a legkisebb kacérkodást is;
olyannyira, hogy amikor a palotában férfivendégek vannak, a
legtanácsosabb, ha senki, aki jó viszonyban akar maradni vele, nem
mutatkozik szobáján kívül ... El tudom képzelni, hogy idősebb
hölgyeink közül némelyek egyházi szigorúságú fellépésükkel
bizonyára félelmes benyomást kelthetnek a nagyvilágban. Ruházatunk
és szórakozásaink tekintetében eléggé siralmas volt a helyzetünk,
mert úrnőnk szemében köztudomásúlag megbocsáthatatlan bűnnek
számított, ha csak a legkisebb jelét is adta bárki, hogy törődik a
külsőségekkel. Pedig érthetetlen, hogy egy olyan társaságban,
amelyben még a fiatal leányoktól is elvárják, hogy józanul és
értelmesen viselkedjenek, a nők már-már nevetségig
elhanyagolják külsejüket, és önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy
őfelsége a császárnő felfogása túlzottan szűk látókörű és
könyörtelen. De könnyen megérthetjük, hogyan alakult ki ez a
helyzet. Őfelsége a császárnő gondolkozása, amikor az udvarhoz
került, annyira ártatlan volt, és viselkedése annyira feddhetetlen,
hogy jellegzetes tartózkodásától eltekintve sem volt soha alkalma
arra, hogy akár a legcsekélyebb hibát be kelljen vallania. Ennek
következtében, ha
bármelyikünk a legkisebb vétséget is beismerte, a vallomást
tevőt attól fogva romlott szörnyetegnek tartotta.
Igaz, hogy ez idő tájt történtek bizonyos kellemetlen ese-
mények, amelyek azt bizonyították, hogy kíséretének tagjai, enyhén
szólva, nem túlzottan voltak alkalmasak az ilyen felelősségteljes állás
betöltésére. De a császárnő soha nem jött volna rá hibáikra, ha a
bűnösök vigyázatlanul, füle hallatára, nem dicsekednek ballépéseikkel.
Mivel a császárnő fiatal és tapasztalatlan volt, nem is sejtette, hogy az
effajta
dolgok mindennap előfordulnak, és mindegyre környezete
gonoszságán rágódott, és végül olyan megfontolt személyekkel
érintkezett csupán, akikről tudta, hogy soha egy másodpercre aggodalmat
sem okoznak neki.
Így sok tiszteletre méltó fiatal hölgyet gyűjtött maga köré.
Érdemük, hogy mindenben osztják a császárnő felfogását, de furcsa
módon gyermekekhez hasonlítanak, akik soha nem nőt-
tek fel.
Az évek múlásával őfelsége a császárnő több élettapaszta-
latra tett szert, és már nem ugyanazzal a merev mértékkel mér másokat,
mint
azelőtt; de időközben az udvar rendkívül unalmas hírnevet szerzett
magának, és aki csak teheti, messzire
elkerüli.
Őfelsége a császárnő nem szűnt meg figyelmeztetni arra,
hogy nagyon nagy hiba bármit is túlzásba vinni, »mivel egyetlen
megtévedés is nagyon kellemetlen következményekkel járhat«, és
így tovább, ebben a régimódi modorban; igaz, hogy most már arra
kér bennünket, hogy az udvarlást olyan módon utasítsuk vissza, hogy a
férfiak érzéseit ne sértsük meg. Sajnos, a régi szokásokat nem lehet
egykönnyen megváltoztatni; azonkívül most, amikor őfelsége a
császárnő elegáns bátyjai oly sok fiatal udvaronc barátjukat hozzák el
húgukhoz szórakozni, önvédelemből vagyunk kénytelenek még az eddi-
gieknél is erényesebben viselkedni."
Muraszaki meggyőzte önmagát arról, hogy élete akkor ala-
kult volna jól, ha apja a császár nagynénjének, a rendkívül művelt és
közvetlen modorú Szensi hercegnőnek a környezetében helyezi el.
"Szensi hercegnő és udvarhölgyei - írja Mu-
raszaki - sokszor megnézik a naplementét vagy hajnalban a hold
elsápadását, és nyomon követik a csavargó fülemülét a virágzó fák
között. A hercegnő határozott jellemű asszony, aki elszántan követi a
maga ízlését, és bizonyára szerét ejtené, hogy az udvarnál is olyan
önálló életmódot folytasson, mint amilyen a mostani élete a kamói
kolostorban. Mennyire különbözik ez az udvartól, ahol örökké csak
azt hallani: »Őfelségét a császárnőt az uralkodó színe elé hívták,
és azt parancsolja, hogy kísérje el«, vagy: »Készüljön fel őexcellenciája
a miniszterelnök fogadására, aki bármely percben megérkezhet.«
Szensi hercegnő otthonát nem fenyegeti az izgatott sürgés-forgás és a sok
váratlan látogatás, amelyeket nekünk el kell szenvednünk.
Környezetében mindenki komolyan foglalkozhat azzal, amihez kedve
és tehetsége van; valóban szép dolgokat alkothat, és nem is lenne ideje
meggondolatlan beszélgetésekre, amelyek az udvarban annyi zavart
okoznak. Szensi hercegnő mellett gondolataimba merülve élhetnék, mint
egy fatörzs a földben; és nem várnák tőlem, hogy minden ismeretlen
férfi elől elbújjak, és ha csak néhány szót intézek hozzá, nem
gondolnák rólam, hogy elvesztettem minden szégyenérzetemet.
Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között bizonyos idő múltán élénk és
mulatságos lennék!"
Miközben Szensi hercegnő udvarának eleganciája és szabadsága után
vágyott, Muraszakit komoly fiatal úrnője olyasmivel bízta meg,
ami a világ szemében sokkal illetlenebbnek látszott volna az általa
annyira helytelenített szerelmeskedésnél. Őfelsége a császárnő
titokban kínaiul akart megtanulni. A nyelytanulás abban az időben
nők számára túlságosan megerőltető és durva elfoglaltságnak számított.
Nem voltak nyelvtankönyvek vagy szótárak, és minden elemi mondattal
úgy kellett megküzdeni, mint valami meg nem szelídített, vad
bikával. Akiko érdeklődése a kínai nyelv iránt ugyanolyan ijesztőnek
tetszhetett Micsinagának, mint egy múlt századbeli államférfi számára
az, ha valamelyik leánya bokszolni akar tanulni. Muraszaki
valamennyire megismerte a nyelvet, bátyja leckéit hallgatva. Arra
törekedett, hogy eltitkolja tudását, sőt úgy tett (ahogy erről beszámol
Naplójában), mintha nem tud-
ná az úrnője lámpaernyőjén levő kínai írásjegyeket elolvasni; de
valamiképpen kiszivárgott a titok: "Múlt nyár óta, nagy titokban,
szabad perceinkben, amikor senki sem volt a közelben, őfelsége a
császárnővel Po Csü-ji verseit olvassuk együtt. Persze szó sem lehetett
szabályszerű nyelvtanulásról; őfelsége a császárnő annyit tanult itt-ott,
amennyihez kedve volt. Mégis jobbnak véltem, hogy a dologról egy szót se
szóljak senki-
nek."
Úgy véljük azonban, hogy mindent összevetve Akiko udvarát
Muraszaki számára nem is annyira az asszonyok komolysága, mint
inkább a férfiak durvasága és ostobasága tette ellenszenvessé. Micsinaga,
Akiko apja, akkor negyvenkettedik évében járt. Mintegy tizennégy éve
töltötte be a miniszterelnöki tisztet, és öregbítette a Fudzsivara
család dicsőségét. Nyilvánvaló, hogy viszonya volt Muraszakival, bár
kapcsolatukat sok játékosság jellemezte. 1oo8-ban Muraszaki így ír a
férfiról: "Szobámból, amely az erkély bejárata mellett van, kilátok a
kertbe. A kert harmattól nedves, és könnyű ködös pára lebeg fölötte.
Őexcellenciája a kertben sétál. Most odahívta egyik kísérőjét, és
utasításokat adott, hogy a vizesárkot megtisztítsák. A narancsfák előtt
egy
ágyásban az ominabesi borult virágba. Letép egy ágacskát, és a házba
visszatérve, átnyújtja nekem a válaszfal fölött. Micsoda pompás
férfi! Eszembe jutott, hogy nem púdereztem ki arcomat, és zavarba
jöttem. »Gyere - kiáltja -, hozd gyorsan versedet, vagy megharagszom!« Ez
legalább lehetőséget nyújt, hogy fürkésző tekintete elől
visszahúzódjam; íródobozomhoz megyek, és elhozom a verset: »Ha
minden más virágnál szebbek, csak azért van, mert a harmat
kiválasztotta és a többieknél édesebbé tette őket.« »Ez igaz -
felelte, átvéve a verset. - Nem sok idődbe került végül is!«
Dörzskövéért küldött, és leírta a választ: »Nem a harmat kegyétől,
hanem önnön gondolataitól pirul ki a virág arca, és ez teszi a többieknél
szebbé.»
A következő utalás Micsinaga és Muraszaki viszonyára így hangzik: "A
miniszterelnök őexcellenciája megpillantotta Gendzsi regényét
őfelsége szobájában, és miután szokás szerint otromba tréfákat mondott
el vele kapcsolatban, a követ-

kező verset nyújtotta át egy papírszeletre írva, amelyre szilvavirágos

ágacskát préselt: »Hogy eshetett meg az, hogy bár savanyú vagy, akár
a szilvafa gyümölcse, mégis ilyen szerelmes történetben virult ki a
szíved?« Mire én így feleltem: »Ki mondta neked, hogy a
gyümölcs megtagadja a virág ígéretét? A gyümölcsöt nem ízlelted,
és a virágot csak hírből ismered.«"
"Egy éjjel, amikor a folyosóra nyíló szobában aludtam, hallottam,
hogy valaki kopog. Úgy megrémültem, hogy egész éjszaka
mozdulatlanul, csöndben feküdtem ágyamon, s alig mertem lélegzeni.
Másnap reggel a következő verset kaptam őexcellenciájától: »A
víziguvatnál, amely egész éjjel kopog a fa gyökerén, türelmesebben
álldogáltam hiába nem vendégszerető szobád küszöbén.« Válaszom így
szólt: »Oly nagy volt makacsságod, hogy valóban víziguvatnak
tartottalak; és szerencsés vagyok, hogy e kegyes tévedés áldozata
lehettem.«"
Majd 1010-ben így ír: "Ma őexcellenciája a császárnál volt
kihallgatáson:
amikor az véget ért, együtt jöttek ki a fogadóteremből és lakomáztak.
Őexcellenciája szokása szerint nagyon berúgott, és én, bajtól félve,
megpróbáltam kitérni útjából. De észrevette távollétemet, értem
küldött, és így kiáltott: »Itt van az úrnőd papája, és a császárral
ebédel;
nem mindenkinek van lehetősége, hogy ilyen alkalomkor jelen
legyen. Rendkívül hálásnak kellene lenned. Ehelyett, úgy látszik,
egyetlen gondod az, hogyan tudnál a lehető legkorábban elmenekülni
innen. Egyáltalán nem tudlak megérteni!«
Egy darabig szidott, majd így folytatta: »De ha már itt vagy,
akkor írjál egy verset. Ez azon napok egyike, amikor a szülő versét
csak helyettes írhatja meg. Te ugyanúgy megfelelsz erre a célra, mint
bárki más; hát ne késlekedj vele ...« Először féltem, hogyha
mutatkozom, nagyon kellemetlenül érint viselkedése. De kiderült,
hogy végül is nem rúgott be annyira, hanem nagyon derűs
hangulatban volt, és a nagy lámpa fényénél különösen jóképűnek
látszott."
Gyakran megállapították, hogy míg Szei Sonagon szinte nem is
említi más udvarhölgyek létezését (feljegyzéseiben: a Makura no
Szosiban), Muraszaki állandóan emlegeti társait,
és egyikhez nyilvánvalóan szoros barátság fűzte. Legjobb barátnője
Szaiso asszony volt. "Őfelsége szobájából visszatérve benéztem Szaiso
ajtaján. Elfelejtettem, hogy egész éjjel szolgálatban volt, és most
reggeli álmát alussza. Hálóhelyére különféle tarka bélésű ruhákat dobott,
és a tetejére egy vékony selyemtakarót terített, amely fényes volt, és
erősen illatos. Arca rejtve volt a ruhák alatt; de ahogy ott feküdt,
fejét egy doboz formájú írókészleten pihentetve, olyan bájosnak tetszett,
hogy önkéntelenül is a képeskönyvek kis hercegnője jutott eszembe.
Felemeltem arcáról a ruhákat és megszólítottam: »Olyan vagy, mint
a kis hercegnő a mesében.« Megfordította fejét, és élesen felelte: "Te
őrült! Nem láttad, hogy alszom? Valóban nem vagy másokra
tekintettel ...« Miközben ezt mondta, félig felemelkedett fekhelyéről,
és felnézett rám. Arca kipirult. Soha nem láttam ilyen szépnek.
Gyakran megtörténik az ilyesmi; még azok is, akiket mindig
csodálunk, egyszer csak hirtelen sokkal bájosabbnak látszanak, mint
bármikor."
Szaiso bizalmas barátnője volt és szenvedő társa a tivornyákon,
amelyeket mindketten utáltak. A következő leírás egy mulatságról szól,
amelyet Akiko császárnő első gyermekének születése utáni ötvenedik
napon tartottak: "Akimicu úr, az idős jobb kéz felőli miniszter
tántorogva jött, és a válaszfalba ütközött, amely mögött ültünk, és
átszakította. Valójában az döbbentett meg bennünket, hogy az ilyesmihez
már
túlságosan megöregedett. De biztos vagyok benne, hogy egyáltalában
nem tudta, hogy öregnek tartják. Ezután a legyezők összeillesztése
következett, és lármás tréfák, amelyek közül sok nagyon ízléstelen akadt.
Kis idő múlva a jobb kéz felőli tábornok jött, és megállt a bal
oldalunkon levő oszlop közelében. Ránk nézett, és úgy látszott, hogy
ruháinkat vizsgálgatja, de arckifejezése nem hasonlított a többiekére.
Nem szenvedhette ezeket a tivornyákat. Bár többen lennének hozzá
hasonló férfiak! És ezt annak ellenére mondom, hogy társalgása
sokszor illetlen; mert bármit is mond, az élénken és mulatságosan
hangzik. Megfigyeltem, hogy amikor a nagy fémkupát átnyújtották neki,
nem ivott
belőle, hanem továbbadta, csupán a szokásos jókívánságokat mondta
el. Mire Kinto úr felkiáltott: »A tábornok jól viselkedik! Azt hiszem,
hogy a kis Muraszaki valahol a közelben van!« »Közületek egyáltalában
senki sem hasonlít Gendzsire -gondoltam magamban -, hát mit csinálna
itt köztetek Muraszaki?« ... Azután a helyettes tanácsos elkezdte a
szegény Ljobu asszonyt ráncigálni, majd a miniszterelnök tréfás
hangokat hallatott, amelyeket nagyon kellemetlennek tartottam. Még
korán volt nagyon, és tudva, hogy mi történik majd a mulatozás
későbbi szakaszában, csak az alkalomra vártam, hogy Szaisóval
együtt meglépjünk és elbújjunk. Kis idő múlva azonban a
miniszterelnök fiai és más fiatal udvaroncok rontottak be a szobába;
óriási zenebona támadt, és amikor meghallották, hogy két hölgy
elbújt, felkutattak bennünket, és elrántották a válaszfalat, amely mögött
elrejtőztünk. Most hát foglyok lettünk ..."
A Napló sok megjegyzést tartalmaz, főleg az udvar hölgyeinek
külsejéről, de néhány esetben jelleméről is. Érdekesek Muraszaki
megjegyzései Izumi Sikiburól, a legnagyobb japán költők egyikéről:
"Izumi asszony mulatságos levélíró; de van benne valami
nyugtalanító. Tud kapásból közvetlen sorokat írni, de a költészetben
érdekes témára vagy klasszikus mintára van szüksége, amit utánozhat.
Nem is hiszem, hogy egyáltalában költő lenne.
De rögtönzéseiben, amelyeket elszaval, mindig van valami szép és
megdöbbentő. Kételkedem azonban abban, hogy bármi érdekeset
tudjon mondani mások verséről. Nem elég intelligens! Furcsa ez; ha
az ember beszélni hallja, minden bizonnyal, azt gondolná, hogy
majdnem költő. De, úgy látszik, semmit sem alkot, amit az ember
komoly költészetnek nevezhetne ..."
Egy másik megjegyzése Szei Sonagonra, a híres Makura no Szosi című
mű szerzőjére vonatkozik: "Szei Sonagon legjellegzetesebb
tulajdonsága rendkívüli önteltsége. De ha megvizsgáljuk azokat a
mesterkélt kínai írásos műveket, amelyekkel olyan bőkezűen szórja
tele az udvart, akkor azt látjuk, hogy szedett-vedett, hibákkal teli
fércművek. Fő élvezete ab-
Ik
ból áll, hogy megbotránkoztassa az embereket; és amikor újabb
hóbortja már közismert, egyre botrányosabb módszerekre kényszerül,
hogy feltűnést kelthessen. Egykor kiváló ízlésű és előkelő viselkedésű
asszony volt; de most már nem tudja türtőztetni magát, és még a
legalkalmatlanabb pillanatban is szabad folyást enged kitöréseinek!
Nagyon lejáratja magát, és ha megöregszik és nem tudja ellátni
feladatait, el
sem tudom képzelni, miből él majd."
Nem valószínű, hogy Muraszaki, aki ilyen szúrós megjegyzéseket tett
társaira, megússza bírálat nélkül. Naplójában a következő epizódról
számol be: "Van itt egy Szajemon no Naisi nevű hölgy, aki szemmel
láthatólag nagyon ellenszenvesnek tart engem, bár erről csupán most
szereztem tudomást. Kiderült, hogy a hátam mögött állandóan a
legkellemetlenebb dolgokat mondja rólam. Egy nap, amikor valaki a
Gendzsi regényét olvasta fel a császárnak, őfelsége így szólt: »Ez a
hölgy minden bizonnyal olvasta Japán krónikáit. Bizonyára nagyon
tanult nő.« Ennek az odavetett megjegyzésnek alapján Naisi azt
híresztelte rólam az egész udvarban, hogy büszkélkedem óriási
tudásommal, és attól fogva, bárhova mentem, mindenütt a Krónikák
Hölgyének neveztek."
A Napló legérdekesebb részei azok, amelyekben Muraszaki a maga
érzéseit írja le. A következő szemelvény az 1oo8-as télről szól:
"Szeretem a hóesést látni, és napról napra abban reménykedtem, hogy
havazni kezd, mielőtt őfelsége visszatérne az udvarhoz. Akkor hirtelen
haza
kellett mennem. Két nappal megérkezésem után a hó valóban esni
kezdett. De ebben a sivár környezetben még a hó is kevés élvezetet
szerez nekem. Most az ismerős ablak előtt ülve figyelem, hogyan rakódik
le a ház előtt álló bokrokra, és élénken felidéződnek lelkemben a
tanácstalanság és nyomorúság évei! Akkor is itt ültem hosszú órákon át
ugyanennél az ablaknál, és minden nap olyan volt, mint az előtte való,
legfeljebb abban különbözött, hogy az előző nap óta valami virág kinyílt
vagy lehullott, egy új énekesmadár érkezett vagy repült el. így
figyeltem a tavaszok és őszök múlását, láttam, hogyan változnak az
egek, hogyan kel fel a hold; láttam ugyanazokat az ágakat fagytól fehéren

vagy hóval borítottan. És egész idő alatt mindegyre csak azt kérdeztem
magamtól: »Mit tartogat számomra a jövő? Hogyan végződik
mindez?« De néha olvastam is, mert azokban a napokban elég sok
élvezetet leltem egészen közönséges regények olvasásában; volt
néhány bizalmas barátom, akivel leveleztem, és még volt sok ember
körülöttem, nem több ismerősnél, akivel felületes kapcsolatban álltam. És
ha most viszszatekintek erre az időre, úgy tetszik nekem, hogy egy s más
tekintetben elég sok apró szórakozásban volt részem.
Már akkor is tudatában voltam annak, hogy a családnak az az ága,
amelyhez tartozom, nagyon szerény; de ez a gondolat csak ritkán bántott,
mert akkortájt messze állt tőlem a kisebbrendűség fájdalmas tudata, amely
szakadatlanul megmérgezte életemet az udvarnál.
Ma egy regényt vettem kezembe, amelyet valamikor szórakoztatónak
tartottam, és csodálkozva állapítottam meg, hogy már egyáltalában
nem mulattat. Ugyanígy voltam barátaimmal is. Az az érzésem, hogy
azok, akiket legjobban kedveltem, ma már frivolnak és anyagiasnak
tartanának, és még csak nem is jeleztem nekik érkezésemet. S okom
van gyanítani, hogy mások, akiknek tapintatában pedig megbíztam,
leveleimet mindenkinek megmutogatták. Ha azt hitték, hogy ezért
írtam nekik, nem nagyon jól ismerhetik jellememet! Így azután
bizonyára érthető, ha egyáltalában nem írok nekik, vagy csak
udvarias és semmitmondó leveleket. Különben is, olyan ritkán jövök
csak ide, hogy többnyire szinte nem is érdemes felújítani régi
barátságokat, és ezért kimentettem magam a látogatók előtt ... Az
igazság az, hogy ma' már a társaságban nem lelek örömöt, néhány
nélkülözhetetlen barátomat kivéve. Csak olyan emberek érdekelnek
valójában, akikkel komolyan beszélgethetek komoly dolgokról, s
akikkel mindennapi életem során összejöhetek anélkül, hogy ennek
érdekében bármiféle erőfeszítést kellene tennem. Attól tartok, hogy
mindez nagyon igényesnek hangzik! De lám, Dainagon aszszony
kivétel! A palotában egymás mellett aludtunk minden éjjel, és órák
hosszat beszélgettünk. Most is látom, hogy nézett rám beszélgetés
közben, és nagyon szeretném, ha itt lenne
velem. Hát mégis van bennem emberi érzés, mindennek ellenére!"
Kissé később, ugyanazon a télen, Muraszaki a Goszecsi-táncosokat nézte
meg a palotában, és azon tűnődik, hogyan tökéletesítették önuralmukat és
ügyességüket: "Amikor a táncosok látták, hogy több hatodik rangbeli
tiszt tart feléjük, hogy elvegye legyezőiket, odadobták nekik ügyesen
és kecsesen, de mégis úgy, hogy a nézőnek eszébe sem jutott, hogy
nőket lát. Ha hirtelen felszólítanának, hogy így mutatkozzam, teljesen
elveszíteném a fejem. Pedig már sok olyasmit csinálok, amit néhány
évvel ezelőtt el sem tudtam képzelni. Milyen furcsák azok a rejtett
folyamatok, amelyek az ember lelkében lezajlanak; kétségtelenül meg
fogok szabadulni egyik aggályomtól a másik után, míg végül mindaz,
ami szemérmetlennek tetszik, illendő és természetes dolognak fog
látszani.
Így tűnődtem viselkedésünk és véleményeink irrealitásáról, és elképzeltem
fejlődésem valószínű lefolyását. Olyan rendkívüli helyzetekbe
képzeltem bele magam, hogy egészen megzavarodtam, és az előadásból
nagyon keveset láttam."
A maga jelleméről legközvetlenebbül a Napló vége felé levő szakaszban
ír:
"Hogy nagyon hiú, tartózkodó és barátságtalan vagyok, aki mindig távol
akarja magától tartani az embereket, hogy teljesen belemerültem a régi
történetek tanulmányozásába, hogy elbizakodott vagyok, aki egy
kitalált költői világban él, és alig vagy csak néha veszi észre más
emberek létezését, legfeljebb azért, hogy rosszindulatú és lekicsinylő
megjegyzéseket tegyen rájuk - ez a véleménye a legtöbb idegennek
rólam, és készek arra, hogy ennek megfelelően utáljanak. De amikor
megismernek, legnagyobb meglepetésükre állapítják meg, hogy
kedves és gyengéd vagyok - valójában, hogy teljesen más ember
vagyok, mint az a szörnyeteg, akinek elképzeltek; mint ahogyan sokan
később bevallották nekem. Mindazáltal tudom, hogy az udvarnál gonosz
természetű, rosszmájú álszentnek tartanak. Nem mintha nagyon bánnám,
mivel megszoktam, hogy ez természetem olyan tulajdonságaiból ered,
amelyeken nemigen tudok változtatni. Őfelsége a császárnő gyakran
mondta nekem, hogy bár látszik, hogy felséges színe
előtt nem árulom el magam, mégis úgy érzi egy idő óta, hogy jobban
megismert engem, mint bárki mást."
A Napló 11o1o-ben záródik. Ezután egyetlenegy adatot sem tudunk
Muraszaki életéről vagy haláláról; kivéve azt, hogy 1025-ben még
Akiko szolgálatában állt, és hogy ebben az évben részt vett azokon az
ünnepségeken, amelyeket Go-Rjozen, a jövendő császár születése
alkalmából rendeztek.
Azt tartják általában, hogy a könyv abban a három, legfeljebb négy
évben íródott, amely Muraszaki férjének halála és Muraszakinak az
udvarba érkezése között telt el. Mások úgy vélik, hogy a könyvet akkor
kezdte el, és valamikor 1008 telén fejezte be. Ezt a feltevést arra a
három utalásra alapozzák, amely a Gendzsi regényével
kapcsolatban a Naplóban előfordul. De ezen utalások egyike sem
jelzi, hogy a mű akkor már kész volt. Az első utalásból érthető, hogy a
könyv akkor már annyira előrehaladott állapotban volt, hogy tudták:
hősnője maga Muraszaki; a regénynek az a része, amelyet a
császárnak felolvastak, nyilvánvalóan az első fejezet lehetett, amely
egy, a régi krónikákból vett formulával végződik: "Akadnak, akik
azt mondják, hogy a koreai jövendőmondó adta neki a »Gendzsi, a
Ragyogó« nevet." Az ilyen »vagylagos magyarázat« a legtöbb országban
a régi krónikák jellegzetessége, és gyakran előfordul a japán
krónikákban is. Végül Micsinaga tréfája arról a különbségről, amely
Muraszaki szemérmes viselkedése és könyvének erotikus jellege
között van, csupán annyit jelent, hogy mintegy féltucatnyi fejezet
akkor már elkészülhetett. Furcsának tetszik, hogy Muraszaki
megmutatta a könyvet bárkinek is, mielőtt befejezte volna. De nem
valószínű a másik feltételezés, miszerint könyvét az alatt a hét év alatt
fejezte be, amelynek felét az udvarban töltötte, olyan körülmények
között, amelyek nagyon kevés szabad időt biztosítottak számára. Sokkal
valószínűbb, azt hiszem, hogy a Gendzsi regényét 1001-ben kezdte el,
majd folytatta, s miután az udvarba költözött, szabadsága alatt és ráérő
idejében a palotában; és nem fejezte be talán 1o15-ig vagy éppen 1020-ig
XIII
sem. A könyv középső és későbbi részei bizonnyal olyan benyomást
keltenek, mintha viszonylag érettebb korú egyén írta volna őket. 1022-
ben a könyv kétségtelenül már kész volt, mivel a Szarasina Napló utal
a Gendzsi regénye ötven-egynéhány fejezetére. 1031-ben Muraszaki neve
már hiányzik egy jegyzékről, amelyen szerepelnie kellett volna,
lehetséges
tehát, hogy akkor már nem élt.

ARTHUR WALEY

ELSŐ RÉSZ

GENDZSI

Fontosabb szereplők
Aoi hercegnő Gendzsi felesége
Aszagao hercegnő Momozono herceg lánya. Gendzsi tizenhét éves kora óta
udvarol neki, de hiába
A bal kéz felőli miniszter Aoi apja
A császár Gendzsi apja
Fudzsicubo A császár ágyasa. Gendzsi szerelme. Hjobukjo hercegnek húga,
Muraszakinak pedig nagynénje
Gendzsi herceg A császár fia, Kiricubo nevű ágyasától Hjobukjo
herceg Fudzsicubo bátyja, Muraszaki apja
Ijo no Szuke Ucuszemi férje
A jobb kéz felőli miniszter Kokiden apja
Jugao Előbb To no Csudzso, majd Gendzsi kedvese. Megszállottságban
pusztul el
Ki no Kami Ijo no Kami - másik nevén Ijo no Szuke - fia Kiricubo A
császár ágyasa, Gendzsi anyja
Kokiden A császár első számú élettársa, akinek helyét előbb Kiricubo,
majd
Fudzsicubo foglalta el
Koremicu Gendzsi csatlósa
Mjobu Ifjú udvarhölgy. Ő viszi el Gendzsit Szujecumuhana hercegnőhöz.
Momozono herceg Aszagao hercegnő apja
Muraszaki Hjobukjo herceg lánya, akit Gendzsi örökbe fogadott, majd ő
lett
második felesége
Nokiba no Ogi Ki no Kami nővére
Oborozukijo hercegnő Kokiden húga
Omjobu Fudzsicubo komornája
Rokudzso hercegnő A császár fivérének, Zembo hercegnek özvegye. Gendzsi
kedvese
Sonagon Muraszaki dajkája
Szujecumuhana hercegnő Hitacsi herceg lánya. Félénk és különös hölgy
To no Csudzso Gendzsi sógora és jó barátja
Ukon Jugao komornája
Ucuszemi Ijo no Szukénak, egy vidéki helytartónak felesége. Gendzsi
udvarol
neki
ELSŐ FEJEZET
Kiricubo*

A császár udvarában - hogy mikor történt, nem fontos - a számtalan

udvarhölgy és nemesi származású komorna között akadt egy, aki,
bár nem túlságosan előkelő családból született, de minden hölgy közül
a legnagyobb kegyben állt, olyannyira, hogy a Palota nagy dámái -
hisz titokban mindegyikük azt remélte, ő maga lesz a kiválasztott -
gyűlölettel és ajkbiggyesztve néztek erre a felkapaszkodottra, aki miatt
álmuk szertefoszlott. Régebbi társnői, az alacsonyabb rangú palotahölgyek
meg még jobban fel voltak háborodva annak láttán, hogy ennyire
fölébük emelkedett. Így történt, hogy kiváltságos helyzete ellenére az
udvarban féltékenység és rosszindulat céltáblája lett. A kicsinyes
bosszantgatások aztán annyira megtörték, hogy egészsége is csakhamar
leromlott, búskomorságba esett, és mind gyakrabban magába vonult
lakosztályában. Odalett hát egészsége és jókedve, ám a császár
csöppet sem unt rá emiatt, sőt egyre gyengédebben bánt vele, mit sem
törődve azzal, hogy ezt sokan rosszallják. Pedig végül már az egész
birodalom szájára vette a császár viselkedését, és meggondolatlan
ragaszkodását még bárói és udvaroncai is kezdték ferde szemmel
nézni. Maguk közt azt suttogták, hogy hasonló dolgok a tengeren túl
már lázadáshoz meg összeomláshoz is vezettek. Valóban, alattvalói
mind több és több sérelmüket hánytorgatták fel, és akadtak, akik a
hölgyet Jang Kujfejhez, Ming-huang* császár kedveséhez
hasonlították. Ám hiába volt minden zúgolódás, mert a császár szerelme
akkora oltalmat jelentett, hogy senki sem merte az asszonyt
nyilvánosan megsérteni.
A hölgy apja, aki tanácsos volt, már nem élt. Anyja viszont

sohasem felejtette el, hogy férje a maga idején bizonyos tekintetben

jelentékeny embernek számított, s ezért minden nehézség ellenére
végbevitte, hogy lányának olyan jó nevelést adjon, amit ifjú hölgy
csak akkor kaphatott, ha szülői még éltek, és ráadásul dúsgazdagok
voltak. Mindenesetre könnyebbséget jelentett volna, ha valami
befolyásos gyám pártfogolja a gyermeket. Az anya azonban, sajnos,
teljesen egyedül állt a világban, és néha, mikor ellepték a gondok,
keserűen döbbent rá, hogy nincs ember, akihez vigasztalásért vagy
tanácsért
fordulhatna. De térjünk vissza a lányára. Ez, midőn eljött az ideje,
urának kis herceget szült, s talán mert a szülőket egyik korábbi életük
során szoros kapocs fűzte egybe, olyan elragadóan szép volt a fiúcska,
hogy az egész országban nem akadt párja. A császár a várakozás
napjai* alatt alig bírta türtőztetni magát. Ahogy sor kerülhetett rá,
és a gyermeket bemutatták az udvarnál, láthatta, hogy a szépségéről
szóló hírek egy csöppet sem túloztak. Elsőszülött fia a feleségétől,
Kokidentől, a jobb kéz felőli miniszterének lányától való volt, s ezt a
fiút a trón vitathatatlan örökösét megillető tisztelettel vették körül.
De
ez nem volt olyan szép fiúcska, mint az újszülött herceg. Egyébként az
újszülött anyja iránt érzett nagy vonzalma arra késztette a császárt,
hogy a
fiút, egészen sajátságos módon, a maga tulajdonának tekintse. Az anya,
sajnos, nem volt olyan rangú, mint a Felső Palotában szolgálatot
teljesítő udvarhölgyek, ámbár viselkedése előkelő hölgyre vallott. Így
bármennyire szerette is a császár, mégiscsak némi tusakodás után
vezette be azt a szokást, hogy ott tartotta maga mellett a hölgyet,
mégpedig nemcsak akkor, ha szórakozni kívánt, hanem olyankor is, amikor
fontos ügyeket intézett. Néha még reggelre kelve sem engedte el, nem
hagyta, hogy visszatérjen lakosztályába, így aztán az asszony, akarva,
nem akarva, állandó szolgálatot teljesítő udvarhölgy szerepét játszotta.
Amikor ez Kokiden császárnénak fülébe jutott, attól kezdett félni,
ha nem lesz résen, a Keleti Palotában csakhamar az új herceget teszik
meg trónörökösnek, hiszen apja szemlátomást kitünteti szeretetével.
De, mindent egybevetve, vetélytársnőjével szemben övé volt az
elsőbbség: valamikor ő
volt az, akit a császár szívből szeretett, maga pedig több herceget is
szült neki. Ha tehát az uralkodó megváltozott életmódja mellett sem
lehetett teljesen gondtalan, ennek főként az volt az oka, hogy tartott a
császárné szemrehányásaitól. Így történt aztán, hogy bár kedvese
bízhatott a császár oltalmában, mégis sokan akadtak, akik meg
akarták alázni, s az asszony egyedül oly gyengének érezte magát,
hogy már-már úgy vélte, minden nagy kegy, amivel elhalmozzák, inkább
csak rettegést hoz számára, semmint örömet.
Lakosztálya a Palota Kiricubónak nevezett szárnyában volt. Egészen
természetes, hogy az a sok udvarhölgy, akinek ajtaja előtt a császár
hálótermébe menet ismételten elvonult, hovatovább nekikeseredett,
és néhanapján, ha sűrűbbé vált ez a jövés-menés, még olyasmi is
megesett, hogy amerre hidakon és folyosókon át elhaladt, váratlanul
mindenféle fortéllyal ijesztgetni próbálták, vagy hogy itt is, ott is be
volt mocskolva a padló, amitől aztán tönkrement a kíséretében levő
hölgyek ruhája.* Egy alkalommal az is megesett, hogy az egyik folyosó
ajtaját zárva találta, és a szegény teremtésnek, nagy szívszorongva,
sokáig kerülő utakon kellett bolyongania. Minthogy se szeri, se száma
nem volt már a mindennapos kellemetlenségeknek, a császár nem
nézhette tovább kedvese gyötrelmeit, hanem átköltöztette a Koroden nevű
szárnyba. Hogy helyet teremthessen számára, arra kényszerült, hogy az
első palotahölgyet a Palotán kívül helyezze el. Ezzel azonban nem
javított a helyzeten, sőt, még újabb és fölöttébb elkeseredett ellenséget
szerzett kedvesének.
Az ifjú herceg ekkor hároméves volt. A Nadrág Felvételének
ünnepét nála is olyan pompás külsőségek között tartották meg, akár
a trónörökösnél. A császári kincstárból és a hűbéres adózók házából
csak úgy dőlt a sok csodálatos ajándék. Ezt sokan elítélték, de
magának a gyermeknek nem támadt miatta ellensége, mert egyre
növekvő szépsége és lényének vonzó bája olyan csoda volt, hogy csak
elragadtatást érezhetett, aki szemtől szembe láthatta. Számos igen
tapasztalt öreg megvallotta, maga sem érti, hogyan is születhetett ilyen
teremtés e kései és romlott korban,

Ez év nyarán a császár kedvesén mély levertség vett erőt.

Ismételten kérte, hadd térjen vissza otthonába, de nem kapta meg az
engedélyt. Egy álló esztendőn át tartott ez az állapot. A császár minden
könyörgésére csak ezt válaszolta:
- Tarts ki még egy kicsit!
Az asszony állapota azonban egyre súlyosbodott, és amikor öt-hat
nap leforgása alatt szemlátomást fogytán volt már az ereje, az
anyja könnyel áztatott kérelmet juttatott a Palotába, hogy bocsássák el
lányát. A beteg asszony - hisz szüntelenül rettegett, hogy ellenségeinek
áskálódása még valami rettenetes szégyenbe dönti - nekikészült, hogy
kisfiát hátrahagyva, lopva távozzék a Palotából. A császár tudta,
elérkezett az ideje, hogy az asszonyt, kénytelen-kelletlen, elengedje. De
hogy egyetlen búcsúszó nélkül, csak úgy eltűnjön, ez több volt, mint amit
el bírt viselni, így hát az asszonyhoz sietett. Még most is szépnek és
vonzónak találta, de úgy látta, hogy keskeny az arca és elkínzott. Az
asszony gyengéden nézett rá, de egy árva szót sem szólt. Volt-e még
benne élet? A kialvófélben levő szikra nagyon gyenge lehetett, mert
már alig pislákolt. A császár egy szempiilantás alatt feledett mindent,
ami történt és amit még a jövő rejtegethet: száz becéző néven
szólongatta, sírt, és ezerszer is megcirógatta. Az asszonynak erre sem
jött meg a szava. Alig látott, alig hallott már, és talán annak sem volt
tudatában, hogy ágyán fekszik. Ahogy a császár megértette állapotát,
azt sem tudta, mihez fogjon. Tétova tanácstalanságában gyaloghintót
hozatott. Ám ahogy emberei nekikészültek, hogy a hintóba emeljék
az asszonyt, útjukat állta, és így kiáltott föl:
- Megesküdtünk egymásnak, hogy egyikünk sem indul el egyedül arra az
útra, melyre legvégül mindannyiunknak rá kell lépnünk! Hogyan
engedhetném el?!
Az asszony meghallotta.
- Igen - susogta -, most, hogy eljött ez a sóvárgott vég, de így,
egyedül kell elmennem, hadd mondjam meg: úgy szeretnék még élni!
Gyenge hangon, alig pihegve suttogott. Volt még annyi ereje, hogy
megszólaljon, de minden szót csak nagy erőfeszítéssel
és kínzó fájdalmak árán tudott kiejteni. Bármi jöjjön is, a császár
mindvégig virrasztani akart mellette, de a papok engesztelő imához
készülődtek, s azt tanácsolták, hogy az asszonyt otthonába kellene
szállítani. Még az éjszaka beállta előtt haza kellett vele érni, így a
császár végül is erőt vett önmagán, engedett nekik, mire el is vitték az
asszonyt. A császár aludni próbált, de fulladás környékezte, s a
szemét sem tudta lehunyni. A Palota és az asszony háza közt egész
éjszaka jöttek-mentek a hírvivők. Kezdettől fogva rossz hírek érkeztek,
majd
röviddel éjfél után jelentették, hogy alig léptek be a házba, sírást,
jajgatást hallottak, s megtudták, hogy a hölgy akkor lélegzett utolsót.
A császár csak feküdt mozdulatlanul, mint aki egy szavukat sem érti.
A császár örömmel látta maga körül a kis herceget, de úgy gondolták,
helyesebb, ha ezek után eltávolítják a Paiotából. A kis herceg nem
értette, mi történt, de amikor látta, hogy a szolgálók mind kezüket
tördelik, a császárnak meg szüntelenül hull a könnye, megérezte, hogy
valami szörnyűség történt. Tudta, hogy még a rövid elválás is
boldogtalanokká teszi az embereket, de a most kitörő, még sohasem
hallott, kétségbeesett sírás-rívásból rájött, hogy ez valami egészen
különös búcsúzkodás.
Már-már itt volt az ideje, hogy elkezdődjék a halotti szertartás,
mikor a hölgy anyja kiáltozásban tört ki: azt kívánta, bár az ő teste is
ott
égne el gyermekének halotti máglyáján. Ugyanolyan kocsiba ült, mint a
gyászünnepségre készülő udvarhölgyek. Az Atagón nagy pompával
végezték el a szertartást. Az anyában olyan határtalan szeretet
lakozott, hogy míg csak láthatta lányát, számára élő is volt. Csak amikor
meggyújtották a máglyát, akkor döbbent rá egy szempillantás alatt,
hogy bizony csupán a holttestét látja. Értőn már-már szólni akart, de
megszédült, és majdhogy ki nem zuhant a kocsiból. Akik vele voltak,
összenéztek és felsóhajtottak:
- Hát felfogta végre!
Ekkor hírnök érkezett a Palotából, és felolvasta a császári okiratot,
mellyel az uralkodó a harmadik rangot adományozta az elhunytnak.
Szomorú kötelesség volt a hosszú irat felolva-
sása ott, a halott mellett. A császár keservesen bánta, miért is nem
nevezte ki már rég személye körüli udvarhölggyé, s éppen ezért most
még egy fokozattal emelte rangját. Sokan voltak, akik ezt a
megtiszteltetést sajnálták a halottól, de a kevésbé elfogultak közül
néhányan most mégis eszükbe idézték, hogy valóban, milyen szokatlan
volt is szépsége; mások úgy vélték, a lénye volt igen nemes és vonzó.
Viszont egyesek már ott tartottak, hogy azt állították, bárki volt is,
csak szégyellheti magát az, aki nem szívelhette ezt a szelíd asszonyt
- ám ha nem olyan igaztalanul tüntetik ki, teremtett lélek sem akad,
aki ellene szól.
A héthetes gyászt, a császár parancsára, szigorúan megtartották.
Letelt a gyász, de a császár továbbra is szigorúan elzárkózott az udvar
összes hölgyei elől. A körülötte szolgálatot teljesítő cselédeknek bizony
szomorú életük volt, mert a császár szinte éjjel-nappal csak sírdogált.
Kokiden, a többi hölggyel egyetemben, még most is engesztelhetetlennek
mutatkozott, és időnként el-elejtettek ilyen szavakat: "Mintha most
meg az emléke tartaná éppolyan esztelen leigázottságban, mint annak
idején maga az asszony!" A császár rá-ránézett Kokidentől származó
elsőszülött fiára, de ez csak növelte vágyakozását, hogy viszontlássa az
elhunyt asszony gyermekét. Gyakran elküldötte egy-egy megbízható
szolgálóját, köztük a maga öreg dajkáját, s ezek aztán beszámoltak neki
a kisfiú fejlődéséről. Elkövetkezett az őszi napéjegyenlőség ideje. Az
ember bőre borzongott a hűvös esti levegőben. A császárt úgy
körülrajzották emlékei, hogy tegezhordozójának lányával levelet küldött
az elhunyt asszony házába. Csodálatos holdvilág volt éppen, és
ahogy a lánynak kiadta utasításait, még egy kissé elüldögélt, és
kibámult az éjszakába. Más időkben ilyenkor zenére vágyott.
Eszébe jutott, hogyan vegyült a különös dallamokkal az asszony halk
suttogása, visszaemlékezett, milyen különös volt rajta minden: az
arckifejezése, a mozgása, az alakja. Eszébe jutott a költemény, mely
azt mondja: "Valóságos dolgokat a sötétben nem érzel valódibbnak az
álomnál." És arra a ködbe vesző valóságra sóvárgott, amelyet a régi
éjszakák álomvilága jelentett.
A lány, akit tudakozódni küldött, elért a ház kapujához. Ahogy
benyitott, szokatlan látvány tárult szeme elé. Az idős hölgy réges-rég
özvegy volt már, így a birtok rendben tartásának minden gondja
korábban is lányára nehezedett. Ennek halála óta azonban az anya,
akit megtört az öregség és a bánat, semmit sem tett-vett a ház körül:
a kertet teljesen felverte a gyom. A kietlenséget még tetőzte, hogy őszi
szélvihar tombolt. A fekete üröm úgy elburjánzott, hogy csak a
holdfény tudott rajta áttörni. A küldönc leszállt a ház bejáratánál. Az
anya hirtelenjében nem is talált üdvözlő szavakat, majd felkiáltott:
- Jaj nekem! Túlságosan hosszú ideje vagyok már itt, a földön!
Hogyan vegyem a lelkemre, hogy egy ilyen finom teremtés maga tört
utat a bozótban, mely járhatatlanná teszi a házamhoz vezető ösvényt!
Azzal zokogásban tört ki. A tegezhordozó lánya pedig így válaszolt:
- Az egyik komorna, itt járván, elmondta őfelségének, hogy szíve
a látottaktól összefacsarodott. És én, úrnőm, magam sem érzek
másként. - Aztán, némi habozás után, elismételte a császár üzenetét: -
"Egy ideig, borús elmémmel, tapogatózva kerestem, hogyan érhetne véget
álmom; de hosszú töprengés árán sem találtam meg az utat az
ébredéshez. Itt senkim sincs, akitől tanácsot kérjek. Eljönnél-e
hozzám nagy titokban? Nem helyénvaló, hogy az ifjú herceg olyan
elhagyatott, komor helyen töltse napjait. Hadd jöjjön veled ő is!" Ezt
mondta a császár, és még sok egyebet, de kuszán és sóhajtozva, s
ahogy láttam, milyen nehezére esik titkolnia bánatát, nem is hallgattam
tovább, hanem elsiettem. De itt a levél, úrnőm, ezt küldte neked!
- Gyönge a szemem - válaszolta az anya -, hadd menjek a
világosságra.
A levél pedig így szólt:
"Azt hittem, hogy idő múltán elmosódnak, fakulnak az emlékek.
De nem. Napok, hónapok múlnak, de életem mind értelmetlenebbé és
elviselhetetlenebbé válik. Szüntelenül a gyermekre gondolok,
találgatom, hogy megy sora. Valamikor
azt reméltem, hogy anyja és én együtt őrködünk majd nevelésén.
Megtennéd-e, hogy anyja leszel, és elhoznád-e nekem a múlt idő
emlékét, a gyermeket?" Igy szólt a levél, melyhez a császár számos
utasítást mellékelt, meg egy költeményt: "Míg zúg a szél, mely a
hűvös harmatot a Takagi iápra hullatja, szívem az orgona zsenge ága után
sóvárog."
Az ifjú hercegről szólt így, jelképesen. Az idős hölgy nem is olvasta
végig a levelet, hanem így szólt:
- Bár tudom, a hosszú élet csak keserűség, de én már anynyi ideje
vagyok a földön, hogy szégyenkezve kellene meghajtanom fejemet a
takaszagói fenyő előtt. Hogyan is lehetne bennem annyi bátorság,
hogy a Száztornyú Palotában járjak-keljek? Még ha a felséges hívás
újra meg újra szólítana is, nekem nincs erőm követni. Az ifjú herceg
viszont - bár nem tudom, vajon ismeri-e a legfelsőbb óhajt - máris
türelmetlenül várja, hogy visszatérhessen, és szemlátomást búskomorrá
vált is itt, ami igazán nem csodálnivaló. Mondd el ezt őfelségének, mondd
el
mindazt, ami gondolataimból értésedre jutott. Ez a ház valóban szomorú
hely egy kisgyermek számára.
- Azt mondták - szólt a tegezhordozó lánya -, hogy alszik a fiúcska.
Pedig szerettem volna látni, hogy beszámolhassak a császárnak
hogylétéről.
Sajnos, most már várnak a Palotában, de későre is járhat.
Azzal már menni készült, de az idős hölgy még visszatartotta:
- Ha van kivel elbeszélgetni, ez még olyanok életébe is fényt lop
egy pillanatra, akik önnön gondolataik sötét éjszakájában
tévelyegnek, mert e fénynél eligazíthatják lépteiket. Kérlek hát, ha időd
és kedved engedi, látogass meg néhanapján. A múltban olyankor lépted
át e ház küszöbét, midőn itt öröm és ujjongás lakozott, most pedig
ilyen üzenettel térsz bel Bizony tébolyult, aki hisz a szerencsében!
Attól
a naptól kezdve, hogy lányom megszületett, apja, kinek tudnia kellett,
mit akar, míg csak élt, azt hajtogatta, hogy lányunknak az udvarnál a
helye, és újra meg újra lelkemre kötötte, hogy ha közben meghalna, meg
ne másítsam akaratát. Bár előre tudtam, hogy apai gondoskodás híján sok
baj
szakad majd lányomra, mégis eltö-
kéltem, hogy teljesítem férjem óhaját. Lányom aztán tapasztalhatta,
hogy az udvarnál csak nagyon is nagy kegyben részesítik, s eközben
állandóan, szótlanul szenvednie kellett az emberek rosszindulatától, míg
végül a gyűlölet már olyan teherként nyomta, hogy belehalt: meghalt, mint
akit megöltek. Valóban, az a szeretet, melyet a császár az ő
bölcsességében lányom iránt tanúsítani kegyeskedett - szívem sötét
tudatlanságában nemegyszer így érzem - kegyetlenebbnek bizonyult minden
közönynél.
Így szólt, míg csak könnyeitől el nem fúlt szava. Közben pedig
leszállt az éjszaka.
- Mindezt maga a császár is mondta - válaszolt a lány -, de még ezt
is hozzáfűzte: "Ha gyenge voltam, és akaratom, jobb belátásom
ellenére engedtem is ennek az esztelen szenvedélynek, mindez azért
történhetett, mert a sors csak igen rövid időt szánt nekünk. Azon
emberek heves, vad szenvedélye volt ez, akikre azt mérte a sors, hogy
nagyon hamar elszakadjanak egymástól. És bár én igyekeztem, hogy
szerelmem miatt senki se szenvedjen, végül mégis az ő fejére gyűlt
mindazok elkeseredett gyűlölete, akik azt hitték, miatta érte őket
méltánytalanság." A császár, könnyhullatva, sokszor elmondta ezt
nekem. De most már késő éjszaka van, és az üzenettel még virradat
előtt vissza kell térnem a Palotába.
Igy beszélt a lány, szintén könnyek között, s azzal menni készült. A
fénylő hold alacsonyan járt a felhőtlen égen, és a hűvös szélben
bozongó fűcsomók közül harangtücskök elbűvölő zenéje szólt. A lány
nehéz szívvel vált meg ettől a füvestői, nem szívesen indult útnak, és
ez a vers tolult ajkára: -Mint a harangtücskök véget nem érő zenéje,
szüntelen csordogál a könnyem, egész éjszakán át, hajnalig. - Az anya
ráfelelt:
- A bozótra, mely magából miriád kis hangot ont, harmatként hull a
felhők lakójának könnye. - Mert a császári udvar lakóját leginkább
"felhők fölött lakó"-nak szokták nevezni. Aztán átadott a lánynak egy
selyemövet, fésűt és más holmikat, amiket az elhunyt az ő őrizetére aki
bízott. Valamennyi a császár ajándéka volt, de most, hogy már nem élt,
aki viselje,
visszaküldte, megannyi emlékeztetőként a múltra. A dajkasereg,
mely annak idején a gyermeket ide kísérte, nem is annyira úrnője
halálán bánkódott, mint inkább azon, hogy egyik napról a másikra
így megfosztották őket a Palotában naponta kínálkozó látnivalóktól és
kellemes izgalmaktól. Kérték is, hogy nyomban visszatérhessenek. Az anya
azonban elhatározta, hogy ő maga bizony nem megy, hisz tudta, idegenül
érezné ott magát. Viszont ha megválik a fiúcskától, mindennap csak
gondban őrlődhet miatta. így hát nem kelt útra a Palotába, és a
fiúcskát sem küldte el.
A tegezhordozó lánya még ébren találta a császárt. Őfelsége kint a
szabadban várt rá, azzal az ürüggyel, hogy megszemléli a vázákba
ültetett növényeket, amelyek a Palota előtt éppen teljes virágzásban
állottak. Közben meg elbeszélgetett négy-öt bizalmas udvarhölgyével.
Ebben az időben szokása volt, hogy az Ének az örök bánatról című
költeményhez* készült festményekből reggel is és este is megnézett
egyet-egyet. A szöveget Teidzsi no In* írta le, benne Isze* és Curajuki*
költeményeivel, s az egész jamato nyelven é§ a tengeren túli népek
nyelvén készült. A császár gyakran szóba hozta ezt a költeményt.
Most a lány felé fordult, és mohón faggatni kezdte, mi hírt hozott. Az
négyszemközt, hűséggel beszámolt róla, milyen szomorú is a ház, ahol
járt, majd átnyújtotta az anya levelét. "Felséged kegyelmes parancsát
mélyebb hódolattal olvastam, semmint azt szavakkal kifejezhetném, de
annak értelme ködös homályt és zavart támasztott szívemben." A levél
is, meg a költemény is - ebben unokáját olyan virághoz hasonlítja,
melyet letéptek a nagy viharok ellen oltalmazó ágról - oly kusza és
gyarló írás volt, hogy csak olyasvalakitől lehetett elfogadni, kinek
szívén még eleven a seb.
A császár, hírnöke jelenlétében, meg akarta őrizni önuralmát. Ám
eszébe jutott az idő, mikor az elhunyt először jött el hozzá, és ezer
emlék rohanta meg: ahogy egyik emlék a másikhoz kapcsolódva
felbukkant, sodrukba került, s beleborzadt, ha arra gondolt, milyen
nyomtalanul, észrevétlenül szálltak is el azok a régi napok és órák.

Végül megszólalt:
- Én is sokszor és szívesen gondolkodom el rajta, miként lehetne
apjának, tanácsosomnak végső akaratát maradéktalanul teljesíteni. De
erről most ne szóljunk többet. Míg a kis herceg él, kínálkozik rá
alkalom ... Hogy hosszú életű legyen, ezért imádkozzunk. - Pillantása a
visszahozott ajándékokra szegeződött és felkiáltott: - Azt kívánnám,
hogy mint ama varázsló, bár hoztál volna jégmadár-tollas hajdíszt,
annak jeléül, hogy ott jártál látogatóban, ahol az ő lelke lakozik! - És
ezt a verset mondta: - Ő, bár varázsló indulna keresésére, és hírt hozna
felőle, hogy lelke merre él!
Kuj-fej képmása - habár ügyes lehetett a festője - pusztán az ecset
műve volt: hiányzott belőle az élet íze. És bár a költő szerint Kuj-fej
olyan kecses volt, mint "a császári tó partján álló hibiszkusz avagy a
Vej-jang palota fűzfája", a festményen más sem látszott belőle, mint
rizspor meg kencefice, arcán pedig mesterkélt kínai mosoly ült.
Ám ha a megboldogult alakjára és hangjára gondolt a császár, nem
lelt találó hasonlatot sem a virágok szépségében, sem a madarak
énekében. Szüntelen szomorkodott, mert a sors nem engedte meg, hogy
ők ketten megtarthassák fogadalmukat, melyet régen minden áldott reggel
és este szóba hoztak -esküvésüket, hogy életük olyan lesz, mint két
ikermadáré, melyek egy pár szárnyon repülnek, mint az ikerfáé, mely
egy közös ágat hajt. Már a szellő susogása vagy egy bogár
zümmögése is a legmélyebb bánatot ébresztette benne. És most
Kokiden is, aki már régóta nem jöhetett be hozzá, ott ülhetett a
holdvilágnál, és késő éjszakáig zenélhetett. Természetesen ez fájt
legjobban a császárnak, s a környezetéhez tartozó kamarásokat és
udvarhölgyeket is ez foglalkoztatta: hol szörnyülködtek, hol meg
szomorkodtak miatta. Az a hölgy azonban, aki ilyen bánatot szerzett,
nem engedett méltóságából, és konokul úgy viselkedett, mintha a
Palotában semmi jelentős esemény nem történt volna.
Épp ekkor nyugodott le császárnak eszébe jutott
kedvese anyja, ott, a bo suruj meghúzódó házban, ésversbe öntötte, mit
is éré' zhet az,.;dZi. hölgy, amint elnézi az
őszi hold lenyugvását, "ha még mi is, kik a felhők fölött lakunk, sírva
fakadunk, midőn eltűnik a látóhatár mögött".
A fáklyákat feljebb tolta a tartógyűrűkben, és még most sem tért
nyugovóra. Végre a jobb kéz felől levő őrházból hangokat hallott, s
ebből megtudta, hogy elérkezett a bika órája.* És úgy, hogy meg ne
lássák, visszavonult hálótermébe. De nem jött álom a szemére: napkelte
előtt már ismét talpon volt. És mint aki Isze költeményének szavát
példázza: "Nem tudta, hogy a reggeli szürkület ablaka alá ért"; alig
figyelt a reggeli kihallgatáson előadott ügyekre, jóformán hozzá sem
nyúlt a párolt rizshez, a nagy asztalra feltálalt pecsenyéket meg mintha
meg sem látta volna. A tálalók és felszolgálók sóhajtozva figyelték
őfelsége borús kedvét, kamarásai és udvarhölgyei pedig ismételten
összesúgtak:
- Milyen értelmetlenné vált is a mi tisztünk!
És arra gyanakodtak, hogy a császár talán valami különcködő
fogadalmat tett.
Alattvalóinak súgás-búgásával mit sem törődve, nem bánta, ha
gondolatai az ő ügyeik helyett a maga dolgain kalandoznak el, így az
országra veszedelmessé váló nemtörődömsége, akárcsak régebben,
most újra szóbeszéd tárgya lett, és ismét elharapózott a suttogás, a
célozgatás egy másik birodalom egy bizonyos császárára. Napok,
hónapok teltek el, míg végre az ifjú herceg megérkezett az udvarba.
Páratlan szépségű fiúvá serdült; a császár gyönyörűségét lelte benne.
Tavasszal kellett megtörténnie a trónörökös kikiáltásának, a császár
pedig
gyötrő kísértést érzett, hogy mellőzze az elsőszülött herceget, kisebb
fia javára. Az udvarban azonban nem akadt senki, aki ezt a választást
helyeselje, és vajmi kétségesnek látszott, hogy a nép tűrné-e, a gyermek
számára pedig valóban inkább veszélyt jelenthetett, mintsem dicsőséget. A
császár mindenki elől gondosan titkolta, milyen szándékot táplál, így
aztán újra növekedett az iránta érzett bizalom. Az emberek ugyanis úgy
vélekedtek, hogy ha beleháborodott is a fiúba, de lám, van határa a
bolondságnak. Még a nagy udvari dámáknak is kő esett le a szívükről.
A nagyanya vigasztalhatatlan volt, és türelmetlenül csak

arra várt, hogy megkeresse azt a helyet, ahol halott lányának lelke
lakozik: így maga is hamarosan utánaköltözött. A császárt tehát ismét
nagy szomorúság érte, s ezúttal már a fiúcska is, aki ekkor hatéves volt,
megértette, mi történt, és keservesen sírt. Nagy szomorúan sokszor
elmesélgette, hogyan is volt, amikor utoljára elvitték halott
nagyanyjához,
aki hosszú éveken át olyan jó volt hozzá. A fiúcska ettől az időtől fogva
állandóan a Palotában lakott. Ahogy hétéves lett, hozzáfogott, hogy
megtanulja az írásjeleket, és olyan rendkívül gyors felfogásúnak
bizonyult, hogy apját csodálkozás fogta el. A császár időnként magával
vitte Kokiden meg a többi hölgy lakosztályába, mert hitte, hogy
senkinek sem lesz szíve bántani a gyermeket, de meg is mondta nekik:
- Most, hogy a gyermek anyja már nem él, tudom, kedvesek lesztek
hozzá!
Igy a fiú egyre beljebb került a császári család életébe. A legdurvább
katona, a legveszekedettebb ellenség sem nézhetett rá anélkül,• hogy el
ne
mosolyodjék, így Kokiden sem taszíthatta el magától. A császárnénak
volt két leánykája, akik persze szépség dolgában semmiképp sem
vetélkedhettek a kis herceggel. Az udvarhölgyek is eljátszadoztak a
fiúcskával, és mivel nagyon bájos volt és rendkívül szemérmes
természetű, kimeríthetetlen örömet jelentett számukra a közös játék.
Ami a komoly tanulmányokat illeti, csakhamar értette a módját, hogyan
szálljon a felhőkig citerájának és fuvolájának vidám hangja. Ám ha
minden kiválóságát felsorolnám, még azt gondolnátok, éppen a legjobb
úton volt, hogy unalmas fajankó váljék belőle.
Ez idő tájt történt, hogy néhány koreai érkezett az udvarba, köztük egy
jós is. A felség, bár hallott róluk, nem hívatta őket a Palotába, mivel
még
Uda császár* hozott egy törvényt, mely tiltotta idegenek bebocsátását.
Am a herceget nagy titokban elküldte szállásukra. A fiú a jobb kéz
felőli titkár kíséretében ment el, akinek a gyermeket saját fiaként
kellett bemutatnia. A jós elámult a fiúcska szépségén, és hitetlenkedve
egyre csak a fejét csóválta:
- Olyan jegyet látok rajta, mely azt mutatja, hogy a birodalom atyja
lehet még belőle, s ha sorsa engedi, nem éri be keve-
sebbel, mint az egész birodalom hatalmas urának és császárának
méltóságával. De ha tüzetesebben megnézem, látom, hogy uralmát gond és
zűrzavar fogja kísérni. De még ha az állam magas rangú hivatalnoka
vagy a birodalom tanácsadója lesz, akkor sem látom, hogy szerencsével
járna, hiszen ezzel meghazudtolná uralkodóra valló jegyeit, melyekről az
imént szóltam.
A titkár, aki fölöttébb tehetséges, bölcs és tanult ember volt, igen
érdekfeszítő beszélgetésbe kezdett a jóssal. Értekezésekben és
költeményekben szóltak egymáshoz, majd a jós kisebb szónoklatot tartott:
- Nagy öröm számomra, hogy elutazásom előestéjén ilyen rendkívüli
képességekkel megáldott férfiúval találkozhattam. Bár sajnálom, hogy
tovább kell utaznom, de igen-igen kellemes emlékeket viszek
magammal.
A kis herceg kedves versikét nyújtott át neki. A jós határtalan
csodálatát fejezte ki, és mindenféle szép ajándékot adott a fiúcskának.
A császár viszonzásul bőséges jutalmat küldött a birodalom
kincstárából. A történteket szigorúan titokban tartották. Valamilyen
úton-módon azonban a trónörökös nagyapja, a jobb kéz felőli
miniszter, meg néhányan, akik az ő pártján álltak, megneszelték a
dolgot, és roppant gyanakvás fogta el őket. A császár ekkor hazai jósokat
hívatott, és próbára tette őket: közölte velük, hogy ő maga bizonyos
jegyeket lát a fiúcs-, kán, s emiatt halogatja, hogy hercegi rangra
emelje. A
jósok egybehangzóan azt válaszolták, hogy rendkívüli bölcsességgel járt
el. A császár erre elhatározta, hogy a gyermeket, akinél anyai részről
hiányzik a császári rang és befolyás, nem engedi hercegi címmel
hányódni a világban. így okoskodott: "Saját hatalmam is igen
bizonytalan. Leghelyesebb lenne, ha megbíznám, hogy ellenőrizze
nevemben a birodalom főméltóságait." Úgy vélte, hogy ezzel jól
megalapozta a fiú jövőjét, s most komolyan hozzáfogott neveléséhez,
gondoskodott róla, hogy a gyermek a tudomány és művészet minden
ágában tökéletesedjék. A fiú minden téren olyan képességekről tett
tanúságot, hogy igazán fájó lett volna, ha megmarad egyszerű
polgárnak. Ám az is kiviláglott, hogy csak rossz vért szülhet, ha
kinevezi
herceggé, ezért a császár tanácskozást tartott tudós férfiakkal, akik
járatosak voltak a csillagok és a hold változásának tudományában.
Mindnyájan azt javasolták, avassák a fiút a Minamoto- (vagy Gen)
nemzetség tagjává. így is történt.
Múltak az évek, de a császár nem felejtette el halott kedvesét;
számtalan hölgyet hoztak ugyan a Palotába, hiszen remélték, hogy egyik
vagy másik megtetszik majd a császárnak, de az mindegyiküknek hátat
fordított: meg volt győződve, hogy világszerte nem akad párja annak az
asszonynak, akit örökre elveszített. Élt azonban ebben az időben egy
hölgy, aki híres volt szépségéről. Az előző császár negyedik lánya volt,
és úgy hírlett, hogy anyja, az özvegy császárné, páratlan gonddal
nevelte fel. Az egyik udvarhölgy, aki már az előző császárt is
szolgálta, bizalmas viszonyban volt az ifjú hercegnővel, hiszen ismerte
még
gyerekkorából, és később is figyelemmel kísérhette fejlődését.
- Három császár udvarában is szolgáltam - bizonygatta az udvarhölgy -,
de mindezen idő alatt egyetlen lányt sem láttam, aki felvehetné a
versenyt az elhunyttal. Az özvegy császárné lánya az egyetlen kivétel.
Szépsége valóban párját ritkítja.
Így beszélt a császárhoz, az pedig csodálkozva töprengett, mennyi
lehet ebbői az igazság, de azért igen figyelmesen hallgatta az
udvarhölgyet. Ahogy ez az özvegy császárnénak fülébe jutott, igen
megrémült, hiszen jól emlékezett rá, milyen leplezetlen kegyetlenséggel
üldözte előző vetélytársát a sötét lelkű Kokiden. Aggodalmairól nem
mert nyíltan beszélni, de húzta, halogatta, hogy lányát az udvarban
bemutassák. Ám közben váratlanul meghalt az özvegy császárné.
Mikor a császár meghallotta, milyen elhagyatottságra jutott az elárvult
hercegnő, kedves szavakkal megüzente neki, hogy ettől a perctől fogva
császári hercegnőnek, saját lányának tekinti. A hercegnő szolgálói,
gyámolítói úgy vélték, de még bátyja, Hjobukjo herceg is azt gondolta,
hogy a Palota-beli élet szórakoztatni fogja a hercegnőt, s mindenképp
jobb lesz számára, mint az otthoni szomorú magány. Igy aztán elküldték
a császári udvarba. Itt a Fudzsicubo ("gliciniaváza") elnevezésű

lakosztályba került, s ezért magát a hercegnét is ezen a néven kezdték

emlegetni. A császár nem tagadhatta, hogy a hercegnő bámulatosan hasonlít
régi kedveséhez. Fudzsicubónak azonban sokkalta magasabb rangja volt, így
aztán, nagy aggodalmában, mindenki igyekezett megnyerni tetszését, és
éppen, mert minden eshetőségre felkészültek, készségesen a legnagyobb
szabadságot akarták biztosítani a hercegnőnek. Az elhunytnak pusztán
azért jelentett szenvedést a császár kegye, mert őt nem akarta
elismerni az udvar.
A császár szívében nem halványult el a régi szerelem, s bár néha
vigasztalást és szórakozást talált benne, ha gondolatai az elhunytról a
hercegnőre szálltak - hiszen annyira hasonlított rá -, de élete továbbra
is szomorú maradt.
Gendzsi, "a Minamoto-nernzetségbeli" - mert most már így hívták -,
állandóan a császár mellett tartózkodott. A kevésbé rangos
udvarhölgyek és komornák társaságában mihamar otthonosan érezte
magát, így nem viselkedett félszegen olyan hölgyekkel, akik a császár
lakosztályában naponta megfordultak. Egészen természetes, hogy ezek a
hölgyek versengtek Gendzsi kegyéért, és nem egy akadt köztük, akit
Gendzsi, ezért vagy azért, nagyon csodált is. Legtöbbjük azonban nagyon
is
felnőtt módra bánt vele. Csupán az új hercegnő volt bájos és egyúttal
egészen fiatalka, és bár igyekezett magát távol tartani Gendzsitől,
elkerülhetetlen volt, hogy sűrűn ne találkozzanak egymással. Gendzsi
nem emlékezett anyjára, ám az említett udvarhölgy elárulta neki,
hogy az ifjú hercegnő rendkívül hasonlít rá. Ez aztán roppantul
foglalkoztatta gyermeki képzeletét, szívesen lett volna vele jó
barátságban, és állandóan a közelében is tartózkodott. A császár egy
napon
így szólt Fudzsicubóhoz:
- Ne légy hozzá barátságtalan! Nagyon vonzódik hozzád, mert
hallotta, hogy nagyon hasonlítasz anyjára. Ne tartsd tolakodónak, bánj
vele
jól! Hiszen arcra, külsőre, valóban anynyira hasonlít hozzád, akár ha az
anyja volnál.
Egyszóval bármilyen ifjú volt is Gendzsi, az elröppenő szépség
megragadta képzeletét: első ízben érezte, hogy határozottan vonzódik
valakihez.
Kokiden első perctői kezdve nem szívelhette a hercegnőt, és
most Gendzsi iránt érzett régi ellenszenve is fellángolt. Gyermekeiről
azt tartották, hogy szépek, de persze nem versenghettek Gendzsivel:
ez olyan szépséges volt, hogy az emberek Hikaru Gendzsi, vagyis
Gendzsi, a Ragyogó néven emlegették, Fudzsicubo hercegnőt pedig - mert
neki is sok csodálója akadt - Napsugár hercegnőnek nevezték.
Nagy kár ilyen bájos gyermekre férfiruhát húzni, de Gendzsi ekkor mar
tizenkét évet számlált, s így elérkezett az ideje, hogy férfivá
avassák. A császár fáradhatatlan buzgalommal irányította az
előkészületeket, túl akart tenni még az előírt pompán is. Mikor egy
évvel előbb a trónörökös férfivá avatását ünnepelték a Déli
Csarnokban, egy hajszálnyival sem fordítottak nagyobb gondot az
előkészületekre. A több, különböző helyen adandó ünnepi lakoma
étrendjét, nemkülönben a kincstárnok és a császári rizstár
felügyelőjének munkáját a császár személyesen ellenőrizte, hogy
hivatalnokai esetleg valamiről meg ne feledkezzenek. Végtére minden
remekül készen állt. Az ünnepség a császár saját lakosztályának
keleti szárnyában folyt le. A trónt úgy állították fel, hogy kelet felé
nézzen, a felavatandónak és tanúj ának (a bal kéz felőli miniszternek)
székét pedig szemben helyezték el.
Gendzsi a majom óráján* érkezett meg. Nagyon bájos látvány volt
hosszú gyerekfürtjeivel, és a tanú, akire éppen az a feladat hárult, hogy
bíbor hálóval lekösse haját, elszomorodott arra a gondolatra, mekkora
változás következik el hamarosan, és az udvari pap is tétovázott, mikor
a megszentelt késsel le kellett vágnia a szépséges fürtöket. Ahogy a
császár elnézte Gendzsit, egy pillanatra eszébe jutott, milyen büszke is
lenne anyja ezen az ünnepen, de hamarosan legyűrte elérzékenyedését.
Gendzsi, fején a szertartásban előírt föveggel, visszavonult
lakosztályába,
magára öltötte a férfiruhát, majd ismét az udvarba ment, és olyan
kecsesen lejtette el a hódolati táncot, hogy mindenkinek könny
szökött a szemébe. A császárt, akinek bánata az utóbbi időben enyhült
kissé, újra megrohanták a múlt emlékei.
Altalában attól tartottak, hogy a fiú finom vonásai majd
nem érvényesülnek annyira; mihelyt gyermekruháját leveti. Am
fordítva történt: Gendzsi bájosabb volt, mint valaha.
Tanújának, a bal kéz felőli miniszternek egyetlen lánya volt, s a
trónörökös szeme már megakadt szépségén. Most azonban az apa fejébe
vette, hogy nem támogatja ezt a kapcsolatot, ellenben Gendzsinek
szánja lányát. Puhatolni kezdte hát a császár véleményét, mire
megtudta, hogy őfelsége rendkívül örülne, ha a fiú részére biztosíthatná
azokat az előnyöket, melyeket egy ilyen hatalmas családdai való kapcsolat
jelent.
Midőn az udvari urak összegyűltek, hogy igyanak a Szerelem
Serlegéből, Gendzsi a többi herceg közt foglalt helyet. A hal kéz felőli
miniszter ekkor előlépett, és fülébe súgott valamit; a fiú elpirult, de
nem tudta, mit is válaszoljon. Most megjelent az egyik kamarás, és
közölte a miniszterrel a császár azon kívánságát, hogy azonnal
jelentkezzék őfelségénél. Ahogy a trónus elé érkezett, az egyik komorna
bő fehér alsóruhát meg egy leánykaruhát nyújtott át neki.* Mindezt, a
szertartás előírásainak megfelelően neki, a herceg tanújának kellett
átvennie. Az uralkodó ekkor megkínálta a minisztert a császári
serlegből, majd elmondott egy költeményt: ima voit ez, melyben azt
kérte, bár a bíbor háló megkötése kettejük háza szövetségének jelképévé
válnék. Mire a miniszter azzal válaszolt, hogy ezt a szövetséget nem
bonthatja fel más, csak a bíbor szalag fakulása. Ezután lejött a hosszú
lépcsősoron, és lent az udvarban bemutatta a Nagy Hódolatot.*
Ekkor felvonultatták a császári istállókból származó lovakat, és a
solymászkerti madarakat is bemutatták. Ez mind Gendzsinek szánt
ajándék volt. A lépcső alján felsorakoztak a hercegek és az udvari
urak, hogy ki-ki átvegye a maga ajándékát: a császár a legkülönbözőbb
ajándékokkal halmozta el őket. Ezen a napon, a császár utasításainak
megfelelően, a jobb kéz felőli tudós titkár osztotta szét a szakajtókat
és gyümölcsös kosarakat. A sütemény-nyel teli dobozok és más ajáudékok
körös-körül halomszámra hevertek, hogy lépni sem lehetett tőlük. Ilyen
bőségnek az emberek még a trónörökös férfivá avatásán sem voltak tanúi.
Ezen az estén Gendzsi a miniszter házába ment, ahol nagy pompával
megünnepelték eljegyzését. A legtöbben úgy vélték,
hogy az ifju herceg még kissé gyerekes és fejletlen, de szépsége
mindenkit
csodálatba ejtett. Csupán nála négy évvel idősebb menyasszonya tartotta
egyszerűen gyereknek, és bizony eléggé restellte is vőlegényét.
A császár továbbra is elvárta, hogy Gendzsi ott tartózkodjék a
Palotában, így a kis herceg nem rendezett be saját háztartást. Szíve
mélyén szüntelenül úgy érezte, hogy az a másik, (Fudzsicubo), mennyivel
szebb is minden más nőnél, így egyre csak olyan nőkkel akart együtt
lenni, akik őhozzá hasonlítottak; de fájdalom, még csak nyomába sem
léphetett senki! Menyasszonyáért, Aoi hercegnőért, mindenki
lelkesedett, ő azonban semmi vonzót nem látott rajta. A palotabeli
fiatal lány teljesen betöltötte képzeletét, és ez a makacs vonzalom
szenvedést hozott rá.
Most, hogy már "férfi" lett, nem kereshette fel a női lakosztályokat,
mint
azelőtt. Néha azonban azzal vigasztalódhatott, hogy egy-egy mulatság
alkalmával hallgatta Fudzsicubo citerán és fuvolán kísért énekét.
Egyébként elviselhetetlennek érezte, hogy felnőttnek számítják. Öt-hat
napi távollét után két vagy három napot aztán ismét jegyesének
házában töltött. Apósa azzal magyarázta ezt a nemtörődömséget, hogy
még igen fiatal, és egy csöppet sem neheztelt a hercegre, sőt mindig
melegen fogadta. Valahányszor beállított, összehívták a
legszórakoztatóbb,
legkellemesebb fiatalokat, és fáradságot nem kímélve, játékokat
rendeztek szórakoztatására.
A Palotában Gendzsi hivatalos szállásául a Sigeiszát jelölték ki;
valaha anyja is lakott ott, és régi szolgáit ismét összegyűjtötték, hogy
a fiúnak
legyen kísérete. Nagyanyjának háza roskadozóban volt. A császári építési
hivatal utasítást kapott, hogy megjavíttassa. A facsoportok elrendezése
és a
környező dombok miatt mindig is szépséges volt a kert. Most
kibővítették a tó medrét, és más mindent is szépítettek, javítottak. "Ő,
bár olyasvalakivel jöhetnék ide lakni, akit szeretek!" - tűnődött
Gendzsi szomorúan.
 Vannak, akik azt állítják, hogy a Hikaru, vagyis a "Ragyogó" nevet
csodálója, a koreai jós adta a fiúnak.*
Gendzsi legkedvesebb barátja: vele meghittebben és elfogulatlanabbul
tudott beszélgetni, mint bármelyik régi játszótársával. Ez a nemes ifjú
némileg nyomasztónak érezte a házat, melyet apósa, a jobb kézfelőli
miniszter, nagy gonddal építtetett számára. Saját apjánál viszont -
akárcsak Gendzsi esetében - őt is feszélyezte a nagy pompa. így aztán
az udvarnál Gendzsi állandó kísérőjéül szegődött. Együtt tanultak,
együtt játszottak, mindenben elválhatatlan társak maradtak,
olyanynyira, hogy minden szertartásosságot mellőzve, szívük
legrejtettebb titkait is leplezetlenül feltárták egymásnak.
Egyik éjszaka szomorúan egyre csak zuhogott az eső. A Palotában
csak kevesen voltak ébren, Gendzsi lakosztályára is a szokottnál
nagyobb csendesség borult. A herceg ott ült a lámpa mellett,
könyveket, papírokat forgatott. Egyszerre csak leveleket szedett elő a
közelében álló íróasztal Fiókjából. To no Csudzsót elfogta a kíváncsiság.
- Néhányat megmutathatok - szólalt meg Gendzsi -, de van közte
olyan is, amit inkább ...
- Pedig éppen ezeket szeretném látni. A közönséges levelek mind
hasonlítanak egymásra, és alig hiszem, hogy a tieid mások lennének,
mint amiket magam is kaptam. Szenvedélyes sorokat szeretnék olvasni,
melyeket az elkeseredés pillanatában írtak, olyan leveleket, melyek
beleegyezést sejtetnek, leveleket, melyeket alkonyatkor írtak.
Olyan mohón kérlelte, hogy Gendzsi megengedte, hadd kutasson a
fiókjában. Aligha is tartott ilyen dísztelen íróasztalban különösebben
fontos vagy titkos írásokat. Az ilyesmiket valószínűleg másutt, nem ilyen
szembeötlő helyen őrizgette. így bizonyos lehetett benne, hogy a fiókban
található levelek miatt semmi különösebb baj nem támadhat. To no
Csudzso átlapozott néhányat, majd felkiáltott:
- Milyen bámulatos változatosság!
Azzal találgatni kezdte, melyiket ki írta, és egyiknél-másiknál rá is
tapintott. Legtöbbször viszont tévúton járt. Gendzsit mulattatta
tapogatózása, nemigen szólt közbe, s olyankor is legtöbbször sikerült
félrevezetnie. Végül elvette tőle a leveleket és megjegyezte:
MÁSODIK FEJEZETA rekettye
Gendzsi, a Ragyogó ... Tudta, aki ilyen nevet visel, ei nem kerülheti,
hogy szigorúbban meg ne ítéljék, féltékenyebben ne figyeljék, tudta,
hogy majd szájról szájra jár legapróbb gyarlósága is. Félt, hogy az
utókor csak holmi semmirekellő, léha embert lát majd benne, és tudta,
hogy még a legtitkosabb tettei is napvilágra kerülhetnek (a pletykás
nyelv fecsegésénél nincs nagyobb átok!). Mindez arra késztette, hogy a
legnagyobb
körültekintéssel cselekedjék, és a szigorú erkölcsösségnek legalább a
látszatát megőrizze. így viszont soha semmiféle igazán regényes élménye
nem akadt, és kalandjain Katano no Soso* csak nevetett volna.
Mindaddig, míg a testőrség kapitánya volt, és idejének legnagyobb
részét a Palotában töltötte, úgy vélték, hogy azért látogat el olyan
ritkán a Nagy Csarnokba,* mert szívében valami titkos szenvedély
lakozik. Valójában még csak nem is érdekelték társainak könnyelmű,
semmitmondó és a nagy nyilvánosság szeme láttán lezajló szerelmi
kalandjai, és megvolt benne az a különös hajlam, hogy ha egyszer erőt
vett rajta a szerelem, mindig egészen valószínűtlen és kilátástalan
helyzetekbe bonyolódott.
Megkezdődött az esős évszak. Hosszú hónapok óta egyetlen pillanatra sem
volt szép idő. Az udvar szigorú böjtöt tartott. A Nagy Csarnok lakói
már türelmetlenkedtek, merthogy Gendzsi ilyen hosszasan elmarad a
Palotában, de a nemes ifjak, akik az udvarban apródszolgálatot
teljesítettek, szívesebben szolgálták Gendzsit, mint bárki mást, és
mindig szerét ejtették, hogy ruháit és ékszereit pompásan, újszerűen
állítsák össze. Körükből To no Csudzso, a császári istállómester volt

- Biztosan neked is van szép gyűjteményed. Most te mutass néhányat,

s akkor az én íróasztalom is készségesebben nyílik meg előtted.
- Egy sincs, amit érdemes lenne. megnézned - válaszolta To no
Csudzso, majd így folytatta: - Végre sikerült megállapítanom, hogy
nincs asszony, akit tökéletesnek mondhatnánk. Nincs, aki maga volna a
tökéletesség. Sokan vannak, akik úgy-ahogy elsajátították az írás
művészetét, és ha szüksége mutatkozik, tudnak szellemesen válaszolni.
De csak kevés nő akad, aki alaposabb próbát is kiáll. A nők általában
elvakultan csodálják saját jó tulajdonságaikat, és fölöttébb rossz érzést
kelt bennem, hogy szidják minden vetélytársnőjüket. Egyik-másik lányt
a szülei majomszeretettel dédelgetnek. Pici koruk óta rácsos ablak
mögött őrzik őket, s így a külvilág mást sem tudhat meg róluk, csak
hogy kitűnnek valamilyen tudományban vagy művészetben. Ez persze
némelykor felcsigázza érdeklődésünket. A fiatal teremtés lehet csinos és
bájos, de még egyáltalán nem került kapcsolatba a világgal. Az ilyen
lányka
gyakran valóban eléri, hogy pontos utánzással vagy igen nagy szorgalom
árán elsajátítson valami könnyebb, mulandóbb természetű művészetet.
Barátai gondosan hallgatnak hibáiról, jó tulajdonságait meg eltúlozzák,
mi
pedig, bár nem feltétlenül adunk hitelt dicsérő szavuknak, arra sem
gondolhatunk, hogy ítéletük teljességgel téves. Am ha utánajársz, mi
az igazság belőle, mindig csalódsz. - Elhallgatott, mint aki restelli ezt
a cinikus hangot, majd megtoldotta:
- Tudom, nincs nagy tapasztalatom, de mind ez ideig ilyen
eredményre jutottam.
- És van olyan lány is - kérdezte Gendzsi mosolyogva -, akinek
egyetlen
jó tulajdonsága sincs?
- Bizonyára, bár az ilyen nő nemigen tud valakit is magához
édesgetni. Valószínűleg éppúgy akad olyan, aki semmit sem tud
nyújtani, mint olyan, aki csupa jó tulajdonságból áll. Én három
csoportra osztom a nőket. Vannak, akiknél annyit számít rang és
születés, a gyengéiket meg úgy rejtegetik, hogy eszményképként emlegetik
őket. Ha egy lány a középső réteghez tartozik, bárki véleményt mondhat
róla, így aztán meg kell
rostálnunk a számos, egymásnak ellentmondó véleményt. Ami az
alsóbb rétegeket illeti, azokhoz nincs semmi közünk.
Gendzsit mulattatta, hogy To no Csudzso ilyen alapossággal intézi
el a kérdést és megszólalt:
- Nem mindig könnyű megállapítani, hogy valaki a három csoportból
hová sorolandó. Magas rangú emberek némelykor igen mélyre
süllyedhetnek, mások viszont egyszerű származással magas
hivatalokba emelkednek: kifelé fontoskodó ábrázatot öltenek,
lakásukat felékesítik, és úgy érzik, semmiképp sem kevesebbek, mint
bárki más. Ezeket melyik csoportba sorolod?
Ebben a pillanatban bejött Hidari no Uma no Kami és To
Sikibu no Dzso. Közölték, hogy azért jöttek a Palotába, mert
ugyancsak böjtöt kezdenek. Mivel mindketten nagy nőhódítók voltak
és jó csevegők. To no Csudzso rájuk bízta, döntsék el a Gendzsi
által felvetett kérdést. Vita alakult ki, melynek során vajmi
kevéssé hízelgő megállapítások hangzottak el. Elsőnek Uma no
Kami szólalt meg:
- A nőt, aki nem származik jó családból, bármilyen magas rangra
emelkedjék is, egészen másképp ítéli meg a világ, mint azt, aki
főrangú családból született. Ha azonban, valami balszerencse
folytán, egy igen magasrangú nő elhagyatottságba, nyomorba
kényszerül, csakhamar megfeledkeznek nemes, kiművelt
szelleméről, és megvetés lesz osztályrésze. Mindent egybevetve azt
gondolom hát, hogy ezeket a nőket is a középső csoportba kell
sorolni. Ha pedig a távoli vidékek kormányzására kiküldött
zurjók* lányait is számításba vesszük - ezeket érheti olyan sors,
hogy hol jól, hol rosszul megy dolguk -, helyes, ha a középső
csoportba osztjuk be őket ... Vannak még harmad- és
negyedrendű hivatalnokok, akiknek nincs kormányzati tisztük.
Ezeket általában még kevesebbre becsülik, mint a szürke, kis
senki hivatalnok embereket. Pedig többségük egészen jó
családból származó ember, de kevesebb felelősség terheli őket,
mint a kormányzati tisztviselőket, így higgadtabb természetűek. Az
ilyen családból származó lányok teljességgel védve vannak
ínség és lemondás ellen, sőt, igen gyakran a legnagyobb pompa
és bőség veszi őket körül. Közülük sokan úgy nevelkednek fel,
hogy csak bolond ember vetheti meg

őket. Akadnak közöttük olyanok is, akiket nyugodtan be lehet vinni az

udvarhoz, és nemegyszer váratlan sikert is aratnak. Erre sok, igen sok
példát mondhatnék.
- Sikereiknek rendesen az az oka, hogy tömérdek pénzük van - vetette
közbe Gendzsi mosolyogva.
- Jobban ismerhetnéd a dolgot, semhogy így beszélj! - válaszolta To
no
Csudzso elutasítóan.
Aztán Uma no Kami folytatta:
- Vannak, akiknek olyan jó a származásuk és hírük, hogy kitűnő
nevelésükben senkinek sem jut eszébe kételkedni. Am ha aztán
személyesen találkozunk velük, elszörnyedésünkben majdhogy fel nem
csattanunk: "Ezek ugyan hogyan nőttek fel?!" ... De bizonyos, hogy
van a világon tökéletes nő, akiből egyetlen fontos jó tulajdonság sem
hiányzik, és cseppet sem lepődnék meg, ha rátalálnék. De valószínű,
hogy elérhetetlen lenne a magamfajta alacsony rangú ember számára,
éppen ezért az ilyen nőket egészen külön említeném, nem sorolnám
be egyik csoportba sem ... Képzeljétek csak el, hogy valahol, egy
vadszőlővel sűrűn befuttatott kapun túl, ahol az ember nem is gyanítja,
áll
egy ház, s benne soha nem álmodott szépségű teremtést őriznek. Milyen
izgalomba hozna bennünket, ha rábukkannánk! Halomra dőlne egész bölcs
elméletünk és csoportosításunk, s a váratlan meglepődés úgy hatna ránk,
mint furcsa, hirtelen varázslat. Úgy képzelem, hogy apja tagbaszakadt és
faragatlan ember, bátyja pedig mogorva, rosszképű fickó. A lány
naphosszat ott ül sivár, kongón üres hálószobájába zárva, de képzelete
csak annál jobban szárnyal: minden művészetnek, amiben más csak némi
hétköznapi ügyességre tesz szert, nála különös tartalma, mély
jelentősége van. Az is lehet, hogy a művészet valamelyik ágában
hallatlan, mesteri tudásával ejt bámulatba bennünket. Lehet, hogy ti,
akik
előkelő származásúak vagytok, az ilyen nőt méltatlannak találjátok
magatokhoz. Nekem azonban nehezemre esnék, hogy eldobjam magamtól.
Uma no Kami most Sikibu no Dzsóra pillantott, aki viszont azon
töprengett, vajon ez a leírás nem az ő húgára vonatkozik-e, de nem
szólt közbe.

"Ha már az első csoportból is ilyen nehéz a választás! ..." - gondolta

Gendzsi, s lassan elbóbiskolt.
A herceg öltözéke puha fehér selyemből készült, egyszerű köpenye
hanyagul vállára vetve, csatjai, öve nyitva. Ahogy ott ült a fényben, a
lámpának támaszkodva, olyan szép volt, hogy az ember már-már azt
kívánta, miért is nem született lánynak. Meg is fordult a fejükben,
hogy ilyen ifjúhoz, mint Gendzsi herceg, még maga az Uma no Kami
által lefestett tökéletes nő sem volna méltó, akinek pedig külön helyet
szánt.
A beszélgetés tovább folyt. Sok minden és sok mindenki szóba
került. Uma no Kami azt állította, hogy a tökéletesség más téren is
ritka dolog. Az uralkodó is nehezen talál magának minisztereket, de
neki még sincs olyan nehéz dolga, mint a házasembernek, hiszen
birodalmának ügyeit nem egyetlen emberre bízza, de nem is kettőre
vagy háromra, hanem a ranglétrán alantasokból és fölöttesekből
sorakozó tisztviselőinek egész seregére. S így folytatta fejtegetéseit:
- Ám ha egy házba úrnőt kell hozni, egyvalakit kell találni, akiben
számos jó tulajdonság testesül meg. De nem sokra megy, aki túlzott
igényeket támaszt. Elég a bizonyosság, hogy választottunkban
kétségtelenül megvannak azok a jó tulajdonságok, melyeket magunk
nagyra becsülünk, és ha más dolgokban nem is éri el
eszményképünket, legyünk türelmesek, és gondoljunk azokra az
erényeire, melyek annak idején arra késztettek bennünket, hogy
udvarolni kezdjünk neki ... Bár éppen itt kell nagyon vigyáznunk, mert
vannak, akik ifjúságuk önzésében és rátarti szépségében elszánták
magukat,
hogy márpedig rajtuk egy szeplőt sem találni. Minden levelükben a
legártatlanabb dolgokról szólnak, és értik a módját, hogy minden
ecsetvonásukkal olyan finomságot sejtessenek, ami aztán bennünket tétova
nyugtalansággal tölt el. Az ilyen nő azonban, ha végre sikerül vele
találkoznod, olyan halkan beszél, hogy alig hallod, és az a néhány
leheletszerű mondat is, amit bágyadtan elsuttog, csak még titokzatosabbá
teszi. Ekkor még kedvesen félénk, lányos szerénységnek látod, később
viszont minden bizonnyal rájössz, hogy éppen heves szenvedélye miatt
mutatkozott ilyen tartózkodónak ... Másutt pedig, ahol szem-

látomást minden rendjén van, a tökéletes élettárs egyszeribe nagyon is

kimutatja érzelmeit, és vonzalmát épp a legalkalmatlanabb percben s oly
nevetségesen teszi közszemlére, hogy már azt kívánod, bárha mielőbb
megszabadulhatnál tőle ... Vagy lássuk a szorgos háziasszonyt, aki
külsejével mit sem törődve, füle mögé fésüli haját, és teljesen
feloldódik a férje otthoni kényelmét szolgáló apró-cseprő munkákban. A
férj, midőn kint jár-kel a világban, bizony sok mindent hall, sok
mindent lát, amit idegennel nem beszélhet meg, de minderről örömest
elbeszélgetne vele érző, okosan hallgató bizalmasával, aki vele nevet,
vagy ha kell, vele sír. Az is gyakran megesik, hogy valamely politikai
esemény miatt nagy gondja van, vagy éppen
megörvendezteti ilyesmi, de csak ül magában szótlanul, és sze arra
vágyik, bárha lenne valakije, akinek elbeszélhetné.
Aztán; valami titkolt, régi emlékére gondolva hirtelen fölnevet vagy
nagyot sóhajt: Ám a felesége csak úgy félvállról kérdi: "Mi történt?",
de nyoma sincs benne az érdeklődésnek. ilyen életet nehéz elviselni ...
Uma no Kami még sok más helyzetet latolgatott, de a végső tanulságot
nem tudta levonni, majd felsóhajtva így folytatta:
- Az a leghelyesebb, ha nem nézünk születésre, szépségre ...
ahogy már ajánlottam is. Mit számít, ha akármilyen egyszerű, igénytelen
is, csak becsületes és békeszerető teremtés legyen, mert akkor
megbízhatunk benne. Ha aztán akad még más erénye is, becsüljük
meg, mint az istenek ajándékát. Ha pedig valami csekély hibát fedezünk
fel benne, ne bolygassuk. Bizonyosak lehetünk, hogy ha az asszony erős a
türelem és szeretetreméltóság erényeiben, viselkedése sosem lesz
elviselhetetlenül visszataszító ... Van olyan asszony is, aki túlzottan
béketűrő: szemet huny annak is, ha kirívó méltánytalanság esik rajta,
és szinte fitogtatja, milyen rútul fizetnek hűségéért. Ám egyszer,
váratlanul, eljön az idő, amikor türelmének vége szakad: megír egy
panaszos szavú költeményt, mert arra számít, hogy férjében ettől majd
sajgón felébred a szánom-bánom, aztán fogja magát, és elszökik valami
messzi faluba, a hegyek közé vagy a tengerpartra, és jó időre nyoma
vész ... Kisfiú koromban az udvarhölgyek efféle szomorú történeteket
mesél-

gettek nekem. Sosem kételkedtem benne, hogy valódiak a történetből

kivilágló érzelmek, így sok könnyet hullattam miattuk. Most már
gyanítom, hogy az ilyen nekiszomorodás nagyobbrészt csak
szenvelgés. Az asszony, akiről beszélgetünk, olyan férjet hagy el, aki őt
valószínűleg még akkor is szereti, egyszóval a nő önmagát is
szerencsétlenné teszi, férjének is szörnyű aggodalmat szerez vele,
hogy így eltűnik, talán mindössze azzal a nevetséges céllal, hogy
próbára tegye férje vonzalmát. Na de aztán megjelenik az asszonynál
valamelyik barátnője, és csodálattal felkiált: "Micsoda szív! Micsoda
mélységes mély érzelmek!" Az asszony erre még jobban nekikeseredik,
és kolostorba vonul. Ám ha elszánja magát erre a lépésre,
szomorúsága nem tettetés, és nincs is szándékában, hogy valaha is
visszatérjen a világba. Barátnőjének ez is fülébe jut, és felsóhajt:
"Szegény teremtés! Mennyit szenvedhetett, hogy erre adta a fejét!" És
meglátogatja cellájában. Ekkor a férj, aki azóta is szüntelen gyászolja
az
asszonyt, megtudja, mi lett feleségéből, és könnyekben, tör ki. Meglátja
ezt valamelyik szolgálója vagy az öreg dajka, és máris elrohan a
kolostorba, hogy hírül vigye a férj kétségbeesését: "Ó, drága úrnőm,
micsoda szégyen, micsoda gyalázat!" Az apáca erre azt is elfelejti, ki
ő, és hol is van, fejéhez kap, hogy haját lesimítsa, ám rádöbben, hogy
lenyírták. Kétségbeesésében, fájdalmában a földre roskad, és mert
könnyei kikivánkoznak, elsírja magát. Minden veszve már, és mivel
nem imádkozhat szüntelen, erőt kérve, fel is támad benne a bűnös
gondolat, hogy helytelenül cselekedett, midőn apáca lett, s ez annyit
zakatol benne, hogy még maga Buddha is gonoszabbnak tartja most,
mint akkor volt, hogy fogadalmát letette. Az asszony maga is jól érzi,
hogy
szörnyű gondolatai lelkét a legsötétebb pokolra juttatják. Ha azonban a
házaspár előbbi életének karmája erősen ellenszegül a válásnak, az
asszonyt megtalálja férje, és visszahozza, mielőtt még letenné végleges
fogadalmát. Ebben az esetben elviselhetetlenné válik az életük,
hacsak az asszony el nem szánja magát, hogy bármi történjék is,
szemet huny mindennek, még ha a dolgok nincsenek is ínyére ... Aztán
vannak olyan nők, akik örökösen maguk és férjük vonzalmán őrködnek. Ha
az ilyen asszony nemhogy férjének ballépését, de már a hűtlenkedésre
való leghalványabb hajlandóságát is fölfedezi, nevetséges jelenetet
rendez, és felháborodásában kijelenti, hogy többé hallani sem akar
férjéről. Pedig ha a férfi vágya tilosba téved is, a felesége iránti
szerelme erős maradhat, és végül meg is térhet a maga háza tájára. Ám
ha az asszony őrjöngései miatt kenyértörésre kerül sor, ezen segiteni már
nem lehet. Ha viszont valami jelentéktelen sérelem éri az asszonyt, és
ez,beérve a szótlan rosszallással, pusztán pillantásával jelzi, hogy tud
a dologról, vagy pedig, ha nagy méltánytalanság érné, amelyért kijárna
a szigorú felelősségre vonás, de ő él nélkül teszi szóvá a dolgot, az
ilyen asszonyt a történtek után még jobban szereti majd a férje, mert az
ember gyakran a maga türelmével mutathat példát a másiknak, hogyan
uralkodjék zabolátlan indulatain ... Ha egy asszonyban határtalan
béketűrés és megbocsátás lakozik - még ha ez a vonás lelkének
szépségéből és szeretetreméltóságából fakad is -, ebből az világlik
ki, hogy érzelmei tulajdonképpen sekélyesek. "A le nem horgonyzott
csónak sodródik az árral." Vagy más volna a véleményetek?
De To no Csudzso bólintott:
- Akadtak már, akik azt hitték, hogy a megfakult érzelmet újra
felszíthatják szerelmesük szívében, ha teljesen alaptalan gyanakvást
ébresztenek benne. Az ilyen kísérlet azonban rendkívül veszélyes.
Akik ezt ajánlják, abban bizakodnak, hogy az ilyen oktalan neheztelést
elegendő szótlanul tűrni, és nemsokára úgyis jóra fordul minden.
Megfigyelésem szerint azonban ez egyáltalán nem így történik ... Amit
mondtunk, megmondtuk, ám azért a nő legnagyobb erénye mégis az, hogy
szelíden, megbocsátón visel el minden igaztalanságot, ami
érheti.
Ezt mondta To no Csudzso, és közben saját húgára, Aoi
hercegnőre gondolt, de csalódottan és dühösen látta, hogy Gendzsi,
akinek véleményét pedig hallani kívánta, mélyen alszik már.
Uma no Kami igen jártas volt az ilyen eszmecserékben, és most is
rátartin, páváskodva állt ott. To no Csudzsónak kedve
támadt, hogy hallja, mi mondanivalója van még, így beszédre nógatta, és
igyekezett felhangolni. Uma no Kami folytatta is:
- Az asszonyokkal úgy áll a dolog, mint a kézművesek
munkájával. A faszobrász megfaragja, amit akar. De amit csinál,
rövidke életű játékszer csupán, pillanatnyi gyönyörűségnek készült,
nem szabályok vagy törvények szerint alakult. S ahogy az idők
változnak, a szobrász is változtat munkáján, újszerű csecsebecséket
készít, hogy így szolgálja a múló nap szeszélyes hangulatait. Van azonban
másfajta művész, aki komolyabban lát művéhez, és arra törekszik, hogy
igaz szépséggel ruházza fel az emberek használatára szánt dolgokat, és
olyan formákat teremtsen, amelyek tiszteletben tartják a
hagyományokat. Ő az igazi alkotások mestere, s egy pillanatra sem
szabad őt összetéveszteni a semmitmondó játékszerek farigcsálójával ...
A Festők Műhelyében is sok kitűnő művész akad, aki kiváló tusrajzokat
készít. Valóban annyira ügyesek, hogy nagyon nehéz őket rangsorba
állítani. Viszont mindnyájan olyan alkotásokon dolgoznak, melyeknek az a
rendeltetése, hogy váratlan tetszést, meglepetést keltsenek. Egyikük a
Horai hegyet festi, a másik holmi dühöngő tengeri szörnyeteget, amint
meglovagolja a viharzó tengert, a harmadik a tengeren túli földről
való vadállatokat fest vagy képzelet szülte démonok vad ábrázatát.
Egyikük sem tartja pórázon képzeletét, ügyet sem vetnek a szépségre,
egyetlen gondjuk, hogyan ejtsék ámulatba a nézőt. Képeiken semmi
sem valódi ugyan, de minden valószínű. Am lefesteni egyszerűen
valamely hegyet vagy folyót a maga valóságában, vagy házakat,
amilyenek ezerszámra láthatók, de úgy, hogy meglássék igazi szépségük,
a látványban rejlő összhang, nyugodt ecsetvonásokkal ilyen tájat
megfesteni vagy ábrázolni, vagy megmutatni, mi rejlik egy meghitt
sövény mögött, mely kirekeszti a környező világot, vagy valami igénytelen
dombon álló, vastag törzsű fákat festeni, illő gondot fordítva a
szerkesztésre és arányokra: az ilyen művek alkotása a legnagyobb
mester legkiválóbb képességeit is próbára teszi, míg a közönséges
mesterembert ezer kelepcébe csalja. Ugyanígy az írás művészete terén is
szép számmal akadnak, akik a dőlt ecsetvonásokat önkényesen erre is, arra

is meghosszabbítják, abban a reményben, hogy különcködésüket majd lángész

jelének tartják. Az igazi írásművész azonban minden írásjegynél ügyel a
helyes arányokra és alakra, és még ha némelyik írásjegyről első látásra
úgy tetszik is, hogy csupán hevenyészve vázolták fel, amennyiben
összevetjük a mintakönyvekkel, rájövünk, hogy minden a helyén van
bennük ... Ez hát a helyzet ilyen jelentéktelen dolgokkal. Mennyivel
fontosabb akkor, hogy az emberi szív megítélésénél bizalmatlanok
legyünk minden divatos mesterkéltséggel és cifrasággal szemben, ne
higgyünk semmiféle csalafintaságnak és álnok viselkedésnek, mert az
ember csak azért fordul mindehhez, hogy holmi felületes szemlélő
tetszését elnyerje. Nem is olyan rég történt, hogy mindez első ízben
világossá vált számomra, s ha győzitek türelemmel, el is mesélem, hogy
történt.
Ezekkel a szavakkal odalépett hozzájuk, leült, mire Gendzsi felébredt.
To no Csudzso, állát tenyerébe támasztva, feszülten figyelt. Valóban,
ezen az éjszakán Uma no Kami egész beszéde olyan volt, mintha egy pap
prédikált volna a világ dolgairól, és eléggé képtelenül hangzott. Ilyen
alkalmakkor viszont bárki könnyen hajlik rá, hogy minden tartózkodás
nélkül beszéljen a maga gondolatairól, legsajátabb titkairól.
- Akkoriban történt, amikor még ifjú voltam, és a mostaninál is
szerényebb állást töltöttem be - kezdte el újra Uma no Kami. -
Szerelmes voltam egy lányba, aki (mint türelmesen küszködő,
hűséges nő, amilyenről az imént beszéltem) egyáltalán nem volt
különös szépség. Magam, ifjonti hiúságomban úgy gondoltam, hogy
pillanatnyilag ő is igazán megfelel nekem, ám feleségnek semmiképp
sem lesz jó olyan szép fiú számára, mint jómagam. Páratlan, hű
társamnak is bizonyult azokban az időkben, amikor nehéz és
bizonytalan volt a sorsom. Viszont olyan határtalan féltékenység
lakozott benne, hogy magam bizony szívesebben beértem volna
kevesebb rajongással, csak ne lett volna olyan bolondul szerelmes, és
ne akart volna kisajátítani ... Gyakran megfordult ez a fejemben,
hisz bosszantott a szüntelen gyanúsítgatás. Ugyanakkor az is eszembe
jutott, íme, milyen odaadással viseltetik olyasvalaki iránt, aki
alapjában véve igazán jelentéktelen ember, és sűrű
lelkiismeret-furdalás közepette bizonygattam magamnak, hogy ha csak
egy kicsit is türelmes leszek vele, egyszer majd csak megtanulja, hogyan
mérsékelje féltékenységét ... Szokása volt, hogy a legkisebb
kívánságomat is teljesítette, még mielőtt az bennem tudatossá vált
volna. Ha pedig úgy érezte, hogy jómaga híjával van valaminek,
iparkodott elsajátítani, és ha rájött, hogy egyik-másik szellemi
tulajdonsága nem üti meg az általam óhajtott mértéket, azon
fáradozott, ne mutatkozzék meg gyarlósága olyan módon, hogy engem
felbosszantson. Egyszóval szüntelenül és minden úton-módon arra
törekedett, hogy az én javamat keresse, és remélte is, hogy ha
mindenben hajszálnyira kívánságaim szerint jár el, ezt majd én -
ahogy mondják - javára írom, és kárpótol engem szépséghibáiért,
melyek (mert szíve mélyén ezt gondolta) biztosan bántanak, hiába
viselkedik még olyan alázatosan és szolgálatkészen. Ebben az időben
még idegenek elől is elrejtőzött, nehogy a külsejével kapcsolatos
lekicsinylő véleményük lehangolhasson
Ezenközben meg is szoktam egyszerű külsejét, és természetét is
kedveltem, kivéve azt az egy vonását, a féltékenységet, mert ebben
bizony semmiféle javulás nem mutatkozott. Latolgatni kezdtem a
helyzetet: "Minthogy ennyire fontos neki, hogy tetszésemet megnyerje,
biztosan van valami módja, hogy alaposan ráijeszthessek, és úgy
megleckéztessem, hogy legalább egy kis időre megszabaduljunk ettől
az átkos nyavalyától." Tudtam ugyan, hogy súlyos következménnyel
járhat, mégis elhatároztam, úgy teszek, mintha többé hallani sem
akarnék róla. Mivelhogy szeret, ez lesz a legalkalmasabb módja, hogy
megleckéztessem. Így hát roppant hűvösen viselkedtem vele szemben,
mire kitört rajta a szokásos féltékenységi roham, és olyan tébolyultan
viselkedett, hogy végül is kikívánkozott belőlem: "Ha örökre meg
akarsz szabadulni tőlem, aki szívből szeretlek, ezzel a véget nem érő,
alaptalan vádaskodással épp a legjobb úton jársz. De ha továbbra is
velem akarsz élni, hagyd ezt az értelmetlen gyanúsítgatást, valahányszor
fejedbe veszed, hogy barátságtalanul bánok veled. Ha megszívleled, amit
mondok, biztos lehetsz benne, hogy továbbra is igazán szeretni
foglak. Könnyen meglehet, hogy idők múltán én is többre vi-
szem a világban, akkor pedig ..." Úgy hittem, hogy igen bölcsen
eszeltem ki a dolgot, ámbár lehet, hogy a pillanat hevében kissé nyersen
beszéltem. Szótlanul elmosolyodott, majd azt felelte, hogy amennyiben
pusztán arról van szó, hogy egy ideig neki is meg kell alkudnia az én
balsikereimmel és csalódásaimmal, ez őt nem bántja, és szívesen vár,
míg csak jelentékeny ember nem lesz belőlem. "Az azonban igen
keserves feladat - folytatta -, hogy még hosszú-hosszú éveken át
elviseljem
ridegségedet, várva, hogy egyszer majd csak megtanulsz illendőképpen
viselkedni velem szemben. így hát egyetértek veled: itt az ideje, hogy
inkább menjen mindegyikünk a maga útjára." Aztán vad és esztelen
féltékenységi rohamában újra keserű szemrehányásokat zúdított rám,
és az asszonyokra jellemző vadsággal hirtelen elkapta a kisujjamat, és
jól
beleharapott. Nehéz volt elviselni a váratlan fájdalmat, de
megembereltem magam, és komoran megszólaltam: "Most aztán úgy
megbélyegeztél, hogy előkelő társaságban még az eddiginél is
nehezebben érvényesülhetek. Ha előléptetésről lesz szó, majd az lesz a
véleményük, hogy a legszerényebb közhivatal viselésére sem vagyok
alkalmas, és képtelen vagyok bármilyen állást is méltósággal betölteni, s
majd rákényszerülök, hogy teljesen visszavonuljak a világtól. Te meg
én azonban többé soha, semmiképp nem találkozunk." Sérült ujjamat
begörbítve tartottam, s ahogy menni készültem, ezt a költeményt mondtam
el: "Ha begörbített ujjaimon számlálom, hányszor is csaptunk össze,
nem pusztán egy ujjam tanúskodik kínomról." Ő pedig abban a
pillanatban könnyekre fakadva így válaszolt: "Ha még most is csak
azért keresgélsz szívedben, hogy fájdalmaidat összeszámold, jobb is,
ha kezünket pusztán arra használjuk, hogy búcsúra nyújtsuk." Még
váltottunk néhány szót, aztán elhagytam, de egy pillanatra sem fordult
meg fejemben, hogy ezzel mindennek vége ... Teltek-múltak a napok,
de hírt nem kaptam. Egy éjszaka, mikor a Palotában jártam az ünnepi
zene próbáján, havas eső esett. Ugyanott álltam, ahol a Palotából
kijövet elváltunk egymástól. Sehogy sem tudtam eldönteni, merre is
vegyem az utamat, hiszen sehol sem várt rám igazi otthon. Persze
kaphattam volna lakást valahol a Palota terü-
letén, de borzadtam a gondolatára, hogy ilyen rideg pompa vegyen körül.
Azon kezdtem tűnődni, mire is gondolhat most a lány, és hogymint
érezheti magát. Lesöpörtem magamról a havat, és elindultam a háza
felé. Bevallom, kissé aggódtam, de arra gondoltam, hogy ennyi idő
múltán már biztosan lecsillapodott a haragja. Szobájában sápadtan
világított a falnak fordított lámpa. A meleg takarókkal borított heverőre
néhány fehérnemű volt kikészítve. A fekhely körül levő függönyt
felhúzták, s ebből megbizonyosodtam, hogy a lány, ki tudja miért,
de vár rám. Büszkeség fogott el, mert íme, jobbkor már nem is
jöhettem. Ám váratlanul ezt hallom: "Nincs itthon!" A szolgálótól,
akit vallatóra fogtam, megtudtam, hogy úrnője éppen aznap este
elköltözött szülei házába, és éppen csak valamennyi cselédséget hagyott
itt. Az, hogy mindeddig nem küldött sem egy költeményt, sem valami
békítő üzenetet, megmutatta, hogy szíve megkeményedett, ez
egyébként már korábban is nyugtalanított. Most viszont már-már attól
tartottam, hogy átkozott gyanakvásával és féltékenykedésével pusztán
félre akart vezetni, így akarta elérni, hogy számomra elviselhetetlenné
váljon, s bár ezt a feltevést semmiféle további érvvel nem tudtam
alátámasztani, teljesen kétségbeestem. Értésére akartam adni, hogy
még most is gondolok rá, ha nem is látjuk egymást, sőt, terveimben őrá
is gondolok: vásároltam neki ruhának valót. Gyönyörű, szokatlan
színárnyalat volt, olyan anyag, melyről rég tudtam, hogy ez a szíve
vágya. Mert végül is, gondoltam, csak nem lehet a szándéka, hogy
végképp száműzzön gondolataiból. Mikor értesítettem, mit vásároltam
számára, nem utasított el, meg sem kísérelte, hogy elrejtőzzék előlem,
hanem minden kérdésemre fölényes nyugalommal válaszolt, s egy
parányit sem restelkedett. Végül azt mondta, ha ott kívánnám
folytatni, ahol abbahagytam, többé soha meg nem bocsát; ha ellenben
megígérem, hogy lehiggadtabb életet élek, visszafogad. Mikor láttam,
hogy még most is vágyódik utánam, elhatároztam, hogy majd még
nevelgetem egy kicsit. Azt feleltem hát, hogy feltételeket nem
fogadok el, szabad akarok maradni, mert úgy élek, ahogy kedvem
tartja. Egy ideig még tartott a huzavona. Kiviláglott, hogy a dolog
sokkal
jobban bántja., semmint sejtettem: egy kis idő múltán ugyanis sorvadozni
is
kezdett és meghalt. Itthagyott engem, aki könynyelmű játékom
következményeitől elszörnyedtem. Ekkor már éreztem, hogy bármilyen
hibái voltak is, pusztán odaadása miatt már jó feleségem lehetett
volna. Eszembe jutott, hogy akár hétköznapi dolgokról beszélgettünk,
akár fontos dolgok kerültek szóba, sosem jött zavarba.
Brokátfestésben pedig felvette a versenyt Takuta istennővel, aki az
őszi leveleket színezi. és a hímzésben meg más hasonló munkákban
sem bizonyult kevésbé ügyesnek, mint Tanabata, az Égi Szövőlány.
Uma no Kami szava elakadt, annyira elszomorodott, ahogy felidézte az
asszony sok kiváló tulajdonságát és erényességét.
- Az Égi Szövőlány és a Pásztorfiú olyan szerelemben élnek, mely
örökké tart - szólalt meg To no Csudzso. - Ha ebben hasonlított volna
az isteni szövőlányhoz, azt hiszem, te sem veszed zokon, ha a tűvel
kevésbé ügyesen bánik. Ugye, azért olyan üres neked a világ, mert erre
a különös, nem mindennapi teremtésre gondolsz?
- Figyeld csak tovább - válaszolta Uma no Kami. - Abban az időben
volt egy másik lány, akit több ízben felkerestem. Ez jobb családból
származott. Jártas volt a verselésben, írásban, lantpengetésben.
Kézügyessége, szellemes csevegése mind arra vallott, hogy nem
mindennapi teremtés; mindezt el is ismerték mindazok, akikkel csak
érintkezett. Ráadásul nem is volt csúnya, és néha, titokban
felkerestem, valahányszor üldözőm, a boldogtalan lány elől
menekülve, békességre vágytam. Végül rájöttem, hogy fülig
belészerettem. Kedvesem halála után mély szomorúságban éltem
ugyan, de céltalan lett volna, hogy egyre csak a múlton tépelődjem, így
gyakrabban ellátogattam új kedvesemhez. Csakhamar rádöbbentem,
menynyire léha, és kétségeim támadtak, vajon továbbra is kedvelném-
e, ha tudnék róla, mi történik távollétemben. Elég ritkán jártam el
hozzá,
de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy rajtam kívül más szeretője
is van ... Az istentelen hónapban* történt, egy csodaszép holdvilágos
éjszakán. Ahogy kiléptem a
Palotából, egy ismerős ifjú udvaroncba botlottam. Mikor közöltem
vele, hogy kikocsizom a városból, és az éjszakát a Dainagon házban
töltöm, azt válaszolta, hogy maga is arra tart, s azzal csatlakozott
hozzám. Utunk kedvesem háza előtt vitt el: jómaga itt kiszállt,
értésemre adta, hogy találkája van, és igen fájlalná, ha el kellene
szalasztania. A kerítés elég rozoga volt, így egy résen át
megpillantottam a tó árnyékos vizét. Bárkinek nehezére esett volna,
hogy továbbrohanjon, ügyet sem vetve erre a szépséges helyre, mert mintha
még a hold sugarai is megpihentek volna a kert fölött. Ahogy az
udvaronc elhagyta kocsiját, magam is kiszálltam ... Ez az ember -
most már tudom, hogy ő volt a vetélytársam, akinek létezését
sejtettem -egyenesen az oszlopcsarnokba ment, egykedvűen letelepedett a
bambusz mellvédre, és csak bámulta a holdat. A krizantém teljes
virágzásban állt, és lehullott tarka szirmai keringtek, táncoltak a
szélben. Valóban csodálatos szépségű látványon legeltethettük szemünket.
Az udvaronc hamarosan elővette ruhája redőjéből a fuvoláját és
megszólaltatta. Majd eltette hangszerét, és dúdolni kezdte az Édes az
árnyékot* meg más dalokra is sort kerített. Kisvártatva, valahol a
házban,
megszólalt egy kellemesen pengő citera, és ügyesen kísérte a férfi
önfeledt dúdolását. A hölgy az őszi hangulatnak megfelelően hangolta
fel citeráját, és oly finoman, annyi érzéssel játszott, hogy bár zárt
ablakok mögül szűrődött ki a zene, mégis egészen szokatlanul és
szenvedélyesen csengett, jól illett a szelíd szép holdvilághoz. Az
udvaroncot elbűvölte a zene, és amikor előbbre jött, hogy közvetlenül
a lány ablaka alá kerüljön, felém fordult, és öntelten megjegyezte,
hogy a lehullott lombon ő előtte senki sem hagyta még a lába nyomát.
Letépett egy szál krizantémot, s közben ezt énekelte:
Különös, hogy lantod pengésére,
virágok pompájára, s ez éjszaka minden szépségére
mást még nem hozott ide a lába, hogy ajtód előtt várakozzék.
Aztán elnézést kért a döcögő verselésért, és esedezve kérte a lányt,
játsszék még, míg csak van valaki a közelben, aki

szenvedélyesen vágyódik rá, hogy hallgassa. Még sok más bókra is

érdemesítette a lányt, majd ez, mesterkélt hangon, a következő verssel
válaszolt:
Bárcsak tudnék olyan dalt, hogy maradásra késztethetném a fuvolát,
melynek hangja
elvegyül az őszi lomb halk susogásával.
S aztán, ennyi hízelkedés után, még most is gyanútlanul, elővette
a tizenhárom húros lantot, felhangolta bandzsiki hangnemre,* és
lepengette a húrokon az egész háborgást, amit a mai divat előír.
Kétségtelenül szép teljesítmény volt, de nem mondhatnám, hogy rám valami
nagyon kellemesen hatott ... Férfiember egészen jól szórakozhat, ha
valamelyik udvari dámával néhanapján elincselkedik; valahányszor együtt
van vele, kijuthat neki annyi öröm, amennyit csak kíván, s nem kell
törnie a fejét, hogy ugyan mi is történik olyankor, amikor jómaga már
elment. Igy én is csak ritkán láttam ezt a hölgyet, de olyannak
mutatkozott a helyzet, hogy eleinte már-már azzal ámítottam magam,
én vagyok szívének egyetlen lakója. Annak az éjszakának eseményei
azonban bizalmam utolsó szikráit is kioltották, és többé nem kerestem
fel a lányt ... Kora ifjúságom ezen két élményének hatására a nőkről
táplált minden ábrándom szertefoszlott. Véleményem azóta csak még
lesújtóbb lett. Kétségtelen, hogy a ti korotokban az ember még
varázslatosaknak látja a nőket. Minden nő "fűszálon rezgő
harmatcsepp, mely lehull, ha bárki hozzáér", ő a "csillogó jéggyöngy,
mely elolvad, ha megérinted". De elmegy fölöttetek néhány év, és ti
is úgy fogtok gondolkozni, mint jómagam. Hadd adjak nektek csupán
egy tanácsot: óvakodjatok a becézgető, férfiembert édes szelídséggel
lépre csaló nőktől. Mert ha elhamarkodjátok a dolgot, és engeditek, hogy
behálózzon, csakhamar ráébredtek, hogy fölöttébb nevetségessé váltatok a
világ szemében.
To no Csudzso szokása szerint rábólintott; és Gendzsi mosolya is
mintha azt mondta volna, hogy ő is megfogadja Ur119 no Kami tanácsát:

- Mindkét történeted igazán kevéssé volt kecsegtető - vélte nevetve.

To no Csudzso is közbeszólt:
- Most én szeretném elmondani, hogy velem meg mi történt - kezdte.
- Történetem hősnőj ével a legnagyobb titokban ismerkedtem meg. Szépsége
viszont bőségesen kárpótolt fáradalmaimért. Eszem ágában sem volt,
hogy feleségül vegyem, de annyira megszerettem, hogy egy idő múltán
úgy éreztem, többé nem tudom száműzni szívemből. Ő pedig szemlátomást
tökéletes bizalommal viseltetett irányomban. Valóban olyan hallatlanul
bízott bennem, hogy ha néhanapján úgy is fordult, hogy
viselkedésemmel okot adtam méltatlankodására, azt láttam, hogy ő még
csak észre sem veszi. Akár heteken át feléje se nézhettem, mert mindig
úgy fogadott, mintha minden nap meglátogattam volna. A végén már
félelmetesnek éreztem, hogy mindig szívélyesen fogad, bármikor,
bárhogyan érkezem is hozzá, és elhatároztam, a jövőben rászolgálok
különleges bizalmára ... Szülei már nem éltek, így rajtam kívül az
égvilágon senkije sem volt, és talán éppen ez volt az oka, hogy olyan
szerelmes alázattal bánt velem, jóllehet nemegyszer rútul fizettem érte.
Be
kell vallanom, hogy jó szándékomhoz nem sokáig voltam hűséges, és
csakhamar a szokottnál is jobban elhanyagoltam. Közben az történt -
ezt csak később tudtam meg -, hogy valaki kiszimatolta barátságunkat, és
a lánynak üzeneteket küldözgetett, amitől ez szörnyen megrémült, de el
is szomorodott. Nem is sejtettem, milyen bánatban telnek napjai, mert
sokáig feléje sem néztem, nem is írtam, bár igen gyakran gondoltam rá.
Gyermeke is született, még akkor, amikor legelőször keserítettem el
viselkedésemmel. Most, nagy bánatában, küldött nekem egy szálat
abból a virágból, melyet "szívem gyermekének" neveznek.
Ezeknél a szavaknál To no Csudzso szemét elfutotta a könny.
- No és? - kérdezte Gendzsi. - Levelet is küldött a virággal?
- Csak néhány semmitmondó sort - válaszolta To no Csudzso. -
Ezt írta: "Ha szegényes is a hegyen lakók sövény-

kerítése, azért vess néha egy-egy barátságos pillantást az embervirágra,

mely oly kedvesen növöget árnyékában." Ez végre arra késztetett, hogy
felkeressem. Ahogy szokása volt, most sem fogadott szemrehányással,
de bánatosan nézett rám, és amikor otthonának szívszorongató
elhanyagoltságát láttam -ott is minden olyan mélabús volt, mint a fű
közt a tücsök panaszos zenéje -, a lány is olyan lett szememben, mint
a régi mesék boldogtalan hercegnője. Tudtára akartam adni, hogy az
anyához, nem pedig a gyermek kedvéért jöttem, így hát verssel
válaszoltam, melyben az embervirágot másik nevén, vagyis ágy
virágának neveztem. Ő is költeménnyel felelt. Ebben homályosan
célzott arra a szörnyű viharra, mely az ágy virágának születését
kísérte. Szelíden beszélt, nemigen látszott rajta, hogy igazából
haragudna rám. Néhány könnyet is hullatott, de kapkodva rejtegette:
látszott, jobban szomorítja az a gondolat, hogy esetleg
boldogtalannak tarthatom, semmint az, hogy valóban szívére veszi vele
szemben tanúsított magatartásomat. így aztán megkönnyebbült szívvel
távoztam, és jó időbe telt, mire ismét felkerestem. Ahogy megérkeztem,
hűlt helyét találtam. Ha még életben van, minden bizonnyal nyomorúságos,
hányatott sorsa lehet. Ha már akkoriban, amikor még szerettem,
érezteti velem neheztelését, nem kellett volna így, hontalanul,
kivetetten végeznie. Mert így sosem merészeltem volna oly hosszú
időre elhanyagolni, végtére is fejet hajtottam volna előtte, és örökre
kitartok mellette. A gyermek is aranyos volt. Sok időt áldoztam rá,
hogy felkutassam őket, de mind ez ideig semmi eredményt nem értem el
... Attól tartok, hogy történetem éppen olyan szomorú, mint Uma no
Kamié. Azt gondoltam, hogy én, a hűtlen, nem hiányzom neki. Ő meg
- pedig szerettem - nem járt jobban, mint akinek szerelmét nem
viszonozzák. Igaz, mostanában egyre kevesebbet gondolok rá, de lehet,
hogy ő viszont máig sem vetett ki szívéből, és attól félek, vannak
éjszakái, mikor olyan gondolatok kínozzák, melyektől örömest
szabadulna. Úgy sejtem, vigasztalan lehet az élete, és nincs, aki
oltalmazza.
- De hogy semmit el ne hallgassak - kezdte újra Uma no Kami
bevallok nektek még valamit. Bármennyire vágyódom

is kedvesem után, most, hogy már eltűnt az életemből, de amíg az enyém

volt, kínszenvedést jelentett. Nyilvánvaló, hogy az ilyen nő előbb-
utóbb azt a kívánságot ébreszti bennünk, hogy békés úton
megszabaduljunk tőle. A citerázó lány igen tehetséges volt, ezt javára
is írom, de túlságosan könnyelműnek bizonyult. Számomra fölöttébb
gyanús a te félénk hölgyed, To no Csudzso. Úgy látszik, a világot már
úgy rendezték be, hogy mi végül is képtelenek vagyunk ésszerű
választásra.
Hiába finnyáskodunk, válogatunk, méricskélünk, sosem sikerül
megtalálnunk az egyetlent, a minden tekintetben és minden
porcikájában imádatra méltó, makulátlan nőt.
Egyedül Kicsidzso istennőt* ajánlhatnám - vágta rá To no Csudzso -,
ám félek, hogy gyakorlatban nem valósítható meg az ilyen szent és
felséges lénnyel való bizalmas érintkezés.
Erre mindnyájan felnevettek, To no Csudzso pedig így folytatta:
- No, most Sikibun a sor! Bizonyosan valami szórakoztató történettel
szolgál nekünk. Gyere, Sikibu, téged illet a szó!
- A magamforma jelentéktelen emberrel sosem történik semmi
érdekes - szabódott Sikibu.
To no Csudzso erre a fejére olvasta, hogy csak kéreti magát. Sikibu
egy ideig tűnődött, melyik története felelne meg leginkább a
társaságnak, majd így kezdte:
- Még az egyetemre jártam, amikor ráakadtam egy lányra, aki
bámulatosan eszes volt. Az Uma no Kami által felállított követelmények
közül egynek biztosan megfelelt, mert az ember mind a közügyeket,
mind pedig a maga dolgait hasznosan megbeszélhette vele. Éles esze
folytán nemcsak hogy a kérdések minden ága-bogáról el tudott
vitatkozni, de olyan művelt is volt, hogy az egyszerű diákemberek
megszégyenülten tapasztalhatták: vele szemben nem tudják megvédeni
álláspontjukat ... Apja tudós tanár volt, nála vettem leckéket.
Hallottam, hogy több lánya is van, s egyszer, véletlenül, sor került
arra is, hogy szót váltsak az egyikkel. Kitűnt, hogy bámulatosan
eszes. De ezt már említettem is. Az apa, mikor fülébe jutott, hogy
lányát és engem együtt láttak, egyszer odalépett hozzám, és kezében
boros serleggel, a két asszonyról* szóló

költeményre tett nekem célzásokat. Sajnos, a legcsekélyebb szívbeli

vonzalmat sem éreztem tanárom lánya iránt, de igen udvarias voltam
hozzá, mire ő kezdett mélyebb érdeklődést tanúsítani irányomban, és
egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy tehetségét csillogtassa: így a
legapróbb részletekre vonatkozóan is tanácsokkal látott el, hogyan
segítsem
elő érvényesülésemet. Régies, finomkodó modorban írt, csodálatos
leveleket küldözgetett nekem, és csupa kínai írásjegyet használt. Úgy
éreztem, illő, hogy ezek után felkeressem. Mellé szegődtem tanulni, s
el is sajátítottam a kínai versírás tudományát. Persze csak amolyan
csúnyácska ákombákom tellett tőlem, de ezért is hálás vagyok neki.
Különben a lány egyáltalán nem az a fajta nő volt, akit szívesen vennék
feleségül. Igaz, nem fenékig tejfel, ha valaki holmi együgyűvel
házasodik össze, de sokkal rosszabb, ha egy kékharisnyára esik
választásunk. Gendzsi és ti mind hercegek vagytok, így még kevésbé van
rá szükségetek, hogy a nő esze és műveltsége legyen a mankótok.
Hagyjátok meg a nőt annak, ami: előbbi életünk karmája természetes
vonzódással köt bennünket a nőhöz, s mit számít, ha tudatlanságán
néhanapján el-elbúsulunk?! Nem úgy van-e, hogy gyakran férfiak is
egészen jól boldogulnak minden nagy tudomány nélkül?
Ezzel el is hallgatott, ám Gendzsi és a többiek, akik a történet végét
kívánták hallani, azt kiabálták, hogy ők bizony igen érdekesnek
tartják a lányt. Sikibu vonakodott, nem akarta folytatni a történetet, de
hosszas unszolásra, mulatságosan savanyú képpel, így beszélt tovább:
- Aztán hosszú időn át nem láttam a lányt. Egyszer valahogy
mégis elvetődtem hozzájuk, s ekkor már nem a maga közvetlen
módján fogadott, hanem bosszúságomra paraván mögül beszélgetett
velem. Bolond fejjel azt gondoltam: hát duzzog!, itt az ideje, hogy
összezördüljünk, s azzal szakítok is vele! Pedig tudhattam volna, elég
bölcselkedő természet ő ahhoz, hogysem valami semmiség miatt
nehezteljen! Rátarti is volt arra, milyen jól ismeri a világ dolgait, így
egy
cseppet sem nyugtalanította állhatatlanságom ... Azt mondta (és
hangja egy szemernyit sem reszketett), hogy néhány hete alaposan
meghűlt, és most valami erős fokhagymás gyógyszert vett be. Ettől
fölöttébb kellemetlen a lehelete, így nem is jön a közelembe. Ha
azonban valami különösen fontos dolgot óhajtanék megbeszélni vele, a maga
részéről készségesen nekem szenteli figyelmét. Mindezt rendkívül
ünnepélyes, hibátlan irodalmi nyelven közölte velem. Nekem nem
jutott eszembe a helyzethez illő válasz, és egy "Hódolatom!"
köszöntést mormolva máris sarkon fordultam. Érezte, hogy
tárgyalásunk nem járt különösebb sikerrel, mire hangosabban
hozzátette: "Kérlek, jöjj el ismét, mire leheletem megtisztul." Nem
tehettem úgy, mint aki nem hallja, de nem szándékoztam
látogatásomat tovább nyújtani, főként azért, mert már-már
kellemetlenné vált a szag. Mogorván bámultam magam elé, és elmondtam
ezt az akrosztichont: "A pók különös viselkedése jelölte meg a mai
éjszakát. Mily dőreség hát azt kívánni, hogy holnap térjek vissza."*
Mentemben még visszaszóltam: "Nincsen számodra mentség!", s azzal
kisiettem a szobából. A lány utánam szólt: "Ha éjszakáról éjszakára,
minden éjjel találkoznánk, elég bátor lennék hozzá, hogy nappal is
szemtől szembe álljak veled." Ügyesen leplezve, de ezt jelentette a
mondat vége: "Ha lett volna okom, hogy várjak rád, nem eszem
fokhagymát."
- Micsoda undorító história! - Ez volt a hercegek véleménye, majd
nevetve megjegyezték: - Biztosan egy szó sem igaz belőle! Aligha
létezik ilyen nő ... ez már valamiféle szörnyeteg lehet. Mit bosszantasz
bennünket, Sikibu!
Szemrehányóan pillantottak Sikibura:
- Szedd össze magad, és mesélj valami jobbat.
- Kötve hinném, hogy van ennél jobb történet! - csattant fel Sikibu,
s
azzal el is hagyta a szobát.
- Mind a férfiak, mind a nők hajlanak rá - jegyezte meg Uma no
Kami -, hogy ha már szert tettek valamicske tudásra, hát fitogtatják
... így akarnak tündökölni. Pedig ha valaki átrágja magát a
történelem három, és a klasszikus irodalom öt tekercshalmazán, attól még
nem válik szeretetre méltó emberré. De persze nem szabad, hogy egyetlen
nő
is tudatlan maradjon a közérdekű- és magánügyekben egyaránt.
Legjobban teszi, ha nem a rendszeres tanulást választja, hanem itt is,

ott is felcsipeget valamit, pusztán azzal, hogy szemét, fülét nyitva

tartja. Mert ha egyáltalán van esze, rájön, hogy ilyen módon
meglepően sok ismeretet halmozhat fel. Elégedjék is meg ennyivel, és
ne akarja leveleit teletűzdelni kínai írásjegyekkel, hiszen egy cseppet
sem illenek a nőies stílushoz. Láttukra a címzett kétségbeesett
kiáltásra fakad: "Ő, bár azon törné a fejét, hogyan lehetne valamivel
kevésbé férfias!" Nem egy ilyen írásj eggyel az a levélíró szándéka,
hogy társalgási hangot üssön meg, ám biztos, hogy a kínai írásjegyeket
kínaiul kell olvasni, akkor pedig az egész írás hangneme tudálékosabbá
válik, mint amilyennek eredetileg szánta. Rengeteg példa van erre
még a legjobb családból származó, nagyvilági hölgyeink körében is.
Mások viszont égnek a vágytól, hogy elsajátítsák a versfaragás
tudományát, s amikor végre sikerül vele megbirkózniuk, valósággal
rabjává válnak: bármilyen sürgős dolguk közepette, vagy mégolyan
alkalmatlan időben is kikívánkozik belőlük valami odaillő, hirtelen
felötlött költői gondolat, mire hanyatt-homlok rohannak
íróasztalukhoz, hogy verssé gyúrják. Ünnepnapokon meg végképp
terhet jelent az ilyen nő. Mondjuk Irisz ünnepének reggelén, mikor az
egész háznép nagy sürgés-forgás közepette készülődik, hogy végre
elindulhasson a templomba, mindenkit azzal zaklat, hogy a
"csodálatos hagymá"-ra* mindenféle régi, elcsépelt frázist ismételget.
Vagy a kilencedik hónap kilencedik napján, amikor mindenki nehéz
feladaton, egy előírt rímelés szerinti kínai költemény megírásán töpreng,
ő
a "harmatcsepp a krizantémon"-ra szóképeket gyárt, és ezzel eltereli
figyelmünket a bennünket foglalkoztató, sokkalta fontosabb dolgokról.
Máskor talán egészen élvezhetőnek találnánk ezeket a próbálkozásait,
de mert rosszkor jön, s így zaklat bennünket, hiszen nem tudunk illő
figyelmet szentelni a dolgaira, gyengébbnek találjuk költői
próbálkozásait,
mint amilyenek valójában. Mert számunkra mindig az a legjobb
ajánlólevél, ha olvasni tudunk az emberek arcáról, mintha csak oda
volna írva mondókájuk: "Hogyhogy?", vagy: "Csináld, ahogy akarod!",
nem pedig az, hogy rá sem hederítve se helyre, se időre, számot tartsunk
az emberek érdeklődésére, figyelmére, mikor pedig semmi kedvük hozzá.

Néha a nőnek egyenesen tettetnie kellene magát, mint aki kevesebbet

tud, mint valójában, vagy legalább pusztán egy részét közölné annak,
amit tud ...
Gendzsi egyszer-egyszer beleszólt ugyan a beszélgetésbe, de lelke mélyén
csak egyvalakivel foglalkozott, s minél többet gondolt rá, annál
kevésbé lelte benne csak nyomát is mindazon hibáknak, túlzásoknak,
melyek - barátai szerint - minden nőben megvannak. Senki sem
hasonlítható hozzá, gondolta, és csordultig teli lett a szíve.
A beszélgetés semmiféle végleges eredményre nem vezetett, de sok
érdekes történetnek és okoskodásnak lettek fültanúi. Ezzel el is telt az
éjszaka, s aztán, mintegy varázsütésre, megjavult az időjárás. Gendzsi
hosszú ideje nem mozdult ki a Palotából, tudta hát, hogy várják a
Nagy Csarnokban, így nyomban útnak is indult. Aoi hercegnő
magatartásában kimért méltóságot tapasztalt, mely szinte a merevséggel
volt
határos. Gendzsi arra gondolt, hogy valamennyi nő közül éppen ő
testesíti meg leginkább a nyíltszívű, odaadó feleség típusát, ő az, akit
(barátainak múlt éjjel elmondott véleménye szerint) egyetlen jóérzésű
férfi sem lenne képes könnyelműen megbántani. Átn úgy érezte, hogy
nyomasztja a hercegnő makulátlan szépsége, s ez csak még jobban
lehetetlenné tesz közöttük minden meghittséget.
Gendzsi most a közelében álló Csunagon, Nakacukasza meg más,
szintén kevésbé rangos komorna felé fordult, és tréfálkozni kezdett
velük. Az idő erősen felmelegedett, de a hölgyek véleménye szerint jól is
állt Gendzsi hercegnek, hogy kipirult az arca. Aoi apja megjött,
megállt a függöny mögött, és onnan igen barátságos beszélgetésbe
kezdett Gendzsivel. Gendzsinek nem volt ínyére, hogy ilyen nagy
melegben vendégeskedjék, és homlokát összeráncolta. Erre az
udvarhölgyek kuncogni kezdtek. Gendzsi ingerülten intett nekik, hogy
maradjanak csendben, és levetette magát egy heverőre. Az igazat
megvallva, nem valami illedelmesen viselkedett.
Már alkonyodott. Valaki megjegyezte, hogy a Földbolygó* állása nem
kedvező arra, hogy a herceg az éjjel visszatérjen a Palotába, mire valaki
más megtoldotta:

- Igazad van, pontosan szemben áll vele!

- Viszont a palotám is ugyanarra néz, mint jómagam! -kiáltott fel
Gendzsi. - Milyen bosszantól Most aztán hová menjek?
De nyomban elaludt. Az udvarhölgyek egyetértettek abban, hogy a
dolog rendkívül komoly, és fontolóra vették, mit tegyenek.
- Ki no Kami háza viszont arrafelé van - szólt az egyik. Ki no Kami
Gendzsi kíséretéhez tartozó nemes volt.
- A középső folyónál fekszik - folytatta. - Igazán pompásan hűs és
árnyékos helyen. Nemrég felduzzasztották a folyót, és átvezették a
kerten.
- Valóban kellemes lehet - szólalt meg Gendzsi, mert éppen
felébredt. - Egyébként olyan emberek a ház lakói, hogy nem
kifogásolják, ha az ember nyílegyenesen behajtat a főkapun ...* ha éppen
kedve tartja.
A hercegnek számos olyan barátja volt, akinek házát a csillagzat nem
fenyegette. De tartott tőle, bármelyikükhöz menne is, most, hogy oly
sokáig távol volt, Aoi mindenképp azt hinné, hogy a Földbolygó
emlegetése ürügy csupán: pusztán valami kellemesebb társaságot keres.
Szóba is hozta ezt Ki no Kaminak. Ki no Kami igazat adott a hercegnek,
ezért félre is vonta a társait, és megsúgta nekik, hogy apja, Ijo no Kami
elutazott hivatalos ügyben, őt pedig megbízta, hogy vigyázzon ifjú
feleségére.* De hozzáfűzte:
- Attól tartok, nincs elég hely a házunkban, hogy a herceget úgy
fogadhassuk, amint szeretném.
Gendzsi félfüllel hallotta, mit mond, meg is akarta nyugtatni, és így
szólt:
- Örömömre fog szolgálni, ha a hölgy közelében tartózkodhatok. Sokkal
kellemesebb úgy vendégeskedni, ha fogadásunkra ott a háziasszony.
Keress nekem egy zugot az ő hálóhelye szomszédságában ...
- Attól tartok, hogy ott nemigen akad - felelte Ki no Kami, de nem
folytatta, hanem futárért küldött haza azzal a megbízással, hogy szállást
készíttessen a hercegnek.
Gendzsi jelentéktelen eseménynek tartotta, hogy ilyen sze
rény házba készül ellátogatni: nyomban fölkelt, apósát nem is
értesítette, s mindössze néhány bizalmas emberét vitte magával. Ki no
Kami kifogásolta is, hogy így elhamarkodja a dolgot, de hasztalan.
Ijo no Kami házában a szolgák kiszellőztették és kitakarították a
középső csarnok mellett levő, keletnek néző szobát: itt készítettek
ideiglenes szállást a herceg számára. Iparkodtak szebbé tenni az
ablakából nyíló kilátást is, ezért néhány patakocska folyását is
megváltoztatták. Körbe falusias foott sövényt készítettek, s ennek
tövébe, véges-végig szépséges virágokat ültettek. A hűs esti szellőben
bogarak halk zümmögése hallott, Nagy csapatokban tengernyi
szentjánosbogár szálldosott.
Az egész társaság letelepedett a patak partján, egy híd közelében, és
borozgatni kezdett.
Ki no Kami sürgött-forgott, mondván, hogy valami harapnivalót is
szerez. Gendzsi csak csendben nézelődött, és megállapította, hogy lám, ez
éppen egy középső réteghez tartozó család, ezt dicsérgették annyira
legutóbbi éjszakai beszélgetésük során. Emlékezett, hogy sok szépet
mondtak a házbeli hölgyről, s kíváncsi lett rá. Ahogy fülelt, úgy
rémlett neki, mintha a nyugati szárnyon többen mozgolódnának. Halk
ruhasuhogás hallatszott, és egyszer-egyszer fiatal nők egyáltalán nem
kellemetlen hangja csendült. Nyilván nemigen bánták, ha suttogásuk,
kuncogásuk elhallatszik a vendégekhez, mert nemsokára egyikük az
ablakot is kinyitotta. Ám Ki no Kami oda kiáltott:
- Mi nem jut eszedbe!
Erre haragosan becsapták az ablakot. A papírablak kis repedésén át
gyertyafény szűrődött ki. Gendzsi kissé közelebb ment, remélve, hogy
a repedésen át majd lát is valamit, de rájött, hogy hiába leselkedik. Még
hallgatózott egy kicsit, és arra a következtetésre jutott, hogy a
beszélgetők bizonyára abban a nagy női lakosztályban ülnek, melyből
az elülső kis szoba nyílik. Igen halkan folyt a beszélgetés, de annyit ki
tudott hámozni, hogy róla folyik a szó.
- Micsoda gyalázat, hogy egy ilyen szép ifjú herceget már

ebben a korban örökre összeláncolnak egy olyan nővel, aki nem is az

ő választottjal
- Úgy hallom, nem is olyan nagy nyűg neki ez a házasság! - jegyezte
meg valaki.
Valószínűleg nem volt ebben semmi célzás, de Gendzsi úgy képzelte, arról
van szó, ami őt magát is annyira foglalkoztatja, és a gondolatára is
megrettent, hogy szóba kerül Fudzsicubóhoz való viszonya. Hogyan
juthatott a fülükbe? A további beszélgetésből azonban csakhamar
kiviláglott, hogy erről a dologról egy szót sem tudnak, mire Gendzsi
abbahagyta a hallgatózást. Azt azonban még hallotta, amint idézni
próbálták éppen az ő költeményét, melyet egy nyaláb hajnalka
kíséretében, Aszagao hercegnőnek,* Momozono herceg lányának
küldött. De jól összezagyválták a sorokat, mire Gendzsiben felötlött,
vajon nem az derül-e ki majd a hölgyek külsejéről, hogy épp olyan szinten
áll, mint verstan tudományuk.
Ebben a pillanatban belépett Ki no Kami: lámpát hozott, és a falra
akasztotta. Gondosan megtisztogatta a kanócot, aztán megkínálta
Gendzsit egy tál gyümölccsel. Elég unalmasan telt hát az idő, mire a
herceg egy régi népdalból vett idézettei utalt is rá, hogy Ki no Kami
többi
vendégét i$ szeretné megismerni. Az nem értette meg a célzást. Gendzsi
elbóbiskolt, kisérete pedig némán, mozdulatlanul üldögélt.
A szobában tartózkodott néhány helyes fiú, Ki no Kami fiai. Gendzsi
egyiket-másikat már ismerte, mert apródként szolgáltak az
udvarban. Ijo no Kaminak is ott volt több fia, s velük egy tizenkét-
tizenhárom éves forma fiú, akit Gendzsi különösen kedytelve
nézegetett. Kérdezgetni kezdte, melyikőjük kinek a fia, s mikor
ehhez a legénykéhez ért, Ki no Kami így válaszolt:
- A fiú a megboldogult Csunagon legkisebb fia. Apja nagyon
szerette, de meghalt, mikor a fiú még kisgyermek volt csupán. Apám
a fiú nővérét vette feleségül, ezért is lakik itt nálunk. Igen könnyen
tanul, így reméljük, hogy egy napon elküldhetjük az udvarba, ámbár
tartok tőle, hogy befolyásos pártfogók nélkül ...
- Szegény gyerek! - sajnálkozott Gendzsi. - Nénje tehát
a te mostohaanyád, ugye? Milyen különös, hogy ennyire fiatal nővel
kerültél ilyesfajta rokonságbal Most jut eszembe, egy időben többször
is szóba került, hogy mostohádat bemutatják az udvarban. Egyszer
magam is hallottam, amint a császár megkérdezte, mi van vele.
Milyen forgandó is a szerencsel -Gendzsi igyekezett úgy beszélni, mint a
felnőttek.
- Bizony, uram - felelte Ki no Kami Csunagon lányának mostani
rangja szerényebb, mint amit joggal várhatott. De ilyen egész
mulandó létünk. Úgy bizony, és mindig is ilyen volt. Hol jól, hol
rosszabbul megy sorunk ... de kiváltképp áll ez a nőkre.
- Apád azonban bizonyára nagyra tartja mostohádat?
- Hogy nagyra tartja-e?! Helyesen mondod. Házát az aszszony vezeti, s
apám, különös és túlzott dolog, úgy el van telve vele, hogy
mindannyiunknak, nekem pedig egész különösen, már rég okunk lett
volna rá, hogy figyelmeztessük, de úgysem hallgat ránk.
- Hogyan lehetséges akkor, hogy feleségét egy födél alatt hagyja egy
ilyen jóképú udvaronccal? Apád ehhez igazán okos és józan férjnek
látszik. De hadd kérdezzelek meg, hol van most mostohaanyád?
- A hölgyek utasitást kaptak, hogy vonuljanak vissza közös termükbe,
és
még nem is fejeztek be minden előkészületet.
Gendzsi kísérői jócskán ittak, így mindnyájan mély álomba merülve
feküdtek a verandán.
A herceg magára maradt szobájában, de nehezen jött álom a szemére.
Mikor végre egy pillanatra elszunnyadt, majd hirtelen fölrezzent,
észrevette, hogy valaki mocorog a hátsó fal papírablaka mögött. Biztosan
ott rejtőzködik az asszony, gondolta Gendzsi. Némi kíváncsiság fogta
el, odalopakodott, és fülelni kezdett.
- Hol vagy? Hol vagy hát? - suttogta valaki sajátságosan fátyolos
hangon. Mintha az a fiú szólt volna, aki Gendzsinek annyira feltűnt az
este.
Itt fekszem a túlsó oldalon - hangzott a felelet. - Az idegen
aludni tért? Szobája itt van a szomszédban, mégis olyan messzinek érzem!

A beszélő álmos hangja annyira hasonlított a fiúéhoz, hogy Gendzsi úgy

gondolta, ez csak a fiú nénje lehet.
- Az oldalsó szobában alszik, ma este bent voltam nála. Mind igaz,
amit felőle mondanak. Szebb már nem is lehetne - susogta a fiú.
- De jó volna, ha már itt lenne a reggel. Szeretném közvetlen
közelről látni - válaszolta a nő álmosan, és hangja mintha a takaró
alól szólt volna.
Gendzsit csalódás érte, mert az asszony nem kérdezősködött tovább.
Aztán nyomban hallatszott a fiú hangja:
- Átmegyek a sarokszobába, ott alszom. Milyen gyenge a világítás!
Most mintha a kanócot tisztogatta volna. Nénjének ágya a papírablakkal
szemközt, a sarokban állhatott.
- Hol van Csudzso? - kérdezte a nő. - Félek. Szeretném, ha lenne
valaki a közelemben.
- Asszonyom - válaszolták többen is a szolgálók szobájából -,
Csudzso az alsó házba ment fürödni. Egykettőre itt lesz.
Ahogy minden elcsendesült, Gendzsi félrehúzta a reteszt, és megpróbálta
kinyitni az ajtót. Nem zárták be a túlsó oldalon. A szoba előterébe
került: szemközt, a szoba mélye paravánnal volt elválasztva. Mögötte
világosság derengett. A félhomályban annyit látott még, hogy
szerteszéjjel mindenféle ruhanemű, ládák meg táskák hevernek. Gendzsi
csendben, tapogatózva ellépkedett a holmik közt, és belépett a válaszfal
mögé, ahonnan az imént kihallatszott a beszélgetés. Az ágyban
parányi teremtés feküdt, aki azt hivén, hogy a szolgálólány jön, akit az
imént szólított, a léptek neszére visszahajtotta a takarójául szolgáló
köpenyt. Gendzsi kissé zavarba jött.
- Úrnőm, mivel hallottam, hogy a csudzsót* hívod, azt gondoltam,
szolgálatodra lehetek én, aki már rég hódolód vagyok.
A hölgy semmit sem értett az egészből, és a rémülettől szinte eszét
vesztve már-már felsikoltott, de torkán nem jött ki hang, mire fejét a
takaróba fúrta.
- Hallgass meg, kérlek - folytatta Gendzsi. - Valóban ar-
cátlanságnak látszik, hogy így betörtem hozzád. Te nem tudod, de évek
óta lesem az alkalmat, hogy megmondjam neked, mennyire szeretlek
és csodállak. Ma éjszaka nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy
titkon meg ne látogassalak, de kérlek, tekintsd úgy, hogy szokatlan
viselkedésem türelmetlenségem bizonyítéka, hisz rég be kellett volna
mutatnom hódo.latomat.
Oly udvariasan és szelíden beszélt, es annyira barátságos volt a
tekintete, hogy megjelenése még az ördögöt sem boszszanthatta volna fel.
Ám az asszony érezte, hogy a körülmények egyáltalán nem illenek egy
férjem nőhöz, ezért - bár nem nagy meggyőződéssel - így szólt:
- Azt hiszem, összetévesztesz valakivel.
Igen halkan beszélt. Riadtsága csak még vonzóbbá tette, Gendzsi
pedig elbűvölten, sietve így válaszolt:
- Nem, nem tévedek. Pedig más vezetőm sem volt, mint irántad táplált
csodálatom és tiszteletem, ezek segítettek, hogy biztosan megleljem a
hozzád vezető utat. De látom, hogy váratlan látogatásom
bizalmatlanná tesz céljaimmal szemben. Hadd mondjam meg tehát,
hogy nem vezet rossz szándék, csupán keresek valakit, aki egy kis
ideig eibeszélgetne velem olyan dolgokról, melyek nyugtalanítanak.
Igy szólt, s azzal felnyalábolta a nőt (hiszen parányi volt csak), s
már az előtérben járt vele, mikor hirtelen belépett Csudzso, a szolgáló,
akit az asszony nemrég szólított. Gendzsi meglepődésében felkiáltott,
mire a szolgáló elcsodálkozott, hogy ugyan ki jár az előtérben, és
tapogatózva, lassan utánuk indult. Ahogy közelükbe ért, ruhájának erős
illatáról felismerte a herceget, tudta, nem lehet más, mint Gendzsi. Bár
nagyon zavarba jött a gondolatra, mi, is fog most történni, egy árva
szót sem mert szólni. Valami közrendű embert egykettőre fülön csípett
volna. "Nem, nem - gondolta -, még ha nem is a herceg, jobb teszem, ha
nem ártom bele magam, hiszen minél nagyobb a feltűnés, annál többen
köszörülik majd rajta a nyelvüket. Ezzel az előkelő úrral meg könnyen
galibát csinálhatok ..." És azon kapta magát, hogy nagy szívszorongva, de
engedelmesen követi Gendzsit, egészen a szobájáig. Itt a her-
ceg nyugodtan magukra zárta az ajtót, a szolgálónak meg kiszólt:
- Reggel majd eljössz, és hazakíséred úrnődet.
Ucuszemit nagyon bosszantotta, hogy bárki is így rendelkezzék
fölötte, méghozzá komornájának jelenlétében, aki a látottakból igazán
csak egyféle következtetést vonhatott Ie. De Gendzsi értette a módját,
hogy csaknem minden kérdésre meggyőző választ rögtönözzön, és az
asszony minden szorongó ellenkezésére, tiltakozására olyan túláradó,
ártatlan és gondoskodó gyengédséggel válaszolt, hogy a hölgy egy időre
megnyugodott.
Kisvártatva azonban ismét nyugtalanság fogta el.
- Alom lehet csupán, hogy te, az előkelő herceg, leereszkedsz ilyen
jelentéktelen teremtéshez! Nagy jóságod egészen megzavar. Azt hiszem
azonban, hogy elfeledkezel róla, ki vagyok. Csupán egy egyszerű zurjo
felesége. Ez már így van. Te pedig ...
Gendzsi kezdett rájönni, milyen nyugtalanná és szomorúvá tette az
asszonyt zabolátlanságával, és nagy szégyenkezve így válaszolt:
- Attól félek, csak nagyon keveset tudok olyan kérdésekről, mint
rangok és előjogok. Mindez túlságosan bonyolult ahhoz, semhogy a
fejemben tartsam. Bármit hallottál is felőlem, megmondhatom, hogy
bármi volt is az oka, mindmáig nem törődtem szerelmi kalandokkal,
nem is bocsátkoztam ilyesmibe, és nálam jobban magad sem lehetsz
meglepődve attól, amit most tettem.
Igy beszélt, és még egyre csűrte-csavarta mondókáját, csak hogy
Ucuszemi bizalmát megnyerje. Az asszony viszont tudta, hogy
amennyiben beszédük csak egy árnyalatnyit is veszít szertartásosságából,
nehéz lesz ellenállnia a herceg bámulatos varázsának. E veszély tudatában
elhatározta, hogy inkább lássék merevnek és félszegnek, de meggyőzi
Gendzsit, hogy hiába fecsérli idejét, hiába is akarja eloszlatni
tartózkodását. Ennek az lett az eredménye, hogy fölöttébb sután
viselkedett. Természettői fogva ritka szelíd és odaadó teremtés volt,
így nehezére esett, hogy érzéseit meghazudtolva megkeményítse szí-

vét, s mindvégig olyan maradjon, akár a bambuszcsemete, mely üde zöld és

zsenge, de eltörhetetlen. Amikor úgy érezte, hogy fogytán minden érve,
mellyel a herceg közeledését elháríthatja, sírva fakadt.
Gendzsi szívből megsajnálta Ucuszemit, ám azért óhatatlanul eszébe
jutott, hogy nem szívesen szalasztotta volna el ezt a látványt. Azért
mégis vigasztalni akarta az asszonyt, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá.
Végre megszólalt:
- Miért bánsz velem ilyen barátságtalanul? Igaz, hogy találkozásunk
szokatlan módon történt, de azt hiszem, a sors akarta, hogy
összekerüljünk. Kegyetlenség, hogy így visszahúzódsz tőlem, mintha
bizony nem volnának tapasztalataid az életről.
Igy korholta az asszonyt, mire az ezt felelte:
- Ha ez akkor történik, régen, mielőtt még életem nehézre fordult, s
aztán a sorsom is eldőlt, talán örömmel tölt el jóságod, míg csak reám
sugárzik, jóllehet akkor is tudtam volna, hogy egy idő múltán találsz
majd jobbat is, mint hogy ilyen furcsán leereszkedj hozzám. De most,
hogy meg van szabva életem útja, mi mást hozhatna nekem az ilyen
találkozás, mint szenvedést és megbánást? Ne mondd el senkinek, hogy
láttad otthonomat* - fejezte be, egy régi dalt idézve.
Igazán nem csoda, gondolta Gendzsi, hogy ilyen bánatos. De azért
módját lelte, hogy gyengéden vigasztalja. Most azonban megszólalt a
kakas. Kint, az udvaron, Gendzsi emberei feltápászkodtak, egyikük pedig
álmos hangon elkiáltotta magát:
- De szívesen aludnék még egyet!
Mire egy másik:
- Siessetek, húzzátok ki őfensége kocsiját!
Ki no Kami megjelent az udvaron:
- Miért ez a nagy sietség? Még ha nők volnának a társaságban,
megérteném, hogy férfiember menekül búvóhelyéről, ahová a
Földbolygó vezérelte. Miért akar őfensége éjnek idején útnak indulni?
Gendzsi azt kérdezte magában, vajon kínálkozik-e számára még egy
ilyen alkalom. Hogyan tud majd csak ievelet is kül-

deni az asszonynak? S a rá váró nehézségekre gondolva igen levert lett.

Csudzso eljött, hogy visszakísérje úrnőjét. Gendzsi még jó ideig nem
eresztette el, s mikor már rábízta a komornára, ismét magához vonta az
asszonyt, és ezt kérdezte:
- Hogyan küldhetek neked üzenetet? Mert úgy igaz, úrnőm -
folytatta hangosabban, hogy Csudzso komorna is hallja -, olyan
szerelmet, mint az enyém, s olyan hajthatatlan szívtelenséget, mint a
tiéd,
még sosem látott a világ.
A madarak már teli torokkal énekeltek. Ucuszemi képtelen volt
feledni, hogy jómaga szürke senki, Gendzsi ellenben herceg. Es még
most is, hogy gyengéden, könyörögve szólt hozzá, akaratlanul felmerült
benne férjének, Ijo no Szukénak képe, akire általában nemigen, vagy
csak megvetéssel gondolt. Most eszébe jutott, mi lenne, ha férje,
mégha pusztán álmában is, de ellátna ide, s erre rettegés fogta el.
Pirkadt. Gendzsi és Ucuszemi már az ajtóban állt. Bent a házban, de
kint is, sietős léptek zaja hallatszott. Ahogy bezárta az ajtót az
asszony
mögött, valósággal úgy érezte, hogy áttörhetetlen válaszfal az ajtó,
mely kizárja őt minden boldogságból. Felöltözött és kiment a teraszra.
A nyugati szárnyon, az egyik ablakon, nagy sietve felhúzták a
függönyt. Akik ott laktak, nyilván látni akarták Gendzsit. De csak
homályosan láthatták a terasz oldalsó fala fölött. Talán akadt is valaki
a kíváncsiak között, akinek szíve közben hevesen dobogott
A hold nem nyugodott le, és ha sápadtabban is, de világosan és
élesen fénylett a hajnali égen. Csodálatosan szép volt a pirkadat. De az
égbolt egykedvű arcáról minden ember csupán a maga elégedettségét
vagy kétségbeesését olvashatta le. Gendzsi is, amikor vissza-
visszanézve útnak indult, nemigen törődött a hajnal szépségével.
Üzenetet küldjön majd? Nem, ez is teljesen lehetetlen! Igy aztán igen
boldogtalanul tért viszsza felesége házába.
Olyan szívesen aludt volna egy kicsit, de szüntelenül azon törte a
fejét,
hogyan láthatná viszont Ucuszemit; ha meg ezt kilátástalannak érezte,
azon
töprengett, mi játszódhat most le az asszony lelkében. Az asszony nem
különös szépség, elmél-

kedett, de azt sem állíthatja senki, hogy csúnya volna. Igen, minden
tekintetben ahhoz a középső csoporthoz tartozik, amelyről Uma no
Kami oly kimerítő előadást tartott nekik.
 Egy ideig ott maradt a Nagy Csarnokban, és amikor rájött, hogy
bármennyire igyekszik is, nem képes kiverni fejéből Ucuszemit, egyre csak
utána vágyódik, kétségbeesésében végül elküldött Ki no Kamiért.
Igy szólt hozzá:
- Miért nem engeded, hogy szolgálatomba fogadjam a fiút, Csunagon
fiát, akit házadban láttam? Igen megnyerő külsejű, s igazán szívesen
megtenném belső inasomnak, vagy beajánlhatnám a császárnál.
- Hálás vagyok jóságodért - válaszolta Ki no Kami. - Üzenetedet
közlöm
majd a fiú nénjével.
A válasz bosszantotta Gendzsit, de így folytatta:
- Mondd, uram, a hölgy megajándékozott téged mostohatestvérekkel is?
- Hercegem, két éve, hogy férjhez ment, de nincs gyermeke. Úgy
látszik,
házasságával megmásította apja végakaratát, ezért nem bír összemelegedni
férjével.
- Ez valóban szomorú dolog. Pedig hallom, hogy nem is csúnya az
asszony. Igaz ez?
- Azt hiszem, általában csinosnak tartják. Nekem azonban igen kevés
dolgom akad vele. Közmondásos, hogy mostohagyerek és
mostohaszülő között bizony nehezen alakul ki bizalmas kapcsolat.
Öt vagy hat nap múltán Ki no Kami elhozta a fiút. Nem volt éppen
szép, de igen bájos és - Gendzsi megítélése szerint - volt benne
valami előkelőség. Barátságosan elbeszélgetett vele, és hamarosan
teijesen megnyerte a fiú szívét. A fiú legjobb tudása szerint válaszolt a
nénjével kapcsolatos számtalan kérdésre, és valahányszor zavarba jött
vagy el-elakadt a szava, Gendzsinek kerülő úton mégis sikerült
kikérdeznie mindarról, amit tudni kívánt, és csakhamar eloszlatta a
fiú minden elfogódottságát is. Az nemigen értette, mire akar
kilyukadni kérdéseivel, és elég különösnek érezte az egész beszélgetést,
de
fiatal volt még, így meg sem kísérelte, hogy meg-

értse. Gendzsi levelét is minden további nélkül elvitte nénjéhez.

Amikor az asszony megpillantotta a levelet, olyan izgatottság fogta
el, hogy könnyekben tört ki, s hogy öccse meg ne lássa, úgy fogott az
olvasáshoz, hogy a levéllel eltakarta arcát. Hosszú, hosszú levél volt.
Többek
közt egy vers is volt benne: "Bárcsak még egyszer álmodhatnám azt az
álmot! Ó, mióta először ébredt fel bennem a vágy, szememet egyszer
le nem hunytam."
Az asszony még sosem látott ilyen szép írást, és mialatt olvasta,
szeme elfátyolosodott. Milyen vak végzet alázta meg, mikor egy zurjo
felesége lett, lám, most egyetlen pillanat alatt így felemeli! Töprengve
vonult el szobájába.
Másnap Gendzsi hívatta a fiút. Az nénjéhez futott és sürgette:
- Megyek Gendzsi herceghez! Hol a válaszod?
- Mondd meg neki - felelte az asszony -, hogy itt nincs, aki
elolvasson ilyen leveleket.
A fiú felnevetett:
- Te ostoba! Hogyan mondhatnék neki ilyet? Ó bízott meg, hogy
feltétlenül hozzak választ.
Az asszonyt felbőszitette a gondolat, hogy Gendzsi enynyire
bizalmába fogadta a fiút, és haragosan válaszolta:
- Nincs joga hozzá, hogy a te korodbeli gyerekkel ilyen dolgokról
beszéljen. Ha ilyen beszélgetéseket folytattok, jobb, ha vissza sem mégy
hozzá!
- De hiszen értem küldött! - vágta rá a fiú, és máris útnak indult.
- Tegnap egész áldott nap vártalak - fogadta Gendzsi, mikor a fiú
beállított. - Elfelejtettél választ hozni? Megfeledkeztél róla, hogy
visszajöjj?
A fiú elpirult, és nem válaszolt.
- Nos, mit mondasz?
- Azt üzeni, hogy nálunk otthon senki sincs, aki ilyen leveleket
olvasna.
- Milyen ostoba! Mi célja lehet vele, hogy ilyesmit üzen nekem?!
Azzal írt egy másik levelet, s ezekkel a szavakkal adta át a fiúnak:
- Azt hiszem, nem tudsz róla, hogy nénéddel én még lány-korában
többször találkoztam. Megvetően bánik velem, mert gyáva és
tehetetlen embernek tart. Az ő férje viszont hatalmas ember,
helytartó, aki gondoskodik róla. Remélem, megígéred, hogy inkább az
én fiam leszel, nem pedig a helytartóé, hisz az már öreg ember, nem
sokáig
viselheti gondodat.
A fiút nagyon boldoggá tette ez a kijelentés, és jobban csodálta
Gendzsit, mint valaha. A herceg állandóan maga mellett tartotta, és még a
Palotába is magával vitte. Meghagyta kamarásainak, hogy a fiúnak
készíttessenek udvari ruhát, és abban járjon. Egészen úgy bánt vele,
mintha a saját gyermeke lett volna.
Gendzsi tovább küldözgette leveleit, az asszony viszont attól tartott,
hogy
a fiú gyermeki felelőtlensége folytán üzenete könnyen illetéktelen
kezekbe juthat, s mi haszna, ha jó híre így odavész. De azt is érezte,
bármennyire sóvárog is utána Gendzsi, ekkora rangkülönbség mellett
tartós kapcsolatuk úgysem lehet. Éppen ezért semmitmondó
válaszokat küldözgetett.
Bár annak idején, együttlétük alatt, szinte mindvégig sötétben voltak,
pontosan emlékezett a herceg küisejére, és be kellett vallania, hogy
Gendzsit rendkívül szépnek látta. Azt azonban alig hitte, hogy a herceg
emlékeznék rá, sőt, biztos volt benne, hogy legközelebbi találkozásuk
alkalmával egyenesen rútnak látja majd, akkor pedig mindennek vége.
Eközben Gendzsi állandóan az asszonyra gondolt. Újra meg újra
emlékezetébe idézte együttlétük minden egyes mozzanatát, és minden
emléke sóvárgással és kétségbeeséssel töltötte el. Eszébe jutott, milyen
szomorú volt az asszony arca, mikor magáról beszélt, és azt kívánta,
bárcsak boldogabbá tehetné. Arra gondolt, hogy titokban meglátogatja. De
túlságosan nagy volt a veszélye, hogy kitudódnék, s ennek következménye
még végzetesebb lehet az asszony számára, mint neki.
Hosszú-hosszú napok óta a Palotában tartózkodott már, míg végre
olyannak mutatkozott a Földbolygó állása, hogy ismét

nem mehetett haza. Nyomban útnak is indult, s csupán útközben szólalt

meg, mint akinek most jut eszébe éppen, hogy kedvezőtlen a csillag
állása. Mi mást tehetett, mint ismét a Középső Folyó partján álló
házban keresett menedéket. Ki no Kami meg volt lepve, de egyáltalán
nem kellemetlenül, és úgy érezte, hogy Gendzsi látogatását a kertben
létesített kis tavak és szökőkutak varázsának köszönheti.
Gendzsi már reggel közölte a fiúval, hogy szándékában van a Középső
Folyót felkeresni, s mivel az immár állandó kísérője lett, azonnal
előre küldték, hogy Gendzsit már ott várja szobájában. Nénjének már
előbb elvitte az üzenetet, melyben Gendzsi közölte vele tervét. Az
asszony számára csak hízelgő lehetett, hogy a herceg ilyen
találékonyan kereste, milyen ürüggyel térhetne be ismét házába. De
amint láttuk, az aszszony valamilyen okból fejébe vette, hogy majd ha
a herceg nyugodtan szemügyre veheti, már nem fog neki annyira
tetszeni, mint azon az első, kalandos, álomszerű találkozáson, és attól
félt, hogy elhibázott, boldogtalan életét csak újabb bánattal tetézi.
Büszkeségében nem akarta, hogy a herceg azt higgye, magától
ajánlkozik szolgálatára, ezért - miközben a fiú Gendzsi szobájában
foglalatoskodott - így szólt szolgálóihoz:
- Nem tartom helyesnek, hogy ennyire vendégünk közelében lakjam.
Egyébként is minden csontom fáj, s szeretném, ha kissé
ápolgatnának. Valamelyik tágasabb helyiségbe kell költöznöm. -
Azzal már át is szállította holmiját a keresztszárnyba, komornájának,
Csudzsónak szobájába.
Gendzsi szándékosan korán aludni küldte kíséretét, és ahogy
minden elcsendesült, máris sietett és üzenetet küldött az asszonynak.
A fiú azonban sehol sem találta nénjét. Mikor már a ház minden
zegét-zugát felkutatta, végre a keresztszárnyba is eljutott, és rátalált
Csudzso szobájában. Nem volt szép tőle, hogy így elrejtőzött! A fiú
könnyeivel küszködött, és nagyokat nyeldekelve megszólalt:
- Hogyan lehetsz ilyen utálatos! Most mit fog rólad gondolni?
- Mi dolgod velem, hogy így tűvé teszed értem a házat? -csattant fel
bosszúsan az asszony. - Igen helytelen, hogy egy
GENDZSI REGÉNYE 63
gyerek ilyen üzeneteket közvetítsen. De - tette hozzá -
megmondhatod neki, nem jól érzem magam, velem vannak komornáim,
mert ápolásra szorulok
Azzal el is bocsátotta a fiút. Szíve mélyén azonban azt gondolta,
mennyire örült volna ennek a kalandnak, ha akkor kínálkozik, amikor
apja még él, s jómaga sem volt akárki, nem volt magára hagyatva.
Most már nincs más hátra, mint hogy ne nézze jó szemmel a herceg
udvarlását. Milyen unalmasnak tarthatja is őt a herceg! S annyira
nekibúsult, mert nem szabad beleszeretnie Gendzsibe, hogy végül
szerelmesebb lett belé, mint valaha. Ekkor meg az jutott eszébe, hogy
sorsa már rég eldőlt. Férjes asszony, és semmi értelme, hogy ilyen
dolgokon töprengjen. El is határozta, hogy többé nem engedi át magát
efféle esztelen gondolatoknak.
Gendzsi az ágyán feküdt, és szorongva várta, hogy ifjú hírnöke
milyen eredménnyel végzi el kényes küldetését. Mikor a fiú végre
megérkezett a válasszal, elámult az asszony példátlan ridegségén, és így
kiáltott fel:
- Milyen szégyenletes, csúfos kudarc!
És búsan bámult a levegőbe. Egy ideig egy szót sem szólt, csak
feküdt tépelődve, és nagyokat sóhajtott. Végül ezt a verset mondta:
"Nem tudtam, mi az a különös fa,* mely a Szono síkságon áll. Am
ahogy hűs árnyába vágytam, elvétettem az utat." A költeményt
elküldte az asszonynak. Ez még ébren volt, s ezzel a verssel
válaszolt: "Olyan is vagyok számkivetettségemben, mint az a kis
semmi fácska, mely még egyre töpörödik, ahogy a vándor közelít felé."
A fiú bánkódott Gendzsi miatt, és nem jött álom a szemére, de
attól tartott, hogy a ház népe furcsállná, ha szüntelenül ide-oda
járkálna.
Pedig ebben az órában már mélyen aludt az egész ház. Csupán Gendzsi
hevert sötét szomorúságba merülten. És valahányszor már-már
tombolásra késztette az aszszony megújuló, érthetetlen és embertelen
makacskodása, azon kapta magát, hogy csak még inkább csodálja
hajthatatlansága miatt. Végre belefáradt a virrasztásba. Hisz mit is
tehetett volna még? De egy percbe sem telt, máris mást gondolt.
Odasúgta a fiúnak:
- Vezess el rejtekhelyérel
- Az bizony nehéz lesz - szepegte a fiú. - Bezárkózott és sokan
vannak
körülötte. Nem merek veled menni.
- Jól van! - hagyta rá Gendzsi. - Csak legalább te ne hagyj el -
mondta, s azzal maga mellé fektette a fiút. Az nagyon meg volt hatva,
hogy ott fekhet a szép, ifjú herceg oldalán, és meg kell vallanunk,
Gendzsinek sem volt olyan érzése, hogy a fiú rosszul helyettesíti kőszívű
nénjét.
HARMADIK FEJEZETUcuszemi
Gendzsi szemére még most sem jött álom.
- Ilyen ellenszenvet még soha senki nem tanúsított velem szemben!
- suttogta a fiúnak. - Több ez, mint amit el bírok viselni. Megutáltam
önmagamat, az egész világot, élni sem kívánok tovább!
Szavaiban olyan szomorúság csengett, hogy a fiú sírva f akadt.
Alakjának finomsága, apró termete, de a hajviselete is teszi, hogy
olyan bámulatosan hasonlít nénjére, gondolta Gendzsi, és
megindítónak érezte a fiú rokonszenvét. Egyszeregyszer felötlött benne,
hogy ellopózik a fiú mellől, és majd megpróbálja maga megkeresni az
asszony rejtekhelyét; de csakhamar lemondott szándékáról, hiszen
ez a vállalkozás óriási botrányba sodorhatta volna. Igy csak feküdt ott
és
várta, mikor pirkad már. Egyszerre csak felpattant, és még a sötétség
leple alatt elhagyta a házat; ám annyira lekötötték a maga gondolatai,
hogy
apródjától elfelejtett illendőképp búcsút venni. A fiú megbántva érezte
magát érzelmeiben, és egész áldott nap az foglalkoztatta, mennyire
semmibe vették, hogy megsértették. Az asszony viszont, hogy nem
kapott választ Gendzsitől, azt gondolta, hogy a herceg elállt
szándékától, és bár jobban haragudott volna, ha folytatja az ostromot,
az mégis váratlanul érte, hogy Gendzsi ilyen könnyen lemond róla.
Ez az eset azonban jó alkalom volt arra, hogy a herceggel szemben
egyszer s mindenkorra megkeményítse szívét. Hitte is, hogy sikerült,
ám csodálkozva látta, hogy Gendzsi mégis milyen nagy helyet foglal el
gondolataiban.
A herceg úgy érezte, helyesebben tenné, ha az egész dolgot kiverné a
fejéből, de rájött, hogy nincs hozzá elég lelkiereje,

s mikor nyomorúságát már végképp elviselhetetlennek érezte, így szólt a

fiúhoz:
- Nagyon boldogtalan vagyok. Próbálok másra gondolni, de nem
tudom féken tartani gondolataimat. Nem bírom tovább ezt a küzdelmet.
Less ki valami jó alkalmat, találj rá utat-módot, hogy elvezethess
nővéredhez.
A fiút aggodalom fogta el, de titokban hízelgőnek is érezte, hogy
Gendzsi így kitünteti bizalmával. Nemsokára pedig magától kínálkozott
alkalom.
Ki no Kamit ügyei vidékre szólították, így csupán az aszszonynép
maradt a házban. Egyik este, amikor a csendes utcákra már leszállt
az alkony, a fiú kocsival jött a hercegért. Gendzsi tudta, hogy apródja
minden tőle telhetőt megtesz, de mivel oldalán ilyen fiatalka
segítőtárssal nem érezte magát teljes biztonságban, álruhát öltött, s
aztán türelmetlenségében azt sem várta meg, hogy a kapu bezáruljon
mögötte, hanem a lehető legnagyobb iramban elhajtatott. Ki no Kami
portáján, az egyik oldalbejáraton észrevétlenül bekerültek, itt aztán a
fiú
megkérte Gendzsit, hogy szálljon ki. Tudta, hogy az őrök és kertészek
nemigen ügyelnek rá, mit csinál, hiszen még kisfiúnak számít, így hát
csöppet sem feszélyezte magát. Elbújtatta Gendzsit a keleti szárny kettős
ajtaja közé, aztán nekiállt, és döngette a falat, mely ezt a szárnyat az
épülettől elválasztotta, és kiabált is, hadd higgyék a cselédek, hogy
neki egészen mindegy, ki szerez tudomást ittlétéről:
- Miért van zárva az ajtó ilyen meleg éjszakán?
- A Nyugat Úrnője* reggel óta itt van, és úrnőnkkel gót játszik.
Gendzsi sóvárogva vágyott rá, hogy legalább egy pillantást vethessen
hölgyére, még ha az társaságban van is. Kilopakodott hát
búvóhelyéről, és átbújt a függönyök között. Az átjáró ajtaja, melyen át
a fiú távozott, még tárva-nyitva állt; innen folyosó nyílt, melyen
ellátott a folyosó végén nyíló helyiségbe. A bejáratot elfedő paravánt
egyik szélén összehajtogatták, a heverőt körülvevő, rendesen behúzott
függönyt pedig most kitárták a nagy hőség miatt, így Gendzsi mindent jól
szemügyre vehetett.
Azt gondolta, az ő imádottja ül ott, kissé a középső oszlopnak dőlve,
a lámpa közelében. Gendzsi merőn nézte. Úgy látta, hogy valami
béleletlen, sötét bíborszín ruhát visel, vállát meg kendő borítja.
Fejtartása
bájos, de az egész nő olyan hihetetlenül aprócska volt, hogy már-már
jelentéktelennek is látszott. Egész idő alatt szinte rejtegette arcát
társnője elől, és ha nagy néha egy-egy pillanatra látni lehetett keskeny
kezét, mozdulatain valami félénkség érzett.
Társnője pontosan szemközt ült Gendzsivel, így őt egészen tisztán
láthatta. Vékony fehér alsóruhát és hanyagul magára vetett, piros és kék
virágokkal hímzett köpenyt viselt. Elöl nem húzta össze, így kilátszott
csupasz nyaka és keble, sőt a nadrágját tartó piros szalag is.
Viselkedését valóban fesztelenség és könnyedség jellemezte. Bőre
tejfehér volt és finom, alakja egy kissé gömbölyded, de szép növésű és
arányos. Fejformája, szemöldökének vonala hibátlan, ajkai, szeme
fölöttébb kedvesek. Egyszóval egészében véve rendkívül bájos jelenség
volt. Haja dús, de selymes és sima, viszont rövidre vágta, hogy csak
válláig
ért.
Milyen pompás lehet is, ha valakinek ilyen lánya van! Nem csoda, ha
Ijo no Kami büszke rá. Ha valamivel kevesebbet izegne-mozogna, maga
lenne a tökéletesség.
A játék a vége felé közeledett, s ő most éppen félretette a
fölöslegessé vált figurákat. Látszott, hogy ingerlékeny természet, s a
játék is szükségtelenül kihozta a sodrából.
- Várj egy kicsit - szólalt meg társnője higgadtan -, szinte
megbénítottalak. Most még egyet tehetek: amott ellentámadásba
megyek ...
- Kész, vége! vágta rá a másik türelmetlenül. - Vesztettem.
Számoljuk össze az eredményt. - S azzal számolni kezdett az ujjain: tíz,
húsz, harminc, negyven.
Gendzsinek óhatatlanul eszébe jutott az ijói mosodáról szóló régi dal
("nyolc csöbör balra, kilenc csöbör jobbra"), és egy kissé
közönségesnek érezte, hogy ez az ijói hölgy - nehogy bármi is
tisztázatlan maradjon - elszántan, makacsul számolgatja, mennyit
veszített, mennyit nyert. Mellette különös látványt jelentett társnője:
szótlanul ült ott, arcát félig eltakarta,

s így bajosan lehetett látni vonásait. De hogy a herceg merőn

nézte, feszélyezhette az asszonyt, még ha nem is tudott róla, hogy
bámulják: ültében úgy fordult, hogy most már látszott az arcéle.
Mintha kissé duzzadt lett volna a szemhéja, s hellyel-közzel a
vonásait sem lehetett finomnak mondani, s ugyanakkor semmi
sem látszott arcán mindabból, ami pedig előnyös volt rajta. Ám
ahogy szóra nyílt a szája, érződött, hogy megjelenésének
fogyatékosságáért kárpótlást akar nyújtani, és
megmutatja, hogy ha nem is olyan szép, mint társnője, de min..
denesetre sokkal értelmesebb.
Ez a hölgy viszont egyre önfeledtebben mutogatta bájait.
Szűnni nem akaró kacagása, jókedve, valóban vonzó volt, és
látszott, hogy a maga módján rendkívül szórakoztató teremtés.
Gendzsinek meg sem fordult a fejében, hogy a hölgy valami
igen-nagyon erényes, ám ezt a legkevésbé sem írta rovására.
A herceget fölöttébb szórakoztatta, milyen fesztelenül tudnak
viselkedni az emberek. Maga a szertartásosság és kimértség
légkörében élt, így izgalmas újdonságot jelentett, hogy bepillanthatott
az emberek mindennapi életébe, és ha nem is volt egészen ínyére,
hogy így kilessen két gyanútlan nőt, mégis szívesen tovább
leskelődik, ha a fiú, aki ott ült nénje oldalán, most hirtelen fel
nem pattan, mert erre kénytelen volt visszatérni előbbi
rejtekhelyére.
A fiú véget nem érő mentegetőzésbe fogott, hogy így
megváratta, ám végül kibökte:
- Félek, hogy a mai nap sehogy sem lesz alkalmas. Még most is ott
van nála a vendége.
- Talán újra sarkon forduljak? - kérdezte Gendzsi. - Valóban nem kis
dolgot kívánsz.
- Nem, dehogy, maradj itt! Ha a látogató elmegy, majd meglátom,
mit tehetek.
Gendzsi egészen biztosra vette, a fiú megtalálja a módját, hogy
nénjét megnyerje. Látta ugyanis, hogy apródja hiába csak gyerek még,
de a maga eszével máris higgadtan mérlegelni tudja a helyzeteket,
az emberek jellemét, és ért is hozzá, hogy hasznosítsa tapasztalatait.

A go már bizonyára befejeződött. Ruhasuhogás, léptek zaja jelezte,

hogy a ház népe most tér nyugovóra.
- Hol az ifiúr? - hallatszott valamelyik szolgáló hangja. -Bezárnám
már
ezt az oldalsó ajtót.
Hallatszott is, ahogy rátolja a reteszt.
- Szóval mindenki aludni tért - szólalt meg Gendzsi. - Itt az ideje,
hogy
kieszeljünk valami tervet.
A fiú tudta, hiába is vitatkozna nénjével, hiába próbálkoznék, hogy
valamilyen módon legyőzze csökönyös ellenkezését. A jelen
körülmények közt az a leghelyesebb, ha várnak, míg meg nem szűnik a
jövés-menés, és aztán egyenesen hozzá vezeti Gendzsit.
- Ki no Kami húga itt van még? - kérdezte Gendzsi. -Épp csak egy
pillantásra szeretném látni.
- Lehetetlen - felelte a fiú -, hiszen ott van, egy szobában a
nővéremmel.
- Ne mondd! - vágta rá Gendzsi, meglepődést színlelve. Pontosan
tudta,
hol van a vendég, de nem akarta bevallani, hogy már látta a hölgyet.
Ám türelmetlenség fogta el, és megjegyezte, hogy igen későre jár, kár
elfecsérelni az időt.
A fiú rábólintott, s azzal már kopogtatott is a női lakosztály ajtaján,
majd belépett.
Mindenki mélyen aludt.
- Az előtérben fogok aludni - szólalt meg a fiú fennhangon. - Az
ajtót nyitva hagyom, hadd járjon a levegő. - Azzal már földre is
terítette derékalját, és egy ideig alvást színlelt. De hamarosan
feltápászkodott, és mintha csak azért tenné, hogy ne bántsa majd a
világosság, széthajtogatott egy paravánt, melynek védelme alatt
Gendzsi nesztelenül a szobába surrant.
Habár eszébe sem jutott, mi is történik a következő percben,
származik-e valami jó vállalkozásából, mégis kétségek kínozták, ahogy
szorongva követte a fiút a nagy hálóhelyiséget elválasztó függönyig. Most
félrehúzta a függönyt, és lábujjhegyen beosont. Ám a fiú úgy látta,
hogy a herceg még az álruhának kiszemelt seszínű öltözékben is
roppant feltűnő jelenség, amint a ház éjféli csendjében tovaoson.

Ucuszemi előbb már azzal ámította önmagát, milyen megkönnyebbülés

számára, hogy Gendzsi megfeledkezett bejelentett látogatásáról. De még
most is üldözte különös, álomszerű találkozásuk emléke, és egy cseppet
sem
volt kedve aludni. Nyugtalanul hánykolódott, mialatt közvetlen
közelében - szívében a vendégeskedés és a jóleső csevegés okozta
örömmel -már ott szendergett vendége, akivel az este gót játszott.
Mélyen aludt, hisz fiatal volt és gondtalan.
Gendzsin érzett megszokott illatszere, és a heverőig elszállt.
Ucuszemi felkapta fejét: rémlett, mintha amott, az áttetsző függöny
mögött mozogna valaki. Bár egészen sötét volt, felismerte Gendzsi
alakját.
Hirtelen rémület fogta el, fejvesztetten felpattant ágyáról, könnyű
kendőt kapott a vállára, és nesztelenül elmenekült a szobából.
Egy pillanat múlva belépett Gendzsi. Ujjongva fedezte fel, hogy
csupán egy valaki van a szobában, de kettőnek ágyaztak meg. Ledobta
köpenyét, és elindult az alvó felé. Bár a hölgy termetét most mintha
nagyobbnak látná. De ettől nem jött zavarba. Azt viszont igazán
különösnek érezte, hogy ilyen mélyen alszik. Lassan-lassan rádöbbent,
hogy nem is Ucu szemit látja.
"Semmi értelme - gondolta a herceg -, hogy azzal mentegessem
magam, tévedésből nyitottam be, végtére is itt sehol sincs nekem
keresnivalóm. De nem érdemes igazi szerelmesemnek sem üldözésére
indulnom, hiszen ha csak a legkevesebbet is jelentenék számára, nem
tűnik el így!" És mi lenne, ha ez volna az a hölgy, akit ott látott ülni
a
lámpafényben? De hiszen az nem is lenne rossz csere! Alighogy ez
eszébe jutott, máris megrettent a tulajdon léhaságától.
A hölgy kinyitotta szemét. Csak természetes, hogy némileg meglepődött,
de szemlátomást nem vesztette el lélekjelenlétét. Könnyelmű
teremtés volt, aki életében még nem érzett nagy szenvedélyt. Megvolt
benne az a fajta könnyedség, mely együtt jár a tapasztalatlansággal, és
látszott, hogy ez a váratlan látogatás sem igen zavarja.
Gendzsi eleinte fel akarta világosítani, hogy nem az ő ked véért jött.
Ám ha megteszi, leleplezi a titkot, melyet Ucuszemi

oly féltékenyen rejteget a világ szeme elől. Mi mást tehetett volna,

mint hogy úgy tüntette fel a dolgot, hogy ismételt látogatásai -
melyekről ez a hölgy nagyon is jól tudott - éppen abban a reményben
történtek, hogy vele előbb-utóbb megismerkedhessék. Olyan história volt
ez, mely egy cseppet ki nem bírja, hogy bolygassák, de bármilyen
valószínűtlen volt is, a lány habozás nélkül elhitte.
Arról szó sem volt, hogy ne tetszenék neki ez a lány, de ebben a
pillanatban minden gondolatát az a hölgy foglalta le, aki oly
rejtélyesen eltűnt. Valami jó rejtekhelyen most bizonyára örvendezik
magában, hogy ilyen kínos helyzetbe juttatta a herceget. Annyi
bizonyos, nincs a világon még egy ilyen furcsa teremtés! Mi értelme,
hogy fusson utána? Ám azért a herceget továbbra is bűvöletben tartotta.
A lány, akire így rátalált, fiatal volt, vidám és bűbájos. Csakhamar
igen jól meg is értették egymást.
- Nem sokkal érdekesebb-e így - kérdezte Gendzsi valamivel később
-, mint ha két ember ismeri egymást? Gondolj rám jó szívvel.
Találkozásunknak egyelőre titokban kell maradnia. Olyan a
helyzetem, hogy nem mindig tehetem azt, amihez kedvem volna. Ha a
családod megtudná, szintén beleavatkoznék, ez pedig nagyon terhes lenne.
Várj türelemmel, és ne felejts el!
Ez az elég langyos biztatás szemlátomást nem nyugtalanította a lányt,
mert igen komolyan így felelt:
- Félek, az sem menne könnyen, ha írni akarnék neked. Furcsállnák.
- Bizony - válaszolta Gendzsi -, nem is szabad bárkit beavatni
titkunkba, de semmi sem szól az ellen, hogy kis apródom ne
közvetítsen időnként egy-egy üzenetet. Addig azonban senkinek egy
szót sem! - Ezzel el is hagyta a lányt, de magával vitte Ucuszemi
finom kendőjét, mely lecsúszott válláról, mikor elmenekült.
Ment, hogy felkeltse apródját, aki ott aludt a közelben. A fiú
nyomban talpon termett, mert igen éberen aludt, hisz nem tudta, mikor
lesz szükség segítségére. A lehető legnagyobb csendben nyitott ajtót.
72 MURASZAKI
- Ki az? - kiáltotta valaki riadtan. Hangjáról ítélve a házban
dolgozó
egyik öregasszony lehetett.
- Én - felelte a fiú zavartan.
- Mit sétálgatsz éjnek idején? - Az öregasszony dohogva tartott az
ajtó
felé. "A fene enné meg!" - fordult meg a fiú fejében, de nagy sietve így
felelt:
- Jó, jó, csak ki kell mennem egy percre.
Ám Gendzsi épp akkor surrant ki az ajtón, mikor a hajnali szürkületben
fénylőn előbukkant a hold. Az öregasszony látta, hogy egy felnőtt
jelenik meg az ajtónyílásban, mire megkérdezte:
- Ki van veled? - De mindjárt maga megadta a választ: -Hiszen ez a
Mimbu! Hogy megnőtt ez a lány! - És mivel továbbra is abban a
hiszemben volt, hogy a fiú az egyik szolgálólányt, Mimbut kíséri,
akivel a házbeliek állandóan csipkelődtek nyurgasága miatt, így
kiáltott fel: - Kis gazdám, te is hamarosan megnősz ekkoráral
Azzal, Gendzsi és a fiú sarkában, maga is kilépett az ajtón. Gendzsi
kényelmetlenül érezte magát: ő, az állítólagos Mimbu, egy árva szót sem
válaszolt, csak behúzódott a folyosó végén a sötétbe, s ahogy lehetett,
próbált
rejtőzködni.
- Neked is akadt dolgod odabent, ugye, kedvesem? - kérdezte az
öregasszony, ahogy közelgett feléjük. - Tegnap óta szörnyű kólikám
van, és az ágyat nyomom. Az éjszaka azonban kevésnek bizonyult a
cselédség, és magamnak is föl kellett kelnem segíteni, bár az egész idő
alatt nagyon rosszul voltam. - Aztán, választ sem várva, nyöszörögni
kezdett: - Jaj, de húz a görcs! Nem is bírok nyugton elbeszélgetni. -
Azzal, még csak rájuk sem pillantva, elbicegett.
Hajszálon múlt hát, hogy Gendzsi megmenekült, s ezek után még
kétségesebbnek érezte, érdemes-e csak egyetlen lépést is tennie.
Hazahajtatott. Apródja volt a kocsisa.
Otthon elmesélte neki éjszakai kalandját.
- Jól elügyetlenkedted a dolgot!
És amikor már alaposan megmosta a fiú fejét, panaszkodni kezdett az
aszony bántó ridegsége miatt. Szegény fiú nagyon

elszontyolodott, de semmit sem tudott mondani maga és nénje védelmére.

- Olyan szerencsétlen vagyok - panaszkodott Gendzsi. -Hisz mi
másért viselkedett úgy a múlt éjjel, ha nem azért, mert irtózik tőlem?
Csak
legalább lenne benne annyi tapintat, hogy udvarias választ küldene
leveleimre. ó, már-már azt hiszem, hogy Ijo no Kami a különb férfi ...
így beszélt, abban a hiszemben, hogy az asszony csak egyet akar:
megszabadulni tőle. De mikor végül is nyugalomra tért, Ucuszemi
vállkendőjét hálóruhája alá, a keblébe rejtette. Maga mellé húzta a fiút,
és miután kissé magához tért kétségbeeséséből, így szólt:
- Igazán kedvellek, de félek, hogy most már nem is tudok másképp
gondolni rád, csupán ezzel a gyűlöletes dologgal kapcsolatban, s ez
majd még véget vet barátságunknak. - Olyan meggyőződéssel beszélt,
hogy a fiú egészen elveszettnek érezte magát.
Egy ideig pihentek, de Gendzsi nem bírt aludni, s ahogy szürkülni
kezdett, tusért szalajtott. Nem szabályszerű levelet írt, hanem, mintha
írásgyakorlat lenne, papírtekercsre írta versét. Ebben Ucuszemi*
menekülésekor elhagyott vállkendőjét a kabóca finom burkához
hasonlítja,* melyet elhullat a parton, egy fa alatt.
A fiú átvette a tekercset, és elrejtette ruhája redőjébe.
Gendzsi nagyon lehangolódott, valahányszor eszébe jutott, mit is
érezhet iránta a másik hölgy. Némi fontolgatás után azonban úgy
határozott, hogy jobb, ha nem küld neki üzenetet.
A vállkendőt, mely őrizte még az asszony finom illatát, hosszú
időn át keblén hordta.
 Ahogy hazaért a fiú, nyomban rájött, hogy nénje, igen rosszkedvűen, már
vár rá.
- Nem a te érdemed, hogy kimásztam a szörnyű bajból, melybe
éppen te sodortál. Nem mondanád meg, milyen magyarázatot adjak
barátnőmnek? Szép kis pojácának néz téged a herceg! Remélem,
szégyenled is magad!
Bár mindkét fél részéről csak szidást kapott, a magával ho-
zott verset elővette kebeléből és átadta. Az asszony nem állta meg,
hogy el ne olvassa. Mit jelentsen a levetett burok? Miért írja ezt a
herceg? "A köpeny, melyet Iszeo halászai a parton felejtettek ..." Ezek
a szavak jutottak eszébe, de a herceg versére nem adták meg a
megfejtést. Szinte fájó nyugtalanság fogta el.
Nyugat Úrnőjét ezalatt nagyon feszélyezte élménye. Vágyott rá, hogy
beszéljen a történtekről, de nem tehette, így hát egyedül kellett
cipelnie
türelmetlenségének egész terhét. Roppant izgatottság fogta el, mikor
Ucuszemi öccse beállított. És nem kapott levelet! Sehogy sem értette, és
vidám, bizakodó lelkére először borult felhő.
Ucuszemi pedig, noha tetőtől talpig felvértezte magát szerelme ellen,
most, hogy megérezte az üzenetben elrejtett gyengédséget, ismét arra
vágyott, bárcsak ne volna férjnél. Ami történt, megtörtént, ezen
változtatni már nem lehetett, de nehezen viselte el, hogy a herceget
ne lássa többé: elővette a papírtekercset, és verset írt a szélére;
ebben elmondta, hogy ruhájának könnyáztatta ujja olyan, akár a
kabóca harmatlepte szárnya.

NEGYEDIK FEJEZET

Jugao

Abban az időben történt, amikor Gendzsi titokban a hatodik

kerületbeli hölgyét* látogatta. Egy napon, ahogy hazatérőben volt a
Palotából, eszébe jutott, hogy felkeresi dajkáját, aki hosszú időn át
súlyos betegen feküdt, aztán pedig elment apácának. A dajka az ötödik
kerületben lakott. Hosszas kérdezősködés után végre sikerült
megtalálnia a házat. A főkapu azonban zárva volt, így nem tudott
behajtatni. Egyik szolgáját beküldte Koremicuért, aki régi dajkájának
fia lévén, Gendzsi tejtestvére volt. Addig is elnézelődött a nyomorúságos
kis zugutcában. A szomszédos házat új palánk vette körül, mely fölé egy
helyütt holmi filagória ágaskodott. Ezt, az utca felől, vakító fehér,
ritkás zsalu védte, s a réseken át látszott, hogy itt is, ott is figyelve
lapul valaki a zsalugáter mögött. És mintha hölgyek lettek volna a
leskelődők, akik ilyen kíváncsian kibámultak az utcára.
Gendzsi eleinte azt hitte, hogy épp csak úgy kitekingetnek arra
jártukban, ám hamarosan rájött, hogy óriás legyen, aki a padlón állva
így kinézegethet. De nem is a padlón álltak! Nem restellték a
fáradságot, és felmásztak, ki az ágy tetejére, ki az asztalra. Furcsa
dolog,
tagadhatatlan!
Gendzsi egyszerű kocsin, lovaskíséret nélkül érkezett. Senki sem
sejthette rangját, így gyanútlanul kihajolt, hogy alaposan szemügyre
vegye a
házat. Az ugyancsak lécekből ácsolt kapu félig nyitva állt, s abból,
amit beljebb látott, rájött, hogy a ház berendezése igen szerény, sőt
szegényes. Egy pillanatra részvét fogta el lakói iránt, de aztán eszébe
jutott a dal: "Ne keress otthont a messzi nagyvilágban: ahol épp
megpihensz, azt tekintsd házadnak." Majd egy másik dal is megfordult a

fejében: "Csak tartsa meg a császár jáde palotáját, hisz kettesben az

ember csőszkunyhóban is megalszik."
A fűzfavesszőből font falat hűszöld levelű, repkényhez hasonló
kúszónövény lepte be; a levelek sűrűjéből még félig bimbós fehér
virágok kandikáltak ki: olyanok voltak, akár az ember ajka, mikor
önfeledten mosolyog magában.
- Jugaónak, az Este arcának hívják ezt a virágot - mondta Gendzsi
egyik
kísérője. Milyen különös ez a tengernyi virág ezen a csupasz falon!
Valóban különös és elbájoló látványt jelentett ebben a szegényes
negyedben, ahogy a növény felkúszott a ház keskeny homlokzatára, fel a
rozoga ereszre és tetőre, és befont mindent, amiben csak
megkapaszkodhatott. Gendzsi beküldte egyik szolgáját, hogy
szakítson neki néhány szál virágot. Az be is lépett a félig tárt kapun,
és
éppen hozzáfogott a virágszedéshez, amikor a házikóhoz képest
hivalkodónak tetsző tolóajtó kinyílt, és kilépett egy kislány, hosszú,
sárga köntösben. Erős tömjénillatot árasztó legyezőjét a szolga felé
nyújtotta és megkérdezte:
- Óhajtasz valamit, amibe megszedheted a virágot? Tartok tőle, hogy
nem éppen a legszebb tőről válogatsz. - Azzal odaadta a legyezőt.
Amikor a szolga visszafelé menet kitárta a kaput, a szomszéd
házból megérkezett Koremicu, az öreg dajka fia, és ki nem fogyott a
bocsánatkérésből, mert így megvárakoztatta Gendzsit.
- Nem találtam a kapukulcsot - mentegetőzött. - Szerencsére ebben
a szegényes negyedben aligha ismertek fel, így legalább nem
sereglenek ide, hogy bámuljanak. Félek viszont, hogy nagyon eluntad
magad, mialatt ebben a rejtelmes kis zugutcában várakoztál.
Ezzel bevezette Gendzsit a házba. Koremicu pap bátyja, a nővére,
valamint a sógora, Mikava no Kami, mind egybegyűltek, hogy
üdvözöljék a herceget: valamennyien örültek a megtisztelő
látogatásnak, hisz alig hitték, hogy valaha is részük lesz még benne.
Az apáca is fölkelt ágyából.

- Hosszú időn át vártam vele, hogy lemondjak a világi életről, mert

volt valami, ami visszatartott. Szerettem volna, hogy még egyszer úgy
lásd öreg dajkádat, amilyennek megismerted. De te nem jöttél el
hozzám, így egyszer csak nem vártam tovább, hanem letettem a
fogadalmamat. Nemrég, a rendem által rám rótt vezeklés jutalmául,
kissé helyreállt egészségem, s most, hogy még az én drága ifjú gazdámat
is viszontláthattam, megbékélt szívvel várom Amida fényességét. - így
szólt, és annyira elérzékenyült, hogy egy-két könnyet is hullatott.
- Néhány napja hallottam - szólt Gendzsi, hogy milyen súlyos
betegen fekszel, s ez nagy aggodalommal töltött el. Szomorú, hogy
most ebben a vezeklőruhában kell látnom téged. Élned kell még, hogy
meglásd, miként viszem mind többre a világban, mert akkor te is
egészen fent, Amida paradicsomának kilencedik körében fogsz
újjászületni. Azt mondják, akik szívükben teljesületlen vágyakkal
szállnak
sírba, azokra következő életükben gonosz karma nehezedik.
 Vannak emberek, és ilyenek az öreg dajkák is, akik a legvásottabb
és legcsúfabb védencüket is az erény és szépség valóságos csodájának
tartják. Nem meglepő tehát, hogy a dajka, aki valamikor olyan nagy
szerepet játszott a kis herceg életében, feladatát mindig is
mérhetetlenül megtisztelőnek és fontosnak tartotta, most pedig,
miközben a herceg beszélt hozzá, szemébe a büszkeség könnye gyűlt.
Az öregasszony gyermekei egyáltalán nem tartották illendőnek, hogy
anyjuk, aki letette a szent fogadalmat, ilyen élénk figyelmet tanúsítson
bárki életpályája iránt. Mivel biztosra vették, hogy ez Gendzsit is
megbotránkoztatta, nyugtalanul tekingettek egymásra. A herceg azonban,
éppen ellenkezőleg, mélységesen meghatódott:
- Kora gyermekségemben hamar elvesztettem azokat, akik nekem a
legdrágábbak voltak, és ámbár sokan segédkeztek nevelésemben, te voltál
az egyetlen, kedves dajkám, akihez igazán, szívből vonzódtam. Mikor
felcseperedtem, már csak ritkán lehettem veled. Még arra sem volt
módom, hogy valahányszor szerettem volna, hát el is jöhessek hozzád.
De a legutóbbi látogatásom óta eltelt hosszú idő alatt sokat gondoltam

rád, és azt kívántam, bárcsak ne sújtana bennünket az élet ennyi

kényszerű, szomorú elválással.
Ilyen gyengéden beszélt. Aztán, hogy karja mozdult, mert ruhája
ujjával itatta fel könnyeit, az alacsony és szűk helyiségben mindenütt
érzett a herceg illatszere. Erre - pedig bosszantotta a fiatalokat, hogy
anyjuk ilyen leplezetlenül büszkélkedik, hogy valamikor ő dajkálta ezt a
csodálatos herceget - még az ő szemükbe is könny szökött.
Gendzsi most meghagyta, hogy szüntelenül imádkozzanak a beteg
gyógyulásáért, majd elbúcsúzott. Ahogy kifelé tartott, parancsára
Koremicu
világított gyertyával. Mikor kiléptek a házból, a legyezőre pillantott,
melyen ott pihentek a fehér virágok. Észrevette, hogy a legyezőn írás
is van, vers, melyet hanyagul, de előkelően vetettek oda: "Jugao a
virág neve, mely kíváncsiságodat felkeltette, s a felismerhetetlenségig
idegen, míg a harmat csillogó leple fedi." Az írás szándékoltan
hanyag volt, aki írta, nyilván leplezni akarta rangját és személyét.
Ennek ellenére finomság és műveltség látszott a kézíráson, s ez a
herceget kellemesen lepte meg.
- Ki lakik itt balról, a szomszédban? - érdeklődött.
Koremicunak nem volt ínyére a közvetítő szerep, így azt válaszolta,
hogy még csak öt-hat napja tartózkodik anyjánál, és ennek betegsége
annyira lekötötte, hogy a szomszédok felől még egyáltalán nem
kérdezősködött.
- Semmi különös cél nem vezet - felelte Gendzsi. - A legyezőn áll
valami írás, ez keltette fel figyelmemet. Szeretnék valami biztosat
tudni. Igen hálás lennék, ha érdeklődnél olyanoknál, akik ismerik a
szomszédokat.
Koremicu nyomban a kapuhoz lépett, és kihívatta a ház gondnokát.
- A ház egy bizonyos címzetes prefektusé - szólt a gondnok. - Maga
vidéken él, de ,úrnőm még itt lakik. Mivel fiatal még, és kedveli a
társaságot, gyakran eljárnak hozzá fivérei, akik udvari szolgálatban
állnak.
- Ennyi az egész, de mit is tudhatna többet egy szolga! -jegyezte meg
Koremicu, mikor értesülését közölte Gendzsivel. Gendzsi tüstént arra
gondolt, hogy csak valamelyik udva-
ront írhatta a költeményt. Igen, az íráson határozottan látszott is némi
önteltség. Olyasvalakitől származhatott, aki úgy érzi, hogy rangja
folytán joggal lehet jó véleménye önmagáról. Gendzsinek azonban
regényes hajlamai voltak, de fájó is lett volna lemondania a
gondolatról, hogy végül is neki szánták a költeményt. Papírtekercset
vett elő és ráírta: "Bárcsak közelebbről láthatnám, s akkor nem
lenne többé rejtély számomra a virág, melyet az alkonyatban csak
homályosan láthattam." Elváltoztatott írással írt, majd egyik
szolgájának kezébe nyomta a verset. A szolga arra gondolt, hogy még
ha a legyező küldője sohasem is látta Gendzsit, de mivel mindenki
nagyon jól ismeri vonásait, ha csak egy röpke pillantást vetett rá
az ablakból, máris megtudhatta, ki ül a kocsiban. Jól el tudta
képzelni, milyen izgalom közepette küldhették el a legyezőt, és
mekkora lehetett a kiábrándultság, merthogy oly soká késett a válasz. Úgy
érezhették, hogy szándékos ez a kissé udvariatlanul késedelmes válasz.
Biztosan fúrja az oldalukat, hogy mit tartalmaz a felelet. Erre a
gondolatra a szolgát is izgatottság fogta el, amint a ház felé lépdelt.
Közben, a fáklya sápadt világánál, Gendzsi megnyugodva hagyta el
dajkájának házát. A szomszédban már becsukták a zsalugátert, és a réseken
át csupán egy szál gyertya picinyke fénye csillant.
Ahogy Gendzsi végre célhoz ért, egészen más látvány tárult szeme elé:
nagy park, gondosan ápolt kert, s az egész milyen tágas és barátságos!
Es a tündöklő hölgy, akihez mindez a pompa tartozott, néhány perc
alatt száműzte Gendzsi szívéből a deszkapalánk, a zsalugáter és a virágok
emlékét.
Tovább maradt, mint szándékában volt, és a nap már magasan járt,
mikor elindult hazafelé. Újra elhaladt a palánkkal elkerített ház előtt.
Hányszor, de hányszor hajtott már át ezen a városrészen, és soha a
legkisebb figyelemre sem érdemesítette. Ám a legyezővel kapcsolatos
jelentéktelen esemény révén hamarosan fontos eseménnyé vált
mindennapos útja, mely erre vitte. Buzgón tekingetett jobbra-balra,
és szerette volna megtudni, ki mindenki lakik ezekben a házakban.
Koremicu több napon át nem jelentkezett. Mikor végre be-

állított, elmondta, hogy anyja szemlátomást gyengül, így csak igen

nehéz szívvel hagyja magára. Aztán közelebb lépett, és halk hangon így
folytatta:
- Megpróbáltam tovább nyomozni, de nem sokra mentem. Úgy
látszik, júniusban érkezett oda valaki nagy titokban, és most is ott
lakik. De hogy tulajdonképpen kicsoda is a hölgy, azt még a saját
szolgálói sem tudják. Egyszer-kétszer átlestem a sövényen, és
megpillantottam egy-egy ifjú hölgyet. Viszont ruhájuk alja fel volt
hajtva, és becsípték az övük mellé, így azt kell hinnem, mindegyikük
komorna lehetett. Tegnap, valamivel napnyugta után, láttam egy
hölgyet, amint éppen levelet írt. Nyugodt volt az arca, de igen szomorú,
és
láttam, hogy a komornák közül nem egy titokban a könnyét törölgette.
Gendzsi erre kíváncsibbá vált, mint valaha.
Bár Gendzsi magas rangot viselt, amivel nagy felelősség járt,
Koremicu jól tudta, hogy az emberek szemében az ifjú herceg
kötelességmulasztást követne el, ha most, fiatalsága és népszerűsége
teljében, nem volna kapható néhány kalandra, és hogy viselkedését
természetesnek és érthetőnek tartja mindenki, még ha olyan
kalandjáról van is szó, amit közembernek esze ágában sem lett volna
megbocsátani.
 - Remélem, hogy többet is megtudok felőle - szólt Gendzsi. -
Valamilyen ürüggyel már írtam neki, sőt választ is kaptam: igen
választékos és gondos írás. Úgy látszik, igen jó családból való lány.
Tudj meg róla többet - folytatta -, mert addig úgy sincs nyugtom,
míg mindent meg nem tudok felőle.
Ez talán éppen olyan eset, amivel képzeletben annyit foglalkoztak
azon a bizonyos esős éjszakán: itt van egy hölgy, aki - külsőségekből
ítélve - az "alsóbb réteghez" tartozik, így hát érdektelennek tetszik;
viszont jómagának olyan tulajdonságai vannak, melyek cseppet sem
megvetendők.
De térjünk csak vissza még egy pillanatra Ucuszemire. Gendzsit
az asszony ridegsége nem sújtotta le annyira, mint helyében bizonyára
a legtöbb férfit. Ha Ucuszemi akkoriban bátorítja, Gendzsi hamarosan
olyan szörnyű meggondolatlanságnak tartotta volna ezt a kalandot, aminek
mindenáron vé-

get kell vetnie. így azonban szüntelenül vereségén tépelődött, és újabb

meg újabb lehetőségeket eszelt ki, hogy az asszonyt elhatározásában
megingassa.
Addig a napig, hogy dajkáját meglátogatta, sosem törődött az
egyszerűbb emberekkel. Most azonban, az esős éjszakán történt
beszélgetés óta, az emberi társadalom minden zugát felkutatta
(legalábbis ő így érezte), és érdeklődése azokra a rétegekre is
kiterjedt, amelyek fölött barátai tovasiklottak, hiszen szerintük ezek
annyira távol állnak, mintha nem is léteznének. Most meg eszébe jutott
az a nő, aki - hogy úgy mondjam - szinte az ölébe pottyant. Milyen
túláradó bizalommal ígérte is meg, hogy várni fog! Gendzsi nagyon
sajnálta, de attól tartott, ha írna neki, Ucuszemi megtudná, és ez
csak tovább csökkentené nála eshetőségeit. Majd egyszer, később, ír
neki ...
Ebben a pillanatban bejelentették Ijo no Szukét. Éppen akkor tért
vissza vidékről, és nem mulaszthatta el, hogy tisztelgő látogatást ne
tegyen a hercegnél. A hosszú hajóúttól arca eléggé beesett és cserzett
volt. Igazán nem valami vonzó külsejű férfi, gondolta Gendzsi.
Társalogni ellenben tudott; mert ha már megtörte is öregség és gond,
a jó származású, jó nevelésű ember szellemében és viselkedésében
megőriz bizonyos finomságot, s ez megóvja attól, hogy jelenléte
visszataszítóan hasson. Éppen tartományának ügyeit kezdték megbeszélni,
és Gendzsi tréfálkozott Ijóval, amikor hirtelen valami különös zavar
fogta el. De minek feszélyeznék azok az emlékei? Ijo no Szuke idős
ember, így hát nem esett rajta sérelem. Nevetséges, hogy lelkiismeret-
furdalást érezzen. Viszont igaza volt az aszszonynak, amikor úgy vélte,
hogy
kapcsolatuk furcsa és összeférhetetlen lenne. Uma no Kami
figyelmeztetésére gondolva pedig érezte a herceg, hogy helytelenül
viselkedett. És bár Ucuszemi visszautasítása nagyon fájt neki, most,
hogy Ijót látta, csaknem örült, hogy az asszony akkor nem engedett.
- A lányom hamarosan férjhez megy - szólt Ijo -, s akkor magammal
viszem a feleségemet.
Ez kettős meglepetést jelentett. Még egyszer feltétlenül látni akarta
Ucuszemit. Beszélt is öccsével, az pedig nénjével meg-

hányta-vetette a dolgot. Bárki más nőnek is igen nehéz lett volna,

hogy ilyen körülmények között kapcsolatot tartson fenn a herceggel.
Ucuszemi számára pedig, aki rangban annyival lejjebb állt, és most
szabadságát is újból alaposan megnyirbálják, az ilyesmi szinte
elképzelhetetlenné vált. De már nem volt képes elviselni a
gondolatot, hogy Gendzsivel minden kapcsolata megszakadjon, így most
nemcsak hogy az eddiginél sokkalta barátságosabban válaszolt Gendzsi
leveleire, hanem látszatra hevenyészett válaszaiba olyan apró
fordulatokat
szőtt, melyek a hercegnek örömet szereztek, és azt sejtették, hogy
iránta érzett vonzalma még most is tart. A herceg mindezt észrevette,
és bár bosszankodott, hogy az asszony nem lett engedékenyebb irányában,
semmiképp sem bírta kivetni szívéből Ucuszemit.
Ami a másik hölgyet illeti, Gendzsi egy percig sem hitte róla,
hogy olyan természetű, aki továbbra is utána sóvárog, jóllehet
jövendőbelijével már megegyezett. Igy Gendzsi most ismét
megkönnyebbült szívvel gondolt rá.
Eljött az ősz. Gendzsi olyan sok bonyodalomba keveredett, hogy egy
idő óta csak igen rendszertelenül látogatott el a Nagy Csarnokba és
komolyan kegyvesztetté vált. A fejedelmi háztartás úrnőjének pedig igen
bajos volt kedvében járni, de Gendzsi, még udvarlása idején, sok
nehézséget győzött le érte, így értelmetlennek érezte, hogy most, amikor
győzött, lemondjon róla. Pedig tagadhatatlan, hogy a vak és részegítő
szenvedély, melynek megszállottja volt, míg a nőt el nem érte, most
már jóformán kihűlt. Először is a hölgy túlságosan érzékeny volt.
Ehhez járult még a közöttük levő korkülönbség,* és a leleplezéstől
való örökös rettegés, mely kora hajnali fájdalmas búcsúzkodásuknál
mindig hatalmába ejtette Gendzsit. Valóban, épp elég nehézséggel
küszködött.
Egy reggel történt, amikor sűrű köd ülte meg a kertet. Gendzsi,
többszöri keltegetésre, végre kilépett Rokudzso hálószobájából, de
rosszkedvű volt és álmos. Az egyik komorna, mintha csak felszólítaná
úrnőjét, hogy nézzen, a távozó herceg után, egy helyütt kinyitotta a
zsalukat. Rokudzso félrehúzta az ágy függönyét, és haját vállára
visszadobva kinézett a kertbe.
Az ágyásokat sok szép virág szegélyezte. Gendzsi meg is állt, és egy
kis ideig elgyönyörködött bennük. Milyen szép férfi, ahogy ott áll,
gondolta Rokudzso. S ahogy aztán a herceg a kapuhoz vezető útnak
tartott, megjelent és elsietett mellette az a komorna, aki az imént
kinyitotta a zsalukat. Könnyű, zöld ruhát viselt, mely jól illett a
környezethez, az évszakhoz: a ruha redői úgy hullottak alá, hogy
pompásan érvényesült a lány puha, szép járása. Gendzsi jól szemügyre
vette.
- Nem ülnénk le egy kicsit a kerítésnél, itt, ebben a sarokban? -
szólította meg.
Lám, milyen félénk, gondolta, de igazán bűbájos, ahogy haja a
vállára hull. És Gendzsi elmondta ezt a költeményt:
- Nem akarom, hogy azt mondják rólam, gondtalanul szállok virágról
virágra, ám a hajnalka virágot szívem szerint mégis leszedném. -
Mialatt a verset mondta, fogta a lány kezét. Az pedig, a gyakorlott
verselő könnyedségével így felelt:
- Úgy látom, nagyon sietsz csodálni a reggel virágát, mialatt még köd
takarja.
Igy a bókot olyan verssel hárította el, mely személyes és általános
értelemben is érthető volt. Ebben a pillanatban a virágszegélyes
úton, igen választékos öltözékű, csodaszép buggyos nadrágot viselő
apród jelent meg, s mentében ruhájával lesodorta a virágokról a
harmatcseppeket: csokrot szedett. Gendzsi, szíve szerint,
megfestette volna ezt a látványt...
Bárki csak kedvtelve nézhetett Gendzsire. Olyan volt, akár a virágzó
fa, melynek árnyában még a durva hegylakó paraszt is örömmel
megpihen. Olyan nagy volt a varázsa, hogy aki csak ismerte,
legszívesebben megajándékozta volna azzal, ami maga számára a
legdrágább volt. Bárkiről legyen is szó, dédelgetett leányának sem
tudott jobbat kívánni, mint hogy elküldje komornának Gendzsi mellé.
Akinek csodaszép húga volt, késznek mutatkozott, hogy elküldje
Gendzsi háztartásába, még ha ott valóban durva munkát kellett is
végeznie. Nem is szólva arról, mekkora öröm volt a hölgyek számára,
ha a mostanihoz hasonló alkalomból eltársaloghattak Gendzsivel;
kedvükre megbámulhatták, és - mert fiatalok és érzelmesek vol-

tak - boldoggá tette őket a herceg társasága. De milyen bánatosan

vették tudomásul, hogy Gendzsi látogatásai az utóbbi időben
megritkultak.
De hol is tartottunk? Igen! Nos, Koremicu, megbízatásának megfelelően,
türelmesen tovább tudakozódott.
- Hogy ki a hölgy, ezt nem tudom megállapítani - számolt be aztán. -
Általában gondosan kerüli a nyilvánosságot. De nemegyszer, amikor az
utcán visszhangzó kocsizörgés nyomán a házban nagy sürgés-forgás
támad, és valahány szobalány, mind kiles az utcára, velük tart az ifjú
hölgy is, akiről azt hiszem, hogy ő a ház úrnője. Közelről nem láttam,
de úgy vélem, nagyon csinos lehet. Egyik nap valamelyik szolgáló
megpillantott egy lovaskísérettel közelgő kocsit, mire ezzel a kiáltással
rohant be: "Ukon, Ukon, gyere gyorsan! Nézd, a kapitány kocsija
éppen erre tart!" Abban a percben egy kellemes arcú, de már nem
fiatal asszony penderült ki a házból. "Csillapodj - szólt és ujját intőn
fölemelte -, honnan tudod, hogy a kapitány jön? Majd magam nézek
utána." Ezzel gyorsan előrement. A kertből az utcára durván ácsolt,
felszedhető palló • vezet. A jó hölgy izgalmában megbotlott a ruhájában,
és
ahogy elterült, csaknem az árokba pottyant. "Kacuragi szentséges
istene* itt igazán rossz munkát végzett!" - sopánkodott.
Kíváncsisága azonban cseppet sem csökkent, és csak még feszültebben
figyelte a közelgő járművet. A látogató egyszerű bő köpenyt viselt.
Kísérői is voltak, akiket az izgatottan sündörgő szolgálók egymás
után nevükön szólítottak, mikor már olyan közel értek, hogy
felismerhették őket. Az egészben az az érdekes, hogy kivétel nélkül
olyan neveket mondtak, ahogy To no Csudzso szolgáit és apródjait hívják.
- A magam szemével szeretném látni a kocsit! - vágott közbe
Gendzsi. Lehetséges, hogy ez az a hölgy, akiről azon a bizonyos
átbeszélgetett esős éjszakán Csudzso azt mondta, végleg lemondott róla,
hogy valaha is megtalálja?! Koremicunak feltűnt Gendzsi nagy
érdeklődése, és így folytatta:
- Meg kell mondanom neked, hogy engem is érdekel ez a ház, és
amikor egy ízben igyekeztem értesüléseket szerezni a magam számára,
megtudtam, hogy az ifjú hölgy úgy szólítja

a házbeli lányokat, mintha ők mindnyájan egyenlő rangúak volnának.

Mikor azonban kezdtem átjárni hozzájuk, és úgy tettem, mintha
komolyan venném ezt a komédiát, észrevettem. hogy az idősebb nők
ugyan igen jól játsszák a szerepüket, de a fiatal lányok újra meg újra
kizökkennek belőle: hajbókolnak és ki-kicsúszik a szájukon az
"úrnőm" megszólítás. A többiek aztán kapkodva igyekeznek helyreütni
a dolgot, és öszszevissza fecsegnek, hogy elhitessék, mind
egyenrangúak. -Koremicu elnevette magát, ahogy felidézte a jelenetet.
- Ha legközelebb újra meglátogatom anyádat - szólt Gendzsi
teremts alkalmat, hogy egy pillantást vethessek a hölgyekre.
Képzeletében megjelent a furcsa, rozoga ház. A hölgy nyilvánvalóan csak
átmenetileg lakik ott, de azért szemlátomást ahhoz a legalacsonyabb
réteghez tartozik, melyről annak idején nem beszélgettek, hisz
számukra eleve nem jöhetett számításba.
Milyen mulatságos lenne, ha bebizonyíthatná barátainak, hogy
tévedtek, mert lám, ott is akad érdekesség!
Koremicu aggodalmasan igyekezett teljesíteni urának minden
kívánságát, bár ugyanakkor a maga kis kalandjára is gondolt. Végre
kifondorkodta, és titkos találkát hozott létre Gendzsi és a rejtélyes
hölgy között. Hogyan érte el, hosszadalmas volna elmesélni, így -
mert máskor is ezt teszem - ezúttal is elhagyom.
Gendzsi sosem kérdezte meg a hölgyet, milyen néven szólítsa, és azt
sem árulta el, hogy jómaga kicsoda. Igen szegényes öltözetben - és ami
nála fölöttébb szokatlan volt -, gyalog érkezett. Koremicu azonban
ezt túlságosan nagy árnak érezte, lévén hogy ilyen jelentéktelen nőről
van szó, és makacskodott, hogy Gendzsi szálljon lóra, maga pedig
majd ott gyalogol mellette. így persze feláldozta volna saját
érzelmeit, ugyanis neki is megvolt a maga oka, hogy kedvező
benyomást akarjon kelteni a ház népében. Jól tudta, hogy így beállítani
nemigen előkelő, és majd le is lohad irányában a házbeliek érdeklődése.
Megaláztatásának szerencsére úgyszólván nem is akadt tanúja, mert
Gendzsi csupán egy kísérőt vitt magával, azt a

fiút, aki az első alkalommal virágot szedett, ugyanis nem valószínű,

hogy őt bárki is könnyen felismerje. Hogy semmi gyanút ne keltsen,
útját nem kötötte ahhoz, hogy a szomszédban lakó dajkáját
meglátogassa.
Ennyi óvatoskodás láttán zavarba jött a hölgy, és mindenképpen
igyekezett valamit megtudni Gendzsiről. Azt is megtette, hogy
amikor Gendzsi napkelte előtt távozott tőle, nyomába küldött valakit,
hogy megnézze, merre megy. Gendzsinek azonban sikerült tévútra
vezetnie az ólálkodót, és a hölgy nem lett okosabb. A herceg nagyon
is megszerette a lányt. Egészen boldogtalanná tette, ha valami útját
állta a látogatásnak. És ámbár azt, amit tett, maga is elítélte, és
gondban volt miatta, nemsokára azon kapta magát, hogy idejének javát
a lány házában tölti.
Tudta, azon az úton jár, melyen még a legjózanabb ember is előbb-
utóbb elveszti a fejét. Őt viszont még nem érte ilyesmi, de olyat se
tett,
amit rossznak lehetett volna bélyegezni. Most azonban csodálkozva és
megdöbbenéssel állapíthatta meg, hogy még a délelőttnek az a néhány
órája is, amikor nem látja a lányt, elviselhetetlenné kezd válni számára.
"Mi van ebben a lányban, ami arra késztet, hogy őrültként
viselkedjem?" -kérdezgette magában. A lány csodálatosan szelíd volt
és szerény, annyira, hogy már-már közönyösnek látszott, mint aki
kedélytelen, és sekélyes az érzésvilága. Bár volt benne némi lányos
tapasztalatlanság, Gendzsi jól látta, hogy életének nem ő az első
szerelme. Azt is biztosra vehette, hogy elég alacsony származású. Mi
lehet
hát benne, ami rabul ejtette? Ismételten feltette a kérdést, de nem
talált rá
választ.
A lányt kellemetlenül érintette, hogy Gendzsi régi, viseltes
vadászruhában jár el hozzá, s arcát szüntelenül rejtegetni igyekszik,
és már akkor elhagyja a házat, amikor még egészen sötét van, és mindenki
alszik. Olyannak látta, akár egy régi kísértethistóriából felbukkant
démoni szeretőt, és már-már félelem fogta el. De még legapróbb
mozdulata is arra vallott, hogy nem közönséges ember, és a lánynak
olyan sejtése támadt, hogy tán magas rangú valaki, aki Koremicut
közvetítőként használta fel. Koremicu azonban makacsul hajtogatta,
hogy társáról semmit, egyáltalán semmit nem tud, és továbbra is a maga
kedytelésére látogatja a házat.
Mit jelentsen ez? Egészen megrémítette a lányt, hogy ilyen különös
szerelemben él ... maga sem tudja, kivel. De körülötte is volt valami
megfoghatatlan, valami valószínűtlen. Gendzsit megszállta az a
gondolat, hogy amint itt is elrejtőzött a lány, éppúgy eltűnik majd
egy napon, elbújik másutt, és soha többé meg nem találja. Minden jel
arra vallott, hogy a lány c,ak ideiglenesen tartózkodik itt. Meg volt
róla győződve, ha majd itt lesz az ideje, hogy kimozduljon innen, nem
fogja elárulni, hová megy. Szökése természetesen azt bizonyítaná, hogy
tovább igazán nem érdemes vele törődni, s akkor jómaga, hálásan a
közös örömökért, egyszerűen napirendre térhet az ügy fölött. A herceg
azonban tudta, hogy számára ez csak legvégső sorban jöhet számításba.
Az emberekben lassan-lassan gyanakvás ébredt, ezért Gendzsi
már gyakran, több egymást követő éjszakán át nem látogathatta meg a
lányt. Ezt annyira elviselhetetlennek érezte, hogy türelmetlenségében
elhatározta, a lányt titokban elhozza a Nidzso-inbe.* Ha rájönnének
ittlétére, természetesen óriási botrány támadna; mégis meg kell
kockáztatnia.
- Nagyon szép helyre viszlek, ahol senki sem zavar majd bennünket -
jelentette be egyszer.
- Nem! Nem! - kiáltotta a lány. - Mindig is olyan titokzatosan
viselkedsz, hogy félnék veled menni.
Hangján gyerekes rettegés érzett, mire Gendzsi így válaszolt:
- Valamelyikünk biztosan holmi elvarázsolt róka.* Itt az alkalom,
hogy
megállapítsuk, melyikünk az, te vagy én.
Olyan igen kedvesen beszélt, hogy a lány hirtelen megadta magát, és
beleegyezett, tegyen belátása szerint. Gendzsi nem bírta legyűrni
meghatottságát, mikor látta, hogy a lány kész követni őt olyan
kalandba, ami furcsa, főként pedig kockázatosnak ígérkezik. Most
ismét eszébe jutott To no Csudzso elbeszélése azon az esős éjszakán,
és rlár semmi kétsége sem maradt, hogy ez az a lány, aki megszökött
Csudzso elől. De azt is tudta, hogy a lány, valami okból, múltjára
vonatkozóan

el óhajt kerülni minden kérdést, ezért fékezte kíváncsiságát. Amennyire

megítélhette, gondolta, hogy a lánynak nincs szándékában megszökni, és
úgy hitte, a jövőben sem lenne képes ilyet tenni, ha maga hű marad
hozzá. Hiszen To no Csudzso nemegyszer hónapokra magára hagyta.
Azt azonban érezte, minden rosszra felkészülhet, ha csak egy parányit
is okot ad a gyanúra, hogy máshoz vonzódik.
A nyolcadik hónap tizenötödik éjszakáján történt. A hevenyészett
háztető hézagain át a felhőtlen égről beszivárgott a hold fénye, és
elárasztotta a szobát. Milyen különös helyen fekszem, gondolta
Gendzsi, ahogy körülnézett a padlásszobában, mely annyira
különbözött minden szobától, ahol valaha is megfordult. Valószínű, hogy
lassan megvirrad. A környező házakban már mozgolódtak. Parasztok nyers
hangja harsant:
- Ejnye, de hűvös van! Azt hiszem, az idei termés nem lesz valami
híres!
- Magam sem tudom, mi lesz a fuvarjaimmal - szólalt meg egy másik. -
Rosszak a kilátások!
Majd valaki dörömbölni kezdett az egyik ház falán:
- Ébredj, szomszéd! Ideje, hogy felkerekedjünk! Mit gondolsz,
meghallotta?
Mindnyájan felcihelődtek, és elmentek, hogy nehéz munkával
megkeressék a mindennapi kenyerüket.
A közvetlen közelben zajló sürgés-forgás és a lárma bizonyára
zavarhatta a hölgyet, hiszen egy ilyen finnyás, érzékeny kis teremtésnek
lépten-nyomon olyasmit kellett eltűrnie ezen a nyomorúságos szálláson,
hogy legszívesebben a föld alá sülylyedt volna. De bármilyen kínos,
kellemetlen vagy dühítő események játszódtak is le, semmi jelét nem
mutatta, hogy akár csak észre is veszi őket. Gendzsi csak csodálta,
hogy ő, aki egyébként olyan érzékeny és kényes, zúgolódás nélkül
elviseli a körötte visszhangzó idegőrlő dobogást és dörömbölést, és úgy
érezte, hogy ez sokkal rokonszenvesebb, mintha minden hangra
összerezzenne az irtózattól. Most azonban elhallatszott hozzájuk a
cséplőmalmok mennydörgésnél is erősebb zakatolása, s olyan
közelinek érzett, mintha a párnájukból áradt volna. Gendzsi úgy
érezte, menten megreped a dobhártyája.
Bizonyos zajokról azt sem tudta, honnan erednek, annyira furcsán és
riasztóan hatottak. Mintha minden recsegett-ropogott volna. Hol innen,
hol onnan ütötte meg a fülét a kallósulyok tompa csattogása, a
magasból pedig a húzó vadludak gágogása hallatszott. Szörnyen
idegtépő volt.
Padlásszobájuk az utcára nézett. Gendzsi felkelt és kinyitotta a
széles zsalukat. A lány és a herceg ott állt egymás mellett és kibámult.
A közelben, az udvaron, egy csoport finom kínai bambusz állt; a
virágágyak szélét sűrű harmat lepte el: itt is csak úgy csillogott, akár
a hatalmas kertekben, melyeket Gendzsi megszokott. Bogarak
százhangú zümmögése hallatszott. A falból tücskök cirpeltek.
Gendzsi már számtalanszor elhallgatta őket, de mindig csak
távolból. Most, hogy ilyen közelben muzsikáltak, nem a megszokott
zenének érezte, de még kedvesebb volt szívének, mint az ismert
cirpelés. Persze ezen a helyen - a sok kiábrándító mellékzönge
ellenére -minden újszerű szépséget öltött, érdekessé vált. A lány
fehér ingvállat viselt, fölötte pedig puha, szürke köpenyt. Szegényes
ruházat, de maga a nő elbűvölő, csaknem előkelő látvány, nincs benne
semmi különösen feltűnő, pusztán valami törékeny báj és finomság. Csak
akkor szép igazán, amikor megszólal, mert hangjából annyi, de annyi
érzés és komolyság csendül ki. Csak egy kicsivel kedélyesebb lennel
De így is, amilyen, Gendzsi ellenállhatatlannak érezte, és az volt a
vágya, hogy olyan helyre vihesse, ahol senki sem zavarja kettőjüket.
- Elviszlek valahová, nem is olyan messzire innen, ahol az egész
éjszakát nyugodtan eltölthetjük. Elviselhetetlen, hogy mindig el kell
válnunk már szürkületkor.
- Hogyan jutottál hirtelen ilyen elhatározásra? - kérdezte a lány, de
hangjából megadás csendült ki.
Gendzsi esküvel fogadta, hogy szereti és szeretni fogja minden
eljövendő életében, a lány pedig olyan szenvedélyesen válaszolt, mintha a
régi, hideg teremtés - hiszen Gendzsi ilyennek ismerte - egy
szempillantás alatt kicserélődött volna. Gendzsi csak arra
gondolhatott, hogy újdonság számára az ilyen szerelmi esküvés.

Minden józanságot félretéve, Gendzsi beszólította Ukont, a lány

komornáját, és meghagyta neki, hogy szolgáját küldje el kocsiért.
Ennek hamarosan híre futott az egész házban, és az asszonyok kissé
aggodalmaskodtak, merthogy így megszöktetik úrnőjüket. Alapjában
véve azonban, Gendzsi külsejéből ítélve, nem gondolták, hogy bármi
bajba is sodorja a lányt. Csakhamar világos nappal lett. A kakasok
elhallgattak. Valahonnan a közelből egy öregember könyörgő imája
hallatszott. Zarándok volt, aki a Szent Hegyre készült. Ahogy minden
könyörgés végeztével mélyen meghajolt, hogy homlokával megérintse a
földet, hallani lehetett, milyen fáradtan, milyen kínnal mozdul odébb.
Ugyan miért esedezhetett ez az örege-nber, kinek hátralevő élete
már oly illanó lehetett, mint a hajnali harmat? NAMU TOPA NO
DOSI - "Dicsőség a Megváltónak, ki eljövend!" Most már szavait is
kivehették.
- Hallgasd csak - szólt Gendzsi gyengéden -, nem azt jelzi-e,
hogy szerelmünk tartani fog sok-sok életünkön át?! -És elmondta ezt
a költeményt: - Ne hidd, hogy a zarándok éneke valótlant jósol, midőn
azt mondja, hogy minden jövendő életünkön át változatlan marad
szerelmünk!
Aztán maguk is imába fogtak, de nem úgy, mint az Ének az örök
bánatról szerelmesei, akik azt kérték, hogy ikermadár módján egy
pár szárnyon repülhessenek (hiszen eszükbe jutott, milyen szomorú
véget is ért történetük), hanem így fohászkodtak:
- Ő, hadd tartson szerelmünk, míg csak Maitreja Buddhaként el nem
jön a földre! - A lány azonban, mert bizalmatlansága még nem oszlott
el, Gendzsi versére ezzel a költemény-nyel válaszolt:
- Annyi bánatot éltem át e világon, hogy már az eljövendő
élettől is csak kevés jót remélek. - A lány még kissé járatlan volt a
versfaragásban.
Egyébként örömmel gondolt rá, hogy útjukat a lenyugvó hold fogja
megvilágítani, Gendzsi pedig szavakba is öntötte örömét. Ám ekkor
hirtelen eltűnt a hold a felhőkben, mint valami fal mögött. A derengő
égbolt azonban még most is csodálatosan szép volt. A herceg aggódott,
hogy netán teljesen
GENDZSI REGÉNYE 91
kivilágosodik, mire útnak indulnak, ezért sietve a kocsihoz vezette a
lányt, és Ukont is mellé ültette.
Egy nem messzire levő, lakatlan házhoz hajtattak. Mialatt arra
vártak, hogy a ház őrzője megjelenjen, Gendzsi észrevette, hogy a kapu
korhadozik, előtte pedig véges-végig sűrűn burjánzik a sinobu fű.
Ilyen kevéssé hívogató kaput sem látott még. Vastag ködréteg ült
mindenen, és olyan sűrűn szitált, hogy ruhája ujja átnedvesedett,
ahogy a kocsi függönyét felemelte.
- Még sosem volt részem ilyen kalandban - jegyezte meg Gendzsi. -
Képzelheted, hogy nem kis izgalmat érzek. - És verset mondott,
mely arról szólt, hogy bár mióta a világ áll; eszeveszett a szerelem,
de férfi még soha ilyen hirtelen, hajnalok hajnalán neki nem vágott az
ismeretlennek. - Számodra viszont ez nem nagy újság, ugye? - fordult a
lányhoz.
Az elpirult, s most ő mondott verset:
- Olyan vagyok, mint az égen vándorló hold, mely nem tudja, mi
fenyegeti a hegyek közt, pedig bármily magasan úszik is, fényét
kiolthatják.
Levertnek és nyugtalannak látszott. Gendzsi ezt annak tulajdonította,
hogy mindeddig bizonyára csupa kicsiny házban élt, nagy
zsúfoltságban, és Gendzsit mulattatta a gondolat, hogy így megijedt
ettől a kastélytól. Behajtottak, de a lány és a herceg bent maradt a
könyöklő mellé vontatott kocsiban, s ezalatt az egyik szobát rendbe
tették számukra. Ukon, aki egész idő alatt ártatlan arcot vágott, nem
állhatta meg, hogy szép csendben ne éppolyannak tartsa ezt a kirándulást
is,
mint úrnőjének egyéb, korábbi kalandjait. Jól látta, hogy a ház őre
milyen feltétlen hódolattal fogadta úrnőjének ezt a legújabb kedvesét,
igyekezett hát, hogy ebből a maga számára levonja a következtetéseket.
A köd lassacskán eloszlott. Kiszálltak a kocsiból, és bementek a
kicsinosított szobába. Bár hirtelen, nagy sebbel-lobbal tették lakhatóvá,
bámulatosan tiszta és gondozott volt a szoba. A ház őrének fia ugyanis
régebben belső szolgálatban állt Gendzsinél, és később is még egy
ideig a Nagy Csarnokban teljesített szolgálatot. Most be is jött, és
felajánlotta, hogy

elküld a herceg kíséretéért, mert - mint mondta - nem szívesen látja,

hogy nincs vele senki.
- Meg ne tedd! - válaszolta Gendzsi. - Azért jöttem ide, mert az volt
a kívánságom, hogy ne zavarjanak. Rajtad kívül ne is tudja senki, hogy
beköltöztem a házadba. - Gendzsi feltétlen titoktartást követelt.
Nem készítettek számukra ebédet annak rendje-módja szerint, de az
őr hozott némi rizskását. Aztán lefeküdtek, hogy első ízben együtt
háljanak ezen a még szokatlan szállásukon, mely annyira elütött az
eddigitől.
A nap már magasan járt, mire felébredtek. Gendzsi az abiakhoz
lépett, és maga nyitotta ki a zsalut. Milyen elhagyatott a kert! Itt
biztosan egy lélek sincs, aki megleshetné őket. Elnézett a távolba: sűrű
erdőt látott, mely kissé odébb már valóságos vadonná vált. A ház
környékén sehol egy szál virág, sehol egy bokor, csak gondozatlan
őszi gyep és egy vízinövényektől elhínárosodott tó. Vad, elhagyatott
hely. Az őr és háza népe valószínűleg a háztól távol eső
melléképületben vagy más külön szálláson lakhatott, mert itt híre-
hamva sem volt életnek, mozgolódásnak.
- Meg kell vallanom, hogy furcsa, elhagyatott helyre jöttünk. De míg
itt vagyok, semmiféle kísértet vagy lidérc nem fog téged megzavarni.
A lánynak fájt, hogy Gendzsi még most is eltakarja arcát.* Való igaz,
hogy ezt az óvatosságot már sehogy sem lehetett összeegyeztetni a
kettejük közt uralkodó nagy bizalommal. Gendzsi erre költeménnyel
válaszolt: emlékeztette a lányt, hogy szerelmük mindaddig a
pillanatig, míg "a virág meg nem nyitja szirmát az alkonyi harmatnak",
pusztán az utcán át váltott, futó pillantásból ered. Aztán kissé
elfordult, és
egy szempillantásnyi időre levette álarcát.
- Nos, mi történt a "csillogó harmattal"? - kérdezte Gendzsi,
ugyanazokkal a szavakkal, melyeket a lány a legyezőre írt.
- Milyen keveset tudtam szépségéről én, aki "az alkonyatban csak
homályosan láthattam" ... - így felelt a lány, halk, akadozó hangon
idézve Gendzsi válaszul küldött versét.
GENDZSI REGÉNYE 93
Kár volt félnie, mert bármilyen szegényes verseket mondott is, Gendzsi
elragadónak érezte. A lány számára pedig minden képzeleten és álmon
túltett az a bűvölet, hogy Gendzsi arcának szépsége egy pillanatra
feltárult előtte itt, ebben az elhagyatottságtól és elhanyagoltságtól
sötét
vadonban.
- Nem csodálkozom, hogy míg ilyen válaszfal állt közöttünk, nem
volt benned elég bizalom, hogy mindent elmondj, amit tudni
szeretnék. De most már nem volna szép tőled, ha továbbra sem árulnád
el nevedet.
- Olyan vagyok - felelte a lány -, mint a halász lánya a dalban: sem
nevem nincs, sem otthonom.*
Bár semmiképp sem akarta elárulni, hogy hívják, de az szemlátomást
nagyon megnyugtatta, hogy Gendzsi felfedte arcát.
- Tégy, amint akarsz - mondta végül Gendzsi, de egy ideig bosszús
volt
miatta. Nemsokára azonban kibékültek, s ezzel vége is volt a napnak.
Később megérkezett Koremicu, és gyümölcsöt meg más ennivalót
hozott. Nem akart bejönni, mert félt, hogy Ukon könyörtelenül
leszidja, amiért segédkezett úrnője megszöktetésének előkészítésében.
Most már persze úgy gondolkodott, hogy a hölgynek biztosan vannak jó
tulajdonságai, csak hát ő nem vette észre, viszont a herceg másként
igazán nem foglalkozna vele ennyire. De saját nagylelkűségétől is meg
volt illetődve, mert lám, olyan kincset engedett át urának, amit magának
is
megtarthatott volna.
Csodálatosan csendes este volt. Gendzsi üldögélt és elnézte az
eget. A lányt, aki a szoba mélyén ült, nyomasztotta a komor sötétség. A
herceg kinyitotta az előszoba zsaluját, és letelepedett a lány mellé.
Aztán
egymás szemében figyelték, hogyan gyúl fel benne a napnyugta fénye,
s a lány, a herceg imádatra méltó szépségén és gyengédségén
elámulva, feledte minden félelmét. Eltűnt bátortalansága, s a herceg
úgy találta, hogy pompásan illik hozzá ez a felbukkanó bátorság és
vidámság. A lány ott feküdt mellette, míg csak le nem szállt az éjszaka.
Gendzsi látta, hogy arcára most ismét rátelepszik a félős gyerek
riadtsága. Gyorsan bezárta az ajtót, behozta a nagy lámpát, és így
kezdett beszélni a lányhoz:

- Látszatra már nem félsz tőlem, de észreveszem, hogy szíved mélyén

van még bizalmatlanság és neheztelés. Nem szép tőled, hogy ilyen vagy
hozzám.
És Gcndzsi újra megneheztelt rá.
Ugyan mit gondolhattak a Palotában? Küldtek-e keresésére? És
hol mindenütt kereshették? Egyszerre valósággal izgatott lett. És
eszébe jutott a hatodik kerületben lakó előkelő hölgy is, Rokudzso.
Képzelhető, milyen haragra gerjedt! Ezúttal aztán van alapja
féltékenykedésének. Ilyen és más kellemetlen gondolatok jártak az
eszében, mikor egyszerre a lányra pillantott, aki oly bízón feküdt
mellette, és mit sem sejtett abból, ami benne zajlott. Túláradó
gyengédség fogta el a lány iránt. Mennyire terhére is van az a másik, a
maga örökös érzékenykedésével, féltékenységével és gyanúsítgatásaival!
Nincs is szándékában, hogy megi.togassa - legalábbis egyelőre. Késő
éjszaka volt már, s időről időre elszenderedtek. A herceg egyszer csak
látja, hogy ágyuk mellett ott áll egy magas, felséges termetű asszony.
- Te, aki olyan előkelőnek tartod magad, hogyan kerülsz egy ilyen
hitvány, közönséges teremtés mellé, akit csak úgy, az utcán szedtél
fel?! Csodálkozom rajtad, és fel vagyok háborodva! - s azzal mintha el
is akarná vonszolni a lányt a herceg mellől.
Abban a hiszemben, hogy pusztán valami éjszakai látomás, káprázat az
egész, Gendzsi megemberelte magát és felült. A lámpa kihunyt. Erre
kissé izgatottan kivonta kardját, és maga mellé tette. Nyomban Ukonért is
kiáltott.
A komorna azonnal bejött, de látszott rajta, hogy maga is rémült.
- Kérlek, keltsd fel az őrt a szárnyépületben - szólt a herceg -, és
mondd meg neki, hozzon be gyertyát.
- Ilyen sötétben menjek? Hogyan? - tétovázott Ukon.
- Ne légy ilyen gyerek! - szólt Gendzsi nevetve, s azzal összeütötte
a két
tenyerét.*
Kongva visszhangzott az üres ház. A hívást ugyan senki meg nem
hallotta. Közben észrevette, hogy kedvese egész testében reszket. Mit
tegyen? Még nem szánta el magát semmire,
amikor a lányt egyszerre csak kiverte a hideg verejték. Már-már
eszméletét is vesztette.
- Ne félj, uram! - szólalt meg Ukon. - Életében mindig is voltak
ilyen
lidércnyomásos rohamai.
A hercegnek eszébe jutott, hogy reggelente milyen törődöttnek látszott
a lány, hogy feküdt ott, szinte valami gyötrelemtől kitágult szemmel.
- Magam megyek - szólt -, és fölkeltek valakit. Eluntam, hogy
tapsolásomra csupán a visszhang válaszol. Ne hagyd magára!
Ukont az ágyhoz tuszkolta, maga pedig a nyugati főbejárathoz ment.
Ahogy kinyitotta, látta, hogy a lámpa a szárnyépületben is kialudt. Szél
kerekedett. Gendzsi magával hozott néhány kísérője már lefeküdt. Csak
az őr fia volt még ébren (az a fiatalember, aki régebben inas volt
Gendzsi mellett), és az udvarban szolgálatot teljesítő egyik ifjú, aki
Gendzsit minden útjára elkísérte. Ahogy hívta őket, nyomban
válaszoltak, és talpon termettek.
- Gyere - szólt az őr fiához -, hozz gyertyát, és szólj az
emberemnek,
vegye elő íját, és ahogy csak bírja, pendítse meg rajta a húrt. Nem
értem, ilyen elhagyatott helyen hogyan alhat valaki ennyire mélyen!
Hová lett Koremicu?
- Egy ideig várt, és mikor már úgy látta, hogy nincs szükséged rá,
hazament, de mondta, hogy virradatkor visszatér.
Gendzsi embere császári íjász volt, és ahogy az őr házikója felé
tartott, szörnyű zajt csapott, közben pedig torkaszakadtából kiabálta:
- Tűz van! Tűz van!
 Az íj pengését hallva Gendzsinek eszébe jutott a Palota. Az éjjeli
szolgálatra beosztott udvaroncok szemléje már biztosan véget ért, az
íjászok pedig épp most vonulhattak fel. Még nem volt nagyon késő.
Tapogatózva tért vissza a szobába. A lány ugyanúgy feküdt, ahogy
otthagyta, Ukon pedig arcra borulva hevert mellette.
- Mit csinálsz? - kiáltotta Gendzsi. - Eszedet vesztetted a
félelemtől?
Biztosan hallottál róla, hogy az ilyen elhagyatott helyeken a
rókaszellemek
némelykor megpróbálják az embert
96 MURASZAKI
elvarázsolni? Nem kell félned, kedvesem, visszatértem, és nem tűröm, hogy
bármiféle kísértet is bántson téged. - Ezekkel a szavakkal felhúzta Ukont
az
ágyról.
- Uram - szólt a komorna -, olyan félelem és szorongás fogott el,
hogy
arcra buktam. De hogy szegény úrnőmnek mit kellett elviselnie, arra
még gondolni sem merek.
- Akkor legalább ne növeld a félelmét! - vágta rá Gendzsi,
félretolta a komornát, és a megmerevedetten fekvő lány fölé hajolt. Az
alig lélegzett. Megérintette: egészen ernyedt volt. Nem ismerte meg
Gendzsit.
Meglehet, hogy valami átkozott lény, valami démon megpróbálta lelkét
elrabolni. Hiszen olyan félénk, olyan gyerekesen gyámoltalan volt. Végre
megérkezett az ember a gyertyával. Ukon még egyre reszketett, és
mozdulni sem mert. Gendzsi paravánt állított fel, hogy eltakarja az
ágyat, aztán magához hívta emberét. Ez persze ellenkezett az udvari
szokásokkal, hiszen embere csak magát Gendzsit szolgálhatta. Zavarba
is jött, és még az előtérbe sem mert belépni.
- Gyere ide! - szólt rá Gendzsi türelmetlenül. - Vedd elő a józan
eszedet!
Az ember vonakodva átnyújtotta a gyertyát, s ahogy fénye az ágyra
hullt, Gendzsi egy szemvillanásnyi időre újra megpillantotta azt a
nőalakot, aki álmában megjelent: most is fenyegetően ott állt az ágy
fejénél, majd egyszerre eltűnt. Régi történetekben olvasott már ilyen
jelenésekről, arról, hogy milyen hatalmuk van, és igen megriadt. E
pillanatban azonban teljesen eltöltötte a lányért érzett aggodalom,
hiszen ott feküdt mozdulatlanul. Nem gondolt többé a fenyegető
látomásra, hanem lefeküdt kedvese mellé, és gyengéden
megmozdította tagjait. De egyre hűlt keze, lába. Szinte nem is lélegzett
már. Mit tegyen? Kihez forduljon segítségért? Papot kellene hívatnia.
Igyekezett erőt venni magán, de olyan nagyon, fiatal volt még, és amint
látta, milyen csendesen és sápadtan fekszik a lány, nem bírt uralkodni
magán és felkiáltott:
- Gyere vissza hozzám, édes kedvesem! Térj vissza az életbel Ne nézz
rám ilyen idegenül! - És átkarolta. De a lány egészen kihűlt már.
Arcán tompa és öntudatlan dermedtség.

Ukon hirtelen felocsúdott bénító félelméből, és fékevesztett zokogásban

tört
ki. Gendzsi rá sem hederített. Minek lett itt szemtanúja? Ismerte a
történetet, mely szerint egy minisztert orvul megtámadott a démon,
mikor éppen a Déli Csarnokon áthaladt. Valahogy úgy történt, hogy a
miniszter rémületében elvágódott, de végül is magához tért és
elmenekült. Nem, a lány sem halhatott meg! Ukonhoz fordult, és
határozott hangon felszólította:
- Hagyd már a sírást! Igazán nem engedhetem meg, hogy ilyen lármát
csapj késő éjszakal
De a herceget is annyira megbénította a fájdalom, hogy bár Ukonra így
ráparancsolt, nemigen tudta, mit is tesz. Elküldött az őr fiáért, és így
utasította:
- Valaki szörnyű félelmet élt át, és még most is nagyon rosszul van.
Az a kívánságom, eredj Koremicuhoz, és mondd meg neki, jöjjön olyan
gyorsan, ahogy csak teheti. Ha otthon találod pap bátyját, vond félre, és
súgd meg neki, hogy nyomban szólni akarok vele. De ne beszélj olyan
hangosan, hogy anyjuk, az apáca, meghallhassa. Nem szeretném, ha bármit
is megtudna erről a ballépésemről. - Minden erejét megfeszítette, hogy
érthetően beszéljen, de közben szörnyen fel volt dúlva. Mert ahhoz a
borzalmas gondolathoz, hogy maga okozta a lány halálát, még hozzájárult a
rettegés és borzalom, amit ez a hely idézett fel benne.
Éjfél elmúlt. Vad vihar volt kitörőben, és baljóslatúan zúgott a ház
körül álló fenyők között. Valami furcsa madár -talán bagoly -
rekedt rikoltozásba kezdett. Körös-körül teljes elhagyatottság.
Sehol emberi hang, sehol egy baráti szó. Miért, de miért is esett
választása erre a gyűlöletes helyre?!
Ukon elájult és ott feküdt úrnője mellett. Csak nem hal bele ő is a
félelembe? Nem, nem! Ilyen gondolatokkal nem is szabad foglalkoznia.
Hiszen ő az egyetlen, aki még bír cselekedni. Valóban semmit sem
tehet már? A gyertya alig pislákolt. Újból meggyújtotta. Ott, a
paraván másik oldalán, a szoba egyik sarkában mintha mozogna
valaki! Hát megint itt van, de most a túlsó sarokban! Ekkor óvatos léptek
nesze hal-

látszott. Most már pontosan a háta mögött jártak a léptek...

Csak már újra itt lenne Koremicul De szeret csavarogni, és biztosan sok
időbe telik, mire megtalálják. Hát már sosem virrad meg? Mintha
ezer éve tartana ez az éjszaka. Végre valahol, igen messze, kakas
kukorékolt.
Mi a sors szándéka, hogy ilyesmit mért rá? Érezte, büntetés ez
furcsa és tiltott szerelmi kalandjaiért, melyekbe az elmúlt évek
folyamán akaratlanul is belesodródott. Még ha egy ideig titokban lehet
is tartani az ilyen dolgokat, végül úgyis napfényre kerülnek.
Leginkább pedig azt vette szívére, hogy a császár előbb-utóbb
megtudja ezt és az összes többi kalandját is. Akkor aztán óriási botrány
lesz. Mindenki szájára veszi. Még az utcagyerekek is rajta mulatnak
majd. Soha, soha többé nem szabad tennie ilyesmit, vagy teljesen
eljátssza
jó hírét.
Végre megérkezett Koremicu. Nem csekély büszkeséggel töltötte el, hogy
lám, ő mindig készen áll rá, hogy ura kívánságait éjjel, nappal,
bármely órában, nyomban teljesítse. Azt azonban nehezményezte, hogy
Gendzsi éppen akkor kerestette, amikor nem volt kéznél. Most pedig,
hogy itt van már, ura mintha képtelen is lenne bármilyen parancsot
adni, mert csak ott áll szótlanul.
Ukon, Koremicu hangját hallva, hirtelen magához tért, és ahogy
eszébe jutott, mi is történt, kitört belőle a sírás. Míg Gendzsi magára
volt hagyatva, csillapította és bátorította a zokogó komornát, de most,
hogy végre maga mellett tudhatta Koremicut, tovább nem bírta türtőztetni
magát, és ahogy hirtelen ismét tudatára ébredt, hogy milyen
szörnyűségen ment keresztül, fékevesztett zokogásban tört ki.
- Valami szörnyűség történt - nyögte ki végre -, szörnyűbb,
hogysem el lehessen mondani. Úgy tudom, ha ilyesmi megesik, a szent
írásokból felolvasást kell tartania. Szeretném, ha ez megtörténnék, és
elmondanám az imákat is. Ezért is kértelek, hogy hozd magaddal a
bátyádat ...
- Tegnap elindult a hegyre - válaszolta Koremicu. - De látom, hogy
borzasztó dolgok történtek. Az őrület rohamában tetted?

Gendzsi a fejét rázta. Urának zokogása annyira megindította

Koremicut, hogy ő is sírva fakadt. Ha maga idősebb és járatosabb a
világ dolgaiban, akkor tudja, hogy mihez fogjon ilyen válságos
helyzetben, de mindketten fiatalok voltak még, és egyformán
elvesztették fejüket. Végre megszólalt Koremicu:
- Egyvalami biztos. Az őr fiának nem szabad megtudnia semmit. Igaz,
hogy ő maga megbízható, de nem tartja féken a nyelvét rokonai előtt, s
ha azok beleavatkoznak a dologba, annak rossz vége lesz. Legjobb, ha
minél nagyobb csendben eltűnünk a házból.
- Talán igazad van - válaszolta Gendzsi -, de nehezen találunk
ennél elhagyatottabb helyet.
- Annyi bizonyos - folytatta Koremicu -, hogy saját házába nem
vihetjük vissza. Asszonyai nagyon szerették, s lenne olyan sírás-rívás,
hogy összeszaladnának a szomszédok, s egykettőre híre futna a dolognak.
Csak tudnék valami hegyi kápolnát, hisz olyan helyen ez mindennapos,
cseppet sem feltűnő. - Elhallgatott és törte a fejét. - Régebbről
ismerek egy aszszonyt, aki apáca lett, most pedig a Higasi Jamán él.
Szoptatós dajkája volt apámnak, s most már bizony nagyon öreg és
törődött. Természetesen nem egyedül él, de idegenek nem járnak hozzá.
Már derengett az égbolt, amikor Koremicu elhozta a kocsit. Feltételezte,
hogy Gendzsi nem maga akarja vinni a halottat, ezért gyékénybe
takarta, és ő vitte ki a kocsiba. Milyen kicsike is, ahogy felemeli! Arca
nyugodt és szép. Nem érezte, hogy bármi visszataszító is volna rajta.
Nem volt semmi a keze ügyében, amivel feltűzze a haját, s ahogy
fölemelte a lányt, kibomlott a haja, és a földet söpörte. Gendzsi látta
ezt, és szemét elfutotta a könny. Szörnyű borzadás fogta el.
Elindult utánuk, de Koremicu lebeszélte:
- A lehető leggyorsabban lovagolj vissza a Palotába. Csak annyi időd
van, hogy hazaérj, mielőtt a reggeli sürgés-forgás megkezdődnék. - Ukont
is
beültette a kocsiba, majd elővezette Gendzsi lovát. Aztán térdig
felgyűrte
selyemnadrágját, és gyalog elindult a kocsi mellett. Különös menet volt,
de
Koremicu

tudta, hogy ura milyen határtalanul szenved, így büszkeségét félretéve,

egykedvűen tovább baktatott. Gendzsi alig tudta, mi történik körülötte,
s végre, kísértetiesen sápadt arccal, hazaérkezett.
- Honnan jössz, uram?
- Milyen rossz színben vagy!
Kérdésekkel ostromolták, de Gendzsi szobájába sietett, és ledőlt
elfüggönyözött ágyára. Igyekezett megnyugodni, de szörnyű
gondolatok gyötörték. Miért is nem ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje
a lányt? Ó, ha meg sem halt, hanem magához tér és meglátja, milyen
csúfosan cserbenhagytal Mialatt ilyen vad gondolatok keringtek benne,
az a szörnyű érzés kínozta, hogy menten megfullad. Feje lüktetett,
teste mintha égett volna. Olyan furcsán érezte magát, s ez eszébe
juttatta, maga is milyen közel áll hozzá, hogy éppoly hirtelen és
érthetetlen módon haljon meg, mint a lány. A nap magasan járt az
égen, de Gendzsi nem kelt fel ágyáról. A szolgálatára rendelt urak
csodálkozva összesúgtak, és mindent elkövettek, hogy valamiképp
felrázzák.
Gendzsi visszautasította az elébe hordott legjobb falatokat is, és
órákhosszat csak feküdt, a legsötétebb gondolatokba merülten. Ekkor
hírnök érkezett a császártól: "Őfelsége a legnagyobb nyugtalanságban
van tegnap óta, hogy küldöttei a Herceg Őfenségét hiába keresték."
A fiatal urak is megérkeztek a Nagy Csarnokból. Gendzsi egyiküket
sem kívánta látni, kivéve To no Csudzsót, de neki is álljt parancsolt, és
csak a függönyön át beszélt vele:
- Dajkám öt hónapja súlyos beteg. Haját leborotváltatta, és más
vezeklésnek is alávetette magát, de azután mintha kissé magához
tért volna: felkelt betegágyából, bár még most is igen gyenge. Azt
üzente, hogy mielőtt meghal, még egyszer látni szeretne, és én, aki
gyermekkoromban úgy ragaszkodtam hozzá, nem tagadhattam meg
kívánságát. Mialatt nála jártam, a házban megbetegedett az egyik
szolgálólány, és hirtelen meg is halt. Rám való tekintettel az éjszaka
beálltával elszállították a holttestet. Ahogy értesültem róla, mi
történt,
eszembe jutott, hogy a kilencedik hónapra előírt böjt előtt állunk, így
helytelen volna, ha elmennék császár atyámhoz. Egyébként kora
reggel óta köhögök is, és erős fejfájásom van. Ezért bocsásd meg, hogy
így fogadlak.
- Üzenetedet át fogom adni a császárnak, de hadd mondjam meg,
hogy őfelsége tegnap este elküldte érted szolgáit, s ha szabad így
mondanom, úgy láttam, igen rossz hangulatban volt. - To no Csudzso
már indulni akart, de megtorpant, viszszalépett Gendzsi ágyához és
higgadtan megkérdezte:
- Tulajdonképpen mi történt veled ma éjszaka? Lehetetlen, hogy amit
mondtál, igaz legyen!
- A részletekről ne faggass - válaszolta Gendzsi türelmetlenül. -
Egész egyszerűen mondd meg neki, hogy akaratom ellenére tisztátalanná
váltam, és minden úton-módon próbáld megengesztelni nevemben. -
Metsző hangon beszélt, de szívében kimondhatatlan szomorúság lakott,
és nagyon fáradtnak érezte magát.
Egész nap ott feküdt, mindenki elől elrejtőzve. Közben egyszer
elküldött To no Csudzso öccséért, Kurodo no Benért, és szertartásos
üzenetet küldött vele a császárnak. Ha ugyanezt mondja mentségül,
azzal a Nagy Csarnokban is beérik, így oda is és máshová is, ahol
esetleg várták, hasonló üzenetet küldött.
Alkonyatkor megérkezett Koremicu. Gendzsi tisztátalan volta
mindenkit elrettentett, így Koremicu egészen kihaltan találta a Palotát.
- Mi történt? - kérdezte Gendzsi és intett, hogy lépjen közelebb. -
Meggyőződtél róla, hogy valóban meghalt? - És ruhája ujjával eltakarta
arcát és sírt.
- Bevégeztetett, ehhez kétség nem fér - válaszolta Koremicu, és
szintén könnyezett. - Mivel sokáig nem őrizhetik a holttestet,
megbeszéltem egy idős pappal, aki egyébként barátom, és nagy
tiszteletnek örvend, hogy a szertartást holnap megtartják, mert ez
történetesen naptár szerint is jó nap.
- És mi lett a komornájával? - kérdezte Gendzsi.
- Attól félek - válaszolta Koremicu -, hogy élni sem akar tovább. Azt
kiáltozza, hogy követnie kell úrnőjét, ma reggel Pedig, ha meg nem
ragadom, leveti magát a sziklacsúcsról. Azzal fenyegetőzött, hogy otthon
mindent elmond a szolgálók-

nak, de rábeszéltem, hogy előbb nyugodtan fontolja meg a dolgot.

- Szegény! - sóhajtotta Gendzsi. - Nem csoda, hogy megzavarodott.
Magam is fel vagyok dúlva, nem is tudom, mi lesz velem.
- Ne gyötörd magad tovább - nyugtatgatta Koremicu. -Minden úgy van
jól, ahogy a sors rendeli. Van valakid, aki helyetted okosan elintézi a
dolgokat, és senkinek sem jut tudomására.
- Minden úgy van jól, ahogy a sors rendeli. Ebben igazad van -
mondta Gendzsi -, s szeretném, ha magamat is meggyőzhetném
erről. De aki a maga hiú gyönyöreit hajszolva szenvedést szerez
másnak, sőt halálát okozza, förtelmes vétket követ el, szörnyű
gaztettet. Egy életen át hordozhatom ennek terhét. Ne szólj róla
nővérednek, de még kevésbé anyádnak, az apácának. Elsüllyednék a
szégyentől, ha megtudná, mit követtem el.
- Ne tarts semmitől - nyugtatta meg Koremicu. - A papot egy bizonyos
mértékig be kellett avatnom a titokba, de még neki is holmi
hosszadalmas, kieszelt históriát meséltem.
Gendzsi erre egy kissé megnyugodott.
Udvarhölgyei meg csak egyre törték fejüket: "Azt mondja, hogy
tisztátalanná vált, s így be sem teheti lábát az udvarba. De lám, csak
itt
ül, nyög és sóhajtozik. Mit jelentsen mindez?"
- Még egyszer kérlek - szólt Gendzsi ügyelj rá, hogy minden
annak rendje-módja szerint megtörténjék. - Folytonosan az udvarnál
szokásos, bonyolult halotti szertartás járt az eszében, hisz maga csak
ilyenen vett részt, mást sosem látott, így azt gondolta, hogy
Koremicunak egész sereg bonyolult szertartást kell majd irányítania.
- Megteszek mindent, ami tőlem telik. Nem olyan nagy dolog! -
válaszolta Koremicu és indulni készült. Gendzsi hirtelen úgy érezte,
nem bírja elviselni, hogy többé ne lássa a lányt.
- Bolondnak fogsz tartani - szólt -, de veled megyek. Majd lóra ülök.
- Ha ez a szívbéli kívánságod - felelte rá Koremicu
nem az én dolgom, hogy vitába szálljak veled. De induljunk minél
előbb, hogy visszatérhessünk, mielőtt az éjszaka véget ér.
Gendzsi felöltötte vadászruháját, magára vett mindent, ami korábbi
álöltözetéhez tartozott, s azzal elhagyta a szobáját.
Egyébként is szörnyű félelem ült rajta, de most, hogy ilyen különös
útra indult, a lelkét színültig megtöltő sötét gondolatokhoz még újabb
rettegés is társult: nem ingerli-e újból haragra azt a rejtélyes
hatalmat, mely kedvesét elpusztította. Menjen? Ne menjen?
Habozott. Jól tudta, hogy ez az útja sem hoz gyógyírt
szomorúságára, de ha most nem láthatja viszont a lányt, talán egyik
eljövendő életében sem talál rá erre az arcra, erre az alakra, melyet
pedig
annyira szeretett. így hát lovásza és Koremicu kíséretében nekivágott az
útnak.
 Mintha útjuk nem is akart volna véget érni. Feljött a tizenhetedik
éjszaka holdja, és bevilágította az egész Kamo síkságot. A fullajtár
fáklyájának fényében halványan ide látszott Toribeno tája. De
Gendzsi, amilyen kedélybeteg és kétségbeesett volt, semmit sem látott
mindebből. S ahogy tompultságából magához tért, már csak azt vette
észre, hogy meg is érkeztek.
Az apáca cellája egy faház mellett épült kápolnában volt. Körös-körül
minden elhagyatott, de maga a kápolna igen szép. A látogatók
fáklyájának fénye bevilágított a nyitott ajtón át. Bentről más hang sem
hallatszott, csak egy nő csendes sírdogálása. Kijjebb néhány pap
álldogált, és fojtott hangon beszélgetett - lehet, hogy imádkoztak. A
környékbeli templomokban, ahol már véget ért az esti ájtatosság, teljes
némaság honolt. Csupán Kjomizu felé volt látható néhány fény, és mintha a
domboldalon sokan tolongtak volna.*
A papok közül a rangidős, aki egy idős apáca fia volt, szívbe markoló
hangon olvasni kezdte a szent iratot. Amint hallgatta, érezte is
Gendzsi, hogy szemét ellepik a könnyek. Belépett. Ukon egy paraván
mögött feküdt. Ahogy meghallotta, hogy Gendzsi jön be, a lámpát a
falnak fordította. Milyen szörnyű látványtól akarja megkímélni? De
ahogy közelebb lépett, megnyugodva látta, hogy a halott egyáltalán nem
válto-

zott el, hanem teljes szépségében, megbékélten fekszik ott. Gendzsi

semmi irtózást vagy féielmet nem érzett. Megfogta a lány kezét, és így
esdekelt:
- Csak még egyszer szólj hozzám! Mondd, miért csak ilyen rövid időre
jöttél hozzám, hogy szívemet eltöltsd gyönyörűséggel, s aztán elhagyj,
mikor pedig annyira szeretlek?! - És sokáig keservesen sírt a lány
mellett.
A papok nem ismerték Gendzsit, de boldogtalansága láttán úgy
meghatódtak, hogy megkönnyezték. Gendzsi megkérte Ukont, térjen
vissza vele együtt, de az asszony ellenszegült:
- Kicsiny gyermekkora óta szolgáltam úrnőmet, és soha, egyetlen órára
sem hagytam el. Hogyan tudnék most egyszerre elválni tőle, aki olyan
drága volt nekem? Hogyan mehetnék szolgálni másvalakit? De el is
kell mennem, hogy értesítsem rokonait, mi történt vele. Ha
hamarosan meg nem teszem -hiszen olyan rejtélyesen halt meg -,
egykettőre siránkozás támad, és engem kárhoztatnak, ez pedig, uram,
szörnyű lenne számomra. - Aztán könnyezve, panaszosan ezt
kiáltozta: -Hadd feküdjem vele együtt a máglyán, s ahogy elégünk,
elvegyülne máglyánk füstje!
- Szegény lélek! - sajnálkozott Gendzsi. - Nem csodálkozom
kétségbeeséseden. De ez a világ sora. Előbb-utóbb mindnyájunknak rá kell
lépnünk az útra, melyen úrnőd eltávozott. Térj magadhoz, és bízzál
bennem!
Igy próbálta vigasztalni, de a következő pillanatban hozzáfűzte:
- Tudom, hogy mindez üres szó csupán! Az élethez már engem sem köt
semmi, és boldogan követném őt! - Igy beszélt, de végül ez az asszonynak
is kevés vigaszt nyújtott.
- Késő éjszaka van - szólt Koremicu -, már úton kellene lennünk.
Gendzsi vissza-visszanézett még, szíve majd megszakadt, de elindult.
Sűrűn szitált a harmat, és olyan nagy köd volt, hogy alig látták az utat.
Gendzsinek útközben eszébe jutott, hogy a lányon még most is az a
bíbor köpeny volt, amit ő adott rá, mikor az utolsó estén leheveredtek
egymás mellé. Mennyire összefonódott az életük!

Koremicu észrevette, milyen bizonytalanul ül Gendzsi a

nyeregben, ezért mellé léptetett és támogatta. Amikor azonban egy
árokhoz értek, valahogy elengedte a herceget, s az lebukott a
nyeregből. Fájdalmában és riadtságában fekve maradt.
- Nem fogom megérni, hogy utunk véget érjen - sóhajtotta. - Nincs
erőm hozzá, hogy kibírjak ilyen messzi utat.
Koremicut aggodalom fogta el, mert érezte, hogy makacskodása
ellenére sem lett volna szabad megengednie a hercegnek, hogy
vállalkozzék erre a félelmetes utazásra, hiszen magas láza volt. Kezét
izgatottan a folyó vizébe merítette, és imádkozott a kjomizui
Kvannon istennőhöz. Végül Gendzsi magához tért, és minden erejét
összeszedve hangtalanul könyörögni kezdett Buddhához. Végre
folytathatták útjukat, és Koremicu segítségével haza is ért a herceg
palotájába.
Hogy késő éjszaka ilyen hirtelen felkerekedett, ezt az egész háznép
szörnyű oktalanságnak tartotta. Gendzsi környezetének feltűnt, hogy
egy idő óta gyakoribbá váltak éjszakai útjai. Bár azelőtt is gyakran tért
meg feldúltan és magába roskadva, de arca még sosem volt ennyire
megviselt, mint ezen a reggelen. Mi késztethette arra, hogy éjszaka
folytonosan eljárjon hazulról? Gondterhelten csóválták fejüket. Gendzsi
levetette magát ágyára, és lázban, kínok közt, napokon át ott feküdt.
Ereje egyre fogyott. A császárt értesítették Gendzsi állapotáról, mire
fölöttébb elszomorodott, és elrendelte, hogy minden nagy templomban
állandóan imádkozzanak a hercegért. Valóban, annyi könyörgést és
megtisztulásra előírt szertartást tartottak, és annyi ráolvasást
mondtak el, hogy azt itt el sem beszélhetem. Ahogy híre futott, hogy
talán még meg is hal a herceg, akinek szépségéről és személyes varázsáról
csaknem mindenki tudott, az egész birodalom megmozdult.
Bármilyen súlyos beteg volt is Gendzsi, nem feledkezett meg róla,
hogy elküldjön Ukonért: házába fogadta, mint udvarhölgyét.
Koremicu, akit ura miatt gond emésztett, Ukon érkezésekor nyugalmat
erőltetett magára, és barátságosan elmagyarázta neki új feladatait.
Koremicu ugyanis nagyon felindult azon, milyen gyámoltaianul magára
maradt az asszony.

És valahányszor Gendzsi kissé jobban érezte magát, Ukonra bízta

leveleit és üzeneteit, s így az asszony hamarosan megszokta a herceg
melletti személyes szolgálatot. Ukon mély gyászban járt, s bár nem volt
szép, de igen kellemes külsejű.
- Úgy látom, hogy a sors, mely oly korán véget vetett úrnőd
életének, azt akarja, hogy magam is már csak keveset időzzem ezen
a világon. Tudom, milyen keserves bánat számodra, hogy
elvesztetted őt, aki hosszú éveken át úrnőd és barátod volt.
Elhatároztam, hogy minden tőlem telhető figyelemmel és
gondoskodással igyekszem vigasztalásodra lenni. Éppen ezért fáj
nekem nagyon, hogy őt csak ilyen kevéssel élem túl.
Némi erőfeszítésébe került, mire ezt elsuttogta Ukonnak, s ettől is
annyira elgyengült, hogy nem bírta visszatartani könynyeit. Ukon jól
tudta, hogy Gendzsi halálával kenyér nélkül maradna, de nem ezért
lett volna vigasztalhatatlan, ha Gendzsi elhagyja, hanem mert már
szívvel-lélekkel ragaszkodott a herceghez.
 Gendzsi udvaroncai megzavarodva összevissza futkostak. A császár
hírnökeinek léptei oly sűrűn kopogtak, akár az esőcseppek. Gendzsi,
apja aggodalmairól és bánatáról hallva, erőnek erejével igyekezett őt
megnyugtatni, és megüzente, hogy állapotában némi javulás mutatkozik.
A gond apósán is erősen meglátszott: naponta kérdezősködött, és
elrendelte, hogy különböző vallásos szertartásokat tartsanak, és hathatós
imákat mondjanak. Lehet, hogy ezért fordult jobbra Gendzsi állapota
több mint húsz napja tartó veszedelmes láz után, és a betegség más
tünetei is múlóban voltak. Gyógyulásának éjszakáján lejárt
tisztátalanságának ideje is, s így amikor meghallotta, hogy a császár
még most is rendkívül nyugtalan miatta, elhatározta, hogy az udvar
megnyugtatására ismét viszszatér a császári palotában levő
lakosztályába. Megérkezett apósa, hogy elvigye saját kocsiján, és nem kis
bosszúságára ráerőszakolt különféle gyógyszereket meg óvatossági
rendszabályokat.
S most egy ideig a világon mindent idegennek érzett, s alig ismert rá
önmagára is. A kilencedik hónap huszadik napjára

azonban teljesen felgyógyult, és nem rontott rajta arcának

soványsága és sápadtsága sem. Időnként üres tekintettel bámult maga
elé, és hangosan sírva fakadt. Akadtak, akik ennek láttán az állították,
hogy biztosan megszállott lett.
Gyakran elküldött Ukonért, és egyszer, amikor az esti csendben
beszélgettek, ezt mondta neki:
- Van valami, ami még most is rejtély számomra. Miért hogy
sohasem akarta nekem elárulni a nevét? Mert még ha valóban halász
lánya is, ahogy egyszer mondta, különös szeszély ilyen
titokzatosságba burkolózni olyan emberrel szemben, aki őt annyira
szereti.
- Azt kérded, hogy a nevét miért nem mondta meg? -szólt Ukon.
- Csodálkozol rajta? Mikor is mondta volna meg? Nem mintha a neve
valami sokat jelenthetett volna! Te kezdettől fogva furcsán
bizalmatlan voltál vele szemben, olyan óvakodva, olyan
titokzatosságba burkolózva jöttéi el hozzá, hogy benne valóban kétség
támadhatott, vajon igazán az ébrenlét világához tartozol-e. Ha nem is
mondtad meg neki, ki vagy, ő jól tudta, és igen fájt neki a gondolat,
hogy nem lennél te ilyen zárkózott, ha benne egyebet is látnál, mint
játékszert vagy gondűző szórakozást.
- A félreértéseknek micsoda szerencsétlen láncolata! - kiáltott fel
Gendzsi. - Én sosem akartam gátat emelni közénk. De nem volt
tapasztalatom ilyen dolgokban. Az olyan embernek, mint magam is,
annyi nehézség állja útját. Mindenekelőtt és főként atyámnak, a
császárnak haragjától tartottam, de a világ ostoba gúnyjától is.
Éreztem, mennyire gúzsba kötnek az udvari szabályok és tilalmak.
De a nehezen viselt titkolózás ellenére, melyre rangom kényszerített,
már azon a legelső estén. szívem annyira az övé lett, hogy minden
tartózkodásom eloszlott, bár az eszem erre intett. Néha úgy érzem,
mintha valóban a feltartóztathatatlan végzet űzött volna, hogy megtegyem
azt, amiért most oly hosszan és keserűen kell bűnhődnöm. De beszélj róla!
Most már valóban nincs helye a titkolózásnak. Ha én minden hetedik
napon felíratom a Buddhák neveit az ő üdvére és vigasztalására, hogyan
nevezzem őt csendes imáimban?

- Senkinek sem ártok vele, ha mindent elmondok neked -válaszolta

Ukon. - Már előbb is megteszem, ha nem szégyelltem volna fecsegni
olyan dolgokról, melyekről ő életében soha egy szót sem engedett volna
ejteni. Kicsiny gyermek volt még, amikor szülei meghaltak. Apja, Szammi
Csudzso, nagyon szerette, és mindig is bántotta, hogy nem tudja neki
azt nyújtani, amire a lányka számot tarthat, hiszen olyan nagy a
szépsége.
Tanácstalan volt lánya jövőjét illetően, s míg egyre tűnődött, hogyan
teljesítse apai kötelességét, meghalt. Nemsokára a lány valahogy
megismerkedett To no Csudzsóval, aki akkor még csak hadnagy volt,
és ő három éven át igen boldoggá tette. Tavaly ősszel azonban a jobb
kéz felőli miniszter Nagy Csarnokából egyre-másra nyugtalanító
levelek jöttek,* s a lányt, akinek holmi oktalan félelemrohamokra
természettől fogva hajlama volt, vad ijedelem fogta el. Elmenekült a
város nyugati részébe, s ott elrejtőzött öreg dajkája házában. Itt igen
kényelmetlenül érezte magát, és már azt tervezte, hogy elköltözik egy
hegyi faluba, amikor megtudta, hogy arrafelé nem utazhat, mert az év
kezdete óta olyan a csillagok állása, hogy útja szerencsétlenül
végződnék. És bár ő sosem mondta, de azt hiszem, uram, nagyon
bántotta, hogy éppen akkor találkoztál vele, amikor ilyen
nyomorúságosan lakott. De nem élt ember a földön, aki úgy eltűrte a
bajokat, mint az én úrnőm. Azt sosem tudta elviselni, hogy bárki is
megtudja, mi gondja, baja van. Nincs kétségem afelől, uram, hogy
néha irányodban is furcsán viselkedett, és hogy mindezt te magad is
észrevetted.
Igen, mindez egyezett azzal, amit To no Csudzso elmesélt.
- Úgy emlékszem, emlegettek egy kisgyermeket is: To no Csudzsót
bántotta, hogy nem láthatja - jegyezte meg Gendzsi az eddiginél még
nagyobb érdeklődéssel. -Így van?
- Igen, valóban - válaszolta Ukon. - Tavaly tavasszal született,
kislány,
és igen szép gyermek.
- Hol van most? - érdeklődött Gendzsi. - Nem mehetnél el érte?
Elhozhatnád-e ide, hogy senki meg ne tudja, hová viszed? Mostani
bánatomban nagy vigasztalást jelentene, ha közelemben lehetne, és
emlékeztetne anyjára. - Majd hozzátette: - Persze szólnom kellene To no
Csudzsónak, s akkor elkerül-

hetetlen, hogy fölösleges és Fájdalmas magyarázkodásba kezdjünk arról,

ami történt. Valahogyan majd csak módot találnék rá, hogy fölneveljem
a kicsikét itt, a palotámban. Azt hiszem, nincs ebben semmi kivetnivaló.
Te majd könnyen kieszelsz valami mondókát azoknak, akik most
gondozzák a gyereket.
- Boldog vagyok, hogy ez eszedbe jutott - mondta Ukon. -Szomorú
lenne a kislány jövőjére, ha ott kellene felnőnie, ahol most él. Egyetlen
hozzátartozó nélkül, olyan negyedben ...
Az esti csendben, a szépséges égbolt alatt, a palota előtt húzódó
virágágyak szélén itt is, ott is valami bogár zümmögte dalát. A levelek
már tarkultak. Ahogy elnézte a csodálatos látványt, szégyenkezés fogta
el, akkora volt a különbség az ő környezete és a kis ház között, melyben
Jugao élt. Egyszerre, valahol a bambuszligetben, elrikkantotta magát az
ijebatónak nevezett madár. Gendzsi jól emlékezett, mennyire megrémült
a lány, amikor a végzetes ház kertjében rikoltozni kezdett ugyanez a
madár, és Ukonhoz fordulva váratlanul megkér-
- Hány éves is lehetett? Mert az, hogy félénkségével és
tanácstalanságával szinte gyermeknek látszott még, csupán annak jele
lehetett, hogy a sors nem szánt neki hosszú életet.
- Körülbelül tizenkilenc - válaszolta Ukon. - Amikor anyám, aki
első szoptatós dajkája volt, meghalt és engem árván hagyott, úrnőm
apja gondolt velem, és felnevelt a maga lányával együtt. Ő, uram,
valahányszor ez eszembe jut, nem is tudom, hogyan éljek nélkülel
Mert akármilyen jók is itt hozzám az emberek, úgy érzem, nemigen
szokom meg őket. Azt hiszem, azért van ez, mert őt viszont olyan jól
ismertem, hisz oly hosszú időn át volt úrnőm szegényke.
Gendzsi emlékezetében most még a kallósulyok csattogása is
kedvessé vált, és amikor már lefeküdt, elmondta magában Po Csü-ji
versét:
A nyolcadik és kilencedik hónapban, mikor hosszabbodnak az
éjszakák, ezerszer, tízezerszer csattan a kallózók
sulyka.

Ucuszemi öccse még most is szolgálatában állt, de már nem hozta,

vitte a leveleket, mint azelőtt. Ucuszemi azt hitte, Gendzsi végül is
megelégelte, hogy ilyen barátságtalan vele szemben, és zavarta, hogy
talán valóban így érez a herceg. Egyszer csak fülébe jutott, hogy a
herceg
beteg, s erre zavara ijedelembe és szorongásba csapott át. Hamarosan
hosszú útra készült ugyan, de ez nem okozott neki sok fejtörést, és
mert ki akarta puhatolni, vajon Gendzsi teljesen elfelejtette-e már,
üzenetet küldött, mondván, hogy alig talál szavakat, melyekkel
kifejezhetné
szomorúságát, mely Gendzsi betegségének hírére elfogta. Verset is
küldött.
"Nem kérdezem, mi történt, és te se kérdezd, miért hallgattam. Csak
múltak a napok, s éltem búsan, keserűségben."
Gendzsi nem felejtette el Ucuszemit, nem, még a legnagyobb bajok
közepette sem, és el is küldte válaszát: "Az élet oly semmiség csak,
mint az ucuszemi (kabóca) burka, mégis oly tehernek éreztem már, de
ekkor megjött üzeneted, és erőt adott új életre." Reszkető kézzel,
kuszán odavetett írás volt, de Ucuszemi szépnek látta, és boldog volt,
mert
a herceg nem felejtette el azt az időt, amikor - akár kabócáról a
burka -lehullt róla a vállkendője. Levélváltásukon senki sem
találhatott kivetnivalót, és az asszonynak nem is volt szándékában,
hogy találkozzanak. Úgy gondolta, végre Gendzsi is belátja, mennyire
nem lenne ennek semmi értelme.
Ami Ucuszemi barátnőjét illeti, még nem ment férjhez, és Gendzsi
hallotta, hogy Kurodo no Sosónak, To no Csudzso öccsének kedvese
lett: Bár Gendzsi tartott tőle, Sosót bántja a felfedezés, hogy nem ő
volt az
első férfi a lány életében, és semmiképp sem akarta még megsérteni is,
mégis elfogta a kíváncsiság, és Ucuszemi öccsével üzent a lánynak:
megkérdezte, hallott-e róla, hogy beteg volt. Egy költeményt is
mellékelt a levélhez: "Ha egyszer már nem gyűjtöttem volna
párnámba egy maréknyi, ház ereszén nőtt füvet,* üzenetemen egy
harmatcseppnyi kifogást sem lehetne lelni." Nem egy rejtett értelme
volt ennek az akrosztichonnak. A levelet vékony nádra erősítette, és
meghagyta a fiúnak, hogy csak akkor adja át, mikor senki sem látja.
Később nyugtalanította a gondolat, hogy
a levél illetéktelen kezekbe kerülhet. Ha Soso meglátja, gondolta
magában, könnyen kitalálja, hogy én voltam az, aki megelőzte.
Gendzsi azonban volt annyira hiú, hogy azt higgye, Soso ezt valószínűleg
nem nagyon venné a szívére.
A fiú átadta a levelet, mégpedig olyankor, amikor Soso biztosan
messzi járt. A lányban ugyan még most is élt egy kis neheztelés, de a
levél mégis annak a jele volt, hogy végül is, lám, eszébe jutott a
hercegnek. Magában igazolásul azt mondta, hogy éppen úgy sincs más
tennivalója, s a fiút nyomban visszaküldte a következő válasszal: "A te
kegyed: gyenge szellő, mely csak egy pillanatra lebbent, de az
ereszen nőtt füvet a bánat derével lepte be." írása bizony rossz volt,
hemzsegett mindenféle fölöslegesen cifra és félrevezető vonalaktól és
cikornyáktól. Egyéni vonásnak nyoma sem volt benne. A herceget
mégis emlékeztette arra az arcra, melyet akkor este, a lámpa
fényében pillantott meg először. A másik nőnek viszont, aki
ugyanakkor mereven ott ült vele szemben - milyen elszántság volt
az arcára írva, milyen hajthatatlan akarat, hogy nem lágyul el!
Az ereszen nőtt fű hölgyével való szerelmi kaland annyira a
véletlenen múlt, annyira nem volt semmi jelentősége, hogy Gendzsi
egyszerűen könnyelműségnek és meggondolatlanságnak tartotta, de
nem talált benne semmi kárhoztatni valót. De ha nem vigyáz magára
most, míg nem késő, ismét valami kalandba keveredhet, ami végül is
tönkre fogja tenni jó hírnevét.
A Jugao halálát követő negyvenkilencedik napon, utasítására a
Hokedóban, a Hijei hegyen, titkon szertartást tartottak a lány
emlékezetére. Nagy gonddal végezték, s ami csak szükséges volt hozzá, a
herceg mind a magáéból adta, s még a szent könyvek és szobrok díszítésére
is nagy gondot fordítottak. Koremicu bátyjára, erre a mélységesen
jámbor emberre bízták a szertartás irányítását. Minden a szabályok
szerint folyt le. Ezután Gendzsi elküldött öreg írómesteréért, aki az
irodalom tudósa volt, s akit Gendzsi nagyon szeretett. Megkérte, írja
meg a halottért mondandó imát.
- Mondd el, hogy Amida Buddhának ajánlom azt, akit nem

Ukon jól tudta, hogy olyan kérdésekkel ostromolnák, amelyekre

választ - a hercegnek adott szava miatt - úgysem adhat, s így nem
merte fölkeresni a házat, még abból a célból sem, hogy hírt halljon
elhunyt úrnőjének kislányáról. Valahová kiadták gondozásra, de nagy
szomorúságára, teljesen elvesztette szeme Gendzsi folyton vágyott
rá, hogy a lány arcát, ha csak álmában is, de viszontláthassa, és a Hijei
hegyi szertartást követő éjszakán látomása is volt, de egészen más, mint
amiért imádkozott. Mint azon a borzalmas éjszakán, ismét megjelent
az a fenyegető nőalak, s a herceget rémitette a gondolat, hogy a démon,
mely szörnyűséges tettekor magányos helyen kísértett, most beléje
költözött,
és hatalmában tartja.
Ijo no Szuke útnak akart indulni az istentelen hónap elején, és
bejelentette, hogy felesége is vele tart. Gendzsi búcsúzóul igen szép
ajándékokat küldött, köztük különös figyelemmel öszszeválogatott fésűket
és
legyezőket. Az ajándékok közt volt sok selyemszalag, hogy az utazás
istenének áldozhassák, s fő ajándékul elküldte a vállkendőt, melyet
Ucuszemi annak idején elvesztett. Költeményt is tett mellé, s ebben
elmondta, hogy a kendőt emlékül tartogatta mindaddig, míg reménye
volt a viszontlátásra, de most visszaküldi a hiába kiontott könnyeitől
ázott kendőcskét. A költeménnyel hosszú levél is ment, de mivel ennek
nincs különösebb jelentősége, bátran mellőzhetem. Ucuszemi nem
válaszolt annak az embernek útján, aki az ajándékokat elhozta, hanem
öccsére bízta ezt a költeményt: "Viszszaadtad az átváltozott kabóca
nyári ruháját, s ez annak a jele, hogy magad is megváltoztál. S ezért
a kis bogár szíve tele van szomorúsággal."
Gendzsi még sokáig gondolt Ucuszemire. Bár az asszony olyan
különös és megmagyarázhatatlan elszántsággal mindvégig elzárta előle
szívét, mégis, valahányszor eszébe jutott, hogy örökre elment, elfogta a
szomorúság.
A tizedik hónap első napja volt, és annak jeléül, hogy a tél
valóban megérkezett, ólmos eső esett. Gendzsi egész nap a viharos
eget bámulta. Az ősz kegyetlenül megrabolta, és a tél is elvitt tőle
valakit,
aki kedves volt szívének:

nevezek meg, s akit szerettem, de szerencsétlenség következtében

elvesztettem. - Gendzsi nagyjából le is írta, hogy a tudós férfiú majd
kijavítja.
-- Nincs mit hozzáfűznöm, nincs mit változtatnom rajta! -mondta a
mester, mélyen megindulva. - Ki lehet az, kérdezte magában, akinek
halála ennyire elszomorítja a herceget? Mert Gendzsi, bármennyire
igyekezett is, nem bírta visszatartani könnyeit.
Mikor titokban megszemlélte kincseit, mert Hokedo papjait készült
megajándékozni, tekintete megakadt egy bizonyos ruhán, s amikor
összehajtogatta, közben ezt a költeményt mondta: "Vajon az övet,
melyet most könnyezve megkötök, kibontjuk-e valaha, új életünkben?"
A lány lelke mindeddig az űrben bolyongott.*
Nemsokára azonban újra az élet útjára kell lépnie. Gendzsi, szívében
nagy-nagy aggodalommal, bensőségesen imádkozott a lány üdvéért.
Találkozott To no Csudzsóval, és szíve hevesen vert, mert szeretett
volna vele Jugao gyermekéről beszélni, és arról, miképpen kellene
fölnevelni a lánykát. De attól tartott, hogy a történet vége szükségtelen
indulatot és szomorúságot keltene barátjában, így meg sem említette a
dolgot. Ezalatt Jugao házában a szolgálók elcsodálkoztak, hogy sem a
lánytól, de még Ukontól sem jön híradás, és komolyan aggódni kezdtek.
Még most sem volt rá bizonyítékuk, hogy Gendzsí volt a lány kedvese,
de többen már felismerni vélték a herceget, és neve suttogva járt
szájról szájra. Bizonyosra vették, hogy Koremicu ismeri a titkot, de ő
azt válaszolta, hogy egyáltalán semmit sem tud Jugao kedveséről, és
megtalálta a módját, hogy minden kérdés elől kitérjen. Minthogy még
most is látogatta a házat, saját kedytelésére, a nők könnyen elhitték,
hogy semmi köze sincs úrnőjük dolgához. Talán egy zurjo fia volt a
gazfickó, aki - To no Csudzso közbelépésétől félve - vidékre
szöktette a lányt. Valójában a ház Jugao második dajkájának lányáé
volt. Ukon ennek három gyermekével nevelkedett fel. Ezek viszont azt
hitték, Ukon azért nem küld értesítést úrnője felől, mert vér szerint nem
testvérük. De nagyon bánkódtak.
Mint az utas, ki két utat is hiába próbált,
úgy állok itt kusza érzéseimmel e két borus évszak mesgyéjén.
Magunk is feltételezzük, hogy most, végre, maga is meggyőződött
róla: az ilyen titkos kalandok csak bajba sodorhatják az embert.
Nem szeretnék olyan dolgokat nagyon részletesen elmesélni, amiket
maga a herceg olyan gonddal rejtegetett. De tudom, ha úgy érzitek,
kihagytam valamit, nyomban megkérdeznétek: Hogyhogy?! Csupán azért,
mert Gendzsi állítólag a császár fia, miért kellene tetteit kedvező
színben feltüntetni, és a hóbortjairól szóló történeteket elhallgatni?
Talán
még azt is mondanátok, hogy mindez nem is valóság, csak holmi kitalált
történet, s az a célom vele, hogy befolyásoljam az utókor ítéletét.
Inkább nevezzetek hát pletykafészeknek. Ezen úgysem segíthetek.

ÖTÖDIK FEJEZET

Muraszaki

Gendzsi lázas betegségbe esett. Bár számtalan varázsszert és

ráolvasást kipróbáltak rajta, hasztalan: betegsége újra és újra
visszatért. Ekkor valaki azt mondta, él az Északi Hegyekben, egy
templomban, egy bölcs és szent ember, aki az elmúlt év nyarán (a láz
akkor tombolt a legerősebben, és a szokásos ráolvasásokból egy sem
használt) sok beteget csodálatosan meggyógyított.
- Ne halogasd, fordulj hozzá, mert míg hol egyik, hol másik
haszontalan
szerrel kísérletezel, a betegség csak egyre jobban elhatalmasodik rajtad.
Gendzsi nyomban elküldött a szent emberért. Ez azonban megüzente,
hogy öreg már és törődött, s ezért nem vállalkozhat ilyen messzi útra.
- Mit tegyek? - töprengett Gendzsi. - Akkor magam megyek el hozzá,
titokban.
Jóval napkelte előtt útnak indult, és mindössze négy-öt bizalmas
kísérőjét vitte magával. A hely igen messze, a hegyek közt feküdt. A
harmadik hónap utolsó napja volt, a fővárosban már lehullt a
gyümölcsfák virága. A hegyi cseresznye azonban még ki sem nyílott.
Ahogy kiértek a nyílt vidékre, a köd különös, szépséges alakzatokba
tömörült, s ebben Gendzsi nagy örömét lelte, annál is inkább, mert
szabad mozgását egyébként mindenféle illemszabály gátolta, s ilyen
látványban csak ritkán lehetett része. A templomoktól is el volt
ragadtatva. A szent ember magas sziklafalba vájt, mély barlangban
lakott. Gendzsi nem mondta meg a nevét, álruhában is volt, de
arcvonásai mindenki számára ismerősek voltak, így a szerzetes is
azonnal felismerte.
- Bocsáss meg - szólt -, nem te voltál, aki minap értem küldött? Ő,
keveset gondolok én már a világ dolgaival, s félek, azt sem tudom
már, hogyan gyógyítsak. Őszintén sajnálom, hogy oly messziről ide
fáradtál. - És bár erősgette, milyen mélységes zavarban van, nevetve
nézett Gendzsire. Hamarosan kiderült', hogy igen jámbor és nagy
tudású ember. Megírt több talizmánt, felaggatta Gendzsire, és még
bizonyos ráolvasásokat is végzett. A nap már fölkelt, mire befejezte.
Gendzsi kilépett a barlangból és körülnézett. A magaslatról, ahol állt,
lelátott egy sereg elszórtan álló remetelakra. Köztük kanyargós
ösvény tartott egy házikó felé, melyet ugyanolyan alacsony sövény
vett körül, akár a többi lakot, de maga a ház mintha tágasabb lett
volna, és kedves fedett lugas is tartozott hozzá. Körös-körül gondozott
bokrok álltak.
Megkérdezte, kié a ház, és egyik emberétől megtudta, hogy két
esztendeje egy bizonyos apát él ott teljes visszavonultságban.
- Jól ismerem - szólt Gendzsi, az apát nevét hallva. - Nem szeretném,
ha
találkoznék vele most, hogy ebben az öltözetben és ilyen kevés kísérettel
vagyok. Remélhetőleg nem jut a fülébe ...
Ebben a pillanatban lent, a házikóból kitódult egy sereg csinosan
öltözött gyerek, és nekiláttak, hogy virágot szedjenek.
Csupa olyan virágot keresgéltek össze, amivel oltárokat és szentképeket
szokás díszíteni.
- Van köztük néhány kislány is - szólalt meg Gendzsi egyik
kísérője. - Nem valószínű, hogy a tisztelendő apátnál laknának.
'Ugyan kik lehetnek? - És hogy kíváncsiságát kielégítse, egy kissé
lejjebb
ballagott a domboldalon, és elnézte a gyerekeket.
- Igen, néhány szép kislány is van köztük. Egyik-másik már nagyocska,
de a többi még egészen kicsi. -Így tájékoztatta a többieket, ahogy
visszatért.
Gendzsi déielőtt már javarészt csak a gyógyulásával törődött.
Ahogy az utolsó szertartás is véget ért, kísérői igyekeztek elterelni
figyelmét, mert féltek attól az órától, amikor

mindig is visszatért a herceg láza. Igy a hegyekben, aránylag rövid

úton, elvezették egy pontra, ahonnan jól látszott a főváros.
- Milyen szép is, ahogy a táj szinte belevész a távoli ködbe -
kiáltott
fel Gendzsi. - De szép körben az erdő elmosódó, halvány vonala!
Aki ilyen helyen élhet, hogyan lehetne csak egy percig is boldogtalan!
- Ez semmi - szólalt meg egyik embere. - Ha megmutathatnám neked
más tartományok hegyeit és tavait, rájönnél nyomban, mennyivel szebb
mind, mint amit itt megcsodálsz.
Azzal beszélni kezdett először a Fudzsiról meg sok más híres
hegycsúcsról, majd leírta, milyen az ország nyugati része, a hívogató
öblök és partok. Beszélt, mígnem Gendzsi teljesen meg is feledkezett
róla, hogy ebben az órában szokta kilelni a hideg.
- Amott, hozzánk közelebb - folytatta az ember, és a tenger felé
mutatott -, ott a harimai Akasi öböl. Jegyezd meg a nevét, mert bár
nem holmi isten háta mögötti hely, de a legkülönösebb és
legmagányosabb vidék, amit valaha is láttam. Az embernek ott olyan
érzése támad, mintha a víz hatalmas sivatagján kívül mindentől el
volna zárva. Ott lakik egy világi pap lánya. A pap valamikor Harima
tartomány helytartója volt, de most is hatalmas, fényűzően berendezett
házban él. Maga egy kancellár leszármazottja, így mindenki azt várta,
hogy majd jelentékeny szerepet tölt be. Ő azonban teljességgel
emberkcrülő lett, és igen különös hajlamai vannak. Régen a palotaőrség
tisztje volt, de hamarosan otthagyta állását, és átvette Harima
tartomány igazgatását. Itt azonban rövidesen viszálya támadt a néppel.
Ekkor kijelentette, hogy visszatér a fővárosba, mivel méltatlanul
bantak vele Harimában. De nem tette. Ehelyett lenyíratta haját, és
elment világi papnak. A szokástól eltérően azonban nem telepedett le
valami lakatlan hegyoldalon. Akármilyen furcsa is, de a tengerparton
épített házat. Igaz, hogy abban a tartományban mindenütt sok remete
éldegél, de mégis nagyon egyhangú és elhagyatott lett volna az életük
ott a hegyek közt, s ezt nehezen viselte volna el a pap ifjú felesége és
gyermeke. Ezért aztán a tengerpartot
választotta. Egyszer, amikor Harima tartományban utazgattam,
szerét ejtettem, hogy felkeressem. Annak idején a fővárosban igen
szerényen lakott, itt viszont olyan pazarló módon, akkora pompával
építette fel házát, mint aki eltökélte, hagy a történtek ellenére (s ha
már
egyszer a tartomány kormányzásának gondjaitói is megszabadult) az
elképzelhető legnagyobb kényelemben éli le hátralevő napjait. De azért
folytonosan és fölöttébb nagy buzgósággal készül jövendő életére, s
mondhatom, nincs az a felszentelt pap, aki nála szigorúbb, vallásosabb
életet
élne.
- De te a lányáról akartál beszélni, nem? - vetette közbe Gendzsi.
- Elég csinos lány - hangzott a válasz -, és cseppet sem ostoba. A
tartomány kormányzói és hivatalnokai közül többen belehabarodtak, és nagy
buzgalommal igyekeztek kiérdemelni kegyeit. Az apa azonban mindőjüket
elutasította. Jómagát nem érdekli ugyan semmi világi hiúság, de
szemlátomást úgy döntött, hogy visszavonultságában majd lánya lesz a
vigasza, hisz számára ő az egyetlen szeretett lény, s nyilván
megesküdött, hogy amennyiben lánya az ő akarata ellenére választana,
vagy akár halála után is nem követné utasításait, hanem a maga feje
után megy, még szelleme is visszatér majd, hogy feltámassza a tengert,
és elnyelesse vele engedetlen lányát.
Gendzsi nagy figyelemmel hallgatta.
- Szóval olyan a lány, mint a szűz papnő, akinek más sem lehet a
férje,
csak a tengeri sárkánykirály.
Jót nevettek a néhai helytartónak öreg korára támadt, képtelen
becsvágyán. Ezt a történetet Harima jelenlegi helytartójának fia
mesélte el, aki kincstári írnokként kezdte pályafutását, tavaly pedig az
ötödik rangot jelző föveg viselésére jogosult udvari hivatalnokká
léptették
elő. Híres volt szerelmi kalandjairól, s most is összesúgtak a többiek,
hogy bizonyára azért tett akkora kerülőutat Akasi partjára, mert
eltökélte, hogy az ifjú hölgyet engedetlenségre csábítja apja
utasításaival
szemben.
- Tartok tőle, hogy kissé vidékies nevelést kaphatott - mondta most
valaki. - Aligha lehet másként, hiszen régimódi

szülein kívül nem is volt más társasága.. Habár úgy hírlik, hogy anyja
igen
tekintélyes hölgy.
- Meglehet - szólt Josikijo, a helytartó fia. - Ezért is keresett
kislányának játszótársakat a legjobb fővárosi családok fiai és lányai
közül, és rábeszélte őket, hogy látogassanak el hozzájuk a
tengerpartra. Igy aztán a kislány kitűnő modort sajátított, el.
- Ha valami gátlástalan ember elvetődne arra - szólt közbe valaki -,
attól tartok, hogy az apai átok ellenére sem állna egykönnyen ellen a
lánynak.
A történet nagyon foglalkoztatta Gendzsi képzeletét. Kísérői jól
tudták, milyen elienállhatatlan erővel vonzza a herceget minden
különös ember, minden képtelen helyzet. így meg sem lepte őket, hogy
olyan feszülten figyeli szavukat.
- Már jócskán el is múlt dél - jegyezte meg valaki. - Azt hiszem, ma
már nincs mit tartanod a rosszulléttől, nem újul ki a lázad. Indulhatnánk
is
haza.
A szerzetes azonban rábeszélte Gendzsit, maradjon még egy kis ideig.
- Még nincs száműzve minden gonosz hatalom - magyarázta. - Helyes
lenne, ha az éjszaka folyamán nyugodtan elvégezhetnénk még néhány
szertartást. De azt hiszem, holnap reggel már nyugodtan elutazhatsz.
Egész kísérete rábeszélte a herceget, hogy maradjon, de ez neki
magának sem volt ellenére, mert szórakoztató újdonságot jelentett, hogy
megszállhat ilyen helyen.
- Helyes, tehát hajnalban indulunk - szólt.
Mivel még messze volt a lefekvés ideje, és addig nem akadt semmi dolga,
lement a hegyoldalba, és az esti sűrű köd leple alatt sétálgatni kezdett
a
sövény közelében. Kísérői visszatértek a remete barlangjába, csupán
Koremicu maradt vele. A ház nyugati szárnyán, mely éppen szemben volt
velük, egy apáca végezte ájtatosságát. A zsaluk kissé nyitva álltak.
Gendzsi úgy látta, mintha az apáca virágot áldozna egy szentkép előtt.
A középső oszlop közelében egy másik apáca ült, mellette, székre
feltámasztva, egy szútra könyv. Fennhangon olvasott, s közben arcáról
valami nagy boldogtalanság sírt le. Körülbelül

negyvenéves lehetett, és nem közönséges származású. Bőre fehér volt és

nagyon finom, s bár igen elgyötörtnek látszott, ()reája mégis elég telt
és
gömbölyded volt, s a szeme magasságával egy vonalban rövidre nyírt
haja oly kedves tincsben hullt a homlokába, hogy Gendzsi szerint még
ebben a kolostori öltözékben is előkelőbb, sőt divatosabb volt a
külseje, mintha hosszú hajat viselt volna. Két illemtudó cselédlány
állt ott szolgálatára. Több kislány, játék közben, ki-be szaladgált a
szobában. Egyikük olyan tízéves lehetett. Éppen most rontott be a
szobába, rajta sáfrányszínű szövettel bélelt, elég viseltes fehér ruha.
Gendzsi még sosem látott ilyen gyermeket. Milyen tüneményes
teremtés lesz is belőle! Sűrű, hullámos haja legyezőszerűen koronázta
fejét. A gyerek orcája égett, ajka reszketett.
- Mi történt? Civakodtál valamelyik kislánnyal? - Az apáca felkapta
fejét, és Gendzsi némi hasonlóságot vélt fölfedezni közte és a kislány
közt. Biztosan ő a kislány anyja.
- Inu elengedte a verebemet ... azt a picikét, amit a ruháskosárban
tartottam - panaszolta a gyerek, és látszott rajta a kétségbeesés.
- Milyen haszontalan fiú ez az Inu! - kiáltott fel az egyik szolgáló.
-
Megérdemli, hogy alaposan megszidják ostoba csínyéért. Hová lehetett
a madár? Pedig mennyi fáradságunkba került, mire megszelíditettük!
Remélem, nem találtak rá a varjak. - E szavakkal kiment a szobából. Igen
csinos nő volt, haja nagyon hosszú, hullámos. A többiek Sonagon dadának
szólították, és szemlátomást az ő tiszte volt, hogy felügyeljen a
kislányra.
- Gyere ide! - hívta az apáca a kislányt. - Ne légy ilyen gyerekes!
Mindig haszontalanságokon jár az eszed. Látod, még most is, mikor
pedig olyan beteg vagyok, hogy bármelyik nap örökre elmehetek tőled,
egyáltalán nem is törődsz velem, hanem egy veréb miatt szomorkodsz.
Nem szép tőled ... és nem mondtam-e mindig, hogy nem helyes ilyen
rabságban tartani egy kis élőlényt. Gyere ide!
 A kislány leült melléje. Rendkívül finom vonásai voltak, de Gendzsi
szerint
főként a haja növése volt bűbájos: halántéka

fölött sűrű felhőt alkotott, de - ahogy gyerekeknél szokás -hátra

fésülték homlokából. Gendzsi ezt rendkívül szépnek látta. Ahogy
figyelmesen nézte és elképzelte, milyen is lesz, ha majd felnő, hirtelen
rádöbbent, hogy igen nagy hasonlóság van közte és valaki közt, akit
testestül-lelkestül szeretett. Ez a fölfedezés titkon könnyet csalt
szemébe.
Az apáca megsimogatta a kislány haját, és így beszélt hozzá:
- Szép a hajad, bár nagyon nyűgösködsz, valahányszor fésülnöd kell.
Gondot okoz nekem, hogy még most is olyan gyerekes vagy. Sok, veled
egykorú kislány már egészen másképp viselkedik. Édesanyád mindössze
tizenkét éves volt, amikor meghalt az apja, mégis képes volt rá, hogy
teljesen egyedül intézze dolgait. Ha itt kellene hagynom téged, nem is
tudom, mi lenne veled! Bizony nem tudom. - Az apáca elsírta magát.
Gendzsi, ahogy messziről figyelte a jelenetet, maga is érezte, hogy
szíve
elszorul. A kislány eleinte, érett ember módján, feszülten figyelte az
apáca arcát, de most szomorúan lehorgasztotta fejét, s mozdulatára haja,
két nagy fekete hullámban, előre hullt az arcába. Az apáca gyengéden
elnézte, és ezt a verset mondta:
- Ki tudja, eljön-e valaki táplálni a zsenge levelet, harmatcsepp
bölcsőjét, pedig mennyire nem kíván gyöngyszeme elillanni a napfényes
levegőben.
A szolgálólány sóhajtva így válaszolt:
- Ő, harmatcsepp, itt maradsz biztosan, míg csak a zsenge levélen meg
nem mutatkozik végső, szépséges alakja.
Ebben a pillanatban a szoba mélyén belépett a ház gazdája, a pap.
- Kérlek benneteket, hölgyeim - szólt -, nem gondoljátok, hogy túlzás
ennyire mutogatnotok magatokat? Rosszul választottátok meg a napját,
hogy ilyen közel üljetek az ablakhoz. Az imént hallottam, hogy
Gendzsi herceg eljött a fölöttünk lakó remetéhez, mert gyógyíttatni
kívánja lázas hideglelését. A herceg azonban olyan szegényes álruhát
öltött, hogy fel sem ismertem, s bár egész nap itt volt a közelben, nem
járultam elébe, hogy üdvözöljem.
Az apáca rémülten összerezzent.

- Milyen kényelmetlen! Ha most erre járt, és meglátott bennünket! ...

-
azzal sietve becsukta a zsalukat.
- Igazán boldog vagyok, hogy alkalmam lesz meglátogatni Gendzsi
herceget, akiről már annyit hallottam. Azt mondják, olyan szépséges,
hogy jelenlétében még a magamforma szigorú öreg szerzetes is feledi élete
minden vétkét és gondját, és kedve támad, hogy még egy kissé elidőzzön
a világban, ahol ennyi szépség lakozik! De majd mindent megtudsz
magad is ...
Az idős pap még ki sem ért a házból, mikor Gendzsi már visszafelé
tartott a remete barlangjába. Milyen varázslatos teremtést fedezett föl!
És barátainak igazuk volt. amikor azon a bizonyos esős éjszakán azt
mondták, hogy különös kalandozások közben, amilyen ez az utazás is,
gyakran egészen váratlan helyen bukkanni rá a szépségre. Milyen
nagyszerű is, csak úgy vaktában nekivágni az útnak, s egyszeribe
ilyen csodára lelni! Kié lehet ez a bűbájos gyerek? Annyira kívánta,
bár maga mellé vehetné örökre, hogy bármikor vigaszt és
szórakozást találjon mellette, mint egykor a Palotában lakó hölgynél.
Már éppen lefekvéshez készült a remete barlangjában, amikor
meghallotta (hiszen ezen a szűkös helyen közel esett mindegyikük
szállása), hogy az idős pap tanítványa Koremicut szólítja:
- A mesterem éppen most hallotta - kezdte a tanítvány -, hogy itt
szálltatok meg a szomszédban. Bár fájlalja, hogy erre jártatokban nem
tüntettétek ki látogatásotokkal, maga nyomban tiszteletét tenné, de azt
gondolja, Gendzsi herceg úgyis biztosan tudja, hogy itt lakik a
kolostor szomszédságában, s ha mégsem látogatta meg, csak azért
történhetett, mert zarándokútjának okát nem óhajtja nyilvánosságra hozni.
Mesterem azonban szívesen emlékeztetne benneteket - folytatta a
tanítvány -, hogy szegényes házunkban is tudunk nektek szalmából
fekhelyet készíteni. Fájlalnánk hát, ha úgy távoznátok, °hogy nem
tisztelnétek meg bennünket ...
- Tíz napja rajtam volt már a hideglelés - szólt ki Gendzsi a
szállásáról -
, s olyan állhatatosan visszatért, hogy már kétségbeestem miatta. Ekkor
valaki azt tanácsolta, forduljak az

itt lakó remetéhez, s el is jöttem hozzá. Úgy véltem, hogy az ilyen

hírneves bölcs ember számára igen kellemetlen lenne, ha esetleg híre
futna,
hogy éppen náiam eredménytelennek bizonyul a kezelése, ezért még
gondosabban titkoltam, ki vagyok, mint ha valami egyszerű javasembert
kerestem volna fel. Kérlek, mondd meg mesterednek, fogadja el ezt
mentségemül, és kérd meg, térjen be hozzám.
A bátoritó üzenetre megjelent a pap. Jelenlétében Gendzsit szinte
félénkség fogta el, mert az, pap létére, olyan fensőséges szellemű
ember volt, akit világi körökben is rendkívül tiszteltek. Érezte is, nem
ildomos, hogy az álöltözetül használt, viseltes, régi ruhájában fogadja.
A pap elmesélt egyet-mást életének abból a korszakából, hogy elhagyta
a fővárost, és ide költözött, mert visszavonultságban kívánt élni.
Aztán kérte Gendzsit, jöjjön vele, és nézze meg azt a hűs forrást,
mely kertjében fakadt. így Gendzsinek alkalma kínálkozott, hogy
viszontlássa a ház népét, amely már annyira fölkeltette figyelmét. Ám
ahogy eszébe jutott, miket mesélhetett róla az idős pap, kényelmetlen
érzés fogta el. De hát mi történhet? Mindenáron viszont akarta látni a
bájos gyereket, így követte az idős papot. A kertben ügyesen
hasznosították a hegyvidék jellegzetes növényeit. A hold nem
világított, s az árok mentén végig fáklyák égtek, a fákon pedig kecses
lampionok függtek. A homlokzati részen levő társalgót igen csinosan
rendezték be. Rejtett füstölőkből drága, egzotikus illatszerek nehéz
illata
áradt, s bódító fűszerük betöltötte a szobát. Gendzsi számára szinte
ismeretlenek voltak ezek az illatok; gondolta is, hogy bizonyára a hátsó
szobabeli hölgyek készíthették, s valóban leleményesen oldották meg
feladatukat.
A pap a földi élet bizonytalanságairól és a jövendő lét nyújtotta
igazságtételről elmélkedett. Gendzsi elborzadt a gondolatra, milyen
rettenetesen nagyok bűnei. Már az is nagy baj, hogy mindez életének
egész hátralevő részében nyomni fogja a lelkiismeretét. S aztán még
mivel fizet érte a jövendő életel Milyen szörnyű büntetésre kell
felkészülnie! Míg a pap beszélt, Gendzsi folyton-folyvást csak a saját
romlottságára gondolt. Mennyire helyénvaló lenne, ha elvonulna remetének,
és ilyes-

féle helyen élne ... De gondolatai hamarosan arra a bájos arcra

terelődtek, melyet csak most, délután pillantott meg, és sóvárogva várta,
hogy minél többet megtudhasson a kislányról.
Meg is kérdezte:
- Kik laknak itt veled? Úgy szeretném tudni, mert egyszer, álmomban,
láttam már ezt a helyet, és ma, hogy ide jöttem, csodálkozva ismertem rá.
A pap felnevetett.
- Beszélgetésünkről elég váratlanul térsz rá álmodral -mondta. De
attól tartok, ha tovább kérdezősködsz, szomorú csalódás ér. Nem
hiszem, hogy valaha is hallottál volna Azecsi no Dainagonról. Rég
meghalt már. Nővérem az ő felesége volt, s férje halála után elvonult a
világtól. Abban az időben nem egy nehézséggel küszködtem, így nem
járhattam be a fővárosba. jött ki hozzám, hogy megossza velem
magányomat.
- Azt hallottam - szólt Gendzsi mintegy mellékesen -, hogy Azecsi
no Dainagonnak van egy lánya. Igaz ez? Bizonyára nem gondolod,
hogy tolakodásból kérdem ...
- Igen, volt egy lánya, aki körülbelül tíz éve meghalt. Apja
állandóan
azzal a gondolattal foglalkozott, hogy majd bemutatja az udvarnál. A
lány azonban nem hallgatott rá, és amikor apja halála után nővéremen
kívül, aki közben már apáca lett, senki őrzője nem maradt,
beleegyezett, hogy valami nyomorult kerítő bemutassa Hjobukjo
hercegnek: az ő kedvese lett. A herceg felesége, az a büszke és
hajthatatlan asszony, kezdettől fogva szüntelen sértegette és üldözte.
Nem volt nap, hogy nyugta lett volna tőle, míg végül bele is halt,
megszakadt a szíve. Azt mondják, a szeretetlenség nem öl. Magam ezt
sosem mondanám, hiszen hogy unokahúgom tönkrement és elpusztult,
annak egyes-egyedül a szeretetlenség volt az oka.
Gendzsi most rádöbbent, hogy a kislány valószínűleg ennek a
hölgynek a gyermeke. Igy már érthető, miért hasonlít a palotabeli
hölgyre.* És csak még jobban vonzódott a kislányhoz. Jó családból
származik, ami sohasem hiba, és már-már falusias egyszerűsége is
bizonyára
előnyére válik az ő keze alatt. Mert Gendzsi máris elhatározta, hogy ő
fogja
felnevelni a kislányt.

Igy majd könnyen alakíthatja a maga kedve szerint a lány még

kiforratlan ízlését.
- A hölgy, akinek szomorú történetét elmesélted, senkit sem hagyott
hátra, aki rá emlékeztetne? - kérdezte Gendzsi, mert még egyre
reménykedett, hogy a beszélgetést a gyermekre tudja terelni.
- Unokahúgom röviddel gyermekének születése után halt meg. Lánya
született. A kicsi gondozása nővéremre hárul, pedig úgy érzi, hogy
hanyatló egészségét tekintve nem hivatott ilyen nagy felelősséggel járó
feladatra.
Most már minden világossá vált.
- Talán furcsállod majd javaslatomat - szólt Gendzsi
de.én ezt a kislányt gyermekemmé fogadnám. Megemlítenéd ezt
nővérednek? Engem ugyan igen korán megházasítottak, de választásuk nem
egyezik meg hajlamaimmal, és mivel minden jel arra vall, hogy a
nagyvilági életben sem találok különösebb örömet, most már teljesen
magamra maradtam. Jól értem, hogy a kislány gyerek még, és
javaslatommal nem is az a szándékom...
Gendzsi elhallgatott, mire a pap megszólalt:
- Ajánlatod rendkívül lekötelez, de attól tartok, hogy nyilvánvalóan
nem
érted, mennyire gyerek még a kislány. Nem olyan szórakoztató, hogy
csak egyszer-egyszer is jól éreznéd magad társaságában. Abban igazad
van, hogy lánygyereknek, ha felnő, szüksége van befolyásos barátok
támogatására, amennyiben érvényesülni kiván a világban. Igy ha nem
is tudok neked ígéretet tenni, hogy a dologból lesz valami, de anynyi
bizonyos, hogy nagyanyjának szóvá fogom tenni.
A pap magatartása egyszeribe kissé hűvössé és tartózkodóvá vált.
Gendzsi érezte, hogy meggondolatlanságot követett el, és zavartan
hallgatott.
- Még dolgom van Amida istenünk nagy csarnokában -folytatta
nyomban a pap -, így egy időre el kell búcsúznom tőled. Esti
ájtatosságomat is el kell végeznem. Később azonban ismét fel foglak
keresni. - Azzal neki is vágott a hegyoldalnak.
Gendzsin mély levertség vett erőt.

Megeredt az eső. A hegyen túlról hideg szél kerekedett, és magával hozta

egy vízesés moraját. Ez ideig csak egyszer-egyszer hallatszott ide enyhe
csobogása, de most hatalmasan zúgott. Hangjába hol erősebben, hol
halkulva, álmosítóan belevegyült az egyhangú zsolozsmázás. Ilyen
környezetben még a legközönyösebb embert is mélabú fogta volna el.
Mennyivel inkább Gendzsi herceget, aki áimatlanul feküdt ágyán, és
szüntelen terveket szőtt, majd meg elvetette mindet. A pap esti
ájtatosságról beszélt, valójában azonban ehhez már igen késő volt. De
az apáca még biztosan ébren lehetett, mert bár egy pisszenése vagy
moccanása sem hallatszott, de olvasója halkan neki-nekikoppant az
imazsámolynak. A halk kis koppanásokban volt valami rejtelmes. És
mintha a közvetlen közelből hallatszott volna. Gendzsi résnyit
széthúzta a nappaliszobát és a hálóhelyet elválasztó paravánt, s
ugyanakkor legyezőjét is megzörrentette. Mintha csak látta volna,
hogy valaki bentről nagy tétován elindul a paraván felé, és ezt
ismételgeti magában: "Lehetetlen! És mégis, megesküdnék rá, hogy
valami neszt hallottam ..." Aztán kissé visszahúzódik, mint aki
eszmél: "Nem, úgy látom, csak képzelődtem." Hallatszott, hogy
tapogatózva tart visszafelé a sötétségben, mire Gendzsi fennhangon
megszólalt:
- Kövesd urunkat, Buddhát, és ha utad sötétségben vezet, akkor sem
tévedsz el!
Ahogy a sötétből hirtelen felcsendült a herceg ifjú hangja, az
apácának először nem volt bátorsága válaszolni. Végre erőt vett magán,
és így felelt:
- Mit gondolsz, engem merre vezet? Félek, nem nagyon értem
szándékát.
- Bocsásd meg, hogy megijesztettelek kérlelte Gendzsi. - Csupán
egy kis kérésem volna hozzád: add át úrnődnek ezt a költeményt:
Azóta, hogy a vándor először megpillantotta a zsenge bokor zöld
levelét, ruhája ujján egy pillanatra sem szikkadt meg a sóvárgás harmata.
- Bizonyára tudod - felelte az asszony -, hogy itt senki sincs, aki
megértene ilyesfajta üzenetet, és ámultan kérdem, kire is gondolhatsz.

- Különös okom van rá, hogy azt kívánjam, úrnőd megkapja az

üzenetet - válaszolta Gendzsi -, és hálás volnék, ha eljuttatnád hozzá.
Az apáca nyomban megértette, hogy unokájára céloz a költemény, de
feltételezte, hogy Gendzsit rosszul tájékoztatták a kislány kora felől,
mert a hercegnek udvarlási szándéka van. De hogyan szerezhetett
tudomást unokájáról? Egy ideig zavartan és nagy nyugtalanul töprengett,
végül megfontoltan egy költeménnyel válaszolt. Ebben azt mondta, hogy
"aki
pusztán egyetlen éjszakát tölt az utasember harmattól nyirkos ágyán,
csak keveset tudhat azok életéről, akiknek örökös otthonuk a hegyoldal
hideg
mohája". Ezzel ártatlan célzatot adott Gendzsi költeményének.
- Mondd meg asszonyodnak - üzente Gendzsi, amikor az apáca kiküldte
neki ezt a választ -, nem szokásom, hogy ilyen kerülőúton társalogjak.
Akármilyen félénk is, hadd kérjem meg, hogy ezúttal tekintsen el
minden külsőségtől, és komolyan beszélje meg velem a dolgot.
"Honnan szerezhetett ilyen téves értesülést?" - tűnődött az apáca,
mert egyre abban a hiszemben élt, hogy Gendzsi felnőtt nőnek hiszi
unokáját. Fölöttébb megijedt a váratlan parancstól, mely ilyen magas
rangú személy elé szólítja, és azon töprengett, milyen mentséget
találjon.
Szolgálói ellenben mind azt tartották, hogy Gendzsi mélyen megsértődik,
ha nem megy ki hozzá.
Végtére is az apáca előjött a női lakosztályból, és így szólt a
herceghez:
- Bár már nem vagyok fiatal asszony, mégis zavar fog el, hogy így
eléd
járulok. De azt üzented, hogy komoly dolgot kívánsz velem
megbeszélni, s ezt nem utasíthattam el ...
- Lehetséges - szólt Gendzsi -, hogy indítványomat elhamarkodottnak
és léhának fogod tartani. Csupán biztosítani szeretnélek, hogy én, a
magam részéről, komolyan gondolom, amit mondok. Buddha legyen
a tanúm - Hirtelen olyan félénkség fogta el az asszony kora és
komolysága láttán, hogy elhallgatott.
- Igen sajátságos módot választottál javaslatod közlésére.

Bár még nem mondtad, miről van szó, de meg vagyok győződve róla,
hogy komolyan veszed.
Gendzsi erre nekibátorodva így folytatta:
- Mélycn meghatott hosszú özvegységednek és lányod halálának
története. Akár ez a kis lányka, én is egészen apró gyerek voltam
csupán, mikor már elvesztettem azt, aki engem szívből szeretett, így
már kora gyermekségemben hosszú éveket szenvedtem át magányban
és elhagyatottságban. Sorsunk hasonió, és ez olyan mély részvétet
ébresztett bennem a gyermek iránt, hogy kárpótolni szeretném
mindazért, amit elvesztett. Azért vettem igénybe türelmedet, nem
törődve a szokatlan és alkalmatlan órával, hogy megkérdezzelek,
megengeded-e, hogy gyámkodjam a gyermek felett.
- Biztos vagyok benne, hogy a legjobb szándék vezet - válaszolta az
apáca. - De bocsásd meg, ha azt mondom, értesülésed nyilvánvalóan
helytelen. Valóban él itt egy kislány az én felügyeletem alatt, de
egészen kis
gyermek még, és semmiképp sem tudná lekötni érdeklődésedet, így nem is
fogadhatom el ajánlatodat.
- Ellenkezőleg! - vágta rá Gendzsi. - Mindent pontosan tudok, ami a
gyermekre vonatkozik. Ha azonban iránta érzett vonzaimamat túlzottnak
vagy nem helyénvalónak t4álálod, kérlek, bocsásd meg, hogy szóba hoztam
a dolgot.
Világos, hogy Gendzsinek halvány sejtelme sem volt róla, mennyire
különös javaslattal hozakodott elő, és az asszony látta is, hogy
céltalan minden további magyarázkodás. A pap ekkor visszatért.
Gendzsi még annyit mondhatott az asszonynak, nem is várta, hogy
nyomban elfogadja indítványát, reméli azonban, hogy hamarosan egészen
más színben látja majd a dolgot. Azzal be is húzta a paravánt az asszony
mögött.
Az éjszaka jóformán véget ért. A közelben levő egyik kápolnában a
Négy elmélkedés a törvény virágáról című iratot olvasták. A
ministránsok hangja, ahogy a vezeklési litániát énekelték, együtt szállt
a viharos hegyi széllel, s ebbe az ünnepi zúgásba belevegyült a rohanó
víz
moraja.
-- A kóbor hegyi szél zúgása vert fel álmomból, s a vízesést

hallva, sírtam e zene szépségén. - Gendzsi ilyen szavakkal üdvözölte a

papot,
az pedig ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Kivéve a zúgó patakot, melyben minden nap megmerítem csészémet,
más már nemigen vált ki belőlem sem csodálatot, sem elragadtatást ...
Megszoktam már mindezt - fűzte hozzá mentegetőzve.
A reggeli égboltot sűrű köd borította, hogy még a hegyi madarak
csicsergése is tompán, sápadtan szólt. Mintha csak tarka hímzés boritaná
a
sziklákat, tengernyi féle-fajta virág és virágba borult fa állt a
hegyoldalban - a herceg nevüket sem tudta. Leginkább pedig az őz
könnyed mozdulatait csodálta, ahogy a hegyoldalon járt-kelt, kecsesen
lépdelt, s egyszer-egyszer megtorpant. Ahogy nézte, nézegette, már
pusztán
a gyönyörűségtől is híre-hamva nem maradt a betegségének.
Bár a remete csak nehezen mozgathatta ujjait, de úgy-ahogy elvégezte a
védelmet hozó varázslat* rejtelmes mozdulatait, és ha öreges hangja
fátyolos volt is és reszketeg, nagy méltósággal és -buzgó áhítattal
olvasta
fel a szent szöveget.
Gendzsinek több barátja eljött, hogy szerencsét kívánjon gyógyulásához.
A
Palotából is érkezett hírnök. A völgyben lakó pap különleges
virághagymákat
hozott ajándékba: valami mély szakadékba ereszkedett le értük.
Ugyanakkor elnézést kért, mert nem kísérheti el a haza készülő herceget:
- Az év végéig fogadalom köt - mentegetőzött -, s így le kell
mondanom erről az útról, pedig nagy öröm volna számomra. - Azzal
átnyújtotta a hercegnek a búcsúpoharat.
- Ha a magam vágyait követhetném - válaszolta Gendzsi, átvéve a
búcsúpoharat -, nem válnék meg ezektől a hegyektől, patakoktól.
Hallom azonban, hogy atyám, a császár, aggódva érdeklődik utánam.
De visszatérek, mielőtt a gyümölcsfák elvirágzanak. - Majd ezt a
verset mondta: - Visszatérek a városba, hogy megmondjam az
embereknek: siessetek, míg meg nem jön a vad szél, hogy letépje a
cseresznye virágát.
Az idős papot lebilincselte Gendzsi hízelgő udvariassága és hangjának
varázsa, s ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Mint aki virágzó aloét talált, énmagam nem vetem többé tekintetemet
a
hegyi cseresznye virágára.

- Pedig igazán nem vagyok olyan ritkaság, mint az aloé virága - szólt
Gendzsi mosolyogva.
Most a remete nyújtotta át búcsúpoharát, ilyen költemény kíséretében:
- Bár csak ritkán nyitom ki hegyi cellám fenyőfa ajtaját, mégis
szemtől szembe láthattam a virágot, melyet megpillantani csak
keveseknek adatott meg. - Es ahogy felnézett Gendzsire, szeme
könnybe lábadt. Varázsvesszőt adott a hercegnek, mely a jövőben
megvédi őt minden bajtól. Látta ezt az apáca bátyja, s erre ő egy
rózsafüzérrel ajándékozta meg a herceget. Ezt még Sotoku herceg hozta
át Koreából. A füzért jáde sze.- mek díszítették, és ugyanabban a kínai
munkának tetsző dobozban pihent, melyben egykor meghozták az
idegen országból. A doboz egy áttört hímzésű zacskóba volt
csúsztatva, melyre ötágú fenyőgallyat erősítettek. Adott még neki
kék kristályból készült kis vázákat is, hogy ezekben őrizze
gyógyszereit, végül virágzó cseresznye ágacskákat, fürtös glicíniát,
meg más ajándékokat is nyújtott át, amit csak ott helyben
megszerezhetett.
Gendzsi a fővárosból hozatta meg ajándékait, melyekkel a hegyekben
élvezett vendéglátást igyekezett meghálálni. Először is a remetét
jutalmazta meg, aztán alamizsnát osztott a papoknak, akik őérte
énekeltek a szertartások alatt, végül pedig a szomszédos falvak
szegényeinek juttatott hasznos ajándékokat.
Útra készülődve a herceg még elolvasott a szent iratokból egy rövid
fejezetet, s ezalatt az idős pap hazament, és megkérdezte nővérét, az
apácát, van-e valami üzenete a herceg számára.
- Most bizony nehéz volna bármit is mondani - felelte az asszony. -
De
ha négy-öt év múltán még mindig így érezne, majd fontolóra vehetjük a
dolgot.
- Magam is így vélekedem - helyeselt a pap.
Gendzsi fájlalta, hogy dolga egy tapodtat sem jutott előre. Válaszul az
apáca üzenetére költeményt küldött az egyik fiúcskával, aki ott lakott a
papnál: "Tegnap éjszaka, ha csak derengő félhomályban is,
megpillantottam a szépséges virágszálat, de mára a gyűlöletes köd
teljesen
eltakarta szemem elől."

Az apáca ezt felelte: "Gonddal figyelem majd a ködös égboltot,

hogy megtudjam, valóban oly fájdalmas-e számodra a válás e
virágtól." Érdekes és igen választékos kézírása volt, de úgyszólván
semmit sem mutatkozott meg benne a tudatos művészet adta báj.
Mialatt befogták a herceg kocsiját, a Nagy Csarnokból ifjú nemesek népes
hada érkezett. Hangoztatták, milyen nagy fáradságukba került, mire
kikutatták, hová lett Gendzsi, és hogy most csatlakozni kívánnak a
herceg kíséretéhez. Velük volt To no Csudzso, Szacsu Ben és más,
kevésbé rangos nemes ifjak, akik azért jöttek el, mert ragaszkodtak a
herceghez.
- Számunkra nincs kedvesebb, mint hogy téged szolgáljunk - mondták
kissé bánatosan. - Nem volt szép tőled, hogy otthon hagytál bennünket.
- Most azonban, hogy itt vagyunk - szólalt meg egyikük -, kár lenne
úgy elmenni, hogy egy kicsit meg ne pihenjünk e virágzó fák
árnyékában.
Erre szép sorjában letelepedtek a mohára egy magas szikla tövében, és
kézről kézre adták a borral teli, nyers agyagkorsót. Közvetlen
közelükben a folyó pompás vízesést alkotva száguldott végig a
sziklák hátán. To no Csudzso fuvolát vett elő ruhája redőjéből, és
néhányat trillázott rajta. Szacsu Ben, legyezőjével halkan koppintgatva,
rákezdett a "Tojora temploma" kezdetű dalra. Ezek a nemes ifjak, akik
mind azért jöttek, hogy hazakísérjék a herceget, igen előkelőek voltak.
De Gendzsi mégis olyan lenyűgöző látványt jelentett, amint ott ült
szomorúan a sziklának támaszkodva, hogy mindenki tekintetét magához
vonzotta. Az egyik ifjú nádsípot fújt, egy másikról pedig kiderült,
hogy ügyesen játszik a són.* Nyomban megjelent az idős pap: citerát
hozott magával, átnyújtotta Gendzsinek, és kérte, játsszék valamit,
"hadd derüljenek örömre a hegy madarai". Gendzsi szabadkozott, hogy
egyáltalán nincs jó hangulata a játékhoz, de végül engedett a pap
rábeszélésének, és játékával egyáltalán nem megvetendő teljesítményt
nyújtott. Ezután mindnyájan talpra szökkentek, és elindultak hazafelé.
A hegyen mindenki, még a legkisebb rangú pap és a legfrissebb tanítvány
is, keserű csalódást érzett, mert-

hogy Gendzsi csupán ilyen rövid ideig maradt körükben, és emiatt sok
könnyet ontottak. Az idős apáca is azon bánkódott otthon, hogy csupán
néhány percre láthatta a herceget, és talán sosem fogja viszontlátni. A
pap kijelentette, az a véleménye, hogy a Felkelő Nap Országa ebben a
kései és romlott korszakában egyáltalán nem érdemelte meg, hogy ilyen
hercege szülessék, és szemét törölgette. Gendzsi még a kislánynak is
nagyon megtetszett. Mondta is, hogy ez az úr sokkal szebb, mint az ő
apja.
- Ha így gondolkozol - válaszolta a nevelőanyja -, akkor jobb is
volna,
ha az ő kislánya lennél. - A gyerek rábólintott, gondolván, hogy ez
igazán pompás ötlet. Ettől kezdve, valahányszor festegetett, a legszebben
öltözött alakot mindig "Gendzsi herceg"-nek nevezte, de ugyancsak ezt a
nevet adta legszebb babájának is.
Amint visszatértek a fővárosba, Gendzsi egyenesen a Palotába
sietett, és elmesélte apjának a legutóbbi két nap élményeit.
A császár úgy látta, hogy a herceg eléggé elgyötört, és aggódva
nézte. Részletesen érdeklődött a remete varázstudománya Gendzsi
pedig minden kérdésére kimerítően válaszolt.
- Annyi bizonyos, hogy már rég ki kellett volna nevezni a mágia
mesterévé - jegyezte meg őfelsége. - Gyógyítási tudományával ismételten
nagy eredményeket ért el, de valamilyen okból szolgálatai nem részesültek
nyilvános elismerésben. - hogy ezt helyrehozza, kiáltványt bocsátott ki.
A császári kihallgatás után a bal kéz felőli miniszter megjelent
Gendzsinél. Elnézését kérte, mert fiaival együtt nem ment maga is a
hercegért, hogy visszakísérje a hegyekből.
- Mivel titokban mentél el, úgy gondoltam - mondta -, nem vennéd
szívesen, ha érted mennék. De őszintén remélem, hogy most velünk
jössz, és néhány nyugodt napot töltesz körünkben. Kitüntetésnek
venném, ha utána elkísérhetnélek palotádba.
Gendzsi nem ment vele szívesen, de nem térhetett ki. Apósa most saját
kocsiján vitte el a Nagy Csarnokba, s ahogy kifog-

ták az ökröket, a kapun maga húzta be a kocsit. A fogadtatás tehát

kétségtelenül nagyon barátságos volt, de Gendzsi tehernek érezte a
miniszter figyelmességét.
Gendzsi jövetelét várva, Aoi lakosztályát nagy gonddal rendbe
hozták. A herceg legutóbbi látogatása óta hosszú idő telt el, s ezalatt
sok változás történt, igy igen szép teraszt is építettek. Ebben a
mintaszerűen berendezett házban egyáltalában minden a maga helyén
volt. Aoi, szokásához híven, sehol sem volt látható. Csak apjának
ismételt
könyörgésére szánta el magát, hogy megjelenjék férje előtt. Mintha
csak egy festmény lett volna, szinte mozdulatlanul, mereven ült ott.
Annyi
bizonyos, hogy szép volt!
- Szívesen mesélnék neked a hegyekben tett utamról, ha tudnám, hogy
egy kicsit is érdekel, és választ csal ki belőled. Gyűlöletesnek érzem,
hogy
így éljünk tovább. Miért vagy ilyen rideg, ilyen elutasító és büszke?
Évről
évre kudarcot vall kísérletünk, hogy megértsük egymást, és csak egyre
jobban elzárkózol előlem. Hát nem bírjuk elérni, hogy csak egy kis ideig
is
békességben megférjünk egymással? Ha meggondoljuk, milyen beteg
voltam, elég különös, hogy egyetlenegyszer sem próbáltál érdeklődni
hogylétem iránt. Helyesebben: nem is vártam mást tőled, de mégis
fájlalom.
- Igen - válaszolta Aoi -, nagyon fájó, ha valaki nem törődik azzal,
mi van a másikkal. - Mialatt beszélt, haragos, büszke arckifejezéssel
nézett vissza a válla fölött, s ez a testtartás különösen széppé tette.
- Ritkán szólsz - válaszolta Gendzsi -, de ha mondasz valamit, az
csak
kellemetlen lehet, és ártatlan szavak értelmét is tigy kiforgatod, hogy
sértésnek hangzanak. Ha keresem a módját, hogyan segíthetnék, hogy
legalább egy kis időre félretedd bántó szavaidat, csak még
reménytelenebbül megközelíthetetlen leszel. Elérem-e valaha is,
hogy belátásra bírjalak? -Így beszélt Gendzsi, és bement Aoi
hálószobájába. De Aoi nem követte. A herceg egy ideig nagyon
bosszúsan és kedvetlenül feküdt ott. Aztán, mivelhogy Aoi
valószínűleg sem így, sem úgy nem sokat jelentett számára,
elálmosodott és gondolatai egészen másfelé terelődtek. Soha ennyire nem
kívánta, hogy

a kislányt szárnyai alá vehesse és lássa, miként érik nővé. A nagyanyának

azonban igaza van: a gyermek még túlságosan fiatal, így rendkívül
nehéz is újra előhozakodni a dologgal. De nem lehetne-e elintézni, hogy
a kislány felkerüljön a fővárosba? Valami ürüggyel könnyen el lehetne
hozni, és arra is kínálkoznék megoldás, hogy a kislány társasága örömének
kiapadhatatlan forrásává váljék. Apja, Hjobukjo herceg, persze rendkívül
előkelő modorú, de nem valami vonzó férfiú. Hogyan lehetséges,
hogy a lányka annyira hasonlít egyik nagynénjéhez, a többi rokonaiból
meg semmi sincs benne? Olyan sejtelme támadt, hogy Fudzsicubo és
Hjobukjo herceg egy anyától lehetnek, míg a többiek csak
féltestvéreik. Az a körülmény, hogy a lányka közeli rokona a hölgynek,
akit oly hosszú időn át szeretett, csak még jobban sarkallta, hogy
magához vegye a gyereket, és most újra azon törte fejét, hogyan
hajthatná ezt végre.
Másnap köszönő levelet írt a papnak. Kétség sem férhet hozzá,
hogy a herceg levelében célzott szándékára. Az apácának ezt írta:
"Midőn láttam, mennyire ellenzed indítványomat, tartózkodtam tőle, hogy
szándékomat úgy megokoljam, ahogy szerettem volna. Ha azonban
kiderülne, hogy már azzal a kevés szóval, amit ki mertem ejteni, meg
tudtalak győzni róla, hogy szándékom nem puszta szeszély vagy hóbort
- ilyen híradásod boldoggá tenne." A levélbe dugott egy kicsire
összehajtogatott papírszalagot, melyre ezt a verset irta: "Bár szívből,
igazán igyekeztem feledni, mégis mindenüvé elkísér a hegyi virág
szépséges arca."
Az apáca ugyan már rég túl volt élete delén, de örömet szerzett és
hízelgett neki Gendzsi finom híradása, nem pusztán azért, mert kiváló
kézírása volt, hanem mert olyan hanyag eleganciával hajtogatta össze a
levelet. Ezt az asszony külön megcsodálta. Nagyon sajnálta Gendzsit,
és igazán boldog lett volna, ha tiszta lelkiismerettel kedvezőbb választ
küldhet. "El voltunk ragadtatva - írta -, hogy míg ítt tartózkodtál
szomszédságunkban, szerét ejtetted, és meglátogattál bennünket. De ha
egyszer újra eljössz (mert szívből remélem, hogy így lesz), félek,
nemigen tudok majd bármit is hozzáfűzni mindahhoz,

amit már elmondtam. Ami a leveledhez mellékelt költeményt illeti, ne

várd, hogy a kislány válaszoljon, hiszen még a »Naniva Zu<,-t* sem
tudja rendesen leírni, még lassan másolgatva sem. Hadd válaszoljak
helyette: »Csak annyi ideig maradtál hű, míg a viharos szél, mely
örökösen tombol Onoe partjain, szét nem szórta a cseresznyevirág
szirmait.» Ami engem illet, nagyon nyugtalanít a dolog."
A pap ugyanilyen értelemben válaszolt. Gendzsi nagy csalódást
érzett, s két-három nap múlva elküldött Koremicuért, levelet adott át
neki az apáca részére, de arra is megkérte, hogy a gyerek dajkájától,
Sonagontól, tudjon meg mindent, amit csak lehet.
"Mennyire a hangulat embere!" - elmélkedett Koremicu. Maga
legfeljebb egy pillantást vethetett csak a kislányra, de jól látta, hogy
gyerek még, habár emlékezett, hogy igen bájos lányka. Ezúttal
ugyan hogyan tréfálja meg urát az önnön szíve?
Az öreg pap mélyen meghatódott, hogy külön Hírnök, a herceg
bizalmas embere útján kap levelet. Koremicu ezután felkereste a
dajkát. Megismételte az üzenetet, melyet Gendzsi rábízott, majd sok
mindent mesélgetett uráról. A szavak embere lévén, csak beszélt,
beszélt, mindig újabb és újabb mondókákba kezdett, s fújta, ami éppen
eszébe jutott. De végül is, akár a többiek, Sonagon sem lelt rá
magyarázatot, mi vonzhatja a herceget egy ilyen kis gyerekhez.
Gendzsi levele rendkívül szerény volt. Azt írta, szeretné látni a
kislány
gyerekes írását, azt a lassú kis másolgatást, ahogy az apáca nevezte.
Mint korábban, most is mellékelt egy költeményt: "A hegyi forrás
vizére boruló árnyaktól tudod talán, hogy komolytalan a
szándékom?" Erre az apáca így válaszolt: "Néhányan talán, akik e
forráshoz hajoltak, most keservesen bánják. Megmondhatják-e
nekem az árnyak, vajon nem lesz-e újra így?" Koremicu ugyanilyen
értelmű szóbeli üzenetet is vitt, de ígéretet is, mellyel az apáca
biztosította Gendzsit, hogy ellátogat a fővárosba, mihelyt egészsége
megjavul, s erről majd híradással lesz. Az ígért látogatás nagy
izgalomban tartotta Gendzsit.

Ekkor történt, hogy Fudzsicubo megbetegedett, s egy időre visszavonult a

Palotából. A császár aggodalma és bánata részvétet ébresztett
Gendzsiben, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal olyan
alkalom kínálkozik, melyet nem szalaszthat el. Egész napja nagy
izgalomban telt el, és sem otthon, sem a Palotában nem volt képes
másra gondolni, vagy bárkit is felkeresni. Mikor végre elmúlt a nap,
sikerüit rábeszélnie Fudzsicubo szolgálóját, Omjobut, hogy közvetítse
üzenetét. A lány ugyan nagy esztelenségnek tartott bármi üzenetváltást
úrnője és a herceg közt, de ahogy meglátta Gendzsi különös,
alvajáróra valló arckifejezését, megmozdult benne a részvét, és mégis
elindult.
A hercegnő úgy gondolt vissza Gendzsivel való régi kapcsolatára,
mint valami szörnyű, bűnös dologra, s az emléke is szüntelen kínt
jelentett
számára. Elhatározta, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg.
A hercegnő szigorú és bánatos arckifejezéssel fogadta Gendzsit, de ez
csöppet sem csökkentette varázsát, s mint aki tudja, hogy a herceg őt
túlontúl is csodálja, egészen ridegen és megvetően bánt Gendzsivel. A
herceg mit nem adott volna érte, ha csak egy kis szeplőt is talál rajta,
mert akkor elhitethetné magával, hogy csalódott, és megnyugodna.
Nem fontos, hogy a történteket mind elmeséljem. Nagyon is gyorsan
elmúlt az éjszaka. Gendzsi ezt a költeményt suttogta a hercegnő fülébe:
- Most, hogy végre elértük egymást, bár örökre eltűnhetnénk az
álomban, melyet ma éjjel álmodtunk.
De Fudzsicubót egyre zaklatta a lelkiismeret:
- Ha az örök álom éjszakájába tűnnék is el, szégyenem e világban
mégis
szájról szájra járna.
És valóban, Gendzsi is jól tudta, hogy Fudzsicubót nem ok nélkül
szállta meg egyszerre a bűntudat és tengernyi balsejtelem. A herceg
már távozóban volt, mikor .0mjobu utána rohant köpenyével és egyéb
ottfelejtett holmijával. Gendzsi aztán egész nap kínlódva hevert ágyán.
A hercegnőnek küldött levelét felbontatlanul kapta vissza. Ilyesmi a
múltban többször előfordult, de most annyira feldúlta, hogy két-három na-

pon át olyan megsemmisültséget érzett, hogy a szobáját sem hagyta el.

Egész idő alatt állandó félelemben élt, hogy apja, pusztán szerető
aggódásában, kérdezősködni kezd, hogy ugyan milyen újabb baj lepte meg.
Fudzsicubo, abban a meggyőződésben, hogy sorsát megpecsételték, sötét
búskomorságba esett, és állapota napról napra romlott. Egymást érték az
udvari hírnökök, s mind azzal a kéréssel jöttek, hogy haladéktalanul
térjen vissza. De Fudzsicubó nem tudta magát rászánni. Feldúlt
állapota most olyanra fordult, hogy rejtélyes sejtelem kínozta, és egész
nap egyebet sem csinált, csak ült egy helyben, szinte háborodottan, és
egyre azon töprengett, mi lesz vele. Ahogy beköszöntött a forró idő, már
fel sem kelt ágyából. Három hónap telt el így, s állapotát illetően most
már nem lehetett kétség. Nemsokára mindenki tudni fogja, és
szóbeszéd tárgya lesz. Megborzadt tőle, hogy milyen baj zúdult rá.
Háza népe nem értette, mire a titkolózás, és csak csodálkoztak, hisz a
császárt már réges-rég értesíteni kellett volna állapotáról. A
találgatások megkezdődtek, de a kérdésekre egyes-egyedül csak a
hercegnő tudhatott választ. Omjobu és Fudzsicubo öreg dajkájának
lánya, akik öltöztették és a fürdésnél segédkeztek, nyomban
észrevették a változást, s bizony kissé meg is döbbentek. De Omjobu
nem mutatott hajlandóságot, hogy beszéljen a dologról. Az a
nyugtalanító gyanú élt benne, hogy az ő közreműködésével létrehozott
találkozó következménye jelentkezik ilyen rémítő pontosan,
elkerülhetetlenül. A Palotába olyan híradás ment, hogy különböző
rendellenes tünetek megtévesztették a hercegnő környezetét, s ez
akadályozta, hogy felismerjék valódi állapotát. Ezt a magyarázatot
mindenki elfogadta.
Maga a császár tele volt gyengéd törődéssel, és bár hírnökei szüntelenül
jöttek-mentek, de szüntelenül sötét kétségek és sejtelmek kínozták
őfelségét. Gendzsi ebben az időben egészen furcsa és ijesztő álmot
látott. Alomfejtőket hívatott, de azok vajmi keveset hámoztak ki
belőle. Gendzsi álmában valóban voltak olyan részletek, amelyeket
egyáltalában nem tudtak értelmezni, de egyvalami világos volt: aki az
álmot látta, tévútra lépett, és jól teszi, ha vigyáz magára.

- Nem a magam álmáról van szó - magyarázkodott Gendzsi, mert

eléggé megrémült. - Más nevében érdeklődöm.
Éppen azon tűnődött, ugyan mi lehet ez a "tévút", mikor közölték
vele a hírt a hercegnő állapotáról. Ez volt hát a katasztrófa, amit álma
jelzett! Nyomban nekiült és hosszú, hoszszú levelet írt, tele
szenvedélves önváddal és biztatással. Omjobu azonban nem vállalta a
levelet, mert az volt a véleménye, hogy csak fokozná úrnője
nyugtalanságát. Ám Gendzsi senki másra nem bízhatta üzenetét. Még az
a néhány semmitmondó sor is, ami azelőtt néha-néha érkezett a
hercegnőtől, egy ideje teljesen elmaradt.
A hercegnő a hetedik hónapban járt, mikor Újra megjelent az
udvarban. Visszatérése fölött érzett örömében a császár határtalan
gyengédséggel vette körül. Telt alakja, szokatlanul sápadt, keskeny arca
a császár szemében valami újszerű, különös bájt adott a hercegnőnek.
Akárcsak azelőtt, most is minden szabad idejét Fudzsicubo társaságában
töltötte.
Ebben az időben több ünnepséget is tartottak az udvarban, és minden
alkalommal számítottak Gendzsi megjelenésére. Néha felkérték, hogy
játsszék nekik kotón vagy fuvolán, vagy valami más módon álljon apja
szolgálatára. Ilyenkor, bármenynyire igyekezett is, hogy ne lássék rajta
semmi zavar és izgalom, nemegyszer attól rettegett, hogy máris
elárulta magát. A hercegnő számára pedig minden találkozásuk
szakadatlan kínlódást jelentett.
Az apáca egészsége javult valamicskét, így most már a fővárosban
élt. Gendzsi megtudakolta, hol lakik, és időnként üzenetet küldött
neki, de - bár egyebet nem is várt - éppen olyan kevés biztatást kapott,
mint azelőtt. Az utóbbi hónapok folyamán inkább erősödött, mintsem
csökkent a gyermek után való sóvárgása, de csak múltak a napok, és
nem lelte módját, hogyan változtasson a helyzeten. Már innen-onnan vége
volt az ősznek, s ekkor a hercegen nagy levertség lett úrrá. Egy szép
holdvilágos éjszakán, szinte kedve ellenére úgy döntött, hogy titkos
látogatásra indul Rokudzsóhoz, amikor hirtelen eleredt a zápor. Már
elhagyta a palotáját, útjának célja pedig a hatodik kerület legtávolabbi
részén volt, s azon gondolkodott, mi-
lyen kellemetlen is esőben ilyen messzire menni. Éppen azon tűnődött,
mitévő legyen, amikor egy roskadozó, ősi fákkal körülvett házat
pillantott meg. Megkérdezte, kié ez a komor és barátságtalan ház, mire
Koremicu, aki szokás szerint most is elkísérte, ezt válaszolta:
- De hiszen ez a néhai Azecsi no Dainagon házal Egy-két napja
megfordultam itt, s akkor hallottam, hogy a ház úrnője, az apáca,
nagyon iegyengült már, és környezetéből senkit sem ismer meg.
- Miért nem szóltál róla előbb? - kérdezte Gendzsi megütközve. -
Nyomban felkerestem volna, hogy a ház népét biztosítsam együttérzésemről.
Kérlek, menj be azonnal, és kérdezd meg, mi újság.
Koremicu a herceg egyik kisebb rangú kísérőjét küldte be, de előbb
kioktatta, miként viselkedjék, hogy éreztesse, Gendzsi azzal a
szándékkal jött, hogy a beteg hogyléte iránt érdeklődjék. Mikor az
ember azzal jelentkezett, hogy Gendzsi herceg küldte be érdeklődni,
míg jómaga kint, a kapu előtt várakozik, a házban nagy izgalom és
felfordulás támadt. A cselédség hangoztatta, hogy úrnőjük élete napok
óta hajszálon függ csak, nem is fogadhat látogatót. De nem merték
egyszerűen elutasítani az előkelő vendéget, hanem nagy hirtelen rendbe
hozták a déli fogadószobát, és ilyen szavakkal tessékelték be a
herceget:
- Már megbocsáss, hogy ilyen rendetlenségben fogadunk. Mindent
megtettünk, amit csak lehetett, hogy elfogadhatóvá tegyük ezt a szobát.
Merthogy ilyen váratlanul jöttél, talán megbocsátod, hogy ebbe a kis
félreeső
zugba vezetünk be ...
Gendzsi valóban nem ilyen szobához szokott.
- Már régi szándékom, hogy felkeresem ezt a házat - szólalt meg
Gendzsi -, de valahányszor levélben említést tettem tervemről,
mindannyiszor kereken elutasítottak, s ez kedvemet szegte. Ha tudtam
volna, hogy úrnőtök egészségi állapota enynyire megrendült ...
"Mondd meg neki, hogy e percben tiszta az értelmem, de lehet, hogy
hamarosan ismét elhomályosul. Mélyen meghat a herceg jósága, hogy
felkeres halálos ágyamnál, és fájlalom,

hogy szemtől szembe már nem beszélhetek vele. Mondd meg neki, ha
nem változtatta meg szándékát abban a dologban, melyről korábban
beszéltünk, vegye fel udvartartásába a kislányt, mihelyt eljön az ideje.
Súlyos gond nekem, hogy itt kell hagynom magára, és attól félek, míg
ilyen kötelék fűz a földhöz, akadályozni fog abban, hogy elérjem azt a
másik életet, melyért pedig annyit imádkozom."
Igen közel lehetett az apáca szobája, az elválasztó fal pedig annyira
vékony, hogy amikor üzenetét Sonagonra bízta, a herceg egy-egy
piilanatra még szomorú és reszkető hangját is hallotta. Aztán haliani
vélte,
amint így szól valakihez:
"Milyen kedves, milyen nagyon kedves tőle, hogy eljött. Bárcsak
elég nagy volna már a gyermek, hogy illőn megköszönje!"
- Őszintén mondom - szólt Gendzsi Sonagonhoz -, nincs itt szó
kedvességről. Bizonyos, ehhez a nagy állhatatossághoz csak igen mély
érzésem adhatott erőt! Hogy először megláttam a gyermeket, sajátos
gyengédség fogott el irányában. Gyengédségem pedig olyan szeretetté
vált, hogy nem is lehet pusztán e világról való. Lehet, hogy hiú ábránd
csupán, de sóvárgok rá, hogy hangját halljam. Nem hívhatnád be,
mielőtt elmegyek?
- Szegény kicsike! - sóhajtotta Sonagon. - Mélyen alszik szobájában,
és
mit sem tud róla, milyen bajban vagyunk.
De mialatt beszélt, jövés-menés támadt valahol a női lakosztályban,
majd váratlanul kihallatszott:
- Nagymamal Nagymamal Gendzsi herceg, aki járt már nálunk a
hegyekben, újra eljött hozzánk látogatóba. Miért nem ereszted be,
hogy beszélhessen veled?
- Csöndesen, gyermekem, hallgass! - csitították a nők mind,
megbotránkozva.
- Minek? Nem! - ellenkezett a kislány. - Nagymama maga
mondta, ha csak látja is a herceget, mindjárt jobban érzi magát.
Egyáltalán semmi ostobaságot nem mondtam!
Gendzsinek gyönyörűséget szerzett a gyerek beszéde, de a házbeli
hölgyek kínosnak és illetlennek érezték a gyerek közbelépését, és úgy
tettek,
mint akik nem is hallották az utóbb
tett megjegyzést. Gendzsi látta már, hogy igazi látogatásról úgysem
lehet szó, így hazahajtatott. Útközben elgondolkodott rajta, hogy a
kislány valóban úgy viselkedik még, mint egy igazi gyerek. De milyen
könnyű lenne, mennyi örömmel járna a nevelésel
Másnap egészen szabályos látogatást tett. Megérkezésekor költeményt
küldött be, melyet szokása szerint egészen kicsinyke papírszalagra írt:
"Mióta először meghallottam a darufióka hangját, csónakom, furcsa
módon, magától megáll a nádas mellett."
A kislánynak szánta a verset, ezért gyerekes, nagy ákombákomokkal írta,
de igen szépen. Amint a hölgyek megpillantották az írást, felkiáltottak:
- Ezt betesszük a kicsi másolókönyvébel
Sonagon a következő sorokat küldte ki neki: "Úrnőm úgy érezte,
aligha éri meg a holnapot, ezért megkért bennünket, vitessük el a
hegyek közé, a templomba. Már úton is van. Gondom lesz rá, hogy
tudomást szerezzen látogatásodról. Bárcsak eljutna hozzá híradásom, míg
nem késő!"
Gendzsit mélyen meghatotta a levél.
Ezeken az őszi estéken Gendzsi szíve állandóan háborgott. Ámbár
minden gondolata egyebütt kalandozott, de valahányszor eszébe jutott,
milyen különös rokonság fűzi a kislányt ahhoz a nőhöz, aki szüntelenül
foglalkoztatja, ezeken a viharos napokon is egyre nőtt benne a vágy,
hogy magához vegye a gyereket. Eszébe jutott az este, mikor először
látta a kislányt, eszébe jutott az apáca költeménye: "Ki tudja, eljön-e
valaki táplálni a zsenge levelet ..." A kislány gyönyörűsége lesz
mindenkinek, még ha némely tekintetben talán nem is váltja be a
hozzá fűzött reményeket. De vállalni kell a kockázatot. És a herceg
ezt a költeményt írta: "Mikor fogom látni, hogy tenyerembe simul a
zsenge réti fűszál, mely bíbor gyökérből sarjadt?"*
A tizedik hónapban, a Piros Levelek ünnepére a császár a Szuzaku-inbe
készült. A táncosoknak egytől egyig a legelőkelőbb családokból kellett
kikerülniük. A legkitűnőbb nevelésű hercegek, udvaroncok és más
főnemesek közül maga a császár
választotta ki a szereplőket, és királyi hercegektől és
államminiszterektől
lefelé mindenkit lefoglalt az állandó próba és gyakorlás.
Gendzsinek nyomban eszébe jutott, hogy már rég nem érdeklődött a
hegyekben lakó barátai után. Nyomban külön futárt indított el, aki ezt
a választ hozta a paptól: "A vég az elmúlt hónap huszadik napján
következett be. Ez minden ember közös sorsa, jól tudom, mégis nagyon
fáj, hogy elvesztettem." Ezt írta és még sok egyebet, Gendzsi pedig a
levelet olvasva keserűen érezte, milyen rövid, milyen hiábavaló az élet.
És
mi történjék a gyerekkel, akinek sorsára a megholt annyi aggodalommal
gondolt? A herceg egyáltalában nem emlékezett világosan a saját
anyja halálára, de valami halvány emlék derengett benne, s ettől
fokozott melegség érzett részvétlevelén. Erre Sonagon dajka válaszolt,
s írásában volt némi fontoskodás.
Ahogy megtörtént a halotti szertartás és a gyászünnepség, a kislányt
visszahozták a fővárosba. Gendzsinek ez tudomására jutott, de várt egy
kis ideig, majd egy szép, csendes éjszakán hívatlanul felkereste a
házat. Eszébe jutott, milyen nyomasztó lehet az élet a kislány
számára ebben a komor, elhanyagolt, omladozó házban.
Ugyanabba a kis szobába vezették, mint nemrég. Sonagon zokogva
elmondta a hölgy halálának egész történetét, melynek hallatára Gendzsit
különös megindultság fogta el.
- Elküldeném az én kis úrnőmet apja őfenségéhez - folytatta
Sonagon -, de nagyon is jól emlékszem, milyen kegyetlenül bántak ott
szegény anyjával. Talán így is megtenném, ha az én kis hölgyem még
karonülő lenne, aki azt sem tudja, kihez kerül, és milyen szívvel
vannak iránta. De ahhoz már nagy, hogy bekerüljön egy sereg idegen
gyerek közé, akik nem fogadnák szívesen. Szegény nagyanyja is utolsó
percéig ezt mondogatta. Uram, te nagyon jó voltál hozzánk, és nagy kő
esne le szívemről, ha hozzád kerülhetne a lányka, még ha csak egy
egészen rövid időre is. Nem is terhelnélek olyan kérdésekkel, hogy
később mi lesz a gyerekkel. Helyette is fájlalom, hogy nem idősebb
néhány évvel, mert akkor feleségül vehet-
néd. De ahogy őt nevelték, bizony még a korához képest is gyerekes.
- Nem szükséges, hogy állandóan emlékeztess, mennyire gyerek még
- szólt Gendzsi. - Bár valóban fiatalsága és gyámolatlansága az, ami
meghat, de jól tudom (és miért is titkolnám akár előtted, akár
önmagam előtt), hogy kettőnk lelkét még sokkalta szorosabb kötelék
fűzi össze. Hadd mondjam el neki én magam, hogy mit határoztunk. -
És költeményt mondott, melyben azt kérdezte, "vajon nem olyan-e
maga is, mint a hullám, mely a zsenge náddal benőtt partot csapdossa:
csak azért rohan előre, hogy aztán ismét visszahúzódjék?" - Nem lesz
számára túlságosan nagy a meglepetés? - tette hozzá kérdőn. Sonagon
azt felelte, hogy a kislányt mindenképp hívatni kell, majd Gendzsi
költeményére maga is verssel felelt. Ebben figyelmeztette a herceget,
ne várja, hogy a gyermek "mint a hínár, együtt ring majd a hullámmal",
amikor még meg sem érti a herceg szándékát.
- De hogyan is gondolhattad, hogy elengedlek anélkül, hogy a
kislány láthatna téged? - kérdezte.
Sonagon közvetlen, bizalmas hangon beszélt, amit a herceg könnyű
szívvel megbocsátott neki. A herceg viselkedését a házbeli asszonyok
nagy figyelemmel kísérték, és mialatt ott ült, és a gyerekre várt,
közben pedig énekelgette magában a Miért is oly nehéz átjutni a
hegyen című dal egy szakaszát, ez annyira megmaradt az asszonyok
emlékezetében, hogy még sokáig nem tudták elfelejteni.
A kislány ágyán feküdt, és siratta a nagyanyját.
- Egy úr érkezett nagy köpenyben! Azért jött, hogy játszszék veled! -
szólt hozzá valaki az asszonyok közül, akik körötte sürgölődtek. - Nem
tudom, nem ő-e az apád?
Erre a gyerek felpattant, és nagyot kiáltott:
- Dajkám, hol az a köpönyeges úr? Igaz, hogy ő az apám? - S azzal már
be is rontott a szobába.
- Nem - válaszolt neki Gendzsi -, a köpenyes úr nem az apád, hanem
másvalaki, aki nagyon vágyik rá, hogy megszeresd. Gyere ide ...
A hangból, ahogy a házban emlegették, tudta a kislány,

hogy Gendzsi herceg előkelő ember, s úgy érezte, most biztosan

megharagudott, merthogy csak egyszerűen "köpönyeges úr"-nak
emlegette. Egyenesen dajkájához rohant, és suttogva nógatta:
- Kérlek szépen, olyan álmos vagyok!
- Ugyan, csak nem félsz tőlem? - fordult hozzá Gendzsi. - Ha álmos
vagy, gyere ide, és feküdj az ölembe! Hát nem jössz ide hozzám, nem
beszélgetsz velem?
- Ugye, uram - sóhajtotta Sonagon -, most magad is látod, milyen kis
vadóc? - Ezzel a herceg felé tuszkolta a kislányt. A gyerek
közönyösen megállt a herceg mellett, a haját babráita, mire hullámosan
szétterült puha ruháján. Majd meg marokra fogott egy hosszú fürtöt
ott, ahol sűrűn borult a vállára. Gendzsi megfogta a kislány kezét, de
az megrettent az idegen kéz érintésétől és felkiáltott:
- Mondtam, hogy le akarok feküdni!
Elkapta a kezét, és berohant a női lakosztályba. A herceg a sarkában
maradt és szólongatta:
- Ne szaladj el, édesem! Nincs már nagymamád, most majd engem
szeress helyette.
- Ejnye - hápogott Sonagon felháborodottan. - Ez több a a soknál!
Hogyan ragadtathattad el magad, hogy ilyen gonosz dolgot mondj ennek
a szegény gyereknek! És mi haszna felszólítani valakit, hogy szeresse az
embert?
- Lehet, hogy e pillanatban még semmi haszna - válaszolta Gendzsi -,
de meglátod, hogy különös dolgok kerekednek abból, ha valaki, mint
magam is, felteszi a szívét valamire.
Jégeső esett. Vad és félelmetes éjszaka volt. Gendzsi elkomorult a
gondolatra, hogy ilyen időben itt hagyja a kislányt ebben a komor,
kietlen házban. Ebben a kifogásban kapaszkodott hát meg, csak hogy a
gyerek mellett maradhasson, és felkiáltott:
- Zárjátok be a tolóajtót! Egy kis ideig még itt maradok, és őrizlek
benneteket ebben a szörnyű éjszakában. Húzódjatok mind a
közelembe! - Igy szólt, s azzal, mintha mi sem lenne
természetesebb, karjába vette a kislányt, és ágyába vitte.

A komornák annyira elámultak és megrökönyödtek, hogy ültő

helyükből el sem bírtak mozdulni, Sonagon pedig, bár idegesítette és
nyugtalanította a herceg önkényes viselkedése, belátta, nincs rá komoly
oka, hogy közbelépjen, s erre, jobb híján, csak sóhajtozva üldögélt a
sarokban. A kislány eleinte valóban szörnyen félt. Nem tudta, mit
akarhat vele a herceg, és egész testében reszketett. Még a herceg
finom, hűs kezének érintésére is libabőrös lett, mikor az megfogta,
hogy felnyalábolja. Gendzsi látta ezt, de azért szelíden és óvatosan
leszedegette a kislány felsőruháit, és végül lefektette. Aztán pedig,
bár nagyon jól tudta, hogy a gyerek még most is fél tőle, halkan és
gyengéden beszélni kezdett hozzá:
- Szeretnéd-e, ha egy napon magammal vinnélek valahová, ahol
rengeteg sok szép kép, baba meg játék van? - És csak beszélt,
beszélt nagy igyekezettel mindenről, ami a kislányt leginkább
érdekelhette, s egy idő múlva a gyerek már csaknem megbarátkozott vele.
De még sokáig nyugtalankodott, és sehogy sem bírt elaludni. A vihar
egyre dühöngött.
- Mihez fogtunk volna, ha nincs velünk ez a nemesúr? -suttogta az
egyik
asszony. - Tudom magamról, hogy szörnyen félnék. Bárcsak kisebb
lenne a korkülönbség közte és a mi kis úrnőnk közt!
Sonagon, bizalmatlanságában, egész idő alatt Gendzsi közelében
üldögélt.
Végre csillapodott a szél. Késő éjszaka volt már, de senkinek sem
jelentene meglepetést, ha a herceg ebben az órában térne hazal
- Úgy megszerettem a kislányt - szólt Gendzsi -, hogy különösen most,
iiyen szomorúság idején, szívem szerint még néhány órára sem
hagynám magára. Úgy gondolom, elhelyezem valahol, ahol bármikor
láthatom. Csak azon csodálkozom, hogy nem fél ilyen helyen lakni.
- Úgy emlékszem, apja valami olyasmit mondott, hogy eljön érte -
elmélkedett Sonagon. - De ez csak akkor lehetséges, ha letelt már a
negyvenkilenc nap.
- Rendes körülmények között egészen természetes lenne, hogy apja
magához veszi - helyeselt Gendzsi. - De mivel-

hogy mindig is mások nevelték, a kislánynak nincs oka, hogy inkább

ragaszkodjék hozzá, mint hozzám. Én ugyan csak rövid ideje
ismerem, de számomra sokkal drágább, mint apja számára valaha is
lehet.
E szavakkal megsimogatta a gyerek haját, majd vonakodva, többször
vissza-visszafordulva, elhagyta a szobát.
Kint most sűrű, tejfehér köd ült, s a füvet vastagon belepte a dér.
Hirtelen rajtakapta magát, hogy azt kívánja, bár volna ez az érzése igazi
szerelem - de ettől a gondolattól nagyon lehangolódott. Eszébe jutott,
hogy
útja hazafelé olyan ház előtt viszi el, ahol egy időben gyakran
megfordult, és otthonosan érezte magát. Odaérve bekopogott, de
senki sem válaszolt. Akkor parancsot adott egyik kísérőjének, akinek
harsány hangja volt, hogy énekelje el ezt a verset: "Meg kell állnom
húgom
kapujánál, még ha a reggeli köd az éj sötétjével borítja is a világot."
Ahogy embere kétszer elénekelte a verset, a hölgy a szolgái közül
kiküldött egy arcátlan fickót, s az a kapuban elmondta ez a költeményt:
- Ha nem tetszik a ködfelhő, mely e környéket borítja, a törékeny
vesszőből font ajtó nem olyan akadály, hogy az utcán ácsorogj. - Azzal
már
sarkon is fordult, és visszatért a házba.
Gendzsi meg csak várt. De senki sem jött, hogy kinyissa az ajtót.
Elunta magát, s bár nem volt kedve hazamenni, mivel már világos
nappal volt, de mi mást tehetett? Palotájába érvi sokáig heverészett, és
boldogon mosolygott magában, ahogy emlékezetébe idézte a kislány
kedves beszédét és mozdulatait. Délfelé fölkelt, és hozzáfogott, hogy
levelet ír neki. De nem talált rá a helyes szavakra: sokszor le-letette
ecsetjét, s végül úgy döntött, hogy levéi helyett néhány szép képet küld
neki.
Ezen a napon Hjobukjo herceg - amint már réges-rég megígérte -
ellátogatott a néhai apáca házába. A házat rengeteg nagynak, még
viharvertebbnek és elhagyatottabbnak látta, mint ahogy régebbről
emlékezetében élt. Milyen nyomasztó lehet annak a maroknyi embernek
élete ezekben az omladozó helyiségekben! Ahogy körülnézett, így szólt a
dajkához:
- Gyereknek soha, még rövid ideig sem szabad ilyen helyen
élnie. Máris magammal viszem ... Házamban igazán bővében vagyunk
helynek. Számodra is kerül hely - fordult Sonagonhoz -, eljössz
komornának. A gyerek jól meglesz, mert akad számára több játszótárs is.
Magához hívta a kislányt, és amikor megérezte a finom illatot, mely
a kislány ruhájából áradt, mióta Gendzsi karjába vette, így szólt:
- Milyen finom illata van a ruhádnak! De nem gondolod, hogy
túlságosan komor a színe? - Alighogy kimondta, eszébe jutott, hogy a
kislány gyászol, s erre kissé zavarba jött. -Néhányszor szóba hoztam
nagyanyjának - folytatta -, engedje ei hozzám látogatóba, hiszen hozzá
kell szoknia a mi életünkhöz. Eddig igen különös nevelésben részesült,
éveken át ugyanegy asszony mellett élt, akinek egészsége és életereje
állandóan. hanyatlott. A kislány azonban valami okból idegenkedett
tőlem, de más oldalról is tapasztaltam ellenállást, s attól tartok, hogy
ezt
máig sem győztem le teljesen ...
- Ha így áll a dolog - válaszolta Sonagon -, nem hiszem, hogy el
kellene vinni innen, bármilyen egyhangú is a hely. Talán ha majd
kissé önállóbb lesz, és jobban ellát mindent maga körül ...
A kislány már napok óta egyre csak szomorkodott, és mivel egy
falatnyit sem evett, nagyon lefogyott, de azért bájából nem veszített
semmit.
Hjobukjo herceg gyengéden nézett rá, és így beszélt hozzá:
- Többé nem szabad sírnod. Minden ember meghal egyszer, ezen
segíteni nem lehet. Erős szívvel el kell viselnünk. De most már
minden rendbe jön, mert azért jöttem, hogy pótoljam nagyanyádat...
Közben már későre járt, és Hjobukjo nem maradhatott tovább.
Ahogy menni készült, meglátta, mennyire nem vigasztalja a gyereket,
hogy eztán ő veszi gondjaiba, mert a kislány újra keservesen sírt. A
herceg maga is ejtett néhány könnyet, és mindent elkövetett, hogy
megvigasztalja:
- Ne szomorkodj ennyire! - mondta. - Ma vagy holnap elküldök érted,
eljössz hozzám, és nálam laksz majd. Azzal eltávozott. A gyerek meg
egyre csak sírt, és senki

sem bírta gondolatait elterelni. Természetesen nem az bántotta, hogy

nem tudja, mi lesz vele. Ilyesmi még eszébe sem juthatott. Elég, hogy
elvesztette gondviselőjét, akitől éveken át egyetlen percre sem vált
meg. Bár gyerek volt még, de kegyetlenül szenvedett, minden
megszokott játékát sutba vágta, és ha napközben fel is derült kissé,
ahogy eljött az éjszaka, olyan búskomorság fogta el, hogy Sonagon
már azon tépelődött, meddig mehet ez így, és kétségbeesésében, hogy
nem képes megvigasztalni a gyereket, a végén maga is könnyekben tört
ki.
 Hamarosan beállított Koremicu Gendzsi üzenetével: a herceg készült
hozzájuk, de váratlan paranccsal a Palotába szólították, így nem jöhet.
De nagyon aggódik a kislány szomorú állapota miatt, s további
értesítést kér. Miután Koremicu átadta az üzenetet, beszólította
Gendzsi néhány csatlósát, akiket azért küldött a herceg, hogy éjjelente
őrizzék a házat.
- Bizony nem helyénvaló a figyelme - jegyezte meg Sonagon. - Nem
érezte-e a herceg, mennyire meggondolandó, hogy éjszakára beszállásolja
hozzánk ezeket az urakat? Ha ez a kislány apjának fülébe jut, bennünket
ér
szégyen, merthogy így kiszolgáltattuk kis hölgyünket egy házasembernek.
Majd hallgathatjuk, hogy mi kezdeményeztük az egészet. Most aztán
vigyázzatok - folytatta a szolgálókhoz fordulva -, és a kislány apja
előtt
egy szóval se tegyetek említést az őrökről.
De sajnos, a gyermek egyáltalán nem értette, mire ez a tilalom.
Sonagon, miután telejajgatta Koremicu fülét, így elmél-: kedett:
- Nem kételkedem benne, hogy amint elérkezik az ideje, a lány a
herceg felesége lesz, mert szemlátomást így van megírva kettejük
sorsa. De most még jó ideig szó sem lehet ilyesmiről, ezt pedig a
herceg éppolyan jól tudja, mint bármelyikünk, hisz ő maga meg is
mondta nekem kereken. Éppen ezért, ha belepusztulok sem tudom
megérteni, végeredményben mit is akar. Hjobukjo herceg ma itt járt és
utasított, hogy a lánykát éberen őrizzem, és meg ne engedjem, hogy
bármi sérelem is érje. Bevallom, amikor ezt hallottam, haraggal
gondoltam rá, hogy a ti uratok bizony megengedett magának egy

és más szabadosságot, s bizony haragudtam, még ha annak idején nem

is igen törődtem ezekkel a dolgokkal.
Aiighogy kimondta, megijedt, hogy Koremicu majd szigorúbban
értelmezi szavait, mint ahogy maga is gondolta, és szomorúan
csóválva fejét, mély hallgatásba merült. Nem is tévedett nagyot, mert
Koremicu valóban azon tűnődött, ugyan mivel sérthette meg a herceg az
illendőséget.
Ahogy Gendzsi meghallgatta Koremicu jelentését, akkora részvét
fogta el a gyerek iránt, hogy legszívesebben maga is nyomban felkereste
volna. De tartott tőle, hogy az emberek ostobaságukban félremagyarázzák
sűrű látogatásait, s mert a kislányt a valóságnál nagyobbnak hiszik,
mindenféle botrányos históriákat terjesztenek majd. Sokkal egyszerűbb
lenne, ha elhozatná palotájába, és itt tartaná.
A nap folyamán többször térültek-fordultak a herceg leveleivel, s
ahogy leszállt az alkonyat, Koremicu újra elment és közölte, hogy
Gendzsit ismét sürgős dolgok gátolják abban, hogy felkeresse a
gyereket, s elnézést kér mulasztásáért. Sonagon röviden annyit
válaszolt, hogy a gyermek apja úgy döntött, másnap eljön érte, de oly
sok is a dolguk mindnyájuknak, hogy nem fogadhatnak látogatókat:
- Az egész szolgaszemélyzet izgalomban van, mert végre elhagyhatják ezt
az ütött-kopott, öreg házat, ahol oly hosszú időn át éltek, és
elköltözhetnek abba az idegen, pompás palotába ...
Koremicu további kérdéseire is oly szófukaron válaszolgatott, és
szemlátomást annyira belemerült valami varrogatásba, hogy a férfi
sarkon fordult.
Gendzsi a Nagy Csarnokban tartózkodott, de - mint rendesen -
most sem bírt egy szót sem kicsikarni Aoiból. Igy komor
hangulatban csak pengette citeráját, és ezt énekelte: "Miért siettél
hegyen, völgyön, miért rohantál ezen az esős éjszakán?"
A szöveg célzást tartalmazott Aoi felé,* s a herceg mely érzéssel
énekelte. A dal közepénél tartott, amikor Koremicu megérkezett. Gendzsi
azonnal érte küldött és felszólította, hogy számoljon be a történtekről.
Koremicu nagyon nyugtala-

nító híreket hozott. Mert ha a kislány már elkerül apja palotájába,

bizony rossz színezete lesz, ha onnan el akarja hozatni, még ha a kislány
szívesen jönne is. Biztosan úgy emlegetnék, hogy megszöktette a
kislányt, akár valami gyerekrabló vagy tolvaj.
Sokkal jobb lesz, ha megelőzi vetélytársát: a házbeliekkel megígérteti,
hogy
hallgatni fognak, s a kislányt haladéktalanul elhozza palotájába.
- Virradatkor magam megyek érte - szólt Koremicunak. -Rendeld ide a
kocsit, amellyel érkeztem, jó lesz, ahogy van, és gondoskodj róla,
hogy kíséretül egy-két emberem is útra készen álljon.
Koremicu meghajolt és kiment.
Gendzsi tudta, hogy bármilyen módot választ is, ha megneszelik a
dolgot, gonosz szóbeszéd indul meg. A sok fecsegő majd széltében-
hosszában azt mesélgeti, hogy bármilyen fiatalka is a lány, jól tudja,
miért hívták meg állandó lakónak Gendzsi palotájába. Ám
gondoljanak, amit akarnak. Nem kell velük törődni. Mert van rosszabb
eshetőség is. Mi lesz, ha Hjobukjo megtudja, hol a lánya? Tettét, hogy
megszökteti más gyermekét, a legteljesebb mértékben erkölcstelennek és
becstelennek ítélik meg. Tanácstalan volt, de tudta, ha elszalasztja ezt
az alkalmat, később keservesen megbánja. Igy hát még jóval virradat
előtt útra kelt. Aoi, szokásához híven, fagyos volt és rosszkedvű.
- Hirtelen eszembe jutott valami fontos teendőm. Hazamegyek és
elintézem - magyarázta a herceg. - Nem maradok sokáig.
Azzal kiosont, de oly halkan, hogy a szolgasereg észre sem vette
távozását. Köpenyét otthonról hozták el, és mindössze Koremicu
kíséretében, elhajtatott. Ez lóháton követte. Hoszszas kopogtatásukra
egyik szolgáló kinyitotta a kaput. Ez azonban nem volt beleavatva a
dologba. Koremicu megparancsolta neki, húzza be a kocsit, amilyen
nesztelenül csak tudja, maga pedig egyenesen a főbejárathoz ment,
megzörgette az ajtót, és egyet-kettőt köhintett, hogy Sonagon
megtudja, ki érkezett.
- Uram itt várakozik - szólt be, amikor az asszony megjelent az
ajtóban.
- De hiszen a kis úrnőnk mélyen alszik! - képedt el Sonagon. -
Éjnek idején mi keresnivalója van itt őfenségének?
- Abban reménykedett, hogy Gendzsi csupán valami éjszakai kalandjáról
van hazatérőben, és épp csak benéz hozzájuk. Gendzsi most előbbre lépett
és
megszólalt:
- Hallom, hogy a kislány apja házába kerül. Mielőtt elmenne, valami
fontosat kell vele közölnöm.
- Bármi legyen is a közlendőd, meggyőződésem, hogy a legnagyobb
érdeklődéssel fogja hallgatni - vágta rá Sonagon csípősen. Valóban,
micsoda fontos dolga akadhat bárkinek is egy tízéves gyerekkel!
Gendzsi a női lakosztály felé tartott.
- Nem szabad bemenned! - kiáltotta Sonagon elszörnyedve. - Több
idős hölgy fekszik ott, teljesen levetkőzve ...
- Mind mélyen alszanak - suttogta Gendzsi. - Láthatod, hogy csupán
a gyereket szeretném felkelteni.
Azzal a kislány fölé hajolt:
- Már oszlik a reggeli köd - susogta -, itt az ideje, hogy felkelj!
És mielőtt még Sonagon csak egy szót is szólhatott volna, karjába
vette a gyereket, és szelíden keltegette. A kislány félálomban azt
hihette,
hogy apja jött el érte.
- Menjünk - szólt Gendzsi, és lesimította a kislány haját.
- Apád küldött, hogy elvigyelek a palotájába.
A gyerek egy pillanatra szinte megdermedt, mikor látta, hogy nem
az apja van itt, és megrettenve visszahúzódott.
- Mit számít, hogy az apád jön el érted, vagy én! - korholta a
herceg. - Teljesen mindegyl - Azzal felkapta, és kihozta a belső
lakosztályból.
- Ejha! - kiáltotta Koremicu és Sonagon megrökönyödve. Mert most
ugyan mihez kezd a herceg?
- Úgy látom, nyugtalanság fogott el benneteket - szólt Gendzsi -,
mivel
megmondtam, hogy valami alkalmasabb helyre viszem a gyereket, mert
itt nem kereshetem fel, valahányszor kedvem tartja. Most aztán hallom,
hogy el akarjátok kül-

deni valahová, ahol még nehezebben kereshetem fel. 'Egyszóval ...

egyikőtök készüljön fel, mert velem jön.
Sonagon most értette meg, hogy a herceg el akarja vinni a gyereket,
és erre szörnyű izgatottság fogta el.
- Uram! - kiáltotta -, rosszabb időpontot már nem is választhattál
volna. Ma jön el érte az apja. Mit mondok neki? Várj vele, s meglátod,
végül is megoldódik minden. Ha így elhamarkodod a dolgot, magadnak nem
használsz, a szegény szolgálókat meg csávában hagyod.
- Ha csak ez a baj - szólt Gendzsi jöjjenek mind utánunk, ha
nekik is kedvük tartja. - S azzal, Sonagon kétségbeesésére, máris
parancsot adott, hogy álljon elő a kocsi.
A kislány zavartan és pityeregve álldogált mellette. Látszott, hogy
a herceget nem lehet eltéríteni szándékától, mire a dajka összekapkodta a
gyerek ruháit, amiket az előző éjszaka varrogatott, maga felvette a
parádés ruháját, és beszállt a kocsiba.
Gendzsi palotája nem esett messze, így még a világosság beállta előtt
megérkeztek. A kocsi a nyugati szárnyhoz hajtott. Gendzsi kiszállt, majd
felkapta a kislányt és leemelte. Sonagon azt sem tudta, ébren van-e vagy
álmodik, s ott tétovázott, bemenjen-e velük vagy sem.
- Nem kell jönnöd, ha nem akarsz - mondta Gendzsi. -Most, hogy
már biztonságban tudom a gyereket, engedékeny vagyok. Ha
szívesebben mégy vissza, csak szólj és elkísérlek.
Erre Sonagon vonakodva kiszállt. Már maga a hirtelen költözködés is
felkavarta, de azért is aggódott, mit gondol majd Hjobukjo herceg, ha
fölfedezi, hogy eltűnt a gyermeke. És mi lesz ővele? Neki már csak az
lenne a sorsa, hogy így vagy úgy, de mindegyik úrnőjét elveszítse?!
Aztán elröstellte magát, hogy csak itt sír, sírdogál: megtörölte
szemét, és imádkozni kezdett.
A nyugati szárny hosszú ideje lakatlanul állt, hiányos volt a
berendezése is. Koremicu azonban nagy hirtelen előkerítette a szükséges
paravánokat és függönyöket. Gendzsinek is hamarosan készítettek
ideiglenes szállást, s ebből a célból felállították díszparavánjának
oldalszárnyát. Hálóholmiját elhozatta
a ház másik részéből, és aludni tért. A kislány, akit tőle nem messze
fektettek ágyba, továbbra is nyűgös és nyugtalan volt ebben az új
környezetben. Ajka remegett, de kiáltani nem mert.
- Sonagonnal akarok aludni - szólalt meg végre sírós gyerekhangon.
- Nagy vagy te már ahhoz, hogy a dajkáddal aludj! - csitította
Gendzsi, mert áthallatszott hozzá a gyerek hangja. -Próbáld csak
meg, és aludj szépen a magad ágyában.
A kislány nagyon elhagyatottnak érezte magát, és még sokáig
sírdogált. A dajka túlságosan izgatott volt, hogysem alvásra
gondoljon, s az éjszaka hátralevő részét ébren töltötte: ott ült a
cselédség szállásán, és olyan keservesen sírt, hogy azt sem tudta, mi
történik körülötte.
De ahogy kivilágosodott, körülnézett kissé. A hatalmas pa lota,
csodálatos oszlopaival és faragványaival, de még az udvart
drágakövekkel ékes szőnyegként borító kavics is úgy elkápráztatta, hogy
szinte félelem fogta el. De itt a háznépe nem csupán asszonyokból
állt, s ez kellemes, biztonságos érzéssel töltötte el.
Ebben az órában, különféle ügyes-bajos dolgával, sok idegen
megfordult a palotában. Néhány férfi éppen elhaladt az ablaka alatt, és
Sonagon meghallotta suttogásukat:
- Azt mondják, új hölgy érkezett, és itt is fog lakni. Ugyan ki
lehet?
Fogadok, hogy rangjabeli lehet a hölgy.
A másik szárnyról áthordták a fürdővizet, és meghozták reggelire a
párolt rizst.
Gendzsi csak késő délelőtt kelt fel.
- Nem jó, ha a gyereknek nincs társasága - mondta Sonagonnak. - Ezért
tegnap este, mielőtt hozzátok mentem, intézkedtem, hogy néhány
kisgyerek jöjjön el, és lakjék itt. -Nyomban el is küldött a keleti
szárnyba, hogy egy szolgálólány vezesse ide a kislányokat. Külön
elrendelte, hogy kifejezetten aprócska termetű kislányokat
keresgéljenek össze, és íme, négy aranyos, pirinkó teremtés jelent meg.
Muraszaki, Gendzsi köpenyébe burkolózva, még aludt. Csak hosszas
keltegetésre ébredt fel.
154 MURASZAKI
- Most már igazán ne szomorkodj - mondta Gendzsi

hiszen gondoskodnék-e rólad, ha nem szeretnélek annyira?

Kislányhoz az illik, ha szelíd és szófogadó.
Így kezdődött el a lányka nevelése.
Most, hogy Gendzsi kedvére elnézegethette, még kedvesebbnek
látta, és nemsokára meghitt beszélgetésbe merültek. A herceg csodaszép
képeket és játékokat hozatott, hogy megmutogassa, és minden úton-
módon szórakoztatni próbálta a kislányt. Apránként sikerült
rábeszélnie, hogy keljen fel, és nézzen körül. Most, hogy minden
fájdalmát feledte, és nevetgélve játszadozott, kopott, sötétszürke
ruhájában is olyan bájos volt, hogy Gendzsi maga is boldogan
nevetett, ahogy elnézte. Végül a herceg visszavonult a keleti
szárnyba, a kislány pedig kiment, hogy szemügyre vegye a kertet.
Ahogy végigment a tóparti fák között és ámultan nézegette a tarka
festményként csillogó, dérlepte virágágyakat, közben pedig idegen
emberek tarka serege ki-bejárt körülötte, felvillant a gyerekben,
milyen szép helyre is került. Aztán megbámulta a paravánokra és
válaszfalakra festett gyönyörű képeket, és egészen beléjük feledkezett.
Két-három napig Gendzsi nem ment el a Palotába, hanem egész
idejét a kislány szórakoztatásának szentelte. Egész sereg képet rajzolt,
hogy eltegye a mintakönyvébe, s ahogy egy-egy rajz elkészült,
megmutatta a kislánynak. Muraszaki úgy érezte, soha ilyen szép
képeket nem látott. Aztán a herceg leírta a Muszasi-no című
költemény egy részét.* A kislány gyönyörködve bámulta a bíborszín
alapra húzott, határozott ecsetvonásokat. Kisebb írásjegyekkel leírta
még ezt a verset is: "Bár a termő gyökeret* nem láthatom, de
szívemből szeretem hajtását,* a Muszasi mező harmatos virágát."
- Gyere - szólt Gendzsi a bámuló kislányhoz -, te is írj valamit.
- Még nem tudok rendesen írni - válaszolta a gyerek, és olyan
öntudatlan bájjal pillantott fel a hercegre, hogy az felnevetett.
- Ha nem is tudsz még rendesen írni, nem helyes, ha halogatjuk az
írást.
Majd én tanítlak.

Muraszaki oldalvást többször félénken rápislantott a hercegre, majd

hozzáfogott. Gyerekesen szorongatta az ecsetet, s Gendzsiben már ez is
megmagyarázhatatlan elragadtatást keltett.
- Jaj, elrontottam! - kiáltott fel hirtelen, és pirulva takargatta az
írást. De Gendzsi rávette, hogy mutassa meg. Ez a vers állt ott:
"Nem tudom, mi juttatta eszedbe Muszasit, és zavarban vagyok.
Melyik virág az, amelyikről azt mondod, hogy rokonom?" Még
kialakulatlan, nagy, gyerekes írás volt, de tele ígérettel. Nagyon
hasonlított a megboldogult apáca írásához. Gendzsi bizonyosra vette, hogy
ha a kislány megfelelő mintakönyvet kap, hamarosan igen szépen fog írni.
Ezután házat építettek a babáknak, és olyan sokáig eljátszottak
velük, hogy Gendzsi egy időre feledte nagy, emésztő gondját.
A szolgálók, akik Muraszaki házában maradtak, roppant zavarban
voltak, amikor Hjobukjo herceg megjelent, hogy elvigye lányát.
Gendzsi szavukat vette, hogy - legalábbis egyelőre - senkinek sem
szólnak a történtekrői, és szemlátomást maga Sonagon is azon a
nézeten volt, hogy ez az egyetlen helyes eljárás. így Hjobukjo csupán
annyit tudott kicsikarni belőlük, hogy Sonagon magával vitte a gyereket,
de nem mondta meg, hogy hová megy. A herceg így találgatásra volt
utalva. Lehet, hogy még a megboldogult, a kislány nagyanyja,
telebeszélte a dajka fejét, mennyire nem lesz könnyű Muraszaki
élete apja palotájában. Erre a dajka, ahelyett hogy nyíltan
megmondta volna, attól tart, hogy a gyerekkel nem bánnak majd jól a
herceg házában, túlzott aggodalmában okosabbnak látta a szökést,
mihelyt erre alkalma kínálkozott. Hjobukjo igen leverten indult haza,
de előbb megkérte a szolgálókat, azonnal értesítsék, mihelyt valami
hírt kapnak. Az asszonyok erre ismét zavarba estek. Hjobukjo még a
hegyekben is érdeklődött a papnál, de tőle sem tudott meg semmit.
Kislányáról az volt a benyomása, hogy roppant szeretetre méltó és
bájos, így nehezen viselte el a csalódást, hogy elvesztette szeme elől.
A hercegnő, Hjobukjo felesége, már feledte a gyerek anyja iránt érzett
régi ellenszenvét, és fel volt háborodva,

mert lám, nem bíznak meg benne, hogy a gyermekkel szemben illőn
teljesíteni fogja kötelességét.
Muraszaki házának szolgaszemélyzete lassan-lassan összeverődött a
gyermek új otthonában. A kislányok, akiket játszótársául szántak, el
voltak ragadtatva új pajtásuktól, és hamarosan vidáman együtt
játszadoztak. Ha Gendzsi távol járt, vagy más elfoglaltsága akadt,
Muraszaki az egyhangú estéken néha még vágyódott nagyanyja, az
apáca után, sőt egy kicsit sírdogált is. Apjára azonban sohasem
gondolt, hiszen alig is látta életében. Valóban "új apát" kapott, akit
napról napra jobban szeretett. Gendzsi pedig, valahányszor
megérkezett, első dolga volt, hogy felkeresse a gyereket, s aztán
megkezdődött a csodálatos játék meg a beszélgetés, s közben a
kislány, minden félelem vagy tartózkodás nélkül, ott ült a herceg
ölében. Bűbájosabb társaságot képzelni sem lehetett. Ha nagyobb lesz,
nem lesz mindig ilyen közvetlen. Jellemében majd új vonások ütköznek
ki. Ha például egy napon gyanakvás fogja el, hogy Gendzsi
érdeklődése másfelé fordult, talán még zokon is veszi, s akkor,
váratlanul, sok minden megeshet. De most még gyönyörűséges
játékszer. Ha vér szerint lánya lenne, a társadalmi szokások bizony nem
sokáig engednék, hogy ilyen tökéletes meghittségben éljen vele. De
Gendzsi úgy érezte, hogy ebben az esetben efféle aggodalmaskodásnak
nincs helye.

HATODIK FEJEZET

A Sáfrányvirág

Bármennyire iparkodott is Gendzsi, nem tudott szabadulni

búskomorságától, mely Jugao hirtelen halálakor* hatalmába kerítette:
hónapok múltak el azóta, de szenvedélyesebben sóvárgott a lány után,
mint valaha. Bárhol keresett is melegséget, mindenütt fagyosság
versenyzett fagyossággal, büszkeség büszkeséggel. Az ilyen nagyigényű,
szenvedélyes természetű hölgyek elől csak menekülni kívánt, és egyre csak
a gyengéd meghittség után vágyakozott, mely rövid időre annyira
boldoggá tette. De jaj, sohasem talál még egy Jugaót! Keserű
tapasztalatai ellenére is folyton arról ábrándozott, hogy egy napon
mégis rátalál egy egyszerűbb származású, szép lányra, akivel nem kell
rejtőzködnie, és buzgón figyelt minden jelre, mely végre nyomra
vezethetné. Ha aztán úgy ítéli, hogy kedvezőek a kilátásai, már azalatt
is, hogy itt is, ott is érdeklődik a lány után, küldhet neki tartózkodóan
megfogalmazott leveleket, mert tapasztalatból tudta, hogy ezekre
ritkán következik teljesen elutasító válasz. Hiszen még azok a nők is,
akik kimért és álszemérmes válaszukban egyre azt hangoztatják,
mennyivel többre becsülik az erényt az érzéki élvezeteknél, és kezdetben
szemlátomást ragaszkodnak az előkelő társaság érintkezési
formáihoz, egyik percről a másikra féktelenül átcsapnak a legnagyobb
bizalmasságba - s mindez addig tart, míg valami szürke emberhez
feleségül nem mennek, s ezzel vége szakad a viszonynak.
Voltak magányos pillanatai, amikor bánatosan gondolt Ucuszemire. De
eszébe jutott Ucuszemi társnője is: egyszer majd biztosan talál
alkalmat, és meglepetésszerűen üzenhet neki. Bárcsak láthatná megint,
mint azon az éjszakán, ahogy a sá-

padt lámpafényben ott ült a játéktábla mellett! A herceg természetével

valóban ellenkezett, hogy elfelejtse, akit egyszer megkedvelt.
Gendzsi öreg dajkái között volt egy, akihez - Koremicu anyja után
- a leginkább vonzódott. Az asszonyt Szajemonnak hívták, s volt egy Taifu
no Mjobu nevű lánya, aki a Palotában szolgált. A lány házasságon
kívül született gyermeke volt a császári család egyik tagjának, aki
akkoriban a helyettes hadügyminiszter tisztét töltötte be. Fiatal és
rendkívül vidám teremtés volt, és Gendzsi gyakran igénybe vette
szolgálatait. A lány anyja, Gendzsi egykori dajkája, később Ecsizen
helytartójának felesége lett, és ott élt férjével. Így hát a lány -ha
éppen nem maradt a Palotában - leginkább apjánál lakott.
Egyik nap, hogy Gendzsi éppen beszélgetett a lánnyal, az említést
tett egy bizonyos hercegnőről, a néhai Hitacsi herceg lányáról.
Elmesélte,
hogy ez a hölgy akkor született, amikor a herceg már idős ember volt,
és hogy milyen nagy-nagy gonddal nevelték fel. Apja halála óta
egyedül él a hercegnő, és nagyon boldogtalan. Gendzsi rokonszenve
felébredt, és faggatni kezdte Mjobut a szomorú hölgy felől.
- Igazán nem sokat tudok sem a természetéről, sem pedig a külsejéről
- szabódott Mjobu. - A hercegnő rendkívül zárkózott. Néha-néha,
esténként, egy kicsit csevegtem vele, de mindig függöny volt köztünk.
Azt hiszem, citerája az egyetlen bizalmasa.
- A három barát* közül legalábbis az egyik nem illik hozzá - jegyezte
meg Gendzsi -, de nagyon szeretném hallani a játékát. Apja mestere
volt ennek a hangszernek, s nem valószínű, hogy lánya ne örökölt volna
valamit készségéből!
- Ő, attól tartok, nem érdemes eljönnöd meghallgatni -vetette ellen
Mjobu.
- De nagyon lebeszélsz! - vágta rá Gendzsi. - Azért egyik éjszaka,
majd
ha a telihold elrejtőzik a felhők mögé, elbújok a közelben, és
meghallgatom játékát. Te majd velem jössz.
A lány nem nagyon örült a tervnek, de mivel akkoriban az örök
sürgés-forgás helyét a Palotában is valami tavaszi nyugalom foglalta el,
és-szabad ideje is bőségesen akadt, ráállt, hogy

elkíséri a herceget. Mjobu apjának háza egyébként kissé meszsze esett a

várostól, ezért némelykor, ha kedve tartotta, a Hitacsi palotában szállt
meg. Mostohaanyjával különben is nehezen viselték el egymást, de
Mjobu szívesen is tartózkodott a magányos hercegnőnél, így hát
fenntartottak neki egy kis szobát.
És valóban, a holdtöltét követő egyik éjszakán, amikor épp olyan
fátyoios volt a fénye, ahogy Gendzsi is kívánta, felkeresték a Hitacsi
palotát.
- Félek, hogy ez az éjszaka nem különösen kedvező a zenehallgatásra.
Ilyenkor nem valami jól száll a hang.
De Gendzsit nem lehetett lebeszélni szándékáról.
- Menj be a hercegnőhöz - kérte -, és beszéld rá, hogy játsszék egy
kicsit. Kár lenne, ha úgy kellene elmennem, hogy egyáltalán nem hallottam
játékát.
Mjobut kissé feszélyezte, hogy a maga kis vendégszobájában így
magára hagyja Gendzsit. Bent a hercegnő éppen az ablaknál ült. A
zsalukat még nem csukták be éjszakára. A kertben, közvetlenül az
ablak alatt, virágzó szilvafa állt, annak illatát élvezte a hercegnő.
Valóban, mintha Mjobu már nem is jöhetett volna jobbkor.
- Azon gondolkodtam éppen - köszöntött rá Mjobu milyen
csodaszépen szólna citerád ilyen éjszakán. Ezért is kerestelek fel.
Hisz tudod, mindig annyi sietős utam van, ki-bejárok a Palotában, így
soha sincs időm, hogy hallhassam játékodat. Pedig milyen kár.
- Az effajta zene nem nagy élvezet annak, aki nem tanulta -
válaszolta a hercegnő. - Mit is jelenthetne olyannak, aki egész nap csak
lót-fut a száztornyú városban.*
Behozatta a citeráját. Szíve hevesen vert. Ugyan milyen hatást tesz
játéka a lányra? Bátortalanul megpendített néhány hangot. A hatás
nagyon kellemes volt. Bizonyos, hogy a hercegnő nem nagy művész, de
pompás volt a hangszere. Gendzsi úgy érezte, hogy egy cseppet sem
kellemetlen a játéka.
Ahogy itt élt, ebben a magányos és roskatag palotában, s amiiyen
nevelést kapott apjától (mert bizonyos, hogy régimódi elvek alapján,
nagyon szigorúan nevelték), valóban mi

más tölthette ki szinte az egész napját, mint hogy emlékeinek élt és

búslakodott? Ez a környezet egészen olyan volt, mint valami réges-
régi história romantikus eseményeinek színtere. Izgatta is Gendzsi
képzeletét, és azt forgatta fejében, hogy üzenetet küld a hercegnőnek.
De lehet, hogy a hölgy ezt kissé elhamarkodottnak tartaná. A herceget
most valami bátortalanság fogta el és habozott.
- Úgy látom, beborult az ég - jegyezte meg ravaszul Mjobu a
hercegnőnek, mert tudta, Gendzsiben sokkal mélyebb nyomot hagy a
zene, ha egyelőre csak ennyit hall. - Egyébként látogatóm is jön,
beszélni
akar velem - folytatta. - Nem várathatom meg. Talán máskor, ha
majd nem kell ennyire sietnem ... Engedd meg, hogy bezárjam
ablakodat. - Nem is kérte a hercegnőt, hogy játsszék még, hanem
visszatért Gendzsihez.
- Olyan hamar elhallgatott! - panaszolta Gendzsi. - Szinte nem is
volt
érdemes felkérni, hogy játsszék. Jóformán arra sem volt idő, hogy az
ember megérthesse, mit is játszik. Milyen kár! - Abban nem is
kételkedett, hogy a hercegnő csak szép lehet. - Nagyon leköteleznél, ha
el
tudnád intézni, hogy közvetlen közelről hallhassam játékát.
Mjobu viszont érezte, hogy ez csupán csalódást okozhat a hercegnek,
ezért
azt válaszolta, hogy a hercegnő olyan remeteéletet él, annyira szomorkás
és kedélytelen, hogy aligha fogadja szívesen, ha felkérik, játsszék
valaki
idegennek.
- Magától értetődik - szólt Gendzsi -, hisz ez csak egymással
meghitt kapcsolatban álló emberek között vetődhet fel, vagy
olyanoknál, akik közt nagy a rangkülönbség. Jól tudom, hogy a hölgy,
rangja alapján, mindenkor teljes joggal elvárhatja a legmélyebb
tiszteletet.
Nem is kérlek egyébre, csak hogy említsd meg neki kívánságomat.
Gendzsi még erre az estére elígérkezett egy hölgyhöz, így gondosan
rendbe
tette álöltözetét, s már éppen indulni készült, amikor Mjobu nevetve
megszólalt:
- Némelykor mulatok rajta, ha eszembe jut, mennyire sajnál téged a
császár szigorú és otthonülő életmódod miatt. Ugyan mit gondolna, ha
látna ebben az álöltözetben?
Gendzsi felnevetett.
 - Attól félek - jegyezte meg, ahogy kifelé tartott -, éppen te nem
árulkodhatsz rám. Akik az ilyen életmódon férfinál is megütköznek,
mennyivel inkább elítélik egy lánynál!
Mjobunak eszébe jutott, milyen gyakran rákényszerült Gendzsi, hogy
könnyelmű szerelmi kalandjai miatt szemrehányást tegyen neki. Elpirult
és egy szót sem válaszolt.
Gendzsi még most is reménykedett, hogy megpillanthatja a citerás
lányt, s ezért nesztelenül az ablaka alá surrant. Éppen el akart rejtőzni
ott, ahol ki volt törve a bambuszkerítés, amikor észrevette, hogy
valaki már megbújt azon a helyen. Ugyan ki lehet? Biztosan a
hercegnő kedvese. Visszahúzódott hát, hogy a sötétben elosonjon. Ám
az ismeretlen Gendzsi nyomába szegődött ... s végül kiderült róla,
hogy nem más, mint To no Csudzso.
Az este ugyanis együtt jöttek el a Palotából. Amint elváltak,
Csudzso megállapította, hogy Gendzsi nem a Nagy Csarnokba tart, de
hazafelé sem, a saját palotájába. Erre felébredt benne a kíváncsiság, s
bár magának is titkos találkája volt ez éjjel, elhatározta, hogy előbb
Gendzsi nyomába szegődik, s megnézi, miben sántikál. Csudzso
valami furcsa gebére pattant, és vadászköpenyébe burkolózva úgy
festett, akár egy paraszt, s így nyugodtan követhette Gendzsit: nem
ismerték fel az utcán. Váratlanul érte, hogy meglátta, hová tér be
Gendzsi. El sem tudta képzelni, mi keresnivalója lehet ott barátjának.
Ekkor megszólalt a zene, ő pedig elrejtőzött, mert olyasvalami szándéka
volt, hogy meglesi és elkapja Gendzsit, ha majd kijön. A herceg
azonban nem tudta, ki az az idegen, s mert tartott tőle, hogy
felismerik, lábujjhegyen tovaosont a sötétben. Csudzso ekkor váratlanul
utána szólt:
- Bár elég barátságtalanul leráztál, de kötelességemnek tartom, hogy
ügyeljek rád! - szólt, és elmondta ezt a költeményt: - Bár a Palota
hegyét együtt hagytuk el, nem mutattad meg a helyet, ahol le
kívánsz nyugodni, ó tizenhatodik éjszaka holdjal - Igy adta tudtára
neheztelését. Gendzsit eleinte ugyan bosszantotta a felfedezés, hogy
nincs
egyedül, de most, hogy felismerte Csudzsót, jót mulatott.

- Ez aztán váratlan figyelem részedről! - kiáltott fel, de válaszul

elmondott verse némi neheztelésről árulkodott: - Bárhol süt is a
holdfény,
mindenütt megcsodálják, ám kinek jutna eszébe, hogy kövesse a teliholdat
a hegycsúcsig, ahol nyugalomra tér?
- Nem biztonságos, hogy így kóborolsz - magyarázkodott Csudzso. -
Komolyan mondom, mindig kell melléd testőr, s akkor, bármi
történjék is, nem eshet bajod. Szeretném, ha megengednéd, hogy
mindig elkísérjelek. Attól félek, hogy egyszer még baj ér titkos
útjaidon.
- És ünnepélyesen megismételte figyelmeztetését.
Gendzsit főként az nyugtalanította, hátha nem is ez az első eset, hogy
Csudzso így a nyomába szegődik. De ha már máskor is megtette,
igazán tapintatos, hogy sosem érdeklődött Jugao gyermeke után.
Bár mindkettőjüknek másutt volt találkája, elhatározták, hogy nem
válnak el. Beszálltak Gendzsi kocsijába, és mikor a hold eltűnt egy
felhő mögött, a Nagy Csarnokba tartva, egész úton azzal
szórakoztak, hogy kettőst játszottak fuvolán, Nem szólították a
fáklyavivőt sem, hogy világítson, míg a kapun át befelé tartanak,
hanem lopva surrantak be, és rendes ruhájukat kihozatták az
oszlopcsarnokba, ahol már nem voltak szem előtt. Átöltöztek, s ahogy
bementek a házba, vígan fújták fuvolájukat, mint akik éppen most
érkeztek meg a Palotából.
Csudzso apja rendszerint úgy tett, mint aki nem hallja,
valahányszor késő éjszaka érkeznek haza, de most elővette kis fuvoláját,
mely kedves hangszere volt, és maga is játszani kezdett, igen
kellemesen. Aoi behozatta citeráját, komornáit pedig felszólította, ki-
ki játsszék azon a hangszeren, amelyen a legjobban tud. Csupán
Nakacukasza - akiről pedig köztudomású volt, milyen jól játszik lantján
- ült ott bágyadtan és szenvtelenül, mert már régebben hátat fordított To
no Csudzsónak, volt kedvesének, és fülig beleszeretett Gendzsibe,
ha nem is volt vele egyéb kapcsolata, mint hogy néha véletlenül látta,
amikor az ellátogatott a Nagy Csarnokba. Aoi anyja, de a többiek is,
tudtak Nakacukasza szenvedélyéről, és na-
gyon rosszallták. A lány kétségbeesésében már-már arra gondolt, talán
jobb is lenne, ha elmenne valahová, ahol nem látja többé Gendzsit, de
nehezen szánta rá magát, s így csak élt nagy boldogtalanságban.
A két ifjú hercegnek eszébe jutott a zene, melyet csak az imént,
abban a regényes, különös és megmagyarázhatatlan szépséggel
átszőtt környezetben hallottak. To no Csudzso, puszta kedvtelésből,
hihetetlenül bájos hölgynek képzelte a magányos ház lakóját.
Egészen bizonyos volt benne, hogy Gendzsi hónapok, sőt talán évek
óta udvarol már a hölgynek, és türelmetlenségében arra gondolt, hogy ha
jómaga egy ilyen hölgybe úgy beleszeretne, mint Gendzsi, szívesen
eltűrne érte egy kis szemrehányást, sőt azzal sem igen törődne, ha jó
hírén is némi csorbát ejtene. Nemigen hitte, hogy barátja még sokáig
megmarad az udvarló szerepében, ezért elhatározta, megelégszik
vele, hogy maga szórakozásból beáll vetélytársának.
Ettől kezdve mindketten leveleztek a hölggyel, de választ egyikük
sem kapott soha. Ez zavarta, bosszantotta őket, mert ugyan mi lehet az
oka? A hercegnőnek küldött köiteményeikben legtöbbször pompás fákról,
virágokról meg más természeti képekrői szóltak, mert azt gondolták, hogy
az
olyan vidékies környezetben nevelkedett hölgyhöz ilyen hasonlatok
illenek, és remélték, hogy előbb-utóbb sikerül megpendíteniük olyan
tárgyat, mely majd arra készteti, hogy figyelmet szenteljen
udvarlásuknak.
Bár a lány jó családból származott, és jó nevelést kapott, de lehet,
hogy már nincs meg benne a válaszoláshoz szükséges készség, mivel
oly hosszú ideje eltemetkezve él abban a nagy kastélyban. De hát nem
mindegy-e, hogy válaszol vagy nem, gondolta To no Csudzso, mert
a dolog kissé mégis bántotta hiúságát. A maga szókimondó módján
így fordult Gendzsihez:
- Csodálkoznék, ha kapnál választ. Be kell vallanom, hogy pusztán
próbaképp magam is küldtem neki tapogatózó üzenetet, de
sikertelenül. így nem is írtam többször.
Szóval ő is szerencsét próbált, gondolta Gendzsi, és magában
mosolygott a dolgon.

- Az én levelem nem is igényelt választ - válaszolta fennhangon -,

talán
ezért is nem kaptam.
 A rejtélyes feleletből Csudzso arra következtetett, hogy Gendzsi és
a hölgy között biztosan van valami kapcsolat, és bosszantotta, hogy
barátját előnyben részesítették. Gendzsit a dolog nem érintette
mélyebben, és - bár kissé megsértették hiúságában - többé talán nem is
törődik az egésszel, ha nem ismeri, milyen nagy rábeszélőképesség van
Csudzsóban, és nem tart tőle, hogy a hölgy még a végén meggondolja
magát, és válaszol Csudzsónak. Milyen kiállhatatlanul hencegne is, azt
gondolván, hogy Gendzsitől hódította el a hercegnőt! Gondolta, utána
kell járnia, milyen segítséget várhat Mjobutól.
- Nem tudom megérteni, miért habozik a hercegnő, hogy leveleimnek
figyelmet szenteljen - szólt a lányhoz. - Véleményem szerint nagy
udvariatlanság ez tőle. Gondolom, léha embernek tart, akinek pusztán az
a célja, hogy egy kissé elszórakozzék társaságában, aztán meg
eltűnik. Furcsa, hamis felfogása lehet rólam. Te tudod, mennyire nem
változnak érzelmeim, és ha valaha is hűtlennek látszottam a világ
szemében, ez mindig csak azért történhetett, mert váratlanul
elriasztottak valamivel. Ez a hölgy viszont abban a helyzetben van,
hogy barátságunkat nem szakíthatná félbe sem szüleinek, sem fivéreinek
ellenzése, és ha megbízna bennem, rájönne, hogy magárahagyatottsága
éppen nem arra ösztönöz, hogy bárki is durván bánjon vele.
Ellenkezőleg: ő maga még vonzóbbá válik tőle.
- Semmi értelme abban a hitben ringatnod magad - válaszolta Mjobu
-, hogy ezzel az előkelő hölggyel is úgy bánhatsz, mint valami kedves kis
utcai ismeretséggel. Éppen ellenkezőleg: ő nehezen hozzáférhető, és
rangja arra szoktatta, hogy csak alázattal és a formák betartása mellett
lehessen megközelíteni. -Így beszélt Mjobu, és ez meg is felelt a
hercegnővel kapcsolatos tapasztalatainak.
- Nyilvánvalóan nem is kívánja, hogy elmésnek vagy élénknek tartsák -
szólt Gendzsi. - Magam sem tudom miért, de a hercegnőt igen
szelídnek és jóindulatúnak gondolom.
Ahogy ezt mondta, közben Jugaóra gondolt.
Gendzsi ezután nemsokára ismét lázas beteg lett, majd pedig egy
szigorúan titkos ügy foglalta le, így elmúlt a tavasz, sőt a nyár is,
mire
figyelmét ismét a magányos hölgy felé fordíthatta. Ősszel azonban a
csendes elmélkedés és töprengés ideje következett. Mintha csak újra
hallotta volna a ványolók kopácsolását, és gyötörték emlékei, gyötörte a
sóvárgás. Sok levelet írt a citerás hölgyhöz, de éppolyan
eredménytelenül, mint azelőtt. Kétségbeejtette a hűvös elutasítás, de
csak még inkább eltökélte, hogy nem enged: hívatta Mjobut és
megszidta, mert oly kevés segítséget nyújtott.
- Ugyan mi lakhat a hercegnő szívében? - kiáltotta. - Iiyen furcsa
viselkedést sem láttam még! - Csodálkozott is, de meg is volt bántva,
Mjobu pedig bosszankodott, hogy a dolog ilyen rosszra fordult.
- Senki sem állíthatja, hogy meggondolatlanságot vagy
tapintatlanságot
követtél volna el, és azt hiszem, neki magának sem ez a véleménye. Ha
nem válaszol leveleidre, ez pusztán annak a következménye, hogy
általában nem óhajt érintkezni a külvilággal.
- De hiszen kifejezetten nyers viselkedés ez! - csattant fel Gendzsi.
- Ha
éretlen kislány lenne, és szülei vagy gyámja őrködne fölötte, még
csak meg lehetne bocsátani félénkségét, de független hölgynél
érthetetlen az ilyesmi. Sohasem írtam volna neki, ha fel nem
tételezem, hogy valamelyest ismeri az életet. Azt reméltem, hogy
végre találtam valakit, aki üres perceiben, vagy ha megszállja a mélabú,
rokonszenvvel gondol majd rám. Én nem széptevéssel kezdtem, csupán
engedeimet kértem rá, hogy néha egy kicsit elcseveghessek vele
furcsa, magányos otthonában. Mivel, úgy látom, nem képes megérteni,
mit kérek tőle, fontolóra kell vennünk, mit tehetünk, amihez nem kell
várnunk engedélyére. Ha segítesz, biztosítlak, hogy nem fogok szégyent
hozni rád.
Mjobunak régebben szokása volt, hogy mesélgetett a hercegnek
azokról az emberekről, akikkel éppen összehozta a sors, és Gendzsi
mindig is mohó érdeklődéssel és kíváncsian hallgatta, de most már jó
ideje
ügyet sem vetett a lány beszámolóira. Mostanában, minden különösebb ok
nélkül, pusztán

a hercegnő nevének említésére is lázas izgalom és felbuzdulás fogta el.

Mindez meglehetősen érthetetlen volt. Ha majd meglátja a szegény
hölgyet, gondolta Mjobu, valószínűleg igen kevéssé találja vonzónak,
magam pedig igen rossz szolgálatot teszek a hercegnőnek, ha
szorgalmazom megismerkedésüket, viszont nagyon rossz a látszata, ha
cserbenhagyom Gendzsit olyan dologban, amit annyira fontosnak tart.
A régimódi, rideg Hitacsi palotában még a herceg életében is a
legnagyobb ritkaságszámba ment a vendég, most meg már senki sem
taposott utat magának a ház körül sűrűn burjánzó bozótban. Könnyen
elképzelhető, hogy a házbeli komornák és cselédség számára mit
jelentett volna egy olyan híres személyiség látogatása, mint Gendzsié, és
milyen sürgetőn kérték is úrnőjüket, hogy küldjön kedvező választ a
hercegnek. De a hercegnő nem bírta levetkőzni reménytelen félénkségét,
és el sem olvasta Gendzsi leveleit. Mikor ezt Mjobu megtudta,
elhatározta, hogy mihelyt sor kerül megszokott feszélyezett
beszélgetésükre - melynek során mindig ott meredez köztük a
hercegnő díszparavánja -, alkalmas pillanatban közli a hercegnővel
Gendzsi kívánságát. "Ha kelletlennek mutatkozik -gondolta Mjobu
-, akkor nem kívánok többé foglalkozni a dologgal. De ha fogadja a
herceget, és szövődni kezd közöttük valamiféle kapcsolat, szerencsére
nincs a hercegnőnek olyan közeli hozzátartozója, aki emiatt összeszidna,
vagy más módon kellemetlenkedne." Ilyen és egyéb okoskodás
eredményeként Mjobuban az a fölöttébb ésszerű elhatározás
érlelődött meg - hisz meglehetősen ismerte is az ilyen dolgokat -,
hogy egy árva szót sem szól az egészről, senkinek, még a tulajdon
apjának sem.
Egyszer aztán, valamivel a nyolcadik hónap huszadik napja után, késő
este, a hercegnő a szobájában ült éppen és várta, hogy feljöjjön a
hold. Bár szép, tiszta volt az égbolt, szomorkás hangulatba ringatta a
fenyőfák ágai közt bánatosan suttogó szél, és mert nehezére esett a
várakozás, sok könny és sóhaj közepette, elmúlt napokról és rég
elhunyt emberekről mesélgetett Mjobunak.
Itt az ideje, hogy átadjam Gendzsi üzenetét, gondolta Mjobu.
Elküldött a hercegért, és Gendzsi most is titokban a palotához lopózott.
Éppen akkor kelt fel a hold. Gendzsi ott állt, ahol foghíjas volt az
elhanyagolt bambuszkerítés, és figyelt. Lám, Mjobu unszolására már
ott ül a hercegnő a citerája előtt. Amennyire ilyen messziről hallhatta,
tetszett is a zene Gendzsi-nek. Hanem Mjobu, aggodalmában és
zavarában elég unalmasnak érezte a zenedarabokat, és magában azt
kívánta, bár jutna eszébe a hercegnőnek, hogy valami divatosabb
zenét játsszék. A hely, ahol Gendzsi várakozott, jól el volt rejtve
szem elől, és így könnyűszerrel beosonhatott a házba. Nyomban
szólította Mjobut. A lány úgy tett, mint akit váratlanul ér a látogatás,
és így szólt a hercegnőhöz:
- Bocsáss meg, de itt van Gendzsi herceg, s beszélni kíván velem.
Nagyon
neheztel rám, mert nem sikerült kegyeidet kieszközölnöm számára.
Amit tehettem, megtettem, de te nem adsz módot rá, hogy a
legkevésbé is bátorítsam a herceget. Gondolom, azért is jött el most
maga, hogy ügyét sürgesse. Mit mondjak neki? Kezeskedhetem, hogy
nem fogja magát elragadtatni, és nem siet el semmit. Azt hiszem, nagy
igyekezetét látva, annyit üzenhetnél neki, hogy paravánon vagy
függönyön át hajlandó vagy beszélni vele.
Indítványa megdöbbentette a hercegnőt.
- Nem tudom, miről beszéljek vele - mondta siránkozva, s gyerekes
szégyenlősséggel úgy behúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, hogy
Mjobu önkéntelenül elnevette magát.
- Úrnőm - mondta -, valóban gyerekség, hogy ennyire szívedre
veszed a dolgot. Ha valami egyszerű származású ifjú hölgy lennél, aki
fölött szülők vagy fiútestvérek őrködnek, még megértenélek. De a te
rangod
mellett már pusztán rigolya, ha valaki ennyire fél érintkezni a
külvilággal. - Igy bátorította a hercegnőt, aki önállótlanságában
mindig is csak azt tette, amire rábeszélték. Végül meg is szólalt:
- Ha hallgathatok, és egy szót sem kell mondanom, akkor beszélhet
hozzám
a zárt rácsos ajtó mögül.
- Igazán nem kérhetem meg, hogy kint üljön le a szolgák lócájáral -
tiltakozott Mjobu. - Ne félj, nem lesz meggondolatlan, nem fog heveskedni
A hercegnő végre engedett. Odament a női lakosztályt és az
idegenek számára fenntartott padot elválasztó rácsos ajtóhoz, jól
bezárta, és saját kezűleg még egy matracot is nekitámasztott, nehogy
csak egy kis rés is födetlen maradjon. Olyan szörnyű zavarban volt, hogy
halvány sejtelme sem lehetett, mit válaszol majd látogatójának, ha az
megszólítja, és pusztán azért egyezett bele a herceg meghallgatásába,
mert Mjobu szerint meg kell tennie.
Néhány idősebb, dajka kinézetű komorna már a sötétség beállta
óta ott szunyókált a belső helyiségben. De volt ott néhány fiatalabb
szolgáló is, akik már sokat hallottak Gendzsi hercegről, és hajlottak
rá, hogy akár az első szempillantásra is belészeressenek. Ezek most
előszedték a hercegnő legszebb ruháját, és rábeszélték, hogy kissé
hozza rendbe magát - de a hölgyet nem érdekelték az
előkészületek. Mjobu fejében megfordult, milyen remekül is áll
Gendzsinek az a festői álöltözet, amelyet az ilyen éjszakai
kirándulásaira eszelt ki, és azt kívánta, bárcsak olyan helyre venné fel,
ahol jobban méltányolják. Az volt egyetlen vigasza; hogy egy ilyen
szelíd hölgy aligha mutatkozik majd követelőzőnek Gendzsivel
szemben, és féltékenységével sem fogja majd gyötörni. A hercegnő miatt
azonban nagy gondban volt. Mi lesz, ha beleszeret Gendzsibe, és
megszakad belé a szíve? És mindez azért, mert ő, Mjobu, félt, hogy
megszidja a herceg.
Gendzsi, a hercegnő rangjára és nevelésére gondolva egyáltalán nem
várta, hogy holmi divathölgy élénk hetykeségével fog megjelenni.
Biztosan a sóvárgás hangján szólal majd meg, igen: sóvárgó lesz és
szenvedélyes. Mikor a hercegnő, félig-meddig Mjobu tuszkolására,
helyet foglalt a válaszfalnál, ahol beszélgetni kívánt látogatójával, a
herceg orrát megütötte a szantálfa kellemes illata, s ez a kis kacérság
megnövelte reményeit. A herceg igen komoly és ékesszóló beszédbe
fogott arról, hogy a hölgy már csaknem egy éve milyen erősen
foglalkoztatja képzeletét. A hercegnő egy árva szót sem válaszolt.
Nála a beszéddel sem lehetett többet elérni, mint a levelekkel!
Gendzsi, nagy ingerültségében, végül ezt a verset mondta:
•
- Ha némasági fogadalmaddal tízszer és még többször perbe szállok,
csak
azért teszem, mert magamat még nem ítéltek némaságra ... Legalább
búcsúzóul mondj néhány szót! - folytatta. - Ne hagyj ilyen
bizonytalanságban.
A komornák közt ott várakozott a hercegnő öreg dajkájának
Dzsidzsu nevezetű lánya is. Igen élénk és értelmes teremtés volt, és nem
bírta elviselni, hogy úrnője ilyen kedvezőtlen benyomást keltsen. Oda is
lépett a hercegnő mellé, és versben válaszolt:
- A harang megszólalt,* és ajkamat egy pillanatra némaság zárta le.
Fájlalom, hogy megvárattalak. Igy magyarázd viselkedésemet.
Úgy ejtette ki a szavakat, hogy Gendzsit teljesen megtévesztette: azt
hitte, a hercegnő válaszol ilyen talpraesetten. A régimódi nevelésű,
előkelő hölgytől nem várt ilyen találékonyságot. Kellemes meglepetés
volt ez, s így felelt rá:
- Úrnőm, ma te lettél a nyertes. - És megtoldotta ezzel a verssel: -
Tudom ugyan, hogy a kimondatlan gondolat többet
ér a szónál, de a találgatás nem valami mulatságos játék. Beszélt még sok
kis
semmiségről, ami éppen eszébe jutott,
és mindent elkövetett, hogy szórakoztassa a hercegnőt, de hasztalan.
Végül már arra gondolt, hogy ennél a furcsa teremtésnél a hallgatás
bizonyára mély érzelmeket takar, s többé nem bírta fékezni
kíváncsiságát. Könnyűszerrel kinyitotta az elreteszelt ajtót, és belépett
a
szobába. Mjobu meghökkenve látta, hogy így meghazudtolták
nyugtató szavait, ezért helyesebbnek érezte, ha be sem várja, mi
következik: oda sem pillantva, szobájába sietett. Dzsidzsu és a többi
komorna már sokat hallott Gendzsiről, és sóvárogva várták, hogy csak
egy pillanatra is láthassák, így aztán nagyon is készek voltak, hogy
megbocsássák ezt az udvariatlan tolakodást. Pusztán attól féltek, hogy
úrnőjük nem találja fel magát ebben a váratlan helyzetben. Gendzsi
valóban teljes megszégyenülésben és zavarban találta a hercegnőt. De úgy
gondolta, hogy a körülményeket tekintve ez egészen természetes is. A
szigorú elzártság, amelyben felnevelték, igazán sok mindent
megmagyarázott. Türelemmel kell lennie hozzá ...

Ahogy szeme hozzászokott a lámpa sápadt fényéhez, kezdett rájönni,

hogy a hercegnő cseppet sem szép. Vajon egyetlen olyan tulajdonsága
sincs, ami igazolhatná tervét és reményeit? Úgy látszik, hogy bizony
nincs. Későre járt már. Mi célja, hogy tovább itt időzzön? Keserűen
csalódva hagyta el a házat.
Mjobu roppant kíváncsi volt, hogy mi történik, s ébren, fülelve
feküdt ágyában. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő maga nem volt
tanúja Gendzsi betörésének, így bár jól hallotta, hogy a herceg
kifelé tart, nem kelt fel, hogy a kapuig elkísérje, és egy mukkot sem
szólt.
A herceg a lehető legnagyobb csendben elosont, hazatért a Nidzso-inbe,
és
ágyára vetette magát. Ezúttal aztán igazán jó nyomon járt, gondolta.
Micsoda kiábrándulás! S az a legroszszabb az egészben, hogy a hölgy
hercegnő, nagy dámal Micsoda csávába került! Ott hevert még, és
tépelődött, mikor belépett To no Csudzso:
- De későn jöttél hazal - kiáltott oda Gendzsinek. - Az okát könnyen
kitalálom!
Gendzsi felült.
- Oly nyugodtan szenderegtem itt magamban, hogy elaludtam az időt -
mondta. - A Palotából jössz?
- Igen - felelte Csudzso. - Éppen haza tartok. Tegnap hallottam, hogy
a
császár Szuzaku-inbe teendő látogatásának ünnepére most választják ki a
táncosokat és a zenészeket, ezért hazamegyek, hogy értesítsem apámat.
Visszafelé újra benézek.
Csudzso sietségét látva mondta, hogy vele tart a Nagy Csarnokba.
Nyomban behozatta reggelijét, és meghagyta, hogy vendégét is lássák el.
Két kocsi várt rájuk, de mindketten egy kocsiba szálltak.
- Még most is nagyon álmosnak látszol - mondta Csudzso ingerkedve. -
Meggyőződésem, hogy valami érdekes kalandod lehetett, amiről nem kívánsz
beszélni.
Ezen a napon Gendzsit számos fontos kötelesség várta, így nagy
munkában volt a Palotában, egészen éjszakáig. Csak e kései órában
jutott eszébe, hogy legalább a szokásos levelet el kellene küldenie.
Esett az eső. Mjobu még csak egy napja is szemrehányást tett neki, hogy
éppen csak be-benéz a her
cegnő palotájába. Ma azonban egy csepp kedve sem volt hozzá, hogy
elmenjen.
Ahogy teltek az órák, s a hercegtől csak nem jött levél, Mjobut
különös részvét fogta el a hercegnő iránt, mert feltételezte, hogy nagyon
szenved Gendzsi udvariatlansága miatt. Valójában azonban a szegény
hölgy, az éjszaka folyamán történt események hatására, még annyira
szégyenkezős és rémült volt, hogy gondolni sem tudott másra, s amikor
késő este végre megérkezett Gendzsi levele, egy szót sem bírt megérteni
mindabból, amit a herceg írt.
Gendzsi ezzel a költeménnyel kezdte: "Még alig oszlott el az esti
köd, feltárván előttem a tájat, midőn az éjszakai eső sötét falat vont
körém ... Türelmetlenül lesem, mikor oszlanak el a felhők" - így
folytatta levelét. A házbeli hölgyek felháborodtak, mert nyomban
elértették a sorokat: Gendzsi többé nem szándékozik eljönni. Abban
azonban
mindnyájan egyetértettek, hogy választ feltétlenül kell küldeni, de
úrnőjük abban a pillanatban izgatottabb volt, hogysem ecsethez és
papiroshoz nyúlhatott volna. Dzsidzsu ismét segítségére sietett,
mondván, hogy későre jár már, és nincs vesztegetni való idő.
- "Jussanak eszedbe, akik vidéken élnek, és felhős éjszakán a
holdfényre várnak; ahogy elnézik az égboltot, annyira más gondolatok
foglalkoztatják őket, mint téged!" - Dzsidzsu ezt diktálta úrnőjének, s
az,
hölgyei egybehangzó tanácsára, olyan papirosra írt, mely egykor
bíborszínű volt, de már színehagyott és gyűrött lett. Kézírása merev
volt és suta, nagyon is közepes ízlésről árulkodott, fel- és lefele
egyenlő
vastag vonalakat húzott. Gendzsi egy pillantásra is alig méltatta,
félretette, de az egész helyzet nagyon aggasztotta. Hogyan kerülhetné el,
hogy a hercegnőt megsértse érzelmeiben? Ez az ügy még valami bajba
sodorhatja. Mit tegyen? Végül úgy döntött, hogy a jövőben is okvetlenül
el
kell járnia a hercegnőhöz. De közben a szegény hölgy, aki mit sem
tudott Gendzsi ilyen elhatározásáról, nagyon boldogtalan volt.
Este, visszatérőben a Palotából, apósa kereste fel, és magával vitte
a Nagy Csarnokba. Itt már összejött minden ifjú herceg, és folyt a
készülődés az elkövetkező ünnepre. Ezután

már napokon át mindenki a számára kiosztott dal vagy tánc gyakorlásával

foglalkozott. A Nagy Csarnok így még sohasem visszhangzott az
állandó muzsikától. Szakadatlanul szólt a basszus fuvola és a hosszú
fuvola, még a nagydobot is kigurították a verandára, és az ifjabb
hercegek azzal szórakoztak, hogy gyakoroltak rajta. Nagy elfoglaltsága
miatt Gendzsi arra is alig talált időt, hogy legalább a legkedvesebb
barátnőit felkeresse, s így elmúlt az ősz, s meg sem fordult a Hitacsi
palotában. A hercegnő nem értette az egészet.
Éppen abban az időben, amikor a legszorgosabban folytak a zenepróbák,
Mjobu felkereste a herceget. Igen elszomorító híreket hozott.
- Szívettépő látni, mit szenved napról napra a szegény hölgy, mert
olyan méltatlanul bántál vele - mesélte, és közben csaknem elsírta
magát.
Gendzsi kétszeresen is zavarban volt. Vajon mit gondol róla Mjobu, mióta
tudja, milyen kíméletlenül megszegte ígéretét, pedig mennyire lelkére
kötötte a lány, hogy illemtudóan viselkedjék. Aztán ott a hercegnő ... El
tudta képzelni, milyen szívszakasztó látvány lehet, amint némán
eltemetkezik
sötét gondolataiba és kételyeibe.
- Kérlek, magyarázd meg neki - kérte Gendzsi -, hogy nagyon el
voltam foglalva. Valóban ez az egyetlen oka, hogy még nem kerestem
fel. - De sóhajtva hozzáfűzte: - Remélem, nemsokára alkalmat találok rá,
hogy megtaníthassam, ne legyen annyira merev és félénk. - Ahogy
ezt mondta, elmosolyodott, és mivel oly fiatal és elbűvölő volt a herceg,
Mjobu, csalódottsága ellenére, maga is mosolyra kényszerült. A herceg
korában az ember elkerülhetetlenül szenvedést is okoz másoknak.
Hirtelenjében Mjobu is úgy látta, teljesen helyes, hogy a
következményekkel nem törődve, úgy cselekedett a herceg, ahogy a
szíve diktálta.
Ahogy elmúlt az ünnepi sürgés-forgás, Gendzsi valóban többször is
felkereste a Hitacsi palotát, majd - ezt követően -magához vette a
kis Muraszakit, s a kislány annyira elbűvölte, hogy még a hatodik
kerületbe is csupán rendszertelenül látogatott el. Bár a hercegnő iránt
nagyobb részvétet érzett, mint

valaha, még kevésbé volt kedvére, hogy felkeresse azt az el- hagyatott
palotát. Hosszú időn át semmi vágyat nem érzett magában, hogy
felderítse a titkot, miért olyan félszeg a hercegnő, és hogy ráébressze
az élet szépségére. Végül pedig az a gondolata támadt, hogy maga
talán egész idő alatt tévedés áldozata volt. Mindössze futó benyomást
szerezhetett a hercegnőről, hiszen olyan sötét volt a szobában, hogy ha
a tulajdon kezét a szeme elé tartja, azt sem igen látja. Csak rá tudná
beszélni, engedje meg, hogy igazából megnézhessel A hercegnő azonban
szemlátomást retteg a gondolattól, hogy könyörtelen világosságban
mutatkozzék. Ezért aztán egyik éjszaka, amikor tudta, hogy a ház
lakóit teljesen készületlenül találja, elosont a palotához, és az ajtó
hasadékán át belesett a női lakosztályba. Maga a hercegnő nem volt
látható. A helyiség túlsó végén igen megrongált díszparaván állt.
Látszott, hogy évek hosszú sora óta nem mozdították el a helyéről. A
szobában négy-öt idősebb komorna tartózkodott. Éppen vacsorát
tálaltak úrnőjüknek, kínai edényekben, amelyek szemre hasonlítottak a
híres "császári kék" porcelánhoz, s bár ütött-kopottak voltak, de
ilyen drága edények mégsem illettek a felszolgált ételekhez. Az idős
hölgyek csakhamar eltávoztak, valószínűleg azért, hogy maguk is
megvacsorázzanak. Ebből a nagy szobából nyíló kis helyiségben most
egy barátságtalan külsejű aszszony jelent meg, szörnyen kormos,
mocskos fehér ruhában, derekára kötött szutykos kötényben.
Lompossága ellenére haját úgy feltornyozta egy fésűvel, mint régente
az udvari cselédek, amikor a császári asztalnál szolgáltak fel, de
fürtjei kuszán lecsüngtek. Gendzsi néhanapján látott már ilyen
aszszonynépet, amint kísértetként imbolyogtak a Palota gazdaszszonyának
szobáiban, de sejtelme sem volt róla, hogy manapság akadjon ember, aki
mellett ilyen nőszemély szolgál.
- Ó, jaj, milyen hideg telünk van! - sápítozott a kötényes asszony.
- Mi értelme az életnek, mikor ilyen időket kell megérnünk! - Még
a könnye is kipottyant. - Ha minden maradt volna a régiben, ahogy még
az öreg herceg idején volt - sóhajtotta. - De mekkorát fordult a világ!
Nincs már fegyelem, se tekintélytisztelet. Ha meggondolom, hogy micsoda
idő-

ket kellett megérnem! - s megrázkódott, "mintha madár lenne, mely

egyet-kettőt verdes szárnyával, s aztán elszáll".* Aztán tovább
sopánkodott a romlott állapotok miatt, hogy Gendzsi nem bírta
hallgatni, s mintha csak éppen akkor érkezett volna, bekopogott a
tolóajtón.
Az öregasszony meglepetésében nagy sápítozást csapott, majd gyertyát
hozott, és beengedte a herceget. Csak az volt a baj, hogy Dzsidzsu meg
néhány más fiatal lány megbízást kapott, hogy segédkezzenek a Szűz
Papnőnél, így hát nem voltak otthon. Dzsidzsu távollétében a palota
még falusiasabbnak és ódivatúbbnak tetszett, és Gendzsi jobban érezte
furcsaságát, mint valaha.
A hó pedig bánatosan csak hullt és hullt. Az eget sötét felhők
borították, és vadul, dühödten fújt a szél. A nagy lámpa kialudt, és
szemlátomást senki sem törődött vele, hogy újra meggyújtsák. Gendzsinek
hirtelen eszébe jutott a szörnyű éjszaka, amikor Jugaót megölte a
rontó hatalom. Ez is csaknem olyan elhanyagolt ház, de kisebb és -
Gendzsi vigaszára - nem annyira kihalt. De mégis nyomasztó
környezet volt ahhoz, hogy ilyen időben itt töltsön egy éjszakát. A
maga nemében szépségesen és varázslatosan kavargott a hó, ám a
hölgy, akit felkeresett, bosszúságára, nagyon is suta és félszeg volt
ahhoz, hogy vele csodálhassa ezt a tombolást. Már szürkült az égbolt, és
Gendzsi fellebbentette a függönyt: kinézett a hóval borított
virágágyakra. A virágágyak mögött nagy, szűzhó fedte mezőség terült
el. Különös és szép látvány volt, s amint eszébe jutott, hogy hamarosan
meg kell válnia tőle, bekiáltott a hercegnőnek, aki az egyik belső
szobában
tartózkodott:
- Jöjj ide, és nézd, milyen szép odakint! Nem kedves tőled, hogy még
most is úgy bánsz velem, mintha idegen lennék.
Ekkor belépett a szobába az öregasszony, és bár még sötét volt, a hó
világánál észrevette, milyen üde és szép Gendzsi arca. őszinte
csodálattal és elragadtatással meresztette szemét a hercegre, és maga is
hívogatta asszonyát:
- Bizony, úrnőm, gyere csak ki! Nem úgy viselkedsz, ahogy illenék.
Egy
ifjú hölgy legyen mindig barátságos és kedves.
így intette, márpedig valahányszor megmondták a hercegnőnek, mit
tegyen, ő maga nem látta okát, hogy ellenkezzék.
Most is megigazgatta ruháját, és tétován bejött az első szobába.
Gendzsi úgy tett, mintha még most is kinézne az ablakon, de lopva
hátra pillantott. És ha a hercegnő nem lett volna annyira félszeg,
viselkedését most roppant elbűvölőnek találja. Mekkorát tévedett!
Annyi bizonyos, hogy a hölgy igen magas, ezt már a hátáról is látta,
amikor helyet foglalt. Alig is hitte volna, hogy nőt lát maga előtt.
Aztán egy pillanatba sem telt, és meglátta a legnagyobb
szépséghibáját. Az orral Nem bírta levenni róla a tekintetét.
Szamantabhadra hátasának* ormányát juttatta eszébe. Nemcsak hogy
elképesztően nagy, de - s ez benne a legkülönösebb - a végén kissé
horgas és pirosas színű volt, ami furcsa ellentétben állt a hölgy
arcbőrével, mert ennek színe túltett a hó fehérségén. Homloka szokatlanul
magas volt, s valószínű, hogy arca is hosszú lehetett, habár látni csak
részben láthatta, mert a hölgy lehajtotta fejét. Roppant sovány volt, és
csontjai, különösen vállban, szörnyen kiálltak. Gendzsi most már
fájlalta, hogy így kierőszakolta a hercegnőtől ezt az elszomorító
önleleplezést, de olyan furcsa volt a lány, hogy Gendzsi nem bírt
erőt venni magán, és továbbra is mereven bámulta. Egy valamiben
viszont nem maradt el a főváros legnagyobb szépségei mögött sem:
gyönyörű haja volt. Kibontva viselte, s szoknyája szegélyén is túlért
majd két arasszal. A ruházat részletes leírása hamar unalmassá válik,
minthogy azonban minden történetben úgy szokás, hogy egy ember
jellemzésénél elsőnek is azt mondják el, mi volt rajta, ez egyszer magam
is
megkísérlem leírni. Császári bíborszín, de roppant fakó ujjasa fölött
olyan ruhát viselt, amelynek bíbora az időtől a szó szoros értelmében
megfeketedett. Köpenye cobolyprém volt, és erős illat járta át.
Néhány nemzedékkel előbb nagy divat volt a cobolyköpeny, de egy
aránylag még fiatal lány számára igen szokatlan viseletnek tetszett. De
úgy látszott, hogy e nélkül a szörnyű gönc nélkül meg is fagyna.
Gendzsi, akarva-akaratlan megsajnálta. A lány most is mintha képtelen
lenne rá, hogy megszólaljon, s hallgatásától végül a hercegbe is
belefagyott a szó. Mégis meg kell kísérelnie, gondolta a herceg, hogy
feloldja a lány féltve őrzött némaságát; s ezért egy sereg apró-cseprő
meg-

jegyzést tett. A hercegnő, zavarában, ruhájának ujjával eltakarta

arcát. Ez a testtartás meg a hozzá illő ruházat óhatatlanul eszébe
juttatta a hivatalos felvonulásokra nevetséges pompát öltő, kivénhedt
méltóságokat, akik hivatali jelvényüket mellükre tűzve, gyászmenetre
emlékeztető léptekkel vonulnak fel - s erre nevethetnékje támadt.
Tudta, mennyire udvariatlanul viselkedik. Valójában azonban szinte fájt
neki a látvány, és mivel kívánta a hercegnőnek, hogy minél előbb
levetkőzhesse zavarát, felállt és indulni készült.
- Míg nem jártam hozzád, senkid sem volt, akihez bizalommal
fordulhattál volna. De úgy gondolom, el kell szánnod magad, hogy a
jövőben őszinte leszel hozzám, és elmondod nekem minden titkodat.
Szigorú elzárkózásod fájdalmas számomra. - Majd ezt a költeményt
mondta: - Az ereszről csüngő jégcsap már a reggeli nap melegétől is
megolvad. Miért van az, hogy cseppjei újra jéggé fagynak?
E szavakra a hercegnő halkan kuncogni kezdett. Gendzsi viszont
már szinte tűrhetetlennek érezte, hogy a lány ennyire képtelen magát
kifejezni, s elhagyta a házat. A kora reggeli sápadt fénybegyi is
észrevette, hogy az udvari kapu, mely előtt fogata várakozik, milyen
rozoga és megdőlt, s biztosra vette, hogy nappali fényben feltárulna a
pusztulás és elhanyagoltság sok egyéb jele is. A hajnali szürkületben
egyhangúan kitáruló, kietlen tájon csupán a vastag hótakaró jelentett
némileg vigasztaló, szinte melengető látványt.
Akár egy kis hegyi falu, olyan szomorú volt ez a hely; ilyenre
gondolhattak barátai is azon a bizonyos esős éjszakán, amikor beszéltek a
kapuról, mely "szinte megbújik a zöld bokrok közt". Ha ezek a falak
valóban olyan ritka teremtést rejtegetnének, mint akkor képzelték! Milyen
türelmesen, mennyi gyengédséggel udvarolna neki! Olyan élményre vágyott,
mely megszabadítaná szorongásától, mert szorongás élt benne egy
bizonyos reménytelen és tilos szenvedély miatt - ez gyötörte. De jaj, a
sóvárgott felszabadítást bárkitől inkább várhatta, mint a romantikus
ház úrnőjétől. De éppen az a tény, hogy a hercegnő semmit sem
nyújthatott, Gendzsi számára lehetetlenné tette, hogy hátat fordítson
neki, hiszen bizonyos, hogy
többé senki sem akadna, aki felkeresse a hercegnőt. De miért, miért
éppen őt érte az a sors, hogy a lány bizalmasa legyen? Talán az elhunyt
Hitacsi herceg szelleme, lánya örömtelen, elhagyatott élete fölött érzett
bánatában választotta ki őt, és elvezette hozzá?
Gendzsi az út szélén hótól eltemetett, kicsiny narancsfát vett észre.
Felszólította egyik emberét, hogy szabadítsa ki a fát. A mellette álló
fenyő, mintha csak féltékeny lenne a szomszédjának kijutó figyelem
miatt, megrázta súlyos terhétől roskadozó ágait, és egy csomó havat
szórt az ember kabátujjára. Gendzsi felvidult a jelenettől, és hirtelen
azt kívánta, bárcsak lenne társa, akivel megoszthatná gyönyörűségét.
Nem fontos, hogy éppúgy szeresse az ilyesmit, mint jómaga, de
legalább némi fogékonyság legyen benne iránta.
A kapu, amelyen át fogatával át kellett hajtatnia, hogy a telket
elhagyhassa, még zárva volt. Végre megtalálták az embert, aki a
kulcsot őrizte; kiderült, hogy egy vénséges vén ember az, akibe már
csak hálni jár a lélek. Az apókát egy nyurga kamaszlány kísérte -
talán a lánya vagy az unokája lehetett. Ahogy ott állt a hóban, ruhája
a friss hóhoz képest elég szutykosnak tetszett. Látszott rajta, hogy
nagyon szenved a hidegtől, mert valami kis rézedényt szorongatott
magához, amelyben bágyadtan izzott néhány faparázs. Az öregemberben
nem volt annyi erő, hogy kitárja a kaput, és a kislány is csak rángatta.
Gendzsi egyik szolgája megszánta őket: segítségükre sietett, és gyorsan
kitárta a kaput. Gendzsinek Po Csü-ji egyik költeménye jutott eszébe,
melyben a költő leírja a falusiak téli szenvedéseit, és magában
elsuttogta e sorokat: - "A kicsinyek pőrén futkosnak a hidegben, az
öregek vacognak, nincs téli ruhájuk." - Hirtelen eszébe jutott, hogy a
hercegnő arcát elcsúfító vörös orra hegye is olyan, mintha a fagy csípte
volna ki, és nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Ha csak egyszer
is megmutathatná To no Csudzsónak! Eszébe jutott, hogy amikor először itt
járt, To no Csudzso követte. Vajon máskor is megtette? Lehet, hogy
most is figyeli. Erre a gondolatra bosszúság fogta el.
Ha a hercegnő szépséghibái nem lennének ennyire feltűnőek,

semmiképp sem folytatná ezeket a kínos látogatásokat. De most,

hogy már meglátta a hölgyet a maga tragikus esetlenségében,
felülkerekedett benne a részvét: ettől kezdve állandó kapcsolatot tartott
fenn vele, és sok tanújelét adta barátságának. Abban a reményben,
hogy sutba vágja cobolybundáját, selymet, atlaszt és bolyhos anyagot
ajándékozott neki. Küldött meleg kendőt is, amilyet öregek hordanak,
hogy az agg kapusnak is legyen valami meleg holmija. Valóban, a
hercegnő birtokán mindenki kapott kisebb-nagyobb ajándékot. A
hercegnő ellenkezés nélkül elfogadta az ajándékokat, s ennek
Gendzsi, a jelen körülmények között, örült is, mert így lehetővé vált
számára, hogy különös barátságukat ilyesfajta szívességekre
korlátozza.
Eszébe jutott, hogy Ucuszemit sem látta szépnek, mikor megleste azon az
estén, hogy olyan hirtelen elmenekült. De ő tudta, hogyan illik
viselkedni, s így a maga egyszerűségében sem volt kellemetlen
teremtés. Nehezen is lehetett elhinni, hogy a hercegnő rangban oly
sokkal magasabban áll, mint Ucuszemi. Ez is csak azt mutatja, hogy
az ilyesminek mily kevés köze van születéshez vagy ranghoz! Gendzsi
üres óráiban még most is fájó szívvel gondolt Ucuszemi elvesztésére,
és tüske maradt benne, mert végül is ő volt az, aki engedett, s az
asszony
győzedelmeskedett.
Vége felé járt az esztendő. Egy nap, amikor Gendzsi éppen a császári
palotában levő lakosztályában tartózkodott, felkereste Mjobu.
Gendzsinek kedvére volt, ha a lány fésülte, és teljesítette kisebb
megbízásait is. A herceg egyáltalán nem volt szerelmes a lányba, de
nagyon jól megfért vele, és igen szórakoztatónak találta csacsogását, így
buzdította is, hogy amikor éppen nincsen dolga a Palotában, keresse
fel, ha tud valami újságot.
- Valami nagyon furcsa dolog történt - kezdte Mjobu alig is tudom
magam elszánni, hogy elmondjam - Mosolyogva
elhallgatott.
- El sem tudom képzelni - válaszolta Gendzsi -, hogy olyasmi is
akadhat, amit félsz elmondani.
- Ha a magam dolgáról lenne szó - magyarázkodott a

lány -, jól tudod, hogy nyomban elmesélném. De ez egészen másvalami.

Igazán nehezemre esik beszélni róla.
A herceg egy ideig semmit sem tudott belőle kicsikarni, de amikor
megszidta a nagy körülményeskedésért, végre átnyújtott neki egy levelet.
A hercegnő küldte.
- De hiszen nincs még egy ügy, amit kevésbé lenne érdemes titkolni!
- képedt el Gendzsi.
A lány érdeklődve figyelte Gendzsit, mialatt az olvasott. A levelet
vastag papírra írták, s erős illat járta át. Minden ecsetvonás bátor volt
és határozott. A hölgy költeményt is mellékelt: "A te kemény szíved, a
te kőszíved miatt könnyek áztatják kínai köntösöm ujját." A herceg
elgondolkodott rajta, hogy a vers valami olyasmire vonatkozhat, amiről
a levél nem beszél. Éppen azon tűnődött, mi is lehet ez, amikor
pillantása egy otromba ruhásdobozra esett, ami festett vászonhuzatban
bújt meg.
- Nos - szólt Mjobu -, most már talán megérted, miért voltam
zavarban. El nem hiszed, de a hercegnő úgy gondolja, hogy ezt a
kabátot vedd majd fel újév napján. Félek, nem vihetem vissza, nagy
udvariatlanság lenne. De ha gondolod, én majd megőrzöm neked úgy,
hogy senki meg ne lássa. Minthogy azonban mégis neked küldte,
kérlek, vess rá egy pillantást, mielőtt elvinném.
- De egyáltalán nem is akarom, hogy elvidd! - válaszolta Gendzsi. -
Úgy
érzem, nagyon kedves tőle, hogy küldte.
Valójában nemigen tudta, mit is mondjon. A hercegnő olyan csúfosan
döcögős verset küldött, amilyet Gendzsi még sosem látott. Most jutott
eszébe, hogy a többi versét nyilván diktálásra írhatta - talán Dzsidzsu
vagy egy másik hölgy segíthetett neki. Es biztosan Dzsidzsu vezette a
hercegnő ecsetjét is, ő játszotta az írásmester szerepét. Ha arra
gondolt, hogy a hölgy legnagyobb költői erőfeszítése is csak ennyit
teremthetett, megértette, hogy ez a gyarló versike talán mesterműnek
számít, s ehhez képest kell értékelnie. Felbontotta a csomagot. Mjobu
pirult,
ahogy nézte. Egyszerű, divatjamúlt sárgás kabát került elő a dobozból.
Finom szövésű anyaga volt, de bizony nem valami remekül szabták,
varrták. Valóban különös aján-

dék! Gendzsi maga elé terítette a hercegnő levelét, és hanyagul ráírt

valamit a szélére. Mjobu belenézett a válla fölött, és látta, hogy ezt a
verset írja: "Hogyan lehet, hogy kabátom ujja súrolta a
sáfrányvirágot,* holott sem színe, sem alakja nem kedves?"
Mi értelme, töprengett Mjobu, hogy így lecsepül egy virágot?
Gondolatban végigfutott Gendzsi és a hercegnő találkozásain, s végre
eszébe jutott valami, ami egy holdvilágos éjszakán magának is
feltűnt, és bár úgy érezte, hogy a tréfa cseppet sem szelíd, akarva-
akaratlan mulatott rajta. Gyakorlott könnyedséggel verset rögtönzött,
s ebben óva intette a herceget: a világ szigorúan ítél, s szemében még
ez az évődés is súlyosan árthat hírnevének. A lány hamarjában
összecsapott
költeménye persze hibás volt, de Gendzsiben felötlött, hogy minden
mennyivel könnyebb lenne, ha a szegény hercegnőben csak feleannyi
élénkség volna, mint Mjobuban. Abban pedig teljesen igaza van, hogy
nem veszélytelen dolog gúnyt űzni ilyen magas rangú hölgyből.
Ebben a percben látogatók érkeztek.
- Kérlek, tedd el ezt valahová, ahol nem látják meg -szólt
Gendzsi, és a kabátra mutatott. - Hát nem elképesztő, nem hihetetlen,
hogy valaki ilyen ajándékot kapjon? - sóhajtotta.
"(5, miért is mutattam meg neki!* - gondolta Mjobu. - Csak azt
értem el, hogy most majd rám is neheztelni fog, akárcsak a hercegnőre."
És igen leverten surrant ki a hercegi lakosztályból.
Mjobu másnap a császárnál volt szolgálatban, és mialatt a többi
udvarhölggyel a közös női lakosztályban várakozott, Gendzsi
benézett, és így szólt:
- Végre megvagy. Itt a válasz a tegnapi levélre. Attól félek, nagyon
is
erőltetett. - Azzal odadobta neki a levélkét.
Az udvarhölgyeket féktelen kíváncsiság fogta el. Gendzsi elhagyta a
termet, s közben a Mikasza hegyi hölgyet dúdolta magában.* Mjobu ezen
fölöttébb felvidult. A többi hölgy kíváncsi volt, miért mosolygott a
herceg. Valami tréfáról van szó talán? ...

- Ő, nem - válaszolta Mjobu. - Azt hiszem, talán észrevehette, hogy

valamelyikünknek kissé piros az orra a reggeli hidegtől. Biztosan erre
célzott a dallal.
- Szerintem inkább ostoba az a dal - jegyezte meg az egyik hölgy.
- Ma nincs itt köztünk senki, akinek piros lenne az orra. Csak Szakonra
vagy Higo no Unemére gondolhatott. - A dolgot nem tudták megfejteni.
Mikor Mjobu átnyújtotta Gendzsi válaszát, a Hitacsi palota hölgyei
összegyűltek, hogy megcsodálják. Hófehér papírra írták, hanyag, de
igen tetszetős kézírással. "Az ajándékba küldött ruha azt jelentse-e,
hogy
nagyobb távolságot óhajtasz közöttünk, mint a múltban volt?"*
Az év utolsó napjának estéjén a herceg visszaküldte a dobozt,
amelyben a kabátot kapta: beletette egy udvari ruháját, melyet
régebben kapott ajándékba, aztán egy szőlőszínű szövetből készült
ruhát meg különféle sárgásrózsaszín anyagokat és egyéb holmikat. A
dobozt Mjobu vitte el a hercegnőnek. Az idős udvarhölgyek
megértették: Gendzsi nem helyesli, ahogy úrnőjük a színeket
összeválogatja, és leckét óhajt neki adni.
- (5, igen - szóltak haragosan -, szép ez a mély vörös, mert még új.
De gondold csak el, hogy kifakul majd! És biztos vagyok benne,
úrnőm, hogy költeményed sokkal értelmesebb volt. Gendzsi csupán
szellemeskedni akart válaszában.
A hercegnőnek magának is jó véleménye volt a saját verséről.
Igazán nem kis fáradságába került, és mielőtt elküldte, gondosan le is
másolta jegyzőfüzetébe.
Elkövetkeztek az újévi ünnepségek. Ebben az évben az álarcos
játékokat is megrendezték, s egy sereg ifjú nemes táncolva, énekelve
járta be a Palotát. A Fehér Ló ünnepe után hét nappal, ahogy leszállt
az éjszaka, Gendzsi eltávozott a császár közeléből, és visszavonult a
maga palotabeli lakosztályába, mintha ott akarná tölteni az éjszakát.
Később azonban elment a Hitacsi palotába, mely ezúttal a
szokásosnál kevésbé volt barátságtalan. És mintha a hercegnő sem
lett volna annyira furcsa, és hajlékonyabbnak látszott. Mikor a
herceg meglátta, hogy a nap besüt a hölgy szobájába, azt re-

mélte, hogy a hercegnő is megújul, akár az évszak. Némi tétovázás után

felkelt, és bement az első szobába. A keleti szárny végén tárva-nyitva
álltak a szárnyas ajtók, és mivel az előtér tetőzete beomlott, a napfény
akadálytalanul betört a házba. Egy kissé havazott is, és fehérségétől
csak
még elragadóbban csillogott, szikrázott a reggeli fény. A hercegnő
elnézte, amint az egyik szolga felsegíti Gendzsi kabátját. Kihúzódott az
ágy szélére, fejét kissé lehorgasztotta, haja nagy hullámokban a
padlóra omlott. Gendzsi tetszéssel nézett vissza rá, és magában azt
kérdezte, vajon egy napon nem növi-e ki a hercegnő a csúnyaságát. Már
éppen be akarta csukni maga mögött a női lakosztály ajtaját, de hirtelen
úgy érezte, kárpótlással tartozik a hercegnőnek a külsejéről alkotott
szigorú ítéletért: kissé nyitva hagyta az ajtót, odahúzott egy zsámolyt,
leült és rendbe hozta a haját. Az egyik szolga behozott neki egy
szörnyen rozoga állótükröt, kínai fésűket meg egy pipereholmival és más
egyébbel megrakott dobozt. Gendzsit mulattatta a felfedezés, hogy
ebben a női háztartásban, ha mégolyan siralmas állapotban is, de van
még némi, férfinak való felszerelés is.
Most meglátta, hogy a hercegnő, aki közben már felkelt és felöltözött,
egészen divatos. Azt a ruhát vette fel, amelyet Gendzsi újévre
küldött neki, de a szövetet nem ismerte fel azonnal. Csak valami
homályos sejtelem élt benne, hogy a feltűnő mintájú köpeny hasonlít
valamelyik ruhadarabhoz, amit ő adott a hercegnőnek.
- Remélem - szólalt meg a herceg -, hogy ebben az esztendőben kissé
beszédesebb leszel. Költő nem várja olyan türelmetlenül az első
fülemülét,
mint én a napot, amikor közlékenyebb leszel velem. Bárcsak te is
megújulnál, mint a megújhodó év!
A hercegnő arca felragyogott. Valami találó megjegyzést keresgélt,
és egész testében remegve, óriási erőfeszítéssel kinyögte:
- Ha majd megszólal a bíbic, és a természet újra zöldül.
- Nagyszerű! - kiáltott fei Gendzsi. - Ez valóban azt jelenti, hogy
megkezdődött az új esztendő. - Bátorítóan rámosolygott, és elhagyta a
házat. A hercegnő egy heverőn nyugo-

dott, és onnan kísérte tekintetével. Arcát, szokása szerint, félig

eltakarta
kezével, de az a szerencsétlen kis virág még így is feltűnően virított.
"Szegény teremtés! Való igaz, hogy nagyon csúnya!" - gondolta Gendzsi
kétségbeesetten.
Ahogy hazatért a Nidzso-inbe, látta, hogy Muraszaki vár rá. A kislány
úgy kifejlődött, hogy szebbet kívánni sem lehetett, és még mennyi ígéret
rejlett bennel Egyszerű, testhezálló, cseresznyeszín ruhát viselt. A
herceget
különösen elbűvölte mozgásának könnyedsége és fesztelen bája, ahogy
elébe jött. Nagyanyja régimódi kívánságainak megfelelően fogait nem
feketítették meg, de szemöldökét festékkel finoman meghúzták.
"Miért töltöm időmet annál a csúnya nőnél - kérdezte magában
elámulva Gendzsi -, mikor ilyen csodaszép kislánnyal játszhatom."
Együtt üldögéltek, és játszottak Muraszaki babáival. Ezután a kislány
rajzolgatott, és kifestette a képeket. Mindenféle vidám, mókás dolgot
rajzolt, majd Gendzsi így szólt hozzá:
- Most majd én festek neked egy képet.
Azzal rajzolt egy hosszú hajú hölgyet, orrára meg egy vörös pacnit
ejtett.
Még megrajzolva is milyen kellemetlen, gondolta, mikor szünetet tartott,
hogy szemügyre vegye művét. Felkelt, belebámult a tükörbe, és mint aki
elégedetlen a saját üde arcszínével, hirtelen vörösre mázolta a maga
orra hegyét, akár a hölgy képmásán. Újra a tükörbe pillantott. Szép arca
egyszeribe nevetségessé és visszataszítóvá vált. A gyerek eleinte
nevetett.
- Szeretnél engem akkor is - kérdezte Gendzsi -, ha mindig ilyen
csúf lennék?
A kislányt rémület fogta el, mert hátha nem jön le a festék!
- Hogy tehettél ilyet? - kiáltotta. - Milyen borzasztól
Gendzsi úgy tett, mint aki letörölné, de hasztalan.
- Nem jön le - mondta szomorúan. - Nem tudom letörölni. Milyen
szomorú vége lett a játéknak! Szeretném tudni, mit szól majd a császár,
ha visszatérek a Palotába!
Olyan komolyan mondta, hogy a lány egészen kétségbeesett, és mert
segíteni akart rajta, a festőszerek mellett álló vizes-
184 MURASZAKI
kancsóba bemártott egy darab vastag, puha fehér papírt, és dörzsölni
kezdte vele a herceg orrát.
- Vigyázz! - kiáltotta nevetve. - Ne tégy úgy velem, mint Heicsuval* a
szíve hölgye! Inkább vörös legyen az orrom, mintsem fekete!
így töltötték idejüket - igazán elragadó pár voltak ketten.
Az enyhe tavaszi napsütésben a fák már a fakadó rügyek fátyolában
csillogtak. A szilvafák jelentették a legbiztosabb ígéretet, mert
bimbójuk máris kipattant: megannyi kis ajak, ha könnyű mosolyra
nyílik. A legkorábban nyitott a piros virágú szilva, mely a fedett
lépcső mellett nőtt. Virágba borultan állt már.
- Ha nemes is a fa, piros virága furcsa kedvetlenséggel tölt el* -
énekelte Gendzsi, és mélyet sóhajtott.
A következő fejezetben megtudjuk, végül is mi történt valamennyiükkel.

HETEDIK FEJEZET

A piros levelek ünnepe:

A császár látogatásának a Piros Veréb kastélyban az istentelen hónap

tizedik napján kellett megtörténnie. Ebben az évben az ünnep még
pompásabb látványosságnak ígérkezett, mint valaha is, és a palotabeli
hölgyek nagyot csalódtak, merthogy nem vehettek részt az ünnepen.* A
császár sem bírta elviselni a gondolatot, hogy Fudzsicubo ne lássa a
színjátékot, ezért elhatározta, hogy a főpróbát a Palotában fogja
megtartatni.
Gendzsi herceg A kék tenger hullámait táncolta. To no Csudzso
volt a partnere. Bár ügyesség és szépség dolgában mindketten
túltettek az átlagos szereplőkön, Csudzso csak olyan volt Gendzsi
mellett, mint törpefenyő a virágzó cseresznyefa mellett. Csodálatos
pillanat volt, amikor a lenyugvó nap sugarai Gendzsit érték, a zene pedig
hirtelen felerősödött. A nézők még sosem láttak olyat, hogy valaki
ilyen finoman lépkedjen, ilyen kecsesen tartsa a fejét; a tánc első
részét követő dalban pedig olyan édesen szólt a herceg hangja, mint a
kalavínkáé,* melynek éneke nem más, mint Buddha törvénye: Olyan
megindítóan szép volt a tánc, hogy a császár szeme könnybe lábadt,
a hercegek és nagyurak pedig hangosan sírtak. Amint a dal
elhallgatott, és Gendzsi, táncruhájának hoszszú ujját lesimítva ott állt
és
várta, hogy felhangozzék a zene következő tétele, majd meg is szólalt az
élénkebb ütemű második rész, a herceg - felhevült, égő arcával - soha
még enynyire rá nem szolgált nevére: Gendzsi, a Ragyogó. Kokiden
hercegnő egyáltalán nem örült neki, hogy mostohafiának szépsége ekkora
lelkesedést vált ki, és metsző gúnnyal megszólalt:
- Túlságosan is szép! Még megérjük, hogy az égből leszáll egy isten és
megszökteti.*
 A kíséretében levő ifjú hölgyek hallották, milyen gyűlölködve
sziszegte el megjegyzését, és kissé zavarba jöttek. Fudzsicubo pedig
egyre azt mondogatta magában, hogy a tánc láttán maga is csodálatot
és elragadtatást érezne, ha közte és Gendzsi közt nem lenne az a
szörnyű titok. Igy csak ült ott, mint aki álmodik, és alig tudta, mi
történik
körülötte.
Vissza is tért szobájába. A császár vele volt.
- A mai próbán tökéletes volt A kék tenger hullámai -szólalt meg
a császár. Látta, hogy Fudzsicubo nem válaszol, mire hozzáfűzte: -
Neked hogy tetszett?
- Valóban igen jó volt - végül ennyit bírt mondani Fudzsicubo, a
császár pedig így folytatta:
- Amint láttam, a második táncos sem volt rossz. Nemes ember
mozdulataiban és kéztartásában mindig van valami, ami megkülönbözteti
táncát a hivatásos táncosétól. Ámbár bizonyos, hogy a legjobb
mestereink közül néhányan igen jó táncosokat neveltek gyermekeikből,
de bennük soha nincs meg a mi körünkből származó fiatalok bája és
üdesége. Azok már a főpróbán annyira megerőltetik magukat, hogy attól
tartok, az ünnepségen már nem szerepelnek jól. Kétségtelen, hogy
mindnyájan nagyon igyekeztek, mert tudták, hogy jelen vagy a
főpróbán, az ünnepi szereplésüket pedig már nem látod.
Fudzsicubo másnap levelet kapott Gendzsitől. "Mit szólsz a
főpróbához? Milyen keveset tudnak az emberek arról a viharról, mely
akkor bensőmben tombolt!" És költeményt fűzött hozzá: "Amikor
szerelemtől betegen is talpra ugrottam, és ott szökdécseltem a
többiekkel, tudtad-e, hogy táncruhám hosszú ujjának lázas verdesése
mit jelent?" Aztán azzal zárta levelét, hogy kérte, őrizze titkukat, és
legyen
óvatos.
Fudzsicubo válaszán látszott, hogy zaklatottsága ellenére sem
maradt érzéketlen az iránt, ami az összes többi nézőt is magával
ragadta. "Bár messziről csupán annyi látszott, hogy egy kínai
lobogtatja táncruhája hosszú ujját, mégis, minden mozdulata csodálatot
és elragadtatást ébresztett szívemben."
Milyen meglepetés volt is ilyen levelet kapni Fudzsicubótól! Gendzsi
el volt bűvölve, hogy Fudzsicubo ismeretei még a tengeren túli birodalom
udvari szokásaira is kiterjednek. Sza-

vainak immár fejedelmi csengésük volt. Igen, erre jelölte ki a sorsa.

Gendzsi boldogan mosolygott magában, kiteregette a levelet, és két
kézzel fogva, mint pap a szent könyvet, hosszan elnézegette.
Az ünnepség napján megjelentek a császári hercegek és minden udvari
főnemes. Még a trónörökös is köztük volt. Miután a zenélő csónakok
körbejárták a tavat, egyik tánc a másikat követte - még koreai és a
tengeren túli országból való táncokat is bemutattak. Az egész völgy
visszhangzott a zenétől, a dobszótól.
A császár úgy vélte, hogy Gendzsinek a főpróbán nyújtott teljesítménye a
csoda és az isteni kinyilatkoztatás egy neme volt, és minden
templomban különleges ájtatosságokat rendelt el. A legtöbben
helyesnek tartották ezt az intézkedést, de Kokiden hercegnő
bosszúsan kijelentette, hogy az ilyesmi teljesen fölösleges.
A Kör* közemberekből és nemesekből állt, mert a császár utasítására nem
tekintettek származásra, és csupán az ügyesség, a kecses mozgás
számított. A két szertartásmester, Szajemon no Kami és Ujemon no
Kami felügyelt a zenekar jobb-, illetőleg balszárnyára. Táncmesterek
és mások olyan megbízást kaptak, válogassanak össze kiváló
szereplőket, és otthon, a saját házukban, tanítsák be őket az ünnepre.
Mikor végre a magas fák vörhenyes, őszi lombsátra alatt körben felállt
negyven fuvolás, s zenéjükbe belezúgott a hegyekből jövő,
fenyőerdőket végigsöprő szél, s eközben a kavargó, szállongó levelek
örvényéből ragyogó pompájával előtűnt A kék hullámok tánca,
minden nézőt valami félelemmel határos elragadtatás fogott el.
A Gendzsi fején levő juharkoszorút a szél erősen megtépázta, s
mivel a bal kéz felőli miniszter úgy gondolta, hogy a megmaradt néhány
vörös levél elég lehangoló látvány, a császár ülőhelye előtt tarkálló
krizantémból szedett egy csokorral, és belefonta a herceg koszorújába.
Napnyugtakor beborult az ég, és úgy látszott, hogy eső közeleg. De
mintha az időjárás is tudta volna, hogy ilyen látványosság nem
egyhamar kínálkozik ismét, az ünnep befejezte

előtt egy csepp sem hullott. Gendzsi búcsútánca, melyre sokszínű

virágból font csodaszép koszorúval jelent meg, talán még gyönyörűbb volt,
mint a főpróba ámulatba ejtő pillanatai, és a felzaklatott nézők
szemében a herceg szinte túlvilági jelenséggé vált. Még a tudatlan,
egyszerű emberek között is, akik távolabb, fák gyökerein, sziklák alatt
vagy lehullott lombhalmokba süppedve ültek, csak kevés olyan kérges
szívű akadt, aki nem ontott könnyet. Ezután az Őszi szél következett,
melyet Dzsokjoden úrnő még gyereksorban levő fia* táncolt. A többi
mutatvány már csak kevés érdeklődést keltett, mert a nézők annyira
beteltek a látott csodával, hogy érezték, bármi következzék is, csak
ronthatja
emlékeik ízét.
Ezen az estén a császár a harmadik rang első osztályába léptette
elő Gendzsit, To no Csudzso pedig a negyedik rang első és második
osztályát elválasztó fokozatot kapta. Minden udvari nemes előbbre
jutott egy rangfokozattal. Bár a szokásos ujjongással ünnepelték meg
szerencséjüket, tudatában voltak annak, hogy útjukat Gendzsi
egyengette. Csodálkoztak is rajta, hogy sorsuk így egybefonódott a
hercegével, s ezért ilyen nem remélt szerencse érte őket.
Fudzsicubo most újra elvonult saját házába. Gendzsi csak az
alkalmat várta, hogy meglátogathassa, és a Nagy Csarnokba csak
ritkán nézett el, de rossz hírben is állt apósa házában. Nemsokára
ezután történt, hogy magához vette a kis Muraszakit. Aoi már hallott
erről, habár csupán annyit, hogy valaki ott él Gendzsi palotájában, de
azt már nem tudta, hogy gyerek az illető. Ilyen körülmények között
egészen természetes, hogy fölöttébb neheztelt. Hiszen ha a többi
asszony módjára maga is utat engedhetett volna haragjának, és
leszidhatja Gendzsit, a herceg talán mindent bevall neki, és ezzel
rendbe is jön a dolog. Aoi azonban fagyos megközelíthetetlenségében
csak még zárkózottabb lett, s éppen ez késztette Gendzsit, hogy olyan
szórakozásokat keressen, amelyekért kijárt volna a rendreutasítás. Pedig
Aoi
nemcsak makulátlan szépség volt, aki rabul ejthette Gendzsit, hanem már
az is, hogy ő volt az első nő, akit régen, elsőnek megismert,
gyengédséggel töltötte el a herceget. De Aoi mintha nem is vett volna
tudomást erről.
Gendzsi egyébként biztosan tudta, hogy Aoi alapjában véve nem
kicsinyes vagy bosszúálló, és ez bizonyos reményt keltett benne, hogy egy
napon még megenyhül iránta.
Időközben, ahogy Gendzsi egyre jobban megismerte a kis Muraszakit,
külsejével és jellemével is mind elégedettebb lett. A kislány legalább
egész szívét neki adta. Pillanatnyilag nem volt szándékában, hogy akár
a saját palotájában levő szolgálóknak is megmondja, ki a lány. Muraszaki
továbbra is a kissé félreeső nyugati szárnyban lakott, amelyet most
pompásan
berendeztek, és Gendzsi átjárhatott hozzá, valahányszor csak látni
kívánta. Sok mindenre oktatta a lányt, mintákat írt elő neki,
amelyeket Muraszaki lemásolt, és általában úgy bánt vele, mintha a
kislány eddig nevelőszülők felügyelete alatt élt volna, de most
visszatért hozzá, hogy vele éljen. Nagy gonddal megrostálta a
szolgaszemélyzetet, és utasítást adott, minden úgy legyen, ahogy az a
gyerek kényelmét szolgálja, azonban - Koremicut kivéve - senki sem
ismerte a lányka származását, de az okát sem tudta, miért lakik itt.
Még apja sem jött rá, merre van Muraszaki, mi lett vele.
A kislány néha még gondolt az elmúlt időkre: nagyanyja nélkül egy
ideig még igen árvának érezte magát. Ha Gendzsi nála volt, feledte
búját, de a herceg esténként ritkán maradt otthon. Ekkor meg azon
emésztődött, hogy Gendzsi ennyire elfoglalt ember, és valahányszor
esténként elsietett valami furcsa helyre, komolyan hiányzott neki a
herceg. De nem haragudott meg rá. Némelykor Gendzsi két-három napon át
egyhuzamban ott maradt a Palotában vagy a Nagy Csarnokban, és
amikor visszatért, Muraszakit könnyek között vagy igen nagy
szomorúságban találta. Ilyenkor az az érzése támadt, mintha a saját
gyermekét hanyagolná el, akinek anyja meghalt, s a kislányt az ő
oltalmába ajánlotta. Ezért aztán éjszakai kirándulásai miatt egyszer-
másszor még lelkiismeret-furdalást is érzett.
A pap elcsodálkozott, amikor meghallotta, hogy Gendzsi magához
vette a kis Muraszakit, de nem talált benne semmi kivetnivalót, sőt,
rendkívül örült, hogy olyan jól gondoskodnak róla. Az is megnyugtatta,
hogy Gendzsi kérte, nagy pom-

pával és fénnyel tartsák meg a szertartásokat az elhunyt apáca

emlékezetére.
Mikor Gendzsi elment Fudzsicubo palotájába, mert aggodalmában maga
kívánt érdeklődni a hercegnő egészségi állapota iránt, egy sereg
udvarhölgy és komorna fogadta: Mjobu, Csunagon, Nakacukasza és
mások. De nagy csalódására, Fudzsicubo nem óhajtott megjelenni. Az
asszonyok kedvező híreket mondtak Fudzsicubóról, mire Gendzsi
aggodalma kissé lecsillapult. Általános jellegű csevegésbe fogtak,
amikor jelentették, hogy megérkezett Hjobukjo herceg. Gendzsi
azonnal kiment, hogy beszéljen vele. Ezúttal rendkívül csinosnak
találta a herceget. Modorában volt valami behízelgő lágyság
(Gendzsi jobban megfigyelte, mintsem Hjobukjo gondolta), ami
eléggé nőies tulajdonság, s így nyomban eszébe juttatta, milyen
kapcsolatok fűzik Hjobukjót Fudzsicubóhoz és Muraszakihoz: az
egyiknek bátyja, a másiknak meg apja - így Gendzsi egyszeribe
meghitten érezte magát vele. Hosszasan elbeszélgettek. Hjobukjónak
bizonyára feltűnt, hogy Gendzsi ilyen váratlan rokonszenvvel fogadja,
amire azelőtt nem volt példa. Igen megörült, hiszen nem sejtette, hogy
Gendzsi egy bizonyos értelemben vejének számít. Későre járt már,
Hjobukjo pedig még be akart menni húgához a másik szobába.
Gendzsi keserűséggel gondolt vissza rá, hogy hosszú évekkel ezelőtt a
császár miként biztatta Fudzsicubót, hogy játsszék vele. Akkoriban
Gendzsi kedvére ki-be szaladgálhatott Fudzsicubo szobájába, most
pedig csak kockázatos üzengetés útján érintkezhet vele. Oly messzi,
oly megközelíthetetlen lett számára, hogy két ember között már nem
is lehet nagyobb távolság, s mivel ezt a helyzetet már elviselhetetlennek
érezte, udvariasan így szólt Hjobukjóhoz:
- Szeretném, ha gyakrabban láthatnálak. Magam túlságosan rest
vagyok arra, hogy bárkit is meglátogassak, hacsak nincs rá különös
okom. De ha kedved tartja, és értem küldesz, nagy örömet szerzel vele ...
Ezzel elsietett.
Omjobu - ő volt az a komorna, aki létrehozta Gendzsi és Fudzsicubo
találkozását - látta, hogy úrnője megint szüntele-

nül csak szomorkodik, de lelkiismeret-furdalása is volt a komornának,

merthogy annak idején úgy megfeledkezett minden óvatosságról, s így
most már mindent elkövetett, hogy újra összehozza a két szerelmest.
Napok, hónapok múltak, de hiábavaló volt minden fáradozása; ők
ketten pedig, szegény lelkek, kétségbeesetten hadakoztak szerelmük
ellen, mely átokként nehezedett rájuk.
Sonagon, a kislány dajkája, olyan bőségben és kényelemben élt
Gendzsi palotájában, amit álmában sem remélt, és ezt pusztán azzal
magyarázta, hogy az elhunyt apáca esdte le számára a szerencsét. A
mindenható Buddha - mert a haldokló esdeklésében az ő oltalmába
ajánlotta unokáját - valóban a lehető legjobban gondoskodott róla.
Bajok azért itt is akadtak.
Aoi gőgje már önmagában is veszélyt jelentett, de szemlátomást
Gendzsit is olyan irányba terelte, hogy hol itt, hol ott keressen
szórakozást, s ez nem lesz ínyére a kis Muraszakinak, ha majd felnő,
és megérti, miről van szó. A herceg azonban annyira kedvelte a
gyermek társaságát, hogy Sonagon nem csüggedt el.
Muraszaki nagyanyjának halála óta eltelt már a három hónap, így
az istentelen hónap végén a kislány letette a gyászt. De árvához úgy
illett, hogy mintás ruhát ezután se hordjon, ezért egyszínű piros,
barna vagy sárga ruhácskát viselt, ám ebben is csinos volt és vidám.
Gendzsi, mielőtt elment az udvarba az újévi fogadásra, bejött, hogy
hamarjában megnézze Muraszakit.
- Mától kezdve felnőtt hölgynek számítasz - közölte vele, és ahogy
ott állt, és mosolyogva nézte a kislányt, a herceg olyan kedves és
vonzó volt, hogy Muraszaki elviselhetetlennek érezte az elválást. Remélte
is, hogy marad még egy kicsit, és játszik vele, ezért előszedte játékait.
Volt
babakonyhája, s bár magassága mindössze hat araszt tett ki, de
megvolt benne minden szükséges felszerelés. Volt még egy egész sereg
házikója is - mindet Gendzsi készítette. Muraszaki úgy szétrámolta a
padlón a játékokat, hogy mozogni is alig lehetett, hisz még letaposnak
valamit.

- A kis Inu elrongálta a házikókat - magyarázta -, mert tegnap ki

akarta űzni az óév démonait. De most megjavítom mindet.
Persze nagy gondban volt.
- Mennyi bosszúságot okoz is az az Inul - szólt Gendzsi. - De majd
megjavíttatom a házikókat. Ne törődj vele! Csak nem fogsz sírni újév
napján!
 S ezzel elindult. A folyosó végén összegyűlt egy sereg szolga, mert
látni
kívánták, amint a herceg teljes díszben útra kel az udvarba. Muraszaki
is kiment, és beállt közéjük. Aztán viszszatért, egyik babáját pompásan
felöltöztette, és előadást rendezett, melynek ez volt a címe: Gendzsi
herceg meglátogatja a császárt.
- Ebben az évben igazán elhagyhatnád már ezt a gyerekes játékot -
szólt
rá helytelenítően Sonagon. - Tízéves kislányok már nem játszanak
babával, s neked ráadásul van egy kedves barátod is, aki férjed kíván
lenni. Igyekezz hát, és mutasd meg, milyen csinos felnőtt kis hölgy
módjára tudsz viselkedni, különben belefárad a várakozásba.
A dajka azért mondta mindezt, mert azt hitte, Gendzsi számára kínos,
hogy a lány még most is bolondja a játéknak, hiszen ez arra
emlékezteti, hogy gyerek még. E figyelmeztetés nyomán Muraszaki
először ébredt tudatára, hogy Gendzsi lesz a férje. Mindent tudott már
arról, milyenek a férjek. Sok szolgálónak van férje, de milyen csúnya
mind! Nagyon örült, hogy az övé mennyivel szebb és fiatalabb lesz. Már
az is, hogy ilyesmin elgondolkodott, mutatta, hogy Muraszaki nem
gyerek többé. Gyerekes külseje és viselkedése egyáltalán nem volt
olyan szerencsétlenség, mint Sonagon hitte, hiszen ez legalább némileg
altatgatta azt a sok rosszindulatú gyanakvást, ami egyébként lábra
kapott volna, ugyanis Gendzsi háza népe a gyerek jelenlétét illetően
pusztán találgatásokra volt utalva.
A herceg az udvarból visszatérve egyenesen a Nagy Csarnokba ment.
Aoi tökéletes volt, mint mindig, és változatlanul barátságtalan.
Viselkedése minden alkalommal megsebezte Gendzsit.
- Milyen boldog is lennék, ha az új esztendőben kissé meg

tudnál változni, és valamivel kevésbé lennél rideg és elutasító! -

kiáltott fel.
A hercegnő azonban hallotta már, hogy valaki ott él Gendzsivel, és
nyomban arra a következtetésre jutott, hogy más lépett a helyébe, s ő
végképp háttérbe szorult. Morcosabb volt hát, mint valaha. Gendzsi
azonban úgy tett, mintha nem venné észre, és szelíd szóval,
vidámsággal végül sikerült is válaszra bírnia a hölgyet. Aoi azért ilyen
megközelíthetetlen és kétségbeejtően kimért, mert négy évvel idősebb
nála?
Gendzsi tüstént elvetette ezt a gondolatot. Mi hibát találhatna a
hercegnőben? Aoi bizony minden tekintetben tökéletes. Gendzsi meg is
értette, hogy saját fegyelmezetlen életmódja az egyetlen ok, amiért a
hercegnő néha kedélytelennek mutatkozik. Elvégre miniszter lánya,
éspedig azé a miniszteré, akinek nagyobb a befolyása és tekintélye,
mint bárki másnak. Aoi anyja pedig a császár nővére, s egyetlen lányát
önnön nagyságának teljes tudatában nevelte fel. Aoi számára a
legcsekélyebb mellőzés, sőt a legparányibb tiszteletlenség is
teljességgel szokatlan. Gendzsi azonban kissé túlzottnak tartotta Aoi
igényességét, és mivel jómaga nem is volt rá tekintettel, ezzel még
csak növelte a hercegnő ellenséges érzületét.
Aoi apja mérgelődött ugyan Gendzsi állhatatlansága miatt, de
valahányszor összejött vele, feledte minden neheztelését, és rendkívül
kedves
volt hozzá.
Gendzsi másnap éppen készülődött, amikor apósa bejött hozzá, és
segített neki az öltözködésnél. Saját kezűleg behozott egy övet, mely
messze földön híres családi örökség volt. Megigazgatta Gendzsi ruháját,
mert a hátán apróbb ráncokat vetett, és roppant szívélyesen tett-vett
körülötte - épp hogy a cipőjét be nem hozta.
- Császári lakomákra és más ünnepi alkalmakra való ez -szabadkozott
Gendzsi, és visszaadta az övet.
- Nekem van más, ennél sokkalta értékesebb - erősködött a miniszter.
- Majd azt adom neked, ha császári lakomára mégy. Ez igazán nem
valami különlegesség, csupán a kidolgozása szokatlan egy kissé.
Hiába szabadkozott Gendzsi, apósa ragaszkodott hozzá,

hogy felcsatolja az övet. A miniszter élete legfőbb céljának tekintette,

hogy ilyen figyelmességekkel kedveskedjék neki. Mit számít, hogy
Gendzsi hol mutatkozik, hol nem. Pusztán az, hogy házába be-betér egy
ilyen kellemes ifjú ember, akkora öröm volt a miniszter számára, hogy
nagyobbat képzelni sem bírt.
Gendzsi nem sok helyre ment el újévi látogatásra. Felkereste a
császárt, aztán a trónörököst, majd a leköszönt császárt, s végül elment
a
harmadik kerületbe, Fudzsicubo hercegnő palotájába. Mikor belépett, a
szolgáknak feltűnt, mennyire megnőtt és megváltozott az elmúlt év alatt.
- Nézzétek csak - mondták -, hogy kinőtte magát a herceg csak a
legutóbbi látogatása óta is!
A hercegnőre csak távolról vethetett egy pillantást, de ezalatt is
különös sejtelmek ébredtek benne.
Fudzsicubo gyermekét a tizenkettedik hónapra várták, de a hölgy
állapota némi aggodalomra adott okot. Hogy a gyermek az újév első
heteiben születik majd meg, ezt Fudzsicubo egész környezete nagyon
vaiószínűnek tartotta, és az udvarba is ezt jelentették. Hanem elmúlt
az első hónap, és még mindig nem történt semmi. Olyan hírek kezdtek
szállingózni, hogy Fudzsicubót megszállottság vagy valami hóbortosság
fogta el. Rendkívül rossz volt a kedélye. A hercegnő meg volt győződve
arról, hogy ha végre elkövetkezik is az esemény, nem fogja túlélni, s
erre olyan félelem fogta el, hogy komolyan belebetegedett. A
késedelem folytán Gendzsi még az eddiginél is jobban érezte a maga
felelősségét, és titokban minden nagy templomban imát mondatott a
hercegnőért. Egészen biztosra vette, hogy bármi történjék is a
gyermekkel, Fudzsicubo halálra van ítélve - és ekkor meghallotta, hogy
a második hónap tizedik napján Fudzsicubo szerencsésen életet adott
egy fiúgyermeknek. A hír nagy megnyugvással töltötte el a császárt és az
egész udvart.
Fudzsicubót elszomorította és felkavarta, hogy a császár oly buzgón
imádkozott érte és a gyermekért, akiről maga jól tudta, hogy nem a
császártól van. Amikor azonban meghallotta, hogy Kokiden és más
ellenségei rosszindulatukban milyen
vészjóslóan emlegették az eseményt, dacos kívánság ébredt benne,
hogy reményeiket lerombolja, és nevetségessé tegye őket mindazok
szemében, akik hitelt adtak szavuknak. Nagy elhatározással lerázta
nyomasztó kétségbeesését, és lassacskán vissza is nyerte régi életerejét.
A császár türelmetlen volt, mielőbb látni akarta Fudzsicubo gyermekét -
Gendzsi nemkülönben (bár titkolnia kellett, mi érdekeltsége van a
dologban). Elment hát Fudzsicubo palotájába, de olyankor, amikor
nem voltak ott sokan, és beküldött egy levelet: mivel a császár már
türelmetlenül várja, hogy meglássa a gyermeket, de az udvari szokás ezt
még több héten át tiltja, felajánlja, hogy ő maga megnézi, és beszámol
róla a
császárnak. A hercegnő azt válaszolta, jobban szeretné, ha olyan
napon nézné meg, amikor nem ennyire nyűgös a gyermek. Valójában
azonban a gyerek állapotának semmi része nem volt abban, hogy
megtagadta Gendzsi kérését: egyszerűen nem bírta elviselni, hogy
Gendzsi csak lássa is a kisfiút. A gyerek máris elképesztően hasonlít a
hercegre - erről meg volt győződve. Fudzsicubo szívében állandóan ott
leselkedett a félelem kegyetlen démona. Nemsokára mások is
meglátják a gyermeket, és holtbiztosan felfedik titkolt bűnét!
Irgalmazhat-e a világ ilyen bűnösnek, mikor az embereknek elég egy
semmiség is, hogy köszörülhessék nyelvüket? Szüntelenül ilyen gondolatok
kínozták Fudzsicubót, és ismét életunttá vált.
Gendzsi időnként látta Omjobut, és bár még most is könyörgött
neki, hogy hozza össze a hercegnővel, minden érve süket fülekre
talált. A gyermekre vonatkozóan is annyi kérdéssel gyötörte, hogy a
komorna végül már felkiáltott:
- Miért kínozol? Nemsokára a tulajdon szemeddel is látni fogod,
amikor az udvarban bemutatják!
De ha türelmetlenül beszélt is, nagyon jól tudta, mennyire szenved
Gendzsi, és mély részvéttel volt iránta.
A herceg senki mással nem beszélhette meg baját, csak Fudzsicubóval,
de éppen ővele nem találkozhatott. Eljön-e az idő, hogy négyszemközt
beszélhetnek, és másképpen is érintkezhet vele, nem csupán levélben és
üzenetek útján? Kétségbeesésében csaknem sírva mondta el ezt a
költeményt:

- Milyen bűnökkel terhes lehetett vonzalmunk még a régi életünkben,

hogy most ilyen kegyetlenül gátat emelnek közénk?!
Omjobu viszont tudta, mekkora belső küzdelmébe került
úrnőjének, hogy Gendzsit távol tartsa magától, ezért igyekezett, hogy
ne barátságtalanul küldje el a herceget. Ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Ha látnád a gyermeket, úrnőm szenvedne, de mivel nem láthatod,
téged gyötör a bánat. Nemhiába mondták a gyer meket vak
sötétségnek, hisz tévútra viszi a szülők szívét! -Közelebb lépve,
halkan hozzáfűzte: - Szegény lelkeim, nehéz sors, amit kettőtökre mértek!
Gendzsinek újra és újra kétségbeesetten kellett hazatérnie. Ezalatt
Fudzsicubo attól rettegett, hogy Gendzsi sűrű látogatásai feltűnést
keltenek, de megharagudott Omjobura is, mert azt hitte, ő biztatja
Gendzsit. Igy megszűnt a komornája iránt érzett régi ragaszkodása is.
De nem akarta, hogy észrevegyék rajta, ezért igyekezett úgy bánni vele,
mint azelőtt; néha azonban kitört belőle az ingerültség, és ezzel
elárulta magát: Omjobu megérezte, hogy úrnője elidegenedett tőle, és
bár nem lelt rá magyarázatot, fölöttébb nyomorultnak érezte magát
miatta.
A gyermeket csak négyhónapos korában vitték el a Palotába.
Korához képest nagy volt, és már kezdett érdeklődni az iránt, mi
történik körülötte. A császárnak mintha fel sem tűnt volna, mennyire
hasonlít Gendzsihez, ugyanis azt vallotta, hogy ebben a korban minden
szép
gyerek nagyon hasonlít egymásra. Roppantul vonzódott a gyerekhez,
elhalmozta gondoskodásával és figyelmével. Ami Gendzsi iránti
érzelmeit illeti, őt mindig is annyira szerette, hogy ha nem kellett
volna tartania attól, hogy mindenki ellenezné, biztosan megteszi
trónörökösnek. Es állandóan bánkódott is miatta, hogy ezt nem tehette
meg. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy íme, milyen pompás
fiút nemzett, és mégis kénytelen elnézni, hogy egyszerűen csak
nemes ember lesz belőle. De most, öregkorára, ismét fia született! Ez a
gyerek éppolyan szépnek ígérkezik, és származását sem terheli olyasmi,
hogy
anyja igen alacsony

sorból jött volna. Igy hát a császár erre a folttalan gyöngyszemre

pazarolta minden szeretetét. Fudzsicubo nem hitt benne, hogy a császár
elragadtatása tartós lesz, és szüntelenül rossz előérzetek gyötörték.
Egyik nap, amikor a császár parancsára Gendzsi, szokás szerint,
zenével szórakoztatta a hercegnőt, őfelsége karjába vette a gyermeket,
és így szólt Gendzsihez:
- Sok gyermekem volt, de ezen a kicsin kívül te voitál az egyetlen,
akit nagyon megszerettem. Lehet, hogy képzelődöm, de szakasztott
olyannak látom, amilyen te voltál ebben a korodban. Árubár azt
hiszem, az ilyen kicsinyek mind hasonlítanak egymásra.
csodálattal nézegette a szép kis gyermeket. Gendzsi kebelén egy
sereg érzés viharzott át: ijedtség, szégyen, büszkeség, szeretet - és
mindez visszatükröződött gyorsan váltakozó arcszínén. Kis híja volt, hogy
sírva nem fakadt. A gyerek bámulatosan szép volt, ahogy ott feküdt
halkan gőgicsélve. Bármilyen kínosak voltak a körülmények,
Gendzsit elfogta az öröm, hogy hozzá hasonlít a fiúcska. Fudzsicubo
ott ült velük, és olyan gyötrelmes zavar és izgalom fogta el, hogy
kiverte a hideg verejték. Gendzsi nem bírta tovább az ellentétes
érzelmek e gyötrő harcát, és hazament.
Otthon csak hánykolódott ágyában, és mivel nem bírta elterelni
gondolatait, egy idő múltán úgy döntött, hogy elmegy a Nagy
Csarnokba. Ahogy szobájából kijövet elment a virágágyak mellett,
észrevette, hogy a bokrokat máris halványzöld fátyol borítja, sőt a
tokonacn* már virágzik is. Letépett egy szál virágot, és hosszú levél meg
egy vers kíséretében elküldte Omjobunak. A versben arról szólt, mennyire
megindító, hogy a virág és a gyermek úgy hasonlít egymásra, de
ugyanakkor arra is célzott, hogy megrendült a gyermek és közötte levő
hasonlóságon. - "Azt reméltem - folytatta csüggedten -, hogy e virág
a te szépségedet őrzi majd. De mát tudom, hogy látása nem nyújthat
nekem megnyugvást, mert az enyém, és mégsem az enyém."
Omjobu várt egy kicsit, és ahogy elérkezett a pillanat, a - levelet
átadta úrnőjének, és sóhajtva mondta:

- Attól félek, válaszod csak por lesz e virág szomjas szirmaira.

De az új tavasz Fudzsicubo szívében is egy sereg gyengéd gondolatot
ébresztett, s ezt a költeményt írta válaszul:
"Bár egyedül e virág az oka, hogy harmattól nedves a ruhám ujja,
szegény szívem mindenüvé követi a Jamato Föld e gyermekvirágát."
Ez volt minden, s ezt is bizonytalan kézzel, kapkodva írta, de Omjobu
számára vigaszt jelentett, hogy legalább ennyi üzenetet is hozhatott
válaszul. Gendzsi jól tudta, hogy ez az út sehová sem vezet. De
sokszor kapott is a hölgytől ilyen levelet! És mégis, ahogy ott feküdt
leverten, és tekintete a levélre meredt, már kézírása láttán is esztelen
izgalom és elragadtatás vihara kelt benne. Egy ideig feldúltan
hánykolódott. Végre nem bírta tovább a tétlenséget, felpattant, és
mint már anynyiszor, most is a nyugati szárnyba sietett, hogy elterelje
kavargó gondolatait, melyektől nem bírt szabadulni.
Haja lazán hullt vállára, s ahogy volt, különös szabású hálóköntösében,
megindult a női lakosztályon át, és hogy Muraszakit mulattassa, egy
kis dalt játszott fuvoláján. Belesett az ajtón. Ott feküdt a lány:
világszép volt, akár a harmatos vi-tág, melyet Gendzsi nemrég
leszakított.
Muraszakit idők folyamán kissé elkényeztették, így most, hogy
tudta, Gendzsi már jó ideje visszatért ugyan az udvarból, de nem
kereste fel nyomban, neheztelt a hercegre. Nem futott eléje, mint
máskor, hanem elfordította fejét, és fekve maradt.
Gendzsi a szoba másik végéből odakiáltott neki, hogy keljen fel,
és jöjjön oda hozzá, de ő nem mozdult. Egyszerre csak hallja, amint a
lány félhangon ezt a verset mondja:
- Mint a tengeri virág, melyet elborított a víz, mikor a nagy ár
elöntötte a partot. - Régi versből idézett, melyre a herceg tanította. A
költeményben egy hölgy panaszkodik, hogy kedvese elhanyagolja. A lány
elbájoló volt, ahogy ott feküdt, és arcát, félig duzzogva, félig
kacérkodva, eltakarta ruhájának ujjával.
- Milyen rossz vagy! - kiáltotta Gendzsi. - Nemsokára már

túlságosan is kinyílik a szemed! De ha gyakrabban látnál, még

megunnál!
Elhozatta a citeráját, és felszólította a lányt, hogy játszszék neki
valamit. Nagy, tizenhárom húros kínai citera volt, a középen levő öt
vékony húr szokatlan volt Muraszakinak, nem tudta őket teljes erővel
megszólaltatni. Gendzsi kivette kezéből a citerát, eltolta a húrtartó
lábat,
és néhány akkordot megpendítve kissé mélyebbre hangolta. Most újra
megkérte Muraszakit, hogy próbálja meg. A kislány már nem
duzzogott. Kedvesen játszani kezdett, és néha, mikor kis keze nem ért
át egy-egy fogást, olyan ügyesen segített a másik kezével, hogy
Gendzsi, egészen elbűvölve, elővette fuvoláját, és megtanította sok új
dalra. A lány igen gyorsan tanult, és a legbonyolultabb ritmust is
egyszeri
hallásra megjegyezte. A zenében és minden másban is annyira
tehetséges volt, hogy a hercegnek nagy öröme telt benne. Amikor
Gendzsi belefogott a Hoszoroguszeribe (szép dal ez, ha nevetséges is
az elnevezése), Muraszaki gyerekes pengetéssel, de hibátlan ütemben
kísérte.
Behozták a nagy lámpát, és most kettesben képeket nézegettek.
Gendzsi azonban ezen az estén is útra készülődött. Kint az udvarban
már össze is gyűlt a kísérete. Egyik embere beüzent, hogy vihar
közeledik. Nem késlekedhetett tovább. Muraszaki újra kedvetlen lett.
Nem nézte a képeket, csak ült ott, és állát tenyerébe támasztva,
bánatosan a padlóra szegezte tekintetét. Gendzsi, miközben a lány
ölébe hulló szép haját simogatta, megkérdezte, hiányzik-e neki, mikor
nincs itt. A lány rábólintott.
- Magam is pontosan így vagyok vele - felelte a herceg. -Ha csak
egyetlen napig is nem látlak, szörnyen boldogtalan vagyok. De te még
kislány vagy, és tudom, bármit teszek is, nem gondolsz rosszat rólam.
Az a hölgy viszont, akihez készülök, igen féltékeny és haragos természet,
és még a szíve is megszakad bele, ha sokáig itt maradok nálad. Pedig én
egyáltalán nem szívesen vagyok nála, nem is megyek, csak kis időre. Ha
felnősz, téged bizony sohasem hagylak magadra. Most is csak azért
megyek el, mert máskülönben a hölgy megharagszik

rám, és attól bizonnyal meg kellene halnom. Akkor aztán senkid sem
lesz, aki szeressen és gondoskodjék rólad.
Mindent elmondott neki, amit csak lehetett, de Muraszaki még most
is bánatos volt, és egy árva szót sem válaszolt. Gendzsi végre térdére
ültette a kislányt, de zavarba jött, mikor észrevette, hogy máris elaludt
az ölében.
- Most már késő is, nem mehetek el - jegyezte meg egy kis idő
múltán, a szolgálattevő komornákhoz fordulva. Azok felkerekedtek, hogy
elhozzák a herceg vacsoráját. Gendzsi felkeltette a kislányt:
- Látod, mégsem mentem el! - mondta.
Muraszaki újra boldog volt. Együtt ültek le a vacsorához. A lánynak
tetszett a csodálatos, szokatlan étkezés, de amint befejezték, újra
nyugtalanul figyelte Gendzsit.
- Ha igazán nem mész el - mondta -, akkor miért nem mégy
mindjárt aludni?
Gendzsinek annyira nehezére esett, hogy ilyen pillanatban magára
hagyja a kislányt, és visszatérjen a szobájába, akár ha valami hosszú és
veszélyes útra indulna.
Minduntalan előfordult, hogy Gendzsi az utolsó pillanatban úgy
határozott: a lánnyal marad. Egészen természetes, hogy erről az újabb
szenvedélyéről már különböző hírek keringtek, és a Nagy Csarnokban is
neszét vették a dolognak.
- Ki lehet az a nő? - kérdezte Aoi kíséretéből az egyik hölgy. - Erre
igazán senki sem találhat magyarázatot. Hogyan lehet az, hogy máris így
feloldódik valakiben, akinek létezéséről eddig még nem is hallott? Az a
nő semmiképp sem lehet jól nevelt és önérzetes. Valószínűleg a
Palotában szolgálatot teljesítő egyik lány. Gendzsi, hogy ne tűnjön fel
a dolog, magához vette, és most ott is lakik nála. Mi másért
terjesztené azt a mesét, hogy a lány még gyerek csupán, ha nem
azért, hogy eltereljen bennünket a helyes nyomról?!
A többiek is ezen a nézeten voltak.
A császár is hallott róla, hogy Gendzsi együtt él valakivel, s ezt
módfelett sajnálatosnak tartotta.
- Igen helytelen a miniszterrel szemben tanúsított viselkedésed -
intette
Gendzsit. - Kicsi korodtól kezdve mindig a

legelőzékenyebb volt veled szemben. Most már eléggé felnőtt vagy, és

tudhatnád, illő dolog-e így viselkedni vele és családjával szemben! Ez
igazán nagy hálátlanságra vall!
Gendzsi tisztelettel végighallgatta, és nem válaszolt. A császár már
attói félt, hogy Gendzsinek Aoival való házassága nagyon
boldogtalannak bizonyult, és igen bántotta, hogy annak idején részt vett
létrehozásában.
- Nem értelek - folytatta a császár. - Úgy látom, nincs benned
semmi galantéria, s amennyire megítélhetem, nem törődsz az
udvarhölgyekkel, pedig van köztük olyan, akiről feltételezem, hogy
vonzónak találod, de nem érdekelnek azok a szépségek sem, akikért
városszerte rajonganak. Ehelyett, ki tudja, honnan, felszedsz valami
nőszemélyt, viszonyt folytatsz vele, s ezzel megsérted mások érzelmeit.
Jóllehet a császár megöregedett már, de még most is érdekelték az
ilyen ügyek. Változatlanul gondja volt rá, hogy udvarhölgyei és a
palotabeli szolgálók csinosak és értelmesek legyenek, és ez idő tájt
sok vonzó asszony élt az udvarban. Ám alig volt közöttük egy is, aki
Gendzsi egyetlen szavára vagy a legkisebb intésére is oda ne adta
volna magát. De Gendzsi, talán éppen azért, mert túlságosan sokat
látott ebből a fajtából, egy cseppet sem vonzódott hozzájuk. A
hölgyek gyanították ezt, s ezért időnként, valami kacér megjegyzéssel,
próbára is tették. A herceg ilyenkor ildomosan válaszolt, amiből
meglátszott,
hogy vele nem lehet kacérkodni, és néhány hölgy már arra a
következtetésre jutott, hogy Gendzsi bizony elég unalmas, álszemérmes
fiatalember.
Többek közt volt ott egy már nem egészen fiatal udvarhölgy, aki
a császári hálóterem körül teljesített szolgálatot. Minden szempontból
kitűnő teremtés volt, tisztelte is mindenki, de hallatlan kacérság
lakozott a hölgyben: Gendzsi elámult annak láttán, hogy a hölgynek,
érett kora ellenére, esze ágában sincs változtatni furcsa és könnyelmű
viselkedésén. Egyik nap Gendzsi odalépett hozzá, és tréfálkozni
kezdett vele, mert kíváncsi volt, mit szól majd mindehhez. A hölgy
szemlátomást nem törődött a köztük levő korkülönbséggel, és Gendzsit
nyomban imádói közé számította. Noha a herceget

kissé nyugtalanította a dolog, de elég kellemesen érezte magát a hölgy

társaságában, ezért később is gyakran elbeszélgetett vele. De nem
kívánt a kedvese lenni, főként azért nem, mert félt, hogy kinevetik, ha
híre fut. A hölgy viszont zokon vette a dolgot. Egy nap éppen a császárt
fésülte, s ahogy elkészült vele, őfelsége beszólította inasait, és
átment velük a szomszéd szobába. Gendzsi magára maradt az élemedett
hölgygy el. A hölgy még sohasem mutatkozott ennyire epekedőnek,
igyekezett csábítóan viselkedni, ruházata is keresetten divatos volt.
"Szegény teremtés - gondolta Gendzsi -, milyen keveset változtat ez a
lényegen!" Már éppen el akart menni, 's ahogy ellépett a hölgy mellett,
kísértést érzett, hogy megcibálja ruháját. A hölgy ekkor hirtelen
megfordult, és pompásan festett nyári legyezője fölött rávetett egy
pillantást. Ahogy kacsintott, iátszott, milyen színtelen és fonnyadt a
szemhéja, homloka fölött meredten állt néhány tincse, akár a csutka.
Tarka,
kacér legyezője egyáltalán nem illett hozzá. Gendzsi odanyújtotta neki
a magáét, emezt pedig kivette a kezéből és megszemlélte. A papírt olyan
vastagon bevonták vörös lakkal, hogy akár holmi tükörben, az ember
megláthatta magát benne. Magas fákból álló erdőt festettek rá
arannyal. A kép mellett ódivatú, de elegáns írással költemény állt
Oaraki erdejéről.* Gendzsinek nem volt kétsége afelől, hogy a legyező
tulajdonosa ezzel célozni kívánt a maga idős korára, de most gáláns
választ várt. Mialatt azon tűnődött, hogy e furcsa teremtés hóbortos
szerelmi lángolását miképpen csillapíthatná le, nagy mulatságára más
sem jutott eszébe, mint az a vers, melyet ugyanerről az erdőről írtak.*
De ez a célzás fölöttébb udvariatlan lett volna. Gendzsi rendkívül
kényelmetlenül érezte magát, mert félt, hogy valaki be talál jönni, és
meglátja őket együtt. Az udvarhölgy viszont elemében volt, s amikor
látta, hogy a herceg nem szól, sűrű szemforgatás közepette elmondta ezt a
költeményt:
- Gyere hozzám az erdőbe, és találok lovadnak legelőt, hiszen csak az
alsó ágak levelei fölött szállt el az idő.
- Ha erdődet felkeresném - válaszolta Gendzsi -, jó hírem odalenne,
hisz
erdőd tisztásairól szüntelen patkók csattogása hallatszik,

Azzal menni is akart, de a hölgy feltartóztatta:

- De gonosz vagy! Nem is arra gondoltam. Soha senki még így meg nem
sértett! - les könnyekben tört ki.
- Majd máskor beszélgetünk róla - vágta rá Gendzsi. -Nem volt
szándékomban ... - Kiszabadította magát a hölgy kezébői, és kirohant
a szobából, otthagyva a haragjában dúló-fúló hölgyet. Most, hogy
Gendzsi visszautasította, valóban nagyon öregnek és megtörtnek érezte
magát.
A császár is látta az egész jelenetet, mert már réges-rég elkészült az
öltözködéssel, és - nagy mulatságára - paravánja mögül megfigyelte az
össze nem illő párocskát.
- Egyre azt mondogatják nekem - szólt -, hogy a fiút nem érdeklik az
udvaromhoz tartozó hölgyek. Pedig lám, nem mondhatom, hogy
valami félénk volna. - És jót nevetett.
A hölgy egy pillanatra kissé zavarba jött, de érezte, hogy Gendzsivel a
legkisebb kapcsolat is - még ha az nem más, mint nyilvános
visszautasítás - mindenképpen diadalnak számít, ezért meg sem
kísérelte, hogy védekezzék a császár tréfálkozása ellen.
A históriának hamar híre futott az udvarban. Senki sem csodálkozott
rajta jobban, mint To no Csudzso. Tudta ugyan, hogy Gendzsi
nagyon kedvel minden különös vállalkozást, de azt mégsem hihette,
hogy barátja valóban megkísérelte azt a kalandos hódítást, melyet a
mendemondában neki tulajdonítottak. Ha mármost erről az oldaláról
meg akarja ismerni a hölgyet, nincs célravezetőbb út, mint hogy
maga is udvarolni kezdjen neki.
Az előkelő udvarló figyelmessége sokban hozzájárult, hogy a hölgy
nem emésztődött tovább legutóbbi veresége miatt. A hölgy újabb
szerelmi viszonya természetesen a legnagyobb titokban maradt - Gendzsi
sem tudott róla. Amikor legközelebb találkozott a hölggyel, az igen
haragosnak látszott. Gendzsi megsajnálta, hisz annyira öregecske volt,
és azon törte a fejét, mivel vigasztalhatná meg. De hosszú időn át
iefoglalták mindenféle terhes ügyek. Végül egy nagyon iehangoló,
esős estén, amikor Gendzsi éppen az Ummeiden* szomszédságában
időzött, meghallotta, amint a hölgy igen kellemesen pen-

gette lantját. Kitűnően játszott ezen a hangszeren, ezért gyakran fel is

szólították, hogy játsszék együtt a császári zenekar hivatásos férfi
zenészeivel. Úgy esett, hogy a hölgy most éppen kissé levert volt és
elégedetlen, s ilyen hangulatban még sokkal több érzéssel és
odaadással játszott. Gendzsi megállapította, hogy csodásan énekli a
dinnyekertész dalát,* ámbár a dal nem illett a hölgy korához. így
csenghetett Po Csü-ji fülében az O-csü-beli titokzatos asszony hangja,
amikor kihallgatta, amint éjszaka, csónakjában ülve énekelt.* Gendzsi
ott állt és hallgatózott. A hölgy, a dal végére érve, mélyet sóhajtott,
mint akit teljesen kimerített ez a szenvedélyes szerenád. Gendzsi beljebb
jött, és közben halkan dúdolta az Azumaját:
- "Ahogy vártam, vártam a keleti szárny oszlopos udvarán, egyre vert
az
eső. Jer, kedvesem, nyiss ajtót, és eressz be."
A hölgy, akár maga a költeményben szereplő kedves, egy cseppet
sem ildomos sietséggel, maga is nyomban válaszolt:
- Nyisd ki az ajtót, és gyere be!* - És megtoldotta ezzel a verssel:
-
Az oszlopos udvar tágas menedék, embert ott még nem vert az eső. - És
ismét sokatmondón sóhajtott egyet.
Gendzsi egy kissé túlzottnak érezte ezt a megnyilatkozást, melynek
ösztönzője bizonyára nem egyedül ő lehetett, és ezzel a költeménnyel
válaszolt:
- Bár dalod nem ezt mondja, de sóhajodon világosan érzik, hogy más
menyasszonya vagy, nekem pedig semmi kedvem, hogy házad keleti
csarnokában őgyelegjek. - Szívesen eltávozott volna, de érezte, hogy
ez tapintatlanság lenne, és amint meglátta, hogy valaki lopva a hölgy
szobája felé közeledik, belépett, és könnyed hangon beszélni kezdett
mindenféle jelentéktelen dologról, s ha kissé kényszeredetten beszélt is,
a hölgy igen szórakoztatónak érezte.
Elviselhetetlen, gondolta To no Csudzso, hogy Gendzsiről egyre azt
zengik, milyen higgadt, komoly fiatalember, aki neki, Csudzsónak, joggal
tehet szemrehányást léhasága miatt. Pedig Gendzsinek egész sereg izgalmas
szerelmi kalandja van, amit, pusztán szűkkeblűségből, titkol barátai
előtt.
Csudzso már rég várta az alkalmat, hogy leleplezze ezt a csaló
szenteskedést, s amikor meglátta, hogy Gendzsi bemegy az udvarhölgy szo
hájába, persze hallatlanul megörült. Most kell egy kicsit ráijeszteni,
ez lesz csak a nagyszerű dolog, legalább megbüntetheti baráthoz nem
illő viselkedése miatt! Csudzso lelassította lépteit és fülelt. A szél
sóhajtozott a fák között. Már igen későre járt. Gendzsi biztosan
nemsokára elszunnyad. No, most éppen úgy fest, mint aki már alszik is.
Csudzso lábujjhegyen belopózott a szobába. Gendzsi azonban csak
félálomban volt, s így nyomban meghallotta, hogy bejött valaki, de
mivel nem tudta, hogy Csudzso az, aki így a sarkában van, arra gondolt,
hogy az a bizonyos állami munkafelügyelő érkezett meg, akiről azt
beszélték, hogy évekkel ezelőtt a hölgy hódolója volt. Gendzsi megijedt
a gondolatra, hogy ez a tekintélyes idős úr meglepi. Megdühödött a
hölgyre, mert ilyen kényes helyzetbe hozta, és suttogva odaszólt neki:
- Ez már sok! Hazamegyek. Mi nem jut eszedbe?! Olyan éjszakán hívsz
be, amikor tudod, hogy valaki készül hozzád? - Csupán annyi ideje
volt, hogy felkapja köpenyét, és elrejtőzzék egy hosszú, összecsukható
paraván mögött.
Csudzso belépett, egyenesen a paravánhoz ment, és gépiesen hozzáfogott,
hogy összehajtogassa. Bár a hölgy már nem volt fiatal, nem vesztette el
a fejét ebben a válságos pillanatban. Mint nagyvilági dáma, nemegyszer
került már ilyen izgalmas helyzetbe. Meglepődött ugyan, de csupán egy
pillanatig töprengett, mit tehetne a betolakodóval: galléron ragadta
és -ha reszkető kézzel is, de gyakorlott mozdulattal - elvonszolta
Csudzsót
a paravántól. Gendzsinek még most sem volt sejtelme róla, hogy
Csudzso jár itt. Félig-meddig kedvet érzett rá, hogy előjöjjön, de
hirtelen
eszébe jutott, hogy öltözéke rendkívül hiányos, és a haja is rendetlen.
Érezte, ha menekülésre fogná a dolgot, nagyon torz látvány lenne, amint
éppen kioson a szobából, ezért egy pillanatig habozott. Csudzso
elcsodálkozott rajta, mennyi időbe telik, mire Gendzsi felismeri. Egy
szót sem szólt, csak szörnyen ádáz ábrázatot öltött, és kirántotta
kardját. Erre a hölgy felkiáltott:
- Uraim! De uraim! - és romantikusan esedező mozdulattal közéjük
vetette magát. A két férfi csak nehezen állta meg, hogy hahotában ne
törjön ki: a hölgy immár csak nappal, és

jól kifestve, felcicomázva bírta az ifjúság és báj halvány látszatát

kelteni, hisz ötvenhét vagy ötvennyoic éves lehetett, s most, hogy a
szerelmi kettősből kizökkentve, holmi viszálykodás kellős közepébe
cseppent, roppant furcsa iátványt jelentett, amint a két, még nem
egészen húszéves ifjú lábánál térden állva könyörgött, hogy ne
akarjanak meghalni érte. Csudzso mindenesetre uralkodott magán,
nyoma sem látszott rajta, hogy mulat magában, és továbbra is olyan
vadul és fenyegetően viselkedett, ahogy csak telt tőle. De Gendzsi
most már tetőtől talpig láthatta, s egy szempillantás alatt rájött, hogy
Csudzso az egész idő alatt tudta, ki van a hölgy szobájában, bizonyára
jót mulathatott is az ő rovására. E fölfedezés nyomán rendkívül
megkönnyebbült. Elkapta Csudzso üres kardhüvelyét, és szorosan
megmarkolta, hogy barátja meg ne szökhessen. Aztán - bár bosszantotta,
hogy meglesték - féktelen hahotában tört ki.
- Észnél vagy, mondd? - kérdezte végül. - Ez aztán igazán
hitvány tréfa. Megengeded, hogy a köpenyembe bújjak?
Erre Csudzso kitépte a köpenyt Gendzsi kezéből, és semmi áron nem
akarta visszaadni.
-- Rendben van - bólintott Gendzsi. - Ha az én köpenyem kell
neked, akkor én megszerzem a tiédet. - Azzal már szét is pauantotta
Csudzso övének csatját, és húzni kezdte válláról a köpenyt. Csudzso
ellenállt, mire nagy dulakodás indult meg, s eközben a köpenyt ronggyá
tépték.
- Fogadd hát cserébe a tiédért, mert ez a cafatos köpeny most már
minden titkot elárul, amit rejtenie kellene - szavalta To no Csudzso.
Erre Gendzsi egy akrosztichonos verssel válaszolt, amelyben arról
panaszkodott, hogy Csudzso, akivel oly sok titkát megosztotta, lám,
szükségét érzi, hogy így kémkedjen utána. De egyikük sem haragudott
komolyan, és amint rendbe hozták ruházatukat, elbúcsúztak és hazamentek.
Gendzsi, mihelyt magára maradt, valóban megrettent a gondolatra, hogy
ennyire figyelik minden léptét, és nem tudott elaludni.
A hölgy roppant zavarban volt. A padlón egy övet és csatot talált, s
ezeket másnap - bonyolult akrosztichon kíséretében -elküldte
Gendzsinek: az elszórt holmikat a tengerpartra kivetett gizgazhoz
hasonlította, amit a hullámok ide-oda hengergetnek, s végül a homokon
hagynak. Emellett könnyeinek kristálypatakjára is célzás történt a
versben. Gendzsit ingerültté tette a nő makacssága, de sajnálta is, hogy
Csudzso úgy megijesztette bolond tréfájával, s ezért költeménnyel
válaszolt: "Minden okod megvan rá, hogy a hullámok bolondos tánca
haragot ébresszen benned. De ártatlan benne a part, melynek homokját
csapdossák." Az öv Csudzsóé, ez bizonyos, mert sötétebb színű, mint az ő
köpenye. Ahogy megvizsgálta a maga köpenyét, látta, hogy egyik ujjának
fele leszakadt. És milyen mocskos az egész köpenyl Utálkozva
állapította meg, hogy lassanként már holmi durva, közönséges
éjszakai kalandorrá válik. Tudta, hogy az ilyen alakoknak mindig
szakadt a ruhájuk, s maguk nevetség tárgyát képezik mindenki
szemében. Ideje, hogy megjavuljon!
A köpenye ujjából hiányzó darab csakhamar megkerült
Csudzsótól. Ezzel az üzenettel küldte el: "Talán felvarratnád, mielőtt
újra felveszed a köpenyt?!" Hogyan csinálhatta, hogy elvitte az ujjat?
Kínos és ostoba csíny az ilyesmi. De Gendzsi úgy gondolta, most már
vissza kell adnia az övet. Becsomagolta fehér papírba, és elküldte egy
fejtörőnek szánt költemény kíséretében. Azt írta, nem kívánja megtartani
az övet, nehogy a hölgy és Csudzso közt félreértést okozzon.
"Elszakítottad tőlem a hölgyet, ahogy el szedted az övemet is,
dulakodás közben." Ezt mondta Csudzso válaszul írt költeményében, és még
hozzáfűzte: "Talán nincs elég okom, hogy haragudjam rád?!"
Még aznap, késő délelőtt, találkoztak a Palota fogadótermében.
Gendzsi ünnepélyes és ábrándos arckifejezést öltött. Csudzsónak - akarata
ellenére - a legutóbbi találkozásukkor lejátszódott nevetséges jeleneten
járt
az esze, de ezen a napon annyi hivatalos ügyet kellett elintéznie, hogy
csakhamar teljesen elmerült a munkában. Időről időre azonban egymásra
pillantottak, s a másik komoly arckifejezése, fontoskodó, méltó-

ságos magatartása láttán nem bírták elnyomni mosolyukat. Ahogy

egy kis szünet támadt elfoglaltságukban, Csudzso odalépett G endzsihez,
és halk hangon megkérdezte tőle, elszánta-e
magát, hogy a jövőben egy kissé közlékenyebb lesz hozzá szívügyeiben.
- Bizony nem! - vágta rá Gendzsi. - De úgy érzem, elnézésedet
kell kérnem, amiért megfosztottalak egy boldog órától, amit a hölggyel
tölthettél volna, akinek látogatására érkez-
tél. Úgy érzem, mintha az életben előbb-utóbb minden rosszra fordulna.
Suttogva így beszélgettek, s végül mindketten ünnepélyesen
megígérték, hogy senkinek sem szólnak a dologról. Még hosszú időn
át eltréfálkoztak az eseten, habár Gendzsi a dolgot jobban szívére
vette, mintsem mutatta, és el is határozta, hogy soha többé nem jön
össze ilyen kellemetlen nőszeméllyel. Az is fülébe jutott, hogy a hölgy
továbbra is igen lehangolt, és mivel attól félt, hogy senki sincs a hölgy
közelében, aki meg-
vigasztalhatná, nem volt szíve teljesen megszüntetni látogatásait.
Csudzso, ígéretéhez híven, senkinek sem szólt a dologról, még a
húgának sem. Arra tartogatta, hogy majd ezzel vág
vissza, mihelyt Gendzsi ismét erkölcsi prédikációt akar tartani neki.
A császár magatartásában olyan rendkívüli szeretet nyilvánult meg
Gendzsi iránt, hogy még a többi, császári vérből származó herceg is
bizonyos bámulattal nézett fel Gendzsire. To no Csudzso azonban
bármikor és bármely dologban kész volt vitába szállni vele, és cseppet
sem hajlott arra, hogy mindig igazat adjon neki. Ő és Aoi voltak a
császár nővérének egyedüli gyermekei. Gendzsi persze a császár fia
volt, Csudzso apja meg csupán miniszter, de sokkal befolyásosabb volt,
mint bármelyik minisztertársa. Csudzso, aki ilyen férfiúnak és egy
császári hercegnőnek a fia volt, megszokta, hogy a legnagyobb
tisztelettel
bánjanak vele. Még csak eszébe sem jutott, hogy bármi
vonatkozásban is kevesebb volna Gendzsinél, hiszen tudta, hogy
főként megjelenés dolgában magának egyáltalán nincs oka panaszra, de
más - erkölcsi és szellemi - adottsá
gait tekintve is úgy érezte, hogy a sors nem bánt vele szűkmarkúan.
így aztán kettejük között barátságos versengés alakult ki, ebből pedig
sok mulatság származott. De hosszadalmas volna mindezt elbeszélni.
A hetedik hónapban két fontos esemény történt: kijelölték a
császárnőt,* Gendzsi pedig államtanácsosi rangot kapott. A császárnak az
volt a szándéka, hogy hamarosan lemond a trónról. Azt szerette volna,
ha Kokidentől származó fia helyett a kis újszülöttet kiáltják ki
trónörökösnek. Ennek azonban nagy nehézségei voltak, mivel nem akadt
egyetlen politikai párt sem, mely támogassa ezt a választást. Fudzsicubo
rokonai mind a császári családhoz tartoztak,* és Gendzsi - akinek
segítségére pedig számot tarthatott volna, mivel ő a Minamoto
törzshöz tartozott -, sajnos, semmiféle érdeklődést nem mutatott
politikai cselszövések iránt. A legtöbb, amit tehetett, hogy minden
eshetőségre számítva, megerősítette Fudzsicubo helyzetét, és remélte,
hogy a
császárnő később képes lesz érvényesíteni befolyását. Kokiden hallott a
császár szándékáról, és nem csoda, hogy megdöbbent és elkeseredett. A
császár vigasztalni próbálta, amennyiben utalt rá, hogy hamarosan úgyis
az ő fia lesz utóda a trónon, akkor pedig ő maga az anyacsászárné
magas rangját fogja viselni. Azt azonban igazán nehéz volt eltűrni,
hogy a trónörökös anyja fölé kerüljön a császár alig húszéves ágyasa.
A nép inkább Kokiden pártjára hajlott, és volt is nagy zúgolódás. Azon
az estén, amikor az új császárnőt felavatták, Gendzsi, mint
államtanácsos,
maga is azok közt volt, akik a császárnőt átkísérték a Középső Palotába.
Fudzsicubo, mint az előbbi császárné lánya és egy szépséges kis herceg
anyja, olyan tekintélynek örvendett az udvarban, ami meghaladta a pusztán
a rangjának járó tiszteletet. Ha már a kíséretében levő többi nagy úr is
olyan rajongó odaadással szolgálta ezen a napon, képzelhető,
mennyire gyengéd és mégis milyen kínzó gondolatokkal követte
gyaloghintóját Gendzsi herceg. Az ő számára elérhető körből Fudzsicubo
végül is olyan magasra emelkedett, hogy Gendzsi, alig is tudva, mit
csinál, ezeket a• sorokat mormolta magában: "Így hullott rá a szere-km
sötét ösvényére az utolsó árny is, hisz láttam, a felhők bi-

rodalmaba emeltek fel téged, oda pedig senki emberfia fel nem
hághat."
Ahogy múltak a napok és a hónapok, a gyermek egyre jobban
hasonlított Gendzsihez. Az új császárnőt kétségbeesés fogta el,
pedig szemlátomást senki sem vette észre a hasonlóságot. A kisfiú
nem volt annyira szépséges, mint Gendzsi. Hogy is lehetett volna!
De mindketten szépek voltak, s ez mindenkit elégedettséggel töltött
el: nem hasonlították össze őket, csak gyönyörködtek szépségükben,
mint ahogy az ember azt is elfogadja, hogy az égboltnak két kedves
lakója van: a nap és a hold.

NYOLCADIK FEJEZET

A virágünnep

A második hónap huszadik napja táján a császár kínai lakomát

adott a déli udvarban, a nagy cseresznyefa alatt. Fudzsicubo és a
trónörökös is hivatalos volt. Kokiden tudta, a császárnő jelenléte
egymagában elegendő ahhoz, hogy minden örömét elrontsa, mégsem
bírt úgy határozni, hogy távol maradjon ilyen pompás
szórakozástól. Eleinte csőre állt az idő, de utóbb egészen kiderült,
minden fán madár énekelt, és a vendégeknek (császári hercegeknek,
nemeseknek, hivatásos költőknek) ragyogó napsütésben osztották ki a
rímszavakat, amelyeket a császár sorsolt ki, és most mindnyájan
hozzáfogtak, hogy ki-ki megírja a maga versét. Gendzsi tiszta,
csengő hangon olvasta le a "tavasz" szót - ezt kapta rímszónak. Most
To no Csudzso következett. Mindenki tekintetét magán érezte, mire
eltökélte, hogy meghódítja hallgatóit: utánozhatatlan eleganciával és
kecsesen mozgott, s ahogy megkapta a rímszavát, bemutatkozott,
megmondta rangját és címeit is, és minden erejével azon volt, hogy
tetszetősen és érthetően beszéljen. Az urak java része lámpalázzal
küzdött: sápadtan mentek előre, de elég jól megoldották feladatukat.
A hivatásos költők azonban kínosan feszengtek, hiszen a császár és a
trónörökös élénken érdeklődött a kínai költészet iránt, s ez, abban az
időben, az egész udvarra átterjedt, így hát színvonalas teljesítményt
vártak tőlük. Ahogy végigmentek a nagy kerten, hogy rímszavukat
átvegyék, bizony tanácstalannak érezték magukat. Holmi egyszerű
kínai verset megírni igazán nem nagy feladat egy hivatásos költőnek.
Ennek ellcnére valamennyiük ábrázata nagy szorongást árult el.
Idősebb, tudós embereknek mindenki örömest elnéz némi félszegséget,
mulatságos volt hát látni, sze-
mesarkából hogyan figyeli őket a császár, amint más és más módon,
de egyformán ügyetlenül csetelve-botolva, oda járulnak a trón elé.
Fölösleges mondani, hogy a müsoron igen sok zeneszám is szerepelt.
Ahogy alkonyodni kezdett, előadták a Tavaszi fülemülecsattogás
című, elbűvölő táncot. A trónörökösnek eszébe jutott a Piros Levelek
ünnepe, s erre koszorút helyezett Gendzsi fejére, és annyit unszolta,
hogy
nem lehetett visszautasítani: Gendzsi felállt, és a hullámok táncának
abból a részéből, melyben úgy kavarog a ruhája ujja, egyszeribe
eltáncolt valamennyit. Néhány percig tartott az egész, s újra leült, de a
hosszú táncszám e rövid részletébe is páratlan varázst és bájt vitt bele.
Még apósa is, aki pedig nem viseltetett irányában különösebb
barátsággal, mélyen megindult, és azon kapta rajta magát, hogy
könnye is kicsordult.
- Miért ne lássuk most To no Csudzsót? - kérdezte a
trónörökös.
Erre Csudzso eltáncolta A virágzó füzek kertjét, és sokkal tökéletesebb
teljesítményt nyújtott, mint Gendzsi, ugyanis biztosra vette, hogy fel
fogják kérni, s ezért komolyan gyakorolt. Nagy sikere volt: a császár
megajándékozta egy köpennyel, ami - ezt mindenki tudta - egészen
szokatlan megtiszteltetés. Ezután a többi nemes ifjú táncolt, nem valami
megállapított sorrendben, de már annyira sötét is volt, hogy tudásukat
nem lehetett elbírálni.
Ekkor felbontották mindenki írását, és felolvasták a verseket.
Gendzsi költeményét minduntalan hangos tetszésnyilvánítás szakította
félbe. Verse még a hivatásos költőkre is mélyen hatott, könnyen
elképzelhető tehát, hogy a császár, akinek számára Gendzsi sokszor
jelentette a vigasz és gyönyörűség forrását, most mennyire büszkélkedett
vele. Fudzsicubo is megkockáztatott egy pillantást Gendzsi felé, és azon
csodálkozott, hogyan táplálhat szívében gyűlöletet a herceg iránt akár
Kokiden is. "Azért van ez, mert engem szeret. Nem is lehet más oka!"
- döntötte el végül, és - bár fennhangon elmondani nem merte - ajka
hangtalanul ezt a verset rebegte: - "Ha magam, ki most c virág
szépségét bámulom, közönséges halandó len-
GENDZSI REGÉNYE 213
nék, bizony nem sokáig tartóztatnám meg magam, hogy illatos
szirmaira ne hullassam a szerelem harmatát."
Közben késő este lett, és a lakoma véget ért. A vendégek elszállingóztak.
A császárnő és a trónörökös visszatért a Palotába - minden
elcsendesült. Tündöklő fényesen feljött a hold, és Gendzsi, akit
fűtött a bor, nem bírt megválni ettől a szépséges látványtól. A
Palotában valószínűleg mindenki mély álomba merült már. Ilyen éjszakán
bizony megtörténhet, hogy valamelyik gondatlan szolgálólány nem
zárja be az ajtót, vagy nem tolja rá a reteszt. Gendzsi lopva, óvatosan
Fudzsicubo lakosztályához surrant, és megvizsgálta a bejáratokat.
Minden retesz zárva volt. Felsóhajtott: itt aztán semmit sem kezdhet.
Ahogy átosont Kokiden boltíves csarnokán, észrevette, hogy a
harmadik boltívnél még nem zárták be a zsalut. A lakoma után
maga Kokiden egyenesen a császár lakosztályába ment. egy látszott,
hogy itt senki sincs. Az ajtó, mely a boltíves csarnokból a házba
vezetett,
tárva-nyitva állt, de bentről egy hang sem hallatszott. "Ilyen
körülmények között az ember könnyen csapdába kerülhet" -
elmélkedett Gendzsi. Am azért nesztelenül felkapaszkodott a
mellvédre és belesett. Biztosan mindenki alszik már. De nem: egy
igen kellemes, fiatal hang, mely csengéséről ítélve bizonyára nem
valamelyik szolgálólányé vagy egyszerű asszonyé lehetett, halkan
dúdolta az Oborozukjot két utolsó sorát. De mintha most közelebbről
hallaná? Ez volt az érzése, és ahogy kinyújtotta a karját, érezte is,
hogy
egy hölgy ruhaujját érinti.
- Ő, hogy megijesztettél! - kiáltott fel a hölgy. - Ki vagy?
- Ne félj! - suttogta Gendzsi. - Az, hogy egyikünk sem bírt
lemondani e tűnő éjszaka szépségéről, a felhőfátyolos holdnál is
világosabb bizonyíték: nekünk találkoznunk kellett. Ahogy elmondta ezt
a költeményt, kedvesen kézen fogta a hölgyet, bevezette, és bezárta
maguk mögött az ajtót. A lány meglepett és ámuló arca elbűvölte
Gendzsit.
- Ott van valakil - suttogta a lány reszketve, és a belső szoba felé
intett.
- Gyermekem - felelte a herceg -, én oda mehetek, ahová kedvem
tartja. És ha behivod valamelyik barátnődet, az sem

mondhat egyebet, mint hogy nekem minden jogom megvan rá, hogy
itt legyek. De ha itt maradsz, szép csendben ...
Gendzsi! A lány megismerte hangját, és ez a felismerés valamelyest
megnyugtatta. Bár elég különösnek találta a herceg viselkedését, de
semmiképp sem akart álszemérmesnek vagy sutának mutatkozni. Es
mivel Gendzsi az est eseményeinek hatására még most is egy kissé
izgatott volt, a lány pedig túlságosan fiatal és engedékeny, semhogy
komoly ellenállást fejtsen ki, hamarosan úgy lett minden, ahogy a herceg
akarta.
Bosszúságukra egyszerre csak azt vették észre, hogy a rózsás hajnal
megjelent az égen. "Látszik a lányon - gondolta Gendzsi -, hogy sok
nyugtalanító gondolat zakatolhat benne."
- Mondd meg a nevedet - kérlelte. - Különben hogyan írhatnék neked,
hacsak te nem írsz előbb? Csak nem ez lesz az egyetlen találkozásunk?
A lány verssel válaszolt, s ebben azt mondta, hogy a név csupán e
világhoz tartozik, és kedvese sem kívánná ismerni a nevét, ha az
volna az óhaja, hogy szerelmük összes jövendő életükön át tartson.
Érzett, hogy ezt pusztán ugratásnak szánja, mire Gendzsi, a lány
szellemességén felvidulva, így válaszolt:
- Igazad van. Hiba volt, hogy faggattalak. - És elmondta ezt a
költeményt: - Mialatt azt kerestem, melyik fűszálon ült meg a
harmatcsepp, a nagy szél végigsepert a füves síkságon ... Ha nem
bánnád, hogy találkoztunk - folytatta -, biztosan megmondanád, ki
vagy. Nem hiszem, hogy azt akarnád ...
Beszélgetésük félbeszakadt, mert a szomszédos szobában mozgolódás
támadt. Nagy sürgés-forgás indult meg, és minden jel arra vallott,
nemsokára elindulnak Kokiden hercegnőért, hogy hazahozzák a
Palotából. Éppen csak annyi idejük volt, hogy barátságuk jeléül
kicseréljék legyezőjüket, s Gendzsi kénytelen volt hanyatt-homlok
elhagyni a szobát.
Saját lakosztályában ott talált számos nemes urat, akik mind a
kíséretéhez tartoztak: Néhányan ébren voltak már, s amint a herceg
belépett, oldalba bökték egymást, mintha ezt akarnák mondani: "Hát
már sohasem hagyja abba rossz hírű kirándulásait?!" Illendőségből azonban
úgy tettek, mintha
mindnyájan mélyen aludnának. Gendzsi lefeküdt, de nem volt
nyugta. Megpróbálta emlékezetébe idézni az imént látott arcot, hisz a
hölggyel oly kellemesen töltötte el az időt. Bizonyára Kokiden egyik
húga lehet. Talán az ötödik vagy a hatodik, mert ezek ketten még nem
voltak férjnél. Kokiden húgai közül a legcsinosabb (legalábbis
mindig így hallotta) Szocsi herceg felesége, a negyedik pedig az,
akivel To no Csudzso olyan rosszul él. Roppant mulatságos lenne,
ha kiderülne a hölgyről, hogy Csudzso felesége. A hatodik lány
rövidesen feleségül megy a trónörököshöz. Ha ez lenne az a hölgy, az
már nem lenne kellemes! E percben nem látta a módját, hogyan
szerezhetne bizonyosságot. A lány egyáltalán nem úgy viselkedett, mint
aki nem akarja viszontlátni. Akkor meg miért nem adott neki
lehetőséget, hogy kapcsolatban maradhassanak? Gendzsi annyit
törte ezen a fejét, de képzelete is folyton-folyvást csak ezzel
foglalkozott, s így hamarosan meg kellett állapítania, hogy alaposan
beleszeretett a lányba. Ámde alighogy eszébe jutott Fudzsicubo komoly
és tartózkodó lénye, ismét rádöbbent, milyen kimondhatatlanul többet
jelent számára, mint ez a könnyelmű hölgy.
Ezen a napon Gendzsit késő éjszakáig lefoglalták az ünnepséget
követő teendők. A császár felszólítására játszott a tizenhárom húros
citerán, és most talán még nagyobb sikert aratott, mint előző napi
táncával. Hajnali szürkületkor Fudzsicubo viszszavonult a császár
lakosztályába. Minthogy Gendzsi csalódott abban a reményében, hogy az
előző éjszakai hölgy valahol, valamiképpen felbukkan a közelben,
elküldött
josikijóért és Koremicuért. Közölte velük titkát, és kifejezte abbeli
kívánságát, hogy figyeljék meg a hölgy családját.
Mikor másnap, dolga végeztével, visszatért a saját palotájába,
ezek ketten jelentették, hogy a palotai őrség kocsiszínjéből éppen
most kihajtottak több kocsival.
- Ekkor két nemes úr nagy sietséggel utat tört magának az ácsorgók
közt. Biztosan azoknak a szolgái ácsorogtak itt, akikre a kocsik vártak.
A két urat felismertük. Egyikük Sii no Soso, a másik Ucsuben,* így
nincs kétségünk afelől, hogy Kokiden hercegnő fogatjait láttuk. Egyébként
azt is megfigyeltük, hogy

a hölgyek egyáltalán nem csúnyák, és hogy az egész társaság elhajtott a

három kocsival.
 Gendzsi szíve hevesebben vert. De most sem jutott közelebb a kérdés
megoldásához, hogy Kokiden melyik húga volt a hölgy. Ha a lány
apjának, a jobb kéz felőli miniszternek fülébe jutna valami, micsoda
hűhó lenne abból! Ez menthetetlenül a herceg bukását jelentené.
Kár, hogy amikor együtt volt a hölggyel, nem várhatta meg, míg
valamennyire kivilágosodik. De hát épp ez az! Nem láthatta az arcát,
mégis el volt szánva rá, hogy megkeresi. De hogyan? Ott hevert az
ágyán, és vég nélkül szőtte a terveket, aztán meg elvetette mind.
Muraszaki biztosan egyre türelmetlenebbül várja. Napok múltak el
legutóbbi látogatása óta, és Gendzsi elérzékenyülten gondolt viszsza rá,
mennyire elszomorodott a kislány, mert nem maradhatott vele. Ám a
következő pillanatban ismét visszatértek gondolatai az ismeretlen
hölgyre. Legyezője megvolt. Hinoki fából készült bordázatú,
összecsukható legyező volt, lecsüngő bojtokkal, ezeket pedig csomózás
fogta egybe. Egyik felét ezüstfüst fedte, rá sápadt holdat festettek:
úgy tetszett, mint a vízben tükröződő hold képe. Gendzsi gyakran
találkozott már ezzel az ábrázolásbeli fogással, de most kellemes
képzeteket támasztott benne, és tovább fűzve a "fűszál a síkságon"
szóképet - melyet a hölgy használt versében -, ezt írta a legyezőre:
"Halandó törte-e a fejét valaha is, hová vándorol a hold, valahányszor
szürkületkor elhagyja az égboltot?" Aztán gondosan elrejtette a legyezőt.
Bántotta a lelkiismeret, hogy már oly rég nem járt a Nagy
Csarnokban, de mivel attól tartott, hogy Muraszaki is nagyon
boldogtalan lehet, előbb hazament, hogy megtartsa a szokásos leckét.
A lány napról napra tökéletesedett, de nemcsak külsejében: lénye is
egyre szeretetre méltóbbá vált. Egész magatartását rendkívüli
szépség jellemezte. Gendzsit vonzotta a gondolat, hogy ennyi vele
született kiváló tulajdonságát ő alakíthatja tovább, ahogy jónak látja.
Persze azt mondhatná valaki, hogy ha Muraszaki egész nevelését egy
fiatalembertől kapja, viselkedése kissé szabadossá válhat.
Mindenekelőtt sok mindent kellett mesélnie az utóbbi na-
pokban lezajlott udvari mulatságokról. Ezután Muraszaki zenéből
kapott leckét, de máris elérkezett az idő, és Gendzsinek indulnia
kellett.
"ó, miért kell mindig olyan hamar elmennie?" - töprengett szomorúan
Muraszaki, de már megszokta, hogy így van, és sokkal kevésbé
bánkódott miatta, mint csak nemrég is.
A Nagy Csarnokba érve most sem tudott akár egy szót is
kicsikarni Aoiból. Gendzsi unatkozva üldögélt, s közben ezer kétség
és rejtélyes kérdés kavargott benne. Felkapta a citeráját, és énekelni
kezdett:
Nem lágy párnán nyugszom én: kőszíved a
fejem alja,
tarajos szikla az ágyam,
s a Nuki vízesés átzuhog rajta.
Ebben a percben bejött Aoi apja, és a legutóbb lezajlott
ünnepségek páratlan sikeréről kezdett beszélgetni.
Elég szép kort megértem, és elmondhatom, hogy négy felséges
uralkodót láttam országunk trónján. De olyan élvezetben sosem volt
még részem, mint ez a lakoma, a szellemes versek, a pompás táncok
és az a zene! Úgy látszik, bőviben vagyunk mindenféle tehetségnek. Az
viszont a hatalmon levők érdeme, hogy módot adnak nekik képességeik
csillogtatására. Jómagam oly pompásan szórakoztam, hogy ha néhány
évvel fiatalabb vagyok, bizony táncra perdülök.
 - A zenészek kiválogatása nem kerül különösebb f áradságba -
válaszolta Gendzsi. - Csak olyanokat veszünk fel, akiket az országban,
itt vagy ott, jó zenésznek ismernek. Ha szabad valamit mondanom,
Csudzso fűzfatánca volt a leghatásosabb, és azt hiszem, mindig is úgy
fognak rá emlékezni, mint nagyszerű teljesítményre. Uram, ha te akkor
bennünket megtisztelsz, apám uralkodásának fényét ez csak növelte volna.
Megérkeztek Aoi fivérei, és a könyöklőnek támaszkodva, kisebb
hangversenyt rendeztek: más-más hangszeren játszottak, és zenéjük
csodaszépen összecsengett.
Bármilyen illanó volt is találkozásuk, elegendő volt arra,

hogy mélységes kétségbeesésbe taszitsa a hölgyet, akinek kilétét

Gendzsi herceg most kutatta. A lány ugyanis arra volt kiszemelve,
hogy a negyedik hónapban nőül menjen a trónörököshöz. Most nagy
vihar dúlt benne. Miért nem jön el újra a herceg? Pedig biztosan tudja,
hogy ő kinek a lánya. Jó, de azt miből tudhatná, hogy melyik
lánytestvérről van szó? Egyébként nénjének, Kokidennek háza nem
az a hely, aho! Gendzsi - egyes rendkívüli eseteket leszámítva -
jól érezhetné magát. Igy aztán a lány fölöttébb türelmetlenül és
szorongó szívvel várt, egyre várt. De Gendzsitől nem érkezett
híradás.
A harmadik hónap huszadik napja körül a lány apja, a jobb kéz felőli
miniszter, íjászversenyt rendezett, melyre az ifjú nemesek és hercegek
java része hivatalos volt. Este követte a glicínia ünnep. A cseresznye
jóformán már elvirágzott, de még akadt ott két fa, mely most is
varázslatos látványt nyújtott -mintha csak a miniszter rábeszélésére
később borultak volna virágba. Házát is nemrég építtette újjá, abból
az alkalomból, hogy unokáit, Kokiden gyermekeit, felavatták. Pompás
lett az egész ház, nem volt egyetlen zuga sem, ami nem a legújabb divat
szerint lett volna berendezve. A miniszter meghívta Gendzsit, mikor
néhány nappal előbb találkozott vele a Palotában, és fölöttébb
lehangolódott, hogy az mégsem jelent meg. Mivel érezte, hogy a herceg
távolmaradása csorbítja az ünnep fényét, fiát, Sii no Sosót elküldte érte
egy költeménnyel: "Ha az én kertem virágai is olyanok lennének, mint
másutt, nem is merészeltelek volna meghívni."
Gendzsi éppen szolgálatban volt a császár mellett, és nyomban
megmutatta neki az üzenetet.
- Úgy látszik, nagyon elégedett önmagával meg a virágaival -
jegyezte meg őfelsége mosolyogva, és megtoldotta: - Ha egyszer érted
küld, úgy gondolom, menj el. Hiszen féltestvéreid az ő házában
nevelkednek, így nem szabad őt teljesen idegennek tekintened.
Igy aztán Gendzsi a lakosztályába ment és átöltözött. Igen későre járt,
mire megjelent a társaságban. Kínai eredetű, finom szövésű, sárga béléses
fehér köpenyt viselt. Ruhája sötét bor-
vörös, igen hosszú uszállyal. Valóban feltűnő volt, milyen méltósággal és
bájjal viselte ezt a fantasztikus császári* öltözéket olyan társaságban,
ahová mindenki a hivatalával járó egyszerű ruhát öltötte fel. Végül is a
társaság körében Gendzsi megjelenése nagyobb sikert aratott, mint a
miniszter oly nagy hangon dicsért, illatos virágai. Belépését halk,
kellemes zene kísérte. Már elég későre járt, amikor Gendzsi - azzal az
ürügygyel, hogy a bortól megfájdult a feje - felkelt a helyéről, és
sétára indult. Tudta, hogy két mostohahúga, Kokiden lányai, a palota
belső részében tartózkodnak. A keleti szárny oszlopos udvarába
ment, és itt megpihent. Ebben az udvarban virágzott a glicínia. A
faredőnyöket magasra felhúzták, és néhány hölgy kihajolt az ablakon,
hogy a virágokban gyönyörködjék. Élénk színű köntösöket és kendőket
terítettek az ablakpárkányra, mintha csak az újévi táncok vagy más
ünnep ideje lett volna, és olyan csábító fesztelenséggel viselkedtek,
ami különös ellentétben állt Fudzsicubo házának józan illedelmességével.
- A virágünnep zajától és forgatagától kissé bódultnak érzem magam
- mentegetőzött Gendzsi. - Igazán sajnálom, hogy így megzavartam
nővéreimet, de nem tudom, hol találhatnék menedéket ... - Azzal elindult
a női lakosztály főkapuja felé, majd vállával félretolta a függönyt.
- Menedék! Jól mondod! - kiáltotta az egyik hölgy nevetve. -
Igazán tudhatnád már, hogy szegény rokonok keresnek menedéket
családjuk sikerben gazdagabb tagjainál. Minek jössz ide
alkalmatlankodni?!
"Orcátlan teremtések!" - gondolta a herceg. Viselkedésükben
azonban volt valami, ami meggyőzte arról, hogy rangos hölgyek
lehetnek, nem pedig komornák, ahogy előbb gondolta. A szobát drága
illatszerek felhője lepte be; a homályban selyemruhák suhogtak. A
hölgyek alighanem Kokiden húgai, ezek pedig a barátnőik.
Akárcsak a családjuk többi tagját, őket is egészen magával ragadta
az ünnepség gáláns derűje, pompája, és minden illendőséget sutba
vágva, kiálltak az ablakba, hogy amit csak lehet, ellessenek a kint
folyó mulatságból, Gendzsi nem sokat törte a fejét, terve sikerülhet-e
vagy

nem: a hölggyel töltött pásztoróra emlékétől vezetve elindult a nők

felé, és közben vígan dúdolta a dalt:
Isikavába, Isikavába
magával vitte övemet egy koreai . . .
Az "öv- helyett azonban "legyezőt" mondott, hogy kipuhatolja,
melyik hölgy lehetett az ő barátnője.
- 0, nem jól énekled! Erről a koreairól még sohasem hallottam! -
kiáltotta az egyik hölgy.
Ez a hölgy hát biztosan nem lehetett. De volt ott egy másik, aki
mélyen hallgatott ugyan, de Gendzsi hallani vélte, amint lopva
felsóhajt. Odalopakodott a díszparavánhoz, mely mögött a hölgy ült, és
vaktában elkapva kezét, ezt a költeményt suttogta:
- Az íjászverseny napján nyilam célt tévesztett, s ennek csak az
lehet az oka, hogy a hajnali szürkületben elmosódottan láttam a
céltáblát.
A lány képtelen volt titkolni, hogy ismeri, és ezzel a verssel
válaszolt:
- Ha a szív nyilával lőttél volna, célodat el nem hibázod, még ha a
hold karcsú íja nem is ad világot.
Igen, ez az ő hangja! Gendzsi szíve repesett - és mégis …

KILENCEDIK FEJEZET

Aoi

Az új császár trónra lépése sok tekintetben kedvezőtlenül befolyásolta

Gendzsi helyzetét. Már legutóbbi kinevezése folytán is nagy felelősség
hárult rá,* s ez, sajnálatos módon, lehetetlenné tette titkos kapcsolatai
fenntartását. Többen panaszolták is, hogy a herceg elhagyta vagy
elhanyagolja őket, de közben mintha a sors is Gendzsi ellen fordult
volna: az egyetlen asszony, akinek szerelmére hiába sóvárgott,
teljesen elfordult tőle. Most, hogy a császár úgy élhetett, ahogy kedve
tartotta, Fudzsicubo sokkal többet együtt lehetett vele, mint valaha is,
és békéjét már senki vetélytársnő nem zavarta; Kokident ugyanis
sértette, hogy az öreg császár ennyire mellőzi, így hát csak ritkán
mozdult ki fiának palotájából. Az excsászárt viszszavonultságában azzal
szórakoztatták, hogy se vége, se hossza nem volt az ünnepi lakomáknak
és mulatságoknak, s olyan pompát fejtettek ki, hogy az egész
birodalomban szóbeszéd indult meg miatta. De az öreg császár igen
elégedett volt új életmódjával. Egyetlen gondja a trónörökös volt,*
akinek helyzetét fölöttébb bizonytalannak tartotta, mivel a Palotán
kívül más hatalmas támasza nem is volt. Újra és újra megbeszélte a
helyzetet Gendzsivel, és arra kérte, szerezze meg a Minamoto nemzetség
támogatását. Ezek a megbeszélések hovatovább feszélyezték Gendzsit,
annak viszont örült, hogy maga is tehet valamit a gyermek javának
előmozdítására.
Ekkor azonban váratlan esemény történt. Rokudzsónak elhunyt
férjétől, Zembo hercegtől való leányát Szűz Papnőnek szemelték ki
Iszébe.* Rokudzso, aki ebben az időben Gendzsi magatartása miatt
különösen megbántottnak érezte magát, nyomban elhatározta, hogy
lányának rendkívüli fiatalsága jó

ürügy lesz számára: maga is elhagyja a fővárost, és Iszében telepszik le.

Ahogy már mondtam is, akkoriban igen rossz hangulatban volt, ezért a
nyilvánosság előtt is beszélt tervéről, sőt, a valódi indítékát sem
titkolta, amiért itt akarja hagyni a várost. A dolog hamarosan eljutott
az öreg császár fülébe. Azonnal hívatta Gendzsit, és így korholta:
- Testvérem, az elhunyt herceg, amint talán tudod is, általános
szeretetnek és nagy megbecsülésnek örvendett, ezért mélyen
elszomorított, amikor meghallottam, hogy kíméletlen és meggondolatlan
viselkedéseddel szégyenbe döntötted a családját. Lánya iránt éppen
olyan felelősséget érzek, mintha a magam gyermeke lenne. Nagyon
megkérlek, hogy amint csak telik tőled, a jövőben tartsd tiszteletben a
két sajnálatra méltó hölgy hírnevét. Ha nem tanulod meg, hogy jobban
uralkodj léhaságra való hajlamodon, hamarosan rájössz, hogy
teljességgel népszerűtlenné váltál.
Miért haragudott meg apja ennyire e miatt az ügy miatt? Gendzsi -
mert fájt neki a rendreutasítás - éppen mentegetőzni akart, amikor
tudatára ébredt, hogy rászolgált a feddésre, így hát tisztelettudóan
hallgatott.
- Az ilyen esetekben úgy kell viselkedni - folytatta az öreg császár -,
hogy az asszony, tekintet nélkül a személyére, sohase érezhesse, hogy
megalázó helyzetbe hozták, és kíméletlenül, felelőtlenül bántak vele. Ha
feleded ezt a szabályt, az aszszony majd igen hamar éreztetni fogja
veled haragjának kellemetlen következményeit.
"Milyen rossz lehetek az ő szemében - töprengett Gendzsi a
leckéztetés közben -, pedig van ennél sokkalta nagyobb bűnöm is,
amiről ez ideig nem tud." Es arra a gondolatra, mi lenne, ha apja
megtudná azt a félelmetes titkot, megdermedt a rémülettől, majd
meghajolt, és elhagyta a szobát.
Elevenébe vágott mindaz, amit a császár mások jó hírnevének
tönkretételéről mondott neki. Nagyon jól tudta, hogy Rokudzso, rangja
és özvegyi állapota folytán joggal elvárhatja, hogy mindenki tisztelettel
bánjon vele. Mindenesetre nem ő, a herceg, volt az, aki szerelmi
viszonyukat városszerte kikürtölte - ellenkezőleg: mindent megtett, ami
módjában állt, hogy
gátat vessen a híresztelésnek. Az asszonynak vele szemben tanúsított
viselkedésében mindig is volt némi leereszkedés, ami a köztük levő
korkülönbségből eredhetett,* és a herceg azért idegenedett el tőle
végképp,
mert Rokudzso már jó ideje mindig hűvösen fogadta. Az, hogy titkos
szerelmi viszonyukról most már nemcsak a császár, de feltételezhetően
az egész udvar tud, azt bizonyítja, hogy a hölgyben, sajnálatos
módon, nincs meg a titoktartás erénye.
Többek között Aszagao hercegnő* is hallott a herceg és Rokudzso
viszonyáról. Elhatározta, hogy jómaga nem tőr el ilyen bánásmódot, ezért
Gendzsi leveleire most már a szokásos rövid és tartózkodó hangú
válaszát sem küldte el. Ám Gendzsinek nehezére esett elhinnie, hogy
ilyen szelíd teremtés rosszat gondoljon felőle, ezért továbbra is
értésére adta alázatos hódolatát.
Amikor Aoi hercegnőnek fülébe jutott a hír, természetesen rendkívül
elszomorodott Gendzsi állhatatlanságának ez újabb bizonyítéka fölött,
érezte azonban, hogy a hercegnek e szégyentelen, nem is rejtegetett
hűtlensége miatt céltalan lenne most még külön megneheztelnie és,
Gendzsi meglepetésére, szinte nem is vette szívére a dolgot. Sokat
szenvedett az állapotával járó apró-cseprő bajoktól, ezért a kedélye is
igen nyomott volt. Szülei örvendeztek, de ugyanakkor meg is lepődtek
azon, hogy Aoi várandós. Ámde a szülők boldogságát és egész baráti körük
örömét baljós sejtelmek árnyékolták be, ezért gondoskodtak róla, hogy Aoi
egészségéért imákat mondjanak, és könyörgést tartsanak minden
templomban. Ilyen módon Gendzsi sem hagyhatta magára Aoit, s
ennek nyomán sok hölgy úgy érezte, hogy Gendzsi elhanyagolja, habár
a herceg irántuk táplált érzelmei egy csöppet sem váltak hűvösebbé.
Hátra volt még, hogy Kamóba is kijelöljék a Szűz Papnőt. A
választás Kokiden lányára, Szan no Mijára esett. A lány kedvence
volt bátyjának, az új császárnak, de meg anyjának is. Mindkettőjük
számára nagy csapást jelentett, hogy a lánynak vissza kellett vonulnia a
világtól, de nem lehetett változtatni a dolgon, mivel valamennyi császári
hercegnő közül egyedül ő felelt meg az előírt követelményeknek.

A beöltöztetés ünnepének időpontját nem lehetett megváltoztatni, de

a császárnak gondja volt rá, hogy a legnagyobb pompával és fénnyel
tartsák meg, s ezért a kamói ünnep szokásos rendje oly sok új színnel
gazdagodott, hogy pompás, páratlan eseménnyé nőtt. Mindezt azért
tette a császár, mert módfelett szerette a húgát.
A megtisztulási szertartás napján a Szűz mellé mindig egy meghatározott
számú kíséretet rendelnek nemes urakból és hercegekből. A császár nagy
gonddal válogatta ki az udvar legszebb termetű, legszemrevalóbb
fiatalembereit, megszabta ruházatuk színét, a nadrág mintáját, sőt még
azt is, milyen formájú nyereg kerüljön a lovak hátára. Külön
rendelkezett, hogy Gendzsi herceg is csatlakozzék a kísérethez. De
mindenki vágyott is rá, hogy jól láthassa az ünnepi menetet, ezért már
jóval előbb küiönleges kocsikat készíttettek, hogy oda állíthassanak vele
az
útvonal mellé. Az első kerület főutcáján, feszült várakozás közepette,
kibontakozott a színjáték. Sűrűn tolongott a nép a számára
fenntartott szűk helyen, az útvonal mentén pedig, végestelen végig,
emelvényeket állítottak fel nagy találékonyan, s a korlátjukra borított
tarka köpenyekkel és kendőkkel már így is bámulatosan szép látványt
nyújtottak.
Aoinak sohasem volt szokása, hogy ilyen alkalmakkor megjelenjék,
mostani egészségi állapotában pedig éppenséggel eszébe sem jut ilyesmi,
ha udvarhölgyei nem szorongatják, mondván:
- Gyere el, úrnőnk! Nem öröm számunkra, ha magunk megyünk, és
ott ácsorgunk egy sarokban! Azért jön el az a sok ember, hogy
láthassa Gendzsi herceget. Bizony, még holmi furcsa vadcmberek is
eljöttek a hegyekből, és még a legtávolabbi tartományokból érkezett
emberek is elhozták feleségüket és gyermekeiket. Ha még ők is
vállalták a fáradságot, hogy oly messziről eljöjjenek, jóllehet semmi
közük nincs a herceghez, igazán nem lenne szép, ha te, a tulajdon
felesége, nem lennél ott.
Aoi anyja hallotta ezt, és szintén így beszélt:
- Most sokkal jobban is érzed magad - biztatta. - Azt hi-
szem, megkockáztathatod, hogy elmenj. Udvarhölgyeidnek is akkora
csalódás lenne ...
Aoi az utolsó pillanatban meg is gondolta magát, és kijelentette,
hogy elmegy. De már későre járt, így nem jutott rá idő, hogy az ünneplő
ruhájukat felvegyék. A kijelölt helyen véges-végig már ott sorakoztak a
kocsik, s így nem lehetett Aoinak és kíséretének terjedelmes és sok
fogata
számára helyet taiálni. Néhány előkelő hölgy hozzálátott, hogy helyet
szorítsanak Aoinak, és az elkerített hely valami alkalmas pontján
kezdték visszatolatni kocsijukat. A kocsik közt feltűnt két, kissé
ódivatú, vesszőből font alkotmány, de a kocsi függönyei előkelőbb ízlésre
vallottak, és belül is finoman feldíszítették kelmékkel: a függöny ugyan
csak keveset engedett iátni, de akár köntös széle, akár vállkendő villant
is
ki, mind szépséges színekben tündökölt. Szemlátomást igen rangos
embereké lehetett a két kocsi, csak éppen nem óhajtották, hogy
felismerjék őket. Amikor sor került rá, hogy ez a két kocsi is odébb
mozduljon, a kocsis a kisujját sem mozdította.
- Nem a mi dolgunk, hogy helyet adjunk - szólt mereven, és nem
tágított a helyéből.
A kísérők között, a kocsik két oldalán, szép számmal tanyáztak
ifjú szolgák is, akik már egy kissé felöntöttek a garatra, s már lesték,
várták, kibe köthetnének bele. Most lehetetlen volt őket féken tartani. A
higgadtabb, idősebb csatlósok próbálták visszatartani őket, de a fiatalok
rájuk sem hederítettek.
Rokudzso hercegnőé volt a két kocsi. Titokban jött el az ünnepre,
mert azt remélte, hogy igy legalább egy kis időre feledi bánatát. Bár
mindent megtett, hogy fel ne ismerjék, de Aoi kíséretéből néhány
nemes úr nyomban megsejtette, kiről van szó, és oda is kiáltottak a
szolgáknak, hogy ez nem olyan kocsi, amellyel kényük-kedvük szerint
bánhatnak, ha csak nem akarnak olyan hírbe keveredni, hogy visszaélnek
úrnőjüknek a főparancsnok feleségét megillető rangjával. Ebben a
pillanatban azonban Gendzsi szolgái közül is többen belekeveredtek a
felfordulásba. Ők látásból ismerték Rokudzso embereit, de ahogy elmúlt
pillanatnyi meghökkenésük, elhatározták, hogy

nem fogják az ellenség malmára hajtani a vizet azzal, hogy elárulják,

ki az a hölgy, aki a fogatban ül.
Hogy Aoi emberei ilyen erősítést kaptak, végül is ők kerültek ki
győztesen a csetepatéból: úrnőjüknek és hölgyeinek kocsiját előre
húzták a legelső sorba, Rokudzsóét pedig hátratolták a kis szekerek és
kétkerekű kocsik tarka áradatába, ahonnan Rokudzso semmit sem
láthatott. A hölgyet mérhetetlen bosszúság fogta el, nemcsak azért,
mert így semmi része nem lehetett a látványosságban, hanem azért is, mert
lám, minden óvatossága ellenére is felismerték - erről ugyanis meg
volt győződve -, és szándékosan megsértették. Kocsijának tengelye,
de más része is megsérült, ezért kénytelen volt nekitámasztatni holmi
egyszerű ember kocsijának. Hasztalan kérdezte magában, minek is
jött el ebbe a gyűlöletes sokadalomba. Nyomban haza akart térni. Mi
értelme, hogy ezek után megvárja az ünnepi felvonulást? De ahogy
indulni akart, látta, hogy a nagy sokaságban nem bír utat törni.
Mialatt egyre kísérletezett, hogy valamerre mégis utat nyerjen,
kiáltozás támadt, mert a menet már feltűnt. Elhatározása megingott.
Gondolta, megvárja, míg elvonul előtte Gendzsi. Őt azonban nem fogja
látni a herceg. Hogyan is láthatná, hiszen éppen csak végigsöpör
tekintete
ezen a tömegen: kép, mit a patak vize felfog, visszatükröz, és máris
elillan. Rokudzso tudta ezt, de ettől még nem lett kisebb a csalódása.
Az utat szegélyező kocsik, melyeket a nap örömére feldíszítettek és
teleaggattak füzérekkel, tömve voltak izgatott hölgyekkel: bár alig
fértek el, de nem bírták volna elviselni, ha otthon hagyják öket ezen a
napon. A kocsi függönye mögül ' kileselkedtek, és rámosolyogtak az
elvonuló előkelő urakra. Nem törődtek vele, hogy köszöntésüket
viszonozzák-e vagy nem. Néha-néha azonban egy-egy mosolyukat
röpke pillantással vagy főhajtással jutalmazták. Aoi társasága népes
volt és feltűnő. Amikor Gendzsi elébük ért, lovát oldalt kormányozta, s
udvariasan köszöntötte a hercegnőt és kíséretét. Ahogy egyik lovas a
másikat követve, tovább haladt a menet, Aoi kocsija előtt
mindegyikük szakított rá időt, hogy mélységes hódolattal köszöntse a
hercegnőt. Hogy mindezt egy félreeső zugból
kell végignéznie, ez nagyobb megaláztatás volt, mint amenynyit
Rokudzso el bírt viselni, és ezek a verssorok tolultak ajkára: "Pusztán
úgy láttam őt, mint a tovarohanó patakra hulló árnyékot, mégis tudom,
hogy nagy nyomorúságom ideje elérkezett." Es könnyekben tört ki.
Szörnyű volna, ha szolgái ilyen állapotban látnák! Még könnyeivel
küszködött, de szíve mélyén nem fájlalta szégyenét, hisz láthatta
Gendzsit
teljes dicsőségében.
A menetbe beosztott mindegyik lovas pompás öltözéket viselt, ki-ki a
rangjának megfelelően öltözött fel. Különösen a császár által
kiválasztott ifjú nemesek nyújtottak olyan csodálatos látványt, hogy
csupán Gendzsi sugárzó szépsége bírta elhomályosítani pompás
megjelenésüket. Rendes körülmények között a testőrség parancsnoka
mellé nem osztottak be palotai tisztet, de tekintettel a rendkívüli
alkalomra, a császári kincstárnok* ott lovagolt Gendzsi oldalán. Aki
csak látta, hogy nyilvánosan mennyi megtiszteltetéssel halmozzák el
a herceget, érezhette, hogy számára kedvező szelek fújnak, mert a
szerencse mindenünnen rá mosolyog. A tömegben voltak jó családból
származó asszonyok is, akik útiruhában jelentek meg, hiszen hosszú utat
tettek meg gyalog. De eljöttek apácák és női remeték is: hogy valamit is
lássanak a menetből, el kellett tűrniük, hogy ide-oda taszigálják őket,
maguk pedig - ámbár az ilyen látványosságot egyébként megvetéssel és
visszatetszéssel fogadták - ezen a napon azt vallották, hogy a világ
kincséért sem mulasztották volna el ezt az élményt. Voltak ott
fogatlan szájjal vigyorgó vén emberek meg furcsa külsejű lányok,
akiknek haja rongyos csuklya alatt bújt meg; itt is, ott is
parasztlegények álldogáltak egykedvűen, de kezüket szinte imára
emelték, és durva arcukon hirtelen csodálkozás és ujjongás terült
szét, amint az ünnepi menet feltűnt. Volt ott egy sereg lány, akik távoli
vidékről jöttek, ahol apjuk hivatalnok vagy helytartó lehetett, s bár
ilyen
módon senki ismerősük nem akadt a fővárosban, de kacéran úgy
felcicomázták magukat -sőt még a kocsijukat is -, mintha kedvesük előtt
készülnének díszelegni: fogataik pompás, színes látványt nyújtottak. Ha a
felvonulás még ezeket az idegeneket is annyira fellelkesítette,

gondolni való, hogy a tömegben elszórtan nézelődő hölgyek, akikkel

Gendzsi titkos kapcsolatban állt, milyen izgalommal bámulták a
menetet, és hány sóhaj szállt fel keblükből.
Momozono herceg* az egyik emelvényen üldögélt. Bámulva látta, milyen
rendkívül szép fiatalember iett unokaöccséből, és félve gondolt rá, hogy
netán az istenek is irigykedve néznek Gendzsire. Aszagao hercegnő is
csak meghatódhatott tőle, hogy Gendzsi olyan ritka állhatatossággal már
évek óta ostromolja őt. Ha Gendzsi csúf lenne, akkor sem egykönnyen
állhatna ellen ennyi sürgetésnek! Igy hát nem csoda, hogy amikor a
herceg teljes pompájában ellovagolt előtte, megrendülve kérdezte magában,
hogyan is tudott ilyen sokáig ellenállni Gendzsinek. De úgy döntött,
hogy igyekszik még jobban megismerni, mielőtt megadja magát a
hercegnek. A társaságában levő ifjú udvarhölgyek lelkendezve dicsőítették
a
herceget.
Magára az ünnepi szertartásra Aoi nem ment el. Gendzsinek
hamarosan tudomására jutott, milyen -csetepaté zajlott le* Aoi és
Rokudzso szolgái között. Hallatlanul bosszantotta, hogy ilyesmi
megeshetett. De azt egy pillanatra sem hitte, hogy Aoi, aki annyira jól
nevelt, a legcsekélyebb mértékben is felelős volna ezért a szégyenletes
rendbontásért; ez csak a durva, alja néphez tartozó szolgák műve
lehetett: megszimatolták, hogy a két család közt nem éppen legjobb a
viszony, s parancsra nem várva, síkraszálltak úrnőjükért, mert azt
hitték, hogy dicséretben részesülnek érte. Gendzsi nagyon is jól tudta,
hogy a sértett hölgy mennyire hiú és érzékeny. Eszébe jutott, milyen
fájdalmasan érinthette ez az eset. Elszomorodott és sietve felkereste
Rokudzsót. De lánya, az Iszébe megválasztott Szűz, még otthon
tartózkodott, így Rokudzso csupán néhány kötelezően udvarias szót
váltott a herceggel, s máris elbúcsúztak. Gendzsi kimondhatatlan
részvétet érzett Rokudzso iránt, azt viszont nagyon is megelégelte,
hogy örökösen küszködjön az asszony sértett érzékenységével.
Nem volt ínyére, hogy most egyenesen visszatérjen a Nagy Csarnokba.
Ezen a napon volt Kamóban az ünnepség, s így, amint hazaért a saját
palotájába, meghagyta Koremicunak, hogy fogasson be.
- No nézd csak! - kiáltotta kedvesen, és ránevetett Muraszakira,
ahogy
az megjelent, teljes díszben, körötte a kislányokkal, akiket a herceg
szerzett melléje játszópajtásul. - Természetesen a hölgyeit is magával
hozza kíséretül! - Es megsimogatta a lány szép haját: Sonagon ezen a
napon a szokottnál is nagyobb gonddal fésülte meg. - Alaposan
megnőtt a hajad - jegyezte meg Gendzsi. - Ma nincs is rossz előjelű
nap, levághatnánk. - Elküldött csillagjósáért, és megkérte, nézze meg,
mit mondanak a könyvei.
- Először az udvarhölgyeidre kerítünk sort! - kiáltotta a herceg, és
a
helyes kislányok felé intett. Nyomban le is nyírták selymes hajukat,
hogy minden fürtjük szabályos rendben omlott virágmintás, ünneplő
ruhájukra. - A tiédet magam vágom le - szólt Muraszakihoz. -
Milyen dús hajad van! Szeretném tudni, mekkorára nőne, ha meghagynánk.
Ez a hajnyírás nem volt kis feladat.
- Még akinek hosszú haja van, annak is rövidre kellene vágni a
halántékánál - jegyezte meg végül -, de nincs szívem, hogy még
rövidebbre nyírjam. - Azzal le is tette a kést.
Sonagont határtalan öröm fogta el annak hallatán, hogy Gendzsi
elmondja az imát, amellyel a hajvágás szertartását be szokták fejezni.
Van
egy mirunak nevezett tengeri növény, s az asszonyok ezt használják
hajmosáshoz. A herceg eljátszott ezzel a szóval (mert annyit is jelent,
hogy "nézni"), és elmondott egy költeményt, mely arról szólt, hogy a
míru,
melyet a hajmosáshoz használt, záloga annak, hogy a lány hajának
növését is a legnagyobb figyelemmel fogja kísérni. Muraszaki ezt
válaszolta: mint ahogy a tenger árja is csak egyszer-egyszer látogatja
meg a
mirut a sziklahasadékban, a herceg is csak jön, hogy ismét elmenjen,
így hát úgy fog nőni a haja, mint a szem nem látta tengeri növény.
Igen szépen leírta egy papírszalagra, és bár a versnek nem volt más
szépsége, mint a belőle sugárzó gyermeki varázs, mégis nagy örömet
szerzett Gendzsinek.
Aznap talán még nagyobb tömeg verődött össze. Csak nagy nehezen
sikerült helyet szorítani kocsijának a császári istállók közelében. De
körös-
körül eléggé zajongtak a nemes ifjak, és

Gendzsi éppen valami nyugodtabb hely keresésére indult, amikor egy

szép fogat megállt a közelben: csupa hölgy ült a kocsiban, nagy
zsúfoltságban, s egyikük most legyezőjével Gendzsi kísérete felé intett.
- Nem óhajtanál átjönni mellénk? - kérdezte az egyik hölgy. -
Örömmel helyet szorítunk.
Kissé merész volt az ajánlat, de a felkínált hely olyan jónak
ígérkezett, hogy Gendzsi azonnal elfogadta a meghívást.
- Félek, nem lenne helyes, ha elfoglalnám a helyeteket - kezdte
udvariasan, de ekkor az egyik hölgy átnyújtott neki egy legyezőt,
melynek sarkát behajtották. A behajtott részen Gendzsi ezt a
költeményt olvashatta: "Hiába is vártam a találkozás eme virágdíszes
ünnepét, amikor a nagy isten a jövőt feltárja, mert jaj, más volt
oldaladon." De hiszen ismeri ezt az írást! Igen, ez az éltes
udvarhölgy keze vonása! Gendzsi úgy érezte, itt az ideje, hogy
abbahagyja ezeket a csínyeket, ezért elutasítóan válaszolt:
- Nem számunkra kelt fel a találkának e napja, melyen felékesitve és
szenvedélytől fűtve összegyűl nyolcvan törzs. -Gendzsi válasza kihozta
sodrából a hölgyet, és így felelt:
- Keserűen bánom már, hogy e csalóka napra felvirágoztam fejemet,
hisz
ez a nap csak neve szerint a találkozásé.
Kocsijuk szorosan egymás mellett állt, de Gendzsi még az oldalsó
függönyt sem húzta fel, s ez egyesek számára bizony csalódást
jelentett. Mindenki arról beszélt, mekkora a különbség a herceg néhány
nappal előbbi, nyilvános szereplésének pompája és a mostani
magatartása között, ahogy a tömeg között elvegyülve igyekszik kerülni
minden feltűnést. Abban megegyeztek, hogy bár a társaságában levő
hölgyről nem tudni, kicsoda, de biztosan igen előkelő lehet. Gendzsi
attól tartott, hogy szomszédnője kellemetlenkedni fog. Szerencsére
azonban a társaságában levő hölgyek közt akadtak olyanok is, akik
sokkal tapintatosabbak voltak úrnőjüknél, és sikerült rávenniük, hogy a
Gendzsi kocsijában ülő ismeretlen hölgyre tekintettel fékezze magát.
Rokudzso szenvedése sokkal kínzóbb volt, mint az elmúlt években.
Bár Gendzsi bánásmódját már nem tudta elviselni,
GENDZSI REGÉNYE 231
de annyira lázadt még a gondolata ellen is, hogy tőle örökre elváljon, és
olyan messzire távozzék, hogy folyton-folyvást halogatta utazását. Az is
megfordult a fejében, hogy gúnyt űznek belőle, mert azt hiszik, azért
menekül, mivel Gendzsi elfordult tőle. Ha azonban az utolsó pillanatban
így megváltoztatja tervét, és itt marad, mindenkinek az lesz róla a
véleménye, hogy fölöttébb szeszélyesen és felelőtlenül viselkedik. Napok
és éjszakák múltak el ilyen kínzó határozatlanságban, és gyakran
mondogatta
magában ezt a verset: "Szívem olyan, mint az Isze partja mentén a halász
tutaja: hol egyik, hol másik hullám táncoltatja."* Indulatai hol ebbe,
hol
abba a végletbe sodorták, és csaknem beteggé tették, de teljesen
tehetetlen volt velük szemben.
Gendzsinek fájt ugyan, hogy Rokudzso oly messzire készül, de nem
kísérelte meg lebeszélni az utazásról.
"Egészen természetes a kívánságod - írta Rokudzsónak hogy teljesen
ki akarod verni a fejedből a magamforma kellemetlen embernek még
az emlékét is. Arra kérlek csupán, engedd meg, hogy mielőtt elmégy,
még egyszer beszélhessek veled, még ha ezt te magad céltalannak
éreznéd is. Ha találkozunk, hamarosan megérted, hogy boldogságod
fontosabb nekem, mintsem gondolod."
Rokudzso azonban nem felejtette el, hogy amikor a Megtisztulás
Folyójánál szabadulni akart kételyei és tétovázásai kínjától, a vad
hullámok hogy odacsapták a sziklákhoz,* és sérelmén mind többet és
többet emésztődött, hogy más gondolat számára már hely sem maradt a
szívében.
Ezenközben Aoi hercegnőn furcsa zavarodottság vett erőt, és
némelykor úgy látszott, mintha gonosz szellem szállta volna meg. Az
egész háza népét olyan aggodalom és szomorúság fogta el, hogy
Gendzsinek nem volt szíve néhány óránál hosszabb időre elmaradni
hazulról. Még a saját palotájába is csak ritkán jutott el. Aoi
mégiscsak a felesége, azonkívül a közöttük lezajlott torzsalkodások
ellenére is nagyon vonzódott hozzá. Most már önmagának sem
tagadhatta le, hogy az állapotával együtt járó apróbb bajokon kívül is,
valami nincs rendjén a feleségével, s ez nagyon búsította Gendzsit.
Utasítására szü-
net nélkül folytak a gonosz kiűzését célzó szertartások, és megpróbált
rájönni, ki okozhatja a bajt, mert egybehangzóan az volt a vélemény,
hogy a jelek szerint Aoit egy élő ember szelleme szállta meg. Számos
névvel kísérleteztek, de a szellem egyikre sem válaszolt, így pedig nem
lehetett kiűzni. Aoi maga is úgy érezte, hogy lényébe valami idegen
hatolt be, és bár nem érzett semmi határozott fájdalmat vagy
félelmet, de soha, egy pillanatra sem szűnt meg az az érzése, hogy
benne valami idegen van jelen. Ezzel szemben a kor legnagyobb
gyógyítói is tehetetlennek bizonyultak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a
megszállottságnak nem holmi egyszerű esetével állnak szemben, hanem
valami mérhetetlen, félelmes, gonosz erő sújtott le Aoira. Csak
természetes, hogy Aoi barátai számba vették mindazok nevét, akiket
Gendzsi leginkább kedvelt. Azt suttogták, hogy a herceg csupán
Rokudzsóval és a Nidzso-inben lakó lánnyal van annyira meghitt
viszonyban, hogy női féltékenységnek lehessen tulajdonítani ilyen
végzetes hatást. De az orvosok ezzel a két névvel is hiába szólongatták
a szellemet: szemlátomást ennek sem lett semmi eredménye. Aoinak
az egész világon egyetlen ellensége sem akadt, aki tudatosan*
megrontsa. Azt tartják, hogy az olyan állapotot, mint Aoié is,
némelykor az idézi elő, hogy a család valamelyik elhalt szolgájának
vagy dajkájának szelleme leli a beteget, de az is lehet, hogy olyan
ember gyűlölete működik közre, akit Aoi apja, a miniszter, sértett
meg, de nem őt, hanem Aoit érte a rontás, mert ő sokkalta érzékenyebb
természet. Hol erre, hol arra gondoltak, de minden feltevésük tévesnek
bizonyult. Ezalatt Aoi csak feküdt, és szünet nélkül sírt. Sőt, néha
hirtelen olyan sírógörcs jött rá, hogy lélegzete is elakadt. Akik
körülötte
voltak, reszkettek életéért, de csak ott álltak szomorúan, és nem tudták,
mitévők legyenek.
Az öreg császár állandóan érdeklődött Aoi állapota felől. Különleges
szertartásokat is tartott, és figyelmét a szülők annak tulajdonították,
hogy Aoi az udvarnál nagy tiszteletnek örvend. Betegségének híre
nemcsak barátai körében, de az egész birodalomban roppant
szomorúságot keltett. Rokudzso is hallott a hercegnő szenvedéséről, és
mély részvétet érzett
GENDZSI REGÉNYE 233
iránta. Évek óta nyílt versengés folyt közöttük Gendzsi kegyeiért, de
még a kocsikkal kapcsolatos szerencsétlen ügy után is - habár, meg kell
hagyni, ez rendkívül felbőszítette - fékezte magát annyira, hogy
Aoinak rosszat nem kívánt. Maga is igen rosszul volt. Érezte, hogy a
benne szüntelenül kavargó, heves és nyugtalanító izgalmak szinte
észrevétlenül megbontják kedélyének egyensúlyát. El is határozta, hogy
valahol, ott-Ilonától néhány mérföldnyire, keres lelki vigaszt.
Gendzsinek ez fülébe jutott, s mivel aggódott Rokudzsóért, nyomban
útra kelt a ház felé, ahová - hallomása szerint - Rokudzso
elvonult. A hely a város határán kívül esett, így arra kényszerült, hogy
a legnagyobb titokban menjen el.*
Gendzsi kérlelte a hölgyet, bocsásson meg neki, amiért oly hosszú időn
át nem látogatta meg.
- Mostanában magam sem élek valami boldogan - panaszolta, és
beszámolt Aoi állapotáról. Meg akarta értetni Rokudzsóval, hogy
szomorú dolog tartotta távol, nem pedig az, hogy másutt talán
szórakoztatóbb társaságot talált. - Nem a magam gondján őrlődöm,
hanem amiatt a félelmetes tehetetlenség és szomorúság miatt, amelybe
szegény szüleit sodorta Aoi betegsége. Abban a reményben jöttem el
hozzád, hogy egy időre felejthetem a betegszoba minden szörnyűségét.
Ha még ez egyszer megbocsátanád mindazt, amivel megbántottalak, és
kedves lennél hozzám ...
Mentegetőzése nem járt sikerrel. Rokudzso magatartása ellenségesebb
volt, mint valaha. Gendzsi nem érzett haragot emiatt, sőt, még csak
meg sem lepte. Az új nap már éppen derengeni kezdett, amikor
vigasztalanul elindult hazafelé. Rokudzso meg nézett utána, és a
herceg szépsége láttán halomra dőlt minden elhatározása, és ismét csak
azt érezte, hogy őrültség elhagynia Gendzsit. De mi tarthatná vissza
Gendzsi mellett? .Aoi gyermeket vár, ez pedig annak a jele, hogy
megbékélt a herceggel. Gendzsi most már kifogástalan életet élhet, és
ha még egyszer eljönne, mint ma is, hogy bocsánatát kérje, mi másra lesz
az jó, hacsak nem arra, hogy a maga vágyakozásának kínja kiújuljon?
Igy aztán Gendzsi levele másnap csak még feldúltabb állapotban találta:

"Feleségem, bár néhány napja már javulni kezdett, ismét nagyon

szenved, így most lehetetlen magára hagynom."
Rokudzso biztosra vette, hogy ez csak kifogás, ezért válaszul ezt a
költeményt küldte: "Az én bűnöm, s enyém a bűnbánat is, hogy
könnyelműen, mint a parasztlány, aki a sarjadó rizs fölé túlságosan
mélyre lehajlik, besároztam ruhám ujját a szerelem sötét útján." A levél
végén pedig emlékeztette Gendzsit a régi dalra: "Keservesen bánom
már, hogy korsómat a hegyi forráshoz vittem, ahol oly sekély volt a
víz, hogy csupán köntösöm ujja lett nedves tőle."
Gendzsi elnézte a finom írást. Az előkelő származású és nevelésű
asszonyok között akad-e csak egy is, aki versenyezhet vele, aki ilyen
kimondhatatlan báj jal és eleganciával írta meg ezt a kis levélkét?
Keserű
gondolat, hogy ezt az asszonyt, aki szellemileg és testileg egyaránt oly
erősen vonzza, saját hibájából örökre el kell veszítenie. Bár már
csaknem besötétedett, leült és ezt írta: "Ne mondd, hogy csupán
köntösöd ujját nedvesítette meg a víz. Csak a te hasonlatod szólhat
sekélyességről, de nem az én érzéseim." És hozzá fűzött egy
költeményt: "Te vagy az, egyedül te, aki sekély tavak közt andalogsz,
de én teljesen átázva küzdöttem át magam a szerelem sötét ösvényének
bozótjain." És ezekkel a szavakkal fejezte be levelét: "Ha egyetlen
vigasztaló fénysugár is felderítené ezt a szomorú házat, most magam
adnám át e levelet."
Időközben Aoin újra teljes erővel úrrá lett a megszállottság:
szivettépően szenvedett. Rokudzsónak fülébe jutott, hogy Aoi betegségét
egyesek az ő "életszelleme" művének tekintik. De azt is hallotta,
mások viszont azt hiszik, hogy az ő apjának szelleme állt bosszút
a lánya ellen elkövetett árulás miatt. Rokudzso hosszan elgondolkodott
rajta, mit is érez Aoi iránt, de semmi mást nem talált önmagában, mint
nagy
boldogtalanságot. Nyomát sem lelte Aoi iránt való ellenséges érzelemnek.
De nem volt bizonysága róla, hogy valahol, kínlódástól szétmart lelke
mélyén, nem rejtőzik-e a rosszindulat szikrája. Bár hosszú éveken át
szeretett és szenvedett, és gyakran azt hitte, az övénél nagyobb
szenvedés nincs is a világon, de még sohasem volt annyira sebzett és
összetört, mint a leg-

utóbbi napokban. Azzal a gyűlöletes üggyel kezdődött - a kocsik

miatt. Megsértették. Úgy bántak vele, mintha semmi joga nem lenne az
élethez. Igen, a megtisztulás ünnepe óta az ellentmondó elhatározások
vihara annyira feldúlta kedélyét, hogy néha már azt hitte, nem ura a
saját
gondolatainak. Egyik éjszaka, gyötrelmes kétségei és tanácstalansága
közepette eszébe jutott, mit is álmodott. Valami nagy, pompás
teremben járt: ott feküdt egy lány, akiben felismerte Aoi hercegnőt.
Elkapta
a karját, és szörnyű dühvel gyötörte, csavarta a fekvő nő tagjait - pedig
ébren, józanul elgondolva, semmi nem állna tőle távolabb. Azóta ez az
álma többször is visszatért. Milyen iszonyatos! Lehetséges, hogy a
szellem elhagyja a testet, és olyasmire vetemedik, amit éber ész meg nem
enged?! És elgondolkodott azon, hogy az emberek - még ott is, ahol
nincs min fennakadni - elvetemültségükben abban lelik
gyönyörűségüket, hogy a jóról semmit se szóljanak, de a rosszról
mindent kibeszéljenek. Milyen gyönyörűséggel kapnának ezen is, ami
vele történt! Az, hogy a szellem, az ember holta után is üldözi
ellenségeit, állítólag mindennapos eset, habár erre is azt mondják,
hogy a halott ördögien gonosz és bosszúálló lehetett, és fennmaradt jó
hírneve végképp odavész. "Mi lesz velem, ha azt gondolhatják rólam,
hogy íme, már életemben is milyen förtelmes gonoszság bűnébe estem?"
Szembe kellett néznie sorsával. Gendzsi örökre elveszett számára.
Ha csak valamennyire is uralkodni akar magán, először is meg kell
találnia a módját, hogy a herceget teljesen száműzze gondolataiból.
Újra és újra elhatározta, hogy nem gondol rá többé, de éppen az
elhatározása tette, hogy csak még többször eszébe jutott a herceg.
Iszében a Szűznek előírás szerint az év vége előtt kellett tisztébe
lépnie, de különböző nehézségek miatt csupán a következő év őszén
iktathatták be. Az év kilencedik hónapjában ki kellett költöznie a
Mezei Palotába,* de ezt már olyan későn határozták el, hogy a második
megtisztulási ünnepre tett előkészületeket nagy sietséggel kellett
lebonyolítani. Elég baj, hogy éppen ebben a nehéz időben a Szűz anyja
nem irányíthatta az előkészületeket, hanem órák hosszat kábultan és te-
236 MURASZAKI
hetetlenül feküdt. Végül papok jöttek el a lányért. Ezck is igen
súlyosnak látták az anya állapotát, s mivel már ott voltak, megtették,
hogy elmondták érte a szokásos imádságokat és varázsigéket. De
hetek múltak el, és Rokudzso állapota mit sem változott. Bár semmi
igazán veszélyes tünet nem látszott rajta, de valami furcsa és
megmagyarázhatatlan ok miatt mégis folyton-folyvást igen rosszul volt.
Gendzsi állandóan érdeklődött utána, de Rokudzso pontosan tudta, hogy
egészen más dolgok kötik le a herceg figyelmét.
Aoi ideje még nem jött el, még nem is készültek fel az eseményre,
amikor hirtelen olyan jelek mutatkoztak, hogy a szülés már a küszöbön
áll. Aoit nagy szorongás fogta el. Doktorai egyre imádkoztak érte, de
hiába volt minden igyekezetük: a hercegnőt megszállva tartó gonosz
hatalma egy hajszálnyit sem gyengült. A birodalom legnagyobb
csodatevő doktorai ott voltak mellette, de mert minden kezelésük
kudarcba fúlt, zavar és bosszúság fogta el őket. Végre a szellem, mely
Aoit
megszállva tartotta, a varázsigéktől megfélemlítve jelt adott, és
hailották, amint keserűn sírva megszólalt:
- Csak egy kissé hagyjatok békében! Valamit meg kell beszélnem
Gendzsi herceggel.
 A doktorok intettek egymásnak, amivel azt kívánták mondani, hogy
most aztán megtudják, mi rejlik a dologban, mert meg voltak győződve
róla, hogy a győtrő szellem beszél a megszállottból, és Gendzsit sietve a
betegágyhoz hívták. Aoi szülei azt hitték, hogy a vég közeledtével
titkon közölni akarja Gendzsivel végső kívánságát, ezért elvonultak
a szoba sarkába. A papok is abbahagyták a ráolvasást, és halkan,
áhítattal, elkezdték a Hokkekjót.* Gendzsi felemelte az ágy
függönyét. Ott feküdt Aoi, és éppen olyan gyönyörű volt, mint
máskor, s bár terhessége a vége felé járt, de még azt a férfit is furcsán
felkavarta volna szépsége, aki most látja először. Mennyivel jobban
hathatott hát Gendzsi hercegre, akinek szíve máris csordultig volt
gyengédséggel és bűnbánattal. Aoi hosszú hajfonatai élesen elütöttek
fehér kabátkájától.* Még ez a bő ruha is olyan volt rajta, mint valami
divatos köntös. Gendzsi megfogta Aoi kezét.

- Borzalmas, hogy ilyen boldogtalannak kell látnom téged - kezdte a

herceg. Nem is tudott többet szólni, csak nézte, nézte Aoit, és
könnyein át is meglátta, hogy felesége tekintetéből már nem a jól ismert
sértett büszkeség árad, hanem megbocsátás és gyengéd féltés, és ahogy
Gendzsit sírni látta, magának is kibuggyant a könnye. Gendzsi érezte,
hogy nem szabad így sírnia. Ezzel csak nyugtalanítja Aoi szüleit, és
feleségét is csak felizgatja. Fel akarta vidítani Aoit, s ezért
megszólalt:
- Ugyan, nincs olyan nagy baj! Nemsokára jobban leszel. De bármi
történjék is, következő életünkben biztosan viszontlátjuk egymást. De
apád, anyád és még oly sokan mások is annyira szeretnek téged, hogy
sorsukat biztosan erős szálak fűzik össze a te sorsoddal, s ez még
számos jövendő életben visszahoz téged hozzájuk.
De Aoi félbeszakította:
- Nem erről van szól De egyelőre hagyd az imákat. Nagyon ártanak
nekem. - Közelebb vonta magához Gendzsit, és így folytatta: - Nem
hittem benne, hogy eljössz. Vártam rád, míg a sóvárgásban egész
lelkem el nem égett. - Szomorúan és gyengéden beszélt, és
ugyanilyen hangon elsuttogta ezt a költeményt: - Mint szoknya alját a
szegély, fogd körül magad e foszlánnyal, melyet a kétségbeesés és
elhagyatottság tépett le lelkemről.
A hang, mely így szól, nem Aoi hangja volt. A modor sem az övé.
Gendzsi ismert valakit, akinek a hangja igen hasonlóan cseng. De ki lehet
az? Igen, csak ő lehet ... Rokudzso! Egyszer-kétszer hallotta már,
hogy - egyesek állítása szerint -megtörténhet ilyesmi. De mindig is
elutasította ezt a gondolatot, mert szörnyűségnek és elképzelhetetlennek
érezte, és azt tartotta, hogy csak valami lelkiismeretlen, rémmesékben
örömét lelő ember kitalálása az egész, sőt még azt is tagadta, hogy
ilyesfajta
megszállottság valaha is előfordulhatott. De most a tulajdon szemével
láthatta: bármilyen borzasztó és hihetetlen is, de megtörténik ilyesmi.
Végre visszanyerte önuralmát, és halkan így válaszolt:
- Nem tudom biztosan, ki szólt hozzám. Ne hagyj kétségben . . .

Aoi válasza napnál világosabban igazolta, hogy sejtelme helyes

volt. Rémületére most az asszony szülei visszatértek a betegágyhoz, de
szerencsére Aoi nem beszélt tovább, csak feküdt csendesen. Anyja azt
hitte, véget ért a rohama, és egy tálban meleg vizet hozott, de ekkor Aoi
teste nagyot rándult: megszülte a gyermekét. Egy pillanatra mindenki
örömben és boldogságban úszott. De sajnos, nagyon is valószínűnek
látszott, hogy a szellem, mely megszállva tartotta Aoit, csak rövid
időre távozott. Ugyanis nemsokára a rémület heves rohama rázta
meg, mintha az a kimondhatatlan valami feldühödött voina azon, hogy
az imént kimozdulni kényszerült. Erre ismét mindenkit nagy aggodalom
fogott cl, mi is lesz Aoival.
A Tendai hegyi apát és a szobában összegyűlt többi főpap azt
tartotta, hogy az ő kitartó imádkozásuk és ráolvasásuk eredménye a könnyű
szülés, és amikor most sietve visszavonultak, hogy felfrissüljenek és
lepihenjenek, nagy elégedetten törölgették verejtékes homlokukat. Aoi
barátai már napok óta mély szomorúságban éltek, de most egy kissé
bizakodni kezdtek: semmi látható javulás nem mutatkozott ugyan,
de mert a gyermek baj nélkül megszületett, azt hitték, az anya is
csakhamar felgyógyul. Újból megkezdődött az imádkozás és
ráolvasás, de az egész házban most már a bizakodás hangulata áradt
szét, hiszen az, hogy boldogan sürgölődhettek az újszülött körül,
megváltást jelentett a hosszú napok óta tartó feszültségtől. Az öreg
császár, az uralkodói családhoz tartozó hercegek és az egész udvar
gyönyörű ajándékokat küldött, s éjszakáról éjszakára szaporodtak a
szemkápráztató drágaságok.* Hogy Aoinak fia lett, csak még
nagyobb pompával és aprólékos gonddal rendezték meg születésének
ünnepét.
Az esemény hírére Rokudzso kissé elcsodálkozott. A Nagy Csarnokból
legutóbb olyan értesülést hallott, hogy a szülés igen veszélyesnek
ígérkezik. Es lám, most azt mondják, hogy minden baj nélkül zajlott le.
Rokudzso ezt fölöttébb különösnek érezte. Maga már hosszú ideje
szenvedett, annyira feldúlt volt a kedélye. Nemegyszer úgy érezte,
mintha valamiképp az egész lénye hirtelen megváltozott volna. Szinte
teljesen idegenné vált önmaga számára. Újabban úgy vette észre, mintha
mustármag füstje érződne haján és ruháján - ezt az illatot pedig nem
szenvedhette. Forró fürdőt vett, és ruhát váltott, de az illat egyre
üldözte. Már az is szörnyű volt, hogy magában, legbelül, valami
merőben idegent érzett. Most meg már a teste is csalóka játékot űz
vele, amit a környezete is észrevesz, s biztosan sugdolóznak is róla a
háta mögött. De közel és távolban nem volt egy ember, akivel
beszélhetett volna ezekről a dolgairól, és egész titkolt nyomorúsága
szemlátomást csak arra szolgált, hogy siettesse a felbomlást, mely
szellemét kikezdte.
Most, hogy Gendzsi számára kevesebb aggodalmat jeientett Aoi
állapota, újra és újra eszébe jutott az a roppant különös beszélgetés,
melyet Aoivai folytatott, rohamának legsúlyosabb percében: olyan
fájdalmasan hatott rá, hogy bár hosszú ideje nem találkozott
Rokudzsóval, és azt is tudta, hogy a hölgy mélyen meg van sértve,
úgy érezte, soha többé nem fog tudni vele bizalmas kapcsolatba lépni.
Végül azonban győzött benne a részvét, és levelet küldött a hercegnőnek.
Úgy gondolta, szívtelenség lenne magára hagynia Aoit, éppen most,
hogy napokon át ilyen szörnyű szenvedéseken ment keresztül, de
feleségének még most is aggódó barátait sem hagyhatja ott - ezért
minden titkos útját megszüntette. Aoi állapota változatlanul aggasztó
volt, Gendzsit be sem engedték hozzá. A gyermek viszont olyan
gyönyörű volt, hogy kívánni sem lehetett szebbet. Gendzsi nagy
figyelmet tanúsított iránta, és buzgón részt vett mindenben, ami a
gyermek érdekében történt, ez pedig Aoi apjának annál is inkább
kedvére volt, mert úgy tekintette, hogy ez lánya és Gendzsi közt a jobb
megértés jele; Aoi lassú lábadozása még nagy gondot szerzett neki,
hiszen jól tudta, hogy az olyan betegség, amelyen Aoi éppen átesett,
elkerülhetetlenül tartós nyomokat hagy, éppen ezért elhitette magával,
hogy lányának állapota kevésbé veszélyes, mint általában hiszik.
A gyermek a trónörökösre emlékeztette Gendzsit, s ettől felébredt
benne a kívánság, hogy viszontlássa Fudzsicubo kisfiát. Úgy erősödött
benne a vágy, hogy végül is ilyen üzenetet küldött Aoinak: "Már jó ideje,
hogy sem a Palotába, sem

máshová nem látogattam el. Úgy érzem, szükségem van egy kis
változatosságra, így hát ma elmegyek hazulról egy rövid időre, de
mielőtt távoznék, szeretnélek látni. Nem akarom azt érezni, hogy teljesen
el vagyunk vágva egymástól." így kérlelte Aoit, s az udvarhölgyek is
támogatták kérését, mert azt mondogatták Aoinak, hogy Gendzsi jó
férje, ne legyen hát oly büszke és merev vele szemben. Aoi attól félt,
hogy a betegség ártott szépségének, ezért csupán függönyön át akart
beszélni
Gendzsivel, az udvarhölgyek azonban ezt sem helyeselték. Igy aztán
a herceg zsámolyt húzott Aoi ágya mellé, és beszélt neki erről, arról.
Nagy néha a hercegnő is közbevetett egy-egy szót, de világos volt,
hogy még nagyon gyenge lehet. Azt azonban nehéz volt elhinni, hogy
csak nemrég is a halál torkában járt. Nyugodtan elbeszélgettek
betegségének legsúlyosabb napjairól - ez az idő most már csupán rossz
álomnak tetszett -, de ekkor Gendzsinek hirtelen eszébe jutott az a
sajátságos párbeszéd, melyet akkor folytatott le Aoival, amikor
szemlátomást szinte az utolsó pillanatait élte, és hirtelen, keserűségtől
eltelve,
így szólt az asszonyhoz:
- Még egy egész sereg dolog van, amiről majd egy napon beszélnem kell
veled. Most igen fáradtnak látszol. Talán jobb is, ha elmegyek. -
Megigazgatta a beteg párnáit, meleg vizet hozott a mosdáshoz, és
olyan kitűnő betegápolónak mutatkozott, hogy a jelenlevők eltűnődtek,
hol tehetett szert ilyen készségre. Aoi még most is páratlanul szép volt,
de igen gyenge és bágyadt, s ahogy ott feküdt mozdulatlanul, úgy
látszott, mintha bármely pillanatban elszállhatna belőle az élet.
Gendzsi szerető aggódással nézte. Haja - megannyi gondosan
elrendezett fürt - szétterült a párnán. Aoi csodálatos szépsége még
sohasem volt Gendzsire ilyen hatással. Hát meg lehet érteni, hogy
évek hosszú során át csak hagyta, hogy egy ilyen asszony mindinkább
elidegenedjék tőle? Gendzsi csak állt, és bámulta Aoit.
- Indulnom kell a Palotába - szólalt meg végre -, de nem sokáig
maradok távol. Anyád mindjárt bejön, de most, hogy már jobban
vagy, tégy meg mindent, hogy elcsituljon aggodalma. Mert bár titkolni
igyekszik, még most is gondban van
miattad. Most már szedd össze minden erődet, és naponta próbálj
egy kicsit üldögélni. Azt hiszem, részben azért is gyógyulsz ilyen
nehezen, mert anyád elkényeztet.
Ahogy Gendzsi, pompás udvari öltözékében, kisietett a szobából,
Aoi figyelmesebben követte tekintetével, mint bármikor. Az őszi
ülésen részt vevő minden magas rangú tisztviselőtől elvárták, hogy
megjelenjék, így Aoi apja is Gendzsivel tartott, de velük jött Aoi bátyja
is, mert szüksége volt a miniszter támogatására, hogy felkészülhessen az
elkövetkező politikai évre. Kíséretük nagy része is velük ment; így a
Nagy Csarnok kihalt és szomorú látványt nyújtott.
 Ekkor hirtelen olyan fulladási roham jött Aoira, amit egyszer már
megért, de állapota most, néhány perc leforgása alatt,
reménytelenné vált. Gendzsinek azonnal megvitték a hírt a Palotába,
mire nyomban eltávozott a kihallgatásról és hazament. A többiek is
nagy sietve követték, és bár ezen az estén hozták nyilvánosságra az új
kinevezéseket, meg sem fordult a fejükben, hogy bevárják a
ceremóniát, hiszen tudták, elegendő mentség számukra, hogy a Nagy
Csarnokban ilyen tragikusra fordult a helyzet. Ahhoz késő volt már,
hogy elhívják a Tendai hegyi apátot vagy valamelyik főpapot, aki Aoi
gyógyításában közreműködött. Szörnyű, hogy épp amikor Aoi állapota
szemlátomást kissé jobbra fordult, ilyen hirtelen ismét a sír szélére
került. A Nagy Csarnokban mindenkit teljes tehetetlenség és
zavarodottság fogott el. A ház nemsokára megtelt szolgákkal, akiket
innen is, onnan is részvevő üzenettel küldtek el, hogy érdeklődjenek a
fejleményekről. De a nagy bajjal sújtott ház lakóitól semmiféle
tájékoztatást nem kaphattak, mert azok mást sem tettek, mint szinte
őrjöngve száguldoztak szobáról szobára, hogy ennek láttán megrémült az
ember.
Mivel tudták, hogy Aoit a megszállottság már nemegyszer tetszhalottá
változtatta, egy ideig meg sem kísérelték, hogy testét kinyújtóztassák,
de még a párnájához sem nyúltak, hanem hagyták, feküdjön, ahogy
van. Két-három nap múlva azonban nyilvánvalóvá lett, hogy kihunyt
benne az élet.
A feltámadó általános jajveszékelés közepette Gendzsi sötét
kétségbeesés kábulatába zuhant. Túlságosan gyorsan kö-

vette egyik csapás a másikat, s úgy érezte, hogy az élet sorscsapások

értelmetlen sorozata. Az udvar és az egész főváros legelőkelőbb köreiből
érkező részvétnyilvánítások is csak fárasztották és gyötörték.
Az öreg császár üzenetéből áradó melegség, és Aoi halála fölött
érzett nyilvánvaló szomorúsága igen jóleső volt, s így Aoi apjából - ha
szüntelenül sírt is - bizonyos elégültséget váltott ki. Egyik barátjuk
tanácsára különlegesen erős szerekkel próbálkoztak, abban a reményben,
hogy Aoiból az élet szikráját ki tudják csiholni. De még aki a saját
szemének is alig hitt, meggyőződhetett róla, hogy késő már minden, és a
holttestet fájó szívvel elszállították Toribenóba. Itt, ezen a városon
kívül fekvő, hatalmas halottégető téren nagyon hamar megkezdődött a
szörnyűség, melytől mindnyájan annyira rettegtek. Még ezen a
hatalmas, szabad térségen is alig jutott hely a gyászoló tömegnek, mely a
város minden nagy palotájából összesereglett, hogy részt vegyen a
gyászmenetben, és alig fért el a papok gyülekezete is, amikor
énekelve megérkeztek a környező templomokból. Az öreg császár
természetesen elküldte képviselőjét, s ugyanígy Kokiden hercegnő és a
trónörökös is, de sok előkelőség személyesen jött el, és elvegyült a
tömegben. Halotti szertartás nagyobb részvétet és együttérzést nem
váltott ki soha még. Aoi apja nem jelent meg.
- Megrendített a csapás, hogy életem alkonyán így elveszítettem őt,
aki fiatal volt és virágzó ... - mondta, és kicsordult a könnye, hiába is
próbálta rejtegetni.
Szívettépő volt a bánata.
A gyászünnepség egész éjszaka tartott, míg végül már csak szívfacsaróan
kevéske kis hamu maradt a máglyán, s így reggel hazatértek a gyászolók.
A pompától eltekintve, ez a gyászünnepség valóban nem sokban
különbözött a többitől, de minthogy - egyetlen esetet kivéve -
Gendzsi életútját még nem keresztezte a halál, az e nap eseményeivel
kapcsolatos emlékek még sokáig iszonyatosan, makacsul üldözték.
A gyászszertartást a nyolcadik hónap utolsó hetében tartották meg.
Gendzsi látta, hogy apósa, a rázúduló kétségbeeséstől, nem képes
meglátni ennek az őszi reggelnek szelíd derű-
jét, és azt is tudta, milyen gondolatok foglalkoztatják. Odalépett hozzá,
és az égre mutatva elsuttogta ezt a költeményt:
- Most, hogy az őszi égen ennyi ködfelhő gomolyog, nem tudom,
melyik az, mely az én asszonyom máglyájáról szállt fel. Ezentúl hát
szeretettel jártatom tekintetemet végestelen végig, a felhők egész
birodalmán.
Végül Gendzsi visszament a szobájába. Lefeküdt, de nem bírt
elaludni. Gondolatai visszaszálltak azokra az évekre, amikor Aoi már a
felesége volt. Miért is nyugodott bele oly kényelmesen, hogy a
köztük levő bajok egyszer majd úgyis elsimulnak, és közben - mit
sem törődve Aoi sértett büszkeségével - miért egyre csak a maga
kedytelését nézte? Miért hagyta, hogy csak múljanak az évek, és
még az utolsó időben sem igyekezett valódi bizalmat és némi érzelmi
közösséget teremteni kettejük közt? Keserű bűnbánat töltötte el
szívét. De mit használt ez már? A szolgák behozták világosszürke
gyászruháját, s erre különös gondolat villant fel benne: mi lenne, ha ő
halt volna meg, nem pedig Aoi? Felesége most a gyászoló asszonyok
sötét ruhájában járna. És magában elmondta ezt a költeményt:
"Világos ugyan a ruhám, hisz ezt írja elő a szokás, mivel
elvesztettelek. De fekete a gyászom, mint a ruha, melyet te viseltél
volna." Már felöltözve, lemorzsolta olvasóját is. A körötte levők
elnézték a herceget, s úgy látták, hogy fakó szín gyászruhájában sem
tetszik sápadtnak és megviseltnek. Halkan elolvasott számos szútrát,
köztük
a Szamantabhadrát, a Dharrnadhatu szamadhi osztogatójának szentelt
imát is, s ezt olyan komolysággal mondta el, hogy megindítóbb volt,
mint egy pap hivatásos, begyakorolt éneke. Ezután meglátogatta az
újszülöttet, és némi vigaszt merített abból a gondolatból, hogy
szerelmüknek legalább ennyi emléke maradt Aoitól. Gendzsi világos
nappal nem mert elmenni a Nidzso-inbe, hanem emlékezésbe és
bűnbánatba merülten ott maradt a Nagy Csarnokban, s az volt az
egyetlen elfoglaltsága, hogy felügyelt az Aoi lelkéért tartott
ájtatosságokra. Arra még elszánta magát, hogy megírjon néhány
levelet -többek között Rokudzsónak is írt. Rokudzso papnőnek
megválasztott lánya már a kapuőrök felügyelete alatt állt, és úgy
17 Muraszaki
volt, hogy nemsokára elvezetik a Mezei Palotába. Rokudzso, lánya
heiyzetére hivatkozva, nem küldött választ.*
A herceg immár annyira belefáradt az életbe és a szenvedésekbe,
hogy komolyan mérlegelni kezdte, ne tegyen-e szerzetesi fogadalmat.
Talán végre is hajtja, ha rá nem talál arra az új kötelékre, mely
szemlátomást oldhatatlanul a világhoz fűzte. Bizony, itt van a kislány
is, Muraszaki, aki palotájának egyik szárnyában vár rá. Miiyen
boldogtalan
lehetett is az egész hosszú idő alatt! Ezen az éjszakán, mialatt Gendzsi
egyedül feküdt elfüggönyzött hercegi ágyában, úgy érezte, hogy teljesen
egyedül van, habár az őrök tőle nem messze körbe-körbe jártak.
Eszébe jutott, hogy "ősszel nem való egyedül aludni", ezért
palotájából előhívatta azt a papot, akinek a legbehízelgőbb a hangja.
Valóban, szinte elviselhetetlenül szép volt, amint a pap éneke
elvegyült az ébredő hajnal hangjaival. De a késő ősz mélabúja és a
feltámadó szél suttogása csakhamar annyira hatalmába ejtette a
herceget - és már kissé hozzá is szokott a magányos éjszakákhoz -, hogy
nehezére esett reggelig ágyban maradnia. Kinézett és látta, hogy a
kertben a virágágyakon sűrű köd ül, de mégis jól látszott, hogy a
közelben, az egyik szép krizantémra, rákötöttek valamit. Egy levél volt,
sötétkék papírra írva.* A hírnök tehette oda, s azzal el is ment.
"Milyen bűbájos gondolat!" - fordult meg Gendzsi fejében, és
nyomban felismerte az írást. Rokudzsótól jött a levél. Azzal kezdte, hogy
úgy hiszi, nem neheztel rá a herceg a késedelmes válaszért, mert maga is
tudja, mi most a lányának helyzete. Rokudzso mellékelt egy
akrosztichont is, s ebben a krizantém nevével (kiku) játszva közölte,
milyen bánatot jelentett számára, mikor hallott (kiku) a herceget ért
veszteségről. Igy fejezte be levelét: "A reggel szépsége soha ennyire
nem terelte gondolataimat rád és bánatodra, s így nem is maradt más
választásom, mint hogy válaszoljak neked." Rokudzso még a
szokottnál is nagyobb eleganciával írt, de a herceg félrelökte a levelet.
Sértette Rokudzso részvétnyilvánítása, mert azok után, amit látott,
tudta, hogy ez nem lehet őszinte. De azért érezte, hogy durvaság lenne
minden érintkezést megszüntetni Rokudzsóval. Ha ezt teszi, az csak egyet
jelenthet, hogy vétkesnek tartja Rokudzsót - ezt pedig semmiképpen nem
óhajtotta. Végül is valószínűleg nem ez idézte elő a szerencsétlenséget;
lehet, hogy Aoi sorsa mindentői függetlenül meg volt pecsételve. Csak
legalább ne látta, ne hallotta volna, milyen végzetesen működött a
szellem
Aoiban! Akárhogyan történt is, és bármennyit tépelődött is rajta, nem
hitte, hogy valaha is képes lesz feledni azt, ami abban az irtózatos
jelenetben lelepleződött előtte.
Bár hivatkozhatott volna rá, hogy még most is mély gyászban van, és
hogy lánya számára, megtisztulásának ilyen fokán, alkalmatlan is lesz, ha
Rokudzso levelet kap tőle, mégis hoszszas fontolgatás után arra az
eredményre jutott, hogy lelketlenség lenne nem válaszolni olyan
levélre, amelyet nyilvánvalóan csak azzal a szándékkal írtak, hogy neki
örömet szerezzenek vele. Halvány barna papírra ezt a választ írta:
"Hidd el nekem, hogy bár oly sok napot kihagytam, gondolatban nem voltál
távol tőlem. Ha vonakodtam is válaszolni leveledre, azért történt,
mert én, akinek gyászom van, nem kívántam betörni abba a szent
légkörbe, mely most házadat körülveszi, és bíztam is benne, hogy ezt
megérted. A történtek miatt ne emészd magad, mert »akár későn
költözünk el, akár korán, életünk illanóbb, mint a reggeli fényben
rezgő harmatcsepp«. Most ne gondolj rá többet. Azért mondom ezt, mert
lehetetlen találkoznunk."
Rokudzso abban a házban kapta meg a levelet, ahol lánya a
hivatására készülődött, de csupán akkor olvasta el, mikor saját
otthonába visszatért. Egyetlen szempillantás alatt tudta, mire céloz
Gendzsi. A herceg is vádolja őt! És végül benne magában is megjelent
bűnének szörnyű tudata. Most még százszorosan nyomorultabbnak érezte
magát.
Mert ha Gendzsinek oka van rá, hogy higgyen az ő bűnösségében,
akkor sógora, az öreg császár is biztosan tud már róla. Mit gondolhat
felőle? Elhunyt férje, Zembo herceg, a császár legkedvesebb fivére
volt! És az öreg császár gyámkodott a kislány fölött is, aki most
felszentelését várja, és éppen fivérének sürgető kérésére ígérte meg
annak
idején, hogy gondoskodik a lány neveléséről - de valóban, úgy is bánt

vele, mint a saját gyermekével. Özvegysége idején őt is és lányát is

állandóan unszolta, hogy éljenek nála, a Palotában, de Rokudzso nem
akarta elfogadni az öreg császár ajánlatát, hiszen nehéz is lett volna a
megvalósítása. Időközben ugyanis engedett Gendzsi ifjúi
udvarlásának, és ettől kezdve állandó kínban és szorongásban élt, hogy
meggondolatlanságát leleplezik. E kaland egész ideje alatt olyan
izgatott volt, és anynyira félt, hogy alig is tudta, mit csinál. Rokudzso
nagy szépség hírében állt, s ehhez járult még előkelő származása, így
amikor hire futott, hogy lányával kiköltözött a Mezei Palotába, az
udvarbeli léha világfiakat rajostul oda vonzotta, s ezek azzal
zaklatták, hogy reggel, délben, este tették neki a szépet. Gendzsi
hallott erről, és az urakat nem bírta hibáztatni. Csak arra gondolt,
milyen kár, hogy egy ilyen nagy tehetségű és vonzó nő így a fejébe
veszi, hogy leszámolt már a világgal, és most olyan messzire készül
visszavonulni. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
Rokudzsónak - ha már ott él - roppant unalmas lesz lszében.
Bár az Aoiért tartott ájtatosságok ideje már elmúlt, Gendzsi a
hetedik hét végéig visszavonultságban élt. Nem szokta meg a
semmittevést, így csak vánszorogva teltek napjai. Gyakran elküldött To
no Csudzsóért, hogy az beszámoljón róla, mi történik a világban, és
Csudzso, sok komoly közölnivalója közepette is meg-megkísérelte, hogy
szórakoztassa a herceget, s elemlegette azokat a furcsa kalandokat,
amelyekre azelőtt együtt vállalkoztak.
Egy ilyen alkalommal tréfát űzött a császár hálótermében
szolgálatot teljesítő egyik élemedettebb udvarhölgyből, akivel Gendzsi
oly elővigyázatlanul viszonyt kezdett.
- Szegény öreg hölgyl Nem helyes, hogy csúfot űzöl belőle!
- szólt Gendzsi rendreutasító hangon. - Kérlek, hagyd abbal
- De be kellett vallania, hogy maga sem gondolhatott rá mosoly
nélkül.
Ezután Csudzso elmesélte neki az egész, történetet: hogyan követte
nyomon és figyelte meg Gendzsit azon a bizonyos őszi éjszakán, a
holdtöltét követő napon,* majd sokat mesélt a maga és embereinek
kalandjairól. Végül azonban szóba ke
rült közös veszteségük, s megállapodtak abban, hogy mindent egybevetve
szomorú az élet, és könnyezve váltak el.
Néhány héttel később, egy komor és nyírkos estén, Csudzso kackiás
öltözékben toppant be Gendzsihez: büszkén feszített világosszürke
télikabátjában és térdnadrágjában - mindkettő ma volt rajta először.*
Gendzsi a nyugati főkapu fölött levő erkély korlátjának
támaszkodott. Már jó ideje nézegette a palota körül elterülő
fagylepte kertet. Éles szél fújt, és időnként eső szitált a fákra.
Gendzsi
közel állt hozzá, hogy elsírja magát, és ezt a verset suttogta maga elé:
- Mondd meg nekem, lelke az esőben rejtőzik-e, vagy fent, a
felhőkben?* Csudzso pedig elnézte barátját, amint ott ül, állát
tenyerébe támasztva, és azt gondolta, hogy annak az asszonynak a lelke,
aki ilyen szép fiatal ember felesége volt, biztosan nem viseli el, hogy
eltűnjön földi élete színpadáról, s biztosan most is itt lebeg, valahol a
közelben. Csudzso szemében még ott tükröződött a csodálat, amikor
Gendzsihez lépett. Észrevette, hogy bár semmi egyéb nem élénkítette
Gendzsi egyszerű ruházatát, aznap színes övet kötött magára. Bár a
hatás egészen más volt, mint Gendzsi egyéb pompás öltözékéé,
amiket boldog időkben oly szívesen viselt, de az öv sötétvörös csíkja oly
ízlésesen festett a szürke köpenyen (ez még nyári köpeny volt,* de
sötétebb árnyalatú, mint amit legutóbb viselt), hogy Csudzso sokáig
nem tudta levenni róla szemét. Végül ő is felnézett a viharos égre,
és visszaemlékezve a Gendzsi által idézett kínai versre, ezt a költeményt
mondta:
- Ha lelke esővé válik, ugyan hol van a felhős mennybolton, melyik
ködgomolyagban?
Gendzsi pedig így válaszolt:
- Amióta ő, kit egykor ismertünk, elszállt a felhők feletti országba,
a
második viharos és sötét hónap szikkasztja itt lenn a fagyos földet.
Kitetszett, milyen mélyek Gendzsi érzelmei. Pedig Csudzso azelőtt
nemegyszer arra gondolt, hogy Gendzsi számára valójában nagyon is
terhes Aoival való kapcsolata, és hogy mégsem szakítja meg, annak
csupán egy okát látta: Gendzsi nyilvánvalóan fél az öreg császár
szemrehányásaitól, de meg Aoi

szüleivel szemben érzett lekötelezettsége sem engedi meg ezt, hiszen

apósa mindig olyan jó hozzá, és anyósa is kimeríthetetlen szeretettel és
türelemmel bánik vele. Csudzso nemegyszer fájdalommal látta, milyen
nyilvánvaló közönnyel viseltetik Gendzsi Aoi iránt. De most
világosan érezte, hogy Aoi mindig fontos helyet tölthetett be Gendzsi
szívében, s ez csak még inkább fájhat neki most, hogy eszébe jut Aoi
korai halála. Bármit tesz, bárhová megy, mindig érzi, hogy életéből
eltűnt egy fénysugár, s ez mély bánatba dönti.
A kertben, a hervadt cserjék tövében, Gendzsi boldogan bukkant rá
néhány virágzó genciánra. Ahogy Csudzso eltávozott, leszedett néhány
szálat, és Szaiso dajkának meghagyta, hogy vigye el anyósának, ezzel
a költeménnyel együtt: "Elküldöm neked e néhány szál genciánt,
mely ily későig megmaradt a hervadt fű között, a sövény alján:
emlékeztessenek az őszre, mely íme, elmúlt." És még hozzáfűzte:
"Számodra bizonyára szegényes e virág ahhoz képest, mely már elhullt."
A hercegnő elnézegette unokájának ártatlanul mosolygó arcocskáját, és
arra gondolt, hogy ennek bája nem sokkal marad el elvesztett
gyermekének szépsége mögött. És már hulltak is könnyei, még
sűrűbben, mint a száraz levelek, ha a viharos szél tépdesi őket a fáról.
S
ahogy elolvasta Gendzsi üzenetét, csak még bővebben ömlött a
könnye. Majd ezt válaszolta: "A letarolt rétről érkezett virág új
könnyeket hozott - de az öröm könnyeit."
Gendzsi egyre valami kis elfoglaltságra vágyott, ami gondolatait
leköthesse. Ezért - bár csaknem besötétedett már -hozzáfogott, hogy
levelet írjon Aszagao hercegnőnek, aki bizonyára már rég értesült az
őt ért veszteségről. Mivel régen nem hallott a hercegnőről, nem utalt
korábbi barátságukra. A levél olyan előírásosan udvarias volt, hogy a
hírnöknek megengedte, olvassa el, mielőtt útnak indul vele. A
levelet égszínkékre festett kínai papírra írta. Ezt a költeményt
mellékelte hozzá: "Olyan őszre tekintek vissza, amelyet nagyon
megterhelt a bánat, de egyetlen estéjét sem homályosították el úgy a
könnyek, mint a mait." Nagy gondot fordított az írásra, s láttára
Aszagao hercegnő udvarhölgyei gondolták is,
hogy szégyen lenne, ha ilyen elegáns írást megválaszolatlanul hagyna. De
a
hercegnő maga is így döntött. "Bár megpróbáltatásodban veled érzek -
válaszolta -, nem látok okot arra, hogy bizalmatlanságom
félretegyem." Majd a következő költeményt írta: "Amióta
meghallottam, hogy az őszi ködök eltűntek, és házadban kietlen tél
ütött tanyát, sokszor gondoltam rád, míg elnéztem a szakadó esőt."
Ennyi volt a válasz, az írás pedig kapkodó, de Gendzsinek - hiszen
hosszú ideje semmi hírt nem kapott Aszagao felől -nagyobb örömet
jelentett, mint bármilyen hosszú és szellemes levél.
Többnyire az ismeretlen vonz bennünket, Gendzsi is leginkább
olyan nőkbe szeretett bele, akik egyáltalán nem bátorították. Vonzalma
tartósságának az volt a legbiztosabb záloga, ha a hölgy teljesen le volt
kötve más felé, és őt csak alkalmilag részesítette kegyeiben. Egyetlen
olyan hölgy volt, tudniillik Fudzsicubo, aki ennek tökéletesen
megfelelt, de sajnos, magas rangja és szembeszökő társadalmi helyzete
túlságosan sok nehézséget támasztott. A kis Muraszakival másként
állt a dolog. Semmi szükség nem volt rá, hogy őt e szerint az elv
szerint nevelje. Gyászának hosszú napjai alatt sem feledkezett meg róla,
tudta, hogy hiányzik a lánynak, hogy az unatkozik nélküle.
Muraszakiban azonban csupán az árva gyereket látta, akit gondjaiba vett,
és vigasztalta a gondolat, hogy ő legalább olyasvalaki, akit egy kicsit
magára hagyhat, és nem kell egész idő alatt szorongva azon
töprengenie, vajon milyen kellemetlenséget hozhat ez rá.
Egészen besötétedett már. Gendzsi egybehívta a ház népét a nagy
lámpa köré, és rávette őket, hogy mesélgessenek mindenféle
történeteket. Volt a házban egy fiatal komorna - Csunagonnak hívták -, s
Gendzsinek éveken át titkos kapcsolata volt vele. Még most is vonzódott
hozzá, de ezekben az időkben gondolni sem lehetett bizalmasabb
együttlétre. Amikor Csunagon észrevette, hogy Gendzsi milyen
levert, odalépett hozzá. Egy darabig mindenféléről beszélgettek, majd
Gendzsi így szólt udvarhölgyeihez:
- A legutóbbi hetek folyamán, amikor e házra olyan csend

borult, nagyon megszoktam társaságotokat, így nagyon hiányoztok

majd nekem, ha már nem leszek veletek ilyen gyakran. Azért is
vagyok olyan kedvetlen. Bár való igaz, hogy bármerre tereljem is
gondolataimat, csak igen kevés vigaszt találok! - Elhallgatott. Nem
egy udvarhölgy ejtett egy-két könynyet. Végül egyikük megszólalt:
- Uram, tudom, milyen sötét felhő ereszkedett életedre, és nem
merészelném bánatodat a miénkkel összehasonlítani. De azt azért
szeretném megmondani, mit is jelent majd számunkra, ha ezután soha
többé .
- Ne mondd, hogy soha többé - válaszolta Gendzsi kedvesen. -
Nem egykönnyen felejtem el barátaimat. Ha van közöttetek olyan, aki
a múltra emlékezve továbbra is ebben a házban akar szolgálni,
nyugodt lehet, hogy amíg élek, nem fogom cserbenhagyni.
S ahogy ott ült a lámpa fényébe bámulva, és szeme könnyesen
csillogott, a többiek úgy érezték, kedvez nekik a szerencse, merthogy
ilyen oltalmazójuk van.
A hölgyek között volt egy kis árva lányka is, akit Aoi minden
szolgálója közül a legjobban szeretett. Gendzsi jól tudta, hogy a kislány
most mennyire elhagyatottnak érzi magát, ezért kedves hangon mondta neki:
- Kinek a dolga lenne, ha nem az enyém, hogy a kis Até kisasszonyról
gondoskodjam?
A lány elsírta magát. Rövid ruhácskájában, melynek színe sötétebb
volt, mint a többieké, fekete kendőjével, sötétkék nadrágjában, igazán
bájos volt.
- Remélem - folytatta Gendzsi -, vagytok néhányan, akik a rátok váró
sivár élet ellenére is gondoltok a múlt emlékeire, és a kis herceg
gondozásának szentelitek magatokat, mert őt itt hagyom. Ha
mindenki elhagyná, aki ismerte az anyját, helyzete még a mostaninál
is szomorúbb lenne. - Aztán még egyszer megígérte nekik, hogy
sohasem fogja őket elfelejteni, de a hölgyek jól tudták, hogy most már
csak ritkán fog ellátogatni a Nagy Csarnokba, s emiatt igen
elszomorodtak.
Ezen az éjszakán a Nagy Csarnok-beli hölgyeknek és szolgálóknak
különböző kis emlékeket és apróságokat osztott ki

Aoi holmijából - kinek-kinek rangja és állása szerint. Arra nem volt

tekintettel, hogy maga kit kedvel jobban a ház népéből, kit kevésbé,
és mindegyiküknek azt adta, amivel - véleménye szerint - legalább
ébren tarthatta bennük Aoi emlékezetét.
Gendzsi úgy döntött, hogy nem folytathatja tovább ezt az életmódot, és
hamarosan visszatér a saját palotájába. Mialatt a szolgák kihozták
kocsiját, a kíséretéhez tartozó urak pedig a ház előtt gyülekeztek,
hatalmas felhőszakadás és szélvihar kezdődött, mintha csak szándékosan
fel akarnák tartóztatni: a vihar vadul szaggatta és kavargatta az utolsó
faleveleket is. A ház előtt gyülekező urak egyszeribe bőrig áztak.
Gendzsinek az volt a szándéka, hogy először is elmegy a Palotába,
utána a Nidzso-inbe, majd pedig visszatér, és az éjszakát a
Nagy Csarnokban tölti. Ilyen viharban azonban nem lehetett
megjárni ezt az utat, ezért meghagyta az uraknak, menjenek egyenesen a
Nidzso-inbe, s később maga is megérkezik. Távoztukban a kíséret minden
tagja érezte (bár mindegyikük többször is viszontlátta még a Nagy
Csarnokot), hogy ezzel a nappal lezárult Gendzsi életének egy
szakasza. Amikor a miniszter és felesége meghallotta, hogy Gendzsi nem
tér vissza éjszakára, érezték, szomorúságukban új és különösen
fájdalmas megpróbáltatás vár rájuk. Gendzsi levelet küldött Aoi
anyjának: "Volt császárunknak az a határozott kívánsága, hogy
haladéktalanul látni óhajt, így el kell mennem a Palotába. Ámbár
nem maradok távol hosszú ideig, de már oly régen nem mozdultam
ki ebből a házból, hogy valósággal hénultnak érzem magam, mihelyt
arra gondolok, ismét ki kell mennem a nagyvilágba. Nem bírok elmenni
anélkül, hogy távozásomról ne értesítselek, de egyáltalában nem vagyok
olyan áliapotban, hogy felkeresselek."
A hercegnő csak feküdt lehunyt szemmel, és lelkére mély szomorúság
borult. Nem válaszolt Gendzsinek. Aoi apja hamarosan megjelent
Gendzsi lakosztályában. Igen nehezen viselte el sorsát, és megható
volt, ahogy beszélgetésük közben, szinte támaszt keresve, megfogózott
Gendzsi ruhájának ujjában. Hosszas tétovázás után végre megszólalt:

- Mi, öregek, könnyen sírunk, még akkor is, ha jelentéktelen az, amit
veszni látunk. Ne csodálkozz hát, hogy amikor ilyen szörnyű bánat
terhe nyom, némelykor hirtelen olyan sírógörcs fog el, amin nem bírok
uralkodni. Nem szeretném, ha bárki is látna ilyen tehetetlen és gyenge
pillanatomban, ezért is nem mertem mindmáig tiszteletemet tenni
őfelsége, jó apád előtt. Kérlek, ha alkalom kínálkozik, közöld ezt vele.
Életünk végére ilyen elhagyatottságban maradni bizony nagy
megpróbáltatás. Nagy megpróbáltatás, valóban .
Látszott, hogy nagy önuralmába került, mire mindezt el tudta mondani, s
ez elszomorította Gendzsit. Sietve biztosította az öreg minisztert, hogy
a
dolgot eligazítja az udvarnál.
- Ámbár kétlem - folytatta Gendzsi -, hogy apám ne ismerné
távolmaradásod okát.
Mivel még egyre zuhogott az eső, a miniszter kérte, induljon útnak,
mielőtt teljesen besötétednék. Gendzsi azonban nem akarta elhagyni a
házat, mielőtt a belső szobákra is nem vet egy végső pillantást.
Apósa követte. Aoi elfüggönyzött ülőhelye mögött, egy paraván
árnyékában, vagy harminc komorna kuporgott, sötétszürke gyászruhában,
csüggedten és könnyezve. A miniszter Gendzsihez fordult:
- Bárcsak ezek a szegény hölgyek némi vigasztalást találnának abban a
gondolatban, hogy mégis itt hagysz valakit, aki majd ide vonz. De
azért jól tudják, hogy ez a ház többé nem igazi otthonod, s ez nem
kisebb szomorúság számukra, mint az, hogy drága úrnőjük nincs
többé. Évek óta reménytelenül is hittek benne, hogy te és Aoi majd csak
megbékéltek egymással. Gondolhatod, milyen keserű számukra, hogy
végleg elmégy.
- Nincs okuk a csüggedésre - magyarázkodott Gendzsi hiszen úrnőjük
életében nemegyszer szándékosan tartottam magam távol, abban a hiú
reményben, hogy mire visszatérek, Aoi enyhültebb lesz irányomban. De
most, hogy meghalt, már nincs okom rá, hogy kerüljem ezt a házat.
Erről magad is hamarosan meggyőződhetsz.
A miniszter megnézte még, hogyan hajtat el Gendzsi, aztán bement Aoi
hálószobájába. Lányának minden holmija ott ma-

radt, ahol épp hagyta. Agya előtt, egy állványon, írószerek feküdtek
elszórva. Néhány papírlap is hevert ott, Gendzsi írásával, s az öreg
ember oly hévvel kapott utánuk, hogy a miniszter sarkában járó néhány
komorna - bánata ellenére is -elmosolyodott. Gendzsi keze írása mind régi
kínai és japán remekmüvek másolata volt; némelyiket folyó írással írta,
másokat meg teljes írásjegyekkel. Valóban olyan volt ez a sok papír,
mint valami sokoldalú írásművész munkáiból megrendezett bámulatos
kiállítás. A miniszter szinte félénk áhítattal nézte Gendzsi
ügyességének e bizonyítékait, és fájón feltámadt benne a gondolat,
hogy e naptól kezdve Gendzsit -akiért pedig úgy rajong - többé
nem számíthatja háza népéhez, családjához.
A másolatok között ott volt Po Csü-ji Ének az örök bánatról című
verse is. A költemény e szavai mellé: "A régi párna, a régi takaró ...
kivel osztozik most rajtuk?", Gendzsi ezt a költeményt irtat
"Szomorú az ő lelke, mert idegen országokban vándorol, és nem térhet
meg fekhelyünkre, melyen nyugodni szoktunk."* A "jégvirág fehér
szirmai" szavak mellé pedig ezt írta: "Por lepje be az ágyat, mert
többé már nem bírom róla lesöpörni könnyeim éjszakai harmatát."
Aoi udvarhölgyei kettesével, hármasával álldogáltak, és itt az egyik,
amott meg egy másik hölgy panaszolta a maga búját, baját.
- Semmi kétség, hogy amint a kegyelmes miniszter úr is mondta,
Gendzsi herceg néha majd eljön hozzánk, már csak azért is, hogy
láthassa gyermekét. De a magam részéről nem hiszem, hogy valami nagy
öröme lesz ezekben a látogatásokban - mondta az egyik hölgy
barátnőinek.
Ezután hamarosan megható búcsúzkodásra került sor, mert elhatározták,
hogy egyelőre mindegyikük visszatér saját otthonába.
Közben Gendzsi már megérkczett apjához a Palotába.
- Igen megfogyott az arcod - jegyezte meg az öreg császár, amint
megpillantotta Gendzsit. - Attól félek, túlzásba viszed az imádkozást
és a böjtöt. - És nyomban aggodalmasan kínálgatni kezdte mindenféle
étellel és szíverősítővel, és annyi

figyelmet tanúsított egészsége és általában minden dolga iránt, hogy

láttára Gendzsi csak meghatódást érezhetett.
Késő este végre megérkezett a Nidzso-inbe. Szépen
kitakaritották a palotát, és mindent feldíszítettek. Inasai és
szolgálónői
kint vártak rá a kapuban. A háztartáshoz tartozó udvarhölgyek mind
nyomban jelentkeztek lakosztályában. Látszott, hogy egyik a másikán
túl akar tenni üdeség és csinosság dolgában, és ez a sok cicoma
kellemes ellentétben állt a Nagy Csarnokban hátrahagyott bánatos
hölgyek gyászos öltözékével.
Gendzsi átváltotta udvari ruháját egyszerűbb öltözékre, és tüstént
a nyugati szárnyba ment. Nemcsak Muraszaki téli ruhája volt roppant
ízléses szabású, de kis szolgálólányait és barátnőit is oly csinosan
kiöltöztctték, hogy igazán becsületére vált a gondos Sonagonnak: a
herceg megnyugodva látta, hogy ebben bízvást rá hagyatkozhat.
Muraszaki öltözéke kifogástalan volt.
- Mennyire megnőttél, amióta nem láttalak! - kiáltott fel Gendzsi,
és félrehúzta a lány kis diszfüggönyét.
Gendzsi annyi ideig volt távol, hogy Muraszaki most zavarba jött,
és elfordította a fejét. Gendzsi azonban a világ minden kincséért
sem kívánta, hogy másképpen viselkedjék, mert ahogy ott ült, fejét
féloldalt fordítva, és a lámpafény az arcára hullt, elragadtatással
látta,
hogy a lány szakasztott mása lett annak, akit ő kezdettől fogva és
mindenkinél jobban szeretett.
Közelebb lépett a lányhoz, és ezt suttogta :
- Előbb-utóbb el kell mesélnem neked, mi minden történt velem,
mialatt távol voltam. De csak csupa szörnyűséget mondhatnék, s fáradt
vagyok ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljek. Most visszamegyek a szobámba,
pihenek egy kicsit. Holnaptól kezdve naphosszat a tiéd leszek, s azt
hiszem,
nemsokára rám is unsz.
"Jó, jó" - gondolta Sonagon, ahogy ezt meghallotta; de azért még
sokáig nem bírt megnyugodni. Tudta, hogy Gendzsi több igen
befolyásos hölggyel tart fenn barátságot, és attól tartott, hogyha sor
kerül a második feleség kiválasztására, valószínűleg azok közül keres
magának, az ő kis úrnőjé-
GENDZSI REGÉNYE 255
ről pedig meg fog feledkezni. Igy hát Sonagon nem is volt elégedett.
Ahogy Gendzsi visszavonult a keleti szárnyba, elküldött egy
bizonyos, Csudzso nevű hölgyért, megkenette vele testét, majd
lefeküdt. Másnap reggel levelet irt kisfia dajkáinak. Erre megható
beszámolót kapott a gyermek szépségétől és fejlődéséről, de csupán
arra volt jó ez a levél, hogy céltalan emlékezést és búbánatot ébresszen
benne. A nap már a végére járt, és Gendzsit nagy nyugtalanság fogta el.
(álomlábon járt az idő, de arra nem támadt kedve, hogy újra kezdje
titkos kóborlásait, sőt, eszébe sem jutott ilyesmi. Muraszakiba vetett
reményei közül egy sem bizonyult hiábavalónak: valóban olyan
szép lánnyá nőtt, amilyet csak kívánni lehetett, és már kinőtt abból a
korból is, amikor még nem tehette kedvesévé. Gendzsi állandóan
célzott is erre, Muraszaki azonban szemlátomást nem értette, miről
beszél a herceg.
Még bőven volt ideje, s minden percét a lány társaságában töltötte.
Egész nap együtt játszottak ostáblát vagy szórejtvényt, és e
hétköznapi szórakozás folyamán minduntalan megmutatkozott a lány élénk
esze járása és lényének szépsége. De Muraszaki a világtól távol
nevelkedett fel, s így egyetlenegyszer eszébe nem jutott, hogy felnőtt
módjára, céltudatosan felhasználja a maga varázsát.
A helyzet azonban csakhamar elviselhetetlenné vált, és bár Gendzsi
tudta,
hogy Muraszaki számára nagy megrázkódtatást jelent majd,
elhatározta, hogy így vagy úgy, de érvényesíti a maga akaratát.
És eljött az a reggel, amikor a férfi már felébredt és fölkelt, az ifjú
hölgy azonban még az ágyban maradt. Szolgálói nem tudhatták, hogy
valami rendkívüli esemény történt, mert Gendzsinek mindig is szokása
volt,
hogy kedvére ki-bejárt Muraszakinál. Az természetesen eszükbe jutott,
hogy a lány talán nem jól érzi magát, és részvevő pillantásokat vetettek
rá,
amikor Gendzsi megjelent, kezében egy írószeres dobozzal, s ezt
Muraszaki ágyának függönyei mögé csúsztatta, majd nyomban
visszavonult. A hölgyek is kimentek a szobából. Mikor Muraszaki
látta, hogy egyedül maradt, lassan fölemelte fejét.

Párnája mellett ott állt az írószeres ladikó és, szalaggal rákötve, egy
keskeny papírcsíkra írt üzenet. Közönyösen lebontotta, szétsodorta és
elolvasta a hirtelenjében odavetett verset: "Túlságosan sokáig
halogattuk ezt a merész vállalkozást, s mindmáig minden éjszaka úgy
aludtunk, hogy csupán a hálóköntösünk választott el bennünket egymástól."
Hát ez volt az, amire Gendzsi oly régóta vágyott! Muraszaki
hallatlanul meglepődött, és el sem tudta képzelni, miért hiszi a herceg,
hogy ez a kellemetlen dolog, ami az éjszaka történt, bizonyos
szempontból valami újabb és bizalmasabb barátság kezdete.
Később, a délelőtt folyamán, Gendzsi újra eljött.
- Nem jól érzed magad? - kérdezte. - Nagyon unatkoznék, ha ma
nem játszhatnánk ostáblát. - De ahogy közelebb lépett a lányhoz, ez
csak még jobban bebújt a takarói alá. Gendzsi megvárta, míg
mindenki kimegy a szobából, majd Muraszaki fölé hajolva, így beszélt
hozzá:
- Miért vagy velem ilyen barátságtalan? Bizony nem vártam, hogy
ma reggel ilyen rossz kedvedben talállak. A többiek különösnek
fogják tartani, ha egész nap fekve maradsz. -Azzal felhajtotta a
bíborvörös takarót, mely alatt ott kuporgott a lány. Csodálkozva
látta, hogy Muraszaki csupa verejték. Még arcába hulló fürtjei is
csatakosak voltak. - Nem! Ez már mégsem járjal - kiáltott fel Gendzsi. -
Micsoda állapotba hajszoltad bele magad?
De hiába is igyekezett észre téríteni a lányt, egyetlen szót sem tudott
belőle kicsalni, mert Muraszaki bizony nagyon haragudott a hercegre.
- Nos, jól van - mondta végül Gendzsi. - Ha így érzel irántam,
soha többé nem látogatlak meg. - És adta a sértettet, a
megbántottat. Kinyitotta az írószeres dobozt, hogy lássa, Muraszaki
írt-e választ költeményére, de természetesen egy sort sem talált. Jól
tudta, az a baja a lánynak, hogy túlságosan fiatal és tapasztalatlan még,
ezért nem is bosszankodott miatta. Egész nap ott ült mellette, és
megpróbálta visszaszerezni bizalmát. Vajmi keveset ért el, de még
Muraszaki elutasító válaszait is sajátságosan megnyugtatónak találta.
GENDZSI REGÉNYE 257
Mikor leszállt az este, felszolgálták az ünnepi kalácsokat, mivel a
vadkan napja volt.* Gendzsi gyászára való tekintettel nem tartottak
semmi különös ünnepséget, de egy csinos kosárkában vittek néhány
kalácsot Muraszaki lakosztályába is. Mikor Gendzsi látta, hogy a
különböző kalácsféléket mind összekeverték, előjött lakosztályából,
magához hívatta Koremicut, és ezt mondta neki:
- Kérlek, vidd vissza ezeket a kalácsokat, és holnap estére hozz
nekem
frisseket. De ne ilyen sokat, és mind egyfajta* legyen. A mai este nem
felel meg erre.
Mialatt ezt mondta, mosolygott, Koremicunak pedig eléggé vágott az
esze, s így nyomban tudta, mi történt. De gondolta, az azért mégsem
lenne tapintatos, ha szavakba öntené szerencsekívánatait, ezért csupán
ennyit
mondott:
- Teljesen igazad van, hiszen a jó kezdethez az is kell, hogy a
megfelelő napon fogyaszd el a kalácsokat. A patkány napja igazán
nagyon alkalmas erre a célra.* Kérlek, hány darabot hozzak?
Erre Gendzsi így felelt:
- Oszd el hárommal, és megkapod a választ.*
Koremicunak többé nem volt semmi kétsége, és sietve elvonult.
Gendzsit mulattatta, hogy Koremicu minden ilyen ügyet milyen
szakértelemmel intéz. Koremicu nem is szólt a dologról senkinek,
hanem amint hazatért, saját kezűleg megsütötte a kalácsokat.
Gendzsi már-már kételkedett benne, hogy vissza tudja nyerni
Muraszaki bizalmát, és hogy ismét fel tudja vidítani. De még most is,
hogy olyan félénk lett, mint azon az éjszakán, amikor otthonából
megszöktette, elbűvölte a lány szépsége, és tudta, hogy Muraszaki
iránt érzett szerelme az elmúlt időben csupán töredék részét tette ki
annak, amit tegnap óta érez iránta.
Milyen különös is az emberi szív! Gendzsi most már azt is
szerencsétlenségnek érezte volna, ha csak egyetlen éjszakára is nem
maradhat Muraszaki mellett, pedig nemrég még ...
Másnap, késő este, Koremicu elhozta a Gendzsi által megrendelt
kalácsokat. óvakodott attól, hogy Sonagonra bízza,

mert úgy vélte, hogy az ilyen megbízatás még felnőtt asszonyt is

zavarba hoz. Inkább felkereste Sonagon lányát, Bent, és miután
valamennyi kalácsot belerakta egy nagy illatszeres dobozba, meghagyta a
lánynak, hogy titokban adja át úrnőjének.
- Gondod legyen rá, hogy közvetlenül a párnája mellé tedd, mert
ezek szerencsekalácsok, és nem hányódhatnak a házban. Ígérd meg,
hogy nem csinálsz semmi szeleburdiságot.
A kis Ben furcsállta a dolgot, de hátrapillantott Koremicura, és
visszaszólt:
- Ugyan mikor adtam okot rá, hogy szeleburdinak tarts? -s azzal
ellejtett, kezében a dobozzal. Mivel még fiatalka volt, és teljességgel
járatlan minden ilyen dologban, nyílegyenesen odament úrnője ágyához,
Koremicu utasításához híven benyúlt a függöny mögé, s a dobozt
gondosan elhelyezte a párna mellett. Rémlett neki, hogy Muraszakin
kívül van még ott valaki. "Biztosan Gendzsi herceg van nála -
gondolta -, hogy kikérdezze a leckéjét."
Koremicut leszámítva, a házban senkinek sejtelme sem volt az
eljegyzésről. Mikor azonban másnap meglátták a dobozt az ágy meilett,
és eivitték a személyzet szállására, azok, akik uruknak dolgait
közelebbről ismerték, nyomban rájöttek a titokra. Hogyan kerültek
oda ezek a külön-külön kis faragott tálcára helyezett sütemények? És ki
volt az, aki fáradságot nem kímélve megsütötte ezeket a nagy
hozzáértésre valló, finom kis kalácsokat? Sonagont felháborította
ugyan, hogy valaki ilyen hirtelen és alattomban házasodjék, de annak
fölöttébb megörült, hogy Gendzsi eddigi különös védnöki szerepe végre
határozott alakot öltött, amennyiben eljegyezte Muraszakit. Sonagon
szemében a hála és öröm könnyei csillogtak, ámbár megfordult a fejében,
hogy a herceg azért mégis szólhatott volna neki, a lány öreg
dajkájának, és a házban is volt elég zúgolódás, merthogy elsőnek
Koremicu szerzett tudomást a dologról, pedig ő nem is tartozik a
házbeliek közé.
A következő napokban Gendzsi még attól a néhány órás
szolgálattól is vonakodott, amelyet a Palotában, apja lakosztályában
kellett teljesítenie, mert nem kis meglepetésére rájött, hogy csupán
Muraszaki mellett talál nyugalmat, és sehol

másutt. Barátnői, akikhez máskor el-eljárt, elcsodálkoztak, de meg is

sértődtek, merthogy minden magyarázat nélkül így elhanyagolja őket.
Gendzsinek nem volt szándékában, hogy kapcsolatait megszakítsa, de
ha csupán felötlött is benne, hogy egy-egy éjszakát palotáján kívül
kellene
eltöltenie, ez már elég volt, hogy egyensúlyát elveszítse, s egész idő
alatt, míg távol járt, kedélye borús volt, és már mindenki arra
gyanakodott, hogy valami különös betegségbe esett. Minden meghívásra,
üdvözletre azt válaszolta, pillanatnyilag olyan hangulatban van, hogy
nem vágyik társaságba (ezt persze mindenki Gendzsi friss gyászával
magyarázta), vagy azt üzente, hogy halaszthatatlan dolga akadt, mivel
valaki
sürgős ügyben vár rá.
A jobb kéz felőli miniszter tudta, hogy legifjabb lánya* egyre
epekedik Gendzsi után, ezért egyik nap így szólt Kokiden hercegnőhöz:
- Amikor még élt a herceg felesége, érthető, hogy minden erővel
igyekeztünk gátat vetni a herceggel való barátságának. A helyzet
azonban gyökeresen megváltozott, s azt gondolom, ilyen körülmények
között sok minden szól frigyük mellett.
Kokiden azonban mindig is gyűlölte Gendzsit, és mivel ő maga
intézte el, hogy húga bekerüljön a Palotába, nem látott rá okot, hogy
elejtse tervét. Ettől kezdve konokul ragaszkodott hozzá, hogy húgát
senki másnak nem adja, csakis a császárnak, ágyasul.
Gendzsi valóban érzett még bizonyos vonzalmat a lány iránt, és el
is szomorította, amikor fülébe jutott, hogy a lány miatta lett
boldogtalan, de szívében már nyoma sem volt a lány iránt érzett
szerelemnek. Azt a következtetést vonta le, hogy az élet bizony nem
hosszú, nem futja belőle annyi szórakozásra és kalandra, s többé nem
akart szétforgácsolódni. Éppen elég szörnyű figyelmeztetésben volt
része, hogy tudja, mennyi veszélyt hozhat rá féltékenység és harag,
ami együtt járt régebbi életével. A legnagyobb gyengédséggel és
együttérzéssel gondolt a bánatos Rokudzso hercegnőre, de
világosan látta: nem szabad többé alkalmat adnia arra, hogy a
hölgy őt tekintse végső menedékének. Ha Rokudzso barát-

kozni kíván vele ilyen új feltételek mellett is, és megengedi, hogy

olyankor, amikor neki, Gendzsinek is alkalmas, élvezhesse társaságát
és csevegését, akkor igazán nincs semmi ok arra, hogy néha ne
találkozzanak.
Az emberek általában sejtették, hogy Gendzsi együtt él valakivel,
de hogy kivel, azt senki sem tudta. Ennek nem is volt semmi
jelentősége, de Gendzsi érezte, előbb-utóbb tudatnia kell a lány
apjával, Hjobukjo herceggel, hogy mi történt a lányával, és úgy
döntött, hogy mielőtt erre sort kerítene, helyes lesz, ha megünneplik
Muraszaki avatását. Ezt szűk körben tartották meg ugyan, de
Gendzsinek gondja volt rá, hogy a szertartás minden kis mozzanata
illő pompával és ünnepélyességgel menjen végbe. És bár a
házbelieken kívül senkit sem hívtak meg, a lehető legnagyobb
pompával ülték meg az ünnepet.
Muraszaki azonban - eljegyzése óta - félénk és bizalmatlan
volt Gendzsivel szemben. Nem tehetett róla, de elszomorította,
hogy annyi évi egyetértés és jó barátság után Gendzsinek egyszerre
ilyen furcsa gondolata támadt, és valahányszor csak találkozott
tekintetük, Muraszaki gyorsan elfordult. Gendzsi megpróbálta tréfára
venni a dolgot, de a lány számára annyira komoly volt a dolog, hogy
megölte kedélyét. Valóban kissé nevetséges volt, hogy Muraszaki
magatartása így megváltozott Gendzsivel szemben - de fájdalmas is.
Egyik nap aztán Gendzsi így szólt Muraszakihoz:
- Néha úgy látom, mintha teljesen elfelejtetted volna barátságunk
hosszú éveit, és éppen olyan idegen lennék számodra, mint eleinte.
Időről időre így korholgatta a lányt, s közben vége is lett az évnek.
Újév napján Gendzsi szertartásos látogatást tett apjánál meg az új
császárnál és a trónörökösnél. Ezután a Nagy Csarnokba ment. Az öreg
miniszternek egy szava sem volt az új esztendőről, hanem mindjárt az
elmúlt időkről kezdett beszélni. Elhagyatottságában és bánatában még
ez a régóta halogatott, sietős látogatás is mélyen meghatotta, így
bármenynyire igyekezett is fegyelmezni magát, nem futotta erejéből.
Miközben szeretettel elnézegette vejét, arra gondolt, hogy a
herceg arca minden év elteltével csak még szebb lesz. Együtt mentek be
a belső lakosztályba. Gendzsi megjelenése szerfelett meglepte és
boldoggá tette a házban hátramaradt bánatos hölgyeket. Ezután felkeresték
a kis herceget, aki már nagyocska volt és szép gyerek. Igazán gyönyör
űség
volt látni vidám arcocskáját. Feltűnően hasonlított a trónörököshöz.
Gendzsi kérdezte is magában, vajon van-e valaki, akinek ez szintén
feltűnt már.
Aoi minden holmija még most is pontosan úgy volt, ahogy ő maga
hagyta. Gendzsi újévi ruháját, akár az előző években, most is
kikészitették egy ruhaakasztóra. Ennek szomszédságában lehangoló
látványt nyújtott Aoi üres ruhatartó állványa. Most behozták neki Aoi
anyja, a hercegnő, levelét. Ezt írta: "Ma még többet gondolok
gyászunkra, mint valaha is, és bár meghatott a hír, hogy eljöttél
hozzánk,
attól tartok, ha látnálak, szomorú emlékek ébrednének bennem. Biztosan
emlékszel rá - folytatta -, hogy újév napján mindig
megajándékoztalak egy új ünneplő ruhával. De a legutóbbi
hónapokban szememet annyira elhomályosították a könnyek, hogy attói
félek, az lesz a véleményed, nem jól válogattam össze a színeket.
Mégis arra kérlek, hogy csupán ezen az egy napon szíveld el, hogy ilyen
csöppet sem elegáns ruha éktelenít ..." A szolgálólány egy másik ruhát
is* hozott - nyilván ez az, melyet a hercegnő kívánságára aznap
viselnie kell. A ruha bélése szokatlan mintájú volt, és olyan
színegyveleg, ami egyáltalán nem tetszett Gendzsinek, de nem vehette
lelkére, hogy a hercegnő úgy érezze, hiába fáradt vele, igy hát
nyomban felvette a ruhát. Milyen jó is, hogy éppen ma eljött a Nagy
Csarnokba, mert lám, a hercegnő számított rá. Gendzsi válaszul ezt
írta neki: "Bár abban a reményben jöttem, hogy te leszel az, akit itteni
barátaim közül elsőként köszönthetek ebben az új tavaszidőben, de most,
hogy itt vagyok, túlságosan keserű emlékek lepnek meg, így azt
hiszem, okosabb, ha mi ketten nem találkozunk." A levélhez
akrosztichont mellékelt. Ebben arról szólt, hogy az imént levetett
gyászruhával sok-sok évi barátság ment veszendőbe, így ha most bemenne
hozzá, mi mást tehetne, mint hogy csak sírna?* Válaszul a hercegnő is
küldött egy akrosz-

tichont, melyben arról írt, hogy ebben az új évszakban, amikor a földön

minden új színt ölt, csupán egyvalami nem változik, s marad, mint volt
az elmúlt hónapokban: vágyódása gyermeke után, aki úgy eltűnt a szeme
elől, akár az elmúlt esztendő.
Bár a hercegnő fájdalma nagyobb lehetett, mint Gendzsié, elhihetjük,
hogy
e pillanatban mindkettőjük szíve megsajdult.

MÁSODIK RÉSZ

A SZENT FA

Fontosabb szereplők
Az akasi hölgy Az akasi öreg remete lánya
Akikonomu Az iszei Szűz, Rokudzso lánya
Aoi hercegnő Gendzsi első felesége
Aszagao hercegnő Gendzsi elsőfokú unokatestvére, akinek hiába udvarol
Az öreg császár Gendzsi apja
Csudzso To no Csudzso neve, rövidítve
Csudzso úrhölgy To no Csudzso lánya, aki törvényes feleségétől született
Csuzzagon Szolgálólány Oborozukinál
Dzsidzsu Szolgálólány Szujecumunál
Dzsokjoden Szuzaku felesége
Fudzsicubo Az öreg császár kedvese, Gendzsi szerelme Gendzsi
herceg Az öreg császár fia egyik ágyasától
Goszecsi A téli ünnep táncosnője. Gendzsi bámulója volt Goszecsinek
Hjobztkjo herceg Fudzsicubo bátyja, Muraszaki apja
Ijo no Szuke Ucuszemi férje
Ki no Kami Ijo no Szuke fia első feleségétől
Kokiden Az öreg császár felesége. Először Gendzsi anyja, majd Fudzsicubo
szorította háttérbe
Koremicu Gendzsi csatlósa
Muraszaki Gendzsi második felesége
Oborozukijo hercegnő Kokiden húga
Omjobu Szolgálólány Fudzsicubónál
Reikeiden Komorna az öreg császár udvarában
Retkeiden hercegnő Kokiden unokahúga
Rjozen császár Gendzsi és Fudzsicubo fia. Ő követi a trónon Szuzakut
Rokudzso hercegnő Az öreg császár bátyjának özvegye Sonagon
Muraszaki öreg dajkája

Szocsi no Mija herceg Gendzsi féltestvére

Szujecumu (Szujecumuhana) Hitacsi herceg lánya, a piros orrú hölgy
Szuzaku császár Gendzsi féltestvére; az öreg császár utóda a trónon
To no Csudzso Gendzsi első feleségének, Aoinak bátyja Ucuszemi Ijo
no Szuke felesége. Gendzsi udvarol neki
Ukon (Okon) no Dzso Gendzsi hűséges csatlósa, Ki no Kami testvére
A hulló virágok falujának hölgye Reikeiden húga, Gendzsi pártfogoltja

ELSŐ FEJEZET

A szent fa

Amikor közel járt már lánya elutazásának ideje, Rokudzso hercegnőt

szörnyű kétségbeesés fogta el. Pedig eleinte az a hit terjedt cl, hogy
a Nagy Csarnok-beli hölgy halála immár véget vetett kínjának, s így
Rokudzso kísérete, mely a Mezei Palotában szolgálatára állt, hallatlan
izgalomban élt - de csalódniuk kellett: Gendzsitől egyetlen sor sem
érkezett, s ez a példátlan eljárás végre ráébresztette a hercegnőt, hogy
mégiscsak történhetett valami, amit Gendzsi nem tud megbocsátani.
Most aztán erőnek erejével száműzni akart minden gondolatot, ami
Gendzsivel volt kapcsolatban, hogy amikor eljön az ideje, harag és
megbánás nélkül kelhessen útra. Teljesen szokatlan volt, hogy a
választott Szüzet ilyen alkalommal bármelyik szülője elkísérje - ebben az
esetben azonban a lány zsenge kora megfelelő indoklást jelentett, és
Rokudzso a maga részéről hangoztatta, hogy ő is lemond a világi
életről, minthogy lányának még szüksége van felügyeletre. Gendzsit a
történtek ellenére fájdalmasan érintette hamarosan elkövetkező válásuk,
és
ahogy közelgett az elutazás napja, ismét gyengéd és kedves sorokat
kezdett
küldözgetni a hercegnőnek. Személyes találkozást azonban nem
indítványozott, és Rokudzsónak már minden reménye szertefoszlott,
hogy erre egyáltalában sor kerülhet még. Meg volt győződve róla, hogy
Gendzsi - leveleinek udvarias hangja ellenére - hallatlanul gyűlöli
őt a történtek miatt, ezért el is határozta, hogy nem fog belesodródni
újabb céltalan bonyodalmakba és izgalmakba. Egyszer-egyszer, rövid
időre, hazalátogatott palotájába, de olyan titokban, hogy Gendzsinek nem
jutott tudomására. A Mezei Palota pedig nem az a hely volt, ahol a
hercegnő nyűgöt jelentő megkötött-

ség és ceremónia nélkül fogadhatta volna Gendzsit. A herceg feltette

magában, hogy meglátogatja Rokudzsót, de napról napra halogatta,
pedig már hónapok teltek el azóta, hogy a hercegnő elhagyta a várost.
Ekkor meg az öreg császár egészségi állapota rendült meg. Bár
betegségének nem mutatkozott semmi kifejezetten komoly vagy
nyugtalanító jele, de arról panaszkodott, hogy érzése szerint valami
nincs rendjén vele. Gendzsit tehát sokat foglalkoztatta apja állapota.
Amde azt sem akarta, hogy Rokudzso olyan érzéssel utazzék el, mintha
ő teljesen elhidegült volna iránta, és azt sem óhajtotta, hogy bárki is,
aki esetleg tud barátságukról, azt higgye, hogy szívtelenül bánt el
Rokudzsóval - így hát minden nehézség ellenére, egy nap útra kelt a
Mezei Palotába.
Ez a kilencedik hónap hetedik napján történt. A Szűznek néhány
nap múlva el kellett utaznia Iszébe. Gondolnivaló, hogy Rokudzso és
udvarhölgyei nem voltak vendégváró hangulatban. Gendzsi azonban
újra meg újra írt a hercegnőnek, és arra kérte, fogadja őt, ha csak
közvetlenül elutazása előtt egyetlen pillanatra is. Bár a házban nagy
volt a felfordulás, és tetejébe Rokudzsónak szüntelenül eszében járt,
hogy oktalanul cselekszik, de végül beleegyezett: nem bírta leküzdeni
vágyát, hogy még egyszer viszontlássa Gendzsit. Titokban megüzente neki,
hogy ha eljön, paravánja mögül egy percig beszélget majd vele. Mialatt
Gendzsi a körös-körül végteienbe vesző tájon utazott, különös érzelmek
kavarogtak szívében. Már hervadoztak az őszi virágok. A folyóparti
nádas mentén tengernyi bogár éles hangja muzsikált, és zenéjükbe
belevegyült a fenyők közt zúgó szél panaszos dudorászása. A távolban
pedig haikan hullámzott valami elbűvölő hang: ember játszotta muzsika.
A herceget csupán maroknyi lovas kísérte, és parancsára mind úgy
öltöztek, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. A lovasok jól látták,
hogy
egyszerűségük furcsa, kirívó, mert uruk viszont különös gondot
fordított öltözékére. Csodálattal nézték finom megjelenését, s aki
közöttük regényesebb hajlamú volt, annak eszébe is jutott: a sors
ajándéka, hogy elkísérheti a herceget, hiszen útjukon szinte
kiszámítottan minden arra szolgál, hogy megindultságot váltson ki a
magukforma érzé
keny kedélyű emberekből. Gendzsit annyira elbűvölte az elébe táruló táj,
hogy szüntelenül azon tűnődött, miért is halogatta oly sokáig ezt az
utazást, és fájlalta, hogy ennyi idő leforgása alatt, amit Rokudzso a
Mezei Palotában töltött, nem látogatta meg gyakorta.
Végre elértek egy csoport faházhoz. Szemlátomást hevenyészetten
épültek, s egészen egyszerű fonott sövény vette őket körül. A
hántatian szálfából ácsolt kapubolt feketén és ünnepélyesen rajzolódott
ki az égre. A kerítésen belül néhány pap sétálgatott. Igen gondterheltnek
látszottak, és valahányszor szólni készültek, előbb sokatmondón, jó
hangosan megköszörülték torkukat. Az áldozati dombon sápadtan
pislákolt a tűz. Egyébként az életnek semmi jele nem látszott. Ez hát
az a hely, itt él az a valaki nagy lelki gyötrelmek közepette, mert ő
magára hagyta heteken, hónapokon át! Gendzsi hirtelen tudatára
ébredt, mennyit szenvedhetett is a hercegnő. Oda sietett, ahol az üzenet
szerint Rokudzsót megtalálhatja (az északi melléképület egyik helyisége
volt ez), és hosszú üzenetet küldött be. Ebben arról szólt, mekkora
ellentét van a maga mostani csendes, komoly élete és a régebbi léha
életmódja között. Válaszul a hercegnő is üzent Gendzsinek, de
személyes találkozásról említést sem tett. Ez bosszantotta a herceget.
"Úgy látom, nem érted - válaszolta -, hogy semmi ilyen út már nem
tartozik
mindennapos életemhez, és most is csak a legnagyobb nehézségek árán
vállalkozhattam rá. És lám, itt kint várakoztatsz, pedig azt reméltem,
hogy majd igyekszel megszabadítani minden gondomtól, ami miattad
emésztett a legutóbbi találkozásunk óta eltelt hosszú hónapok alatt."
így méltatlankodott Gendzsi, de Rokudzso komornái is
megbotránkoztak rajta, hogy úrnőjük kint várakoztatja a herceget. A
hölgy először azzal mentegetőzött, hogy ilyen szűkös helyen, ilyen
szegényes környezetben nem fogadhat senkit, majd pedig arra utalt,
hogy ebben a sorsdöntő órában bizonyos kötelességei vannak lányával
szemben, legvégtére pedig azt emlegette, hogy elutazása előestéjén
mennyire nem kívánatos már ez a találkozás. Aztán, bár kimondhatatlan
szorongás fogta el még a gondolatára is, hogy szemtől szembe kerüljön
Gendzsivel, nem

volt szíve barátságtalanul bánni vele, s így végül, szigorú arccal,

vonakodva, de kiment a herceg elébe.
- Úgy gondolom - szólt Gendzsi -, itt nem is szabad tovább mennem,
csupán a tornácra. - Azzal felment az épületet körbefutó keskeny bambusz
tornácra és leült. Feljött már az esti hold, s szelíd fényénél a hercegnő
láthatta Gendzsi minden mozdulatát, és azt is megtudhatta, hogy
maga sohasem is volt tévedés áldozata: a herceg vonzóbb és
varázslatosabb, mint bárki e földön. Gendzsi igyekezett megmagyarázni
Rokudzsónak, miért nem tudott ellátogatni hozzá oly sok hónapon át,
de csakhamar ellentmondásokba keveredett, és hirtelen támadt
zavarában letört egy ágacskát a hercegnő szobája előtt álló szent
fáról,* és ahogy a ritkás nádfüggönyön át benyújtotta neki, így szólt:
- Fogadd ezt az örökzöld gallyat, annak jeléül, hogy szerelmem
változatlan. Ha nem így lenne, miért tettem volna lábamat erre a
megszentelt földre? Nagyon rosszul bánsz velem.
Rokudzso azonban ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Azt gondolod, hogy a szent fa, melynek ágáról e gallyat letörted,
olyan,
mint a kapu mellett nőtt cédrus?*
Mire Gendzsi ezt felelte:
- Jól tudom, milyen papnő lakik ebben a szentélyben, s neki szedtem
áldozati ajándékul e jó szagú leveleket.
Bár a helyzet nem ígérkezett valami kényelmesnek, Gendzsi
bedugta fejét a nádfüggöny alatt, lábát pedig lelógatta a bambusz
padozatú tornác fagerendázatára. Azokban az években, amikor oly
gyakran és oly bizalmas együttlétben lehetett a hercegnővel, amint
éppen kedve tartotta, Rokudzso pedig mindent megadott neki,
Gendzsi állandóan abban a hiszemben élt, hogy ez már mindig is így lesz,
és egész idő alatt egyetlenegyszer sem érzett olyan mély
megindultságot, mint ebben a pillanatban. Csodálkozására hirtelen
rádöbbent, hogy bár azután a szerencsétlen esemény után úgy érezte,
hogy most már lehetetlen lesz találkozniuk, s ezért került is minden
kínálkozó alkalmat, ami régi érzelmeit újraébreszthette volna -e furcsa
találkozás legelső pillanatától kezdve azt tapasztalja, hogy pontosan úgy
érez a hercegnő iránt, mint elidegenedésük
előtt. Szenvedélyes izgalommal idézte fel emlékezetében barátságuk hosszú
éveit. Mindennek vége már. Iszonyú! Gendzsi könnyekben tört ki.
Rokudzso elhatározta, hogy nem adja tudtára, mennyit szenvedett, de
most már nem bírta türtőztetni magát, és hagyta, hogy Gendzsi
szenvedélyes szavakkal csakhamar rábeszélje, mégse menjen el Iszébe.
Lement a hold, a csillagfényes égbolt csendes volt és derült. Gendzsi
egyszeregyszer elnémult ugyan, hogy belebámuljon az éjszakába, de
most már arról is beszélt, ami a legjobban nyomta a szívét. Ám amint
erről nyíltan szó esett köztük, máris feloldódott és eltűnt a hosszú
heteken át felgyülemlett minden keserűség. Rokudzso, a végleges
elválásra készülődve, fokozatosan nevelte magát, s végül már
csaknem közönyösen gondolt Gendzsire. Most mindez egyetlen
szempillantás alatt odaveszett, és amikor látta, hogy maga Gendzsi akar
tőle ígéretet kicsikarni, hogy ne utazzék el, szíve hevesen dobogott, és
agyán a legtébolyítóbb gondolatok cikáztak át.
Rokudzso lakosztálya körül hűvösen szép kert terült el. Az ifjú
udvaroncok is, akik visszavonultsága első napjaiban hasztalanul
igyekeztek udvarlásukat Rokudzsóra kényszeríteni, bánkódva bár, de még
akkor is sokáig itt időztek, amikor a hercegnő már kikosarazta őket.
Ezen az éjszakán pedig mintha szántszándékkal kitárulkozott volna a
kert minden varázsa. A most következő órák alatt sem Rokudzso, sem
Gendzsi nem hallgatta el egyetlen titkát sem. De hogy mi történt
kettejük közt, nem kísérlem meg elbeszélni. Az éjszaka végül is olyan
hajnalban oldódott fel, mely mintha egyenesen kettőjük gyönyörűségére
teremtődött volna.
- Pirkadatkor szomorú a válás, de amióta a világ áll, az őszi égen
soha még ilyen fájdalmasan nem fénylett a nap. -Gendzsi ezt a
költeményt mondta el, aztán, megrettenve a gondolattól, hogy
Rokudzsót el kell hagynia, habozva álldogált, és gyengéden fogta a
hercegnő kezét.
Hűvös szél támadt. A tücskök a közeli fenyők közt éles, fájdalmas
hangon
cirpeltek, mintha csak tudnák, mi következik. Panaszos hangjuk jeges
fuvallatként érte volna bárki szívét, aki véletlenül arra vetődik.
Gondolnivaló, mit érezhetett a két

szerelmes, akit a legmélyebb boldogtalanság és vad kín gyötört. A

hercegnő ezt a költeményt mondta:
- Amúgy is szomorú, ha ősszel válni kell. Ne tegyétek még nehezebbé
bánatos dalotokkal, ti, fenyők közt lakozó tücskök.
Gendzsi tudta, az ő bűne, hogy sor került a válásra. De már késő, nem
lehet jóvátenni. És mialatt a reggeli szürkület szétterült az égen,
hasztalan bűnbánattól gyötörve, szomorúan viszszaindult a városba, a
harmattól csatakos mezőkön át. Rokudzso csak nézett utána, és nem
volt képes uralkodni magán: arra a gondolatra, hogy örökre elvesztette
Gendzsit, görcsös zokogásban tört ki. Udvarhölgyei, akik este, a
holdfényben, futó pillantást vethettek Gendzsire, másnap reggel
boldog izgalommal érezték meg úrnőjük szobájában a herceg
megszokott* parfümjének még ott sejlő illatát. Képzelhető, hogy
egyáltalán nem ítélték el a bűnt, melyhez segédkezet nyújtottak.
- Igazán csodálatos utazás legyen az, amiért rászánnám magam,
hogy elszakadjam olyan embertől, mint az ifjú herceg! - kiáltott fel
az egyik hölgy. És arra a gondolatra, hogy utoljára látták a herceget,
mindnyájukat sírás fojtogatta.
Még a nap folyamán levél érkezett Gendzsitől: olyan hoszszan és
gyengéden írt, hogy a hercegnő - ha hatalmában áll -talán még meg is
változtatja tervét. De utazása már elintézett dolog volt, így céltalannak
látszott, hogy ilyen gondolattal foglalkozzék. De a herceg érzelmei
sem olyanok - ez volt Rokudzso meggyőződése -, hogy egy ilyen
lépést indokolttá tegyenek. Amit a herceg írt, azt javarészt Rokudzso
iránti szánalma sugallta. De már abból is, hogy ilyesmiket írt, hogy
vigasztalni kívánta, megmutatkozott: él még benne a régi szerelemnek
némi halvány nyoma, és Rokudzso lelkét fájdalmas vágyódással és
bánattal töltötte el a gondolat, hogy most még arról a kevésről is le
kelljen mondania, ami a herceg szerelméből megmaradt. A herceg
ruhákat meg egyéb holmikat küldött Rokudzsónak, amiknek az úton
hasznát vehette, ezenkívül illő ajándékkal kedveskedett Rokudzso
minden udvarhölgyének is. De a hercegnő úgyszólván ügyet sem vetett
a szépséges és drága ajándékokra. Ahogy elérkezett az elutazás órája,
teljesen magába roskadt. Mintha csak most fogná fel, milyen
elhagyatottságba és nyomorúságba taszította is ez a gondtalanul,
könnyelmű szeszélyből kezdett szerelmi viszony. Ám Rokudzso lánya, a
Szűz, örvendezett, hiszen az utolsó pillanatig nem lehetett biztos
benne, hogy anyja valóban elkíséri-e, de most már minden
visszavonhatatlanul eldőlt. Az emberek széltében-hosszában azt
tárgyalták,
milyen különös szándék az anyától, hogy lányát el akarja kísérni.
Voltak, akik botrányt szimatoltak, de akadtak, akiket viszont
meghatott az anyai ragaszkodás e ritka példája. Valóban, sok
szempontból kellemesebb a társadalom olyan rétegéhez tartozni,
melynek ügyeit nem kürtölik ki, nem beszélik meg apróra. Aki
helyzeténél fogva annyira szem előtt van, mint Rokudzso is, annak
minden lépését számon tartják.
Aztán, a hetedik hónap tizenhatodik napján, a Szűz tisztulást nyert a
Kacura folyóban. Az ünnepélyes szertartást a szokottnál is nagyobb
pompával végezték el, és a lány útjára a kíséretet nem kamarásokból és
tanácsosokból, hanem a legmagasabb rangú és legnevesebb
nemesurakból válogatták össze. Mindez az, öreg császár iránt való
hódolatból történt, aki egészen különlegesen törődött a lánnyal, mivel
kedves bátyjának volt a gyermeke. Abban a pillanatban, amikor
Rokudzso elhagyta a Mezei Palotát, levelet hoztak neki. Gendzsi
küldte. A levél tele volt gyengéd szavakkal, amelyeket valamikor oly
sokszor mondogattak egymásnak. A herceg gondolt rá, milyen kegyes
küldetésre készül Rokudzso, ezért a levelet fehér háncsszalagból
készített
zászlóra kötötte.* "Az olyan szerelmet, mint a miénk - írta -, még a
mennydörgés istene sem, kinek léptei alatt megreszketnek az ég
mezői ..." És ezt a költeményt fűzte hozzá: "Ő, ti, birodalom
minden istenei, annyi sziget urai, a ti ítéleteteket kívánom hallani:
megszakíthat-e a válás olyan szerelmet, mely telhetetlen, mint a mi
szerelmünk?*" Bár a levél akkor érkezett, amikor éppen ünnepi
menetbe rendeződtek, és nagy volt még a zűrzavar és a tolongás, mégis
ment válasz Gendzsinek. Nem Rokudzso írta ugyan, hanem maga a Szűz.
Ezt diktálta egyik nagynénjének, aki felügyelt az előkészületekre: "Ne
hívd az ég isteneit, hogy e dologban ők mondjanak ítéletet, mert
meglehet,
hogy elsőnek té-

ged vonnának felelősségre állhatatlanságod és szívtelen csalárdságod

miatt."
Gendzsi jelen kívánt lenni, amikor a Szüzet és anyját bemutatják a
Palotában,* de mivel Rokudzso annak idején éppen azért költözött el a
városból, hogy kerülje a vele való találkozást, az volt az érzése, hogy
mindkettőjük számára kínos lenne, ha részt venne a búcsúünnepségen.
Ezért legyűrte sóvárgását, hogy még egyszer lássa Rokudzsót, és
hiábavaló emlékezésekbe merülve otthon maradt a palotájában. A
Szűz válasza bámulatos koraérettségről tanúskodott, és Gendzsiből
mosolyt csalt ki, amikor újra elolvasta. A lány felkeltette érdeklődését.
Bizonyára szépsége is érettebb, akárcsak az értelme. Es Gendzsi,
akinek gyengéje volt, hogy kimondhatatlan nehézségeket is vállalva,
mindig éppen arra vágyakozzék, ami szokások és körülmények folytán
legelérhetetlenebb a számára, most is azon kezdett tűnődni, milyen kár,
hogy annak idején nem használta fel a házhoz fűződő kapcsolatait arra,
hogy megismerje a lányt, pedig ez abban az időben egészen könnyen
ment volna. De végül is az élet tele van kiszámíthatatlan eseményekkel:
lehet, hogy egy napon a sors váratlanul összehozza még őket.
Rokudzso hercegnő híre-neve folytán sok nézője akadt a menetnek,
és az utcákon kocsi kocsi hátán tolongott. A Palota kapuját a majom
órájában* lépték át. Rokudzsónak, amint ott ült a lánya mellett a
megszentelt gyaloghintóban, eszébe jutott, évekkel ezelőtt hogyan hozta
el a
lányt apja, az akkori államminiszter, ugyanehhez a kapuhoz, mert apai
szeretetében abban reménykedett, hogy lányából a birodalom első hölgye
lesz.* Rokudzsót nagyon letörte, hogy most látja viszont a Palotát,
amikor a maga életében és az udvarban is oly sok minden megváltozott.
Tizenhat éves korában ment férjhez, húsz éves korában magára
maradt özvegyen, és most, hogy elérte a harmincat, kilencszeres
sánc mögé vonul. Magában elsuttogta a költeményt: "Ha szentségtörés
is ezen a napon felidézni az elmúlt időket, szívem legmélyén mégis egy
szikrányi szomorúság lappang."
A Szűz ekkor a tizennegyedik évében járt. Rendkívül szép
lány volt, és ahogy a tisztével járó öltözetben megjelent a
bemutatkozáson,
igen mély hatást váltott ki. Amikor a császár, a szokásos módon,
búcsúzóul beletűzte a fésűt a lány hajába, őfelsége nagyon
meghatódott, s a környezete azt is látta, hogy kibuggyant a könnye.
Diszfogatukkal sokan odahajtattak a nyolc folyosós csarnok elé, hogy
onnan nézhessék, amint a Szűz útra kel a Palotából. A fogatok ablakát
finom színárnyalatú kendők és köpenyek borították.
Az Iszébe rendelt udvaroncok közül sokan különös szívfájdalommal
gondoltak arra a férfira, aki a maga méltóságával és pompás
megjelenésével még emelhette volna e nagyszerű ceremónia fényét.
Már sötét volt, amikor a menet elhagyta a Palotát. Ahogy átmentek a
második kiserdőn, és rákanyarodtak a Doi felé vezető országútra, a
menet közvetlenül Gendzsi palotája előtt haladt el. Gendzsi mély
megindultságot érzett, és a szent fa egy gallyacskájára kötve elküldte
a következő költeményt: "Bár elhagytál ma engem, könnyű szívvel útra
keltél, de mire átkelsz a Szuzuka folyó* nyolcvan zuhogóján, ruhád ujja
biztosan nem marad száraz." Egészen beesteledett már, mikor Rokudzsónak
átadták az üzenetet. A sötétség és a lármás, sietős utazás lehetetlenné
tette, hogy még aznap válaszoljon. Már a sorompón túl jártak, amikor
megérkezett Rokudzso válasza: "Lehet, hogy a Szuzuka folyó nyolcvan
zuhogójánál átnedvesedik ruhám ujja, lehet, hogy nem. De annyi
bizonyos, rég elfelejt minden férfi, mire eljutok Isze földjére."
Sietősen
írta a levelet, de benne volt a keze vonását jellemző elegancia és
szépség. Gendzsi örömét azonban zavarta a hercegnő hangjából áradó
furcsa keserűség. Sűrű köd ereszkedett le, és mialatt Gendzsi elnézte
a szürkületben elmosódó, ködfátyolos tájat, magában ezt a költeményt
suttogta: "Ó, köd, hadd kövessem tekintetemmel az utat, melyen ő jár, és
ezen az őszi napon ne rejtsd el előlem a Viszontlátás Hegyének lankáit."*
Ezen az éjszakán Gendzsi nem ment át a nyugati szárnyba,* hanem
reggelig álmatlanul feküdt, és szomorúan tépelődött a dolgok ilyen
fordulatán, amelyért - jól tudta - egyedül ő fe-

lelős. Es azt könnyű elképzelni, mit szenvedhetett Rokudzso, miközben

hosszú-hosszú napokon keresztül utazott ismeretlen vidékeken át.
A tizedik hónap elején valóban igen súlyosra fordult az öreg császár
állapota. Az egész birodalomban aggódtak érte. Az ifjú császár rendkívül
elszomorodott, és sietve hivatalos látogatást tett nála. Bár a beteg
fölöttébb erőtlen volt, legelőször is tüzetes utasításokat adott a
trónörökös nevelésére vonatkozóan, majd Gendzsi jövőjére tért rá.
- Az az óhajom - mondta -, hogy benne mindig gyámolítódat lásd,
és minden ügyben, kicsiben és nagyban egyaránt, kikérjed tanácsát,
amire eddig is oktattalak. Ő a közügyek intézésében korát meghaladó
képességekkel rendelkezik. Semmi kétség, hogy népünk kormányzására
hivatott, nem pedig arra, hogy a császári hercegek elzárkózó életét
élje. Hogy sorsát olyan nemzetséggel fűztem össze, melyben nincsen
császári vér, csupán azért történt, hogy még inkább őrködhessék
helyettünk
birodalmunk közügyein. Arra kérlek, sohase cselekedj tanácsa ellen. -
Búcsúzóul még sok egyéb oktatást is adott utódának, de az ilyen
dolgok nem asszony tollára valók, és érzem, elnézést kell kérnem érte,
hogy ennyit is mondtam.
Az ifjú császár, mélyen meghatódva, ismételten ígéretet tett, hogy a
kapott tanácsokat mindenben híven követni fogja. Apja igen
megnyugodva és tetszéssel látta, hogy fia szép, szemrevaló ifjúvá nőtt.
De
ügyes-bajos dolgok máris az udvarba szólították az ifjú császárt, s így
apjának, aki pedig még szívesen ott tartotta volna, ez a rövid látogatás
végül több szomorúságot szerzett, mint örömet. A trónörökösnek
ugyanakkor kellett volna megjelennie, mint az ifjú császárnak; mivel
azonban azt gondolták, hogy ez nagyon fárasztaná az öreg császárt, a
kisfiút'k másik napon vitték el hozzá. Korához képest nagy volt már, és
igen szemrevaló. Az öreg ember nagy szeretettel nézegette, a fiúcska
pedig - hiszen sejtelme sem volt róla, miért hozták ide - csak álldogált,
és mosolyogva bámult az öreg császárra. Fudzsicubo ott ült mellette,
ésNkeservesen sírt, s ahogy az öreg császár hirtelen rápillantott, egy
időre elveszítette önuralmát. A császár a kis herceget is ellátta
mindenféle
jó ta-

náccsal, de a gyermek nyilvánvalóan még túlságosan fiatalka volt

ahhoz, hogy mindezt megértse. Az öreg császár bizonytalannak látta a
fiúcska jövőjét, és most részvéttel, bánatosan nézett rá. Amikor aztán az
államügyekre vonatkozóan végső utasításokat adott Gendzsinek, újra meg
újra visszatért a kis trónörökösre, arra, hogy milyen nagy szüksége van a
kis hercegnek megfelelő oltalomra és tanácsadásra. Késő éjszakára járt
már, és a kis trónörököst elvitték, hogy lefektessék. Neki is népes
nemesi kísérete volt, így látogatása csaknem olyan sürgés-forgással járt,
akár magáé a császáré. De a beteg ember számára mégis túlságosan
gyorsan röppent el az idő, s most szomorúan bámult a távozó menet után.
Kokiden hercegnő, az anyacsászárnő, szintén készült, hogy eljön, de
amikor meghallotta, hogy Fudzsicubo ott van a császárnál, elment a kedve
a
látogatástól. Ám mialatt egyre azon törte a fejét, elmenjen-e vagy sem,
őfelsége csendesen, minden fájdalom nélkül jobblétre szenderült.
Az öreg császár halála sok helyütt mély megdöbbenést keltett. Bár
már jó ideje lemondott a trónról, de akárcsak azelőtt, kezében tartotta
az
államügyek ellenőrzését. A jelenlegi császár még gyerek volt csupán,
nagyapját pedig, a jobb kéz felőli minisztert, lobbanékony természetű,
álnok embernek ismerték. Az udvaroncok és a többi nemes úr is mind igen
baljós sejtelemmel gondolt rá, milyen lesz az a kormányzat, amely
szabad kezet enged e miniszternek. De leginkább mégis Fudzsicubo és
Gendzsi tarthatott a jövendő államvezetéstől. Egészen természetes,
hogy Gendzsi herceg lépten-nyomon ott lesz a család által minden
hetedik napon rendezendő gyászünnepségeken és a halott lelkéért
gyermekei által rendezett istentiszteleteken. De Gendzsi kegyeletes
áhítatát mindenki iáthatta és csodálhatta is. A szokások által
megkövetelt, előnytelen öltözék ellenére, Gendzsi szépsége mindenkiben
mély benyomást keltett, és ez, nyilvánvaló fájdalmával egyetemben,
nagy rokonszenvet ébresztett iránta.
A múlt évben elvesztette feleségét, most pedig az apját.
Fájdalmas élményei nagy teherként nyomták kedélyét, s egy időre
minden életkedve elszállt. Komolyan fontolóra vette,

hogy visszavonul a világtól, és meg is teszi, ha nem tartja fogva annyi

földi
kötelék.
A negyvenkilenc gyásznapon át az öreg császár udvarhölgyei együtt
maradtak az elhunyt lakosztályában, ennek elmúltával azonban
visszavonultak, ki-ki a saját otthonába. A tizenkettedik hónap huszadik
napja volt. A borús ég - gondolta Fudzsicubo - nemcsak a búcsúzó
év szomorúságát jelzi, hanem minden napfényes reménység végét is.
Tudta, hogy Kokiden milyen érzelmekkel viseltetik iránta, és sejtette,
hogy élete abban az udvarban, ahol ennek az asszonynak önkénye
uralkodik, csakis szerencsétlen lehet. De főként azért nem bírt ott
lakni,
ahol annyi éven át örvendhetett az öreg császár társaságának, mert a
halott
emléke minduntalan felvillant benne. Most, hogy a háztartásához és
udvarához tartozó hölgyek is eltávoztak, elviselhetetlenné vált a
helyzete,
ezért elhatározta, hogy elköltözik a harmadik kerületben álló kastélyába.
Bátyja, Hjobukjo herceg jött érte.
Havazott és dühöngő szél kavarta a pelyheket. Az elhunyt császár
lakosztálya, ahonnan minden régi lakó oly gyorsan elköltözött, kietlen
látványt nyújtott. Gendzsi véletlenül éppen ott járt, amikor Hjobukjo
megérkezett, és beszélgetni kezdtek a régi időkről. A Palota előtt álló
nagy fenyőfa roskadozott a hótól, az alsóbb ágak pedig elszáradtak.
Láttára Hjobukjo ezt a költeményt mondta:
- Elszáradt hát a nagy fenyő, mely szétterpesztett ágaival egykor
védett
bennünket a vihartól, és lám, mi is, a kicsiny gallyak, az év utolsó
perceiben a földre hullunk.
 A vers nem volt éppen remekmű, de Gendzsit most mélyen meghatotta, és
ahogy szemébe ötlött, hogy a tó teljesen befagyott, maga is egy verset
mondott:
- A befagyott tó csillog, mint a tükör. De kár, hogy nem látjuk meg
benne annak arcát és alakját, ki nekünk oly ismerős! - Éppen ez a
gondolat ötlött fel benne, és szavakba öntötte, habár tudta, hogy a
herceg erőszakoltnak és darabosnak fogja érezni a verset.
Omjobu, Fudzsicubo komornája, most versben közbeszólt:
- Végéhez közeleg az év. Még a sziklából fakadó forrást
is jég zárja el, s a víz tükréről eltűnik az arc, melyet egykor láttam.
Még sokáig elbeszélgettek versben, de nekem most egyebet kell
elmesélnem.
Fudzsicubo hazatérése most is éppen olyan szertartásosan zajlott le,
mint korábban, de ez alkalommal szomorúnak érezte a költözködést, mint
aki idegen helyre készül, nem pedig haza. És ahogy közeledett régi
házához, gondolatban újra végigjárta azt a sok hónapot, évet, mely azóta
telt el, hogy ez a ház volt igazi otthona.
Az új év semmi olyat nem hozott, ami emlékeztetett volna a szokásos
meglepetésekre, vidám izgalmakra. Gendzsi roppant leverten bezárkózott
szobájába. Az öreg császár uralkodása idején, de még inkább az után,
hogy leköszönt, mindig nagy tolongás volt Gendzsi ajtaja előtt,
valahányszor az új kinevezések idején pártfogását kérték. Ebben az
évben azonban csupán néhány kocsi és lovas várakozott a palota
előtt, s híre-hamva nem volt az udvaroncok táskáinak.*
Ahogy körülnézett, látta, hogy fogadótermeiben csupán néhány
bizalmasa lézeng, és azok is csak a levegőbe bámulnak, mintha
számukra nagyon is lomhán telne az idő. S ekkor Gendzsiben feltámadt
a gondolat, hogy ez még csak kóstoló abból a szomorú sivárságból,
egyhangú életből, ami eztán rá vár.
A második hónapban Oborozukijót kinevezték a császári hálóterem
első udvarhölgyévé, mert e méltóság viselője az öreg császár
halálakor elment apácának. Oborozukijót ünnepelt személyiséggé tette
születése és nevelése, s ezzel párosult még varázsos külseje és lénye.
Igy
volt ez még abban az udvarban is, ahol ezek a tulajdonságok egy cseppet
sem számítottak ritkaságnak. Nővére, Kokiden, most már csak ritkán
tartózkodott az udvarban, és néha-néha, amikor el kellett szállásolni, az
Umecubóban lakott, mivel régebbi szobáiról lemondott a császári
hálóterem első hölgye javára. Oborozukijónak azonban nem kellett
eltemetkeznie a kényelmetlen Tokvadenben: jutott számára hely és
ragyogás, sok hölgy állt szolgálatára, és körötte minden vidám és
divatos volt. De Oborozukijo nem bírta feledni röpke kalandját,* amibe
egyszer váratlanul bele-

sodródott, és igen boldogtalan volt. Egyszer-egyszer még most is váltott

levelet Gendzsivel, de mindig csak a legnagyobb óvatossággal és titokban.
Gendzsi jól tudta, milyen végzetes következményekkel járna, ha
kapcsolatuk kitudódna; ez azonban - ahogy már gyakran mondtam is
- cseppet sem bátortalanította el, sőt, csak még inkább felcsigázta
érdeklődését.
Az öreg császár életében Kokiden kénytelen volt némileg mérsékelni
magát. Most azonban szabadjára engedhette sokáig elfojtott bősz
gyűlölködését, és bosszút forralhatott azok ellen, akik eddig védve
voltak gyűlöletével szemben. Gendzsi azt tapasztalta, hogy minden
tervét keresztülhúzzák. Számított ezekre a cselszövésekre, de oly
hosszú időn át élt védettségben és kegyben, hogy most nem tudta, mitévő
legyen.
A bal kéz felőli miniszter érezte, hogy befolyása megszűnt, és többé
nem járt el az udvarba. Kokiden sohasem bocsátotta meg neki, hogy
lányát, az elhunyt hercegnőt, Gendzsihez adta, nem pedig - eredeti
szándéka szerint - az ő fiához, a jelenlegi császárhoz. Egyébként a
két miniszter családja közt mindig is volt bizonyos ellenségeskedés. A
néhai császár uralma alatt a bal kéz felőli miniszter csaknem mindent
a saját feje után intézett, így egészen természetes, hogy most nemigen
kívánt jelen lenni vetélytársának diadalán. Gendzsi továbbra is meg-
meglátogatta, és nagyon figyelmes volt Aoi udvarhölgyeivel szemben is,
fiának, a kis hercegnek nevelésére pedig egészen különleges gondot
forditott, Ez örömmel töltötte el az öreg minisztert, és változatlan
szívélyességgel és megbecsüléssel fogadta vejét.
Az a magas tisztség, melyet Gendzsi két évvel ezelőtt nyert el, igen
sok és fáradságos munkával járt, és csak igen kevés szabad időt engedett
számára. Igy rákényszerült, hogy régebben szövődött szerelmi kapcsolatai
közül nem egyet megszakítson. Amúgy is rendkívül szégyellte ezeket a
könnyed szórakozásait, és örült, hogy abbahagyhatta. Most egy ideig
igen nyugodt, rendezett, sőt mintaszerű életet folytatott. Muraszakival
való házasságának nyilvánosságra hozatalát általában mindenki igen
kedvezően fogadta. Sonagon és társnői természetesen az-

zal magyarázták kis úrnőjük sikerét, hogy nagyanyja, az elhunyt

apáca imádkozott érte: nagy titokban összejöttek, és szerencsét
kívántak egymásnak abból az alkalomból, hogy ilyen kedvezően alakultak a
dolgok. Muraszaki apja, Hjobukjo herceg, jobb házasságot nem is
kívánhatott lányának. Felesége azonban, aki a saját gyermekei részére
feleannyit sem bírt elérni - pedig valósággal bolondjuk volt -,
fölöttébb féltékeny lett mostohalánya sikerére, s ez a házasság
mindvégig érzékeny pontja maradt. Valóban, Muraszaki pályafutása
inkább a mesebeli kis árva lány diadalára* emlékeztetett, mintsem
hús-vér fiatal lány szerencséjére.
A kamói Szűz, a néhai császár és Kokiden hercegnő harmadik
lánya, most gyászban volt, ezért le kellett mondania tisztéről. Utóda
Aszagao hercegnő lett.* Ritkán fordult elő, hogy a császári család
mellékágából választottak valakit erre a tisztre, ezúttal azonban nem
volt más hercegnő, aki az előírt korban lett volna és a származása is
megfelelő. Gendzsi csodálata e hölgy iránt egy cseppet sem
csökkent, így most fájó szívvel hallotta, hogy mennyire más élet vár
a lányra. Aszagao egyszer-egyszer még mostanában is küldött üzenetet
Gendzsinek, az pedig mindig is rendszeresen írt neki. Gendzsi udvari
dámaként ismerte Aszagaót, most pedig bele kellett képzelnie a
papnő szerepébe. De sehogy sem ment, és keservesen kínozta, hogy
valahányszor megpróbálta elképzelni a mostani Aszagaót, mindannyiszor
kudarcot vallott.
Az ifjú császár híven követte apjának utolsó intelmeit, és nagy
tisztelettel bánt Gendzsivel. De ekkor még igen fiatal is volt, és
határozatlan, engedékeny természet, akit környezete könnyen
befolyásolhatott. Később már Kokiden vagy a jobb kéz felőli miniszter
nyomására újra meg újra jóváhagyott olyan politikai intézkedéseket,
amelyeket valójában egyáltalán nem helyeselt.
Ezenközben Kokiden húga, Oborozukijo hercegnő, egyre
boldogtalanabbá vált, s bár Új helyzetében titkos szerelmi kapcsolat
folytatása rendkívül nehéznek és veszedelmesnek ígérkezett, végül is
módot talált arra, hogy Gendzsi tudomást szerezzen változatlan
vonzalmáról. Gendzsi bizony nem bánta

volna, ha ezt nem teszi, de mindazok után, ami köztük történt, nem
hagyhatta figyelmen kívül Oborozukijo üzenetét. Az üzenethez híven
várt, míg az udvart le nem foglalta az Öt Oltár ünnepe,* s akkor
titokban felkereste Oborozukijo lakosztályát. Találkozásuk most is
éppolyan rövidnek és álomszerűnek tetszett, mint legelső alkalommal, a
virágünnep éjszakáján. A lány komornája, Csunagon, azon a kis
mellékajtón csempészte be a férfit, mely már előbb felkeltette
figyelmét.* Ez idő tájt véletlenül elég sokan jártak a közelben, és a
komorna minden ízében reszketve kísérte végig Gendzsit az úrnője
szobáiba vezető előcsarnokon át, ahol bármely pillanatban felbukkanhatott
valaki. Gendzsi jelenléte azokat is szüntelen elragadtatással töltötte
el, akik naponta szolgálták. Gondolnivaló, hogy látogatása milyen
gyönyörűség volt annak a hölgynek, aki oly hosszú ideig várt
visszatértére. Es Gendzsi sem maradt közönyös a lány szépsége iránt,
hiszen élénk, bájos és közvetlen volt, s ifjúságának és szépségének
virágkorát élte. Némi könnyelműséget és szeszélyességet leszámítva,
Gendzsi valóban semmi kivetnivalót nem talált a lányban.
Egyszerre csak mozgolódás hallatszott a folyosóról, és Gendzsi egy
pillanatra már azt hitte, hogy nappal van. De nyomban rájött, hogy nem a
házbeliek járnak-kelnek, hanem a császári testőrség tagjai jöttek
jelentkezni.* Nyilvánvalóan tudomásukra jutott, hogy a testőrség egyik
tisztje a Palota e részében tölti az éjszakát. Egy pillanatra Gendzsinek
az a bolond gyanúja támadt, hogy valami rosszindulatú ember elárulta
a testőrség katonáinak, hogy parancsnokukat itt találhatják.
Mosolygott saját tévedésén, de ugyanakkor meg is rettent a gondolatra,
milyen veszélyes helyzetbe került. Még egyre hallatszott, amint a
katonák fel s alá dobognak a folyosón, keresik tisztjüket, s közben ezt
kiáltozzák:
- A tigris őrség első órája! A tigris őrség első órája!* Ekkor
Oborozukijo elsuttogta ezt a költeményt:
- Habár az éjszakai őrség azt kiáltja is: "Elég!", a te könynyed s a
magamé azt mutatja, hogy mi nem ezt gondoljuk.*
A lány panaszos hangja megindította Gendzsit, és ezzel a költeménnyel
válaszolt:

- Most, hogy ők azt mondják, letelt az idő, miért kellene könnyek

közt elszakadnunk attól, amiben, mint szívünk vonakodása mutatja,
gyönyörűségünket leltük?! - Ezzel elbúcsúzott a lánytól.
Bár még nem is pirkadt, és a lenyugvó holdat sűrű köd fátyolozta,
Gendzsi nagyon nyugtalankodott. Es valóban, álöltözetében is annyira
feltűnő volt tartása és alakja, hogy nyomban felismerte Dzsokjoden*
úrnő egyik bátyja, aki véletlenül éppen abban a pillanatban lépett ki
Fudzsicubo régi lakosztályából, és a rácsos kapu árnyékában állt, amikor
Gendzsi gyanútlanul elhaladt mellette. Ez a nemesi:1r nagyot mulatott
az eseten, és nem mulaszthatta el, hogy későbbi csevegéseiben minduntalan
ki ne térjen rá.
Gendzsi olyan kockázatot vállalt tehát, hogy az eset után jó ideig
akaratlanul is az a kívánság élt benne, bárha a hölgyek körében
elterjedtebb volna a Fudzsicubót jellemző józan tartózkodás, s ilyenkor
szinte örömmel töltötte el, hogy a hercegnő olyan rideg tudott maradni.
Annyi bizonyos, hogy Gendzsi számára megtakarított egy sereg
idegtépő élményt. De Gendzsi ilyetén hangulata nem volt tartós. A
császári hálóterem udvarhölgyéhez nem fűztek mélyebb érzelmek, ám
Fudzsicubo úgy vonzotta, mint valami titokzatos hatalom, habár az
asszony ridegsége - ami csak ritkán és csupán pillanatokra oldódott fel -
nem nyújtott számára egyebet, mint kínlódást és kétségbeesést.
Fudzsicubo már nem érezte jól magát a Palotában, és nem is tudta
magát elszánni, hogy elmenjen oda látogatóba, de vigasztalhatatlan volt,
mert fiát nem láthatta. Nagy baj, hogy Gendzsi hercegen kívül nem
akadt senkije, akitől a gyermekre vonatkozóan tanácsot kérjen, viszont a
herceg, sajnos, egyáltalán nem mondott le róla, hogy elárassza őt régi,
különös imádatával. A hercegnő szüntelen szorongásban élt, hogy Gendzsi
esetleg ki akarja használni függő helyzetét. Annyi bizonyos, az öreg
császár úgy halt meg, hogy a gyermeket illetően a legparányibb
gyanújának sem adott kifejezést, Fudzsicubo azonban beleborzadt a
gondolatba, hogy e csalás miatt milyen szörnyű helyzetbe került.
Gendzsivel
folytatott viszonyának felújítása

- eltekintve attól, hogy a maga sorsára milyen hatással lenne

- fia számára még végzetessé is válhat. Ez a gond annyira
nyomasztotta,
hogy még amikor azt hitték, imádkozik, olyankor is valójában hol ilyen,
hol olyan terveken töprengett, mert valamiképp rá akarta bírni a
herceget, hogy irányában táplált érzéseit változtassa meg.
Fudzsicubo minden óvatossága ellenére, Gendzsinek egyik éjszaka
sikerült bejutnia házába, és el tudott jutni a szoba közelébe, ahol az
asszony üldögélt. A házbeliek közül senki sem játszott össze Gendzsivel,
senki sem tudott jöveteléről. Szinte olyan titokzatosan bukkant fel, mint
valami álombeli alak. A herceg számtalan szenvedélyes hangú üzenetet
küldött Fudzsicubónak - de ezeket itt nem közölhetem. A hercegnő
viszont nem kívánta fogadni. Végül ez a makacs ostrom annyira
kimerítette a hölgyet, hogy szinte ájulásos állapotba került. Mjobu
no Ben és más kedves komornái nagyon megrémültek ettől, és buzgón
ápolgatták. Gendzsiben olyan ingerültség és csalódottság viharzott, hogy
alig is vette észre, hogyan jutott el Fudzsicubo előszobájába, és arra
sem gondolt, hogyan tud majd ismét távozni. Annyira elveszítette a
valóság iránti érzékét, hogy bár közben fényes nappal lett, el sem
mozdult a helyéről. A házban gyorsan hire futott, hogy Fudzsicubo
roszszul lett. Léptek kopogása hallatszott, és Gendzsi, félig
öntudatlanul, tapogatózva bement egy közel eső fülkébe, ami fás
vagy ruhás kamra lehetett. Az egyik udvarhölgy, zavarában, nagy
hirtelen rádobott valami kabátot meg más ruhadarabokat a kamrában
szerteszét heverő holmikból.
Fudzsicubo egész éjszaka nagy testi és lelki kínoktól szenvedett.
Mivel nagyon szédült, bátyjai, akik csak az imént jelentek meg nála,
elküldtek papért. Gendzsi, a búvóhelyéről, megrettenve és szomorúan
hallotta mindezt. A nap java része elmúlt, mire a hercegnő lassanként
végre jobban lett. Arról természetesen halvány sejtelme sem volt, hogy
Gendzsi még a házban tartózkodik, udvarhölgyei pedig attól tartottak,
hogy
megismétlődne az éjszakai tohama, ha említést tennének a herceg
jelenlétéről. Fudzsicubo felkelt és elvánszorgott a székig, ahol
üldögélni
szokott; bátyjai is eltávoztak, abban a remény-
ben, hogy most már túl jutott a nehezén. Fudzsicubo magára maradt.
Szobájának e részéből még bizalmas komornái is viszszahúzódtak, és
hallatszott, amint a helyiség túlsó végében, a paraván mögött tesznek-
vesznek. Omjobunak és még néhány hölgynek, akik tudtak a titokról, most
az volt az egyetlen gondjuk, hogyan lehetne a herceget a
legalkalmasabb módon eltávolítani a házból. Meg voltak győződve
arról, ha Gendzsi itt marad, a következő éjszaka ugyanaz a jelenet
ismétlődik meg, ugyanolyan áldatlan körülmények között, és éppen
nagy aggódva súgtak-búgtak, amikor Gendzsi kissé kinyitotta az ajtót,
kisurrant rejtekhelyéről, és meghúzódott a Fudzsicubo hálófülkéjét
elkerítő egyik paraván mögött. Innen végre kedvére elgyönyörködhetett az
asszonyban, és közben az öröm és csodálat könnyei futották el szemét.
- De szerencsétlen vagyok is, de nyomorult! - suttogta Fudzsicubo. - De
nyomorúságom nemsokára véget ér, hamarosan elmúlik minden ...
Az asszony most a szoba közepe felé bámult, így Gendzsi egy
pillanatra megláthatta arcélét: kimondhatatlanul bájos volt. Ekkor bejött
Omjobu - gyümölcsöt hozott reggelire. Ámbár a gyümölcsös doboz
fedele különlegesen finom és szép munka volt, az asszony egyetlen
pillantásra sem méltatta, csak ült ott mozdulatlanul, és maga elé bámult,
mint aki számára az élet elvesztette minden vonzóerejét és értelmét.
Milyen csodálatosan szép asszonyl Most, hogy az azonos körülmények
folytán összehasonlítást tehetett, rájött, menynyire hasonlít
Fudzsicubo testtartása, arckifejezése, minden apró vonása a nála
otthon élő lányéhoz! De főként a fejtartásukban meg a hajuk növésében
pontosan ugyanaz a csodálatos báj! Muraszaki már évek óta bizonyos
mértékben száműzni tudta a herceg gondolataiból Fudzsicubo
császárnőt. De most, hogy meglátta, milyen elképesztően hasonlítanak
egymásra, úgy képzelte, hogy számára Muraszaki egész idő alatt csupán
hasonmása és pótlója volt annak az asszonynak, aki megtagadta tőle
szerelmét. Egy pillanatra felvillant benne, vajon meg tudná-e őket
különböztetni, ha itt ülnének egymás mellett! Micsoda őrület! Pedig
lehetséges, hogy kettejük hasonlósága

merő képzelődés csupán, hiszen Fudzsicubo oly sok éven át egész

gondolatvilágát betöltötte. Ezek után természetes, hogy ilyesmi felötlik
benne. Gendzsi nem bírta már türtőztetni magát, beljebb osont
rejtekhelyéről, és gyorsan megbújt a díszfüggönyök közt, s innen már
meg is érinthette az asszony köpenyének uszályát. A hercegi illatszerről
Fudzsicubo nyomban rájött, hogy Gendzsi ott jár, s meglepődésében és
félelmében arccal a heverőjére borult.
- Hát ennyire elviselhetetlen számodra, hogy rám tekints? -
kérdezte Gendzsi, és kétségbeesetten kapaszkodott Fudzsicubo
köpenyének szegélyébe.
Fudzsicubo azonban, halálos rettegésben, lecsúsztatta válláról a
köpenyét, és Gendzsi kezében hagyva, menekülni akart: a véletlen
balszerencse azonban úgy akarta, hogy haja beleakadt a köpeny egyik
szalagjába, és fogva tartotta. Irtózattal látta, sorsának emberfölötti
hatalma azzal fenyegeti, hogy kiszolgáltatja Gendzsi kényére-kedvére.
Gendzsi pedig egy csapásra elvesztette minden méltóságát és önuralmát:
heves zokogás közepette, szinte nem is tudva, mit beszél, elébe tárta
szenvedélyének és kétségbeesésének egész történetét. Fudzsicubo
elborzadt.
Megbocsáthatatlannak érezte, hogy Gendzsi eljött, s hogy így kitört,
ezért
egyszerűen nem is válaszolt. Gendzsi unszolására végül betegségére
hivatkozott, de megígérte, hogy majd máskor fogadja. Gendzsi azonban
nem tűrte, hogy félrevezessék, és folytatta heves szerelmi vallomásait.
Az
egész szóáradatból, melyet az asszony annyira visszatetszőnek érzett,
hogy egyáltalán oda sem hallgatott, mégis megütötte fülét néhány szó, s
ezek valami okból meg is indították. Igy, bár változatlanul szilárd volt
elhatározása, hogy az, ami akkor, ama áldatlan alkalommal történt,
soha, soha meg nem ismétlődhet, most egyszerre barátságosan
válaszolgatott Gendzsinek. Ügyes kibúvók és ürügyek segítségével
elérte, hogy Gendzsi csak beszélt, beszélt, s közben elmúlt az éjszaka.
Fudzsicubo józansága láttán Gendzsi elrestellte magát, és alázatosan
így szólt az asszonyhoz:
- Igazán senki semmi rosszat nem találhat abban, ha néha-néha így
meglátogatlak. Ha megtehetném, számomra nagy
GENDZSI REGÉNYE 287
vigaszt jelentene. - Ezt mondta, és még sok egyebet, de most sokkal
kevésbé kétségbeesetten beszélt. Az ilyen események során még a
leghétköznapibb embereken is különös elérzékenyülés és képzelgés vesz
erőt. Mennyivel inkább az olyan szerelmespáron, mint Gendzsi és a
császárnő!
De ekkor már fényes nappal volt. Bejött Omjobu és a lánya, és
foglalatoskodni kezdtek úrnőjük körül. Gendzsi távoztában még
gyengéd hangon folytatta mondanivalóját. Fudzsicubo azonban csak
ült, és tekintete a semmibe révedt, mint aki csak félig jár az élők közt.
Mártírra valló viselkedése teljesen kétségbeejtette Gendzsit, s végül
felkiáltott:
- Válaszolj, válaszolj hát! Nem bírok élni nélküled! És mit segíthet
ezen a halál? Hiszen jól tudom, minden jövendő életemben arra leszek
ítélve, hogy e szörnyű szenvedély kínjaitól gyötrődjem!
A körötte szorgoskodók rémületére, Fudzsicubo még most is csak ült,
és egyre maga elé révedt. Gendzsi elmondta ezt a költeményt:
- Ha igaz, hogy a sors, e gonosz ellenség, mely bennünket elválaszt,
nemcsak jelenünk fölött uralkodik, akkor én szenvedésben töltöm az
örökkévalóságot.
Amint Fudzsicubo meghallotta, hogy szerelmük köteléke Gendzsit
még az üdvösségtől is megfoszthatja, elsírta magát, és ezzel a
költeménnyel válaszolt:
- Ha ez a kötelék örök időkre kizár téged az üdvösségből, keserű
szavaiddal ne a sorsot vádold, hanem a saját szívedet. -. Minden szavát
gyengédséggel ejtette ki, s ez mindenekfölött drága volt Gendzsinek. De
azt is tudta, hogy további beszélgetésük mindkettőjük számára csak
fájdalmas lehet, ezért kirohant a szobából.
Gendzsi úgy érezte, meggyűlöltette magát Fudzsicubóval. Soha
többé nem kerülhet a szeme elé. Eddigi szokását félretéve, reggel nem
írt neki levelet. Már jó ideje nem látogatott 91 sem a császárhoz, sem a
trónörököshöz, csak tépelődve hevert szobájában, s egyre Fudzsicubo
ridegsége járt az eszében. Sóvárgása, megalázottsága végül is olyan
szánalmas állapotba juttatta, hogy az az érzése támadt, a kínlódástól és
fájdalom-
tól belül egészen megsemmisült. Gyakran átsuhant benne ez a költemény:
"Lépteim kopogása hamarosan köves úton* ütemezi dalát." És
valóban, számára ismét oly örömtelenné vált a világ, hogy majdnem
erre az elhatározásra jutott, de eszébe ötlött, hogy van még valaki,
akinek
boldogsága fölött neki kell őrködnie. Nem hagyhat el ilyen drága
teremtést, aki így bízik benne, ezért csakhamar letett szándékáról.
Fudzsicubo maga is nagy belső nyugtalansággal töprengett el a
történteken. Megtudta, hogy Gendzsi egy álló napon át a házban
rejtőzött, de jelét sem adta, hogy ott van. Amikor Omjobu és a többi
hölgy ezt feltárta előtte, azt sem hallgatták el, mennyire felháborodtak
a
Gendzsi számára oly szánalmas helyzeten. Fudzsicubo azonban nem tűrte
ezt a véleménynyilvánítást. Jól tudta, hogy ha továbbra is elutasítóan
viselkedik Gendzsivel szemben, az viszont majd elfordul a
trónörököstől - márpedig ezt mindenképp el akarta kerülni. A
herceg, egy kétségbeesett pillanatában, valami jóvátehetetlen lépésre
szánhatja magát, ez a gondolat pedig - bár kínlódott a maga szorongatott
helyzetétől - rettegéssel töltötte el. Ha megismétlődik azt, ami a
legutóbbi éjszaka történt, csakhamar mindkettőjük jó híre bizonyosan és
visszavonhatatlanul odalesz. Érezte, hogy a világ ítéletéből kivehetné a
fullánkot azzal, ha leköszönne császárnői rangjáról, hiszen az
adományozás hirét Kokiden úrnő annak idején epés megjegyzésekkel
fogadta. Jól emlékezett rá, hogy az elhunyt császár milyen szándékkal és
milyen határozott utasítással adta neki ezt a címet. De szavait
Fudzsicubo már nem érezte kötelezőnek, hiszen a császár halála óta az
udvarban minden gyökeresen megváltozott. Attól nem kellett félnie,
hogy rá is az a sors vár, mint Csi asszonyra,* de okkal feltételezte,
hogy
mint császárnőnek, helyzete ezután nemcsak nevetséges, de megalázó is
lenne. Cseppet sem volt kedvére, hogy gúny és gáncsoskodás ellen
hadakozzék. Elhatározása hamar megszületett. Le kell mondania a
világtól. Előbb azonban látni akarta fiát. Nem birta elviselni, hogy
gyermeke
ne lássa őt soha többé úgy, ahogy az elmúlt időkben ismerte. Minden
nagyobb kíséret nélkül elhajtatott a Palotába. Több alkalommal, amikor
még a mostaninál is kisebb kíséret-

tel utazott, Gendzsi vele volt, és mindenről gondoskodott. Ő azonban

most - betegségére hivatkozva - távol maradt. Régebben az volt a
szokása, hogy állandóan érdeklődött Fudzsicubo egészsége felől. Ezt
most abbahagyta, de a részvevő szívű Omjobu szemében ez is csak azt
bizonyította, hogy Gendzsi a legmélyebb lelki nyomorúságba süllyedt.
A kis herceg csinos fiúcskává cseperedett. Anyja látogatása meglepte, és
boldoggá tette, s hamarosan minden titkát elmesélte neki. Fudzsicubo
szomorúan nézte. Úgy érezte, elviselhetetlenül nehéz lépésre szánta el
magát.
De elég volt, hogy egyetlenegyszer körülpillantson a Palotában, s máris
meglátta, milyen sok, nagy változás és felfordulás történt, és ezzel az ő
helyzete is mennyire bizonytalanná vált az udvarnál. Kokiden
részéről még most is azt a hajthatatlan ellenségeskedést tapasztalta,
mely
csak az alkalmat lesi, hogy kellemetlenkedjék neki vagy megalázhassa.
Fudzsicubo számára magas rangja nemcsak hogy nem jelentett védelmet,
de csak még jobban veszélyeztette maga és fia helyzetét. Sokáig habozott,
ellentétes érzelmek közt hányódva, s végül arra az elhatározásra jutott,
hogy megkérdezi fiát:
- Mit szólnál hozzá, ha most hosszú, hosszú időre elmennék, s mire
megint eljönnék hozzád látogatóba, egészen megváltoznék ... akár ha nem
is én lennék? - Közben kutatva nézett kisfia arcába.
- Miért? Mi történne veled? - kérdezte a gyerek nagy kíváncsian. -
Olyan lennél, mint az öreg Sikibu néni? Minek akarnál olyan lenni? -
És nevetett.
Nehéz volt neki erről beszélni. Fudzsicubo újból kezdte:
- Sikibu csúnya, mert már megöregedett. De nem erre gondoltam.
Nekem még annyi hajam sem lesz, mint Sikibunak, és fekete ruhát
fogok viselni, mint a káplán, akit esténként láthatsz, mert ide jön
imádkozni. De az még sok időbe telik, mire megengedik, hogy
meglátogathassalak.
A fiúcska látta, hogy anyja sír, és erre határozott hangon, nyomban
így válaszolt:
- Ha sokáig nem jössz, nagyon fogsz nekem hiányozni. És ő is
sírva fakadt, de szégyellte könnyeit és elfordult.

Mozdulatára hosszú, hullámos haja az arcába hullt. A szeme, a homloka

... minden szakasztott mása volt az arcnak, melyet Fudzsicubo oly jól
ismert. A fiúcska tejfogai még nem hullottak ki. Egyik-másik kicsit hibás
volt, s ahogy fehér fogsorából kivillant az a néhány feketés fogacska,
különös bájt és kedvességet kölcsönzött mosolyának. Ahogy Fudzsicubo
elnézte félig-meddig még kislányosan szép fiát, egyszeribe ráébredt,
menynyire hasonlít apjára, s ettől még sokkal boldogtalanabbnak
érezte magát. Hogy ez a hasonlatosság fájdalmasan érintette, s még a
gyermek szépsége fölött érzett pillanatnyi örömét is megmérgezte, pusztán
azért történhetett, mert félt a szóbeszédtől, melyre ez a hasonlóság
alkalmat adhat.
Gendzsi is vágyott rá, hogy láthassa fiát, de elhatározta, távoltartja
magát mindaddig, míg Fudzsicubo hercegnő az udvarban tartózkodik.
Ebből talán megérti a hercegnő, hogy mennyire megbántotta
ridegségével, mert valószínűleg biztosra veszi, hogy találkozik vele a
kis
herceg lakosztályában.
A herceg rossz hangulatban volt, és számára csak vánszorogva telt
az idő. Ősz volt már, és fájlalta, miért is nem ment vidékre.
Elhatározta, hogy a Felhős Erdők Templomában* tölt el néhány
napot. Ott is élt néhány napon át anyai nagybátyjának, a Vinaja* tudós
ismerőjének cellájában: a szent iratokat olvasta, és különböző
vezekléseket végzett. Ez idő alatt sok mindent látott, ami
megindultsággal és örömmel töltötte el. A környező erdőkben már
sárgultak a juharfák, s erről eszébe jutott a dal, melyet Szodzso
ugyanezen a helyen írt: "Ti büszke őszi tájak ..." Rövid idő múltán úgy
érezte, mintha mindig is ez a hely lett volna otthona. Számos tudóst
gyűjtött maga köré, akik híresek voltak arról, mennyire ismerik a szent
törvényeket, és felkérte őket, hogy vitatkozzanak ott, az ő jelenlétében.
Ámde
még az ilyen foglalatosságok közben is - melyeknek az volt az egyetlen
céljuk, hogy mélyen bevéssék a herceg szívébe minden földi vágy hiú
voltát -, e mulandó világból egy lény alakja mégis minduntalan
felbukkant előtte, és minden imádsága közben is egyre kísértette.
Egy nap hajnalban, a lenyugvó hold fényében, a templom papjai
kegyes áldozatot mutattak be friss levelekből és virá-

gokból egy közelben álló szobor előtt. Gendzsi azt is hallotta, amint az
ezüst virágtartó tálak összecsendültek, miközben a papok krizantémot
és tarka juharlombot szórnak Buddha lába elé. Gendzsi úgy érezte,
hogy egyedül ez az igazán hasznos élet, amit itt élnek, mégpedig nem
csupán azért, mert megszerzik üdvösségüket, hanem azért is, mert
ennek az életnek önmagában is megvan a varázsa, szépsége. Újra és
újra elcsodálkozott, hogyan is bírta oly hosszú időn át elviselni a maga
céitalan életét. Nagybátyjának, a Vinaja tudorának, rendkívül
kifejező hangja volt, és amikor imájában ahhoz a részhez érkezett, hogy
"... senkit el nem taszít, de magához vesz minden élőt, ki az ő nevét
hívja", Gendzsi megirigyelte, hogy ilyen hittel hirdeti Buddha ígéretét.
Miért ne éljen ő is ezzel az ígérettel, miért ne élje ő is ezt a
megszentelt
életet? Hirtelen eszébe jutott Muraszaki és az otthona. Ugyan mit
gondolhat most felőle? Sok nap múlt el, amióta utoljára látta, és most
sietett jóvátenni mulasztását. "Próbaképp jöttem ide - írta
Muraszakinak -, hogy eldöntsem, nem lenne-e számomra helyesebb, ha
örökre visszavonulnék a világtól. Amióta itt vagyok, lassan-lassan
egyre világosabbá válik számomra, hogy jelenlegi életem nem hozhat mást,
mint nyomorúságot; és éppen ma olvastak fel nekem egy olyan igét,
mely rendkívül megrázott, és meggyőzött arról, hogy többé nem
szabad késlekednem ..." A levelet micsinokui szantálfa-papírra írta,
nem ragaszkodott semmilyen formasághoz, de nagyon elegánsan írt.
Költeményt is küldött: "Mivel olyan házban hagytalak, melyet sűrűn
körülvesz a harmatos sás, nyugtalan szívvel hallom, mint fújnak a vad
szelek minden égtáj felől." Ezt és még sok egyebet írt neki.
Muraszaki, amikor elolvasta, sírt. Válaszát fehér papírszalagra irta:
"Ha vad szél fúj, először a harmatos pókháló lebben meg, mely a
kiszáradt sás szárán függ a réteken." Ahogy Gendzsi olvasta, látta,
milyen gyorsan tökéletesedik Muraszaki íráskészsége, és örömében
csendesen elmosolyodott. Gendzsi oly sok levelet írt neki, hogy
Muraszaki keze vonása igen hasonlított a hercegéhez, éppen csak hogy
nála néhány lányosan finom és bájos vonással gyarapodott. Végül is
sem ebben, sem más egyébben nem okozott csalódást Gendzsinek.

Eszébe jutott, hogy Kamo nincs is olyan messze, és arra gondolt,

üzenetet küld a Szűznek. Ez az írás ment el Csudzsónak, Aszagao
komornájának: "Idegenek közt, mély bánatba borulva, vigasztalanul
szenvedek, és úrnőd erről mit sem tudhat." Aztán hosszan leírta
szomorúságát, majd egy költemény következett, mely a Szűznek
szólt: "Makulátlan istennő, az elmúlt napokra való emlékezés bátorít
rá, hogy ezt a zálogot szentélyedre függesszem." Es a régi dalt idézve
hozzátette: "Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, mint a gyűrűt az
ujjamon, hogy az »egykor« »most« legyen." Világoszöld papírra írt, és a
levéllel elküldte a szent fa egy ágacskáját, lobogó fehér szalagokkal
feldíszítve, mert így illett a szent helyhez, ahová szánta.
Csudzso komornától ez a válasz érkezett: "Itt oly kevés dolog akad,
ami a hosszú, üres napok egyhangúságát megtörje, hogy a Szüzet égi
gondolataiban időnként egy-egy pillanatra fölkeresi a múltra való
emlékezés. Rólad is szói olykor, de csak annyit mond, semmi haszna, hogy
rád gondoljon." A komorna levele hosszú volt, és nagy gonddal írta.
Keskeny papírcsíkra, melyet a szent szokás szerint fehér szalagra kötött,
a
Szűz maga ezt a költeményt írta: "Jól tudod, hogy a régmúlt napokból
közöttünk nem maradt olyan titok, amit szent zálogként köthetnék
szívedre." A levelet nem nagy gonddal írta, de ecsetvonásaiban volt
valami könnyedség, ami gyönyörködtette Gendzsit, és bizonyos volt
benne, hogy az udvar a lányban olyasvalakit vesztett el, akiből idővel
rendkívüli asszony válhatott volna.
Gendzsi megborzongott. Milyen könyörtelen az isten! Egyszerre
eszébe jutott, hogy csak a legutóbbi őszön is a Mezei Palota komor
kapuja éppen ilyen felháborodást és kétségbeesést ébresztett benne.
Miért kell eltűrni, hogy ezek a hatalmak ilyen szörnyű áldozatokat
követeljenek?
A Gendzsiben rejlő furcsa, természetellenes vonás - melyről már
gyakran szóltunk - ismét felbukkant, mégpedig ilyen lehetetlen
körülmények között. Hiszen évek hosszú során át, amikor Aszagao
elérhető lett volna számára, egyetlen valóban komoly kísérletet sem tett,
hogy megnyerje, és csupán

holmi ünnepélyes kijelentésekre és esdeklésekre szorítkozott. Ám most,

hogy tökéletesen elérhetetlenné vált számára, nyomban arról képzelgett,
hogy más ót pedig igazán soha nem is érdekelte. Mivel Aszagao azt hitte,
hogy Gendzsi reménytelen szerelem áldozata, nem volt szíve
megválaszolatlanul hagyni a herceg leveleit, és egy ideig rendkivül
különös és valószerűtlen hangú levélváltás folyt köztük.
Mielőtt a herceg elhagyta a Felhős Erdők Templomát, teljes
egészében elolvasta a Hatvan fejezetet,* és nagybátyjától magyarázatot
kért
sok homályos részletre. Képzelhető, menynyire el voltak ragadtatva a
papok, még a rend legszerényebb tagjait is beleértve. Valósággal úgy
érezték, mintha Amida különös kegyelmébe fogadta volna szegényes
falusi templomukat, mert másképp hogyan is eshetett volna, hogy ilyen
fény
sugározzék rájuk.
Gendzsin azonban csakhamar ismét erőt vett a nyugtalanság.
Szelleme állandóan világi dolgokon kalandozott, és bár félt a
visszatéréstől, de volt valaki, akit - szíve iegmélyebb érzéseire
hallgatva - nem akart többé elhanyagolni. Elutazása előtt elrendelte,
hogy énekeljenek a szent iratokból, majd a templom minden papjának, a
legnagyobbnak és a legkisebbnek egyaránt, de még a környékbeli
parasztoknak is, ajándékokat adott. Részt vett még sok vallásos
gyakorlaton, alamizsnálkodott, majd elutazott. A falusiak, megannyi
faragatlan, furcsa, lompos, görnyedt ember, hetedhét határból
összesereglettek a kapuknál, hogy lássák, amint Gendzsi útra kel.
Kocsiját
fekete takaró borította, és ő maga még most is egérszürke, előnytelen
gyászruhát viselt. A nép csupán futó pillantást vethetett rá, amikor
kocsiba szállt, de ennyi is meggyőzte őket, hogy nem mindennapos
szépségű az a herceg, aki egy ideig közelükben időzött, és bizony sokan
könnyekig meghatódtak.
Amikor visszatért a palotájába, úgy látta, hogy Muraszaki az utóbbi
hónapok alatt sokat elhagyott gyerekességéből. Az udvarban történt
változásokról igen komolyan beszámolt, és nagy aggódást mutatott
Gendzsi jövője iránt. Az a tény, hogy Gendzsi érdeklődése az utóbbi
hetekben valaki más felé fordult, aligha kerülte el figyelmét. A herceg
némi szorongást ér-

zett, mikor eszébe jutott, hogy Muraszaki a neki küldött legutóbbi

költeményében száradó sásra célzott, s erre, bűnbánattal telve, a
szokottnál is nagyobb kedvességet tanúsított iránta. A falusi
templomból, ahol most, legutóbb járt, őszi lombcsokrot hozott neki.
Aztán együtt nekiálltak, és összehasonlítgatták a palota kertjében álló
fák
színével: ahogy egymás mellé téve elnézegették a leveleket, látszott,
hogy a
faluról származó lomb színe sötétebb vörös. De voit valaki, aki Gendzsi
gondolatait egész idő alatt mindennél jobban foglalkoztatta, s ahogy
elnézte a leveleket, érett színüket, mely mellett minden más szín csak
sápadt lehetett, eszébe jutott, hogy egyedül őt nem értesítette még
arról, hogy visszatért. Annyira gyötörte a vágy, hogy hírt kapjon
tőle, hogy végül is levelet írt Omjobunak, s közölte vele, hogy
visszatért a templomból: "Meglepetéssel és örömmel hallottam, hogy
úrnőd látogatást tett az udvarnál. Vágytam rá, hogy halljak róla és a
kis hercegről, de bármennyire vártam is a híradásra, a vezeklési
gyakorlatok és elmélkedések előírt rendjét nem szakíthattam meg. így
aztán sok nap múlt el, amióta legutoljára hírt adtam nektek magamról.
Itt küldök néhány gallyacska őszi lombot. Kérd meg úrnődet, hogy
pillantson rájuk, ha van hozzá kellő hangulata, hiszen ha nincs ki
nézze, hasztalan a szépségük, akár »az éjszakában kiteregetett
selymeké«."
Nagy levelű, bozontos ágakat küldött, s amikor Fudzsicubo közelebbről
szemügyre vette a csokrot, az egyik ágra kötve felfedezte az ismerős
keskeny papírcsíkot, amelyre Gendzsi szokta írni a neki szóló
üzeneteket. Udvarhölgyei figyelték, s most, hogy így megnézegette az
ajándékot, Fudzsicubo érezte, hogy belepirult. Gendzsi tehát még most is
olyan siralmas kedélyállapotban van! Pedig biztosan tudja, hogy neki
milyen kínos ilyen ajándékot elfogadnia olyasvalakitől, akiről jól
tudják, hogy a rajongójal Fudzsicubo azt kívánta, bárha Gendzsi nagyobb
tekintettel lenne az ő érzelmeire és jó hírére, s ezért az egyik
szolgálólánynak megparancsolta, hogy az ágakat tegyék vázába, és a
verandán állítsák az egyik párna mellé, jó távol, amennyire csak lehet.
Fudzsicubo válaszában csupán olyan ügyeinek említésére

szorítkozott, amelyekben szüksége volt a herceg tanácsára. Ez a hűvös

és személytelen hang mélyen megsebezte Gendzsit. De mivel
szokásává vált, hogy minden nehézségben támasza legyen a
hercegnőnek, úgy érezte, ha azon a napon is távol marad, amikor
Fudzsicubo elhagyja az udvart, nem kívánatos feltevésekre adhat alkalmat,
s
amikor meghallotta, hogy máris kitűzték Fudzsicubo távozásának napját, a
Palotába sietett. Mindenekelőtt az ifjú császár lakosztályába ment, és
mivel az éppen pihenőt tartott, hosszasan elbeszélgettek. Őfelsége
külsőre rendkívül hasonlított az öreg császárhoz, de fürgébb, elevenebb
természet volt. Az ifjú felséggel könnyen lehetett szót érteni, és
csakhamar mindketten emlékeiket idézgették elhunyt apjukról. A császár
hallott róla, hogy nagynénjével, Oborozukijo hercegnővel, Gendzsi
még most is bizalmas viszonyban áll, sőt maga is látni vélte kölcsönös
rokonszenvük bizonyos jeleit. Ha ez a dolog akkor kezdődött volna,
amikor a hercegnő már az udvarban tartózkodott, akkor - érzése
szerint - kénytelen lenne tudomást venni róla. De mivel tudta, hogy
kettejük barátsága már régi keletű, úgy gondolta, ilyen körülmények
között nem találhat a dolgukon semmi kivetnivalót.
Mindenféléről elbeszélgettek, többek között kínai tanulmányaikról is,
és a császár Gendzsi tanácsát kérte néhány nehéz sor értelmezésére
vonatkozóan. Ezután elmondták gáláns verseiket, melyeket legutóbb
az udvarbeli hölgyekhez intéztek, és beszélgetésük folyamán a császár
kifejezésre juttatta, menynyire csodálja Rokudzso hercegnő lányát, és
mennyire bántja, hogy a lánynak el kellett mennie Iszébe. Gendzsi
ettől nekibátorodott, és elmesélte a császárnak a Mezei Palotában tett
látogatását és az ott tapasztalt szomorú körülményeket. A fogyó hold
már fölkelőben volt.
- Éppen ilyenkor vágyik az ember zenére!* - sóhajtott fel bánatosan a
császár.
Gendzsi búcsúzkodni kezdett, s magyarázatul hozzáfűzte, hogy a volt
császárnőnél kell jelentkeznie szolgálatra, mielőtt a hölgy ismét
visszatérne otthonába.
- Bizonyára emlékszel - mondta -, hogy elhunyt császár apánk engem
jelölt ki a trónörökös gyámjául, az én oltalmamra

bízta. De, sajnos, nincs is senki, aki pártját fogja, ezért rendkívül
nyugtalanít a jövője, és kénytelen vagyok anyjával e dologban elég
sűrűn tanácskozni.
- Ügy is van, hogy apánk kívánsága szerint őt tekintem trónörökösnek
-
felelte a császár. - Ezért, amennyire tőlem telik, mindenkor és minden
módon igyekszem segíteni rajta. De valójában nem sokat tehetek érte.
Hallom, bámulatosan halad az írásban, és hogy minden tekintetben meg
vannak vele elégedve. Attól tartok, hogy a fiú majd több elismerést
arat számomra, mint amennyi segítséget magam nyújthatok neki.
- Igen, szemlátomást sok tekintetben érett a korához mérten, és igen
értelmes - mondta Gendzsi -, a jelleme azonban még teljesen
kialakulatlan.
Egy kissé elbeszélgettek még a gyerek tehetségéről, aztán Gendzsi a
trónörökös lakosztályába ment.
Az udvarban élt egy bizonyos To no Ben nevű ifjú, aki Kokiden
bátyjának, To Dainagonnak fia volt. Fiatal volt, csinos és népszerű, s
így
egy kissé nyakára nőtt mindenkinek. A fiatalember éppen húgának,
Reikeiden hercegnőnek lakosztályába igyekezett.
Ahogy Gendzsi szolgái, uruk előtt haladva, a trónörökös
lakosztálya felé tartottak, egy percre elvágták a fiatalember útját, s
az, kénytelen-kelletlen, megállt és várakozott, míg mindnyájan el
nem haladtak előtte. Suttogva, de elég érthetően, hogy Gendzsi
minden szót hallhatott, az ifjú udvaronc ezt a dalt énekelte:
- Mikor a nap előtt fehér szivárvány ívelt, a trónörökös
megremegett.*
Gendzsi elvörösödött, de nyilvánvalóan az volt a leghelyesebb, ha úgy
tesz, mint aki semmit sem hallott.
Az, hogy Kokiden lassanként az egész családjába beoltja Gendzsi iránt
táplált gyűlölködés mérgét, nemcsak kellemetlen, de igen aggasztó is
volt. Gendzsi valóban nagyon nyugtalan lett, de értett hozzá, hogy
ilyen alkalmakkor palástolja zavarát.
Ahogy megérkezett Fudzsicubo lakosztályába, a hercegnőnek beküldött
üzenetében azzal magyarázta késését, hogy tovább

tartóztatták a kihallgatáson. Csodaszép holdvilágos éjszaka volt.

Ilyenkor a néhai császár zenét szokott rendelni. Fudzsicubo emlékezett
ezekre a ragyogó, éjféli mulatságokra. Minden olyan volt, mint
régen: minden szoba, kert és udvar -és mindez mégsem volt a régi
császári Palotal Komornája, Omjobu útján ezt a költeményt küldte
Gendzsinek: "Bár a sötét pára miatt most nem látni a Kilencszeres
Falu Palotát, szívem mégis a fénylő hold felé* repes, mely messze a
felhők fölött lakozik." Üzenetében nem tett célzást arra, hogy
Gendzsit látni kívánja, de a hangja nem volt barátságtalan. A herceg
egészen feledte a benne élő neheztelést, és szemét elfutotta a könny,
mialatt ezt írta: "Bár a holdsugárok ma is oly kedvesek, mint az elmúlt
években, számomra hiábavaló a szépségük, mert hidegség leplébe
burkolóztak."
A hercegnő úgy tervezte, hogy a reggeli szürkületkor hagyja el a
Palotát, s most még sok dolga akadt fia, az ifjú herceg körül.
Aggódott a jövőjéért, ezért elhalmozta intelmekkel és jó tanácsokkal.
A gyermek csak édeskeveset értett mindabból, amit anyja mondott, és
amikor Fudzsicubo látta, hogy a fiúcska figyelme elkalandozik,
érezte is, jobban, mint bármikor, hogy a gyerek még nincs abban a
korban, hogy segíteni tudjon önmagán. Rendes körülmények között
igen korán lefektették a kisfiút, de most kérte, hadd maradjon fenn,
míg anyja el nem távozik a Palotából. Bizonyára azért kérte ezt, mert
feldúlta, hogy anyja távozni készül - de azért igen bátran viselkedett,
ám Fudzsicubo ettől csak még bűntudatosabban gondolt rá, hogy íme,
elhagyja gyermekét.
Gendzsi nem bírta elfeledni To no Ben orcátlan viselkedésének
emlékét. Egész életkedve odalett, és hosszú időn át senkinek sem írt,
még Oborozukinak sem. Megkezdődtek az őszi esők, s a lány még
egyetlen sort sem kapott a hercegtől. Oborozuki már azon töprengett, mi
baj történhetett, s végül ezt a költeményt küldte Gendzsinek: "Mialatt az
ősz szaggatta a fák levelét, az egész viharos időszak alatt bánatosan
vártam
a híradásra, mely nem érkezett meg." Kétségtelenül némi fáradságába
kerülhetett, mire titokban elküldhette üzenetét. Maga
költemény egyébként igazán kedves volt. Gendzsi visszatar-

totta Oborozuki hírnökét, íróasztalához ment, kinyitotta a fiókot,

melyben kínai papírjait őrizte. Kiválasztotta a legszebb lapot, nagy
gonddal előkészítette írószerszámát, s aztán megírta válaszát. Már a
levél külseje is olyan előkelő volt, hogy láttára az Oborozukit
körülvevő hölgyekben is nem kis izgalom támadt. Ugyan ki küldhet ilyen
levelet? Sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. "Egy idő óta igen
rossz a kedélyállapotom, olyan okok miatt, melyekről céltalan lenne
beszélni." Ezt írta a herceg, és hozzáfűzött egy költeményt: "Mit
gondolsz, az őszi eső miért pereg sűrűbben, mint hajdanán? Azért,
mert könnyeim is vele peregnek: könnyezem, mert nem láthatjuk
egymást." Azt is megírta, hogy csakhamar feledné az esőt, a világ
minden baját, és rosszkedve is eloszlana, ha újra szabaddá válna
barátságuk' ösvénye.
Gendzsi rendkívül nagy gondot fordított a levélre. Voltak azonban
más ismerősei, akik levelükben szemrehányást tettek Gendzsinek, amiért
elhanyagolja őket, s bár ő mindegyiküknek nyomban válaszolt, de
azért akadt olyan is, akihez sem így, sem úgy, nemigen ragaszkodott már.
Amikor elérkezett a császár halálának első évfordulója, a szokásos
szertartásokon kívül Gendzsi különös pompával megtartotta a Nyolc
recitációt* is. Az országos gyász a tizenegyedik hónap első napján
volt. Sűrűn hullt a hó. Gendzsi ezt a költeményt küldte
Fudzsicubónak: "Még ha újra eljött is a nap, melyen ő eltávozott
tőlünk, a viszontlátás napjában már nem merünk remélni."
Ezen a napon a legmélyebb kétségbeesés lett úrrá a hercegnőn,
mert bármerre nézett is, a boldogság legkisebb reménye sem
éltethette. Válasza így szólt: "Noha fáj nekem, hogy oly sokkal
túlélem őt, de hogy újra itt ez a nap, ettől megnyugszom kissé: olyan
ez számomra, mintha ő újra e világon uralkodnék."
A levél nem vallott nagy írásművészre, de minden vonásából sajátos
előkelőség és kifinomultság sugározott (Gendzsi legalábbis így látta). A
pillanatnyi divat is más írást diktált volna, de ez mit sem számított: a
hercegnőnek teljesen önállóan kialakított, egyéni stílusa volt.

Gendzsinek eszébe jutott, hogy éppen aznap van az apja lelkéért

tartandó nagy istentisztelet, és Fudzsicubót száműznie kellett
gondolataiból. A szüntelenül szemerkélő havas esőben csatakosra ázott, de
ellátta a körülményes szertartásokban és körmenetekben rá háruló
szerepet.
A Nyolc recitációt a tizenkettedik hónap tizedik napján és az ezt
követő négy napon kellett megtartaniuk Fudzsicubo házában. A
hercegnő igen sokat fáradozott azon, hogy a szertartás a lehető
legfényesebb legyen. Az ebben az öt napban használandó sátrakat
elefántcsont rudakra göngyölítették, s a finom selyemmel bélelt
sátorlapokat bambuszsásból font dobozokban őrizték. Ritka pompával
készítettek elő mindent. De Fudzsicubo irányítása mellett még a
szürke, mindennapos teendők is különösen szépnek és tökéletesnek
tetszettek. Éppen ezért Gendzsit meg sem lepte, hogy a recitációt olyan
szívbe markolón és annyi méltósággal végezték el. A Buddhát díszítő
ékességek, a virágoltárok terítője, minden-minden oly szépséges volt,
hogy Gendzsi azt hitte, álmodik és Amidánál jár az üdvösség honában.
A recitáció első napját Fudzsicubo apja emlékének szentelték:* a
második nap anyjáé volt, az elhunyt császárnőé. A harmadik napot
férje, a néhai császár emlékezetének szánták. Ekkor került sor az
ötödik könyv felolvasására. Hiába volt Kokidennek és hízelgői
táborának rosszallása, az udvar többsége részt vett a szertartáson.
Különös gonddal választották ki, kik olvassanak fel ezen a napon, és
amikor a recitálásban ezekhez a sorokhoz értek: " ... ekkor rőzsét
gyűjtött tüzelőnek, és vad bogyókat meg a hegyek fáin termett
gyümölcsöt sze dett ...", minden szó sajátságos értelmet kapott,
pedig mindnyájan gyakran hallották már e sorokat. Az elhunyt
fiainak feladata volt, hogy az oltár körüli teendőket ellássák: ők
állták körül az oltárt, és kinyújtott karral feltartották az arany és
ezüst
tálakat, amelyeken halomban állt mindenféle áldozati ajándék. Gendzsi
olyan ügyesen és annyi bájjal vett részt ebben a szertartásban, hogy a
többiek nyomába sem léphettek. Erre majd azt mondjátok, hogy igen
sokszor emlegettem már Gendzsi fensőbbségét. Igazatok van, de
mentségemre hadd
mondjam meg, hogy mindenki valóban újra és újra megcsodálta őt,
valahányszor csak látta.
Az utolsó recitációt magának Fudzsicubónak üdvéért tartották. A
jelenlevők legnagyobb csodálkozására kihirdették: Fudzsicubo ezt az
alkalmat kívánja felhasználni, hogy búcsút vegyen a világtól, és a
papokat is megkérte, terjesszék lemondását az isteni Buddha elé.
Könnyen elképzelhető, hogy a hercegnő bátyja, Hjobukjo herceg, de maga
Gendzsi is, milyen megdöbbenéssel fogadta ezt a teljességgel váratlan
bejelentést. Mindez a recitáció kellős közepén történt. Hjobukjo meg sem
várta a felolvasás végét, felkelt a helyéről, és átült Fudzsicubo mellé.
De
minden rábeszélése, kérlelése hasztalannak bizonyult. A szertartás
végeztével a hercegnő magához kérette a Tendaiszekta fejét,* és
kijelentette neki, hogy nyomban kész alávetni magát a szerzetesrend
szabályainak. Erre Fudzsicubo nagybátyja, a jogavai főpap, fellépett
az emelvényre, és levágta Fudzsicubo haját. Az elszörnyedés moraja
zúgott végig a csarnokon, és innen is, onnan is, zokogás hallatszott. Van
valami különösen megrendítő az ilyen látványban, s ez a lemondás
még akkor is megrázó, ha egy megfáradt, idős nő szánja rá magát. Itt
azonban egy virágzó szépségű hölgy fordított hátat a világi életnek,
jóllehet sohasem utalt erre a szándékára. Bátyja, akárcsak mások,
könnyekben tört ki. De még az idegeneknek is, akik pusztán a
szertartások kedvéért jöttek el, a felolvasó ünnepélyes hangjától és a
váratlan elhatározás hatására olyan érzésük támadt, mintha őket
személy szerint valami szerencsétlenség érte volna. Főleg az elhunyt
császár fiai voltak lesújtva, hiszen emlékeztek rá, milyen büszke
magatartást tanúsított Fudzsicubo apjuk udvarában, és mindnyájan
mély szomorúságuknak adtak kifejezést a hercegnő lépése miatt.
Egyedül Gendzsi állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, a
rémület és kétségbeesés elvette szavát. Végre rádöbbent, hogy
viselkedése még feltűnést kelthet, így hát amikor a többi herceg
eltávozott Fudzsicubo mellől, maga elindult, hogy felmenjen hozzá az
emelvényre.
A legtöbben már elmentek, és csupán Fudzsicubo néhány komornája ült ott
bánatosan, kisebb csoportokba verődve, s

mindnyájan könnyeiket nyeldesték. A ház környékét ellepő, frissen

hullott hó szikrázó fényét megsokszorozta a felhőtlenül világló hold.
Gendzsit régi emlékek rajzották körül, és egy pillanatig attól tartott,
hogy menten összeroskad. Végre erőt vett magán, és nyugodt hangon
megkérdezte:
- Mi késztetett ilyen hirtelen elhatározásra?
- Már régóta gondolok rá, de annyi minden történt, és nem volt időm,
hogy nyugodtan végiggondoljam
A herceg Fudzsicubo díszfüggönyén kívül állt. A hercegnő nem
közvetlenül hozzá intézte válaszát, hanem Omjobu továbbította. Gendzsi
tudta, hogy a függöny mögött azok gyűltek a hercegnő köré, akiket
különösképp kedvel. Halk ruhasuhogás hallatszott, mint amikor néma
gyászolók jobbra-balra hajladozva ringatják vigasztalan bánatukat.
Gendzsi aztán igazán meg tudta érteni kétségbeesésüket! A
díszfüggöny mögött csüngő füstölőből a korobu* nehéz illata szállt fel,
s átlebbentette a helyiségen a havat magával sodró förgeteges szél, mely
alkonyat óta fújt, s az illat belevegyült a szent tömjén fűszerébe,
melyet a papok aznap égettek a házban. S minthogy ehhez
hozzájárult még a Gendzsi által használt hercegi illatszer, könnyen
elképzelhető, hogy az éjszakai levegő olyan illatos volt, akár a
paradicsomban lengedező szellő.
Hírnök érkezett a trónörökös háza népéből. Fudzsicubo emlékezetében
felmerült, hogy azon az utolsó reggelen, a Palotában, milyen kedves
volt a kisfiú minden szava, mozdulata. Ez több volt, mint amennyit el
tudott viselni. Félt, hogy ereje felmondja a szolgálatot, s ezért meg sem
válaszolta az üzenetet. Gendzsi látta, hogy a hírnök üres kézzel készül
távozni, ezért írt néhány sort a hercegnő helyett. Itt volt az ideje,
hogy
Gendzsi elbúcsúzzék, de a herceg is és Fudzsicubo is olyan
izgalomban volt, hogy alig bírtak uralkodni magukon, és Gendzsi nem
merte szavakba önteni gondolatait, melyek abban a pillanatban
átsuhantak rajta. Omjobuval ezt a költeményt küldte a hercegnőnek:
"Bár szívem szerint magam is arra a makulátlan tájra vágynék, ahová
felment a hold, de merre téved a kicsiny láb, ha nincs, ki vezesse a
sötétben?"* Arról beszélt, mennyire fájlalja, hogy Fudzsicubo ilyen
lépésre szánta el ma-

gát, de csupán a szokásos szavakat ismételgette, hiszen tudta, hogy a

hercegnő nincs egyedül. Háborgó gondolatai között egy sem akadt, amit
ilyen körülmények között kifejezhetett volna. Ez a válasz érkezett
Fudzsicubótól: "Ha most, utoljára, visszapillantok az életre és annak
minden bánatára, úgy érzem, vannak földi dolgok, amelyeket nem
egyhamar fogok elfelejteni ..." "A világ szennye rám tapadt ..." Még
sok egyebet elmondott válaszában, Gendzsi azonban kitalálta, hogy e
szavak zöme azoktól ered, akik éppen körülveszik.
Egyebet nem tehetett, mint hogy nehéz szívvel elhagyja a házat. A
Nidzso-inben lefeküdt egyedül, de egy szemhunyásnyit sem aludt.
Szentül meg volt győződve, hogy mindenképp visszavonulna a világtól, ha
nem lennének kötelességei Fudzsicubo fiával szemben. Az elhunyt
császár azt remélte, hogy a gyermek jövőjét biztosíthatja, ha Fudzsicubo
hercegnőt közméltósággal ruházza fel. Azzal viszont, hogy apáca lett,
keresztülhúzta ezt a számítást, hiszen csaknem bizonyos, hogy Fudzsicubo
nem fogja megtartani jelenlegi méltóságát. És mi lenne a gyerekből, ha
most maga is cserbenhagyná? Már megvirradt, de Gendzsi
tanácstalanságában még egyre ilyesmin töprengett.
Eszébe jutott, hogy Fudzsicubo most már csak olyan dolgokkal
foglalkozhat, amelyek a szerzetesi élethez tartoznak. Maga is már csak
ilyesmiben állhat a hercegnő szolgálatára. Sietett hát, és még az év
vége előtt kiválogatott szép rózsafüzéreket, imazsámolyokat meg
más holmikat, és elküldte őket a hercegnő palotájába. Hallotta, hogy
Omjobu is lemondott a világi életről, mert úrnőjével akar maradni, s
erre Gendzsi szívbéli együttérzéséről biztosította a komornát.
Levelében kitért közös múltjuk sok eseményére, s ezt követően olyan
terjedelmes leveleket váltottak, hogy ezeket itt nem is ismertethetem.
Számos költeményt is írtak egymásnak, ami az ilyen szívbe markoló
események idején egészen természetes is, s mivel igen szépek voltak a
költemények, sajnálom, hogy mellőznöm kell őket.
Most, hogy Fudzsicubo véglegesen a szerzetesi élet mellett döntött, úgy
érezte, már kevésbé helyteleníthető, ha fogadja
GENDZSI REGÉNYE 303
Gendzsit, és nem egy alkalommal már nem is közvetítő révén társalgott
vele, hanem négyszemközt. Gendzsi érzései semmit sem változtak, de
mivel bizalmas együttlétről többé szó sem lehetett közöttük, a herceg is
némileg higgadtabban viselkedett Fudzsicubo társaságában.
Az év végével az udvari gyász ideje is véget ért, és a Palotában a
szokásos ünnepségekkel, császári lakomával és táncos énekekkel* ülték
meg az újévet. Mindebből azonban Fudzsicubo házát egyetlen
hangfoszlány sem érte el. Egyik nap telt a másik után, imával,
vezeklési gyakorlatokkal és elmélkedésekkel, amelyek a jövendő életre
irányultak, és az a férfi, aki egykor örömét és bánatát egyképpen
jelentette, többé nem kapott helyet gondolataiban. Az előírás szerint
naponta végzendő ájtatosságait továbbra is palotájának régi
kápolnájában végezte, de a bonyolultabb szertartások céljára új kápolnát
építtetett a nyugati szárny előtt, némi távolságra a háztól.
Újév napján Gendzsi meglátogatta Fudzsicubót. Megújulásnak és
örömnek sehol semmi jelét nem látta. A ház egészen csendes volt, és
szinte kihaltnak tetszett. Itt-ott még megpillantott egy-egy hűséges
cselédet, de őket is levertnek, rosszkedvűnek látta. Lehetséges, hogy
csak
képzelődött? A Palotából jövő, szokásos újévi ajándékok közül az idén
csupán a fehér ló* érkezett meg. A házbeli udvarhölgyeknek
akaratlanul is eszükbe jutott, hogy az előző években, ilyen idő tájt, a
hercegek és udvari urak hogy megtöltötték a csarnokokat. Most pedig
egyenesen tovahajtattak a ház előtt, és meg sem álltak a szomszédos
kerületben levő nagy palotáig.*
A jelen körülmények között ez egészen természetes volt -nem érte
készületlenül Fudzsicubót. S hogy így történt, mégis nagyon lehangolta.
De most, hogy megérkezett az az egy, akit ezer látogatóért nem adott
volna, minden fájdalom eltűnt szívéből.
Gendzsi legutóbbi látogatása óta olyan nagy változás történt
Fudzsicubo lakosztályában, hogy egy ideig csak zavartan nézegetett körül.
Az emelvény fölött levő mennyezet és a díszparaván drapériája mind
sötétkék volt. Néhol a függönyök mögül kivillant

egy-egy világosszürke vagy jázmin színű ruhaujj. A látvány tetszetős

volt, szívesen meg is szemlélte volna közelebbről.
A tó jege már hasadozott, a parton álló füzeken megjelent a rügyek
halvány zöldje - legalább ennyi emlékeztetett arra, hogy új évszak
kezdődött. Ezt meg a közeledő tavasz más jeleit figyelte, míg csak le
nem szállt az alkonyat. Fudzsicubo a függöny mögül elnézte Gendzsit,
amint ott ült, és halkan dúdolta a dalt:
- Boldog a halásznép, mely itt lakik ...*
És Fudzsicubo arra gondolt, hogy az egész világon nincs még egy
olyan szép férfi, mint Gendzsi.
A hercegnő egész idő alatt nem jött elő a függöny mögül, mivel
azonban a helyiség nagy részét szobrok és oltárok foglalták el,
Gendzsit emelvénye közvetlen közelében kellett hellyel kínálnia, s
így a hercegnek nem kellett azt éreznie, mintha teljesen el volna vágva
Fudzsicubótól.
Néhány idősebb apácát rendeltek Fudzsicubo mellé, így Gendzsi
félt attól, hogy a fülük hallatára elhangzó búcsúszavai elárulják nagy
felindultságát, ezért szótlanul kiosont Fudzsicubo szobájából.
- Milyen finom nemesúr lett belőle! - lelkendeztek az apácák,
amikor Gendzsi eltávozott. - Az ember azt hinné, hogy talán
elkényeztetett ember, mivel hogy apja életében mindig is
keresztülvihette a maga akaratát, és mindenben az első volt. Bizony nem
sejthette, hogy megismeri majd a világ hálátlanságát. Hanem azt jól
látni, hogy férfiasan viseli el a bajokat, habár arckifejezése komorabb,
mint hajdanában. Szegény herceg! Szomorúsága láttán vérzik az ember
szíve.
Igy sugdolóztak az idős apácák, fejüket csóválták, és az ég áldását
kérték Gendzsire. Ezalatt pedig Fudzsicubót egészen elborította a sok
fájó emlék.
Elérkezett az idő, amikor megtörténtek az évente esedékes kinevezések.
Fudzsicubo rokonságát és egész környezetét teljesen mellőzték. Ez
szinte természetes volt, és a hercegnő nem is vette zokon, de látta, hogy
még a szokásos pénzadományokat is visszatartották, és nem hagytak
jóvá olyan előléptetéseket sem, melyeket pedig mindenki természetesnek
vett. Igy hát

épp elég csalódás és bosszúság akadt. De más egyéb változtatás,

módosítás is történt, azzal az indokolással, hogy Fudzsicubo amúgy is
nemsokára lemond rangjáról, és akkor nem lesz módjában nagy
személyzetet tartani.*
Fudzsicubót nem érte váratlanul, hiszen mindez elkerülhetetlen
következménye volt annak az elhatározásának, hogy visszavonul a
világtól, mikor azonban látta, hogy előbbi kegydíjasai és csatlósai
komoran járnak-kelnek, és nemegyszer még a nekik járó ellátást sem
kapják meg, fölöttébb nyugtalan lett. De főként egyvalami
foglalkoztatta: még ha ő maga teljes nyomorba süllyed is, a
trónörökösnek annak rendje-módja szerint el kell jutnia oda, hogy majd
elfoglalhassa a trónt. Ennek a célnak érdekében szakadatlanul
ájtatosságokat tartott a házhoz tartozó kápolnában.
Alattomban milyen veszély fenyegethette az ifjú herceg életét? Erről
még azok sem tudtak számot adni, akik hivatalosak voltak ezekre a
szüntelen ájtatosságokra, ám Fudzsicubo imái világosabban beszéltek: újra
meg újra azért könyörgött Buddhához, hogy óvja meg a pusztulástól
az ifjú herceget, hisz a végzet nyomban elérheti, amint fény derül
származására. Azért esedezett hát, hogy ha valakinek bűnhődnie kell, őt
érje a büntetés, ne a gyermekét. Imáival végül is elérte, hogy maga egy
kissé megnyugodott. De Gendzsi sem tartotta fölöslegesnek ezt a sok
imádkozást.
A legújabb kinevezések alkalmával a herceg saját szolgái és csatlósai
sem
igen jártak jobban, mint Fudzsicubo emberei, s ezért nagyon
elkedvetlenedtek. A közügyek állásával elégedetlenek lévén, ezentúl -
urukhoz hasonlóan - ők is csak ritkán jelentek meg az udvarnál. A bal
kéz felőli miniszter ebben az időben határozta el, hogy bejelenti
lemondását. Az utóbbi időben igen lehangolták a családja életében
történt változások, valamint a maga politikai befolyásának
csökkenése, s úgy érezte, többé nem képes megbirkózni feladataival. A
császár emlékezett rá, hogy apja határtalanul bízott a miniszter
bölcsességében, és eszébe jutott az öreg császár utolsó óráiban hozzá
intézett figyelmeztetése is, hogy trónja biztonságát veszélyezteti, ha
nem kéri
ki ilyen ember tanácsát. Ezért nem is

óhajtotta, hogy a miniszter visszavonuljon, és eleinte egyszerűen

figyelmen kívül hagyta kérelmét. A miniszter azonban kitartott
elhatározása mellett, és bár leköszönését nem hagyták jóvá, többé nem
jelent meg az udvarban.
Ettől az időtől kezdve a birodalom teljes irányítása egyetlen család,
Kokiden apja, a jobb kéz felőli miniszter családjának kezébe került. A
visszavonuló miniszter hatalmas befolyása valóban az utolsó
akadályt jelentette a feltörő érdekcsoport korlátlan hatalma útjában,
s így maga a császár is, de minden józan és jóakaratú ember
félelemmel látta, hogy a miniszter visszavonult a közügyek intézésétől.
A távozó miniszter fiai, akik eddig oly határtalan tiszteletben
részesültek, amire személyes képességeikkel bizony nem egészen
szolgáltak rá, most megalázottnak érezték magukat, hiszen azt kellett
tapasztalniuk, immár nem minden történik úgy, ahogy ők szeretnék.
Mindőjük közül To no Csudzso keseredett el a legjobban, hiszen a most
hatalomra jutott családdal való kapcsolatai* révén azt várhatta volna,
hogy az ő helyzete kedvezőbb lesz, mint a többieké. De sajnos,
változatlanul rosszul élt feleségével, márpedig apósát, a minisztert,
mélyen sértette, hogy elhanyagolja az asszonyt, és már nem is úgy bánt
Csudzsóval, mint vejével. Kétségtelen, hogy viselkedése miatt kívánták
megbüntetni, midőn az új évkor kinevezettek és kitüntetettek
listájából az ő nevét is kihagyták. De az ilyesmi nemigen érdekelte
Csudzsót, és egyáltalában nem érte akkora csalódás, mint a miniszter
remélte. Valóban nem is várhatta, hogy maga nagy befolyásnak
örvendjen, amikor Gendzsi szerencséje kétségtelenül leáldozóban van,
ezért nem is törődött többé az államügyekkel, hanem gyakran feljárt
Gendzsi palotájába, s itt mindketten a zene és a költészet
tanulmányozásával töltötték idejüket. Sokszor elemlegették elképesztő
kaland-. jaikat, amelyekben egykor versengtek egymással, sőt, mostani
komoly időtöltésük közepette is tovább folyt kettejük régi
vetélkedése. Gendzsi sokat foglalkozott a tavaszra és őszre kijelölt
szent iratok olvasásával és más, évenként megismétlődő vallási
gyakorlatokkal.* Ezenkívül számos tudóst is gyűjtött maga köré, akiket
kétségtelenül a közügyek akkori állása
miatt nem alkalmaztak másutt, és kínai költeményeket meg értekezéseket
íratott velük. Sok időt töltött el irodalmi játékokkal is, például rímek
összekeresésével és más ilyesmivel. Ezek a mellékes elfoglaltságai
hamarosan annyira lekötötték érdeklődését, hogy egy álló hónapig be sem
tette lábát a Palotába. Sok helyütt rosszallták udvariatlanságát, de meg
azt is, hogy olyan dolgok iránt lelkesedik, amiket általában
haszontalan és méltatlan időtöltésnek tartottak.
Elkezdődtek a nyári esőzések, és egyik nap, amikor a szüntelen eső
minden más szórakozást lehetetlenné tett, Csudzso nagy halom
könyvvel beállított a Palotába. Gendzsi is kinyitotta könyvtárát, és
miután több olyan szekrényt átkutatott, amelyekbe már régen nem nyúlt,
előszedett néhány kitűnő, régi kínai versgyűjteményt. Ezen a napon
történetesen több olyan barátja is megjelent, akik ugyan nem voltak
hivatásos tudósok, de igen otthonosan mozogtak ebben a tárgyban.
Ezeket az urakat és a jelenlevő tudósokat, kit jobbra, kit balra ültetve,
két csoportra osztotta, és nagy versengést rendeztek, igen szép
díjakkal. A rímkereső verseny során néhány fölöttébb ritka és meglepő
rímszót találtak, és még a közismert tudósok is imitt-amott
tanácstalannak bizonyultak. Nemegyszer Gendzsi sietett segítségükre, s
ilyenkor a doktorok egészen elámultak a herceg tudásán. Hogyan futhatta
az idejéből, töprengtek, hogy ennyi tudásra tegyen szert? Szemlátomást
nincs olyan művészet vagy szellemes időtöltés, amire ne lenne csodálatra
méltó rátermettsége. A jobboldalt ülők fölényesen győztek, s most
Csudzsón volt a sor, hogy lakomát rendezzen a győztesek tiszteletére.
Ezt másnap tartották meg. Nem valami pompásan előkészített lakoma
volt, mindössze hideg uzsonnát szolgáltak fel díszes ételtartó
dobozokban.
Ekkor különböző díjakat is osztottak ki, és amikor mindez véget ért,
az irodalom doktorait ismét felszólították, hogy rögtönzött
értekezésekkel szórakoztassák a társaságot. A lépcsőfeljáró mellett
virágba borultan álltak a rózsafák, és mivel ez az időszak kissé
színtelen volt, hiszen a tavasz ragyogása már véget ért, de az ősz
színeinek tobzódása még nem érkezett el, Gendzsi különös örömét lelte
ezekben a virágokban.

Csudzso nyolc-kilenc éves forma kisfia, akit még csak ebben qz évben
mutattak be az udvarnál, szintén jelen volt. Jól énekelt és són is
tudott játszani. Gendzsi nagyon kedvelte a fiút, és nemegyszer együtt
gyakorolt vele. A gyerek Csudzsónak törvényes feleségétől, Kokiden
húgától született második fia lévén, a mindenható miniszter unokája
volt, és az udvarban mindenki nagy tisztelettel is bánt vele. Nemcsak
szép volt, de rendkívül eszes is, és a jelenlevő társaság körében olyan
sikert aratott, hogy nagy tetszésnyilvánítás tört ki, amikor végezetül
előadott egy elég lármás dalt, a T akaszago balladát. Gendzsi jutalmul
a saját köpenyét borította rá a gyermek vállára, és ahogy a társaság
okozta izgalmában kipirult arccal ott ült a fiú, rajta csupán holmi
vékony alsóruha, melyen áttetszett bőre finomsága, az irodalom öreg
doktorai - akik tisztelettudóan a szoba túlsó végén helyezkedtek el -
gyönyörűséggel és elragadtatva legeltették rajta szemüket, sőt sokan
még könnyet is ejtettek. Annak a versszaknak végén, hogy "Bár ott
lehetnék, ahol a liliom virágzik", Csudzso felkapta a borosserleget,
Gendzsinek nyújtotta, és közben ezt a költeményt mondta:
- Arcodat még a ma kinyílt rózsához sem merném hasonlítani.
Gendzsi mosolyogva átvette a serleget, és ezt a költeményt suttogta:
- Rossz időt választottak a rózsabimbók, melyek ma feslettek, hisz
minden illatukat és üdeségüket elveri a nyári eső.
Ekkor Csudzso izgatott lett, és felszólította Gendzsit, ne csak
forgassa a poharat, és kényszerítette, hogy igyék is, azaz - ahogy
mondta - "jót húzzon belőle".
Sok minden történt még a lakomán, de azt hiszem, nem lenne
tisztességes a résztvevőkkel szemben, ha az ember részletesen leírná
mindazt, ami ilyen alkalommal elhangzik. Éppen ezért megfogadom
Curajuki intelmét, és nem fárasztlak benneteket további részletekkel.
Elegendő, ha annyit mondok még, hogy a társaság sok-sok verset
faragott kínai és japán nyelven egyaránt, s mindegyik tartalmazott
valami hízelgő célzást a házigazdára, s Gendzsi ettől hamarosan
jókedyre derült. Akarva-akaratlan a kínai történelemnek arra a fejezetére
kel-

lett gondolnia, ahol Csou herceg azzal dicsekszik, hogy Veri király fia
és Vu király testvére. Nagyszerű név volt mindkettő, s az egész valahogy
ráillett az ő esetére: "Ven király fia és Vu király testvére." Ahogy ezt
elmondta magában, eszébe jutott, hogy a kínai herceg még ezt is
hozzáfűzte: "És Cseng király nagybátyja." De érezte, hogy ezzel már
ingoványos talajra lépett, mert ebben a párhuzamban sántít valami.
"Cseng király" az ő esetében valamivel több ugyan, mint unokaöcs, de
még elég távol áll attól, hogy király legyen.*
Szocsi no Mija herceg* gyakran részt vett ezeken az
összejöveteleken, és mivel nemcsak csiszolt ízlésű világfi volt, de igen
jól játszott különféle hangszereken, jócskán hozzájárult a társaság
szórakoztatásához.
Ez idő tájt Oborozuki hercegnő egy időre elhagyta az udvart, és
apja házába költözött. Egy ideje kisebb maláriás lázak gyötörték, és úgy
gondolták, hogy otthon jobb ápolásban lehet része, mint amit az
udvarbeli sürgés-forgás mellett nyújthatnak neki. Papokat hívattak, és a
ráolvasások jó hatása nyomban megmutatkozott. Gyógyulása alkalmából
sokan felkeresték szerencsét kívánó soraikkal, köztük természetesen
Gendzsi is, és mivel pillanatnyilag mindkettőjüknek bőven akadt
idejük, levélváltás indult meg köztük, mely végül is oda vezetett, hogy a
herceg - bár némileg vonakodva - felkereste a hölgyet. Erre aztán
további látogatások következtek, és csakhamar minden éjszaka eljárt
Oborozukihoz. A hercegnőnek igen szép termete volt, és egy kissé
gömbölydedségre hajlott, így vonzóerejét csak növelte, hogy nemrég átélt
betegsége folytán némileg halovány és áttetsző lett a bőre.
Úgy esett, hogy ebben az időben Kokiden szintén ott időzött apjánál.
Éppen ezért nagy oktalanság volt Gendzsitől, hogy eljárt a házba, habár
őt éppen ez a fokozott veszély vonzotta, és újabb meg újabb látogatásra
ösztökélte. Természetesen nem sok időbe telt, mire a ház lakói közül
többen is rájöttek, mi történik, de nagyon is féltek Kokidentől, s így
nem mertek szólni. A jobb kéz felőli miniszter pedig semmit sem
gyanított.
Egyik éjszaka, amikor Gendzsi éppen Oborozukinál járt, hirtelen
heves vihar tört ki. Egészen félelmetes felhőszakadás

indult még, és röviddel éjfél után hatalmas mennydörgés kezdődött. A

házban tüstént nagy jövés-menés támadt. Az ifjú hercegek és a
Kokiden kíséretéhez tartozó urak fel s alá járkáltak a házban, az
udvarhölgyek pedig, a mennydörgéstől rettegve, fejvesztetten
tolongtak a folyosón, pontosan Oborozuki ajtaja előtt. Mindenütt emberbe
lehetett botlani, s Gendzsi magában azon töprengett, hogyan nyerhetne
egérutat.
Már fényes nappal volt. Oborozuki komornái bejöttek, és mintha
már gyülekeztek is volna a nagy függönnyel elkerített ágy körül.
Gendzsit megrémítette a helyzet. Oborozuki hölgyei közül ketten tudtak
a titokról. Ebben a sürgés-forgásban azonban fejüket vesztették, és
semmire sem voltak használhatók. A zivatar elvonult, az eső is
csendesedett. A miniszter már talpon volt. Először idősebb lányát
látogatta meg, aztán, éppen abban a pillanatban, amikor az eső ismét
erősebben zuhogott, könnyű és gyors léptekkel belépett Oborozuki
szobájába. A csattogó esőben Oborozuki és Gendzsi semmit sem
hallhatott, így csupán akkor vették észre, mi történt, amikor a miniszter
benyújtotta kezét az ágy függönyei között.
- Szörnyű vihar volt - szólalt meg, s azzal kissé félrehúzta a
függönyt. - Gondoltam rád az éjszaka, és már-már el is szántam
magam, hogy átjövök és megnézem, hogy vagy, de nem tettem ...
magam sem tudom, miért. Fivéreid a múlt éjjel szolgálatban
voltak a Palotában, és képzeld csak ... -A miniszter csak beszélt,
nyugtalanul, kapkodva. Gendzsi még szorult helyzetében is önkéntelenül
összehasonlította őt a másik miniszterrel, Aoi apjával, aki mindig olyan
komolyan és józanul beszélt, és nem volt képes elfojtani mosolyát.
Valóban, ha egyszer ennyi mondanivalója van, miért nem lépett be
nyomban, s most már legalább túlestek volna az egészen! Oborozuki
eltökélte, hogy ha csak egy módja is van, elrejti kedvesét: kikúszott az
ágy szélére, és óvatosan kidugta fejét a függöny mögül. Arca olyan
piros volt, vonásai annyira feldúltak, hogy apja egészen meghökkent.
- Mit csinálsz! - kiáltotta. - Úgy látom, valami bajod van! Félek,
túlságosan korán abbahagytuk a kezelést. Az ilyen lázrohamok nem múlnak
el egykönnyen ...
Mialatt beszélt, pillantása egy halvány violaszín férfiövre esett, ami
valahogy a lány ruhái közé került, s ugyanakkor az ágy közelében
észrevett egy teleírt papírlapot is. Hogyan kerülnek ezek a holmik lánya
szobájába?
- Kié ez? - kérdezte és a papírra mutatott. - Gondolom, jobban
teszed, ha ide adod. Lehet, hogy valami fontosat tartalmaz. Úgy vélem,
ismerős az írás.
Oborozuki oda nézett, amerre a miniszter mutatott. Igen, Gendzsi
levele, elég feltűnő helyen, ott hevert a padlón. Vajon nincs-e mód rá,
hogy
elterelje apja figyelmét? De semmi sem jutott eszébe, ezért meg sem
kísérelte, hogy válaszoljon a kérdésre. Tagadhatatlanul zavarban volt,
de a miniszternek nem lett volna szabad elfelednie, hogy ha százszor a
lánya is, de tiszteletre méltó hölgy már, és bármennyire elítélendő is a
viselkedése, még neki, az apjának is tiszteletben kellene tartania
érzelmeit.
De sajnos, az önmérséklet és tapintat teljesen idegen volt a miniszter
lényétől. Lehajolt, hogy felvegye a papirost, s közben - minden
habozás vagy fontolgatás nélkül - széthúzta az ágy függönyét és
bebámult. Ott feküdt egy szép fiatalember, kényelmesen elnyújtózva,
szemlátomást teljes nyugalomban, s amikor a függöny kitárult, sietség
nélkül megfordult, és arcát a párnába temette. Bármennyire megrökönyödött
és feldühödött is a miniszter, a teljes leleplezéshez nem volt bátorsága.
Vak dühvel zsebre vágta a papirost, és kirohant a szobából.
Gendzsit valóban nagyon aggasztotta, milyen következményei lesznek
ennek az incidensnek, amelyet már egyébként is megelőzött egy sereg
indiszkréció. Most azonban az volt az első gondja, hogy amennyire
teheti, megnyugtassa szerelmesét.
Az önfegyelem sohasem jellemezte a hölgy apját, és most, hogy
megöregedett, még kevésbé bírt bármit is megtartani magában. Mást
nem is lehetett várni tőle, mint hogy a következményekre egyáltalában
nem gondol, egy pillanatig sem mérlegeli a dolgot, hanem elmegy
lányához, Kokidenhez, és egyszeribe mindent kitálal neki.
- Hát így áll a helyzet! - fejezte be mondókáját. - Bizonyára nem
lep meg, ha megmondom, a kézírás nem kisebb

emberé, mint Gendzsi hercegé. Természetesen azt is igen jól tudom,

hogy viszonyuk nem mai keletű. Az ő rangjában levő embernek sok
minden szabadosságot megengednek, magam pedig, sajnos, nem
voltam elég erélyes, hogy megakadályozzam a dolgot. Akkoriban
különben is rövidesen meghalt a felesége, és bizonyosra vettem, hogy
törvényesíti húgoddal fennálló kapcsolatát. Ehelyett azonban nagy
hirtelen, a legszívtelenebb és legszégyenletesebb módon faképnél
hagyta. A történtek nagyon nyugtalanítottak, de nem tehettem mást,
mint hogy mentettem, ami menthető, s elküldtem a lányt az udvarba, abban
bizakodva, hogy őfelsége nem fogja végzetes akadálynak tekinteni ezt
az egyetlen meggondolatlanságot. Szerencsétlenségünkre a császár
továbbra is félig-meddig Gendzsi jegyesének tekintette, és egyáltalán
nem törődött vele. Az ember már igazán azt hitte, éppen eleget
szenvedett a lányl Undorító is, hogy a történtek után Gendzsinek még
van mersze újra kezdeni az egészet. Neked talán az a véleményed,
hogy míg fiatal valaki, tombolja ki magát. De Gendzsi herceg kissé
sokat megenged magának. Azt hallottam, hogy igen csúnyán
viselkedett a kamói Szűzzel szemben, titokban levelezett vele, sőt
vannak, akik azt állítják, hogy még ennél is jóval tovább merészkedett.
Ha
már egy csepp tiszteletet sem érez a lány szent hivatása iránt, legalább
azt megérthetné, hogy az ilyesmi egyáltalában nem használ a saját
hírnevének. Nem is értem, hogy olyasvalaki, aki fontos és nagy
felelősséggel járó állami hivatalt tölt be, hogyan ragadtathatja magát
ilyen
meggondolatlanságokra
Kokiden mindig gyűlölte Gendzsit, most haragosan kitört:
- Császáruknak nevezik a fiamat, de azért ezek már kezdet kezdetétől
fogva lépten-nyomon megszégyenítik. Még nem is lépett a trónra,
máris förtelmesen bántak vele. Emlékezz csak vissza, hogyan viselkedett
a bal kéz felőli miniszter egyetlen, drágalátos lánya férjhez adása
kapcsán! Ragaszkodott hozzá, hogy lányát ehhez a nyomorult Gendzsi
herceghez adja, nem pedig az én fiamhoz, aki pedig idősebb is volt, és
akkor már kikiáltották trónörökösnek. Gendzsi pedig még csak nem
is számított a császári család tagjának, és annyira fiatal volt,
hogy esküvőjét férfivá avatásával egy napon tartották meg. Emlékezhetsz
rá,
hogy mi viszont azt terveztük, húgomat adjuk Gendzsihez, de újból
túljártak az eszünkön ezzel az elhamarkodott házassággal, pedig
mindaddig egy árva szóval sem említették az egészet. Mindenki
megdöbbent, hogy ilyen galádul tőrbe ejtettek bennünket, és hogy mi
ezt csak úgy zsebre vágjuk. A mi kívánságunk valóban az volt,
hogy húgom Gendzsi felesége legyen, de hogy ez meghiúsult, nem
maradt más hátra, mint hogy minden lehetőt megtegyünk érte az
udvarnál. Hallatlan dolog, hogy olyan fájdalmas tapasztalatok után,
amiket ezzel a hitvány Gendzsivel átélt, még most is abban az
álomban ringatja magát, hogy Gendzsit tartósan magához tudja
láncolni. Nem kételkedem benne, hogy a Szűzzel is hasonlóképpen
bánt el, és ez az eljárása, de az egész viselkedése is, hallatlan
gondot jelent őfelségének. És ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen
látjuk, hogy a trónörökös teljesen ennek a Gendzsinek kezében van.
Ebben a hangnemben folytatta még sokáig, és úgy sistergett belőle a
gyűlölet, hogy apja, akinek haragja sosem volt tartós, csakhamar inkább
Gendzsivel érzett, mintsem Kokidennel, és már bánta, hogy egyáltalában
előhozakodott a dologgal.
- Azt hiszem - szólt -, jobb, ha egy ideig inkább hallgatsz a
dologról. Még fiadnak, őfelségének se említsd. Gendzsi herceg
viselkedése valóban felháborító, te viszont nagyon szereted húgodat,
és tudod, nem panaszolhatod be Gendzsit anélkül, hogy húgodra is bajt
ne hoznál. Bízd rám a dolgot. Szándékomban áll, hogy nagyon komolyan
beszélek vele, ám ha nem lenne hatása, viselnie kell a
következményeket, hiszen mi minden lehetőt megtettünk.
De már elkésett: többé nem lehetett változtatni a dolgon. Hogy
apja így engesztelni próbálta, Kokidennél csak olaj volt a tűzre. Az a
tény, hogy Gendzsi titkos találkáit éppen az ő házában rendezte,
mégpedig olyankor, amikor ő, Kokiden is ott tartózkodik, s ezt Gendzsi
jól tudta, olyan arcátlan kihívás volt az ő tekintélye ellen, amely
mélyen
megsebezte. Kokident most már csupán egy gondolat foglalkoztatta:
ezzel a fölfedezésével hogyan törhetne Gendzsi vesztére.

ház az országút közelében állt: Gendzsi egy percre kiszálit a kocsiból,

és a kapuhoz ment hallgatózni. Ahogy belesett, szép szál babérfát
látott, amint bókolt a szélben. Errői eszébe jutott az a réges-régi
kamói ünnep, melyen a táncosok babérból és napraforgóból font füzért
viseltek.* E hely valamiképp felkeltette figyelmét, sőt: szinte
ismerősnek tetszett. Hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer régen járt már
ebben a házban. Szíve gyorsabban vert ... De milyen régen történt is.
Restellte, hogy bejelentse magát. De azt is fájlalta volna, ha egyetlen
szó
nélkül tovább megy, ezért néhány percig tétován álldogált. Már éppen
tovább akart hajtatni, amikor elrepült mellette egy kakukk. A madár
hangjában volt valami, ami maradásra késztette; visszafordult, megírt
egy költeményt, és átadta Koremicunak: "Figyeld a kakukk szavát! Ki
állja meg, hogy fel ne keresse a ház sövénykerítését, hol egykor
először hallotta a hangját?" Úgy tetszett, mintha többen
üldögélnének a ház balszárnyának egyik szobájában. Bizonyára ez a
hölgy lakosztálya. Koremicunak úgy rémlett, mintha egyik-másik
hangot régebbről már ismerné. Némi neszt csapott, hogy magára vonja a
figyelmet, majd átadta a költeményt. Hallotta, ahogy bent több fiatal
nő igen meglepődve tárgyalja a verset. És már jött is a válasz: "Hangja
jelzi, hogy kertembe visszatért a kakukk. De megmondanád, hogyan
láthatnám, hiszen a nyári eső függönye eltakarja előlem?" Koremicu
meg volt győződve róla, a nők csak tettetik, hogy nem tudják, ki a
látogatójuk. Valóban, a hölgy rejtegette érzéseit a többiek elől, de
azért nem szívesen küldte el Koremicut ilyen semmitmondó válasz.
szal. Ám Gendzsivel esett kalandja óta nagy idő telt el, alapos oka volt
hát rá, hogy mégis így tegyen.
Gendzsi már újra *útnak indult, mikor egyszerre felbukkant emlékezetében
ennek a hölgynek a képe, amint ötödmagával táncol a Palotában.
Igen! Ő az! Egy régmúlt télen ő volt az egyik Goszecsi-táncos.
Mennyire megcsodálta akkor! És most egy pillanatra úgy érzett iránta,
mint akkor. Hónapokon, sőt éveken át, a rázúduló ezer más élmény
közepette is megmaradt benne a régi érzelem, és teljes erővel ismét
feltámadt: különös képesség volt ez Gendzsiben, s így bármilyen hűt-

MÁSODIK FEJEZET

A hulló virágok faluja

A jövő roppant sötétnek látszott. Nemcsak személyes ügyei voltak

nyomasztóan ziláltak, de az udvarnál is napról napra jobban
megnehezítették helyzetét. Gendzsi már annyira elkedvetlenedett, hogy
komolyan fontolóra vette, mindennek hátat fordít, és elköltözik a
fővárosból. De ez nem volt valami könnyű dolog, hiszen most igen
sok ember sorsa függött tőle. Ott volt például egy hölgy, Reikeiden,
aki annak idején az apja udvarához tartozott. Nem volt gyermeke, aki
gondoskodhatott volna róla, és az öreg császár halála óta rendkívül nehéz
körülmények közt élt. Ha Gendzsi nem támogatja, nincs is miből
megélnie. Reikeidennel együtt élt a nála sokkal fiatalabb húga, akivel
egyszer, amikor még mindketten a Palotában laktak, Gendzsinek futó
szerelmi kalandja volt. Gendzsi sohasem felejtette el azt, akivel -
bármilyen rövid időre is - ilyen kapcsolata volt. Barátságuk ugyan
később nem éledt újra, de bizonyos jelekből feltételezte, hogy a
vonzalom a hölgy részéről még most is oly erős, mint egykor.
Annak az érzelmi zűrzavarnak korszakában, melyet Gendzsi most élt
át, sokszor tépelődött, milyen volt is annak idején a köztük levő
kapcsolat. Végül úgy érezte, hogy tovább nem hanyagolhatja el a hölgyet,
és amikor az ötödik hónapban az esős időszakot csodás, finom meleg
váltotta fel, a hölgy nővérének háza felé vette útját. Lovas kíséret
nélkül ment, és gondja volt rá, hogy kocsija csöppet se különbözzék
más közönséges halandóétól. Ahogy a Középső Folyóhoz közeledett,
megpillantott egy facsoportoktól körülvett kis házat. A házból citeraszó
szűrődött ki. Hallani lehetett, hogy igen jó a hangszer, és keleti
hangnemre hangolták.* A játék kitűnő volt. A

len volt is, ez a tulajdonsága sok-sok rajongó nőt vonzott köréje.

Végre megérkezett Reikeiden házához. Amint rettegve gyanította is,
a ház valóban szomorúan és elhagyatottan állt. Nyomban besietett az
idős hölgyhöz. Sokat beszélgettek a régi időkről, s gyorsan telt az
éjszaka.
A huszadik nap volt éppen. Nemrég kelt fel a hold, de a környező fák
annyira a magasba nyúltak, hogy a kert csaknem olyan sötétnek és
borongósnak tetszett, mint azelőtt. A hölgy ott ült szobájában, melyet
narancsvirág illata lengett át. Már nem volt fiatal, de sokat megőrzött
bájából és méltóságából. Ámbár az öreg császárnak sohasem volt
különös kegyeltje, de igen bizalmas viszonyban állt vele, így Gendzsit
elszórakoztatta az apja életéről és szokásairól megőrzött intim
emlékeivel. Valóban olyan eleven képet festett a régmúlt napokról,
hogy Gendzsinek könny szökött a szemébe. Kint a kertben most váratlanul
megszólalt egy kakukk. Talán éppen ugyanaz, melynek szavát a kis ház
kapujában álldogálva hallotta? A hangjuk mindenesetre furcsa módon
hasonlított. Eljött volna utána? A gondolat roppantul megtetszett
Gendzsinek, és halkan dúdolni kezdte a régi dalt: "Tudja-e a kakukk,
mikor szólaljon meg?" Aztán ezt a költeményt nyújtotta át a hölgynek:
"A narancsvirág illata az, mely a kakukkot a hulló virágok falujába
csalja."
- Tudtam - szólt Gendzsi -, hogy sok-sok emléket felébresztesz
bennem, amiket nem szívesen felednék el. Ezért is vettem utamat
nyílegyenesen a te szobádba. Bár az udvari élet nagyon leköti
gondolataimat és érzéseimet, gyakran köszönt rám olyan idő, amikor
azok társaságát kívánom, akik beszélnek nekem a múltról. Am most, hogy a
mi világunk új hatalomnak esküdött hűséget, bizony nehéz találni ilyen
embereket. De ha még én is nélkülözöm ezt a városi sürgés-forgás
közepette, mennyivel jobban érezheted hiányát te magad, unott
tétlenséged hosszú óráin.
Ismeretségük kezdete óta Gendzsi kilátásai nagyon sokat romlottak,
és meg is látszott a hercegen, hogy pontosan tudatában van ezeknek a
változásoknak. A hölgy szíve kitárult felé, de ennek inkább a herceg
ifjúsága és szépsége volt az oka,

mintsem az, hogy helyzetét a világban különösképp sajnálatra méltónak

találta volna. A hölgy ezzel a költeménnyel válaszolt: - Az elvadult
kert,
a néptelen ház, csupán a narancsvirág illatával vonzotta ide az utas
lépteit.
Mást nem is mondott, mire a herceg elbúcsúzott. Igen, annak ellenére,
hogy a hölgy más, nagyobb szépségek miatt annak idején háttérbe
szorult az udvarnál, megvolt a maga sajátos bája és előkelősége.
Húga a nyugati szárnyban lakott. A herceg nem titkolta a lány előtt,
hogy őt már Reikeidentől jövet keresi fel. De az annyira örült a
látogatásnak, és annyira meglepte, hogy Gendzsit most egészen más
körülmények között láthatja, hogy el is feledkezett megsértődni, amiért
először nővérét keresték fel, s azért sem neheztelt, hogy Gendzsinek
oly sok időre volt szüksége, míg elszánta magát a látogatásra. Az
egykor együtt töltött idő mindenképp szép és kellemes volt, így meg
sem fordult a lány fejében, hogy a herceg közönyös iránta.
Gyakran megesett ez azokkal, akiket Gendzsi csak nagy néha
keresett fel. Jellemes és rangos nők voltak ezek mind, nem is tápláltak
magukban hamis büszkeséget, és tudták, hogy érdemes kinyújtaniuk a
kezüket azért, amit így kaphatnak. így hát mindketten örvendeztek az
együttlétnek, nem nehezteltek egymásra sem a múlt, sem a jövő miatt, és
így váltak el. Mindenesetre, ha valamelyik hölgy az ilyen magatartást
sértőnek tartotta, és elhidegült a herceg iránt, Gendzsit ez egyáltalán
nem lepte meg, mert bár ő maga mindig kitartott érzéseiben, már régen
megtanulta, hogy az effajta állhatatosság rendkívül ritka. Az országút
menti kis házban lakó hölgy nyilvánvalóan az utóbbi fajtát képviselte:
rossz néven vette, hogy Gendzsinek oly hosszú időbe került, mire
ismét eljött, s többé nem érzett rá hajlandóságot, hogy fogadja a
herceget.

a gondolatot, hogy soha többé ne lássa viszont Muraszakit, így azon

kezdte törni a fejét, hogy kíséretében elrejti, és titokban magával viszi
az asszonyát. Ám csakhamar rájött, hogy ezt nem lehet
megvalósítani. Mindenekelőtt keserves hajóút vár rájuk, s aztán,
Szumában, sehol semmi szórakozás vagy társaság. A kopár partvidéken
a hullámok és szelek bizony szánalmas társaságot jelentenek
olyasvalakinek, aki megszokta az előkelő ház vidám életét. De
egyébként is teljesen lehetetlen lenne ilyen helyen megfelelő ellátást
biztosítani egy finom ételekhez szokott, finnyás hölgy számára.
Muraszaki jelenléte csakhamar mindenféle nehézségekbe és gondba
sodorná. Maga Muraszaki úgy érezte, inkább szembenéz bármilyen
veszéllyel, és vállal minden nélkülözést, mintsem magára hagyják
a Nidzso-inben, és mélyen megsebezte, hogy Gendzsi kételkedik
bátorságában.
A hulló virágok falujában élő hölgyek - bár csak ritkán látták
Gendzsit - megrettentek, amikor hallottak tervbe vett utazásáról,
mégpedig nem csupán érzelmi okok miatt, hanem azért is, mert most már
sok tekintetben Gendzsi védelmére és gondoskodására szorultak. De szép
számmal akadtak olyanok is, akikhez a herceget csupán egészen felületes
ismeretség fűzte, ám bevallatlanul is lesújtotta őket az a kilátás, hogy
a
herceg eltávozik az udvartól. Maga az apátnő* félt, hogy ha ezen újabb
sorsfordulat alkalmával nyíltan együtt érez Gendzsivel, ezzel újra tápot
ad a rosszindulatú híreszteléseknek, amelyeket ellenségei már amúgy is
felhasználtak Gendzsi ellen. De azért az első pillanattól kezdve, hogy
tudomására jutott a herceg szándéka, szerét ejtette, hogy rendszeresen
küldjön neki titkos üzeneteket. óhatatlanul némi keserűséggel
gondolkodott el azon, hogy némelykor bizony több törődést is
mutathatott volna Gendzsi iránt, amikor még jobban meg is tudta
volna vigasztalni. De szemlátomást úgy volt megírva, hogy hosszú
kapcsolatuk idején, minden jó szándékuk ellenére, csak szenvedést
hozhattak egymásra.
Gendzsi a második hónap huszadik napján hagyta el a várost.
Elutazásának napját előzetesen nem hozták nyilvánosságra, így teljes
csendben indult útnak, s belső embereiből is

Napról napra többet áskálódtak Gendzsi ellen. Kétségtelenné vált,

hogy nem sokáig lesz maradása a fővárosban, így ha a maga
jószántából visszavonul, ez minden valószínűség szerint sokkal
kedvezőbb lesz számára, mint ha ölbe tett kézzel várja a fejleményeket.
Elmehetne Szumába. Nem is lenne rossz választás. Régebben állt ott
néhány ház, de most a legközelebbi falu is igen messze esik, és a
part teljesen kietlen. Mindössze néhány halászkunyhót látni, de
egyébként az életnek semmi jele. Ez önmagában még nem lett volna
különösebb baj, mert Gendzsi egyáltalán nem holmi sűrűn lakott és zajos
vidékre vágyott; Szuma azonban rettentő messze is esett a fővárostól, és
cseppet sem volt kecsegtető, hogy elszakadjon mindazoktól, akiknek
társaságát a legjobban kedvelte. Élete mind ez ideig sorscsapások
szakadatlan láncolata volt, s hogy mi jöhet még? ... ugyan ki lát a
jövőbe? A világ nyilván mást sem tartogat számára, mint csalódást és
csapásokat. De amint nagy nehezen meggyőzte magát arról, hogy
csak örülhet, ha elhagyhatja a fővárost, máris ezer okot talált, amiért
maradni kívánt. Mindenekelőtt el sem tudta képzelni, mi történik
majd Muraszakival, ha magára hagyja. Ha csupán néhány napra is
valami okból távol maradt hazulról, számtalanszor eszébe jutott, mit
csinálhat Muraszaki egymagában, s így a maga öröme sem volt
felhőtlen, s végül már annyira félt az ilyen rövid elválásoktól, akár
maga Muraszaki. És most nem is meghatározott néhány napra vagy
évre készült elmenni, hanem hosszú, kiszámíthatatlan időre - talán
örökre. Mert ki tudja, mi minden történhet vele vagy Muraszakival?
Gendzsi elviselhetetlennek érezte

mindössze hét-nyolc főből álló kíséretet vett maga mellé. Igazában még
levélben sem búcsúzott el senkitől, csupán sietve, titkon üzenetet
küldött néhány embernek, akik a legkedvesebbek voltak szívének, és
keresetlen szavakban közölte velük, milyen fájó számára, hogy el kell
hagynia őket. Üzeneteit mély megindultságban írta, és kétségtelen, hogy
akihez szólt, nem maradt közönyös. Nekem is feiolvastak néhányat
Gendzsi levelei közül, de akkoriban olyan rossz kedélyállapotban voltam,
hogy nem emlékszem pontosan a szavakra.
A herceg, elutazása előtt két-három nappal, titokban látogatást tett
Aoi apjánál. Rotang nádból készült kocsiban ment - asszonyok
szoktak ilyenben hajtatni -, és tetőtől talpig álöltözetben volt.
Amikor a házbeliek látták, hogy valóban Gendzsi herceg érkezett
meg ezzel a szerény kocsival, alig hitték, hogy nem valami furcsa álom
az egész. Aoi régi szobája szomorú volt és elhagyott. A kisfiú dajkáinak
és Aoi még a Nagy Csarnokban élő hölgyeinek azonban hamar
fülükbe jutott a hír, hogy váratlanul megérkezett a herceg: egykettőre
előjöttek a női lakosztályból, hogy lássák és üdvözöljék. Még az
újonnan jött fiatal szolgálólányok is, akik még egyszer sem látták, és
nem is volt rá okuk, hogy különösképp szívükön viseljék a herceg
sorsát, mélyen megindultak búcsúlátogatásán, hiszen élénken példázta
szemükben az emberi dicsőség mulandó voltát. A kis herceg
megismerte Gendzsit, és roppant kedvesen, bizakodón elébe futott.
Gendzsi el volt bűvölve. Térdére ültette a gyermeket, s olyan
kedvesen eljátszadozott vele, hogy a hölgyek alig tudták elrejteni
meghatódottságukat. Az öreg miniszter csakhamar megjelent.
- Az utóbbi hónapok alatt - mondta -, amikor oly sokat
tartózkodtál otthonodban, nemegyszer készültem, hogy átmegyek
hozzád, és a múlttal kapcsolatban megbeszélek veled néhány apró
ügyet. De eleinte meggátolt a betegségem, és hoszszú időn át
semmilyen munkámat nem tudtam ellátni, végül tudomásul is vették
lemondásomat. Azóta már csak magánember vagyok, így attól
tartottam, ha fölkereslek, azt fogják mondani, biztosan valami személyes
érdek vezet abban, hogy megmozdítom öreg csontjaimat. Pedig ami engem
illet, én

már mindenen túl vagyok, és igazán nincs mitől félnem. Ám ezek az új

emberek fölöttébb gyanú sak, így senki nem lehet eléggé óvatos ...
Mérhetetlenül elszomorít, hogy ilyen elhatározásra kényszerülsz,
amit most forgatsz fejedben. Bár ne lennék, mint hogy ezt a napot
meg kelljen érnem. Rossz időket élünk, és felkészültem rá, hogy
valami nagy szerencsétlenség éri országunkat. De megvallom, azt nem is
sejtettem, hogy te ilyen helyzetbe kerülsz. Valósággal szívszakasztó, de
meg is szakad belé a szívem ...
- Azt mondják - válaszolta Gendzsi -, hogy mindaz, ami velünk
történik, valamely régebbi létünkben elkövetett cselekedetünk
következménye. Ha ezt szó szerint kell érteni, ténynek kell
elfogadnom, hogy egyik korábbi földi alakomban valami bűnt követtem
el. Az mindenképpen világos, hogy az udvarnál rossz hírem van.
Persze nem sok kifogásuk lehet ellenem, ha egyszer nem tartják
szükségesnek, hogy megfosszanak állásaimtól és címeimtől. De mihelyt a
kormány bizalmatlan valakivel szemben, köztudomású, hogy nagyon
helytelen, ha az ember továbbra is az udvarban parádézik, mintha mi
sem történt volna. Erre vonatkozóan a mi országunk történetéből, de
máséból is tudnék példákat mondani. Azt, hogy száműznek valakit messze,
távolra ... márpedig, mint hallom, az én esetemben ezt tervezik ...
mindeddig csupán olyanokkal szemben alkalmazták, akiket valami
botrányos és nyilvánosan elkövetett vétség terhelt. Az én
lelkiismeretem persze egészen tiszta, de belátom, igen veszedelmes lenne,
ha egyszerűen itt üldögéinék, és várnám a fejleményeket. Éppen ezért
elhatároztam, hogy elhagyom a fővárost, nehogy végül is súlyosabb
megaláztatásban legyen részem.
A terybe vett menekülésre vonatkozóan még több részletkérdést is
elmondott a miniszternek. Az öregember válaszul elmesélte egy sereg
emlékét, főként az elhunyt császárra vonatkozóan, és anekdotákkal
tette szemléletessé a császár egy-egy állásfoglalását, politikai
elgondolását. Valahányszor Gendzsi már indulni készült, apósa elkapta a
ruhája ujját, és újabb történet elbeszélésébe fogott. Gendzsit valóban
mélyen meghatotta a régi időkre való emlékezés, de kisfiának bűbájos vi-

selkedése is, hiszen mialatt ők ketten államügyekről és más komoly

dolgokról beszélgettek, a fiúcska szüntelen hol apjához, hol
nagyapjához futott, és bizalmasan csacsogott hozzájuk. A miniszter így
folytatta:
- Habár szeretett lányom elvesztése olyan csapás számomra, amit
életem végéig sem fogok kiheverni, most szinte örülök, hogy nem érte
meg ezeket a szörnyű időket. Szegény lányom, milyen borzalmasan
szenvedne most! Milyen lidércnyomás ez az egész! A legjobban az
szomorít, hogy unokámnak velünk, öreg emberekkel kell maradnia, te
pedig hónapokra, vagy talán évekre is elszakadsz tőle. Ahogy mondtad
is, mind ez ideig csupán főbenjáró vétkeket büntettek száműzetéssel. De
bizony nálunk is, Kínában is sok esetről tudunk, hogy ártatlanokat
ítéltek száműzetésre, ám mindig valamely váddal. Téged viszont úgy
fenyegetnek száműzetéssel, hogy semmi okra nem hivatkoznak. Igazán nem
értem ...
Most csatlakozott hozzájuk To no Csudzso. Bort szolgáltak fel.
Nagyon későre járt, de Gendzsi szemlátomást nem készült még távozni.
Hamarosan egybegyűltek körülötte a házbeli hölgyek és kérték,
mondjon történeteket. A hölgyek között volt egy - Csunagonnak
hívták -, aki, ha nem is beszélt róla, mindig mélyebben érzett Gendzsi
iránt, mint társnői közül bárki. Most elgondolkodva és szomorúan ült ott,
és arra várt, hogy megszólíthassa Gendzsit, de képtelen volt bármit is
kigondolni, amivel hozzá fordulhat. Gendzsi észrevette ezt, és nagyon
megsajnálta Csunagont. Mikor a hölgyek, Csunagont kivéve,
visszavonultak szobájukba, Gendzsi ott fogta Csunagont, és még sokáig
elbeszélgetett vele. Talán miatta történt, hogy oly sokáig itt maradt.
Már szürkült az égbolt, és a hold, mely még csak nemrég kelt fel,
fényével behintette a kert fáit, amelyek épp ekkor jutottak túl a
legdúsabb virágzáson. Az udvarban a lombos ágak halvány árnya
kirajzolódott a kövezeten, és könnyű felhőfátylak szálltak alá, míg
csak el nem érték a füvet megülő köd elmosódó felső rétegét, amely
most, a növekvő világosságban, alig észrevehetően imbolygott.
Gendzsi ott állt a sarokszoba korlátja fölé hajolva, s egy ideig
némán nézte ezt a képet, mely szinte még az őszi éjsza
kák szépségét is felülmúlta. Csunagon még látni akarta a herceget,
midőn eltávozik, ezért kinyitotta a kaput, és az ajtószárnyat fogva, ott
álldogált.
- Visszatérek még - mondta Gendzsi -, és biztosan viszontlátjuk
egymást. Igaz, ha meggondolom, nem látom okát, miért hívnának valaha is
vissza. Ó, miért is nem iparkodtam megismerni téged még a boldogabb
időkben, amikor olyan könnyen találkozhattunk volna?!
Csunagon sírt, és nem válaszolt.
Most Aoi anyja üzenetet küldött Szaisóval, a kis herceg dajkájával: "Sok
mindenről szeretnék veled beszélni, de gondolataim mostanában
annyira ködösek és zavartak, hogy habozom, hívassalak-e. Kedves
tőled, hogy ilyen hosszú látogatást tettél nálunk, és szívem szerint
megkérnélek rá, gyere be hoz. zám, de attól félek, ha veled beszélgetek,
ez
annyi mindent felkavarna bennem, ami pedig már a múlté.
Mindenesetre megkérlek, csak akkor hagyd el a házat, ha kicsiny fiad
már felébredt."
Gendzsi ezzel a költeménnyel válaszolt: "Olyan partvidékre készülök,
ahol
a sópárolók meredeken felszálló füstje az ő máglyájának szállongó
füstjére
emlékeztet." A költeményhez levelet nem mellékelt, de a dajkához
fordulva ezt mondta:
- Mindig szomorú, ha az embernek hajnali szürkületben búcsúznia kell
barátaitól. De mennyivel szomorúbb annak, aki, hozzám hasonlóan, elmegy,
hogy soha többé ne térjen vissza.
- Valóban - felelte a dajka -, szörnyű szó az "istenhozzád", és soha
senki fülében nem csenghetett kedvesen. De csak ritkán van e szónak
annyira baljóslatú csengése, mint most, számunkra, ezen a szomorú
reggelen.
Gendzsit meghatotta, hogy a dajka ennyire fájlalja távozását, ezért
úgy érezte, meg kell tennie, amit vár tőle: még valami üzenetet kell
küldenie úrnője részére. Igy hát Gendzsi ezt írta: "Annyi mindent
szeretnék elmondani, de bizonyára megérted, milyen tanácstalanságba
és kétségbeesésbe taszított, hogy így alakult a helyzetem. Teljes
szívemből
óhajtom, hogy mielőtt még elmegyek, láthassam a kis herceget, de attól
félek, ha megpillantom, megingat abban az elhatározásomban, hogy

hátat fordítok e múlandó világnak, ezért erőt kell vennem magamon, és

haladéktalanul el kell hagynom házadat."
Az egész háznép ébren volt, és mindenki látni kívánta a herceg
távozását. A hold vörösen fénylett az ég peremén, és ebben a
világításban Gendzsi olyan szép, de annyira szomorú és magába merült
volt, hogy láttára még a farkasok vagy tigrisek, sőt démonok szíve is
meglágyult volna. Könnyen elképzelhető, hogy amikor Gendzsi
elhajtott, mit érezhettek ezek a hölgyek, akik közül sokan
gyermekkora óta ismerték és szerették a herceget. De elfelejtettem
megemlíteni, hogy Aoi anyja ezzel a költeménnyel válaszolt: "Ne
keress más eget, de ha szereted őt,* maradj azok alatt a felhők alatt,
melyekkel az ő lelke egyesült."
Ahogy hazaért a palotájába, látta, hogy a hölgyek közül senki le
nem hunyta a szemét. Kis csoportokba verődve, félősen összebújva
üldögéltek, mint akik ezután már csak lehorgasztott fejjel járnak.
Udvartartásának irányítói és más bizalmas emberei, akiket arra szemelt
ki, hogy vele tartsanak Szumába, vagy az útra készülődtek, vagy
búcsúzni jártak barátaiknál, így csatlósainak csarnoka csaknem teljesen
kihalt volt. A hátramaradó udvarhölgyek nem mertek jelen lenni a herceg
elutazásánál, hiszen tudták, hogy rovásukra írják, ha barátságos
érzületükről bármi tanúságot tesznek olyasvalaki iránt. akit a most
éppen hatalmon levők ellenségüknek tekintenek. így történt, hogy a
herceg palotájának kapuinál, ahol régente lovasok és kocsik tömkelege
nyüzsgött, aznap reggel senki nem volt látható, és Gendzsi keserűen
döbbent rá. mennyire tünékeny a világi hatalom káprázata. A
vendéglátások idején használt nagy asztalokat amúgy porosan,
gondozatlanul, már a falakhoz tolták, a vendégek hálógyékényeit
összesodorták, és a sarokba állították. Gendzsi feltette magában a
kérdést, hogy ha már most ilyen a ház, ugyan milyen látványt nyújt, ha
már néhány hónapja távol lesz?
Mikor a nyugati szárnyhoz érkezett, az összekötő ajtót még nyitva
találta. Muraszaki ott ült, és virrasztott egészen hajnalig. Apródjai
közül néhányan a verandán aludtak. Meghallották, hogy Gendzsi befelé
tart, felébredtek és zajongva fölkeltek.

Mindig is kedves jelenet volt, amint kurta apródruhájukban, dobogó

léptekkel bejöttek. Ma azonban bizony fájó szívvel nézte őket a
herceg, és eszébe jutott, hogy mialatt távol lesz, e fiúcskák férfivá
érnek, és végül valahol másutt fognak szolgálatba állni. Igen, ezekben
a napokban a herceg érdeklődve és sajgó szívvel figyelt sok mindenre,
ami azelőtt sohasem keltette fel figyelmét.
- Sajnálom, hogy elmaradtam az este - szólt Muraszakihoz. -
Minduntalan közbejött valami, s amikor végre hazatérhettem volna,
már nem volt érdemes eljönni. Valószínűleg úgy érzed, rút dolog volt
ez tőlem. Pedig most, hogy már csak oly kevés időnk van hátra,
irtózom attól, hogy távol maradjak tőled. Az udvartól való távozásom
azonban természetesen sok kínos kötelezettséget ró rám, így nem tehetem
meg, hogy egész időre itt bezárkózzam. De vannak még mások is,
akiket minden bizonnyal sohasem fogok már viszontlátni, és igen
rosszul esett volna nekik, ha még egy istenhozzádot sem mondok ...
- Az egészből csak az számít, hogy elmégy - válaszolta Muraszaki.
- Ezen az egyen kívül semmi más nem fontos ...
Többet nem is mondott, de látszott rajta a mélységes kétségbeesés:
csak ült és maga elé révedt. Es valóban, Gendzsi maga is belátta,
minden elképzelhető oka megvan rá, hogy féljen a herceg elutazásától.
Apja, Hjobukjo herceg, vajmi sokat sohasem tett érte, és amióta
Gendzsi kegyvesztetté vált, már nem is írt, nem is érdeklődött
Muraszaki iránt. Muraszaki restellte apjának számító óvatoskodását, és
attól tartott, hogy ez másnak is szemet szúr. A maga részéről
elhatározta, hogy mivel apja semmit sem törődik vele, ő ugyan egy
lépést sem tesz azért, hogy felhívja magára a figyelmét. Valaki
elmondta neki, hogy mostohaanyja ilyesféle kijelentéseket tett: "így
jár, aki túlságos gyorsan akar felkapaszkodni. Lám, most elveszi
büntetését! Rokonai sorra meghalnak, s most még a kedvese is
megszökik!"
Muraszakit ez mélyen megsebezte, és érezte, soha többé szót sem vált
mostohaanyjával. Valóban senkije sem volt, akihez segítségért
folyamodhatott volna, s további sorsa mindenképp nehéznek és
szerencsétlennek ígérkezett.

- Megígérem - szólt Gendzsi, mert vigasztalni akarta -, hogy

amennyiben száműzetésem huzamosabb ideig tartana, elhozatlak, még akkor
is, ha nem tudnék számodra jobb helyet biztosítani, mint egy sziklaodút.
Azt viszont mindenki helytelenítené, ha most magammal vinnélek. Az
olyan emberektől, akik magukra vonták a hatalmasok neheztelését,
elvárják, hogy nyomorultul meghúzódjanak a sötétben, és ha megkísérlik,
hogy kellemessé tegyék életüket, és igényt tartanak a boldogságra, ezt
meg különösen nagy bűnnek tartják. Én persze semmi roszszat nem
cselekedtem, és balsorsom oka valószínűleg valami olyan vétek lehet,
amit egyik előző életemben követtem el, de ha most, a szokásokkal
dacolva, magammal vinném a feleségemet, meggyőződésem, hogy a
sors még sokkalta szörnyűbb módot találna, hogy kevélységemért
iesújtson rám.
Ezzel Gendzsi lefeküdt, és aludt délig. Később eljött féltestvére,
Szocsi no Mija herceg, valamint To no Csudzso is, és felajánlották
Gendzsinek, hogy segítségére lesznek az öltözködésnél. Gendzsi
emlékeztette őket, hogy már leköszönt rangjáról, ezért egyszerű
selyemköpenyt hoztak neki, mindennemű címerdísz és rangjelzés nélkül.
Ebben az öltözékben valami fesztelenség érződött a hercegen, ami
jobban állt neki, mintsem gondolták volna. Mikor a tükör elé lépett,
hogy szolgái rendbe hozzák a haját, nem kerülhette el figyelmét, mennyire
megkeskenyedett arca az utóbbi időben - mire meg is szólalt:
- Milyen madárijesztő lett belőlem! Igazán ilyen csontváz lennék? Ha
ez valóban én vagyok, akkor bizony rosszul állhat a dolgom.
Muraszaki szeme tele lett könnyel, elősietett és egy pillantást vetett
a tükörbe. Gendzsi, hogy Muraszaki figyelmét elterelje, elmondta ezt a
költeményt:
- Ha idegen tájon, messzi járok is, hadd hagyjam képmásomat ebben
a tükörben, hogy oldaladról soha el ne távozzam.
- Igen, már ez, ez a kevéske is vigasztalna, ha a tükör őrizné
képedet,
mialatt távol jársz.
Igy válaszolt Muraszaki, és aztán, hogy Gendzsi ne lássa könnyeit,
szótlanul leroskadt egy ülőhelyre, mely a mennyezetet tartó oszlop
mögött állt. A herceg szíve sajgott Murasza
kiért, és ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden asszony közül,
akit valaha is ismert, valóban ő az, aki leginkább imádatra méltó.
Mostohaöccse most azzal kezdte szórakoztatni Gendzsit, hogy
elemlegette gyermekkoruk közös emlékeit, így már besötétedett, mire
Gendzsi elhagyta szobáját.
A hulló virágok falujában lakó hölgy, mióta hírül vette Gendzsi
közelgő utazását, minduntalan írt neki. A herceg tudta, az asszonynak
igen
sok oka van rá, hogy féljen attól az időtől, amikor ő már távol lesz, de
érzéketlenségre is vallana, ha nem keresné fel, mielőtt elmegy. Ámde
Muraszakit nagyon megbántotta volna vele, ha még egy éjszakát távol
tölt, ezért csak késő éjszaka indult el hazulról. Először Reikeiden
hercegnő
lakosztályába ment, s ő módfelett hízelgőnek és elbűvölőnek találta,
hogy a herceg búcsúlátogatásával egyedül az ő házát tiszteli meg. Hogy
miről beszélgettek, igazán nem olyan fontos, hogy be kelljen számolnom
róla. A herceg tudta, hogy a hölgy az utóbbi évek nehézségeit és
gondjait csak az ő segítségével tudta legyőzni. Most pedig a dolgok
szemlátomást csak még rosszabbra fordulnak. A házban teljes csend volt.
Feljött a hold. és igen sápadtan derengett a felhőkön át. A ház előtt,
hegyi fák sűrűjétől körülvett, nagy és gondozatlan tó terült el. Gendzsi
éppen arra gondolt, hogy aligha lehet ennél kedvesebb, különösebb helyet
elképzelni, amikor eszébe jutott Szuma sziklás partvidéke: az ezerszerte
hátborzongatóbb, megközelíthetetlenebb!
Reikeiden húga már csaknem azt hitte, hogy Gendzsi elhagyja a
házukat, és őt fel sem keresi. Annál nagyobb volt meglepetése és
elragadtatása, amikor a hold világánál a herceg végül besurrant hozzá a
száműzetésbe készülő ember komoly, egyszerű öltözékében. A hölgy
azonnal az ablakhoz lopakodott: itt álltak együtt, és kibámultak a
holdfénybe. Egy ideig beszélgettek, majd csodálkozva vették észre, hogy
közben csaknem kivilágosodott.
- Milyen rövid volt ez az éjszakal - szólt Gendzsi. - De még ilyen
futó együttlétben is talán sohasem lesz részünk többé. Miért nem
ismertelek
jobban már azokban az években, amikor

még oly könnyű lett volna találkoznunk? Ártatlant még soha nem ért
és nem is fog érni ennyi balszerencse. Egyik kínt a másik után kell
elviselnem. Hallgasd csak meg ...
S azzal elkezdte sorolni, mi balszerencse érte már, mennyi reménye
hiúsult meg, ámde megszólalt a kakas, és mivel attól félt, hogy meglepik,
sietve kiment.
A hold, mint az előző éjszakán is, éppen lenyugvóban volt. Gendzsi úgy
nézett rá, mint leáldozó szerencséjének jelképére. A nő ruhájának sötét
bíbor színén átderengő hold valóban olyan volt, mint "a síró ember
fátyolos tekintete" - ahogy a régi vers mondja. A hölgy ezt a verset
suttogta:
- Ruhám ujja ugyan csak keveset fog el a hold fényéből, de bár
örökkön örökre fogva tarthatná azt a sugarat, melynek látásába szemem
sosem fáradna el.
Gendzsi látta, hogy a hölgyet megrendíti elutazása, és sajnálkozva
ezzel a költeménnyel próbálta vigasztalni:
- A hold, hosszú vándorútján, végül is tisztább égboltra talál. Ne
bántson hát, ha fénye egy időre elhomályosul ... -Majd hozzátette: -
Bolondság a jelent sírással tönkretenni jövendő szenvedések miatt. -
Azzal elsietett, hogy még sötétben elhagyhassa a házat.
Elutazása előtt még egy sereg dolgot kellett otthon elintéznie.
Mindenekelőtt palotája háztartásának további vezetésére vonatkozóan
utasításokat kellett adnia annak a néhány hűséges emberének, akik
vállalták, hogy továbbra is szolgálatában maradnak. Végül, mikor már
mindenkinek kijelölte feladatát, kíséretéből, mely száműzetésébe követte
volna, néhány emberrel kapcsolatban nehézségek merültek fel, s így
helyettük másokat kellett választania. Hátra volt még, hogy eldöntse.
mi poggyászt vigyen magával abba a sasfészekbe. Voltak dolgok,
amiket semmiképp nem nélkülözhetett, de ha fölszerelését csupán a
legszükségesebbre csökkentette is, még mindig akadt mindenféle
apróság - írókészlet, versgyűjtemény, néhány kínai könyv -, amit
gondosan be kellett csomagolni ládába. Es hátra volt még a citerája -
azt sem hagyhatta itt. De nem vitt magával semmi nagyobb
felszerelési tárgyat, sem pedig díszes ruházatot, hiszen felkészült rá,
hogy
a falusiak teljesen
egyszerű életét éli majd. Végül még el kellett magyaráznia Muraszakinak,
hogyan rendelkezett az itthon hagyott szolgákra vonatkozóan, és még száz
egyéb közlendője is akadt. Őrá bízta azokat az iratokat is, amelyek az
ország különböző részeiben levő birtokaira, legelőire vonatkoztak.
Magtárait és minden egyéb raktárát Sonagon dajka felügyelete alá
helyezte,
hisz nemegyszer meggyőződhetett már az asszony megbízhatóságáról,
éberségéről, s néhány udvarnokát mellé rendelte segítségül. Ezzel
kapcsolatban is számos rendelkezést kellett kiadnia.
A palotájában levő udvarhölgyekkel sohasem állt bizalmas kapcsolatban.
Csupán kedytelésből tartotta őket, amennyiben alkalmilag be-beszólította
őket, és elbeszélgetett velük. Most mindnyájukat egybehívta, és így szólt
hozzájuk:
- Attól tartok, hogy mialatt távol leszek, nagyon unalmas lesz az
élet itt a házban. De ha valamelyőtök kedvet érez, hogy
megmaradjon szolgálatomban, abban a reményben, hogy egy napon talán
visszatérek az udvarba ... ami, ha elég hosszú ideig élek, előbb-utóbb
biztosan elkövetkezik ... kérem, tekintse úrnőjének a nyugati
szárnyban lakó hölgyet. - Igy szólt, s utána előhívatta minden
szolgálóját, a
legegyszerűbbtől a legrangosabbig, és illő ajándékokat osztott szét
közöttük.
 Senkiről sem feledkezett meg: Aoi kisfia dajkájának és a hulló
virágok falujában lakó hölgy szolgáinak is küldött ajándékot,
megbecsülése jeléül, és meg lehetünk győződve, hogy minden
ajándékát a legnagyobb figyelemmel és gonddal választotta ki.
Végül Oborozukinak is írt, bár kissé vonakodva: "Azok után, ami
közöttünk történt, nem írtál nekem többé, s részedről ez volt a
természetes és ésszerű. De most azt szeretném közölni veled, hogy
ellenségeim példátlan dühe végül is elűzött engem az udvartól.
»Neheztelő könnyeid patakzása végül is áradatként sodort engem a
száműzetésbe és kegyvesztettségbe.« Nem feledhetem, hogy ez az egyetlen
bolondság volt romlásom előidézője:" Némi veszélyt hozhatott volna
Gendzsire, ha a levél avatatlan kézbe kerül, mielőtt célba ér, s ezért
röviden és csupán burkolt szavakban írt.
A levél szíven találta a hölgyet, és bár rejtegetni akarta

könnyét, de úgy áradt az, mint hegyi patak, s még ruhája ujjával sem
bírta felitatni. Válaszul ezt a költeményt küldte: "Még sokkal előbb,
hogy
közelegne visszatérésed árja, én, szegény habfodor, eltűnök szem elől a
könnypatak hátán." Miközben írt, vadul zokogott, nem egy hibát
csinált, sőt pacát is ejtett, de írása, mint mindenkor, tetszetős volt és
előkelő. Gendzsi nagyon szerette volna elutazása előtt még egyszer látni,
és
nemegyszer fontolóra vette, hogyan valósítsa ezt meg. A lány azonban
túlságosan szoros kapcsolatban állt éppen azokkal, akik legfőként
felelősek voltak az ő bukásáért, s így - némi sajnálkozással ugyan -
lemondott szándékáról.
Elutazása előestéjén az Északi Hegyekbe ment, hogy apja sírjánál
imádkozzék. Mivel a hold csak éjfél után kelt, még maradt ideje, és
meglátogatta Fudzsicubo apátnőt. Fudzsicubo megengedte neki, hogy közel
jöjjön a függönyéhez, és ezúttal saját maga szólt hozzá. Fudzsicubónak
természetesen igen sok kérdést kellett vele megbeszélnie fia jövőjére
vonatkozóan, mely most már az eddiginél is bizonytalanabbnak látszott. De
egyébként is nyilvánvaló, hogy két embernek, akik egykor olyan
kapcsolatban álltak egymással, mint a herceg és a hercegnő, számtalan,
ennél sokkal bizalmasabb és gyengédebb természetű mondanivalójuk is
volt egymás számára. Gendzsi éppolyan elbűvölőnek és bájosnak találta
az asszonyt, mint hajdanán, ezért keserűen célozgatott arra, hogy a
hölgy szívtelenül bánt vele. De még idejében észbe kapott, hogy a
hercegnő jelenlegi helyzetében minden ilyesfajta panasz a legnagyobb
mértékben illetlen és nem helyénvaló. Az imént elragadták indulatai,
de most egy ideig szótlanul elgondolkodott, s végül ezt mondta:
- Váratlanul ért ez a büntetés, és valahányszor megkísérlem, hogy
számot vessek, csak egyetlen lehetséges magyarázatot találok rá, ez
viszont fölöttébb nyugtalanító természetű dolog. Ha az a bizonyos titok
kitudódna, elsősorban nem az engem fenyegető veszélyre kell gondolnom,
hanem arra, hogy a leleplezésnek milyen szörnyű következménye lenne fiad,
az ifjú herceg pályafutására ...
Ez a lehetőség természetesen Fudzsicubo fejében is megfor

dult. Szíve hevesen vert, de nem válaszolt. A legutóbbi időben átélt sok
fájdalmas élmény megtörte bátorságát, és most fékevesztett zokogásban
tört ki.
- A császári sírokhoz készülök - szólt végül Gendzsi. -Van valami
üzenni valód?
Fudzsicubo ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Aki volt, nincs többé, s aki belőle most is él, elzárkózik e világ
bajai
elői. Mi mást hozott lemondásom, mint pusztán könnyeket?
Végre fölkelt a hold, és Gendzsi elindult. Mindössze öt-hat kísérő volt
vele, csupa alacsony rangú ember, de mind hűséges híve. Gendzsi, akár a
többiek, lóháton ment. Ilyen aikalommal ez egészen természetes volt.
Kísérői azonban nem állhatták meg, hogy össze ne hasonlítsák ezt a
maroknyi bús lovast Gendzsi hajdani pompás kíséretével. De mindőjük
közt Ukon kedve volt a legborúsabb - ő néhány évvel előbb, a kamói
ünnepen, Gendzsi külön kíséretéhez tartozott. Ezt a nemesurat az
évente esedékes kitüntetéseknél újra és újra mellőzték, és végül már a
neve is lekerült a listáról. Mivel nem viselt hivatalt, kénytelen volt
szolgálatot vállalni, és most Gendzsinél dolgozott, mint lovász. Ahogy
ügettek, Ukon tekintete a kamói Alsó Szentélyre esett, mely egészen közel
feküdt az úthoz, és mivel eszébe jutott az a pompás ünnep, leugrott a
nyeregből, és Gendzsi lovának kantárját fogva, elmondta ezt a verset:
- Milyen jól emlékszem rá, amint aranyló virágokkal megkoszorúzva,
együtt lovagoltunk azon a dicső napon! (5, milyen keveset törődnek
tisztelőikkel a kegyetlen istenek, akik a kamói oltárokon lakoznak!
Gendzsi nagyon jól tudta, mi suhant át embere agyán. Felháborodással és
részvevőn emlékezett arra, hogy Ukon a legvidámabb és legragyogóbb
jelenség volt mindazok közt, akik azon a napon vele nyargaltak.
Gendzsi is leszállt a lováról, és arcát a szentély felé fordítva,
elmondta ezt
a búcsúkölteményt:
- Te, akit az igazságtalanság bírájának neveznek, reád bízom, hogy
most, amikor engem száműznek az emberek mulandó gyülekezetéből,
mosd tisztára annak nevét, aki mögöttem áll.

Ukon igen érzékeny fiatalember volt, s ez a kis esemény roppantul

felvillanyozta és meghatotta.
Végül elértek a sírokhoz. Gendzsi minden gondolatát a régmúlt idők
képei töltötték be. Látta apját, a jóságos, ragyogó uralkodó
példaképét, amint erejének teljében a trónon ül. Ki sejthette akkor,
hogy a halál, egyetlen szempillantás alatt, ennek az igazságos és
dicsőséges uralomnak még az emlékét is ki fogja oltani? Ki sejthette,
hogy az a politikai bölcsesség, melyet könnyes szemmel újra és újra
környezete figyelmébe ajánlott, azonnal visszájára fordul, hogy még
halálos ágyán kifejezett kívánságait is semmibe veszik? A császári
sírhoz vezető utat már sűrű, magas fű nőtte be, s így amikor Gendzsi
utat tört magának, teljesen csatakos lett a harmattól. A hold felhők
mögé rejtőzött. Jobbról, balról nyirkos, hűs erdő terült el, s az
embernek
olyan érzése támadt, hogy ezeket az erdőket élve meg nem járja
senki. Mikor végre ott térdepelt a sírnál, lelki szeme előtt olyan
elevenen jelent meg apjának arca, hogy a rémül'2ttől borsózott a
háta. S ekkor halkan elmondta ezt a költeményt:
- Miképpen lehetséges, hogy eltűnt képed felbukkan előttem, pedig
a fénylő hold, mely végső sorsodat jelzi, rejtve van szemem elől?
Elindult vissza a városba, mert már világos nappal lett. Amint
megérkezett, üzenetet küldött a trónörökösnek. Fudzsicubo
visszavonulása óta Omjobu vigyázott a gyermekre, így Gendzsi az ő
útján fordult fiához: "Ma elhagyom a várost. Az, hogy nem látogathatlak
meg benneteket még egyszer, minden bánatom közt a legfájdalmasabb.
írnom sem kell, hisz magadtól is jól tudod, hogy ínségemben milyen
gondolatok ébrednek bennem, és arra kérlek, ajánlj engem kis urad
emlékezetébe oly szavakkal, amiket helyesnek vélsz." A levélhez
mellékelt egy már fonnyadozó, virágos cseresznyeágat, és erre egy verset
kötözött: "Mikor látom ismét, amint fővárosunk virágai kivirulnak a
tavasszal, hiszen sorsom a tengerpart kopár szikláira vet?" Omjobu
átadta a verset a fiúcskának, s ez - bármilyen fiatal volt is - nagyon
jól megértette az üzenet jelentőségét. Omjobu pedig még ezt is
megjegyezte:

- Pillanatnyilag nagyon nehéz lenne megmondani, mikor is térhet

vissza ...
A kis herceg szomorúan ezt válaszolta:
- Még akkor is nagyon hiányzik nekem, ha csak kis időre távozik
el, de most, hogy oly messzire készül, nem is tudom, mitévő legyek ...
Kérlek, mondd meg ezt neki nevemben.
Omjobut meghatotta az üzenet egyszerűsége. Gyakran emlékezetébe
idézte, hogy a múltban mennyi baj forrásává vált úrnőjének
szerencsétlen vonzalma. Egymás után peregtek emlékei. Milyen boldogok
lehettek volna ezek ketten, de hát ...
most eszébe jutott, hogy ő, csakis ő volt romlásuk előidézője. Ő volt
az, aki szót emelt Gendzsi mellett, ő volt, aki egyengette az utat
végzetes találkozásaik előtt! Keserű lelkifurdalás szállta meg. Most
aztán ezt a választ küldte: "Őfensége nem bízott rám szó szerint vett
üzenetet. Amikor értesítettem elutazásodról, látszott, hogy bánkódik
miatta ..." Ezt írta, és még sok egyebet, de összefüggéstelenül, mert
gondolatai teljesen összezavarodtak. A levélhez ezt a költeményt
csatolta:
"Ha szomorú is látni, milyen hamar lehullanak a virágok, de a városba
visszatér a tavasz, és vele, ki tudja ..." Majd hozzáfűzte: "Ő, csak
jönne már ez az idő!" Omjobu ezután órák hosszat mesélgetett a
házbelieknek: megható történeteket mondott el Gendzsi bölcsességéről és
jóságáról, és csakhamar mindenkiből kitört a zokogás. Ha már ezek az
emberek is, akik csak ritkán pillantották meg Gendzsit, ennyire bánkódtak
küszöbönálló elutazása miatt, képzelhető, milyen mély fájdalom járta át
azokat, akiknek kötelességüknél fogva állandóan a herceg közelében
kellett tartózkodniuk. A Nidzso-inben mindenki, még a legegyszerűbb
konyhalány és majorsági cseléd is - akiknek még csak reményük sem
volt arra, hogy vele egyetlen szót is válthassanak, és roppantul
szerencsésnek tartották magukat, ha egyszer-egyszer csupán egy
pillantását
vagy mosolyát elkaphatták -, mindenki kétségbeesett, valahányszor
híre futott, hogy a herceg, csak néhány napra is, távol lesz a
palotától. Gendzsi bukásának hírét vidéken sem fogadták örömmel.
Hétéves kora óta Gendzsi szabadon járt-kelt az öreg császár
lakosztályában,
ahogy kedve tartotta. Bármit kért, szó nélkül tel-

jesítették - viszont kevesen voltak olyanok, akiket Gendzsi egyszer-

másszor
le ne kötelezett volna határtalan jóindulatával és nagylelkűségével. Még
a
főnemesek és miniszterek között is jócskán akadtak olyanok, akik első
előléptetésüket Gendzsi közbenjárásának köszönhették; és számtalan,
kevésbé hatalmas személyiség is igen jól tudta, hogy mindent
Gendzsinek köszönhet. De annyira rettegtek a jelenlegi kormánytól, s
ennek
üldözésben, elnyomásban megnyilvánuló kíméletlen módszereitől, hogy
most már Gendzsinek közelébe sem merészkedtek. Mindenütt sajnálkozva
beszéltek róla, de még akik rokonszenveztek is vele, csupán a szívük
legmélyén merték a kormányt hibáztatni azért, amit mindenki fájlalt.
Végül is mit segíthetnek rajta, ha állásukat kockáztatva udvarias
magatartást tanúsítanak a száműzött herceg iránt, aki ennek úgysem
látja hasznát? Mindebben volt józan ész, de az effajta bölcsesség igen
fájdalmasan és lehangolóan hatott Gendzsire. Egyszeribe úgy érezte,
hogy a világot kicsinyes, szánalmas teremtmények serege népesíti be, s
egy sincs közöttük, akire csak egy szót is érdemes volna vesztegetni.
Az egész napot csendben töltötte a palotában, Muraszaki társaságában.
Valamivel éjfél után akart Útra kelni. Muraszaki alig ismerte meg, amikor
furcsa útiruhájában elébe állt.
- Fölkelt a hold - szólt Gendzsi. - Gyere ki a kapuba, nézd meg,
hogyan indulunk útnak. Tudom, hogy az utolsó pillanatban sok minden
eszembe jut még, amit ma mind el akartam mondani neked. Ha csak
néhány napra távozom is, annvi mindenre kell gondolni ...
Fölemelte a díszfüggönyt, mely mögött ott ült Muraszaki, és magával
vonta az oszlopcsarnokba. Muraszaki keservesen sírt. Lába nem akart
engedelmeskedni, és csak botorkált Gendzsi oldalán. A hold fénye
egyenesen arcába világított. A herceg gyengéden nézett le rá. Eszébe
jutott, hogy jómaga meghal talán Szumában Ki fog gondoskodni az
asszonyról? Mi lesz vele? Valóban, Gendzsi szívfájdalma sem volt kisebb,
mint Muraszakié, de tudta, hogy csak növelné az asszony bánatát, ha
enged érzéseinek. És elmondta ezt a költeményt:
- Oly rég megesküdtünk, hogy csupán a halál választhat el
bennünket, de lám, most meg kell érnünk, hogy az élet felbontja
minden fogadalmunkat.
Könnyed hangon akart beszélni, de Muraszaki így válaszolt: - Ha
halálommal megválthatnám, hogy itt maradj, milyen boldogan fizetnék
egyetlen pillanat haladékért is!
Gendzsi megérezte, hogy az asszony nem üres szavakat mond.
Szörnyűséges volt elhagynia, de tudta, hogy világos nappal csak még
sokkal nehezebb a válás, s ezért menekülve hagyta el a házat. Az úton,
egészen a folyóig, Muraszaki képe kísérte, és szíve annyira csordultig
volt, hogy szinte megszakadt, mikor hajóra szállt. Ebben az évszakban
hosszúak voltak a nappalok, és mivel kedvező szelet kaptak, már
délután három és négy óra között kikötöttek Szumában.* Valóban
rövidke utazás volt, de Gendzsinek, aki még egyszer sem járt tengeren,
meglehetősen félelmes élményt jelentett, még ha szorongásába csodálat és
elragadtatás vegyült is. Ahogy elnézték azt a vad, elhagyatott parti
hegyvidéket, ahol az Ojei Csarnok* állt, s előtte, ismertető jelként, a
magányos fenyő, a herceg ezt a költeményt mondta:
- E hegyek között élek majd, és kitaszítottabb leszek, mint bármelyik
száműzött, akinek szenvedéseit a karai* könyvek felsorolják.
Hosszan elnézte, amint a hullámok kifutnak a homokos partra, majd
meg visszahúzódnak. Eszébe jutott a régi dal: "Ó, ha olyan lennék,
mint a hullám, mely csak azért távozik, hogy visszatérjen." Gendzsi
kísérői
jól ismerték e dalt, de még soha nem indultak meg rajta annyira, mint
most, mikor Gendzsi félhangon elmondta a régi, jól ismert szavakat.
Ahogy visszanézett, látta, hogy mögöttük, a párás távolban, már
elmosódtak a hegyek, és úgy érezte, mintha valóban megtették volna a
mesebeli "háromezer tengeri mérföldet", amit a kínai költők oly sokat
emlegetnek. A víz egyhangúan csepegett az evezőkről, s ez már csaknem
elviselhetetlenné vált. "Ködbe burkolt hegyek rejtik már otthonomat, s
talán még fölöttem a mennybolt sem az a kedves felhőország, melyet
régről ismerek." Igy énekelt Gendzsi, mert e pillanatban levert volt és
hitevesztett.
Új otthona közvetlen közelébe esett annak a helynek, ahol

réges-rég Arivara no Jukihira élt száműzetésben, és "vizes vödrét

vonszolta a parton végestelen-végig". E helyütt a part kissé
visszahúzódik, s
a tenger, kopár hegyektől körülvett, sekély vizű öblöt alkot.
Elindult, hogy megnézze a kunyhót, melyet az ő fogadására
készítettek. Soha életében nem látott ilyen helyet. Még a sövényt is
egészen másként fonták, mint ahogy megszokta, maga a kunyhó
pedig zsúpfedelével, tapasztott bivalyfűből készült kiálló oromfalával
egészen szokatlan lakóhelynek tetszett. De megcsodálta, milyen
találékonysággal építették, és tudta, ha más körülmények közt kerül
ide, lelkendezve és boldogan gondol rá, hogy ilyen házikóban
lakhat. Régebben mennyire vágyott volna ilyen élményre!
De sok javításra és módosításra volt szükség, ezért Gendzsi a
szomszédságban fekvő birtokairól nyomban elhívatta tiszttartóit. Ezek
aztán, a hűséges Josikijo irányítása mellett, embereik segítségével
csakhamar megvalósították Gendzsi terveit, és a ház sokkal lakályosabb
külsőt kezdett ölteni. A tavat kikotorták, kimélyítették, és növényeket
ültettek. Gendzsi hamarosan olyan jól beleilleszkedett új életébe, ahogy
még álmában sem hitte volna. A tartomány helytartója valamikor a
herceg udvarához tartozott, s ámbár nem merte nyilvánosan üdvözölni
Gendzsit, de négyszemközt kifejtette, hogy a herceghez húz. Igy hát
Gendzsi még ezen az elhagyatott vidéken sem nélkülözte teljesen a
társaságot. De senkije sem volt, akivel egészen bizalmas lehetett volna,
így
hát minden kínálkozó eszmecsere csak felszínes és érdektelen lehetett.
Majdhogynem olyan elhagyatottnak érezte magát, mint aki lakatlan
szigetre vetődött, és rettegett a gondolattól, hogy hónapokon, sőt talán
éveken át, ilyen primitív körülmények közt kell élnie. Már némileg
megbarátkozott falusi időtöltéseivel, amikor beállt a nyári esős időszak.
A tétlenség unalmas ideje alatt sokat gondolt a fővárosban lakó
barátaira.
Gyakran felidézte magában Muraszakinak az utolsó órákban átélt
szenvedését, a trónörökös gyermeki szépségét, és Aoi kisfiának
önfeledt mókáit. Elhatározta, hogy futárt küld a fővárosba, és
hozzáfogott,
hogy mindannyiuknak levelet írjon. Mialatt palotája úrnőjének írt,
majd meg Fudzsicubónak a kolostorba, olyan keservesen sírt, hogy
többször is félbeszakította az írást. Oborozukinak nem mert
közvetlenül írni, hanem a neki szánt üzenetet - ahogy azelőtt is megtette
néha - a Csunagon úrnőnek írt leveléhez csatolta, ezzel az
akrosztichonnal együtt: "Mint a tengeri hínár, e kopár partra vetődtem,
de nem érzek bűnbánatot. Ám, hogy tudhatnák ezt ők, ezek a
halászemberek, akik sópároló katlanjaik körül sürgölődnek?!" A
nyugalomba vonult miniszternek és Szaiso dajkának számos
útbaigazítást adott a gyermek nevelésére vonatkozóan. Könnyű
elképzelni, hogy jó néhány ember szíve hevesebben dobogott, amikor
Gendzsi postája megérkezett a fővárosba.
A herceg elutazását követően Muraszaki állapota komolyannyugtalanította
a ház népét. A válás fájdalmától szinte bénul-tan feküdt hosszú
napokon át. Hasztalan volt minden kísérlet,hogy felvidítsák. Elegendő
volt, hogy szóba hozzanak vagymaga megpillantson olyasmit, ami
Gendzsire emlékeztette -a citera, amin egy ízben játszott, egy ott
hagyott ruhájának il-lata -, és újra meg újra nyomban ájult szomorúságba
zuhant.Muraszaki valóban úgy viselkedett, mintha Gendzsi nem
szám-űzetésben lenne, hanem már a sírban. Végül Sonagon komo-lyan
megrémült: elhívatta Muraszaki nagybátyját, a papot, éssegítségét kérte.
A
pap könyörgő ájtatosságokat tartott azért,hogy Muraszaki
felgyógyuljon lelki elesettségéből, de ugyan-akkor Gendzsi gyors
visszatéréséért is esedezett. Muraszaki egyidőre meg is nyugodott, és
újra
járt-kelt a házban. Sok időt töl-tött el ájtatosságok végzésével, és
forrón könyörgött azért,hogy Gendzsi mihamar visszatérjen, és élhessenek
együtt, mintazelőtt. Hálóruhát küldött a hercegnek, meg sok más
holmit,amivel életét kényelmesebbé tehette, s amiket - hite szerint -
ott nem is tudott volna beszerezni. A csomagba szánt ruhákközött volt
egy köpeny és egy lovaglónadrág, egyszerű házi-szőttes anyagból.
Muraszaki sóhajtva hajtogatta össze, merteszébe jutott Gendzsi udvari
öltözéke, a sok hímzett selyem övés csillogó jelvény. És itt maradt
Gendzsi
tükrel Itthon hagyta,versében tréfálkozva megígérte, ámde a képét
magávalvitte - pedig mit ér a tükör, ha más képét veri vissza, nem az

övét! Minden helyet, amerre Gendzsi sétálni szokott, a fenyőfa

oszlopot, melynél meg-megtámaszkodott - mindezt Muraszaki nézni
sem tudta, hogy keserű fájdalom ne támadjon benne. Ilyen helyzetben
még a világban otthonosabban mozgó aszszony is elcsüggedt volna, de
ha egy ilyen tapasztalatlan ifjú nő elveszti azt, aki számára pótolt
apát,
anyát, aki előtt nem volt titka, s akihez minden alkalommal
vigasztalásért és tanácsért fordulhatott - ez túlságosan nagy csapás; és
alig is lehetett várni, hogy ezt hamarosan kiheveri. Szíve mélyén kínzó
szorongás lakozott, hogy Gendzsi meghalhat, mielőtt visszahívják. Ettől
a félelemtől eltekintve (mely végeredményben képzelgés volt csupán),
megvolt annak a lehetősége, hogy Gendzsi, ilyen távolból, lassan-lassan
elhidegül iránta. Igaz, írhatott neki, és ha tudta volna, hogy a herceg
távolléte csupán néhány hétig vagy hónapig tart, nem élt volna
Muraszakiban ekkora szorongás. De így? Évek múlhatnak el, hogy
sorsának jobbra fordulására semmi remény nem mutatkozik, s ha
Gendzsi rádöbben erre, ki tudja, mi lesz ...?
Abban az időben az apátnő is nagy bánatban élt. A trónörökös
születésének bűnös volta állandó teherként nehezedett lelkére. Úgy
érezte, hogy mind ez ideig könnyebb volt sorsa, mint amit karmája
bizonyos értelemben kirótt rá, így hátra van még a szörnyű leszámolás
napja. Félelmében, hogy titkát fölfedhetik, évek hosszú során át túlzott
közönyösséget mutatott Gendzsi iránt, pusztán azért, mert
meggyőződése szerint szerelmüket nyomban leleplezték volna az
udvarnál, ha a legkisebb jellel, vagy a férfira vetett egyetlen kedves
pillantásával elárulja magát. Számtalan esetre emlékezett, amikor
szerelemre és együttérzésre sóvárgott ugyan, és mégis ridegen hátat
fordított Gendzsinek. Óvatosságának szemlátomást meg is volt az
eredménye: egy olyan világban, ahol bármi, amit egyvalaki tudott, előbb-
utóbb közszájon forgott, az ő titkukból semmi sem szivárgott ki.
Megállapíthatta ezt azok viselkedéséből, akikkel érintkezett. De nagy
ára volt erőfeszítésének, és Fudzsicubo fájó szívvel és nyugtalan
lelkiismerettel gondolt önnön ridegségére, melyet ez a sikeres taktika
megkövetelt. A Szumából étkezett levélre hosszú és gyengédséggel teli
választ küldött.

Valóban megpróbált magyarázattal és engeszteléssel szolgálni a régi

látszólagos hidegségért.
Oborozukitól is érkezett válasz: "Még a Szuma partjain
rőzsekötegeket égető halászoknak sem szabad elárulnunk hamu alatt is
izzó szerelmünket." A költemény széle mentén még ráírta: "Nincs
bátorságom, hogy többet írjak" - majd a kicsinyke papírcsíkot
feltűnés nélkül Csunagon udvarhölgy levelének lapjai közé rejtette.
Csunagon igen elszomorítóan írt úrnője állapotáról. így hát Gendzsi
leveles zsákjának visszaérkezése elég szomorú eseménnyé vált, minthogy
annyi szerelmi bánatról érkezett hír.
Muraszaki levele tele volt a leggyengédebb célzásokkal és
közlésekkel. Ezt a költeményt mellékelte: "Nézd a halászok ruhaujját,
amint sós vízzel teli vödrüket vonszolják a parton. Meglátod, az ő
ruhájuk ujja sem nedvesebb, mint az enyém volt azon az éjszakán,
hogy tengerre szálltál." A ruháknak és a többi holminak, amiket küldött,
mind igen finom kidolgozása és színe volt. Látszott, hogy rendkívül
nagy gonddal választotta ki őket, és Gendzsinek eszébe jutott, hogy
feleségének most valóban igen kevés teendője akadhat. Kétségtelen,
hogy Muraszaki magányában szándékosan nyújtotta az időt, amikor
végre fáradozhatott Gendzsiért. Éjjel-nappal Muraszaki képe lebegett
Gendzsi szeme előtt, s végül már elviselhetetlennek érezte, hogy az
asszony ott él egyedül a kietlen, magányos palotában, és új terveken
törte a fejét, hogyan hozhatná el és tarthatná maga mellett
Muraszakit. Alaposabb megfontolás után azonban lemondott szándékáról.
Lépésének az lenne a következménye, hogy nyomban súlyosan bűnhődnie
kellene eljárásáért, éppen ezért száműzte minden ilyen gondolatát, és
teljesen az imának és böjtölésnek élt, abban a reményben, hogy Buddha
majd megkönyörül rajta, és hamarosan véget vet számüzetésének.
Az is eléggé elkeserítette, hogy ilyen távol él Aoi fiától. Ez azonban
nem kínozta annyira, mint az, hogy messzi szakadt az idősebbektől.
Nagyon valószínű, hogy a gyermeket végül is viszont fogja látni. És
megvolt az a vigasztalása, hogy addig is jó kezekben tudhatta.
De várjunk csak! Olyan sok elbeszélnivalóm volt, hogy va-

lami fontosról teljesen megfeledkeztem. El kellett volna mondanom,

hogy a herceg elutazása előtt levelet küldött Iszébe: közölte Rokudzso
hercegnővel, hogy a jövőben hová írhat neki. Most pedig megérkezett a
hírnök Szumába, és hozta a hercegnő válaszát. Hosszú volt a levél és
bizalmas. Rokudzso kézírása és kifejezésmódja még most is,
változatlanul roppant előkelőségről és kifinomult műveltségről
tanúskodott, amit Gendzsi mindig is annyira csodált nála. "Nem is
tudlak elképzelni ott, azon a helyen, ahová közlésed szerint címeznem
kell a levelemet - írta Rokudzso. - Nem is lehet ez más, mint
valami hosszú, fantasztikus álom! Csak abban tudok hinni, hogy
hamarosan hallani fogom: ismét a fővárosban vagy. Jaj, de még így is
nagy időbe telik, mire megbűnhődöm hibámért, és újra szemtől
szembe láthatjuk egymást. Mialatt a halásznéppel együtt magad is
cipeled a csepegő vödröket a sópárló katlanokhoz, ne feledd el azokat,
akik üdvükért az Isze partján elmerülnek a szenvedésben." Ezt írta és
még sok egyebet, és szemlátomást nem egyhuzamban vetette papírra,
hanem apránként, ahogy hullámzó érzelmei sugallták. A levél összesen
négy-öt lapot tett ki, fehér kínai papíron, és több olyan bekezdése volt,
mely egészen mesteri ecsetkezelésre vallott. Féltékenységének végzetes
következményei miatt Gendzsi egészen ellenszenvesnek érezte ezt az
asszonyt, akiért egykor oly szenvedélyesen rajongott. Pedig jól tudta,
hogy a történtekben egyáltalán nem hibás, hogy a vele szemben érzett
viszolygás teljesen értelmetlen; és most, hogy maga is a száműzetés
büntetése alatt nyögött, jobban szégyellte magát, mint valaha is, hogy
hirtelen elidegenedésével elűzte magától ezt az asszonyt. Ez a levél most
oly mélyen megindította, hogy Rokudzso hírnökét több napon át ott
tartotta, és aprólékosan kikérdezte, milyen az élet Iszében. A hírnök jó
családból származó, ifjú udvari nemes volt, s egészen elbűvölte, hogy
íme, alkalma kínálkozik arra, hogy ilyen közvetlen közelségben éljen a
híres herceggel - ámbár a szűkös kunyhóban nem is lehetett volna másképp
megoldani az elszállásolást.
Gendzsi ezt írta Rokudzsóhoz írt válaszában: "Ha tudtam volna, hogy
elűznek az udvartól, azon igyekeztem volna, hogy
elkísérjelek utadra. »Ha abban a kis csónakban ülhetnék, mely az
iszeieket táncolva viszi végig a part menti hullámok hátán, legalább
lenne
némi szórakozásom ...« Most, sajnos, még kevesebb a remény, mint
valaha is, hogy viszontlássuk egymást ..."
Ezzel minden levélírási kötelezettségének eleget tett, és többé senkinek
sem volt oka panaszkodni rá. Ezenközben a hulló virágok falujából lakó
hölgytől is érkezett egy levél, vagy még inkább egy napló: Gendzsi
elutazása után az asszony időről időre ebbe jegyezte fel élményeit.
Szórakoztató és eredeti módon rajzolta meg Gendzsi távolléte miatt
érzett szomorúságát. A levél nagyon lekötötte a herceg figyelmét, és
egészen újfajta érdeklődést támasztott benne a hölgy iránt. Gendzsinek
fülébe jutott, hogy a nyári esőzés jócskán alámosta a hölgy házának
alapfalait, ezért üzent embereinek a fővárosba, hogy a hölgynek házához
legközelebb eső birtokáról teremtsék elő az anyagot, és minden
szükséges intézkedést tegyenek meg a ház kijavítására.
A császár még most sem adta semmi jelét, hogy Oborozuki hercegnőt
maga mellé óhajtaná hívni. A lány apja azt képzelte, hogy Oborozukinak
fáj ez, s mivel kedvenc lánya volt, iparkodott, hogy kedvező irányba
terelje a dolgokat. Kokidennel is beszélt az ügyről, és arra kérte, vesse
latba minden befolyását. A dolog annyira jutott, hogy a császár előtt
említés történt a lány csalódásáról. Azt remélték, őfelségét sikerül majd
annyira befolyásolni, hogy Oborozukit, ha nem is hivatalos ágyasának, de
mindenesetre valami érdemesebb tisztségre odaveszi közvetlen
környezetébe. A császár eddig csak azért hanyagolta el a lányt, mert
abban a hiszemben élt, hogy szíve másfelé vonzza. Mikor végre engedett
rokonai rábeszélésének, és magához hívta Óborozukit, a lányt még az
eddiginél is jobban megszállta szerencsétlen szenvedélye. A hetedik hónap
folyamán a Palota belső részébe költözött. Mivel úgy hírlett, hogy a
császár szerelmes belé, nem találták meglepőnek, hogy vele mindjárt
úgy bánt, mint teljes rangú belső udvarhölgyével. Nyomban elhalmozta
egy sereg becenévvel - de szemrehányásokkal is. Oborozuki nem érezte
ellenszenvesnek a császárt, sem a külsejét, sem

a természetét, de ezer emlék ébredt fel benne, és ezért tartózkodó

maradt. Ez nem kerülte el a császár figyelmét, és egyszer, amikor éppen
együtt zenéltek, váratlanul így szólt Oborozukihoz:
- Tudom, miért vagy boldogtalan. Azért, mert elment az a férfi. Nos,
nem te vagy az egyetlen, aki nélkülözi őt. Úgy látom, egész udvarom a
legsötétebb bánatba merült. Tudom, hol a hiba: nem lett volna szabad
elengednem őt. Az öreg császár halálos ágyán óvott is engem
mindettől, én azonban ügyet se vetettem rá, most pedig bűnhődnöm kell
érte. - Csaknem sírva fakadt.
A lány nem válaszolt, mire a császár kisvártatva így folytatta:
- Igazán kevés örömet találok az életben. Túlságosan gyorsan átlátom,
hogy mindannak, amit teszek, nincs semmi értelme. Úgy érzem, hogy
talán nem is tartlak itt magamnál ... Jól tudom, hogy számodra ez nem
jelent nagy szomorúságot, mindenesetre kisebb bánat lesz, mint ami
legutóbb ért. Bolond volt a költő, aki azért imádkozott, hogy
megtudja, mit érez majd kedvese, ha maga elmegy. Nem nagyon
szerethette azt az asszonyt, vagy még inkább azt kívánta, bár ne is
ismerte
volna meg.
A császár számára szemlátomást annyira fontos volt Oborozuki
szerelme, és oly keserűen, annyira megbántódva beszélt, hogy a lány
nem bírta tovább, és elsírta magát.
- Semmi értelme, hogy így sírj - mondta rosszkedvűen. -Jól tudom,
hogy nem miattam sírsz. - Egy ideig hallgatott, aztán újból kezdte: -
Nagyon szomorú az, ha az embernek nincsen gyermeke. Magától
értetődik, hogy Fudzsicubo hercegnő fiát utódomnak tekintem a
trónon, amint azt az öreg császár is kívánta. Ez azonban biztosan heves
ellenállásba fog ütközni, és nagyon bajos dolog lesz ...
A birodalom kormányzása valójában nem is a császár kezében volt.
Lépten-nyomon tapasztalhatta, hogy kívánságainak ellene szegülnek,
és homlokegyenest ellentétes politikát őznek olyan emberek, akik értik a
módját, hogy hasznot húzzanak tapasztalatlanságából és erélytelenségéből.
A
császár fájlalta
mindezt, de nem állt hatalmában, hogy változtasson a dolgok menetén.
Szumában őszi idő tombolt. Gendzsi kis házikója a tengertől némi
távolságra állt, amikor azonban a szél neki-nekiiramodva betört a
sziklaszoroson át (az a szél, melyről Jukihira költeménye is szól), olyan
volt, mintha a hullámok egészen Gendzsi ajtajáig akarnának csapni.
Éjszakáról éjszakára ott feküdt a herceg, és hallgatta a komor zúgást,
s magában azt kérdezte, van-e egyetlen hely is a világon, ahol lesújtóbb
az
ősz bánata. Maroknyi kísérője, akikkel megosztotta a házát, már mind
nyugalomra tért. Felpolcolt párnáján csak Gendzsi feküdt ébren, és
hallgatta a viharzó szelet, mely minden irányból ostromolta a házat.
Mind jobban és jobban dübörögtek a hullámok, hogy már-már azt hitte,
feltörtek a partszegélyen, és már ott háborognak a tulajdon ágya körül.
Most elővette citeráját, és megpendített néhány hangot. A dallam olyan
árván visszhangzott a házban, hogy nem volt bátorsága folytatni, és
félretette a citerát. Aztán halkan énekelni kezdett egy dalt:
A szél, mely felébresztett téged, onnan jött,
ahol úrnőm lakik. Parti hullám, sóhajod
nem zokogásom visszhangja-e?
Kísérete felébredt, és gyönyörködve, ámultan hallgatta a dalt.
Szövege viszont elviselhetetlen búbánattal töltötte el őket, és nem is
egy
akadt köztük, akinek még akkor is reszketett az ajka, amikor már
mindnyájan fölkeltek, és öltözködni kezdtek.
"Ugyan mit gondolhatnak felőlem?" - ezt kérdezte magában
Gendzsi. Érte hagyták el otthonukat, szülőiket, testvéreiket, barátaikat
- mindenkit, akitől még soha, egyetlen napra sem váltak el. Ez életben
mindent feláldoztak, ami drága volt számukra. Gendzsi számára igen fájó
volt a gondolat, hogy ezek a szerencsétlen nemesurak most az ő
meggondolatlansága miatt bűnhődnek. Tudta, hogy a maga rosszkedve,
nyomott kedélye nagyban hozzájárul levertségükhöz. Másnap megpróbálta,
hogy tréfákkal és mulatságos történetekkel felvidítsa őket, s

hogy az idő ne olyan lomhán teljen, feladatokat is osztott ki: mindenféle

papírcsíkokból hosszú tekercseket illesztgettek össze, majd
írásgyakorlatokat tartottak. Ezalatt maga egy darabka igen finom
kínai selyemre néhány nyers tusvázlatot készített. Amikor
felragasztották a paravánra, látszott, milyen tetszetős festmények. Szeme
előtt
terültek el a hegyek és öblök, amelyekről annyit álmodott azóta, hogy
egyszer
régen megmu tatták neki egy távoli magaslatról.* Most tehát
felhasználta az alkalmat, és csakhamar egész képsorozatot készített,
amely
kitűnően szemléltette ennek a szép partvidéknek tájait. Társai annyira el
voltak ragadtatva, hogy azt ajánlották, hívassa el Csijedát és
Cunenorit*, és a maga vázlatai nyomán festesse meg a képeket
színesben. Gendzsinek az utóbbi időben megmutatkozó derűje csakhamar
a többiekkel is feledtette bánatukat, és az a négy-öt kísérője, aki
rendszeresen ott szolgált mellette, úgy érezte, a száműzöttek mostoha
sorsáért kárpótlást nyújt, hogy ilyen urat szolgálhatnak.
A kis ház elé ültetett virágok a legvadabb színekben tobzódtak. Egy
különösen csendes, bűvös estén Gendzsi kilépett a verandára, mely az
öbölre nézett. Finom fehér selyemből készült puha kabátot és
őszirózsa-szín térdnadrágot viselt. Valami sötét szövetből készült
köpeny volt hanyagul a vállára dobva. Előbb elmondta az alázat
formuláját ("Valaki, aki Buddha Sakjamuni tarirtványa, bemutatja
hódolatát, és kéri, hogy a Megismerés Fájának holdfényes lombja alatt
menedéket találjon a szenvedés és halál felhője elől"), majd hozzáfogott,
hogy halk hangon elolvasson egy részt a szent iratokból. A
naplemente, a tenger felől jövő csillogás és a körös-körül égre meredő
hegyek - mindez olyan ragyogással vette körül Gendzsit, amint ott
állt, kezében a könyvvel, hogy akik látták, szinte túlvilági jelenségnek
érezték. Távolabb, az öblön túl, egy sereg bárka haladt tova: a
halászok eveztek, s közben énekeltek. Olyan messzi húztak, hogy úgy
tetszett, mintha egy sereg apró madár úsztia a nyílt tengeren. Az
evezők csobbanásába lágyan belevegyült a vadludak kiáltása, és
valahányszor egy-egy vándor panaszosan megszólalt, tüstént ráfelelt a
nyomában repülő társának hangja. Mennyire más ezeknek
a madaraknak sorsa, mint az övék! És Gendzsi fölemelte karját, hogy
ruhája ujjával felszárítsa kicsorduló könnyeit. E mozdulat közben keze
szinte vakító fehérnek tetszett a rózsafüzér fekete gyöngyszemei
mellett. S akik Gendzsivel voltak, azt gondolták, hogy lám, itt is van
elég szépség, ami vigasztalást nyújthat otthon hagyott asszonyukért.
Gendzsi kíséretében ott volt Ukon, aki őt az öreg császár sírjához is
elkísérte. Ukon apját kinevezték Hitacsi kormányzójává, és azt kívánta,
fia kövesse őt tartományába. Az azonban inkább úgy döntött, hogy
Gendzsivel tart Szumába. Elhatározása keserves belső küzdelmébe
került, de ezt titkolta Gendzsi elől, és megjátszotta, hogy lelkesedik az
utazásért. Ez az ember most a magasban húzó vadludakra mutatott, és
ezt a költeményt mondta:
- Mint a madárraj, mely félelmet nem ismerve kalandozza be a lég
változó útjait, magam sem félek mástól, mint hogy vezérem messze
elibém vág az ég terében.
Ez idő tájt a császár helyettesének kancellárja visszatért az udvarba.
Mivel
feleségével, lányaival és nagy csapat kísérővel utazott, úgy döntött,
hogy az
egész utat hajón fogja megtenni. Kényelmesen, a part mentén hajóztak, és
az volt a szándékuk, hogy kikötnek Szumában, mert úgy hírlett, hogy a
szumai öböl a legszebb mind között. De ekkor meghallották, hogy
Gendzsi ott él. A meggondolatlan ifjú teremtéseket, ott a hajón,
nyomban roppant izgatottság fogta el, habár apjuknak egyáltalán nem
volt szándékában, hogy kiengedje őket a partra. Ha még a többi lány is,
aki nem ismerte Gendzsit, ennyire föllelkesült, könnyen elképzelhető,
milyen
vihar támadt Goszecsi úrnő keblében.* Valóban alig bírt uralkodni
magán, hogy el ne vágja a horgonykötelet, és amikor a hajó olyan közel
járt a parthoz, hogy Gendzsi kunyhója felől oda hallatszott, amint
halkan pengettek egy dalt - a partvidék szépsége, egy vonzó
személyiség közelsége és a dallamfoszlányok együttesen olyan erős
benyomást gyakoroltak az ifjú teremtésekre, hogy könny szökött a
szemükbe. A kancellár ezt a levelet küldte a partra. "Azt reméltem,
hogy hosszú távollétem után először a te ajkadról fogom hallani a
főváros minden új hírét. Most pedig

meglepetéssel és - szabad legyen megmondanom - még nagyobb

fájdalommal hallom, hogy jelenleg itt, ezen az elhagyatott helyen élsz,
teljes visszavonultságban. Mivel sokadmagammal és vegyes társaságban
vagyok, kérlek, nézd el nekem, hogy most nem háborgatlak
látogatásommal. Remélem azonban, hogy más alkalommal
örvendhetek majd társaságodnak." Nemesúr, a kancellár fia, Ecsizen
helytartója hozta el a levelet; valamikor Gendzsi egyik istállómestere
volt,
s a herceg mindig is megkülönböztetett szívélyességgel bánt vele. Ez,
elszomorodott régebbi urának mostoha sorsán, és nem akart
hálátlannak mutatkozni, de tudta, hogy apja kíséretében vannak, akik
szemmel tartják, és fel is jelenthetik a hatóságoknál, ha
huzamosabban tartózkodna Gendzsi társaságában. Ezért átnyújtotta a
levelet, és máris el akart sietni.
- Mióta elhagytam a fővárost, barátaim közül te vagy az első, aki itt
meglátogat - szólt Gendzsi. - Nem tudom eléggé megköszönni, hogy időt
áldoztál rám ...
A kancellár levelére is hasonló hangnemben válaszolt. Az ifjú
helytartó igen lehangoltan tért vissza, és amikor beszámolt
mindarról, amit látott és hallott, nem pusztán a társaságban levő
hölgyek, de maga a kancellár is, fennhangon kinyilvánították Gendzsi
iránti rokonszenvüket. Goszecsi úrnő a maga jószántából küldött
Gendzsinek egy rövid üzenetet, s vele egy költeményt: "Nem is
sejtetted, hogy lantod távoli hangjára kezemet már-már kinyújtottam,
hogy elvágjam bárkánk horgonykötelét." Es még ezt fűzte hozzá: "Ne
hidd, hogy tolakodó vagyok, merthogy ilyen rendkívüli körülmények
között még egyszer megkíséreltem szólni hozzád." Gendzsi
mosolygott, miközben olvasta a levelet. A hölgy szemlátomást igen
finomkodó modort vett magára. "Ha igazán szándékodban volt, hogy
meglátogass, mi sem lett volna könnyebb, mint hogy elvágd a kötelet,
mely nem enged ki a partra." Ezt írta a herceg, majd pedig a
következőket: "Föltehetőleg meg vagy lepve, hogy itt találsz engem »a
nehéz munkájukat végző halászok közt«." Gendzsi annyira vágyott
valami szórakozásra, hogy valóban elragadtatást érzett volna, ha a
lány van olyan bátor, és partra száll. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha
meg-
gondoljuk, hogy egykor, nem is messze innen, egy igen előkelő ember*
száműzetésében a lovásza társaságában talált vigasztalást.
A fővárosban még most is széltében-hosszában fájó szívvel emlegették
Gendzsi távollétét. Mostohatestvérei és néhány nemesúr, akikkel igen
bizalmas viszonyban állt, száműzetésének első napjaiban néha még
üzentek Szumába, hogy érdeklődjenek felőle, és elégiákat írtak
tiszteletére, melyekre Gendzsi válaszolt is. Ez hamarosan fülébe jutott
Kokidennek. Roppant megharagudott Gendzsi nem csökkenő
népszerűségének ilyen bizonyítéka láttán.
- Mégiscsak hallatlan - tört ki haragosan -, hogy valakinek, akit az
államhatalommal szemben elkövetett bűnben vétkesnek találtak,
megengedik, hogy úgy éljen, ahogy kedve tartja, és időtöltésül még
az udvar irodalmi szórakozásaiban is részt vehessen. Most ott
tanyázik (egyébként azt hallom, igen kicsinosította a házát!),
naphosszat csak a kormányzatot szidja, és semmi kétség, hogy minden
eszközzel megpróbálja magához édesgetni a birodalom hűséges szolgáit,
akárcsak az az ember, aki a történelem tanúsága szerint azt
magyarázta, hogy a szarvas nem más, mint ló.*
Ettől kezdve Gendzsi többé nem kapott levelet az udvarból.
A Nidzso-in úrnője vigasztalhatatlan maradt. A keleti szárnybeli
szolgák eleinte nemigen hajlottak rá, hogy rendelkezésére álljanak;
kis idő elmúltával azonban Muraszaki, bájával és szeretetre méltó
lényével, teljesen megnyerte szívüket, és egyikük sem adta jelét, hogy
másutt akar szolgálatba állni. Foglalatosságaik közben alkalmuk nyílt rá,
hogy ha csak távolról is, de megfigyelhessék az udvarhoz tartozó sok
előkelő
hölgyet. Csakhamar be kellett vallaniuk, hogy a lélek nemes-gége és
szépsége szempontjából Muraszaki messze felülmúlja ezeket a
hölgyeket, és nagyon jól megértették, hogy Gendzsi miért éppen őt
választotta tanítványának.
Gendzsi ezalatt egyre jobban sóvárgott rá, hogy Muraszakit maga
mellett tudja. Habár igaz, hogy a Szumában kínálkozó primitív élet az
asszony számára egyáltalán nem felelt volna meg, de azt is tudta a
herceg, hogy ha elhozatná Muraszakit,
ezt arcátlan kihívásnak tekintenék mindazok, akik bukását előidézték.
Szuma nem esett messze Akasitól, és Josikijónak természetesen
eszébe jutott az a különös hölgy, akinek ott egyszer maga is udvarolt: ő
volt az öböi közelében letelepedett, rigolyás remete lánya.* Többször
is írt már a hölgynek, de választ nem kapott. Végül jött egy levél, de
nem a lánytól, hanem az apjától: azt írta, hogy Josikijo számára lenne
valami közlendője, így hát igen örülne, ha időt szakítana rá és
meglátogatná. Egészen világos volt, hogy ez mit jelent. Az öregember
egész
egyszerűen közölni kívánja vele, hogy udvarlása nem kívánatos.
Josikijo nem látta értelmét, hogy pusztán azért keresse fel a házat,
hogy kikosaraztassa magát, így hát nem is válaszolt. A vidéki
helytartók szemlátomást általában azt hiszik, hogy az egész
országban tisztes családnak csupáncsak egy másik helytartó családja
számíthat, és meg sem fordul a fejükben, hogy lányukat más
társadalmi osztályhoz tartozó emberrel házasítsák össze. Ennek az
egykori helytartónak azonban nemcsak hogy megvoltak a maga külön
elvei, de szenvedélyes makacssággal ki is tartott mellettük. Vidéki
hivatalnokok fiai hosszú éveken át versengtek a lányáért, ő pedig egymás
után elutasította őket. Jövendő vejéről egészen más elképzelése volt,
mint a
többi helytartónak. Ekkor történt, hogy Gendzsi megérkezett Szumába.
Mihelyt erről az egykori helytartó tudomást szerzett, így szólt
feleségéhez:
- Hallom, hogy Kiricubo úrnő fia, Hikaru Gendzsi herceg, némi
összeütközésbe került a felsőbbséggel, s ezért Szumába költözött.
Megvallom, örömmel hallom a hírt. Micsoda ragyogó lehetőséget
jelent ez lányunk számáral
- Megőrültél! - vágott szavába az anya. - Udvari emberektől
hallottam,
hogy nem is egy kedvese van, csupa magas rangú hölgy, de mert ez sem
volt elég neki, valami kellemetlensége támadt egy hölgy miatt, aki a
császári udvartartáshoz tartozik. El sem tudom képzelni, hogyan
tételezheted fel, hogy egy ilyen ficsúrnak tetszhet egy egyszerű vidéki
lány ...
- Mit értesz te ehhez - intette le az apa türelmetlenül. -Minden
okom megvan rá, hogy higgyem, amit hiszek, és már
most arra kérlek, ne keresztezd terveimet. Az a szándékom, hogy az
első adandó alkalommal meghívom Gendzsi herceget.
Most már higgadtabban beszélt, de világos, hogy a maga feje után
szándékozott menni, és feleségének megrökönyödésére, pazar
előkészületeket tett Gendzsi fogadására.
- El sem tudom képzelni ,- mondta az asszony -, miért vetted a
fejedbe, hogy ennek az embernek adod a lányodat. Ha egykor magas
rangja volt is, ez semmit sem változtat a tényen, hogy bűnösnek
találták, és elűzték a fővárosból. Ha valami véletlen folytán meg is
tetszik neki a lányunk, legfeljebb tréfából foglalkozhatsz a
gondolattal, hogy ilyen ember legyen a vejed ...
- Mi az, hogy bűnös?! - dörmögte a férfi. - Annyit bizonyosan tudsz,
hogy a történelem néhány kimagasló alakja nálunk is és Kínában is
egyszer-másszor rákényszerült, hogy visszavonuljon az udvartól. Nincs
ebben semmi megbecstelenítő. Gondold csak meg, ki is ez a herceg! Anyja
az én nagybátyámnak, a tartományi felügyelőnek volt a lánya. Az, miután
közszolgálatban nevet szerzett magának, be tudta juttatni lányát a
császári Palotába. Ott aztán egyszeribe a mi szeretett uralkodónk
bálványa
lett, s habár az, hogy olyan kitűnően bántak vele, nagy
féltékenykedést váltott ki, és végül romlását is előidézte, pályafutása
mégsem mondható sikertelennek, hiszen őfelsége legkedvesebb fiának
anyja lett. Egyszóval, ha felséges apja nem restellte, hogy ilyen
kapcsolata
legyen családunkkal, akkor megfelelünk az ifjú hercegnek is. És bár
lányunk vidéken nevelkedett, azt hiszem, meg nem éred, hogy a herceg
fintorogva nézzen rá ...
Az ifjú hölgy, akiről szó van, nem volt különösebben csinos, de sok
finomság és báj volt benne. Igen, az udvarban élő előkelő dámák közül
sokan távolról sem dicsekedhettek ennyire is előnyös külsővel. Ő
maga fájó szívvel tudomásul vette a saját fogyatékosságait, és már
leszámolt vele, hogy valaha is fel tudja kelteni valami magas rangú férfi
érdeklődését. Tudta, hogy magával azonos rangú férfiakkal nemigen lesz
alkalma megismerkedni. Szülei előbb-utóbb meghalhatnak, akkor pedig
vagy elmegy apácának, vagy a tengerbe ugrik. Erről még

nem döntött. Apja a legnagyobb szigorral nevelte, és más

kirándulást sem tett, mint hogy el-elzarándokolt a Szumijosiban levő
szentélyhez. Apja évente kétszer magával vitte oda, mert titokban azt
remélte, hogy az isten megindul ezen, és majd támogatja az ő
nagyralátó terveit.
Eljött az új év. Hosszabbodtak a napok, és a cseresznyefákon,
amelyeket Gendzsi szumai kertjében üitetett, alig észrevehetőn, de már
ütközni kezdtek a rügyek. Kellemes idő volt, és a napfényben Gendzsi
ölbe tett kezekkel üldögélt, s ezer apró eseményre emlékezett, amiket
mind régebbi tavaszokon élt át. Második hónap huszadik napjal
Pontosan egy évvel ezelőtt hagyta el a fővárost. Minden fájdalmas
búcsújelenet élénken feltámadt emlékezetében, s velük újra éledt benne a
vágyakozás. A Déli Csarnok előtt a cseresznyefák már biztosan virágba
borultan állnak. Eszébe jutott a hat éve lezajlott csodálatos
virágünnep, szinte látta apja arcát, az ifjú trónörökös előkelő alakját,
és
fülében zsongani kezdtek a verssorok az erre az alkalomra írt
költeményekből.
To no Csudzso ezalatt a Nagy Csarnokban tartózkodott, és bizony
nem sok szórakozásban volt része. Lefokozták, ismét a negyedik
rangban volt, s ezért fölöttébb elkedvetlenedett. Jövője szempontjából
döntő volt, hogy most már ne adjon okot semmi gyanakvásra. Ámde
Csudzso ragaszkodó természet volt, és ahogy egyre jobban feltámadt
benne a vágy Gendzsi társasága után, elhatározta, hogy még a
kormányzat megsértése árán is, de nyomban útnak indul Szumába.
Azzal, hogy váratlanul érkezett, csak még nagyobb örömet és
elragadtatást szerzett Gendzsinek. Csudzso csakhamar megcsodálta a kis
falusi házat, s úgy érezte, nem is létezhet ennél különösebb lakóhely.
Szerinte sokkal inkább hasonlít valami kínai mesében szereplő
remete tanyájához, mint valóságos falusi házhoz. Valóban olyan volt
minden, mintha csak festményt látna maga előtt: a fonott bambuszkerítés,
a faragatlan kőlépcsők, a tömzsi fenyőoszlopok, az egész kis tanya
rögtönzött jellege. Csudzso el volt bűvölve, olyan különösnek érzett
mindent.
Gendzsi parasztos öltözéket, szürke vadászkabátot és rozsdabarna ruháján
kívül kötött térdnadrágot viselt. Gendzsi
GENDZSI REGÉNYE 351
olyan hivalkodva viselte ezt a parasztos ruhát, hogy Csudzso
nevetségesnek
érezte, de ugyanakkor gyönyörködött is benne. A berendezés roppant
egyszerű volt, és a szobában Gendzsi ülőhelye egyáltalában nem is volt
elkerítve. Közelében, ahogy vidéki házaknál szokás, ott hevert néhány
játéktábla a go meg a szugoroku játékhoz, aztán sakkfigurák meg más
efféle lom. Az ételek, érthető módon, kontár főztjére vallottak, de
roppant
ízlettek Csudzsónak. Egyik nap halászok jöttek arra, és kagylókat
kínáltak. Gendzsi odahívatta őket, és megszemlélte a zsákmányt. Aztán
munkájukról érdeklődött, majd arról is megtudott valamit, hogy
évszámra milyen életet élnek e partvidék lakói. Szakadatlan
küzdelmes robotból állt az életük, erről szólt életük története, s bár a
halászok tájszólásban beszéltek, s így Gendzsi csak félig értette meg
őket, de nagy részvéttel ébredt rá, hogy a halászok érzései igen
hasonlítanak az övéhez. Ruhatárából szép ajándékokat adott nekik, s az
emberek úgy érezték, hogy a kagylók most valóban éltették őket.*
Az istálló a közvetlen közelben épült, s jól látszott a házból.
Csudzsót
szórakoztatta, amint elnézte, hogy a béresek rizsszalma töreket
cipelnek ki egy furcsa épületből, mely holmi csűr vagy magtár
lehetett, s ezzel a szalmatörekkel etetik a lovakat. Kedve lett volna,
hogy elénekelje a balladát: "Édes az árnyék ..."*
Természetesen sok mondanivalója akadt barátja számára, és hol sírva,
hol nevetve, sorjában megbeszélték mindazt, ami az elválásuk óta elmúlt
hosszú hónapok alatt történt. Aztán sok mindent mesélgetett Aoi
kisfiáról - aki szerencsére még aprócska volt ahhoz, hogy
megértse, mi történik körötte -, majd meg az öreg miniszterről
mesélgetett, aki gyógyíthatatlan búskomorságban szenvedett, s végül
ezernyi eseményt elemlegevt a Nagy Csarnok és az udvar életéből.
Mindezt itt nem mesélhetem el részletesen, ha viszont csak elnagyolva
számolnék be a dolgokról, oda lenne minden érdekességük. Egyiküknek
sem volt kedve aludni, és már derengett, de még egyre kínai
költeményeket szavaltak felváltva.
Ámbár Csudzso azt állította, hogy eztán már nem érdekli, mit
gondolnak felőle a hatóságok, de nem óhajtotta kihívó

magatartását még tetézni azzal, hogy elidőzik e tiltott partvidéken,

ezért bejelentette, hogy immár haladéktalanul haza kell térnie. Ez
súlyos csapást jelentett Gendzsi számára, hiszen tudta, hogy ez után a
rövid látogatás után csak még nyomorultabbul érzi majd magát. Bort
hoztak be, és ahogy kiitták a búcsúpoharat, mindketten egyszerre halk
hangon belefogtak Po Csü-ji búcsúversébe:
Hajnalhasadáskor, gyertyalény mellett ott hevertünk,
állunkat tenyerünkbe támasztva, és bús
dalokat énekeltünk, miközben egyre hullt
a könnyünk újborral
teli serlegünkbe.
Csudzso csodaszép ajándékokat hozott magával a fővárosból.
Gendzsi, nagy mentegetőzés közepette, viszonzásul egy kis fekete
csikót adott neki, e szavak kíséretében:
- Félek, zavarba hoz téged, hogy akár csak ilyen szegényes ajándékot
is
elfogadj valakitől, aki olyan helyzetben van, mint jómagam. De arra
kérlek,
fogadd el, mert jelkép ez, hogy sóvárogva várom, mikor térhetek vissza.
Hiszen a régi kínai vers is ezt mondja: "A tatár ló nyerít az északi
szélben - Jüe madara ott fészkel a déli ágon."
Valóban pompás állat volt a lovacska, az egész birodalomban nem
lehetett volna párját találni. Csudzso ajándékai között volt egy
nevezetes fuvola is, mely hosszú időn át a maga hangszere volt. De sok
egyéb szép apróság akadt ott még, amit mind könnyen el lehetett
rejteni, egyszóval minden holmi Csudzso barátságáról tanúskodott,
de nem adhatott okot kellemetlen fecsegésre.
Késő reggelre járt, amikor Csudzso útnak indult. Alig hihette, hogy
máris véget ért rég várt együttlétük, és újra meg újra arra fordult,
ahol barátja állt. Látta, hogy néz utána Gendzsi, mialatt a hajó egyre
távolodik, s futó látogatása után ez csak még sokkal nehezebbé tette a
válást.
- Mikor, de mikor is látjuk egymást újra? - kiáltotta

Csudzso. - Nem hihetem, hogy még sokáig itt felejtsenek té-

ged...
Mire Gendzsi ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Darumadár, te, ki szabadon szállhatsz a légen át, végestelen-végig,
nézz meg engem jól: ugye, szándékaim éppoly tiszták, mint ez az új
tavaszi nap?* - Aztán hozzáfűzte: - Néhanapján, kis időre, elfog a
reménység, ám azok közül, akik hasonló helyzetben voltak, mint
jómagam, még a legkomolyabb, legerényesebb embernek is csak ritkán
sikerült, hogy sorsát ismét jóra fordítsa. Attól félek, hogy soha többé
nem látom viszont a főváros határát.
- Darumadarad árva hangja örömtelenül visszhangzik a felhők
birodalmában, míg csak elveszett társával ismét együtt nem szárnyalhat.
- Ezt a költeményt mondta el Csudzso, amikor hajója elhagyta a partot.
Már a harmadik hónap is elkezdődött, amikor valaki, akiről úgy
hírlett, hogy igen jártas az ilyen doigokban, arra biztatta Gendzsit,
hogy aki olyan helyzetbe került, mint jómaga is, helyesen tenné, ha a
közelgő ünnepen* elvégezné a megtisztulási szertartást.
Gendzsi szívesen ismerkedett a partvidékkel, így hát készséggel
beleegyezett.
Történt pedig, hogy egy vándor mágus akkoriban Harima tartományt járta
éppen. Egyetlen felszerelése egy hevenyészett paraván volt,* s ez
szolgált
háttérül, mialatt elvégezte a ráolvasást. Gendzsi elhívatta és felkérte,
végezze el a megtisztító szertartást. A szent cselekmény egy részét az
képezte, hogy egy kis csónakba beraktak egy csomó bábut, s aztán
kibocsátották a tengerre. Gendzsi éppen ezt bámulta, s közben
elmondott egy költeményt:
-* Éppen mint ezeket a bábukat, magamat is kitaszítottak a hatalmas
tengerre, a végtelen ugarra
Míg a verset mondta, a szabad ég alatt állt, nem volt körötte más,
csak a szél meg az ég. A mágus egy kis szünetet tartott, és
rápillantott a hercegre: átvillant rajta, hogy még soha életében nem
találkozott ilyen szépséges emberrel.
Mind ez ideig a tenger tükrén a legcsekélyebb fodrozódás
sem mutatkozott. Gendzsi, miközben azon tűnődött, mi is lesz vele,
gondolatban végigfutott egész eddigi életén, és mérlegelni kezdte,
milyen reménye lehet rá, hogy sorsa jobbra fordul. Elnézte a békés tájat,
az eget, a tengert.
- Legalább az istenek, az a miriád isten, pillantson kegyesen
sorsomra, hiszen tudják, bármily bűnös vagyok is, akkora büntetésre
nem szolgáltam rá, amit ezen a kietlen helyen elszenvedek.
Amint ezt kimondta, hirtelen szél kerekedett. Beborult az ég, ezért -
meg
sem várva a szent cselekmény végét - mindnyájan sietve készülődtek,
hogy hazainduljanak. Éppen elhatározták, hogy amilyen gyorsan csak
lehet, hazatérnek, mikor eleredt a zápor, de olyan váratlanul, hogy
még arra sem volt idejük, hogy kinyissák az ernyőjüket. A szél pedig
úgy dühöngött, hogy a csendes reggelen a parton itt is, ott is
gondtalanul
elszórt holmijuk szerteszét röpült. A tenger is egyre kijjebb
csapdosott, így hát futniuk kellett, ha kedves volt az életük. Ahogy
visszapillantottak, látták, hogy az öböl vizét csillogó fehér tajték
lepte_ be. Hamarosan robajló mennydörgés indult meg, s a felhőket
cikázó villámok hasogatták. Alig tudtak haza vergődni. Iiyen tomboló
viharra
még az ottani parasztok sem emlékeztek.
- Némelykor igen viharos szelet is kapunk - mondták -, de
általában már jóval előbb látjuk, hogy közeleg.
Nem is álmodhatták, hogy ilyen vihar tör ki, hiszen semmi jele nem
mutatkozott. A mennydörgés még egyre dübörgött, és úgy szakadt az
eső, hogy pásztái mélyen beleszántottak a földbe. Valóban úgy
látszott, hogy itt a világ vége. Gendzsinek nem egy szolgája
nyugtalankodott, félt. Ő maga azonban nyugodtan letelepedett székére, és
hangosan felolvasott a szent iratokból.
Estefelé csillapodott a mennydörgés, de a szél egész éjszaka tombolt.
Látszott, ha hamarosan meg nem fordul a szél, a hullámok elsodorják a
házat. Hirtelen jött szökőár már gyakran okozott nagy károkat ezen a
partvidéken, de mindnyájan megegyeztek abban, hogy ilyen dagályt még
nem értek meg. Reggel felé mindegyikük igyekezett pihenni egy keveset.
Rövid
időre Gendzsi is elbóbiskolt. Álmában megjelent neki egy elmosódó
árnyalak, és így szólt hozzá:
- A Palotából jöttem, hogy elvigyelek. Miért nem követsz?
Gendzsi megpróbálta, hogy engedelmeskedj ék a felszólításnak, de
hirtelen felébredt. Rájött, hogy az álmában említett palota nem a
császári palotát jelenti, mint eleinte hitte, hanem a tenger istenének
székhelyét. Ezt jelentette az álom: a Sárkánykirálynak* úgy tartja kedve,
hogy ne tartsa őt tovább ott, a birodalma határát képező parton.
Gendzsi ettől nagyon levert lett, és meggyűlölte a partvidéknek ezt a
részét, melyet lakóhelyéül választott.

De az út annyira megviselte, hogy a csapzott, zilált alaknak alig

mutatkozott emberi formája. Egyébként egyszerű parasztember volt, akit
hajdan minden teketória nélkül félrelökdöstek volna Gendzsi útjából. Most
pedig Gendzsi - habár némileg elcsodálkozott rajta, milyen leereszkedésre
készteti balsorsa -azon kapta magát, hogy egyenrangú emberként
üdvözli a hírnököt, és szánakozik állapotán.
 Muraszaki ezt írta levelében: "Ezekben a förtelmes napokban, amikor
az égbolt egy percre ki nem tisztul, s fel nem szakadoznak a felhők, úgy
érzem, elzárnak tőled: azt sem tudom, hogy sötét függönyük mögött hol
keresselek. »Milyen dühödten tombolhat a vihar a te partvidékeden, ha
ruhám ujja még itt is nedves lesz a frecsegő víztől«."
A levél telis-tele volt bánatos és gyengéd üzenetekkel. Gendzsi
éppen hogy csak kinyitotta a levelet, s szeme máris fátyolos lett, majd
úgy patakzott a könnye, hogy "attól még a tenger is megárad".
Megtudta a hírnöktől, hogy Kiotóban is épp ilyen vadul és kitartóan
tombolt a vihar, ezért országos csapásnak nyilvánították, és úgy hírlett,
hogy a Palotában ünnepélyes könyörgő ájtatosságot* tartottak. Akkora
árvíz volt, hogy az udvari hivatalnokok nem voltak képesek eljutni a
város belsejébe, és az üzleti élet is teljesen megbénult. A hírnök
akadozva mondta el mondókáját, és ráadásul tájszólásban beszélt, így
nehezen lehetett követni. De mit számított ez? Bármit mondott is, a
fővárosról, Kiotóról szóltak a hírek, s ez egymagában elegendő volt
ahhoz, hogy Gendzsi szomjasan igya minden szavát. A hírnököt a saját
szobájába vezette, és csakhamar elárasztotta kérdéseivel. Úgy látszik, a
fővárosban is napokon át szünet nélkül tartott a felhőszakadás, és
csupán egyszer-egyszer szakította félbe heves orkán. Mennydörgés ott
nem volt, és olyan sújtó jégeső sem, mint itt, a tengerparton, ahol
olyan erővel zúdult le, hogy a jégszemek mélyen a földbe fúródtak.
Miközben felidézte élményeit, akkora rémület tükröződött a paraszt
arcán, és pillanatnyi állapota is olyan szánalmasnak tetszett, hogy még
azok is, akik némileg félvállról vették az ítéletidőt, komolyan
nyugtalankodni
kezdtek. Valóban úgy látszott, hogy

NEGYEDIK FEJEZET

Akasi

A rossz idő tovább tartott: napokon át egyre csak esett, fújt a szél,
újra
meg újra zengett az ég, s mindezzel sok baj és kellemetlenség járt.
Valahányszor Gendzsi a múltra gondolt, elszomorodott, a jövő pedig oly
kevés reménnyel kecsegtette, hogy minden iparkodása hiábavaló
volt: már színlelni sem tudta a vidámságot. Kilátásai bizony
kedvezőtlenek voltak. Előfordulhatott ugyan, hogy egy napon
engedélyezik visszatérését a fővárosba, de az udvarban uralkodó klikk
még most is izgatott ellene, így hát elviselhetetlen megaláztatások és
kellemetlenségek várhattak rá. Nemegyszer fontolóra vette, hogy elhagyja
a
partvidéket, és valahol beljebb, a hegyek közt keres barátságosabb
lakóhelyet. De tudta, ha megteszi, akkor majd azt rebesgetik, hogy már
néhány napos rossz időjárás is megfutamította. Az ő helyzetében levő
embernek minden lépését számon tartják, és Gendzsinek nem volt ínyére,
hogy a történelemkönyvek majd úgy emlegessék, ő volt az a herceg, akit
megfutamított egy zivatar. Minden áldott éjszaka ugyanazt az álmot
látta: jött a hírnök, és hívta a tenger mélyének birodalmába. Az Óceán
Sárkánya szemlátomást kivetette rá hálóját.
Múltak a napok, de a felhők csak nem akartak felszakadozni.
Gendzsi már időtlen idők óta nem kapott híreket a fővárosból, s így
egyre gondterheltebbé vált. Hetek óta a négy fal közt élt, s ez szörnyen
nyomasztó és idegölő volt, de ilyen ítéletidőben szó sem lehetett arról,
hogy az ember csak egy percre is kidugja az orrát. Fölösleges mondani,
hogy látogatója sem akadt. Ám egyszer csak felbukkant egy szánalmas,
bőrig ázott alak, és a viharban küszködve tartott a ház felé. Hírnök
volt,
és a Nidzso-inből jött - legalábbis ezt mondta magáról.

ha folytatódik ez az özönvíz, hovatovább elborítja az egész világot.

Pedig most jött még csak a java, mert másnap hajnaltól kezdve még
vadabbul tombolt a vihar, és a partvidéken véges-végig óriási
szökőárt idézett elő. A hullámok csakhamar olyan fülsiketítően
dübörögtek, hogy az ember már azt hitte, sem a sziklák, de még a
hegyek sem bírnak dacolni az árral. Egyszerre csak vakítón, vad erővel
lecsapott egy tüzes mennykő. Tudták, hogy valahová bevágott, és
most már egy lélek sem akadt, aki csak színleg is félvállról vette
volna a helyzetet. Gendzsi egész kísérete arról elmélkedett, mi bűnt
követhetett el a herceg, hogy ilyen súlyosan ránehezedik a sors keze. Úgy
látszott, mindnyájan itt lelik halálukat, soha többé viszont nem látják
apjukat, anyjukat, s a messziségből részvevőn tekint erre feleségük,
gyermekük, minden barátjuk! Gendzsi egyáltalán nem óhajtotta, hogy
ezen a barátságtalan parton fejezze be életét, de féken tartotta
érzelmeit,
és tőle telhetően mindent megtett, hogy némi rendet teremtsen emberei
közt.
Ez persze egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. Végül arra
buzdította őket, hogy Szumijosi istenének könyörgésül pántlikákat és
szalagokat áldozzanak, és ő maga is hozzá fohászkodott, fordítsa el a
csapást arról a partvidékről, mely oly közel fekszik szent helyéhez, és
kérte, ha valóban ő a jelenlevő istenség, bizonyságul nyújtson nekik
segítséget. Igy imádkozott hozzá, és fogadalmakat tett és könyörgött.
Emberei csak hallgatták, és egy időre feledték a saját életüket
fenyegető veszélyt: csupán az járt az eszükben, milyen csapás lenne az
országra, ha hercegük odaveszne az áradatban, ezen a magányos
parton. Ekkor egyikük, akiben nagyobb bátorság lakozott, mint a
többiekben, és némileg már visszanyerte lélekjelenlétét és önuralmát is,
fohászkodni kezdett az istenhez, kérve, fogadja el az ő életét, maga
szívesen lemond róla, csak mentse meg Gendzsit. Erre mindnyájan
kórusban ostromolni kezdték könyörgésükkel a maguk Buddháit és
isteneit. Egyikük így fohászkodott:
- Ámbár a mi urunk hercegi palotában nevelkedett, és
gyermekkora óta óvták és kényeztették, sosem rejtette el orcáját az
egyszerű emberek elől, ismerik is jóságát és türelmét a
Nyolc Sziget minden zugában. Hányan vannak, akik alacsony sorban,
ismeretlenségben éltek, s ő emelte fel őket! Mondd meg nekünk, Ég, mondd
meg nekünk, Föld, mi vétket követett el, hogy most kitaszítva kell
élnie, viharok és a tenger prédájaként? Ártatlanul bűnhődik,
megfosztották rangjától és hivatalától, elszakították otthonától,
hazájától, és sem éjjel, sem nappal nem lehet már nyugta ...
Gendzsi újra imádkozott az istenekhez, mondván:
- Minden, amit látunk, hallunk, egyetlen gondolatot támaszt
bennünk: ütött volna az utolsó óránk? Akár karmánk az okozója, akár
ez a büntetés jelen életünk bűneiért, vessetek véget szörnyű
megpróbáltatásainknak, ó, Hatalmasságok, nehogy kételkednünk
kelljen abban, hogy az istenek és a Buddhák valóban ki tudják
nyilvánítani akaratukat.
Aztán arra fordult, amerre a szumijosi szentély állt, és számtalan imát
mondott ennek istenéhez, majd az óceán Sárkánykirályához, és még száz
meg száz más istenséghez és szellemhez. Éppen javában imádkozott,
amikor minden eddiginél hatalmasabbat dördült az ég, és nyomban
lecsapott a villám abba a fészerbe, mely közvetlenül Gendzsi szobája
mellett állt. Felcsaptak a lángok, és a háznak ez a része egykettőre
porrá égett. Emberei egytől egyig olyan fejvesztett rémületbe estek,
hogy teljesen tehetetlenné váltak. Végre Gendzsi rá tudta bírni őket,
hogy
holmiját elszállítsák a ház hátsó falához támaszkodó színbe, melyet
néhanapján konyhának használtak. Kísérőivel és szolgáival
összezsúfolva itt töltötte a nap hátralevő részét, és egészen
elszomorította
szüntelen jajongásuk, mert szinte a mennydörgést is túlkiabálták. Amikor
leszállt az éjszaka, az ég még mindig olyan fekete volt, akár a tinta. A
szél azonban lassan-lassan csillapult, nemsokára az eső is ritkásabban
szitált, és végül imitt-amott már pislákolni kezdett egy-egy csillag.
Gendzsi kísérőit nagyon bántotta a gondolat, hogy uruk olyan•szokatlan és
méltatlan körülmények közt töltse az éjszakát, ezért megpróbálták,
hogy hálószobáját ismét lakhatóvá tegyék. Kiderült, hogy nem megy a
dolog, mert a tűz a szoba nagy részét megkímélte ugyan, de "a vihar
istene, miközben tombolva áthaladt rajta", annyira feldúlta, hogy hegyén-
hátán

hevertek az összetört bútorok, paravánok, széttépett ágyneműk. Látták,

hogy
másnap reggelig semmihez sem foghatnak.
Gendzsi elmondta imáit, majd fontolgatni kezdte a helyzetet. Bizony
eléggé nyugtalanító volt. A dagály folytán olyan magasra feljött a
tenger, hogy amint fölkelt a hold, a partot verdeső hullámok taraját
világosan látni lehetett a házból, és Gendzsi, a nádfonatos, kitárt
ajtóban állva elnézte, amint tajtékozva a partnak rontanak, majd meg
visszahúzódnak. A közelmúltban nem is értek meg ilyen vihart és
szökőárt, és senki sem mert volna jóslásba bocsátkozni, mivé fajul ez
még. Mivel a környéken Gendzsi házán kívül más nemesi porta nem
akadt, a part mentén lakó halászok és parasztok közül sokan ide
gyülekeztek. Különös, darabos beszédjük, paraszti témájuk furcsa volt
Gendzsinek, de nem tűrte, hogy szolgái ezeket az embereket
hallótávolságon
kívülre kergessék.
- Ha nem hagy alább a szél - mondta egyikük -, nyakunkba zúdul a
tenger, mielőtt még beállna az apály. Csak az isten segítségében
bizakodhatunk.
Képzelhető, hogy az ilyesfajta jóslatok városi embert éppen nem
hangolnak éjszakai nyugalomra. A dagály nőttön-nőtt, és a tenger felől
fújó erős szél ismét a part felé korbácsolta a vizet. Gendzsi igyekezett
megnyugtatni embereit, bár maga is fölöttébb nagy gondban volt. Ám
egyszerre mégis elszenderedett, és azt álmodta, hogy apja - aki
pontosan olyan, mint hajdanán, amikor még ott ült a trónusán -
egyszerre csak megjelenik az ágya mellett, melyet a szörnyű felfordulás
közepette hirtelenében vetettek meg számára.
- Hogyan lehet az, hogy ilyen fekhelyen alszol? - kérdezte a jelenés,
s
azzal megfogta Gendzsi kezét, mintha fel akarná húzni ágyáról. Majd
így folytatta: - Bízzál Szumijosi istenében. Hagyd el ezt a helyet,
szállj hajóra, és ő majd megmutatja, merre vedd utadat.
Micsoda öröm volt újra hallani ezt a hangot!
- Apám - válaszolta Gendzsi -, amióta nem védelmezel, más sem ér,
mint bánat és szerencsétlenség, most pedig nem is várhatok mást, mint
hogy itt pusztulok, ezen az elhagyott partvidéken.
- Verd ki ezt a fejedből - felelte a császár. - Nem olyan nagy a
vétked, hogy ilyen helyre kényszerülj, mint ez a part. Sajnos, most
magam is vezeklek néhány kisebb bűnömért, amelyeket az életben
aligha kerülhettem volna el. Még a másvilági bírák sem tudták
bebizonyítani, hogy uralkodásom egész ideje alatt bárkinek is súlyosan
ártottam volna. Mostanában azonban teljesen lefoglalt az engesztelés, és
nem tudtam figyelemmel kísérni, mi történik itt. De legutóbb olyan bajok
értek téged, hogy még a gondolatukat sem bírtam elviselni, ezért, bár
nagy fáradságomba került, megtettem az utat a világtenger mélyéből, és
feljöttem ide a partra, hogy veled legyek szenvedésedben. Most nem is
időzöm tovább, hanem egyenesen a Palotába megyek, és mindezt
elmondom annak, aki most ott uralkodik. - Igy szólt, s azzal megfordult,
hogy tovaszálljon.
- Hadd menjek veled! - kiáltotta Gendzsi álmában. - Ne hagyj el!
De ahogy kinyitotta szemét, senkit sem látott. Csak a telihold
bámult le rá hidegen, és csöppet sem álomba illőn. Az égen felhő
úszott át: sejtésnyit hasonlított valami tovaszálló emberi alakra.
Már hosszú évek óta nem álmodott apjáról, habár ébrenlétében
sohasem szűnt meg gyászolni őt, és mindig is vágyott rá, bárha együtt
lehetne vele. Most ennek a váratlan látomásnak, ha még olyan rövid
ideig tartott is, teljesen valóság íze volt, és nagy vigasztalására
szolgált. ime, apjának szelleme a légen át segítségére sietett a végső
kétségbeesésben, amikor már úgy érezte, közel a halála - s most
szinte örült, hogy a sors ilyen ínségbe taszította, mert ez ébresztette
fel
apja részvétét. A feltámadó reménykedés, a kapott vigasz annyira
betöltötte, hogy örömében tökéletesen megfeledkezett az egyre fenyegető
veszélyről, és ahogy ott feküdt, megpróbálta legalább hézagosan
emlékezetébe idézni apjának álmában elhangzott szavait, melyek az
ébrenlétben megfakultak. Abban reménykedett, hogy talán
megismétlődik az álma, s ezért újra aludni próbált, de ezúttal hiábavaló
volt minden igyekezete: még napkeltekor is ébren feküdt.
Másnap reggel a Gendzsi házával szemközt elterülő öbölben

egy kis hajó kötött ki, néhány emberrel a fedélzetén. Kérdezősködésükre

elmondták, hogy az akasi öbölből jöttek, s hogy a hajó a tartomány
egykori helytartójáé, aki most már laikus pap. A hírnök közölte, hogy
ura maga is a hajón van, és rendkívül vágyik rá, hogy négyszemközt
beszélhessen Gensonagon* Josikijóval, amennyiben jelenleg Szumában
tartózkodik. Josikijo ezt nagyon furcsállta. Az egykori helytartónak
pontos értesülése volt mindenről, ami a környéken történt, s ámbár őt
magát is évek óta ismerte, egész idő alatt, hogy Szumában tartózkodott,
a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta. Valóban úgy
látszott, és Josikijo is azt gondolta, hogy az öregember valamiért nagyon
neheztel rá. Most pedig, éppen ilyen félelmes vihar közepette fejébe
vette, hogy felkeresi. Ez aztán igazán különös volt. Gendzsi azonban
úgy érezte, hogy ez az új fordulat közelebb viheti álma teljesüléséhez,
és nyomban így biztatta Josikijót:
- Jobb lesz, ha mégy!
Erre Josikijo visszakísérte a hírnököt a hajóra. Rejtély volt számára,
hogy abban a viharos időben, mely elutazásukkor Akasiban is
uralkodhatott, hogyan tudtak egyáltalán eltávolodni a parttól.
- E hónap első napján - kezdte az öregember - egészen különös és
érdekes álmom volt. De amit jövendölt, azt akkor nagyon
valószínűtlennek éreztem. Ám arról is szólt az álom, hogy amennyiben
kívánom a jövendölés teljesedését, tartsak készenlétben egy kis hajót,
és a tizenharmadik napon, amint csak egy kicsit is csillapul a vihar,
nyomban induljak útnak erre a partvidékre. Mivel ez a figyelmeztetés
többször is elhangzott, legénységet verbuváltam, és már csak az
alkalmat vártam, hogy kifuthassak a tengerre. Félelmes szélvihar
dühöngött, szakadt az eső, s egyre erősödött az égzengés. Bizony az idő
nem volt kedvező az indulásra. Más országok történetében számos
példát találhatunk arra, hogy egy ember az egész birodalmat
megmentette a veszélytől azzal, hogy engedelmeskedett egy látszólag
értelmetlen álomnak. Attól féltem, utammal senkinek nem leszek
hasznára, ha halogatom, és elszalasztom a kijelölt napot. Éppen ezért,
mert
meg voltam győződve,

hogy a számomra kinyilatkoztatott isteni útmutatásról nektek is

tudnotok kell, vízre bocsátottam hajómat. Mekkora volt a
meglepetésem, amikor észrevettem, hogy csupán mérsékelt szelünk van, s
az is kedvező hátszél! S ez kitartott egész utunk alatt, amiben ismét
nem láthatok egyebet, mint az isteni beavatkozás kétségtelen jelét.
Lehetséges, hogy közületek is kapott valaki valamiféle intést vagy
üzenetet, ami egybevág a számomra kinyilatkoztatott isteni
útmutatással. Rendkívül sajnálom, hogy zavarom őfenségét, de nagyon
leköteleznél, ha elmondanád neki, mi történt.
Erre Josikijo visszament Gendzsihez, és elmesélte neki az egész
történetet. Fontolóra kellett venni a dolgot. Itt a kedvező lehetőség, s
talán nem lenne bölcs dolog elszalasztani. A legutóbbi események -
az, hogy szobája tűz martaléka lett, az is, hogy szüntelenül
nyugtalanította különös álma, mely arra intette, hogy hagyja el a vidéket
- mind arra késztették Gendzsit, hogy éljen az alkalommal, melyet az
egykori helytartó látogatása kínál. Kétségtelen, ha most elvonul
Akasiba, ez a lépése sok mosdatlan szájú fecsegésre ad alkalmat,*
másrészt azonban még bolondabb dolog lenne, ha kitudódna, hogy nem
fordította a maga hasznára az istenek jó szándékú intelmét. Ráadásul
ez még veszedelmes is lenne, hiszen még az embereket is nagyon
felbosszantja, ha semmibe veszik tanácsukat. Különben is, helyzete a
mostaninál már aligha lehet rosszabb. Az öreg helytartó sok évvel
idősebb nála, sőt, a jelenlegi helyzet folytán még rangban is fölötte
áll,
s így őrá a hatalmasok egész biztosan más szemmel néznek, mint
jómagára. Valóban nagy oktalanság lenne, ha nem élne látogatójának
nyilvánvaló barátságával, és figyelmen kívül hagyná azt az óhaját, hogy
kapcsolatba akar vele lépni. De réges-régi időkből egy bölcs ember is
arra tanít bennünket, hogy nem szégyen a visszavonulás.* És azután
itt van a maga álma is: apja arra kérte, hogy hagyja el ezt a helyet. S
minthogy erről már korábban döntött, most hát megkérdi, velük
tarthat-e Akasiba. Ezért ezt az üzenetet küldte látogatójának:
 - Ámbár idegen földön élek, és olyan körülmények között, amelyek a
legnagyobb mértékben nyomasztóak és kínosak, sa-

ját otthonomból egyetlen részvevő, érdeklődő sort sem kapok. Számomra itt
minden idegen: a napot és a csillagokat leszámítva, nincs itt senki,
semmi, ami megszokott életemre emlékeztetne. Elképzelheted, milyen
örömmel pillantottam meg közelgő halászbárkádat. Mondd, nincs a te
partvidékeden egy zug, ahol elrejtőzhetnék, és békében élhetnék?
Éppen erre várt az öreg úr, és mámoros örömmel fogadta Gendzsi
indítványát. Nagy sürgés-forgás támadt, és már napkelte előtt Gendzsi
minden holmiját átszállították a hajóra, majd válogatott csatlósokból
álló, megszokott kíséretével maga is beszállt, s azzal útnak indultak. A
szél megfordult, és visszafelé is a hátukba kapták, így a kis hajó
valósággal repült Akasiba, mint a madár. Persze ez nem nagy távolság,
és az utazás semmi esetre sem tartott tovább néhány óránál. A szél
azonban olyan állhatatosan járt a sarkukban, mintha célzatosan tenné.
Akasi bizony egészen másféle hely volt. Gendzsi első látásra úgy
érezte, hogy itt elég bájos lesz megfelelő elvonultságban élnie. Az
egykori helytartó birtoka nemcsak a partsávra terjedt ki, hanem jócskán
beljebb, a hegyvidékre is. És mindenütt, kis öblök mélyén, vagy két
dombvonulat közt, avagy folyóparton, kátránypapírral lefedett kunyhók
álltak, mégpedig úgy elhelyezve, hogy az öreg remetének az év minden
szakában akadt valami kellemes helyecskéje, ahová visszavonul hatott.
Terebélyes csűrök, hombárok sorakoztak mindenfelé, mintha tárolnák már
az összes gabonát és rizst, amire gazdájuknak élete végéig szüksége
lehet.
Földi szükségleteiről tehát bőven gondoskodott a gazda, ám a túlvilági
életről sem feledkezett meg. Egy helyütt, ahol körbe-körbe csodás
kilátás nyílt, s ezt a helyet tudatosan úgy választotta meg, hogy a
legfenségesebb gondolatokat ébressze benne, szép kis templomot
építtetett; itt töltötte idejének egy részét, vezeklésbe és misztikus
elmélkedésekbe merülten.
A legutóbbi viharok alatt feleségét és lányát a hegyoldalban álló kis
lakba költöztette, így most módjában állt, hogy tengerparti házát
teljesen Gendzsi rendelkezésére bocsássa. Még sötét volt, amikor
kiszálltak a hajóból; ám ahogy a part mentén

tovább haladtak, a lassan beköszöntő reggel világánál végre alaposan

szemügyre vehette vendégét. A fiatalember külseje és saját tervének
gyors sikere annyira elbűvölte az öregembert, hogy jobbára szigorú és
zord arcáról szélesen mosolygós szívélyesség sugárzott. De bokros
teendői és izgalma ellenére sem feledkezett meg arról, hogy hálaimát
rebegjen Szumijosi istenének. Az öregember úgy érezte, mintha a nap
és hold leszállt volna az égről, és most neki kellene gondjukat viselni.
Nem nehéz elképzelni, hogy minden követ megmozgatott, csakhogy
Gendzsi kényelmére legyen minden, és elégedetté tegye a herceget. A
hely már természettől is szépséges volt, és ráadásul párját ritkító
ízléssel és ügyességgel rendeztek be mindent. Bokrokat ültettek,
sziklakertet és virágágyakat készítettek -s mindez egy, a tengerből
beszögellő kicsi öblöcske körül terült el. Olyan bűbájos volt a táj, hogy
csak nagyon ügyes tájképfestő tudná megfesteni, s ha magam most
szavakba kívánnám önteni szépségét, attól tartok, hogy ez teljesen
meddő kísérlet lenne. Micsoda hallatlan változást jelentett Gendzsi
eddigi kényelmetlen lakóhelye után, melynek hosszú hónapokon át
foglya volt. A ház berendezése páratlanul előkelő volt, nem hiányzott
belőle semmi kényelem, s alig-alig maradt el a főváros nagy kastélyai
mögött, ahová Gendzsi azelőtt eljárogatott, sőt, sok tekintetben
bizony még túl is tett rajtuk. Ilyen kitűnő kiszolgálás és elszállásolás
mellett Gendzsi nyugalma kezdett visszatérni, és csakhamar az a
gondolat foglalkoztatta, hogy levelet ír barátainak a fővárosba. A
hírnököt, aki Muraszaki levelét hozta, annyira megviselte a
viszontagságos utazás, hogy nemigen lehetett nyomban visszaindítani a
fővárosba, ezért Gendzsi ott is hagyta őt Szumában. Most azonban
elhívatta, és rábízta levelét, amelyben kedves szavakkal megírta
Muraszakinak, mi mindent élt át a legutóbbi időben, és
megmagyarázta, milyen okok késztették arra, hogy új tartózkodási helyet
válasszon. Tartózkodási helyére és életének egyéb jelenlegi
körülményeire vonatkozóan titkos értesítést küldött több szent
embernek, akiknek az volt a megbízatásuk, hogy imádkozzanak
boldogulásáért. Fudzsicubónak beszámolt a viharról és arról, miként
menekült meg, szinte a csodával határos mó-

don. Muraszakinak még a Szumában töltött szomorú időben

válaszolni próbált, de akkor nem volt képes befejezni, mert oly sűrűn
hullottak könnyei, hogy minduntalan félre kellett tennie a levelét.
Bizony szomorú volt látni, amint újra meg újra félbeszakítja az
írást, hogy felitassa a papírra hullott könnyeit. Ebben a levélben ezt
írta:
"Nyomorúságom nemegyszer akkora volt már, hogy szilárdan
eltökéltem, befejezem világi pályafutásomat, és hátralevő napjaimat
valamelyik kolostor cellájában élem le. De olyankor mindig eszembe
jutott versikéd,* s éreztem, nem vonulhatok vissza a világtól, míg
legalább egyszer viszont nem látlak.
Gondolatom még gyorsabban
száll feléd, mint egykoron,
mert távoli parton élek s onnan
még tovább visz utam a partokon.
Ne haragudj e levél miatt, hiszen szinte álomban írtam, s lehet, hogy
olyasmit is mondtam, amit éber ésszel aligha lehet felfogni."
Tétova, reszkető kézzel írt levél volt, de akik Gendzsi körött
tartózkodtak, nem állhatták meg, hogy mialatt ír, bele-bele ne
pillantsanak a levélbe, annyira kíváncsiak voltak rá, mit írhat annak az
asszonynak, aki ennyire leköti érzéseit. Annyit-amennyit kilestek uruk
leveléből, majd maguk is nekiültek a levélírásnak, hiszen
mindegyiküknek volt valakije a városban, aki drága volt szívének, s
akinek híradására aggódva várt.
Vége szakadt a hetek óta szüntelenül tomboló rossz időnek. Ismét
buzgón kijárt minden halászcsónak, hogy pótolják a mulasztottakat.
Szuma, a maga kihaltságában, igen nyomasztó hely volt, hiszen
leszámítva a szikla lábánál, barlangokban tanyázó néhány halászt,
egy lélek sem lakott arra. Ebben a tekintetben Akasira igazán nem
panaszkodhatott, sőt, eleinte attól félt, hogy a hely nagyon is népesnek
bizonyul. Ámde olyan szépséges vidék volt ez, és annyi meglepetést
tartogatott Gendzsi számára, hogy csakhamar teljesen megbékélt helyze-

tével. Házigazdája szemlátomást teljesen elmerült vallási gyakorlataiban.

Ezenkívül csupán egy dolog foglalkoztatta gondolatait: elejtett
célzásaiból világosan kitetszett, hogy állandóan nyugtalankodik
egyetlen lánya miatt, akihez szinte betegesen, tíz körömmel
ragaszkodott. Gendzsi nem felejtette el, hogy néhány éve milyen
kedvező jellemzést adtak neki a hölgyről. Persze a hölgy jelenléte
egyáltalán nem szerepelt az okok közt, melyek miatt Gendzsi ide jött,
ám azért ingerlőnek találta, hogy a véletlen most mégis a lány közelébe
sodorta. Sok gondja-baja azonban még most is nagyon megülte kedélyét,
és sokkal inkább imára és böjtölésre volt hangulata, mint szerelmi
kalandokra. Mostanában egyébként - jobban, mint valaha -a főváros
foglalta le gondolatait, és még álmában sem jutott eszébe, hogy
olyasmit tegyen, amiért a palotájában hátrahagyott szép lány hitszegőnek
tarthatná. Éppen ezért gondja volt rá, hogy a legcsekélyebb
érdeklődést se mutassa a beszédtéma iránt, melyre vendéglátó
házigazdája unos-untalan visszatért. Különböző jelekből azonban máris
meggyőződhetett róla, hogy a remete lánya ritka vonzó tulajdonságokkal
rendelkezhet, és bár közönyt színlelt, de némi kíváncsiság óhatatlanul
feltámadt benne.
Az egykori helytartó páratlanul jó házigazdának bizonyult. Maga
teljesen visszavonult a ház legtávolabbi részébe - ez az épületszárny
teljesen el volt különítve Gendzsi lakosztályától. Ha óhajtották, ott
mindig megtalálhatták, de maga sohasem tolakodott. Visszahúzódása
annál figyelemre méltóbb volt, mert hisz állandóan vágyott Gendzsi
társaságára, és szüntelenül arra kérte az isteneket és a Buddhákat,
világosítsák meg elméjét, hogyan nyerhetné el fenséges vendége
bizalmát. Ámbár alig múlt hatvanéves, az állandó virrasztás és böjt
eléggé kikezdte egészségét, s bizony megtörtnek és elaggottnak
látszott. Egy cseppet sem volt unalmas társalgó, hiszen ifjúságát
befolyásos
körökben töltötte, ezért rendkívül jól volt tájékozva egy bizonyos
időszak
minden lényeges eseménye felől, melyekről Gendzsi eddig nem hallott,
és mulatságos történetkéi jó szórakozást jelentettek. Mi több, Gendzsi
jelenléte valóságos lavinát indított el, s az öregből csak úgy dőlt a szó
arról a
nemzedékről, melynek megismerésére Gendzsinek, társadalmi és
közéleti elfoglaltságai miatt, sosem jutott ideje. Annyira örült
házigazdájának és új lakóhelyének, hogy megrettenve gondolt rá,
milyen könnyen megeshetett volna, hogy soha el nem jut ide.
Bár az öregember most már igen bizalmas viszonyban állt vendégével,
kissé még feszélyezte, hogy Gendzsi olyan tartózkodó és zárkózott.
Ezért, bár ismeretségük első napjaiban néha-néha megemlítette
lányát, most már szinte sohasem hozta szóba. Viszont egész idő alatt
kereste a módját, hogyan térhetne rá tervére, s mérhetetlenül
elszomorította, hogy csődöt mondott minden tudománya. Végül be
kellett vallania feleségének, hogy az ügyben egy tapodtat sem jutott
előbbre, ámde az asszony semmi hasznos tanáccsal nem szolgálhatott. A
lányt úgy nevelték fel, hogy környezetében egy férfi sem akadt, akit el
tudott volna képzelni az udvarló szerepében. Végre itt lenne az
alkalom, hogy meggyőződhessen róla, bizony léteznek az ő osztályához
tartozó férfiak is. Ám ez a bizonyos férfiú rangban annyira fölötte áll,
hogy a maga nemében éppolyan meszsze esik tőle, akár a helybeli
fiatalemberek. A lány tudott szüleinek tervéről, és bizony
szomorkodott is miatta, mert meg volt győződve róla, hogy csak
nevetségessé teszik magukat.
Már a negyedik hónapot írták. A nyárra Gendzsi számára csodaszép
berendezésről gondoskodtak: egész lakosztályát feldíszítették pompás új
függönyökkel és dísztárgyakkal. A házigazda bőkezű figyelmessége
valóban zavarba hozta volna Gendzsit, ha nem jut eszébe, hogy egy
különc karmai közé került, akinek túlzásai közismertek - de ilyen
előkelő embernek ezt el is kellett néznie.
Ebben az időben Gendzsi új szórakozást talált, ugyanis a fővárosból
ismét jöttek küldöncök, sőt, egyre-másra érkeztek. Egy csendes,
holdvilágos éjszakán, amikor felhőtlen ég borult a hatalmas tenger
fölé, Gendzsi ott állt a parton, és az öblön át kibámult a tengerre. Az
otthoni tavak, folyók jártak eszében. Ez az egyhangú, végtelen tenger
csupán bizonytalan, névtelen vágyakozást ébresztett benne. Nem látott
semmi meghitt jelet, amiben gondolataival megkapaszkodjék, semmi cél-

pontot, ami magához vonzza tekintetét. A szeme előtt elterülő nagy

ürességben csupán egyetlen szembeötlő szilárd pont: Avadzsi szigete.
"Avadzsi a távolból cseppnyi tajték csupán" - idézte és elmondta ezt
az akrosztichont: "Ő, tajtékfodros sziget, mely számomra mindeddig
semmit sem jelentettél, e makulátlan szépségű éjszakán hatalmad van
arra, hogy még akkora bánatot is meggyógyíts, mint az enyém!"
Már réges-rég nem nyúlt citerájához, így kísérői körében nagy
mozgolódás támadt, amikor meglátták, hogy kiveszi védőburkából, és
találomra megpendít néhány hangot. Csakhamar már a kor jónak
nevezett darabot* próbálgatta, és nagy részét egyhuzamban
eljátszotta. Citerájának hangja elszállt a közeli domboldalban álló
házig, elvegyült a fenyőerdők sóhajtozásával és a tenger nyári
hullámainak csobogásával. Sejthetjük, milyen hatással lehetett a zene a
kis házban lakó, érzékeny ifjú hölgy képzeletére. Még a köszvényes
öreg parasztok is, akiktől az ember igazán nem várná, hogy bármit is
konyítsanak a kínai zenéhez, kikukkantottak kunyhójuk ajtaján, majd
nyomban elő is jöttek, hogy járjanak egyet a parton. A helytartó sem-
bírt magával: félbeszakította imáját, és Gendzsi lakosztályába sietett.
- Hogy felidézi bennem az udvarnál töltött régi napokat, amikor
még nem fordítottam hátat e világ örömeinek! - kiáltotta. - De
bizonyos, hogy e zene varázsa nem teljesen földi dolog. Nem fordítják-
e gondolatainkat az égi hangok felé, melyek akkor köszöntenek majd
bennünket, ha végre eljutunk vágyaink honába?
A citeraszó Gendzsiben is felébresztette a fővárosban megtartott
zenés esték emlékét. Pontosan tudta még, hogy egy bizonyos lakoma
alkalmával milyen fordulatokat és futamokat alkalmazött az, aki a citerán
játszott, és az, aki a fuvolát fújta. Sok év múltán is elevenen élt
benne,
hogyan intonált ez vagy az az énekes. Számtalan alkalomra
emlékezett, amikor jómaga vagy egyik-másik barátja dicsőséget aratott;
emlékezett, milyen tetszést váltott ki az udvarból, mennyi bókkal,
szerencsekívánattal halmozták el, mennyi elismerésben részesítette a
császártól kezdve mindenki - s a benne átsuhanó emlékektől

játéka furcsán szomorkás, bánatos hangulattal telítődött. Az öreg

remete mélyen meghatódott, és a dombon álló házból elhozatta saját
lantját és nagy citeráját. És ekkor eljátszott néhány igen különleges,
bájos zenedarabot. Az öreg szakasztott olyan volt, akár egy biva pap.*
Ekkor a nagy citerát átnyújtotta Gendzsinek: az előbb megpendített
néhány húrt, de csakhamar elragadták gyengéd emlékei, amelyeket ez a
hangszer keltett föl benne. A legegyszerűbb zenében is lehet valami
megkapó, valami szépség, éppen annak hatására, hogy milyen körülmények
közt játsszák. Képzelhető, hogy Gendzsi milyen varázslatosan pengette
hangszerét, s hogyan szálltak a hangok az öböl felett. Muzsikájához
még egy virágzó tavaszi liget, sőt téli erdő sem lehetett volna jobb
keret, mint ez a végtelen tenger. Valahol a part mentén, a puha
árnyakkal telt homályban a gébicsek furcsán kopogtak csőrükkel. Úgy
hallatszott, mintha valakit kicsuktak volna, és most kopogtat, egyre
kopogtat, és kétségbeesetten reménykedik, hogy a bent levők kőszíve
végül is megindul. Ezután az öreg remete olyan szépségesen játszott
mindkét hangszeren, hogy egészen elbűvölte Gendzsit.
- Ezt a nagy citerát általában női hangszernek tartják - jegyezte meg
Gendzsi -, mert igen lágy, suhanó pengetést igényel.
Gendzsi ezt csak úgy megjegyezte, nem azért, mintha a saját játéka miatt
akarna mentegetőzni. Az öregember azonban mosolyogva tiltakozott:
- E hangszerhez a te játékmódodnál jobbat képzelni sem tudok. Ez a
citera eredetileg Engi császár ajándéka volt, és már három nemzedék
óta a családunk birtokában van. Amióta annyi sorscsapás ért, és
elvonultam a világtól, nemigen lelem kedvemet ilyen szórakozásokban, s
az egykori kevés gyakorlatomat is elvesztettem. De nagy lelki
válságaim idején, vagy amikor igen levert vagyok, néhanapján előveszem,
és vigasztalást, bátorítást merítek a zenéből. Ám igaz, házamban van
valaki, aki ilyen alkalmakkor megfigyelt engem, s ilyen módon
nagyszerű készségre tett szert. Ma úgy játszik, hogy merem hinni,
játékával még azoknak a hajdani hercegeknek
tetszését is megnyerné, akiké valaha ez a citera volt. De az is lehet,
hogy
mint a régi mese hegyi remetéjének, nekem is olyan már a fülem, hogy
érzékenyebb a falevelek közt zúgó szélre, mint az ember játszotta zenére.
Mégis szeretném, ha egyik nap meghallgatnád annak játékát, akiről az
imént beszéltem; magadnak nem kell mutatkoznod. - És szerető apai
emlékezésének hatására könnybe lábadt a szeme.
- Sejtelmem sem volt róla - válaszolta Gendzsi -, hogy az általad
említett kiváló játékos szomszédságába kerültem. Attól félek, hogy
számodra az én játékom valóban nem lehetett egyéb, mint csupán
"falevelek közt zúgó szél". - S azzal a citerát gyorsan az öreg pap
kezébe nyomta. - Valóban különös - folytatta Gendzsi -, hogy e
hangszer legkitűnőbb játékosai mind nők voltak. Biztosan emlékszel,
hogy Szaga császár* ötödik lánya, apja vezetésével, a legkitűnőbb
játékos lett kortársai között. Utódai közül azonban szemlátomást senki
sem örökölte tehetségét. Akik a mi korunkban ezen a téren bizonyos
hírnévre tettek szert, egy sem több értelmes műkedvelőnél. Módfelett
izgat, hogy ezen az elhagyatott helyen akad valaki, aki valóban
gyakorlott játékos. Kérlek, haladéktalanul rendezd el a dolgot .
- Ami ezt illeti - felelte a pap -, nem tudom, mi nehézsége lehetne,
még ha ide kellene is hívatnunk a citerást, hogy találkozhass vele.
Hiszen
akadt már olyan valaki, aki alacsony sorba süllyedt, egy kereskedőnél
szolgált, és mégis meghívták egy nagy úr mellé,* mert lantján úgy
zenélt, amit a nagy úr már régtől fogva szeretett. És ha már a lantra
fordult a szó, hadd áruljam el, hogy az illető egyúttal kiváló
lantjátékos is, bár a lant olyan hangszer, amit csak igen ritkán tudnak
mesterien kezelni. Mondhatom, határtalan könnyedség, bámulatosan
finom játék jellemzi! És azt a biztonságot és kifinomult stílust! Már
oly régóta élek elzárkózva ezen a partvidéken, ahol a tenger
bömbölésén kívül más hangot nem is hallani, hogy némelykor sötét és
lehangoló gondolatok kerítenek hatalmukba, de ha csak egy rövidke ideig
hallgatom is a játékát, minden bánatom elszáll!
A pap olyan lelkesülten és ügyesen beszélt, hogy Gendzsit

egészen magával ragadta, s a herceg kérlelni kezdte, játsszék még a

nagy citerán. Csodálatra méltó volt az öregember művészi készsége.
Meg kell vallani, hogy játékmodora akkoriban már ódivatúnak számított,
technikája pedig, a bal kéz erősen hangsúlyos játéka folytán, teljesen az
elavult "kínai" stílust követte - de amikor azt a dalt játszotta:
Gyere, gyüjtsünk kagylót a tiszta tengerparton (habár itt nem Isze
partján voltak), és egyik szolgájával, akinek kitűnő hangja volt,
énekeltette is a szöveget, Gendzsi olyan boldogan hallgatta, hogy
nem bírt ellenállni: ütötte a dal ütemét, és maga is bele-beleénekelt.
Erre a pap abbahagyta a játékot, és áhítatos elragadtatással fülelt
Gendzsi énekére.
Ezután roppant ízlésesen és előkelően tálalt gyümölcsöt és más
frissítőket szolgáltak fel. Az öreg pap unos-untalan borral kínálgatta a
jelenlevőket, pedig az éjszaka szépsége magában is olyan részegítő
volt, hogy számukra az élet szürke tényei már mind rég feledésbe
mentek. Az éjszaka előrehaladtával hűvös szél kezdett lengedezni a
fák között, és a hold, mely pályáján magasabbra hágva, nemrég még
kissé elfátyolozódott, most, hogy lenyugodni készült, már felhőtlen
égről sugárzott alá. Ahogy a társaság elcsendesült kissé, a pap
hozzáfogott, és lassan-lassan elmondta itt, a parton töltött életének
történetét, beleértve azt is, hogy miért itt telepedett le, és kimerítően
beszámolt fogadalmairól és vallásos gyakorlatairól - majd erről a
tárgyról, minden nehézség nélkül, lányára terelte a beszélgetést. Ez
érdekes volt, és az öreg bőbeszédűsége ellenére Gendzsi azon kapta
magát, hogy elbeszélésének különösen ezt a részét hallgatja élvezettel.
- Ha az ember kimondja, furcsán hangzik - folytatta a házigazda -,
de nemegyszer kérdezem magamban, hogy bár csupán egy szegény öreg
pap vagyok, de vajon nem az én imáim tehetnek-e arról, hogy fenséged
eljött ide, erre az elhagyatott partra? Erre bizonyára azt mondod, hogy
ha
ez így van, rossz szolgálatot tettem neked ... De hadd magyarázzam
meg, mire gondolok. A legutóbbi tizennyolc év alatt Szumijosi
istenének különös oltalma alá helyeztem magam. Lányom még kicsiny
gyermek volt csupán, de már akkor is rendkívül so-

kat töprengtem jövője fölött és minden esztendőben, tavaszszal és

ősszel, magammal vittem őt ennek az istennek szentélyébe, ahol, éjjel
és nappal imádkozva, elvégeztem a hat napszaknak szentelt ájtatosságot,*
s eközben szívemben csak egy kívánság élt: tekintet nélkül arra, hogy
magam újjászületek-e a lótusz-trónuson vagy sem, lányomnak része
lehessen mindabban, amiért könyörgök. Amint tudod is, apám
államminiszter volt, jómagam viszont, bizonyára egyik előző életemben
elkövetett ostobaságom miatt, egyszerű vidéki ember lettem,
amolyan falusi, aki névtelenül él a hegyek alján. Ha ez így megy
tovább, és lányom rangban annyival süllyed még, amenynyivel magam
elmaradtam hírneves apám mögött, elgondoltam, micsoda szánalmas
sors vár rál Mióta csak megszületett, az volt minden célom, hogy
megóvjam ettől a szerencsétlenségtől, és úgy határoztam, hogy végül
is valami jó családból származó fővárosi nemesemberhez kell
feleségül mennie. Ez késztetett arra, hogy számos idevalósi kérőjét
elutasítsam, amiért aztán igen népszerűtlen is lettem. Mindazért, amit
lányom érdekében tettem, bizony szálka lettem a szomszéd urak szemében,
de ez nem érdekel. Amíg élek és megtehetem, el vagyok tökélve,
hogy annyi védelmet biztosítok lányomnak, amennyi csak telik
csekély erőmből. Ha már nem leszek, és nem vigyázhatok rá,
kétségtelen, hogy tehet, amint jónak látja. De bevallom, szívesebben
hallanám, hogy a tengerbe fúlt, mint azt, hogy megragadt abban az alsó
rétegben, ahová a magam bolondsága ideiglenesen juttatta.
így folytatta még hosszú időn át, s közben el-elhallgatott, és néhány
könnyet ejtett. De amit mondott, annak zömét nem érdemes
elismételni. Különböző okok miatt Gendzsi is igen érzelmes és
közlékeny hangulatban volt, és most így szakította meg az öregember
beszédét:
- Sohasem tudtam okát adni, miért is lettem kegyvesztett, miért is
kényszerültem arra, hogy ezen az elhagyatott vidéken éljek. Bizonyos,
hogy egész életemben semmi olyat nem tettem, amivel rászolgáltam
volna ilyen szigorú büntetésre. Most végre te megadtad a magyarázatát,
és én tökéletesen megnyugodtam. Amint kifejtetted, nem is kétséges, hogy
ami velem

történt, kizárólag a te imáid következménye. Azt sajnálom csupán,

hogy nem találtad helyénvalónak, hogy már jóval előbb szólj nekem erről,
holott te az egész idő alatt tisztában voltál vele. Mióta elhagytam a
fővárost, annyira megszállt az emberi élet bizonytalanságának gondolata,
hogy csakis vallásos gyakorlatokra volt kedvem, semmi egyébre. A
vezeklésben és böjtölésben eltöltött hónapok annyira megviseltek, hogy
egyetlen porcikámban sem érzek semmi világi vágyat vagy sóvárgást.
Valóban, valamikor régen mesélték nekem, hogy felnőtt lányod itt él
veled, de ez volt minden, és úgy gondoltam, hogy egy kegyvesztett,
száműzött ember társasága az ilyen előkelő és művelt hölgy számára
csakis kellemetlen lehet. De hogy így felbátorítottál, magam sem kívánok
jobbat, mint hogy mihamar megismerkedhessem vele. Nem kételkedem
benne, hogy társasága vigasztalásomra lesz magányomban.
Gendzsi készséges beleegyezése több volt, mint. amit az öreg remélni
merészelt, és mámoros örömmel, válaszul elmondta ezt a költeményt:
- Te is megismerted Akasi partján az éjszaka magányát, amikor
kedvetlenül morzsoljuk egyik órát a másik után, míg csak derengeni
nem kezd a reggel ... És ha meggondolod, mennyi aggodalmat éltem
át ezekben az években! - toldotta meg az öreg.
Ámbár az emlékezés kissé meg is játszott remegésre késztette,
Gendzsi készséggel elismerte, hogy bizony nem valami kellemes
lehetett itt tölteni egész életét. De nem akart túlságosan nagy
együttérzést
tanúsítani, ezért így válaszolt:
- Mindenesetre megvan az az előnyöd, hogy már megszoktad a
tengerpartot - És elmondta ezt a költeményt: - Mit tudod te, mi a
bánat, hisz nem viseled a vándor köpenyét, nem idegen párna a
nyughelyed, melyen hajnalig hiába várod az álmot?!
Gendzsi most először viselkedett vele minden formaság és tartózkodás
nélkül. Az öregember, hálával és csodálattal eltelve, csak úgy ontotta
magából összefüggéstelen, de hízelgő megjegyzéseit, melyek olvasva
bizony unalmasak lennének. Biztosan tudom, hogy ez a részlet jobbára
csupa képtelenség, de
másképp hogyan tudnám bemutatni az öreg remete hiúságát és rigolyás
természetét?
Végül is szemlátomást minden úgy fordult, ahogy maga kívánta.
Máris szabadabban lélegzett, s hogy öröme teljes legyen, másnap
már kora reggel Gendzsi hercegtől hírnök ment a dombon álló házba.
Gendzsi levelén némi elfogódottság érződött, hiszen ez a hölgy
egészen más környezetben nevelkedett, mint a többiek, akikkel egyébként
levelezni szokott. De képzeletét éppen eléggé feltüzelte, hogy ennyi
tehetséget és bájt fedezett fel ott, ahol az ember iegkevésbé gyanította
volna. Nagy gondot fordított a levélre, és koreai kurumi-iro
papirosra írta.* Ezen állt a költemény: "Pillantásom sokáig tévelygett
árván, és mást sem talált, amin megpihenjen, csupán az örökké
vándorló felhők útját, míg csak oszladozni nem kezdett a köd, és
megláttam a házad körött álló fák koronáját ..." "A szerelem
félretesz minden fontolgatást ..." - fejezte be, egy régi dalt idézve.
Hogy egészen biztosan kéznél legyen, ha Gendzsitől levél érkeznék, az
öreg pap már bevette magát a domboldalon álló házba, mielőtt még
Gendzsi küldönce elindult volna. Azt hitte, senki sem sejti, hogy ott
tartózkodik. De ha Gendzsi embere nem vette volna észre amúgy is,
hogy az öreg remete megelőzte, abból már egészen biztosan rájön,
hogy szinte zavarba ejtő figyelmességgel fogadták. Hiába tartották jól
ínycsiklandozó frissítőkkel, a küldönc egyre azon elmélkedett, miért
van a hölgynek végeláthatatlan időre szüksége ahhoz, hogy
megfogalmazza válaszát. Az történt, hogy bár a lány apja bement a női
lakosztályba, és amennyire tőle telt, segített lányának, az mégsem
tudott kiötölni semmiféle választ. Bár Gendzsi nagy gonddal írt, a levél
hangjában volt valami bizonytalanság, s a lány megérezte, hogy a herceg
írásmódja nem egészen természetes. De még ha tudja is, mit írjon,
kérdés, hogy milyen fajta kézírást használjon. Sejtette, hogy Gendzsi
szigorú kritikus, és úgy érezte, képtelen kielégíteni igényeit. Nem!
Köztük túlságosan nagy a szakadék! A lány rosszullétet
színlelt, és tanácstalanul leroskadt a heverőre. Mit volt mit tenni,
válaszolni kellett helyette. És az öreg pap ezt írta:

"Nagyon furcsállod majd, hogy lányom helyett magam felelek

leveledre. Ő maga képtelen válaszolni, de kérlek, ne magyarázd ezt
azzal, hogy hálátlan vagy tiszteletlen. Pusztán félénkség ez tőle, hiszen
vidéken nevelkedett. Tekintsd azt is, kérlek, hogy még sosem volt
része olyan megtiszteltetésben, amit társaságod jelent. Viszont írt egy
verset, és engem kért meg, hogy közöljem veled: »Minthogy hosszú
éveken át magam is ugyanazokat az utakat nézegettem a mennybolton,
ez annak a jele, hogy vágyaink útja is sajátságosan egyezik.« Amint
láthatod, lányomat mélyen megindította üzeneted érkezése. Kérlek,
hogy válaszul küldött költeményét ne tekintsd illetlenül merésznek".
Mindezt micsinoku papírra írta, és bár az írás divatjamúlt volt,
kitetszett belőle valami sajátságos méltóság és elegancia. Feltűnt
azonban a
költemény kissé kihívó hangja, és ez meg is lepte Gendzsit.
Szép ruhaszövetekkel megpakolva, visszaküldte a küldöncöt.
Másnap pedig újra írt a lánynak. Közölte vele kifogását: nem szokta
meg, hogy bizalmas levelére olyan választ kapjon, amit akár a
császári palota írnokának is tollba mondhatott volna. És megtoldotta
ezzel a verssel: "Bizony elszomorító és sértő, ha az ember köszönt
egy járókelőt, de válaszul sem egy barátságos fejbólintást nem kap,
sem egy kérdést: »Hogy megy sorod?«" Ezúttal roppant finoman és
nagy gonddal írt, igen selymes, vékony papírra. A levél külseje olyan
volt, hogy ha egy fiatal lány ennek láttán sem érez csodálatot, akkor
csak holmi együgyű falusi, sőt egészen neveletlen teremtés lehet. A
hölgy, akinek a levél szólt, ilyesmi iránt éppen nem volt érzéketlen;
váltig úgy érezte azonban, hogy írója rangban és tekintélyben
túlságosan is fölötte áll, hogysem érzelmi közösség lehessen kettőjük
közt. Az a fölfedezés, hogy ilyen káprázatos lényekkel benépesített világ
is van, egyáltalán nem szerzett örömet a lánynak, hanem csak még
elégedetlenebbé és boldogtalanabbá tette. Újra csak azt érezte, hogy
teljesen képtelen válaszolni, és csak apjának zaklatására szánta rá
magát, hogy megírjon egy verset: "Hogy megy sorod? -ezt kérdi az
ember a barátjától. Ám ha olyasvalaki, akit so-
hasem láttál, merevebben köszönt, ez csak kevéssé sértheti szíved
érzelmeit." Sötétbarna papírra vetett kézírásában erős különbséget tett a
vékony és a vastag vonások közt: mesteri stílusa egyetlen udvari
hölgyre sem hozott voína szégyent. Gendzsinek ez természetesen nagy
örömet szerzett. Azt azonban nem akarta, hogy új kapcsolatának híre
fusson a fővárosban. Éppen ezért ügyelt rá, hogy néhány napos
időközönként írjon csak a lánynak. Csupán akkor írt, ha az esti órák
éppen lomhán teltek, vagy esetleg különlegesen szép napkelte vagy más
természeti jelenség ürügyén, egyszóval olyankor, amikor úgy sejtette,
hogy a lány ugyanolyan élmények hatása alatt áll, mint jómaga. Úgy
gondolta, hogy az ilyenfajta levélváltással egyáltalán nem vét az
illendőség
ellen. Sokat hallott a lány büszkeségéről, így hát igen nagy kísértés
ébredt benne, hogy próbára tegye. De eszébe jutott, hogy egyik
kísérője, Josikijo, egészen úgy beszélt a lányról, mintha a maga
tulajdona lenne. Ha Gendzsinek, valami véletlen folytán, sikere lenne
ott,
ahol másvalakinek éveken át tartó hódolata nem részesült jutalomban,
bizonyosan úgy érezné, hogy méltatlanul bánt e nemes-úrral, és
lelkiismeret-furdalása támadna. Rövid töprengés után azonban arra a
következtetésre jutott, hogy a lányból úgy kényszerítették ki a vele
szemben tanúsított figyelmet, éppen ezért semmi rossz nem lehet
abban, ha folytatja vele ezt az óvatos hangú levélváltást.
Levelezésük során ki is derült, a lány olyan büszke és zárkózott,
hogy versenyre kelhetne a Gendzsi által ismert legelőkelőbb
hercegnőkkel is, és ha a herceg szintén büszkén válaszolt neki, a lány
még arra is legtöbbször ráduplázott.
Ambár Gendzsit most csak egyetlen hegyvonulat választotta el a
fővárostól, gondolatai még gyakrabban jártak otthoni barátai körül.
Gyakran már szinte elviselhetetlenül sóvárgott Muraszaki után. Mit
tegyen? Ilyen pillanatokban nem bírta megállni, hogy terveket ne
kovácsoljon, miként hozhatná el ide titokban. De ha higgadtabban
fontolóra vette a dolgot, rájött, úgy sem valószínű, hogy egy-két
évnél tovább itt kelljen élnie Akasiban, így hát nem érdemes egyetlen
lépést sem tennie, amivel újra felingerelheti ellenségei dühét.

Ebben az évben az udvart tengernyi aggasztó jel és természetfölötti

jelenség nyugtalanította. A harmadik hónap tizenharmadik napján,
hatalmas égzengéssel és felhőszakadással kísért szélviharos éjszakán,
őfelsége azt álmodta, hogy az elhunyt uralkodó ott áll a trónus
lépcsőjének lábánál: arcán a legnagyobb elégedetlenség látszik, sőt,
mintha tekintete egyenesen haraggal és döbbenten meredne utódjára. A
császár tiszteletteljes figyelemmel feléje fordult, mire a jelenés hosszú
beszédbe kezdett, amelynek egy részében Gendzsi jelenlegi szomorú
helyzetével foglalkozott. A császár fölöttébb megijedt, és mivel Gendzsi
hosszan tartó távolléte dolgában bizony nemigen lehetett nyugodt a
lelkiismerete, sietve elmondta álmát Kokidennek. Az anyacsászárné azonban
semmi megértést nem tanúsított.
- Az ilyen viharos éjszaka nagyon felkavarja az embert -szólt. -
Egészen természetes, hogy rossz álmaid vannak. Az eső egymagában
is mindent megmagyaráz. Nem szabad felizgatnod magad ilyen
csekélységekkel.
Ebben az időben a császár szemfájásról kezdett panaszkodni.
Emlékezett álmára, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy ezeket a
fájdalmakat valamilyen módon a jelenés haragos pillantása váltotta ki.
Fájdalmai erősödtek, bár a Palotában is és Kokiden házában is állandóan
könyörgéseket tartottak.
Ekkor következett be Kokiden apjának, a jobb kéz felőli miniszternek
halála. Ez nem ért váratlanul senkit, hiszen a miniszter igen magas
korban járt. Mivel azonban halála betetőzte az országot ért egyéb
bajokat,
nyomában mindenütt általános megrettenés támadt. Kokiden pedig, bár
nevet nem lehetett adni betegségének, igen rosszul érezte magát. Ahogy
haladt az idő, egyre gyengült. Az egész udvaron komor hangulat lett
úrrá. Mindenkinek az volt az érzése, hogy amennyiben igaz Gendzsi
barátainak állítása, miszerint a herceget kellő ok nélkül küldték
száműzetésbe, az országot sújtó csapások ennek az
igazságtalanságnak büntetéseként zúdultak rájuk. A császárnak
sokszor eszébe jutott, hogy Gendzsit visszahelyezi hivatalába és
rangjába,
de valahányszor ebbeli szándékát megemlítette Kokidennek, a hölgy így
válaszolt:
- Ha ezt megtennénk, magunkra vonnánk a következetlenség és
könnyelműség nyilvános vádját. Gendzsit száműztük, és ha most egyszerre
visszahívjuk a fővárosba, amikor pedig még három évet sem töltött le,
neked is és nekem is szép hírem maradna országunk történetében!
A hercegnő olyan meggyőző hévvel beszélt, amivel teljesen
megfélemlítette a császárt. Igy teltek-múltak a hónapok, és közben
mind Kokiden, mind pedig a császár betegsége egyre súlyosbodott.
Akasiban, amint ez gyakori is ősszel, nagy viharok dúltak az öbölben.
Gendzsi hovatovább túlságosan egyhangúaknak és nyomasztóknak érezte a
hosszú estéket. Néha megengedte, hogy a pap eljöjjön hozzá, és csevegjen
vele, s egy ilyen beszélgetés során ezt mondta Gendzsi:
- Egy kis szórakozásra vágyom. Nem tudnád elrendezni, hogy
egyszer, minden nagyobb feltűnés nélkül, lányoddal együtt eljöjj
hozzám látogatóba?
Nyilvánvalóan számításba sem jöhetett, hogy Gendzsi látogasson el a
dombon álló házba. Sajnos, a hölgy sem óhajtott kimozdulni. Tudta, hogy
a nemesurak, akik szolgálati útjuk során felkeresik az egyes
tartományokat, nemegyszer még földhözragadt parasztlányokkal is
kikezdenek, és amíg éppen ott tartózkodnak, léha módon szerelmi
viszonyt folytatnak velük. Az akasi hölgy meg volt győződve róla, hogy
Gendzsi sem néz rá más szemmel. Ha most elfogadná Gendzsi
közeledését, végül csak még szerencsétlenebb lenne, mint eddig. Jól
tudta, szüleinek még most is az jár az eszében, hogy hosszú éveken át
tartó éberségük és elzárkózásuk a végén mégis meghozza a maga
gyümölcsét. Megsemmisítő csapás lenne számukra, ha csalódniuk kellene.
A hölgy eltökélte, hogy míg a herceg Akasiban tartózkodik, folytatja
vele a levélváltást, de ezen túl egyetlen lépést sem tesz.
Gendzsit névről már évek óta ismerte, és némelykor eszébe is jutott,
vajon elkövetkezik-e sorsában olyan fordulat, hogy ha futólag is, de
találkozhat ilyen nagy személyiséggel, mint a herceg. Most pedig,
bármily csodálatosan hangzik is, itt lakik maga a herceg, alig egy
kőhajításnyira. Azt éppen nem mond-

hatta volna, hogy már találkozott vele, de azért több alkalommal

sikerült megpillantania, hallotta páratlan citerajátékát, és így vagy
úgy,
de mindig értesült róla, mit tett-vett egész nap. Hogy a herceg
egyáltalán tud az ő létezéséről, ez máris több volt, mint amit valaha is
remélhetett, mivel mindig is ebben az eldugott halászfaluban lakott.
Ahogy telt-múlt az idő, a lány csak egyre lehetetlenebbnek látta,
hogy közte és a herceg közt szorosabb kapcsolat szövődjék. De szülei
is sokkal kevésbé biztatónak látták a helyzetet, mintsem jómaga
feltételezte róluk. Úgy érezték, hogy aggodalmukban - mert végre-valahára
el akarták érni kívánságuk teljesedését, melyért fél életükön át
imádkoztak - kissé elhamarkodottan cselekedtek. Mert ha Gendzsi
mindezek után nem veszi komolyan lányukat, akkor teljesen
fölöslegesen dúlták fel gyermekük kedélyét. Annyi bizonyos, a
herceg jó fogást jelentett volna, ami megéri, hogy némi kockázatot is
vállaljanak érte, viszont annál súlyosabb csapás lenne, ha
elveszítenék. Az a kényelmetlen érzés kísértette őket, hogy egész
bizodalmukat az istenekbe helyezzék, "kiket senki sem látott még",
viszont
nemigen számoltak azoknak emberi hajlandóságaival, akiknek jövőjére
vonatkozóan terveket kovácsoltak.
- Egy kis zene kellemesen összecsengene az őszi hullámok locsogásával -
szólt egyik este Gendzsi az öreg paphoz. - A tenger zúgását csak zene
aláfestéseként lehet elviselni.
Elérkezett a cselekvés ideje. Az öreg pap megnézegette naptárát, és
kiválasztott egy szerencsés napot, majd ügyet sem vetve feleségének
ellenvetéseire, hozzáfogott, hogy a dombon álló házat előkészítse Gendzsi
fogadására. Még legbizalmasabb tanítványainak és ministránsainak sem
árulta el, mire e nagy készülődés. A látogatást a hónap tizenharmadik
napjára tűzték ki. Ragyogó holdfényes éjszaka volt. Az öregember bement
Gendzsi lakosztályába, és egy költemény egyik sorát idézve, így szólt:
- Elmulaszthat-e az ember ilyen éjszakát?!
Gendzsi nyomban megértette, hogy meghívást jelent ez a domboldalon
álló házba. Mindaz, ami lehetetlennek látszott, menten egyszerűvé vált.
Megigazgatta köpenyét, és kilépett a

házból. Vendéglátó házigazdája pompás kocsiról gondoskodott, de a

keskeny utakon nem lehetett volna elhajtatni vele, ezért Gendzsi
jobbnak látta, ha lóra ül. Mindössze Koremicu és még két-három
bizalmas embere kísérte. A ház kissé távolabb feküdt a parttól, s
mialatt Gendzsi hegynek lovagolt, egész idő alatt lelátott a szélesen
kitáruló öbölre. Eszébe jutott a költemény: "De jó lenne, ha valakinek,
aki azt szereti, amit én magam is, megmutathatnám a holdat, mely
megfenek, lett az öbölben." Amióta beleegyezett ebbe a kirándulásba,
első ízben jutott eszébe távoli palotájának úrnője, és kis híján engedett
a kísértésnek, hogy visszafordul, és nyílegyenesen a fővárosba nyargal.
"Ő, tejfehér lovacskám, melynek színe olyan, mint az őszi hold
sugára, szálij velem a légen át, mint a madár, hogy csak egy pillanatra
is láthassam azt, akit szeretek." Halkan így beszélt magában, amint a
ház felé közeledett, amelyet sűrűn közrefogott szép fák dús karéja.
Valóban igen hatásosan elhelyezett és más szempontból is érdekes
épület volt, de távolról sem nyújthatta azt a kényelmet, mint a parti
ház, és nem is volt olyan vidám külseje, mint amannak. Sőt, annyira
sötétnek és levegőtlennek tetszett, hogy amint közeledett feléje, Gendzsi
úgy érezte, minden lakója szükségképp sötét búskomorság martaléka
lehet, és részvéttel gondolt rá, mennyit szenvedhetnek pusztán attól,
hogy ilyen zord helyen laknak. Az Elmélkedés Csarnoka ott állt
közvetlen közelben, és harangjának kongása gyászosan vegyült el a
fenyők zúgásával, melyek egy szikla meredek, hepehupás talaján
tengődtek, s gyökereik kétségbeesetten kapaszkodó ujjak módján
markolták meg a köveket. A ház előtt levő kertben tengernyi bogár
panaszos szava szólt.
Gendzsi körülnézett. A háznak az a része, amelyről tudta, hogy ott
lakik az úrnő és szolgálói, szemlátomást ünnepi külsőt öltött. Az
elömlő holdfényben az egyik ajtó sokatmondón félig nyitva állt. Gendzsi
sarkig kitárta.
- Néhány percet pihennék - szólt be. - Remélhetőleg nincs kifogásod
ellene, ha bemegyek?
A lánynak valójában nagyon is volt ellene kifogása, hiszen éppen egy
ilyen találkozás ellen hadakozott a legelszántabban.

Azt nem tehette meg, hogy egyszerűen elküldi Gendzsit, de semmi

jelét nem adta annak, hogy netalán üdvözölni kívánja. Gondolta is a
herceg, hogy ilyen kellemetlen ifjú hölggyel sem találkozott még. A
herceg megszokta, hogy ennél a lánynál sokkal tekintélyesebb hölgyek
is legalább némi elégedettséget mutattak, ha ő figyelemre méltatta
őket. Úgy érezte, hogy a lány nem is merészelne ilyen udvariatlanul
viselkedni, ha az ő szerencsecsillaga nem lenne éppen leáldozóban.
Nem szokta meg, hogy ilyen kurtán-furcsán bánjanak vele, és nagyon
kijött a sodrából. A körülmények persze nem olyanok voltak, hogy
hatalmi szóvai lépjen fel. Ámbár semmi erőszak nem jöhetett
számításba, de a lány szüleinek szemében mégiscsak nevetséges
figurává válik, ha elfogadja, hogy íme, a lánynak semmi kedve
megismerkedni vele. Zavart lett és boszszús. Egyszerre a
díszparavánról - e mögött ült a lány - lecsúszott az egyik zsinór, és
ráhullt a hölgy citerájára, s halk hangot csalt ki belőle. A lány a
hangszere fölé hajolt, s most egy pillanatra Gendzsi olyannak
láthatta, amilyen lehetett, mielőtt jómaga bejött, s ettől a lány
jégcsappá dermedt. Éppen ilyen lehet akkor is, amikor elmélázva, a
maga kedvére, csendesen végigsuhantatja a húrokon a pengető gyűrűt.
Gendzsi el volt bűvölve.
- Nem játszanál valamit ezen a citerán, melyről oly sokat hallottam
már? - kérdezte, és elmondta ezt a költeményt: -Ha citerád mondaná
el a szelíd szavakat, melyeket ajkad tőlem megtagad, egyszeriben
felébrednék rossz álmomból, mely lidércként ül rajtam.
Mire a lány:
- Végtelen álmok, vad és összefüggéstelen álmok éjszakája az életem,
s
elmondani egyiket sem érdemes.
Amennyire a függöny mögül, csupán halványan láthatta, a lány
némileg Rokudzso hercegnőre emlékeztetett, aki ekkor Iszében
tartózkodott. Hamarosan kiderült, hogy a lány - ámbár válaszolt az ő
költeményére - továbbra is egyszerűen orcátlanságnak tartja a herceg
látogatását. Milyen békésen és boldogan üldögélt éppen, amikor ez az
ember, puszta nyűgnek, se szó, se beszéd, berontott hozzá. De majd segít
ő
magán: föl-

kelt s azzal bement a szomszédos kis kamrába és, tüntető gondossággal,

bezárta maga mögött az ajtót. Az ember azt hinné, hogy ezzel véget is
ért minden, hisz a lánynak nyilván nem volt szándékában visszatérnie, és
Gendzsinek sem volt kedve feszegetni zárakat, reteszeket. Furcsa, de úgy
van, hogy mégsem lett vége a dolognak. Ám hogy mennyi nehézséget
kellett legyőzni, az könnyen elképzelhető, ha emlékezünk, milyen
rendkívüli módon félénk és büszke volt a hölgy. Elég az hozzá, hogy
ebből az éjszakai találkozásból, melyet a véletlen és a kívülállók
buzgólkodása hozott létre, olyan meghitt viszony keletkezett, mely a
legmélyebb érzésekben gyökerezett. Az éjszaka, amely Akasiban
egyébként olyan lomhán és unalmasan telt, ezúttal túlságosan
gyorsan repült el. Igen lényeges volt, hogy Gendzsi észrevétlenül
távozhatott, és még alig szürkült, amikor számtalan gyengéd és szívhez
szóló búcsúszó után kisurrant a szobából.
Másnap nagy titokban küldte el levelét, mert az a félelem kínozta,
hogy kalandjából valami kiszivároghat, és hírét viszik a fővárosba is. A
hölgy viszont igyekezett bebizonyítani, hogy benne meg lehet bízni,
ezért Gendzsi hírnökét szándékosan nlinden ceremónia nélkül fogadta,
mintha csupán valami háztartási kérdés rendezéséről volna szó.
Ezután Gendzsi igen sokszor eljárt a dombon álló házba, de mindig a
legnagyobb titokban. Az volt a baj, hogy a házhoz csupán egyetlen út
vezetett, és mivel tudta, hogy a halászok közismerten nagy fecsegők,
attól félt, hamarosan észreveszik, hogy minduntalan arra jár, és majd
megindul a mendemonda. Látogatásait ritkította, és a hölgy már-már
arra gondolt, hogy régebbi aggodalmai nemsokára igazolódnak.
Ez idő tájt - az igazat megvallva - az idős pap gondolatait sokkal
jobban foglalkoztatta Gendzsi ittléte, mint Amida Buddha
eljövetele. Nem tudott rájönni, hol hibázhatta el a dolgot, és szörnyű
izgalomban élt. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy tudta, az ilyen
földi gondoknak tulajdonképp le kellene róla peregniük, és
restelkedve állapította meg, vallásos gyakorlatai mily kevéssé
segítették hozzá, hogy közönyössé váljék a sors csapásai iránt.

Gendzsi mindenáron meg akarta gátolni, hogy legújabb kalandjának

híre, pletyka formájában, fülébe jusson Muraszakinak, még akkor sem,
ha netalán egészen ártatlan színben tüntetnék fel. Valóban,
Muraszaki hatalma Gendzsi fölött nagyobb volt, mint valaha, és már
pusztán a gondolata is, hogy ez a história a fülébe juthat, és azt
érezheti, hogy valaki kiszorítja a helyéből, s emiatt köztük viszály vagy
elidegenedés keletkeznék, szégyennel és szomorúsággal töltötte el a
herceget. Muraszaki valóban nem volt féltékeny természet, de többször
egészen világosan kimutatta, hogy Gendzsi eltévelyedéseit nemcsak
észreveszi, de nagyon kedvetlen is miattuk. Milyen keservesen bánta most
Gendzsi azokat a jelentéktelen kalandokat, amelyek neki úgyszólván
semmit sem nyújtottak, Muraszakit ellenben nagyon nyugtalanították.
És még az alatt az idő alatt is, amíg a dombon lakó hölgyet látogatta -
és mivel más lehetősége nem is volt rá, hogy könnyítsen rossz
lelkiismeretén -, gyakrabban és még melegebb hangon írt
Muraszakinak a Nidzso-inbe, mint azelőtt. Egyik levelét ezekkel a
szavakkal zárta: "Nagyon fái, valahányszor eszembe jut sok eset,
amikor barátságunkat megzavartam olyan múló szeszélyeimmel vagy
fellángolásaimmal, amelyekben (bár akkor nem hitted el), mélyebb
érzelmeimnek semmi részük nem volt. És most valami ilyesmiről kell
ismét vallomást tennem, suhanó álomról, aminek jelentéktelen voltát
abból is láthatod, hogy kézdés nélkül beszélek róla, »miként a halász
egy pillanatig eljátszik a parti csillogó hínárral, pusztán mert olyan
bánatára keres enyhülést, melytől azelőtt, régen, égő könnyek öntötték
el szemét«."
Muraszaki válaszán nem érződött harag, sőt, nagyon gyengéd hangon
írt. A levél végén azonban, Gendzsi vallomására célozva, ezt írta: "Arra
a bizonyos »álmodra« vonatkozóan, melyet nem voltál képes elhallgatni
előttem, elég tapasztalatom van, hogy többféle következtetést is
levonhassak belőle. »Úgy látszik, túlságos lelkiismeretesen tartottam meg
eskünket, mely szerint a Fenyők Szigetét előbb árasztják el a tenger
hullámai,
mintsem ...«" Ámbár tréfálkozó hangot ütött meg, az egész levélen
valami lappangó gunyorosság érzett, ami Gendzsit za
varba ejtette. Hosszú időn át magánál hordta a levelet, és újra meg újra
elolvasta. Ebben az időben szüneteltek titkos éjszakai kirándulásai, az
akasi hölgy pedig abban a hitben élt, hogy íme, bekövetkezett, amitől
mindig is félt. A herceg kedvére kimulatta magát, s az már nem érdekli,
hogy
vele mi lesz. Egyesegyedül szüleire való tekintettel tartott ki, akik
előrehaladott koruk miatt már nem sokáig jelenthetnek számára támaszt,
de ha ők nincsenek, már rég feladja a reményt, hogy még megtalálhatja
helyét a világban, a rangjához és műveltségéhez illő emberek körében.
Most már keservesen bánta a semmivel eltelt hónapokat és éveket,
mialatt őt olyan hallatlan gonddal óvták, őrizgették - ugyan mi céllal?
Végül is volt némi tapasztalata arról, milyen szokások uralkodnak
odakint,
az előkelőek világában, és bebizonyosodott, hogy ezek a szokások még
kevésbé ízlése szerint valók, mintsem gondolta. De nem engedte szabadjára
rosszkedvét, elégedetlenségét, sőt, leveleiben még csak szemrehányást
sem tett Gendzsinek hosszú távolmaradása miatt. Pedig ahogy telt-múlt az
idő, Gendzsi egyre jobban ragaszkodott a lányhoz, és csupán azért
mondott le a látogatásokról, mert csitítani akarta annak az asszonynak
aggodalmát, akinek az őhozzá formált joga mindenesetre régebbi keletű.
Ettől kezdve ismét magányban teltek akasi éjszakái.
Azzal szórakozott, hogy vázlatokat készített, s ezeknek szélére
hevenyészve felírta hirtelen felötlő gondolatait. A képeket elküldte
Muraszakinak, és véleményét kérte. Keresve sem találhatott volna jobb
levelezési módot, amivel így meghathatta volna Muraszakit, s ennyire
felkelthette volna érdeklődését. Mintha a köztük levő minden távolság
egyszeribe eltűnt volna. Muraszaki is, ha néha kedvetlen volt, vagy
éppen maga sem tudta, mihez kezdjen, szintén készített vázlatokat a
körötte folyó életről, és ugyanakkor holmi naplóba vagy jegyzetfüzetbe
feljegyezte minden napjának eseményeit is.
Muraszaki eltöprengett, mi minden kerül még naplójába. És mit ír még
Gendzsi a sajátjába?
Eljött az új év. A Palotában másról sem beszéltek, mint a császár
betegségéről, és az udvar örökös nyugtalan találgatásokba merült. A
jelenlegi császár egyetlen gyermeke egy fiú

volt, aki Dzsokjoden hercegnőtől, az új jobb kéz felőli miniszter

lányától született. De a fiúcska kétéves volt mindössze, és így nem
jöhetett komolyan számításba. A trónörökös, Fudzsicubo fia, még
szintén kiskorú volt. A császár szentül megfogadta, hogy első adandó
alkalommal lemond a trónról az ő javára, de ha ezt megteszi, kormányzót
is kell kineveznie. Olyan kevesen voltak, akikre rá lehetett bízni az
államügyek intézését, hogy halálos kár lett volna kihagyni a
számításból Gendzsit. A herceg jelenléte mindenképp egyre sürgetőbbé
vált, s a császár végre 'elhatározta, hogy akár tetszik Kokidennek, akár
nem,
visszahívja Gendzsit. Az elmúlt év végén Kokiden betegsége
komolyabbra fordult.* A császár szemfájása néhány héten át javulást
mutatott, ugyanis rengeteget buzgólkodtak körülötte, merthogy bizonyos
baljós előjelek miatt az egész birodalom valósággal rettegésben élt -
ámde hamarosan épp olyan rossz állapotba került, mint azelőtt, s
mert jómaga is igen bizonytalannak látta a jövőt, utasítást mondott
tollba: ebben meghagyta, hogy Gendzsi a hetedik hónap végén térjen
vissza a fővárosba.
Gendzsi mindig is meg volt győződve, hogy sorsában előbb-utóbb
elkövetkezik a változás. De tudta, rövid az élet és bizonytalan, ezért
nemigen hajlott rá, hogy békésen elüldögéljen, és megvárja a dolgok
alakulását. A gyors visszahívás ilyen módon valósággal megváltás volt
számára. Ám ha több nem is, de egy oka volt rá, hogy ne nagyon
siessen elhagyni a partvidéket. A pap sem képzelte, hogy Gendzsi
valami sokáig marad majd nála, ámde az a hír, hogy máris mehet,
váratlan csapásként érte. Mindenesetre vigasztalta az a tudat, hogy
Gendzsi szerencséje most végképp felvirrad, s ha megőrzi irántuk
tanúsított
jóindulatát, az most már még többet nyom a latba. Gendzsi most ismét
csaknem minden este ellátogatott a felső házba. A hatodik hónap
elejétől az akasi hölgy kissé gyengélkedett, s ekkor bizonyossá vált,
hogy
gyermeket vár. Alighogy pontot tettek a barátság végére. Gendzsiben
kétszeres erővel lángolt fel a szerelem: annyi bizonyos, hogy a hölgy
ezekben a napokban elbűvölőbb volt, mint bármikor! Valóban ő az a nő,
aki mellett - bármilyen meggondolatlan volt is udvarlása -

sohasem fog felébredni benne az érzés, hogy jómaga jobban szerette és

becsülte a lányt, semmint az megérdemelte. Az pedig ott ült előtte
némán, gondolataiba temetkezve. A szegénykel Ezért igazán nem tehetett
neki szemrehányást.
Amikor három évvel ezelőtt olyan lázadozva megkezdte keserves útját
Szuma felé, az volt az egyetlen vigasza, hogy kiszínezte, milyen
örömmel és izgalommal tér meg a fővárosba azon a bizonyos napon,
mely még messze van ugyan, de biztosan elkövetkezik. Most hát eljött
a napja, és milyen örömmel gondolt a hazatérésre! De lelkendező
örömébe furcsa félelem vegyült: talán soha többé nem lesz alkalma ráf-
hogy felkeresse száműzetésének helyét! Emberei viszont mind
jókedvűek voltak, s ehhez járult még a fővárosból érkező számtalan
küldöttség zsivajgása: általános élénkség és izgalom uralkodott tehát,
annak ellenére, hogy a házigazdából, aki fedelet nyújtott a rengeteg
látogatónak is, nyilvánvaló levertséget váltott ki ez a készülődés.
Elérkezett a hetedik hónap, s a szokottnál is ragyogóbb nyár köszöntött
be.
Gendzsi azon töprengett, hogy ő, akinek annyi örömet szerez minden
csendes és ártalmatlan időtöltés, miért van arra kárhoztatva, hogy
lépten-
nyomon szörnyű, kínos helyzetekbe sodródjék? Meghitt emberei előtt
természetesen nem maradt titok, hogy Gendzsi életében ismét valami olyan
újabb bonyodalom támadt, amit már túlságosan is jól ismertek nála.
Gendzsi
azonban hónapok óta egyetlenegyszer sem említette a hölgy nevét, és
így emberei reménykedtek, hogy az ügy talán be is fejeződött. A
herceg azonban furcsa, nyomott hangulatban volt éppen elutazása
előestéjén, s ez egymagában is világosan megmutatta, minden baj onnan
ered, hogy Josikijo meggondolatlanul fecsegett még akkor régen, amikor
Gendzsi gyógyulása idején felkapaszkodtak a hegytetőre, és néztek-néztek
a nyugati tenger felé. Josikijót nagyon bosszantotta az egész ügy, s erre
meg is volt minden oka.
Elutazása előtt két nappal Gendzsi a szokott időpontnál néhány
órával korábban látogatott el a dombon álló házba. Eddig még egyszer
sem látta a hölgyet fényes nappal, s most elámult szépségén. Egyáltalán
nem várta, hogy magatartása eny-

nyire méltóságos. s ilyen határozott és büszke jelenség. Ez a fölfedezés,

ez az utolsó órában elébe táruló meglepetés, újabb sóvárgással és újabb
bánattal töltötte el. Valóban el kell szakadnia tőle? Nem lehetne
valami ürüggyel elvinni a fővárosba, és elhelyezni az udvarnál?
Hogy könnyítsen a lelkén, egyik esztelen tervét a másik után fejtegetni
kezdte a lánynak, mintha bizony akár egyik, akár másik, végtelenül
egyszerű és járható utat jelentene.
Gendzsi a száműzetésének első idejében elszenvedett nélkülözésektől még
most is kissé kimerült volt és sovány. Ámde nagy szépsége mit sem
változott: megindította a lány szomorúsága, s szeme könnybe lábadt,
mialatt vigasztaló, becéző szavakat suttogott a fülébe - s ezalatt a
lányon átfutott az érzés, hogy ez a szerelem akkor is élete legnagyobb
boldogságát jelentené, ha csupán egyetlen ilyen éjszakát töltött volna a
herceggel, s azután a férfi örökre eltűnik.
De ha még olyan kedves is Gendzsi - herceg, olyan világ lakója,
melyet nem ilyen teremtmények töltenek be, mint jómaga, hanem
magasan fölötte álló, fensőbbséges lények. A hölgy fejében a
mostanihoz hasonló pillanatokban is ilyen gondolatok jártak, fájdalmas
konoksággal. Furcsának tetszik, de amióta a herceget megismerte,
egyetlenegyszer sem nyúlt a citerájához, jóllehet Gendzsi első
látogatására éppen az szolgált ürügyül, hogy a lány majd játszik neki.
Gendzsi gyakran korholta őt ezért, most pedig elhatározta, hogy tesz egy
utolsó kísérletet.
- Nem játszanál valamit? Néhány hangot csupán, amit magammal
vihetek szívemben, hogy emlékeztessen rád? - kérdezte, és a parti
házból elhozatta a citerát, amelyet még a fővárosból hozott magával.
Nagy gonddal felhangolta, s ahogy közben meg-megpendítette a húrokat,
a csendes éjszakában sajátságos tisztán lebegett minden hang. Az öreg
pap meghallotta a pengetést, és nem bírta türtőztetni magát: sebbel-
lobbal átjött a női lakosztályba, magával hozta kínai citeráját, és
letette
a szobában, ahol lánya ült vendége társaságában, majd tapintatosan
visszavonult. Gendzsi most ismét kérlelni kezdte a lányt, s az nem is
bírt
ellenállni. Már a mozdulatából, ahogy

a hangszert kezébe vette és felhangolta, meglátta a herceg, hogy

feltétlenül kiváló játékos lehet. Akkortájt általában Fudzsicubo
hercegnőt tartották a legjobb citerajátékosnak, és bár az előkelő
társaság
tetszésnyilvánítása részben rangjának és szépségének szólt, kétségtelen,
hogy igen szépen játszott. Ám az akasi hölgy, azon felül, hogy feltétlen
ura volt hangszerének, olyan bensőségesen és kifejezően játszott,
amiről a hercegnő esetében szó sem lehetett. Olyan volt a játéka,
hogy maga Gendzsi is, akinek zenével csak ritkán lehetett új és
ismeretlen élvezetet nyújtani, egészen elámult. Időtlen időkig
elhallgatta
volna, és csupán azon bánkódott, miért nem bírta rá a játékra már
hónapokkal ezelőtt. Nem, nem szabad elvesztenie a lányt! Átnyújtotta
neki saját citeráját és kérte, őrizze meg mindaddig, míg majd ismét
együtt zenélhetnek. A hölgy egy akrosztichonnal válaszolt, amelyben azt
jósolta, hogy ez a zálog valószínűleg örök időkre nála marad. Gendzsi,
felháborodva, így válaszolt:
- Állhatatos vagyok, akár újabb találkozásunkig zálogba hagyott
citerám középső húrjai.* Ki tudja, talán nemsokára találkozunk tette
hozzá. - Addig talán még le sem ereszkednek a húrok.
így próbálta vigasztalni a hölgyet, de az másra sem bírt gondolni,
mint hogy Gendzsi elmegy. Keservesen zokogott.
Elutazása napján Gendzsi már jóval napkelte előtt felébredt. Ilyen
népes társaság elindulása (a házat ugyanis megtöltötték a jó barátok,
akik mind eljöttek, hogy Gendzsit visszakísérjék a fővárosba) roppant
felfordulással járt. Gendzsinek magának is sok dolga akadt, de
elfoglaltsága közepette is talált rá időt, hogy a hölgynek üzenetet
küldjön. "A partra kicsapó hullámok bánatosan elomlanak a
homokon, mivel elhagyták a tengert. Én olyan hullám vagyok, mely
visszahúzódik ugyan, de vigasztalan gondolatokat hagyok hátra a parton,
melyről elvonulok."
Erre jött a hölgy válasza: "Parti házikómat megkímélték a
szelek, és most, az elvonuló vihar közepette, boldogan úsznék ki a nyílt
tengerre." Fővárosból jött barátai észrevették, hogy a herceg nagyon
szomorú, és csak arra gondolhattak, hogy

bármily szörnyű körülmények közt került is ide a herceg, évek során át

megszerette már ezt a helyet, és most szinte fáj neki, hogy meg kell
válnia a parttól. De óhatatlanul eszükbe jutott, hogy igazán túlzás
ennyire kimutatni érzelmeit. Josikijo és a többiek viszont igazolva
látták
legrosszabb sejtéseiket. Nyilvánvalóan komoly a dolog, és ebből még
mindenféle bonyodalom támadhat a jövőben. Ezeket a nemesurakat
örömmel töltötte el a visszatérés, de ahogy indulni kellett, bizony
sajnálták kissé, hogy el kell hagyniuk ezt a kellemes partot, s
természetesen többen is fölöttébb fájdalmas búcsúzkodás előtt álltak. Sok
megindító költeményt írtak, számtalan könnyes búcsúbeszédet mondtak el -
de mire lenne jó, ha ezeket mind feljegyezném?
Az utazás előkészítésében az öreg pap kitett magáért. Mindegyik
utasnak, még a legegyszerűbb málhahordónak és szolgának is, pompás
felszerelést készíttetett. Valóban, szinte elképzelhetetlen, hogyan bírt
e
néhány hét alatt mindent ilyen gondosan előkészíteni. A Gendzsi
személyes kényelmét szolgáló felszerelések mind rendkívül elmések
voltak; valóban annyi fényűző holmit tukmált rá, hogy számtalan láda
telt meg velük: szinte egy regiment málhahordó kellett ennyi
poggyász cipeléséhez. Gendzsi ezzel a felszereléssel sokkal inkább
hasonlított fővárosból útra kelő, mint vidékről hazatérő utasra.
Szemlátomást nem akadt olyan részletkérdés, amire az öreg pap ne
gondolt volna. Az útiköpenyhez, mely külön erre az alkalomra
készült, az akasi hölgy ezt a költeményt mellékelte: "Ne vedd zokon,
hogy erre az útiköpenyre, melyet a tenger partján szabtak, varrtak,
néhány csepp is permetezett." Gendzsi a készülődéssel járó lárma és
zűrzavar közepette is szakított rá időt, hogy válaszoljon: "Bár
emlékezésül egy ideig viselnem kell e köpenyt, de amint szépen
elmúlik néhány nap vagy hónap, többé semmilyen ruha el nem választ
bennünket." Üzenetét titokban küldte el, és amikor bebújt az új
köpenybe, gondja volt rá, és megmagyarázta környezetének, hogy a
köpeny az öreg pap ajándéka, és kifejezetten az ő óhajára hordja.
Levetett köpenyét elküldte a dombon álló házba; ott a ruhadarab látása
és a belé ivódott különleges illatszer még hosszú időn át
gyötrő emlékeket ébresztett azokban, akiknek gondolatai egyébként is
folyton a hercegen jártak.
A pap arra kérte Gendzsit, nézze el neki, hogy a menetet még a
tartomány határáig sem kíséri el, merthogy annyira izgatott és
szomorú, hogy úgy érzi, nem bírná ki az út fáradalmait.
- Ne vedd orcátlanságnak - tette hozzá -, de talán emlékeztethetlek
rá
... igen ... közülünk senki egy pillanatra kétségbe nem vonja ... de
persze, csak amikor akarod, amikor neked tetszik, természetesen!
Csak ilyen töredékes mondatokat ejtett, s tovább nem is merészkedett,
Gendzsi azonban távolról sem sértődött meg, sőt nagyon sajnálta az
öreget, aki nyilvánvalóan erősen szívére vette a dolgot.
- Különös okom volt rá, hogy megszeressem lányodat, és meg is tartom
jó emlékezetemben - felelte Gendzsi nyomban. - Bizonyos lehetsz
benne, rövid időn belül gondoskodom róla, hogy megkapja, ami
megilleti. Hogy éppen most el kell hagynom benneteket, jobban fáj,
mintsem elmondhatom. De mondd, mi mást tehetek?
A szóban forgó hölgy különös kedélyállapotban volt. Még most is
abban a meggyőződésben élt, hogy a közöttük levő rangkülönbség
lehetetlenné tesz minden tartós kapcsolatot, es hogy a fővárosban sem
lehet nagyobb reménye a boldogságra, mint ha itt hagyják a
vadonban. Ámde amint útnak indult a herceg, a lány elviselhetetlennek
érezte, hogy neki pedig itt kell maradnia. Bárhogy igyekezett is, nem
tudott
uralkodni magán. Szüntelenül üldözte Gendzsi emléke, és minden
szabadulási kísérlete fékevesztett zokogással végződött.
- Ha nincs ez a szerencsétlen ügy, szegény lányunk megmenekedett
volna ettől az elmondhatatlan szenvedéstől - jegyezte meg az anya,
mikor már hasztalan próbálta, hogy valami módon elterelje lánya
gondolatait. És milyen hiábavaló volt az egész! Magától soha eszébe
nem jutott volna ilyesmi, és csak egyesek utálatos önfejűsködése
- Tartsd féken a nyelved! - kiáltotta az öreg pap haragosan. - Végül
is minden jóra fordul, maga a herceg mondta

nekem. Tud a lány állapotáról, és mindent, amit csak lehet, meg

fog tenni érte ... Jöjj, gyermekem - mondta, és saját kezűleg hozott
neki egy tál forró vizet. - Kelj fel, egy-kettő, és engedd végre, hogy
felöltöztessenek. Nem mehet így tovább! Szörnyű ez, hallod, szörnyű!
A pap ott állt az ágy lábánál, és bátorítóan nézett a lányra. Nemcsak
az anya, de a lány öreg dajkája és a legtöbb benfentes szolgáló is
haragudott urára: egyre azt hajtogatták, hogy annak balkezes
buzgólkodása sodorta őket ilyen bajba. De az öregember bánata láttán
csakhamar elpárolgott haragjuk. A pap fel s alá járkált, és ezt dörmögte
magában:
- Ha meggondolom, mennyi éven át vártam rá, hogy végre tehessek
valamit, ami javára válik! Es mikor már azt hittem, minden a legjobb
úton van, arra kell ébrednem, hogy csak szerencsétlenné tettem szegény
gyermekemet
Tévedése (mert most már meggyőződése lett, hogy tévedés volt az
egész) annyira megrázta, hogy kissé meg is hibbant bele. Nappal
jobbára csak bóbiskolt, éjszaka azonban egyszerre csak nem volt
maradása az ágyban: üldögélt, mint aki imádkozik, de csak
ügyefogyottan babrálta rózsafüzérét, mint aki még azt is elfelejtette,
hogyan kell morzsolgatni. Egyik este tanítványai -végre rá tudták
bírni, hogy sétáljanak egyet holdvilágnál. Az öreg pap mentében is
egyre imáit mormolta, nem nézett se jobbra, se balra, s egyszerre
megbotlott és fejest esett egy árokba. Hamarosan kihúzták ugyan, de
olyan szerencsétlenül esett, hogy lábszárát egy nagy kőbe ütötte, és
alaposan felsebezte magát.
Mialatt az ágyat nyomta, kedélye - bármilyen furcsán hangzik is -
némileg javult, és mintha kevesebbet bánkódott volna lányának keserves
helyzete miatt.
Ezalatt Gendzsi úton volt hazafelé. Nanivában megállt, hogy elvégezze a
szokásos megtisztulási szertartást. Ez alkalommal nem személyesen
ment el a szumijosi szentélybe, hanem elküldte hírnökét azzal az
üzenettel, hogy ájtatosságát majd egy más alkalommal, a legnagyobb
csendben szándékozik elvégezni. Most annyira sietős az útja, és akkora
kísérettel van, hogy nem látogathat el személyesen. A nanivai pihenőtől
eltekintve nem

tett semmi fölösleges kitérőt vagy kerülőt, hanem a lehető leggyorsabban

a
főváros felé igyekezett.
Megérkezésekor a Nidzso-inben különös látvány tárult elébe. Barátaihoz,
akik útján eddig kísérték, még sokan csatlakoztak, akik itt, a fővárosban
vártak rá.
Ezek most mind, óriási izgalomban, ott tolongtak a palotában:
egyesek teli torokkal éljenezték a herceget, mások sírva fakadtak
örömükben, s a fogadtatás csakhamar leírhatatlanul lármás csődületté
vált.
Es Muraszaki - aki midőn Gendzsi útra kelt, költeményében úgy
fogadkozott, hogy életét is habozás nélkül feláldozná, ha csak egyetlen
órával késleltethetné is elválásukat - most boldog volt, hogy az akkor,
kétségbeesésében felajánlott áldozatát nem fogadták el!
 Az elmúlt három év alatt Muraszaki csak még szépségesebb lett.
Gendzsi eleinte nem tudott rájönni, miben is változott meg külsőleg.
Mikor azonban kettesben maradtak, észrevette, hogy Muraszaki haját,
mely elválásukkor csaknem túlságosan is dús volt, ügyesen
kiritkították. Be kellett vallania, hogy ez az új hajviselet nagyon jól
állt
Muraszakinak. De mialatt gyeng .;c1séggel legeltette rajta szemét,
boldogító gondolatába, hogy ezután már mindig az asszony közelében
lehet, hirtelen egy egészen más kép tolakodott. Lelki szemével azt a
hölgyet látta, akit magára hagyott az öböl fölött álló, kietlen házban.
Mintha
valóságosan is látná, olyan tisztán megjelent előtte a lány a maga
szomorúságában, magányában és kétségbeesésében. Miért van az, hogy
annyi ember közül egyedül ő újra és újra ilyen átkos helyzetbe kerül?
Nem kívánta, hogy Muraszaki megsejtse, olyan gondolatok járnak az
eszében, melyeket rejtegetnie kell, ezért beszélni kezdett a tengerparti
hölgyről. Ámde Gendzsi szemlátomást annyira kedvét lelte ebben az
elbeszélésben, hogy nyíltsága éppen azt a meggyőződést keltette
Muraszakiban, a dolog sokkalta komolyabb, mint eleinte maga
is hitte.
- "Nem magam miatt veszem a szívemre"* - idézte Muraszaki, de
megjegyzését csupán félig szánta Gendzsinek. Milyen szörnyű, hogy három
éven át nélkülöznie kellett Muraszakit,
394 MURASZAKI
méghozzá büntetésül olyan hűtlenkedésekért, amelyeket Gendzsi
szívesen tett volna meg nem történtté.
Gendzsi, visszatérése után, hamarosan visszakapta minden korábbi
címét, és a koronatanács tiszteletbeli elnökének rang-jóval ruházták
fel, s egyúttal hívei is mind olyan tisztet kaptak, ami rangban pontosan
annyit jelentett, mint a régebben betöltött hivataluk. Valóban oly széles
körben hirdettek amnesztiát, hogy az udvar hamarosan úgy festett, mint
amikor a kiszáradt fa egy tavaszi reggelre ismét kirügyezik.
Gendzsit hívatták a Palotába. Az udvari urak közt nagy volt az
izgalom. Úgy találták, hogy a herceg szebb és virulóbb, mint valaha.
Valóban olyan szörnyű körülmények közt töltötte volna ezt a három
évet, amint híre járt? A jelenlevő udvarhölgyek közül akadtak néhányan,
akik még szolgálták apját, az öreg császárt, és ezek az idős hölgyek,
akik mindig is az ő pártján álltak, most sírva és áradozva tolongtak
körötte. A császár bizonyos aggodalommal gondolt erre a kihallgatásra.
Fontosnak érezte, hogy kedvező benyomást keltsen, ezért roppant nagy
gondot fordított öltözékére. Aznap úgy érezte, hogy jobb erőben van,
de előtte hosszú időn át annyira gyenge volt az egészségi állapota,
hogy ez bizony erősen nyomot hagyott rajta. Egészen az éjszaka
beálltáig békésen elbeszélgettek. A hónap tizenötödik napja volt.
Csendes, szép idő járta, s ahogy Gendzsi ott ült a holdfényben, az ifjú
császárt rajostul megrohanták emlékei, és néhány könnyet is ejtett.
Valóban, ez idő tájt roppant balsejtelmek kínozták.
- Semmi szórakozásban nem volt részünk - szólt végül. -Mennyire
szerettem, ha zenéltél nekem. De hát ennek már nagy ideje ...
Gendzsi ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Annyi évre űztek cl engem a tenger roppant síkságára, amennyi alatt
a
piócacsecsemő nem bírt lábra állni.*
A császár elértette a célzást, s ezzel a verssel ügyesen kivédte a
döfést:
- Elég sokáig játszottunk bújócskát a Palota oszlopai körül.*
Feledjük el
haragvással elpazarolt tavaszunkat, melyet jobb lett volna barátságban
eltölteni.

Ezután a látogatás után Gendzsinek az volt első gondja, hogy apja,

az elhunyt császár emlékezetére megrendeztesse a Lótusz-szútra nyolc
fejezetének ünnepélyes recitációját. Ezt követően meglátogatta a
trónörököst: úgy megnőtt a kisfiú, hogy alig ismert rá. A gyereket
meglepte és elbűvölte, hogy megkerült régi játszópajtása: akire nagyon
jól emlékezett. Gendzsi megnyugodva látta, hogy a kisfiú rohamosan
halad a tanulásban és - amennyire akkor megítélhette - a trón
méltó várományosának bizonyul.
Fudzsicubo fogadta, s Gendzsinek e fölött érzett izgalma nem volt
akkora, mint csak még néhány éve is. De megindító volt a
viszontlátás, és igen sok megbeszélnivalójuk akadt. Egy dologról
csaknem megfeledkeztem. A pap egyik szolgájával, aki végig velük
tartott a fővárosba. Gendzsi több levelet küldött Akasiba, közte egy
hosszú levelet is a pap lánya részére. Mivel módjában állt, hogy
titokban küldje, azon iparkodott, hogy gyengéd szavakkal, emlékeik
felidézésével megvigasztalja és megnyugtassa a lányt. Mellékelt egy
költeményt is: "Akasiban az egész éjszakát könnyek közt töltik
talán, és a reggeli ködök elrejtik a várva várt nappal fényét?"*
Végre Goszecsi úrhölgy,* aki némán és a világtól elvonulva keservesen
bánkódott Gendzsi száműzetése miatt, megkönynyebbülten szabadjára
engedhette érzéseit, hisz most már tehetett valamit. Egészen
természetes és illendő volt, hogy írt Gendzsinek, és közölte,
mennyire örül visszahívásának. Egyszóval írt, de Gendzsire bízta,
hogy kitalálja, ki küldte a levelet. Mellékelt egy költeményt is:
"Valaki, aki nehéz szívvel hajózott el Szuma partja mentén, azt
kívánja, bár látnád ruhája ujját, mely azóta sem száradt meg." Finom
kézírása nyomban elárulta a hölgyet, s a herceg ezt válaszolta:
"Nekem több okom lenne, hogy könnyek közt panaszkodjam, hiszen ott
hajóztál el a közelemben, de utadat meg nem szakítottad." Ha csak
futó találkozásban volt is részük, Gendzsinek szép emléke fűződött
hozzá, s e váratlan emlékeztető nyomán egy pillanatra felcsillant
benne a remény, hogy barátságuk egy napon még újraéledhet. De mit
nem forgat a fejében! Ezentúl szó sem lehet semmi ilyen léhaságról!
Gendzsi letorkolta önmagát, s

ennek az lett az eredménye, hogy a hulló virágok falujában lakó hölgy

is csupán egyszerű értesítést kapott visszaérkeztéről. De a hölgy
sZámára az a tudat, hogy itt van Gendzsi, láthatná, de még sem látja,
rosszabb volt, mint ha elérhetetlen messzeségben tudja. így most,
hogy a herceg ismét a Nidzsoinben élt, a szegény asszony boldogtalanabb
volt, mint valaha.

ÖTÖDIK FEJEZETA

dagályjelző

Mióta Gendzsinek azon az éjszakán olyan eleven és nyugtalanító álma

volt, szüntelenül eszében járt az elhunyt császár. Arra vágyott, hogy
segíthessen apja lelkén, hiszen (ha az éjszakai jelenés szavainak
hitelt lehetett adni) földi bűn súlya nyomja. Most, hogy Újra itt lakott
a fővárosban, nem akarta vesztegetni az időt, és a Nyolc Recitáció
nagy szertartását, melyre visszatérése után hamarosan megkezdte az
előkészületeket, annak rendje-módja szerint megtartották az istentelen
hónapban.*
Akik részt vettek a szertartáson, láthatták, hogy Gendzsi teljesen
visszaszerezte régebbi befolyását.
Kokiden, bármennyire beteg volt is, annyira még érdeklődött a
körötte lezajló események iránt, hogy felbőszüljön, mert íme,
erősödik a hatalom, melyről azt hitte, sikerült meg' semmisítenie. A
császár félt ugyan Kokidentől, de egyre az a gondolat gyötörte, hogy
szörnyű csapás éri, amennyiben ismét semmibe veszi mindazt, amit az
elhunyt császár meghagyott. Maga szinte erőre kapott, merthogy
sikeresen kardoskodott Gendzsi visszahívása mellett, és szemfájása,
mely nemrég még annyira kínozta, most alábbhagyott. De az volt az
érzése, hogy aligha maradhat sokáig a trónon. Számos olyan ügy
akadt, amit kellőképp rendezni kívánt, míg képes volt rá, hogy
intézkedjék, és minduntalan elhívatta Gendzsit s vele tanácskozta meg
a legbizalmasabb politikai és kormányzati ügyeket. Őszinte hajlandóság
vitte
erre a császárt, s ezt a birodalomban is nagyon jól megértették, és
mindenütt nagy volt az öröm, merthogy a császár ismét érvényt tud
szerezni akaratának.
Közelgett az idő, amikor le kívánt mondani a trónról, ezért

növekvő aggodalommal gondolt rá, milyen hatása lesz lépésének

Oborozuki hercegnő sorsára.
- Szegény nagyapám, a volt kancellár, nincs többé - kezdte egy napon
a hercegnőnek -, és bizony úgy látom, anyám sem marad sokáig
közöttünk. Nekem nem szándékom, hogy a trónt megtartsam, akkor pedig,
félek, nagyon kellemetlen lesz a helyzeted. Tudom, hogy van valaki, akit
mindig is jobban szerettél nálam. De azt hiszem, hozzád senki sem
ragaszkodhat jobban, mint jómagam, és elszomorít, valahányszor
eszembe jut, mi is lesz veled, ha én lemondok. Ha régi barátodnak
az a szándéka, hogy ismét gondoskodik rólad, akkor is
meggyőződésem, bármilyen jó legyen is hozzád, kevesebbet fog törődni
veled, mint én.
A hercegnő elpirult, és szemét elfutatta a könny. A császár tudta,
hogy megbántotta, és megalázottsága, bűnbánata láttán, hirtelen részvét
ébredt benne; feledte a hölgy minden vétkét, és szelídebb hangon így
folytatta:
- Milyen kár, hogy nincsenek gyermekeink! Meggyőződésem, hogy
később neked és neki születnek majd gyermekeitek, és milyen kár,
hogy ő lesz az apjuk, nem pedig én, mert -ahogy magad is tudod -
így csupán egyszerű nemesemberek lesznek majd.
Még jó ideig beszélt, most már arról, hogy mi lesz majd a halála
után, s minden szava hallatán csak növekedett a hölgy fájdalma és
lelkiismeret-furdalása. Oborozuki varázsa akkora volt, hogy a császár,
féltékenysége ellenére is, az évek folyamán egyre jobban vonzódott hozzá.
De hiába: igaz, hogy a hölgy a császár kegye révén kiváltságos helyet
foglalt el az udvarnál, mégis, egy percre sem volt boldog. Eleinte
szüntelenül Gendzsi iránta megnyilvánuló közönyén tépelődött, de
később, ahogy ébredezett benne a felelősségérzet, mind jobban és
jobban csodálkozott saját gyermekded meggondolatlanságán, mely olyan
szerencsétlen kalandba sodorta, és tönkretette jó hírét, s tetejébe a
csábítója számára is oly végzetessé vált.
Az új esztendő második hónapjában tartották meg a trónörökös
férfivá avatásának ünnepét. Mindössze tizenegy éves volt, de korához
képest nagy növésű, és most már egészen
szembeszökővé vált, hogy egyre jobban hasonlít gyámjára, Gendzsi
hercegre. A világ ebben nem talált semmi kivetnivalót; úgy gondolták,
hogy jövendő uruk nem is igazodhatna jobb példaképhez. Ám a trónörökös
anyja, az apátnő, egészen más szemmel nézte növekvő
hasonlatosságukat, és egyre csak az járt az eszében, hogy sötét
gyanakvás támad még ennek nyomán.
A császár nagy megkönnyebbüléssel szemlélte, milyen szépen fejlődik a
fiú, és hozzáfogott, hogy Kokiden hercegnőt előkészítse, nehogy
váratlanul érje lemondási szándéka. Leköszönése mégis egészen
hirtelen következett be, már a második hónap vége felé, és Kokident
rendkívül megrázta az esemény, Hogy helyreüsse a dolgot, a császár azt
bizonygatta Kokiden.. nek, hogy lemondásának csupán egyetlen oka
van: szabad akar lenni, mert minden erejét arra akarja fordítani,
hogy neki gondját viselje. Kokiden ettől természetesen megenyhült
egy kissé.
Ekkor Fudzsicubo fia lett a császár, Rjozen néven, Dzsokjoden
hercegnő kisfiát pedig trónörökössé választották. Az új rezsim szinte
restaurációnak számított, mert visszatértek az öreg császár uralkodását
jellemző vigalmak és ünnepek. Gendzsi eddig a koronatanács elnöke
volt, most pedig a Palota kancellárja lett; az volt az elképzelés, hogy
főminiszteri tisztet 'kellene ráruházni, de mivel már mindkét miniszter
helye be volt töltve, csupán ezt a kevésbé tekintélyes címet adhatták
neki. Gendzsi viszont kijelentette, hogy teljességgel képtelen ilyen
nehéz hivatali kötelességeket ellátni, és azt ajánlotta, szólítsák fel
Aoi
apját, a volt bal kéz felőli minisztert, hogy ő gyakorolja az államügyek
ellenőrzését. Az idős férfiú azonban azt hangoztatta, hogy betegsége már
rég
visszavonulásra késztette hivatalának gyakorlásától. Azóta bizony nem
fiatalodott, és attól fél, feje már nem eléggé tiszta ahhoz, hogy
bonyolult
ál-
lamügyeket intézhessen. Gendzsi azt válaszolta, hogy a másik országban,*
változások és bizonytalanság idején, némelykor visszatérésre bírtak olyan
férfiakat is, akik már visszavonultak távoli hegyekbe, és felkérték őket,
segítsék a kormányzatöt, mely bizalommal fordul feléjük. Ezeknek az
embereknek soha-

sem jutott eszükbe, hogy deres fejük akadály: ismét örömmel hivatalba
léptek az új rezsim szolgálatában. Ezért is tekintették őket a bölcsesség
valóságos eszményképének.
- Az az óhajom - érvelt végül Gendzsi -, és a koronatanács is ezt
kívánja, hogy ismét elfoglald helyedet, mely mindig is a tiéd volt, míg
egészségi állapotod visszavonulásra nem késztetett, és biztosra
vesszük, hogy semmilyen oldalról nem illetnek majd ellenséges bírálattal.
Az tökéletesen igaz is volt, hogy visszavonult miniszterek némelykor
újra elfoglalták hivatalukat. Az idős férfiú sem ellenkezett tovább,
hanem beleegyezett, hogy teljhatalmú miniszternek nevezzék ki. Ekkor
hatvanhárom éves volt. Politikai befolyásának elvesztése óta egész
családjával az élet árnyékos oldalán éldegélt. Most azonban, hogy
csillaga
ismét emelkedőben volt, újra elfoglalták előbbi társadalmi helyüket.
Fiaira is
hamarosan megint fontos hivatalokat ruháztak - különösen To ro
Csudzsóra, aki második osztályba tartozó titkos tanácsos lett.
Csudzso lánya ekkor töltötte be tizenkettedik évét: udvari életre
nevelték, s oda akarták küldeni, mihelyt a kellő kort eléri. Csudzso
fia, aki néhány évvel ezelőtt olyan szépen .énekelte a Takaszagóról
szóló balladát, a császár apródja lett, és általános vélemény szerint
igen
jól meg is felelt ott. De To no Csudzsónak több gyermeke is volt, s
egytől
egyig tehetséges volt mind. és Gendzsi, akinek a maga kevés sarja nem
jelenthetett ennyi örömet, bizony irigyelte Csudzsót népes és viruló
családjáért.
Jugiri, Gendzsi Aoitól született fia, pompás kis kölyök volt. Ekkor
már be is osztották az új trónörökös kíséretébe. A hercegnő, Aoi anyja,
közönyösen fogadta férje és családja sorsának jóra fordulását. Igen, a
boldogabb napok visszatérte csupán arra volt jó, hogy még jobban
fájjon lánya emléke, hiszen az ő halála jelentette minden
szerencsétlenségük kezdetét. Eddig is az volt az egyetlen vigasza,
hogy Aoit megmentette a halál attól a sok bánattól, amit Gendzsi bukása
és
száműzetése jelentett volna a kényes, büszke teremtés számára. De
most, hogy Gendzsi ismét dicsőségben élhetett, már ez a vigasztalása sem
maradt meg. Gendzsi továbbra is éppen olyan figyelmes
maradt a hercegnő irányába, mint száműzetése előtt, és egyetlen alkalmat
sem mulasztott el, hogy átmenjen a Nagy Csarnokba. Jugiri öreg
dajkája, de a háztartás más tagjai is, hűségesen helyükön maradtak
mindezen évek alatt, és Gendzsi módját lelte, hogy ilyen vagy olyan
formában mindegyiküknek tudtára adja, mennyire becsüli türelmüket és
ragaszkodásukat. A herceg apró-cseprő figyelmességei mindnyájukból
hálát és örömet váltottak ki.
Gendzsit mélyen meghatotta a Nidzso-in-beli hölgyek magatartása is -
velük azelőtt keveset törődött. Most elhatározta, hogy ezentúl többet
gondol rájuk. Csudzso kisasszony, Nakacukasza udvarhölgy és a
háztartáshoz tartozó többi kedves hölgy iránt tanúsított figyelmességei
csakhamar annyi idejét elrabolták, hogy alig-alig mozdulhatott ki a
házból. Sok idejét elvette az is, hogy újjáépíttessen egy pavilont a
palotájától keletre elterülő birtokon, mely valaha az apjáé volt. Nagy
gondot fordított az építkezésre, de pompás is lett a ház - ugyanis az
volt a szándéka, hogy használatra átengedi majd küszködő, gyámoltalan
embereknek, például a hulló virágok falujában lakó hölgynek, akin a
legjobban úgy tud segíteni, ha majd itt lesz a közelében.
Közben el-eltöprengett, mi lehet az akasi hölggyel, de ez időben
annyira lekötötték saját dolgai meg országos ügyek, • hogy nem
érdeklődhetett annyit a hölgy után, amennyit szeretett volna. Úgy
számította, hogy valószínűleg a harmadik hó -nap elején fog szülni, s ez
időben sikerült is neki küldöncöt menesztenie Akasiba. Igy értesült
aztán,
hogy az esemény már tizenhat nappal azelőtt bekövetkezett. Lánya
született, és minden rendben folyt le. Ez volt Gendzsi első
leánygyermeke; de fel is villanyozta a hír! Milyen szívtelenség tőle,
hogy így magára hagyta az anyát, minden gondjával, bajával! Miért
is nem hozta magával a fővárosba, hogy gondját viselhette volna ez idő
alatt? Hirtelen túláradó gyengédség fogta el a hölgy iránt, és
lelkiismeret-furdalásai is voltak a maga szívtelensége miatt.
Csillagjósok egykor azt mondták neki, hogy három gyermeke lesz:
közülük a legnagyobb és a legkisebb majdan trónra lép,

a középső pedig birodalmi kancellárságig viszi. Azt is jósolták, hogy a

három anya közül a legalacsonyabb születésű ad életet a jövendő
császárnőnek. Ami eddig történt, mind igazolta a jóslatot. Azt, hogy
gyermekei császári rangra jutnak, és kezükbe veszik az ország vezetését,
égi jelekből többen nemegyszer megjövendölték. Azokban a nehéz
időkben, amelyeken Gendzsi éppen most jutott túl, hajmeresztő
képtelenségnek tetszett, hogy e remények közül csak egy is teljesüljön.
Most pedig, hogy Rjozen minden bonyodalom nélkül trónra jutott, az a
meggyőződése támadt, hogy minden valóra válik, amit jósoltak neki.
Hogy őt magát nem jelölte ki sorsa ekkora méltóságra, ez már
nyilvánvalóvá
vált, és Gendzsi régen leszámolt minden ilyen lehetőség gondolatával.
Apja, az öreg császár, jól tudta ezt, éppen ezért jóllehet Gendzsi volt
a legkedvesebb fia - úgy rendelkezett, hogy maradjon meg csupán
nemesembernek. Ami Rjozent illeti, természetesen senki sem tudott róla,
hogy őfelsége Gendzsi fia, ez azonban a jövendőmondók jóslatának nem
mondott ellen.
Ám ha ebből a legkisebb gyermekéből valóban császárnő lesz,
valóságos szentségtörés volt megengedni, hogy olyan isten háta mögötti
helyen szülessék meg. A jövendő császárnőnek tartozik azzal, hogy ezt
jóvá tegye, s minthogy most már megfelelő kényelmet tud biztosítani anya
és gyermeke számára, jószágigazgatóinak meghagyta, hogy a keleti pavilon
felépítését minden erejükkel szorgalmazzák.
Eszébe jutott, hogy a hölgynek ott, Akasiban, igen nehéz lesz
megfelelő szoptatós dajkát találnia. Történetesen hallott egy
fiatalasszonyról - ez az öreg császár egyik udvarhölgyének volt a lánya
-,
aki, újszülöttjével együtt, ekkortájt igen nehéz körülmények között,
egyedül
állt a világban. Nem élt már sem a volt udvarhölgy, sem pedig ennek
férje, aki császári kamarás volt, így lányuk teljesen magára maradt,
nehéz körülmények között, amint már említettem is. Aki Gendzsit
tájékoztatta, magára vállalta azt is, hogy beszél a lánnyal, és ha
lehetséges, rábírja, vállalja el a szolgálatot Akasiban. Rábeszélésre
egyébként nemigen volt szükség. A lány fiatal volt és meggondolatlan,
de torkig volt már azzal is, hogy naphosszat holmi rozzant
hodályban üldögéljen, és csak bámuljon maga elé. Keresve sem találhatott
volna jobb szolgálatot, így nyomban bele is egyezett, hogy elmegy
Akasiba. Gendzsi persze örült neki, bár kissé bántotta, hogy egy fiatal
nőt
oda küldjön, ahol oly kevés szórakozási lehetősége lesz. Bizonyos
dolgokat még meg kellett vele beszélnie, mégpedig teljes titokban, és
gondosan ügyelve, hogy távollétét senki észre ne vegye. Gendzsinek
sikerült is felkeresnie a fiatalasszonyt. Az nem vonta vissza adott
szavát,
de nagyon nyugtalanította az egész ügy. Gendzsi azonban, f áradságot nem
kímélve, elmagyarázta neki, mi lenne a teendője, és eloszlatta kétségeit
és aggodalmait; így végül kijelentette a lány, hogy teljesen a herceg
rendelkezésére áll. Az a nap éppen kedvező volt, ezért Gendzsi - sűrű
mentegetőzések közepette, hogy ilyen sietségbe hajszolja - kérte, hogy
készüljön fel az útra.
- Tudom, nem könnyű dolog, hogy arra a vidékre kényszerülsz
menni más gyerekének gondozására - folytatta Gendzsi. - De számomra
nagyon fontos a tudat, hogy van ott valakim. Tapasztalatból tudom, hogy
elég egyhangú lesz az életed, de szánd el magad, hogy elviseled egy
ideig, ahogy magam is elviseltem.
Igy bátorítgatta, majd részletes leírást adott jövendő helyéről és az
ottani dolgokról.
A lány némelykor volt már szolgálatban a Palotában, így Gendzsi
nem most látta őt először. Balsorsa azonban rendkívül megviselte a lányt,
és
legutóbbi találkozásuk óta éveket öregedett. A ház kétségbeejtően
omladozott, és csak még lehangolóbbnak tetszett, mert olyan irdatlan
nagy volt, és hajdan szépen gondozott erdő és sétányok vették körül.
Hogyan is bírhatta ki itt ilyen sokáig? Gendzsiben részvét ébredt. A
lány nem vesztette el teljesen ifjúkori varázsát és emellett eszes is
volt.
Gendzsinek kedve támadt, hogy folytassa beszélgetésüket, ezért nevetve
mondta:
- Most, hogy már mindenben megegyeztünk, igazán sajnálom, hogy
elmégy. Ehhez mit szólsz?
A lány valóban úgy érezte, hogy ha már így hozta a sors, hogy
Gendzsi szolgálatába lép, igazán kellemesebb lenne, ha

a herceg háztartásától nem ennyire távol eső helyet jelölnének ki

számára.
Gendzsi ezt a költeményt mondta:
- Lehetséges, hogy barátságunk kezdete és vége mind belefér a
búcsúzás e percébe, noha úgy válunk el, mint meghitt barátok?!
A lány mosolyogva válaszolt:
- Úgy sejtem, nem azért vagyok oka bánatodnak, mert elhagylak, hanem
mert irigyelsz, mivel nem te, hanem én megyek oda, ahová szíved húz.
Gendzsit elbűvölte a lány talpraesettsége, és bármennyi volt is az
igazság a lánynak az ő érzelmeivel kapcsolatos, csipkelődő szavaiban,
Gendzsi valóban sajnálta, hogy elmegy.
A város határáig kerekes kocsival* utaztatta a lányt, s legmegbízhatóbb
szolgáinak gondjaira bízta; lelkükre kötötte, hogy a legteljesebb
titokban tartsák a dolgot. A poggyászban tömérdek ajándék volt, a
védelmező kardtól* kezdve egészen apró holmikig, amiknek az akasi
hölgy mind hasznát vehette ebben a nehéz időben. Az ifjú dajkát is
számtalan apró-cseprő figyelmességben részesítette, s amennyire tehette,
találékonyan igyekezett enyhíteni a rá váró utazás kényelmetlenségeit.
Mulatott magában, valahányszor megpróbálta elképzelni, hogy az öreg
pap - aki egyébként is hóbortosan emésztette magát lánya sorsa
miatt - micsoda hűhót csaphat e legújabb fordulat miatt. Nem
mintha Gendzsi maga nem viselte volna szívén a hölgy jólétét. Arra
törekedett, hogy a hölgy, főként ebben az időben, semmiképp ne
gondoljon arra, hogy most vagy bármikor is akadályok gördülhetnek
Gendzsi ígéreteinek teljesülése elé, hisz ezeket a hölgy mindig is
kétkedve hallgatta. Ezért a herceg most elküldött levelében
határozott hangon szólt arról, mik a szándékai a gyermekkel,
valamint arról a tervéről is beszélt, hogy mindkettőjüket a fővárosba
költözteti.
Az utasok hajón mentek egészen Szeccu határáig, aztán lóra ültek, és
nagy sietve tartottak Akasiba, ahol az öreg remete határtalan hálával
és örömmel fogadta őket. Feltartott kézzel, ünnepélyesen meghajolt a
főváros felé. Most, hogy a herceg újabb és nem remélt keggyel tüntette ki
az anyát és gyermekét,

az öreg pap szinte félelmetes szentséget kezdett látni mindkettőjükben. A

gyermek valóban édes kis teremtés volt, és az ifjú dajka első látásra
úgy érezte, hogy Gendzsi aggódó gondoskodása teljesen helyénvaló. A
hosszú utazás fáradalmait és veszedelmeit egyszeribe már csak holmi
lidércnyomásos álomnak érezte, melyből, íme, felébredt már, s most
karjában tartja ezt a bájos, elbűvölő gyermeket. Ettől a pillanattól
kezdve
más gondja sem volt, mint az, hogyan gondozhatná, dajkálhatná a
legjobban.
Az anya szemlátomást már hónapok óta igen levert volt. A szülés
fölöttébb legyengítette, és jómaga meg volt győződve, hogy nem is fog
felépülni. Gendzsi vonzalmának és gondoskodásának újabb jelei azonban
felrázták kissé. Most végre felemelkedett párnájáról, és boldogan, nagy
érdeklődéssel fogadta Gendzsi hírnökét. A herceg emberei közölték
vele, hogy a kapott parancs szerint haladéktalanul vissza kell térniük a
fővárosba. Ekkor a hölgy, bár nehezére esett, papírra vetett néhány sort,
de persze vajmi keveset tudott megírni mindabból, amit abban a
pillanatban gondolt és érzett. De ez a néhány szó is annyira
meghatotta a levél címzettjét, hogy ez őt magát is meglepte és
nyugtalanította.
Gendzsi egy szót sem szólt róla Muraszakinak, hogy Akasiban
gyermeke született, és nem valószínű, hogy bárki más erről említést tett
volna a hölgynek. De a herceg attól tartott, hogy valami mégis a fülébe
juthat, ezért végül is úgy döntött, sokkal jobb lesz Muraszakinak, ha
mindent tud.
- Sokkal jobb lett volna, ha ez az egész dolog meg sem történik.
Annál
bosszantóbb, mert már oly régen reménykedem, hogy tőled lesz
gyermekem. Most itt a gyerek, de mástól van, s ez valósággal kétségbe
ejt. Viszont csak kislány, tudod, s ez sokat változtat a dolgon. Persze
minden tekintetben jobb lett volna, ha szóba sem hozom az egészet,
de e miatt az újabb bonyodalom miatt nem tehettem. Arra gondolok
ugyanis, hogy ide hozatom a gyermeket. Remélem, ha eljön, jó szívvel
leszel iránta.
Muraszaki elpirult.
- Ez az! Mindig is ilyen beszéddel állsz elő - válaszolta. -

Érzem, furcsa lelkiállapot ez nálad. Természetesen megalkuszom a

helyzettel, de vannak bizonyos dolgok, amelyekkel kapcsolatban, nem is
tudom, hogyan várhatod el tőlem, hogy megszokjam őket ...
- Csillapulj hát - felelte Gendzsi, és elnevette magát, anynyira
szokatlannak érezte Muraszaki zord szavait. - Ki kívánja tőled, hogy
bármit is megszokj? Tudod, mit művelsz most? Mindenféle érzelmet
tulajdonítasz nekem, amiket én a valóságban sohasem éreztem, aztán
pedig megharagszol rám, mert feltételezésed szerint megvannak bennem
ezek az érzelmek. Ez nem valami kedves tőled, igazán!
Gendzsi még egy ideig ebben a hangnemben folytatta, s közben
egészen felvidult.
Muraszakinak az járt az eszében, hogy Gendzsi száműzetésének évei
alatt mennyire vágyódtak egymás után, mennyi írás, mennyi üzenet
érkezett a hercegtől. Mi más is lehetett ez az akasi ügy, mint pusztán
időtöltés, pillanatnyi szórakozás a herceg sok minden gondja, baja
közepette?
- Bizonyára megérted, aggódva vártam a híreket, hogy mi történik
Akasiban - folytatta Gendzsi. - Érdeklődtem is, és éppen most
hallom, minden a lehető legnagyobb rendben van. De tudom, ha tovább
beszélek róla, újból civódni fogunk ..
Az asszony persze igen bájos - tette még hozzá. - Azt hiszem azonban,
hogy akkori érzelmeimet jobbára a hely és a körülmények váltották ki
...
Ezután leírta, milyen különös volt, ahogy a sópárolók füstje egyre
vékonyodva pipált az esti égboltra. Beszélt arról, milyen költeményeket
írtak egymásnak, milyen volt, amikor éjszaka első ízben
megpillantotta a lányt, beszélt csodálatos citerajátékáról. Nyilvánvaló
örömmel időzött el a részleteken. Muraszaki hallgatta, és nem bírt
szabadulni az emléktől, milyen boldogtalan volt is jómaga abban az
időben, amikor mindez, amit Gendzsi most olyan élvezettel elmesél,
lezajlott Akasiban. Még akkor is, ha az a szerelmi viszony - ahogy
Gendzsi feltüntette - nem volt egyéb pillanatnyi időtöltésnél,
világosan látszik, hogy a herceg igazán sikeresen keresett magának
szórakozást.

- Nem érzed-e - mondta végül a herceg -, hogy minden lehetőt

megteszek, mert meg akarom mutatni, mennyire szeretlek! Ha
egyáltalán meg akarsz bocsátani, tedd meg gyorsan: az élet nem tart
örökké. Mostanában igazán annyira igyekszem, hogy semmi okot ne adjak
féltékenységre, gyanakvásra, s erre, egy ilyen szerencsétlen ügy miatt .
A herceg elhozatta nagy citeráját, és megpróbálta rávenni Muraszakit,
hogy játsszanak együtt, mint máskor is. Muraszakinak azonban
óhatatlanul eszébe jutott, milyen lelkesülten beszélt Gendzsi az akasi
hölgy játékáról. Ilyen művészi készséggel nem óhajtott versenyre kelni,
így aztán Gendzsi mondhatott, amit akart, nem bírta rábeszélni, hogy
egyetlen hangot is játsszék.
Néha megesett, hogy Muraszakit elhagyta szokott nyugalma és
szelídsége, és vad féltékenység és harag fogta el. Gendzsi ezeket a
kitöréseit egyáltalán nem érezte kiábrándítónak.
Eszébe jutott, hogy az ötödik hónap ötödik napja lesz a gyermek
életének ötvenedik napja, és tudta, hogy a hölgy számára fájó lenne, ha
gyermekének apja nem venne részt az ezen a napon mondandó
imákban. Bárcsak mindketten itt lehetnének vele a fővárosban! Milyen
gyönyörűen megünnepelhetnék ezt az ötvenedik napot! De mostoha is a
sors, hogy olyan messze távolban született meg a kislánya. Bizony nem
lett volna szabad ezt megengednie. És ráadásul ez az első
lánygyermeke. Úgy gondolta, ha fiú lenne, nem is venné ennyire
szívére a dolgot. De ez a kislány fontossá vált a szemében, mert úgy
érezte, hogy bizonyos tekintetben minden balszerencséje csak arra volt
jó, hogy előkészítse az ő születését, és - ha szabad így mondani -
szinte ez volt balszerencséjének egész célja, értelme. Haladéktalanul
hírnököt küldött Akasiba, azzal a szigorú utasítással, hogy az ötödik
napon feltétlenül meg is kell oda érkeznie. A hírnök időben beállított, s
megannyi megható, kedves bizonyságát hozta, hogy Gendzsi aggódva
gondol barátai jólétére. Az akasi hölgynek akrosztichont küldött.
Ebben arról panaszkodott, hogy magára kellett hagynia őt, hogy
miként az északi szirten nőtt fenyő, árnyékban éljen, ahová még az
ötvenedik nap sem hozza el az örök egyformaságot meg-

bontó fénysugarat. "Kettőtökért érzett gondom - folytatta

levelében - nagyobb kínszenvedést okoz nekem, mint amennyit el bírok
viselni. Nem mehet így tovább. Elhatároztam, hogy elhozatlak
benneteket a fővárosba. Ne hidd azonban, hogy rólad való
gondoskodásom ezzel véget is ér ..."
A hölgy beszámolt apjának, mit határozott Gendzsi, és ezúttal az
öregembernek minden oka megvolt rá, hogy sírjon és nevessen
egyszerre, amire egyébként mindig is hajlott. Amint a hölgy meglátta
Gendzsi ötvenedik napra küldött ajándékait, melyek kápráztató
bőségben hevertek szerteszét, rádöbbent, milyen hosszú lett volna
számára ez a nap, ha a hírnök nem érkezik meg a fővárosból. A másik
vigaszt a Gendzsi által küldött dajka jelentette, mert benne, életében
először, talált valakit, akire rábízhatta szívének titkait, s ettől az
egész élete megváltozott. Apja, innen-onnan, ahogy épp kínálkozott,
egész sereg hölgyet gyűjtött mellé, akik születés és nevelés dolgában
nem voltak kevesebbek az új dajkánál. De az akasi hegyi vadonban
nem nagy lehetőség nyílt a válogatásra, s így a szegény hölgyek,
kivétel nélkül, régi udvartartásokból itt felejtett, ódivatú teremtések
voltak. Mellettük az újonnan jött dajka hihetetlenül elevennek és
vidámnak érezhette magát, és önmagáról táplált véleménye rohamosan
javult ebben a szomorú társaságban. Véget nem érő történeteket tudott
a főváros életéről, ha pedig ezekből kifogyott, elég volt, ha
elemlegetett egyetlen eseményt, amely kapcsolatban volt Gendzsivel,
vagy olyasmiről beszélt, amiből kitetszett, mennyire szeretik a
herceget, vagy mekkora most a hatalma (csupa olyan téma, amire a
dajka minduntalan és figyelemre méltó buzgalommal visszatért):
ilyenkor az akasi hölgy orcája nyomban kigyúlt a büszkeségtől. De
boldog is lehet, hogy ilyen herceggel került kapcsolatba, még ha
akkor boldogtalanná tette és elhagyta is, még ha szerelmének nem is
maradt egyéb bizonyítéka, mint a gyermek. A dajkának engedélye
volt rá, hogy elolvassa Gendzsi leveleit, és ámbár lelkendezve,
együttérzéssel tette ezt, nem bírta megállni, hogy némi féltékenységet ne
érezzen úrnőjének különös és váratlan szerencséje láttán. Ilyen
alkalmakkor a dajka azt gondolta, hogy minden teremtett lélek közül ő az

egyetlen, akinek semmi jóban nem volt része - ám egyszer Gendzsi

levelében egy megjegyzésre bukkant, ami rá vonatkozott: "Mi van a
dajkával? Hogy vagy vele megelégedve?" -és így tovább, sőt, néha
még behatóbban is érdeklődött egészségi állapota és hangulata iránt.
Ilyenkor a lány, aki rendes körülmények között annyira csüggedt volt,
hosszú időre tökéletesen boldog és elégedett lett.
Gendzsinek az ötvenedik napra küldött levelét az akasi hölgy
így válaszolta meg: "Ó jaj, miért is nem jöttél el a kis daruhoz, mikor
az ötvenedik nap elérkezett, pedig a mély tenger számtalan szigetén
át érted kiáltott?!" Aztán így folytatta: "Száz és száz okom van rá,
hogy nagy gondban legyek jövőnk miatt, éppen ezért, bármi
kedvességben van néha részem - mint például a te mai
figyelmességed is -, csak annál drágább az nekem. Ami engem illet,
magam sem tudom, mi lesz velem. De őszintén remélem, hogy
legalább leánykánk élni fog, és inkább vigaszt nyújt majd neked, mintsem
bajt és aggodalmat."
Gendzsi ezt a levelet magánál hordta, félhangon újra meg újra
elolvasta, és szeretettel elidőzött minden mondatánál. Muraszaki
figyelmét nem kerülte el, hogy Gendzsit foglalkoztatja valami, és amikor
egyszer ismét meghallotta, hogy halkan olvasgat, elsuttogta ezt a dalt:
' - Messze sodródtál tőlem, mint a csónak, mely Mikuma partja
mellől kievezett a nyílt tengerre.
Muraszaki ezt nem Gendzsi fülének szánta, de a herceg felpillantott, és
éles hangon kérdezte:
- Nem értem, mi rosszat látsz ebben? Azt hittem, megérted, mit
jelenthet számomra ez a levél. Mi sem természetesebb, mint hogy
érdekel, nagyon is érdekel minden hír, amit onnan kapok, ahol oly
hosszú időt töltöttem. Es ha egyik-másik sora hirtelen eszembe juttat
valami érdekes élményt vagy eseményt azokból az időkből, azt
hiszem, egészen természetes, hogy néha-néha felkiáltok, vagy valami
egyebet művelek. Sokkal jobb lenne, ha úgy tennél, mint aki nem is
hallja. Egyébként itt a levél!
Odanyújtotta neki, de úgy, hogy Muraszaki csak a kifelé

hajtott oldalra írt címzést láthatta. Ahogy elnézte az odavetett

vonásokat,
nyomban megállapította, hogy hibátlan kézírás, ami a birodalom
legelőkelőbb hölgyének sem válna szégyenére. Ettől a pillanattól
kezdve Muraszaki tudta, mi vár rá: a hercegnél ez biztosan nem lesz
múló hangulat.
Bár ilyen dolgok foglalkoztatták Gendzsit, gondolatai azért néha a
hulló virágok falujában lakó hölgy felé szálltak, és bűntudattal gondolt
rá,
hogy amióta visszatért a fővárosba, egyetlenegyszer sem volt nála.
Főként a kormányban betöltött szerepe révén hárult rá sok munka, s
ennek kapcsán sok formaság és kényszerű megalkuvás gátolta abban,
hogy kedvére járjon-keljen. Persze részben a hölgyet is terhelte
mulasztás: megszokta már életmódját, mely bizony kevés változatosságot
vagy szórakozást kínált, s így keserűség és zokszó nélkül nyugodott
bele olyan bánásmódba, amit mások elviselhetetlennek éreztek volna. Az
ötödik hónapban Gendzsinek végre akadt egy kis szabad ideje. "Újra
eszébe jutott kötelezettsége, és ezúttal meg is tudta valósítani, hogy
titokban eltávozhasson a rég halogatott látogatásra.
Igazi örömet érzett, hogy itt végre védve lehetett minden divatos
fecsegéstől, kacéran epekedő pillantástól és hátsó gondolatokkal telített
duzzogástól; tudhatta, hogy bármilyen ritkán mutatkozik is itt, a
hölgy számára az ő érdeklődése a legeslegtöbbet jelenti, és
látogatásának idejét nem is fogja elfecsérelni haszontalan féltékenységi
jelenetekre vagy szemrehányásokra.
A ház a legutóbbi évek folyamán egyre csak romlott, és bizony
szomorú hellyé vált. A herceg először bement a hölgy nővéréhez, és
köszöntötte őt, majd a nyugati szárny főbejáratához sietett, és megállt
az előcsarnokban. Éjfélre járt. A hold felhőfátyol mögött
bújócskázott. A hölgyet kimondhatatlan öröm és izgalom fogta el,
amikor a homályban egyszerre csak megpillantotta a herceg halványan
kirajzolódó alakját. A lány ott ült a rácsos ablaknál, s amilyen félénk
volt, fel sem kelt, ahogy a herceget meglátta: Gendzsi az
előcsarnokban állt, a hölgy ülve maradt az ablaknál, s így
beszélgettek - és a hölgy hangján nem érződött sem barátságtalanság,
sem neheztelés.

Milyen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre egy ilyen hálás és

csöppet sem követelőző teremtéssel lehetett együtt! Valahol, egészen a
ház közelében, vízimadarak kiáltoztak. A hölgy elmondta ezt a
költeményt:
- Hogyan legyen bátorságom behívni téged ilyen elhagyatott házba,
melyet már a félénk vízimadarak is otthonuknak tekintenek?! -
Hangja az utolsó szavaknál suttogássá halkult, amit Gendzsi
különösen csábítónak érzett. "íme, mennyi kellemes ember van a
világon!" - gondolta a herceg. De milyen furcsa is, hogy éppen ez az,
ami egyszersmind oly nehézzé és fárasztóvá teszi az életet. A herceg
ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Ha a vízimadár kiáltására mindig ily gyorsan ajtódnál teremsz,
biztosan akad olyan látogatód is, akit örömest beeresztesz. - Ez
persze csak játék volt a szavakkal. Egy pillanatra sem gondolta
komolyan, hogy a hölgynek valaha is része lehetett ilyen kellemes
kalandban; de arra sem gondolt, hogy a hölgy netán szívesen vett
volna effélét. Mert bár most is éveket várt erre a látogatásra, a
herceg biztos volt benne, hogy hűsége egyetlenegyszer sem ingott meg.
A hölgy emlékeztette a herceget saját költeményére: "Ne nézz az
égre ...",
és eszébe juttatott mindent, ami akkor, Szumába való elutazása
előestéjén, a búcsúzáskor történt.
, - Talán furcsállod - mondta végül hogy annyi ember közül
leginkább én vettem szívemre távollétedet, mikor pedig olyan ritkán
látlak akkor is, ha itthon vagy.
De még ezt is kedvesen, szelíden jegyezte meg. Bizonyosak lehetünk
abban, hogy erre a szemrehányásra Gendzsi nyomban talált engesztelő
választ és mindenféle kedveskedéssel
,
hama-
rosan olyan boldoggá tette a hölgyet - legalábbis abban a pillanatban -,
amilyen boldog nő csak lehet.
Ezekben a napokban nemegyszer eszébe jutott Goszecsi úrhölgy, és
örült volna, ha viszontláthatja. Am akkora nehézségeket kellett volna
legyőznie, hogy meg sem kísérelte a dolgot. A hölgy szülei jól látták,
hogy lányuk nem bírja legyűrni szerencsétlen vonzalmát, ezért minden
lehetőt megtettek, hogy valami más megoldást találjanak jövőjére.
Goszecsi azonban kijelen-

tette, hogy ő már nem gondol sem udvarlókra, sem házasságra. "Ha lenne
valami alkalmas, nagy házam - gondolta Gendzsi ahol elszállásolhatnám
minden barátnőmet, és nemcsak őket, de születendő gyermekeimet is
szemmel tarthatnám, mennyivel egyszerűbb lenne az élet!" Az épülő
keleti szárny valóban szépnek ígérkezett, és teljesen megfelelt a
legújabb ízlésnek. Gendzsi türelmetlenül várta, hogy végre elkészüljön,
és mindegyik szakmunka ellenőrzésére külön felügyelőt állított, hogy
minél gyorsabban haladjanak.
Nemritkán történt egy és más, ami Oborozuki hercegnőre emlékeztette, s
ilyenkor, a történtek ellenére, újra elfogta a sóvárgás. A hercegnő
azonban nemcsak hogy megszenvedett a múltért, de okult is belőle,
és kereken megtagadta, hogy bármi módon felvegye az érintkezést
Gendzsivel - ez viszont ingerelte és levertté tette a herceget. A
leköszönt
császár, Szuzaku, megszabadult a kormányzás gondjától, s ettől kissé
megélénkült, és némi kedvet kapott az udvari mulatságokhoz. Különös,
hogy az udvartartásához tartozó hölgyek közül éppen Dzsokjoden iránt
tanúsította a legkevesebb figyelmet, pedig ő volt a trónörökös anyja.
Dzsokjodent az a kivételes szerencse érte, hogy ő adhatott életet a
trónörökösnek, de szemlátomást még ezzel sem tudott egy hajszálnyit sem
visszaszerezni régi befolyásából, melyet akkor vesztett el, amikor a
császár kegyeibe fogadta Oborozuki hercegnőt. Dzsokjoden még a
császári palotát is elhagyta, és fiának, a trónörökösnek
rezidenciájához csatlakozó lakosztályban élt. Gendzsi Palota-beli szobái
a régi Sigeiszában voltak; ettől nem messze, a Nasicubóban lakott a
trónörökös. Igy esett, hogy Gendzsitől, mint közeli szomszédjától, a
herceg udvara lépten-nyomon tanácsokat kért, ő pedig gyakran tudott
nekik értékes segítséget nyújtani.
Mivel Fudzsicubo apáca lett, neki nem adhatták vissza régi rangját.
Ezzel szemben anyacsászárnét megillető tiszteletdíjban részesült,* és
egyúttal
olyan rangos állami tisztviselők álltak szolgálatára, mint egy
excsászárnénak.
Fudzsicubónak ezt a kiegészítő jövedelmét teljes egészében különböző
szent szertartások emésztették fel, hiszen most már ezek jelentették
életének kizárólagos tartalmát. Már hosszú évek óta érezte, hogy
lehetetlen az udvarban megjelennie, és fia, a császár, Fudzsicubo nagy
fájdalmára, úgy nőtt fel, hogy szinte idegenné vált számára. Hogy fia
minden nehézség nélkül trónra jutott, Fudzsicubo szabadon járhatott-
kelhetett; és bizony most, hogy állandóan az udvarnál tartózkodott,
ezzel határtalan fájdalmat szerzett régi vetélytársnőjének,
Kokidennek, mert ennek immár le kellett mondania a cselszövésekről,
pedig mind ez ideig ez töltötte be egész életét. Gendzsi nem tanúsított
rosszindulatot Kokidennel szemben, hanem anélkül hogy szolgálataival
tolakodott volna, segített rajta, amennyire csak tehette. Nagylelkű
előzékenységére azonban engesztelhetetlen ellenségeskedés volt a válasz,
s ezt az udvarnál mindenki látta és roppantul fájlalta is.
Hjobukjo herceg feltűnő hűvösen bánt Gendzsivel a száműzetése
előtti időben. Most, hogy Gendzsi szerencsecsillaga ismét emelkedőben
volt, látszott, mindenképp igyekeznék helyreállítani a régi barátságot,
de
Gendzsi kevés hajlandóságot mutatott erre. Fudzsicubónak igen nagy
csalódást és gondot okozott, hogy olyan időkben, amikor az emberek
annyi ellenséges érzést félre tudtak tenni, és annyi félbeszakadt
barátságot
ismét helyreállítottak, Gendzsi és az ő bátyja ilyen ridegek egymással
szemben.
A hatalmat, egyenlően megosztva, most Gendzsi és apósa, • a Nagy
Csarnokban lakó öreg miniszter tartotta kezében. Ennek az évnek
nyolcadik hónapjában To no Csudzso lánya bekerült az udvarhoz.
Nagyapja, az öreg miniszter, feltűnő jelenség volt, midőn megjelent a
lány bemutatkozásán: neki volt gondja rá, hogy semmi se hiányozzék az
ünnep hagyományos fényéhez. Közismert dolog volt, hogy Hjobukjo
herceg szívesen látta volna második lányát valami hasonló
társadalmi pozícióban. Gendzsi azonban nem melegedett fel annyira
Hjobukjóval szemben, hogy támogassa e szándékát, de főként azért
nem tette ezt, mert akadt még sok más fiatal hölgy, aki éppannyira
érdemes
lett volna ilyen pozícióra. Hjobukjo látta, nem tehet mást, mint hogy
beletörődik a helyzetbe.
Ősszel Gendzsi zarándoklatra indult a szumijosi szentélyhez, ahol -
mint emlékezünk - különböző fogadalmakat kellett

teljesítenie. Ez az esemény hivatalos pompával zajlott le, és a herceg

fényes kísérete, melyhez versengve csatlakoztak a legrangosabb
nemesurak és udvaroncok, az egész birodalomban mély benyomást
keltett. Az akasi hölgy, akárcsak az előző év őszén, ez év tavaszán is
képtelen volt arra, hogy - amint szokta - ellátogasson a szentélyhez.
Most azonban elhatározta, hogy sort kerít rá. így történt aztán, hogy
amikor
hajóval megérkezett Szumijosiba, Gendzsi pompás menete éppen a
part mentén vonult. Látta a hatalmas szolgasereget, amint drága
áldozati ajándékokat vittek; látta a válogatottan daliás keleti
táncosokat,*
akik tizesével lovagoltak, s igen feltűnőek voltak kék csíkos ruhájukban.
Gendzsi Szumijosiba tervezett zarándokútjának híre nem jutott el a
hölgyhöz, ezért meg is kérdezte valakitől, aki éppen a közelébe ért, hogy
kik
a zarándokok.
- Hogy kik a zarándokok? - kérdezte az ember elcsodálkozva. -
Hát a birodalmi kancellár zarándokmenete ez! - És harsogó hahota
támadt, merthogy akadhat emberfia, aki nem hallott erről az óriási
jelentőségű eseményről. A hahotázók közé teljes lelkesedéssel beállt
egy sereg otromba csavargó is, akik éppen a közelben tartózkodtak.
A hölgy zavarba jött. Hogy a várakozás hosszú hónapjai után így
találkozik Gendzsivel, valóban azt mutatja, hogy a herceg merőben
más világhoz tartozik. De azért ők ketten mégsem egészen idegenek
egymás számára! Gendzsi szemében jómaga bizonyára többet, sokkal többet
számít, mint azok a nyomorultak, akik így kicsúfolták tájékozatlansága
miatt, vagy mint ez az egész gyülevész népség, mert ezek mit sem
törődnek Gendzsivel, s pusztán azért csődültek ide, hogy később
hencegjenek vele, merthogy sütkérezhettek a herceg dicsőségében. A
sorsnak milyen kegyetlen iróniája, hogy ő, aki csakis rá, a hercegre
gondol, és kétségbeesetten kap a legapróbb híren is, mely a herceg
egészségére és dolgaira vonatkozik, gyanútlanul éppen ezt a
szerencsétlen napot választotta, amikor rajta kívül mindenki már a
herceg jöveteléről áradozott. A lány elrejtette arcát és sírt. A menet
pedig haladt tovább - számlálhatatlan sokaság zöld köpenyben, itt-ott
egy-egy skarlátvörös lebernyeg parázslott, mint őszi juhar a fenyőerdő
közepén.

Egyik lovascsapat a másik után ügetett: villódzva váltakoztak a

színek, hol sötét, hol világos káprázatban.* A hatodik rangbeli tisztek
közt volt valaki, aki különösen feltűnő jelenségként hatott arannyal
tarkított zöld kapitányi köpenyében. Ukon volt az, a nemesúr, aki
annak idején, amikor Gendzsi felkereste a császári sírokat, ezt a
költeményt mondta: "Milyen kevéssé törődnek is tisztelőikkel ..."*
Az íjászok parancsnoka lett, éppen ezért több tiszt kísérte, mint
bármelyik kapitányt. Kísérői közt volt Josikijo, aki karmazsinvörös
köpenyét hanyag eleganciával viselte, és mondhatni a legszebb férfi
volt az egész seregben.
Itt vonultak el virulón és boldogan mindazok a lovagok és nemesemberek,
akiket Akasiból már ismert; az akkoriban szánalmas kis csapatot most
körülrajzották híveik és csatlósaik. A menetben nyargaló ifjú hercegek
és udvari urak versengtek egymással, kinek pompásabb a felszerelése. Csak
ritkán lehetett látni ilyen pompás nyergeket, lószerszámokat. Könnyen
elképzelhetjük, mennyire belekáprázott az isten háta mögötti hegyi
lakából csak az imént érkezett, vidéki lány szeme. Végre Gendzsi
kocsija következett. A lány csupán futó pillantást vethetett rá, de
semmit nem látott annak arcából, akire oly forrón vágyakozott. A
herceg, a nagy Toru* példáját követve, lovas apródokat is osztott be
kíséretébe. Nagyon csinos öltözékük volt, hajukat oldalt
kigöndörítették, és bíbor szalagot fontak bele. A tíz fiú
nagyságrendbe követte egymást, és rendkívül kellemes látványt
nyújtottak, amint díszes ruhájukban elvonultak. Aztán még egy fiú
következett, lóháton, az udvari apródok öltözékében. Nyilván tekintélyes
család sarja lehetett, mert hajbókoló szolgahad kísérte, s egy sereg
lovászfiú nyargalt a nyomában, valamennyi más-más, de nagy gonddal
egybehangolt öltözékben. A hölgy megtudta, hogy ez Jugiri herceg,
Gendzsinek Aoi hercegnőtől származó fia. Az akasi hölgynek eszébe
jutott saját leánykája, akire talán egészen más sors vár, és a szentély
irányába, szomorú megadással, meghajtotta fejét. Most megjelent a
tartomány helytartója, és érkezésével nagyobb pompát fejtett ki,
mint bármikor is, midőn egy-egy zarándokúton levő miniszterrel
készült találkozni. Az akasi

hölgy azon töprengett, hogy még ha sikerülne is utat törnie at tömegen

keresztül, kevés kilátása lenne rá, hogy ilyen forgatagban az istenség
bármi figyelmet szenteljen az ő szerény áldozati ajándékainak. Már
el is határozta, hogy hazatér, mivel semmi értelme a maradásnak, de
eszébe jutott, hogy mindenesetre áthajózik Nanivába, és ott elvégzi a
megtisztulás szent szertartásait. így is tett, s ezalatt Gendzsi, nem
sejtve, hogy a hölgy ott járt a közelében, az este hátralevő részét a
szentélyben töltötte, és eleget tett fogadalmainak. Végül úgy érezte,
hogy lerótta tartozását az istennel szemben, és elhatározta, hogy most
pedig keres valami szórakozást, s így az éjszaka másik felét az egész
társaság roppant vidáman töltötte, Koremicu és a többiek meg is jegyezték
magukban, hogy mindez távolról sem emlékeztet holmi szent
szertartásokra. Történt, hogy Gendzsi egy kis időre kiment a szabadba.
Koremicu, aki vele volt, kint elmondott egy akrosztichont, melyben
arra célzott, hogy Szumijosi fenyői alatt most kevésbé ünnepélyes
csend honol, mint akkoriban, amikor még az istenek uralkodtak a
földön. Ez tagadhatatlanul így volt, de most, annyi viszontagság
után, Gendzsi számára is eljött a vidámság ideje. így hát ezzel a
költeménnyel válaszolt:
- Nem egyhamar fogom elfeledni, hogy ez az istenség mentett
ki a vad hullámokból, melyek rám zúdultak, és eltérítettek utamtól.
Koremicu ezután elmondta, hogy hajó érkezett Akasiból, de utasai
visszariadtak a szentély körül hemzsegő tömegtől, és ismét
kifutottak a nyílt tengerre. Gendzsi iszonyúnak érezte még a
gondolatot is, hogy a lány itt járt, s ő még csak nem is tudott róla.
Most
megérezte azt is, hogy a szumijosi istenségnek köszönheti a lányt is:
tőle
kapta menyasszonyul. Hogyan is engedhette most meg, hogy
elmenjen a lány, anélkül hogy ő, Gendzsi, egyetlen kedves szót is
szólhatott volna hozzá. Pedig a lánynak bizonyára az fájt a legjobban,
hogy íme, eljön ide, de Gendzsi mit sem tud erről, pedig milyen közel
van hozzá. De most már messze járhatott hajója a part mentén, és
semmit sem lehetett tenni.
Miután Gendzsi elhagyta Szumijosit, a környező vidéken
még felkeresett néhány helyet. Nanivában ő is alávetette magát a
megtisztulási és egyéb szertartásoknak, főként pedig megmosdott a hét
folyóban. Ahogy a Horije torkolata mentén haladt, ezt suttogta: "Mint
a nanivai dagályjelzőhöz ..."* Maga sem tudta, miért ötlöttek fel
benne ezek a sorok. Koremicu ott tartózkodott Gendzsi közelében, s
ahogy meghallotta szavait, parancsnak vélte, hogy teremtsen elő írószert
(ilyesfajta kötelezettség gyakran hárult rá): ruhája redőiből gyorsan
előhúzott egy rövid szárú tollat és, amikor Gendzsi kocsija megállt,
átnyújtotta. Gendzsi jót mulatott Koremicu szolgálatkészségén, majd
egy összehajtogatott papírra leírta ezeket a sorokat: "Mi jelezhetné
jobban, hogy szerelmünk egyszer még elárad bennünk, mint az, hogy
véletlenül a parton, a dagályjelzőnél találtam rád?" Egyik fullajtárja
az akasi hölgy szolgáitól még annak idején megtudta, hogy merre
lehet megtalálni a hölgyet, s a verset átküldte vele Nanivába. így aztán
bármennyire szenvedett is nemrég a lány, amikor csak nézte, nézte,
hogyan vonul el előtte Gendzsi, már ez a rövid üzenet is elég volt, hogy
nyugtalanságát lecsillapítsa. Hálával és büszkeséggel eltelve, ezt a
választ
fogalmazta: "Hogyan lehetséges, hogy e városban időző zarándokok
közül éppen a legszürkébb iránt táplálsz szerelmet, mely, szíved
mércéjén mérve, ennyire elárad benned?!"
A hölgy ezen a napon megfürdött az Esőköpönyeg sziget szentélyénél
fakadó szent forrásban, és a költeményt úgy küldte el, hogy átkötötte egy
megszentelt szalaggal, amelyet a szentélyből hozott magával. Amikor
ezt Gendzsi megkapta, már leszállt az alkony; a tengeren dagály volt,
s a folyó torkolata mentén a darvak különös, borzongató hangjukon
versenyt krúgattak. A herceget magával ragadta a hely és a pillanat
szépsége, s egyszeribe türelmetlenné tette a körülötte hemzsegő
embertömeg iránt. Bárcsak eltűnnének a szeme elől mind, és kettesben
lehetne a lánnyal, aki így versbe öntötte hitetlenkedését!
Hazafelé vezető útja a sok kitérő és szórakozás folytán igen
változatosnak
bizonyult, de Gendzsi gondolatai egész idő alatt azon a különös véletlen
okozta, szerencsétlen találkozáson jár-

tak. A herceg kíséretéhez egy egész sereg táncosnő csatlakozott. Ámbár

szellemnek és nevelésnek nyoma sem volt egyikükben sem, társaságuk
nyilvánvalóan pompás szórakozást jelentett a Gendzsi kíséretéhez
tartozó forróvérű fiatalembereknek. A herceg nagyon furcsállta ezt a
dolgot. Az volt a véleménye, hogy az ember valami szép tájnak vagy
művészi alkotásnak csak megfelelő társaságban tud igazán örülni.
Ám ha már az ilyen dolgokban is elrettentően hat a másik ember
közönségessége vagy ostobasága, akkor egy sokkalta bizalmasabb
kapcsolatnál különösen meg kell néznünk, kit választunk. Es valóban:
jómaga egy csepp érdeklődést sem érzett e nők iránt. Ezek
hamarosan meg is értették, hogy nem arattak sikert, de csak még
jobban igyekeztek, aminek viszont az lett az eredménye, hogy Gendzsi
még visszataszítóbbnak érezte őket.
A következő napot a naptár "szerencsés" napként jelölte meg, és
minthogy Gendzsi útitársaival együtt békén útban volt a főváros felé, az
akasi hölgy most már visszatérhetett Szumijosiba: zavartalanul
elvégezte ájtatosságait, és végre eleget tehetett számos
fogadalmának, amelyek nagyon összegyűltek azóta, hogy legutóbb itt
járt. Nemrég láthatta, milyen Gendzsi, amikor teljes pompával van
körülvéve, s ettől csak megnőttek kétségei, pedig amúgy sem volt tőlük
nyugta, se éjjel, se nappal: olyan környezetben mi más várhatna a
magaforma jelentéktelen teremtésre, mint hogy hamarosan háttérbe
szorítják, semmibe veszik. Nem is várta, hogy hírt kap a hercegtől,
mielőtt az vissza nem tér az udvarba. Csak számlálgatta a napokat - s
ekkor, meglepetésére, küldönc érkezett. Gendzsi levelében, melyet
nyilvánvalóan útközben írhatott, még a napját is pontosan
megjelölte, amikor érte küld, és elhozatja a fővárosba. Ismételten
megkísérelte, hogy eloszlassa a lány minden kétségét, aggodalmát:
magától értetődik, hogy megbízhat benne, és könyörögve kérte, higgye
el, hogy helyzete az ő házában nem lesz visszás, sem pedig
bizonytalan. A lány mégis úgy érezte, hogy veszélyes útra indulna,
olyan világ felé, mely most ugyan még csábítónak ígérkezik, de ahol
bármikor, egészen váratlanul, szörnyű bajok zúdulhatnak rá. Még
apja is egészen fejvesztett lett a gondolatra, hogy többé nem viselheti
gondját lányának, s bizony jobban félt attól, hogy gyermeke elmegy a
fővárosba, mint attól a lehetőségtől, hogy netán örökre el kell
temetkeznie vidéki otthonukban. A lány válasza tele volt tartózkodással
és kétséggel, vajon jómaga megfelel-e a herceg által megígért társadalmi
pozícióra.
Szuzaku császár lemondása következtében új papnőt kellett választani
Iszébe, Rokudzso hercegnő pedig visszahozta lányát a fővárosba. Gendzsi,
a szokáshoz híven, levélben kívánt neki szerencsét, s ezzel végtelen
örömet szerzett Rokudzsónak. A hercegnő azonban egyáltalán nem
kívánt még egyszer alkalmat adni Gendzsinek, hogy mint a régmúlt
napokban, ismét nyugtalanságot idézzen elő életében, tehát, a formaságok
betartásával, egészen kimérten válaszolt. Éppen ezért a hercegnő
visszatérte után Gendzsi meg sem kísérelte, hogy felkeresse.
Homályosan megpendítette ugyan, hogy találkozhatnának, de ebben
nem szívből fakadó kívánság vezette, így hát megkönnyebbüléssel vette
tudomásul, hogy nem is vették komolyan. Nemrégiben elhatározta, hogy
családján kívüli kapcsolattal, még ha az a legártatlanabb is, nem fogja
megnehezíteni életét, de egyszerűen nincs is rá ideje. Ebben az esetben
pedig végképp céltalannak érezte, hogy társaságát rákényszerítse egy
olyan hölgyre, aki ezt egyáltalán nem kívánja. Ennek ellenére rendkívül
szerette volna látni, mivé fejlődött a Szűz, akit most Akikonomu
úrhölgy néven emlegettek. Rokudzso hatodik kerületben álló régi
palotáját csodásan újjáépítették, felékesítették, s falai közt ez idő
tájt igen
kellemes élet folyt. Rokudzsónak olyan jellembeli és szellemi
adottságai voltak, melyek az évek folyamán mit sem csökkentek. A
maga egyénisége és nem egy udvarhölgyének szokatlan szépsége
együttesen olyan vonzóerőt jelentett, hogy háza a világfiak
találkozóhelyévé vált, és bár jómaga nemegyszer igen elhagyatottnak
érezte magát, de olyan életet élt, mellyel, nagyjában és egészében,
semmiképp sem volt elégedetlen. És ekkor történt, hogy egészsége romlani
kezdett. Nyomban tudta, hogy számára nincs többé remény, és mert
üldözte a gondolat, hogy oly sokáig bűnös helyen élt,* elhatározta,
hogy apáca lesz. A hír súlyos csapásként érte Gendzsit. Azt már rég
tudta, hogy a hercegnővel, mint szerelmesével,

nem találkozhat többé, de úgy gondolt Rokudzsóra, mint barátjára,

akinek társasága, a vele való beszélgetés, mindig is a legnagyobb
örömei közé tartozott. A hercegnő kénytelen volt megtenni ezt az
ünnepélyes és visszavonhatatlan lépést, s ez nagyon megrendítette
Gendzsit. Amint meghallotta, mi történt, azonnal Rokudzso
palotájába sietett. Csupa gyötrelem volt ez a látogatás. Rokudzsót
teljesen összetörve találta. Ágyát paravánokkal vették körül; Gendzsi
számára kívül helyeztek el egy széket, de úgy, hogy egészen közel
legyen az ágy fejéhez, s így beszélhettek egymással. Világos volt, hogy
Rokudzso ereje rohamosan hanyatlik. Milyen keserűen bánta most
Gendzsi, hogy nem jött el már korábban, és nem bizonyította be neki,
amíg még lett volna rá ideje, hogy az iránta érzett szerelem sohasem
halt ki szívéből! Keservesen sírt, és a hercegnő Gendzsi mély
fájdalma láttán rájött, hogy évek hosszú során át tévedésben élt,
amidőn azt hitte, hogy elfeledték, hiszen valójában sohasem tűnt el
egészen a férfi szívébői - s egyetlen szempillantás alatt feledte minden
keserűségét: a herceg kétségbeesése láttán megpróbálta, hogy
gondolatait másfelé terelje. Hamarosan rátért lányára, Akikonomu
hercegnőre, a volt iszei papnőre is, és arra kérte Gendzsit, hogy
minden erejével segítse elő a lány boldogulását.
- Azt reméltem - sóhajtotta Rokudzso -, hogy amint a földi
gondokat leráztam, még békében élhetek, legalábbis addig, amíg
lányom el nem éri azt a kort, hogy már maga irányíthatja sorsát ...
Hangja elhalt.
- Ha nem is említed, akkor is megtennék mindent, csak hogy
segítsek rajta - válaszolta Gendzsi. - De most, hogy kifejezetten
megkértél rá, biztos lehetsz benne, különösen gondot viselek rá, és
minden
módon, ami csak hatalmamban áll, gyámolítani fogom. Emiatt ne legyen
semmi gondod ...
- Nem lesz valami könnyű feladat - felelte az asszony. -Még az a lány
is, akinek jóléte szerető szülőinek egyetlen gondja, nemegyszer nehéz
helyzetbe kerül, ha anyja meghal, és csupán apjára támaszkodhat.
Tartok tőle, hogy a te feladatod még sokkalta nehezebb lesz, mint egy
apáé, aki özvegyen ma-
radt. Vele szemben tanúsítandó minden barátságodat nyomban
félremagyarázzák; mindenféle kellemetlen bonyodalmakba keveredhet,
hogy még a te barátaid is ellene fordulhatnak. Erről pedig eszembe jut
valami, amit igen nehéz szóba hozni. Szeretnék teljesen nyugodt lenni
afelől, hogy nem fogsz neki udvarolni! Ha annyit tapasztalt volna,
mint jómagam, nem aggódnék érte. De az a baj, hogy teljesen
tapasztalatlan, és az a fajta lány, aki kimondhatatlanul szenvedne
ilyen helyzetben. Mást sem kívánok, mint hogy jövőjét úgy
biztosíthassam, hogy éppen ezt a veszélyt elkerülje ...
Milyen különös gondolat, mondta magában Gendzsi. Hogyan
vehetett a fejébe ilyesmit?
- Olyannak hiszel engem ma is, amilyen évekkel ezelőtt voltam -
válaszolta gyorsan. - Nagyon megváltoztam, s erre hamarosan rájönnél, ha
többet tudnál felőlem ...
Kint már teljes sötétség honolt. A szobát, ahol Gendzsi üldögélt,
már csak az a sápadt fény világította meg, amely több helyiségen át
beszűrődhetett az előcsarnokban álló nagy lámpából. Most bejött valaki.
Gendzsi óvatosan bekémlelt az ágyat körülvevő paraván egyik
résén. A homályban éppen csak felismerhette Rokudzso alakját. Haja
rövidre volt vágva, ahogy szokás is apácajelölteknél, míg csak
teljesen le nem nyírják a hajukat - de elegánsan, ízléssel vágták le,
s így a párnán kirajzolódó feje bájosnak és finomnak hatott. Az ágy
végében viszont mintha még valakit látna. Csak Akikonomu lehetett.
Egy helyütt, ahol a hevenyészve felállított két paraván közt kis rés
maradt, bekémlelt, s egy fiatal lányt látott, amint állát tenyerébe
támasztva, szomorúan ott kuporog. Gendzsi alig-alig láthatta, de úgy
vélte, hogy rendkívül csinos lehet. Kibontott haja a padlót söpörte,
fejtartása, minden mozdulata, az arckifejezése, páratlan bájt és
méltóságot sugárzott; ám büszkesége ellenére volt benne valami
szeretetre méltó, szinte megindító. De nem kezd-e irányában máris olyan
érzést táplálni, amitől az anya csak néhány perce is óva intette?!
Gyorsan másfelé terelte gondolatait. Rokudzso hercegnő most ismét
megszólalt:
- Nagyon szenvedek - szólt -, és attól félek, halálom bár-

mely pillanatban bekövetkezhet. Nem akarom, hogy haláltusámnak

tanúja légy. Kérlek, most nyomban hagyj magamra.
Mindezt csak nagy fáradsággal bírta kimondani. Komornái már
jobbról-balról támogatták.
- Milyen boldog lettem volna - mondta Gendzsi -, ha látogatásommal
jobbulást hozhattam volna neked. Félek, hogy csak ártottam. Nem tudlak
elhagyni, mikor ilyen fájdalmaid vannak. Mondd, mi fáj annyira?
- És olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna lépni ágyához.
- Ne közelíts hozzám! - kiáltotta a hercegnő rémülten. -
Megcsúnyultam! Meg sem ismernél. Úgy érzed talán, hogy furcsán
és összefüggéstelenül beszélek? Lehet, hogy gondolataim kissé
elkalandoznak, hiszen halálomon vagyok. Köszönöm, hogy ilyen
türelmes vagy velem ebben az állapotomban. Szívem nagyon
megkönnyebbült, hogy sor kerülhetett erre a beszélgetésünkre. Már nagyon
régen szerettem volna ...
- Mélyen meghat, hogy úgy gondoltál rám, mint akire rábízhatod
kívánságaidat - válaszolta Gendzsi. - Amint tudod, apámnak, az elhunyt
császárnak, igen sok fia és lánya van. Jómagam egyikükkel sem
vagyok bizalmas viszonyban. De apám is, amikor a bátyja meghalt,
saját gyermekének tekintette Akikonomu hercegnőt, így nekem
minden jogom megvan rá, hogy benne húgomat lássam, és segítsem őt,
mintha bátyja lennék. Igaz, jóval idősebb vagyok nála, de az én
családom, sajnos, kicsiny,*. és szívesen venném, ha még valakiről
gondoskodhatnék...
Gendzsi, hazatértét követően is minduntalan érdeklődött
Rokudzso állapota iránt, és minden alkalommal írt is neki.
Rokudzso körülbelül egy hét múlva meghalt. Gendzsi mélyen megrendült,
és hosszú időn át semmi nem érdekelte: még arra sem tudta magát
elszánni, hogy elmenjen a császári Palotába. A halotti szertartás és
még sok egyéb teendő elintézése, amelyekre vonatkozóan Rokudzso
utasítást hagyott, kizárólag Gendzsire hárult, mert senki más nem
akadt, akihez a hölgy rokonai fordulhattak volna. Szerencsére azok az
emberek, akiket Akikonomu hercegnő kíséretébe osztottak be, mikor
Iszében tartózkodott, még ekkor is szolgálatában álltak, és némi-

leg segítségére lehettek. Még a temetés előtt Gendzsi személyesen

megjelent a háznál, és levelet intézett a gyászoló hölgyhöz. Az egyik
kulcsár (ő is a régi iszei kísérethez tartozott) azzal az üzenettel tért
vissza, hogy úrnőjét annyira lesújtotta az őt ért veszteség, hogy
válaszolni sem tud. Erre Gendzsi egy újabb üzenetet küldött be, s
ebben emlékeztette Akikonomu hercegnőt, hogy anyja ünnepélyesen
az ő gondjaira bízta, és kérte, ne tekintse idegennek, aki tolakodó
módon beleavatkozik ügyeibe. Ezután magához hívatta Rokudzso
háztartásának egyes tagjait, és megadta nekik a szükséges
utasításokat. Biztos és határozott fellépése meglepte mindazokat, akik
tudták, milyen hosszú időn át nem járt el a házhoz. A gyászszertartás
hatalmas pompával zajlott le: a ravatalt nemcsak Rokudzso háza
népe, de Gendzsi kísérete és szolgaserege is őrizte.
Rokudzso temetését követően Gendzsi hosszú időn át imákba és
vezeklési gyakorlatokba merült, és csak ritkán jött elő sűrűn
elfüggönyözött
szobájának magányából. Gyakran érdeklődött Akikonomu hercegnő
hogyléte iránt, a lány pedig most már saját kezűleg válaszolt neki.
Eleinte annyira elfogódott volt, hogy - öreg dajkájának nagy
szomorúságára - nem írt, de az aztán megértette a lánnyal, hogy
nagyon udvariatlannak tartanák, ha nem válaszolna a levelekre. Egyik
nap, amint Gendzsi az ablaknál ült, és elnézte, ahogy a szélvihar
vadul hordja a havat és esőt, felvetődött benne, mit csinálhat
Akikonomu ebben a zord időben, és futárt küldött a hercegnő palotájába.
"Szeretném tudni, tetszik-e neked ez a vihar" - írta, és ezt a
költeményt fűzte hozzá: "Látom a gyászban álló házat: sötét viharok
fenyegetik, és a magasban, a felhők közt, egy szellem lebeg aggódón
kiterjesztett szárnyain." Szürkésbe hajló világoskék papírra írt, s
választott írásmódját és a levél egyéb külsőségeit kifejezetten arra
szánta, hogy hatást tegyen a fiatal lányra. A lány szeme nem szokott
ilyesmihez, és annyira elkápráztatta az előkelő levél, hogy ismét
képtelennek érezte magát a válaszadásra, s csak amikor háza népéből
hol egyik, hol másik asszony tett neki szemrehányást udvariatlan és
hálátlan viselkedése miatt, akkor vett elő egy mákonyos illattal
átitatott, sötétszürke papírlapot, és erőtlen, szinte olvashatatlan

ecsetvonásokkal leírta ezt a költeményt: "Mint a fáradt hópehely,

magam is oly szívesen lehullanék, hogy a földhöz simulva
megsemmisüljek." Kézírásában nem akadt semmi különös szépség, de
tetszetős volt, és kétségtelenül elárulta a levél írójának származását.
Akkoriban, amikor elment Iszébe, Gendzsi igen jó véleménnyel volt a
lányról, és nagyon fájlalta, hogy elvonul a világtól. Most a lány ismét
olyan lett, mint más halandó, s ha Gendzsi akarja, szabadon
ápolhatja kapcsolatukat, de éppen ez volt az oka (mert Gendzsinél ez
így szokott lenni!), hogy meghátrált. Arra tartani, amerre csak igen
kevés
ellenállást kell legyőzni - ezt Gendzsi mindig is az előnyök otromba
kihasználásának érezte. Ámbár Akikonomu hercegnő iránt tanúsított
minden figyelmével csupán a hölgy édesanyjának kívánságát teljesíti, jól
tudta, hogy az udvarnál mindenki milyen véget szánt ennek a
regénynek. Nos, ez egyszer hadd csalódjanak! Határozottan eltökélte,
úgy neveli fel az ifjú hölgyet, hogy a legnagyobb gonddal ügyel az
illendőség kereteire, és ha majd a császár nagykorú lesz, bemutatja a
lányt az udvarnál; sőt, gyermekévé is fogadja - s ez egészen természetes
is
lenne részéről, hiszen olyan kicsiny a családja. Gyakran írt a lánynak, s
levelei telve voltak gyengédséggel és bátorítással, és néhanapján meg is
látogatta palotájában.
- Igazából azt szeretném - mondta egy napon a lánynak -, hogy
bennem, bocsásd meg, hogy így fejezem ki magam, úgyszólván
édesanyád helyettesét lásd. Nem tudnál néha olyan lenni hozzám,
mintha régi barátok lennénk? Nem bízhatnád rám valami olyan titkodat,
amit azelőtt vele osztottál meg?
Ilyesfajta kéréseivel csak zavarba ejtette a lányt. Ez annyira
visszavonultan élt, hogy már-már az is kínszenvedés volt számára, ha
idegen ember jelenlétében szóra kellett nyitnia ajkát, és udvarhölgyei
végül már lépten-nyomon arra kényszerültek, hogy ügyetlenkedéseit
helyreüssék. Szerencsére háztartásának fő emberei és az udvarhölgyek
közül is sokan szoros kapcsolatban álltak a császári családdal, így
amennyiben nem sikerülne Gendzsi szándéka, hogy Akikonomut
bejuttassa a Palotába, ők is segíthetik a lányt, hogy boldogulhasson.
Gendzsi örült volna, ha valamivel többet tud a lány küisejéről, de az
GENDZSI REGÉNYE 425
mindig függönyei mögött ülve fogadta, és a herceg sem érezte, hogy joga
volna olyan szabadságra, ami csak rokont illet meg, és abban sem volt
elég biztos, vajon próbára teheti-e saját atyai érzéseit. Valóban nagy
bizonytalanságban volt saját szándékait illetően, és a lánnyal
kapcsolatos
terveit egyelőre senkinek sem említette meg. Gondoskodott arról, hogy az
elhunyt emlékezetére rendezett szertartásokat nagy pompával
végezzék el, és nagy figyelmet fordított az előkészületekre. Az úrnőjét
vesztett háznép ezt mély hálával fogadta. Életük hétről hétre
eseménytelenebbé és nyomasztóbbá vált. Akikonomu hercegnő szolgái és
kísérői egyre-másra eltávoztak, és másutt kerestek alkalmazást. A
palota a hatodik kerületnek is a szélén állt, szinte teljesen néptelen
környéken, s a szomszédban levő számtalan templomból minduntalan
ide hangzó mélabús harangszó a hercegnőt minden este mély
szomorúsággal töltötte el. Megszokta, hogy idejének nagy részét anyja
társaságában töltse, hiszen még akkor sem szakadtak el egymástól,
amikor Iszébe ment, habár szüzet soha azelőtt szülői el nem kísértek.
Képzelhető, hogy anyja elvesztése folytán most különösen tanácstalanná és
elhagyatottá vált, s az a gondolat, hogy anyjának, aki az ő kedvéért
oly nagy utazásra vállalkozott, ezt a végső útját mégis egyedül kellett
megtennie, kimondhatatlan fájdalommal töltötte el a lányt. Ekkortájt
nem egy kisebb-nagyobb rangú udvarló kezdett eljárni a házhoz, azzal
az ürüggyel, hogy valamelyik udvarhölgy érdekli. Gendzsi azonban, mint
igazi apához illik, az öreg dajkának szavát vette, hogy a házban
semmiféle
házassági terv forralgatását nem tűri el. Főként attól félt, hogy
Akikonomu valamelyik udvarhölgye majd a maga érdekében
kihasználja az urak gyakori jelenlétét. De hamarosan kiviláglott, hogy
ilyen veszély egyáltalában nem fenyeget. Az illető hölgyek tudták, hogy
bármit tesznek is, annak híre valószínűleg eljut Gendzsi fülébe, és mivel
gondosan ügyeltek rá, hogy a herceggel jó viszonyban álljanak, még
álmukban sem jutott eszükbe, hogy visszaéljenek a helyzettel. Az udvarlók
csakhamar észrevették, hogy közeledésüket egy csöppet sem bátorítják.
Emlékszünk még arra, hogy amikor Akikonomu hercegnő

Iszébe készülődött, a volt császár, Szuzaku elnökletével a Daigoku

Csarnokban megrendezett káprázatos búcsúünnepségen a lány
szépsége mély benyomást tett a császárra. Ez az emlék még most is
élénken élt Szuzaku emlékezetében, s amikor a hölgy visszatért a
fővárosba, meg is kérte Rokudzsót, engedje meg, hogy a lány eljöjjön
hozzá, és megígérte, hogy ugyanolyan helyet biztosít neki, mint
nővérének, a volt kamói Szűznek, és az udvarában élő más
hercegnőknek, akik részben nővérei, részben más nőrokonai közül
kerültek ki. Indítványa azonban nem tetszett Rokudzsónak. Attól
tartott, hogy ahol oly sok magas rangú személyiség él együtt, lányának
nem sok figyelemben lehet része. Egyébként akkoriban Szuzaku
egészségi állapota igen gyenge volt, és ha nem mutatkozik
gyógyulás, védencei igen bizonytalan helyzetbe kerülhetnek. Most,
hogy Rokudzso meghalt, még az eddiginél is kívánatosabb lett volna
Akikonomut úgy elhelyezni, hogy legalább némi biztonságban legyen része.
Amikor aztán Szuzaku, ezúttal valamivel sürgetőbb hangon,
megismételte meghívását, Akikonomu hercegnő barátai kényes
helyzetbe kerültek. Mivel Szuzaku ilyen kétségtelen vonzalmat árult el
a hölgy iránt, Gendzsi azt a titkos tervét, hogy a lányt eljegyzi a
kiskorú
császárral, nehezen tudta volna úgy végrehajtani, hogy ezzel mélyen meg
ne sértse bátyját. De más okból is meg kellett fontolnia a dolgot: őt
magát is egyre jobban vonzotta a lány szépsége, ezért egyáltalán nem
sietett másnak átengedni. Ilyen körülmények között helyesnek vélte, ha a
dolgot megbeszéli Fudzsicubo hercegnővel.
- Ezzel a dologgal kapcsolatban most nagy gondjaim vannak -
kezdte Gendzsi. - Magad is tudod, hogy a lány anyja határtalanul
büszke és érzékeny teremtés volt. Szégyenkezve bár, de el kell
mondanom, könnyelműségemben és önzésemben úgy viselkedtem vele
szemben, hogy az nagyon ártott hírnevének. Ennek az lett a
következménye, hogy ettől fogva szenvedélyes haragot táplált
irányomban, s azt kellett tapasztalnom, hogy nemcsak az ő, de a világ
szemében is romlott, léha ember hírébe kerültem. Egészen a legutóbbi
időkig
nem is tudtam visszaszerezni bizalmát. Halálos ágyán azonban beszélt
velem
Akikonomu jövőjéről, s ezt meg nem teszi, ha rólam alkotott

véleménye nem vált volna ismét olyan kedvezővé, mint azelőtt volt.
Ezzel nagy kő esett le a szívemről. De még ha ilyen különös
kapcsolat nem is lett volna közöttünk, kérése olyan volt, amit
idegennek sem tagadhattam volna meg. Gondolom, el tudod képzelni,
hogy még ilyen elkésve is milyen örömmel kaptam a lehetőségen, hogy
jóvátegyem azt a fájó igazságtalanságot, amelyet könnyelműségemben
elkövettem ellene. Kétségtelen, hogy őfelsége sokkal fiatalabb, mint
Akikonomu.* De azt hiszem, nem lenne rossz, ha szűkebb
környezetében lenne egy idősebb és tapasztaltabb nő. Ebben azonban
téged illet a döntés joga ...
- Véleményünk egyezik - válaszolta Fudzsicubo. - Természetesen
nagy oktalanság lenne megsérteni a volt császárt. De a lány anyjának
kívánsága biztosan elég mentséget jelent. Helyedben úgy tennék,
mintha mit sem tudnék a volt császár Akikonomu iránt táplált
vonzalmáról, és a hercegnőt minden további nélkül bemutatnám a
Palotában. Valójában Szuzaku mostanában alig törődik ilyen dolgokkal.
Ami életerő még van benne, azt imádságoknak és kegyes
elmélkedéseknek szenteli. Nem hiszem, hogy bármilyen formában
nagy ügyet csinálna a dologból ...
- Mindent egybevetve úgy gondolom, a jelen körülmények között az
lenne a legjobb, ha te kérnéd Akikonomu bemutatását - mondta
Gendzsi. - Akkor úgy festene a dolog, mintha az én kérésem csupán
alátámasztaná a te kívánságodat. Meglehet, túlságosan
aggályoskodónak tartasz, hogy ilyen aprólékosan fontolóra veszem a
dolgot; igen, attól tartok, hogy talán terhedre is vagyok. A dolog
azonban
egyszerűen úgy áll, nagyon kell vigyáznom, nehogy úgy tessem az
emberek szemében, mintha nem tisztelném a bátyámat ...
Amint nemsokára kiderült, Fudzsicubo tanácsa alapján máris
elhatározta, hogy a volt császár kívánságát nem veszi figyelembe.
Pillanatnyilag azonban Akikonomu hercegnőt Gendzsi palotájában kellett
volna elhelyezni, nem pedig a császári Palotában. Gendzsi
megmagyarázta a körülményeket Muraszakinak.
- Körülbelül veled egykorú - mondta -, és bizonyára igen

kellemes társad lesz. Azt hiszem, kitűnően megértitek majd egymást ...
Muraszakinak nyomban igen megtetszett a gondolat, és hamarosan
megkezdte a sürgést-forgást, hogy felkészüljön a vendég fogadására.
Ezenközben Fudzsicubo igen sokat nyugtalankodott unokahúgának,
Hjobukjo herceg legkisebb lányának jövője miatt, mert úgy látszott,
hogy Gendzsi és Hjobukjo elidegenedése útját állja a lány minden
érvényesülésének. To no Csudzso lányát, mint a rangidős miniszter
unokáját, mindenütt teljes hódolattal és megbecsüléssel vették körül, és
újabban a császár legkedvesebb játszópajtása lett.
- Bátyám kislánya éppen egyidős a császárral - kezdte
Fudzsicubo egy napon. - Őfelsége biztosan örülne, ha néha, amikor
babáival játszik, beállna mellé pajtásnak, s ez könynyebbséget
jelentene azoknak is, akik a kis császárt gondozzák.
De Gendzsinek, az államügyeken kívül is, annyi minden elintéznivalója
volt (s ezt Fudzsicubo jól tudta), és reggeltől estig annyi minden
ügyes-bajos dologgal és kérelemmei zaklatták, hogy magának nem volt
szíve minduntalan szóvá tenni ezt a dolgot. Bizonyos, hogy rövidesen
kell valaki a császár mellé - talán éppen Akikonomu hercegnő.
Fudzsicubo nem volt valami jó egészségben, s bár el-ellátogatott a
Palotába, mégsem tudott annyit törődni fia nevelésével, mint szerette
volna. Szükség volt rá, hogy legyen a Palotában egy felnőtt ember,
aki ügyel a gyermek császárra, s bár Fudzsicubo szívből kívánta, hogy
unokahúga a császár játszópajtása legyen, mégis örült volna annak a
megoldásnak, ha egy olyan értelmes teremtés, mint Akikonomu hercegnő,
állandóan felügyelne rá.

HATODIK FEJEZET

Palota a vadonban

Mialatt Gendzsi, akár egykor Jukihira, a szumai part mentén "cipelte

csepegő vödrét", más és más okból és nem is egyképpen, de sokan
fájlalták távollétét. Még olyanok is roppantul búsultak utána, akik
nem szorultak rá sem Gendzsi kegyére, sem oltalmára, s akik számára
a herceg elutazása mindössze annyit jelentett, hogy egy kellemes barátság
megszakadt. Néhányuk bánatát, mint Muraszakiét is, némileg
enyhítette, hogy állandóan kaptak híreket a száműzöttről. Mások
abban a kitüntetésben részesültek, hogy szorgosan varrogathatták a
ruhákat, melyekre Gendzsinek, megváltozott életmódja miatt, szüksége
volt,
vagy azzal vigasztalódhattak, hogy olyan apró szolgálatokat tehettek
neki,
amelyekre a herceg - nehéz körülményei között - rászorult. Voltak
azonban olyan hölgyek is, akiket Gendzsi kegyeiben részesített, ám a
világ erről nem tudott, s ezek a hölgyek csupán véletlenül értesültek
róia,
hogy Gendzsi néhány óra múlva elhagyja a fővárost, s a pletykás
barátnőnek sejtelme sem volt róla, milyen közelről érinti őket a hír.
Fölösleges mondani, hogy a hölgyek igyekeztek közönyt színlelni; ámde a
titkolózásért sokan nagy árat fizettek, s nem egy hölgynek összetört bele
a
szíve.
A Hitacsi palotában élő hölgy* azok közé tartozott, akiknek Gendzsi
távollétében a legrosszabbul ment soruk. Apja halála óta nem volt
senki, aki gondoskodjék róla, és egy ideig igen keservesen tengette
életét. Ekkor történt, hogy életében váratlanul megjelent Gendzsi. A
herceg dicsősége delelőn állt, s az, hogy levelet írt a lánynak, hogy
meg-
meglátogatta, részéről semmitmondó udvariaskodás volt csupán, és nem
is jelentett egyebet, mint némi részvétet és szívélyességet - ámde a her-

cegnő számára, a maga elzárt, egyhangú életében mindez olyan volt,

mintha egy csillag fényét jobb híján egy csésze víz tükrözi vissza.
Egészen
természetes, gondolta Szujecumu, hogy amikor megindult a hajsza
Gendzsi ellen, már nem jutott ideje erre az udvarlásra, amely
egyébként is igen jelentéktelen helyet foglalt el életében, de különösen
azért, mert az ellene indított támadás csupán egy része volt annak a
szerteágazó megmozdulásnak, mely minden bizonnyal a legnagyobb
gondot okozhatta neki. Azután elkövetkezett a herceg száműzetése, majd
végül diadalmas visszatérése. De a hercegnő még ekkor sem kapott hírt
Gendzsitől.
Régente, valahányszor a hölgy egy-két héten át nem tudott a
hercegről, sokat sírdogált, de aztán mindig magához tért, és tovább
folytatta szokott életmódját. De most csak teltek a hónapok, sőt az
évek; a hölgy már rég lemondott minden reményről, s teljes fásultságba és
búskomorságba merült.
- Szegény hercegnő! - sóhajtozták a körötte szolgálatot teljesítő éltes
hölgyek. - Nagyobb szerencsétlenség már nem is érhette volnal Előbb
leszáll hozzá az égből egy jelenés, aki oly ragyogó, akár egy isten vagy
Buddha ... Habár igazán nem vezette komolyabb szándék, de a mi
szegény hölgyünk még azon a meglepődésen sem jutott túl, hogy Gendzsi
egyáltalán észrevette őt ... No és aztán meg kellett érnie, hogy a herceg
szó nélkül eltűnt életéből! Azt persze jól tudja, hogy Gendzsi nem előle
menekült Szumába; mindennek ezek az új hatalmasok az okai! De
mégis nagyon sajnálatra méltó ez a szegény ifjú teremtés.
 A hercegnő, apja halála óta, roppant egyhangú és magányos élethez
szokott.
Ám Gendzsi látogatásainak hatására eddig ismeretlen becsvágy ébredt
benne: életében először vonzódni kezdett a jó ízlés világához, az
előkelő élethez. És éppen ezért érezte elviselhetetlennek az újra
ráköszöntő szegénységet és magányt. Az a tény, hogy 'Gendzsi eljárt a
Hitacsi palotába, akkoriban néhány embert arra késztetett, hogy szintén
be-betérjen. A herceg távozása után azonban egyre ritkábban tették
tiszteletüket, s végül teljesen elmaradtak. Apjának udvarhölgyei
valamennyien előrehaladott korban voltak, és időnként egy-egy
meg is halt közülük; a háznép többi része, akár a házban, akár a ház
körül teljesített szolgálatot, igyekezett alkalmasabb helyet találni, és
alig múlt el hónap, hogy közülük valaki meg ne halt vagy el ne távozott
volna. A palota parkja, amely évek hosszú során át egészen elhanyagolttá
vált, most már valóságos vadon lett. A kerti utak mentén rókák ástak
lyukat, s
a nyirkos, áthatolhatatlan bozóttá vált díszligetekben éjjel-nappal
huhogott a kuvik, merthogy annyira kevés jele volt annak, hogy itt
emberek
is laknak, s olyan sápadtan derengett át a nap a sűrűségen. Az a kevés
szolgáló, aki még e pusztulás közepette is kitartott, erősködött, hogy
erdei szellemek meg más félelmetes szörnyek ütöttek tanyát a palota
parkjában, és napról napra kihívóbban és vakmerőbben viselkednek.
- Nincs értelme, hogy továbbra is így éljünk - szólt az egyik
hölgy. - Manapság minden rangos állami ember szép házat épít
magának. Többen szemet vetettek már a te parkod fáira, és a
szomszédban érdeklődtek, nem volnál-e hajlandó kivágatni és eladni.
Fia beleegyeznél, a kapott összegből új házat vásárolhatnál, és ott
kevésbé lenne nyomasztó az élet. Túlságosan sokat kívánsz ettől a néhány
szolgálódtól, aki még kitart melletted ...
- Hallgass! - kiáltott rá a hercegnő. - Hogy mersz ilyesmivel
előhozakodni! Mit gondolnának az emberek, ha ezt hallanák? Amíg én
élek, szegény apám emlékét senki sem fogja meggyalázni. Nagyon jól
tudom, hogy a park elvadult és gondozatlan, de ez volt az ő otthona,
és drága szelleme még itt tartózkodik. Úgy érzem, amíg itt élek, nem
vagyok tőle távol. Ez maradt egyetlen vigaszom
Elsírta magát, s így lehetetlen volt újra visszatérni a dologra.
Divatjamúlt bútorai közül is sok, a maga régiségében igen szép volt.
Akik szakértők voltak ebben, és hallottak róla, hogy valamilyen korból,
egy bizonyos iskolához tartozó egyik vagy másik mester műve a hercegnő
birtokában van, állandóan érdeklődtek is. A hercegnő azonban minden
ilyen ajánlatot egyszerűen a maga pénztelenségére való modortalan
célozgatásnak tekintett, és keserűen panaszkodott miattuk az előbb
említett hölgynek.

- Hidd el, úrnőm - ellenkezett a hölgy --, nincsen ebben semmi furcsa
És igyekezett meggyőzni a hercegnőt, hogy valami úton-módon
teremtsen elő pénzt, és emlékeztette, mi minden romlik, pusztul a házban,
s
a javítást immár veszélyes akár csak egy nappal is halogatni. De ez sem
használt. A hercegnő kereken ellenszegült, hogy holmijából bármit is
eladjon.
- Ha apám nem akarta volna, hogy megőrizzem a bútorokat, akkor
nem helyezi ide őket - erősködött a hercegnő. -Még a gondolata is
elviselhetetlen, hogy ezek a bútorok holmi közönséges, anyagias emberek
házát díszítsék. Azt hiszem, apám maga sem kívánná, hogy én ...
Ez volt minden, amit ki lehetett csikarni belőle.
Látogatók nem jöttek, de még egyetlen levél sem érkezett a Hitacsi
palotába. Bátyja, a zen pap, felkereste ugyan a hercegnőt, amikor nagy
ritkán eljött a fővárosba. De éppen csak benézett, s azzal már ment is
tovább. Jómaga egészen tétova, semmi gyakorlati érzékkel nem
rendelkező ember volt, akiről még szerzetestársai is azt tartották, hogy
halvány fogalma sincs a világi dolgokról. Valóban szent ember volt,
egyszóval nem az a fajta, aki észreveszi, hogy mindent felver a gyom
meg a gaz, arra pedig végképp alkalmatlan, hogy bármi segítséget
nyújtson a bajok orvoslásához.
Közben egyre tarthatatlanabb lett a helyzet. Az egykor oly ápolt
udvaron gyom burjánzott; a szíjas bürök hamarosan szétmarta a ház
oromzatát és az ereszt. A park keleti és nyugati főkapuját tengernyi
üröm torlaszolta el, hogy ki sem lehetett nyitni a kapukat. Lehet, hogy
a ház lakóinak ez szinte kellemes biztonságérzetet jelentett, ámde a
birtokot körülvevő fal mindenütt omladozott vagy máris ledőlt. A
szomszédos legelőkről a lovak meg az ökrök hamar megtalálták az utat
ezeken a romos részeken át, és valahányszor eljött a nyár, úgy
nekiszabadultak a park füvének, hogy még az állatokat legeltető kis
bojtárok
is megsokallták. Az őszi napéjegyenlőség idején nagy viharok dúltak, és
egy
napon a személyzet szállásának tetőzetét a szél egyszerűen letépte, s
mindössze a kéreg vékonyságú deszkamennyezet maradt meg, ez pedig nem
állja még a kis
permetező esőt sem. Erre az egyszerűbb szolganép mind egy szálig
megszökött. A palota megmaradt néhány lakója ettől kezdve
keservesen tengette életét, és még étel sem igen került elébük, mert
senki nem volt, aki tüzet gyújtson és elkészítse az ennivalót. Az egész
ház ki volt szolgáltatva a tolvajok kényére-kedvére - szerencsére sohasem
jutott eszükbe, hogy elkerüljenek erre. Ugyan mi is lehet egy ilyen
nyomorúságos romhalmazban, amit érdemes lenne megkaparintani?
Fejüket rázták, és tovább baktattak. Különös, pedig úgy van, hogy
ha valamelyik tolvaj vállalkozó kedvében áttört volna az elvadult
bozóton, a
málló, omladozó épületben rátalál egy fogadószobára, mely tövéről
hegyire tökéletesen be volt rendezve. s ahol minden ékesség, minden
paraván és minden bútordarab a régi helyén állt, ahová még a
megboldogult herceg tétette. Igaz, egy lélek sem akadt már, aki
kitakarítsa ezt az utolsónak megmaradt helyiséget, pedig nagyon ráfért
volna. De ez sem számít, így is megvolt a szoba, habár nem éppen
mindennapi lakhelynek tetszett, mert előkelő szalon volt, megrakva
szebbnél szebb, értékes holmikkal, ahogy dukál. És itt élt a hercegnő
évszámra, itt töltötte egész életét.
Magányos emberek, akiknek bőven van idejük, tapasztalat szerint
általában régi balladák, verses regények olvasásával szórakoznak, ez
jelenti a mulatságukat - de a hercegnőben kevés hajlandóság élt
ilyen foglalkozás iránt. Még azoknak életében is, akik a költészetben
nem lelik különösebb kedvüket; akad olyan nyugalmas időszak, amikor
valamilyen rokonszenves levelezőtárssal verseket írogatnak
egymásnak, s ha fiatalok még mindketten, költeményeiket teletűzdelik
mindenféle virágra, fára utaló hasonlattal. A megboldogult herceg
azonban úgy nevelte lányát, hogy az érzelmek bármilyen kiteregetése
méltatlan és nem illő dolog; a hercegnő érezte, apjának az lenne a
leghőbb kívánsága, hogy senkivel a világon ne levelezzen, éppen ezért már
régestelen-rég nem írt annak a néhány rokonának sem, akivel néha-
néha mégis válthatott volna egy-egy levelet.
Nagy ritkán megesett, hogy kinyitott egy ódivatú dobozt, és egy ideig
elkotorászott a benne levő, tekercsbe sodort képek

közt: illusztráció volt az mind, olyan elbeszélésekhez, mint A kínai

prefektus, Hakoja úrnője, Kaguja hercegiző és így tovább.* A
dobozban akadt még néhány költemény is, s bár mindegyik nagyon
régi időből származott, de kitűnő ízléssel válogatták össze, és a vers
címét
meg a költő nevét szép, tiszta írással felírták a lap szélére, úgyhogy
valóban tudhatta az ember, mit is olvas. A verseket a legfinomabb
kanjai és micsinokui papirosra írták,* s ezek az időtől már
mindenesetre egy kissé megbolyhosodtak. Bár igazán nem lehetett
feltételezni, hogy a hercegnőnek valami nagy élvezetet szerzett az
untig ismert írások olvasgatása, mégis tapasztalhatták, hogy
valahányszor nagy bánata volt, mindig e könyvek társaságában üldögélt.
Még a gondolattól is borzadt, hogy szi.2trákat olvasson vagy olyanféle
buddhista szertartásokkal foglalatoskodjék, melyek ez idő tájt
nélkülözhetetlen járulékai voltak a nagyvilági életnek, és még álmában
sem jutott eszébe, hogy rózsafüzért vegyen a kezébe, még akkor sem,
ha ezt úgysem láthatta volna senki. Ilyen szigorú életre kényszerítette
önmagát.
Hogy az utóbbi időben az egész szolganép eltávozott a házból, régi
komornái közül már csak dajkájának lánya, Dzsidzsu maradt meg mellette.
Dzsidzsu egyik szórakozását barátnőjének, a hajdani kamói Szűznek
társasága jelentette, de ő már meghalt, s így mostanában olyan élete
volt szegény lánynak, amiről józan ésszel nem is lehet feltételezni,
hogy bárki is kibírja. A hercegnő anyjának egyik húga valamikor nehéz
időket vészelt át, míg végül feleségül ment egy vidéki hivatalnokhoz.
Most már a fővárosban élt, és mivel lányai voltak, akiknek
környezetéhez egy egész sereg szokatlanul kellemes ifjú hölgy
tartozott, Dzsidzsu egyszer-egyszer ellátogatott a házba, s igazán
otthonosan érezte ott magát, mert az ő szülei a család baráti köréhez
tartoztak. A hercegnő azonban, emberk2rülő természete folytán,
teljesen elzárkózott attól, hogy kapcsolatot tartson fenn nagynénjével.
- Attól félek, a hercegnő roppant jelentéktelen embernek tart engem
- jegyezte meg egy napon a nagynéni Dzsidzsunak. - Mostani
nyomorúságos élete ellenére is egyre abban a hiszemben él, hogy a
magunkforma rokonait szégyellnie kell.

Mindenesetre azt hiszem, ezért ügyel annyira, hogy tájunkra se jöjjön.

Unokahúgának viselkedéséről állandóan ilyen, kissé gunyoros hangon
beszélt.
Magam gyakran megfigyeltem, hogy egészen egyszerű származású
emberek, akik a világban kiverekedtek maguknak valamit, hamarosan
teljesen magukra szedik az arisztokratikus viselkedést. De ugyanígy, ha
egy
nemesember valami úton-módon közönséges személyek társaságába
kerül, általában határtalanul otrombává válik, s az ember kötve hiszi,
hogy nehezére esett ez az alkalmazkodás. Ez utóbbi esetet jól példázta
a hercegnő nagynénje. Tudta, hogy szerencsétlen házasságai óta a
Hitacsi palota lakói a család szégyenfoltját látják benne. De most,
hogy a herceg már nem élt, Szujecumu pedig így tengődött, valósággal
szerencsének számíthatna, ha a hercegnő végül menedéket találna
nagynénje házában. A nagynéni csak erre várt. Ez lenne az ő bosszúja.
Már szinte látta a hercegnőt cselédsorban, amint az ő lányai
kényelméért lót-fut. És hogy húzná az igát, hiszen olyan pedáns és
puritán, hogy sohasem kellene szemmel tartani!
- Egyszer-egyszer elhozhatnád magaddal - szólt a nagynéni
Dzsidzsuhoz -, és ha rá tudnád venni, hogy elhozza a citeráját, az csak
még jobb lenne. Mennyit hallottunk a játékáról! •
Dzsidzsu mindent elkövetett, s a hercegnő, amilyen engedékeny
volt általában, elismerte, hogy valóban, miért ne menne el egyszer
látogatóba. Ámde mikor sor került rá, teljesen elvesztette a fejét. Ő
mindent megtesz, bármit kérjen is Dzsidzsu, csak ne kelljen senkivel
barátságot kötnie. így hát felsült a nagynéni, mert nem lett semmi a
dologból.
Ekkortájt történt, hogy a nagynéni férjét kinevezték az egyik tartomány
kincstárnokává. Családját magával kívánta vinni, és most abban
buzgólkodott, hogy lányai mellé olyan társalkodónőket szerezzen,
akiknek nevével eldicsekedhet vidéki látogatói előtt. Hogy háza népéhez
egy valódi hercegnő is tartozhatna, ezt az alkalmat nem szalaszthatta
el, ezért a nagynéni újabb támadást indított.

- Nagyon nyugtalanít, hogy olyan messzire kerülünk tőled -- üzente a

hercegnőnek Dzsidzsuval. - Az utóbbi időbén nemigen volt szerencsénk
hozzád, de vigasztalt a tudat, hogy itt vagyunk a közeledben, és
segíthetünk rajtad, ha valami bajod lenne. Nagyon, nagyon szeretném,
hogy ha lehet, ne szakadjunk el egymástól ...
Mindennek azonban semmi hatása nem volt.
- A kevély kis bolond! Nincs már türelmem hozzál - fakadt ki
végül a nagynéni. - Felfújhatja magát gőgjében, ha kedve tartja, de
nincs még egy ember, aki feléje nézzen valakinek, aki holmi sötét
zugban él évszámra, mint ő, legkevésbé pedig arra a híres Gendzsi
hercegre számíthat, akivel, mint mondja, olyan bizalmas viszonyban van.
Ekkor történt, hogy végre megkegyelmeztek Gendzsinek és visszahívták,
s ezt szerte a birodalomban kitörő örömmel, ujjongva fogadták.
Mindkét nembeli barátai csakhamar versengve bizonygatták a
hercegnek jóakaratukat és szeretetüket. A minden rendű-rangú emberek
körében megmutatkozó népszerűsége természetesen mélyen
meghatotta Gendzsit, s valóban különös lett volna, ha ezekben a
mozgalmas, boldog napokban meg nem feledkezik egy sereg kisebb
jelentőségű dologról. A hercegnő azonban sokkal nehezebben viselte el
Gendzsinek rangjába történt visszahelyezését, mint száműzetését. Mert
míg azelőtt bizakodón várta a herceg visszatérését, ahogy magunk is
várjuk a
kopasz, téli fák tavaszi virágbaborulását -diadalmas hazatérése és
hatalomra jutása, ami a birodalom minden zege-zugában örömet
váltott ki, a hercegnő számára csak százszoros nyomorúságot hozott. Mert
hogyan is vigasztalhatta volna a herceg diadala, ha egyszer más szájából
kellett megtudnia az örömhírt?
A nagynéni elégedetten szemlélte jóslata teljesülését. Azt persze
kizárt dolognak tartotta, hogy bárki a földön barátjának ismerje el azt,
aki akkora nyomorúságban tengődik, mint a hercegnő. A Hokkekjo* azt
mondja, vannak emberek, akiknek megváltása még Buddha vagy az ő
szentjei számára is nehéz feladat. Kétségtelen, a hölgy minden dolgát
annyira a sorsára hagyta, hogy nincs az a nagylelkű pártfogó, aki vissza
ne
riad
jon rendbe hozásuktól. Hogy hátat fordított a világnak, hogy szinte
vadul emberkerülő lett, ez mindenesetre nem a természetéből folyt,
csupán kísérlet volt arra, hogy átvegye elhunyt szüleinek, Hitacsi
hercegnek
és feleségének gőgös viselkedését. De ez mit sem enyhített azon. hogy
az ifjú hercegnő viselkedése bosszantónak és nevetségesnek hatott.
- Még nem késő, még meggondolhatod magad - üzente a nagynénje
egy napon. - Környezetváltozás, utazás a hegyeken át ... mindez igen
üdvös lehet olyan embernek, akit valami bánat kínoz. Meggyőződésem,
hogy igen kellemetlennek és kényelmetlennek tartod a vidéki életet, pedig
biztosítlak, ha velünk lennél, sohasem kellene ilyen rendetlen
összevisszaságban élned
A szerencsétlen öregasszonyok, akik még most is a Hitacsi palotában
tengették életüket, lesték a hercegnő arcát, várva, hogy dönt sorsukról.
Csa' nem fogja elutasítani ezt a lehetőséget! Elképedésükre hamarosan
láthatták, hogy a nagynéni indítványa semmiféle hatást nem tesz
úrnőjükre. Személy szerint Dzsidzsut nemrég eljegyezte a tartományi
kincstárnok egyik ifjú unokaöccse, aki a kincstárnokot vidékre is el
akarta kísérni, így Dzsidzsu arra kényszerült, hogy maga elmenjen
Cukusiba, akár csatlakozik a társasághoz a hercegnő, akár nem. A
komorna azonban rendkívüi ragaszkodott úrnőjéhez, és nagyon
ellenére volt, hogy elhagyja ilyen nehéz helyzetben. Éppen ezért újból
megtárgyalta a dolgot a hercegnővel, és minden erejévei igyekezett
rábírni,
hogy tartson velük, de csupán azt érte el, hogy egy furcsa felfedezést
tett: a hercegnő még most is, napról napra abban a reményben él, hogy
egykori látogatója, akitől az elmúlt évek során egy árva sort sem kapott,
egyszerre csak ismét megjelenik, és mindent eligazit.
- A herceg nagyon szeretett engem - mondta a hercegnő. - Csupán
azért nem jutott eszébe, hogy írjon, mert maga is szerencsétlen volt.
Ha csak a leghalványabb sejtelme lenne arról, hová jutottunk, nyomban
eljönne ...
A hercegnőt éveken át ilyen gondolatok foglalkoztatták, és ámbár a
ház napról napra romlott, és elképzelhetetlenül tönkre-ment, ő makacsul
ragaszkodott hozzá, hogy még a legjelenték-

telenebb holmi és dísztárgy is megmaradjon a régi helyén, ahol mindig is

állt. Idejének olyan nagy részét töltötte el sírdogálva, hogy arcának egy
része egészen kivörösödött, olyan lett, mint az a virág, melyet a
hegyvidék lakói a fülük mögé tűznek. így aztán - különösen ha
profilból látta volna egy véletlenül betoppanó látogató - valószínűleg
visszataszítónak érzi. De erről nem kívánok többet mondani; talán
mindig is hiba, ha az ember ilyen természetű dolgokkal részletesebben
foglalkozik.
Ahogy beállt a hideg idő, a Hitacsi palotában rohamosan mind
nehezebb és nehezebb lett az élet. A hercegnő, szüntelen szomorúságba
merülve, csak üldögélt, és bámult maga elé. Ekkortájt történt, hogy
Gendzsi, apjának, az öreg császárnak emlékezetére megrendeztette a Nyolc
recitációt. Igen nagy gondot fordított a szertartást végző papok
kiválasztására, s végül sikerült is neki egy sereg főrangú papot
összegyűjtenie. Közülük Daigodzsi apátjának, Szujecumu hercegnő
bátyjának volt a legnagyobb híre-neve, minthogy szent életű és nagy
tudású ember volt. Ez, az ünnepről hazatérőben, egy pillanatra
benézett a Hitacsi palotába.
- Éppen most tartottuk meg Gendzsi herceg palotájában a Nyolc
recitációt. Pompás ünnep volt! Élvezet részt venni ilyen szertartásban!
Képzelni
sem tudok szebbet és megragadóbbat! Valóságos paradicsom ... ezt teljes
tisztelettel mondom ... valóságos földi paradicsom. És maga a herceg oly
nyugodt és méltóságos, hogy az ember valamely szentséges Buddha vagy
Bodhiszattva megtestesülésének tarthatná! Hogyan is születhetett ilyen
ragyogó lény a mi sötét világunkban?
így szólt, s azzal már el is sietett a maga templomába. Semmit sem
hasonlított ő a közönséges világi emberekre, mert jómaga sohasem
fecsérelte idejét mindennapi, szennyes ügyek megtárgyalására vagy mások
dolgainak kibeszélésére. Éppen ezért nem tett célzást arra sem, hogy
húga milyen siralmas viszonyok közt él. A hercegnő némelykor azt
kérdezte magában: talán még a bátyja által imádott szentek sem bírták
volna megállni, hogy fensőbbségesen közönyösek maradjanak, ha valakit
hasonló helyzetben látnak.
Valóban, hovatovább maga is úgy érezte, hogy képtelen már
kitartani, s ekkor egyik nap váratlanul megjelent nála a nagynénje. A
hölgy felkészült a szokásos visszautasításra, de mivel ezúttal kényelmes
utazókocsival érkezett, s ebben minden megvolt, amire a hercegnőnek
utazás közben szüksége lehetett, egyetlen piilanatra sem kételkedett
benne, hogy ezúttal megnyeri a játszmát. Hatalmas önbizalommal
eltelve igyekezett a főkapu felé. De a kapus úgyszólván meg sem
kísérelte még, hogy kitárja, a hölgy számára máris nyilvánvalóvá vált,
menynyire leromlott unokahúgának birtoka. A kapu mindkét szárnya
leszakadt, és alighogy megmozdították, máris kifordultak a sarkukból, s
csak akkor lehetett behajtani, amikor a hölgynek segítségére siettek
saját
szolgái és óriási hórukkal szabaddá tették az utat. És most merre tovább?
Még
az ilyen összedőlt romhalmazon is hihetőleg akad valami nyílás, amit
ajtónak vagy ablaknak szokás nevezni. A ház déli részén nyitva állt
egy rácsos ajtó: itt megálltak a látogatók. Aligha lehetett feltételezni,
hogy bárki élő lenne a közelben. Am egy füstös és szakadozott paraván
mögül, meglepetésükre, felbukkant Dzsidzsu komorna. Igen
megviseltnek látszott, s az idő múlása és a szenvedések fölöttébb
megváltoztatták külsejét, de még most is formás, tetszetős lány volt.
"Mindenesetre még így is jobb külseje van, mint úrnőjének!" - gondolta
a vendég hölgy.
- Most készülünk útra kelni - kiáltott be a nagynéni a ház
úrnőjének, mert jól sejtette, hogy ott ül a kormos paraván mögött. -
Azért jöttem, hogy magammal vigyem Dzsidzsut. Félek, nehezen
boldogulsz majd nélküle, de ha te nem is óhajtasz fenntartani velünk
semmiféle kapcsolatot, annyi belátás bizonyára lesz benned, hogy nem
állsz útjába ennek a szegény teremtésnek
Olyan megható védőbeszédet mondott Dzsidzsu mellett, mint aki
még könnyezik is közben, ámde az a kilátás, hogy tartományi tisztviselő
nejeként utazhat, olyan pompás hangulatba ringatta, hogy ajkán egész idő
alatt már most boldog mosoly játszadozott.
 - Nagyon jól tudom - folytatta -, hogy az elhunyt herceg egyáltalában
nem
volt büszke rokoni kapcsolatunkra, és bizo-

nyára egészen természetes is, hogy te gyerekkorodban átvetted

gondolkodásmódját, és hozzá hasonlóan érzel. De ez már rég volt. Te
talán azt mondod, az én hibám, hogy nem találkoztunk. Amíg azonban
olyan hírességek látogatták házadat, mint Gendzsi herceg, aligha
számíthattam rá, hogy örömmel fogadod a magunkfajta egyszerű
embereket. Viszont az, hogy nem vagyunk jelentékeny emberek, többek
közt azzal az előnnyel is jár, hogy mi, hétköznapi lények, nem juthatunk
hirtelen oly magasra, de nem is zuhanunk akkorát, mint az
előkelőségek. Én bizony sokat bánkódtam, amikor az utóbbi időben
olyan rohamosan hanyatlott a szerencséd, de amíg kéznél lehettem,
egészen nyugodt voltam, és nem tartottam kötelességemnek, hogy
beleavatkozzam a dolgaidba. De most, hogy az ország más vidékére
költözöm, bevallom, komoly nyugtalanság fog el ...
- Milyen jó is lenne, ha veled mehetnék. Bizony a legtöbb ember igen
boldog lenne vele ... De azt hiszem, amíg áll ez a ház, jobb lesz, ha
maradok, ahol vagyok ...
Mindössze ennyit lehetett kicsikarni a hercegnőből.
- Nos, ezt magadnak kell eldöntened - válaszolta végül a nagynéni. -
Én azonban nem hiszem, hogy valaha is akadt ember, aki elevenen
eltemetkezett volna ilyen isten háta mögötti helyen. Meggyőződésem,
hogy ha Gendzsi herceget idejében megkéred, hozza rendbe a
dolgaidat, boldogan meg is teszi. Itt-ott kijavíttatja a házadat, és
máris
pompásabb, mint a Jáde császár* palotája. Sajnos, őt most teljesen leköti
Hjobukjo herceg ifjú lánya, és senkiért semmit meg nem tesz. Azelőtt
igen mozgalmas életet élt, s jobbra-balra osztogatta kegyeit. De
mindennek vége már, s ilyen körülmények között aligha jut eszébe,
hogy van valaki, aki ebben a vadonban eltemetkezve folytonosan csak arra
vár, hogy ő majd hanyatt-homlok rohan levenni válláról a gondjait.
A hercegnő tudta, hogy mindez nagyon is igaz, és keserves
sírásban tört ki. De semmi jelét nem adta, hogy meggondolta volna
magát, mire a kincstárnok felesége, aki egész délutánját arra
fecsérelte, hogy gyötörte Szujecumut, végül felkiáltott:
- Rendben van, Dzsidzsu mindenesetre velem jön! Kérlek; nagyon
kérlek,
siess, hisz későre jár!
Dzsidzsu sírva és zavartan vezette el úrnőjét a fülkébe.
- Sohasem volt szándékom, hogy elmenjek - suttogta. -A hölgy
azonban szemlátomást nagyon vinne magával. Azt hiszem, vele
tartok egy darabon, s aztán visszajövök. Mindabban, amit mondott,
sok igazság van, de nem akarlak felzaklatni távozásommal. Borzasztó,
hogy ilyen hirtelen kell döntenem
Igy suttogott, és ámbár a hercegnő nagyon szerette őt, és szíve
vérzett, mert íme, az utolsó barátnője is elhagyja, de egy árva szót sem
ejtett, hogy Dzsidzsut maradásra bírja - csak még keservesebben
zokogott. Azon tanakodott, mit adjon neki emlékül a családjuknál
eltöltött
hosszú szolgálatért. Talán va lami köpenyt vagy ruhát? Sajnos, minden
ruhája nagyon viseltes és szennyes volt - így nem felelt meg
ajándéknak. Emlékezett rá, hogy a házban valamerre kallódik egy
igen szép dobozka, s ebben őrzi a maga tizenkét araszra nőtt, fényes.
puha hajának egy fürtjét. Ezt adja ajándékul, s mellé még az egyik
értékes illatszeres dobozát, ami régről, szüleitől maradt rá. Mindezt
aztán egy akrosztichon kíséretében átadta Dzsidzsunak: versében arra
utalt, hogy most, a lány távozásakor ugyanazt érzi, mint amikor
hajfonatát levágták.
- Anyád mindig arra kért, hogy vigyázzak rád - mondta -, és bármi
történt is velem, arra még álmomban sem gondoltam, hogy téged
elbocsássalak. De azt hiszem, helyesen teszed, ha elmégy, és csak azt
kívánom, hogy nálam kedvesebb ember viselje gondodat
- Tudom, anyám azt akarta, hogy veled maradjak - válaszolta
Dzsidzsu könnyezve. - Habár az utóbbi években annyi nehézséget éltünk át
együtt, mégsem bírom elviselni, hogy elmenjek, az ég tudja, merre, és
itt hagyjalak magadra. De esküszöm az utasok védelmező isteneire,
akiknek útközben áldozatot fogok bemutatni, hogy engem sosem lehet tőled
úgy e! -szakítani, mint ahogy hajfürtjeidet levágták.
A nagynéni türelmetlen hangon bekiáltott:
- Mi van Dzsidzsuval? Siessünk, hamarosan besötétedik!

Dzsidzsu, alig tudva, mit tesz, beszállt a kocsiba, és ahogy elindultak,

tanácstalanul révedt vissza a düledező házra.
Végül hát Dzsidzsu is elhagyta, az a Dzsidzsu, aki - bár évek óta
keservesen nélkülözött minden kis szórakozást és örömet, de soha
egyetlen szabad napot sem kért! Ezzel azonban még nem értek véget a
hercegnő megpróbáltatásai: most még a megmaradt szolgálói, az a
néhány öregasszony is - szerencsétlen totyogó-motyogó vénség
mindahány, akiket teremtett lélek nem fogadott volna szolgálatába -
azzal fenyegetőzött, hogy elmegy.
- Azt hiszed, zokon veszem tőle? - kérdezte egyikük, Dzsidzsu
távozására célozva. - Nem én! Miért is maradt volna, kérdem tőled?
És ha már egyszer erről beszélünk, szeretném tudni, mi magunk is ugyan
miért tűrjük ezt tovább?
És mintegy kórusban sorolgatni kezdték, hogy a befolyásos emberek közül
ki mindenki hívta őket valaha is szolgálatába. Nem, annyi bizonyos, itt
nem maradnak tovább!
Beszélgetésük, mely a füle hallatára folyt le, roppantul felzaklatta a
hercegnőt. Elérkezett a fagyos hónap.* A környéken elég gyakran hullt
a hó, vagy dara szitált, de újra meg újra elolvadt. Ám a Hitacsi
palotát körülvevő vadonban, ahová az ágak kusza, sűrű szövevénye egy
szemernyi napfényt nem engedett be, felhalmozódott és mind
magasabban tornyosult a hó, hogy az ember már-már azt hitte, a Kosi
alpok valamelyik völgyébe jutott. Ebben a hó és jég sivatagban még a
parasztoknak sem akarózott utat törni, s így a palota több héten át
teljesen el volt zárva a külvilágtól.
A hercegnő csak üldögélt és kibámult a hóra. Napjai eddig is elég
komoran teltek, de legalább volt mellette valaki, akinek csacsogása
néhanapján eloszlatta búskomorságát. De most már odavan Dzsidzsu
nevetése, odavan Dzsidzsu könnye, és mialatt a hercegnő éjjel-nappal
ott hevert foszladozó díszfüggönyei mögött, úgy emésztette a nyomor és
elhagyatottság, mint még sohasem.
Ezalatt Gendzsit a Nidzso-inben teljesen lefoglalta ifjú aszszonya,
akitől oly hosszú időn át távol élt. Csupán néhány régi barátja kapott
hírt
felőle. Néha-néha eszébe jutott ugyan a
Hitacsi palota, és eltöprengett, vajon létezhet-e, hogy a hercegnő
még most is egymagában él. De semmi sem sürgette, hogy
érdeklődjék utána, így elmúlt az újév, de még tájékára sem nézett
Szujecumunak.
A negyedik hónapban történt, hogy elhatározta, meglátogatja a hulló
virágok falujában lakó hölgyeket, és miután megnyerte Muraszaki
beleegyezését, egyik este, a szokott öltözékébe burkolózva, útnak indult.
Már napok óta szünet nélkül esett az eső, de most éppen nem szakadt
annyira, csak ritkásan szemerkélt. Ekkor feljött a hold is, és hamarosan
csodálatos tavaszi éjszaka lett. Ilyen éjszakák holdfényes csendjében
azelőtt, régebben is gyakran indult kalandos utakra. Éppen ezek az
emlékei foglalkoztatták, és nem is ügyelt, hogy merre hajt, s ekkor,
amint
hirtelen felpillantott, szeme elé tárult egy sor pusztuló épület,
melyeket
őserdőre emlékeztető, sűrű növényzet nőtt be. Egy magas fenyőre
glicíniainda kapaszkodott: egy-egy fuvallattól meg-megrezzent a
holdfényben, s a szellő hátán Gendzsiig szállt a virág enyhe, sejtésnyi
illata.
A herceg ezen az estén narancsvirág-szedésre indult ugyan, de itt is
útjába akadt egy illatos virág, mely szintén méltó rá, hogy élvezze
illatát. Kihajolt a kocsi ablakán. Most éppen egy fűzfa mellett haladtak
el, melynek ágai a földet söpörték, mióta leomlott a fal, mely valaha
támogatta, s úgy megdőlt, hogy törzse szinte elfeküdt a földön.
Egészen bizonyos, hogy valamikor látta már ezt a parkot! Igen, igen,
ez lesz az! Hirtelen eszébe jutott minden. Persze hogy ez a furcsa hölgy
házal A Hitacsi palotánál járnak. A szegény teremtés! Ugyan mi lehet
vele? Azonnal meg kell tudnia. Megállította kocsiját, és magához
szólította Koremicut, aki - mint rendesen - most is elkísérte, és
megkérdezte tőle, valóban ez lenne-e Szujecumu hercegnő háza.
- Ez az, minden bizonnyal! - válaszolta Koremicu.
- Akkor tudd meg nekem, itt vannak-e még a régi lakói. Most nincs
időm, hogy személyesen felkeressem őket, de szeretném, ha te betérnél, és
érdeklődnél utánuk. Gondod legyen rá, hogy mindent megtudj pontosan.
Nagyon ostoba helyzet adódhat, ha másokat találsz itt helyettük.
A hercegnőnek furcsán telt el a délelőttje: csak üldögélt

kábultan, s egyszerre elaludt, és azt álmodta, hogy apja, a megboldogult

herceg, él és egészséges. Álmából felébredve még a szokottnál is
nyomorultabbul érezte magát. Szobája, az ablakok alján, teljesen
beázott a legutóbbi esőzéskor. Nekiállt és felitatta egy ronggyal, majd
azt próbálgatta, hová állítsa a széket. Mialatt ezzel foglalatoskodott, a
sok
gyötrelemtől felkorbácsolódott a szelleme, ami bizony szokatlan volt
nála. Megszületett benne egy vers, s egyszeribe mondta is a sorokat:
"Utána sóvárgom, aki már nincs többé, s érette ontott könynyeimmel
együtt peregnek a romba dőlt tetőről egyre hulló cseppek."
Eközben Koremicu utat tört magának a ház felé, csak ment, ment, és
kereste az élet jelét. Sok ideje ráment, hogy minden zeget-zugot
megnézzen, és végül arra az eredményre jutott, hogy a ház elhagyott,
lakatlan. Már-már sarkon fordult, hogy ezt hírül vigye Gendzsinek,
amikor a hold kibújt a felhő mögül, és megvilágította a ház
homlokzatát. Ekkor megpillantott egy félig felhúzott redőnyös ajtót.
A mögötte csüngő függöny meglebbent. Mintha lenne ott valaki!
Furcsa, de szinte félelem fogta el. Visszafordult, és ahogy közeledett az
ajtóhoz, hangosan köszörülte a torkát. Erre bentről kiszólt egy öreg,
reszketeg hang:
- Mi az? Ki jár itt?
- Koremicu vagyok - felelte. - Nem szólnál Dzsidzsunak, hogy beszélni
szeretnék vele?
- Dzsidzsunak? - szólt a reszketeg hang. - Vele nem beszélhetsz, mert
elköltözött. Nem felelnék meg én?
Kimondhatatlanul öreg, károgó hang volt, ennek ellenére Koremicu
felismerte róla az egyik udvarhölgyet, akivel régebben már többször
találkozott. A ház lakói évek hosszú sora óta hozzászoktak
elzártságukhoz, s hogy ilyen váratlanul felbukkant ez a vadászköpenybe
burkolózott alak, meglepetést és megmagyarázhatatlan rejtélyt jelentett
számukra, s így jó ideig fel sem ébredt bennük a gondolat, hogy a
látogató netán más is lehet, mint holmi emberi alakba öltözött
rókatündér vagy kísértet. De megnyugtató volt a jelenés illedelmes
viselkedése; most oda is jött az ajtóhoz, és így szólította meg őket:
- Az a feladatom, hogy pontosan megérdeklődjem, miként is állnak a
dolgok. Ha biztosítasz róla, hogy úrnőd részéről semmi sem változott
azóta, hogy eljártunk ide, úgy hiszem, tapasztalhatod majd, hogy az én
uram, a herceg őfelsége, most is épp annyira késznek mutatkozik, hogy
segítsen rajtatok, mint hajdanán. Rád bízhatom-e, hogy úrnődet értesítsd:
ma éjszaka, erre jártunkban, megálltunk itt? Nekem ugyanis
jelentenem kell uramnak, hogy üzenetét jóra bíztam
Az idős hölgy és társnője nevetésben tört ki.
- Halld csak! - kiáltották. - Azt kérdezi, hogy úrnőnk élete
megváltozott-e, hogy talált-e új barátokat! Hát azt hiszed, fiatalember,
hogy még most is ebben a vadonban élne, ha éjjelnappal egyfolytában
nem a te híres hercegedre várna? Bizony, ha akadt volna egy teremtett
lélek is, aki segít rajtunk, már régestelen-rég elköltöztünk volna ebből
az
omladozó romhalmazból. Hívd csak ide Gendzsi herceget, hadd lássa
ezt a házat; akkor hamarosan megtudja, mint állnak a dolgok. Úgy
bizony! És már évek óta így élünk. Nem hiszem, hogy ember fia
valaha olyan időket ért volna meg, mint mi ebben a házban.
Mondhatom, csoda, hogy ennyi ideig kibírtuk ezt az életet, mely
nekünk és a mi szegény úrnőnknek osztályrészül jutott...
Azzal bele is fogtak szenvedéseik és a sorscsapások elbeszélésébe, ez
viszont annyira túlment a pillanatnyi célon, hogy Koremicut elfogta a
türelmetlenség, és végtére is a szavukba vágott:
- Elég! Elég! - kiáltotta. - Ennyi egyelőre éppen elég lesz! Azonnal
visszatérek Gendzsi herceghez, és jelentést teszek.
- De sokáig tartott! - kiáltotta Gendzsi, amikor Koremicu végre ismét
megjelent. - Minden úgy van a házban, mint volt? Az egész telket úgy
ellepte mindenféle kúszónövény meg bozót, hogy alig ismerek rá.
Koremicu elmondta, hogyan fedezte fel nagy sokára, hogy laknak a
házban, miként ismert rá hangjáról Sosóra, Dzsidzsu öreg nénikéjére,
akitől végre megtudta siralmas történetüket - s ezt Koremicu most el is
ismételte.
Gendzsi megrémült a hallottaktól. Mennyit szenvedhetett a

hercegnő hónapról hónapra, eltemetkezve e szörnyű romlás közepette!

Elborzadt saját kegyetlenségén. Hogyan is lehetne megérteni, hogy
egész idő alatt sorsára hagyta a hercegnőt?
- Most mit tegyek? - kérdezte végül. - Meglátogatnám a szegény
hölgyet, de nem ilyen késő éjszaka. De ha nem megyek be most, talán
hosszú időbe telik, mire ismét alkalom kínálkozik. Attól tartok,
szóról szóra igaz, amit az öreg hölgyek mondtak. Ha nem számított
volna visszatérésemre, aligha juthatott volna ilyen körülmények közé,
amiket éppen most meséltél
Azzal már készült is a házba, de egyszerre tétovázás fogta el. Nem
lenne-e jobb elsőnek is beküldeni néhány baráti sort, s akkor
megállapíthatja, igazán ragaszkodik-e a hölgy az ő látogatásához. De
nyomban eszébe jutott, milyen rendkívüli erőfeszítésébe kerül a
hercegnőnek a válaszolás. Ha ebben a tekintetben nem sokat fejlődött
utolsó látogatása óta, akkor jómaga az éjszaka hátralevő részét azzal
töltheti, hogy küldöncére vár a feleletért. Már éppen elvetette a
gondolatot, mert úgy érezte, nem lehet végrehajtani, amikor
Koremicu hozzá fordult:
- Bocsáss meg, de sejtelmed sincs róla, milyen nehéz utat törni a
tüskés
bozótban. Engedd meg, hogy előre menjek, és a nagy ágakról
lecsapdossam a vízcseppeket. Akkor nem ázik át annyira a ruhád.
Igy tehát Koremicu előrement, és lovaglóostorával megcsapdosta a
bokrokat. De amint a fák alá értek, a gallyakról valóságos zápor hullt
a nyakukba (mert még most is ázott volt az erdő a legutóbbi esőtől).
Koremicunak vissza kellett mennie: elhozta ura esernyőjét, s ahogy
fölébe tartotta, idézni kezdte a Mijagi-no sűrű erdejéről szóló dalt,
ahol
az ágakról csepegő víz komiszabb minden esőnél. Gendzsi nadrágjának
szegélye még így is csuromvizes lett, mire a házhoz értek. Már az
elmúlt időkben sem volt könnyű dolog megkülönböztetni, melyik is a
főbejárat. Most azonban már ilyen építészeti részletek, mint
előcsarnok vagy ajtónvílás, réges-rég nem léteztek az általános
pusztulás miatt. Gendzsi belépésének - ámbár elég dicstelen csúszás-
mászás útján bírt csak bekerülni - mindenesetre
megvolt az az előnye, hogy teljes titokban történt, és észrevétlen
maradt. Végül hát visszatért Gendzsi, ahogy azt a hercegnő
kezdettől fogva jósoltal De ujjongó öröme közepette hirtelen rémület
fogta el a hercegnőt. Hogyan lépien elébe a rajta levő szánalmas
ruházatban? Már úgy látszott, minden elveszett, de ekkor eszébe jutott,
hogy nagynénje hozott neki ruhákat az útra. Gyors pillantást vetett
rájuk, ám az a meggyőződése támadt, hogy apja egyiket sem tartaná
illő viseletnek, ezért félre is tette őket. A szolgálók illatszerrel
átitatott kínai táskába csomagolták a ruhákat, és most, hogy
kipakolták, édes illat terjengett belőlük. A hercegnő mégsem
fogadhatta Gendzsit a rajta levő ruhában, viszont nem akadt egyebe,
amit felvehetett volna. így aztán, habár kifogásolta nagynénje ízlését,
mi mást tehetett, mint hagyta, hogy felöltöztessék az egyik divatos
ruhába. Amint elkészült, leült füstös díszfüggönye mögé és várt.
Gendzsi nyomban belépett.
- Régen volt, nemde, amikor utoljára láttuk egymást? -kérdezte a
herceg. - De nálam ez nem azt jelenti, hogy érzelmeim megváltoztak.
Az egész idő alatt vártam, hogy majd hallok rólad, és elhatároztam,
nem én leszek az első, aki életjelt ad magáról. Végre a kapud mellett
álló fák ismerős csoportja megingatott elhatározásomban, és nem
bírtam megállni ...
így szólt Gendzsi, s azzal fellibbentette a hercegnő emelvényét
körülvevő függöny egyik sarkát és benézett. Mint hajdan, a hercegnőt
most is bénító zavar fogta el, és egy ideig csak ült, és egy szót sem
bírt
válaszolni. Végre, szinte hangtalanul, ilyesmit suttogott:
- Igazán kedves tőled, hogy megtaláltad az utat ... a vizes bokrokon
át ...
ennyi fáradozás ...
- Félek, nagyon szomorú időket éltél át - mondta Gendzsi -, de
ma estétől kezdve hihetsz állhatatosságomban. Az, hogy ebben a kusza,
csatakos útvesztőben utat törtem egy szó meghívás vagy biztatás nélkül,
ugye megmutatja, hogy van bennem némi ragaszkodás. Meggyőződésem,
hogy megbocsátasz, amiért oly sokáig elhanyagoltalak, ha
megmondom, hogy egy idő óta senkit sem látogatok. Mivel semmi
értesítést nem kap-

tam tőled, fel sem tételeztem, hogy különösebben látni kívánnál. A mai
naptól kezdve azonban úgy tekintem, hogy akár írsz nekem, akár nem,
nem vagyok nálad alkalmatlan. Igy lesz! És ha újra helytelenül
viselkednék, most már okkal panaszkodhatsz.
Annyira elkeserítette a herceget, hogy a hölgy az elmúlt évek alatt
annyi
ínségtől és oly nagy magánytól szenvedett, és maga annyira jóvá akarta
tenni, amit vétett, hogy csakhamar már olyan dolgokat kezdett
mondogatni, amiket nem is egészen úgy gondolt. Még az is felötlött
benne, hogy lemond a tervezett kirándulásról, és itt tölti az éjszakát. A
hercegnő azonban annyira kínosnak érezte, hogy háztartása hiányos, s
ráadásul a herceg jelenléte akkora zavarral töltötte el, hogy Gendzsi -
miután egy ideig eredménytelenül próbálta fenntartani a társalgást -
csakhamar keresni kezdte az alkalmat, hogy csendben távozhasson. Eszébe
jutott a régi dal: "Fát ültettem, és ágai oly magasra nőttek ..." A
pusztuló palota körül álló fenyőket mindenesetre nem ő ültette, de
úgy látta, bámulatosan magasra nőttek azóta, hogy először járt itt.
Milyen gyorsan elmúltak ezek az évek! És arról a gondolatról, hogy az
elmúlt idő alatt mit kellett szenvednie a hercegnőnek, eszébe jutottak
saját megpróbáltatásai és kalandjai.
- Igen, ha meggondolom, valóban nagy idő múlt el közben - mondta
végül. - Az udvarnál nagy változások történtek, sok minden
rosszabbra fordult. Egy napon, ha majd lesz rá elég időm, elmondom neked
száműzetésem történetét, és mesélek a számkivetettek furcsa életéről,
amit azon a kietlen partvidéken élnek. Neked is bizonyára sok
mondanivalód lesz arról, mi minden történt veled ezekben a legutóbbi
egyhangú és sötét években. Kívánnám, bárha sok barátod lenne, akikkel
megoszthatnád gondjaidat. De ha pillanatnyilag én lennék az egyetlen,
hozzám fordulhatsz bármivel. Majd meglátod, bármilyen hibáim
vannak is, készségesebben senki sem hallgathat meg.
A hold ekkor volt lenyugvóban. A nyugati főbejárat tárva-nyitva
állt, és mivel a fedett folyosó, amely régebben itt húzódott a ház
oldalában, most már teljesen beomlott, a holdfény
akadály nélkül beáradt a helyiségbe, ahol üldögéltek. Gendzsi
körülnézett,
és a bútorokat, dísztárgyakat mind felismerte. Semmi sem hiányzott,
semmit sem mozdítottak el a helyéről. Volt ebben valami furcsa, ha az
ember a háznak ezt a minden apróságban változatlan részét
összehasonlította
a környező kietlenséggel és romlással. Gendzsinek eszébe jutott a
történet a rossz fiúról, aki oly nagy örömét lelte abban, hogy
összerombolja a pagodát, melyet szegény apja épített fel. A hercegnő
nem tudta megakadályozni, hogy apja palotáját ki ne kezdje a
pusztulás, de csodálatra méltó volt, milyen kevéssé látszott meg az idő
nyoma az ebben a belső helyiségben levő tárgyakon, amelyeket a
megboldogult herceg hagyott hátra, s amelyekre oly büszke volt.
Gendzsi gondolatai visszatértek a hercegnőre. A legfélénkebb, a
legérzékenyebb teremtés volt, akivel valaha is találkozott - ennek
ellenére mozdulataiban és testtartásában volt valami rendkívül
előkelő. A hercegnő érdeklődést váltott ki Gendzsiből, akárcsak
régen, olyannyira, hogy eltökélte, többé nem veszti szem elől. Hogyan
tudja önmagának valaha is megbocsátani, hogy hagyta őt ilyen siralmas
helyzetbe jutni? Az volt az igazság, hogy a maga bajai és tervei
teljesen lefoglalták. Ez azonban nem lehetett mentség.
Ha ezen éjszakai útjának valami kellemes, divatos szórakozás lett
volna a célja, Gendzsi végzetesnek érzi az ellentétet. Ámde a hulló
virágok faluját ezúttal különösen unottnak és szornorkásnak látta, és
azzal
az érzéssel hagyta el, hogy az éjszaka ezen későbbi órái semmivel sem
teltek kellemesebben, mint a korábbiak.
Elérkezett a kamói ünnep. Az ünnepségek előestéjén Gendzsinek át
kellett esnie a megtisztulási szertartáson, s ugyanakkor egyre-másra
érkeztek az ilyen alkalomkor szokásos ajándékok. A köszönőlevelek írása
pedig sok idejét elvette. De a Hitacsi palota hölgyének tett ígéretéről
mégsem feledkezett meg. A legelső teendő, hogy a palotát ismét
lakhatóvá kéll tenni; ezért előhívatta legmegbízhatóbb tiszttartóját, és
megmagyarázta, mi az óhaja. Egy sereg munkás nemsokára kiirtotta a
bozótot, s közben az ácsok deszkákat és gerendákat ci-

peltek, s itt foltozták az épületet, amott megerősítettek egy megdőlt

falat, vagy kicseréltek egy korhadt oszlopot, míg végre az egész épület
úgy-ahogy dacolni tudott az időjárás viszontagságaival, és biztonságossá
vált. Már az is elég volt, hogy Gendzsi emberei ott dolgoztak az
épületen, s erre megindult a pletyka, és a legértelmetlenebb
híresztelések keltek szárnyra. Mindez kissé zavarba hozta Gendzsit, s
inkább távol maradt, de hosszú leveleket írt a hercegnőnek: elmesélte,
milyen új helyiségeket építtetett a saját palotája mellé, és
felajánlotta,
hogy ide beköltözhet, mihelyt elkészülnek. "Keress csak magadnak
néhány csinos ifjú komornát és apródot, akiket majd magaddal hozhatsz" -
írta a herceg. Arról sem feledkezett meg, hogy külön-külön ne
érdeklődjék furcsa, öreg komornái iránt, és figyelmessége a hölgyeket
olyan
jó hangulatba ringatta, hogy örömükhöz mérten már-már kicsinek
bizonyult az ódon palota: hol az égre bámultak, hol arrafelé révedtek,
ahonnan a hírnök érkezett, és önfeledten áradt belőlük a hála és
csodálat. Közismert volt a tény, hogy Gendzsit nemigen érdeklik
hétköznapi nők. Velük kapcsolatban még futó udvarolgatásra sem érzett
ingert, beszédük is csak untatta volna; szemlátomást alig vett tudomást
létezésükről. Az a kevés kegyeltje, akikkel közismerten bizalmas
viszonyban állt, kivétel nélkül egészen rendkívüli tulajdonságokkal
megáldott nők voltak. Általános megdöbbenést keltett, hogy egy ilyen
válogatós férfi olyan nőre pazarolja figyelmét, akinek nincsen egyetlen
testi
vagy szellemi kiválósága sem. Abban mindenesetre megegyeztek, hogy
bár erről a viszonyról még nem hallottak, de bizonyára régi keletű lehet.
A hercegnő szolgái és kíséretének tagjai, akik nemrég még azt hitték,
a Hitacsi palota soha többé nem lát jobb napokat, s ezért nagy sietve
másutt kerestek helyet, egymás után ismét megjelentek, és kérték a
hercegnőt, hogy vegye vissza őket. Mert a hercegnő jól bánt azokkal,
akik őt szolgálták - sőt, talán túlzott elnézéssel is volt irántuk. Azok
a
családok viszont, ahová emberei közben elszerződtek, leginkább a
műveletlen és jelentéktelen hivatalnokok rétegéhez tartoztak, s náluk
aztán
olyasmiket tapasztalhattak, amit álmukban sem tartottak lehet-
ségesnek; éppen ezért egy cseppet sem titkolták, hogy szívből megbánták
kísérletüket.
Gendzsi befolyása most nagyobb volt, mint valaha, száműzetése
előtt. Köztudomásúvá vált, hogy a Hitacsi palotát gondjaiba vette, s
ettől
már bizonyos dicsfény övezte a házat. Egyre-másra feltűntek a látogatók,
s
a nemrég még oly kietlen domboldalon mozgalmas élet alakult ki. A
palota azért nyújtott anynyira nyomasztó látványt, mert szinte
elborították a fák és bokrok. Gendzsi meghagyta, hogy ki kell ritkítani
ezt a vadont; a tavakat kitisztíttatta, kedves kis patakokat
készíttetett,
amelyek virágágyak közt kanyarogtak tova. Mindezeket a munkálatokat
roppant sietséggel hajtották végre, hisz még a legegyszerűbb jobbágy
és napszámos is tudta, hogy érdemes kedvére tenni annak a hölgynek,
akit a herceg - nem tudni ugyan, mí okból - szemlátomást igen nagyra
becsül.
A hercegnő két éven át még a régi palotában lakott, aztán beköltözött a
Gendzsi által építtetett, új keleti szárnyba. Gendzsi nem sok időt
töltött
Szujecumu társaságában, de a hercegnő már azzal is megelégedett, hogy
egy fedéi alatt lakhat vele, a herceg pedig, valahányszor alkalma
kínálkozott, hogy felkeresse palotájának ezt a részét, néhány pillanatra
benézett Szujecumuhoz, nehogy olyan érzése támadjon, hogy teljesen
elhanyagolják. Es hogy elcsodálkozott a hercegnő nagynénje, mikor
később visszatért a fővárosba - és milyen boldogság fogta el
Dzsidzsut úrnője szerencséjének láttán, és mennyire szégyenkezett
amiatt, mert nem tartott ki még egy kis ideig a hercegnő szolgálatában! -
mindezt még elmesélem. Szívesen folytatnám még egy kicsit a
történetet, de most éppen fáj a fejem, s igen fáradt és levert vagyok. Ha
kedvező alkalmam kínálkozik, és nem feledkezem meg róla, ígérem, hogy
egyszer majd mindezt elmesélem.

tek. Ekkor jelentették, hogy Gendzsi menete átkelt az atavai úton.

Máris megjelentek az első lovasok. A nagy zarándokseregnek már az
előcsapati is olyan népes volt, hogy jómaguk nem férhettek el az úton.
-Éppen ezért Ijo no Szuke álljt parancsolt a határhegy lábánál. A
kocsikkal leálltak az út szélére, és a járomból kifogott ökrök
hamarosan legelészve csatangoltak a fenyők között. Ezalatt az utasok
egy közeli erdőcske árnyában üldögéltek, és várták, hogy a menet
elvonuljon.
Bár Ijo no Szuke kísérete nem csupán ennyi főből állt, hiszen
egynéhány kocsiját már előre küldte, néhány meg még csak később
követte, de társasága még így is igen népesnek tetszett: nem kevesebb,
mint tíz kocsijuk volt, s ezeknek ablakában a függönyök, kendők és
színpompás ruhák olyan tarkasága virított, hogy az ember inkább
hintónak nézte volna a kocsikat, ahonnan nagyvilági dámák szemlélik a
Szűz indulását Iszébe vagy Kamóba, nem pedig holmi hétköznapi
járműnek, amivel vidékiek tartanak a főváros felé.
Gendzsi közéletbe való visszatérésének tiszteletére az Isijamába
induló zarándoklatot ezúttal szokatlanul ünnepi külsőségekkel rendezték
meg: a menet élén nemes urak és udvaroncok nagy serege lovagolt, s
ezeknek zöme nagy kíváncsian megbámulta az út szélén leállított,
hosszan sorakozó tarkabarka kocsikat.
A kilencedik hónap utolsó napján történt mindez, és a barna és piros
számtalan árnyalatában tarkálló őszi levelek kiríttak a háttérül
szolgáló, téliesen fakó fű mellől. Egyszerre csak a sorompóőr háza
mögött már ott libegett-lobogott egy sereg tarka, mindenféle szabású
úti köpönyeg: némelyiket gazdag hímzés, némelyiket batikolt minta
díszítette. Közeledett Gendzsi fogata. A herceg is megnézte az út szélén
álldogáló társaságot, de aztán nyomban leeresztette kocsija függönyét.
A vidékről hazafelé tartó utasok üdvözlésére kisereglett sokaságban a
herceg felismerte volt apródját és hírnökét, Ucuszemi öccsét, aki
akkoriban kisfiú volt még, most pedig már a testőrség kapitányaként
szolgált. Gendzsi megparancsolta egyik lovászának, szólítsa ide a
fiatalembert, s ahogy ez megérkezett, Gendzsi mosolyogva így szólította
meg:

HETEDIK FEJEZET

Találkozás a sorompónál

Emlékeztetnem kell rá, hogy az öreg császár halálát követő esztendőben

Ijo
no Szukét* kinevezték helytartónak egy távoli tartományba, és feleségének
-
ő volt a rekettyével kapcsolatos történetben szereplő hölgy - vele
kellett
tartania. A hölgyhöz is eljutottak a Gendzsi száműzetéséről szóló kósza
hírek. Azt beszélték, hogy a herceg kegyvesztett lett, és valahol a
szumai
partvidéken él. Ucuszemi arra kényszerült, hogy közönyt színleljen, de
persze igen elszomorodott, és szívesen írt volna a hercegnek. Ámde ha
"a szél néha Cukubane hegyein át zúgott" is,* holmi szeszélyes szellőre
nem merte rábízni titkát, és mialatt megbízhatóbb hírvivőre várt,
hónapok, évek repültek el. Volt idő, hogy úgy tetszett, mintha Gendzsi
száműzetése időtlen időkön át tartana, de mindenesetre jóval tovább,
mint Ijo no Szuke hivatalának rövidre szabott ideje. Végül mégis úgy
fordult, hogy Gendzsi már egy álló esztendeje ismét a fővárosban élt,
amikor Ijo hivatala lejárt. Különös véletlen, de ugyanazon a napon,
amikor az egykori helytartó kíséretével együtt éppen át akart kelni az
oszakai sorompónál, Gendzsinek is arra vitt az útja Isijama felé,
mert egy ünnepre igyekezett Kvannon templomába. Ki no Kami, de a
volt helytartó számos más barátja és rokona is, eljött a fővárosból Ijo
no
Szuke elébe, és a vidékről hazatérőben levő társaság éppen tőlük tudta
meg, hogy Gendzsi, népes zarándoksereggel, nemsokára ugyanezen az
úton vonul el. Ijo no Szuke el akarta érni a sorompót, amíg minden
csendes. ezért társaságával már jóval napkelte előtt felkerekedett. De
minden kocsijuk zsúfolva volt asszonynéppel meg poggyászokkal, így
annyira lassan haladtak, hogy már kivilágosodott, de még egyre Ucsi-ide
part
menti útján döcög-

- Remélem, nővéred észrevette, milyen figyelmes vagyok irányában.

Bizony nem esik meg gyakran, hogy egészen a sorompóig elébe menjek
barátaimnak!
Könnyedén beszélt, de szíve hevesen vert, és egész sereg gyengéd
érzés ébredt fel benne, ám ezekre, sietős üzenetében, igazán nem
utalhatott.
Évek múltak el azóta, hogy Ucuszemi utoljára emlegette Gendzsit,
de sohasem feledte el, ami közöttük történt, s a hercegnek már ez a
néhány szavas üzenete is elég volt ahhoz, hogy újra feltámadjon lelki
gyötrelme, melybe egyszer már belesodorta őt a sóvárgás.
Amikor Gendzsi visszatérőben volt Isijamából, Ucuszemi öccse, a
testőrkapitány, elébe jött a sorompóig, és elnézését kérte, amiért
nővére visszatérésének tiszteletére egy nap szabadságra ment.
Ucuszemi öccse már kisfiú korában is csinos volt, és Gendzsi annak
idején nagy örömét lelte benne. Habár a fiú mindent a hercegnek
köszönhetett, hiszen az ő támogatása nélkül sohasem sikerült volna
bejutnia a császári testőrségbe, és még kevésbé tudott volna előlépni,
mégis azt tette, hogy amikor urának szerencsecsillaga leáldozóban volt,
sógorának, a tartományi helytartónak szolgálatába lépett, mert félt,
hogy magára haragítja az akkori hatalmasokat. Gendzsi nem akarta
mutatni, hogy neheztel rá, de belül érezte, hogy ezt az árulást nehezen
fogja megbocsátani a fiúnak. A régi szívbéli jó viszony nem is állt
helyre
közöttük, de a kapitány így is Gendzsi udvartartásának legkegyeltebb
tagjai közé tartozott. Ijo no Szuke fia, Ki no Kami, Kavacsi helytartója
lett, így nem is volt itthon. Kisebbik fia, Ukon no Dzso pedig - amint
emlékszünk is rá - követte Gendzsit a száműzetésbe, és most a legnagyobb
mértékben élvezte a herceg kegyét. Az ifjú testőrkapitány irigyelte is
érte, de rajta kívül még sokan mások is, akik annak idején okosabbnak
tartották, hogy a bajban magára hagyják a herceget.
Ezután nemsokára Gendzsi magához hívatta a kapitányt, és levelet
adott át neki nővére számára. "Tehát tovább szövődik az ügy, melyről a
herceg azt hitte, hogy akkor régen véget ért" - töprengett el a
fiatalember,
míg a levéllel úton volt Ijo no
Szuke háza felé. Gendzsi levele így szólt: "Nem olyan volt-e legutóbbi
találkozásunk, mintha a sors keze irányította volna? Bizonyos, hogy magad
is
így érzed." A levélhez ezt a verset mellékelte: "Bár a sors akarata volt,
hogy a tó mellett találkozzunk, de hasztalan, mert száraz partján nem
bukkanunk rá a szerelmesek kagylójára."* És még hozzáfűzte:
"Mennyire irigylem azt, ki őrt áll a hágónál."*
- Remélem, küldesz választ - mondta a kapitány nővérének. - A
herceg úgy érzi, hogy akkoriban helytelenül viselkedtem vele szemben.
Nagyon örülnék, ha a régi jó viszony helyreállna közöttünk. Bár az
ilyesfajta levélváltásnak nem sok célját látom, de ha valaki nekem olyan
levelet írna, amilyen feltételezhetően ez is, igyekeznék udvariasan
válaszolni. Ezért nem is kárhoztatna téged senki, de még kevésbé
gondolnának roszszat egy asszonytól azért, mert kimutatja, hogy egy
kevéske ártatlan hízelgés nincs éppen kedve ellenére.
Ucuszemi még most is olyan félénk és tapasztalatlan teremtés volt,
mint évekkel ezelőtt. A hang, melyet öccse megütött, a legnagyobb
mértékben megrémítette, és esze ágában sem volt, hogy öccse
érdekében kacérkodni kezdjen a herceggel. Az persze hízelgett neki, hogy
ilyen levelet kap, és végül meg is ígérte, hogy válaszol. Leveléhez
akrosztichont mellékelt, melyben elmondta: az oszakai sorompó nem volt
könnyeinek gátja, de Oszaka dombja sem jelentette az igazi viszontlátás
hegyét.*
Ucuszemi Gendzsit életének legboldogabb és egyben legfájdalmasabb
szakaszára emlékeztette. Éppen ezért gondolatai gyakran visszatértek rá,
és időről időre ezután is írt neki.
Ijo no Szuke már igen öreg volt, s ekkortájt romlani kezdett az
egészsége. Mivel érezte, hogy közel a vég, magához hívatta fiait, és
elrendezte velük földi dolgait. De ifjú feleségének jövője mindennél
nagyobb gondot jelentett számára. Mindegyik fiának szavát vette, hogy
az asszony minden kívánságát teljesítik, és éppen úgy viselkednek vele
szemben, mintha jómaga még élne. Fiainak fogadkozásai azonban nem
nyugtatták meg, és éjjel-nappal, minden órában hívatta őket, és
újabb meg újabb ígéreteket csikart ki belőlük. Annyi évi szenvedés után
Ucuszemi nem hitte, hogy a sors bármi boldogságot tartogas-

son számára. Már látta önmagát, amint - férje halála után -őt, a
hívatlan vendéget, egyik rokona a másikhoz küldözgeti, és ez az
eshetőség elvette minden életkedvét. Ijo nagyon jól tudta, mi jár az
asszony eszében. Úgy szerette volna megvigasztalni és védelmezni, hogy
ha az élet utáni vágyával bárki is meghosszabbíthatná önnön életét, Ijo
sohasem hagyja el Ucuszemit. Kedvéért valóban a paradicsom örömeiről
is lemondott volna, csak hogy szelleme itt maradhasson a földön, és
minden bajtól megóvhassa az asszonyt. Egy csöppet sem bízott fiainak
ígéreteiben, és a legsötétebb sejtelmek gyötörték: úgy is halt meg,
keserűen hadakozva a sors ellen - de már nem tudott megbirkózni a
rátörő betegséggel és az öregséggel.
Ucuszemi mostohafiai - akiknek fülében még ott csengett haldokló
apjuk intelme - egy ideig legalább felszínes jóindulattal bántak vele.
Kedvességük azonban csakhamar elpárolgott, és a hölgy egy idő múlva
igen kínosnak érezte helyezetét. Kétségtelen, hogy ezt inkább a
körülmények váltották ki, nem pedig gyámolainak rosszindulata. Mégis az
volt az érzése, hogy céltudatosan üldözik, s élete könnyek és sirámok
szakadatlan láncolata lett. Egyedül Ki no Kami mutatott iránta részvétet:
- Kérlek, ne titkolj el semmit előttem - mondta ez. -Apám hőn
óhajtotta, hogy segítsek rajtad, de mit tehetek, ha így titkolózol?
így aztán bárhová ment is az asszony, Ki no Kami követte. Ucuszemi
emlékezett rá, mindig is milyen szerelmes volt belé a fiú - és szándéka
most is hamarosan nyilvánvalóvá vált. Az asszony azonban éppen
eleget szenvedett már életében. Miért várja ölbe tett kézzel mindazt az
újabb szenvedést, amit a sors még tartogat számára? Egy árva szót sem
szólt senkinek, elhívatta gyóntatóatyját, és letette a szerzetesi
fogadalmat. Hölgyei és cselédei persze megrettentek e váratlan lépésétől,
Ki
no Kami pedig egyenesen személyes sértésnek vette. "Pusztán azért
tette, mert rajtam akar bosszút állni - híresztelte. - De nagyon fiatal
még, és hamarosan emésztődhet majd, hogyan bírja elviselni azt a
sorsot, élete egész hátralevő részében."
Bölcselkedése azonban egyáltalában nem úgy hatott hallgatóira, ahogy
azt jómaga várta.

NYOLCADIK FEJEZET

A festészeti vetélkedő

Emlékezünk, hogy Rokudzso halála után Gendzsi úgy döntött,

legjobb, ha a hercegnő Akikonomu, nála lakik mindaddig, míg
el nem érkezik az ideje, hogy az udvarban bemutassák. Az utolsó
pillanatban azonban megváltoztatta szándékát, mert ez a lépése nagyon
is leplezetlen kihívást jelentett volna Szuzaku, a leköszönt ifjú
császár,
Akikonomu csodálója felé. Ámbár úgy intézkedett, hogy az ifjú hölgy
továbbra is a hatodik kerületben levő palotájában lakjék, maga igen
komolyan vette felelősségét e boldogtalan árva iránt, és gyakran tett
nála hosszabb látogatásokat. Most már véglegesen megállapodott
Fudzsicubóval, hogy Akikonomu hamarosan a császári udvarba megy,
de óvatos volt, és mások jelenlétében nem beszélt tervéről. Ezért a világ
mindössze annyit látott, hogy a lánynak annyi támogatást nyújt, és úgy
irányítja, ahogy azt a család barátjától, a lány gyámolítójától, el is
lehet
várni.
Szuzaku bizony keserű csalódást érzett, amikor meghallotta, hogy a
hercegnőt a gyermek császár kezére játsszák. Gyakran eszébe jutott,
hogy ír a lánynak, de ugyanakkor tartott is a botránytól, mely kitörne,
ha vonzalma kitudódnék. Amikor aztán végre elérkezett a napja, hogy
a lányt bemutassák az udvarnál, mégis egyszeribe elhagyta minden
józansága: roppant értékes, pompás ajándékokat válogatott össze
kincseskamrájából - fésülködő dobozokat, papírhulladék-tartót,
füstölőszerek tárolására szolgáló ládikókat -, és elküldte Akikonomu
palotájába. Minden darab méregdrága anyagból készült, finom munka
volt. De küldött rengeteg finom illatszert, füstölésre és ruhák
illatosítására egyaránt, s az ajándékcsomagokból olyan illat áradt, hogy
mérföldnyi körzetben is érzett.

E különcködő tékozlás egyrészt felfedte Szuzaku érzelmeit, de volt vele

más, egészen határozott célja is: főként a hölgy gyámjának bosszantására
szánta, hisz jól tudta, nyomban megmutatják neki a csomagok
tartalmát. Gendzsi történetesen éppen ott járt, amikor a jó szagú
csomagok megérkeztek. Akikonomu szolgálói tüstént meg is mutatták
neki a küldeményeket, és közölték, hogy honnan érkeztek. A herceg
találomra kivette az egyik fésülködő dobozt: elbűvölően szép, finom
munka volt. Volt ott egy másik, virágmintás dobozka is a
díszfésűknek, amelyeket a hölgyek hajukba tűzve viseltek. Az egyik
virágszirom kellős közepén valami írás látszott. Jobban megnézte -egy
költemény volt:
"Ne térj vissza!" Mert rám hárult,
rám, ki legkevésbé akartam,
hogy számüzzelek téged égi parancsra.
Tudom, nem hozzám, de másokhoz, kik most küldenek, fogsz majd
visszatérni.*
Bármi történt is, Gendzsi ilyen helyzetben óhatatlanul arra gondolt,
jómaga vajon mit érezne hasonló esetben. Elképzelte, hogy akkoriban,
évekkel ezelőtt, ő szeret bele valakibe, és a szeretett nő nyomban oly
messzi, messzi vidékre távozik; ő pedig, ahelyett hogy teljesen
elfeledné - ami talán természetes lenne -, évről évre vár rá türelmesen
- ám amikor végre viszszatér a hölgy, megtudja, hogy másnak szánták
már. Gendzsi mindezt végiggondolta, és belátta, hogy ez bizony fájó
lehet. Saját tapasztalataiból tudta, hogy Szuzaku mostani tétlen élete -
hisz lemondott minden hivataláról - csak súlyosbítja a helyzetet. Igen,
egészen bizonyos, hogy keserves időket él át! Gendzsi most fájó szívvel
gondolt rá, minek is indítványozta, hogy az ifjú hercegnőt bemutassák
az udvarnál. A múltban igazán minden oka megvolt rá, hogy
rossznéven vegye bátyjának irányában tanúsított magatartását. A
legutóbbi időben azonban Szuzaku részéről mást sem tapasztalt, mint
szeretetet ... Gendzsi hosszú ideig gondolataiba temetkezve álldogált.
Mindez igen bonyolult volt. Végül odafordult Akikonomu udvarhöl
gyeihez, akik egyre nézegették a pompás ajándékokat, és megkérdezte,
úrnőjük megírta-e már a válaszkölteményt.
- Bizonyára levél is érkezett ezekkel a holmikkal - fűzte hozzá.
Valóban, levél is jött, és az udvarhölgyek el is olvasták, de erősen
kételkedtek benne, hogy az Gendzsi szeme elé kívánkoznék, így hát nem
is igyekeztek előkeríteni.
A hercegnőt mélyen elszomorította a hódolat e megnyilvánulása
olyan férfiú részéről, akivel többé nem tarthat fenn semmi
kapcsolatot. Mit válaszoljon neki? Szolgálónői azonban köréje tolongtak,
és
egyre erősködtek, tűrhetetlen udvariatlanság lenne úgy elbocsátani a
hírnököket, hogy egyetlen köszönő sort sem küld velük, de Gendzsi is azt
mondta neki, eszébe ne jusson, hogy nem válaszol - néhány szó is
megteszi. Nem kétséges, hogy igazuk volt. Szuzaku figyelmessége
roppantul zavarba hozta a hercegnőt; viszont pontosan emlékezett,
menynyire csinos, milyen választékos megjelenésű volt a császár
azon a búcsúztatási ünnepen. Szuzakunak akkor könnybe lábadt a
szeme. Bár mindennek oly sok éve már, de mintha tegnap történt volna,
oly világosan fel tudta idézni az akkor benne megmozduló gyermeki
vonzódást és csodálatot, melyet az ifjú császár váltott ki belőle azon a
reggelen, amikor megkoszorúzásra elment a palotába. De más
emlékek is vegyültek ebbe, így például anyja, Rokudzso hercegnő és a
vele töltött hosszú száműzetés körül kezdtek keringeni gondolatai.
Levelet nem írt, csupán ezt a költeményt:
"Ne térj vissza!" Sirva hallgattam e szavakat, gondolván,
hogy ez az akaratod,
mivel égi parancs rendelte számüzetésemet. Most, hogy
hallom, fájlaltad távozásom, ismét sirok.
Az ajándékokat hozó hírnököket gazdagon megjutalmazták, és útjukra
bocsátották. Gendzsi nagyon szerette volna látni a lány válaszát, de az
vonakodott megmutatni.
Akikonomu kis termetű volt és törékeny. Milyen jól illett

volna melléje Szuzaku, a maga szinte lányos szépségével. A császár

viszont évekkel fiatalabb a hercegnőnél, voltaképpen alig nőtt ki a
gyereksorból. Titokban (hisz panaszszavát nem lehetett hallani) talán
bizony a hercegnő is ellenzi a tervet, melyet Gendzsi az ő társadalmi
érvényesülése érdekében kovácsolt? Ez a gondolat fájó
nyugtalansággal töltötte el a herceget, de már túlságosan késő volt rá,
hogy semmisnek jelentsék ki az ügyet, s többet nem is tehetett a
lányért, mint hogy vele maradt egy kicsit, és a lehető legkedvesebb és
legtapintatosabb módon ellátta tanácsokkal, hogyan viselkedjék a rá
váró új életben.
Ezután a herceg megbeszélést folytatott az udvari kamarásokkal, akik
a hercegnő bemutatásának előkészítésével foglalkoztak, és miután
kellőképpen megállapodott velük, a Palota belső részébe ment. Nem
akarta, hogy a dolognak olyan látszata legyen, mintha különösen
szorgalmazná a lánynak az udvarba való felvételét, vagy hogy a lány
rokona vagy gyámjaként tartózkodik a Palotában. Ezért igyekezett
jövetelének olyan színezetet adni, hogy egész egyszerűen látogatóban
van itt.
Akikonomu hercegnő palotája híres volt arról, hogy ott rendkívül sok
szép udvarhölgy teljesít szolgálatot. Közülük sokan nemrég még otthon,
a szülői házban laktak. Most azonban teljes számban egybegyűltek, és
valóban káprázatos látványt nyújtottak, midőn úrnőjük kíséretében
megérkeztek az udvarba. "Ha élne Rokudzso - gondolta Gendzsi -, milyen
nagy buzgalommal ügyelne e nevezetes nap eseményeire!" S
ahogy eszébe jutott, milyen sok, páratlan adottsága, milyen sziporkázó
szelleme volt Rokudzsónak, érezte, halálával mekkora veszteség érte
nemcsak őt, de az egész udvari életet. Olyan egyedülálló volt
Rokudzso testi és szellemi tökéletessége (mert most így érezte
Gendzsi), hogy valahányszor ismerőseinél tehetségre, műveltségre
bukkant, tüstént eszébe jutott, milyen középszerű csak minden
képességük, mihelyt öszszeméri őket Rokudzsóval.
Akikonomu bemutatása napján Fudzsicubo a Palotában tartózkodott.
Amikor közölte a császárral, hogy eddig ismeretlen
látogatója lesz, az igen komolyan és figyelmesen hallgatta. Eszes,
vidám, a korához képes nagyon is érett gyermek volt. Fudzsicubo beszélt
neki a hercegnőről, majd így folytatta:
- Láthatod, hogy igen jelentékeny hölgyről van szó. Ha ma este eljön,
légy nagyon udvarias és hagyd a szokott csínyjeidet...
A császár nem felelt, de magában azt gondolta, hogy ha a hölgy
valóban annyira felnőtt és tekintélyes személy, akkor nemhogy
kötekedni nem kíván vele, de félni fog tőle. Nagy volt az öröme, amikor
késő este megjelent egy igen félénk, bátortalan lány, aki annyira
kicsinyke és
törékeny volt, hogy semmiképp sem tetszett felnőttnek. A császár
nagyon csinosnak látta, de azért Csudzso kislányával sokkal kevésbé
volt elfogódott, hiszen az már egy ideje ott lakott a Palotában, és igen
pajtáskodó, kedves lányka volt, az újonnan érkezett hercegnő viszont
roppant hallgatagnak és félénknek mutatkozott. De ha igen nehéznek
érezte is, hogy vele megbarátkozzék, látta -részben abból az általános
hódolatból, melyet a hercegnő, mint Gendzsi védence iránt tanúsítottak,
részben abból, hogy kiszolgálása, öltöztetése olyan előkelően ment végbe
-, hogy a hercegnő, habár nem tudni biztosan, miért, de fölöttébb
fontos személyiség. Ezért aztán a császár egyformán gyakran engedte
meg a két hölgynek, hogy társaságában legyenek, de ha napközben
valamely játékához vagy szórakozásához társat keresett, Akikonomut
csak ritkán hívatta.
To no Csudzso kifejezetten azzal a szándékkal mutatta be lányát az
udvarnál, hogy a császárral egykor osztozzék majd az uralkodásban. A
hatalmas vetélytársnő jelenléte éppen ezért komoly gondot szerzett neki.
A költemény, mellyel Akikonomu hercegnő az excsászárnak köszönetet
mondott ajándékaiért, csak fokozta annak nyugtalanságát. Tudta, hogy
még gondolatban sem szabad foglalkoznia Akikonomuval, de ez
valóban nagyon nehezére esett. Még egyre veszteségén tépelődött,
amikor Gendzsi látogatóba érkezett hozzá. Sokáig elbeszélgettek különféle
ügyekről, majd beszélgetésük során szóba került az Akikonomu Iszébe
történt távozása alkalmával megtartott ünnepség is. Ez a téma már

korábban is gyakran szóba került, de mint mindig, most is lezárult a

beszélgetés anélkül, hogy Szuzaku csak halványan is utalt volna rá,
miért érdekli őt annyira ez a tárgy. Gendzsi természetesen nem árulta
el, hogy ismeri titkát, de roppantul szerette volna tudni, milyen
méreteket öltött ez a titkolt szenvedély, és ellenállhatatlan kényszert
érzett,
hogy próbára tegye mostohabátyját, s ezért apró történeteket mesélt el a
hölgyről, majd meg rátért a császári udvarba történt bevonulására is.
Nyomban látszott, hogy Szuzaku roppantul szenved e beszéd közben,
mire Gendzsi elszégyellte magát tapintatlansága miatt, és gyorsan más
irányba terelte a beszélgetést.
A Szűz koszorúzási szertartásánál a császár szemtől szembe láthatja az
avatásra váró hölgyet, s az egész szertartás alatt nincs közöttük
függöny. Szuzakunak éppen ezért tudnia kellett, milyen Akikonomu
hercegnő - ez pedig több volt, mint amenynyivel Gendzsi dicsekedhetett,
hiszen a hercegnő őt mindeddig csak világítatlan helyiségben vagy
díszfüggönye mögül fogadta. Tulajdonképpen mi jelenthette a lány
vonzóerejét? Mi lehetett az, ami a volt császár szívében olyan
szenvedélyt ébresztett, mely annyi évet túlélt? Ez a kérdés
nyugtalanította a herceget, és csaknem irigyelte bátyját, mert az
bizonyára többet tud nála. A hölgy nyilvánvalóan igen szomorkás
természetű és nehezen hozzáférhető lehet. Ha néha önfeledtté tudna
válni, és egy kicsit érződnék rajta ifjúságának heve, akkor idővel talán
reménye lehetne rá, hogy egy pillanatra olyannak láthatja a lányt,
amilyen valójában! De minthogy a hölgy komolysága, húzódozása
úgyszólván csak fokozódott, minden találkozásuk csak megerősítette
Gendzsinek azt a meggyőződését, hogy e hallatlan tartózkodás mögött
lebilincselő, elbűvölő természet rejtezik.
Most, hogy a császár egész idejét az udvartartásához tartozó
két.hercegnő között osztotta meg, Hjobukjo herceg teljesen lemondott a
gondolatról, hogy másodszülött lányát bemutassa az udvarban. Talán
kínálkozik rá alkalom, később, amikor a császár olyan korú lesz, hogy
maga is belátja, ez a kapcsolat nem éppen megvetendő. Mostanában
szemlátomást teljesen egyenlően osztogatja kegyét az erre számot tartó
két
hölgynek.
A császár nagy örömét lelte a festményekben, és ez a vonzódása azt
eredményezte, hogy már maga is igen ügyesen festegetett. Úgy esett,
hogy Akikonomu hercegnő is igen bájos képeket tudott készíteni, s
amint ez a császár tudomására jutott, minduntalan hívatta, hogy együtt
rajzolgassanak. Az udvartartásához tartozó hölgyek közül mindig is
azokhoz ragaszkodott különösképp, akikről hallotta, hogy szeretik a
képeket. Természetes volt tehát, hogy különösen rajongani kezdett a
szép hercegnőért, mihelyt megtudta, hogy a festegetés a legkedvesebb
időtöltése. A hercegnő képei nem valami különleges alkotások voltak,
hanem ügyesen odavetett vázlatok - így már az is izgalmas játék volt, ha
az ember rajzolás közben megfigyelhette a hercegnőt. Valahányszor a hölgy
bájosan ott kuporgott a heverőn a császár mellett, s egy-egy percnyi
szünetet tartott, kezében megállt az ecset, és elgondolkodott a következő
ecsetvonáson, olyan nagyon kedves látvány volt, hogy egészen
meghódította a gyermek császár szívét. Hamarosan már óránként
bejárt a hölgy szobájába, és To no Csudzso egész komolyan tartott
tőle, hogy lánya végül is elveszti elsőbbségét. Amde elhatározta,
hogy nem hagyja magát kiütni a nyeregből, és a maga talpraesett,
ötletes módján hamarosan készen állt a terve, amellyel véget vethet e
fenyegető helyzetnek. Magához hívatta a birodalom legügyesebb
festőit, és szigorú titoktartásukat kérve, megrendelt tőlük egy sereg
képet, s meghagyta, olyan legyen mindahány, amilyet ember szeme
még nem látott. Verses elbeszélések illusztrálásáról volt szó, mert ez
előnyösebb, mint a kötetlen témájú alkotás, hiszen mondanivalóját a
gyermeki elme könnyebben megérti; de a kiválasztott történetek is
nagyon érdekfeszítőek és izgalmasak voltak. Ezeken az illusztrációkon
kívül még a Hónapok című képsorozatot is el akarta készíttetni - vonzó
téma! - külön erre az alkalomra írandó szöveggel. Ahogy eljött az
ideje, Csudzso hercegnő* megmutatta a képeket a császárnak, s ez
természetesen nagy érdeklődést tanúsított irántuk, sokat kérdezősködött a
festményekről, majd megjegyezte, hogy Akikonomu hercegnő is
bizonyára szívesen megnézné a képeket. Csudzso hercegnő azonban
akadékoskodott, és bár őfelsége

megígérte, hogy senki másnak nem mutatja meg a képeket, és roppant

gonddal egyenesen átviteti őket a másik hercegnő lakosztályába - Csudzso
hercegnő mégis vonakodott megválni tőlük. Gendzsi hallott a
dologról, és mulattatta, hogy To no Csudzso még most is olyan
gyermekded lelkendezéssel kap az ilyen rejtegetősdin, mint ifjú éveiben.
- Sajnálkozva hallom - mondta Gendzsi a császárnak -, hogy
Csudzso hercegnő eldugja előled a képeit, és nem engedi meg, hogy
magaddal vidd, és nyugodtan megnézegethessed őket. Úgy látszik,
hogy a képek miatt még meg is haragudott és civakodott, s ez bizony
illetlenség. De van énnekem néhány régi, szép képem. Majd elküldöm
neked azokat.
A Nidzso-inben több szekrény telis-tele volt képekkel, közte akadtak
újabbak és régiek egyaránt. Gendzsi Muraszakival együtt átvizsgálta
a szekrények tartalmát, megnézegette az egész gyűjteményt, és
félretette azokat, amelyek az akkori ízlésnek leginkább megfeleltek.
Persze, sok illusztráció akadt ott az Ének az örök bánatról* meg a Vang
Csao-csün históriájához.* Mindkettő igen érdekes és megható történet, de
az adott esetben egyik sem látszott alkalmasnak, így nem vehették
hasznukat. Gendzsinek ekkor eszébe jutott, hogy vázlatai, amelyeket
szumai és akasi tartózkodása alatt készített, bizonyára lekötnék a kis
császár figyelmét. Behozatta a ládikót, melyben a képeket őrizgette, s
ezt az alkalmat használta fel arra, hogy mindet megmutassa
Muraszakinak. Még ha olyasvalaki nézi is végig a képeket, aki
keletkezésük körülményeit nem ismeri, de ha csak a legcsekélyebb
érzéke van is ilyen dolgok iránt, mély megindultságot érezhet a
vázlatok láttán. Képzelhető, milyen meghatódottan nézegette őket az
asszony, akinek számára minden egyes kép válasz volt régi tépelődéseire,
szorongásaira, melyekből - mint valami rossz álomból - akkoriban
nem is remélt ébredést. Muraszaki elmondta, mit szenvedett azokban
az átkos emlékű napokban - eddig sohasem beszélt erről ilyen
részletesen. De miért is nem küldött el Gendzsi néha egy-egy képet?
Mennyi vigaszt és megnyugvást nyújtott volna! És Muraszaki elmondta
ezt a költeményt: "Jobb lett volna, ha magányomban elnézegetem a
halászok lakta táj-

ról festett képeket, mint hogy naphosszat a semmibe révedjek!"

Könnyekig meghatotta Gendzsit, és ezzel a költeménnyel válaszolt: "Rút
idők jártak akkoriban, de azokban a napokban egyetlenegyszer sem fájt a
szívem annyira, mint most, hogy együtt nézzük a képeket, melyekben a
múlt tükröződik."
Csak még egyvalaki volt, akinek Gendzsi megmutatta ezeket a
képeket: Fudzsicubo, az egykori császárnő. Ahogy most Gendzsi egyenként
végignézte az egész gyűjteményt, hogy kiválaszthassa a legjobb
vázlatokat, melyek hűséges képet nyújtanak a különböző öblökről és
folyótorkolatokról, egész idő alatt az járt az eszében, vajon hogy
zajlik az élet Akasiban, vendéglátó házigazdája otthonában.
Mihelyt To no Csudzsónak tudomására jutott, milyen előkészületek
folynak a Nidzso-inben, maga újra átnézte képeit, mindet vászonra
húzatta, elefántcsont tekercselő pálcikával és szalagokkal* szereltette
fel
őket. Mindez a harmadik hónap tizedik napja tájt történt. Kellemes
idő járta, a dolgok a legjobb úton haladtak, és mindenki pompás
kedvében volt. Egyébként is olyan időszakba érkeztek, amikor az
udvart semmiféle fontos ünnep vagy vallási szertartás nem foglalta le, s
így szakadatlanul gondoskodhattak könnyebb szórakozásról, amiben a
császár mindig nagy kedvét lelte: naphosszat mást sem csináltak, mint
hogy egyik tekercset a másik után bontogatták. Az udvarban ugyanis
mindenkinek az lett a becsvágya, hogy felkutasson és a Palotában
bemutasson valami képet, ami elnyerheti a császár különös tetszését.
Akikonomu hercegnő és Csudzso úrhölgy hívei is rengeteg képet gyűjtöttek
össze. Mind közül a verses elbeszélésekhez készített képsorozatok voltak
a
legnépszerűbbek. Akikonomu gyűjteményének erősségét elismerten
nagy hírű, régi művek jelentették, míg Csudzso úrhölgy a kor
legtehetségesebb festőit részesítette előnyben, s így gyűjteménye,
melyben
a kor ízlésének minden irányzata képviselve volt, első látásra
valósággal elkápráztatta az embert. A császár udvarhölgyeinek
véleménye megoszlott. A legértelmesebbek zömmel a régi művészet
mellett kardoskodtak, mások jobban kedvelték a jelenkor festészetét.
Általában azonban inkább az újabb művek arattak nagyobb tetszést.
466 MURASZAKI
Történt, hogy Fudzsicubo, időnként esedékes látogatására, éppen
megérkezett az udvarhoz, s futólag megtekintette mindkét fél kiállított
képeit; elhatározta, hogy elhalasztja szokásos vallási gyakorlatait, és
idejét a képek alapos tanulmányozásának szenteli, mert a festészet iránt
mindig nagy érdeklődés élt benne. Amint meghallgatta a régi és az új
művészet hívei közt folyó élénk vitákat, azt indítványozta, hogy a
jelenlevők oszoljanak két csoportra. Akikonomu pártjának fő
támasza Heinaisi no Szuke, Dzsidzsu no Naisi és Soso no Mjobu volt,
míg Daini no Naisi no Szuke, Csudzso no Mjobu és Hjoje no Mjobu a
másik oldalra, Csudzso úrhölgy oldalára állt. Az említett hölgyeket a kor
legszellemesebb nőiként tartották számon, és Fudzsicubo úgy vélte,
pompás szórakozásnak ígérkezik a két csoport szellemes és okos
vetélkedése.
A vitában elsőnek minden verses elbeszélés ősi mintáját, A
bambuszarató történetét* állították szembe Az odvas fából vett,
Tosikagéról szóló mesével. A régi művészet hívei ilyen szavakkal szálltak
síkra választásukért:
- Elismerjük, hogy a történet szálai, akárcsak az ízek az öreg
bambusztörzsön, melyben rábukkantak a hősnőre, az idők folyamán kissé
meglazultak. Viszont Kaguja úrhölgy, akinek lényéhez e világ
szennyéből egy szemernyi sem tapadt, s aki gondolkodásában és
cselekvésében egyformán nemes, visszavisz bennünket az istenek
korszakába, és ha története nem nyeri meg tetszéseteket, ennek csak
egy oka lehet: olyan dolgokról szól, amelyekhez a ti ledér
gondolkodásotok nem ér fel.
Erre a másik oldalról így válaszoltak:
- A felhők fölötti birodalomig, ahová Kaguja úrhölgyet felemelték,
valóban nem ér fel értelmünk, és kételkedünk is benne, hogy ez a
birodalom létezik egyáltalán. De ha a történetnek csupán világi oldalát
szemléljük, láthatjuk, hogy a hősnő egy bambusztörzs egyik ízéből jött
elő. Ez pedig a történetet már eleve az alacsonyabb rendű élet körébe
utalja, amit nyomban visszatetszőnek érzünk. A történet szerint a
hölgy lényéből olyan ragyogás áradt, mely bevilágította nevelőapja
házának minden zegét-zugát. Ámde jól emlékezünk, hogy ez a tűzi-

játék elég szegényesnek bizonyult, mihelyt őfelsége palotájának pazar

fényével kellett megmérkőznie. Egyébként a tűzálló patkánybőrrel
kapcsolatos epizód elég laposan végződik, mert Abe no Osi* több ezer
aranyat áldozott megszerzésére, ám alighogy a bőrt alávetették a
próbának, a lángok első fellobbanására máris megsemmisült. Még
siralmasabb Kuramocsi herceg* kudarca: tudta, hogy a tündérországba
elég nehéz eljutni, ezért meg sem kísérelte, hanem szerencsét
próbált a drágakövet termő fa egyetlen ágával ... melyet
aranyművesével készíttetett el. Persze az első karcolásnál leleplezték
turpisságát.
A képeket Kosze no Omi* festette, a szöveg kézirata pedig Ki no
Curajki* műve volt. A képet kínai selyemre húzott kanjai papírra
festették. Borítója lilásvörös volt, a tekercselő pálcák szantálfából
készültek. Kétségtelen, hogy különleges kiállítású volt. Az új irányzat
hívei most hozzáláttak, hogy védelmükbe vegyék a maguk választását.
- Szél és hullámok hányták-vetették Tosikagét* - kezdték -, de ő fej
est ugrott a viharzó tengerbe, és amikor egy ismeretlen partvidéken
kivetette a víz, a szenvedések és bajok ellenére is bátran folytatta
küzdelmét a maga elé tűzött célért, míg végre idegen országbeli
udvarnál,* de a mi birodalmunkban is, sikerült elismerést szereznie
csodálatos tudományával, melynek megszerzéséért úgy megszenvedett.
Mindenkit érdekelnek az ilyen rettenthetetlen hős kalandjai, mert ezek
kapcsán összehasonlítást tehet a tengeren túli ország és a mi
birodalmunk, a
Felkelő Nap Országának szokásai között. Egyébként ezeket az
ellentéteket híven tükrözi a festmények stílusa és a szövegezés is.
A képeket egyfajta vastag papírra festették - ilyenből szoktak csíkot
leszabni költemények írásához is. A külső borító kék papírból volt, a
tekercselő pálca pedig sárga jádéból. Cunenori* volt a festője, a
szöveget pedig Ono no Micsikaze* írta le - olyan együttes volt ez,
melynél divatosabbat, korszerűbbet képzelni sem lehetett. Ilyen
előnyökkel a régi művészet hívei nem vehették fel a versenyt: Csudzso
úrhölgy pártja fölényes győzelmet aratott.

A következő vetélkedésnél az Iszei történeteket* mérték össze So

Szammi* históriájával. Hosszadalmas vita alakult ki, de itt sem
téveszthetett célt az a tény, hogy So Szammi kellemes és szerencsés
életkörülmények között élő emberek sorsával foglalkozik, az udvari
élet eseményeit ábrázolja, és olyannak mutatja be a világot, amilyennek
napjainkban mi magunk is látjuk, éppen ezért művét az ifjú hölgyek
bírálatukban sokkal vonzóbbnak mondták. Heinaisinak ellenkező
véleménye volt, és síkraszállt érte ezzel a költeménnyel:
- Talán nem is érdemes felkutatnunk Isze vizeinek mélyét?! Eljön
az idő, hogy nyoma vész titkainak, mint ahogy a parton hagyott
lábunk nyomát is elmossa a tenger árja ... -Majd így folytatta: -
Narihira* dicsőségét elhomályosíthatják-e ezek a modern,
hatásvadászón felcicomázott, szószaporító kis mesék?
Daini no Naisi no Szuke ezzel a költeménnyel válaszolt:
- A mi hősünk magasra, a fellegekbe tör.* Megvetéssel néz a zátonyos
vizekre, melyekre mélységes mély víznél is nagyobb súllyal telepszik az
idő.
- Nos - mondta Fudzsicubo -, a becsvágy, mely Hjoje hercegét* fűti,
kétségkívül igen értékes tulajdonság. De őszintén remélem, hogy az iránta
és
a hozzá hasonlók iránt táplált csodálatunk nem juttat oda bennünket,
hogy feledésbe hagyjuk merülni Laigo kapitány dicsőségét! - És
elmondta ezt a költeményt: - Tán az Isze parti öreg halászt sem
érdemesítjük többre, mint a hínárt, mely apálykor felbukkan, majd a
növekvő árral eltűnik a megvetés tengerében?
Az ilyen asszonyi viták bizony időtlen időkig eltarthatnak anélkül,
hogy a vitázók véleménye valaha is találkoznék. Nem is lehet felsorolni
azokat az érveket és ellenérveket, amelyek egy-egy festmény kapcsán
elhangzottak. Egyébként a jelenlevő ifjabb és kevésbé tekintélyes
udvarhölgyek, akik pedig a világ kincséért sem akartak elszalasztani
egyetlen bemutatott képet sem, egészen hátra szorultak, s végül alig
láthattak valamit, hiába tartoztak akár a császár, akár Fudzsicubo
kíséretéhez. Ez aztán sok féltékenykedésre és sértődésre adott okot.
Nemsokára Gendzsi is megérkezett a Palotába, és roppantul mulatott a
felbolydult és elkeseredetten küzdő társaság lát tán.
- Ha még egy vetélkedőt rendeztek - mondta -, gondos. kodom
róla, hogy a császár is jelen legyen, és majd magam állok be
döntőbírónak.
Ennek előkészítésére - hiszen ilyesmit egy ideje maga is forgatott a
fejében - újból átválogatta a képeket, melyeket a legutóbb félretett.
Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a Szumában és Akasiban
készített saját vázlatai közül két tekercset is a többi közé csúsztatott.
To no Csudzso közben szintén elhatározta, hogy nem hagyja magát
kiütni a nyeregből, és az új vetélkedőre készülődve, előszedte minden
találékonyságát. Birodalmunk történetében valóban emlékezetes idő
volt az, amikor a nép egész erejét annak szolgálatába állították, hogy
rájöjjenek, miként készítsék elő a képeket tekercselésre. A vetélkedő
feltételeiről szólva Gendzsi ezt mondta:
- Az a véleményem, hogy a vetélkedőt már megfestett, kész
művekre kell korlátozni. Semmi szükség arra, hogy egy sereg új,
pusztán e célra hirtelenjében készített festmény kerüljön elénk ...
To no Csudzso azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és jó
egynéhány kedvenc mesterét ismét munkába állította: kis festőműhelyt
rendezett be nekik, titkos bejárattal. Suttyomban akarta megelőzni
vetélytársait. Titkát azonban nem őrizték olyan jól, mint szerette
volna; távol eső lakosztályában még Szuzaku is hallott róla, és
elhatározta, hogy saját gyűjteményét Akikonomu hercegnő rendelkezésére
bocsátja. Birtokában volt egy képsorozat Az esztendő ünnepei címmel.
Ezt különböző régi, híres mesterek festették meg. A képsorozat
magyarázó szövegét nem kisebb ember írta, mint Daigo császár.*
De miért ne rendeljen maga is egy képsorozatot, mely uralmának
legfontosabb eseményeit örökíti meg?! Az egyik kép természetesen
azt ábrázolná, amikor a Szüzet, Iszébe való elutazása napján,
megkoszorúzza a Daigoku Csarnokban. Ennek megfestésével Kosze
no Kimmocsit* bízta meg. Képzelhetjük, mennyi gonddal, milyen
alapossággal beszélte meg a szívének

oly kedves mű minden részletét. A képet aloefából készült, finom

csiszolású ládikóban helyezte el. A tekercs burkán és díszein a minta
aloelevelekből kialakított, szív alakú címerpajzsot mutatott. Képzelni
sem lehetett volna elbűvölőbb modern alkotást. A képet a szenior
testőrség
egyik kapitányával küldte el, aki az ő kíséretéhez tartozott. Üzenetet
nem mellékelt, csupán egy költemény állt éppen azon a képen, mely a
Szüzet ábrázolta, amint gyaloghintóján megérkezik a Daigoku
Csarnokba. "Habár magam már nem foglalhatok helyet az istenek
körében, de felejthetetlen marad számomra, hogy azokban az órákban
mily ragyogó istenségek közelében lehettem."
Választ nem küldeni nagy tiszteletlenség lett volna a trón egykori
birtokosával szemben, s ámbár Szuzaku figyelmessége nyugtalanította
Akikonomut, a szertartásnál használt fésűből, melyet azon a bizonyos
régmúlt napon a császár tűzött a hajába, letört egy darabot, és
rákötötte ezt a költeményt: "Nem ment feledésbe az a felséges
társalgás, és bárcsak az lenne a sorsom, hogy ismét járhatnék az
istenek közelében." A fésűdarabkát sötét színű kínai papírba
csomagolta, és átadta a hírnöknek, akit sok szép ajándékkal
megjutalmazott. Szuzaku mélyen meghatódott, ahogy a kis csomagot
kibontotta, és most először bánta, hogy oly korán lemondott a trónról.
Egészen természetes, hogy némileg keserű érzések támadtak benne
Gendzsi herceg iránt, de belátta, hogy a múltban maga sem szolgálta
jobban öccse ügyét. Az excsászár legtöbb festménye tulajdonképpen
Kokiden császárné tulajdona volt, de sajnos, a császárné gyűjteményének
tekintélyes része Csudzso úrhölgy tulajdonába került, aki Kokiden unokája
volt.
Szuzaku felesége, Oborozuki hercegnő, szintén nagy kedvelője volt a
festészetnek, és gyűjteményének megválogatása nagy műértésről
tanúskodott.
Ámbár az előkészületekre nem volt elég idő, mire a nagy nap
elérkezett, olyan hatásosan elrendeztek mindent, hogy az embernek elállt
tőle a lélegzete. A két párthoz tartozó udvarhölgyek a császári trónus
két oldalán sorakoztak fel, az udvari urak pedig, akikben feszült
érdeklődés élt, a kisebb hátsó szoba verandáján foglaltak helyet. Csudzso
úrhölgy pártja (a
baloldal) bíbor szantálból faragott és szapánfa állványra helyezett
ládikókban állította ki képeit. A ládákat mályvaszín alapon mintázott
kínai brokát takarta, míg lábazatukkal szőlőmust színű, kínai
selyemszőnyegen álltak. Nyolc kislányt rendeltek ki, hogy ők
segédkezzenek a ládikók kinyitásánál és a tekercsek szétgöngyölítésénél.
A kislányokon köpeny, rózsaszín bélésű övvel; köntösük skarlátszín, a
kihajló szegély kívül kék, belül világoszöld.
Akikonomu aloefából készült szekrénykéit alacsony asztalon
rendezték el, melyet ugyanabból a fából faragtak, csak a színe volt egy
árnyalatnyival világosabb. A szőnyeg koreai brokát volt, kékeszöld
alapon. Az asztallap széléről körben lecsüngő füzérdísz és az
asztallábakon levő minta pompásan öszszeillett, és kitűnő ízlésről
tanúskodott. A szolgálattevő lánykák kék köpenyt viseltek, fűzfazöld
színű övvel. Köntösük kívül barna volt, belül sárga. Mihelyt minden
ládikót rendben elhelyeztek az állványokon, a császár udvarhölgyei
elfoglalták helyüket, ki Csudzso úrhölgy mellett, ki pedig a másik
oldalon. A herold bejelentése után nyomban megjelent Gendzsi meg
To no Csudzso, valamint Gendzsi mostohaöccse, Szocsi no Mija
herceg is, aki a művészetek több ágát is művelte, de a festészetért
különösen lelkesedett. Erre az alkalomra nem kapott hivatalos
meghívást, de végül engedett Gendzsi kérésének, és eljött hogy
segítségére legyen nehéz feladatának megoldásában. Szocsi herceget
nyomban a Császár mellé szólították, és megtették az elkövetkező
versengés egyik bírájává. Bámulatos képgyűjteményt hordtak itt össze, s
annyi bizonyos, nem volt könnyű dolga a döntőbírónak. Rendkívül
mély benyomást keltett, amikor Akikonomu pártja bemutatta A négy
évszak című, régi híres mesterektől származó képsorozatot. A jelenetek
kiválasztásában megnyilvánuló káprázatos ötletesség, a könnyed,
lendületes ecsetkezelés fölöttébb vonzóvá tette ezeket a műveket. Az
újabb időkből származó festmények olyan papírfajtákra készültek,
melyeknek nagyságában nem volt nagy választék, s ezért - különösen a
tájképek - mintha megcsonkultak volna. De az ecsetkezelés módja
gazdagabb volt, nagyobb találékonyságot árult el, s ettől e modern, elég-

gé hétköznapi témájú művek is olyan elevennek hatottak, hogy az elmúlt

idők mesterműveivel összehasonlítva sem kerülhettek hátrányos
helyzetbe. Persze nehéz volt dönteni, annál is inkább, mert most is,
akárcsak az előző alkalommal, mindkét párt számtalan, nagy figyelmet
érdemlő művet vonultatott fel.
A reggeliző szoba válaszfalát most félrehúzták, és belépett Fudzsicubo
hercegnő. Mivel Gendzsi tudta, mennyire otthonos a hölgy ezekben a
dolgokban, bizonyos elfogódottságot érzett, és ettől a perctől kezdve
arra szorítkozott, hogy mialatt egy-egy művet közszemlére tettek,
csak alkalmilag tett megjegyzést vagy bíráló észrevételt, de minden
feltűnés nélkül, és csak akkor, ha valamely különösen nehéz probléma
tárgyalása már nagyon elhúzódott. Már leszállt az éjszaka, de a
vetélkedés még nem dőlt el.
Végül elérkezett a pillanat, amikor mindegyik fél részéről már csak
egyetlen kép várt bemutatásra. Akikonomu hercegnő pártja nagy izgalom
közepette elővette azt a tekercset, melyen Gendzsi szumai vázlatai
voltak.
To no Csudzso elámult. Lányának pártja is az utolsónak tartogatta az
egyik legjelentékenyebb képét, de Csudzso úrnő hívei nyomban látták, hogy
nem tudnak túllicitálni ilyen mesterművet, melyből csak úgy árad a
nyugalom, s amin semmi sem érződik mindabból a zaklatottságból, mely
a városban élő művészt kínozza. Gendzsi festményeinek további előnye
témájuk pátoszában rejlett. Hogy száműzetésének évei alatt szomorú és
egyhangú életet élt, azt a jelenlevők jól tudták. De amikor ilyen
élethűen ábrázolva láthatták szomorú sorsát, s ugyanakkor mindez
megsejtette velük azt is, hogy a hercegből, aki a legnagyobb bőséghez és
fényűzéshez szokott, milyen érzéseket váltott ki az az egyszerű élet,
akarva-akaratlan mély megindultság fogta el őket, és sokan, köztük
Szocsi no Mija herceg, nem tudták visszatartani könnyeiket. Roppant
elevenséggel jelentek meg előttük a híres szumai öblök és partrészletek,
melyekről annyi történet járta, de a városiak számára mégis teljesen
ismeretlenek, sőt elképzelhetetlenek maradtak. A szöveg kínai folyóírás
volt,
itt-ott kiegészítve egy-egy hazai írásjeggyel, és a szokványos naplóktól
eltérően, egy-egy költemény vagy alkalmi dal tarkította. A
nézők most zajongani kezdtek, mert Gendzsi más műveit is látni
kívánták: e pillanatban semmi más nem érdekelte őket. Úgy érezték,
mintha a megszemlélt számtalan festmény minden érdekessége,
szépsége, sajátságos módon sűrítve benne lett volna ebben az egyetlen
tekercsben. Közfelkiáltással, minden ellenvetés nélkül, Akikonomu
hercegnő
pártját jelentették ki
győztesnek.
Már hajnalodott, amikor Gendzsinek kissé beszédes hangulata
támadt: maga köré gyűjtötte a nagy társaságot, és nyomban mesélni
kezdett. Legvégtére pedig ezt mondta:
- Még egészen kis gyermek voltam, de már szerettem a könyveket.
Apám, a megboldogult császár, attól féltett, hogy teljesen
beletemetkezem tanulmányaimba, ezért gyakran mondogatta: "A tudás
talán azért élvez olyan nagyrabecsülést a világban, mert a tudósnak,
aki a tudásnak bizonyos fokát túlhaladta - mintegy az egyensúly
helyrebillentésére -, az szokott lenni a sorsa, hogy irigyelt
kiválóságáért egészsége elvesztésével vagy szegénységgel kell fizetnie.
Akik főrangúnak születtek, meggyőződhetnek róla, hogy akár megerőltetik
szellemüket, akár nem, előkelő származásuk éppen elegendő előnyt biztosít
számukra, hogy kitűnhessenek embertársaik közül, ezért számukra
teljességgel fölösleges ilyen mostohán fizető tudomány megszerzése.
Őszintén remélem, hogy nem fogod sok-idődet rááldozni." A császár úgy
rendelkezett, hogy tanulmányaim legnagyobb része az ország
kormányzásával és gazdasági kérdésekkel összefüggő gyakorlati
ismeretekre irányuljon. Elég jól haladtam, de nem volt olyan terület,
amely iránt különös tehetségem mutatkozott volna. Egyedül a festészet
terén fejlődött ki különleges készségem, pedig tanítómestereim ezt igen
közönséges és méltatlan időtöltésnek tartották. Gyakran eltöprengtem,
vajon lesz-e valaha is alkalmam, hogy ezt a képességemet kiaknázzam,
hiszen az ilyen könnyebb szórakozásra mindig csak igen kevés időm
jutott. Egyszer aztán mégis megnyílt számomra a rég óhajtott
lehetőség, amikor, teljesen váratlanul, elvonultam egy távoli
partvidékre.
Mindenfelől a hatalmas tenger vett körül, s lassan-lassan kitanultam
titkait, és úgy megismertem minden hangulatát, minden arcu-
latát, hogy ha ezek a vázlatok nem kielégítőek, ennek oka nem a
megértés hiányában, hanem abban keresendő, hogy végtére is
eljutottam arra a pontra, amikor ecsetem már nem tudott lépést
tartani a szellememet lebilincselő látványokkal. Mivel eddig nem nyílt
rá alkalom, hogy őfelségének megmutassam e vázlatokat, ezt a
lehetőséget használtam fel, hogy kiállítsam őket. Attól tartok azonban,
hogy nagyon kedvezőtlen vélemények is lesznek rólam, amiért elküldtem
vázlataimat erre a vetélkedőre . .
Most Szocsi no Mija herceg vette át a szót:
- Természetesen tudom - mondta -, hogy pusztán szorgalommal
egyetlen művészetben sem jutni messzire: szív is kell ahhoz.
Mindenesetre sok minden akad, amit egész egyszerűen el lehet tanulni a
régi mesterektől. Ilyen módon előfordulhat, hogy valakinek fogalma sincs
a lényegről, és mégis nemegyszer könnyűszerrel utánozza a művészet
külsőségeit és technikáját. Ám a festészet és a rajzolás nagyfokú, vele
született tehetséget kíván, és bizony furcsa meglepetéseket tartogat
számunkra. Hiszen akadnak olyan fickók, akik szemlátomást féleszűek, és
alkalmatlanok bármi hasznos tevékenységre, de a festészetben és rajzban
lángésznek bizonyulnak. De olyasmit is tapasztaltam, hogy jó
családból való, értelmes gyermekekben van valami, amit általános
felsőbbrendűségnek nevezhetnénk, és nem mindennapi tehetség nyilvánul
meg bennük a tudomány és művészet minden ága iránt! Apám, az elhunyt
császár, mindegyik gyermekénél, fiúnál és lánynál egyaránt,
személyesen ügyelt arra, hogy minden művészetben és készségben
oktatást kapjanak. De a te nevelésedre fordította a legtöbb figyelmet,
Gendzsi, és éppen neked, aki a legalkalmasabbnak látszottál rá, hogy
átvedd és hasznodra fordítsd, neked adta át rengeteg ismeretét, amire
hosszú élete során innen is, onnan is szert tett. A költészet terén
természetesen mindnyájunkat jóval megelőztél, de ugyanígy más,
kevésbé jelentős területeken is, mint például a citerajáték, amiben talán
a
legtöbbre vitted. De emlékszem, hogy tetejébe fuvolán, gitáron és nagy
citerán is jól játszottál ... ezt apánk is gyakran és csodálattal
emlegette. Mindezen tehetségedet jól ismerik az udvarnál, és azt is hal-
GENDZSI REGÉNYE 475
lottam, hogy időnként szívesen elszórakozol ecsetjeiddel, féstékeiddel.
De
mindig azt hittem, hogy ez csak amolyan időtöltés számodra, és bevallom,
hogy ma bemutatott mesterműveid hallatlan meglepetést jelentettek.
Biztosíthatlak, hogy a múlt nagy tusrajzolói nem kis gondban lennének,
ha műveik mellé odatennék a vázlataidat. Valóban csodálatos tehetség
vagy!
Kissé rekedtesen, fátyolos hangon beszélt, mert már némileg kótyagos
volt a bortól. Az ital elérzékenyült hangulatba is ringatta, s amint
elhunyt apját emlegette, egyszeribe könnyezni kezdett.
A hónap vége felé járt, és végre feljött a kései hold. A szobákra, ahol
egybegyűlve üldögéltek, még homály borult, de kívül, az égen, már
kigyúlt a hajnalpír. A könyvtár és a hangszerek őrzőjének meghagyták,
hogy hozza be a citerákat. To no Csudzso a vagont* vette kézbe,
amelyen jól játszott, ha nem is olyan kitűnően, mint Gendzsi. Szocsi no
Mija a nagy citerát választotta, Gendzsi pedig a csint.* A lantot Soso no
Mjobu, Akikonomu udvarhölgye pengette. Az egyik udvaroncnak
kitűnő érzéke volt az ütemezéshez. Elküldtek érte, és rendkívül kellemes
hangverseny kezdődött. Kint rohamosan világosodott. A virágok színe
visszatért, és a szobában ülők arcvonásait mindjobban fel lehetett
ismerni az egyre növekvő világosságban. A madarak vidám dalba kezdtek:
szépséges reggel virradt
fel.
Most aztán a császár nevében Fudzsicubo hercegnő ajándékokat
osztott ki a vendégeknek. Szocsi no Mija herceg, döntőbírói
szereplésének elismeréséül, külön ajándékot kapott: egy köpenyt a
császári ruhatárból.
Gendzsi úgy rendelkezett, hogy a szumai vázlattekercs maradjon
Fudzsicubónál.
Amikor a hercegnő megtudta, hogy ez csupán egy darab a
sorozatból, arra kérte Gendzsit, mutassa meg neki a többit is.
- Időben meglátod azokat is - válaszolta Gendzsi. - Nagyon sok
ahhoz, hogy egyetlen alkalommal végig lehessen nézni.
A vetélkedő az ifjú császárnak is nagy örömet szerzett, s ez
476 MURASZAKI
roppant megelégedéssel töltötte el mindazokat, akik részt vettek a
rendezésben.
Amikor To no Csudzso látta, hogy Gendzsi még ilyen mellékes
dolgokban is, mint ez a vetélkedő, milyen buzgalommal támogatja védencét,
Akikonomu hercegnőt, egy kissé aggódni kezdett Csudzso úrhölgy miatt.
De mihelyt alaposabban átgondolta a dolgot, rájött, hogy az ifjú császár
-
aki kezdettől fogva rendkívül vonzódott kicsi játszópajtásához - most,
hogy elmúlt első izgalma, és mert már megismerte új társnőjének
elragadó tulajdonságait, boldogan visszatért régi kedvencéhez.
Pillanatnyilag
mindenesetre nem volt ok semmi aggodalomra.
Gendzsiben az a leküzdhetetlen érzés dolgozott, hogy a jelenlegi
császár uralkodása alatt rendezett udvari szertartásoknak és
ünnepeknek az a rendeltetésük, hogy a jövőben mintaképül
szolgáljanak. Rppen ezért saját szórakozásainak és fogadásainak
megrendezése során is mindent elkövetett annak érdekében, hogy
minden tökéletesen és fölöttébb kellemesen bonyolódjék le. Igy aztán az
udvari életben ezen egész idő alatt szakadatlan pompát fejtettek ki, és
az
ünnepségek sorra-rendre követték egymást.
Emellett Gendzsit most is üldözte az evilági dolgok mulandóságának
gondolata, és most, hogy a császár nagykorúsága közelgett, gyakran
és nagyon komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy elmegy
szerzetesnek. Úgy látta, hogy a történelemben gyakran esik szó olyan
férfiakról, akik még nem érett korukban nagy tisztségre jutnak, és
kimagasló szerepet töltenek be a világban, pusztán csak hogy
hamarosan balsors és gyalázat zúduljon rájuk. Ami őt magát illeti, mióta
csak megtért száműzetéséből, egyre azt érezte, hogy jelenlegi pozíciója
jóval
nagyobb, mint amire jog szerint igényt tarthatna, és hogy sorsa ezt
csupán kárpótlásul szánta neki azért a méltánytalan elbánásért, mellyel
korábban oly hirtelen lesújtott rá. De most már letörlesztette adósságát
a
sors, és Gendzsinek óhatatlanul arra kellett gondolnia, valahol már
készülődik az újabb baj. Legszívesebben elzárkózott volna valami
magányos zugba, hogy teljesen a jövendő életről szóló elmélkedésnek
szentelje magát; valóban keresett is egy csendes helyet a város közelében
egy

magaslaton, s ott felépíttetett egy remetelakot, sőt, már szobrokkal és

szent könyvekkel is felszereltette. Ámde gyermekeinek nevelése és az
udvarnál elfoglalandó helyük biztosítása céljából annyi kérdést kellett
megoldania, hogy nem is gondolhatott fogadalma letételére,
legalábbis nem egyhamar. De nehéz is lenne megmondani, valójában
mit forgatott a fejében, midőn azt a remetelakot építtette.
GENDZSI REGÉNYE 479
zik Gendzsi új házába, vajon hányszor néz majd feléje? Talán néhanapján,
útban Muraszaki lakosztálya felé, egy pillanatra benézne hozzá -
ennél többet nem várhat. Már látta magát, amint a hercegi palotában
mindenféle szemérmetlen viccelődés céltáblájává válik. Nem, ebbe soha
bele
nem egyezik!
De voltak egyéb szempontok is. Ha továbbra is ezen az isten háta
mögötti helyen nevelgeti pici lányát, hogyan remélheti, hogy a gyermek
valaha is elfoglalhatja helyét a császári vérből származó hercegek és
hercegnők között? Bármilyen kevéssé bízik is Gendzsiben, gyermeke elől
nem zárhat el minden lehetőséget, és végül mégis el kell vinnie a
fővárosba. Szülei is, szomorúan bár, de belátták, hogy a fővárosban
nem valami ragyogó jövő várhat rá, alapjában véve azonban jobbnak
tartották, ha mégis kimozdul innen.
Az Oi folyó közelében volt egy birtokuk, mely örökségképp szállt az
akasi hölgy anyjára (ennek előtte apai nagyapjának, Nakacukasza no
Mijának
tulajdona volt). Az örökösök nem támasztottak rá igényt, és két év alatt
az
egész birtok teljesen tönkrement. Az öreg remete és felesége most új
tervet kovácsolt. Elhívatták a birtok felügyelőjét - ez leszármazottja
volt annak az embernek, akit még Nakacukasza bízott meg a gondnoki
munkával -, és így szóltak hozzá:
- Már rég úgy döntöttünk, hogy lemondunk a világi életről, és
napjainkat ezen a megközelíthetetlen helyen, teljesen visszavonultságban
fogjuk eltölteni. De bizonyos váratlan családi események szükségessé
teszik, hogy más lakhelyet keressünk, ahonnan könnyen elérhetjük a
fővárost. Minthogy nagy ideje távol vagyunk az udvartól, egészen
tanácstalannak és gyámoltalannak éreznénk magunkat, ha egyenesen a
főváros forgatagába kerülnénk, ezért arra gondoltunk, talán jó lenne, ha
addig is, míg valami csendes, régi házat kereshetünk, ahol véglegesen
letelepednénk, elmennénk Oi melletti birtokunkra, melyre te ügyelsz fel
nevünkben.
- Attól tartok, nagyot csalódtok, ha meglátjátok - mondta az ember.
- Évek óta senki sem lakik ott, és már minden romokban hever. Én
úgy segítettem magamon, hogy olyan helyiségben lakom, melynek van
ugyan valamiféle mennyezete, de

KILENCEDIK FEJEZET

Szél jár a fenyők közt

Már készen álltak a szállások, amelyeket Gendzsi palotájának keletí

részéhez építtetett, és a hulló virágok falujának hölgye ott máris
megfelelő otthonra talált. A Nidzso-in. nyugati szárnyát és az
összekötő folyosókat hivatali helyiségnek rendezték be az írnokok
részére, akiket a herceg mostani új méltóságában - mint birodalmi
kancellár - foglalkoztatott. A keleti szárnyban Gendzsi az akasi
hölgyet akarta elhelyezni. A palotában hátul épült női szállást jócskán
kibővíttette, ugyanis több kellemes és kényelmes lakást építtetett
hozzá. Ezeket azoknak a hölgyeknek szánta, akikkel szemben - bár
csupán régi, futó kapcsolatok folytán - kedves ígéretek kötötték a
herceget, és a hölgyek most remélték is, hogy beváltja szavát és segíti
őket. A palota nagy hálótermét a maga számára tartotta fenn, és bár
többnyire az új épületben lakott, néhanapján a régiben is megfordult.
Éppen ezért a szükséges berendezésből semmit sem távolítottak el.
Gyakran írt Akasiba, és sokszor kérte a hölgyet, jöjjön 3
fővárosba. De az sokat hallott már arról, mennyit szenvedtek mások a
hercegtől - hogy Gendzsi újra meg újra csak játszott mások
érzelmeivel, és nem csupán a magaforma, egyszerű nők, de a birodalom
legelőkelőbb hölgyeinek érzelmeivel is, majd néhány hónap elmúltával,
szívtelen közönnyel, félrelökte őket. Bizony őrültség lenne, ha mindezt
nem tekintené figyelmeztetésnek! Ha Gendzsi magas rangú és
befolyásos személyekkel is így viselkedik, mi bánásmódot várhat ő,
a gyámoltalan, gyenge teremtés? Mi más szerep juthat neki, mint
hogy megaiázottan tűrje az ifjú hercegnőnek, Gendzsi törvényes
élettársának szeszélyeit? Ha elfogadja a herceg ajánlatát, és beköltö-

tető nincs fölötte! És tavasz óta a közvetlen közelben remetelak épül

Gendzsi herceg részére, s ettől teljesen megváltozik a vidék arculata.
Csak úgy hemzsegnek ott a munkások. Amenynyire megítélhetem,
ahhoz képest, hogy remetelaknak készül, egészen pompás épület lesz.
Ha ti valami csendes, elhagyatott zugba vágytok, akkor bizony nagyon
nagy csalódás ér benneteket.
Megjegyzésével azonban éppen ellenkező hatást ért el, mint képzelte.
Hogy az Oi mellett úgyszólván Gendzsi szárnyai alatt élnek majd - ez
valóban meglepő hír. Az öreg pap meghagyta az embernek, hogy a
nagyobb javítási munkálatokat azonnal kezdje meg; ami tennivaló a
ház belsejében lesz, az még nyugodtan várhat. A gondnoknak ez
egyáltalán nem tetszett.
- Ha tudni akarjátok - szólt mogorván -, szerintem a birtok éppúgy
az enyém is, mint bárkié. Békében éltem ott éveken át, és most hallom
először, hogy valaki igényt tart rá. Amikor magamra vettem a gondját, a
legelők, a rizsföldek, mind tönkrementek már, és Mimbu no Taju uraság
halálos ágyán közölte velem, hogy a birtokot tekintsem a saját
tulajdonomnak, tegyek vele, amit akarok, mindezt annak fejében, hogy
egy bizonyos összeggel adósom maradt.
Valójában attól félt, hogy ha a család letelepszik ott, majd igényt
tart
a jószágra és a földek termésének egy részére. Arca egyszeribe vérvörös
lett, hangja reszketett a méregtől, s olyan düh és fenyegetés áradt
lényéből, hogy az öreg remete sietett megnyugtatni:
- Engem egyáltalán nem érdekel a gazdaság, sem pedig az, hogy mit
hoz - mondta. - Továbbra is azt kezdesz vele, amit akarsz. Tény az,
hogy a tulajdonjogomat igazoló okmányok megvannak valahol, de már
elég régóta nem foglalkozom semmiféle üzleti üggyel, s lehet, hogy jó
hosszú időbe telne, mire megtalálnám a papírokat. De majd gondom lesz
rá, és utánanézek, hogyan áll a dolog ...
 A gondnok hamarosan lehiggadt. Felfigyelt arra, hogy az öreg pap
nyilvánvalóan jó barátságban van Gendzsivel, ez pedig udvariasságra
késztette. És végtére, ha e pillanatban az uraság jelenléte eléggé
alkalmatlan is számára, később bőven

nyílik még alkalom, hogy kárpótolja magát. Ettől megenyhült, és

nyomban megindította a helyreállítási munkálatokat.
Gendzsinek sejtelme sem volt arról, mi készül, és nem tudta
megérteni, hogy ennyi esedezése láttán miért habozik a hölgy.
Egyáltalában nem tetszett neki a gondolat, hogy gyermeke olyan
primitív körülmények közt nevelkedik. Ráadásul, ha később kitudódik a
dolog, olyan látszata lesz, mintha kelletlenül ismerte volna el a
gyermeket, és szívtelenségből nem gondoskodott kellőképpen az anyáról és
gyermekéről.
Végre elkészült az Oi menti ház, és Akasiból levél érkezett a
herceghez, melyben ez állt: sejtelmük sem volt róla, hogy Gendzsi
azon a környéken építkezett, csupán eszükbe jutott, hogy van ott egy
birtokuk, és úgy határoztak, hogy oda mennek lakni. A herceg jól
tudta, miért mozdulnak ki. Az akasi hölgy elhatározta, hogy
amennyiben folytatódik kapcsolatuk, legalább legyen egy hely, ahol
elkerülheti a vetélytársnőivel való megalázó találkozásokat. Ennek
érdekében természetesen hajlandó volt bármi áldozatra. Gendzsi szeretett
volna többet tudni a hölgynek új lakhelyével kapcsolatos terveiről, ezért
elküldte Koremicut - mert még most is ő intézte az ilyen bizalmas
természetű megbízatásokat -, hogy nézzen egy kissé körül, és
számoljon be róla, mivel lehetne az Oi mellett letelepülők segítségére.
Koremicu jelentette, hogy a ház igen kellemes fekvésű, és némileg
emlékeztet a tengerparti házra.
- Akkor hát neki való hely lesz - jegyezte meg Gendzsi.
A remetelak, melyet a maga számára építtetett, a Daikakudzsitól délre
feküdt, és ligetei, vízesései révén szinte szebb volt, mint a templom. A
ház,
melybe az akasi család készült beköltözni, közvetlenül a folyó mellett,
egy elbűvöiően szép fenyvesben állt, és annyira nem akadt rajta
semmi hivalkodó -hosszan elnyúló épület volt, melyhez nem terveztek
sem körfolyosókat, sem oldalszárnyakat -, hogy inkább holmi
parasztházra, mintsem urasági kastélyra hasonlított. A berendezésre
vonatkozóan Koremicu beszámolt a hercegnek, mi lenne a
legszükségesebb, és Gendzsi gondoskodott róla, hogy ezeket a
holmikat odaszállítsák.

Gendzsi szolgaseregéből jó egynéhányan csakhamar megjelentek

Akasiban, hogy a költözésnél segítségére legyenek a családnak. Amikor a
hölgy látta, hogy ütött az óra, és meg kell válnia ettől a parttól, az
öblöktől, ahol életének nagy részét töltötte, egészen megdöbbent. Úgy
tervezték, hogy egyedül apja marad itt Akasiban, és a hölgyet egészen
szerencsétlenné tette a gondolat, hogy apját így magára hagyja.
Valahányszor végiggondolta a maga dolgát, annak minden
következményét, maga is elcsodálkozott, hogyan bonyolódhatott bele
ebbe a szerencsétlen viszonyba, mely jómagára, de mindazokra is, akik
kedvesek voltak szívének, mást sem hozott, mint bajt és zűrzavart.
Rajtakapta magát, hogy irigyel minden embert, akinek a sors nem
sodorta útjába a herceget. Apja, amint elnézte, mint hemzsegnek a
házban Gendzsi szolgái és csatlósai, önmaga előtt sem tagadhatta,
hogy íme, minden álma teljesült, minden imáját meghallgatták. Immár
biztosította lányának jövőjét. De hát
az ő sorsa mi lesz? Hogyan bírja ki az életet lánya nélkül?
Éj-
jel-nappal ezen tépelődött, de leplezte, mi zajlik benne, csupán
feleségének
emlegette el egyszer-kétszer:
- Gondolod, hogyha veletek megyek, sokat láthatom majd a
kislányt?
Az anya is nagy szomorúságban élt. Férje már évek óta a kis
remetelakban aludt, élte a maga életét, és teljesen elmerült az
elmélkedésekben, ájtatosságokban. Vajmi kevéssé tételezhette fel,
hogy ha maga is Akasiban marad, férje sokat lenne vele - akkor pedig
végképp meg lesz fosztva minden társaságtól, és támasz nélkül marad.
De bár férje inkább csak szemlélője volt életüknek, hisz nem vett
részt benne, és ha bármily ritkán fordult is meg náluk, mégis ő
jelentette a biztos talajt, melyen az asszony egész élete nyugodott, s
most rettegve gondolt a válásra. A pap különös ember volt - de hisz az
asszony már rég le is mondott róla, hogy az bármi tekintetben is
betöltse mellette az élettárs szerepét. Férjének furcsa megjelenése,
különc nézetei, kettejük magányossá vált élete mind azt a
meggyőződését táplálta, hogy a maga számára ebben rejlik a végső és
kikerülhetetlen megpróbáltatás, melynek csak a halál vet majd véget.
Most pedig - bár álmában sem gondolta

volna, hogy ez bekövetkezik - szembe kellett néznie azzal, hogy

elválnak, s ettől összeszorult a szíve. A dajka meg a többi ifjú komorna,
akiket a gyermek születésekor Gendzsi küldött ide a fővárosból, már
nagyon türelmetlenkedtek, a küszöbönálló utazás gondolata
felvillanyozta őket; ámde ezektől az öblöktől, a homokos parttól még a
legfelületesebbek sem tudtak szívfájdalom nélkül megválni, sőt egyesek
közel álltak hozzá, hogy az áradó tenger fröcsögő hullámaitól már
amúgy is nedves ruhaujjukat még könnyükkel is áztassák, hiszen
tudták, hogy talán nem is látják többé ezt a tájat.
Beköszöntött az ősz, a táj a legnagyobb szépségében pompázott. Az
elutazásra kijelölt nap hajnalán hűvös szél fújdogált, és csapatostul
keringő bogarak zümmögése töltötte be a levegőt. Az akasi hölgy már
talpon volt: újra és újra az ablakhoz lépett, és kinézett a tengerre.
Apja
korán visszatért a kápolnában végzett éjszakai ájtatosságáról. Már a
megszokott szertartások közben is szüntelenül reszkettek az ajkai.
Pedig most, hogy elérkezett a válás napja, egyetlen bánatos vagy
kárhoztató szava nem lehetett. Ezt mindegyikük külön-külön is
megfogadta magában, de nem volt könnyű állni. A kislányt behozták:
gyermeki szépsége drágakőként ragyogott a reggeli szürkületben. A
nagyapa fáradhatatlanul karjában tartotta a kicsit, és úgy tetszett, hogy
bármilyen aprócska is még a gyerek, szinte percről percre jobban értik
egymást. Az öreg pap csodálkozott is rajta, hogy ilyen természetesen
fogadja olyasvalaki társaságát, akinek külseje, viselkedése annyira eltér
a
maga körött megszokott nőkétől, hiszen inkább azt lehetett várni, hogy
alaposan megriad majd tőle. De nem, sőt volt abban valami érthetetlen
és vészjósló, hogy így megbarátkoztak egymással. Az öreg pap már
régóta nem vált meg tőle egy percre sem. Hogyan éljen ezután a
gyermek nélkül? Nem akarta megzavarni az utazást azzal, hogy
szabadjára engedi határtalan fájdalmát, de egészen szótlanul mégsem
bírta, és elmondta ezt a költeményt:
- Lám, imádkozom szerencsés útjukért és jövendő boldogulásukért, s
ennek fejében egyvalamit nem tagadhatnak meg tőlem: öreg vagyok,
jogom van rá, hogy bolondul egy-két köny-

nyet ejtsek. - Igy szólt, s ruhájának ujjával takargatta a könynyes

szemét, majd felkiáltott: - Ezt nem szabad, nem, nem!
Felesége sírva álldogált mellette; volt valami, amit nem bírt eltagadni
önmaga előtt: annyi év után, amit mindketten e világ hiúságai és
örömei ellen hadakozva töltöttek, férje most éppen ezen hívságok és
társadalmi sikerek kergetésére küldi el őket.
- Együtt hagytuk el a fővárost - kiáltotta az asszony. -Hogyan
találjam meg egyedül az utat, amelyen, hegyen-völgyön át, ide vezettél
engem?
Az akasi hölgy is elmondott egy költeményt; ebben arról szólt,
hogy még azok is, akik azt hiszik, örökre elszakadtak egymástól, az
élet tekervényes útjain újra találkozhatnak. Arra kérte apját, hogy
legalább
egy darabon kísérje el őket, de az képtelenségnek tartotta, hagy elhagyja
tengerparti menedékét, és világosan látszott, hogy még a partra levezető
rövid utat is kockázatcs, idegtépő vállalkozásnak érzi.
- Amikor annak idején lemondtam minden világi becsvágyról, és
beértem egy egyszerű tisztséggel itt, vidéken - magyarázta az öreg
ember -, elhatároztam, hogy bármi történjék is, neked, édes lányom,
nem szabad kárát látnod, hogy jómagam már semmit sem várok az
élettől. Éppen ezért az lett minden gondom, gondolatom, hogy
bármily távoli zugban van is otthonunk, a lehető legjobban
előkészítselek arra a rangos életre, mely téged jog szerint megillet. De
helytartóságom idején szerzett tapasztalataim sok mindenre
megtanítottak: rájöttem, hogy nem termettem a közéletre, és tudtam,
ha visszatérek a fővárosba, csupán a volt helytartó szánalmas szerepét
játszhatnám. Vagyonom jócskán megfogyatkozott, és ha ismét be
akartam volna rendezkedni a fővárosban, ezt már csak jóval szerényebb
keretek közt tehettem volna, mint azelőtt. Tudtam, mindenki úgy
nézett volna rám, mint aki a köz- és magánéletben egyaránt hajótörést
szenvedett, és csak szégyent hozott apja emlékére, hiszen ő országunk
legmagasabb hivatalát töltötte be. Egyébként is, már mindenki
pályafutásom végét látta abban, hogy elfogadtam a vidéki helytartói
állást, magam pedig úgy gondoltam, hogy valóban, ez lesz a legjobb. De
te akkor már fel
nőttél, nekem pedig gondolnom kellett a jövődre. Hogyan is hagyhattam
volna, hogy szépséged haszontalanul pazarlódjék ebben a zugban, akár
a brokátselyem szépsége, ha sosem kerül elő a ládafiából. De nem
kínálkozott semmi jobb lehetőség, ezért kétségbeesésemben Buddhát
és az összes isteneket segítségül hívtam. Arra nem is gondolhattam,
hogy a mi életmódunk mellett bármi új ismeretséget köthetünk. Ennek
ellenére egész idő alatt az járt az eszemben, hogy előbb-utóbb különös
szerencse virrad ránk. Történhetett-e váratlanabb esemény, mint
hogy egy olyan előkelő vendég tért be házunkba?! Ebben csak az égiek
kezét láthattam, és csupán azért aggódtam, hogy a nagy rangkülönbség
elválaszthat benneteket. De e gyermek születése óta nem kínzott
annyira a félelem, mert úgy éreztem, tartós lesz kettőtök kapcsolata.
El kell ismernünk, hogy császári vérből származó gyermek nem töltheti
egész életét egy tengerparti faluban. Nagy ár az nekem, hogy elválunk,
de én már elhatároztam, hogy soha többé fel nem veszem a
kapcsolatot azzal a világgal, melyről egyszer már lemondtam.
Hercegnek lenni fényesség, mely beragyogja a világot, és ha egy időre
úgy hozza is a sors, hogy e fényesség felzavarja a vidéki élet csendjét,
előbb-utóbb visszatér a maga firmamentumára; azoknak viszont,
akiket hátrahagy, mint engem is, meg kell elégedniük alacsonyabb
körrel, mint amelyből elindultak.* Ha azt halljátok majd, hogy
meghaltam, ne gyötrődjetek lelkem üdve miatt, főként addig ne
aggódjatok, mi van velem, míg a halálnál kevésbé végzetes
sorsfordulat választ csak el bennünket. - Igy szólt mindarról, ami
éppen eszébe jutott, majd a következő szavakkal fejezte be beszédét: -
Bizonyosak lehettek abban, hogy mindaddig a napig, míg csak
máglyámról fel nem száll a füst, az imára rendelt hat napszakban
szívvel-lélekkel esedezni fogok a kis hercegnő boldogságáért ...
Mindeddig nagy önuralommal beszélt, de most rángatózni kezdett
az arca.
Annyi poggyászuk volt, hogy ha mindnyájan a szárazföldi utat
választják, egész sereg kocsira lett volna szükségük. Az viszont
kellemetlenségekkel járhat, ha a málhák egy részét meg tengeren
szállítják; egyébként Gendzsi csatlósai nem óhaj-

tották, hogy útközben felismerjék őket, ezért, mindent egybevetve, az

látszott a legjobb megoldásnak, ha az egész társaság a tengeri utat
választja. A sárkány órájában felvonták a vitorlát, és - mint ahogy
egykor a költő mondta - hajójuk, messze, az öblön túl, csakhamar
beleveszett a reggeli ködbe. Az öreg pap pedig csak állt, álldogált, és
fájdalmában olyan lelkevesztetten bámult a vitorlás után, mint aki már
sohasem tér magához.
Friss, kedvező szél fújdogált, és a jelzett órában pontosan megérkeztek
a
fővárosba. Mivel nem óhajtottak feltűnést kelteni, nagy csomagjaikat
a hajón hagyták, és most már a szárazföldön, a lehető leggyorsabban
folytatták útjukat. Az Oi menti ház nyomban megnyerte tetszésüket, és -
amint azt már Koremicu is észrevette, de most nekik is feltűnt -
fekvése annyira emlékeztetett part menti házukra, hogy hamarosan
egészen otthonosan érezték magukat.
Az anya még lánykorából ismerte ezt a vidéket, és lépten-nyomon
megható emlékek ébredtek fel benne. Gendzsi utasítására, körbefutó
fedett folyosót építettek a házhoz, ami rendkívül előnyére vált, és a
patakot is átterelték új mederbe. Még most is sok tennivaló akadt, de
ezek zöme már csak kisebbfajta munkát jelentett, amit később,
amikor már minden rendben lesz, és megszokják a helyet, könnyen
el lehet majd végezni. Megérkezésükkor látták, hogy Gendzsi egyik
belső embere már előkészítette szállásukat. A hercegnek az volt a
szándéka, hogy az első adandó alkalommal maga is eljön, de sok nap
elmúlt, mire szerét ejthette, hogy észrevétlen távozhasson a
fővárosból. Pedig az akasi hölgy biztosra vette, hogy megérkezésekor
Gendzsi itt fogja üdvözölni. így hát az első napjai mély
szomorúságban teltek: visszavágyódott régi otthonába, és fogalma
sem volt róla, mivel üsse agyon az idejét. Végre elővette citeráját,
melyet még Akasiban Gendzsitől kapott ajándékba. Egészen csüggedt
hangulatban volt éppen, s mivel a háznak az a része, ahol üldögélt,
teljesen az ő birodalma volt, szabadjára engedte érzelmeit a
rögtönzött, szenvedélyes zenében. Anyja a heverőjén pihent, de a
zene felrezzentette, és átcsalta muzsikáló lányához. A citeraszóba

belevegyült a ház mögött álló nagy fenyők közt sóhajtozó szél

zenéje.
- Megváltoztam és magányos asszony lett belőlem, mire megtértem
szülőfalumba, de a szél most is éppen úgy dudorászik a fák közt.
így énekelt az anya, mire a lány ezt dalolta:
- Szép napjaim drága társa, de messze jár most tőlem; nincs is
nekem senkim itt, ki megértse lantom elcsukló szavát.
Mialatt az Oi mentén ilyen szomorkásan folyt az élet. Gendzsi
roppantul nyugtalankodott. Mert bizony rút dolog, hogy akasi
barátait ide telepíti a főváros közelébe, s aztán feléjük sem néz.
Ámde olyanok voltak a körülmények, hogy nem távozhatott
észrevétlenül. Muraszakinak egy szóval sem említette a költözködést, de
az ilyesminek bizony híre futhat, ezért úgy döntött, jobb lesz, ha nem
holmi egysoros üzenetet hagyva távozik. Egyik reggel tehát ezt írta
Muraszakinak:
"Kacurában már rég el kellett volna intéznem egynémely dolgot,
de eléggé terhesnek éreztem az utazást, s így egyre halogattam. De
most ott, a közelben, ismerőseim telepedtek le, s minthogy
megígértem nekik, hogy ellátogatok hozzájuk, most mégis elmegyek, és
őket is felkeresem. Onnan át akarnék menni Szagába, a remetelakomba,
és megnézném a Buddha-szobrot, mielőtt még befestik. Félő, hogy
két-három napig is távol kell majd maradnom."
Muraszaki valamit már hallott rebesgetni az Oiban történtekről, habár
egészen kiforgatták a dolgot. Azt mesélték, hogy Gendzsi, nagy sietve,
tágas, új kastélyt építtetett kacurai birtokán. Ebből persze egy szó sem
volt igaz, ámde Muraszaki nyomban arra következtetett, hogy a kacurai
ház az akasi hölgy részére készült, és aggodalmában így válaszolt
Gendzsinek:
"Ismered a favágó* történetét? Oly hosszú ideig állt és várt, hogy
fejszéje nyeléből végül levelek hajtottak ki. Csak nem képzeled, hogy
én is ilyen türelmes leszek?!"
Világos, hogy kedvetlen volt.
- Milyen gyanakvó vagy - intette Gendzsi. - Nem tagadom,
régebben volt rá némi okod, de már teljesen megváltozott az életem.
Bárki, aki ismer engem, megmondhatja neked.

Az egész délelőttje ráment, mire - hízelgések árán - belátásra

bírhatta Muraszakit. Fullajtárt sem küldött előre, maga mellé vette
néhány bizalmas emberét, körültekintően mindent úgy rendezett,
nehogy bárki is követhesse, és nagy titokban útnak indult Oiba.
Sötétedéskor éppen meg is érkezett. A tengerparti hölgy szemében
Gendzsi még Akasiban viselt egyszerű vadászruhájában is minden
képzeletet felülmúlóan pompás jelenség volt, most pedig, hogy
udvari öltözékében láthatta (a herceg persze a lehető leggondosabban
kicsinosította magát erre az alkalomra), egészen lenyűgözte ragyogó
megjelenésével, s ennyi káprázattól a háznép is csakhamar felocsúdott a
rájuk telepedett mélabúból. Természetesen be kellett hozni a kis
hercegnőt, s Gendzsi nagy megindultsággal nézegette először látott
gyermekét. Bizony kár, hogy csak ennyi idő múltán ismerhette meg!
Mennyi ostobaságot beszélnek az emberek a gyermekekről, gondolta
Gendzsi. Mekkora hűhót csapnak Jugirival, Aai hercegnő fiával,
mennyire erősgetik, hogy milyen különlegesen szép gyerek. Az ilyesmit
jobbára szolgalelkű hízelgés mondatja velük. Ha nem a birodalmi
kancellár unokája lenne, senki nem találna rajta semmi rendkívülit.
Ezzei a kislánnyal azonban egészen más a helyzet. Ha ebből a kis
teremtésből nem lesz valami egészen rendkívüli szépség, akkor valóban
nagyot téved. A gyermek olyan ártatlan csodálkozással mosolygott rá,
olyan tökéletes rajzó, bűbájos arcocskája volt, hogy Gendzsi
egyszeribe roppantul megszerette. A dajka, aki már akkor is kissé
hervadt volt, amikor Akasiba küldte, közben egészen élemedett lett.
Gendzsi kikérdezte az utóbbi hónapok eseményeiről, s az asszony
nyíltan, minden félénkség nélkül válaszolt. Gendzsi megsajnálta,
amiért tovatűnő ifjúságának utolsó napjait olyan unalmas helyen
kellett eltöltenie, és részvéttel mondta:
- Itt is nagyon messze estek mindentől, és magamnak sem könnyű
átjönnöm. Szeretném, ha rábeszélnéd úrnődet, foglalja el azt a
lakosztályt, melyet már rég felajánlottam neki ...
- Majd meglátjuk, hogyan alakul itt az életünk - vetette közbe az
akasi hölgy.
Ezen az éjszakán végre nem volt oka panaszra, hogy elha-

nyagolják, és az új nap nagyon is gyorsan felvirradt. Gendzsi reggel

még további utasításokat adott embereinek, akik a ház csinosításán
dolgoztak, s ekkor a kacurai birtokát művelő, környékbeli parasztok közül
sokan beállítottak, hogy tiszteletüket tegyék a hercegnél, mert
fülükbe jutott, hogy uruk az ezen a vidéken levő birtokait látogatja.
Mivel beállítottak, a herceg azt gondolta, hadd tegyék magukat
hasznossá, és felszólította őket, hogy hozzák rendbe a kerti lak
környékét, ahol a bokrok le voltak taposva.
- Látom - szólt Gendzsi a hölgyhöz -, hogy a sziklakert néhány
köve legurult, és már ki sem látszik a fűből. Mindjárt helyükre
tétetem embereimmel, mert így nagyon dísztelenül fest. Ámbár ez
nem olyasfajta kert, ami annál szebb, minél több munkát fektetnek
bele. De talán nem is maradsz itt sokáig. Nem keli itt mindent
annyira kicsinosítani, mert hamarosan éppoly nehezedre esik majd
itthagynod, mint Akasit.
Mindjárt az elmúlt időkről kezdtek beszélni, hoi sírtak, hol nevettek,
de
véges-végig mennyeien boldogok voltak. A hölgy anyja egyszer bejött,
és lopva elnézegette őket, amint beszélgetve ott üldögéltek, és
boldogságuk láttán feledte, hogy maga milyen öreg, mennyire gyenge.
Mosolyra derült, és kicsoszogott a szobából. Valamivel később elnézte,
amint Gendzsi, ingujjban, irányítja az embereket, hogyan hozzák
rendbe a keleti szárny fedett folyosója mellett buzgó kis forrást. A
hercegnek sejtelme sem volt róla, hogy figyelik, de aztán a házban
szeme elé került egy virágáldozatnál használatos tálca meg más
kegytárgy, mire hirtelen eszébe jutott a jámbor idős asszony, és
nyomban meg is kérdezte a hölgytől:
- Mondd csak, anyád veled jött? Egészen megfeledkeztem róla, hogy ő
is itt lehet, különben nem járkáltam volna ilyen hanyag öltözékben.
Behozatta köpenyét, majd odament a díszfüggönyhöz, mert mondták,
hogy az idős hölgy valószínűleg ott üldögél, és kedvesen így szólt:
- Asszonyom, azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked, mert a
te műved az, hogy a kislány ilyen szépen fejlődik. A te imáid és
ájtatosságaid könnyítik karmájának terhét, és

lehetővé teszik, hogy ily szépen, egészségesen fejlődjék. Nagyon jól

tudom, milyen nehéz iehetett elhagynod a házat, mely
szentélyeddé vált, és újra belekerülnöd e mulandó világ kavargásába.
Azt is tudom, milyen aggódást érezhetsz férjedért, akit magára
hagytál ...
Ezért is, de sok másért is, köszönetet szeretnék mondani neked,
asszonyom ...
- Az, hogy érzed, milyen nehéz volt számomra a visszatérés a világ
forgatagába, és ilyen barátságos szavakkal mondod el, hogy
fáradságom nem volt hiábavaló, már ez kárpótol minden kiállott
szenvedésemért, és igazolja, hogy érdemes tovább húznom éltemet. -
Igy beszélt az idős jámbor hölgy, majd sírva így folytatta: - Nagy
gondban voltam emiatt a páros levelű fenyőcsemete* miatt, és míg a
komor sziklák árnyékában éltünk, alig mertem remélni, hogy elkerülhet
olyan helyre, ahol növekedhet, terebélyesedhet. Most már bizakodóbb
szívvel imádkozom, bár még most is félek, hogy ilyen erőtlen
gyökérből* nem sarjadhat sudár törzs ...
A hölgy beszédéből és magatartásából az udvari világ méltósága
áradt, s ez tetszett Gendzsinek. Kérte is, hogy beszéljen arról az
időről, amikor nagyapja, az öreg herceg, ebben a házban élt. Míg
beszélgettek, vízcsobogás hangja ütötte meg fülüket: csörgedezett
már a ház keleti fala mellett fakadó, eddig eltömődött forrás - a
munkások éppen akkor fejezték be megtisztítását. egy tetszett, mintha
valaki, meghitt régi nevén való szólongatásra, magához tért volna
kábulatából, és most megszólalt volna.
- Én, aki egykor e ház úrnője voltam, ma már alig találom meg az
utat egyik helyiségből a másikba. Már csak ez a kristályos forrás
emlékezik és tűnődik a ház ősi titkain.
Halkan, csak magamagának suttogta el a költeményt, és nem
tudta, hogy Gendzsi hallja. Pedig nem kerülte el figyelmét, sőt úgy
érezte, hogy a vers sem szépségnek, sem kifejező erőnek nincs híjával.
Ahogy Gendzsi ott állt, és érdeklődve, részvéttel nézett az asszonyra,
az
idős hölgy olyan szépnek látta, amelyhez hasonlatos szépségről még
csak nem is álmodott.
A herceg most továbbutazott szagai remetelakába, és elren-

delte, hogy a Szamantabhadra szútrát, valamint az Amitabháról és

Sakjamuniról szóló elmélkedéseket olvassák fel minden hónap
tizennegyedik, tizenötödik és utolsó napján, de egyéb szertartásokra
nézve
is megtette végleges intézkedéseit. Ezután megbeszélte Buddha
csarnokának díszítését, és azt, hogy milyen oltárok és más
felszerelési tárgyak szükségesek, és megszabta, hogy a remetelak
őrizetére hagyott emberei közül kinek mi lesz a kötelessége.
Holdvilágnál tért vissza Oiba. Az éjszaka különös módon
hasonlított azokra az éjjelekre, amikor eljárt a lányhoz a domboldalra.
És
egészen természetesnek tetszett, hogy - akár azokban a régi napokban
- a hölgy elővette citeráját (igen, ez volt Gendzsi citerája, melyet a
lánynak ajándékozott), és Gendzsi jelenlététől meg az éjszaka
szépségétől megilletve, pengetni kezdte a húrokat. A herceg nyomban
észrevette, hogy a hölgy, ígéretéhez híven, nem hangolta át hangszerét
az Akasiban eltöltött utolsó éjszaka óta, s úgy érződött, mintha közben
semmi sem történt volna, s most éppen azt a búcsúdalt hallgatná.
Gendzsi nem érzett rangkülönbséget maga és a lány közt. Családjában
különféle vérkeveredés akadt ugyan, és jómaga mindössze vidéki
nevelésben részesült, de viselkedésében annyi valódi előkelőség
nyilvánult meg, ami bőséges kárpótlást nyújtott a műveltség és
élettapasztalatok terén megmutatkozó hiányosságaiért. Mióta ismeri,
azóta is sokat javult a külseje, s ahogy elnézte őket, hol a hölgyet, hol
pedig a szépséges kislányt, érezte, hogy ezentúl mindkettőjüknek
sokkal nagyobb részt kell juttatnia szeretetéből. Bizony halálos kár
lenne, ha a gyermeknek holmi eldugott vidéki házban kellene
fölnevelkednie. A legtöbb ember kétségtelenül jogosnak tartaná, hogy
a gyermeket magával vigye a Nidzso-inbe és a legjobb belátása szerint
nevelje fel. De tudta, szörnyű csapás lenne ez az anyja számára, ezért
nem
is tudta elszánni magát, hogy megpendítse a dolgot. Csak ült, és
könnyes szemmel nézte őket. A kicsi eleinte kissé idegenkedett tőle,
de most már teljesen felengedett: csacsogott, ránevetett - látszott,
hogy barátkozni óhajt. Most, hogy így megoldódott a nyelve, még
elbűvölőbb volt. A herceg felvette a kislányt, és amint a hölgy elnézte,
milyen

gyengéden tartja karjában, megérezte, hogy a gyermek jövője biztosítva

van. Gendzsinek másnap vissza kellett volna térnie a fővárosba, éppen
ezért bement a házba, hogy pihenjen egy kissé. Ámde kacurai bérlő'
között elképesztő gyorsasággal híre futott, hogy hamarosan útra kel, és
az előcsarnok csakhamar megtelt látogatókkal, akik mind arra vártak,
hogy elkísérhessék. Néhány udvaroncnak is fülébe jutott, hogy a
herceg erre jár, és szintén eljöttek tisztelegni.
Mialatt öltöztették, Gendzsi ingerülten megszólalt:
- Tűrhetetlen ez! Ha még ide is nyomon követnek, nem is tudom, akad-e
valaha is egy hely, ahol elrejtőzhetem?!
Es a körötte tolongó látogatók szinte magukkal sodorták a kocsija
felé. Az útjukba eső egyik ablakban - mintha csak véletlenül lenne
- ott állt a dajka, karján a kislánnyal. Elhaladtában Gendzsi
gyengéden megcirógatta a kicsike arcát, és így szólt a dajkához:
- Nagyon fájlaltam volna, ha már nem láthatom a gyermeket. Sajnos,
minden olyan hajszoltan megy ... De talán ez is jobb a semminél ...
Kár, hogy "olyan messzi a falutok" ...*
- Most kissé többet számítunk fenségedre, mint a régi időkben,
amikor valóban igen messze voltunk egymástól -felelte a dajka.
A kis hercegnő pedig kinyújtotta karocskáját, mintha csak vissza
akarná tartani. A herceg egy elfordulva így szólt:
- Szörnyű az, ha valaki olyan érzelmes természet, mint jómagam.
Egyetlen napra is nehéz megválnom azoktól, akiket szeretek. De hol
van úrnőd? Miért nem jön elő ő is egy búcsúszóra? Mondd meg neki,
kegyetlenség ez tőle ...
A dajka elmosolyodott, bement a házba, és átadta az üzenetet. Az
akasi hölgyet egyáltalán nem hagyta hidegen Gendzsi távozása, sőt annyira
feldúlta, hogy kétségbeesetten leroskadt ágyára, és jó ideig tartott,
mire összeszedte magát, és végre fel tudott kelni. Gendzsi, nem
tudván, mi történt, magában már szigorúan elítélte a hölgyet túlzott
szemérmességéért, amikor, asszonyaitól támogatva megjelent a hölgy az
elülső szobában, és ott leroskadt egy székre. Bár a függöny részben el-
takarta, Gendzsi elég jól láthatta az arcát. "Finom vonásai, ennyi
előkelőség és báj, még császár lányának is díszére válna" - gondolta
Gendzsi. Odalépett az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és elsuttogott
néhány búcsúszót. Aztán kísérői után sietett, de egy pillanatra
visszanézett még és látta, hogy a hölgy nem mozdul, és nem szól, de
tekintetével figyelmesen követi őt., Gendzsi régebben nagyon is
vékony volt a magasságához képest, de azóta kissé teltebb lett, s a
hölgy úgy látta, igen előnyére vált, hogy így megerősödött.
Bizonyára nagy gondot fordít a külsejére, hiszen ruháján minden
apróság, még bő, buggyos nadrágjának ránca is, a legfinomabb ízlésre
vall. Ezen a reggélen mindenesetre ilyennek látta távoztában a
herceget, de lehet, hogy a hölgy látását némi elfogultság befolyásolta.
Ukon, Ki no Kami öccse, megvált kincstárnoki tisztétől, és minthogy
kinevezték a császár őfelsége tegezhordozójának, ebben az évben, az
összes külsőségek közepette, beiktatták az ötödik rangba. Most eljött,
hogy vigye Gendzsi kardját, és amikor arra nézett, ahonnan ura
érkezett, az ablakban megpillantotta az akasi hölgy halványan kirajzolódó
alakját. Gendzsi száműzetésének idején, ha egészen felületesen is, de
maga is ismerte a hölgyet, és szerette volna tudni, hogy az érez-e még
iránta némi rokonszenvet. Ezért félrevonta az egyik udvarhölgyet, és
így szólt hozzá:
- Nem feledtem el találkozásunk kellemes óráit, de félek, hogy
megbántom ezzel. Néha, mikor már hajnal előtt felébredek és hallom,
amint zúg a szél a fák közt, egy pillanatra úgy érzem, mintha még
Akasiban lennék, és szinte hallom, amint a hullámok csapdossák a
partot. Ilyenkor vágyom rá, hogy valami üzenettel vagy jeladással
megtörjem a hallgatást, de mindeddig nem kínálkozott kedvező
alkalom ... - Szántszándékkal úgy beszélt, hogy az asszony ne érthesse,
ha egyébként nincs tájékozva, jómaga milyen érzelmeket táplál úrnője
iránt.
- A felhők, melyek nyolcszoros rétegben lepik el e magányos hegyet,
éppoly biztosan elrejtenek bennünket az emberek szeme elől, mint
annak a magányos öbölnek ködfátylai. Azt hittem, hogy az akkori
barátok közül már "csupán az öreg
pillanatra elnémult, majd

fenyő"* emlékezik rám, és igazán örömmel hallom, hogy legalább te ...

Nagyobbat már nem is tévedhetett az asszony!* Ukon most már
nagyon fájlalta, hogy akkoriban olyan gonddal elkerülte érzelmeinek
kinyilvánítását. Szívesen magyarázkodott volna, de Gendzsi már
várta, ezért, színlelt vidámsággal, ezt kiáltotta:
- Majd máskor még beszélünk erről! - s azzal elsietett ura után.
A fullajtárok már megtisztították az utat a bámészkodóktól, és nagy
zajjal, lármával, elindult a menet. Két szolgálattevő nemes, a
testőrség kapitánya és egy bizonyos Hjoje no Kami nevezetű úr
lovagolt Gendzsi kocsija mögött.
- Tiltakozom - szólt Gendzsi bosszúsan -, hogy így a sarkamban
legyetek, amikor barátaimhoz megyek egyszerű, magánjellegű látogatásral
- Az elmúlt éjszaka olyan csodás volt a holdvilág - válaszolták ezek
mentegetőzve -, hogy nem volt maradásunk, és ma reggel, a hajnali
ködben, keresésedre indultunk. A fővárosban még nem igazán szép a
juharfák lombja, de vidéken már csodálatosan tarkállnak. Korábban is
megérkezhettünk volna, de belebotlottunk az egyik kamarásunk vezette,
solymászó társaságba.
- Előbb még vissza kell térnem Kacurába - mondta Gendzsi. Igy a
társaság abban az irányban haladt tovább.
Nem volt könnyű feladat, hogy így hirtelenében ellátást biztosítsanak
ennyi embernek. Sietve előhívták a Kacura folyó mentén idomított
kormoránnal dolgozó halászokat, s ezek megígérték, hogy az egész társaság
részére előteremtik a szükséges élelmet. A halászok furcsán elharapták a
szavak végét, ez pedig a szumai halászokra emlékeztette és
roppantul szórakoztatta Gendzsit. A solymászok, akik úgy határoztak,
hogy a szabadban tanyáznak, ajándékba küldtek egy csomó
gyenge szalonkát: mindegyik sáslevélbe volt göngyölve. Maguk a
solymászok azzal szórakoztak, hogy a patak vizén boros kupákat
úsztattak.* Olyan gyors egymásutánban engedték le a kupákat, és a
folyó ágya is annyira meredeken tartott alá, hogy a játék
kezdett veszélyessé válni. De dolgozott bennük a bor, és ettől vakmerőkké
váltak: már besötétedett, de még sokáig rikkantgatták rövidke
verseiket. Végre feljött a hold, és elérkezett a zenélés ideje.
Összehívták a legügyesebb zenészeket, s a citerán, lanton, vagonon,
meg a különböző fúvós hangszereken hamarosan olyan zene csendült
fel, ami legjobban illett helyhez és időhöz egyaránt. A patak felől
kellemes
szellő fújdogált, és suttogása elvegyült a fúvók dalolásával, húrok
pengésével. Fejük felett mind magasabbra hágott a hold. Soha
ilyen ragyogó, csendes éjszakát! Már nagyon későre járt, mikor
beállított négy-öt udvari úr. Egyenesen a Palotából jöttek, ahol a
császár hangversenyt adott. "A hat böjti nap közül ma van az első -
szólalt meg váratlanul őfelsége. - Számítottam rá, hogy Gendzsi itt
lesz. Mi van vele?" Valaki közölte őfelségével, hogy Gendzsi hol
tartózkodik, és nyomban hírnököket indítottak Kacurába, a császár
levelével: közölte, irigyli miniszterét, hogy időt szakíthat magának
ilyen kellemes kirándulásra. Leveléhez ezt a költeményt mellékelte:
"A babérfa árnya a patak mentén milyen kellemesen hullhat a falu
vizére!"
Gendzsi illő alázattal és tisztelettel válaszolt. A hírnökök ezt a
holdvilágnál tartott hangversenyt még kellemesebbnek érezték, mint a
Palota-beli zenét, és hamarosan leültek, hogy borozgassanak, és tovább
hallgassák a muzsikát. Mikor végre fölkerekedtek, az udvariasság úgy
követelte, hogy ne engedjék el őket üres kézzel. Mivel itt semmi sem
akadt, amit ajándékul adhattak volna nekik, Gendzsi hírnököt küldött
Oiba: "Van valamitek, ami alkalmas ajándék lenne az udvarból
érkezett néhány hírnöknek?" Némi keresgélés után küldtek is egyet-
mást, ami éppen kezük ügyébe akadt. Két ládát megtöltöttek
ruhafélével. A hírnökök vezetője számára, aki már sietett volna vissza a
Palotába, Gendzsi nagyon szép szövetből készült női ruhát választott
ki.
A társaság most roppantul felvidámodott. Gyors egymásutánban
követték egymást a költemények, és még Gendzsi is, aki egyébként
annyira higgadtan és tartózkodóan szokott társalogni, most úgy
belemelegedett a beszélgetésbe, hogy a töb-

biek időtlen időkig elhallgatták volna. Ami az otthoni dolgokat illeti

- így okoskodott Gendzsi -, a baj már megesett. Á favágó fejszéje
időközben már biztosan kihajtott, sőt, le is hervadtak rügyei. Akkor
pedig
miért ne maradjon el még egy napig? De nem, ez igazán nem járja!
A társaság sietve felkerekedett.
Útnak indultak a főváros felé. Mindegyikük bekötötte fejét a tarka
kendővel, melyet - ki-ki rangjához és állásához mérten - előző este
ajándékba kapott, és a reggeli ködben itt is, ott is megvillanó
kendőjük együtt tarkállott az útjukat szegélyező kertek virágaival.
Gendzsi kíséretében volt egy férfiú, aki az éjszakai őrséghez tartozott,
és
mesterien énekelte a régi balladákat. A társaság örömére most
lendületesen előadta a Hej, lovacskám című balladát, mire társai
lekapták kendőjüket, és az énekes feje köré csavarták. A szél
játszadozott a férfi vállára hulló, sokszínű selyemmel: a kendők tarka
brokáttá olvadtak össze, amilyet az őszi viharok terítenek el az erdők
alján.
Gendzsi gyors elutazásának híre, legalább néhány elejtett szó
formájában, eljutott az akasi hölgyhöz is, s ettől nagyobb szomorúság
telepedett a szívére, mint valaha. Gendzsinek pedig ekkortájt hirtelen
eszébe jutott, hogy a szokásos levelet* nem küldte el a hölgynek.
Kétségtelen, hogy más dolgok lekötötték figyelmét, de sajnálta, hogy
megfeledkezett róla.
Amint megérkezett a Nidzso-inbe, pihent egy kicsit, aztán bement
Muraszakihoz, hogy beszámoljon vidéki látogatásáról.
- Igen sajnálom, hogy tovább maradtam, mint ahogy kilátásba
helyeztem - kezdte. - Ezek a nyomorult fickók kinyomozták, merre
vagyok, és bármennyire akartam is, nem bírtam megszabadulni tőlük.
Most persze nagyon fáradt vagyok. Ha nem haragszol, alszom még egy
kicsit. Ezekkel a szavakkal visszavonult lakosztályába. Mikor később
találkoztak, látta, hogy a dolgok nem valami jól állnak, de egy ideig
úgy tett, mint aki nem veszi észre. Ámde végül Muraszaki annyira
barátságtalan lett, hogy Gendzsi kissé éles hangon rászólt:
- Nevetséges! Nagyon jól tudod, hogy a te társadalmi hely-

zetedet és az övét nem lehet összehasonlítani. Igazán kár ilyen

értelmetlenül
viselkedni, inkább örülj, hogy itt vagyok.
A herceget kötötte ígérete, hogy még az éjszaka beállta előtt megérkezik
a Palotába, ezért fölkelt, hogy elinduljon. De mielőtt elhagyta volna
a szobát, Muraszaki látta, hogy elvonul az egyik sarokba, és sietve
megfirkant egy levelet. Nyomban kitalálta, kinek szólhat. De milyen
hosszan ír! Úgy látszik, sok mondanivalója van. Muraszaki
udvarhölgyei később látták, amint a herceg átadja a levelet egy
küldöncnek, és suttogva közli vele utasításait. Persze méltán
felháborodtak ezen.
Gendzsinek egész éjszaka szolgálatban kellett volna lennie a
Palotában, de türelmetlenül várta, hogy helyrehozhassa a dolgokat, s
ezért
- bár még messze járt az idő, amikor hazatérhetett -, az első adandó
alkalommal hazalopakodott Muraszakihoz. Mialatt Muraszakinál
volt, a hírnök meghozta a választ Oiból. Gendzsi leplezetlenül
hozzáfogott, hogy elolvassa. Mikor látta, milyen ártatlan közléseket
tartalmaz, átadta Muraszakinak, ilyen szavak kíséretében:
- Mihelyt elolvastad, tépd el, és a darabkákat ne hagyd szerteszét!
Ez rossz benyomást kelt az emberekben. Az én helyzetemben nagyon
óvatosnak kell lenni.
 Gendzsi odament hozzá, és leült az ágya mellé - de egész idő alatt
az oi hölgyre gondolt, és azt kívánta, bárcsak vele lehetne. Sokáig
ült ott, a lámpafénybe bámult, és egy szót sem szólt.
A levél, melyet átadott Muraszakinak, kiterítve ott feküdt előtte - ő
azonban nem olvasta el.
- Biztos vagyok benne, hogy azért belelestél - mondta végül
Gendzsi. - Fárasztó, ha az ember így olvas. - És olyan melegen
rámosolygott az asszonyra, hogy annak könny szökött a szemébe.
- Van valami, amiről beszélni szeretnék veled - mondta Gendzsi, és az
asszony fölé hajolt. - Láttam a kislányt, és megvallom, egészen a
szívemhez nőtt. Természetesen gondoskodni szeretnék róla, amennyire
csak tehetem, de a jelenlegi körülmények között ez egyáltalán nem
könnyű, és elég nyugtalan vagyok is miatta. Szeretném, ha
elgondolkoznál a dol-

gon, és megfontolnád, hogyan segíthetnél rajtam. Mit lehetne tenni?

Beleegyeznél-e például abba, hogy ide hozzam, és felnevelnéd-e, mint a
saját gyermekedet? Még nincs egészen hároméves, és ebben a
korban a gyermekek olyan kedvesek és ártatlanok, hogy az ember nem
bírja megkeményíteni szívét irányukban. Nemsokára elkövetkezik az
ideje, hogy levesse hosszú ruhácskáját.* Bántana, ha megkérnélek,
vedd magadra a szertartás gondját?
- Az imént haragudtam rád - mondta Muraszaki -, hiszen észrevettem,
hogy egész idő alatt másra gondoltál, és céltalannak látszott, hogy úgy
tegyek, mintha barátok lennénk, mikor pedig nem vagyunk azok. A
kislányt örömmel vállalnám. Éppen az ilyen korú gyermekeket szeretem a
legjobban.
Boldogan felnevetett a gondolatra, hogy karjába vehet egy ilyen
kicsikét - mert szenvedélyesen szerette a gyermekeket.
Vajon magához vegye-e a gyermeket? Gendzsi ezen tétovázott. Oiba
kijárni nagyon nehéz lesz, csak ritkán sikerülhet, kivéve havonta két
napot, amikor eltávozik a Szaga közelében levő kápolnájába, hogy
részt vegyen a szertartásokon. Ámde ha az akasi hölgynek feltétlenül
jobban megy is sora, mint a mondabeli szövőlánynak,* és igényei
igazán végtelenül szerények, mégis csoda lenne, ha beérné ilyen futó
látogatásokkal.

JEGYZETEK

ELSŐ RÉSZ: GENDZSI

Első fejezet: Kiricubo
'7. old. E fejezet olvasásakor nem szabad nagy igényeket támasztani.
Muraszaki,
elődeinek hatására, itt még kissé gyerekes modorban ír, olyan stílusban,
mely
az udvari krónikák és a hagyományos tündérmesék keveréke.
A kínai T'ang dinasztia uralkodója 685-től 762-ig.
8. old. Császári gyermeket csak születése után több héttel volt szabad
megmutatni
apjának.
9. old. Ot magát természetesen gyaloghintón vitték.
z6. old. Po Csü-ji kínai költő verse. Jang Kuj-fejről, Ming-huang császár
kedvesérőt.
Uda császár neve, miután a trónról lemondott (897).
Isze, IX. századbeli költőnő.
Híres költő (883-946).
IS. old. Éjfél után egy óra.
Isze költőnő verse egy képről, mely Po Csü-ji Ének az örök bánattól című
költeményéhez készült.
19. old. 889-897 között uralkodott. Az említett törvényt 894-ben hozta.
23. old. Délután három órakor.
24. old. A gyermekkort jelképezte mindez, a nem férfira valló életet,
melyet most
elhagyott.
Ez a buto, a koutou (leborulás) egyik változata, mely már csaknem tánc
jellegű.
25. old. Ez a megjegyzés emlékeztet a régi krónikákra, például a
Nihongira, mety
tobzódik ilyen bizonytalanságot keltő utatásokban. A következő
fejezetekben
teljesen eltűnnek az ilyen archaizmusok.
502
503
Második fejezet: A rekettye
26. old. Elveszett, kedvelt történet hőse. Muraszaki kortársnője, Szei
Sonagon
is hivatkozik rá Makara no Szosi című könyvének 145-ik fejezetében.
Apósának háza; felesége, Aoi hercegnő még ekkor is itt lakott.
29. old. A zurjo vidéki tísztviselő. Muraszaki maga is ebből a rétegből
származott,
40. old. A tizedik hónap,
41. old. A Szaibara balladából az Aszuka kútja: "Edes az árnyék, a
csobogó
víz hőse, és jó a legelő fáradt lovainknak. Hadd maradjunk itt, Aszuka
kútjánál."
Az itt említett citera nem kínai, hanem japán citera, melyet vagonnak is
neveznek, s a koto egyik válfaja. A Kínából . származó szertartásos,
hagyománytisztelő zene ellentéteként említődik a "szokatlan és
szenvedélyes" zene is.
42. old. Nan-lő néven a kínai szerelmí drámák a XIV. században gyaktan
alkalmazták ezt a hangnemet. Azt tartották, hogy vad indulatokat és
lüktetést
fejez ki.
45. old. A szépség istennője.
Po Csü-ji költeménye, mely arról szól, mennyivel jobb, ha valakí szegény
nőt vesz
feleségül.
47. old. Célzás egy régi költeményre, mely így hangzik: "Tudom, hogy
kedvesem eljön hozzám ma éjjel. Jól látom a pók bolondos futkározásából."
A
pók viselkedéséből ugyanis következtettek a jövendő eseményekre. Itt
egyébként
szójáték is rejlk abban, hogy hiru napot jelent, de hiru a fokhagyma is,
így a
kívülállónak néhány pillanatba kerül, mire feleszmél és megérti.
48. old. A Tango ünnepre (az ötödik hónap ötödik napja) szánt írísznek
előírás
szerint kilenc szálnak kell lennie, s mind egy hagymáról hajtson.
49. old. A "Középpont Ura", a Szaturnusz.
so. old. Olyan emberek tehát, akik nem néznek kényszerítő szabályokra.
Általában
szokás volt ugyanis, hogy az ökröket mát a kapu előtt ki. fogták.
Ki no Kami mostohaanyja.
52. old. Később megtudjuk, hogy Gendzsi tizenhét éves korától fogva
ostromolta
ezt a hölgyet, de hiába. Bár Aszagaóról eddig nem történt említés,
Muraszakí
úgy beszél róla, mintha az olvasó már mindent tudna. Ezt a módszert
Proust is
alkalmazza.
54. old. Csudzso kapitányt jelent, s Gendzsi ebben az időben kapitányi
rangot
viselt.
57. old. Egy névtelen költő műve, a Kokinsu című gyűjtemény Sir-ik verse.
63. old. Hahakigi vagy rekettye, mely messziről olyan, mintha szép nagy
árnyékot
nyújtana, de közelről nézve kiderül, hogy ványadt bokor csupán.
Harmadik fejezet; Ucuszemi
66. old. Kí no Kami nővére, aki az elbeszélésben később Nokiba no Ogi
néven
szerepel.
73. old. Az Ucuszemi név annyit jelent, mínt kabóca.
Célzás a régi költeményre: "Tudja ő, hogy mióta elhagyott, szemem sosem
száraz,
akár a köpeny, melyet Iszeo halászai a parton felejtettek."
Negyedik fejezet: Jugao
75. old. A hölgy neve Rokudzso. Az elbeszélés folyamán kiderül, hogy
kicsoda.
82. old. Rokudzso, aki ekkor huszonnégy éves (Gendzsi tizenhét).
84. old. A hidak istensége, aki egyetlen éjszakán megépítette a Kacuragi
és Kombu
hegyet összekötő, sziklából készült hídat.
87. old. Gendzsi saját palotája.
Az emberi alakot öltött róka a néphit szerint elvarázsolja és bajba dönti
az
embereket.
92. old. Arcát ugyanis félg elfedte sállal vagy valami kendővel. A
középkori
Japánban ez volt a titkos szerelmesek szokása.
93. old. A Sin Kokinsu I7or-ik verse.
504
505
94. old. Ezzel szólította a szolgákat.
103. old. A Kjomizu templomhoz éppen. a tizenhetedik napon szoktak
elzarándokolní.
To8. old. To no Csudzso feleségétől, aki a jobb kéz felőli miniszter
leánya volt.
110. old. A ház ereszén nőtt Nokiba no Ogi, a hölgyet általában ezen a
néven
ismerték.
112. old. A halott szelleme negyvenkilenc napon át a lét és nemlét közt
tévelyeg.
Ekkor kezdődik meg, hogy a lélek új testet ölt.
ötödik fejezet: Muraszaki
124. old. Fudzsicubo, aki Hjobukjo húga volt,
129. old. A védelmet hozó varázslatot (gosin) a következőképpen végzik: A
szertartást
végző összeteszi két tenyerét úgy, hogy kinyújtott középső ujja
összesimul,
begörbített mutatóujjai nem érintkeznek, a két hüvelykujj és kisujj hegye
összeér,
a két gyűrűsujj nyújtott, hogy a középső ujj, elölről nézve, teljesen
takarja. Ez a
szent kéztartás (mudra), így érinti meg a hívő homlokát, bal és jobb
vállát, szíve
táját és nyakát. Minden érintésnél elmondja ezt a varázsigét:
ON. BASZARA GONDZSI HARADZSUBATA. SZOHAKA.Eltorzított
szanszkrit mondat ez, mely annyit jelent: "Téged hívlakte gyémánttüzű,
roppant
felségű csillag." E szavakkal Vairocsana isten-séget hívja, a misztikusok
szektájának
különösképp tisztelt Buddháját.
131. old. Kínai hangszer (gyakran szájharmonikának fordítják). 135. old.
Dal,
melynek szövege elemi írásgyakorlatként szerepel.
141. old. "Bíbor" japánut "muraszaki". A gyermek e vers alapján vált
ismertté
Muraszaki néven. A regény írónöje is innen kapta becenevét.
149. old. A dalban egy lány szól gyanakvó kedveséhez, de Gendzsi
megfordítja a dal
értelmét.
X54. old. "Bár nem ismertem azt a tájat, de mikor megmondták, hogy ez a
Muszasi
mező, átsuhant rajtam a gondolat, hogy ugyan mi más is lehetne, hiszen
ítt minden
növény bíborszínű."
Fudzsicubo. A fudzsi szintén bíborszínű (muraszaki) virág.
A kislány, Muraszaki, Fudzsicubo unokahúga volt. Muszasi híres volt bíbor
festékéről, melyet egy ott termő fűfajta gyökeréből készítettek.
Hatodik fejezet: A Sáfrányvirág
157. old. E fejezet eseményei az előbbiével egy időben játszódnak le.
158. old. A bor, a citera és a dal. Célzás Po csü-ji egyik költeményére.
159. old. Nyilvánvalóan idézet.
169. old. A Zen-mester harangot üt meg, amikor itt az ideje, hogy
tanítványai néma
elmélkedéssel foglalkozzanak.
174. old. Manjosu, 893-ik vers.
175. old. Boddhiszattva Szamantabhadra vörös ormányú fehér elefánton
ült.
180. old. Szujecumuhana. A továbbiakban a hercegnőt ezen a néven
emlegetik.
Vagyis hogy a hercegnőnek piros az orra.
Népdal egy hölgyről, akinek ugyanaz a szépséghibája, mint a herceg-
nőnek.
181. old. Gendzsi költeménye egy közismert utóra céloz. Az uta így
hangzik: "Mi,
akik egykor azt se tűrtük, hogy egy szál ruha is legyen köztünk, most már
talán
egymástól távol töltjük az egész éjszakát?"
184. old. Heicsu egy vízzel tel kis üvegből varázsolt magának
könnycseppeket,
hogy elhitesse hölgyével, az ő ridegsége miatt könnyezik. A hölgy azonban
leleplezte
ravaszságát, mert tintát öntött a vízbe. Ez természetesen célzás a
hercegnőre.
A "Ha nemes es a fa" szavak a hercegnő előkelő származására utalnak.
Hetedik fejezet: A Piros Levelek finnepe
185. old. Tilos volt elhagyniuk a Palotát.
A paradicsom énekesmadara.
Célzás egy hétéves kis hercegre, akit a féltékeny istenek az égbe
ragadtak.
187. old. A táncosok köré kört vontak, mialatt ezek ruhát váltottak.
506
507
183. old. Szintén a császár törvénytelen fia, Gendzsi mostohatestvére.
197. old. A nadesikoi, a "szívem gyermeke" másik neve. Lásd A rekettye
című
fejezetet.
202. old. "Fái alatt a fű annyira elfonnyadt, hogy gyenge bárány nem jár
ide legelni, de
még a kaszálók sem jönnek errefelé."
"Árnyéka oly hívogató, hogy lombsátora alatt egész nyáron nagy sokadalom
tolong." - Célzás ez a hölgy számtalan kedvesére.
203. old. A császári hálóteremben szolgálatot teljesítő udvarhölgyek
szállása.
204. old. Régi népdal, melynek visszatérő verssora: "Amikor a dinnyét
kapáltuk, azt mondta, hogy szeret. És most mit tegyek? Mit tegyek?" Itt
nem a
híres A gitáros öregasszony értendő, hanem egy rövidebb vers. O-csou a
mai Vu-
csang, Hupej tartományban.
A versben a nő ezt mondja: "Nincs zárva az ajtó, sem reteszre, sem
lakatra. Jöjj
be gyorsan, és szólj hozzám. Vagy talán másnak a menyasszonya vagyok,
hogy ilyen
félszegen és félénken viselkedsz velem?"
209. old. A császárnői rangot néha csak igen későn adták meg. Ebben az
esetben
természetesen Fudzsicubo volt a kiválasztott.
Éppen ezért ki voltak rekesztve a poltikai életből.
Nyolcadik fejezet: A virágünnep
213. old. Oje no Csiszato (IX. század) híres költeménye: "Mi lehet olyan
édes, mint
az éjszaka, mikor a hold felhők fátylába takarva sem tűnik cl teljesenl"
215. old. Kokiden bátyjai.
219. old. Gendzsinek nem volt joga ilyen öltözék viselésére, még ha fel
is vették a
Mínamoto-törzsbe, mert a császár fia volt - hiszen nem számított a
császári család
tagjának.
Kilencedik fejezet: Aoi
221. old. Gendzsi huszonegy éves korában a testőrség parancsnoka lett.
Gendzsi
most a huszonkettedik évében jár.
Gendzsi Fudzsicubótól született fiát, akít a világ a császár fiának
tartott,
trónörökössé nevezték ki.
Amikor a császár a trónt elfoglalta, kötelessége volt, hogy egy-egy
hajadon
lányát vagy unokáját elküldje az iszei, illetve a kamói sinto templomba.
223. old. Az asszony két évvel idősebb volt Gendzsinét Momozono herceg
lánya. Lásd a második fejezetet.
227. old. Később megtudjuk, hogy Ijo no Kami egyik fia vott.
228. old. Aszagao hercegnő apja, aki az excsászár öccse lévén, Gendzsi
apai
nagybátyja volt.
Az összecsapás a megtisztulás ünnepén folyt le. A felavatási ünnepre. a
macurira,
néhány nappal előbb került sor.
231. old. A Kokinsu 509-ik verse.
A megtisztulás ünnepén a kocsikkal kapcsolatban lezajlott csetepaté.
Valószínűleg
idézet.
232. old. A féltékeny ember nem tud róla, milyen rontó hatású a
féltékenysége.
233. old. A császári család tagjai a császár engedélye nélkül nem
hagyhatták el a
fővárost.
235. old. A Szűz Papnő részére Kiotótól néhány mérföldnyire, szokás
szerint
Ideiglenes házat építettek. A Szűznek néhány évet itt kellett eltöltenie,
mielőtt
elmehetett Iszébe.
236. old. A szanszkrit Szaddharma pundarika szútra kínai változata. A
gyermekágyban fekvő nő szokásos kabátkája.
238. old. Az ajándékokat (ubujasinai) a harmadik, az ötödik és a
kilencedik éjjel
nyújtották át.
244. old. Ha Rokudzso levelet vált olyannal, aki gyászban van, maga is
tisztátalanná
válk, és lányát, a Szüzet, nem kísérheti el.
Sötétkék papírt akkor használtak, ha olyannak írtak, aki gyászban volt.
246. old. Lásd A Sáfrányvirág című fejezetet.
247. old. A tél ruhát a tizedik hó első napján vették fel először. Liu
Jü-hszi
(772-842) kínai költő költeményéből, amelyet egy halott hölgyhöz írt:
"Mikor
először láttalak, Lü Liang tornyának ablakában álltál; csípőd karcsú
volt, mint a Vu-
csang fűzfája. Álom csupán, hogy
34 Muraszaki *
509
508
rád leltem, és máris elvesztettelek. Ő, mondd meg nekem, lelked az esőben
rejtőzik-e, vagy fent, a felhőkben?"
A gyászoló férj nem viselhet tél ruhát. A gyász ideje három hónap.
253. old. Muraszaki ezt a sort Po Csü-ji költeményének japán változatából
idézi. A kínai
kiadások szövege ettől kissé eltér.
257. old. A tizedik hónapban, a vadkan napján szokás volt felszolgálni
hétféle kls
kalácsot. A hét kalács anyaga nagy szemű bab, mangó, dolcho, szezámmag,
gesztenye, datolyaszilva és cukorkeményítő volt.
A nászt követő harmadik éjjel kis kalácsokat szoktak áldozni Izanagi
istennek és
húgának, Izanaminak, de minden kalács egyfajta és egyforma színű volt.
Először azért, mert az állatkör jegyei közül első a patkány, másodszor,
mert a
"patkány" szót azzal az írásjeggyel írják, mely "csecsemőt" is jelent.
Az eredetiben így hangzik: "egy a három közül", vagyis egy a három
misztérium
(születés, nász, halál) közül. Ez volt az oka, hogy Koremicunak nem volt
kétsége többé. De ezt a mondatot sokféleképpen magyarázták már.
259. old. Oborozukijo. Lásd A virágünnep című fejezetet.
261. old. Az egyik ruha már ott függött a ruhaakasztón.
Szójáték, mert kiteba annyi, mínt menne, de annyit is jelent, hogy
viselne
(ruhát).
MÁSODIK RÉSZ A SZENT FA
Első fejezet: A szent fa
270. old. Szakaki, egyfajta örökzöld tölgy, ezt ültették a sinto szent
helyek környékére.
Célzás egy régi dalra: "Házam a Miva hegy lábánál áll. Ha szeretsz, jöjj
el egy
napon, látogass meg. Arról ismered meg a házat, hogy kapuja mellett
cédrusfa
nő."
272. old. A hercegek bódító illatszereket használtak, ez pedig közönséges
halandó
számára tilos volt.
273. old. A sinto istenségeknek szánt áldozati ajándékként használták.
Célzás
egy költeményre (Kokinsu, 701.): "Vajon még maga a mennydörgés istene is,
kinek tépteitől visszhangzanak az egek, elválaszthat-e olyanokat, akiket
a szerelem
kötött egybe?"
Valójában a Szűzhöz, mint az istenek helyetteséhez intézett kérés:
beszélje le
anyját, hogy elkísérje.
274. old. Iszébe való elutazása előtt a Szüzet bemutatták a császárnak,
és nagy
pompával beiktatták új méltóságába.
Délután négy órakor.
A lány apja, Zembo herceg volt a trónörökös abban az időben.
275. old. Isze tartomány folyója.
Oszaka annyit jelent, mint "viszontlátás hegye"; szelíd domb ez a
Kiotóból
Ocuba vezető úton.
Vagyis Muraszakihoz.
276. old. Gendzsí fia Fudzsicubótól. A közhit az öreg császár fiának
tartotta.
Ekkor négyéves volt már.
279. old. Az udvaroncok táskába csomagolták öltözetüket, melyet
Palotabeli
szolgálatban viseltek.
Gendzsivel való kapcsolatát lásd a nyolcadik fejezetben. Most a császár
kedvese
lett.
281. otd. A japán mesék kedves témája az elhagyatott mostohagyermek
sorsa, aki
végül is győzedelmeskedik elkényeztetett vetélytársai fölött.
Lásd az első rész második és kilencedik fejezetét.
282. old. A tantra szekta öt misztikus Buddhája (Goszanze, Gundari, Dai-
itoku,
Kongo-jasa és Fudo) tiszteletére tartott szertartás. Lásd az első rész
nyolcadik
fejezetét.
Gendzsi a császári testőrség parancsnoka volt. A testőrség katonái
hajnali négy
órakor kötelesek voltak jelentkezni az azon az éjszakán éppen a Palotában
tartózkodó rangidős tisztnél. Valójában tehát azért jöttek, hogy
jelentkezzenek
valamelyik, Gendzsinél jóval alacsonyabb rangú tisztnél, akinek szállása
ott lehetett a
közelben.
Vagyis regget négy óra. Ezt addig kellett kiáltozniuk, míg tisztjük,
annak
jeléül, hogy hallja őket, ezt nem válaszolja: "egy tegyenl" Szójáték az
aku
szóval, mely azt is jelenti, "etég", de azt is, hogy "reggeli szürkület".
A
következő költeményben az aku = "elég", és az aku = "nyílt" szójáték
következik.
34*
510
511
283. old. Az ifjú Szuzaku császár felesége.
288. old. Vagyis kolostorban.
Kedvesének, Kao-cu kínai császárnak halála után a császár felesége
megkínoztatta és megcsonkíttatta. (I. e. 200" körül.)
290. old. A Kioto közelében levő Unrinin.
A szerzetesi életszabályokról és általában az erkölcsös életről szóló
könyvek.
293. old. A tendai szekta kánoni könyve.
295. old. Az udvar gyászban volt, ezért tilos volt a zene.
296. old. A kínai történet szerint egy trónörökös bérgyilkost küldött,
hogy
megölesse Csin királyát. Ekkor történt, hogy a fent említett jelenséget
észlelte,
mire a trónörökös azt hitte, hogy a cselszövés kudarcba fúlt. Ezzel a
dallal
homályosan arra célzott az énekes, hogy Gendzsi áruláson töri a fejét.
297. old. Vagyis az elhunyt császár felé.
298. old. Ez a költemény látszólag az elhunyt császárról beszél, de
rejtett célzást
tartalmaz Fudzsicubo és Gendzsí találkozására.
299. old. Róla csupán annyit tudunk meg, hogy ,,korábban császár volt".
300. old. Aki a Hie hegyén levő Enrjakudzsi püspöke volt.
301. old. Szantálfából, szegfűszegből stb. készített füstölőszer.
Szívesen
elmennék papnak, de itt kell maradnom, hogy gondot viseljek a gyermekre.
Gendzsí versében célzás történik egy kisgyermek halálára írt híres
költeményre is: "Mivel a halál sötét országában nem fogja tudní az utat,
a
Lelkek őrzőjének ajánlom áldozatí ajándékaimat, kérve, vegye őt vállára."
303. old. Lányok adták elő az etső hónap tizenhatodik napján, az ifjak
pedig a
hó tizennegyedik és tizenötödik napján.
A császár a hetedik napon huszonegy fehér lovat kapott ajándékba, ezeket
aztán
elosztotta családja tagjai közt.
A jobb kéz felőli miniszternek, Kokiden apjának patotájáig.
304. old. Ama annyit jelent, mint "halász", de annyit is, mint "apáca".
305. old. A volt császárnőnek nyújtott államsegélyből kétezer főnyi
háznépet
lehetett eltartani.
306. old. Felesége a jobb kéz felől miniszter negyedik lánya volt.
Buddha
születésnapjára, Maja születésnapjára, Buddha nirvánanapjára stb. írtak
elő ilyen
külön gyakorlatokat.
309. old. A trónörökösről van szó, Gendzsi és Fudzsicubo fiáról, akit a
közhit az
öreg császár gyermekének tartott.
Gendzsi egyik mostohatestvére.
Második fejezet: A hulló virágok faluja
314. old. Vagyis úgy szólt, mint a vagon, a japán citera: hangszíne nem
kínai volt.
315. old. Lásd az első rész kilencedik fejezetét. Harmadik
fejezet: Száműzetésben Szumában 319. old. Fudzsicubo.
324. old. Elhunyt első feleségét, Aoit.
335. old. A távolság körülbelül hatvan tengeri mérföld. Moto-ori azt
mondja,
hogy ezt az utat semmiképp sem tehették meg egy nap alatt: Ügy vél, hogy
utasaink Nanivában (a mai Oszaka) tölthették az éjszakát. Sokkal
valószínűbb
azonban, hogy Muraszaki egyáltalán nem volt tisztában vele, mennyi idő
kell ekkora
úthoz.
Naniva mellett. Amikor a Szűz visszatért Iszéből, itt szállt meg. Kínai.
344. old. Lásd az első rész ötödik fejezetét.
Cunenori híres festő volt időszámításunk szerint 950 körül. Mínden
bizonnyal
Csijeda is. Néhányan azt a feltevést hangoztatják, hogy Csijeda csupán
egy a
Cunenori által használt nevek közül.
345. old. Lásd a második rész, második fejezetét.
347. old. A nagy államférfi, Szugavara no Micsizane, 845-903.
A kínai Csao Kao azon mesterkedett, hogy megbuktassa a Második Császárt
(i. e.
III. század). Őfelségéhez bevezetett egy szarvast, és ki-
•
512
513
jelentette, hogy az ló. A császár nevetett, de udvaroncai közül sokan
annyira
féltek Csao Kaótól, hogy az ő oldalára álltak, és maguk is azt
bizonygatták, hogy
az állat vatóban ló. Csao Kao ebből megtudta, hogy jobban félnek tőle,
mint a
császártól, és végleg elszánta magát a lázadásra.
348. old. Lásd az első rész ötödik fejezetét.
351. old. A mondatban szójáték rejlk, s így egy másik értelme ís van,
mégpedig:
"érdemes élni az életet". Lásd az első rész második fejezetét.
353. old. Vagyis: Te eljutsz a császárhoz, emelj szót érettem. A harmadik
hónap harmadik napján.
Zeso, vagy bizonyos esetekben függöny, amelyre fenyőfát festettek. Szent
cselekmény alkalmával háttérnek használták.
355. old. Az óceán ura.
Negyedik fejezet: Akasi
357. old. Ezt az ájtatosságot Kínában, a hatodik században vezették be. A
szertartás magvát az képezte, hogy felolvasták a Zsen Van Csinget,
melyben
Buddha a földkerekség nagy királyait arra oktatja, miként óvják meg
országukat
minden csapástól.
362. old. Udvari cím, Josikijo Harima helytartójának fia, és valamikor
udvarolt az
akasi hölgynek. Lásd az első rész ötödik fejezetét.
363. old. Azt fecsegnék, hogy az akasi hölgy, az öreg remete lánya után
jár.
A szövegmagyarázók szerint Lao-ce ez a bölcs, de a mondás níncs benne a
Tao Te
kingben.
366. old. A Tükörről szóló vers. Lásd az előző fejezetben.
369. old. Nyilvánvalóan kínaí zenedarab. Eddig még nem tudták hítelt
érdemlően megállapítani, hogy mi lehetett.
370. old. Pénzadományokat gyűjtöttek a maguk közössége számára, mégpedig
úgy, hogy vándoroltak, és utcasarkokon meg-megállva biván játszottak.
371. old. Japán ötvenkettedik császára: 810-823. Po Csü-ji. Célzás a
költő A gitáros öregasszony című versére.
373. old. Ájtatosság, melyet hajnal szürkületkor, napkeltekor, délben,
napnyugtakor,
alkonyatkor és az éjszaka leszálltakor végeznek.
375. old. Fehér alapon világoskék színű, dupla papír.
386. old. E mondatnál és a következőnél némi kétségek vannak az eredeti
írásjegyeket
illetően.
389. old. Bármilyen hangnemre har:golták is a citerát, középső húrjait
nem hangolták át.
393. old. "Nem magam miatt veszem a szívemre, de mivel az istenek
igazságosak, bizony féltem őt, mert hamisan esküdött." A Száz versből a
harmincnyolcadik költemény. Szerzője egy hölgy, Ukon, aki a tizedik
században élt.
394. old. Az istení pár, a felséges Izanagi és Izanami házasságából
piócagyermek
született; mivel az még hároméves korában sem tudott járni, csónakban
kitették a
vízre.
Az említett két ísten az égi palota oszlopai közt bújócskát játszott, s
ekkor
történt, hogy szemtől szembe megpillantották egymást, mire Izanagi így
kiáltott
fel: "De szép lánnyal találkoztaml" Erre férj és feleség lettek, s az
asszony
piócagyermeket szült.
395. old. Akasi annyit jelent, mint "az egész éjszakát eltölteni". Lásd
a
második rész harmadik fejezetét.
ötödik fejezet: A dagályjelző
397- old. A tizedik hónap. A sinto istenségekhez ebben a hónapban nem
lehetett
fordulni, de nyilvánvaló, hogy a Buddhákhoz ekkor is könyöröghettek.
399. old. Kínában.
404. old. Azaz nem gyaloghintóval, hanem olyan kocsival, melyet ökrök
húztak. Ez
nagy fényűzésnek számított.
Hercegnők születésének ünnepi szertartásán használták.
412. old. Kétezer háztartás által beszolgáltatott adó összege.
514
414. old. Ezek a férfiak az államminisztert szokták elkísérni,
valahányszor az a nagy
sinto szentélyekhez zarándokoít. Táncoltak a szentélyek előtt, majd a
templom
körül lóversenyt rendeztek.
415. old. A magasabb rangú tisztek sötétebb színű köpenyt hordtak. A
sötétebb színű
anyagokat ugyanís többször mártották festékbe, ezért drágábbak is voltak.
Lásd a második rész harmadik fejezetét.
Allamférfi, aki nagyon kedvelte a pompát.
417. old. "Mint a nanivai dagályjelzőhöz, mely most szárazon án, vissza-
tér a tenger,
úgy borítson el bennünket is szerelmünknek árja."
419. old. Sinto szentélyben élt, ez pedig sértő Buddhára.
422. old. Elsmerten csupán Aoi fia, Jugiri számított Gendzsi gyermekének.
427. old. Akikonomu ekkor tizenkilenc éves volt, a gyermek Rjozen császár
pedig
mindössze hét.
Hatodik fejezet: Palota a vadonban
429. old. Szujecumuhana. Lásd az első rész hatodik fejezetét. Ezentúl
Szujecumu néven
szerepel.
434. old. E három közül az első teljesen ismeretlen, a második
valószínűleg taoista
tündérmese, mert Hakoja nem más, mint Csuang-ce első fejezetében szereplő
szent hegy, melyen titokzatos bölcsek laknak. A harmadik talán azonos a
Taketori monogatarival (A bambuszarató története), de mindenesetre
ugyanezt a témát
dolgozza fel.
A Kanja folyó (a "Papírkészítők folyója") Hirano és Kitano között folyik,
Kioto mellett. A micsinokui papirost a hasonnevű tartományban
kecskerágóból
készítették. Ezek az erős japán papirosok idővel megvastagszanak és
felbolyhosodnak.
436. old. A Szaddharma pundarika szútra.
440. old. A kínai taoisták legfőbb istensége.
442. old. A tizenegyedik hónap.
448. old. "Nem tudtam róla, de már biztosan öreg ember lehetek: két
kezemmel
fenyőt ültettem, és ágai már oly magasra nőttek."
515
Hetedik fejezet: Találkozás a sorompónál
452. old. Ucuszemi férje. Lásd az első rész második és harmadik
fejezetét.
"A szél, mely zúg a hegygerincen át, a szél, mely zúg a hegyeken át,
bárcsak
elvinné üzenetemet ahhoz, kit szeretek."
455. old. Kai-nasi vagyis "semmi kagylót" (nem találtunk), de annyit is
jelent, hogy
"hasztalan".
Ijo no Szuke.
0-szaka annyit jelent, mint a "viszontlátás hegye"; szelei pedig a. m.
"sorompó", de
gátat is jelent.
Nyolcadik fejezet: A festészeti vetélkedő
458. old. A császár ezekkel a szavakkal bocsátja el a Szüzet Iszébe.
463. old. Csudzso lánya. Valójában Kokidennek hívták, de minthogy így
nevezik a
regénynek egy másik szereplőjét, félreértések elkerülése céljából ezt a
nevet
adtam neki, mellyel kapcsolódik apjához.
464. old. Ming-huang és Jang Kuj-fej története, Po Csü-ji terjedelmes
költeménye.
Kínai hercegnő, akit egy tatár kánhoz adtak feleségül, s így elkerült
északra.
465. old. A szalagnál fogva bontották ki a tekercset.
466. old. A kilencedik századból származó mese egy tündérről szól, akire
egy
bambusztörzsben találtak rá, s aki udvarlóit különféle kalandos próbáknak
vetette alá, s végül elszállt a felhők fölötti országba. Eléggé
szaggatott stílusú
elbeszélés.
467. old. A tündér egyik kérője.
Szintén egy kérő.
Aimi néven is emlegetik. Kosze no Kanaoka követője, aki a kilencedik
században
megalapította a Kosze-iskolát.
883-946. Ő adta ki az első hivatalos versgyűjteményt, a Kokinsut.
Japánból
Kínába utaztában Perzsia vidékén hajótörést szenvedett. Itt egy
csodaciterára
bukkant. Kitanulta a hangszert, és földöntúli muzsikájával roppant
hírnévre
tett szert Kínában és Japánban. Kínában.
Aszukabe Cunenori. Működésének ideje a 946 körül évekre esik.
516
517
Ono no Dofu néven is emlegetik, Japán leghíresebb kallgráfus művésze.
468. old. Rövid szerelmes történetek gyűjteménye. Mindegyik történet
magvát egy vagy több költemény képezi.
Még a tizenötödik század folyamán elveszett.
Az lszei történetek hőse.
Vagyis udvari rang elnyeréséért küzd.
Valószínűleg So Szammi történetének hőse.
469. old. 898-930; az irodalmi élet nagy mecénása, maga is jelentékeny
költő
és kallgráfus volt.
A nagy Kosze no Kansoka un,,kája. Működése a 96o körüli évekre esik.
475. old. Japán citera.Kínai cítera.
Kilencedik fejezet: Szél jár a fenyők közt
485. old. A hasonlat a lélek alacsonyabb szinten történő reínkarnációjára
céloz.
487. old. A kínai Vang Cse. Vang Cse két remetét bámult, akik egy
barlangban
sakkoztak. Annyira elmerülten figyelte játékukat, hogy azt hitte, csupán
néhány
perc telt el, de mire a játék véget ért, rádöbbent, hogy évek múltak el
közben:
fejszéjének nyele kirügyezett, és leveleket hajtott.
490. old. Kétéves gyermek.
A kifejezés az akasi hölgy viszonylag egyszerű származására utal.
492. old. A régi dal: "Olyan messzi a falutok, hogy alg érkezem, már
mennem is
kell. De bármíly rövid ís együttlétünk, enélkül talán még
boldogtalanabbak lennénk."
494- old. Célzás egy régi költeményre.
Az asszony nem tudja, hogy a férfl úrnőjébe szerelmes, és magára
vonatkoztatja
annak érzelmeit.
Minden részvevőnek verset kellett rögtönöznie, mielőtt még a serleg úszva
leérkezett volna hozzá.
495. old. A vers tele van szójátékokkal. Kacura annyi, mint "babér". De a
hiedelem
szerint a holdban is kacurafa nő.
496. old. A "másnap reggel" szokásos levelet.
498. old. Vagyis amikor először vesz fel szoknyát.
A két csillag, a Szövőlány és a Pásztorfiú, mlndíg csak a hetedik hónap
hetedik
napján találkozik.
HARMADIK RÉSZ

FELHŐKOSZORÚ

Fontosabb szereplők
Az akasi hölgy Gendzsi kedvese száműzetése alatt
Az akasi hercegnő Az előbbi hölgy lánya Gendzsitől
Akikonomu császárnő Rokudzso lánya
Aoi Gendzsi első felesége
Aszagao hercegnő Momozono Sikibukjo herceg lánya, akinek Gendzsi
kora ifjúsága óta udvarol, de eredménytelenül
Ateki Tamakacura öreg dajkájának lánya
Bugo no Szűke Ateki bátyja
Az öreg császár Gendzsi apja
Csudzso úrhölgy To no Csudzso legidősebb lánya. (Valójában Ko-
kidennek hívták, de ezen a néven összetéveszthető lett volna Gendzsi
mostohaanyjával.)
Fudzsicubo Az öreg császár felesége, Gendzsi szerelme
Gendzsi Az öreg császár fia egyik udvarhölgyétől
Higekuro Szuzaku feleségének, Dzsokjodennek bátyja
Hjobukjo herceg Muraszaki apja
A hulló virágok falujának hölgye Az öreg császár egyik udvarhölgyének
húga, Gendzsi védence
Josikijo Gendzsi hűséges csatlósa, aki a száműzetésbe is követte
Jugao To no Csudzso, majd Gendzsi kedvese. Egy elhagyott házban halt
meg
Jugiri Gendzsi fia Aoitól
Kasivagi To no Csudzso legidősebb fia
Kobai Kasivagi öccse
Kokiden Az öreg császár felesége, Gendzsi "gonosz mostohája"
Koremicu Gendzsi csatlósa
Koremicu lánya Goszecsi táncosnő; Jugiri rajong érte
Kumoi To no Csudzso kisebbik lánya
Momozono herceg Az öreg császár öccse, Aszagao apja
Muraszaki Gendzsi második "felesége". (Valójában azonban nem a
herceg kita no katá-\&, azaz rangbéli felesége.)
Njogo hercegnő Az öreg császár húga
Oborozuki Szuzaku excsászár felesége, Gendzsi volt kedvese
Omi To no Csudzso törvénytelen lánya, akit befogad, de tévedésből, mert
tulajdonképpen Tamakacurát keresi
Omija hercegnő Aoi és To no Csudzso anyja, az öreg császár húga

Rokudzso Az öreg császár öccsének özvegye

Rjozen császár Ügy szerepel, mint az öreg császár fia, valójában
azonban Gendzsié és Fudzsicubóé
Szandzso Jugao szolgálólánya
Soni Tamakacura dajkájának férje, Ateki és Bugo no Szűke apja Szocsi
herceg Gendzsi mostohaöccse Szujecumu Hitacsi herceg lánya. Ö a vörös
orrú, furcsa természetű
hölgy Szuzaku excsászár Gendzsi mostohabátyja, Kokiden fia
Tamakacura To no Csudzso lánya Jugaótól Taju Cukusiba való
ember, nagy szájhős Ucuszemi Vidéki helytartó felesége.
Gendzsi rajong érte

ELSŐ FEJEZET

Felhőkoszorú

Ahogy közelgett a tél, az Oi folyó mentén álló házban az akasi

hölgy egyre rosszkedvűbb lett. Azelőtt Gendzsi egy-egy
látogatásának puszta reménye is elegendő volt ahhoz, hogy
felrázza búskomorságából; most azonban reggel, délben, este
egyformán levert hangulatban találta őt a herceg.
- Meddig tart ez így? - kiáltotta Gendzsi türelmetlenül. -
Végre valahára szánd el magad, kérlek, hogy eljössz a palo
támba, és elfoglalod a szállást, melyet számodra tartok fenn!
Ámde nem tudta meggyőzni a hölgyet, hogy ezzel igazán nem
teszi ki magát örökös sértegetésnek, megaláztatásoknak. Persze
nem lehetett teljes bizonyossággal megmondani, hogyan
alakulnak majd a dolgok, s ha Gendzsi minden fogadkozása
ellenére balul ütne ki ez a lépés, a hölgynek iránta érzett ne-
heztelése valódi és jogos haragba csaphatna át.
- Nem érzed - szólt Gendzsi -, hogy gyermekedet rövidí
ted meg vele, ha továbbra is itt tartod magadnál. Jól tudod,
milyen terveim* vannak jövőjére vonatkozóan. Lásd be, visel
kedésed arra vall, hogy nem vagy tekintettel a gyermekre . . .
Feleségemmel minduntalan beszélgetünk erről, és jómaga nagy
érdeklődést mutat a kislány jövője iránt. Ha egy időre rábíz
nád, kétségtelen, hogy szárnya alá venné. így a kislány avatá
sát és a felvételi szertartást* a legnagyobb nyilvánosság előtt
lehetne megtartani.
Ez az érvelés egy cseppet sem győzte meg a hölgyet, és érezte,
hogy éppen arra akarják rávenni, amire mindig is borzadva
gondolt, tudniillik, hogy mi lesz, ha Gendzsi majd a gyermekét
kéri tőle.
- Vedd el tőlem a gyermeket, ha akarod - mondta végül -,

és add oda azoknak a nagy uraknak: hadd neveljék fel, mint a saját
gyermeküket! De amikor már azt hiszed, hogy ezzel jó-vátettél
mindent, ami a gyermek véletlen születésével járt, akad majd
valaki, aki kifecsegi a titkot, akkor pedig hogyan állsz meg a világ
szeme előtt?
- Igen, ebben a tekintetben óvatosnak kell lennünk - vála
szolta Gendzsi. - De attól ne félj, hogy a gyermekről nem fo
gok kellőképpen gondoskodni. Amint tudod, Muraszakinak
jó egynéhány évi házasságunk alatt nem született gyermeke, és
ezt nagyon fájlalja. Barátkozni is vágyik, s amikor egyszer szó
ba került, hogy védencévé fogadná-e Akikonomut, a volt iszei
Szüzet, szemlátomást el volt ragadtatva a gondolattól, habár
a hölgy már akkor felnőttnek számított. Ha pedig egy kis gyer
mekről lenne szó, aki ráadásul a legbűbájosabb korban van,
egészen bizonyos, hogy nagy lelkendezéssel fogadná, és minden
idejét neki szentelné. Efelől nem lehet semmi kétség ... - És
áradozva beszélt Muraszaki alkalmazkodó természetéről, bájos
lényéről. Ámde mialatt beszélt, az akasi hölgy elgondolkodott
a Gendzsi kalandokban bővelkedő múltjáról szóló története
ken és számtalan szerelmi viszonyán, melyet a mendemondák
neki tulajdonítottak. Egyrészt nagyon valószínűtlennek tetszett,
hogy Muraszakit végül is ne érné el elődeinek sorsa, s minek
kerüljön a gyermek Gendzsi pillanatnyi kegyeltjének kezébe,
mikor talán nemsokára félreállítják és elfeledik. Másrészt, ha
Muraszaki valóban olyan roppant kiváló asszony, hogy összes
elődei és vetélytársai közül tartósan egyedül őt érdemesíti a
sors Gendzsi kegyére, akkor kicsi a veszélye annak, hogy amíg
anya és gyermeke megmarad a mostani ismeretlenségben, ez a
ragyogó dáma csak egyetlen futó gondolatra is érdemesítse
őket. Ha viszont akár az egyik, akár mindkettő megjelenik a
Nidzso-inben, ez sértené Muraszaki büszkeségét, és felébresz
tené féltékenységét. . .
Az akasi hölgy anyja azonban túllátott a pillanatnyi
nehézségeken, és most, kissé szigorúan, így szólt:
- Nagyon ostobán viselkedsz. Nagyon is érthető, hogy nem
szívesen válsz meg a kicsitől, de el kell szánnod magad, hogy
azt teszed, ami számára kedvezőbb. Bizonyos vagyok benne,

hogy a gyermek jövőjére vonatkozóan őfensége szándékai teljesen

komolyak, ezért azt tanácsolom, már most bízd rá a kislányt. Nem
kell aggódnod. Maguk a császári hercegek is, anyai ágon, igen
különböző rangból jöttek. Ha jól emlékszem, maga Gendzsi herceg
is, akit a birodalom legelőkelőbb nemes urának tartanak, azért nem
lehetett a trón örököse, mert anyja az udvar többi hölgyénél sokkal
alacsonyabb származású volt. Ha ebből a szemszögből nézzük a
dolgot, Gendzsi egy komorna fia. Ha az ilyen hátrány még a
legmagasabb körökben sem számít, nekünk, szürke embereknek kár
törni rajta a fejünket. . . Az akasi hölgy tanácsot kért még másoktól
is, akikről úgy hírlett, hogy igen bölcsek ilyen dolgokban - sőt több
jövendőmondót és csillagjóst is megkérdezett. A válasz minden
esetben ugyanaz volt: a gyermeknek a fővárosba kell mennie. Az
egybehangzó vélemények láttán ingadozni kezdett. Gendzsi ellenben
változatlanul, aggódott tervének sikeréért. Az egész dolog
nyilvánvalóan annyira fájdalmas volt az asszony számára, hogy a
herceg többé nem is próbálta szóba hozni, és legközelebbi levelében
is csupán megkérdezte, milyen kívánságai vannak az avatási
ünnepséggel kapcsolatban. Az asszony ezt válaszolta: "Most már
belátom, hogy az én helyzetemben tovább nem tarthatom
magamnál a gyermeket, mert ártok vele jövőjének. Kész vagyok
megválni tőle, de még most is attól fé-Jjdjfí hogy olyan környezetben
..." Gendzsi nagyon sajnálta az . asszonyt, de azért utasította egyik
írnokát, hogy a naptárból ' keresse ki az alkalmas napot, és titokban
előkészületeket tett a gyermek fogadására.
A hölgy számára valóban keserves megpróbáltatást jelentett,
h°gy gyermekét más gondjaira bízza, de egyre azt mondogatta
magában, hogy a kislány érdekében előbb vagy utóbb meg kell
hoznia ezt az áldozatot. A dajkának, akit Gendzsi még Akasi-ba
küldött, természetesen a gyermekkel együtt el kellett költöznie a
palotába, hogy továbbra is gondozza; így tehát arra . is fel kellett
készülnie, hogy elveszti ezt a hölgyét, akivel már régóta
megosztotta minden búját-baját, s akinek társasága az egyedüli
vigaszt jelentette a maga egyhangú és boldogtalan életében; s ez
csak fokozta kétségbeesését.

- Úrnőm - mondta a dajka -, sohasem fogom elfelejteni,

milyen jó voltál hozzám már attól a naptól kezdve, hogy tel
jesen váratlanul, de úgy hiszem, a jó sors akaratából, a te szol
gálatodra rendeltek. Meg lehetsz győződve róla, mindig vá
gyódni fogok rá, hogy velem lehess. Elválásunkat sohasem te
kintem majd másnak, mint pillanatnyi szükségmegoldásnak.
Meggyőződésem, hogy végül minden jóra fordul. De addig se
gondold, hogy én talán kellemes várakozással gondolok arra
az életre, mely olyan messzire vet tőled.
A dajka sírt. Így teltek napjaik, balsejtelmek közepette és
készülődésben, míg el nem érkezett a tizenkettedik hónap.
A hóviharok és jeges esők még az eddiginél is nyomasztóbbá
tették az életet az Oi mentén. A hölgy rádöbbent, hogy egyszerre
mennyi minden szenvedés zúdulhat az emberre. A nap minden
percét azzai töltötte, hogy kislányát ápolta, babusgatta. Egy reggel,
amikor a sűrűn hulló hó körös-körül magasan állt, a hölgy ott ült,
karján a gyermekkel, és újra meg újra végiggondolta a múlt
minden nyomorúságát, s elképzelte az elkövetkező még sivárabb
napokat. Már rég nem járt a ház elülső szobáiban. De erre a
reggelre befagyott a ház előtt húzódó árok vize, s a hölgy most az
ablakhoz ment, hogy megnézze. Puha, fehér, libegő lepel volt
rajta, s ahogy ott állt, két kezét összefonta a tarkóján és kibámult, a
szobában mindenki úgy érezte, hogy a hölgy vetélytársnője lehet
ugyan herceg lánya, de testtartásra, mozgásra, aligha lehet az
bajosabb, mint az akasi hölgy hószín ruhájában. Most felemelte
köntöse ujját, hogy felitassa újra kicsorduló könnyeit, és a
dajkához fordulva megszólalt:
- Ha ilyen napon történne,* mint a mai, úgy érzem, nem
bírnám elviselni... - És elmondta ezt a költeményt: - Ha a
környékbeli utakat magasan ellepi a hó, és visszatérnek a fel
legek, lépdelj az írás nyomdokán: ha magad nem jössz is, adj
jelt legalább.
Hogy megvigasztalja, a dajka könnyezve így válaszolt:
- Még ha Josino minden hava lehullna is ösvényére, ne ké
telkedj benne, hogy amerre a szíve vonja, lába oda az utat ki
tapossa.

Most egy kissé csendesebben hullt a hó. És az ajtóban egyszerre

csak megjelent Gendzsi. Valahányszor a hölgy a herceg
fogadására készült, a várakozás pillanatai mindig is fájó
izgalommal töltötték el. És ma, hogy kitalálhatta Gendzsi
látogatásának célját, nyomban gyötrelmes harc indult meg benne.
Miért is egyezett bele? De van még idő! És ha most mégsem
akarna megválni gyermekétől, vajon elragadná tőle a herceg?
Nem, ez elképzelhetetlen! De várjunk csak! Hiszen beleegyezett,
és ha most megváltoztatja szándékát, örökre elveszíti Gendzsi
bizalmát. Egyik pillanatban úgy érezte, kész engedelmeskedni, ám
a másik pillanatban úgy határozott, hogy a végsőkig hadakozni fog
ellene.
Az ablaknál ült, ölében tartotta a kislányt. Gendzsi
csodaszépnek látta a gyermeket, és egyszeribe megérezte, hogy a
kislány születése a maga életének egyik legfontosabb eseménye
lett. Tavasz óta növesztették a haját:* most már vagy négy ujjnyi
volt, és laza hullámban borult fülecskéjére, mint valami kis
kolostori novíciának. Bőre bámulatosan fehér és tiszta, a szeme
bűbájos. Ilyen kis teremtéstől megválni, idegenek kezére bízni -
Gendzsi nagyon jól tudta, mit jelenthet ez, és hirtelen úgy érezte,
nem kívánhatja, hogy hozza meg ezt az áldozatot. Ismét elölről
kezdték hát a megbeszélést, és vitával múlt el a nap java része.
- Hogy érdemes-e, az csak rajtad múlik - mondta végül az
akasi hölgy. - Hatalmad van rá, hogy kárpótold a gyermeket
azért a hátrányért, amelyet származása jelent. Ha hinni tud
nék benne, hogy megteszed ...
Gendzsit kimerítette a hosszú vitatkozás: kicsordult a köny-nye.
Szörnyű volt látni bánatát. A gyermeknek azonban fogalma sem
volt róla, mi történik körülötte, és harsányan követelte, hadd
"kocsikázzon a szép fogattal". Anyja felkapta és ölben vitte ki az
útra. Beültette a kocsiba, de a gyermek belecsimpaszkodott
köntöse ujjába, és édes hangocskáján unszolni kezdte, hogy jöjjön
vele "kocsikázni". Az asszony szívében pedig megszülettek a
verssorok:
- Hiába volt hát minden imám ... vagy megérem még,
hogy az ikerlevelű fenyő, melytől ma megválók, egykor hatal-

mas árnyékot vet majd a földre? - De alig tudta kimondani a

szavakat, és Gendzsi, látva, hogy ismét féktelen zokogás jött rá,
ezzel a költeménnyel próbálta vigasztalni:
- Mint a kis fenyő, mely Takehumában a hatalmas fenyőszálból
sarjad, mélybe nyúló gyökerű törzsemre oltva hosszan és
háborítatlanul viruljon ez a kis csemete . . . Várj türelemmel
- tette hozzá.
A hölgy minden erejével hinni akart Gendzsi igazában és
abban, hogy minden jóra fordul. De most elindultak a kocsik . . .
A gyermekkel tartott a dajka és egy Soso nevezetű, jó családból
való nemes hölgy, aki ölében tartotta a kardot, az Égi
Gyermekeket és fejedelmi származás más jelvényeit*. A
következő kocsiban egy sereg kisfiú és lányka foglalt helyet.
Gendzsi azért hozta el őket, hogy a kislánynak legyen kísérete az
úton. Mialatt a főváros felé tartottak, Gendzsit folytonosan üldözte
a kép, amint a hölgy, fájdalomtól megroskadva, egyre néz utánuk.
Vajmi kevés vád érhette azért, hogy abban a pillanatban
keserűséget érzett Gendzsi iránt.
Egészen besötétedett, mire megérkeztek. Amikor a kocsik
behajtottak, Soso és a dajka nézelődni kezdett, és megcsodálták,
mennyi pompa közepette fognak élni ezentúl. Valójában
- hisz vidéki és teljesen igénytelen környezetből jöttek - kissé
elfogódottan feszengtek. De mihelyt megmutatták nekik a kis
jövevény számára előkészített lakosztályt, és látták a szépen
megvetett kicsinyke ágyat, a díszparavánt, meg mindent, amire
a csepp hölgynek szüksége lehet, lassanként nekibátorodtak. A
dajka szobája a nyugati szárnyba vezető folyosóról nyílt, az
átjáró északi oldalán.
A kislány az úton aludt egyet, s amikor ölben bevitték a házba,
nem sírt, és szemlátomást nem is félt. Egyenesen Muraszaki
lakosztályába vitték, és ott kapott vacsorát. Kis idő múlva kezdett
körülnézegetni.
Nyilván töprenghetett, miért nem látja anyját, s ahogy ke-resett-
kutatott utána, parányi szája sírásra görbült. Elküldtek a dajkáért,
és neki csakhamar sikerült is elterelnie a lányka figyelmét.
Gendzsinek, amint elnézte a jelenetet, eszébe jutott,

GENDZSI REGÉNYE 15
bárcsak az anyát, csendes, vidéki otthonában, éppilyen könnyű
lenne megvigasztalni. Egyelőre azonban csak azzal kárpótolhatta,
ha gondoskodik róla, hogy a gyermek gondozása és nevelése
semmivel se maradjon el attól, amit az anya legmerészebb
álmában kívánhatott gyermeke számára. Ebben a pillanatban
Gendzsi úgy érezte, valósággal áldás, hogy Muraszaki nem szült
neki gyermeket: így most teljesen a kis jövevénynek szentelheti
magát, és jóváteheti azt az igazságtalanságot, amit - születésének
szerencsétlen körülményeit tekintve - ő, Gendzsi, követett el
ellene. Néhány napon át a gyermek egyszeregyszer még kereste
anyját vagy másvalakit, akit Óiban naponta látott, és mivel senkit
nem tudtak neki előkeríteni, visítozott és görcsös zokogásba
kezdett. De természeténél fogva nyugodt, jókedvű apróság volt, és
csakhamar barátságot kötött újdonsült anyjával, aki el volt
bűvölve, hogy ilyen aranyos és ragaszkodó teremtésnek lehet a
gondviselője. Minduntalan maga vitte ölben, maga járt utána a
gyermek minden kívánságának, és részt vett minden játékában. A
dajka lassan-lassan már Muraszaki kíséretéhez tartozott egészen, s
már nem volt a régi, cselédsorban élő dada. Közben sikerült egy
kifogástalan születésű szoptatós dajkát szerezni - vele is
gyarapodott a háznép. A gyermek avatási ünnepére nem történt
különösebb előkészület, de a kis játszópajtások mégis rájöttek,
hogy valami készülőben van. A kislány ruhája - parányi holmik,
akár egy játék-ft&fea kelengyéje - bűbájos volt. A palotában
mindig is any-nyian jártak ki-be, hogy a gyermekeknek alig tűntek
fel a kis úrnőjük tiszteletére gyülekező vendégek. Csupán arra a
szokatlan mozdulatra lettek figyelmesek, amikor a kislány - a
ruha-ujj megkötésének szertartásánál - felemelte mindkét karocs-
káját: ilyen bájos testtartásban még nem látták.
Ezalatt az anya Óiban csak még boldogtalanabb volt, mert most
úgy érezte, csak magára vethet minden nyomorúságáért. Ha
szilárdan kitart, a gyermek még most is nála lehetne, és az élet
valamivel elviselhetőbb lenne. Nem hitt benne, hogy ilyen nagy
horderejű változás valóban szükséges volt a gyermek érdekében,
és keservesen bánta már engedékenységét. De a nagyanya is -
főleg ő sürgette, hogy hozza meg ezt az áldozatot -

nagyon nélkülözte a kislányt, és kisírt szemmel járt-kelt a házban.

De hozzájuk is eljutott a híre, milyen gondot fordít Gen-dzsi a
gyermek nevelésére, és az öregasszonynak nem volt kétsége, hogy
a lehető legjobbat tanácsolta.
Az akasi hölgyet valami furcsa lelkiismeretfurdalás gátolta
abban, hogy bármi ajándékot vagy üzenetet küldjön a
gyermeknek, aki többé már nem az övé, de igen sokat fáradt azzal,
hogy a kislány minden pajtásának és - a dajkától lefelé - minden
gondozójának ajándékot küldjön, és órákat töltött azzal, hogy
anyagokat és színeket válogatott össze.
Gendzsi semmiképp sem kívánta, hogy a hölgy azt gondolja,
mivel megvált a gyermekétől, ő most már ritkábban fogja
meglátogatni. Ezért, bár nehezen lehetett megvalósítani,
ragaszkodott hozzá, hogy még az év vége előtt elmenjen Óiba.
Még a legszebb évszakban is unalmas lehet ott lakni, gondolta
Gendzsi, de azelőtt legalább ott volt a gyermeke, akinek gondját
viselhette, s a kicsi öltöztetésével, lefektetésével bizonyára sok
ideje eltelt. Mivel töltheti most napjait - a herceg el sem tudta
képzelni, és amikor látogatásáról nehéz szívvel visszatért, attól
kezdve csaknem naponta írt a hölgynek. Szerencsére Muraszaki
már nem féltékenykedett emiatt, mert szemlátomást úgy érezte,
hogy aki lemondott ilyen bájos gyermekről, azt Gendzsi bármivel
kárpótolhatja, amit a szíve diktál.
Az új esztendő szép, napsütéses idővel köszöntött be.* A
Nidzso-inben szemlátomást minden rendjén ment, és mivel már
minden javítási munkát elvégeztek, az ünnepek alatt szokatlanul
sok vendéget tudtak ellátni. Az idősebb házasemberek, a
szokáshoz híven, a hetedik napon jöttek el, és elhozták
gyermekeiket is, hogy a szerencsekívánásnál ők is jelen legyenek.
A kis vendégek szemlátomást mind kitűnő egészségnek örvendtek,
és nagy vidáman voltak. Még a kevésbé rangos nemeseknek és
csatlósoknak is, akik eljöttek tiszteletüket tenni, néhány napon át
sikerült megőrizniük a vidámságnak legalább a látszatát, habár
közülük nem is egynek éppen elég gondja-baja akadt.
A hulló virágok falujának hölgye, aki a keleti szárnyban volt
elszállásolva, teljesen elégedetten éldegélt új környezetében.

Elég dolga akadt azzal, hogy fegyelmezze a komornákat és fiatal

lányokat, akiket Gendzsi az ő szolgálatára rendelt. Az az érzés sem
merülhetett fel benne, hogy számára nem jelent nyereséget a
herceg közelsége, mert valahányszor Gendzsinek akadt néhány
szabad pillanata, eljött és leült nála. Mindamellett sohasem
jelentette be magát előre, és késő estig egyszer sem maradt a hölgy
lakosztályában. Szerencsére a hölgy, természetéből folyóan,
rendkívül igénytelen volt. Ha vágyott valamire, de nem kapta meg,
nyomban arra gondolt, hogy "a sorsa nem így rendelte", és nem
bánkódott tovább. Hála e természetének, igen könnyű volt bánni
vele, és a herceg egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy
magatartásával kimutassa, egyáltalában nem tartja őt kisebb
jelentőségű személynek, mint Muraszakit; ennek pedig az lett az
eredménye, hogy mindenkiben, aki csak átlépte a ház küszöbét,
felötlött a gondolat: a herceg neheztelne, ha a hölgynek nem éppen
úgy adnák meg a tiszteletet, akár a feleségének. A gondnokok és a
szolgák is megértették, hogy a hölgy szolgálatát nem ajánlatos
félvállról venni. Ügy látszott tehát, hogy minden zökkenés nélkül
megy, s Gendzsi azt érezte, jól rendezte be életüket.
A hercegnek állandóan az Oi menti falusi ház járt az eszé
ben: milyen szomorkásán telhetnek az akasi hölgy órái ezekben
, az ünnepi napokban. Mikor aztán az újévi ünnepek sora a
herceg házában is és a Palotában is a vége felé közeledett, el
határozta, hogy ismét meglátogatja a hölgyet. Ebből a célból
felvette legszebb ruháját: cseresznyepiros kabátja alatt sötét
sáfrányszín, pompás ruhát viselt, melyet teljesen átitatott a
ruhásládában elhelyezett illatszer. Ebben az öltözékben ment
be elköszönni Muraszakitól, s amint a lenyugvó nap fényében
elébe állt, megjelenése olyan ragyogó volt, hogy az asszony még
a szokottnál is nagyobb csodálattal nézett rá. A kis hercegnő
kacsójával jól megkapaszkodott apja hosszú és bő nadrágjának
szélében, mint aki nem akarja elengedni. Gendzsi már kifelé
tartott, és a női lakosztály ajtajában járt, de a kicsi még egyre
rajta csimpaszkodott: kénytelen volt megállni, hogy kiszaba-
dítsa magát. Amikor hízelgések-árfirr^^gre rábírta a kislányt,
hogy engedje el, sietve megindult a folyosón, és magában ezt

a falusi dalt dúdolta: - "Holnap újra visszatérek."* - A kapuban

találkozott Muraszaki egyik hölgyével, és üzenetet küldött vele, de
csupán ennyit: "Holnap újra visszatérek." Muraszaki nyomban
ráismert a dal szövegére, és ezzel a költeménnyel válaszolt: "Ha a
túlsó parton senki sem tartóztatná csónakod, el is hinném, hogy
holnap újra visszatérsz." Gendzsi már éppen elhajtani készült,
amikor e sorokat megkapta. Látva, hogy vág az asszony esze,
elmosolyodott, és így válaszolt: "Valóban csak a dolgaim miatt
megyek, de nyomban visszatérek. Már holnap visszatérek, ő pedig,
ott a vízen túl, szidhat kedvére." A kislány természetesen egy árva
szót sem értett mindebből, de azt gondolta, hogy valami tréfa-
móka folyik, és nagy ugrabugrálásba kezdett. Muraszaki, szokása
szerint, most is megenyhül: csintalansága láttán, és bár sokkal
szívesebben veszi, ha egyáltalán nincs az a "túlsó parti hölgy",
haragudni már nem tudott rá. Hogy annak mint anyának, milyen
kínokat kell elviselnie, azt Muraszaki most maga is megítélhette.
Állandóan az járt az eszében, mit érezne, ha elvennék tőle a
gyermeket: egy pillanatra le nem vette szemét a kislányról, újra
meg újra magához szorította, szép mellét a gyermek szájacskájába
adta -órákhosszat dédelgette a kicsit.
- Kár, hogy nincs saját gyermeke - suttogták hölgyei. -De ha ez
az övé lenne, akkor sem kívánhatna különbet. . .
Ezalatt az akasi hölgy elszánt nyugalommal viselte a vidéki élet
egyhangúságát. A háznak volt valami különös varázsa, s ez
Gendzsit is megfogta látogatásai alkalmával, ami pedig a ház
lakóját illeti, a herceg elcsodálkozott azon, hogy a hölgy mind
jobb és jobb színben van. Valóban, ha rigolyás apja nem
iparkodott volna annyira, hogy teljesen elzárja a világtól, Gendzsi
szerint semmi oka nem lehetett, hogy ne tudjon boldogulni. Igen,
mindehhez csupán az kellett volna, hogy átlagember legyen az
apja, s még ha valami cudar, az sem árthatott volna neki. Mert a
hölgy olyan szép és okos volt, hogy ha csak egyszer is adódik
alkalma, kiverekszi a maga boldogulását. Minden látogatás
nyugtalanságot és kielégítetlenséget hagyott hátra Gendzsiben, s
azon kapta magát, hogy egész idejét jövésmenéssel tölti - "ringó
hinta, mely álom és álom közt jár".

Néha behozatta a citerát; rágondolt a szépséges zenére, mellyel

a hölgy múlatta az akasi éjszakákat, és megkérte, hogy játsszék a
lantján. A hölgy mostanában nem volt hajlandó egyedül játszani,
de néha ráállt, hogy kíséri Gendzsit, és olyan mesterien játszott,
hogy a herceg el sem tudta képzelni, hogyan tett szert ekkora
készségre. A hátralevő idejük azzal telt el, hogy Gendzsi apróra
beszámolt a kis hercegnő minden szaváról, tettéről. Gendzsi
némelykor ügyes-bajos dolgaival is előhozakodott, szagai új
imaházával vagy kacurai birtokával kapcsolatban, s ezután
legfeljebb már csak arra futotta idejéből, hogy mielőtt
visszarohanna a városba, némi gyümölcsöt vagy szárított rizst
fogyasszanak el együtt. Ilyenkor nem jutott idő semmi bizalmas
együttlétre, de már maga a tény, hogy Gendzsi sóváran
megragadott minden lehetőséget, hogy láthassa az asz-szonyt, és
meg sem kísérelte, hogy látogatásait titokban tartsa, arról
árulkodott, hogy a hölgy nem jelentéktelen helyet tölt be szívében.
Az jól látta is ezt, de sohasem aknázta ki a maga számára, és
minden terhes megalázkodás nélkül követte Gendzsi utasításait, s
egészében véve igyekezett minél kevesebb gondot okozni a
hercegnek. A hölgynek sok minden fülébe juthatott, de olyan nő
még a nagy udvari dámák közül sem került ki, akivel a herceg
annyira bizalmas viszonyban lett volna, mint vele, sőt olyan híre
járt Gendzsinek, hogy bizonyos tekintetben tartózkodó és
nehezen hozzáférhető. Ha ott élne a herceg közelében, az talán rá
is unna, de mindenesetre lehetőség nyílna kellemetlen
versengésekre és féltékenykedésekre. Valahogy így magyarázható,
hogy az akasi hölgy megbékélt Gendzsi rövid és ötletszerű
látogatásaival. Apja - jóllehet hátat fordított a világi élet dolgainak
- sóváran várta a híreket, hogyan viselkedik Gendzsi a lányával
szemben, és minduntalan hírnököket küldött Óiba, hogy minél
több értesülést szerezzenek. Sok mindent hallott, ami
elszomorította és kiábrándította, de még gyakrabban akadtak
biztatóbb jelek és hírek, s ilyenkor széles jókedvre derült.
Ez idő tájt történt, hogy meghalt Aoi hercegnő apja.
Országszerte neves ember volt, és halála súlyos veszteséget
jelentett a kormányzat részére. Úgy esett, hogy közéleti szereplése

idején sok zűrzavar és nyugtalanság akadt. Számítottak rá, hogy

most is lesz felfordulás, s ez általános lehangoltságot váltott ki.
Gendzsi is fölöttébb levert volt, személyes dolgai miatt is, de azért
is, mert megszokta, hogy a maga feladatait eddig átháríthatta az
öreg miniszterre. Így tudott magának elég sok szabad időt
biztosítani. Szinte látta, hogy ezután nyakába zúdítanak
mindenféle ügyes-bajos elintéznivalót, és ez a kilátás bizony
nagyon nyomasztotta. A császár ugyan mindössze tizenkét éves
volt, de korához képest, testileg és szellemileg egyaránt, igen
érettnek mutatkozott, s ha önállóságot még nem is igen lehetett
tőle várni, dolgaira felügyelni nem volt nehéz feladat. Viszont
néhány évig erre még rászorult, és sajnos, senki sem akadt, akire
Gendzsi rábízhatta volna ezt a feladatot. így persze nagyon
távolinak látszott az idő, amikor visszavonultan élheti majd a
maga életét, s emiatt gyakran nagyon elégedetlen volt.
Egy ideig lefoglalták a megboldogult lelkéért tartott
szertartások és ájtatosságok. Jómaga ezeket még
lelkiismeretesebben végezte el, mint az elhunyt fiai és unokái. Az
esztendőt -ahogy meg is jósolták - sorozatos nyugtalanságok és
zűrzavarok jellemezték. A Palotát gyakran nyugtalanságban
tartották különböző kellemetlen és aggasztó jelenségek: a bolygók,
a nap, a hold mozgása szabálytalan és kiszámíthatatlan volt, és
ismételten megfigyeltek baljós, fenyegető felhőalakzatokat.
Különböző iskolákhoz tartozó tudós emberek részletes
emlékiratokat terjesztettek a császár elé, s igyekeztek
magyarázatot találni ezekre a különös jelenségekre. De be kellett
vallaniuk, hogy az innen is, onnan is jelentett események közül
sok egészen példa nélkül áll, és rendkívül rejtélyes. Miközben
szélté-ben-hosszában találgatás folyt, Gendzsi mélyen hallgatott
bűnének titkáról,* amely pedig - könnyen lehet - kulcsot adott
volna a nyugtalanító jelek megfejtéséhez.
Fudzsícubo hercegnő még az év elején megbetegedett, és a
harmadik hónaptól kezdve betegsége komolyra fordult. A császár
fenséges látogatása anyja betegágyánál, és más rendkívüli
szertartások is már mind megtörténtek. A császár jóformán
gyermek volt, amikor kikerült a hercegnő keze alól, és úgy

nőtt fel, hogy semmi mélyebb érzés nem élt benne anyja iránt. De
most, hogy ott állt anyja ágya mellett, olyan ünnepélyesen nézett
rá, hogy Fudzsicubo egészen elszomorodott.
- Már egy ideje biztosan érzem - szólt halk hangon a császárhoz
-, hogy ez lesz életem utolsó esztendeje. De amíg betegségem nem
akadályozta megszokott életmódomat, környezetemnek nem
adtam értésére, amit magam tudtam: közel a halálom. Féltem a
feltűnéstől és szóbeszédtől, ami az ilyen vallomás nyomában jár.
Napi imáim és vallási gyakorlataim rendjén sem változtattam.
Arra vágytam, hogy felkeresselek a Palotában, és elbeszélgessek
veled a régi időkről. De ily erőfeszítésre ritkán éreztem erőt
magamban . . . Most pedig már késő.
Igen halk, gyenge hangon beszélt. Harminchét éves volt, de
sokkal fiatalabbnak látszott. A császárt, ahogy elnézte anyját,
részvét és sajnálkozás fogta el. Nagyon fájt neki a gondolat, hogy
midőn anyja elérte a kort, amikor rászorult volna fia
gyámolítására, tudtán kívül már hónapok óta szüntelen
szenvedések közepette élt, de egyetlenegyszer sem fordult
azokhoz a megszentelt eszközökhöz, amelyek egyes-egyedül
segíthettek volna rajta. Most aztán a császár, végső kísérletként,
minden elképzelhető szertartást és varázslatot elvégeztetett, hogy
megmentse anyját a haláltól. Gendzsi is megrettent, amikor
megtudta, hogy Fudzsicubo már hónapok óta kínlódik, és maga is
kétségbeesetten igyekezett gyógyírt keresni betegségére. De
bizonyos volt, hogy elérkezett a vég. A császár egyre sűrűbben járt
el anyjához, és sok megrendítő jelenet játszódott le köztük. A
hercegnő nagyon szenvedett, és csak ritkán kísérelte meg, hogy
huzamosabban beszéljen. De ahogy ott feküdt, és végiggondolta
egész életét, megállapította, hogy ámbár külső életkörülményeit
tekintve kevés asszonyra mosolygott rá úgy a szerencse, mint őrá,
de minden idők történetében aligha akadt csak egy asszony is, akit
belső nyugtalanság és nyomorúság állandóan úgy kínzott volna,
mint őt. Az ifjú császár természetesen még most sem tudott
születésének titkáról. A hercegnő érezte, nagy mulasztás, hogy
nem világosította fel. És az egyetlen dolog, ami gondolatait a
halálnál is jobban foglalkoztatta, éppen az volt, hogyan hozza ezt
helyre.
 Gendzsit, mint a kormányzat fejét, természetesen komolyan
nyugtalanította, hogy pártja hamarosan elveszti egyik
leghatalmasabb szószólóját, s mindez alig néhány hónappal a
rangidős öreg miniszter elhunyta után. A birodalom java
érdekében nyilvánosságra is kellett hoznia ezt a gondot. De szíve
legmélyén - noha környezete előtt titkolta - határtalan szomorúság
élt, amire csak állandó könyörgés és ima hozott enyhülést. Nagyon
fájlalta, hogy Fudzsicubóval most már azt a kevés és egészen
szertartásos érintkezést sem tarthatta fenn, amiből kapcsolatuk az
utóbbi években állt. Az első hírre, hogy a hercegnő állapota
válságosra fordult, azonnal ágyához sietett.
Fudzsicubo, amint felfogta, hogy ki áll ott, ágya mellett, Gendzsi
meglepetésére, ha gyenge hangon és akadozva is, néhány szót
próbált mondani neki. Először is megköszönte, hogy az elhunyt
császárnak a jelenlegi császár felügyeletére vonatkozó kívánságait
olyan lelkiismeretesen teljesítette. Az utóbbi időben sok minden
történt, amiért okkal lehetett hálás Gen-dzsinek, és Fudzsicubónak
gyakran szándékában volt, hogy megmondja, mennyire méltányolja
jóságát. S volt még valami, amiről egy ideje beszélni kívánt... de
csak magával a császárral. Nagyon fáj neki, hogy ezt soha . . .
Szava most érthetetlenné vált, Gendzsit pedig könnyei gátolták
abban, hogy válaszolhasson. Attól félt, hogy a jelenlevők majd
tanakodni kezdenek Fudzsicubo felindultságán - pedig mindenki,
aki tudta, milyen ember a hercegnő, csak fájdalommal láthatta őt
szomorú helyzetében. Gendzsi rápillantott. Egyetlen gondolatával,
semmiféle imájával többé vissza nem hozhatja Fudzsicubót!
Kimond-* hatatlanul fájt a szíve, és bár nem tudta, hallja-e őt
Fudzsicubo, így beszélt hozzá: - A nehézségek ellenére, melyekkel
néha magam is küszködtem, igyekeztem mindig a legjobbat tenni
őfelsége érdekében, vagy legalábbis azt, amit legjobbnak véltem.
De az agg kancellár halála óta minden balul üt ki. És most, hogy
magad is betegen fekszel, nem is tudom mit tegyek. Ha meghalsz,
azt hiszem, hamarosan követlek ... - E szónál megállt, de nem
kapott választ. Fudzsicubo meghalt, egyik pillanatról a másikra,
ahogy a gyertyát eloltja a szél, és Gendzsi magára maradt
feldúltságában, nyomorúságában.

Korának minden nagy udvari dámája közül Fudzsicubo volt a

leggyengédebben érző asszony, aki mindenkivel méltányosan
bánt. Az ő rangjabeli hölgyek általában nem szokták elérni
céljukat, anélkül hogy közben súlyos bajokat ne hozzanak
egyszerű emberekre. Fudzsicubo ellenben még szolgáit és
csatlósait is felmentette minden olyan feladat alól, amit személyes
szabadságuk jogtalan megcsorbításának érzett.
Fudzsicubo jámbor volt, de annyi vallásos embertől eltérően,
jámborsága nem a mások által összegyűjtött pénzbe markoló,
hatásvadászó jótékonykodásban nyilvánult meg. Jótékonykodását
(pedig tekintélyes összeget tett ki) saját zsebére gyakorolta. A
rangokat, címeket, javadalmakat, amelyek fölött ő rendelkezett,
nagy bölcsességgel és körültekintéssel ítélte oda, és
nagylelKűségének annyi, de annyi bizonyítékát adta, hogy az
egész birodalomban aligha akadt csak egyetlen koldusszegény
hegyi remete is, akinek ne lett volna oka megsiratni halálát.
Közéleti személyiség temetésén is csak ritkán nyilvánult meg
ilyen általános, mélyen átérzett fájdalom. Az udvarban más színt
nem is lehetett látni, csak feketét, és teljesen kihunyt a tavasz
utolsó néhány hetének minden megszokott ragyogása, vidámsága.
Egy nap, amint Gendzsi éppen a Nidzso-in előtt nőtt nagy
cseresznyefánál álldogált, hirtelen eszébe jutott, hogy a császári
Palotában rendes körülmények között ilyen idő tájt szokták
megrendezni a virágok ünnepét.
- Ebben az évben fekete virágokat kellett volna nyitnod* -
mondta halkan, és hogy a benne eláradó fájdalmával elrejtőzzék,
kápolnájába sietett, és ott sírt, sírt keservesen, míg csak be nem
sötétedett. Amikor végre kilépett a kápolnából, látta, hogy a
látóhatár szélén lángolón nyugszik le a nap. Az izzó háttéren
csodálatos tisztasággal rajzolódtak ki a hegyoldalban álló fák: ki
lehetett venni minden ágat, minden gallyacskát. De most ritkás
felhőfátyol úszott a hegyen át, és ormát szürke szalaggal övezte.
Gendzsi ezen a napon nem volt olyan hangulatban, hogy figyelje a
napnyugtát meg a szép felhőalakzatokat, de úgy érezte, hogy ez a
ritkásan elfüggönyzött égbolt valami különöset jelent, és mert
éppen senki sem járt a közelben, aki

hailhatta, elmondta ezt a költeményt: "Napnyugtakor a hegyet

felhőkoszorú övezi, mely redőzött gyászruhába öltözteti az estét."
Volt egy pap, aki Fudzsicubo hercegnő családjában több
nemzedéken át a házikáplán szerepét töltötte be. A hercegnő anyja
fenntartás nélkül bízott benne, maga Fudzsicubo pedig az ifjú
Rjozen császárba mély tiszteletet oltott az idős férfiú iránt, aki
valóban országszerte híres volt szent életéről, és arról, hogy
imáival mindig le tudta esdeni a segítséget. Ekkor már elmúlt
hetvenéves, és egy idő óta visszavonultságban élt, s napjait
teljesen a végső megtisztulásnak szentelte. Legutóbb azonban
Fudzsicubo hercegnő halála visszaszólította az udvarba, és a
császár többször is magához kérette. A pap ezúttal Gendzsi herceg
útján kapott sürgős üzenetet. Késő éjszaka volt már, és az agg
férfiú eleinte vonakodott elmenni, mondván, hogy ilyen éjszakai
jövés-menésre ő már nem alkalmas. Őfelsége iránti hódolatból
végre mégis megígérte, hogy minden erejét összeszedi és elmegy.
A hajnali csendben, amikor az udvari urak közül sokan már
eltávoztak, akik pedig szolgálatot teljesítettek, nem tartózkodtak
őfelsége színe előtt, az agg férfiú belépett Rjozen szobájába.
Rekedtes, öreg hangján egy ideig különféle közügyekről beszélt,
majd így szólt:
- Igen kényes dolgot szeretnék megbeszélni felségeddel. Félek,
talán nem is lesz bátorságom, hogy hozzákezdjek, de még sokkalta
jobban félek attól, hogy ha nekivágok, nagyon megbántom
felségedet. De olyasmiről van szó, amit nagyon helytelen lenne
elhallgatni, titokról, mely remegéssel tölt el az ég szeme előtt. Mi
célja lenne, hogy most, amikor oly közel a halálom, mélyen
magamba temessem? Félek, maga Buddha is eltaszítana magától,
ha szívemben ezzel a szentségtörő titokkal járulnék elébe.
Azzal hozzáfogott, hogy elmondjon valamit a császárnak, de
szemlátomást képtelen volt rátérni a lényegre. Különös, hogy
egyáltalán létezhet olyan földi dolog, ami ekkora felindulást vált ki
az idős papból. Lehetséges volna, hogy nagy híre ellenére
valamikor, titokban, szörnyű vérbosszút hajtott végre . .. vagy
vétkes olyasmiben, hogy egy ártatlan embert tőrbe csal-

tak és elpusztítottak . ..? Ezernyi borzalom lehetősége vonult el a

császár lelki szeme előtt.
- Tisztelendő atyám - szólalt meg végül -, kisgyermek korom
óta ismersz engem, és én soha semmit el nem hallgattam előtted.
És most meg kell tudnom, hogy van valami, amit te már hosszú
ideje titkolsz előttem?! Bevallom, nagyon meglep e dolog.
- Semmit sem hallgattam el felséged előtt! - kiáltott fel az öreg
ember méltatlankodva. - Vajon nem tettem-e felségedet a
legtitkosabb varázsigék, a legrejtettebb tanítások mesterévé, pedig
Buddha tiltja, hogy ezeket eláruljuk?! Felséged talán azt hiszi,
hogy én, aki ezekben a szent dolgokban annyira megbízom
felségedben, a magam tetteiből bármit is titkolok? . . . Amiről
beszélnem kell, olyan dolog, mely máris súlyos
következményekkel járt, s a jövőben még több bajt hozhat ránk.
Felség! Elhunyt fenséges anyja hírnevéről van szó, és még
valakiéről, aki birodalmunk kormányzatában jelenleg magas állást
tölt be . . . Gendzsi hercegre gondolok. Pusztán kettejük
érdekében, de meg azért is, nehogy esetleg más oldalról,
elferdítve, tájékoztassák felségedet, magamra vállalom ezt a
fájdalmas feladatot. Öreg ember vagyok és pap, így kevés
vesztenivalóm van, és ha ez a leleplezés azt jelentené számomra,
hogy kegyvesztetté válok, akkor sem bánnám meg sohasem, hogy
megtettem. Mert Buddha és az ég istenei félre nem érthető jelekkel
értésemre adták, hogy kötelességem erről beszélni. . . Felséged
bizonyára tudja, hogy anyja, az elhunyt császárné, már
fogamzásától kezdve nyilvánvaló kétségbeeséssel várta felséged
születését. Igen, azt mondta nekem, hogy bizonyos okok miatt a
születendő gyermeknek különösen szüksége van imáimra. Hogy
melyek ezek az okok, azt nem közölte velem, s minthogy az ilyen
dolgokban nekem nincsenek tapasztalataim, semmi sejtelmem
nem támadt. Felséged születését követően országunkban bizonyos
válság jelei mutatkoztak: Gendzsi herceg kegyvesztett lett, majd
száműzetésben élt. Ezen idő alatt felséged anyja napról napra
gondterheltebben nézett felséged jövője elé, és újra meg újra
kérte, hogy szakadatlanul imádkozzam felségedért. A dologban az
volt a legkülönösebb, hogy mindaddig,

míg Gendzsi herceg a fővárosban tartózkodott, szemlátomást neki

is tudomása volt róla, milyen utasításokat kaptam, mert minden
alkalommal maga is nyomban üzent nekem, és meghagyta, hogy
már kért imáimat toldjam meg további könyörgésekkel, vagy
felszólított ilyen vagy olyan ájtatosság vagy szertartás
megrendezésére . ..
Elképesztő, nyugtalanító, sőt rémítő volt ez a leleplezés. A
császárban ellentmondó érzések birkóztak, és képtelen volt bármit
is szólni, válaszolni. Az öreg pap félreértette szótlanságát: fájt
neki, hogy leleplezésével, mellyel pedig őfelsége javát kívánta
szolgálni, íme, kihívta neheztelését - meghajolt hát, és távozni
akart őfelsége színe elől. A császár azonban visszatartotta.
- Örülök, hogy mindezt elmondtad nekem - szólt. Ha továbbra
is úgy élnék, mit sem sejtve, már látom, hogy nevemhez örök
időkre szégyen tapadna, hiszen az ilyen dolgok végül is
kitudódnak. Csak azt sajnálom, hogy ennyi ideig titkoltad előttem,
és reszketek a gondolatra, hogy tudatlanságomban ugyan mit
tettem vagy mondtam már . . . Mondd, rajtad kívül tud még valaki
erről? Valaki, aki ezt a titkot netán elárulhatja?
- Rajtam és Omjobun, anyád komornáján kívül senki sincs,
akinek csak sejtelme lenne is a dologról. - Az öreg pap sietett
megnyugtatni a császárt. - Ámbár ha való ez a titok, az nagy
aggodalmat jelentene számomra. Napjainkban riasztóan gyakori
minden természeti csapás, földrengés, aszály, áradás, és
országunkban állandósult a zűrzavar és nyugtalanság. Mindezen
jelenségeknek ez a titok jelentheti nyitját. Mindaddig, míg
felséged gyámoltalan kis gyermek volt csupán, az ég
megkönyörült ártatlanságán; most azonban, hogy felséged felnőtt,
elérte a kort, hogy gondolkodni és ítélkezni képes, az égi hatalmak
kinyilvánították nemtetszésüket. Hisz felséged is tanulta, gyakran
megesik, hogy egy nemzedék bűnéért a következőnek kell
lakolnia. Jól láttam, hogy felségednek nincs tudomása arról, miben
keresendő a jelenlegi zűrzavarok és bajok oka, ezért is történt,
hogy végre elhatároztam, feltárom a titkot, melyről azt reméltem,
hogy soha el nem hagyja ajkamat.
Az öreg embernek nagy kínlódásába került a beszéd, szava

gyakran sírásba fúlt. Nappal lett, mire elhagyhatta a Palotát. Amint

Rjozen fel tudta fogni ezen elképesztő leleplezés teljes
jelentőségét, máris kínozni kezdték egymásnak ellentmondó,
zűrzavaros gondolatok. Legelsősorban is felháborodást érzett az
öreg császár nevében, hiszen mindig arra tanították, hogy benne
atyját lássa. De furcsa mód bántotta az a gondolat is, hogy
Gendzsit, akinek a trónhoz sokkal több joga lett volna, mint neki,
kiközösítették a császári családból, hogy mindössze miniszter,
tehát pusztán az ország szolgája lett. Bárhonnan vette is
szemügyre, számára az új helyzet fölöttébb fájdalmas volt; a
megdöbbenés és zavar úgy elhatalmasodott rajta, hogy a nap már
magasan állt az égen, de ő még egyre a szobájában feküdt.
Amikor Gendzsinek tudomására jutott, hogy őfelsége még nem
kelt fel, feltételezte, hogy nem érzi jól magát, ezért nyomban
megjelent, hogy érdeklődjék állapota felől. A császár köny-
nyezett, és még látogatója jelenlétében sem tudott uralkodni
magán. De a történtek alapján ez talán nem is olyan meglepő. Az
ifjú ember mindössze néhány hete vesztette el anyját, így
természetesnek érzett, hogy még most is feldúlt lelkiállapotban
van. Sajnos, Gendzsire hárult a kötelezettség, hogy ezen a
reggelen tájékoztassa őfelségét Momczono herceg* elhunytáról.
Rjozen úgy érezte, mintha egész világa, mely csupa ismert,
meghitt és szervesen összetartozó részből állt, egyszeribe
pozdorjává ment volna. Gyászának első heteiben Gendzsi minden
idejét a Palotában töltötte, és reggelente látogatást tett a
császárnál. Sokszor elbeszélgettek, hosszan és zavartalanul, s egy
alkalommal Rjozen ezt mondta:
- Nem hiszem, hogy sokáig megmaradok a trónon. Ennyire még
egyszer sem éreztem, hogy óriási szerencsétlenség van
készülőben. De ettől az előérzetemtől eltekintve, már az egész
birodalmat gyötrő nyugtalanság is elegendő ahhoz, hogy állandó
izgalomban és rémületben éljek. Ámbár mindez még el sem
kezdődött, amikor már erősen töprengtem azon, hogy lemondok a
trónról, de míg anyám élt, nem akartam elszomorítani. Most
azonban úgy érzem, szabadon tehetek, amit jónak látok, és az a
szándékom, hogy hamarosan valami nyugalmasabb életre
rendezkedem be . ..

- Őszintén remélem, hogy semmi ilyet nem teszel - válaszolta

Gendzsi. - A jelenlegi nyugtalanság nem vet rossz fényt sem rád,
sem a kormányzatra. Ilyen természetű nehézségek némelykor még
a legvilágosabb elméjű uralkodók alatt is támadhatnak; eléggé
bizonyítja ezt Kína, de a mi birodalmunk története is. És attól sem
kell mérhetetlen bánatba esned, hogy körötted eltávoznak az
emberek, mint tiszteletreméltó nagybátyád is, hiszen ő olyan kort
ért meg, amit mi, józan ésszel, a magunk számára nem
remélhetünk ...
Végre sikerült elérnie, hogy különböző érvekkel - melyeket én
itt nem óhajtok megismételni, nehogy untassalak benneteket - egy
időre enyhítette a császár rossz hangulatát. Mindketten egyformán
sötét színárnyalatú, egészen egyszerű ruhát viseltek. A császárnak
már évek óta, valahányszor a tükörbe nézett, feltűnt, mennyire
hasonlít Gendzsi hercegre. Amióta megtudta, hogy valójában ki az
apja, még gyakrabban vizsgálgatta a maga vonásait. Hát persze!
Félreismerhetetlenül hasonlítanak egymásra! De ha ő Gendzsi fia,
akkor ezt annak is tudnia kell, és lehetetlenség, hogy be ne vallják
egymásnak. Újra és újra megpróbálta, hogy beszélgetésüket ebbe
az irányba terelje. De úgy gondolta, hogy Gendzsi számára az
egész dolog fölöttébb kínos lehet. Gyakran támadt olyan érzése,
hogy ilyesmit lehetetlen is szóvá tenni, és egyik beszélgetésük a
másik után elmúlt, hogy csupán a legáltalánosabb természetű
dolgok kerültek szóba, bár érezhető volt, hogy Rjozen viselkedése
még barátságosabb és kedvesebb, mint valaha. Gendzsi rendkívül
érzékeny volt az ilyen hangulati változásokra, és persze észre is
vette, hogy az ifjú császárnak iránta tanúsított magatartásában van
valami új vonás - fokozott tisztelet, szinte hódolat. De nem
tudhatta bizonyosan, hogy Rjozen ismeri a félelmes titkot. A
császárnak eleinte az volt a szándéka, hogy beszél Omjobu
komornával, és tőle részletesebben megtudja, hogyan is volt az ő
születésével, és mi történt még ennek előtte. Leg-végtére viszont
úgy döntött, jobb, ha az asszony azt hiszi, ő a titok egyedüli
letéteményese, s elhatározta, hogy senkivel sem beszél erről a
tárgyról. Ámbár nem akarta elárulni, hogy maga mit tud, de
vágyott rá, hogy további felvilágosítást kapjon

magától Gendzsitől. A többi között szerette volna tudni, hogy az,

ami az ő születésével kapcsolatban történt, egészen példátlan-e,
vagy pedig nem is olyan rendkívüli dolog, ami gyakrabban
megesik, mintsem feltételeznénk. De egyszer sem tudta
kellőképpen módját ejteni, hogy ezt a kérdést beleszője
beszélgetésükbe. Rájött, hogy más forrásból kell ezt megtudnia, s
erre újult buzgalommal nekilátott a történelem
tanulmányozásának, és minden könyvet azzal az egyetlen céllal
olvasott el, hogy az övéhez hasonló esetet találjon. Hamarosan
láthatta, hogy Kínában a nem szabályos leszármazást nemcsak
hogy sok-esetben igen sokáig sikerrel titkolták, de nemegyszer
eleve tudták, és szemet hunytak felette. Japánra vonatkozóan nem
talált erre példát, de tudta, ha meg is esett ilyesmi, valószínűleg
nem jegyezték fel, tehát ha nem lelni nyomát a hazai
történelemben, ez mindössze annyit jelent, hogy ezen a tájon
ilyesmit nagyobb sikerrel hallgattak el, mint egyebütt.
Gendzsi, minél többet gondolkodott rajta, annál jobban fájlalta,
hogy Rjozen netán rájött születésének valódi körülményeire. Most
ugyanis, hogy őfelsége ismételten felajánlotta lemondását, Gendzsi
biztosra vette, hogy ez történt. Ahhoz két-fég nem fért, hogy
Fudzsicubo inkább bármit odaad, csak fia ? -, -fittö oe tudja a titkot:
nem az ő utasítására történhetett, hogy feltártak előtte. De ki árulhatta
el? Csak természetes, hogy a herceg Omjobura gondolt. A komorna
arra a szállásra költözött, amelyet a császári hálóterem
főudvarhölgyének szobáiból alakítottak át. Hivatalosan ez volt a
szállása, és állandóan a Palotában kellett laknia. Amikor Gendzsi egy
napon szóba hozta neki a dolgot, azt kérdezte tőle:
- Bizonyos vagy benne, hogy őfelségével való beszélgetés
során valamiképp nem te ébresztetted fel benne ezt a gondolatot?
- Teljességgel lehetetlen - felelte az asszony. - Nagyon is
tudom, úrnőm mennyire ragaszkodott hozzá, hogy soha meg ne
tudja . . . Hiszen állandóan gyötörte a félelem, hogy netán a
császár egy napon magától rájön a valóra. És ragaszkodott
titkához, annak ellenére, hogy tudta, milyen veszélyeket rejteget a
császár számára a titok nem ismerése.*

Most aztán rátértek arra, milyen szigorúan ragaszkodott

Fudzsicubo az illendőséghez, és mennyire félt bármi botránytól és
leleplezéstől. Amit más asszony idők folyamán megtanult volna
bizonyos közönnyel szemlélni, az neki megkeserítette egész életét.
Akikonomu érdekében Gendzsi mindent megtett - jóval többet,
mint amit az várhatott tőle -, és most már nevezetes
személyiségnek számított az udvarnál. Az ősz folyamán, miután a
Palotában egy időre felmentést kapott, beköltözött a Nidzso-inbe.
A főcsarnokot engedték át neki, és érkezésének tiszteletére
mindent élénk színekbe öltöztettek. Kivételes helyet töltött be,
mert a házbeli nagylány szerepe jutott neki, és Gendzsi teljesen
ennek szellemében társalgott vele, szórakoztatta. Egy nap, amikor
kitartóan szakadt az őszi eső, s a kertben a csatakos virágok merő
fakó szürkeséggé olvadtak össze, Gendzsiben rég elfeledett
emlékek bukkantak fel, egyik a másik után: szeme könnybe lábadt,
s átment Akikonomu lakosztályába. A legparányibb tarkaság sem
enyhítette sötét gyászruháját, és azzal az indoklással, hogy az
újabban lezajlott zavargások során országszerte elkövetett
bűnökért vezekel, köpenye alatt magával hordta rózsafüzérét. De
még ezt a komor vezeklőruhát is tökéletes előkelőséggel és bájjal
tudta viselni, és köpenye finoman lebbent, amint belépett az
elfüggönyzött fülkébe, ahol a hölgy üldögélt. Közvetlen közelében
megállt -csupán egy vékony, rácsos paraván volt köztük -, majd
bejelentést sem várva, megszólalt:
- Milyen szerencsétlen esztendőt élünk! Milyen keserves,
hogy ilyen időjárás köszönt ránk, amikor a kertben minden a
legszebb! Nézd a virágokat! Nem sajnálod őket? Kinyíltak,
mivel eljött a napjuk, és ilyen fogadtatásban részesülnek!
 Gendzsi a hercegnő ülőhelye mellett az oszlopnak
támaszkodott, s amint a hercegnő felé fordult, ráhullt az esti fény.
Sok közös emlékük volt - s arra a szörnyű reggelre emlékszik-e,
kérdezte Gendzsi, amikor elment meglátogatni anyját a Mezei
Palotában?
- Gondolataim nagyon is sokat járnak ama letűnt napok
körül* - idézte Akikonomu, és szeme megtelt könnyel.
Gendzsi máris szépnek és érdekesnek találta a hercegnőt,
amikor pedig valami okból felállt, és másképp helyezkedett el,
olyan finoman, kecsesen mozdult keze, lába, hogy a hercegben az
a kívánság ébredt, bár úgy láthatná, hogy szépsége még jobban
érvényre jusson . . . Megálljunk! Hát szabad neki ilyen
gondolatokkal foglalkoznia?!
- Évekkel ezelőtt - mondta Gendzsi -, abban az időben, amit
sokkal szerencsésebben használhattam volna fel, teljesen a magam
hibájából, számos szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb
kapcsolatom alakult ki, s ezek következtében nem volt egy
pillanatnyi lelki nyugalmam sem. Közülük kettő különösen sok
bánatot jelentett, addig is, míg tartottak, de végüket még
szívtelenség és önfejűsködés sötét felhője is beárnyékolta. Az
egyik kapcsolat az volt, mely anyádhoz, Rokudzso hercegnőhöz
fűzött. Az a tény, hogy még haldoklásában is határtalan
keserűséget érzett irántam, árnyékként borul egész életemre, s
hogy kívánságának megfelelően tehettem valamit a le nagyvilági
érvényesülésed érdekében, ez jelenti egyedüli vigaszomat. De az,
hogy valamely tettemmel szerelmének lángját örökre eloltottam,
életemnek mindig is a legnagyobb szomorúsága marad. -Gendzsi
ugyan két szerelmét említette, de elhatározta, hogy a másikról nem
beszél, ezért így folytatta: - Azalatt, míg a szerencse elszegődött
mellőlem, bőven futotta időmből, hogy mindezen
elgondolkozzam. Űj tervet készítettem és reméltem, hogy ezzel
most már mindenkit elégedetté és boldoggá tehetek. Tervemből
következett, hogy megkértem a hulló virágok falujának hölgyét,
telepedjék le házam új keleti szárnyában. Az ő vagyona bizony
vajmi csekély, éppen ezért sokat nyugtalankodtam is miatta.
Számomra nagy megkönnyebbülést jelent, hogy tudom, most már
megvan mindene, amire szüksége lehet. Szerencsére, vele igen
könnyű meglenni, tökéletesen megértjük egymást, és mindkét
részről teljes az elégedettség (legalábbis ezt remélem).
Visszatérésem után hamarosan időm legnagyobb részét az foglalta
le, hogy gondolnom kellett az ifjú császárral, és segítségére voltam
az államügyek intézésében. Jómagamat nem túlságosan
érdekelnek ezek a dolgok, de örültem, hogy segítségére lehettem.
Amikor viszont hozzáfogott, hogy udvar-

tartását kiegészítse, olyan feladat előtt álltam, ami határozottan

ellenemre volt. Nem tudom, el tudod-e képzelni, milyen
indulatokat kellett magamban legyőznöm, mielőtt átengedtelek a
Palotának. Csupán annyit mondj, hogy rokonszenvet és hálát érzel
irántam, akkor legalább nem kell azt gondolnom, hogy teljesen
hiábavaló volt áldozatom.
Akikonomu zavarba jött. Miért kell a hercegnek ilyen hangot
használnia? Nem is válaszolt.
- Bocsáss meg - folytatta a herceg. - Látom, neheztelsz
rám ... - S azzal más dolgokról kezdett beszélni. - Milyen szí
vesen elvonulnék valami csendes helyre, de jó lenne az a tudat,
hogy földi létem hátralevő részében többé nem kell tartanom
gondoktól, bajoktól, és. mindennap annyi időt tölthetnék jö
vendő életem előkészítésével, amennyit kedvem tartja. De ter
mészetesen nagyon lehangoló lenne mindez, ha az ember életé
ben nem akadt volna már annyi érdekes esemény, amikre visz-
szagondolhat. Előbb persze még sok mindent el kellene ren
deznem. Gyermekeim kicsinyek, s helyzetük a világban még
nagyon bizonytalan. Hosszú időbe telik, mire kielégítően meg
alapozhatom jövőjüket. Ebben a dologban sokat segíthetsz ne
kem, mert ha egy napon . . . bocsáss meg, hogy ilyesmiről be
szélek ... őfelségét megajándékozod utódokkal, hatalmadban
lesz, hogy gyermekeimnek számottevő szolgálatokat tégy, ak
kor is, ha a sors akaratából én már nem lennék köztetek. . .
Világos, hogy az ilyen beszéd a hercegnőnek jobban ízlése
szerint való volt. Akikonomu jóformán csak egy-két szót szólt, de
barátságosan, bátorítóan beszélt, és még javában tartott a családi
tervek megbeszélése, amikor leszállt az alkonyat.
- És ha majd e sok fontos dolgomnak mind végére jártam -
mondta végül Gendzsi -, remélem, marad még egy kis időm
azokra a dolgokra, amelyekben igazán örömömet lelem ... a vi
rágok, az őszi levelek, az égbolt, azok az egyik napról a másik
ra beköszöntő változások és csodák, melyek egy esztendő lefor
gása alatt végbemennek ... s mindennek már előre örülök. Ta
vasszal a virágzó fák rengetege, ősszel a kitáruló sík vidék ...
Te melyiket szereted jobban? Ilyen tárgyon természetesen cél
talan vitatkozni, pedig gyakran megteszik. Jóllehet ízlésünk

vérmérsékletünktől függ. Minden embernek már születésekor

adott "a maga évszaka", s ezt kell szeretnie. Ebben a dologban
még sohasem sikerült senkit meggyőzni, bizonyos lehetsz benne.
Kínában mindig is a "virághímes" tavaszt dicsőítették a legjobban.
Nálunk azonban szemlátomást mindig a merengésre késztető ősz
mélabúja ihlette jobban a költőket. Jómagam úgy érzem, nem is
lehet ebben dönteni, mert bármennyire megörvendeztet is madarak
éneke, virágok szépsége, be kell vallanom, ritkán emlékszem,
melyik évszakban láttam egy bizonyos virágot, vagy hallottam
ennek vagy annak a madárnak énekét. Ez azonban az én hibám,
mert ha csupán egy lépést is kimozdulok a négy falam közül,
máris megtanulhatom, milyen képek, mely hangok jellemzik az
egyes évszakokat, hiszen láthatod, én nem csak a tavaszra
gondoltam, hogy legyen rengeteg virágzó fám, de sokféle őszi
virágot és cserjét is ültettem kertemben, s ezeket mind gyökerestül
hozattam vidékről. Sőt, rajostul telepíttettem ide bogarakat is,
melyek éles hangocskájukat magányos gyalogösvényeken és
mezőkön tékozolnák el. Azért tettem, hogy mindebben örömömet
leljem barátaim társaságában, s te is barátaim közé tartozol.
Mondd meg hát, kérlek, melyik évszakot szereted a legjobban?
Akikonomu igen bajosnak érezte az efféle társalgást, de az
udvariasság azt követelte, hogy mégis válaszoljon valamit, s ezért
félénken így szólt:
- De hisz csak az imént mondtad, magad sem vagy képes
emlékezni, hogy ami neked legjobban tetszett, azt mikor láttad
vagy hallottad. Hogyan várhatnád el tőlem, hogy nekem jobb
emlékezőtehetségem legyen? Mindenesetre, ha nehéz is dönteni,
mégis azt mondanám, arra a költőre* szavazok, akinek számára az
"őszi alkonyat a legkülönösebb és legédesebb7' látvány. Olyankor
magam is könnyebben elérzékenyülök, hiszen tudod, éppen ilyen
időben történt, hogy ... - Hangja elhalt. Gendzsi valóban jól tudta,
mire gondol, ezért gyengéden egy költeménnyel válaszolt:
- A világ nem tudja, de neked, ó, őszidő, megvallom:
szívembe markol az éjszakád közeledtével feltámadó szél. . .*
Néha már-már úgy érzem, nem bírom tovább - tette hozzá.

Ilyen szavakra Akikonomu semmiképp nem volt köteles

válaszolni, és azt gondolta, legjobb, ha úgy tesz, mint aki nem
értette el Gendzsi szavait. Ez viszont arra késztette a herceget,
hogy világosabban beszéljen, és a dolgok bizonyosan nagy
lépéssel előbbre jutottak volna, ha a hercegnő nyomban a legfél-
reérthetetlenebb módon értésére nem adja, milyen irtózattal töltik
el azok az érzelmek, amelyekről Gendzsi vallomásba kezdett.
Ettől hirtelen észre tért a herceg. Milyen gyerekesen féktelenül
viselkedett! Micsoda szerencse, hogy legalább a hercegnő
megőrizte józanságát! Gendzsi nagyon lehangolódott; de sem
sóhajtozása, sem sóvárgó pillantása nem indította meg a hölgyet.
A herceg most észrevette, hogy Akikonomu csendesen, feltűnés
nélkül ki akar surranni a szobából. Visszatartotta és így szólt:
- Látom, nagyon megbántottalak. Nem is tagadom, minden
okod megvan a haragra. Nem lett volna szabad ennyire he
veskednem. Tudom, helytelen volt. De ha elhamarkodottan
beszéltem is, most mindez már a múlté. Kérlek, ne tarts hara
got velem, mert ha barátságtalan vagy . . .*
Azzal visszavonult a maga lakosztályába.
Akikonomu még a herceg roppantul partümös ruhájának illatát
sem állhatta. Behívta szolgálónőit, és kitáratott velük ajtót,
ablakot.
- Gyere csak ide, és szagold meg ezt a párnát! Ezen ült
őfensége! - hívta egyik szolgáló a társnőjét. - Milyen külön
leges illat! El sem tudom képzelni, honnan szerzi ezeket az
illatszereket. "Ó, bárcsak a fűznek olyan illata lenne, mint a
szilvafának, és szirmai, mint a cseresznyevirágnak!" így fohász
kodott az öreg költő, és íme, Gendzsi herceg jelenti imájának
meghallgatását, hisz benne szemlátomást minden tökéletesség
egyesül.
Gendzsi a nyugati szárnyba ment. De ahelyett, hogy egyenesen
bement volna Muraszaki lakosztályába, levetette magát az
előcsarnokban álló heverőre. A válaszfal fölött messziről
odalátszott egy lámpa pislákolása. Ott ült Muraszaki hölgyeivel:
egyikük egy elbeszélést olvasott fel neki. A herceg töprengeni
kezdett az imént történteken. Elszomorodva és kiábrándultan

állapíthatta meg, hogy még most sem mentes azoktól a

hajlandóságaitól, amelyek a maga és mások életében már annyi
bajt okoztak. Keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb
személyt, mint aki iránt most szerelemre lobbant! Igaz, egykori
nagy bűne ennél sokkalta súlyosabb volt. De akkor még
mentségére szolgált fiatalsága és tudatlansága, s az ég, mindezt
figyelembe véve, egyszer még megbocsáthatta vétkét. Ámde
ezúttal aligha hivatkozhat tapasztalatlanságra. Sőt, bűnbánón
elismerte magában, hogy mostanáig igazán alaposan
megtanulhatott volna mindent, amire ismétlődő ballépése
megtaníthatja az embert.
Akikonomu keservesen megbánta, hogy bevallotta, számára
legkedvesebb az ősz. Milyen egyszerűen megtehette volna, hogy
egy árva szót sem válaszol! Mert szemlátomást éppen ez a felelete
készítette elő az utat az elkövetkezett szomorú eseményhez.
Senkinek sem beszélt róla, mi történt, de egy ideig nagy
rémületben és szomorúságban élt. Ámde Gendzsi ezután olyan
hűvös udvariassággal bánt vele, hogy Akikonomu bizalma - ha
ifX&k részben is - hamarosan visszatért. ..Amikor a herceg e
kellemetlen közjáték napján, egy kései , bement Muraszakihoz, így
szólt hozzá:
^jemlítette nekem, hogy ő az őszt szereti leg-nagyon jól meg tudom
érteni, de ennek el-í meg, hogy te viszont, ahogy gyakran mondtad í>
kora reggeleket szereted. Bárcsak többet lehetnék aden évszakban
hosszú órákat tölthetnénk a kertben, ^J^nfgheszélnénk, melyik fát,
virágot szeretjük a legjobban. Nincs a világon, amit jobban
gyűlölnék, mint hogy időmet vé-|í fi?t nem érő hivatalos ügyek
emésszék fel. Te igazán tudod, hogy ha csupán a magam kedvét
nézném, már régestelen-régen faképnél hagytam volna mindent, és
visszavonultam volna valamelyik hegyi templomba .. .
De ott volt az akasi hölgy - rá is tekintettel kellett lenni.
Gendzsi minduntalan eltöprengett, mi is lehet vele. De ahogy
múltak a napok, jóformán egyre lehetetlenebbé vált, hogy
kimozduljon a palotájából. Milyen kár volt a hölgynek fejébe
vennie, hogy az udvarnál úgyis szerencsétlen lenne! Ha

csak egy kicsit jobban bízna benne, Gendzsiben, és eljönne vele

egy fedél alá - amit helyében bárki megtenne -, bebizonyítaná
neki, hogy semmi oka nincs az ilyesfajta tartózkodásra és
óvatoskodásra. Amint sor került szagai imaházába vivő, szokásos
útjára, ez kellő ürügyül szolgált, hogy nyomban ellátogasson
Óiba.
"Milyen elhagyatott hely ez ahhoz, hogy az ember állandóan itt
éljen" - töprengett, ahogy a ház felé tartott, és ha az ott lakók
teljesen ismeretlenek lettek volna számára, még akkor is bizonyos
sajnálatot érzett volna irántuk. De amikor arra gondolt, hogyan
várja őt a szegény asszony minden áldott nap, és hogy reményei
milyen ritkán teljesülnek, hirtelen mélységes részvét támadt fel
benne, és ezt nem is titkolta a hölgy előtt. De ezzel csupán azt érte
el, hogy a hölgy csak még vigasztalhatatlanabbá vált. Igyekezett
tehát, hogy elterelje gondolatait, s eközben észrevette, hogy a
sűrűn álló fák bozótja mögött fénypontok izzanak: az Oin
fáklyafénynél halásztak a kormoránnal dolgozó halászok, s az izzó
fénypontokat némelykor alig is lehetett megkülönböztetni a
folyómeder fölött szálldosó, fénylő jánosbogárkáktól.
- Csodálatosan szép itt! - jegyezte meg Gendzsi. - Te is így
éreznéd, ha nem úgy lenne, hogy a megszokás megfakítja az
ember örömét.
- Ezek a fények a vízen! - suttogta a hölgy. - Gyakran úgy
érzem, még most is Akasiban vagyok . . . Mint a halászok fáklyája
csónakuk végében, múltban és jelenben úgy hozzánőtt hánykolódó
bárkámhoz a nyomorúság, és jön velem egyik otthonomból a
másikba.
- Az én szerelmem olyan, mint a titkos láng, mely lobogva ég,
éppen mert rejtve van minden pillantás elől - válaszolta Gendzsi. -
A tiéd pedig olyan, mint a halász fáklyája, mely fellángol a
szélben, majd nyomban kialszik .. . De nem: igazad van - mondta
egy kis idő múlva. - Az élet... a te életed és az enyém . . . valóban
nem sokat ér.
A hercegnek ez idő tájt történetesen nem volt annyi
elfoglaltsága, nem élt olyan hajszoltan, mint egyébként, így
módjában állt, hogy idejéből még többet szenteljen imaháza
ékesítésére. Több napon át egyfolytában ottmaradt a környéken, ami bizony
ritkán esett meg, s remélte hogy így legalább pillanatnyilag – az Akasi
hölgy sem érzi magát annyira elhanyagolva.

MÁSODIK FEJEZET

Aszagao

Minthogy Momozono herceg meghalt. Aszagaonak a kamói szűznek

természetesen vissza kellett térnie az udvarba. Gendzsi első üdvözlő
sorait követően még számtalan levelet és üzenetet küldött a hölgynek
mert,amint mondottam is, a herceg jellemének sajátos vonása volt, hogy
ha egyszer valakit szeretett, vonzalmát sem a távollét,sem az idő múlása
nem olthatta ki. Aszagao azonban nagyon jól emlékezett rá is, milyen
nehéz volt Gendzsit kellőképp távol tartania, ezért gondosan ügyelt, hogy
csak egészen előírásos válaszokat küldjön. A herceget roppantul bosz-
szantották a hangsúlyozottan illedelmes levelek. Azt hallotta a hercegnő
beköltözött régi rezidenciájába a Momozono palotába. Njogo hercegnő az
öreg császár egyik huga, kedvező lehetőséget teremtett a herceg számára
mert természetes és illendő volt hogy meglátogassa a hercegnőt aki egykor
kedvenc huga volt apjának s akivel mindig is rendkivül szívélyes viszonyt
tartott fenn. A két hölgy külön lakott a palota egy-egy szárnyában s a
nagy központi csarnok választotta el lakosztályukat. Bár az idős
Momozono hercegnő csak nemrég húnyt el,eléggé romladozó,szomorkás
külseje volt a palotának. Njogo hercegnő nyomban fogadta Gendzsit.
A herceg úgy látta, hogy a hölgy sokat öregedett legutóbbi találkozásuk
óta.Bizony megtörtnek látszott s alig volt hihető, hogy valójában
fiatalabb Aoi anyjánál aki mi
óta csak ismerte, Gendzsi szemében semmit nem változott, A
herceget most üdvözlő idős hölgy viszont, reszkető hangjával,
görbedt tartásával, nem emlékeztetett régi önmagára.
- Minden balul megy, mióta elvesztettük szegény apádat,
az öreg császárt, s ahogy múlnak az évek, csak egyre remény
telenebbnek tetszik a jövő. Bevallom, nincs egyetlen gondta
lan pillanatom, és most még bátyám, Momozono herceg is itt
hagyott! Csak élek, éldegélek, habár ez aligha számít már élet
nek, kivéve, ha betéved egy-egy vendég, mint ma te, mert
ilyenkor feledem minden bánatomat. . .
"Szegényke - gondolta Gendzsi -, milyen szörnyen megtörte
az élet!" De nagyon udvariasan válaszolt:
- Apám halála óta számomra is nagyot változott a világ. Amint
tudod is, először jött az a váratlan támadás ellenem, majd
száműztek egy távoli tartományba. Később visszakaptam
rangomat és jogaimat, s mindezzel sokféle megkötöttség és
elfoglaltság jár. Mindig is szerettem volna elbeszélgetni veled, és
végtelenül sajnálom, hogy mindeddig nem kínálkozott rá alkalom
,. .
- Ö, ez a sok változás, ez az örökös változás! - vágott szavába
a hercegnő. - Olyan szörnyű romlást látok mindenfelé.
Szemlátomást semmi nem menekülhet előle, és gyakran úgy
érzem, bármit odaadnék érte, ha meghaltam volna, mielőtt mindez
megkezdődött. De hidd el, mégis örülök hosszú életemnek, mert
így tanúja lehettem visszatérésednek. Szomorú lett volna, ha
meghalok, mialatt te akkora bajban vagy, amikor még nem lehetett
tudni, mi lesz a kibontakozás. Ez bizony szomorú lett volna. - Egy
darabig hallgatott, aztán így folytatta vékony, reszketeg hangján: -
Tudod, nagyon csinos ember lett belőled. De emlékszem, hogy
amikor kisfiú korodban először láttalak, valósággal álmélkodtam
rajtad! Sohasem hittem volna, hogy ember gyermekének arcáról
annyi kedvesség sugározhat! És valahányszor látlak, mindig ezt
érzem. Azt beszélik, hogy jelenlegi császárunk, Rjozen őfelsége,
szakasztott másod, de kötve hinném. Lehet, hogy némileg hasonlít
rád, de nekem ne akarja senki bebeszélni, hogy csak feleannyira is
szép, mint te.

így csevegett tovább. Ez a hízelgés bárki más szájából zavarba

ejtő lett volna. De a furcsa öreg hölgy ömlengésén csak mulatni
lehetett.
- Száműzetésem óta szinte nyomát sem lelni egykori,
mondjuk, előnyös külsőmnek - felelte a herceg. - Az ember nem
élhet évekig olyan nyomasztó körülmények között, hogy alaposan
meg ne változzék. Ami a császárt illeti, biztosíthatlak, hogy az ő
szépsége egészen más fajta. Nem hiszem, hogy valaha is akadt
nála jobb megjelenésű fiatalember, és az az állításod, hogy
szépsége nem ér fel az enyémmel, már megbocsáss, de egyenesen
mulatságos.
- Ha mindennap meglátogatnál - szólt szemrehányón a hölgy -
, azt hiszem, örökké élnék. Máris hirtelen egész fiatalnak érzem
magam, és már nem is vagyok olyan biztos benne, hogy csak félig
is oly rossz e világ, mint az imént mondtam. - De hamarosan
ismét panaszkodott és sírdogált. - Mennyire irigylem nővéremet,
Omija hercegnőt! - kiáltotta. - ö bizonyára gyakran lát téged,
hiszen anyósod. Szívesen lennék a helyében. Tudod, szegény
bátyám gyakran emlegette, hogy el-jegyzi veled lányát, és később
nagyon bánta, hogy nem tette meg.
Ezekre a szavakra Gendzsi hegyezni kezdte a fülét.
- Jobbat nem is kívánhattam volna - felelte -, mint hogy
szoros kapcsolatba kerüljek családoddal, de most is nagy öröm
lenne számomra, ha otthonosabban mozoghatnék házatok
ban. De nem mondhatnám, hogy ez ideig valami sok bizta
tást kaptam volna ebben a tekintetben . . .
Gendzsit bosszantotta, hogy nem tudott erről idejekorán.
Átnézett a ház másik szárnyára. Az ifjú hercegnő ablakai alatt
gondosan ápolt kert húzódott. A herceg elnézte a késő őszi
virágokkal beültetett ágyásokat s hátrább a szobákat. Elkép-
zelte, amint Aszagao ott ül az ablak közelében, és kibámul
 ezekre a gyorsan hervadó virágokra. Igen, feltétlenül meg-
próbálja felkeresni! Meghajolt Njogo hercegnő előtt, és így
búcsúzott:
~ Természetesen az a szándékom, hogy most tiszteletemet
teszem unokahúgodnál is, de nem szeretném, ha azt hinné,

hirtelen támadt ez a gondolatom. Kérném is engedelmedet, hogy a

kerten át mehessek lakosztályába, ne pedig a folyosón és az
előcsarnokon át.
A ház tövében haladva végre elért Aszagao ablaka alá. Ámbár
csaknem besötétedett már, a szürke függöny mögött egy fekete
díszparaván körvonalait vette észre. Bent hamar rájöttek, hogy
Gendzsi itt jár, és Aszagao komornál, akik felháborítónak
tartották, hogy a herceg akár egy pillanatig is a verandán
várakozzék, sietve bevezették a ház végében levő vendégszobába.
Ide jött be az egyik udvarhölgy, hogy megkérdezze, mit óhajt, és
Gendzsi átadta neki a következő sorokat: "Az ember beküld egy
levélkét, és várakozik az előcsarnokban - mennyire emlékeztet
mindez ifjú korunkra. Bevallom, azt reméltem, hogy én, aki szent
hivatásod idején éveken át hallgattam, pedig még ma is lelkes
csodálod vagyok, talán jogot szereztem valamivel kevésbé
szertartásos fogadtatásra!" Valóban súlyos dolog lenne, ha a hölgy
nem részesítené ennél több bátorításban! Aszagao válaszát szóban
közölték vele: "Visszatértem e házba, de apámat már nem találtam
- olyan félelmes élmény ez, hogy nehezen hihetem, nem csupán
álmodtam ama régi napokat, melyekből, íme, a vigasztalan
valóság tünékeny látványára ébredek. Elismerem, barátságtalan
lenne, ha olyan világban, ahol minden megváltozott, nem
becsülném és nem bátorítanám azt a változatlan hódolatot, melyről
írtál nekem."
Gendzsi azt gondolta, igazán szükségtelen, hogy Aszagao
emlékeztesse őt az élet bizonytalan voltára. Van valaki, aki ezt
nála fájdalmasabban tapasztalhatta az élet minden fontos és
minden jelentéktelen dolgában egyaránt? Gendzsi válaszul ezt a
költeményt küldte be: "Éveken át nem uralkodtam-e magamon
férfiasan, nem hallgattam-e szemérmesen, míg csak az istenek fel
nem oldottak alóla?" És még hozzátette: "Asz-szonyom, nem vagy
már papnő, nem hivatkozhatsz arra, hogy szent hivatás bástyáz
körül. Utolsó találkozásunk óta sok különös viszontagságon
mentem át. Megengednéd-e nekem, hogy pusztán egy kis
töredékét elmondjam, mi mindent láttam, mit szenvedtem. . ." Az
udvarhölgy, aki átvette a herceg vála-

szát, észrevette, hogy rangjelzései, rendjelei még vakítóbbak, mint

régebben: Gendzsi fölött is elmúlt néhány év, de betöltött
méltósága messze meghaladta korát.
"Ha csupán azért akarsz meglátogatni, hogy
megpróbáltatásaidról és szenvedéseidről beszélj, akkor tudd meg,
megtiltották nekem az istenek, kik nemrég még parancsolóim
voltak, hogy ilyen dologról bármit is meghallgassak." Ezt aztán
jól megmondta!
- Mondd meg úrnődnek - kiáltotta bosszúsan Gendzsi -,
hogy régi támadó kedvemet* már évekkel ezelőtt szárnyukra
vették Sinado szelei. Vagy talán azt gondolja, hogy az iste
nek nem fogadták el fogadalmamat?*
Az üzenetet átadó hölgy észrevette, hogy a herceg igyekszik
ugyan tréfás célzással elütni a dolgot, de valójában nagyon
felindult - és a hölgy sajnálta miatta a herceget. Már évek óta
megfigyelte, hogy úrnője egyre inkább távol tartja magát az élet
mindennapos eseményeitől, szórakozásaitól, és már régi bánata
volt, hogy Gendzsi herceg levelei gyakran válasz nélkül maradtak.
- Helytelen, hogy ilyen kései órán jöttem - mondta Gen
dzsi. - Látom, teljesen félreértik látogatásom célját. - Indulni
készült, és sóhajtva ezt mondta: - így bánnak az emberrel,
ha öregszik . . . Tudom, hogy a történtek után értelmetlenség
kérnem: a hercegnő őfensége csupán egy pillanatra jöjjön az
ablakhoz, hogy láthassa, midőn távozom . . .
Gendzsi elhagyta a házat, miközben egy egész asszonysereg
figyelte, és maguk közt a szokásos megjegyzésekbe és ára-
dozásokba kezdtek. Szép idő volt, és ráadásul most még a szél is
rendkívül kellemesen kezdett muzsikálni a közeli fák közt, s a
hölgyek csakhamar már az elmúlt napokról beszélgettek, amidőn
Momozono herceg még élt; különösképpen elemlegették Gendzsi
réges-régi látogatásait, és azt, hogy mennyi jelét adta úrnőjük iránt
érzett változatlan vonzalmának.
E kudarcba fulladt kirándulásról visszatérve Gendzsi sehogy
sem bírt elaludni: hamarosan felpattant az ágyból, és kitárta
ablakait. Sűrű reggeli köd ült a virágokon: most, az évszak végén,
sápadtak és ziláltak voltak. A sokféle virág közt

itt is, ott is halványan fénylett egy-egy "hajnali glória".*

Kiválasztott egyet, mely még hervadtabb és ősziesebb volt, mint a
többi, s elküldte a Momozono palotába, a következő sorok
kíséretében: "A barátságtalan fogadtatás, melyben tegnap este
részesítettél, igen megalázó és fájdalmas emléket hagyott bennem.
Feltételezem, megkönnyebbülten láttad, hogy hamarosan sarkon
fordultam, jóllehet borzadva gondolok rá, hogy kettőnk dolga ide
jutott. »Lehetséges, hogy a Hajnali Glória, melyet egykor láttam s
melynek szépsége azóta is emlékezetemben él, most már hervadt,
elszáradt virág csupán?« Hát semmit sem számít neked, hogy
olyan hosszú időn át csodálod voltam, s jutalmat ezért nem
kaptam? Legalább ezt javamra írhatnád . . ."
Udvarias sorait Aszagaónak is méltányolnia kellett, s amikor
asszonyai sürögni-forogni kezdtek körülötte, és tust meg ecsetet
kínálgattak neki, engedett rábeszélésüknek, és megírta ezt a
költeményt: "Vége az ősznek, s a hajnali glória kísértetiessé vált
virága hervadoz a köd borította sövény tövében." S még
hozzátette: "Hasonlatod oly találó, hogy soraid megérkezte után
friss harmatcseppek hulltak a virág szirmára, melyhez szavaidat
intézted." Eddig tartott a levél, s bizony nem volt valami érdekes,
sem pedig leieményes. De valamilyen okból Gendzsi többször
egymás után elolvasta a költeményt, és azon kapta magát, hogy a
nap folyamán is elő-elő-veszi. Lehetséges, hogy a hölgy gyásza
miatt kötelező kékesszürke papíron bátortalanul kacskaringózó
ecsetvonások ragadták meg annyira. Mert gyakran megesik, hogy
egy levél értékét pillanatnyilag nagyobbra becsüljük, akár írójának
személye, akár az írás szépsége miatt. De ha lemásoljuk, és
betesszük más írások közé, kiderül, hogy valami sántít benne.
Hiába is próbálkozunk javítani értelmén vagy stílusán, az eredeti
hatás végül mégis teljesen elvész.
Gendzsi belátta, hogy régebbi ostromló leveleinek hangja netn
helyénvaló, és nem volt szándékában, hogy újra ilyen zabolátlan
módon udvaroljon. Üj stílusával valóban némi sikert ért el: mert
Aszagao régebben bizony ritkán érdemesítette válaszra, ámde
most felelt, és nem is barátságtalanul. De

Gendzsit még ilyen válasz sem igen elégítette ki, és nem bírta
megállni, hogy ne próbáljon javítani ezen a soványkás
eredményen. Ismét írt egy levelet, de ezúttal sokkal kevésbé
óvatoskodott a szavaival. Azután elvonult palotájának keleti
szárnyába,* kocsit küldött, hogy elhozassa Aszagao egyik
udvarhölgyét: a hölgy nyomban fordult is, és vitte a herceg
levelét. A hercegnő udvarhölgyeinek álmukba sem jutott volna
eszükbe, hogy akár egy sokkal kevésbé előkelő tisztelő
figyelmességeit is elutasítsák, nem is szólva olyan személyiségről,
mint Gendzsi herceg, és most közbenjártak érdekében, merthogy
olyan férfi az, "akinek kedvéért igazán érdemes egy kicsit engedni
az erényességből". De Aszagao a múltban annyi erőfeszítést tett,
hogy megóvja magát minden ilyen bonyodalomtól, s úgy érezte,
ez már nem is alkalmas pillanat az engedékenységre: mindketten
elérték már azt a kort, amikor legjobb elkerülni az ilyen
kalandokat. Attól tartott, hogy még az évszak virágaira és fáira
történő célzások is könnyen félreérthetők, és még ha maga
Gendzsi nem is értelmezi tévesen, mindig akadhatnak emberek,
akiknek gondjuk van rá, hogy ilyesmiket kiszagl asszanak, és
ezzel bonyodalmakat okozzanak. Éppen ezért gondosan került
minden bizalmasnak vagy érzelmesnek tetsző fordulatot.
Az udvarnál ez idő tájt azt híresztelték, hogy Gendzsi -Njogo
hercegnő és más rokon hölgyek támogatásával és biztatására -
élénk levelezésben áll az egykori papnővel. Nagyon összeillő
párnak tartották őket, így meg sem lepődtek a kapcsolaton. A
dolog végül Muraszakinak is fülébe jutott. Eleinte nem hitte, mert
abban bízott, hogy ha Gendzsinek valóban lenne ilyen szerelmi
viszonya, aligha lenne módja titokban tartani. De amikor
Muraszaki, fejében ezekkel a gondolatokkal, figyelni kezdte
Gendzsit, mintha azt vette volna észre, hogy szokatlanul
szórakozott és levert. És mi lesz, ha erről az ügytől, melyet
Gendzsi mindig is úgy emlegetett, hogy csupán unokatestvérek
közötti tréfálkozás az egész, kiderül, hogy mégis valami fontos
dolog - kezdete valaminek, amitől ő, Muraszaki, éjjel-nappal
retteg?! Rang és műveltség dolgában ő és Aszagao jóformán
egyenlők. De Gendzsi már régestelen-rég

bámulója a hercegnőnek, és teszi neki a szépet. És ha ez a

régmúltban gyökerező vonzalom most ismét elhatalmasodna rajta,
akkor felkészülhet a legrosszabbra - s ezt Muraszaki jól tudta. A
fenyegető bajjal nem volt könnyű szembenéznie. Mái-évek óta,
kétség és vita nélkül, övé volt az első hely Gendzsi szívében, ő volt
a herceg minden tervének és törekvésének középpontja. Hogy egy
idegen kiszoríthatja arról a helyről, melyet a hosszú megszokás
révén sajátjának tekintett, ezt nagy megpróbáltatásnak érezte, és
titokban felkészült rá. Gendzsi természetesen nem hagyná el
teljesen, ebben bizonyos volt. De Muraszaki úgy érezte, hogy már
csak amiatt is, mert oly sok éve bizalmas közelségben élnek, és
minden apróságot tudnak egymásról, a herceg bizonyára kevésbé
vonzónak érzi. így latolgatta a dolgot, s némelykor úgy érezte,
minden elveszett már, némelykor pedig reménykedett, hogy az
egész képzelő-dés csupán, és minden a legnagyobb rendben van.
Gendzsi iránta tanúsított magatartásában semmi nem akadt, ami
miatt okkal panaszkodhatott volna. Időnként azonban némileg
érződött rajta, hogy hangulata nem a legjobb, s ez meggyőzte
Muraszakit, hogy máris eldőlt a sorsa - de kifelé egyáltalán nem
mutatta kétségbeesését. Gendzsi ezalatt idejének legnagyobb részét
a palota elülső szobáiban* töltötte, de sokat tartózkodott a császári
Palotában is. Szabad idejében vég nélküli levelezést bonyolított.
Muraszaki azon töprengett, miért kételkedett valaha is a
híresztelésekben, melyektől az egész udvar visszhangzott. Csak
legalább egy szót szólna, vagy valamiképp értésére adná, hogy
mostanában mit forgat a fejében!
Közelgett a tél, és végül elérkezett a tizenegyedik hónap. Ebben
az évben azonban nem tartották meg a szokásos vallási ünnepeket
és felvonulásokat,* és így nem volt, mi lekösse Gendzsi figyelmét,
s ezért egyre nyugtalanabbá vált. Egyik este, amikor a derengő
félhomályban meg-megcsillantak a köny-nyű, szállongó
hópelyhek, Gendzsi elhatározta, hogy elmegy a Momozono
palotába. A nap folyamán gondolatai a szokottnál is többet időztek
a palota úrnőjénél, és úgy érezte, hogy a hölgy most nem lesz
annyira hajthatatlan. Mielőtt elindult, a nyugati szárnyba ment,
hogy elbúcsúzzék Muraszakitól.

- Hallom, hogy Njogo hercegnő, sajnos, nagyon beteg -

kezdte. - El kell mennem, hogy jobbulást kívánjak neki.
Muraszaki fel sem pillantott, csak játszott kis nevelt lányával,
mint aki elhatározta, hogy nem hagyja magát zavartatni. Látszott
már, hogy ebből baj lesz.
- Az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedsz - folytatta
Gendzsi. - Nem tudok róla, hogy bármivel is megbántottalak
volna. Azt hittem, olyan jól megértjük egymást, hogy nem
sérelmezed, ha hébe-hóba eltöltök egy-egy napot a császári
Palotában. Vagy valami másról lenne szó?
- Annyira jól biztosan megértlek, hogy tudjam, nagy
szenvedésre kell felkészülnöm - válaszolta Muraszaki.
Félrefordította fejét, és leroskadt egy heverőre. Gendzsi sohasem
bírta ilyen állapotban magára hagyni, hisz tudta, Njogo
hercegnőhöz menet percről percre nyomorultabbul érezné magát
Muraszaki miatt. De későre járt, és minthogy elígérkezett már erre
az estére, semmiképp nem halaszthatta el látogatását.
Muraszaki meg csak feküdt a heverőn, és szüntelen azon
tépelődött, hogy tudtán kívül talán már évek óta folyik ez az ügy -
lehet, hogy már Gendzsi visszatérte óta. Az ablakhoz ment.
Gendzsi még most is többnyire szürke ruhában járt, de az a kevés
szín, amit gyásza megengedett, csak annál jobban világított rajta:
Muraszaki elnézte, hogyan rajzolódik ki a herceg szép alakja,
amint ott lépdel a csillogó hóban, és az a gondolat, hogy
elvesztheti, hogy talán hamarosan eltűnik előle, és soha többé
vissza nem tér, elviselhetetlen volt számára.
Gendzsi kísérete csupán néhány lovasból állt.
- Semmi kedvem hozzá - mondta nekik a herceg -, hogy
most látogatóba menjek. Magatok is láthattátok, hogy az ud
varban tett néhány halaszthatatlan látogatást leszámítva, alig
is mozdultam ki hazulról. A Momozono palotabeli barátaim
azonban nehéz időket élnek át. A fenséges hercegnő már évek
óta bátyja segítségére volt utalva, és most, hogy elveszítette,
a legkevesebb, amit megtehetek, hogy egyszer-egyszer némi
biztatással és tanáccsal szolgáljak neki . . .
Ámde a kíséretéhez tartozó urakat nem egykönnyen lehetett
megtéveszteni, és ahogy tovaügettek, így sugdolóztak:

- Nono, itt valami nincs rendjén! Ha meg is változott a

hercegünk, annyira mégsem, hogy télen, ilyen késő éjszaka fel
kerekedjék, mert öreg hölgyekkel óhajt csevegni. E mögött
rejlik valami. - És fejüket csóválták a herceg javíthatatlan
könnyelműsége láttán.
A palota főkapuja az északi oldalon nyílt. Itt azonban többnyire
nagy volt a forgalom, és mivel Gendzsi nem kívánt feltűnést
kelteni, odahajtatott az egyik kiskapuhoz - ezen át szokott
közlekedni Momozono herceg is. Beküldte egyik szolgáját, hogy
jelentse érkezését. Mivel ígérete szerint sokkal korábban kellett
volna jönnie, Njogo hercegnő már nem is várta, és most, a kései
látogatástól megzavarva, utasította a maga szolgálóit, irányítsák a
kocsit a nyugati kapuhoz. Egy perc múlva felbukkant a kapus:
vacogósan, összefagyva sietett a hóban, és hozta a kulcsot. Sajnos,
a zár sehogy sem akart kinyílni, és amikor a kapus visszament
segítségért, a szolganépből egyetlen férfiember sem volt kéznél.
- Teljesen berozsdásodott - szólt panaszosan az öreg ka
pus, és egyre babrálta a zárat, mely élesen csikorgott, de nem
engedett. - Jó volna még, csak szörnyen rozsdás. Mostaná
ban senki sem használja ezt a kaput.
Semmitmondó szavai is névtelen levertséget keltettek Gen-
dzsiben. Milyen egykettőre nem enged a zár, berozsdásodik a
sarokvas, ha egyszer mögöttünk becsapódik az ajtó! "Harminc
éves elmúltam!" - villant fel benne, és lehetetlennek érezte, hogy
úgy éljen tovább, mintha körötte bármi is maradandó volna.. .
mintha az emberekben élne az emlékezés . . . "És mégis - mondta
magában -, tudom, hogy még ebben a pillanatban is, ha bármi
igazi szépség szemem elé kerül, legyen az egyszerű virág vagy fa,
az élet egyetlen szempillantás alatt ismét telítődik értelemmel,
megtelik a valóság ízével.''
Végre a kulcs megfordult a zárban, és hosszas döngetésre,
rángatásra, végre lassan-lassan kinyílt a kapu. Gendzsi hamarosan
ott ült a hercegnő lakosztályában, és hallgatta szokott mondókák,
panaszait. A hölgy belefogott egy hallatlanul bonyolult és
szerteágazó történetbe, csupa olyan eseményről, amelyek nyilván
igen nagy ideje játszódhattak le. A herceg figyel-

me elkalandozott - éppen csak annyi ereje volt, hogy a szemét

nyitva tartsa. De nem telt bele sok idő, s a hercegnő szava elakadt.
Ásított és ezt mondta:
- Nem megy. Ilyen késő éjszaka semmit sem tudok tisztes
ségesen elmesélni. Minden összezavarodik . . .
 Egyszerre csak furcsa, erős zaj ütötte meg a herceg fülét.
Honnan jöhet? Es mi lehet ez? Pillantása a hercegnőre esett. Igen,
belőle áradtak ezek a furcsa hangok: mélyen elaludt, és olyan
hangos horkolásba kezdett, hogy Gendzsi nem hitt a fülének.
Kapva kapott az alkalmon, hogy végre elmenekülhet, és éppen
ki akart osonni a szobából, amikor hangos hümmögés ütötte meg
a fülét - ez is igen öreg, rekedtes hang volt -, és látta, hogy valaki
éppen bejön a szobába.
- Tessék! Micsoda szégyen! Megijesztettelek. Pedig csak
jelezni akartam, hogy tudd, befelé készülök. De látom, sejtel
med sincs róla, ki vagyok. Nos, szegény apád, az öreg császár,
aki szeretett tréfálkozni, nagyanyónak szokott szólítani en
gem. Erről talán eszedbe jut. . .
Lehetséges lenne? . . . De igen, ő az: a császári hálóterem éltes
udvarhölgye, aki évekkel ezelőtt, a Piros Levelek ünnepén* olyan
arcpirítóan kacérkodott vele, Gendzsivel. Mintha azt hallotta
volna, hogy a hölgy belépett valamelyik laikus rendbe, és
kegydíjat élvez a megboldogult Momozono herceg palotájában.
De álmában sem gondolta volna, hogy a hölgy még az élők
sorában van, ezért megriadt ettől a váratlan találkozástól.
- Sajnálkozva állapítom meg - válaszolta Gendzsi -, hogy
azok a régi idők egészen elhomályosultak emlékezetemben, ép
pen ezért százszorosan kedves számomra minden, ami felidézi.
Boldog vagyok, hogy ismét hallhatom a hangodat. Gondold
csak el, kérlek, hogy akár az utasnak, kit Sitoku herceg* alva
talált az út szélén, nekem sincsenek ,.szüleim, kik gondoljanak
rám", ezért a hozzád hasonló régi barátaimhoz kell fordulnom,
hogy menedéket találjak a világ ridegsége ellen.
- Különös, milyen keveset változott a hölgy külseje, és bizony
még most is olyan kihívó és kacér volt, mint akkor ré-

gen. Beszédjén persze érződött, hogy csupán néhány szál foga

lehet, de még most is értette a módját, hogy szavait a régi gyengéd,
hízelgő hangon mondogassa. Gendzsit mulattatta, hogy a hölgy
úgy beszél, mintha ifjú lányka lett volna akkoriban, amidőn
először találkoztak, és szakadatlanul mentegetőzik a változások
miatt, amelyeket a herceg bizonyára észrevett rajta. Gendzsi
mulatott - de el is szomorodott. Mert óhatatlanul eszébe jutott,
hogy az udvarhölgyek közül, akik s hölgy vetélytársnői voltak, ma
már egy sincs az udvarnál. Zömmel meghaltak, mások
kegyvesztetté váltak, és ki tudja, hol tengetik nyomorult életüket.
És hogy olyan nagyszerű teremtés, mint Fudzsicubo hercegnő, oly
hamar eltávozhatott, ez a mulatságos nagyanyó pedig, akiben még
fiatal korában sem akadt egy szemernyi báj vagy értelem, még ma
is megvan! Külsejéből ítélve, még jó ideig vidáman elpepecselget,
és vagy húsz évig még morzsolgathatja a rózsafüzért. Nem, igazán
nem lelni mindennek sem célját, sem értelmét!
A hölgy látta, hogy a herceg fejében olyan gondolatok járnak,
amelyek mélyen megindítják, és nyomban arra gondolt, Gendzsi
azokon a részleteken töpreng, melyekre a hölgy lelkendezve
mindig is úgy gondolt vissza, mint az ő "szerelmi viszonyukra",
ezért most nagy pajzánul elmondta ezt a költeményt:
- Ámbár apád nagyanyónak hívott engem, nem vagyok
annyira öreg, hogy hajdanán, te meg én, ne lehettünk volna
szerelmespár.
Gendzsi kissé zavarba jött, de barátságosan válaszolt:
- Csak holmi semmirekellő ember feledkezhet meg ebben
az életében, de minden jövendő létében is arról az anyai gon
doskodásról, melyet te is tanúsítottál irányomban. Alkalma
sabb időben ismét találkoznunk kell, és akkor alaposan kibe
szélgetjük magunkat - mondta s azzal elsietett a nyugati
szárnyba.
A zsalugátereket becsukták, mindent bezártak már éjszakára.
Aszagao is csupán egyetlen ablakán hagyta félig nyitva a zsalut,
mivel érezte, hogy nagyon is nyilvánvaló udvariatlanság lenne, ha
Gendzsi látogatásának estéjén semmi világos-

ság nem szűrődne ki. A hold feljött, és fénye egybevegyült a

frissen hullott hó csillogásával. Valóban elbűvölő éjszaka volt.
Gendzsinek eszébe jutott a szólásmondás, mely szerint a világon
két elszomorító dolog létezik: "a szerelmes öregasszony és
holdvilág a tél derekán" - de ma este e kényszerű összeházasítást
teljesen igaztalannak érezte. Sürgősen beküldte levelét: ha a
hölgy, aggályai ellenére, néhány pillanatra fogadni óhajtaná, miért
ne élnének ezzel a kitűnő alkalommal, ahelyett, hogy csak
bosszantja őt a céltalan halogatással?!
Aszagao nem kételkedett abban, hogy Gendzsi érzelmei
valódiak. De ha már akkor is, amikor még mindketten fiatalok
voltak, és éppen ezért egy s más ballépésüket meg lehetett volna
bocsátani, ráadásul pedig még apja is szerette volna összehozni
őket, ő mégis habozás nélkül megtagadta magát a hercegtől, mi
értelme lenne, hogy most, amikor már túl vannak a koron, mellyel
együtt járnak az ilyen felelőtlen kalandok, elcsevegjen a
herceggel, vagy hogy egyáltalán fogadja őt? Gendzsi látta, hogy a
hercegnő nem hajlik kérésére, s csodálkozott is, de meg is
sértődött miatta. A hercegnő nem állhatta ezt az üres levelezgetést,
üzengetést, de egyelőre nem látta, mi módon vethetné végét.
Közben igen késő lett, heves szél kerekedett, és Gendzsi,
mélységes csalódásában és szomorúságában már hazafelé
készülődött, de még odavetette e búcsúkölteményt: "Kemény
szíved másban nem talál vezeklést, csupán abban, minek
eltűrésére magamat is megtanítottál." Mint rendesen, Aszagao
udvarhölgyei most is amellett kardoskodtak, hogy küldjön választ,
mire a hercegnő, ellenkezve ugyan, de leírta ezt a költeményt:
"Tán nekem kellene megváltoznom, nekem, kinek fülébe minden
szellő olyan híreket suttog, hogy hiába telnek az évek, te ugyanaz
vagy, aki voltál?!"
Gendzsi valósággal feldühödött, amikor e sorokat megkapta, de
egy pillanat múlva érezte, hogy éretlenül viselkedik, és így szólt
az udvarhölgyhöz, aki a választ hozta:
- A világ kincséért nem akarnám, hogy bárki is megtudja,
hogyan bántak velem ma éjjel. ígérd meg, kérlek, hogy senkinek
nem fogod elárulni. Várj csak! Legjobb, ha egyáltalán le is
tagadod, hogy itt jártam . . .

Egész halkan suttogott, de néhány szolgálólány, aki a közelben

járt, valamit mégis észrevett, és egyikük megszólalt:
- Nézd csak! Ügy látszik, a szegény herceg úrnak éles választ
küldött úrnőnk. Ha nem is kedveli őt, de legalább a szokásos
udvariassággal bánhatna vele. Mert egyáltalán nem olyan
embernek látszik, aki nyomban visszaél vele, mihelyt némileg
barátságos viselkedést tapasztal. . .
Gendzsi valójában nem volt ellenszenves Aszagaónak. Szépsége
gyönyörködtette, és meg volt győződve arról, hogy egészen
elragadó társat találna benne. Viszont abban is bizonyos volt, hogy
ha érzelmeit elárulja neki, Gendzsi abban a pillanatban őt is
besorolja csodáiéinak nagy hadába, és majd azt képzeli, Aszagao is
megelégszik azzal a bánásmóddal, amelyet a többiek eltűrnek.
Tudta, hogy jómaga olyan megalázó helyzetet sohasem lenne
hajlandó elviselni, éppen ezért rendíthetetlen volt elhatározása,
hogy soha a legkisebb bizalmasságot sem engedi kifejlődni. Arra
viszont nagy gondot fordított, hogy Gendzsi leveleit mindig
kimerítően és udvariasan megválaszolja, és megengedte neki, hogy
valakinek a közvetítésével eltársalogjanak, valahányszor erre a
hercegnek kedve támadt. Nagyon is érthető, hogy Gendzsi, ilyen
bánásmód mellett, hamarosan belefáradt az egészbe. A
hercegnőnek az volt az egyetlen kívánsága, hogy vezekelhessen a
kamói tartózkodásával együtt járó, s a maga vallása ellen
elkövetett sok sérelemért.* Végső szándéka az volt, hogy szerzetbe
lép; ám ha hirtelen szánja el magát ilyen lépésre, mindenki holmi
balul végződött szerelmi bonyodalmat gyanít majd mögötte, s
ezzel újra tápot ad a híresztelésnek, mely kettejük nevét már
amúgy is összehozta. Éppen eléggé ismerte az életet, hogy tudja, a
tapintatos hallgatás erénye igen kevés emberben győzi le azt a
kívánságot, hogy valami ínyenc történetet tálalhasson fel, ezért
senkit sem fogadott bizalmába, még a mellette napról napra
szolgálatot teljesítő udvarhölgyet sem. Addig is mind buzgóbban
készült arra az életre, melynek később teljességgel szentelni akarta
magát.
Több fivére volt, de ezek Zembo herceg első feleségétől
születtek,* és nagyon keveset tudott róluk. Egyéb látogatója a

Momozono palotában mind gyérebben akadt. Viszont az, hogy

Aszagao rajongójaként nem kisebb személyt tartottak számon,
mint Gendzsi herceget, széles körben felcsigázta az érdeklődést a
hercegnő iránt.
Valójában Gendzsi nem holmi fejvesztett szerelmet érzett
Aszagao iránt, de a hercegnő nyilvánvaló közönye arra ösztökélte,
hogy folytassa az ostromot, míg célját el nem éri. A legutóbbi
időben, más és más forrásokból, különböző rendűrangú
emberektől - akik helyzetüknél fogva mind tudhatták, mit
beszélnek - úgy értesült, hogy személye mostanában az egész
birodalomban nagy megbecsülésnek örvend. Maga is érezte, hogy
az államügyeket most sokkal alaposabban ismeri, mint a múltban,
éppen ezért sajnálatos lett volna, ha valami botrány ismét
megrendítené a belé vetett általános bizalmat. Viszont ha már
kikezdte a pletyka e miatt az ügy miatt, óhatatlanul az motoszkált
benne, hogy mint győztes, ne pedig mint szégyenszemre
kikosarazott udvarló szerepeljen.
Ezenközben a Nidzso-inből való gyakori távolléte Muraszakit
már meggyőzte róla, hogy a dolog a lehető legkomolyabb.
Palástolni próbálta felindultságát, de némelykor mégis meglátszott
rajta, hogy titokban sír, és Gendzsi egy napon azt kérdezte tőle:
- Mi van veled mostanában? Nem tudom, mi oka lehet, hogy
ilyen rossz hangulatban vagy. - És ahogy Muraszaki homlokából
gyengéden félresimította a haját, olyan emberpárnak látszottak,
akik egyenesen festő ecsetjére kívánkoznak. - Rjo-zen császár
nagyon rossz hangulatban van anyja halála óta -folytatta Gendzsi.
- Kötelességemnek érzem, hogy időm nagy részét a Palotában
töltsem. De nem ez az egyetlen dolog, ami ezekben a napokban
igénybe veszi az időmet. Ne feledd, hogy most kell törődnöm
számtalan olyan üggyel, amelyeket azelőtt az idős bal kéz felőli
miniszter elvégzett helyettem. Engem éppannyira elszomorít, mint
téged, hogy oly ritkán látjuk egymást, viszont mindent megteszek,
ami módomban áll, és a jövőben valóban türelmesebb lehetnél
velem. Nem vagy már gyermek, de most is oly kevéssé igyekszel
beleélni magad az én érzéseimbe, annyira nem. próbálod

pontjaimat, mintha még most is gyermekkorodat élnéd. - Azzal

pedig - valóban, mintha még most is kisgyermek lenne -helyre
simogatta Muraszaki hajának egy fürtjét, mely a nagy zokogásban
kiszabadult.
Muraszaki azonban csak ült, fejét félrefordította, és egy árva
szót sem szólt.
- Ez valami egészen új dolog nálad - mondta Gendzsi. -
Ugyan ki tanított erre a szeszélyes, kényeskedő viselkedésre?!
Gendzsi könnyedén vetette ezt oda, de magában azt kérdezte,
mennyi időt töltenek még el ezzel a búsongással, mikor pedig az
élet amúgy is számtalan szörnyűséggel fenyeget, s bármely
pillanatban rájuk törhet valami, és kettejük közt örökre
lehetetlenné teheti a kiengesztelődést. Eltökélte, hogy dűlőre viszi
a dolgot, ezért így szólt:
- Talán a volt kamói papnővel való barátságomról híresz
telnek valami ostobaságot, s ez vezet félre? A mi barátságunk
azonban egészen tartózkodó, ezt végül magad is láthatod. Hosz-
szú évekkel ezelőtt ismertem meg a hercegnőt, és mindig hang
súlyozottan hűvösen bánt velem. Ez sértő rám, s nemegyszer
szemrehányással illettem miatta. Minthogy a hercegnőnek épp
elég ideje jut a szórakozásra, hát levelezget. Mindössze ennyi
a kapcsolatunk. Bizonyára magad is belátod, hogy ezért kár
sírni. Ha valóban ezt vetted úgy szívedre, biztosíthatlak, hogy
ebben a tekintetben nincs okod aggodalomra.
Egész nap azon fáradozott, hogy visszanyerje Muraszaki
bizalmát, és türelme végül is eredményre vezetett.
Közben már igen magasan állt a hó, de még egyre hullt, ha nem
is. olyan sűrűn. A fenyők és a bambusz alakja nemhogy
elmosódott volna, de a vastag hótakaróban különös élességgel
rajzolódott ki körvonaluk az esti fényben.
- A minap megbeszéltük - mondta Gendzsi Muraszaki
nak -, hogy Akikonomu kedves évszaka az ősz, a tiéd pedig
a tavasz. Ma este bizonyosabb vagyok benne, mint valaha,
hogy az enyém viszont a tél. Lehet-e bármi is elbűvölőbb, mint
egy ilyen téli éjszaka, amikor a hold felhőtlen égboltról süt le
a szikrázó, frissen hullott hóra? Színeket nem ismerő szépsé
ge mintha nem is e világról való lenne. Mindenesetre ezt a
tájat kedvesebbnek, megindítóbbnak érzem, mint az esztendőben
bármikor. Mennyire nem értek egyet azzal a mondással, hogy a
telihold szomorú látvány.
Így szólt, és az ablakon felhúzta a redőnyt. Kibámultak. A hold
már magasan állt, és csendes, egyenletes fényével beborította a
kertet. A kipusztult virágágyak a hűvös ragyogásban fájó
élességgel feltárták a szél és fagy pusztítását. Lám, a folyót félig
eltorlaszolta a jég, a teljesen befagyott tó pedig kimondhatatlanul
magányosan és elhagyatva pihen hótakarója alatt. Gendzsi
engedélyével a közelben gyerekek játszottak: óriási gömböt
tapasztottak hóból. Bájosak voltak, amint serénykedve tipegtek a
holdvilágnál. Egyik-másik leányka levetette köpenyét, és roppant
szakszerűen munkához látott - közben ki-kivillant több réteg,
furcsa alsóruhájuk. Fiútestvéreik viszont - némelyikük apród volt,
és épp most jött meg szolgálatból, a többiek meg más
foglalatosságból érkeztek - egyszerűen megoldották az övüket:
lengett, lobogott a kabátjuk szárnya, hosszú hajuk előrebukott, és a
havat söpörte - különös és bűbájos látvány volt. Az apróbbak
közül néhányan egészen nekiszilajodtak örömükben, és a féktelen
rohangálás izgalmában elpotyogtatták legyezőjüket meg egyéb
holmijukat. Öröm volt látni az arcocskájukra kiülő széles jókedvet.
Akkora hó-gömböt sikerítettek, hogy amikor tovább akarták
görgetni, bizony egy hajszálnyit sem mozdult odébb, és amint
bőszen nekiveselkedtek, a keleti szárny ajtajában megjelenő újabb
gyerekhad csúfondáros nevetéssel kísérte erőlködésüket.
- Emlékszem - mondta Gendzsi -, hogy Fudzsicubo hercegnő
egy télen hódombot emeltetett palotája előtt. Télidőben
mindennapos szórakozás az ilyesmi, de ő értette a módját, hogyan
lehet a legegyszerűbb dolgot is érdekessé, meglepővé tenni.
Számlálhatatlan okom van rá, hogy minduntalan fájlaljam
elvesztését! Életének nagyobbik részében nem voltam vele
bizalmas barátságban, ezért nemigen volt alkalmam, hogy közelről
megfigyeljem. De míg a Palotában tartózkodott, gyakran
megengedte, hogy apróságokban szolgálatára legyek: így
nemegyszer alkalmam nyílt, hogy éljek szívességével.
Minduntalan akadt valami, amit meg kellett beszélnünk
egymással, és

rájöttem, hogy bár nem volt feltűnő vagy mutatós tehetség,

egészen rendkívüli képesség lakozott benne, hogy még a teljesen
jelentéktelen és mellékes dolgokat is olyan tökéletes ízléssel
rendezze meg és alakítsa ki, hogy az a maga nemében páratlan
legyen. Viszont eléggé félénk volt, és sok mindent túlontúl szívére
vett. Ámbár ti ketten egyazon tőről eredtek, és éppen ezért igen
sok közös vonásotok van, úgy vettem észre, hogy te sokkal
kevésbé vagy kiegyensúlyozott, mint ő . . . Asza-gao hercegnő
viszont egészen más egyéniség. Valahányszor egy gondtalan
pillanatomban előhozakodom egy-egy játékos ötlettel, olyan
szellemesen válaszol, hogy valóban komoly erőfeszítésembe
kerül, ha nem akarok alul maradni. Senkit sem tudnék mondani az
udvarnál, aki ebben a tekintetben hozzá fogható volna.
- Azt hallottam - válaszolta Muraszaki -, hogy Oborozuki
úrhölgy rendkívül művelt és szellemes. Mindabból, amit róla
tudok, úgy gondolom, hogy rendkívül értelmes és tartózkodó.
Éppen ezért még inkább meglepnek bizonyos dolgok, amelyek
róla közszájon forognak . ..
- Teljesen igazad van - helyeselt Gendzsi. - Az udvarban élő
összes hölgyek között őt tartom a legtöbbre, élénksége és szépsége
miatt. Ami az általad említett mindenféle szóbeszédet illeti,
pontosan tudom, mire célzói. Keservesen bánom, ami történt,
amint bánok még sok egyebet is, ami életemnek ahhoz a
szakaszához tartozik. És ahogy múlnak az évek, de sok meg-
bánnivalója akad az embernek! Pedig, barátaim zöméhez képest,
jómagam fölöttébb csendes és illedelmes életet éltem. -Egy
pillanatra elhallgatott. Oborozuki nevének említése szemlátomást
mélyen megindította. Csakhamar így folytatta: - Az az érzésem,
hogy te lenézed a vidéki embereket, így az akasi hölgyet is. Hidd
el, ő rendkívül művelt és okos, nem úgy, mint a legtöbb nő az ő
köreiben, habár az ő osztályához tartozó emberek szükségképpen
sok tekintetben különböznek tőlünk, és elismerem, hogy az akasi
hölgynek vannak bizonyos képtelen és túlzó elvei, amelyekkel
nem érthetek egyet.. . Közrendű nőkről semmit sem tudok, de az a
tapasztalatom, hogy a mi köreinkben nagyon kevesen vannak,
akik figyelemre méltók

és érdekesek. Az új szárnyban lakó vendégünk* mindenesetre

kivétel: ő ma is olyan elbűvölő, mint világéletében. Ámbár az
ilyesfajta szépség és értelem egészen ritka dolog, őt sohasem
fűtötte olyan becsvágy, hogy hivalkodjék vele. Mióta először
rájöttem, milyen képességekkel rendelkezik, és siettem vele
megismerkedni, jómaga mindvégig közönyös maradt minden
társadalmi hódítással szemben, amit pedig könnyen elérhetett
volna. Most már régi a barátságunk, és nem is hiszem, hogy
valaha elszakadjunk egymástól. Én legalábbis nagyon szomorú
lennék, ha elhagyná házamat.
Mialatt Gendzsi hol erről, hol arról beszélt, késő éjszaka lett. A
hold mind fényesebben sütött, és mély csend borult mindenre, ami
nagyon jóleső volt a legutóbbi téli viharok után. Muraszaki
elmondta ezt a költeményt:
- Jéggé dermedt a víz, de árad és apad a holdfény tenge
re.
Fejét kissé félvállra ejtve kibámult az ablakon: arckifejezése,
hajának esése - mint már annyiszor - most is arra emlékeztette
Gendzsit, akit elveszített. Egyszeribe minden gyengédsége,
melyből annyi héten át másnak is juttatott, ha nem is sokat, ismét
Muraszaki felé fordult, egyedül csak feléje.
Most éppen elkiáltotta magát egy szerelemmadár.* Gendzsi ezt
a költeményt mondta:
- Nem érzed-e különösnek a szerelemmadár kiáltását ma
éjjel, midőn, mint a kavargó hó, emlék emlékre halmozódik?
Miután nyugalomra tértek, Gendzsi lelkében még sokáig
rajzottak az emlékek Fudzsicubo hercegnőről, s amikor végre
elaludt, álmában nyomban megjelent neki a hercegnő, és
mélységes szemrehányással így szólt hozzá:
- Lehet, hogy titkunkat jól őrzöd itt a földön, de a halottak
birodalmában bűnt rejtegetni nem lehet, és én drágán fizetek
azért, amire te vettél rá . . .
Gendzsi válaszolni próbált, de a félelem torkára forrasztotta a
szót. Muraszaki meghallotta hirtelen feltörő, elfojtott kiáltását, és
kissé ingerülten rászólt:
- Mit művelsz? Megijesztettél!
Muraszaki hangjára fölrezzent. Szörnyű fájdalommal és iz-

galommal ébredt, szeméből patakzott a könny, s kétségbeesetten

erőlködött, hogy magába fojtsa feltörő zokogását. De csakhamar
elsírta magát, és sírt keservesen. Muraszaki zavarban volt, de csak
feküdt mellette, teljes csendben. Gendzsi nagyon is nyomorultul és
kétségbeesettnek érezte magát, semhogy alvásra gondoljon: kibújt
az ágyból, és nyomban levelet írt a környékbeli templomokba, s
meghagyta, hogy bizonyos szövegeket és varázsigéket mondjanak
el. De nem merte megjelölni, hogy mindez kiért történik.
Nem csoda, hogy álmában Fudzsicubo oly keserű és
szemrehányó pillantással illette, hiszen a hercegnő (mint Gendzsi
sejthette is szavaiból) úgy érezte, ez az egyetlen bűne megfosztotta
lelki üdvétől. Gendzsinek eszébe jutottak Fudzsicubo szüntelen
ájtatosságai. Azóta a végzetes nap óta egyetlenegyszer el nem
mulasztotta imáit, lelkigyakorlatait, nem mulasztott el egyetlen jó
cselekedetet sem, ami engesztelés lehetett bűnéért. De mindez
hiába történt: ez az egyetlen bűne a túlvilágon is lemoshatatlan
foltként tapadt rá. Mindezt Gendzsi még egyszer sem gondolta át
világosan, most azonban egyszerre irtóztató elevenséggel és
bizonyossággal támadt fel lelkében. Bárcsak lenne olyan bűvös
szó, olyan varázslat, ami képessé tenné arra, hogy megkeresse
Fudzsicubót abban a sötét birodalomban, ahol most a lelke
tartózkodik, hogy saját bűnéért magára vállalja a büntetést! Sajnos,
valójában még néhány szegényes istentiszteletet sem tartathatott a
lelki üdvéért, mert ha a hercegnő nevét megemlíti, az udvarban
nyomban lábra kap a gyanakvás.
A császárral kapcsolatban sem lehetett nyugodt a lelkiismerete,
mert ha Rjozen rájött születésének valódi körülményeire, akkor
most állandó félelem gyötörheti. Ebben az időben történt, hogy
Gendzsi Amidának, a Határtalan Fényesség Buddhájának különös
oltalma alá helyezte magát, és könyörgött a sértett istenséghez,
hogy majdan a maga lelke és az asszonyé, kit romlásba vitt,
egyetlen közös lótusztőről hajtson ki az ő szent Paradicsomában.
De vajmi kevés reménye lehetett rá, hogy ezt eléri, és nemegyszer
csüggedten ismételgette a költeményt :

- Szívesen követném őt, csak hinni tudnék benne, hogy

megtalálom utamat az Alvilág napot nem látott folyama mentén.*

HARMADIK FEJEZET

A leányka

A következő év tavaszán* véget ért a Fudzsicubo emlékezetére

tartott országos gyász. Az udvarban újra feltűntek a vidám színek,
és amikor eljött az ideje, hogy nyári ruhát húzzanak, úgy tetszett,
tarkább a divat, mint valaha. Az időjárás egyébként szokatlanul
kellemes volt, és pompásnak ígérkezett a kamói ünnep* idejére.
Aszagao hercegnőn nem látszott, milyen gondolatokat forgat
fejében, mialatt elnézi az ünnepségeket, melyeken jómaga néhány
évvel ezelőtt a főszerepet játszotta. Ámde ablakából elmerengve
nézte a babérfát,* és bár nagyon szépek voltak a szélben ringó
karcsú ágak, mégis úgy tetszett, pillantása valami más okból tér
vissza rá minduntalan.
Gendzsitől levél érkezett, melyben ez állt: "Nem érzed-e
különösnek, hogy velem együtt te is átéled a megtisztulás napját,
de nem veszel részt benne?" És mivel eszébe jutott, hogy Aszagao
még gyászban van apja halála miatt, hozzáfűzte ezt a költeményt:
"Alig hittem, hogy mint az ár örvénylő hulláma, oly hamar
visszatérsz: sötét gyászruhás alak, kit tovasodor az idő rohanó
folyama."
Határozott ecsetvonásokkal írt, bíbor papírra, s glicínia-ágat*
tett a levél mellé. Aszagaót meghatották a körötte lejátszódó
események, és így válaszolt: "Úgy érzem, mintha csak tegnap
öltöttem volna először sötét ruhát. De az idő folyama megáradt, és
hamarosan elmossa bánatomat."* Költeményéhez nem mellékelt
sem megjegyzést, sem magyarázatot - bizony szűkszavú válasz
volt. De, akárcsak korábban, Gendzsi

most is minduntalan rajtakapta magát, hogy előveszi a levelet, és

úgy bámulja, mintha nem csupán néhány soros verset tartalmazna.
Mikor letelt a hercegnő gyásza, az a hölgy, aki általában a
hírnök és közvetítő szerepét játszotta, a Nidzso-inből egyre-másra
érkező csomagokkal járt-kelt.* Aszagao hercegnőnek nem tetszett
ez a tékozlás, és ha az ajándékokat bármi bizalmaskodó, tolakodó
hangú levél vagy vers kíséri, bizony nyomban elutasítja a
figyelmességet. De már egy esztendeje semmi panasza nem
lehetett Gendzsi viselkedésére. Időről időre eljött a herceg, és
érdeklődött hogyléte felől, de mindannyiszor teljesen nyíltan tette.
Sűrűn érkező levelei szívélyes hangúak voltak, de mértéktartók, és
Aszagaónak most már az okozta a legnagyobb fejtörést, mit is
válaszoljon Gendzsinek.
A gyászév elteltével Gendzsi Njogo hercegnőnek is elküldte
jókívánatait. Az idős hölgy roppantul megörült a levélnek, és
miközben olvasta, ezt a megjegyzést tette asszonyainak:
- Milyen furcsa is, hogy ilyen kedves levelet kapok Gendzsi
hercegtől! Bizony, hisz mintha csak tegnap lett volna, hogy
karon ülő gyermek volt, s lám, milyen okosan, férfiasan ír!
Hallom, hogy nagyon csinos férfi lett belőle, nekem azonban
főként kivételesen kedves modora tetszik.
Az ifjabb udvarhölgyek nevetve hallgatták ömlengéseit -maguk
közt egyébként is sokat derültek azon, hogy Njogo hercegnőnek
ennyire gyengéje lett Gendzsi herceg.
Az öreg hölgy nyomban átsietett unokahúga lakosztályába.
- Ehhez mit szólsz?' - kiáltotta, a levelet lobogtatva. - Hát
lehet valaki kedvesebb, figyelmesebb? Gendzsi mindig is má
sodik otthonának tekintette házunkat. Gyakran mondogattam
is neked, milyen keserű csalódást jelentett szegény apádnak,
hogy születésed körülményei miatt nem ajánlhatták fel keze
det a hercegnek. Azután mégis úgy döntött, hogy megteszi, s
bizony nagyon nem szívesen egyezett bele elutazásodba. Ké
sőbb is hányszor, de hányszor elemlegette, és látszott is rajta,
milyen keservesen bánja, hogy a dolgoknak elébe vágva, ideje
korán nem ütötte nyélbe házasságotokat. Korábban is csupán
az tartotta vissza, hogy nővérem, Omija hercegnő, akkor már

elrendezte, hogy lányát, Aoi hercegnőt, Gendzsihez adja. Apád

félt attól, hogy bárkit is megbántson, az idő pedig múlt, de ő
semmit sem tett a szívének oly kedves terv megvalósítása
érdekében. Aoi hercegnő halálával viszont megszűnt az
elháríthatatlan akadály, mely korábban lehetetlenné tette, hogy
bárki tekintélyes ember felajánlja lánya kezét a hercegnek. Ámbár
most több hölgy is ott él a herceggel egy födél alatt, de egyikük
sem különösebben rangos. A magadforma hölgy például ott
mindenképp a legelőkelőbb helyet foglalhatná el, és megvallom,
nem látom be, hogy ha ilyen ajánlatot kapnál, miért is ne lenne
szerencsés dolog elfogadni? Magamnak mindenesetre ez a
véleményem. Biztosan nagyon szeret téged, különben nem kezdett
volna levelezést nyomban, hogy Kamóból hazatértél.
Aszagao hercegnő nagyon elavultnak és helytelennek tartotta
nagynénje szemléletét.
- Ha egyszer, apám szemrehányásai ellenére, annyi időn át
kitartottam . . . pedig emlékezhetsz, ő nem szokta meg, hogy
szembeszegüljek akaratával. .. igazán nagyon furcsa lenne, ha a
történtek után engednék akár a tőled, akár valaki mástól jövő
barátságos rábeszélésnek.
Látszott, hogy nem óhajt erről beszélni, s így a nagynéni nem
emlegette tovább a dolgot. A palota minden lakója, az
udvarhölgyektől a konyhalányokig, akik maguk többé-kevésbé
mind szerelmesek voltak Gendzsibe, nagy érdeklődéssel figyelték,
hogyan áll a herceg ügye úrnőjüknél, és legtöbbjük súlyos
vereséget jósolt Gendzsinek. A herceg azonban rendületlenül hitt
abban, hogy kitartó hódolata nyomán előbb vagy utóbb látja majd
a jelét, hogy Aszagao kész megadni magát. Már régen rájött, hogy
Aszagao nem az a nő, akit rá lehet bírni, hogy saját belátása és
hajlama ellenére cselekedjék.
Legfőbb ideje volt, hogy gondoljanak Aoi fia, Jugiri
felavatására. A fiú most töltötte be tizenkettedik évét. Sok
szempontból jobb lett volna, ha a szertartást Gendzsi palotájában
rendezik meg. De természetesen Jugiri nagyanyja is részt akart
venni az ünnepen, ezért végül úgy határoztak, hogy a Nagy
Csarnokban tartják meg.. A fiút ott gyámolíthatta nagybátyja,

To no Csudzso, de Aoi többi bátyja is, akik most mindnyájan

fontos hivatalt viseltek. Mivel az ünnepség az ő fedelük alatt
zajlik le, még inkább késznek mutatkoznak, hogy mindent
megtegyenek a siker érdekében. Olyan eseménynek ígérkezett ez,
amely az egész birodalomban nagy érdeklődést váltott ki, és a
mindenfelől özönlő látogatóktól és az ünnepi előkészületekkel
járó sürgés-forgástól már napokkal előbb talpalatnyi szabad hely
nem akadt.
Gendzsi eleinte úgy tervezte, hogy Jugirit a negyedik rangra
emeli. De attól tartott, hogy ezt a lépést hatalmával való visz-
szaélésnek tekintenék - és valóban: mi szükség lett volna erre a
sietségre? A fiú bizony még nagyon éretlen volt, s mivel most
minden államügyet Gendzsi tartott kezében, könnyen megtehette,
hogy majd fokról fokra lépteti elő: így aránylag rövid idő alatt
elérheti a negyedik rangot, s mégsem kelt majd feltűnést, nem vált
ki rosszallást.
Ám amikor Jugiri a hatodik rangot jelző világoskék díszben
megjelent a Nagy Csarnokban, ez több volt, mint ameny-nyit
nagyanyja, Omija hercegnő, el bírt viselni. Szerencsére Gendzsi
tudta, hogy a hercegnő alaposan fel lesz dúlva. Amikor odament,
hogy köszöntse, a hercegnő azon nyomban méltatlankodni
kezdett.
- Ne feledd - válaszolta Gendzsi -, hogy még túlságosan fiatal a
közéleti pálya megkezdéséhez. Jómagam nem is tartottam volna
meg ilyen korán az avatását, ha nem az lenne a szándékom, hogy
tudóst nevelek belőle. Ez hasznos elfoglaltságot jelent majd
számára két-három éven át, ami egyébként haszontalanul múlna
el. Amikor elég idős lesz hozzá, hogy közéleti pályára lépjen,
bizonyos, hogy nagyon gyorsan előre fog törni. . . Magam a
császári Palotában nőttem fel, és semmit sem tudtam a
külvilágról. Mivel állandóan apám, a császár mellett éltem,
csupán nagyjából ismerkedtem meg az írásművészettel és a
könyvekkel, s ez bizony édeskevés volt. Még a legjobb esetben
sem tanulhattam többet, mint amit maga a császár, maga is csak
úgy innen-onnan, elsajátított, s így mindenből csupán
összefüggéstelen részleteket ismertem meg, és sejtelmem sem volt
arról, hogy mindez miképpen alkot össze-

függő egészet. Főként az irodalommal voltam így, de ismereteim

a zene terén is reménytelenül hiányosak voltak, és valójában
egyetlen hangszeren sem tanultam meg tökéletesen, sem citerán,
sem fuvolán. Talán kiderül, hogy a fiú tanulékonyabb, mint
magam voltam, ámbár sokkal gyakoribb, hogy a gyermekek a
szülőiknél kevesebb tehetséget hoznak magukkal. Ezért úgy
határoztam, hogy ennek a gyermekemnek sokkal alaposabb
nevelésben kell részesülnie. Mert ha csupán én adom át neki a
magam hézagos tudását, melyet az öreg császár mellett
felszedegettem, félő, hogy ismereteimet olyan megfogyatko-
zottan adnám tovább, hogy e tudománynak ő már vajmi kevés
hasznát látná ... Megfigyeltem, hogy jó családból származó
gyermekek, akik számára biztosítva van minden cím és
jövedelem, amit csak kívánhatnak, és akik megszokták, hogy a
világban még akkor is hódolattal veszik körül őket, ha vajmi
kevéssé szolgáltak rá, haszontalan fáradságnak érzik, hogy
szorgosan és alaposan tanuljanak. Ha azután egy idő múlva olyan
hivatalhoz jutnak, amelyre csupán egy sereg bolond csínnyel és
neveletlenkedéssel szolgáltak rá, s ráadásul minden nehézségük
közepette csupán egy sereg köpönyegforgatóra támaszkodhatnak
(ezek pedig jót mulatnak rajtuk), hamarosan mégis a világ
legügyesebb államférfiainak hiszik magukat. De bármilyen
befolyásos legyen is az ilyen ember, elég egy rokon halála vagy
valami változás a kormányban - mert már ennyi is vesztüket
okozhatja -, akkor pedig, meglepetésükre, hamarosan
tapasztalhatják, milyen kevésre becsüli őket a világ. És akkor
látják majd kárát annak a rendszertelen nevelésnek, melyről
beszéltem. Mert az az igazság, hogy alapos tanulás nélkül, annak
a bizonyos "japán szellemességnek", amelyről oly sokat hallani,
az életben vajmi kevés hasznát látja az ember . . . Láthatod, hogy
ha e pillanatban látszólag kevesebbet teszek is Jugiri érdekében,
mint kellene, az a kívánságom, hogy egy napon a legmagasabb
méltóság betöltésére is alkalmas legyen, hogy ennek akkor is
megfeleljen, ha én már nem vagyok, és nem irányíthatom őt.
Pillanatnyilag azt hiszed, hogy befolyásomat nem eléggé vetem
latba érdekében, de gondom lesz rá, hogy ne csak úgy tekintsék,
mint holmi éhenkórász tudósjelöltet.

Ám a hercegnő egyre csak panaszolta sérelmeit.

- Meggyőződésem, hogy mindent alaposan átgondoltál -
mondta -, de a nagybátyja meg jóformán mindenki, egy árva
szót sem ért meg ebből, s egyedül arra gondolnak majd, hogy
a fiúnak igazságtalan elbánásban van része, s bizonyos vagyok
benne, hogy szegény gyerek maga is nagyot csalódott. Állan
dóan abban a tudatban élt, hogy To no Csudzso gyermekei
meg a többi kis unokatestvére, valamiképp mégis mind keve
sebbek nála, s most aztán láthatja, hogy míg azok rangban
mind előbbre jutnak, vele így bánnak .. . Biztosíthatlak, na
gyon rosszul eshetett neki, hogy ezt a világoskék ruhát kellett
magára öltenie. Fáj is érte a szívem.
Gendzsi óhatatlanul elnevette magát.
- Nem szabad ilyen komolyan venned ezeket a dolgokat -
szólt. - Ugyan mi történt? Jusson eszedbe, kérlek, hogy tizen
két éves gyermekről van szó. Egészen bizonyos lehetsz benne,
hogy semmit sem ért az egészből. Ha már egy kis időt eltöltött
könyvei mellett, majd meglátod, hogyan halad, és nem fogsz
neheztelni rám.
Jugiri diáknevének adományozását, szertartás keretében, a
Nidzso-in új traktusában tartották meg, ugyanis a palota keleti
szárnyában egy részt átalakítottak erre a célra. Mivel előkelő
házaknál ritkán végeztek ilyen szertartást, az esemény hatalmas
érdeklődést váltott ki: hercegek és minden rendű-rangú udvari
urak versengtek a legjobb helyekért. A szertartás bonyolítására
egybegyűlt professzorok nem készültek fel ilyen előkelő
hallgatóságra, s persze roppantul izgatottak voltak.
- Uraim - szólalt meg Gendzsi a professzorok felé fordul
va -, az az óhajom, hogy a szertartást pontról pontra végez
zétek el, semmit ki ne hagyjatok belőle, és az előírt szokáso
kon ne változtassatok sem az itt egybegyűlt társaságra való
tekintettel, sem pedig a testületetekbe felveendő növendék
iránti kíméletből.
A professzorok mindent megtettek, hogy komolynak és
szenvtelennek lássanak. Néhányan olyan ruhában jelentek meg,
amelyet erre az alkalomra kértek kölcsön. Szerencsére sejtelmük
sem volt róla, milyen lehetetlenül festenek ezekben az
ódivatú és rosszul szabott ruhákban, s így megkímélte őket a sors,
hogy alaposan zavarba jöjjenek. Arcjátékuk, furcsa
beszédmódjuk, s tetejébe az a finomkodó nyájasság, melyet az
alkalomhoz illőnek véltek, meg az a sok minden furcsa szokás és
formaság, aminek mind eleget kellett tenniük, mielőtt egyáltalán
elfoglalhatták a helyüket - mindez annyira mulatságos volt, hogy
Jugiri unokatestvérei, akik ilyesmit még soha életükben nem
láttak, képtelenek voltak leplezni mosolyukat. Jó is volt, hogy
ünneplő közönségül a Nagy Csarnok-beli hercegek közül csupán
az idősebbeket és megállapodottakat választották ki. Bennük
legalább meg lehetett bízni, hogy elfojtják nevetésüket. Minden
rendben is ment, ámde ekkor To no Csudzsóra és barátjára,
Mimbukjo hercegre esett a választás, hogy a nagy kancsóból
megtöltsék a serlegeket, és átnyújtsák a tudós vendégeknek. A
tudós társaság szokásait nem ismervén, egy pillanatig mindketten
tétováztak, mint akik számára egyáltalán nem bizonyos, valóban
azt kívánják-e tőlük, hogy saját kezűleg végezzék el ezt a
feladatot. A tudós férfiak mindenesetre így magyarázták
habozásukat, és nyomban felháborodott tiltakozásba kezdtek:
- Az egész procedúra a legnagyobb mértékben szabálysértő!
- kiáltották. - Ezeknek az uraknak nincs is akadémiai rang
juk, és jószerint nem is lenne szabad itt lenniök. Valamiképp
értésükre kell adni, hogy mi nem ismerjük el az udvarban ural
kodó megkülönböztetéseket és privilégiumokat. Tudomásukra
hozandó, hogy viselkedésükön változtatniuk kell , . .
E pillanatban a hallgatóság soraiból valaki kuncogni merészelt,
mire a tudósok újabb tiltakozásba kezdtek.
- A procedúra nem folytatható - mondták -, míg teljes
csend nem lesz. A szertartás bárminemű megszakítása a leg
nagyobb mértékben szabálysértő, s amennyiben ez megismét
lődnék, kénytelenek leszünk távozni.
Egy ideig még zsémbeltek, a hallgatóság pedig kitűnően
mulatott, hiszen mindenkit, akinek ilyen élményben még sohasem
volt része, természetesen egészen magával ragadott ez a
szórakoztató újdonság. Azoknak a keveseknek viszont, akik
ismerték az ünnep rendjét, megvolt az az elégtételük, hogy el-

nézőén mosolyoghattak a többiek bámész csodálkozásán. A

Tudomány bizony rég nem részesült ilyen fényes
megtiszteltetésben, és harcosai is most érezhették első ízben, hogy
maguk is igazán fontos és jelentékeny személyek. A
hallgatóságból senki egy árva szót nem súghatott a szomszédja
fülébe, mert nyomban haragos rendreutasításban lett része, és ha a
tömegben a nyugtalanság legparányibb jelét észlelték, nyomban
felcsattantak: "Szégyenletes magatartás!" Egy ideig sötétben folyt
a szertartás, de amikor váratlanul meggyújtották a fáklyákat, és
láthatóvá vált a tudós férfiak elaggott és a sok mél-tatlankodástól
és nagyképűsködéstől eltorzult ábrázata, Gen-dzsinek óhatatlanul
Szarugaku csepűrágói* jutottak eszébe, ezeknek kacagtató
mozdulatai, fintorai. "Bizony - gondolta, ahogy elnézte a
professzorokat - az ő foglalkozásuk valóban furcsa és érthetetlen."
- Roppantul mulatságos, hogy ezek az összeaszott öregek
mindenkit rendreutasítanak! - mondta, s azzal jól elbújt
díszfüggönye mögé, mert hátha meghallották megjegyzését, és
netán még őt is megrendszabályozzák.
Bizony szűkében voltak a helynek, ezért a főiskola sok ifjú
diákját el kellett utasítani hely hiánya miatt. Amikor ez Gen-
dzsinek tudomására jutott, utánuk küldött, és elnézésüket kérte:
visszahozatta őket a nyárilakba, és étellel, itallal jól tartatta őket.
A professzorok és doktorok közül néhányan, akiknek szerepe már
véget ért, szintén elhagyták a palotát; ámde Gendzsi őket is
visszahívatta, és verseltetett velük, amíg csak győzték. Ott
marasztotta azokat az udvari urakat és hercegeket is, akikről tudta,
hogy szívügyük a költészet. A professzoroknak az volt a
feladatuk, hogy nyolcsoros verseket írjanak, közben pedig a
társaság többi része, Gendzsitől lefelé, négysoros költeményekkel
próbálkozott, melyekhez az irodalom tanárai jelölték ki a témát. A
nyári éjjel olyan rövidnek bizonyult, hogy fényes nappal lett, mire
hozzáfogtak, hogy felolvassák a költeményeket. A felolvasást az
államtanács másodtitkára végezte: nemcsak jó megjelenésű, de
zengő, kifejező hangú férfiú volt, s így előadása mindenki
számára nagy élvezetet jelentett.

Roppant örvendetes volt, hogy előkelő származású ifjú

emberek, akik oly könnyen megelégedhettek volna a rangjukkal
járó örökös fényes szórakozásokkal, merő lelkesedésből "az
ablakban ülve, jánosbogárkák és az ágakon csillogó hó fényénél"
tanultak;* és a versengés részvevőinek elméjéből csak úgy
rajzottak az ötletesebbnél ötletesebb tréfák, hasonlatok: bizony
bármelyik alkotásukkal nyugodtan előállhattak volna a tengeren
túli országban is, és nem hoztak volna szégyent birodalmunkra.
De mert úgy tartják, hogy asszony nem érthet a kínai
irodalomhoz, nem óhajtom megsérteni a konvenciókat azzal, hogy
idézek néhányat e költeményekből - még azokat sem idézem,
amelyekkel Gendzsi úgy megindította hallgatói szívét.
A diáknév adományozásának ünnepét nyomban követte a
főiskolai felvétel, és végezetül Jugiri elfoglalta a Nidzso-inben
számára készített lakosztályt. Most aztán a birodalomban található
legtudósabb mesterek gondjaira bízták, ezek pedig komolyan
hozzáláttak neveléséhez. Jugiri az első időben még csak meg sem
látogathatta nagyanyját, mert Gendzsi észrevette, hogy az idős
hercegnő szörnyen elkényezteti, és bizony úgy bánik vele, mintha
még most is kisgyermek lenne; úgy látszott, sokkal több remény
van rá, hogy Jugiri beleszokik új életmódjába, ha nincsen kitéve
annak, hogy a Nagy Csarnokban minduntalan kényeztessék,
dédelgessék. Omija hercegnő azonban nagyon szívére vette, hogy
nem láthatja a fiút, s így végül Jugiri engedélyt kapott, hogy
havonta három alkalommal ellátogasson hozzá.
Jugirit nagyon elkedvetlenítette szabadságának megnyirbálása,
és kegyetlenségnek tartotta, hogy apja annyi munkát ró rá, jóllehet
könnyen megtehette volna, hogy hagyja még egy kicsit
szórakozni, aztán nyomban beülteti valami magas hivatalba. Hát
olyan ostobának tartja őt Gendzsi, hogy tanulásra szorítja, mielőtt
szerepet juttatna neki a kormányzás valamely posztján, jóllehet
eddig ott szemlátomást mindenki boldogult tanulás nélkül is?
Jugiri azonban értelmes és jó szándékú fiú volt, elég komolyan
fogta fel az életet, és mikor látta, hogy mindaddig, míg a tanulást
be nem fejezi, nem engedélyezik

neki sem a társadalmi szereplést, sem pedig azt, hogy hivatalba

lépjen, elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, átrágja
magát a könyvein. Ennek az lett az eredménye, hogy négy-öt
hónap leforgása alatt elejétől végig elolvasta a Történeti
Feljegyzéseket,* sőt még sok más egyéb művet is. Amikor
elkövetkezett a vizsgák ideje, Gendzsi úgy határozott, hogy előbb
otthon kissé kikérdezi a fiút. Ebben segítségére volt To no
Csudzso, aztán a birodalmi tanács első írnoka, meg a szertartások
irányításával foglalkozó iroda vezetője és Gendzsi-nek még
néhány más barátja is. Elhívatták Jugiri főinstruk-torát, és
leikérték, válasszon ki egyes részeket a Történeti Feljegyzésekből.
Az átnézett minden fejezetet, és kiszedegette a legnehezebb
részleteket - szóval éppen azokat, amelyeket a főiskolai
vizsgáztatók szívesen kipécéznek -, s ezután sorra felolvastatta
őket növendékével. Jugiri nemcsak hogy végesvégig akadozás
nélkül, folyékonyan olvasott, de minden kétes vagy vitatható
sornál világosan bebizonyította, hogy fel is fogja az olvasott
szöveg értelmét. A jelenlevők mind elámultak tehetségén, és
egyöntetűen megállapították, minden adottsága megvan rá, hogy
kiváló tudós legyen belőle.
- Ha ezt szegény nagyapja megérhette volna! - sóhajtotta
To no Csudzso.
Gendzsi nem bírta titkolni megindultságát: szeme könnybe
lábadt, és így kiáltott fel:
- Mindebből azt érzem, hogy nagyon megöregedtem! Az
ember eddig még szüntelenül csak mások miatt csóválgatta
a fejét, és megjegyezte, hogy "bizony, eljárt fölöttük az idő",
vagy hogy "nem olyan tevékenyek már, mint azelőtt". Most
azonban, hogy magamnak is felnőtt fiam van (bár szerencsére
még jó idő választ el második gyermekkoromtól), érzem, hogy
míg ő napról napra okosodik, én már csak egyre butulok.
Az instruktor figyelmesen hallgatta Gendzsi szavait, és nagy
elégedettséget érzett. To no Csudzso jócskán töltögetett neki a
borból, és a tudós férfiú sovány, éles vonású arcára boldog és
büszke mosoly telepedett. Egy szikrányi gyakorlati érzék nem volt
benne, és világi sikerei bizony sohasem állottak arányban nagy
tudásával. Abban az időben, amikor Gendzsi

fölfedezte, nem volt sem pártfogója, sem megélhetése. És ekkor

váratlanul ráköszöntött a szerencse: annyi oktató közül éppen őt
szemelték ki erre a különlegesen fontos feladatra. Az első perctől
kezdve akkora megbecsülésben részesült, amit instruktori
minőségében nem is várhatott, és most, hogy tanítványának
szorgalma révén még nagyobbat nőtt Gendzsi szemében, végre-
valahára kimagasló és jövedelmező pályának nézhetett elébe.
A tulajdonképpeni vizsga napján a főiskola udvaraiban hegyén-
hátán tolongtak az előkelő hintók; valóban úgy tetszett, mintha az
egész világ összecsődült volna, hogy részt vegyen a ceremónián,
és a hercegi jelölt valóságos diadalmenet kíséretében vonult be a
nagy kapun. Jugiri, külsejénél fogva, bizony nem illett bele a
többnyire ágrólszakadt kinézésű, esetlen fiatalemberekből álló
diákseregbe, akikkel együtt helyet kellett foglalnia: a pad
legszélére ült le, mert a jelenlevő diákok közül ő volt a
legfiatalabb; és azon sem lehetett csodálkozni, hogy riadozva ült
le bárdolatlan osztálytársai közé.
Az akadémiai méltóságok idegeit ez alkalommal is kemény
próbára tette, hogy oly nagy laikus hallgatóság volt jelen. Mialatt
Jugiri a rá eső fejezetet olvasta, a hallgatóságot minduntalan
csendre és illendő viselkedésre kellett inteni. De Jugiri egy
cseppet sem zavartatta magát, és teljes sikerrel oldotta meg
feladatát.
Ez az esemény nagy hatással volt a főiskola jövendő életére:
mindinkább visszaszerezte régi tekintélyét, és ettől az időtől
kezdve diákjai már nem csupán az alsó és középső társadalmi
rétegből kerültek ki, de a felső körökből is, és mindinkább
megszokottá vált, hogy ifjak nagy tisztségeket már csak bizonyos
műveltség birtokában tölthettek be. Láthatták, hogy előnyt jelent
az akadémiai fokozatok megszerzése, tehát ha valaki az irodalom
doktora vagy borostyánosa, ez nemegyszer gyorsabb előmenetelt
biztosít számára. Ez, oktatókat és tanulókat egyaránt, hallatlan
buzgalomra serkentett. Gendzsi palotájában is gyakran sor került
rá, hogy kínai verseléssel foglalkoztak. Gyakran vendégül hívott
diákokat és professzorokat is, és a tanulás minden fajtáját az
udvarnál is annyira

értékelték és támogatták, amint arra eddig csak ritkán akadt példa.

Ez idő tájt szükségessé vált már, hogy császárnőt jelöljenek ki.
Akikonomu igénye nagy súllyal esett latba, mivel a császár
anyja, Fudzsicubo hercegnő, halálos ágyán úgy nyilatkozott, az a
kívánsága, hogy fiát az említett hölgy segítse tanácsaival; erre
hivatkozhatott Gendzsi is, amikor Akikonomu megválasztását
szorgalmazta. E választás nagy hátránya viszont az lett volna,
hogy Akikonomu, akár előtte Fudzsicubo, szintén közeli
rokonságban állt a császári házzal, az ilyen házasságot pedig
országszerte nem nézték jó szemmel. Csudzso úrhölgynek viszont
elsőbbségi joga volt, és hívei úgy érezték, hogy a császár nem is
oszthatja meg mással trónját. De Akikonomu hercegnő ügyének is
számos szószólója akadt, akik szintén felháborodva gondoltak
arra, hogy bárki egy pillanatra is kétségbe meri vonni választásuk
jogosságát.
Hjobukjo nemrég került a korábban Aszagao apja által betöltött
posztra, a szertartásmesteri hivatal elnökének tisztébe;
ilyenformán igen tekintélyes személyiséggé vált az udvarnál, s
most már nem is lett volna helyes, ha továbbra is megtagadják
lányának a császári udvartartásba való felvételét.
Hjobukjo herceg leányánál, akárcsak Akikonomu hercegnő
esetében, hátránynak számított az uralkodóházzal való szoros
kapcsolata, de valószínűnek látszott, hogy trónra juttatását a
császár elhunyt anyja éppen úgy támogatta volna, akár
Akikonomu hercegnő igényét, hiszen ez az udvarba újabban
felvett hölgy bátyjának leánya volt. Sokan indokoltnak tartották is,
hogy a császárnak ez az idősebb unokatestvére foglalja el
Fudzsicubo helyét, és őrködjék az ifjú császár egészségén és
boldogságán. Az igények tehát szinte egyformán jogosak voltak.
Némi habozás után Gendzsi a maga kívánságát követte, és
Akikonomut jelölte arra, hogy a császárral megossza a trónt.
Milyen különös is, hogy ez a hölgy végül még ünnepelt anyjánál
is magasabb polcra került! Ez volt az emberek véleménye, és
szerte az országban nagy meglepetést keltett a hír, hogy a hölgyet
ekkora kitüntetés érte - az udvart leszámítva ugyanis nemigen
ismerték Akikonomu hercegnőt.

Ebben az időben To no Csudzso a Palota kancellárja lett, és

Gendzsi fokozatosan átengedte neki az államügyek intézését.
Csudzso éles elméjű, gyors észjárású, józan ítéletű férfiú volt, és
vele született intelligenciáját komoly tudással alapozta meg. Bár a
rímkereső játékban - mint emlékezünk - csúfosan lemaradt,* de a
közügyek intézésében mindenkit megelőzött. Jó egynéhány
felesége volt már,* s tőlük mintegy tíz gyermeke született. Ezek
már mind felnőttek, és igen tekintélyes pozíciót értek el. A
császárhoz feleségül adott lányán kívül volt még egy kisebb lánya
is, név szerint Kumoi; ez egy hercegnőtől született, akivel
Csudzsónak egykor titkos szerelmi viszonya volt. Tehát a kislány,
születését tekintve, semmivel sem volt kevésbé rangos, mint
féltestvérei. Anyja viszont később feleségül ment egy tartományi
felügyelőhöz, akinek már szép számmal voltak gyermekei. Nagy
kár lett volna, ha akkor a kislány mostohaapjánál, a tarkabarka
gyerekhaddal nevelkedik fel, ezért To no Csudzso engedélyt
kapott rá, hogy elhelyezze a Nagy Csarnokban, ahol anyja, Omija
hercegnő, gondját viselte a kislánynak. Ö, az apa, mindenesetre
sokkal kevesebbet törődött vele, mint nagyobbik lányával,
Csudzsóval, de úgy hírlett, hogy a kislány mind értelem, mind
szépség dolgában legalábbis egyenrangú nővérével.
Gyermekkorában természetesen gyakran találkozott Jugirival.
Amikor mindketten a tizedik életévük körül jártak, a ház más-más
részében helyezték el őket. A kislány még ekkor is nagyon
ragaszkodott Jugiri-hoz, de egyszer apja megmondta neki, nem
látja szívesen, ha szoros barátságot tart fenn kisfiúkkal, s így
amikor a kislány legközelebb találkozott Jugirival, igyekezett
tartózkodóan viselkedni. A fiú elég idős volt már ahhoz, hogy
elgondolkozzék ezen, és sértve érezze magát, s valahányszor
Kumoi kint járt a kertben, és a virágokat meg az őszi faleveleket
csodálta vagy babáit sétáltatta, nyomába szegődött, és kérlelte,
engedje meg, hogy játsszék vele. A kislánynak ilyenkor nem volt
szíve, hogy elküldje, mert az volt az igazság, hogy maga éppen
annyira kedvelte a fiút, mint az őt. Dajkáinak feltűnt a kislány
megváltozott magatartása, és el sem tudták gondolni, hogyan
történhetett, hogy a két gyermek, akik éveken át szinte elválaszt-
hatatlan barátok voltak, egyszeriben úgy viselkednek, mintha csak
idegenek lennének egymás számára. A kislány annyira fiatal volt
még, hogy számára kettejük kapcsolatában nem volt semmi
különös, ámde Jugiri két évvel idősebb volt nála, így hát
lehetséges (legalábbis ezt gondolták róla), hogy megpróbált
barátságuknak "nagyos" színezetet adni. Közben a fiú nekilátott a
tanulásnak, s mind ritkábban volt alkalmuk találkozni.
Mindenesetre leveleztek, de furcsa, gyerekes ákom-bákomjaik
már akkor is sokat sejtettek jövőjükről. Ahogy az már ilyen
gyerekkori irkafirkánál lenni szokott, minduntalan elvesztették
vagy szanaszét hagyták a leveleket, s így mindkét házban
csakhamar pontosan látták a szolgálók, mi van kialakulóban. De
minthogy az árulkodással semmit sem nyerhettek, valahányszor
kezükbe került egy-egy levél, elolvasták, rnajd sietve eltették
szem elől.
Mihelyt véget értek a sikeres vizsgát követő ünnepek, igen
csendesen folyt az udvari élet. Beállt az esőzés, és egyik éjszaka,
amikor nyirkos, hideg szél borzolta a sás leveleit, To no Csudzso,
akinek most nem akadt semmi dolga, meglátogatta anyját. Aztán
behívatta Kumoit, és kérte, játsszék neki valamit a citeráján. Maga
Omija hercegnő több hangszeren is kitűnően játszott, és minden
tudását átadta unokájának is.
- Ügy látom - mondta To no Csudzso -, a lant az egyetlen
hangszer, amelyen a nők sohasem lesznek mesterek. Pedig éppen
művészi lantjátékot szeretnék hallani. Manapság már mintha híre-
hamva sem lenne ennek a művészetnek. Bár igaz, az a
hogyishívják herceg, no meg Gendzsi is . . . - Azzal elsorolta azt a
néhány élő személyt, aki szerinte valamicskét ért ehhez a
hangszerhez. - Azt hiszem, a női lantjátékosok közül a legjobb az
a lány lehet, akit Gendzsi herceg vidéken, Oi mellett telepített le.
Azt mondják, hogy játékmodorát egyenesen Engi császártól kapta
örökül, ugyanis a hölgy apját a császár tanította. De ha
meggondoljuk, hogy a hölgy hosszú éveken át az ország egyik
félreeső vidékén élt, egészen rendkívülinek tetszik, hogy ekkora
gyakorlatra tett szert. Gendzsi minduntalan emlegeti nekem
játékát, s ahogy ő mondja, felülmúlhatatlan a tudása. Semmilyen
tudományra nem áll annyira,

mint éppen a zenére, hogy fejlődni csak akkor lehet, ha van az

embernek több társa, akikkel együtt tanulhat, gyakorolhat. Ha
valaki elzárkózva él, egészen szokatlan, hogy mesterré váljék
bármely hangszeren, s minden bizonnyal bámulatos tehetséget
tételez fel. - Ekkor megpróbálta rábeszélni az idős hercegnőt,
hogy játsszék egy kicsit.
- Szörnyen merevek az ujjaim - szabadkozott a hercegnő.
- Már fogni sem tudom a hangokat.
De nagyon kellemesen játszott.
- Az akasi hölgy - jegyezte meg most To no Csudzso -
minden bizonnyal nagyon tehetséges, mint már mondtam is.
De rendkívül kedvezett is neki a szerencse. Hogy unokatest
véremnek, Gendzsinek, kislányt szült... és milyen régóta sze
retett volna már lánygyermeket! . . . igazán különös és várat
lan szerencse. Úgy látszik egyébként is roppant visszahúzódó
és önzetlen teremtés lehet, ugyanis hallom, hogy teljesen le
mondott a gyermekéről, és nem állta útját, hogy rangosabb
emberek neveltessék fel a saját gyermekükként.
Azzal elmesélte az egész történetet - már amennyire ismerte a
tényeket.
- Különös teremtmény minden nő - folytatta. - Csupán
akkor érdemes fáradozni társadalmi érvényesülésükön, ha
megvan a kellő képességük az érvényesülésre. - Több példára
is hivatkozott, majd rátért lányának, Csudzsónak kudarcára:
- Egyáltalán nem mondhatni, hogy kellemetlen külsejű lenne
- kezdte. - Valóban, a kezdet kezdetén minden jó feltétel
megvolt. De annyira ügyetlenül intézte a maga dolgát, hogy
félreállították olyasvalaki miatt, akinek kezdetben szemláto
mást semmi esélye nem lehetett. Némelykor úgy érzem, hogy
teljesen haszontalan dolog efféle családi tervek kovácsolása.
Remélem is, hogy ennek a kis hölgynek a jó sorsát majd helye
sebben szolgálhatom. Egy időben úgy látszott, van is kilátá
som rá, hogy ebben az irányban tegyek valamit, mihelyt a
trónörökös* annyi idős lesz, hogy felavatják. Most azonban
úgy hallom, hogy az akasi hölgy kislányát emlegetik eljövendő
várományosként, és ha ez így van, attól tartok, más számára
igazán nincs semmi remény.
- Hogy mondhatsz ilyet! - kiáltott fel méltatlankodva a
hercegnő. - Nincs valami nagy véleményed a családodról! Apád,
az egykori miniszter, mindig is rendületlenül hitt abban, hogy egy
napon a mi családunkból kerül majd társ a trón ura mellé, és
rengeteget küzdött, mire kieszközölte, hogy e gyermekedet az első
adandó alkalommal bevegyék a császári udvartartásba. Ha élne,
dolgaink nem üthettek volna ki ennyire balul.
És mindabból, amit elmondott, világosan kitűnt, hogy Gen-
dzsinek ebben a dologban tanúsított magatartása rendkívül
felháborítja.
Bájos látvány volt a kis Kumoi, amint anyjának tizenhárom
húros nagy citeráján játszott. Ahogy a hangszer fölé hajolt, haja
kedvesen előrehullt az arcába. Csudzso éppen azon elmélkedett,
milyen előkelő és bűbájos Kumoi, amikor a kislány, megérezve,
hogy figyelik, szemérmesen elfordult, és egy pillanatra látni
lehetett különös szépségű arcélét. Ahogy vékonyka ujjaival
lefogta a feszes húrokat, bal kezének tartása egészen olyan volt,
mint a templomi szobroknak. Még nagyanyja is, aki naponta látta
gyakorlás közben, suttogva kinyiivánította elragadtatását.
Több kettőst is játszottak, aztán félretették a nagy citerát, és To
no Csudzso több darabot adott elő a hathúros japán citerán.
Kemény, dúr hangnemre* hangolta, mert ez illett az évszakhoz.
Minthogy Csudzso nem ünnepélyeskedett, és a rá jellemző
ügyességgel játszott, egészen kellemesnek bizonyult ez a kissé
harsány zene. Az ablak előtt álló fákon már csupán néhány
viharvert levél árválkodott. Bent a házban, egy-egy díszfüggöny
mögött, itt is, ott is idős udvarhölgyek dugták össze fejüket, és
megkönnyezték Csudzso játékát, hiszen az ő korukban minden
szíre-szóra hamar kicsordul az ember könnye.
- "Most már egy enyhe szellő is letépné az őszi fák levelét"
- idézte To no Csudzso, majd az idézetet folytatva hozzátette:
- "Nem az én citerám szava hathatta meg őket. Ha nem is tudnak
róla, ezen őszi este szomorkás szépsége az, mi kicsalta
könnyeiket." De gyertek, zenéljünk, mielőtt még elválunk.
Erre Omija hercegnő és unokája eljátszotta az Őszi szelet, To
no Csudzso pedig énekelte a szövegét, de olyan szépségesen,
hogy a jelenlevőknek most mind az járt az eszükben, hogy
Csudzso jelenléte mennyivel vidámabbá teszi az együttlétet. S
ekkor új vendég érkezett: Jugiri úgy vélte, hogy az ilyen este
elveszett, ha az ember nem töltheti kellemes társaságban, ezért
Gendzsi palotájából átjött a Nagy Csarnokba.
- Itt van Kumoi - szólt To no Csudzso, és odavezette a
fiút a díszfüggönyhöz, amely mögött ott üldögélt a kislány. -
Láthatod, hogy kissé félénk veled szemben, azért is menekült
be a függönye mögé. - Majd egy pillantást vetett Jugirira és
hozzáfűzte: - Nem hiszem, hogy az a sok olvasás javadra vá
lik. Apád is egy véleményen van velem. Tudom, hogy a nagy
tanulás haszontalan és terhes dolog, ha az ember, ésszerű ha
tárokat nem ismerve, hajszoltan dolgozik. Habár a te eseted
ben biztosan valami különös oka van rá, hogy azt higgye, az
akadémiai fokozatok hasznodra válnak. Nem tudom, mi a
szándéka, de bármi legyen is, meggyőződésem, hogy nem he
lyes egész nap a könyveid fölött görnyedned. - Majd így foly
tatta: - Jól tudom, néha szükséged van egy kis változatos
ságra. No, gyere, játssz valamit a fuvolámon. Ezt a mestereid
sem kifogásolhatják, hiszen a fuvoláról annyi, de annyi régi
tudós történetében szó esik.
Jugiri kezébe vette a fuvolát, és lejátszott néhány dallamot:
némi gyerekes botladozással, de egész kellemesen játszott. A
citerákat félretették. Majd Jugiri elénekelte a régi balladát:
Felvegyem-e virágos ruhámat?, Csudzso pedig tenyerével lágyan
verte az ütemet.
- Gendzsi éppen az ilyen hangversenyeket szereti - jegyezte
meg To no Csudzso -, ezért is igyekszik mindig, hogy szaba
duljon a hivatalos ügyek béklyóitól. Nem is kárhoztatom
miatta, mert a világ mindenképpen örömtelen hely, és bizony
jobb, ha az ember nyugodtan tölti idejét olyasmivel, amit szí
vesen csinál, ahelyett hogy napról napra olyan dolgokkal nyűg
lődik, amelyek egy cseppet sem érdeklik.
Körbeadta a boros kancsót, és mivel már alkonyodott, behozták
a nagy lámpát, és nemsokára vacsorához ültek. Amint

az étkezés befejeződött, To no Csudzso szobájába küldte Ku-moit.

Omija hercegnő udvarhölgyeinek figyelmét nem kerülte el, hogy
To no Csudzso, amennyire csak lehet, igyekszik távol tartani
egymástól lányát és Jugirit.
- Nézzétek csak, elküldte a kislányt - suttogták -, mert
nem akarja, hogy hallja az úrfi citerajátékát. Ha továbbra is
így bánik velük, egy napon szomorú meglepetésre ébredhet.
Amikor jó idő múltán To no Csudzso haza készült, hirtelen
eszébe jutott, hogy a hercegnő egyik udvarhölgyének elfelejtett
megadni bizonyos utasításokat. Sarkon fordult, és szép csendben
visszament a szobába, egészen halk hangon megadta utasításait, s
már éppen kifelé tartott, amikor felfigyelt rá, hogy az ő nevét
említik. A helyiség végében egy csoport idős udvarhölgy
álldogált. Ezek nem vették észre, hogy Csudzso visszatért, és
rendületlenül sutyorogtak. Csudzso megállt, feszülten fülelt, és
ezeket a szavakat hallotta:
- Azt mondják, nagyon okos férfiú. De mindenki bolond,
ha a saját gyermekéről van szó. Mindig is értelmetlennek ta
láltam a közmondást. . . tudjátok, melyikre gondolok . . . arra,
hogy "a gyermeket csupán a szülője ismeri". Merő képtelen
ség, ha mondom!
Azzal sokatmondón oldalba bökte szomszédnőjét. Szavai szinte
letaglózták Csudzsót. Ahogy sietve kifelé tartott, rádöbbent: míg
abban a hitben ringatta magát, hogy kordában tartja a két gyereket,
ezek közt a barátság, a ház lakóinak szemében, már igen regényes
színezetet öltött. Az idős hölgyek fülét egyszerre csak megütötte
Csudzso fullajtárjának nyers kiabálása.
- Nocsak! Ehhez meg mit szólsz? - suttogták izgatottan. -
Még csak most indul el. Hol rejtőzhetett egész idő alatt? De
megmondom én! Régi fogása ez már. Meglátjátok, hogy iga
zam lesz.
Mire egy másik hölgy megjegyezte:
- Éreztem is valami leheletnyi illatot, de a kis Jugiri is
valami nagyon hasonló illatszert használ, és azt hittem, még
azt érzem. Nem gondolod, hogy őfensége itt járt a közelben?
Mindnyájunk számára szörnyűség lenne, ha hallotta, miről be-
szélünk, amikor már úgy hisszük, hogy elment. Olyan hirtelen
természet. ..
"Nos, elvégre igazán nincs miért emésztődni - elmélkedett To
no Csudzso, mialatt a Palotába hajtatott. - Egészen természetes,
hogy ezek ketten megbarátkoztak." De azért nagyon bosszantó lett
volna, hogy a Csudzso hercegnőt ért csalódás után - hiszen nem
lett belőle császárnő - most már Kumoi se lehessen ezen méltóság
várományosa, holmi gyerekkori barátság miatt.
Mint mindig, Csudzso most is igaz jó barátságban volt
Gendzsivel, de - akár a múltban - némelykor ütköztek érdekeik:
Csudzso sokáig álmatlanul feküdt, emlékezetébe idézte kettejük
fiatalkori versengéseit és későbbi féltékenykedéseit.
Az idős hercegnő jól látta, mi készül, de Jugiri kedvenc unokája
volt, így bármit tett is, ő teljesen rendjén levőnek találta. De azért
maga is bosszankodott bizonyos szóbeszédek miatt, amiknek
véletlen fültanúja lett, s ezután már erélyesen őrködött, amire
határozott, sőt némileg nyers természete alkalmassá is tette.
Csupán két nap telt el, és To no Csudzso ismét megjelent anyja
lakosztályában. A hercegnő igen megörült, hízelgőnek érezte a
látogatást: ritkán esett meg, hogy Csudzso ilyen hamar újból
megtisztelje. Mielőtt fogadta volna, rendbe hozatta haját, és
elővette legszebb ruháját, mert bár Csudzso a fia volt, de olyan
nagy ember lett belőle, hogy jelenlétében némi bizonytalanság
fogta el; de meg igyekezett is kedvező benyomást tenni rá, mintha
teljesen idegen ember lenne. Ezúttal csakhamar kiderült, hogy
Csudzso roppantul rosszkedvű.
- Haboztam, hogy ilyen gyorsan megjelenjek-e újból -kezdte. -
Attól félek, szolgálónőid furcsállják majd a dolgot, jól tudom,
nem vagyok olyan körültekintő, mint apám volt, és nem tudok
rólad úgy gondoskodni, ahogy jómaga. Mi ketten azonban mindig
is sokat voltunk együtt, és remélem, ezután is így lesz. Ha
visszatekintesz együtt töltött időnkre, nem hiszem, hogy csak
egyetlen olyan alkalomra is emlékezhetnél, amikor közöttünk
valami nézeteltérés vagy félreértés támadt volna. Nem hittem,
hogy valaha is azzal a szándékkal jövök

el hozzád, hogy szemrehányásokat tegyek neked, s ráadásul ilyen

különös dologban. Pedig éppen ezért jöttem . . .
Az idős hercegnő kikerekedett szemmel nézett rá, és jól
látszott, hogy a Csudzso jövetelének hírére sietve magára rakott
festék- és púderréteg alatt is elsápadt.
- Mire célzói? - kérdezte. - Valóban meglepő lenne, ha
hirtelenjében olyasmire adnád a fejed, hogy egy magam kora
beli asszonnyal civakodást kezdj. Nagyon érdekelne, miről is
van szó tulajdonképpen?
Csudzso igazat adott anyjának: valóban sajnálatos lenne, ha
összekülönböznének annyi évi gyengéd kapcsolat után. De azután
így folytatta:
- A dolog roppant egyszerű. Gondjaidra bíztam egy gyer
meket, akivel kicsiny korában magam, sajnos, nem foglalkoz
hattam. Ebben az időben lefoglalt nagyobbik iányom jövője,
és nagyon feldúlt, amikor rájöttem, hogy minden erőfeszítésem
ellenére nem tudtam mindent megtenni érte, amit terveztem.
Abban azonban feltétlenül bíztam, hogy legalább ezzel a gyer
mekemmel nem vallok kudarcot. Ámde most látom, hogy ko
rántsem így áll a dolog, és azt hiszem, joggal teszek panaszt.
Biztosan azt mondod majd, hogy az illető ifjú úr nagyeszű
diák. Amennyire magam ismerem, lehet, hogy a legjobb úton
van afelé, hogy a világ legtudósabb emberévé váljon. De
mindez nem változtat a tényen, hogy ezek ketten elsőfokú
unokatestvérek, és együtt nevelkedtek. Ha kiderülne, hogy va
lamiféle kapcsolatban állnak egymással, az lenne a dolog szí
nezete, hogy házadban elég laza erkölcsök uralkodnak. Az
ilyesmi még egy közrendű családban is botrányos lenne . . . Ju-
giri jövője éppúgy aggaszt, akár a saját gyermekemé. Mindket
tőjüknek arra van szükségük, hogy teljesen új arcokat lássa
nak maguk körül, s akkor rájönnek, hogy kapcsolatuk köznapi
és érdektelen. Ha magam ilyen meggondolás folytán ellene
vagyok e házasságnak, biztos lehetsz benne, hogy Gendzsi, mi
helyt tudomására jutna a dolog, mindent elkövetne, hogy fia
szélesebb körben kezdjen forgolódni. Ha nem tudtál segítsé
gemre lenni abban, hogy elejét vedd vonzalmuk kialakulásá
nak, legalább szólhattál volna róla. Akkor talán még el tud-

tam volna intézni, hogy hátrányai ellenére is nyélbe üssük ezt a

házasságot, mielőtt még az egész városban szóbeszéd tárgya lenne
a dolog. Valóban nem is tehettél volna rosszabb szolgálatot, mint
hogy hagytad, menjen a két serdületlen gyerek a maga feje után.
Omija hercegnőnek sosem jutott eszébe, hogy a dolog eny-
nyire komoly lehet, és most elszörnyedt.
- Teljesen igazat adok neked - mondta. - De honnan sejthettem
volna, hogy a két gyerek egész idő alatt miben töri a fejét? Annyi
bizonyos, fájdalmas, hogy ez megeshetett, s magamnak éppúgy
okot ad a panaszra, mint neked. De azt hiszem, magát a két
gyereket, nem pedig engem kell hibáztatnod azért, ami történt.
Sejtelmed sincs róla, mit meg nem tettem a kislányért, amióta
csak rám bíztad. Annyi minden előnyben részesült, amire a te
figyelmed sosem terjedt volna ki, és ha én, természetes nagyanyai
vakságomban, hosszú időn át nem is éreztem semmi különöset a
fiúnak a kislány iránt tanúsított barátságában, milyen alapon
gondolod, hogy máris valami baj történt? Amit tudsz, azt csak
holmi semmirekellők fecsegéséből tudod, azoknak pedig legfőbb
örömük, ha megtépázhatják valaki hírnevét. Ha mélyére nézel a
dolognak, valószínűleg hamarosan rájössz, hogy merő koholmány
az egész, s ráadásul ostoba koholmány.
- Szó sincs róla! - heveskedett To no Csudzso. - Itt nincs szó
rágalmakról és hazugságokról. Ahogy ezek ketten viselkednek,
már mindennapos élcelődés tárgya saját udvarhölgyeid körében is.
Roppantul kellemetlen helyzet, és számomra igen nagy gondot
jelent. - Azzal Csudzso ki is ment a szobából.
Szóváltásuknak hamarosan híre futott a Nagy Csarnok-beli idős
hölgyek körében, és volt nagy szánom-bánom. Különösen azok a
hölgyek, akiknek beszélgetéséből To no Csudzso elcsíphetett
valamit, érezték, hogy bár ők semmi rosszat nem akartak,
jóvátehetetlen bajt idéztek elő, és most már maguk sem értették,
miért volt olyan sietős ilyesmit tárgyalgatni nyomban azután,
hogy Csudzso herceg elhagyta a helyiséget.
 To no Csudzso ezután magával az ifjú hölggyel beszélt, s
óhatatlanul megenyhült a lányka ártatlan és behízelgő lénye

láttán. Aztán tovább bogozta a szálakat, és elővette a kislány

dajkáját.
- Amikor alkalmaztalak - kezdte -, nagyon jól tudtam,
hogy fiatal vagy, de a fiatalság nem jelent gyerekességet, és fel
tételeztem, helyén az eszed, akár más emberfiának. Látom,
alaposan melléfogtam . ..
Epés szavaira lehetetlen volt bármit is válaszolni. Később
azonban a dajka ezt mondta az egyik szolgálónak:
- Hogyan képzelik, hogy az ilyesmit meg lehet akadályoz
ni? Mindez akkor is megtörténhetett volna, ha Kumoi a csá
szár kedvenc lánya lenne! A régi históriákban a szerelmesek
általában valami közvetítő segítségével találkoznak, de ben
nünket igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ilyen szerepet ját
szottunk. Ez a két gyermek éveken át annyit lehetett együtt,
amennyit csak akart, és ha úrnőnknek az volt a véleménye,
hogy annyira fiatalok még, hogy együttlétükből baj nem szár
mazhat, mi okunk lett volna nekünk a beavatkozásra? Ráadá
sul egy ideje már sokkal ritkábban látják egymást, s így ál
momban sem juthatott eszembe, hogy bármi helytelen dolog
történhetett. Hogyhogy? A kis fiatalúr valósággal gyereknek
tetszik még! Nem hiszem, hogy ilyesmi valaha is megfordult
a fejében.
A dajka utólag így beszélt ugyan, de mialatt korholták, jobbára
lehorgasztott fejjel álldogált ott, és To no Csudzso végül is ezt
mondta:
- Elég ebből. Egyelőre senkinek sem teszek említést a do
logról. Attól félek, már amúgy is elég sokan hallottak róla.
Neked viszont módodban áll, hogy az itt-ott hallott szóbeszé
det megcáfold . . . Ami az ifjú hölgyet illeti, az a szándékom,
hogy mihelyt tehetem, magamhoz veszem a palotába. Ügy
gondolom, anyám eléggé vigyázatlanul cselekedett, de nem
láthatta előre, hogy ti, dajkák, oly ostobán fogtok viselkedni.
így tehát mindnyájuknak át kell majd költözniük a birodalmi
kancellár palotájába! Ez volt az ifjú dajka első gondolata, és olyan
csábítónak érezte ezt a kilátást, hogy egészen megmámorosodott
tőle, ámbár tudta, milyen súlyos csapás lesz az idős hercegnő
számára, ha elveszíti Kumoit.

- Ugyan, eszembe sem jutna ilyesmi! - mondogatta,

valahányszor eszébe jutott To no Csudzso figyelmeztetése, hogy
ne beszéljen a dologról. - És ha mégis kedvem támadna, hogy
átmenjek a tartományi felügyelő házába, és mindent elmondjak a
kis hölgy anyjának?! Azt hiszem, Jugiri herceget senki sem
kevesellheti. De persze nem tagja a császári családnak! Mondják
is, hogy Kumoi úrhölgy anyja igen nagyralátó terveket forgat a
fejében.
Ilyen oktondi teremtésre kár is lett volna szót vesztegetni, maga
Kumoi pedig olyan fiatalka volt még, hogy fölösleges
szószaporítást jelentett volna prédikációt tartani neki.
Az idős hercegnőt mindez nagyon kihozta sodrából, de mindkét
unokáját szerette, Jugirit talán különösen is, és szíve mélyén
nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a két gyermekben
vonzalom ébredt egymás iránt. Valahányszor elgondolkodott
ezen, úgy érezte, hogy To no Csudzso szívtelenül ítéli meg a
dolgot, és sokkal komolyabban veszi, semmint szükséges. Végül
is ő, az apja, édeskeveset foglalkozott a kislánnyal, és
egyetlenegyszer elő nem hozakodott vele, hogy bármi nagyralátó
tervei lennének Kumoival. Igen, valóban úgy festett a dolog,
mintha csak most támadt volna az a szándéka, hogy bejuttatja az
udvarba, most, hogy ez a kellemetlen ügy kipattant, és most is
csupán azért állt elő vele - gondolta méltatlankodva a hercegnő -,
hogy elfogadható oka legyen a panaszra. Csudzso bizonyára
sohasem gondolt komolyan a Palotával kapcsolatos tervre, s ha
feltételezzük, hogy ez csak utólag támadt ötlete, akkor már
nemegyszer mérlegelnie kellett azt az eshetőséget, hogy lánya
közember felesége lesz. Ha pedig így van, hol találhatna ennél
jobb partit? Jugiri, származását és sok előnyös tulajdonságát
tekintve, nemhogy egyenlő Kumoival, de felette is áll. Valóban, a
hercegnő el sem tudta képzelni, hogy bármelyik hölgy is ne
fogadná büszkén férjéül. Kétségtelen, hogy Omija hercegnőt
ebben a véleményében némi nagyanyai elfogultság vezette, de
bárhogy volt is, bizony alaposan megneheztelt To no Csudzsóra.
Viszont elhatározta, hogy nem érezteti vele, nehogy emiatt csak
még jobban megharagudjon a fiatalokra.

Jugírinak halvány sejtelme sem volt a Nagy Csarnokban

uralkodó izgalomról, és néhány nap múlva ismét beállított
nagyanyjához. Legutóbb annyian voltak együtt, hogy
négyszemközt egy szót sem tudott váltani Kumoival, éppen ezért
most késő este jött, mert azt remélte, hogy ebben az órában már
nagyobb lesz a nyugalom. Omi]a hercegnő mindig boldog volt, ha
láthatta, s ömlött belőle a tréfa, móka. Aznap azonban
félelmetesen komoly maradt.
- Nagyon feldúlt vagyok - szólalt meg végre, miután nagy
szertartásosan elbeszélgettek mindenféle közömbös dologról.
- Nagybátyád ugyanis nincs veled megelégedve. Nem szép
tőled, hogy így félrevezetsz mindnyájunkat, mert természete
sen a szemrehányásból nekem éppen úgy kijut, akár neked.
De nem emiatt akarok beszélni a dologról. Azért hozakodtam
vele elő, mivel egyébként talán rá sem jönnél, hogy kegyvesz
tetté váltál.
Jugirit annyira foglalkoztatta a dolog, hogy nagyanyja
úgyszólván csak két szót ejtett ki, de ő máris kitalálta, mi
következik. Arcába szökött a vér.
- Nem tudom, mi baja lehet velem - mondta. - Attól fog
va, hogy elkezdtem a tanulást, állandóan úgy be vagyok zárva,
hogy jóformán embert sem látok. Egészen bizonyos, hogy sem
mi olyasmi nem történt, ami ellen nagybátyámnak bármi ki
fogása lehetne . ..
A hercegnő szíve elszorult, látva, milyen kínjába kerül
Jugírinak, hogy beszéljen vele erről.
- Lám, lám - mondta barátságosan. - Arra kérlek csupán,
hogy a jövőben légy óvatos. - Azzal más irányba terelte a be
szélgetést.
Mivel a legutóbbi hónapban jóformán más sem történt, mint
hogy leveleket váltott imádottjával, Jugiri feltételezte, hogy már
ezt is tilalmasnak tartják, s ettől igen rosszkedvű lett. A vacsorát
felszolgálták, de a fiú enni sem akart. Hamarosan úgy látszott,
hogy el is aludt. Valójában azonban nagyon is éber volt, és
feszülten figyelte, mikor szűnik meg a szobájukba visszavonuló és
lefekvéshez készülődő emberek neszezése. Ekkor halkan
odalopózott Kumoi ajtajához, mely általában
be volt ugyan zárva, de nem volt rajta sem retesz, sem lakat. Ám
ezen az éjszakán az ajtó egy résnyire sem nyílt ki. Bentről egyetlen
hang sem hallatszott. Jugiri szíve hangosan vert, mialatt az ajtóhoz
lapult. Bár vigyázott, de mégis némi zajt csaphatott, mert a lány
felébredt. Kumoi fülelni kezdett, de mást sem hallott, csak ahogy a
szél járt a bambusznád közt, és nagyon halkan, a messzeségből,
oda hallatszott a vadludak panaszos kiáltása. Ha még olyan ifjú
lány volt is, lehetséges, hogy a legutóbbi hét eseményei
szerencsétlenebbé tették, mintsem a felnőttek sejtették, mert
Kumoinak ez a költemény jutott az eszébe: "A vadludak panaszos
kiáltásával . . ."* És mivel azt hitte, senki sem hallja, hangosan
elismételte a költeményt - s ettől Jugiri szíve csak még vadabbul
vert.
Hogyan vehetné rá Kumoit, hogy kinyissa az ajtaját?
- Én vagyok itt, Kodzsidzsu - szólt elváltoztatott, gyerekes
hangon. - Eressz be!
Kodzsidzsu Kumoi régi szoptatósdajkájának gyermeke volt.
Jugirin annyira erőt vett a kétségbeesés, hogy bármi cselt jogosnak
érzett, csak hogy Kumoit az ajtóhoz csalhassa. Most azonban
csend lett, mert Kumoi restellte, hogy a fiú hallotta, amint
magában beszélt, s mélyen párnájába fúrta a fejét. Jugiri csele nem
tévesztette meg, és nagyon fájt neki, amint elképzelte, hogy
álldogál kint, a bezárt ajtó előtt. Valamelyik szomszédos
helyiségben egyszerre csak mozgolódni kezdtek a szolgálók, s egy
pillanatra mindketten - a fiú az ajtó előtt, a lány az ágyban -
mozdulatlanná dermedtek. Nemsokára azonban újra elcsendesült
minden, és Jugiri visszament a saját hálószobájába. Amikor Omija
hercegnő lakosztálya előtt járt, hallotta, hogy bent valaki nagyokat
sóhajt. A hercegnő nyilván ébren volt még. Valószínűleg hallotta
is, mi történt! Jugiri roppant óvatosan surrant el a hercegnő ajtaja
előtt, s végül szégyenkezve, bűntudatosan lépett be a maga
szobájába. Korán felkelt, és levelet írt Kumoinak. Remélte, hogy
Kodzsidzsu útján - az éjszaka az ő hangját utánozta - sikerül is
eljuttatnia. De sehol sem találta a gyereket, s így nagy szomorúan
elhagyta a házat.

Kumoi nem bírta elviselni, hogy apja vagy nagyanyja korholja,

ezért minden lehetőt megtett, csak hogy ezt elkerülje. De halvány
sejtelme sem volt róla, mire gondolnak a felnőttek, amikor az ő
"jövőjéről" vagy "hírnevéről" beszélnek. Az, hogy dajkái és a
cselédek suttogva beszélgetnek róla, csupán legyezgette hiúságát,
de egyáltalán nem rémítette. Azt pedig, hogy leveleket meg
költeményeket ír, végképp ártalmatlan dolognak érezte, habár az
őrzésére rendelt asszonynép nagy jeleneteket csapott miatta. Bár
elgondolni sem tudta, miért tiltják ettől, de jól látta, hogy minden
alkalommal szidás jár érte - így aztán Jugiri ettől kezdve egyetlen
sort sem kapott tőle. Ha Kumoi csak valamicskét is nagyobb már,
talál rá utat, hogy kijátssza a tilalmat. Jugiri ellenben már sokkal
inkább tudott magán segíteni, s így most keserű csalódást érzett a
lány szelíd megadása miatt.
Omija hercegnő nagy bánatára, To no Csudzso megszüntette a
Nagy Csarnokban tett szokásos látogatásait. Csudzso sohasem
beszélte meg dolgait feleségével,* így az csak férje általános rossz
hangulatából és' ingerültségéből következtetett arra, hogy valami
hiba csúszhatott számításaiba. Ám egy napon Csudzso mégis
szóba hozta a kettejük lánya, Csudzso úrhölgy miatt érzett
csalódását.
- Azt hiszem - mondta -, leghelyesebb, ha lányunk a be
iktatási ünnepségek* alatt nem tartózkodik a Palotában. Nem
fog neki ártani egy kis itthoni nyugalom. Ámbár nem őrá esett
a választás, a császár mégis nagyon kedveli, sőt állandóan
szolgálatban kell lennie, ez pedig a saját udvarhölgyei részére
is nagy megerőltetést jelent, mert éjjel-nappal, minden órában
küldözgetik őket. . .
Csudzso tehát kérelmet nyújtott be, hogy engedjék el lányát.
Rjozen számára nagyon fájdalmas volt, hogy megváljon
Csudzsótól, ezért először elutasította a kérést, de To no Csud-
zsónak szemlátomást annyira fontos volt a dolog, hogy a császár
végül is beleegyezett, és elengedte a lányt egy kis szabadságra.
- Attól tartok, számodra elég unalmas lesz az itthoni élet -
mondta To no Csudzso a lányának, amikor megérkezett. - De

úgy rendeztem, hogy Kumoi eljön látogatóba. így legalább lesz

játszótársad. Nagyanyjánál igen jól bántak vele, de látom, hogy
ott gyakran megfordul egy kellemetlenül koraérett fiú, s vele, ami
egyébként elkerülhetetlen is volt, nagyon megbarátkozott. Pedig
Kumoi még igazán túlságosan fiatal az ilyesmihez .. .
És nyomban intézkedett, hogy Kumoi úrhölgyet hozzák el a
Nagy Csarnokból.
Lányának, Aoinak halála óta Kumoi ottléte jelentette Omija
hercegnő egyetlen vigasztalását, s megrendítette, hogy most ilyen
hirtelen el kell veszítenie a kislányt. Egy szóval sem említették,
hogy elválásuk végleges-e vagy nem, hanem csak így, egyik
napról a másikra megfosztották egyedüli örömétől, mely némileg
enyhítette öreg napjainak búját-baját. És mindezt betetőzte, hogy
a tulajdon fia is szembefordult vele, és közönyössé vált
szenvedései iránt. Szemére is vetette ezt Csudzsó-nak, de az
körömszakadtáig tagadott.
- Dehogy, dehogy! - tiltakozott. - Hogy mondhatsz ilyet,
hogy ellened fordultam! Egyszerűen azt gondolom, hogy egy
bizonyos dologban nem viselkedtél elég okosan, és ettől a vé
leményemtől senki el nem téríthet. Csudzso úrhölgy mostaná
ban igen nehéz időket élt át az udvarnál, ezért helyesnek vél
tem, hogy egy kis időre hazahívjam. Házamban elég unalmas
az élet, így nagy vigasztalás lenne számára, ha szert tehetne
egy ifjú társnőre. Csupán átmeneti rendelkezésről van szó .. .
- Majd hozzátette: - Ne hidd, hogy hálátlan vagyok sok jó
ságodért, amit a gyermek iránt tanúsítottál. Tudom, hogy so
hasem bírom neked meghálálni. . .
Az ilyen beszéd nemigen nyugtatta meg a hercegnőt, de jól
látszott, To no Csudzso eltökélte, hogy elszakítja egymástól a két
gyereket, és hasztalan is lett volna vitába szállni vele.
- Milyen szívtelenek vagytok ti, férfiak! - jegyezte meg a
hercegnő. - Bármi okod legyen is erre az eljárásra, a végered
mény mégis az, hogy jómagam elvesztettem mindkét gyermek
bizalmát. Ez talán eszedbe sem jutott, ugye? Egyébként ha
Kumoi nincs itt többé, Gendzsi herceg . .. habár ő egy cseppet
sem értelmetlen ember... biztosan arra gondol majd, hogy az

én házam nem biztonságos hely fiatalok számára, és minthogy

Jugirit nemrég átvitette magához a Nidzso-inbe, most már majd
ott is fogja.
Jugiri nemsokára újból beállított a Nagy Csarnokba. Sokkal
gyakrabban eljárt, mint nagyanyja megszabta, mert egyre abban
reménykedett, hogy valami véletlen folytán lehetősége nyílik és
szót válthat kis játszópajtásával, akit oly kegyetlenül elragadtak
tőle. Ámde a Nagy Csarnokhoz közeledve legelsőnek is To no
Csudzso kocsiját pillantotta meg, s ettől nagyon elkedvetlenedett.
Belopózott régi szobájába, amelyet most is fenntartottak számára,
és egy kis ideig ott rejtőzködött. Nemcsak To no Csudzso volt ott
a házban, de fiai is -Kasivagi, Kobai és a többiek -, Omija
hercegnő azonban egyiküket sem akarta díszfüggönye mögött
fogadni. Ugyancsak megjelent Szajemon no Kami és Gon
Csunagon is - ezek nem a hercegnő édes gyermekei voltak, hanem
megboldogult férjének, a bal kéz felőli miniszternek másik
feleségétől származtak, de azért apjuk emléke iránt érzett
tiszteletből el-eljártak Omija hercegnőhöz. Ezúttal mindketten
elhozták kisfiáikat is, hátha megörvendeztetik és felvidítják vele
mostohaanyjukat. Mindez azonban csupán azt eredményezte,
hogy Omija hercegnő magában összehasonlította a fiúcskákat a
maga kedvencével, Jugirival, és megállapította, hogy emezek
bizony csúnyácska, érdektelen lurkók. Igazából csak két unokáját
szerette, Jugirit és Kumoit. De most aztán elveszik tőle, és
idegenekre bízzák a kislányt, Kumoit, akiben annyi örömét lelte,
akit annyi gyengédséggel és gondoskodással vett körül, s aki
annyi éven át egy tapodtat sem mozdult el mellőle.
- Még el kell mennem a Palotába - jegyezte meg To no
Csudzso sietve. - Estefelé visszatérek, és elviszem Kumoit.
Csudzso tüzetesen átgondolta tervét, és magában
megállapította: ha netán később szükségesnek mutatkoznék is,
hogy beleegyezzen ebbe a házasságba, annyi bizonyos, hogy neki
sosem lesz ínyére. Mindenesetre, majd ha Jugiri már elindult
pályáján, meg lehet ítélni, milyen fából faragták, és akkor
felmérheti azt is, milyen erősek a fiúnak Kumoi iránt tanúsított
érzelmei. Ha még akkor is el akarná venni a lányt, az eljegyzést

illő módon ki lehet hirdetni, és az egész dolgot el lehet rendezni,

anélkül hogy bárkinek a becsületén folt essék. De amíg mindkét
fiatalnak szabadságában áll, hogy eljárjanak egy és ugyanazon
házhoz, hiába is korholják és őrizgetik őket: fel kellene készülni
rá, hogy amilyen fiatalok, még bajba keverednek. Anyjának ezt
így nem mondhatta el, mert megsértette volna érzelmeit. El akarta
kerülni, hogy bárkiben is felbukkanjon a gondolat, Omija
hercegnő netán hibáztatható valamiért, ezért kapóra jött neki,
hogy a Nagy Csarnokban meg a saját palotájában is azt
mondhatta, lánya, Csudzso, ismét otthon tartózkodik, és szüksége
van barátnőre.
Nemsokára azután, hogy To no Csudzso eltávozott, Kumoi
üzenetet kapott Omija hercegnőtől: "Apád ma este magával visz
téged hozzájuk. Remélem, megérted, hogy ez teljes egészében az
ő akarata. Bármi történjék is, érzéseim sohasem változnak meg
irányodban . . . Jöjj, látogass meg azonnal. . ."
A kislány nyomban beállított. Legszebb ruhájába öltözött, és
bár csupán tizenegy éves volt és még fejletlen, de olyan kecses,
mint egy ifjú hölgy, aki búcsúlátogatásra érkezik. A kislány
nagyon feszengett, amikor Omija hercegnő elmondta neki,
mennyire árva lesz majd nélküle, hiszen nem lesz kivel játszania,
és hogy (bár a két ház nem esik távol egymástól) úgy érzi majd,
mintha kis unokája messze-messze költözött volna. Omija
hercegnő beszédét hallgatva a kislány homályosan megérezte,
minden baj onnan ered, hogy barátságot kötött a kisfiúval:
lehorgasztotta fejét, és keserves sírásba kezdett. Éppen ebben a
pillanatban belépett Jugiri öreg dajkája:
- Ö, én nagyon, nagyon sajnálom, hogy elmégy tőlünk -
szólt Kumoihoz. - Mindig is az én kedves úrnőmnek tekin
tettelek, ahogy Jugiri herceg is az én kis uram. Mindnyájan
tudjuk, mi célja vele őfenségének, hogy elvisz téged innen,
de ne hagyd ám magad megfélemlíteni!
A kislány ettől csak még boldogtalanabbnak érezte magát, és
roppantul szégyenkezett - nem is tudta, mit válaszoljon.
- Ne mondj ilyet a gyermeknek! - kiáltotta Omija her
cegnő. - Végtére is még minden rendbe jöhet, akkor pedig kár
szegénykémet így felzaklatni!

- Az az igazság - válaszolta a dajka méltatlankodva -,

hogy itt mindenki úgy véli, az én kis uram nem méltó hozzá.
Úrnőm és őfensége is elhiheti, ha én mondom, hogy Jugiri a
birodalom legragyogóbb nemesembere lesz . . .
A dajka, roppantul felháborodva, úgyszólván még ki sem
mondta ebbeli véleményét, amikor belépett Jugiri. Nyomban
felismerte Kumoi alakját a díszfüggöny mögött. De úgysem
kerülhetett rá sor, hogy szót váltson vele, ezért megállt a
küszöbön, és olyan keserves arcot vágott, hogy öreg dajkája nem
bírta elviselni. Hosszas, suttogó megbeszélés következett. Végre
Omija hercegnő engedett, és a növekvő homály leple alatt, egy
óvatlan pillanatban, amikor a többi vendég jövésmenésétől meg
lehetett oldani, Jugirit becsempészték a kis hercegnő díszfüggönye
mögé. Ott ültek, és csak nézték egymást szótlanul. Mindketten
nagy zavarban voltak, és szemük lassan-lassan megtelt könnyel.
- Ide figyelj - szólalt meg végre Jugiri. - Apád azt hiszi,
hogy ha elvisz tőlem, többé nem foglak szeretni. De kegyet
lenségével csak azt éri el, hogy még sokkal jobban szeretlek.
Miért hogy annyi héten át nem láthattalak? Valamilyen utat-
módot mégis csak találhattunk volna . . .
Minden szava gyermekre vallott, de hangjából olyan
szenvedély csendült ki, ami furcsán felkavarta a kislányt.
- Pedig szerettelek volna látni, édesem! - mindössze ennyit bírt
válaszolni.
- Szóval szeretsz még?
A kislány kapkodva, gyerekesen rábiccentett. De most behozták a
nagy lámpát, és egy pillanattal később az udvarból kiáltozás és
lódobogás hallatszott be.
- Megjöttek a fullajtárok! Egy perc, és őfensége is itt lesz!
- kiáltotta az egyik szolgáló nagy izgatottan. Kuomi tetőtől
talpig beleremegett. Megpróbált kisurranni a szobából, de Ju
giri hirtelen elkapta. Ekkor bejött a dajka, akinek el kellett kí
sérnie a kislányt a birodalmi kancellár palotájába, és megret
tenésére egy fiúalakot vélt látni a díszfüggöny mögött. Micso
da oktalanság ilyesmit megengedni az utolsó pillanatban! A2
öreg hercegnőnek úgy látszik hirtelen elment a józan esze!
- Bizony, csak szégyelld is magad! - dörmögte Jugiri felé
fordulva, mikor berohant a függöny mögé, hogy a gondjára
bízott kislányt kivezesse. - Nem tudom, mit szólna nagybá
tyád, ha ezt megtudná! Kedvem lenne, hogy a felügyelő fele
ségével* mindenesetre közöljem ezt, akkor pedig megkapnád
a magadét! Akkor aztán lehetsz te Gendzsi herceg vagy akárki
fia is, mégiscsak a hatodik rangban vagy, és semmi jogod,
hogy szemet vess egy ilyen kis hölgyre!
Ebben, sajnos, nagyon is igaza volt. Jugiri nem haladt a
ranglétrán, pedig mindenki más előlépett már. A fiú egyszeribe
keserűn kitört azok ellen, akik sérelmének okozói voltak, és ezt a
költeményt mondta: - Fakó volt a ruha, amelyben járattak, de
véres könnyeim már rég megfestették, s nincs nyelv, mely színét
gúnyolhatná.
- Vasmarokkal szorongatnak bennünket, hogy minden per
cünkre árny telepszik. Hogyan is rügyezhetne ki szerelmünk,
mitől legyen mélyebb színű a virága? - így felelt Kumoi, de
jóformán el sem mondta még a költeményt, amikor jelentet
ték, hogy őfensége kint várakozik. Erre a dajka kisietett a
szobából. Mindössze három kocsi jött, hogy To no Csudzsót, a
kislányt és holmiját elszállítsa. Jugiri hallotta, amint sorban el
indultak.
Omija hercegnő most nyomban magához hívatta a fiút, de az
alvást színlelt. Egész éjszaka ott feküdt, és keservesen zokogott,
másnap pedig, már kora reggel, a dérlepte, fehér úton rohanni
kezdett haza, a Nidzso-inbe. Szeme környéke duzzadt volt a
sírástól, és félt, ha tovább marad a Nagy Csarnokban, nagyanyja
majd hívatja. Egész úton hazafelé csak úgy rajzottak benne a
búskomor gondolatok. Az eget sűrű felhők borították, jóformán
egészen sötét volt még. "Vigasztalan a bánatom, akár a sötét
égbolt, mely alatt egyre jobban hóvá, jég-"gé dermed a föld vize."
Gendzsi feladata lett, hogy a Goszecsi-ünnepre gondoskodjék
táncosnőről. Ámbár csupán annyit vártak tőle, hogy valamelyik
csatlósának családjából kiválasszon egy lányt, s a többi teendővel
már hagyatkozzék a szülőkre, de ő a részletekkel is törődött: még
az is érdekelte, milyen lesz a táncosnő kísére-

téhez tartozó kislányok ruházata, és amikor úgy látta, hogy azok

mindent az utolsó pillanatra hagynak, maga sürgette meg a
varrónőket. A hulló virágok falujából jött hölgynek jutott a
feladat, hogy gondja legyen rá, ki milyen ruhában jelenik meg a
szertartást megelőző reggeli fogadáson. Gendzsi úgy kívánta,
hogy az ő udvartartásából küldött táncosnő tegyen ki magáért,
ezért egész sereg apródot és kísérőt rendelt mellé, hogy arra még
maga a császárnő is büszke lehetett volna. Az előző évben a
Fudzsicubóért tartott országos gyász miatt semmiféle nyilvános
ünnepet vagy mulatságot nem rendeztek, ezért mindenki roppant
várakozással tekintett a most következő ünnep elé, és azok a
családok, amelyek sorosak voltak abban, hogy kiállítsanak egy-
egy táncosnőt, versenyre keltek egymással, hogy minél jobban
kiképezzék és felékesítsék jelöltjüket. Az egyik táncosnő a
felügyelő családjából került ki, a másikat To no Csudzso
unokatestvérének, Szajemon no Kaminak családja adta, egyet
pedig Josikijo küldött, aki most Imo helytartója volt. Ebben az
évben a császár kinyilvánította azt a kívánságát, hogy mindegyik
táncosnőt megtartja a Palota szolgálatában, ezért az utóbbi két
nemes úr a saját lányát jelölte, azt küldte el az ünnepre. A Gendzsi
udvartartásából küldött táncosnő Koremicu lánya volt. Maga
Koremicu időközben Cu tartomány helytartója lett. Híre járt, hogy
a kislány igen csinos és vidám gyerek. Amikor Gendzsi első ízben
javasolta a kislányt, Koremicu egy cseppet sem lelkesedett a
gondolatért, mert úgy érezte, hogy családja nem tarthat igényt
ilyen megtiszteltetésre. De aztán lépten-nyomon azt mondogatták
neki, hogy lám, a felügyelő nem habozott, jóllehet kislánya, akit
kijelölt, faty-tyú csupán. Koremicu, ellenkezve ugyan, de végre
beleegyezett, mert akár a többiek, maga is azt gondolta, lányának
így majd lehetősége nyílik, hogy állandó szolgálatra megmaradjon
az udvarban. Otthon pedig oktatta, fáradhatatlanul tanította
különböző tánclépésekre, és nagy gonddal válogatta ki a lányka
szolgálatára rendelt kíséretet. Az ünnepet megelőző estén maga
vitte el a kislányt a Nidzso-inbe. Közben Gendzsi szemlét tartott
az uszályhordozó cseppnyi lányok és apródok fölött. Az
udvartartáshoz tartozó hölgyek szolgálatában álló

legszebb gyerekek közül válogatták ki őket, s bizony ritkán

lehetett együtt látni ilyen bájos gyereksereget. A herceg most
abban buzgólkodott, hogy megtanítsa őket, hogyan kell szépen
meghajolniuk, amikor sor kerül rá, hogy bemutassák őket a
császárnak. Mindnyájan olyan ügyesen és annyi bájjal végezték a
szokatlan mozdulatokat, hogy Gendzsi nevetve felkiáltott:
- Semmi nehézségünk nem lenne, ha szükség esetén még egy
táncosnőt kellene jelölnünk.
Viszont többen voltak, mint ahány kislányra valójában szükség
volt, de mivel mind egyformán ügyesnek és csinosnak
mutatkoztak, Gendzsi kénytelen volt őket a szülők rangja szerint
megrostálni.
Ezalatt Jugiri órák hosszat a szobájában rostokolt, és ügyet sem
vetett rá, mi történik a mozgalmas házban. Nagyon is levert volt
ahhoz, hogy könyvei mellett üljön, így egész nap csak feküdt, és a
levegőbe bámult. Végül belefáradt a semmittevésbe, és mivel azt
gondolta, szórakoztatná a társaság, kisétált, hogy elvegyüljön a
palotát megtöltő csődületben.
Jugiri jó családból való, csinos és a maga tartózkodó módján
igen kellemes modorú fiú volt. Az udvartartáshoz tartozó hölgyek
erősen érdeklődtek iránta, de Jugiri sok szempontból rejtély
maradt számukra. Muraszakival kevés dolga akadt, jóformán alig
ismerte az asszonyt. Hogy miért húzódott vissza tőle, maga sem
tudta volna megmondani. Lehet, hogy azért történt, mert talán
valami homályos, egészen ösztönös megérzés folytán óvakodott
attól, hogy megismétlődjék nála apja végzetes ballépése.*
A Goszecsi-ünnep táncosnője közben már meg is érkezett:
paravánokkal elkerítették a szoba egy részét, s ott pihent egy
kicsit, míg a próbára várt. Jugiri oda őgyelgett a paravánhoz, és
belesett, hadd tudja, mit rejt. A sarokban ott feküdt, jobban
mondva kuporgott a lány, és nagyon boldogtalannak látszott.
Szemlátomást olyan idős lehetett, mint Kumoi, de magasabb volt
nála, és tagadhatatlanul sokkal szebb. Már sötétedett, így az
arcvonásait nem valami jól láthatta, de annyi bizonyos, volt benne
valami, ami a szívének kedves kislányra emlékeztette.
Hasonlatosságuk azonban nem volt annyira szem-

beötlő, hogy ez vonzotta volna a lányhoz, de Jugiriban felébredt a

kíváncsiság, és hogy figyelmét maga felé fordítsa, elkapta a
kislány uszályát és megrángatta. A kislány ijedten pillantott fel, a
fiú pedig, a pillanat sugallatát követve, elmondta ezt a költeményt:
- Ámbár te az Örökkévaló Hegy hercegnőjének szolgálója
leszel, aki az égbolton túl lakik, ne feledd, hogy ma éjszaka ajtód
előtt várakoztam.*
A kislány hallotta, hogy a fiúnak kellemes hangja van, és hogy
nyilván fiatal. De halvány sejtelme sem volt róla, hogy ki lehet, és
kissé nyugtalankodni kezdett, amikor a kíséretéhez tartozó
kislányok nagy sietve megjelentek a táncruhájával; mivel most
már sokan voltak a szobában, Jugirinak igyekeznie kellett, hogy a
lehető legnagyobb titokban elosonjon. Az ünnepen nem kívánt
mutatkozni a maga lehetetlen kék ruhájában, és
vigasztalhatatlanná vált a gondolatra, hogy szál egyedül marad
otthon - ámde éppen ekkor meghallotta, hogy a császár engedélye
alapján az aznapi szertartáson bárki bármilyen színű ruhában
megjelenhet, így tehát maga is útra kelt a Palotába. Semmi
szüksége nem volt a rejtőzködésre: alakja csinos fiatalemberre
vallott, és férfias ruhája nagyon jól festett karcsú termetén;
különös tetszéssel és csodálattal nézte is meg mindenki, még maga
a császár is.
Az ünnepélyes bemutatás alkalmával a táncosnők mind
kifogástalanul viselkedtek, és - mindent figyelembe véve - bizony
nemigen lehetett volna választani a gyerekek közül, habár
általában az volt a vélemény, hogy Koremicu és a felügyelő lánya
szépség dolgában kimagaslik közülük. Azért bármilyen csinosak
voltak is mind, egyikük sem léphetett a Gendzsi udvartartásából
jött lányka* nyomába. Sokkal szerényebb körülmények közt
nevelkedett, mint a többiek, és bizony holmi köznapi
összejövetelen bizonyára észrevétlen maradt volna mellettük.
Most azonban, hogy mindnyájan ugyanarra a szerepre
öltözködtek, valódi fölénye egészen nyilvánvaló lett. Mindnyájan
némileg meghaladták már a Goszecsi-ünnep táncosnőiné!
megszokott kort, és ettől sajátos jellege lett az ez évi ünnepségnek.
Gendzsi részt vett az ünnepélyes bemutatáson, s a látvány

egyszeribe eszébe juttatta azt a régi ünnepet, amikor annyira

megcsodálta az egyik kislányt, egy kormányzósági titkár lányát.*
Most aztán, az ünnep estéjén, hírnököt küldött a lány házába,
ezzel a költeménnyel: "Örvendezz, mert az ég lányain nem hagy
nyomot az idő; rajtam viszont, aki felé hajdan meglebegtetted
táncruhád ujját, óhatatlanul meglátszik az idő múlása és a bajok
nyoma."
A hölgy számolni kezdte az éveket. Milyen régen történt is
mindez! Tudta, ez a levél mindösze annyit jelent, hogy Gendzsi
egy pillanatra gyengédséggel gondolt vissza rá, de boldoggá tette,
hogy Gendzsi engedett ez érzésének. Így válaszolt a hercegnek:
"Elég volt néhány szavad, és emlékezetemben máris felidézte
azokat a téli napokat, habár régen elhervadt már a koszorú, mely
gyönyörűséggel koronázta őket." A lány kék mintás papíron
válaszolt, és írását váltogatta: vastag és vékony vonások vegyültek
benne össze úgyszólván folyó írássá - kissé vegyes írásmód, de a
hölgy társadalmi helyzetét tekintve mégis nagyon figyelemre
méltó; ez volt Gendzsi véleménye, ahogy elnézte a levélkét.
Eközben Jugiri az ő goszecsi-ünnepi táncosnőjénél egy tapodtat
sem jutott előbbre: igen sokat gondolt rá, és szívesen ápolta volna
ismeretségüket, ha feltűnés nélkül megteheti. Szerencsétlenségére
a lány általában rendkívül szigorú felügyelet alatt állt, Jugiri pedig
még teljesen tapasztalatlan volt azon a téren, hogyan lehet
kijátszani mások éberségét. Kétségtelen viszont, hogy nagyon
tetszett neki a lány, és bár Kumoit: senki nem pótolhatta, úgy
érezte, hogy az ezzel a kislánnyal való barátság némileg
enyhíthetné szomorúságát.
Mind a négy táncosnőnek a Palotában kellett maradnia, de egy
kis időre el kellett hagyniuk az udvart, hogy elvégezzék az
ünnepélyes megtisztulás szertartását. Josikijo lányát Kurasza-kiba
vitték, Koremicu lányát pedig Nanivába, tehát rövidesen
mindegyik táncosnő elhagyta az udvart. A császári hálótermi
szolgálatban egy hely szabad volt, és amikor a császár azt
javasolta, hogy töltsék be Koremicu lányával, Gendzsi
természetesen sietve igent mondott a lány nevében. Jugiri számára
ez rossz hírt jelentett. Jómaga fiatal és jelentéktelen volt ahhoz,

hogy megpróbálja visszatartani a kínálkozó tisztség betöltésétől,

és az is igen szomorú lett volna, ha a lány még csak meg sem
tudja, ki az, aki azon az estén, a Nidzso-inben, összebarátkozott
vele. Gondolataiban az első helyet még most is Kumoi foglalta el,
de akadtak pillanatai, amikor fájt neki ez a kudarc, ha még olyan
mellékes ügy volt is az egész. A lánynak volt egy öccse, aki
apródként szolgált az udvarnál, és nemegyszer Jugiri mellé is
beosztották Gendzsi palotájában.
- Mikor költözik be nővéred az udvarhoz? - kérdezte egy nap
az apródtól, miután egy kicsit elbeszélgetett vele.
- Nem tudom. Ez évben valamikor - válaszolta a fiú.
- Rendkívül szép az arca - mondta Jugiri. - Irigyellek, amiért
állandóan láthatod. Szeretném, ha el tudnád intézni, hogy ismét
találkozhassam vele.
- Hogyan tehetném? - hökkent meg a fiú. - Sokkal fiatalabb
vagyok nála. Nem nevelkedtünk együtt, és magam is csak
kivételes alkalmakkor látom. Nincs rá lehetőségem, hogy
bemutassam hozzád hasonló uraknak . . .
- De egy üzenetet. . . néhány sort csupán ... el tudsz juttatni
hozzá? - S azzal átadott neki egy levelet. A fiút úgy nevelték,
hogy az ilyesmit valahogy nem érezte tisztességes dolognak, de
Jugiri addig makacskodott, míg végre, jóformán akarata ellenére,
elvállalta. A kislánynak viszont korát megha-zudtolón tetszett a
dolog, és mámoros boldogságot érzett a levélke láttán.
Keménypapírra húzott, finom, vékony zöldes lapra írták a levelet.
Maga az írás persze még eléggé kialakulatlan volt, de ígéretes. A
levélhez költeményt is mellékeltek: "Ha rejtekemben maradtam is,
az ég lánya mégis biztosan észrevette, milyen elragadtatással
bámulom tolldíszes ruhaujjai-nak libegését."
A lány és öccse éppen együtt olvasgatták a levelet, amikor
Koremicu váratlanul ott termett, és kitépte kezükből az írást. A
lány meg sem moccant ültében, de arcába szökött a vér. Öcs-csét
azonban felháborította Koremicu erőszakossága, és haragosan
kirohant a szobából.
- Ki küldte? - kiáltott utána Koremicu.
- Gendzsi herceg fia - felelte a fiú visszafordulva. - Aki

a főiskolára készül. Nekem mindenesetre ő adta át és megkért,

hogy hozzam el.
Koremicu még gyereknek tartotta Jugirit, s most harsány
nevetésben tört ki.
- Nos, igazán csinos kis herceget választottál galambodnak!
- mondta. - Azt hittem, valaki felnőtt küldte a levelet. Az
ilyen mókában persze nem látok semmi rosszat. . .
Feleségének is megmutatta a levelet, és egyre mondogatta,
milyen helyes fiú Jugiri.
- Ha sor kerülne rá - közölte vele suttogva -, hogy lányunk
megnyerné valamelyik ifjú herceg tetszését, ezzel sokkal job
ban gondoskodnánk róla, mintha elengedjük a Palotába, ahol
neki mindig is csak igen szerény szerep juthat. Megnyugtató,
hogy amennyiben Jugiri herceg csak egy parányit is hasonlít
apjára, akkor felnőtt korában is megmarad érdeklődése lá
nyunk iránt. Annyit emlegettem, hogy magad is tudod: ha
Gendzsi hercegben egyszer vonzalom ébredt valaki iránt, azt
sohasem felejti el, bármi történjék is. Láthatod, mit meg nem
tett azért az akasi lányért is!
Ennek ellenére sietve készülődni kezdtek az eseményre, hogy
lányuk beköltözik az udvarhoz.
E rövid kitérő után Jugiri gondolatait az eddiginél is jobban
foglalkoztatta a maga balszerencséje. Kumoinak még csak egy
levelet sem küldhetett. Szakadatlanul azon törte fejét, hol és mikor
láthatná viszont. A Nagy Csarnokba már nem járt el, mert
valahányszor meglátta a szobákat, ahol azelőtt annyit játszottak
együtt, olyan emlékek ébredtek fel benne, amiket nem bírt
elviselni. De otthon is csaknem ilyen nyomorultul érezte magát, és
naphosszat bezárkózott szobájába. Gendzsi ekkor rábízta Jugirit a
hulló virágok falujának hölgyére.
- Nagyanyja már aligha él sokáig - szólt a hölgyhöz. - Te
ismered a fiút kicsi korától kezdve, és a leghivatottabb vagy
arra, hogy vigyázz rá.
A hölgy mindig szívesen fogadott minden feladatot, amivel
Gendzsi megbízta, és most is mindent megtett, hogy gondját
viselje a fiúnak, de valóban nagyon szerette is Jugirit. A fiú is
kedvelte őt, de egyáltalán nem tartotta csinosnak. Úgy érezte,

hogy ha Gendzsi annyi éven át szeretni tudott egy ilyen

semmitmondó külsejű hölgyet, akkor bizonyára azt is megérti
majd, hogy ha már az ember egyszer beleszeretett egy olyan bájos
teremtésbe, mint Kumoi, akkor nem egykönnyen felejtheti el.
Kétségtelen, hogy a hulló virágok faluja hölgyének akadt egy
sereg más jó tulajdonsága, ami kedvessé tette. Alkalmazkodó és
békés természetű volt, és Jugiri jól látta, hogy igen kényelmes
dolog lehet ilyen természetű hölgybe beleszeretni. Ámde ha
ennyire dísztelen lenne, mint ez a hölgy, akit gondozására
rendeltek, akkor mégiscsak keserves időtöltésnek bizonyulna a
szerelem. Vagy lehetséges, hogy apja szépnek és okosnak tartja a
hölgyet? Erre nehéz lett volna felelni, egyvalamiben azonban
bizonyos volt: Gendzsi mindig úgy rendezte a dolgot, hogy hosszú
időn át ne maradjon négyszemközt a hölggyel. "Nem - állapította
meg magában Jugiri -, jól emlékszem, hogy mióta a házban
vagyok, éppen csak be-betért, valami apróbb ajándékot hozott,
vagy néhány percig elcsevegett vele a paravánon át."
Ez idő tájt történt, hogy Omija hercegnő letette fogadalmát.
Ruházatát szükségképpen meg kellett változtatnia, ámde ez nála
nem azt jelentette, hogy most már ne kívánt volna tetszetősen
öltözködni, és továbbra is rendkívül nagy gondot fordított
külsejére. Jugiri eddig valóban csak olyan embereket ismert, akik
számára a külső megjelenés sokat számított. A hölgy viszont,
akinek gondjaira bízták, sohasem volt különösebben csinos, most
pedig, hogy már nemigen számított fiatalnak, kissé esetlen lett, és
a haja is gyérült. Mindez kellemetlen hatást tett a fiúra.
Ahogy közeledett az év vége, Omija hercegnő egész figyelmét
annak a szívmelengető feladatnak szentelte, hogy elkészítse az ifjú
tudós újévi ruháját. Pompás ruha volt, Jugiri ezt nem is tagadhatta,
de szemlátomást mégsem törődött vele.
- Nem tudom, minek rendeltél ennyi minden ruhadarabot -
mondta végül. - Egyáltalán nincs szándékomban, hogy újév
napján elmenjek az udvarba. Miből gondoltad, hogy oda
készülök?
- Micsoda beszéd ez! - szólt rá a hercegnő keserűen, csa-

lódva. - Az ember még azt hihetné, hogy holmi öregúrról van szó,
aki vánszorogni is alig tud.
- Az embernek fiatalon is lehet olyan érzése, hogy számára
vége már az életnek - mormogta a fiú, és szeme megtelt köny-
nyel.
A hercegnő jól tudta, mi bántja Jugirit, és szívből sajnálta. De
úgy érezte, helyesebb, ha nem firtatják a dolgot, ezért kedvesen
így szólt:
- Férfiemberhez úgy illik, hogy őrizze meg büszkeségét még
akkor is, ha tudja, magasabb rangot érdemel, mint amit
pillanatnyilag kaphatott. Nem szabad, hogy ez ennyire kedvedet
szegje. Miért járkálsz mostanában olyan lógó orral? Bizony, már-
már elviselhetetlen a rosszkedved!
- Nem tudom, miről beszélsz - válaszolta Jugiri. - Miért
menjek el az udvarba, ha egyszer nincs hozzá kedvem?
Egyébként, bizony nagyon kellemetlen, hogy csak a hatodik
rangban vagyok. Az emberek látják ezt, és megjegyzéseket
tesznek. Tudom, hogy ez nem marad így, de azért inkább csak
itthon maradok. Meggyőződésem, ha élne még a nagyapám, nem
engedné meg, hogy így bánjanak velem. Az embernek persze
eszébe jut, hogy apám talán tehetne valamit értem, de úgy látszik,
ő nem törődik azzal, hogy mi lesz velem. Azelőtt is elég ritkán
láttam, most meg aztán egészen messzire telepített, a keleti
szárnyba, és felém se néz. Csak egyvalaki foglalkozik velem
valamicskét, az a "hulló virágokról" elnevezett hölgy, akit apám
oda szállásolt.
- Szegénykém! - sóhajtott fel Omija hercegnő. - Akármilyen
polcon van is az ember, nagy baj, ha nincsen anyja. De nemsokára
eléred a kort, amikor kilépsz a világba, és magad lehetsz a
szerencséd kovácsa. Akkor pedig az emberek hamarosan
rájönnek, hogy meg kell becsülniük téged. Addig is légy
türelemmel, és ne vedd így szívedre a dolgot. Nagyapád biztosan
többet tenne érdekedben, ha még köztünk lenne. Ámbár apád
ugyanazt a méltóságot tölti be, de szemlátomást nincs akkora
befolyása, mint annak idején szegény nagyapádnak. Mindig is azt
hallom, hogy nagybátyád, To no Csudzso, igen tehetséges ember,
és magamnak is mindig ez volt a vélemé-
nyem. De észrevettem, hogy az utóbbi időben megváltozott, s ez
napról napra jobban érződik rajta. De az már nagy baj, ha a
magadforma ifjú ember, aki előtt ott az egész élet, ilyen borúlátón
beszél a jövőről.. .
Újév napján Gendzsi, aki rendkívüli birodalmi kancellár volt,
nem ment el az udvarba, hanem Fudzsivara no Josifusza* példáját
követve, saját palotájában ünnepelte meg az évforduló ünnepeit. A
hetedik napon neki, mint kancellárnak, fehér lovat küldtek
ajándékba, ugyanolyan ceremóniák közepette, akár az udvarba, a
császárnak. A Gendzsi által rendezett minden ünnepség, pompáját
tekintve, sok szempontból páratlannak bizonyult, és csupán az
udvarnál akadt másuk. A második hónap vége felé sor került a
császárnak az előző uralkodónál, Szuzakunál teendő látogatására.
Ahhoz még túlságosan korán volt, hogy minden virágban álljon,
viszont rohamosan közeledett a császár anyjának emlékezetére
tartott böjt hónapja, ezért nem lehetett halogatni a látogatást.
Szerencsére ebben az évben szokatlanul korán virágzott a
cseresznye: Szuzaku kertjében máris pompáztak a cseresznyefák.
Palotájában óriási takarítás és tisztogatás előzte meg a császár
érkezését; ezenközben az őfelsége kíséretéhez tartozó nemeseknek
és hercegeknek más sem járt az eszükben, csak az új ruhájuk. Az
utasítás értelmében halványzöld bélésű galambszürke ruhát kellett
viselniük; a császár karmazsinvörös ruhát kívánt felvenni. Külön
utasításra Gendzsinek is csatlakoznia kellett kíséretéhez: ő is vörös
ruhát viselt. így aztán a nap folyamán a császár és kancellárjának
alakja szinte egybeolvadt, s úgy érződött, mintha egyetlen,
vörösbe öltözött óriássá váltak volna. A jelenlevők mind roppant
gondot fordítottak megjelenésükre, és vendéglátó házigazdájuk, az
egykori császár - aki most sokkal jobb színben volt, mint valaha is
remélni lehetett volna -, természetesen jóval nagyobb érdeklődést
tanúsított az ilyen dolgok iránt, mint azelőtt, és maga is pompás
öltözéket viselt.
Hivatásos költőket ezúttal nem kértek fel, csupán a főiskoláról
hívtak meg mintegy tíz tudóst, akik kiváló verselő hírében álltak.
Olyan témákat választottak, amilyeneket a szertartásokat

irányító hivatal posztjainak megpályázásakor szoktak kitűzni. Az

volt a vélemény: Jugirinak hasznára válik, ha megtudja, milyen
témákat szoktak adni a Palotában rendezett versenyeken. Hogy
zavartalanul dolgozhassanak, mindegyik költőt külön-külön
csónakban kitették a tóra, s ezek a félénk tudósok, akik közül
kevesen ültek valaha is csónakban, bizony rettegve nézték, hogy
eloldják a kötelet, a csónak megindul velük, s mindjobban
távolodnak a parttól. Mihelyt sötétedni kezdett, a zenészek
csónakba szálltak, és körbe-körbe jártak a tavon: zenéjük
kellemesen elvegyült a hegyi szél sóhajtozásával. Lám, gondolta
Jugiri, ezeknek olyan a hivatásuk, hogy kellemes kapcsolatuk van
a világgal, s ehhez nem volt szükségük olyan keserves tanulásra,
amire őt oly szivtelenül rászorították - és elégedetlenkedve
ténfergett ide-oda.
Később bemutatták A fülemüle tavaszi trilláinak nevezett
táncot.* Szuzakunak eszébe jutott az évekkel ezelőtt lezajlott híres
virágünnep, és egyet sóhajtva így szólt Gendzsihez:
- De csodálatosan szép napok voltak! Soha többé nem lesz
részünk benne!
Valóban, abban az időben sok olyan esemény akadt, amelyre
Gendzsi most is meghatódva gondolt, és amikor a táncot
befejezték, a boros serleget átnyújtotta Szuzakunak, s közben
elmondta ezt a költeményt:
- Eljön a tavasz, és a madarak éppoly édesen dalolnak,
mint egykor. De megváltoztak és gyászolnak azok, akik a vi
rágzó fák alatt ülnek.*
Szuzaku így válaszolt:
- Ma eljöttek a fülemülék, hogy hírül hozzák a tavaszt. A
napsugár csak így törhette át a ködöt, mely remetelakomat
elzárja a világ hívsága és pompája elől.
Most Szocsi no Mija hercegen volt a sor, hogy átnyújtsa a
boros serleget. A herceg nemrég lett a haditanács elnöke. Most,
köszöntésül, ezt a költeményt mondta:
- Ne beszéljünk változásról! Minden időkön át változatlan
a fuvolaszó s a rengő-ringó ágakon csattogó fülemüle tavaszi
dala!
Tiszta, csengő hangon beszélt, s közben a császárra pillan-
tott, hogy ez elértse a bókot. Rjozen valóban megörült a kedves
célzásnak, de amint átvette a serleget, szerényen válaszolt:
- Ha énekelnek is a madarak, és néhány sápadt virág nyit
a fákon, csupán emlékeztető ez boldogabb napokra, amikor
még az Erény uralkodott a földön.
Nagy komolysággal és alázattal mondta ezt. Az említett
költemények egészen szűk körben hangzottak el, csupán néhány
kiváltságos ember hallhatta őket, majd újabb versek következtek,
de ezeket már senki sem jegyezte fel. A zenészek pavilonja kissé
távolabb állt, ezért Szuzaku most azt javasolta, hogy közvetlen
társaságából mindenki hozza el a hangszerét, és maguk is
muzsikáljanak egy keveset. Szocsi no Mija tehát a lanton, To no
Csudzso a japán citerán, Szuzaku pedig a tizenhárom húros citerán
játszott a császárnak. A kínai citera most is Gen-dzsinek jutott.
Ritkán esett meg, hogy ilyen tehetségekből egész zenekar jöjjön
össze, s így hangversenyük feledhetetlenül szép volt. A jelenlevő
urak közül nem egynek jó hangja volt, és előadták a Soha ilyen
napot! és a Cseresznyeárus című dalt.* Végül a tó közepén
elterülő sziget peremén, körös-körül fáklyákat gyújtottak, s ezzel
véget ért az ünnep. De bármilyen későre járt is, Rjozen úgy érezte,
udvariatlanság lenne részéről, ha nem menne be tisztelegni
Szuzaku anyjához, Kokiden hercegnőhöz, aki együtt lakott
Szuzakuval. Gendzsinek természetesen el kellett kísérnie. Az idős
hölgy személyesen fogadta őket, szemlátomást nagyon örült a
látogatásnak. Kokiden nagyon megöregedett, amióta Gendzsi
utoljára látta, de megvolt, élt - és Gendzsit elkeserítette a gondolat,
hogy lám, a hercegnő még tíz körömmel megkapaszkodik az
életben, de a nála sokkal fiatalabb Fudzsicubo már rég a sírban
nyugszik.
- Emlékezőtehetségem bizony már nem a régi - mondta
Kokiden -, de hosszú ideje a ti látogatásotok az első, ami egész
tisztán felidézi bennem a régmúlt napokat.
- Sorban elvesztettem mindenkit, aki támaszomat jelentette -
válaszolta a császár -, és számomra eddig még egyetlen évnek
sem volt tavasza. De házadban tett mai látogatásom végre
eloszlatta bánatomat. Remélem, megengeded, hogy gyakran
eljöjjek . ,,

Gendzsinek is kellett szólnia valamit, ami illett az alkalomhoz,

és meg kellett kérdeznie, maga is eljöhet-e ismét. Aztán a menet,
általános lelkesedés közepette, elhagyta a házat, s ettől az idős
hölgy sajgó szívvel emlékezett vissza, milyen kudarcba fulladt
minden kísérlete, hogy derékba törje Gendzsi pályafutását.
Gendzsi uralkodásra született, és uralkodni is fog, az ő minden
gáncsoskodása ellenére. "Igen, ilyen a sors!" - gondolta Kokiden,
és szinte sajnálta már, minek is vesztegette idejét arra, hogy
hadakozzék ellene.
Csak természetes, hogy ez a látogatás Gendzsinek eszébe
juttatta Oborozukit. Nem mintha köztük teljesen megszűnt volna a
levélváltás, hiszen még a legutóbbi időben is küldött neki egy-két
szavas üdvözletet, valahányszor erre alkalom kínálkozott. Most,
hazafelé menet, sok szépséges emlék villant fel benne az együtt
töltött órákról.
Ami Kokident illeti, bármennyire hangoztatta is jóakaratát,
valójában nagyon kelletlenül gondolt arra, hogy bármi kapcsolatot
fenntartson a császárral és minisztereivel. De néhanapján
szükségesnek mutatkozott, hogy érintkezésbe lépjen velük a maga
javadalmazása miatt, vagy egyik-másik barátja érdekében, s
ilyenkor nemegyszer azt kívánta, bár ne érte volna meg azt az
időt, amikor minden, amire törekedett, a fonákjára fordult.
Kokiden öreg korára sem szelídült meg: még Szuzaku is csak
nehezen fért meg vele, s nemegyszer eltöprengett, meddig bírja
még anyja fárasztó társaságát.
Jugiri annyira kitüntette magát az ünnep fénypontját jelentő
irodalmi vetélkedőn, hogy már ezért megadták neki a doktori
fokozatot. A versengés részvevői közül sokan jelentékenyen
idősebbek voltak nála, némelyikük ráadásul komoly tehetség
hírében is állt. De Jugirin kívül csupán ketten jutottak át a
vizsgán. Amikor elérkezett az őszi előléptetések ideje, Jugiri
kamarási rangot kapott. Változatlanul nagyon vágyott rá, hogy
viszontlássa Kumoit. De tudta, hogy őt magát To no Csudzso
állandóan szemmel tartja, s ilyen körülmények között annyi
kellemetlenség várt volna rá, ha utat akar találni a lányhoz, hogy
inkább beérte egy-egy alkalmi levéllel. De a lány egész idő alatt
éppolyan boldogtalan volt, mint ifjú udvarlója.

Gendzsinek már régi óhaja volt, hogy új palotát építtessen,

amennyiben talál megfelelő nagyságú telket, melynek éppolyan természet
adta előnyei vannak, mint a Nidzso-innek. Ugyanis egy fedél alá akarta
gyűjteni sok barátját, mert kényelmetlen volt számára, hogy nehezen éri
el őket, mivel távoli vidéken laknak. Most aztán sikerült is szereznie
egy
négy macsi* hosz-szon húzódó telket a hatodik kerületben, egészen közel
Ro-kudzso hercegnő régi otthonához, és nyomban megkezdte az
építkezést.
Hjobukjo hercegnek, Muraszaki apjának ötvenedik születésnapja a
következő év őszére esett. Az előkészületek irányítását természetesen
főként Muraszaki tartotta kezében. Gendzsi belátta, hogy ez alkalommal
legalább látszatra le kell gyűrnie a herceg iránt érzett ellenszenvét, s
ezért
ő is elhatározta, hogy Hjobukjo születésnapját még fényesebbé teszi
azzal, hogy már az új palotában ünnepli meg. Éppen ezért, amennyire
csak lehetett, siettette az építkezést. Beköszöntött az új esztendő, de a
ház
még nagyon távol volt a befejezéstől. Bőséges munkát adott az építészek
és munkások buzdítása, a születésnapi szertartás előkészítése, a
zenészek,
táncosok és más szereplők kiválasztása. Muraszaki saját kezűleg
díszítgette a szertartásoknál használandó irattekercseket és képeket, és
elvállalta a szokásos ajándékok, emléktárgyak elosztását is. Mindebben
segítségére volt a hulló virágok falujának hölgye, s ezen idő alatt olyan
meghittség alakult ki köztük, ami azelőtt ismeretlen volt számukra.
Az előkészületek híre hamarosan eljutott Hjobukjo herceghez. Azután,
hogy Gendzsi Szumából való hazatérését követően közkegyelmet
hirdettek, Gendzsi általában nem tett különbséget azok közt, akik
ügyéhez hívek maradtak, és azok közt, akik félrehúzódtak. Hjobukjo
viszont az első pillanattól fogva érezte, hogy az ő esetében kivétel
történt.
Minduntalan meg kellett érnie, hogy tüntető hűvösséggel bántak vele, s
végül annak is útját állták, hogy kisebbik lányát a császár
jövendőbelijéül
jelöljék, de még egy sereg más apró, bosszantó kellemetlenség is érte - s
végre belátta, hogy valamivel alaposan megbánthatta Gendzsit. De hogy
mivel - el sem tudta kép-

zelni, s valóban, számára nem is létezhetett volna baj, aminek

megtörténtét jobban fájlalja. Hogy Gendzsi. annyi kegyeltje közül, éppen
Muraszakit választotta háza úrnőjéül, ez Hjobuk-jónak, mint Muraszaki
apjának, bizonyos társadalmi tekintélyt biztosított. Azt azonban senki
nem állíthatta, hogy lánya diadalából neki személyesen bármi előnye lett
volna. Ezúttal azonban ünnepre készültek, melyen szükségképpen
Hjobukjo játszotta a legfontosabb szerepet, s ezt az ünnepet maga
Gendzsi tervezte és készítette elő, és olyan nagyarányú munkálatokat
végeztetett, hogy az egész országban szóbeszéd tárgya lett. Hjobukjo
kezdett reménykedni, hogy öregségét, ha megkésve is, de hírnév ragyogja
be, így hát fölöttébb elégedett volt. Feleségét viszont mérhetetlenül
bosszantotta a dolog, mert sehogy sem állta, hogy férjét bármi
megbecsülés érje azon a gyermekén keresztül, akinek jómaga csupán
mostohája, és semmi okát nem látta, miért kellene most egyszeribe
megbocsátani Gendzsinek, hogy ellene szegült kislányuk udvarban
történő bemutatásának.
Az új palota a nyolcadik hónapban készült el. A palota azon részeit,
amelyek megfeleltek a kos és a majom* asztrológiai jegyének,
Akikonomu hercegnőnek tartották fenn, adandó alkalmakra, mert a palota
e részei azon a telken húzódtak, ahol valamikor az ő lakosztálya állt. A
sárkány és kígyó tájolású szárny Gendzsi számára épült; a bika-tigris
fekvésű sarkot a hulló virágok faluja hölgyének szánták, s végül a kutya-
vadkan szárnyat az akasi hölgy részére rendezték be, abban a reményben,
hogy mégis hajlandó lesz beköltözni Gendzsivel egy fedél alá.
Gendzsi utasítására az egész telket alaposan átalakították, s ügyesen
helyezkedtek el rajta dombok és tavak. Dimbes-dombos részek, tavak
ugyan bőségesen akadtak ott eddig is, de szükségét látta, hogy emitt
elegyengessék a talajt, amott fel-duzzasszanak egy patakot, hogy
mindegyik lakosztály ablakából a legszebb kilátása legyen az illető
hölgynek. Délkelet irányban feltöltette a telket, s a töltést beültette
egy
sereg korán virágzó fával. A töltés lábánál a tó partja különösen szép
ívben húzódott, a part közvetlen közelében pedig, éppen az

ablakok alatt, szegélysorokat alakíttatott ki kőrisből,,

vörösszilvából, cseresznyéből, glicíniából, kerriából és kövi
azaleából meg más növényekből, amelyek tavasszal a legszebbek,
hiszen tudta, hogy Muraszaki különösen szereti a tavaszt. Aztán
még itt is, ott is - ügyelve, hogy a kert képét ne zavarja - őszi
virágágyakat is készíttetett, ügyesen beékelve a többi növényzet
közé.
Akikonomu kertjében csupa olyan fa állt, ami ősszel egészen
sötét-tarka. A patakot, még a vízesés fölött, megtisztították és
jócskán kimélyítették, és hogy csobogása messzire elhallatsz-szék,
középtájon nagy sziklaköveket helyeztek a patakba: ezeken
megtört, robajlott a víz. Mivel már jócskán benn jártak az őszben,
úgy adódott, hogy a kertnek ez a része érvényesült a legjobban. Itt
valóban olyan szépség tárulkozott ki, hogy még az Oi környékén
levő erdők híres őszi pompája is elbújhatott mellette.
Az északkeletnek néző kertben hűs forrás fakadt, melynek
környéke kellemes búvóhelynek ígérkezett a rekkenő nyárra. Ezen
az oldalon, a ház közelében, Gendzsi kínai bambuszt ültettetett az
ágyások szélébe, kissé távolabb pedig sudár törzsű erdei fákat,
amelyeknek lombja árnyas, szellős sátrat alkotott, s oly kellemes
volt, akár a hegyvidéki erdőkben. Ezt a kertet fehér virágú deucia
bokrok, "elfeledett szerelmet feltámasztó illatú" narancsfák,
vadrózsa- és óriási peóniabokrok vették körül, de akadt még ott
sok más cserje és magasra növő virág, s olyan ügyesen voltak
összeválogatva, hogy tavasszal és őszszel mindig volt, mi
pompázzon.
Keletnek fallal elkerített nagy térség terült el, emögött egy kis
lak állt,* s előtte húzódott a fonott fűzfavessző sövénnyel
elkerített versenypálya, mivel Gendzsi az ötödik hónapban
rendezendő sportversenyek alkalmával itt kívánt tartózkodni. A
patak mentén, ahogy illett, véges-végig bíbor íriszt* ültettetett. A
versenylovak istállója éppen szemben volt, s úgyszintén a
lovászok és istállófiúk szállása is. A birodalom minden tájáról ide
gyűjtötték a legbátrabb lovasokat.
Az akasi hölgy lakosztályától északra magas töltés emelkedett,
emögött épültek a raktárak és hombárok, de ezeket el-

takarták a sűrűn álló fenyők, amelyeket azért ültettek ide, hogy a

hölgy örömét lelje majd bennük, ha az ágakat hótakaró borítja. De
hogy már az első téli napokban is legyen öröme, hatalmas ágyást
ültettek be krizantémmal, s Gendzsi elképzelte, milyen boldog
lesz a hölgy, ha meglátja őket egy reggelen, amikor az egész
kertet ellepi a dér. Aztán állt ott egy anyatölgy,* hiszen a hölgy is
anya volt, nemde? De akadt még ott számtalan más bokor meg fa,
amit Gendzsi mind vad és hozzáférhetetlen helyekről hozatott,
meg ritkán is lehetett látni ilyesmit, s így bizony még a nevüket
sem tudták.
A költözködésnek a Távoli Partok ünnepe* táján kellett
megtörténnie. Gendzsinek eleinte az volt a szándéka, hogy a ház
minden lakóját egyszerre hozza át. De csakhamar kiderült, hogy
ez túlságosan nagy vállalkozás lenne, ezért úgy rendezték el, hogy
Akikonomu hercegnő valamivel később jöjjön át, mint a többiek.
A hulló virágok falujának hölgye, szokott kedvességével és
okosságával, nyomban elfogadta az indítványt, hogy maga és
kísérete ne vonuljon át külön menetben, hanem együtt tartson
Muraszakival az ünnepélyes költözködésnél. Gendzsi sajnálta,
hogy Muraszaki nem abban az évszakban fogja megpillantani új
birodalmát, amelyre különös gonddal megtervezték, a hurcolkodás
azonban így is igen szórakoztató esemény volt. A menetben
tizenöt kocsi haladt, a fullajtárok pedig szinte mind a negyedik
vagy ötödik rangba tartozó ne-mesurak voltak. A menet
külsőségeiben nem volt olyan pompás, ahogy az ember várta
volna, ugyanis számolni kellett azzal, hogy túlságosan nagy
pompa fitogtatása nem időszerű, mert felingerelheti az egyszerű
népet, ezért a feltűnőbb külsőségeket és szokásokat vagy
elhagyták vagy egyszerűsítették.
Gendzsi azonban gondosan kerülte még a látszatát is, hogy e
megszorítások talán bizony nem egyformán vonatkoznak
mindegyik hölgyre. A hulló virágok faluja hölgyének valóban
nem lehetett semmi panasza, mert Jugirit megbízták, hogy az
egész ceremónia alatt egyedül az ő rendelkezésére álljon. Az
udvarhölgyek és a szolgálóasszonyok minden elképzelhető
kényelmet megtaláltak az új palotabeli szállásukon, és jobban
zengték Gendzsi dicséretét, mint valaha. Körülbelül hat nap

múlva Akikonomu hercegnő is megérkezett a Palotából. Bár az egész

költözködést igyekeztek minden különösebb feltűnés nélkül
lebonyolítani, Akikonomu fogadtatása szükségképpen nagy pompával és
hatásosan zajlott le. A hercegnő ugyanis az ismeretlenségből a
legmagasabb polcra jutott, melyet asszony egyáltalán elérhet az
országban, de szépsége is úgy kivirult, és magatartásában, külsejében
annyi méltóság nyilvánult még, hogy a nép képzelete már nagyon sokat
foglalkozott személyével, s amerre útja vitte, most is nagy tömeg
verődött
össze.
Az új palota egyes lakosztályait számos fasor és fedett átjáró kötötte
össze, így könnyen el lehetett jutni egyikből a másikba, s egyik hölgynek
sem lehetett olyan érzése, hogy eldugták a palota egyik sarkába. Amikor a
kilencedik hónap elérkezett, és legszebben tarkálltak az őszi lombok,
Akikonomu kertje teljes pompájában kitárulkozott, s ablakából valóban
leírhatatlanul szép látvány tárult a szeme elé. Egyik este, amikor a
vérvörös levelek tengerét langyos déli szél borzolta, Akikonomu
különböző fákról szedett piros levelekkel megtöltött egy kis dobozt, és
elküldte Muraszakinak. Küldönce a kíséretéhez tartozó egyik kislány volt.
A leányka szép növésű, cseppet sem félénk teremtés volt, és nagy
egykedvűen tipegett át a boltíves fahídon, mely a császárnő
lakosztályától
vezetett a többi épületrész felé. Muraszakit megörvendeztette a váratlan
baráti gesztus, de egy ideig képtelen volt bármire is, és csak
gyönyörködött a kis küldöncben: eszébe sem jutott megbántódni -pedig
helyében mások megsértődtek volna -, amiért a császárnő nem idősebb,
rangosabb asszonyra bízta küldeményét. A kislány zöld béléses sárga
selyemköntöst viselt. Kabátja barna fátyolszövetből készült. Már a
Palotában megszokta, hogy üzenetekkel szaladgáljon, és megjelenése,
viselkedése párját rit-kítóan tökéletes volt: szemlátomást semmi
félszegséget nem érzett, még olyan személyiségek jelenlétében sem, mint
Muraszaki. A dobozhoz ezt a költeményt mellékelték: "Ámbár a te kerted
olyan, ahol csak a tavasz a drága, szíveld el, ha házam felől az őszi
szél
egy-egy vörös levelet a tenyeredbe hullat." Mulatságos volt látni, hogy
mialatt Muraszaki az üzenetet olvassa, hölgyei ott tolonganak a kis
küldönc körül, és elhalmoz-

zák frissítőkkel meg mindenféle kedvességgel. Válaszul

Muraszaki a doboz fedelére tenyérnyi mohaszőnyeget helyezett,
arra pedig egy parányi sziklakövecskét. Azután egy ötágú
fenyőgallyra rákötötte a papírcsíkra írt üzenetet: "A könnyű
levelet elhordja a szél, s odalesz a dicsőített tavasz minden színe -
csupán egy marad meg, a fenyő, mely megkapaszkodik a
sziklában."
A császárnő első látásra azt hitte, hogy valódi fenyőgallyat lát.
De amint tüzetesebben megszemlélte, látta, hogy akár a parányi
sziklakő, ez is művészi munka - valami egészen finom és
leleményes alkotás, aminek még nem látta mását. A császárnő
tetszését megnyerte Muraszaki talpraesett válasza és tapin-tata:
nem helyezte a maga kedves évszakát Akikonomu választása fölé,
és mégis talált olyan jelképet, mely lehetővé tette, hogy jómaga ne
maradjon alul válaszával - de Akikonomu hölgyeinek is tetszett az
ügyes ötlet. Muraszaki később megmutatta a levelet Gendzsinek,
mire az csalafintán azt állította, hogy Muraszaki válasza bizony
nagyon kihívó, s hogy incselkedjék vele, később még így szólt:
- Az a véleményem, hogy nem valami kedvesen fogadtad az
őszi faleveleket. Bármely más évszakban talán megengedhető ez a
csipkelődés, de hogy éppen most teszel ilyet, amikor Tacuta
istennő* uralkodik mindnyájunk felett, ez már csaknem zendülés.
Várnod kellett volna, míg eljön az időd, mert ilyen nézeteket csak
virágzó ágak védelme alatt lehet büntetlenül hangoztatni.
így beszélt, valójában azonban el volt ragadtatva a
bizonyítékok láttán, hogy a házában lakó hölgyek között
rokonszenv és jóakarat uralkodik, és úgy érezte, hogy életük új
rendje sikeresnek bizonyul.
Amikor az akasi hölgy meghallotta, hogy megtörtént az
átköltözés, és hogy már csak az ő lakosztálya - mely éppolyan
tágas és szép, mint bármelyik - áll üresen, végre elhatározta, hogy
most már ő sem tartja távol magát. Az istentelen hónapban
érkezett meg. Körülnézett, és bár bizalmatlan természetű volt,
semmi jelét nem látta annak, mintha azt várnák tőle, hogy
szomszédnőinél kevesebb pompával és kényelemmel érje be.

Gendzsinek valóban arra is gondja volt, hogy háza népe minden

dologban úgy tekintsen rá, mint a ragyogó jövő előtt álló kis
hercegnő anyjára, nem pedig mint egy szegény és jelentéktelen
vidéki család sarjára.

NEGYEDIK FEJEZET

Tamakacura

Ámbár tizenhét év múlt el azóta, hogy Jugao* meghalt, Gendzsi

egyáltalában nem felejtette el. Ama régmúlt napok óta elég sokat
látott a világból, a legkülönbözőbb vérmérsékletű emberekkel
találkozott már, de Jugao természetének nem találta párját, és csak
sóvárogva és bűntudattal tudott gondolni szerelmükre.
Ukon ugyan elég egyszerű teremtés volt, de egyedül vele
beszélgethetett a halott hölgyről. Éppen ezért Gendzsi nagyon
ragaszkodott hozzá, és Ukon, Jugao halálát követően, éveken át
gyakorlatilag ott is lakott a Nidzso-inben, s idejének java részét a
személyzet szállásán, az idősebb szolgálónőkkel töltötte. Ezután
következett Gendzsi száműzetése, és Ukon, a herceg többi
cselédségével együtt, átkerült a nyugati szárnyba, Muraszaki
szolgálatába. Úgy tetszett, hogy Ukon szelíd és szerényen
visszahúzódó, és meg is lepett volna bárkit, ha megtudja, hogy
egész idő alatt mit forgatott a fejében. Mert Ukon, különösen az új
palotába történt beköltözése után, állandóan azon töprengett, hogy
a házban lakó előkelő hölgyek milyen rangsorban következnek, és
megpróbálta felmérni, milyen hely jutna az ő szeretett úrnőjének,
ha még élne.
"Annyi bizonyos - mondta magában Ukon, ahogy bíráló
szemmel méregette az akasi hölgyet -, hogy a magadfajta asszony
nem szoríthatta volna háttérbe az én szegény úrnőmet!" Valóban,
Ukon saját szemével láthatta, hogy a herceg, még ha kevésbé
szenvedélyes érzelmek fűzték is valakihez, nem

úgy, mint Jugao esetében, sohasem fordult el attól, akinek szíve

egyszer kitárult előtte, és sohasem viselkedett úgy, mintha kö-
telezettségei az illető hölggyel szemben megszűntek volna. Ha
csordultig volt is a szíve érzelemmel, abból egy csepp sem
mehetett veszendőbe. így hát ha olyan kimagasló személyiséggel,
mint Muraszaki, Jugao nem is mérkőzhetett volna, annyi
bizonyos, hogy ha él, az új palotában neki jut az egyik
legrangosabb lakosztály.
Állandóan ilyen szomorú gondolatok foglalkoztatták a magára
maradott asszonyt. Sohasem próbált kapcsolatot teremteni elhunyt
úrnőjének családjával, sőt még azt sem kísérelte meg felkutatni,
hová lett a gyermek,* akit Jugao hátrahagyott az ötödik
kerületben levő házban. Egyrészt ugyanis attól félt, hogy faggatni
fogják, mi része volt abban a szerencsétlen dologban, másrészt
céltalannak is érezte a keresést. Egyébként Gendzsi szigorúan
meg is tiltotta neki, hogy bárkinek említést tegyen a dologról, így
bár néha megfordult a fejében, hogy ír a házbelieknek, de úgy
érezte, hűtlenséget követne el a herceg ellen. így az égvilágon
semmi hírt nem kaphatott. Jóval később hallott ugyan olyasmit,
hogy a dajka, akinek felügyeletére maradt a gyermek, vidékre
ment férjével, aki ott a kincstárnál dolgozik. Valószínű, hogy
magukkal vitték a gyermeket is.
Valóban így is történt. Tamakacura négyéves volt, amikor
Cukusiba került. Dajkája ugyanis hónapokon át hiába kutatott
Jugao tartózkodási helye után, s amikor már kétségbeesetten,
sírva, végigjárta az összes kerületeket, és bár házról házra járt, a
legcsekélyebb nyomra sem bukkant, végül felhagyott minden
reménnyel. Jómaga ugyan boldogan megtartotta volna a
gyermeket, hiszen nagyon megszerette, és legalább emlékeztette
volna úrnőjére, akit immár örökre elveszettnek tekinthetett -ámde
figyelembe kellett vennie a gyermek érdekeit is. "Mi szegény
emberek vagyunk - elmélkedett a dajka -, és Cukusi* nagyon
messze esik a fővárostól. Talán kötelességem lenne értesíteni
apját,* hogy mi történt, így legalább módja lenne, hogy
megfelelően gondoskodjék a gyermek jövőjéről."
A magukfajta embereknek azonban nehéz volt kapcsolatot
teremteni olyan rangos személlyel, mint To no Csudzso.

- Ha az apjának említést teszek a gyermekről - magyaráz

gatta egyszer férjének -, tüstént fejemre olvassa, hogyan le
hettem olyan balga, hogy szem elől tévesztettem szegény úrnő
met. Bizony nem is tudom, mit válaszolnék neki. Aztán az is
igaz, hogy ő bizony édeskeveset látta a kicsikét. Akár ha ide
genek kezére adnám a gyereket. Magam sem hiszem, hogy ha
sor kerülne rá, szívfájdalom nélkül elengedném. Persze meg
lehet, hogy nem is hajlandó bármit is tenni az érdekében. Any-
nyi azonban bizonyos, ha meghallaná, hogy Cukusiba költö
zünk, nem engedné meg, hogy magammal vigyem a kislányt.
így magyarázkodott a dajka férjének és társnőinek is. Ámbár
Tamakacura alig múlt hároméves, amikor anyja eltűnt,
viselkedése, bája már valóságos kis hölgyre vallott. Rendkívül
csinos volt, és máris meglátszott rajta, hogy hajthatatlanul
ragaszkodik a maga akaratához. De most aztán felrakták egy
közönséges teherszállító bárkára, ahol bizony semmi sem
szolgálja az utasok kényelmét, és ahogy kieveztek az öbölbe, a
kislány roppant búbánatosan bámult maga elé. Még most is
nagyon sokat gondolt anyjára, és önmaga megnyugtatására
fennhangon megszólalt:
- Tudom ám, hová hajókázunk! Meglátogatjuk a mamámat!
Űjra és újra elmondogatta, de mivel senki sem erősítette
meg hitében, végül elsírta magát. Közelében két fiatalasszony
üldögélt. Azok is sírtak, de nyomban abbahagyták, mikor az egyik
tengerész rájuk szólt, hogy a "tengeren bajt hoz a könny". Ahogy
a part mentén haladtak, számtalan szép táj tárult elébük, s a
dajkának eszébe is jutott, hogy ifjú úrnője milyen gyönyörűségét
lelte volna a látványban: egy pillanatra azt kívánta, bárcsak itt
lenne, és láthatná mindezt. De aztán eszébe jutott, hogy ha Jugao
el nem tűnik, ő és á férje soha rá nem kényszerül, hogy elfogadják
ezt a nyomorúságos vidéki állást. Bánatosan nézett hát vissza a
város felé, és még a hullámokat is irigyelte, mert olyan békésen
görögnek a part felé, "amelyre jómaga talán soha többé nem fog
lépni". Az evezősök, nyers hangjukon, csakhamar belekezdtek a
Messzi hullámokon című dalba, mire a két fiatalasszony, akik
szemben ültek egymásnak, ismét keservesen sírni kezdett. Végre a
hajó megkerülte

az Arany Fokot, és az utasok, tudván, hogy az elébük táruló part

nem a nagy földdarabhoz tartozik, hanem Cukusi szigetéhez,
érezték, hogy megkezdődött számkivetésük. Az öreg dajka szíve
elszorult, de törődnie kellett kis védencével, s az bizony majd
mindig annyi dolgot adott, hogy egyébre nem is gondolhatott.
Időnként meg el-elszunditott, és mint már egy ideje történni
szokott, álmában megjelent Jugao. De úrnője oldalán mindig ott
látott egy másik asszonyt is, aki szemlátomást mindenüvé követte.
A dajka minden alkalommal szinte betegen, rémülten rettent fel,
és egyre biztosabb lett benne, hogy Jugao már nem él.
Soninak, a dajka férjének kinevezése Cukusiba mindössze öt
évre szólt. De mert igen szerény tisztséget viselt csupán, amikor
eljött a visszatérés ideje, bizony bajosan tudta volna előteremteni
a hosszú utazás költségeit. Így hát újra és újra halogatnia kellett az
utat. Végül több hónapi örökös csalódás és halogatás után Soni
súlyosan megbetegedett. Tamakacura ekkor tízéves volt, és napról
napra szépült. Soni tudta, hogy közel a vég, és egyre azon
töprengett, mi lesz a kislánnyal ezen a sivár helyen. Mindig is
érezte, hogy ő és felesége helytelenül cselekedett, amikor
magukkal hozták a gyermeket, hiszen a gyermek To no Csudzso
lánya, és születésénél fogva jobb életre van joga, mint amit egy
vidéki írnok szűkös, szegényes otthona nyújthat. Viszont öt év
nem nagy idő, és mindig is abban reménykedett, hogy amint a
hivatala lejár, visszaviheti a kislányt Kiotóba, és összehozhatja
apjával. Igaz, megeshet, hogy To no Csudzso majd nem ismeri el
a gyermeket. De nagy a főváros, és Soni nem kételkedett abban,
hogy ha egyszer a gyerek letelepszik ott, az ilyen kislánynak nem
kell soká várnia a megfelelő alkalomra. Éppen ezért minden tőle
telhetőt megtett, hogy előteremtse az utazás költségeit. De most
már érezte, hogy minden cserbenhagyta, s a sors azt rendeli, hogy
jómaga már soha többé el ne hagyja Cukusit. Utolsó napjait is az
szomorította meg, hogy méltánytalanság esett a kislányon,
merthogy oly hosszú ideje távol él a fővárostól. Elhívatta fiait, és
így szólt hozzájuk: ? .-. Az a kívánságom, hogy mihelyt eljön a
vég, Tamakacurát
vigyétek vissza a fővárosba. Még aznap. Ne is várjátok meg a
temetést...
 Soni családtagjain kívül senki sem tudta, hogy a kislány To no
Csudzso gyermeke. A többi állami hivatalnok, és általában a világ
szemében, a kislány Soni unokája volt, akinek szülei valami
nehézséggel küszködnek éppen, s ezért rábízták a gyermeket. De
családi körben változatlanul úgy bántak vele, mint a "kis hölgy"-
gyel, és minden áldozatot meghoztak, hogy amennyire csak
lehetséges, olyan nevelést kapjon, amihez születése alapján joga
van. Soni hirtelen megbetegedése és halála szánalmas állapotba
juttatta feleségét, de annak nagy bánatában is egyre csak az járt az
eszében, vajon össze tudja-e hozni az útiköltséget, és visszaviheti-
e végre a kislányt rokonaihoz. Sajnos, Soni népszerűtlen volt a
helybeliek körében, így senki sem akart segíteni rajtuk. És csak
telt-múlt az idő, egyik év a másik után, telve bajjal, gonddal és
csüggedéssel, és sehol semmi remény nem kínálkozott a
visszatérésre.
Tamakacura közben nővé érett. Megvolt benne anyja minden
szépsége, sőt még annál is több; és szemlátomást apai örökség volt
benne az előkelő származást jelző viselkedés, tagjainak, minden
mozdulatának nemes finomsága, hiszen mindez teljesen hiányzott
Jugaóból, akinek szépsége inkább holmi zugutca, nem pedig palota
bélyegét viselte. Tamakacura valóban nagylelkű és más tekintetben
is roppant elbűvölő teremtés volt. Híre csakhamar az egész szigeten
elterjedt, és alig múlt el nap, > hogy valamelyik odavalósi birtokos
vagy gazdaember meg ne kísérelte volna, hogy levelezést kezdjen
vele. Az esetlenül megfogalmazott és parasztos ákombákomokkal
papírra vetett leveleket hol egyik, hol másik házbelire bízták, abban
a reményben, hogy valamelyikük majd csak hajlandó lesz
közvetíteni. Az ilyen jellegű otromba írások csak arra voltak jók,
hogy mindenkiből, aki nem őslakó a szigeten, ellenszenvet
váltsanak ki, és bizony ügyet sem vetettek rájuk. Tamakacura
kérőinek ma-kacskodása végül is már annyira terhessé vált, hogy a
dajka azt kezdte híresztelni: igaz ugyan, hogy Tamakacura szemre
pontosan olyan, mint bármely más lány, de van valami rejtett testi
hibája, ami miatt sohasem mehet férjhez. Már el is határoz-

ták (így szólt a nóta), hogy csendben ellesz "nagyanyjánál", míg

csak él az idős asszony, aztán pedig kolostorba vonul. De azután
bizony hamarosan bosszantónak érezték, hogy léptennyomon ezt
kellett hallaniuk:
- Hát nem szomorú a szegény Soni unokájának sorsa? Ügy
hírlik, rettentő nyomorék!
Ezt már nem állhatta az öreg dajka, és most újra azon törte a
fejét, hogyan találhatna utat-módot rá, hogy a lányt elküldje
apjához. Elképzelhető-e, hogy nem lesz hajlandó gondoskodni
róla? Hiszen amikor még csak csecsemő volt, mekkora hűhót
csapott körülötte! Az öregasszony buzgón könyörgött minden
Buddhához és istenséghez, nyújtsanak rá valami módot, hogy
Tamakacurát el lehessen vinni Kiotóba. Ámde soha ilyen
kilátástalan nem volt még, hogy családjának bármelyik tagja is
elkerüljön Cukusiból. Lányai helybeliekhez mentek feleségül, fiai a
közvetlen környékben dolgoztak. Az öregasszony szíve mélyén
még most is mindenféle álmot dédelgetett arra vonatkozóan, hogy
lehetővé válik az egész család visszatérése. Ámde napról napra
jobban kitetszett, mennyire valószínűtlen, hogy ebben bármi
véletlen segítségükre siessen. így nőtt fel Tama-kacura, örökös
sirámok és önvád közepette, és hozzászokott, hogy az élet nem
más, mint csalódások és bajok végtelen sora, amibe csupán az
évente háromszor, januárban, májusban és szeptemberben
visszatérő vezeklési és böjtidő hoz változatos-; ságot. Teltek,
múltak az évek. Tamakacura már húszesztendős lett. Szépsége
virágjában volt, de itt kellett elvesztegetnie, ezen a barbár és
elhagyott vidéken.
Valamivel Soni halála után a család továbbköltözött a part
mentén, Csikuzenből Hizenbe, mert azt remélték, hogy békésebb
élet vár rájuk ott, ahol nem ismerik őket. Tamakacura híre
azonban megelőzte őket, és mivel nemigen hittek a nyo-
morékságáról terjesztett mendemondának, a környék
legrangosabb férfiai olyan makacsul kezdték ostromolni a lány
gyá-mokűt, hogy életük éppolyan zaklatott lett, mint azelőtt.
Tamakacura udvarlói közt volt egy bizonyos Taju no Gen, aki
Cukusi kormányzósági hivatalában töltött be valami kisebb állást.
Olyan családból származott, amely igen befolyásos

volt Higóban és környékén, és a sziget ezen oldalán tekintélyes

személyiségnek számított. Ráadásul igen kitüntette magát a
felkelők ellen vezetett egyik hadjáratban. A benne lakozó
vakmerőséghez és kitartáshoz jó adag érzékiség is járult. Nagy
szoknyabolond volt, állandóan rengeteg nővel vette körül magát,
és szüntelenül leste az alkalmat, hogy gyűjteményét gyara-
píthassa. Tajunak hamarosan fülébe jutott a szép Tamakacura híre,
és házasságot gátló, rejtett nyomorékságának története.
- Mármint hogy nyomorék? - kiáltotta. - Rémülten me
rednek rá az emberek? Ezen ugyan ne bánkódjék, jöjjön csak
hozzám! Majd én lakat alatt tartom!
És azonnal írt is Soni özvegyének. Az idős asszony hallott a
férfi viselt dolgairól, és nagy zavarban volt. Azt válaszolta, hogy
unokáját kolostorba szánják, ezért vele kapcsolatban semmi ilyen
természetű ajánlatot nem fogadhat el. Taju nem szokta meg, hogy
így elutasítsák: elhatározta, hogy tervét mindenáron megvalósítja,
és lóhalálában átnyargalt Hizenbe. Nyomban szállására hívatta
Soni három fiát, és ezt mondta nekik:
- Adjátok nekem a lányt, és egy életre barátotok leszek.
Odaát, Higóban, az én nevem ér valamicskét. . .
A fiúk közül kettőt könnyűszerrel megnyert tervének, s ezek
megígérték, hogy megteszik, amit Taju kíván tőlük. Egy pillanatra
ugyan felébredt bennük némi aggodalom, vajon kiszolgáltathatják-
e To no Csudzso gyermekét ennek a zabolátlan falusi
hetvenkedőnek. De nekik maguknak is ki kellett harcolniuk
helyüket a világban, és tudták, Taju abban nem túlzott, hogy sokat
ér az ő barátsága, védelme. Másrészt pedig a szigetnek ezen a
részén nem várhat arra nyugodt élet, aki Taju-val hadilábon áll.
Ha a lány rangjához illő helyet nem foglalhat el a világban, ez az
apja vétke, nem pedig az övék. Csak hálás lehet a sorsnak, mert
egy ilyen férfiú (hisz a környéken végül mégis ő számít a
legnagyob tekintélynek) ennyire belebolondult. Cukusiban
mindenesetre nincs rá lehetőség, hogy jobban gondoskodjanak
Tamakacuráról, és ha feldühítik Tajut, mert visszautasítják a
felajánlott védelmet, az biztosan semmitől nem fog visszarettenni.
. . így érveltek, és mindent megtettek, hogy anyjukat Taju
erőszakosságáról és bosszúállásáról

szóló történetekkel engedékenységre bírják. Csupán a középső fiú,

Bugo no Szűke nem állt kötélnek.
- Rengeteget tudok erről a fickóról - mondta. - Szörnyű
gyalázat lenne. Nem tehetjük meg, hogy egyszerűen
kiszolgáltassuk neki a lányt. . . Valamiképpen módját kell
ejtenünk, hogy teljesítsük apánk kívánságát, és visszavigyük a
lányt Kiotóba. Valahogyan csak szerét ejthetjük . . .
Soni két lánya sírva hallgatta. Anyjuk szíve pedig majd
megszakadt, íme, mi lett minden tervéből, amit a lány szép
jövőjéről szövögetett! Mi haszna volt akkor az elhagyatottságban,
számkivetettségben töltött esztendőknek, ha Tamakacurát végül ki
kell szolgáltatnia ennek a durva és lelkiismeretlen vadembernek?
Taju bizony nagyot nézett volna, ha megtudja, hogy Hizen-ben
akadt valaki, akinek ez a véleménye róla. Úgy tartotta, hogy ha ő
figyelemre érdemesít egy nőt, az ezt különös kegynek tekintheti, s
ráadásul azzal büszkélkedett, hogy tud ő éppolyan gálánsán
levelezni, mint bárki emberfia, és egyre-másra küldözgette
leveleit. Lendületes, merész vonásokat vetett a vastag, erősen
illatosított kínai papirosra. Jól látszott, hogy rátarti az írására.
Fogalmazása bizony nem volt kellemes, körül-ményeskedő és
mesterkélt hangja miatt. Csakhamar arra a meggondolásra jutott:
itt az ideje, hogy ellátogasson a családhoz, és a két fiúval
megegyezett, hogy beállít anyjuk házába. Taju úgy harmincéves
lehetett, magas volt és izmos. Cseppet sem volt csúnya, de
visszataszítóan vad képet tudott vágni, s ebben sűrűn gyakorolta is
magát. Persze ezt az ábrázatát alárendeltjeinek és ellenlábasainak
tartogatta. Ha jó hangulatban volt vagy szerelmi kalandokon járt
az esze, egészen más hangot használt, másképp viselkedett.
Bizony, az ember valósággal azt hihette, hogy valami kis madár
csiripel, olyan ügyesen áthangolta goromba basszusát holmi
szelíd, ezüstös fuvolaszóra:
- Udvarlóhoz úgy illik, hogy sötétség beállta után érkezzék,
nemde? Mert ugyebár igaz, hogy aki udvarol, az éjjel jön. Mindig
is erre tanítottak. Milyen pompás ez a tavaszi este! Ősszel
természetesen számíthat rá az ember . . .
A fiúk szigorúan lelkére kötötték anyjuknak, hogy semmi-

képp fel ne ingerelje Tajut, s ilyen feltétellel megengedték, hogy

találkozzék a férfival. Taju most ilyen szavakkal fordult az
öregasszonyhoz:
- Asszonyom, ámbár sohasem volt szerencsém találkozni
megboldogult uraddal, tudom, hogy jólelkű és egyenes ember
volt. Mindig is reméltem, hogy egy napon alkalmam lesz tud
tára adni, mennyire értékelem kiváló jó tulajdonságait, és
mélységes sajnálattal hallottam, hogy időnap előtt elhunyt. No
ha már nem áll módomban, hogy bármi szolgálatot tegyek ne
ki, de engedd meg, hogy iránta érzett nagyrabecsülésemet tet
tel bizonyítsam. Úgy tudom, él itt egy ifjú hölgy. Így van,
ugyebár? Nevelt gyermeked ő, vagy valamiféle rokonod. Csu
pán a legnagyobb tisztelet és nagyrabecsülés hangján merésze
lek beszélni róla, mert tudom, hogy roppant előkelő származá
sú. Hidd el nekem, ha részem lehetne abban a szerencsében,
hogy megismerkedhetnék egy ilyen hölggyel, térdre borulnék
előtte, s rabszolgájaként felajánlanám neki életemet, azzal az
alázatos kéréssel. . . Látom azonban, hogy te kissé görbén né
zel rám. Bizonyára füledbe jutott mindenféle mendemonda . . .
Hidd el, egy árva szó sem igaz belőlük. Megesett, hogy egy
két egyszerű vidéki lánykát megcsodáltam, de bizonyára meg
érted, hogy ez merőben más dolog. Ha megengednéd, hogy el
nyerjem nagybecsű rokonod barátságát, őt tekinthetném esz
ményemnek, császárnőmnek, mindenemnek . . .
Ilyen szépen szónokolt még jó ideig. Végül az öreg dajka így
válaszolt:
- Unokám számára valóban nagy szerencse, hogy fölkeltette
ilyen magadforma kitűnő nemesúr érdeklődését. De sajna,
születésekor kegyetlen tréfát űzött vele a természet. . . Uram,
nemigen szóltam még én erről senkinek, de be kell vallanom,
hogy a szegény lány nyomorúsága évek óta szorongató gondot
jelent számomra. Az, hogy bárkinek is elígérjük, egyáltalán szóba
sem kerülhet. . .
- Kérlek, ne szabadkozz annyira! - kiáltott Taju. - Ha égen-
földön ő lenne a legkancsalabb, a legcsámpásabb, én akkor is a
legrövidebb idő alatt kigyógyítom. Az az igazság, hogy a
környékbeli templomok összes istenei és Buddhái mind adó-

saim nekem, és nem is kevéssel: szépecskén kérhetek tőlük, amit

csak kedvem tartja . . .
így hetvenkedett, de amikor már azt hitte, hogy ráálltak
ajánlatára, és sürgetni kezdte az idős hölgyet, tűzzön ki hát egy
napot, az hirtelen másról kezdett beszélni: nemsokára itta nyár ...
a parasztoknak leghőbb vágyuk egy kis eső ... - egyszóval a
szokásos vidéki beszédtémákkal kezdte szórakoztatni. Taju úgy
érezte, illő, hogy távozása előtt elmondjon néhány költeményt, és
hosszabb csendes elmélkedés után megszülte ezt a verset:
Ha a lánynak nem kell fér'],
Fenyves Öbölbe útra kelek
s a Tükör-Istennél panaszt teszek*
Akár hiszed, akár nem:
célomat így elérem.
- Azt hiszem, nem is rossz vers - tette hozzá félszegen mo
solyogva.
A dajka túlságosan izgatott volt ahhoz, hogysem kedvét lelje a
verselgetésben. Teljesen képtelen volt bármi választ összetákolni,
így hát lányait kérte meg, válaszoljanak helyette.
- De kedves anyánk - válaszolták az ifjú hölgyek -, ha ne
ked nincs mit mondanod, nekünk még kevésbé . . .
Hosszas, keserves fejtörés után az idős hölgy végre elmondta
ezt a költeményt, melyben legalább annyira szólt önmagához,
mint Tajuhoz:
- Bizony nem lenne szép dolog, ha a Tükör Őre nem hallgatná
meg annak* imáját, aki annyi éven át benne, egyedül csak benne
hitt.
- Mit jelentsen ez? - förmedt rá Taju. - Hogy merészelsz
ilyesmit mondani?!
Indulatos kitörése olyan váratlanul jött, hogy Soni özvegye
halálra rémült és elsápadt. Szerencsére lányai nem voltak annyira
ijedősek: egyikük elnevette magát, mintha valami képtelen
félreértésről lenne szó csupán, és nyomban így szólt Tajuhoz:
- Anyám szavait úgy értsd: reméli, hogy miután kis unoka-

húgunkért annyit, de annyit könyörgött a macurai istenekhez, nem

fogják megengedni, hogy szegény lány nyomorúsága
kiábrándítson téged. Drága anyánk bizony öregszik, és némelykor
nem könnyű kihámozni beszédéből, hogy mit is akar mondani.
- Ohó, igen, igen, értem már! - válaszolta Taju, és elgon
dolkozva bólogatott. - Magam sem tudom, hogyan érthettem
félre. Haha! Valóban tömören fejezte ki magát. Gondolom,
nagyon műveletlen falusinak tartotok engem. Valóban az is
lennék, ha csak a legkevésbé hasonlítanék is a környékbeliek
hez. De nekem nagy szerencsém volt, és még a fővárosban
sem igen találhattok férfiembert, aki jobb nevelést kapott
volna, mint jómagam. Nagyot tévednétek, ha holmi közönsé
ges, elparlagiasodott embert látnátok bennem. Valójában nincs
is olyan tudomány, amiben magamat ne képeztem volna ki.
Szívesen megpróbálkozott volna még egy költeménnyel, de
minden szellemi tartaléka kimerült, így hát búcsúzni kényszerült.
Az a tény, hogy a fiúk közül ketten nyíltan Taju pártjára álltak,
fokozta az öregasszony félelmét és kétségbeesését. Most már
másra sem tudott gondolni, csak hogy a lányt a lehető
leggyorsabban és nagy titokban eltüntethesse Cukusiból. Középső
fiát, Bugo no Szűkét, egyre kérlelte, találjon rá valami módot,
hogy a lányt elvihesse Kiotóba. A fiú azonban ezt válaszolta:
- Bár megtehetném! De fogalmam sincs róla, hogyan fog
jak hozzá. Itt, a szigeten, nincs egy teremtett lélek, aki segí
tene. Régebben mi hárman összetartottunk, de most azok ket
ten azt mondják, hogy én ellensége vagyok Tajunak, és tudni
sem akarnak rólam. És ha az embernek Taju az ellenlábasa,
ezen a vidéken moccanni sem tud, nemhogy többedmagával
hajóra szállhatna. A végén még megérném, hogy csak bajt ho
zok Tamakacurára.
Ámbár a lánynak senki sem mondta meg, mi zajlik, de látszott,
hogy valamiképp mégis tud mindent. Szörnyű izgalomban élt, és
Bugo no Szűke hallotta, amikor mélységes undorral kijelentette,
hogy inkább eldobja magától az életet, mintsem

eltűrje a rá váró sorsot. Bugo meg volt győződve, hogy ez nem üres szó
nála, és borzalmas erőfeszítés árán sikerült megszereznie az utazás
költségeire szükséges összeget. Anyja, aki fölött bizony már nagyon
eljárt az idő, nem kívánta Cukusiban lehunyni a szemét. Viszont annyira
törődött volt, hogy nem is bír velük tartani, ha egyik lánya rá nem áll,
hogy maga is eljön és gondozza. Ez a lány, Ateki, már évek óta férjnél
volt, de Bugo no Szűke rábeszélte, hogy hagyja el otthonát, és az úton
viselje gondját anyjuknak. A. másik, idősebb lány ugyanis már sokkalta
régebben férjhez ment, népes családja volt, s így az nem jöhetett.
Az utasok kénytelenek voltak késő éjjel nagy sietve elhagyni
otthonukat, és nyomban hajóra szálltak, mert az utolsó pillanatban
megtudták, hogy Tajut, aki annak idején hazatért Higóba, másnap (a
negyedik hónap tizenkettedik napján) kora reggel visszavárják Hizenbe,
és biztosra vehették, hogy egy percet sem vesztegetve, követni fogja
őket.
Szomorú volt a búcsúzás, hiszen a nagyobbik lány már aligha láthatta
viszont anyját. Ateki ellenben sokkal nyugodtabban búcsúzkodott. Igaz,
hogy sokáig Cukusi szigete jelentette az otthonát, de egyáltalán nem
fájlalta, hogy el kell hagynia, és csak amikor távoztukban egyikük
rámutatott a macurai templomra, s Ateki tekintete végigvándorolt a
parton, és felfedezte a helyet, ahol istenhozzádot mondott nénjének,
akkor érezte, mennyire elszomorítja az utazás.
- Gyorsan evezünk - énekelte -, s az Úszó Szigetek eltűnnek a
ködben. És ahogy őket sem kormányozza senki, magam is elhagyom a
révet, hogy csak úgy tovasodródjam egy ismeretlen világ viharaiban.
- Nem ember többé, hanem a szél játékszere csupán, aki
nyomorúságában arra kényszerül, hogy kimerészkedjék a mélységes mély
tenger bizonytalan útjaira. - így válaszolt Tamaka-cura, és végső
kétségbeesésében ráborult a lócára, és órák hosszat ott feküdt
mozdulatlanul.
Menekülésüknek hamarosan híre futott, és végül Tajunak is fülébe
jutott. Ámde őt nem olyan fából faragták, hogy így elengedje
zsákmányát, és bár dühében és meghökkenésében
egy pillanatig képtelen volt bármi cselekvésre, csakhamar
összeszedte magát, könnyű vitorlást bérelt, és üldözésükre indult.
Hajója éppen gyors járatra épült, és erős szelet kapott a part felől.
Valósággal száguldott ki az öbölből, minden kötele feszült, s
perccel utóbb már a hullámtörőn túl járt. Amint kiért a nyílt
tengerre, a csendesebb vízen csak még gyorsabban haladt. Amikor
a kapitány észrevette, hogy egy kis vitorlás veszett gyorsasággal
száguld utánuk, azt hitte, kalózok vették űzőbe, és rohant, hogy
befuthasson a legközelebbi kikötőbe. Csupán Tamakacura meg
három útitársa tudta, hogy azon a gyorsan közeledő hajón van
valaki, akitől - legalábbis nekik - jobban kell félniük, mint a
legelvetemültebb kalóztól. A szegény lány szíve mind vadabbul
vert, s valóban úgy döngött, hogy már-már a hullámok dübörgését
sem hallotta tőle. Végre befutottak Kavadzsiri öblébe. Taju
vitorlása már nem volt látható, s a menekülők fellélegzettek,
ahogy hajójuk közeledett a kikötőhöz. Az egyik tengerész ebből a
dalból énekelt egy részt:
így siettem Kínából Kavadzsiri öblébe,
s eszembe sem jutott bánatos kedvesem, sem a kicsike,
ki ott sírt ölében . . .
Egykedvű, monoton hangon énekelt, de a bánatos dallam
annyira megindította Bugo no Szűkét, hogy hirtelen maga is
belevágott a dalba:
s eszembe sem jutott bánatos kedvesem . . .
Bizony, maga is elhagyta mindazokat, akik a legdrágábbak
voltak szívének, és nemigen gondolt rá, mi is lesz velük. Az a két-
három odavalósi legényke, aki nála dolgozott, mégiscsak némi
támaszt jelentett volna feleségének és gyermekeinek. De ezek az
ifjoncok váltig könyörögtek, hogy hozza őket magával, ő pedig
egy gyenge pillanatában beleegyezett. Elképzelte, mi lesz, ha Taju
feldühödik az eredménytelen hajszán, visszasiet Hizenbe, és
azoknak védtelen családján tölti ki bosszúját, akik

így kijátszották. Mire nem vetemedik majd? És tulajdonképpen

mit is fog tenni? Bugo no Szűke most jött rá, hogy amikor a
menekülést eltervezte, bizony nem látott tovább az orránál.
Egyszeribe semmivé lett minden önbizalma, és lelki szemeivel
máris olyan borzalmakat látott, hogy teljesen összeroppant, és
fejét térdére hajtva sírni kezdett. Akár Po Csü-ji költeményében a
fogoly, akiért váltságdíjat követelnek, s ez, csakhogy
visszatérhessen hazájába, feleségét és gyermekét ott hagyja a tatár
hordánál. Húga, Ateki, hallotta, hogy zokog, és nagyon is meg
tudta érteni kétségbeesését. Akiket Hizenben hagytak, bizony
szörnyű helyzetbe jutottak. Leginkább azt a néhány hűséges öreg
emberüket és szolgájukat sajnálta, akik még akkor régen
beleegyeztek, hogy eljönnek velük a fővárosból, abban a
hiszemben, hogy öt év múlva visszatérnek. A legaljasabb árulás,
hogy így cserbenhagyták éppen ezeket a hűséges öregeket.
Ök ketten, Ateki és bátyja, megszokták, hogy úgy emlegessék a
fővárost, mint otthonukat, ámde most, hogy egyre közeledtek
feléje, rádöbbentek, hogy szülővárosuk ugyan, de nincs egyetlen
háza, mely ismerős lenne, nincs ott egyetlen barátjuk vagy
ismerősük, akihez fordulhatnának. Ezért a lányért hagyták el azt a
helyet, amely szinte egész eddigi életükben a világot, egyetlen
igazi otthonukat jelentette, miatta tették ki életüket a hullámok
kényének-kedvének, éspedig egy pillanatnyi habozás vagy
aggodalmaskodás nélkül. És most, hogy értékes: szállítmányukkal
már csak egy kurjantásnyira vannak a kikötőtől, mihez kezdjenek
vele? Miképpen vegyék fel a kapcsolatot a családdal, hogyan
tudassák velük, hogy itt a lány, mi módon igazolják, hogy ki ő
tulajdonképpen? Ámbár az utazás alatt minderről már vég nélküli
beszélgetés folyt közöttük, de teljes tanácstalanság és zűrzavar
lakozott bennük, ahogy sietve megindultak a főváros felé.
A kilencedik kerületben történetesen meghallották, hogy
anyjuknak egy régi ismerőse még most is a szomszédságban él:
ott sikerült is nekik ideiglenesen szállást találniuk. A kilencedik
kerület ugyan már Kiotóhoz tartozik, de a város központjától még
roppant messze fekszik, valamirevaló ember tehát

nem is lakik arrafelé. Így aztán Bugo no Szűke és húga, abbeli

igyekezetükben, hogy valami befolyásos személyt találjanak, aki
segítségükre lehet küldetésük teljesítésében, csak holmi fura
alakokkal, piaci kofákkal meg házalókkal akadtak össze. Már
közelgett az ősz, de még semmire sem jutottak, és semmi
reményük nem lehetett arra, hogy az elkövetkező hónapok több
sikert hoznak, mint az eddig kárba veszett idő. Ateki teljesen
bátyjára hagyatkozott, mert azt hitte, hogy az minden helyzettel
megbirkózik, s egészen elkedvetlenítette a fölfedezés, hogy bátyja
éppolyan bénult a nagyvárosban, mint hal a szárazon. Bugo no
Szűke csak a ház körül lődörgött, sejtelme sem volt róla, merre
érdeklődjék vagy hogyan ápolja újabb ismeretségeit; és ha arról
volt szó, hogy gondoskodjék magáról, éppolyan tehetetlennek
bizonyult, akár a Cukusiból magával hozott fiatalemberek. Ezek a
suhancok jó ideig csak morogva jártak-keltek, majd végre
egyikük-másikuk munkát talált a környéken, a többi meg
visszatért szülőföldjére. Atekinek mérhetetlenül fájt, hogy bátyja
hajótörötté vált a fővárosban, nincsen se munkája, se pénze, így
hát éjjel-nappal sopánkodott sorsa miatt.
 - Ugyan már, húgom - mondta az -, miattam ne aggódj. Még
ennél nagyobb utat is örömest megtettem volna, várnék,
nélkülöznék még számtalan hónapon át, csak elhelyezhessem ifjú
hölgyünket barátainál, akik majd gondoskodnak róla. Meglehet,
hogy te meg én eljátszottuk jövőnket, de mit gondolsz, mit
éreznénk most, ha hagyjuk, hogy az a szörnyeteg elhurcolja
Tamakacurát átkozott barlangjába?! Az a véleményem, hogy
mostani ínségünkben egyedül az istenek segíthetnek rajtunk.
Nincs messze innen Javata nagy temploma, ahol ugyanazt az
istenséget imádják, mint a mi hakozaki és macurai Javata-
templomunkban, ahová anyánk el szokta vinni az ifjú hölgyet
vezeklési gyakorlatokra. Az a két templom messze van ugyan, de
ebben a harmadikban is ugyanaz az istenség lakozik, és azt
hiszem, most majd Tamakacura mellett szól, hogy annyiszor
elzarándokolt Hakozakiba és Macurába. Miért ne menne el az
itteni templomba, hogy hálát adjon érte, amiért ilyen szerencsésen
megérkezett a fővárosba?

Bugo no Szűke érdeklődni kezdett a szomszédoknál, és

megtudta, hogy az öt apát közül az egyik szent életű ember, aki
Sonival jó ismeretségben állt, még most is él. Engedélyt kapott,
hogy beszéljen az öreg pappal, és megállapodtak, hogy
Tamakacura felkeresheti a templomot.
Ezután elmentek még több más szent helyre is, s végül Bugo no
Szűke azt javasolta, zarándokoljanak el a haszegavai Kvannon
templomba.
- Nincs istenség Japánban, aki mostanában annyi csodát tenne,
mint a hacuszei istennő. Azt hallottam, hogy híre még Kínába is
eljutott,* és tudom, hogy bár Cukusi messze van, de Tamakacura
úrhölgy hosszú éveken át nagyon érdeklődött az istennő
csodatettei iránt, és példás jámborsággal hódolt előtte. Azt hiszem,
hogy hacuszei útja többet lendít majd sorsán, mint bármi más.
Elhatározták, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért gyalog teszik
meg a zarándokutat. Magas kora és törődöttsége ellenére az öreg
dajka sem akart otthon maradni. Tamakacura nem volt szokva
ilyesmihez, s bizony félt, és nyomorultul érezte magát, amint a
zarándoksereg közepén keservesen bandukolt, jobbra vagy balra
kanyarodva, ahogy épp kellett - de annyira elmerült gondolataiba,
hogy észre sem vette, mi történik körülötte. Újra és újra
eltöprengett, hogy ugyan mivel szolgálhatott rá erre a nyomorult
sorsra. S ahogy az út porában vánszorgott, buzgón könyörgött
Buddhához: "Ó, határtalanul tisztelt istenség, téged kérlek, hogy
ha anyám már valóban nem lenne az élők sorában, engedd meg,
hogy bárhol legyen is lelke, részvéttel tekintsen le rám, és imái
váltsanak meg szenvedéseimtől, hogy oltalmat találjak azon a
helyen, ahol most az ő lelke lakozik. De ha még élne, engedd meg
nekem, ó Buddha, hogy egy napon szemtől szembe láthassam."
Így könyörgött, de egyszerre csak eszébe jutott, hogy hiábavaló
minden imája. Hiszen maga nagyon kicsiny volt még, amikor
Jugao eltűnt, így csak halványan emlékezett rá. Ha meghallgatnák
is imáját, nem ismerné fel anyját. Ez a gondolat mindig is
elszomorító lett volna, mennyivel inkább most, hogy megviselték
az út fáradalmai. A zarándoksereg mindenesetre
lassan bandukolt, és csupán a negyedik napon, a kígyó órájában
érték el a Cúba Piacot.* Tamakacura ekkor se élő, se holt nem
volt már. Megpróbáltak összetákolni számára valami hordszéket,
de annyira fájt a lába, hogy moccanni sem bírt, s így mi mást
tehettek, mint hagyták, hogy pihenjen a fogadóban.
Szűkebb társaságukhoz tartozott Bugo no Szűke, két íjász és
három-négy durva kinézésű suhanc, akik a poggyászt cipelték. A
három nő megemelte ruhája szegélyét és övébe gyűrte, akár a
parasztasszonyok, és két vénség kísérte őket, akik úgy festettek,
mint megrokkant napszámosasszonyok. Bizony senki meg nem
mondja, hogy az asszonyok közt van egy rangos személy is.
Alkonyatig azzal telt az idő, hogy ki-ki megtisztogatta a maga
megszentelt lámpáját, aztán előkészítették a szent jelvényeket és
áldozati ajándékokat, amelyekkel szokás szerint adóztak a
haszegavai szentély zarándokai.
Amikor leszállt az este, és a fogadó tulajdonosa, egy öreg pap,
körbejárta a házat, tanúja lett, hogy két öreg, roskatag
cselédasszony nagy nyugodtan éppen fekvőhelyet készít
Tamakacura számára a legjobbik szoba sarkában.
- Ezt a szállást ma éjszakára egy nemes hölgy foglalta le!
Bármely pillanatban megérkezhet! - ripakodott rájuk
felháborodva. - El innen, de azonnal! No nézd csak! Még azt sem
mondják, hogy szabad-e, kérem!
Azok csak tanácstalanul bámultak rá, de a kaputól már ide
hallatszott valami lárma: kiderült, hogy megérkeztek a várva várt
vendégek. Szemlátomást ők is gyalog jöttek. Két előkelő nemes
hölgy állított be egész szolgahaddal, melyhez tartoztak férfiak is,
nők is. Valami négy-öt ló hozta a poggyászt, s bár a lovászok
egyszerű ruhát viseltek, látszott, hogy jó házhoz tartoznak. A
fogadós el volt szánva, hogy azt a szállást kapják meg, amit
eredetileg is nekik szánt, de a betolakodottaknak szemlátomást
eszük ágában sem volt odébb mozdulni. A pap ott állt, és
tanácstalanul vakargatta fejét. A két öregasszonynak valóban nem
volt szíve, hogy kimozdítsa Tamakacurát abból a kuckóból, ahol
oly kényelmesen meglehetett, és átköl-

töztessék egy hátsó kamrába. Hamarosan kiderült, hogy az lenne

az egyetlen lehetőség, ha egy másik fogadóban keresnének
szállást, de mert ez megalázó és fárasztó lett volna, a kisebb
rosszat választották: úrnőjüket áttelepítették a belső helyiségbe,
társaságuk többi tagja pedig vagy a melléképületekben keresett
menedéket, vagy csomagjaival együtt meghúzódott a főépület
valamelyik zugában.
Az újonnan érkezettek nem lehettek olyan rangos, tekintélyes
emberek, mint a pap állította, de nehéz lett volna megmondani,
mifélék lehetnek, mert gondosan elrejtőztek a többi fogadóbeli
vendég elől, sőt még egymáshoz is alig szóltak.
Az ismeretlen, aki miatt Tamakacurát se szó, se beszéd, elűzték
helyéről, bizony nem más volt, mint Ukon, Tamakacura anyjának
hűséges komornája! Az idős asszonynak, magányos és szomorú
életében, évek óta az jelentette az egyetlen vigaszt, ha eljöhetett
erre a zarándokútra, és Gendzsi mindig gondoskodott róla, hogy
megfelelő kényelemben tehesse meg. Az asszony már annyira
megszokta ezt az utat, hogy nem is érezte nagy vállalkozásnak, s
most is, mivel gyalog jött, ráfért a pihenés, ezért nyomban
lefeküdt a legközelebbi heverőre. Közvetlenül mellette húzódott a
vékony sásból font válaszfal. Hallotta, hogy odaát járnak-kelnek,
majd nemsokára bejött valaki, aki nyilván élelmet hozhatott be
tálcán. Aztán megszólalt egy férfihang:
- Kérlek, vidd be ezt a hölgynek. Mondd meg, nagyon saj
nálom, hogy ilyen rossz az ellátás, de én igazán mindent meg
tettem, ami módomban állt.
A férfi hangján érződött, hogy a hölgy, akinek mentegetőzését
szánta, társadalmilag magasan fölötte állhat. Ukonban felébredt a
kíváncsiság. Belesett a válaszfal hasadékán: rémlett neki, mintha
már látta volna ezt a fiatalembert. Ki lehet? Törte a fejét, de nem
bírt rájönni. De különös is lett volna, ha felismeri Bugo no Szűkét,
hiszen az még egészen kicsi fiú volt, amikor utoljára látta, most
pedig egy felnőtt ember állt előtte, akit barnára cserzett Cukusi
napja és szele, és akinek öltözéke roppant szegényes volt.
- Szandzso, úrnőnk kéret - szólalt meg most Bugo no

Szűke, és Ukon csodálkozva látta, hogy a Szandzsónak szólított idős

asszony valamiképp szintén ismerős. De ez egyszer nem is tévedhet! Ö
az, Szandzso, aki vele, Ukonnal, valaha együtt szolgált Jugaónál, és
később - akár maga, Ukon - ő is azon néhány szolgáló közé tartozott, akit
Jugao magával vitt az ötödik kerületben álló házba. Mintha csak álmot
látna. Ki lehet a hölgy, akinek kíséretéhez tartozik? Feszülten figyelt,
de a
szomszéd helyiségben levő ágyat paravánokkal vették körül, s így nem
láthatta, ki pihen ott. Már éppen elszánta magát, hogy megszólítja a
Szandzso nevű szolgálót, és kifaggatja, amikor úgyszólván magától
megoldódott egy s más rejtély: a férfi minden bizonnyal Soni egyik
fia . .
. az, akit Hjotodának szoktak szólítani, a hölgy pedig, aki iránt oly
nagy
tiszteletet tanúsítanak, nem lehet más, mint Tamakacura, Jugaónak To no
Csudzsótól való gyermeke. Szörnyű izgalmában már nevén is szólította
Szandzsót, de az öregasszony éppen abban buzgólkodott, hogy
felszolgálja a vacsorát, és abban a pillanatban ügyet sem vetett a
hívásra.
Bosszantotta, hogy elszólítják munka közben, de bárki hívhatta is, sietős
lehetett a dolga, ezért csakhamar előjött, és így méltatlankodott:
- Nem értem! Az utóbbi húsz évet Cukusi szigetén töltöt
tem, ott szolgáltam, és most egy kiotói hölgy nevemen szólít,
mintha osak egészen közelről ismerne. Nos, én vagyok Szan
dzso. De nem hiszem, hogy velem óhajtanál beszélni.
Ahogy közeledett, Ukon meglátta, hogy ódivatú ruhája fölött valami
lehetetlen szűk ujjú kabátot visel. És milyen rettentő terebélyes lett!
Ahogy végignézett rajta, Ukon arcát elöntötte a szégyen pírja, mert
rádöbbent, hogy fölötte is éppúgy eljárt az idő, s ha jómaga öregnek
látja
Szandzsót, akkor -még ha maga nem látja is - bizony ő is öreg lehet a
másik szemében.
- Nézd csak! Hát meg sem ismersz?! - szólt, és egyenesen Szandzso
arcába bámult.
- De még mennyire! - kiáltott fel az öregasszony, és összecsapta
kezét. - Együtt szolgáltunk úrnőmnél. Még soha életemben nem ért
ekkora öröm! Hol rejtegetted ennyi időn át a mi kedves úrnőnket? ... Itt
van veled, ugye?

És Szandzso roppant izgalmában elsírta magát, mert

találkozásuk emlékezetébe idézte fiatalságát. Milyen idők voltak
is azok! És de régen, milyen régestelen-régen is volt mindez!
- Mindenekelőtt - válaszolta Ukon komolyan - néhány
szóval mondd el, mi újság? Veled van a dajka? És mi lett a
pici lánnyal? ... És hol van Ateki?
Ukon e pillanatban nem bírta elszánni magát, hogy halomra
döntse Szandzso reményeit. Egyébként is fájdalmas volt számára,
hogy Jugao haláláról beszéljen, ezért csak szótlanul hallgatta
Szandzso elbeszélését, hogy itt van a dajka, a fiával és a lányával
egyetemben - ők hárman. Tamakacura szép ifjú hölgy már, és
szintén itt van velük.
- De csak fecsegek - kiáltotta végül Szandzso -, ahelyett,
hogy rohannék, és elmondanám a dajkának . . . - S azzal már
el is tűnt.
A hír hallatán, nagy meglepetésükben, Atekinek és anyjának az
volt az első érzésük, hogy felháborodtak Ukon viselkedésén, mert
feltételezték, hogy mindezen időn át rejtegette úrnőjüket,
semmibe sem vette, hogy ezzel Jugao minden barátjára mennyi
aggodalmat és keserűséget zúdított.
- Semmi kedvem viszontlátni - mondta végül az öreg
dajka, egyet biccentve Ukon szobája felé -, de azt hiszem,
hogy mégis be kell mennem hozzá.
Ám alig ült le Ukon fekhelye mellé, mely elől félrehúzták a
függönyöket, máris mindketten sírva fakadtak.
- Mi lett vele? Hol van úrnőm? - zokogta a dajka. - El
sem tudod képzelni, mit álltam ki mindezen évek alatt! Egyre
csak azért imádkoztam, hogy valami jeladást kapjak, egy szó
ból, egy álomból megtudjam, hol rejtőzik. De egy árva híradás
sem jutott el hozzánk, s a végén már mindenféle szörnyűség
járt az eszemben . . . hogy talán valahol nagyon messze járhat.
Bizony, már arra is gondoltam, hogy meghalt, és ettől annyira
kétségbeestem, hogy meggyűlöltem az életemet, és örömest vé
get is vetek neki, ha nem szeretem annyira az őrizetemre bízott
kislányt. Ezért torpantam meg, és nem léptem rá az Éjszaka
Ösvényére. De láthatod, így is mi lett belőlem . . . Éppen csak
pislákol bennem az élet. . .

Így beszélt még tovább is a dajka, s egyre abban a hitben volt,

hogy Jugao úrnő is ott van valahol a közelben. "Hogy mondjam el
nekik? Mit is mondjak?" - Jugao temetése után napokon át ezek a
kérdések gyötörték Ukont, de most kétszer olyan szorongatott
helyzetben volt. De véget is kell vetnie ennek, nem halogathatja
tovább, beszélnie kell. És Ukon hirtelen félbeszakította az öreg
dajka ömlengéseit:
- Ide figyelj! - kezdte. - Semmi értelme elbeszélnem, hogyan
történt... de Jugao úrhölgy már rég meghalt.
Csend támadt, majd a némaságot megtörte a három
öregasszony fékevesztett, görcsös zokogása.
Már sötétedett, és a zarándokok, kezükben az égő lámpával és
az áldozati ajándékokkal, indulni készültek a templomba. Az
asszonyok az utolsó pillanatig görcsösen kapaszkodtak egymásba,
és alig tudva, mit tesznek, már-már együtt akartak útnak indulni,
amikor Ukonnak eszébe jutott, hogy kísérői majd elcsodálkoznak
rajta, milyen furcsán megszaporodott társaságuk. Ráadásul Bugo
no Szűke sem tudott még róla, hogy így egymásra leltek, az öreg
dajka pedig pillanatnyilag nem érzett magában annyi erőt, hogy a
történtekről hosszadalmas magyarázatba bocsátkozzék. így tehát
különvált a két társaság, és Ukon kíváncsian nézegette a
zarándokokat, amint egyesével elhaladtak előtte, és kiléptek az
utcára. Volt közöttük egy roppant szegényes ruházatú lány: fejére
vékony nyári kendőt kötött, ami a haját öszefogta ugyan, de nem
rejtette el egészen. A zarándokmenetben a lány valamivel Ukon
előtt mendegélt, és amennyire így hátulról láthatta, már
meggyőződhetett róla, hogy a lány nemcsak rendkívül szép, de
rangban is erősen különbözik a mellette botorkáló ágrólszakadt
zarándoknéptől. Amikor végre megérkeztek, már javában tartott
az istentisztelet, és a templom zsúfolásig megtelt; ugyanis a
zarándoksereg, mellyel a Cukusiból való társaság együtt hagyta el
a fővárost, javarészt izmos lábú paraszt- és napszámosemberekből
állt, s ők egy pillanatnyi pihenő nélkül jöttek át Cubán, és már
réges-rég biztosították helyüket a megszentelt épületben. Ukon
rendszeresen eljárt a templomba, ezért most is nyomban a
főoltártól jobbra levő, fenntartott helyére

vezették. De Tamakacura társasága még nem járt itt, s ráadásul

balszerencséjük is volt, mert egy roppant élhetetlen sekrestyés
kezébe kerültek, az meg beszorította őket a nyugati kereszthajóba.
Fenntartott jó helyéről Ukon hamarosan felfedezte őket, és
integetett nekik, hogy jöjjenek melléje. A dajka, amennyire
néhány szóban tehette, nagy hirtelenjében igyekezett megértetni
fiával, kicsoda Ukon, és miért integet nekik, majd az asszonyok
átfurakodtak az oltárhoz, ott hagyván Bugo no Szűkét és két
kísérőjét, ahová az ügyetlen sekrestyés állította őket. Bár Ukon
személy szerint nem volt tekintély, de tudták róla, hogy Gendzsi
szolgálatában áll, és - mint azt Ukon már rég tapasztalhatta - ez
már egymagában is elegendő volt, hogy még ilyen helyen is
megóvja őt minden fölösleges zaklatástól. Ha úgy tetszik, hát
meresztgesse szemét a tömeg, és sugdolózzon felháborodva, hogy
ez a két vidéki, rosszul öltözött nő, aki csak az imént érkezett, a
legnagyobb lelki nyugalommal leül arra a helyre, melyet
uraságoknak tartanak fenn. Ukon nem állhatta, hogy ifjú úrnőjét
beszorítsák egy sarokba, vagy hogy a szürke tömegben ide-oda
taszigálják. Legszívesebben nyomban beszélgetni kezdett volna
vele, de éppen most értek az istentisztelet legfontosabb részéhez, s
így kénytelen volt lehajtott fővel térden állva maradni. Íme, eljött
hát végre a találkozás napja, melyért annyi éven át könyörgött!
Most már csak az van hátra, hogy Gendzsi, aki annyiszor kérte,
próbálja meg kikutatni, mi lett Jugao gyermekével, örömmel
fogadja ezt a felfedezést (és Ukon érezte, hogy így lesz), és
befolyása révén segítse a szegény hölgyet, hogy bejusson az
udvarhoz, amire születésénél fogva jogot is formálhat. Erről szólt
imája is most, hogy Tamakacura oldalán ott térdepelt az oltár
előtt. A zsúfolásig megtelt templomban az ország minden tájáról
érkezett zarándokokat lehetett látni. Kiöltözöttsé-gével és
fennhéjázó magatartásával kirítt Jamato tartomány helytartójának
felesége, hiszen a hivők többsége ódivatú ruházatú, egyszerű
falusi ember volt. Szandzso a barbár Cukusi-ban eltöltött
esztendők alatt teljesen elfelejtette, mennyire kiöltöznek a
városiak minden ilyen alkalomra, és most le sem bírta venni
szemét a pazar ruházatú hölgyről,

- Figyelj csak ide! - suttogta végül nagy áhítattal a dajkának. -

Nem tudom, te miért könyörögsz Kvannon istenasszonyhoz, de én
azért esedezem, hogy ha már a mi drága ifjú úrnőnk nem lehetett
az elöljáró* felesége, pedig mindig is reméltem, akkor hadd
mehessen feleségül a szépséges Jamato tartomány helytartójához.
Mert még soha életemben nem láttam előkelőbb dámát, mint az
ott! Imámban mondtam is Kvannon istenasszonynak: "Csak ezt a
kérésemet teljesítsd, s majd meglátod, milyen gyönyörűséges
áldozati ajándékokat hoz oltárodra az öreg Szandzso." - És kezével
homlokát ütögetve, ismét nagy buzgón imádkozni kezdett.
- No - mondta Ukon, elcsodálkozva ezen a különös beszéden -
, belőled aztán igazi falusi asszony lett. Hát nem tudod, hogy a
hölgyünk To no Csudzso vér szerinti leánya? Ez már egymagában
is elég. De most, hogy ismét hatalomra került Gendzsi herceg, aki
anyja kedvéért mindent megtesz majd érte, azt hiszed, létezik az
egész birodalomban olyan nemesúr, aki elég előkelő lenne
számára? Igazán szomorú lecsúszást jelentene, ha hozzámenne
holmi rongyos helytartóhoz!
De Szandzsót nem egykönnyen lehetett meggyőzni.
- Már bocsáss meg - mondta nagy meggyőződéssel -, mit
tudhatok én a te Gendzsi hercegedről vagy a hozzá hasonlók
ról. De tulajdon szememmel láttam, hogyan vonult a mi elöl
járónk felesége és egész kísérete Kijomizuban Kvannon isten
asszony templomához, és mondhatom, maga a császár sem
vonulhat fényesebb kísérettel. Ne is próbálj engem eltéríteni
ettől! - S azzal az öregasszony újra imába merült.
A Cukusiból való társaság megállapodott abban, hogy a
templomnál eltöltenek három napot. Ukon nem szándékozott
ennyi ideig itt maradni, de kihívatta kedves lelkiatyját, és
megkérte, hogy kerítsen szállást. Azt remélte ugyanis, hogy az
ájtatos magábaszállás e napjaiban alkalma kínálkozik, hogy a
dolgokat nyugodtan megbeszélhesse az öreg dajkával. A pap
számos tapasztalatból tudta már, hogy Ukon mit kíván ráíratni
imaszalagjára, amelyet majd be kell tennie a szent lámpába, ezért
nyomban írta is: "Fudzsivara no Ruri úrhölgy nevében, íme,
elhozom ezt az áldozati ajándékot és meggyújtom . . ."

- Ez így rendben is van - mondta Ukon (ugyanis Fudzsi-vara

no Ruri álnéven emlegette Tamakacurát, valahányszor ebben a
dologban megbeszélést tartott lelkiatyjával). - A szokásos szöveg
mind maradhat, de arra kérlek, hogy most még bensőségesebben
imádkozz ügyemben, mint valaha. Mert végre megértem azt a
boldogságot, hogy rátaláltam az ifjú hölgyre, és soha még ennyire
nem kívántam, hogy teljesedjék boldogságáért esedező imám.
- No lám! - kiáltotta a pap győzelmesen. - Akadt-e valaha is
ennél világosabb eset? Hát rátaláltál? Drága asszonyom, igazán
természetes, hogy rátaláltál. Hiszen éppen ezért imádkoztam éjjel-
nappal, amióta a legutóbb itt jártál!
És a sikeren felbuzdulva, ismét dolgához látott, s abba sem
hagyta reggelig. Ekkor az egész társaság, Ukon meghívására,
elment a szállásra, melyet daitokó\a* biztosított számára. Ukon
úgy érezte, hogy ha valahol, hát itt lesz ereje hozzá, hogy
belefogjon a történetbe, mely olyan nehezen kívánkozott ajkára.
Végre nyugodtan szemügyre vehette a gyermeket, akinek
javáért annyi éven át imádkozott. Tagadhatatlan, hogy Tama-
kacura rosszul volt öltözve, és kissé zavarba is jött az idegenek
láttán, mert érezte, hogy méregetik. Ukon azonban őszintén el volt
bűvölve tőle és felkiáltott:
- Bár nem volt rá jogom, hogy reméljek benne, mégis ab
ban a nagy szerencsében részesültem, hogy annyi finom höl
gyet és urat láthatok, amennyit komorna csak láthat a fővá
rosban. Ott van mindenekelőtt Gendzsi herceg felesége, Mura
szaki úrnő - őt csaknem minden nap látom. Milyen szépséges
ifjú teremtés! Azt hiszem, nincs is senki, akit hozzá hasonlít
hatnék. Aztán ott van az akasi kislány. Ö persze gyermek
még,* de napról napra szépül, és nem lepne meg, ha végül va
lamennyi ifjú hölgyünket túlszárnyalná szépsége. Bizonyos,
hogy olyan finom ruhákban járatják, akkora hűhót csapnak kö
rülötte, hogy alig lehet más gyermekkel egy napon említeni.
De azért - s ezt most súgva mondta a dajkának - a mi ifjú
úrnőnk még ebben az öltözékében is felveheti velük a ver
senyt, erre akár meg is esküszöm. Nemegyszer hallottam már
magától Gendzsi hercegtől, hogy a sok szépség között, akiket

apja. uralkodása alatt az udvarban vagy egyebütt megismert,

kimagasló helyet foglal el a jelenlegi császár anyja* és az Aka-
siban született kislány. Senki mást nem ismert, akiről minden
teremtett lélek egybehangzóan azt állíthatja, hogy a feje búbjától a
lába ujjáig maga a tökéletesség. Így mondta a herceg. Jómagam
azonban sohasem láttam Fudzsicubo úrhölgyet, és az a kis akasi
hercegnő bármilyen elragadó is, de jóformán ölbeli még, s ha
Gendzsi herceg ilyen kijelentéseket tesz róla, mindössze a jövőre
vonatkozó sejtelmeiről nyilatkozik. Muraszaki úrhölgyet ekkor
szóba sem hozta, de jól tudom, hogy szíve mélyén őt tartja a
legtöbbre, s annyira mindenki más fölé helyezi, hogy még csak
eszébe sem jut megemlítem ilyen felsorolásnál. És bár nagy úr
Gendzsi herceg, ismételten hallottam tőle, hogy Muraszaki
úrhölgy nála ezerszerte jobb férjet érdemelne. Nemegyszer
eszembe jutott, hogy Gendzsi herceg, akit már kora ifjúságában
olyan páratlan szépségű hölgyek vettek körül, amint említettem is,
könnyen úgy végezheti napjait, hogy többé nem is talál hozzájuk
foghatót. De már látom, hogy nincs igazam, mert ez a mi
hölgyünk semmivel sem alábbvaló. Higgyétek el, nem fogok róla
fellengzősen beszélni, de általában Gendzsi herceg ügyet sem vet
olyan finomkodó ömlengésekre, hogy "a fény, mely lényéből árad,
ragyogóbb, mint Buddha aranysugára". Én egyszerűen azt
mondom majd neki: "Nézd meg, és nem ér csalódás."
így beszélt Ukon, és kegyesen mosolygott a társaságra. De ne
felejtsük el, hogy a dajka mit sem tudott Gendzsi és Jugao
kapcsolatáról, és semmi okát nem látta, miért fogná pártját a
herceg Tamakacurának, éppen ezért elég rosszkedvű volt.
 - Szívből köszönöm indítványodat - mondta -, és elhiheted,
hogy a hölgy jövőjét nálam jobban senki nem viseli szívén, mert
megmondhatom: elhagytam házamat, otthonomat, elhagytam
fiaimat, és visszatértem a fővárosba, amelytől már úgy
elszakadtam, hogy egészen idegennek érzem, és mindezt egyedül
Tamakacura úrhölgy kedvéért tettem. Mert már nem bírtam
elnézni, hogy fiatalságát azon a kietlen helyen vesztegeti el, ahol
egyetlen lélek nincs, akivel szót válthatna . . . Nem, valóban én
lennék az utolsó, aki útját állná bármi olyan

tervnek, mely azzal kecsegtet, hogy elnyerheti az őt megillető

helyet, és meggyőződésem, hogy azok közt a nagy urak közt,
akikről említést tettél, sokkal nagyobb esélye van az
érvényesülésre . . . De meg kell mondanom, különösnek érzem,
hogy Tamakacurát teljesen idegen embernél szállásoljuk el, noha
apja állandóan az udvarnál tartózkodik. Meglehet, nem egészen
értem, mit is javasolsz. . . De nem lenne természetesebb
megmondani apjának, hogy itt a lány, és ezzel lehetőséget adnánk
neki, hogy a magáénak elismerje? Mi ezt szerettük volna, és
nagyon boldogok lennénk, ha segítségünkre lehetnél.
Tamakacura füle hallatára folyt a beszélgetés, s bizony nagyon
feszélyezte, hogy ilyen nyilvánosan tárgyalnak róla: iz-gett-
mozgott a helyén, s végül háttal fordult a beszélgetőknek.
- Látom, azt hiszed, hogy túl sokat vállalok magamra -mondta
Ukon. - Jól tudom, nem vagyok én senki, semmi. Ám azért
Gendzsi herceg gyakran hívat, s olyankor én szolgálom ki, és
szívesen veszi, ha mesélek neki mindenféle érdekes dologról, amit
láttam vagy hallottam. Egy alkalommal elmondtam neki a mi
hölgyünk történetét: hogyan maradt itt anya nélkül, és vitték el
egy távoli tartományba (már amennyit magam tudtam erről).
Őfenségét mélyen meghatotta a történet, és kért, kutassak csak
tovább, és nyomban közöljem vele, ha bármit megtudok .. .
- Nem vonom kétségbe - válaszolta a dajka -, hogy Gendzsi
herceg igen előkelő nemesúr. De amit mondtál, abból kiderül,
hogy felesége van, akit nagyon szeret, sőt más hölgyek is élnek
vele egy fedél alatt. Lehet, hogy abban a pillanatban érdekelte a
történet, de fogalmam sincs róla, miért gondolod, hogy lányává
fogadná Tamakacurát, ha egyszer ott a lány vér szerinti apja?
Hálás lennék, ha mindenekelőtt abban lennél segítségünkre, hogy
To no Csudzso tudomást szerezzen a hölgy megérkezéséről. Ha
erre nincs mód .. .
Ukon nem titkolózhatott tovább. Ha nem beszél a dajkának
Gendzsi és Tugao kapcsolatáról, minden további tárgyalás
lehetetlenné válik. És mikor végre eljutott odáig, hogy bevallotta,
Gendzsi ismerte Jugaót, vakmerően fejest ugrott a dologba, és
elmesélte az egész borzalmas történetet.

- Ne gondold - mondta végül -, hogy Gendzsi mindezt már

elfelejtette, vagy hogy valaha is el fogja felejteni. Az óta a nap
óta egyetlen vágya, hogy valami módját lelje, amivel némileg
is engesztelést nyújthatna vétkéért, mellyel úrnőm szörnyű vég
zetét előidézte, és nemegyszer hallottam, mennyire kívánja,
bárha egy napon boldoggá tehetné Jugao úrhölgy gyermekét,
hogy valamennyire is kárpótolhassa őt mindazért, amit elvesz
tett. És mivel kevés gyermeke van, azt tervezi, hogy örökbe
fogadja a lányt, csak találja meg, és arra kért engem, mindig
is úgy beszéljek róla, mint az ő saját gyermekéről, akit falura
adott ki dajkaságba. Ámde akkoriban még nagyon tapasztalat
lan voltam, és a történtektől annyira megrémültem, hogy nem
mertem kérdezősködni. Végre egy napon váratlanul férjed ne
vére bukkantam a tartományi hivatalnokok listáján. Sőt, őt
magát is láttam, bár elég messziről, azon a napon, amikor a
birodalmi kancellár palotájába ment, hogy átvegye kinevezé
sét. Persze akkor megszólíthattam volna, de magam sem tu
dom, miért, nem bírtam rászánni magam. Némelykor úgy kép
zeltem, hogy itt hagytad Tamakacura úrhölgyet az ötödik ke
rületben levő házban, mert nem bírtam elviselni a gondolatot,
hogy a szigeten nevelkedik, mint holmi kis parasztlány . . .
így telt el a napjuk, hol beszélgettek, hol imádkoztak, vagy pedig
azzal
szórakoztak, hogy elnézték a templom kapujához szakadatlanul özönlő
zarándoksereget. Ablakuk alatt folyt a Hacusze. Ukon most ezt az
akrosztichont mondta:
- Ha nem lépek be a kapun, melynél két fenyő áll őrt, va
jon találkozott volna életünk öreg folyama?
Erre Tamakacura így válaszolt:
- Oly keveset tudtam én azokról a régmúlt napokról, akár
ez a folyó tud a hegyről, amelyből fakad.
Ott ült Tamakacura, és csendesen sírdogált. De Ukon meg sem
kísérelte, hogy vigasztalja, mert érezte, hogy most már minden jó úton
halad. Ha azt nézi, hogyan nevelkedett fel Tamakacura, senkit sem
hibáztathat azért, ha a lány viselkedésében akad némi vidéki nyerseség és
egy árnyalatnyi együgyűség. Ukon el sem tudta képzelni, hogyan vihette
végbe az öreg dajka, hogy ilyen nevelést is adjon neki, és újra
meg

megköszönte neki mindazt, amit a lányért tett. Jugao természete

mindvégig félénk, alkalmazkodó, szinte gyermeki volt; lányán
azonban mindennek nyoma sem látszott. Tamakacu-rán,
félénksége ellenére, öntudat, sőt tekintély érződött. "Meglehet -
gondolta Ukon -, hogy Cukusi nem is olyan barbár vidék, mint az
ember gondolná." Sorra vette valamennyi Cu-kusiba való
ismerősét, de amennyire emlékezett rájuk, egyik faragatlanabb és
neveletlenebb volt a másiknál. Valóban rejtélyt jelentett a dajka
teljesítménye.
Mihelyt leszállt az alkony, mindnyájan visszamentek a
templomba, s az éjszakát és a következő nap legnagyobb részét is
ott töltötték, teljesen elmerülve a különböző lelkigyakorlatokban.
Csípős őszi szél támadt a völgy felől, s ahogy Soni özvegye
borzongva ott térdelt a főoltár előtt, a kegyetlen fuvallatra
felelevenedett benne a múlt minden szenvedése. De minden
szomorú emléke egyszeribe szertefoszlott a gondolatra, hogy a
gyermek, akit annyi áldozattal fölnevelt, most már elfoglalja a
származásánál fogva őt megillető helyet. Ukon beszámolt neki To
no Csudzso többi gyermekének pályafutásáról. Ameny-nyire
láthatta, mindőjüknek roppant jól ment sora, tekintet nélkül arra,
hogy egyiknek-másiknak anyja milyen rangból származott, s ez
csak még jobban megnyugtatta az idős hölgyet.
Végül elérkezett a válás pillanata. A két asszony megadta
egymásnak a címét, s aztán ki-ki elindult a maga útjára: Ukon a
kis ház felé, amelyet Gendzsitől kapott, és nem esett messze az új
palotától, a többiek pedig a kilencedik kerületben levő szállásukra
tartottak. Alig váltak el, amikor Ukont elfogta a félelem: hátha
Tamakacura szökni próbál előle, ahogy annak idején Jugao is
elmenekült To no Csudzso elől. Egy percnyi nyugta sem volt, és
szüntelenül jött-ment a maga házikója és a dajka szállása közt.
Nemsokára itt lett volna az ideje, hogy visszatérjen az új palotába,
és örült is, hogy véget ért a szabadsága, mert sürgősen be akart
számolni Gendzsinek, milyen eredménnyel járt.
Ukon nem tudta megszokni az új palotát, és valahányszor
belépett a kapun, mindig elképedt a hatalmas rezidencia lát-

tán. És mostanában annyi, de annyi kocsit húztak ki-be,* hogy

egészen elszédült a forgalomtól, s magában azon töprengett,
egyáltalán eljut-e a házig.
Ezen az éjszakán nem hívatták: Ukon nyugtalanul hánykolódott
ágyában, és egyre azon járt az esze, hogyan tudná felfedezését a
legmegfelelőbb formában tudomására hozni Gen-dzsinek. Másnap
- ámbár úgy esett, hogy éppen aznap tért haza szabadságáról egy
sereg udvarhölgy meg az udvartartás sok más fiatalja - Muraszaki
az öreg Ukonért küldött, s az roppantul megörült a kitüntetésnek.
- De hosszú szabadságon voltál! - kiáltotta Gendzsi, amikor
Ukon belépett. - Amikor legutóbb találkoztunk, olyan voltál, mint
holmi búvalbélelt öreg özvegyasszony, és lám, most szinte dévaj
kedvedben látlak. Biztosan valami örvendetes esemény történt
veled. Mégpedig mi?
- Uram - válaszolta Ukon -, igaz, egy álló hétig távol voltam a
fővárostól. De nem tudom, hogy ami történt, számodra örvendetes-
e. A hegyeken túl, Hacuszéba mentem, méghozzá gyalog, és
összeakadtam valakivel, akit bizony nagy örömmel láttam viszont.
- Ki volt az? - csapott le rá Gendzsi, és Ukon már-már szólni
akart, amikor eszébe jutott, hogy sokkal helyesebb, ha
négyszemközt mondja el a dolgot, szóval amikor Muraszaki nincs
jelen. Ámbár megeshet, hogy a dolog kerülő úton mégis fülébe jut
Muraszakinak, akkor pedig majd zokon veszi, hogy nem mondta
meg azonnal. . . Ukon nehéz helyzetbe került.
- Nos, ha mindenáron tudni akarod ... - kezdte Ukon, de éppen
ekkor özönleni kezdtek a látogatók, s így neki vissza kellett
vonulnia. De még a nap folyamán, később, amikor a nagy lámpát
behozták, és Gendzsi békésen üldögélt Muraszakinál, sőt már
mondta is a herceg, hogy hamarosan lefekszik, Ukont hívatta be a
szokásos esti masszírozás céljából.
Muraszaki úrnő idestova huszonnyolc éves, de szebb, mint
valaha - ez volt az öregasszony gondolata, amint belépett. Valóban
úgy tetszett, mintha minden varázsa most teljesedett volna ki. Már
néhány hónapja volt annak, hogy Ukon utoljára ilyen közelről
láthatta úrnőjét, s akár meg is esküdött volna

rá, hogy ezen rövid idő alatt Muraszaki úrnő szépsége

megkétszereződött. Ennek ellenére nem féltette Jugao lányát.
Igaz, tagadhatatlan különbség van e ragyogó hercegnő és a félénk
cukusi lány között, de ez a különbség annyi csupán, ami az
ismeretlenséget a hírnévtől elválasztja: amint fordul a szerencse,
helyrebillen a mérleg.
- Nem szívesen masszíroztatom magamat az újonnan jött
ifjú szolgálónőkkel - jegyezte meg Gendzsi Ukonnak, amikor
az belépett. - Nagyon is tudtomra adják, hogy terhükre van
ez a munka. Szívesebben hívok olyasvalakit, akit már régtől
fogva ismerek . . . például téged.
Gendzsi környezete ugyan még sohasem tapasztalta ezt, és
most nagy titokban összemosolyogtak. Tudták, Gendzsi csupán
azért beszél így, hogy örömet szerezzen az öregasszonynak, és
legyezgesse hiúságát. De semmiképp sem felelt meg az
igazságnak, hogy bármelyikük valaha is ne örömmel fogadta
volna a parancsot, éppen ezért inkább bosszantotta őket a tréfa.
- Haragudnál rám - suttogta Gendzsi Muraszakinak -, ha
idősebb hölgyek társaságában kezdeném örömömet lelni?
- Igen - bólintott Muraszaki -, azt hiszem, igen. Az ember
sohasem tudhatja, hányadán áll veled. Engem komolyan
nyugtalanítana ...
Az öregasszony javában dolgozott, Gendzsi pedig beszélt
hozzá, szórakoztatta. Ukon még egyszer sem látta ennyire
vidámnak és barátságosnak. A herceg a közügyek teljes irányítását
átadta To no Csudzsónak: a kísérlet bevált, és Gendzsi annyira
megkönnyebbült, mert megszabadult régi, nyomasztó terhétől,
hogy úgyszólván egy pillanatig sem bírta megőrizni komolyságát.
Az emberek többsége teljesen lehetetlennek érezte volna, hogy
eltréfálkozzék egy ilyen józan, idős hölggyel, mint Ukon. De
Gendzsiben megvolt az a különleges adomány, hogy bele tudta
magát élni bárki helyzetébe, és hozzá tudott férkőzni a makacsul
bánatos vagy rendíthetetlenül komoly emberhez is.
- Meséld csak el, milyen érdekes emberre bukkantál - foly
tatta. - Úgy sejtem, megint valamelyik szent emberedről lesz
szó, Elhoztad, hogy imádkoztassak vele magamért. Igaz?

- Bizony nem! - felelte Ukon méltatlankodva. - Álmomban

sem jutna eszembe ilyesmi. - És halkabban így folytatta: - Réges-
rég szolgáltam egy hölgynél, s most megismerkedtem a lányával...
Az anya borzalmas véget ért. . . Biztosan tudod, kiről beszélek . . .
- Igen - felelte Gendzsi. - Nagyon jól tudom. A hír, melyet
hoztál, egészen más, mint vártam. Hol volt a gyermek ennyi éven
át?
- Vidéken - felelte Ukon tétován, a pillanat ugyanis
szemlátomást nem kedvezett arra, hogy töviről hegyire elmesélje a
dolgot. - Néhány idős szolgálónő gondjába vette a gyermeket
- folytatta -, és most is, hogy a lány már felnőtt, szolgálatá
ban állnak. Arról természetesen semmit sem tudtak, hogy elő
ző úrnőjük milyen . . . Kínszenvedés volt beszélnem róla. De
végül is megembereltem magam, és elmondtam nekik . . .
- Azt gondolom, hogy erről talán majd máskor beszéljünk!
- vágott szavába Gendzsi, és félrevonta Ukont. Muraszaki
azonban mindent hallott.
- Miattam ne fájjon a fejed, kérlek - szólt ásítva. - Egyébként
is félálomban vagyok már. És ha olyasvalami, amit nem
hallhatok... - Azzal fejét, fülét betakarta köntöse ujjával.
- Olyan szép, mint az anyja? - kérdezte ekkor Gendzsi.
- Magam sem hittem volna - felelte Ukon. - De meg kell
mondanom, nemigen vehettem szemügyre . . .
- Arról meg vagyok győződve, hogy csinos - mondta Gendzsi.
- Az érdekel, hogy szerinted több-e ennél? Ha például
összehasonlítanánk a feleségemmel ... - s azzal Muraszaki felé
biccentett.
- Azt nem - vágta rá Ukon nagy sietve -, az azért túlzás lenne .
. .
- Ugyan - vágta rá Gendzsi -, nem járhat messze attól, amit
magad gondolsz. Látom az arcodról. A magam részéről kitartok a
szokásos szülői hiúság mellett. Remélem, hogy a lány és magam
közt fölfedezek némi hasonlatosságot. . .
Azért mondta ezt, mert a lányt saját gyermekeként akarta
szerepeltetni, és félt, hátha hallja valaki a beszélgetésüket.
Minthogy ennyit már tudott, nem bírt ellenállni a kísértésnek,

hogy megismerje az egész történetet, és nyomban magával is vitte

Ukont a szomszédos szobába, ahol zavartalanul beszélgethettek.
- Nos - mondta Ukonnak, amikor az kielégítette kíváncsiságát
-, most már világosan látom, mit kezdjünk a lánnyal. Jöjjön ide,
lakjék nálam. Évek hosszú során át annyit töprengtem, mi lehet
vele, és attól féltem, hogy fiatalságát valami elhagyatott,
vigasztalan helyen tékozolja el. Roppantul örülök, hogy rátaláltál.
Egyetlen aggodalmam van csak... az apja miatt. Úgy érzem,
nyomban közölnöm kellene vele, hogy itt a lány. De magam sem
tudom, hogyan fogjak hozzá, hiszen semmit sem tud Jugao
úrhölgyhöz fűződött kapcsolatomról. Nem is látom, mi haszna
lenne, ha felvilágosítanám. Neki már any-nyi gyermeke van, hogy
alig tudja, mit kezdjen velük. És ha most házába kerül egy felnőtt
lány, akit mint karon ülő gyermeket látott utoljára, csak terhére
lenne. Sokkal egyszerűbb, ha én fogadom be, hiszen csak kis
családom van, és egyszerűen azt mondom, hogy az enyém, csak
vidéken neveltettem szép csendben. Ha igaz, amit róla mesélsz,
akkor biztosan körül fogják rajongani. Az ilyen lányra való
felügyelet végtelen sok tapintatot és gondot igényel. Nem hiszem,
hogy helyes lenne ilyen nagy felelősséggel terhelni To no
Csudzsót.
- Legyen úgy, ahogy fenséged óhajtja - válaszolta Ukon. -
Annyi bizonyos, hogy ha fenséged nem fogja elmondani To no
Csudzsónak, senki mástól meg nem tudja. Jómagam egyébként is
sokkal jobban szeretném, ha ide jönne, és nem máshoz kerülne.
Mert meggyőződésem, hogy te minden erővel jóvá akarod tenni,
ami részed volt Jugao szörnyű sorsában, és találhatsz-e jobb
módot, mint hogy minden hatalmadban álló eszközzel igyekszel
előmozdítani lánya boldogságát?
- Az a tény, hogy anyját romlásba vittem, sok ember
szemében furcsa indok lehet arra, hogy igényt tartsak a gyermek
fölötti gyámkodásra - mondta Gendzsi mosolyogva, de szeme
megtelt könnyel. - Iránta érzett szerelmem még most is nagy
helyet foglal el szívemben - tette hozzá kis idő múltán. -
Bizonyára furcsállod, hogy így beszélek, hiszen láthatod, ki
mindenki tartozik házamhoz ... És teljesen igaz is, hogy a halála
óta eltelt évek alatt sok mély vonzalmat éltem át. De akár hiszed,
akár nem, szívemet senki sem kavarta fel annyira, mint a te drága
úrnőd azokban a régi napokban. Már elég régóta ismersz engem, s
így tudhatod, hogy nem vagyok az az ember, akiben hirtelen
fellángol a szerelem, s egykettőre el is hamvad. Mindezen évek
alatt kimondhatatlanul nagy vigaszt jelentett számomra, hogy
veled legalább néha elbeszélgethettem úrnődről, és enyhülhetett
sóvárgásom. De mindez nem elég. Mindig is vágyódtam valamire,
ami az ő szívének kedves volt, valamire, aminek szüntelen
gondozója, őrzője lehetnék. Jöhetett volna-e jobb, mint hogy az én
védelmem alá kerül az ő elárvult gyermeke?
Az a legközelebbi teendő, gondolta Gendzsi, hogy levelet ír
magának Tamakacurának. Eszébe jutott, hogy Szujecumu milyen
tehetetlennek bizonyult a levélírás terén, és attól tartott, hogy
Tamakacura, a maga furcsa nevelése következtében, még százszor
félszegebbnek és tehetetlenebbnek bizonyul. Mielőbb túl akart
jutni ezen a rossz tapasztalaton is, ezért haladéktalanul írt is neki.
A legbarátságosabb hangon biztosította a lányt pártfogásáról, s a
levél szélére ezt a költeményt írta: "Messziről nem látszik, de
keresd és megtalálod a szigeten nőtt mezei virágot. Mert az ősi
tőről mindegyre új sarjak fakadnak."
Maga Ukon vitte el a levelet, s ő sok mindent elmondott abból
is, amiről Gendzsivel beszéltek, és főként azokat a szavait idézte,
melyekből kitűnt szívélyessége, jóindulata, mert így kívánta
eloszlatni Tamakacura aggodalmait. Gendzsi sok szép szövetet,
ruhát és a dajkának meg a társaság többi tagjának különféle
ajándékokat küldött. A ruhatárra felügyelő udvarhölgy - Muraszaki
beleegyezésével - átkutatott minden szekrényt, és rengeteg ruhát
kiteregetett Gendzsi elé. A herceg ezek közül válogatta ki a
legkülönlegesebb színű és mintájú darabokat, mert egyre az járt az
eszében, mivel ejthetné ámulatba, mivel örvendeztethetné meg
legjobban a cukusi háziszőttesekhez szokott lányt.
Ha apja részesíti ennyi kedvességben - de nem: Tamakacurának
elég lett volna ennek parányi hányada is -, valóban

boldoggá teszi vele. De nagyon kellemetlen érzést jelentett, hogy

lekötelezettjévé váljon valakinek, akit sosem látott, s akitől igazán
nem volt semmi várnivalója. És hogy letelepedjék a házában - ez a
lehetőség egyenesen megrettentette. Ukon azonban egyre
erősködött, hogy ezt az ajánlatot nem lehet elutasítani, és a
többiek is azzal érveltek, hogy mihelyt megtalálja illő helyét a
világban, apja bánni fogja, hogy annyira elhanyagolta, és sietve
érvényesíti majd apai jogait.
"Hogy az öreg Ukon, aki végeredményben senki, semmi, olyan
helyzetben van, hogy bármi szolgálatot is tehet, már önmagában
véve csoda - mondták -, és hogy ez megeshetett, azt mutatja, hogy
valamely istenség vagy Buddha pártunkat fogta. Ahhoz képest,
amit Ukon máris tett, az már semmiség, hogy To no Csudzót
értesíti, és mihelyt már valamivel kényelmesebben
berendezkedtünk . . ."
Barátai így bátorították Tamakacurát. De akár elfogadja a
herceg meghívását, akár nem, az udvariasság úgy kívánta, hogy
legalább a költeményére válaszoljon. A lány tudta, hogy Gendzsi
bíráló szemmel fogja nézni verselését és kézírását, mert felkészült
rá, hogy valami reménytelenül parlagi és régimódi írásművet fog
kapni. Ettől csak még kényesebb feladattá vált a válasz
megfogalmazása. Erősen illatosított kínai papirost választott.
"Valami hiba mégis lehetett a mezei virág tövével, mert különben
nem maradt volna észrevétlen a tenger mentén elterülő csatakos
réten." így hangzott Tamakacuta válasza. Igen fakó tussal írta, és
ahogy Gendzsi mohón vizsgálgatni kezdte, az volt a véleménye,
hogy a lány írásából hiányzik az erő és határozottság. De a
műveltség és előkelőség látszott rajta - jobban, mint várni
merészelte. Gendzsi egészében véve nagyon megkönnyebbült.
Most arról kellett határoznia, hogy a ház melyik részében lakjon
a lány. Muraszakinál, a déli szárnyban, egyetlen helyiséget sem
lehetett nélkülözni. Akikonomu császárnőt rangja nagy
udvartartásra kötelezte. Az udvari szabályok megtiltották, hogy
bármikor is népes kíséret nélkül jelenjék meg, ezért helyiségeit
úgy építették, hogy úgyszólván korlátlan számban elhelyezhessék
udvarhölgyeit. Tamakacura részére itt bőven

akadt volna hely, ám csakhamar valósággal elveszettnek érezte

volna magát Akikonomu hölgyeinek seregében, de egyébként is,
ha itt helyezi el, az lenne a színezete, mintha azt várná a lánytól,
hogy ő is a császárnő szolgálatára álljon. Az egyetlen nagyobb
szabad hely tehát az a szárny maradt, melyet hivatalos iratainak
megőrzésére épített. Az iratok zömét már átadták To no
Csudzsónak, s ami még itt maradt, azt könnyen el lehetett helyezni
másutt is. Ennek a lakosztálynak az volt az előnye, hogy
Tamakacura itt a hulló virágok falva hölgyének közvetlen
szomszédságába kerül, márpedig Gendzsi meg volt győződve róla,
hogy a hölgy eszes és szíves lénye nagy vigasztalást jelentene az
új lakó részére.
És most, amikor már minden készen állt, úgy érezte, addig nem
fogadhatja házába Tamakacurát, míg Muraszaki előtt fel nem tárja
a teljes igazságot a lány származásáról és a maga kapcsolatáról,
mely anyjához fűzte. Alig fogott bele, máris világosan látta, az
asszonyt bosszantja, hogy ennyi időn át titkot csinált a dologból.
- Látom, haragszol, mert mindezt nem mondtam el már ko
rábban - mondta a herceg. - Te azonban mindig nagyon jól
tudtad, hogy régen, mielőtt még megismertelek, sok ilyen sze
relmi kalandom volt, és sohasem láttam értelmét, hogy eze
ket szóba hozzam, ha csak valami különleges körülmény nem
tette indokolttá. Ebben a dologban roppant lényeges, hogy az
ember minden részletet ismerjen, és szívesebben avatlak bele
téged, mint bárki mást, egyszerűen azért, mert te mindenkinél
drágább vagy számomra.
Ezután elmesélte Jugaóhoz való kapcsolatának egész történetét.
Muraszaki világosan érezte, hogy Gendzsi mélyen megindult, de
azért nagy örömét is leli benne, hogy minden részletet újból
emlékezetébe idézhet.
- Ha az ember beszélgetni kezd, nemegyszer ráterelődik a
szó ilyen dolgokra - mondta végül Gendzsi. - Számtalan olyan
történetet hallottam, hogy asszonyok vak szenvedéllyel ragasz
kodtak valakihez, még olyan esetben is, ha nem viszonozták
szerelmüket. Ilyen szenvedélynek nemigen bír ellenállni még
olyan ember sem, aki elhatározta, hogy semmi regényt meg

nem tűr életében, és sok olyan férfit láttam, aki azonnal megadta
magát. De olyan szerelmet, mint Jugaóé, azt a teljes ön-
feledtséget, hogy valaki úgy átadja magát egyetlen, egy pillanatra
nem szűnő szenvedélynek . . . ilyet nem láttam, nem hallottam
még soha, és ha Jugao életben lenne, semmivel sem
jelentéktelenebb helyet töltene be itt, a palotámban, mint például
az akasi hölgy . . . Természetesen sok tekintetben nem volt
tökéletes, és ez nem is lehetett másként. Szellemi képessége nem
volt nagy, szépsége sem mutatkozott hibátlannak, de páratlanul
szeretetre méltó teremtés volt. . .
- Ha úgy kegyeidbe fogadnád, mint az akasi hölgyet, igazán
nem lenne oka panaszra - vetette közbe hirtelen Muraszaki. Mert
az akasi epizódon még most sem bírta túltenni magát. De a kis
hercegnő* minduntalan bejárt Muraszaki lakosztályába, és most is
ott játszadozott a közelben, s ahogy Muraszaki elnézte az ártatlan,
kedves kislányt, és eszébe jutott a maga gyermektelensége,
megbocsátotta Gendzsi hűtlenségét, hiszen annak köszönhette,
hogy ilyen bűbájos játszótárshoz, kis pajtáshoz jutott.
Mindez a kilencedik hónapban történt, de Tamakacura
beköltözését még egy ideig halogatni kellett, mert szállását ugyan
kijelölték már, de szolgálói még nem voltak. Először is néhány
csinos apród és komorna kellett mellé. Az öreg dajka még
Cukusiban is el tudta érni, hogy egészen rendes gyerekeket
szerzett szolgálatára. Némelykor ugyanis megesett, hogy valaki,
akire rossz idők jártak, a fővárosból elvetődött a szigetre, és örült,
ha fiát vagy lányát tisztességes háznál elhelyezhette. De hogy
menekülve elhagyták Cukusit, ott hagyták ezeket a fiatalokat.
Most aztán megbízást adtak a piaci árusoknak meg
kereskedőembereknek, hogy tartsák nyitva szemüket, és küldjenek
értesítést, mihelyt alkalmas gyerekekkel találkoznak. Ahogy az
ilyen nagy városban lenni szokott, hamarosan együtt is volt a
takaros kis szolgahad. Egy szót sem szóltak nekik Tamakacura
rangjáról: Ukon a saját házában tartotta meg a seregszemlét, mert
ekkor Tamakacura is oda költözött, hogy ruhatárát átnézzék - de
egyidejűleg szolgálóit is ellátták megfelelő ruházattal, és
kioktatták őket kötelességeikre. A költöz-
ködés Gendzsi palotájába a tizedik hónapban zajlott le. A herceg
már előbb felkereste a hulló virágok falujának hölgyét, és
előkészítette az új szomszédok érkezésére.
- Egyszer régen bensőséges kapcsolat fűzött egy hölgyhöz, aki
egészen váratlanul búskomorságba esett: elmenekült az udvarból,
és nemsokára meghalt vidéken, egy elhagyatott helyen. Egy
kislány maradt utána, akiről éveken át semmi hírt nem kaptam.
Mindennek sok-sok éve már, s a kislány ma felnőtt hölgy. Bár
mindig is kerestettem, de csak mostanában, egészen véletlenül
bukkantam a nyomára. Azonnal elhatároztam, hogy meghívom
palotámba, és szomszédságodba, a használatlanul álló irattári
helyiségbe szállásolom be. Egyik anyátlan gyermekemmel
szemben már bizonyságot tettél határtalan jóságodról, és azt
hiszem, e gondot nem érezted túlságosan terhesnek. Ha az új
jövevénnyel szemben is olyan tudnál lenni, mint Jugiri herceggel
voltál, teljes szívemből hálás lennék neked. A lányt igen szegény
falusi környezetben nevelték fei. Sok szempontból bizonyára nincs
felkészülve arra az életre, melyet majd itt kell folytatnia.
Remélem, hogy te majd tanítgatod ... - Ezután különböző
javaslatokat tett Tamakacura nagyvilági nevelésére vonatkozóan.
- Sejtelmem sem volt róla - válaszolta a hölgy -, hogy még egy
lányod van. De nagyon örülök, már csak az akasi gyermek miatt
is. Meg vagyok róla győződve, a kicsi el lesz ragadtatva, hogy van
egy nővére ...
- Anyja a legszelídebb, legsimulékonyabb teremtés volt, akit
valaha is láttam - mondta Gendzsi. - Lánya, Tamakacura úrhölgy,
minden bizonnyal hasonlít rá, és mivel veled roppant könnyű
békességben meglenni. . .
- Annyi ráérő időm van - válaszolta a hölgy nagy sietve. -
Éppen arra vágyom, hogy egy hozzám hasonló természetű em
berről gondoskodhassam kissé, tanácsaimmal segíthessem ...
Gendzsi szolgáinak és csatlósainak csupán annyit mondtak,
hogy rövidesen megérkezik egy idegen hölgy.
- Szeretném tudni, ezúttal ugyan kit szedett fel - jegyezte meg
egyikük.
- Nem hiszem, hogy ez valami újabb kaland lenne - szólalt

meg egy másik. - Valószínűleg valamelyik elhagyott szeretője

lesz, aki most éppen rászorul a segítségére .. .
A társaság három kocsival érkezett. Mivel Ukon felügyelt
minden apróságra, az egész költözködés annak rendje-módja
szerint bonyolódott, legalábbis nem kerekedett belőle holmi falusi
felvonulás, ami feltűnést kelthetett volna. Ahogy megérkeztek,
szállásukon már mindenféle ajándék várta őket Gen-dzsitől. A
herceg hagyott nekik időt, hogy elrendezkedjenek, és csak aznap
késő este látogatta meg őket. Valamikor régen Tamakacura
nemegyszer hallotta, amint túlzó csodálattal úgy emlegették a
herceget, "Gendzsi, a Ragyogó". Egyébre nem is emlékezett,
hiszen olyan volt az élete, hogy nem jutott el hozzá semmi
történet az udvar és a paloták életéről, de nem is törődött
ilyesmivel. Most, amikor diszfüggönyének résén át egy pillantást
vethetett Gendzsire - csak halványan láthatta, mivel a helyiséget
mindössze a válaszfal túlsó oldalán meggyújtott nagy lámpa távoli
fénye világította meg -, érzéseibe csodálat és rémület vegyült
(maga is elképedt rajta, hogyan lehetséges ez).
Ukon a nehéz bejárati ajtó mindkét szárnyát kitárta, és
szertartásos udvariassággal vezette be a herceget.
- Mire jó ez? - ellenkezett a herceg. - Túlságosan nagy
ügyet csinálsz abból, hogy eljöttem. Fölösleges az ilyen ünne
pélyesség, ha a ház lakóinak kedvük támad, hogy meglátogas
sák egymást. - Azzal leült a lány függönyökkel körülvett széke
mellé. - Ezt a sápadt világítást is bizonyára igen regényesnek
érzed - folytatta Ukon felé fordulva. - Tamakacura úrhölgy
azonban elfogadta a lányom szerepét, családi összejövetelek
hez pedig nagyobb világítás jár. Talán nincs igazam?
Azzal kissé megemelte a függöny egyik csücskét. A lány
roppant félénken ült ott, és Gendzsi most már azt is látta, hogy
arcát félig elfordítja. De azt is nyomban észrevette, hogy a lány
külseje miatt nincs szükség semmi aggodalomra.
- Nem tudnál gondoskodni jobb világításról? - kérdezte
Gendzsi, megint csak Ukon felé fordulva. - Olyan bosszantó
ez...
Ukon gyertyát gyújtott, és magasra tartva odahozta.
- Elég keserves feladat így elindítani a beszélgetést - kö
zölte suttogva Ukonnal. - No, így már jobb lesz.
Már az a mód is, ahogy a lány lehorgasztotta fejét, mint aki fél
a másik embernek szemébe nézni, olyan élénken emlékeztette a
herceget Jugaóra, hogy nem tudott idegent látni a lányban, és
önkéntelenül is a tökéletes meghittség hangján kezdett vele
beszélgetni, mintha egész életükben egy fedél alatt laktak volna.
- Kicsi korod óta kereslek, kutatlak mindenfelé - kezdte
a herceg -, és most, hogy megtaláltalak, itt ülsz előttem, s
látom arckifejezésedet, melyet olyan jól ismerek, ez szinte el
viselhetetlen számomra. Oly nagyon kívántam beszélni veled,
de most... - Elhallgatott, hogy szeméből letörölje a könnyet,
s közben Jugao, Jugao páratlan lényének édes emléke zson
gott benne. - Nem hiszem - mondta végül, magában számol
gatva a Jugao halála óta eltelt éveket -, hogy vér szerinti apa
valaha is ennyi időn át kerestette volna gyermekét, mint én
kutattam utánad. Valóban, olyan nagy idő telt el közben, hogy
értelmes, tapasztalt hölgy lett belőled, és sokkal érdekesebb
történetben számolhatsz be arról, hogyan éltél ott, a szigeten,
mintha még most is gyermek lennél. Kárpótlásul ez marad ne
kem, ha már egyszer csupán ilyen sokára találkozhattunk . . .
Mit is meséljen neki? - tűnődött a lány. Jó ideig csak ült
szótlanul, lehorgasztott fejjel, végül félénken ezt mondta:
- Jusson eszedbe, kérlek, hogy jómagamat is, akár a pióca-gy
érmeket,* hároméves koromban kitettek a tengerre. Ahol partra
vetődtem, ott csupán olyasmit élhettem át, amit te csak
semmitmondónak erezhetsz. - Szava szinte gyermekded düny-
nyögésben halt el, akár anyjánál, régestelen-régen.
- Sajnáltalak is, amikor meghallottam, hová vetett a sors -
mondta Gendzsi. - De gondom lesz rá, hogy ezentúl senkinek ne
fájjon a szíve miattad.
Ezen az estén a lány nem is szólt többet, de már az az egyetlen
rövid válasza is meggyőzte Gendzsit, hogy egyáltalában nem
holmi jelentéktelen teremtés. A herceg visszatért lakosztályába, s
most már bizakodott, hogy a lányt minden nehézség nélkül el
tudja indítani a társadalmi érvényesülés útján.

- Szegény Tamakacura olyan sokáig élt vidéken - mondta

később Muraszakinak -, hogy egyáltalában nem lepett volna
meg, ha igen póriasnak bizonyul, és fel is készültem rá, hogy
majd igen sokat el kell néznem neki. De szemlátomást éppen
ellenkező a helyzet: képes rá, hogy megállja a helyét. Mulat
ságos lesz megfigyelni, milyen képet vágnak barátaink, ha híre
fut, hogy ez a lány itt lakik a házban. Szinte látom, milyen iz
galom fogja el majd némelyiket. . . például mostohaöcsémet,
Szocsi no Mija herceget. Tudom, hogy egyébként jó kedélyű,
szórakoztató emberek némelykor azért savanyodnak úgy meg,
valahányszor látogatóba jönnek hozzánk, mert házunkban ed
dig nem volt semmi ilyen vonzóerő. Majd igyekszünk minél
több mulatságot rendezni a lány ittléte alatt. Mókás lesz látni,
melyik ismerősünk vidámodik fel, és melyik őrzi meg szokott
ünnepélyes komolyságát.
- Nálad furcsább apát sem láttam még! - kiáltott fel Muraszaki.
- Nyomban azon jár az eszed, hogyan használhatnád fel a lányt
csaléteknek kevésbé szilárd erkölcsű barátaid számára. Valóban
szörnyűség!
- Bárcsak annak idején eszembe jutott volna! - nevetett
Gendzsi. - Csak most jövök rá, hogy magad is milyen remekül
megfeleltél volna erre a célra. Ostobaság volt, hogy akkoriban
nem gondoltam rá. De bárhogy történt is, jobb, hogy téged
teljesen megtartottalak magamnak.
Gendzsi kijelentésére Muraszaki elpirult kissé: fiatalabbnak és
bűbájosabbnak tetszett, mint valaha. Gendzsi tuskövet hozatott, és
egy írásgyakorlásra szánt papírcsíkra leírta ezt a költeményt: "Bár
neki és nekem ugyanegy okunk van a gyászra, ő maga mégis
csupán úgy tartozik hozzám, mint agg főhöz a vendéghaj."
Ahogy Muraszaki elnézte, milyen mélyeket sóhajt Gendzsi,
hogyan járkál fel s alá, és közben suttogva beszél magában,
megértette, hogy Jugao iránt érzett szerelme nem afféle kamaszos
lángolás volt, hanem olyan vonzalom, mely mélyen felkavarta.
Amikor megmondták Jugirinak, hogy megérkezett egy
mostohanővére (akinek létezéséről soha nem hallott), és ott fog

lakni a palotában, s szóltak neki, hogy barátkozzanak össze, és

tegyen róla, hogy a lány otthonosan érezze magát, a fiú nyomban
elrohant Tamakacura lakosztályába, és így köszönt be:'
- Én nem sokat számitok itt, jól tudom, de mivel testvérek
vagyunk, úgy gondolom, korábban is hívathattál volna. Ha tudom,
ki vagy, boldogan segítek neked a kicsomagolásnál. Igazán
szólhattál volna . . .
Ukon a közelben tartózkodott, és most eltöprengett: "Szegény
ifiúr! Bizony nem jól van ez így! Ugyan meddig hitegetik azzal,
hogy Tamakacura a nővére? Nincs ez így rendjén . .."
Mérhetetlen különbség volt Tamakacura mostani élete és a
Cukusiban eltöltött napok közt. Itt, mintegy varázsszóra,
egyszeribe ölébe hullt minden, ami az előkelő és kényelmes
élethez tartozik, amott meg a legegyszerűbb holmik előteremtése
is szüntelen fejtörést jelentett, s ha sikerült is keríteni valami
ruhát, bizony piszkos, elnyűtt, ódon volt az már. Itt pedig Gen-
dzsi herceg a lányának, Jugiri herceg pedig a nővérének tekinti ...
"Igazi előkelő urak ők mindketten - elmélkedett az öreg
Szandzso. - Magam sem értem, miért tartottam olyan nagyra azt
az elöljárót." Valahányszor pedig eszébe jutott, hogyan
páváskodott a szigeten Taju, az a hitvány alak, majd hogy meg
nem ütötte a guta.
Amikor Ukon részletesen elmesélte a dolgokat, Gendzsi
készséggel elismerte, hogy Bugo no Szűke ritka bátorságról és
bölcsességről tett bizonyságot, amikor kitervelte Cukusiból való
hirtelen menekülésüket. Alig hihető, hogy bárki idegen nagyobb
odaadással szolgálta volna Tamakacurát, mint ez a tejtestvére,
ezért Gendzsinek gondja volt rá, hogy amikor a lány kíséretéhez
tartozó urak listáját összeállította, Bugo no Szűke is szerepeljen
rajta.
Bugo no Szukénak még a legvérmesebb reményei közt sem
szerepelt, hogy ő, az egyszerű cukusi parasztember, valaha is
beteheti lábát egy miniszter palotájába, de még az sem fordult
meg a fejében, hogy valaha életében csak láthat is egy palotát. És
most mégis itt volt, és nemcsak ki-be járhatott ked-

vére, de előkelő urakat és hölgyeket kísért el útjukra, nevükben

intézte dolgaikat, és úgy utasítgatta szolgáikat, mintha csak a saját
alárendeltjei lettek volna. És hogy teljes legyen a boldogsága,
nem múlt el nap, hogy vendéglátó házigazdájuk ne mutatta volna
meg jó szándékát az ő úrnője iránt, ne kedveskedett volna neki
valami apró, de ötletes figyelmességgel.
Az év végén szokás szerint megtörtént a tavaszi ruhaanya-.gok
kiosztása. Gendzsit az a szándék vezette, hogy az újonnan
érkezetteknek ne legyen olyan érzésük, mintha hátrányban
lennének a házbeli előkelő hölgyekkel szemben. De attól tartott,
hogy bármilyen kecses és bájos is Tamakacura, öltözködés
dolgában bizonyára kissé parasztos az ízlése, ezért úgy határozott,
hogy a kiosztásra kerülő ruhaselymekkel együtt néhány szőttes
ruhát is ad neki, s így fokozatosan szokhatja meg a legújabb
divatot. Az udvarhölgyek nagy igyekezettel mind be akarták
bizonyítani, hogy kisujjukban van a legdivatosabb feszes ingvállak
és köntösök készítésének tudománya, és akkora buzgalommal
láttak munkához, hogy amikor sor került rá, és a ruhákat
bemutatták Gendzsinek, az így kiáltott fel:
- Attól félek, túlságosan nagy a buzgalmatok. Ha mindegyik
ajándékomra ennyi műgondot kell fordítani. . . márpedig nem
szeretném, ha ebből féltékenység támadna .. . akkor bizony
nehéz dolgom lesz.
így beszélt a herceg, majd az egész ruhatárat átkutatta, és finom
anyagokat keresgélt össze. Muraszaki is segítségére sietett, és
rendelkezésére bocsátotta a sok drága ruhát, amit a herceg
apránként külön az ő ruhatára számára ajándékozott. Most mindet
kiteregették és átnézték. Muraszakinak különös tehetsége volt
ilyesmihez, és Gendzsi jól tudta, nincs még egy asszony a világon,
aki öltözködésében finomabb érzékkel válogatja össze a színeket.
Sorra-rendre hozták a ruhákat, vaiamennyit frissen, kiporolva:
Gendzsi válogatott köztük, egyiket csodálatos sötétvörös színe,
másikat különleges mintája vagy érdekes színvegyítése miatt
tetette félre.
- Ezt tedd abba a legutolsó dobozba - szólt, s máris kezébe

nyomta a ruhát a hosszú, keskeny ruhásszekrények mellett

álldogáló egyik udvarhölgynek. - Majd meg így szólt: - Ezt talán
tedd a te dobozodba.
- Úgy látom, nagyon igazságos elosztásra törekszel - szólalt
meg Muraszaki. - Meggyőződésem, senkinek sem lesz rá oka,
hogy megbántódjék. De szabad javasolnom valamit? Nem lenne
helyesebb, ha inkább azt vennénk fontolóra, hogyan illik majd az
anyag az illető hölgy egyéniségéhez, nem pedig azt, hogy a ruhák
jól festenek-e együtt a dobozban?
- Jól tudom, miért mondod ezt. - Gendzsi elnevette magát. -
Azt szeretnéd, ha taglalnám a hölgyek személyes bájait. így
akarod megtudni, milyennek látom őket. De mindjárt beleesel a
magad ásta verembe! Az én anyagaim közül választhatsz
magadnak kedved szerint, és választásod alapján megtudom,
milyennek látod önmagadat.
- Halvány sejtelmem sincs róla, milyen vagyok - vála
szolta Muraszaki, és kissé elpirult. - Végül is ebben a témá
ban én csak legutolsó sorban vagyok illetékes. Az ember csu
pán tükörben látja önmagát. . .
Hosszas vita után végül így osztották el az ajándékokat:
Muraszaki egy kívül sárga, belül virágos köntöst kapott, leheletnyi
mintája piros szilvavirágból állt - a divatos kelmefestés remeke
volt. Az akasi kislánynak testhezálló hosszú ruhát választottak:
kívül fehér volt, belül sárga, s végig be volt borítva fényes piros
fátyolszövettel. A hulló virágok faluja hölgyének Gendzsi
világoskék ruhát ajándékozott, beleszövött tengeri kagyló
mintával. Gyönyörű volt a maga bonyolult szövésével, de a színe
túlságosan világos lett volna, ha nem bontják elég sűrű, rozsdaszín
bolyhok.
Tamakacurának, más egyéb ajándék mellett, testhezálló ruhát
küldött: mintája piros alapra szőtt hegyi kerria volt. Úgy tetszett,
hogy Muraszaki egy pillantásra sem méltatja ezt a ruhát, ámde
Gendzsi helyesen megsejtette, hogy egész idő alatt azt találgatja,
mit jelentsen ez a választás. Tamakacura bizonyára jó
megjelenésű, akár az apja, To no Csudzso - gondolta Muraszaki -
de hiányzik belőle annak vidámsága és kalandvágya.
Muraszakinak sejtelme sem volt róla, hogy bármi is elárulja

rajta, min töpreng, éppen ezért meglepődött, amikor Gendzsi

egyszerre csak megszólalt:
- Igyekszünk a ruhát az egyéniségnek megfelelően
megválasztani, de ez végül úgyis megbukik, és kiderül, hogy csak
úgy vaktában ajándékoztunk. Soha nem találok semmit, ami méltó
lenne szép barátnőimhez, vagy amiért ne lenne halálos kár, ha
csúnyára vesztegetjük. - És közben mosolyogva pillantott az
ajándékra, melyet Szujecumunak szánt: kívül fehér, belül zöld,
úgynevezett "fűzfa" szövésmintájú ruha volt, rádolgozott sző-
lőindás kínai díszítéssel.
Az akasi hölgynek fehér köntöst küldött: mintája szilvavirág
volt, közte itt-ott egy madár vagy pillangó szálldosott, bélése igen
szép sötét bíborszín, szabása pedig kissé a kínai divatot tükrözte.
Muraszaki figyelmét ez a választás sem kerülte el, és úgy
értelmezte, hogy vetélytársnője, akiről Gendzsi olyan könnyed
hangon beszél, valójában jelentékeny helyet foglal el
gondolataiban.
Ucuszeminek, aki ekkor már apáca volt, szürke köpenyt szánt,
de saját kabátjai közül is küldött neki egyet, és jól tudta, hogy
Ucuszemi emlékezni fog rá: jázminvirág-mintás anyagból volt,
udvari karmazsinvörös hajtókával, barnásvörös béléssel.
Mindegyik dobozban levél is volt, s ebben kérte az illető hölgyet,
hogy kedvéért, az újévi ünnep alkalmával, viselje ezt a ruhát.
Gendzsi minderre igen nagy gondot fordított, és el sem tudta
képzelni, hogy valamelyik ajándékát ne fogadják szívesen. És
hogy valóban kedvükre tett, hamarosan kiderült nemcsak az
özönével érkező, lelkendező hangú levelekből, de abból is, milyen
bőkezűen megjutalmazták a herceg ajándékait szállító embereket.
Szujecumu most is a régi palotában, a Nid-zso-inben lakott, és az
ő ajándékával érkező küldönc különleges jutalmat várt, mivel igen
nagy utat kellett megtennie. De Szujecumu szemében ez nem
üzleti ügy, hanem etikettkérdés volt. Valamikor régen őt úgy
tanították, hogy az ilyen ajándék udvarias tisztelgést jelent,
amelyre azonos nyelven illik válaszolni: előszedett hát egy
narancsszínű köntöst, mely a kézelőnél már alaposan
kirojtosodott. Rátűzte levelét, és a köntöst a küldönc vállára
vetette. A levelet roppantul illatos micsinokui

papirosra írta, melyet az idő nem csak alaposan megsárgított, de

már a rendes vastagságát is kétszeresére duzzasztotta. "Ó jaj, hogy
ajándékod csupán arra jó - írta -, hogy távollétedre emlékeztessen!
Milyen örömem lehetne a ruhában, ha sosem látod meg rajtam?"
A levélre egy költemény következett: "Volt-e valaha is ajándék,
mely nagyobb szívtelenségről árulkodott? íme, visszaküldöm: itt a
kínai köntösöd, alig is viseltem, de kifakult sós könnyeimtől." A
régimódi, kicirkalmazott kézírás pompásan illett a költemény
dagályos stílusához. Gen-dzsi, mialatt olvasta, minduntalan
felnevetett, és amikor észrevette, hogy Muraszaki csodálkozva néz
rá, átnyújtotta neki Szujecumu üzenetét. Aztán megnézegette a
piszkos, ócska köpenyt, mely a hoppon maradt küldönc útján
érkezett, és közben olyan borús volt az arca, hogy a jóember
először megbújt a szobában ácsorgók hát mögött, majd el is
oldalgott: félt, hogy megsértette az etikettszabályokat, mert
őfensége színe elé be merte hozni azt a vacak holmit. Kínja láttán
a szolganép nagy sutyorgásba, nevetgélésbe kezdett. Akinek
kedve tartja, ám nevessen kedvére a hercegnő régimódi
viselkedése nyomán kialakuló helyzeteken, de már maga a tény,
hogy idejétmúlt divathoz való ragaszkodás ilyen nevetségessé
válhat, roppant nyugtalanító gondolatokat támasztott.
- Nincs is ezen semmi nevetnivaló - mondta Gendzsi. -Csupa
nyugtalanító érzés fog el, ahogy olvasom a kifejezéseit: "kínai
köpeny", meg hogy: "kifakult sós könnyeimtől". Egy-két
nemzedékkel ezelőtt még minden ruha "kínai" volt, és bármilyen
alkalomra írták is a költeményt, a ruha ujját mindig "könny
áztatta". És mi a helyzet a ti verseitekkel vagy az enyémekkel?
Jobbak-e csak egy hajszálnyival is? Lehet, hogy mi más
fordulatokat alkalmazunk, mint a hercegnő, de ezeket verselésnél
mi is éppúgy derűre-borúra leírjuk, és éppolyan érzéketlennek
bizonyulunk, akárcsak ő a mi korunk nyelvével szemben. És így
van ez nemcsak a magunkforma műkedvelők esetében, de azoknál
is, akiknek egész hírnevük állítólagos költői tehetségükön
nyugszik. Emlékeztek, milyen is, amikor az udvari ünnepségeken
unos-untalan hajtogatják: madoi, ma-doi?* Csoda, hogy még
nincsenek torkig ezzel a szóval. Nem
is olyan régen azt a szót, hogy adabito, "te hűtelen", jól nevelt
emberek minden szerelmes levelükbe beleszőtték. A harmadik
sorban aztán addig ragozgatták: "a hűtlennek", "a hűtlentől" és így
tovább, míg végre eszükbe jutott valami befejező verssor. És
mindnyájan így csináljuk. Böngésszük a szépen kicirkalmazott
Verselési tanácsadót, és ha már kellő számú frázist bemagoltunk,
legközelebb, amint alkalom adódik, hasznosítjuk. Ez a módszer
viszont nem nagy változatosságot eredményez. És ha mi is
egyhangúak vagyunk, miért ne lenne az a szegény hercegnő,
akinek elvei tiltják, hogy bármilyen könyvet is kezébe vegyen,
kivéve azt a hazai készítésű, sárgult papírra írt néhány elavult
minta-versgyűjteményt, melyekkel apja, Hi-tacsi herceg,
valamikor régen megismertette őt. Ezen kívül más olvasmányt
nem is engedélyezhettek neki, mint A honi dalköltés kalauzát.
Sajnos, ez a könyv szinte kizárólag a Kerülendő hibákkal
foglalkozik: tilalmai, szőrszálhasogatásai csupán arra voltak jók,
hogy növeljék a természetében amúgy is meglevő merevséget.
Csoda-e, ha ilyen nevelés eredményeként minden írása elcsépelt
és szürke?
- Túlságosan szigorú vagy - vette védelmébe Muraszaki a
hercegnőt. - Bármit mondasz is, ezúttal mégiscsak sikerült
összehoznia a választ, mégpedig haladéktalanul. Kérlek, add
nekem versének egy másolatát, hadd mutassam meg az akasi
kislánynak. Nekem is voltak olyan könyveim, mint a Verselési
kalauz, de fogalmam sincs róla, hová kallódtak el. Lehet, hogy
belevette magát a moly, tehát kidobták. ?&t hiszem, aki nem
ismeri a régi frázisgyűjteményeket, bűbájosán különlegesnek,
eredetinek érzi Szujecumu költeményét. Nézzük csak . . .
- Ne tégy ilyesmit - vágott közbe Gendzsi. - Tönkreteszed a
kislány egész nevelését, ha már most felébreszted benne az
érdeklődést a költészet iránt. Elismert alapelv, hogy a nő,
bármekkora készsége mutatkozzék is a tudomány vagy művészet
valamely ágában, semmiképp ne éljen vele, mert különben az a
veszély fenyegeti, hogy mindez elvonja figyelmét tulajdonképpeni
hivatásáról, kötelezettségeiről. Minden tárgyból éppen csak annyit
tudjon, hogy teljes elhanyagolással senki ne vádolhassa. Ennél
tovább csak veszedelem árán mehet: vagy

aláássa azt az erejét, amit a szemérem jelent, vagy csorbát szenved

szelíd bája, pedig enélkül egyetlen nő sem arathat tetszést.
Ezenközben viszont megfeledkezett róla, hogy Szujecumu
levelét meg kell válaszolnia. Muraszakinak igaza volt: a hercegnő
költeményének valóban van rejtett értelme, s abból kitetszik, hogy
vigasztalást vár. Nem vallott volna Gendzsire, hogy ne gondoljon
óhajával, és mivel érezte, hogy a hercegnő nem olyan nagyon
igényes, papírra vetette válaszát: "Ha szívtelen-ségről
beszélhetünk, akkor sem engem, hanem téged illet a vád: lám, azt
írod, visszaküldőd a köntöst, pedig ha tudod, hogyan vedd fel,*
szerelemről álmodsz."

ÖTÖDIK FEJEZET

Az év első dala

Újév napjának reggelén pompás idő köszöntött be.* A levegő

enyhe volt, ragyogott a napfény, és az égbolton egyetlen felhő sem
úszott. A kertekben mindenütt, még tenyérnyi kopár helyecskéken
is, friss hajtás sarjadt, és napról napra tündöklőbben zöldellt a
hóban; a fákat még ködfátyol takarta, mintha csak azzal a
szándékkal burkolóznának be, hogy rejtett csodájuk későbbre
maradjon meglepetésnek. Ez az örömteli változás nemcsak a
kerteken, erdőkön látszott meg: bár maguk sem tudták, miért,
férfit és nőt egyaránt egyszeribe vidám, bizakodó hangulat fogott
el. Képzelhető, hogy az első tavaszi napok varázsa, amely
mindenütt olyan gyönyörűséges volt, hogyan bontakozott ki
Gendzsi palotájának kertjeiben, a jáde-törmelékkel felhintett
ösvényeken, a ligetekben, a tavak körül. Fárasztó és tökéletlen
lenne bármi leírás, amivel megpróbálnám visszaadni annak a négy
kis birodalomnak minden szépségét, amelyet Gendzsi szíve
legkedvesebb hölgyeinek juttatott. Annyit azonban mondhatok,
hogy a tavaszi kert,* nagy

gyümölcsfa-ligeteivel, most éppen messze túlszárnyalta a többit,

és Muraszaki, még díszparavánja mögött is, szilvavirág illatától
terhes levegőt szívott magába. Tehát valóságos földre szállt
menny volt ez a hely, de olyan menny, mely sokféle kényelmével
és meghitt hangulatával a halandó ember vágyaihoz igazodott. Az
akasi hercegnő még most is Muraszaki lakosztályában lakott. Az
udvarhölgyek közül a fiatalabb ja az ő rendelkezésére állt, míg az
idősebbek, valamint azok a hölgyek, akik valamiben jeleskedtek,
megmaradtak Muraszaki szolgálatában.
Az év harmadik napján történt. Már valamennyien összegyűltek
a tükörkalács* körül, és nagy nyüzsgés, nevetgélés közepette
elmondták a "Bárha ezer évig lakhatnánk árnyékodban" kezdetű
verset meg más újévi költeményeket, amikor Gendzsi váratlanul
megjelent: sokan nagy hirtelen imára tették össze kezüket.
Látszott a hölgyeken, mennyire kényelmetlen számukra, hogy így
rajtakapják őket, amint igencsak félvállról veszik a nap szent
szokásait. Erre Gendzsi nevetve így szólt hozzájuk: •
- Ugyan már! Semmi szükség rá, hogy ilyen komolyan ve
gyétek az értünk mondott imát. Meggyőződésem, hogy mind-
egyikőtöknek éppen elég kérnivalója van a maga számára.
Mondjátok hát meg, mi az, amire ebben az évben a legjobban
vágytok, és én is segítek leesdeni kívánságotokat.
A hölgyek között volt egy bizonyos Csudzso nevezetű* is, aki
magánál Gendzsinél volt udvarhölgy, de a herceg,
száműzetésekor, átengedte Muraszakinak. A szegény hölgy
nagyon jól tudta, hogy jómaga mit kívánna leginkább, de csupán
eny-nyit mondott:
- Éppen most kezdtem törni a fejemet, mit is kérjek ma
gamnak, de csupán odáig jutottam el, hogy elmondtam az
imát: "Bárcsak addig élhetne hercegünk, míg áll Kagami he
gye* Omi tartományban."
A reggel egy sereg újévi látogató fogadásával múlt el, majd
Gendzsi fel akarta keresni palotájának lakóit, hogy elmondja
nekik jókívánságait, és megnézze, hogyan festenek a hölgyek
újévi ruhájukban.

- A te hölgyeid szemlátomást nem veszik elég komolyan ezeket

a szokásokat - mondta Muraszakinak. - Megleptem őket, amint
valamennyien viháncoltak, ahelyett hogy imádkoztak volna.
Neked és nekem külön ájtatosságot kell tartanunk.
Ezután a herceg elmondta az imát, de bizony beletoldott,
amiből kitetszett, hogy jómaga is csak egészen kevéssel veszi
komolyabban a dolgot, mint a hölgyek, akiket az imént megbírált.
Ezután ezt a költeményt nyújtotta át Muraszakinak: "Szerelmünk
folyója legyen oly tiszta, mint ama tó vize, melyen a tavaszi
napsütés az utolsó jégkérget is elolvasztotta." Mire az asszony így
válaszolt: "Látom, amint e tó fényes tükrén tovavonulnak a
felhőtlen évek, amelyeket a szerelem tartogat számunkra." Erre
Gendzsi most is azt kezdte bizonygatni (de sokszor tette már!),
hogy bármit beszéljenek is róla, vagy bármit vél rajta látni ő maga,
soha ne féljen. És roppant szenvedélyesen, meggyőződéssel
hangoztatta, hogy minden érzése, cselekedete mögött Muraszaki
iránt érzett szerelme húzódik meg, melyen nem változtat semmi
más, múló érzés vagy szeszély. Pillanatnyilag meg is győzte
Muraszakit, és az örömmel hallgatta fogadkozásait.
Nemcsak az év harmadik napja volt, de a patkány napja is,* így
hát kiváló alkalmat jelentett imára és nagy elszáná-sokra.
Gendzsi következő látogatása az akasi kislánynak szólt. Kis
szolgálólányai és apródjai az ablak előtt húzódó dombon éppen
újévi játékokat játszottak, cibálták a törpefenyőket, s szemlátomást
kimondhatatlan örömüket lelték ebben a foglalatosságban. A kis
hercegnő szobáiban hegyén-hátán édességgel teli dobozok és
kosárkák álltak - valamennyit anyjától kapta ajándékba. És az
egyik játékra - kis fülemüle volt az, mely ötlevelű fenyőágon ült -
panaszos üzenetet kötöttek: "Az én otthonomban sohasem hallani
a fülemüle hangját. . .* Mellette ez a költemény állt:
Ö fülemüle, oly sok hónapon át, míg
idegenek hallhatták hangodat,

én csak vártam. Hát ne tagadd meg tőlem az

év első dalát \
Gendzsi elolvasta a költeményt, és meghatódott, mert tudta,
hogy az akasi hölgyet csupán nagy felindultsága késztethette arra,
hogy ilyen szomorú hangot pendítsen meg újévi költeményében.
- Gyere, kis fülemüle! - szólt a gyermekhez. - Iparkodj a
válasszal. Valóban szívtelenség lenne, ha tavaszi hangodat
sajnálnád attól, akitől ezek a szép holmik érkeztek!
Azzal a mellette álló szolgától elkérte a maga tuskövét,
előkészítette a kislánynak, és máris szólt neki, hogy fogjon hozzá.
Elnézte, amint írt: olyan bájos volt a lányka, hogy érezte, irigyel
mindenkit, aki naphosszat mellette lehet, és rádöbbent,
megbocsáthatatlan vétket követett el, hogy ekkora boldogságtól
éveken át megfosztotta az akasi hölgyet. Megnézte, mit írt a
kislány. "Bár évek óta tart a távollét, a fülemüle nem egykönnyen
feledheti el a fát, melyen először fészkelt, és ahol megtanult
énekelni." A lapos versikének volt egy előnye: a2 anya biztos
lehet benne, hogy a költemény felnőttek segítsége nélkül készült.
A nyári palotaszárny* nem volt éppen a legszebb, ámbár ebben
az évszakban alig is lehetett volna várni, hogy vonzóbb legyen.
Gendzsi körülnézett, de semmit nem látott, ami valami sajátos
ízlésről vagy hajlamról árulkodott volna: a hölgy által
meghonosított rend egyszerűen finom ízlésre és jó nevelésre
vallott. A herceg érzelmei az itt lakó hölgy iránt évek óta egy
cseppet sem lanyhultak, de meghittebb bizalmasságra sem
késztették. Éppen ezért már régóta sokkal szilárdabb és
zavartalanabb kapcsolat alakult ki köztük, mint valaha is létezhet
olyan férfi és nő között, akik szerelmespárnak számítanak. Aznap
reggel egy ideig elbeszélgetett a hölggyel. A hölgy díszparavánja
mögött ült, ámde a herceg egyszerre csak óvatosan fölemelte a
függöny egyik sarkát és bekémlelt. Milyen keveset változott a
hölgy! Azt viszont sajnálattal látta, hogy nem valami jól fest rajta
az ajándékba küldött újévi ruha. Az utóbbi évek alatt a hölgy haja
jócskán meggyérült, s így régi hajvise-
letét már csak úgy tudta megtartani, hogy hajzatát hamis fürtökkel
tette dúsabbá. Gendzsi ezt már rég megszokta, de most azon
kezdte törni a fejét, vajon mások milyennek láthatják a hölgyet, és
nyomban úgy érezte, hogy középkorú, csúnyácska asszony lehet a
szemükben. Annál jobb tehát, hogy neki, aki szerette, megadatott
az a különös képesség, hogy ma is jobbára olyannak lássa, mint
régen, nem pedig úgy, amilyen most. És mi lenne, ha az asszony
egy napon ráunna, ahogy nőknek gyakran elegük lesz azokból a
férfiakból, akik igen keveset nyújtanak nekik, akár jómaga is
ennek az asszonynak?!
Ilyen gondolatok jártak Gendzsi fejében, míg ott ült nála.
"Nagy szerencsénk volt mindkettőnknek - összegezte magában a
dolgot. - Nekem azért, mert jól tudom áltatni magam, neki pedig
azért, mert olyan higgadtan fogad mindent a sorstól."
Hosszan elbeszélgettek, főként a régi időkről, míg csak eszébe
nem jutott, hogy már rég úton kellene lennie a nyugati szárny felé.
Ahhoz képest, hogy Tamakacura még csak rövid ideje lakott
ott, máris rendkívül kellemesen berendezkedett. Szép számban
levő, csinos szolgálónői révén pedig nagy élénkség is uralkodott
errefelé. A terjedelmes, nélkülözhetetlen bútordarabok már mind
megérkeztek, de a kisebb berendezési tárgyakból még hiányzott
egy és más. Ez bizonyos tekintetben előnyt jelentett, mert
lakosztálya így tágasnak és egyszerűnek tetszett - ennek pedig
megvolt a maga varázsa. Ám a lakosztály úrnője, midőn
váratlanul belépett, szépségével egyenesen zavarba ejtette
Gendzsit. Milyen tökéletesen állt rajta a hegyi kerria mintás,
testhezálló, hosszú ruha! Óhatatlanul össze kellett hasonlítania
azzal a hölggyel, akitől az imént búcsúzott el, s Gen-dzsinek
eszébe is jutott, hogy a lányon valóban semmit sem találni, ami ne
bírná el, hogy szemügyre vegyék, semmit, ami jóindulatú
elnézésre szorulna: a feje búbjától a lába ujjáig maga volt a
sugárzó üdeség és káprázatos ifjúság. Haja a fürtök végén kissé
meg volt ritkítva - habár ez még a régi, nehéz napokban tett
valamely fogadalom emlékét őrizte -, s ettől a lány minden
mozdulata könnyed, lenge lett, ami összhangban állt levegős
lakosztályával. Ha Gendzsi nem az apa szerepét

választotta volna magának, most nem lett volna alkalma elnézni,

amint a lány, minden elfogódottság nélkül, fel s alá repdes a
szobában ... A lány viszont megszokta Gendzsi fesztelen
látogatásait, maradéktalanul élvezte a herceg társaságát, sőt azt
sem bánta volna, ha Gendzsi valamivel kevesebb respektussal
bánik vele . . . Ámde ekkor egyszeribe felötlött benne, hogy
Gendzsi végül is csak játssza az apa szerepét, s ekkor úgy érezte,
hogy már eddig is többet engedélyezett neki, mintsem
helyzetükhöz illik.
- Úgy érzem - mondta végül Gendzsi -, mintha már évek óta
itt laknál, és meg vagyok győződve, hogy soha nem lesz okom
megbánni jöveteledet. De házam többi lakójával te még nem
barátkoztál meg úgy, mint én veled. Észrevettem, hogy Muraszaki
úrhölgyet nem szoktad meglátogatni. Ez rosszul esik nekem, de
remélem, hogy a jövőben eljársz hozzá, minden formaság nélkül,
valahányszor csak kedved tartja. Nagy segítségére lehetnél a nála
lakó kislány körül. Például vállalhatnád, hogy te tanítod zenére . .
. Biztosan tudom, hogy Muraszaki úrhölgy lakosztályában
mindenki fölöttébb előzékeny és kedves lesz hozzád . . . Ígérd
meg, hogy próbát teszel!
- Ha úgy kívánod! - a lány csupán ennyit mondott, de hangján
érződött, hogy szívesen engedelmeskedik.
Már besötétedett, mikor belépett az akasi hölgy lakosztályába.
Az egyik nyitott ajtón át a szél fuvallata a szobában levő
emelvény felől finom, különleges keverésű illatot hozott a herceg
felé. De hol lehetett a hölgy? A herceg alaposan szétnézett a
szobában, de hiába. Ott látta az írószeres dobozkát, s
karnyújtásnyira tőle egy halom könyv meg papiros hevert. Egy
hosszú, lapos, lojangi kínai brokáttal szegélyezett párnán szép
citera hevert. A parazsas serpenyőben - melyen még a
félhomályban is látszott, hogy becses, különleges munka -
csipetnyi tömjén égett abból a fajtából, amelyet "az udvari ember
kedves illata" néven ismernek. Ez töltötte be az egész szobát, s
ahogy elvegyült a mosusz illatával, bódítón megcsapta Gendzsit,
már amikor bekanyarodott a folyosóra. Ahogy közelebb lépett,
hogy megnézegesse az emelvényen heverő papírlapokat,
észrevette, hogy bár akad közte sok különböző stí-
lusú írásgyakorlat s némelyike egészen 'érdekes, de
különlegesebb, igényesebb folyóírással nincs ott semmilyen
próbálkozás. Ott hevert már a kislány levele, amelyben
megköszöni a játékmadarat és az ágacskát. Látszott, hogy a hölgy,
nagy boldogságában, éppen másolgatott egy sereg, alkalomhoz
illő klasszikus verset. De az írások közt volt egy saját költeménye
is: "Mily kimondhatatlan boldogság! A fülemüle, mely a tavasz
virágainak csalogatására távoli erdőbe költözött, ím visz-szatért a
völgybe, fészkére!" A hölgy lemásolt régi verseket, mint a
"Dalodra vártam" és a "Házam ott áll, ahol a szilvafa virágzik"
kezdetű költeményeket és még számtalan verssort, töredéket, ami
mind átcikázik az ember agyán, mikor váratlanul vigaszra lel.
Gendzsi egyenként felszedegette a papírokat, és bár restellte,
mégis el-elmosolyodott. Aztán bemártotta a tollat, és már éppen
meg akarta írni üzenetét, amikor az akasi hölgy váratlanul előjött a
hátsó szobából. Hiába vette körül most már akkora pompa,
lényében még most is őrzött némi alázatosságot, aggódó
tetszenivágyást, annak jeléül, hogy más társadalmi osztályhoz
tartozik. Ám ahogy ott állt, és csaknem teljesen simán aláomló,
hollófekete haja elütött ruhájának fehér színétől, Gendzsi különös
vonzást érzett. Újév napjának éjszakája volt. Gendzsi nemigen
tehette meg, hogy távol maradjon lakosztályától, mert látogatók
jöhettek, de Muraszaki is várta . . .
Mégis az akasi hölgy lakosztályában töltötte az éjszakát, ez
pedig sok helyütt nagy csalódást keltett, főként a déli szárnyban,
ahol Muraszaki udvarhölgyei keserű szavakat ejtettek a herceg oly
rosszkor elkövetett hűtlensége miatt.. .
Úgyszólván sötét volt még, amikor Gendzsi visszatért,
bizonygatva önmaga előtt, hogy bár későn jött haza, de azt nem
mondhatják, hogy egész éjszakára kimaradt. Az akasi hölgy
viszont úgy érezte, hogy a herceg nagyon korán kerekedett fel,
hiszen épp csak elkezdődött az éjszaka. A herceg látogatása mégis
végtelenül boldoggá tette. Muraszaki bizonyára ébren várhatta, így
Gendzsi felkészült rá, hogy igen rossz hangulatban találja. De az
ember sosem lehet biztos semmiben, ezért puhatolózva
megszólalt:

- Elszundítottam ... és milyen kényelmetlen helyzetben!

Egészen gyerekes dolog volt.. . Ültömben elaludtam. Bár
felkeltettek volna! Balul sikerült figyelmesség volt részükről...
De nem: Muraszaki egy árva szót sem válaszolt. Ahogy a
herceg látta, hogy pillanatnyilag úgysem tehet egyebet, lefeküdt
és alvást színlelt, de mihelyt kivilágosodott, felkelt és kiment a
szobából.
Másnap roppant sok dolgot jelentett az újévi fogadás, de ez
merő szerencse volt, mert megőrizhette tekintélyét. Szokás szerint
csaknem mindenki megjelent az udvartól, a hercegek, a
miniszterek, a nemesek. Gendzsi hangversenyt adatott, majd
kiosztott sok csecsebecsét és újévi ajándékot. A vendégeskedés
még az idősebb és kevésbé hírneves vendégek számára is igen
izgalmasnak ígérkezett, elképzelhető tehát, miiyen várakozással
gondoltak rá ebben az évben az ifjabb hercegek és nemesurak,
hisz szüntelenül kalandokra vártak, és most abban a gondolatban
tetszelegtek, hogy a Gendzsi palotájába újonnan érkezett ifjú
hölgy cseppet sem elérhetetlen számukra. A szelíd esti szellő a ház
minden zegét-zugát betöltötte a virágzó gyümölcsfák illatával, de
a legédesebben illatoztak a Muraszaki kertjében virágba borult
szilvafák. Éppen elérkezett a megnevezhetetlen óra, amikor már
vége a nappalnak, de nincs még éjszaka. Megkezdődött a
hangverseny; a levegőben édes dallamban áradt a fuvolaszó és
húrok pengése, s végre felhangzott a "Virágozzék, gyarapodjék ez
a ház"* ringató üteme; lüktetőén visszatérő sorát, "De édes is a
szaki-íűV, a társaság nagy lelkesedésére Gendzsi is énekelte.
Valóban, a hercegben megvolt az a különös adomány is, hogy ami
éppen soron volt, akár tánc, akár zene vagy bármi más, ha egyszer
ő maga bekapcsolódott, környezetében ez mindenkit máris olyan
teljesítményre sarkallt, amit az maga sem hitt volna el önmagától.
Ezalatt a házbeli hölgyek, lakosztályuk magányában, mást
nemigen hallottak, csak a lovak patáinak dobogását, a kocsik
dübörgését; olyan volt a helyzetük, akár azoké, akik valami
szerény érdemükért üdvözültek: bár a Paradicsomban születtek
újjá, de lakóhelyül csupán ki nem feslett lótuszbimbót kaptak.* De
még rosszabbul jártak azok, akik a régi keleti szárny-

ban laktak; régebben ugyanis legalább fültanúi lehettek az ilyen

ünnepségnek, de most teljes elzártságra és tétlenségre voltak
kárhoztatva, s ez még csak növekedhet az évek múlásával.
Teljesen le is mondhattak volna az udvari életről, és
visszavonulhattak volna a "hegyi ösvényekre, ahol ismeretlen a
bánat" - de nem tették. Viszont, ha voltak is sérelmeik, egy árva
panaszos szót nem ejtettek. Igaz, ha leszámítjuk, hogy leginkább
csak magukra voltak hagyatva, egyébként nem is igen lehetett
okuk panaszra. Teljes kényelemben és biztonságban voltak
elszállásolva. Amelyikük vallásos volt, háborítatlanul végezhette
ájtatosságait, aki viszont tanulni kívánt, bőven futotta idejéből,
hogy akár ezer füzetet is megtöltsön hazai írásjegyekkel. Bármi
kívánságuk volt lakásukkal vagy a berendezéssel kapcsolatban,
csak szóltak és máris teljesült. És néhanapján jótevőjük is
meglátogatta őket - így ezen a tavaszon is, mihelyt véget értek a
sürgés-forgással teli újévi ünnepnapok.
Végtére is Szujecumu Hitacsi herceg lánya volt, s így elég
tekintélyes udvartartásra volt joga. Gendzsi el is látta elég szép
számú kísérettel. Valóban olyan volt a környezete, hogy jobbat
nem is kívánhatott. Maga a hercegnő rendkívül megváltozott az
utóbbi időben. Haja már egészen megszürkült. Gendzsi látta, hogy
ez zavarja a hölgyet, és szemlátomást azon töpreng, hogyan hat ez
rá; ezért, beszélgetés közben, eleinte nem nézett rá. Pillantása
persze a hölgy öltözékére szállt. Látta, hogy az újévi ajándékul
küldött ruha van rajta, de most bizony nagyon furcsán festett, s a
herceg elámult, hogyan is juthatott eszébe, hogy ilyen, hozzá
egyáltalán nem illő ruhát ajándékozzon neki, amikor rájött, hogy a
hiba egyes-eg5'edül abban keresendő, aki a ruhát viseli. A
hercegnő a ruha fölé vékony, béleletlen, tompa fekete krepp
köpenyt öltött: olyan merev anyagból volt, hogy minden
mozdulatra ropogott. Pedig az ajándékba kapott szőttes ruhához
vastag köpeny kívánkozott, s természetesen az is látszott, hogy
majd megveszi a hideg ebben az öltözékben. Pedig a herceg bőven
küldött neki téli köpenyre való anyagot. Ugyan mit csinálhatott
velük? Ámbár Szujecumun szemlátomást semmi sem ér-

vényesült, minden anyag valahogy kopottnak, színehagyottnak

tetszett - csupán az az egyetlen virág virított rajta .. .* De az
ember ne jártassa az eszét ilyesmin. És Gendzsi határozott
mozdulattal behúzta a félrevont függönyszárnyat.
A hercegnőben nem élt sértődöttség. Beérte vele, hogy a herceg
évről évre csalhatatlan jelét adta vonzalmának. Hát nem mindig is
úgy bánt vele, mint hozzá közel álló, egyenrangú barátnőjével,
akit teljesen bizalmába fogadott, akivel a legkeresetlenebb
hangnemben társalgott? Mi a vonzalom, ha nem ez?
Ezalatt Gendzsinek meg az járt az eszében, milyen fárasztó és
unalmas teremtés is a hercegnő. De úgy döntött, el kell szánnia
magát, hogy némileg barátságosabb legyen hozzá, mivel egészen
bizonyos, hogy ezt a feladatot senki más nem vállalja el helyette.
Gendzsi észrevette, hogy a hercegnőnek beszéd közben is a szó
szoros értelmében vacog a foga a hidegtől. Megrettenve nézte.
- Nincs senki, aki törődjék a ruházatoddal? - kérdezte. -
Nem hinném, hogy az ilyen merev, esetlen felsőruha valami
nagyon illik, jelenlegi környezetedhez. Például ez a köpönyeg.
De ha már ragaszkodsz hozzá, legalább légy következetes, és
ugyanilyen jellegű ruha fölé hordd. Mégsem viselhetsz emilyen
stílusú köpenyt, amolyan stílusú ruha fölött.
Gendzsi még egyszer sem mondta meg ilyen keresetlenül a
véleményét, ámde a hercegnő csak kuncogott.
- Bátyám, Daigo no Azari, azt ígérte, hogy megőrzi nekem
azokat a meleg anyagokat, és mind elvitte, mielőtt időm lett
volna, hogy ruhát csináltassak belőlük. Még a cobobypréme-
met is elvitte.* És így bizony fázom . . .
Bátyja nyilvánvalóan még fázósabb lehetett. Gendzsi csak
roppant vörös orral tudta elképzelni a férfiút. A jámbor
hiszékenység kétségtelenül megnyerő tulajdonság, ám a hölgy
kissé túlzásba viszi. De annyi bizonyos, hogy ez nála nem tettetés,
ezért hát Gendzsi jókedvűen így válaszolt:
- Ami a cobolyprémedet illeti, örömmel hallom, milyen
sorsra jutott. Mindig az volt a véleményem, hogy azt esőben,

hóban kell hordani. Bátyád bizonyára a hegyekbe készül

zarándokúira. De ettől neked még igazán nem kell fáznod. Ebből a
fehér selyemből annyit kaphatsz, amennyit csak akarsz, és
nyugodtan csináltasd meg hét rétegben, ha szerinted így nem elég
meleg. Kérlek, szüntelenül emlékeztess ígéretemre, mert ha
valamit nem teszek meg nyomban, könnyen elfelejtem. Sohasem
volt jó emlékezőtehetségem, mindig segítségre szorultam, most
pedig, hogy időmet és figyelmemet egyszerre annyi oldalról
igénybe veszik, minden elmarad, ha csak nem emlékeztetnek rá
szüntelen .. .
És mivel úgy érezte, legbiztosabb, ha cselekszik, míg eszében
van a dolog, küldöncöt menesztett az új palotába újabb brokát- és
selyemküldeményért.
A Nidzso-int szépen rendben tartották, gondozták, de mivel
már nem itt volt a herceg fő rezidenciája, némileg elhagyatottnak
tetszett. A kertek viszont éppolyan gyönyörűségesek voltak, mint
valaha. Virágba borultan állt a piros szilva, s bizony kár, hogy
szépségét és illatát, mondhatni, eltékozolja! Gendzsi e sorokat
suttogta: "Tavaszt látni jöttem régi otthonomba, és ritkább virágra
leltem, mint valaha is nyitott gyümölcsfa ágán!"*
A hercegnő meghallotta szavait, de szerencsére nem értette
meg a kevéssé hízelgő célzást.
Gendzsi rövid látogatást tett Ucuszeminél is, aki már apáca
volt. Ucuszemi úgy rendezkedett be, hogy nyomát sem lehetett
látni semmi dísznek vagy személyes ízlésnek. Mindegyik szobája
úgy festett, mint holmi hivatali várószoba. Csak egyetlen feltűnő
darab akadt ott, egy nagy Buddha szobor; Gendzsi már kesergett
magában, hogy ilyen rideg, maga mellett semmit meg nem tűrő
kegyes jámborság kerítette hatalmába azt a bájos, szelíd teremtést,
de egyszerre meglátta Ucuszemi imakönyvének díszítését, az oltár
elrendezését, a tálkákban úszó virágszirmokat. Mindez és még sok
apró finomság arról árulkodott, hogy a vallásos szigorúság alatt
még nem halt el teljesen Ucuszemi szíve. Kékesszürke
díszfüggönye finom ízlésről és gondosságról tanúskodott.
Ucuszemi olyan messzire ült le mögötte, hogy alig lehetett látni.
De egyetlen szín mégis

világított a sötétben: az ő, Gendzsi, ajándéka. Az élénk színű ruha

ujja ki-kivillant Ucuszemi szürke köpenye alól. Gendzsi
meghatva látta, hogy jó szívvel fogadták ajándékát, és köny-nyes
volt a szeme, amikor megszólalt:
- Tudom, hogy most már emlékeznem sem szabad arra, ho
gyan éreztem egykor irányodban. De szerelmünk kezdettől
fogva mást sem hozott számunkra, mint zaklatottságot, bána
tot. És jól is van ez így, hogy ha már barátságban maradtunk,
most egészen másképp nézünk egymásra.
Ucuszemi is mély megindultságot érzett. Végül ezt mondta:
- Hogyan is kételkedhettem jóakaratodban, amikor pedig
láttam, mennyit fáradoztál, hogy gondoskodhass rólam, hogy
megvédj .. . Bizony hálátlan lettem volna . . .
- Állíthatom, hogy még sok más szerelmes férfi szenvedett
úgy, ahogy én - szólt Gendzsi, mert igyekezett könnyedebb
hangon folytatni a társalgást. - Buddha büntetésből mérte rád
mostani életedet, mert annyi férfi szívét összetörted. És hogyan
szenvedhettek a többiek, ha csak töredékrészében is azt kellett
átélniük, mint nekem! Nem egyszer, de sokszor, újra meg újra
beléd szerettem. És a többiek . . . Látod, én tudtam, hogy igazam
van. Bizonyos vagyok benne, hogy te most arra gondolsz, volt egy
olyan akadály, amely mellett eltörpült a mi ifjúkori kalandunk.
Gendzsit kizárólag az a szándék vezette, hogy a beszélgetést
elterelje kettőjük kapcsolatáról, és csak mondta, ami éppen eszébe
jutott. De Ucuszemi nyomban azt képzelte, hogy a hercegnek
kerülőúton fülébe jutott az a szörnyű dolog . . .* Elpirult és halk
hangon így szólt:
- Ne emlékeztess erre. Már maga az, hogy hallottál róla,
elég büntetés számomra . . .
És elsírta magát.
Gendzsi nem tudta, mire céloz Ucuszemi. Azt hitte, hogy az
asszonyt csupán fokozódó melankóliája és félénksége késztette
arra, hogy elvonuljon a világtól. Hogyan beszélgessen vele, ha
már egy elejtett megjegyzésére is zokogásban tör ki? Nem akart
még elmenni, de semmi könnyed társalgási téma nem jutott
eszébe. Néhány általános érdeklődő szó után el is

búcsúzott. Bárcsak Szujecumu volna apáca, Ucuszemit pedig

odavehetne a helyébe! Ezen töprengett Gendzsi, amikor hazafelé
menet útja ismét elvitt a vörös orrú hölgy ajtaja előtt. Ezután még
számos rövid látogatást tett csupa olyan embernél, akiket mind ő
tartott el. így szólt azokhoz, akiket már rég nem látott:
- Ha néha nagy időbe telik is, mire újra eljutok hozzád, ne hidd,
hogy irányodban táplált érzéseim megváltoztak. Ellenkezőleg:
gyakran eszembe jut, milyen kár, hogy olyan ritkán találkozunk.
Mert repül az idő, és minden mély vonzalomhoz az a félelem
tapad, hogy a halál váratlanul elragad bennünket. . .
Egyetlen szava sem volt, ami ne lett volna őszinte, hiszen
akinek mondta, ahhoz - így vagy úgy - de szívósan ragaszkodott.
Nem hasonlított a legtöbb rangjabeli emberre, benne nem volt
semmi nagyképűség, semmi önhittség. Bármilyen rangú emberrel
került is össze, bármilyen körülmények között találkozott is velük,
modora mindig egyformán barátságos és figyelmes volt. Igen,
legrégibb baráti kapcsolatainak zömét ez tartotta össze, egyes-
egyedül ez.
Ebben az évben meg akarták tartani az újévi álarcos játékot.* A
táncosok először a császári Palotában szerepeltek, majd a
Szuzaku-int* kellett felkeresniük, utána pedig Gendzsi palotájába
készültek. Egyszóval igen nagy utat kellett megtenniük: lassan
hajnalodott, mire megérkeztek. Az idő kissé borongósnak indult,
de alkonyattájt elvonultak a felhők, és ragyogó holdfény öntötte el
a még vékony hólepelbe öltözött szépséges kerteket. Az utóbbi
időben feltűnt ifjú udvaroncok közül többen rendkívül
tehetségesen játszottak egyik vagy másik hangszeren. Igen sokan
értettek a fuvolához, és ezen az éjszakán akkor remekeltek igazán,
amikor üdvözölték a Gendzsi palotájához érkező álarcosokat. A
házbeli hölgyeket értesítették az ünnepségről, és ezek most
összegyűltek a központi csarnok és ennek két szárnya közt
felállított emelvényen. A nyugatnak néző lakosztálybeli hölgy*
meghívást kapott, hogy a színjátékot a kis akasi hercegnő
társaságában nézze meg, mert az ő szobájának ablaka arra az
udvarra nyílt,
ahol a táncokat bemutatták. Muraszaki a szomszédságukban
tartózkodott - csupán egy függöny választotta el őket. Amikor a
táncosok bemutatták tudásukat az excsászárnak, felszólítást
kaptak, hogy még egy előadást tartsanak Kokiden lakosztálya
előtt. Így tehát később érkeztek, mint jelezték. Mielőtt
megkezdték a táncot, előbb fel kellett nekik szolgálni az
álarcosoknak kijáró fogásokat. Gondolták is, hogy a kései órára
való tekintettel némileg lerövidítik ezt a különös szokásokkal és
ünnepi mozzanatokkal tarkított előjátékot. De éppen ellenkezőleg
történt: minden még az előírtnál is aprólékosabb gonddal
bonyolódott. Kelet felől halvány fény derengett, még sütött a
hold, de most ismét havazni kezdett, és ezúttal sűrűbben. Szél is
kerekedett: már bókolt a fák koronája, s jól látszott, hogy heves
vihar készülődik. A most következő színjátékot sajátságos ellentét
jellemezte: a tánc ütemére könnyedén, kecsesen libbent az
álarcosok vakító fehérrel bélelt, finom tompazöld köpenye, s
közben köröttük egyre sűrűsödött a fenyegetőn közelgő vihar
sötétsége. Szemlátomást csupán merev és némileg esetlen fej
díszük tollbóbitája volt összhangban a hellyel és idővel. Mert
ahogy a tánc ütemére lengtek, bólogattak, valami sajátosan
eleven, gyönyörködtető látványt nyújtottak.
A táncosoknak zenével és énekkel kíséretet szolgáltató ifjak
közül különösen kitűnt Jugiri meg To no Csudzso egyik fia. Mire
világos nappal lett, és már csak ritkásan szállingózott a hó, a
kristályos hidegben felcsendült a Bambuszfolyó* dallama. Oly
szívesen leírnám ezt a táncot - ahogy a táncosok hirtelen
lábujjhegyre emelkednek, karjukat kitárják, s köntösük ujja
szárnyként leng -, leírnám, milyen gyönyörűséges, ahogy egyik
hang a másik után felzárkózik a pattogó dalban. De jól mondják,
hogy ilyesmivel még festőművész sem birkózik meg - éppen ezért
úgy hiszem, mesemondótól még kevésbé várhatjuk, hogy le tudja
ezt festeni.
A palotabeli hölgyek versengve díszítgették páholyukat. Körbe
tarka kendőket, lepleket teregettek ki. A fényes újévi ruhák
némelykor csak átsejlettek a leeresztett díszfüggönyök mögül,
majd meg ki-kivillantak, valahányszor egyik-másik

udvarhölgy előrehajolt, hogy megigazítsa az ülőpárnát, vagy a

lehullott legyezőt felemelje. A derengő világosságnál mindez úgy
tetszett, mint valami virágos rét, "melyet áttetsző tavaszi ködfátyoi
takar". Ilyen különös, elbűvölő látványban csak ritkán van része az
embernek. A táncosok merev szárú művirágfüzérrel díszített
magas turbánja is idegenszerű, barbár szépséget sugárzott. S
amikor felcsendült a befejező imádság -habár a szavakat nem
lehetett érteni, dallama pedig hangzavarnak tetszett csupán -, az
előadás annyi feszültséget, izgalmat jelentett, hogy e pillanatban
ez a vad rikoltozás meg-rázóbbnak bizonyult, mint bármi muzsika,
amivel gyakorlott zenész hűvösen tudatos előadásán keresztül el
akar bennünket bűvölni.
A szokásos ajándékosztás után végre eltávoztak a táncosok.
Világos nappal volt már, de minden vendég visszavonult, hogy ha
elkésve is, aludjék egyet. Gendzsi déltájban kelt fel ismét.
- Azt hiszem, Jugiri éppolyan jó muzsikus lesz, mint Ko-bai* -
jegyezte meg az elmúlt éjszaka eseményeiről beszélgetve. -
Meglep, milyen tehetség lakozik a most felnövő ifjakban.
Elődeink, szilárd erkölcseiket tekintve, kétségtelenül fölöttünk
állottak, de a mi nemzedékünk művészi érzékenység dolgában
kifinomultabb, ezt merem állítani. Egy időben azt gondoltam,
hogy Jugiri teljesen más, mint társai, és arra számítottam, hogy
belőle igazi, megfontolt államférfit tudok majd nevelni. Attól
tartok, hogy a magam természete eléggé könnyelmű, és mivel nem
akartam, hogy az én példámat kövesse, gondosan ügyeltem, hogy
komolyabb életfelfogást oltsanak bele. De bőven látom a jelét
annak, hogy Jugiri teljesen kifogástalan és ünnepélyesen komoly
külseje alatt ugyanazok a gyarlóságok rejlenek, amelyek rám
nézve végzetesnek bizonyultak. Ha kiderülne, hogy az ő
bámulatosan józan és értelmes viselkedése póz csupán, bizony ez
mindnyájunkat eléggé bántana.
Így beszélt, de valójában nagyon meg volt elégedve fiával.
Aztán dúdolni kezdte a dalt,* amelyet a táncosok már indulásra
készülődve énekeltek, majd végül megszólalt:

- Elnéztem a házbeli hölgyeket, amint tegnap éjszaka itt mind

összegyűltek, s az a gondolatom támadt, milyen csodálatos lenne,
ha egyszer rábeszélhetném őket, hogy hangversenyt adjanak
nekünk. Amolyan magánjellegű ünneputó* lehetne.
Szándékának csakhamar híre futott a palotában. A brokátból
készült szép tokokból - ilyenben őrizgették a hangszereket - itt is,
ott is előkerült a lant meg a citera, és szinte elképzelhetetlen,
milyen serényen tisztogatták, fényesítgették, hangolták
hangszerüket, aztán csak folyt, folyt a gyakorlás -és a szertelen
ábrándozás.

HATODIK FEJEZET

A pillangók

A harmadik hónap vége felé, amikor a környékbeli

gyümölcsösökben már-már elvirágoztak a fák, és a vadmadarak
kiáltásában már nem érzett az első üdeség, Muraszaki tavaszi
kertje napról napra csak még varázslatosabbá vált. A tavon túl, a
dombon álló erdőcske, a két szigetet összekötő híd, a moha
borította vízpart, napról napra, sőt szinte óráról órára szebben
zöldellt - s mi lehet ennél csábítóbb? "Bárcsak átjuthatnánk a
vízen!" - sóhajtozta a palotában lakó fiatalság. Végre Gendzsi úgy
döntött, hogy csónakok is kerüljenek a tóra. A csónakokat kínai
ízlés szerint építették meg. Mindnyájan lelkendezve várták, hogy
elkészüljenek, így a díszítésre vajmi kevés idő jutott: amint vízre
lehetett bocsátani őket, nyomban beszálltak. Azon a napon,
amikor vízre bocsátották a csónakokat, a császári énekkarból
meghívott muzsikusok vízi zenét adtak elő. A látványosságnak
sok nézője akadt: ott volt jó egynéhány herceg meg más nemesúr
és udvaronc, sőt Akikonomu császárnő is, aki Gendzsi új
palotájában töltötte pihenőnapjait.

Akikonomunak eszébe jutott, milyen választ küldött Muraszaki

az ő ajándékára.* Azt kívánta mondani: "Ne most látogass meg,
hanem tavasszal, amikor legszebb lesz a kertem." Gendzsi is
sokszor emlegette, hogy a tavaszi kertet meg akarja mutatni neki.
Milyen egyszerű lenne, ha csendesen átmehetne Muraszaki
birodalmába, amikor éppen kedve tartja, kigyönyörködné magát a
virágokban, s aztán távozna! De ő már császárnő, felséges
személy, akit gúzsba kötnek a szabályok és szokások. Ámbár ha
jómaga nem is tehette, de kíséretében még jócskán akadtak, akik
helyette is élvezhették a mulatságot. Oda hozatta tehát az egyik új
csónakot, és beültette néhány ifjabb, vállalkozóbb kedvű
udvarhölgyét. A tavaszi kerthez vezető utat véges-végig vízen
lehetett megtenni. Először végig kellett evezni a déli tavon, majd
egy keskeny csatornán át a csónak nyílegyenesen egy miniatűr
mesterséges hegynek haladt, amely látszólag teljesen elzárta az
utat. De valójában csak meg kellett kerülni, s a társaság máris
megérkezett a halászlakhoz. Itt felvették Muraszaki hölgyeit, akik
megbeszélés szerint ott vártak rájuk. Valamennyi csónak orrát
faragott sárkányfej díszítette, tatján pedig a halászsas képe
ékeskedett - teljesen a kínai ízlésnek megfelelően. A legénységhez
tartozó fiúk is mind kínai ruhát viseltek, s hajukat hátul tarka
szalaggal megkötötték. Amint elértek a víz közepére, s már kifelé
haladtak, a tó hatalmasnak tetszett. A csónakázók számára az
egész élmény újdonságot, kellemes izgalmat jelentett, de most
valósággal azt hitték, hogy ember nem lakta, idegen föld felé
haladnak. Ámde az evezősök most a két nagy szigetet elválasztó
csatorna sziklás partja alá kormányozták a csónakot, s ahogy az
utasok jobban körülnézhettek, gyönyörűséggel látták, hogy a
szikla minden kiszögellését, minden párkányát olyan gondosan
megtervezték, akárha festő húzta volna meg ecsetjével. A
ködréteg fölé imitt-amott felnyúlt egy gyümölcsös fáinak
legteteje, telis-tele virággal - akárha tarka szőnyeg lebegne a
levegőben. A messzi távolban egy pillantásra feltűnt Muraszaki
lakosztálya: ide látszott az udvarán álló fűzfa, földet seprő
sötétzöld ágaival, látni lehetett a sejtelmesen csillogó, virágba
borult gyümölcsfákat. Még ilyen
távolságból is szinte érezhetően áradt illatuk a két szigeten és a
sziklákon át. Másutt a cseresznye úgyszólván elvirágzott már, de
ott szemlátomást dacolt a hervadással, és virágzott a palota körül
a fedett folyosókra, oszlopos előcsarnokokra felkúszó glicínia is:
minden fürtje üde volt még. Itt pedig, ahol a csónakok kikötöttek,
a hegyi kerria tengernyi sárga virága elárasztotta a sziklaszirteket,
s onnan nézegette magát a tó tükrében. A csónakok körül
mindenféle vízimadár bukdácsolt vagy ide-oda repdesett,
csőrében kis gallyal vagy virágszirommal. Az aprócska papagájok
párosával szálldostak, és finom színekben pompázó tollazatúk
tükörképe meg-megrebbent a fodrozódó vízen. A kirándulók,
mint akik tündérországba pottyantak, azzal töltötték egész
napjukat, hogy elragadtatva bámuldoztak, és irigykedve gondoltak
a favágóra,* akinek baltája nyelén végül levelek hajtottak.
 Számos játékos hangú költemény született, például ez is: "Ha
szél fú, még a hullám szirom-fodra is különös színekben tündököl,
ámbár nem virág az; de ahol jársz, ez a híres hegyfok, a kerria
virág sziklája."* Vagy egy másik: "Hová is siethetnének tavaszi
tavunk csatorna-ágai, mint Idé* zuhatagai-hoz, hiszen a sziklákat
sehol olyan sűrűn be nem fonja a kerria virág!" És még egy másik
költemény: "Minek nekem a Teknőchát Hegyéről* álmodnom,
hiszen ráleltem a varázslatra, mely engem és nevemet megóv a
mulandóságtól." Vagy ez a költemény: "A szelíd tavaszi
napfényben még az evező tolláról gyöngyöző vízcseppek is oly
halkan hullanak a tükörsima vízre, akár a pergő virágszirmok."
Az élmény újdonsága annyira lenyűgözte a kirándulókat, hogy
csakhamar nem is gondoltak vele, merre eveznek, hol fognak
kikötni. Valóban, mintha a víz a felejtés varázslatával bűvölte
volna el szívüket. Beesteledett már, de még most is siklott velük a
csónak, s úgy érezték, hogy a Királyi vad szépséges dallamára
egyre úszik velük, tovább, tovább . . . Egyszer csak megálltak.
Felkérték a hölgyeket, szálljanak partra, s ekkor elképedve látták,
hogy ismét a halászlaknál vannak.
A halászlak berendezésében a fényűzés a legnagyobb
egyszerűséggel párosult. A helyiségek bizony jóformán üresek
vol-

tak, de ahogy a társaság lelkendezve betolongott, az eddig kopár

oszlopcsarnokok és a széles folyosók annyi színnel, tarkasággal
teltek meg, amin nemigen lehetett volna túltenni. Most újból
szólították a zenészeket. Ezúttal egy sereg kevésbé ismert
kompozíciót játszottak, amelyek általános tetszést arattak.
Hamarosan felsorakoztak a táncosok is, akiket maga Gen-dzsi
válogatott össze, de ő jelölte ki a zenedarabokat is, amelyekről
úgy gondolta, hogy lekötik a hallgatóság figyelmét.
Fájlalták is, hogy a sötétség beálltával vége szakadt ennek a
szórakozásnak. Amint leszállt az éjszaka, átmentek a palota előtt
elterülő udvarba. Ott már égtek a fáklyák, és a nagy lépcső
lábánál, a bársonyos pázsiton, nemcsak hivatásos zenészek, de az
udvarból érkezett látogatók és a család más barátai is bemutatták
tudásukat fúvós és pengetős hangszereken, majd a fuvolajáték
néhány válogatott mestere kétszólamban játszott.* Ezután a
palotában fellelhető minden citerát és lantot kihoztak a lépcsőre,
és gondosan összehangolták egy maj gasságra. Most nagy
hangverseny kezdődött, és pompásan előadták a "Soha ilyen
napot!" kezdetű dalt. Még az istállófiúk meg a többi szolganép is,
akik kint, a nagy kapu előtt sűrűn sorakozó kocsik körül
őgyelegtek, hegyezték a fülüket, és még ha egyébként rá sem
hederítettek az ilyen zenére, most tátott szájjal, elragadtatva
hallgatták. De elképzelhetetlen is, hogy a tavaszi hangnem, a
maga sajátos színezetű, átható csengésével - melynek hatását az
éjszaka szokatlan szépsége még csak fokozta - akár a
legeltompultabb embert is meg ne indítsa.
Hajnalhasadtakor ért véget a hangverseny. "Visszatérő"*
dalként sort kerítettek még a Tavaszi örömök című dalra, majd
Szocsi no Mi ja herceg intonálta a Zöld füzeket* és igen ügyesen
visszakanyarodott az eredeti hangnemre. Gendzsi is vele énekelt.
Már felhangzott a madarak harsány reggeli éneke is, ámde
Akikonomu császárnő, függönyei mögül, rosszkedvűen hallgatta.
Ezekben a napokban egy szemernyi árnyék nem borult Gendzsi
sugárzó jókedvére és megelégedettségére. Barátai csak

egyetlen dolog miatt sajnálkoztak, s úgy érezték, szükségképpen

fájdalmas lehet Gendzsi számára is, hogy Muraszaki mind ez
ideig nem ajándékozta meg gyermekkel. De azért úgy érezték,
balszerencséjéért némileg kárpótolja, hogy maga mellett tudhatja
vér szerinti lányát, a szép Tamakacurát (ugyanig mindenki édes
lányának tartotta). Gendzsi nem titkolta, hogy nagyra tartja az ifjú
hölgyet, s ez mindenütt szóbeszéd tárgya lett, de meg káprázatos
szépségéről is olyan hírek kaptak szárnyra, hogy hamarosan egy
sereg udvarló versengett kezéért. Gendzsi pontosan tudta, hogy
így lesz. Azok a fiatalemberek, akiknek - társadalmi helyzetük
révén - joguk volt erre, megfelelő közvetítők útján már annyira
jutottak, hogy tettek is célzásokat ebben az irányban. De
kétségtelen, hogy a kevésbé rangos udvaroncokban csak titkon
parázslott a szerelem, akár a kőhányás alá rejtett tábortűz.*
To no Csudzso fiai persze szintén abban a hitben éltek, hogy a
lány Gendzsi gyermeke, és nagy érdeklődést tanúsítottak
Tamakacura iránt. A legrangosabb udvarló azonban Gendzsi
féltestvére, Szocsi no Mi ja herceg személyében jelentkezett. Úgy
esett, hogy Szocsi no Mi ja herceg három éve elözvegyült, és
belefáradt már abba a sivár életmódba. Ezért világosan kifejezésre
juttatta, hogy egyrészt megfelelő férjjelöltnek tartja magát
Tamakacura számára, másrészt, hogy szíve szerint nyomban
megtartaná az esküvőt. Ezen a reggelen is igen feldúlt
kedélyállapotban volt; fején glicíniakoszorúval, epekedő
pózokban kellette magát, Gendzsi tehát igazoltnak látta sejtelmét,
hogy a herceg ez alkalommal komolyan szerelembe esett. Gendzsi
mindeddig szándékosan nem vette tudomásul, hogy valami nincs
rendjén. Amikor körbejárt a nagy kancsó, Szocsi no Mi ja bánatos
hangon így szólt Gendzsihez:
- Tudd meg, ha nem szeretnélek annyira, már rég hátat fordítok
ennek a mulatságnak. Számomra szörnyű volt ez az éjszaka ... -
És ezt a költeményt mondta: - Mivel e szívben is az övéhez oly
hasonló vér lüktet,* immár mit sem ér az életem, s hamarosan az
áradó folyó lesz a temetőm. - Azzal levette a glicíniakoszorút, és
Gendzsi fejére tette. Közben ezt a költeményt idézte: - "Tiéd
legyen koszorúm!"

Gendzsi nevetve elfogadta, és így válaszolt:

- Figyeld a tavasz virágát, míg csak az utolsó szirma is ki nem
bomlik. Akkor is jut még időd, hogy örvényt és kétségbeesést
emlegess.
Azzal elkapta öccsét, és erélyesen lenyomta a székére, s
megígérte, ha marad, aznap még sokkal szórakoztatóbb
színjátékot nézhet végig, mint az előbbi volt.
Úgy történt, hogy Akikonomu császárnő ezen a napon kezdte
meg tavaszi ájtatosságát. A vendégek közül sokan nem akarták
elszalasztani az ebből az alkalomból rendezett szertartásokat;
engedélyt kértek tehát, hogy maradhassanak, majd visz-
szavonultak a vendégszobába, és nappali ruhát öltöttek. Néhány
vendégre otthon sürgős teendők vártak, ezért - kénytelen-kelletlen
- elhagyták a palotát. Ámde mikor később visz-szatértek,
láthatták, hogy még semmit nem mulasztottak, mert csaknem dél
lett, mire megkezdődött a tulajdonképpeni ünnep. A látogatók,
élükön Gendzsivel, hosszú sorban átvonultak a császárnő
lakosztályába. Az egész udvar megjelent. Ámbár ez a pompa
Akikonomu rangjának szólt, nagymértékben Gendzsi
befolyásának és népszerűségének elismerését is jelentette.
Muraszaki kívánságára virágáldozatot készültek bemutatni a
legfőbb Buddhának. A virágokat nyolc fiúcska vitte: némelyikük
madárnak öltözött, a többi meg pillangónak. A madarak
ezüsttálkákban cseresznyevirágot vittek, a pillangók aranytálon
kerriavirágot. Tulajdonképpen egészen közönséges virágok
voltak, amiket bárhol találni, de ebben az elrendezésben nem e
világról való fényt és pompát árasztottak. A fiúk csónakon
érkeztek, ugyanis a Muraszaki lakosztálya előtt levő kikötőhelyen
szálltak be. Amikor kikötöttek Akikonomu birodalmában, egy
hirtelen szélroham belemarkolt az ezüsttálkákba, és egy csomó
szirmot szertehintett a parton. Felhőtlen volt az ég, és valóban
kedves látványt jelentett, amikor a kis küldöncök az úszó
ködfátyolból kiléptek a napfényre.
Úgy érezték, nem illenék az alkalomhoz, ha a zenészek
számára felállítanák a szokásos sátrat, ezért a császárnő szobái
előtt húzódó fedett oszlopcsarnok alatt készítették el a pódiu-

mot: ezen helyezték el a székeket, hogy idegen szokás szerint*

leültethessék a zenészeket. A kisfiúk, az áldozati ajándékot
magasra tartva, előre jöttek a lépcső aljáig. Most hozzájuk léptek,
akik a tömjént hozták: elvitték a tálakat a nagy oltárra, és
tartalmukat átöntötték a virágtartó szent edényekbe, miközben
elmondták a felajánlás előírt szövegét. Ebben a pillanatban
megérkezett Jugiri - Muraszaki költeményét hozta: "Ősz sze^
relmese, kinek az a legkedvesebb, ha az elszáradt fű közt szóló
tücskök cirpelését hallgathatod, ne haragudj a pillán' gókra, akik
tilosban járva, átszöktek hozzád kertemből." A csá= szárnő
elmosolyodott. Őszi levelekből álló ajándékára ezek a jelképes
madarak és pillangók jelentették tehát a kései választ.
A császárnő udvarhölgyei - mert úrnőjük választása iránti
hűségből mindeddig maguk is az ősz mellett kardoskodtak -az
előző napon tett pompás kirándulás következtében kissé
meginogtak állhatatosságukban, és azzal tértek vissza a
császárnőhöz, hogy ha csak egyszer is látná a tavaszi kertet,
megváltoztatná véleményét.
Az áldozati ajándékok átnyújtása után a "madarak" eljárták a
kaljavinka táncot.* A kísérőzenét igazi fülemülék csattogása
szolgáltatta - és milyen különös volt, amint messze a tóról, bele-
beleszólt egy daru vagy kócsag. Túlságosan hamar elérkezett a
tánc szilaj, gyors befejező része.
Most a pillangókon volt a sor. Először egy ideig ide-oda
repdestek, majd felsorakoztak egy kuszán összefonódott tüskés
sövény mentén, amelyről dús pompával omlott alá a sárga kerria,
és itt mutatták be táncukat.
A császárnő nevében főudvarmestere, néhány udvaronc
segédletével, ajándékokat osztott a gyermektáncosoknak. A
"madarak" cseresznyeszín kabátkát, a "pillangók" kerriaszín
selyemmel bélelt köpenyt kaptak. Annyira ide illő ajándék volt ez,
hogy az ötlet aligha lehetett a pillanat szülötte, s valóban úgy
érzett, mintha Muraszaki elképzeléséről már korábban
elhullajtottak volna néhány szót a császárnő előtt. A zenészeknek
fehér béleletlen ruhát nyújtottak át, és - rangosztályuknak
megfelelően - selymeket vagy posztóféléket. Jugiri a maga
számára kék kabátot kapott, de egy női ruhát is, hogy

tartalékolja ruhásszekrényében. Ugyanekkor megbízást kapott,

hogy Muraszakinak vigye meg a császárné válaszát: "Tegnap
sírhatnékom volt, merthogy mindent elmulasztottam . . . De mit
tehetnék? Nem vagyok a magam ura. »Ha van valami, ami
kísértésbe vihetne, hogy cikornyás illemszabályok nyolcszoros
falát leromboljam, a kertedből hozzám átröppent pillangók
látogatása minden bizonnyal erre késztetne.«"
Meglehet, az a véleményetek, hogy az általam elismételt
költemények közül sok nem méltó tehetséges szerzőjéhez. Erre
esak azt válaszolhatom, hogy e költeményeket mind az adott
pillanat sugallta, és hogy írójuknak éppoly kevéssé tetszettek,
mint nektek.
Visszatekintve azt látom, hogy elfeledtem felsorolni, milyen
ajándékokat osztott ki vendégeinek Muraszaki az előző napi
ünnepség végeztével. Azt úgyis gondoljátok, hogy szépséges volt
valamennyi, nekem pedig igen fárasztó lenne mindet részletesen
leírni. Ettől a naptól kezdve mindenesetre megszokottá vált, hogy
üzenetek jöttek-mentek a tavaszi és az őszi lakosztály között;
minduntalan közös hangversenyeket és kirándulásokat szerveztek,
és a két udvartartáshoz tartozó hölgyek lassacskán egyforma
otthonossággal jártak-keltek mindkét kis birodalomban.
Tamakacura azon az éjszakán találkozott először Muraszakival,
amikor az álarcosok tánca folyt a palota előtt, és folytatódott is a
barátkozás. Világos, hogy az újonnan érkezett hölgy vágyott a
szívélyes kapcsolatra, s ebbeli kívánságának nehéz lett volna
ellenállni. De az is kitetszett, hogy a lány rendkívül értelmes, és
ráadásul roppant könnyű megférni vele. Valóban, hamarosan ő lett
az egész palota kedvence.
Ahogy mondtam is, Tamakacurának számos udvarlója akadt, de
Gendzsi eddig még halvány jelét sem adta, hogy bármelyiküket is
különösebben bátorítaná. Érzelmei ebben a dologban valóban
eléggé ingadoztak. Azzal kezdhetném: jómaga nem bízott benne,
hogy sikeresen tovább tudja-e játszani jelenlegi apai szerepét.
Hamarosan tennie kellett valamit, és gyakran megfordult a
fejében, hogy első lépésként fel kellene világosítania To no
Csudzsót a lány származását illetően.

Amíg ezt halogatja, a maga helyzete rendkívül kínos. Egyrészt

ugyanis Jugirinak szokásává vált, hogy ki-be járjon Tamaka-cura
lakosztályában, ez pedig nagyon feszélyezte a lányt. Jugi-rit
viszont nem lehetett elítélni, mivel mindenki szemében Ta-
makacura öccsének számított. (És meg kell vallani, másként, mint
testvéri vonzalommal, nem is közeledett a lányhoz.) To no
Csudzso fiai, akik Jugirival való bizalmas barátságuk révén
gyakran eljártak a házhoz, félre nem érthető módon
körüludvarolták Tamakacurát. A lány persze tudta, milyen vérségi
kapcsolat fűzi őt ezekhez az ifjakhoz, s már teljességgel
tanácstalan volt, hogyan fogadja közeledésüket. Nagyon szerette
volna, ha igazi apjának legalább tudomása van jelenlegi
helyzetéről, de jómaga nem próbált kapcsolatot teremteni vele
(hiszen Gendzsi sokkal jobban tudhatta, hogy ebben a helyzetben
mi a teendő), s ő tökéletesen megbízott a hercegben: ha nem lenne
jóakarója, miért is tett volna meg érte annyit? Ta-makacura ugyan
nem volt annyira simulékony természet, mint Jugao, de
engedelmessége meghatotta és boldoggá tette Gen-dzsit, mert rá
emlékeztette. Ámbár hamarosan tapasztalhatta, hogy Tamakacura
sokkal önállóbb, mintsem feltételezte.
Ismét eljött a nyár, és meghozta azt az örömet, amit az új ruha
jelent. Ravasz, de alapjában véve igen kellemes időjárás volt.
Gendzsinek ebben az évszakban igen kevés tennivalója akadt, s
így az új palotában sokat zenéltek, szórakoztak. Gendzsi hallott
róla, hogy a nyugati szárnyba* garmadával érkeznek a szerelmes
levelek. Mindenki örömmel látja, ha elképzelései valóra válnak,
így Gendzsi is boldogan sietett Tamaka-curához, hogy
megnézegesse a leveleket. Vállalta, hogy elolvassa valamennyit,
sőt még tanácsot is ad, melyiket kell figyelmen kívül hagyni, s
melyikre adjon udvarias választ. Tanácsait a lány bizonyos
hűvösséggel fogadta. A levélírók közül messze kirítt Szocsi no
Mija herceg: ő írt a legtöbbet és a leg-szenvedélyesebben. Gendzsi
mosolygott, amikor átolvasta a vaskos kis köteget kitevő
levélgyűjteményt.
- Szocsi és én mindig jó barátok voltunk - mondta. - A császári
család hercegei közül mással nem is voltam ilyen bizalmas
barátságban, és tudom, hogy ő is mindig kedvelt en-

gem. Az egyetlen dolog, amiben valaha is nézeteltérésünk támadt,

az efféle udvarlás volt. Ő ennek mindig is sok időt szentelt.
Mulattat, de bizonyos tekintetben le is hangol, hogy látom: annyi
év múltán is pontosan úgy viselkedik, mint amikor még
mindketten ifjak voltunk. De azért szeretném, ha válaszolnál neki.
Az udvarnál rajta kívül senkit nem ismerek, akivel rangos hölgy
kellemesen levelezhetne. A herceg jelentékeny férfiú. Már
megjelenése is feljogosítja .. .
És ilyen értelemben beszélt még tovább, természetesen nem
azért, hogy Szocsit befeketítse, hanem éppen ellenkezőleg: úgy
akarta lefesteni, hogy felkelthesse a tapasztalatlan lány
érdeklődését. Megjegyzéseivel azonban homlokegyenest
ellenkező hatást ért el.
Aztán ott volt Higekuro herceg. Mindenkor józanság és
rátermettség jellemezte, siker koronázta minden vállalkozását. De
ahogy Gendzsi bepillantott leveleibe, aggodalom fogta el: lehet,
hogy a Szerelem Hegyén, ahol - emlékezzünk csak -maga
Konfuciusz* is elbotlott, ez a nagyeszű herceg is vesztébe
rohanhat? Tamakacura gyűjteményében volt egy rendkívüli darab:
sötétkék kínai papirosra írt, édes illatot árasztó levél. Igen
keskenyre hajtogatták. Gendzsiben már ettől is felébredt a
kíváncsiság. Kiteregette és pillantása végigfutott a költemény
sorain: "Talán nem is tudsz szerelmemről, hiszen olyan az, mint a
búvópatak, mely a föld alatt rejtőzik, és csupán egy pillanatra
bukkan elő a napvilágra, aztán visszatér az üregbe, ahonnan
kitört."
Nagyon jó írás volt, melyben egyéni ötletesség párosult a
legdivatosabb stílussal.
- Ki írta ezt? - kérdezte Gendzsi, de csak egészen bizony
talan feleletet kapott.
Ekkor belépett Ukon, s Gendzsi most hozzá fordult:
- Szeretném, ha úrnődnek némi támogatást nyújtanál az
effajta levelek megválaszolásában, ha majd érkezik még ilyes
mi. Viselkedésünk elé manapság nem emelnek korlátot, s eb
ből sok olyan nehéz helyzet alakulhat ki, amiért nem mindig
minket, férfiakat kellene kárhoztatni. Viszont nemegyszer be
válik, ha a hölgy átmenetileg szigorúbb, mert így el lehet ke-

rülni olyan kínos helyzeteket, amelyekbe mi, férfiak, azért

sodródunk, mert a szerelmet legfőbb időtöltésnek és
szórakozásnak tekintjük. Az adott pillanatban persze az urak rossz
néven veszik ezt a szigorúságot (nálam jobban ki is tudhatná ezt?),
s az ismert modorban felpanaszolják hölgyük "kegyetlenségét" és
"hidegségét". Végül azonban hálásak lesznek érte, hogy volt, ki
gátat vessen a dolognak . . . Másrészt megeshet, hogy valamelyik
kevésbé rangos udvarló, aki éppen ezért számításba sem jöhet,
komoly érzelmeket táplál, de mert nem akarja megsérteni a
hölgyet, levélben nem is merészkedik tovább, mint hogy néhány
banális megjegyzést tesz kertről, időjárásról. Ha ilyen esetben a
hölgy többet óhajt kiolvasni a levélből, mint az valójában mond, és
kikosarazza a kérőt, ennek az lesz az eredménye, hogy már
szenvedély kap lábra ott, ahol eddig csak modorosságról volt szó.
Ha viszont udvarias választ kap, mely ugyanolyan közhelynek
számító kifejezéseket tartalmaz, mint a kapott levél, ez véget vet
az udvarló regényes képzelgésének, és lemondásra készteti. De
bármi történjék, a hölgy legalább mindent megtett, ami tőle
elvárható . . . Másrészt talán még sokkal veszedelmesebb, ha a mai
divatnak megfelelően oly bőviben ontott bókokat és
udvariaskodásokat nemhogy semmibe venné az ember, de
félremagyarázza, és mindezt az udvarias formaságot valódi
érzelem jelének tekinti. Mert ha az ilyesmi jelenthet is pillanatnyi
kellemes kis izgalmat, idő múltán feltétlenül valami kellemetlen
helyzetet eredményez . .. Gyakran megesik, hogy az ifjú lány
minden tartózkodást félretesz, és a következményekre nem
gondolva, átadja magát valami méltatlan vonzalomnak, csupán
azért, hadd lássa a világ, hogy ő a szív embere. Az újonnan
felfedezett gyönyör eleinte magával ragadja, de a megszokás
ennek is elveszi ízét, s néhány hónap múlva a kellemes izgalom
helyébe unalom, sőt csömör lép . .. Okom van rá, hogy
feltételezzem: ebben az esetben mostohaöcsém, de Higekuro
herceg is, teljesen őszintén viselkedik, és bármint érezzen is úrnőd,
nem illő, hogy valaki az ő helyzetében ilyen ajánlatokat csak úgy
kurtán-furcsán elintézzen. Ami pedig a többieket illeti, alacsony
rangjuk miatt nem jöhetnek számításba, éppen ezért

senki nem kifogásolhatja, ha úrnőd, pillanatnyi hangulatának

megfelelően, vagy barátibban, vagy éppen hűvösebb hangon
válaszol nekik.
Mialatt Gendzsi ezt fejtegette, Tamakacura ott ült a szoba
legtávolabb sarkában, háttal a beszélgetőknek, de egyszer-egyszer
hátrapillantott: finom arcéle ilyenkor pompásan érvényesült.
Szorosan testhez simuló, zöld béléses, halványpiros
szilvavirágszín hosszú ruhát hordott. Rövid kabátkájának színe
összhangban állt az éppen virágjában álló deucia fehérségével.
Öltözködésén érzett valami takaros egyszerűség, de nem volt sem
lompos, sem divatjamúlt. Ha viselkedésében akadt is még némi
csiszolatlanság, ennek oka inkább a nem kellő önbizalom lehetett.
Falusi nevelésének ettől az utolsó csökevényétől még nem tudott
megszabadulni, de minden más tekintetben bőven élt minden
lehetőséggel, amit az új palotában kialakult élete nyújtott.
Hajviseletén, a szépítőszerek használatán látszott, hogy éles
szemmel, értőn megfigyeli környezetét. Megérkezése óta egészen
nagyvilági, divatos szépséggé fejlődött, és (mint Gendzsi
bánatosan megállapította) teljességgel megérett rá,' hogy nem neki,
de sajnos valaki másnak, valamelyik szerencsés ifjú embernek
szűzi arája legyen. Ahogy elnézte kettejüket, Ukonnak is az járt az
eszében, hogy Gendzsi sokkal inkább lehetne a lány kedvese, mint
apja. Sőt bizonyosra vette, hogy egymásnak vannak teremtve.
Ukon tudta, hogy bármeny-mdt keressen-kutasson is Gendzsi, a
lány számára nem talál élettársat, aki külsejében annyira illenék
Tamakacurához, mint jómaga!
- Sokszor nem is továbbítom az érkező leveleket - jegyezte
meg az öregasszony. - Azt hiszem, igazat adsz, hogy ezt a három-
négy levelet, amit láttál is, nem küldhettem vissza. Átadtam őket
úrnőmnek, de ő még nem válaszolt rájuk, bár természetesen küld
választ, ha te ragaszkodsz hozzá. . .
- Talán azt is tudod - szakította félbe Gendzsi -, ki küldte ezt a
különös levelet? Bár szemre kicsiny, de igen tartalmas.
- Ó, ezt?! - kérdezte Ukon. - Éppen ezt nem egyszer, de százszor
visszaküldtem, de nem bírtam lerázni a küldöncöt. Kasivagi
kapitány, To no Csudzso őfenségének legidősebb fia •

küldte. Az úr ismeri a kis Mirukót, úrnőm szobalányát, és ő volt

az, aki a küldöncöt legelőször beengedte. Biztosíthatlak, hogy a
kislányon, Mirukón kívül senki sem tud a dologról.. .
- Milyen pompás! - kiáltotta Gendzsi, igen megkönnyeb
bülten. - Persze Kasivagi rangja elég alacsony... ez minden-'
esetre hátrányt jelent. De olyan férfiúnak, mint To no
Csudzso, egyik fiát sem lehet csak úgy félreállítani. És az is
igaz, hogy sokan töltenek be fontos tisztséget, és mégsem ör
vendenek olyan megbecsülésnek, mint To no Csudzso bárme
lyik fia. Ráadásul úgy tartják, hogy a fiúk közül Kasivagi a
legkomolyabb és legtehetségesebb. Ilyen fiatalember hódolata
igen megtisztelő, s bár előbb-utóbb megtudja, milyen szoros ro
koni kötelék fűzi Tamakacurához, e pillanatban nem tartom
szükségesnek, hogy felvilágosítsuk.
Egyre nézegette a levelet, majd újból megszólalt:
- Kézírásában vannak bizonyos, cseppet sem megvetendő
vonások. - Tamakacurához fordulva így folytatta: - Bármit
mondok is, te rábólintasz, de érzem, hogy bensődben folyton
ellenkezel. Nagyon sajnálom, hogy nem szólok kedved szerint,
de ha úgy gondolnád, hogy minden további nélkül adjalak át
apádnak, ebben bizony nem értenék egyet veled. Nagyon fia
tal vagy még és tapasztalatlan. Ha egyszerre becseppennél
annyi vadidegen fiú és lány közé, bizonyos vagyok benne,
hogy szerencsétlennek éreznéd magad. Ha viszont vársz, míg
megalapozom a jövődet (éspedig úgy, ahogy apád, akire annyi
kötelezettség nehezedik, sohasem tudná eligazítani), még bő
ven lesz idő, hogy származásod titkát feltárjuk.
Ámbár kifejezetten nem mondta, hogy szíve szerint megtartaná
magának Tamakacurát, de igen sokszor veszedelmesen közel járt
ahhoz, hogy ilyesmit sejtessen. Elszólásait a lány vagy nem értette
meg, vagy hallatlanná tette. Ez bosszantotta Gendzsit. A látogatás
viszont örömére szolgált, és egészen boldogtalan lett, amikor
rádöbbent, hogy legfőbb ideje visszatérni a saját lakosztályába.
Már indulni készült, amikor a lány óvatos szavakkal emlékeztette
ígéretére, hogy közli szülőapjával, mi van vele. Erre aztán
Gendzsit még a szükségesnél is jobban furdalta a lelkiismeret.
Tamakacura ugyanis, őszintén

megvallva, egy cseppet sem érezte sürgősnek, hogy elhagyja a

palotát. Mindössze megkönnyebbült volna, ha végre békében
áteshet a vér szerinti apjánál történő elkerülhetetlen
bemutatkozáson, mert valahányszor erre gondolt, odalett a lelki
békéje. Bármilyen kedves lesz is apja, nem lehetséges, hogy
jobban gondját viselje, mint Gendzsi herceg. To no Csudzso
egyetlenegyszer sem látta őt csecsemőkora óta, s könnyen
megeshet, hogy minden érdeklődés kihalt belőle, Tamakacura az
utóbbi időben egy sereg régi történetet olvasott, s azokban sok, a
magáéhoz hasonló esetre bukkant. Lassan-lassan belátta, hogy a
gyermek számára kényes dolog, ha felhívja magára az apja
figyelmét, jóllehet az már azt is elfelejtette, hogy ő a világon van.
Ezért le is tett a gondolatról, hogy maga vegye kézbe a dolgot.
Gendzsi megérkezett Muraszaki lakosztályába, s még telve volt
lelkesedéssel a hölgy iránt, akit az imént meglátogatott.
- Milyen különös, bűbájos teremtés ez a Tamakacura! -
kiáltott fel. - Anyja, akivel sok évvel ezelőtt olyan közeli kap
csolatban álltam, természete szerint szinte már túlságosan ko
moly, sőt nehézkes volt. De látom már, hogy lányára jobban
ráillik majd a jelző, hogy "nagyvilági dáma", habár természe
tesen igen mélyen érző teremtés. Meggyőződésem, hogy ragyo
gó jövő áll előtte . . .
Gendzsi modorából Muraszaki nyomban rájött, hogy a herceg
Tamakacura iránt érzett érdeklődésében fordulat következett be.
- Nagyon sajnálom a lányt - felelte az asszony. - Ö persze
teljes bizalommal van irántad. De én jól tudom, mit értesz azon a
kifejezésen: "nagyvilági dáma", és ha kedvem tartja, közölhetem a
szerencsétlen teremtéssel, mi vár rá . . .
- Csak nem akarod azt mondani, hogy visszaélek a
bizalmával? - kérdezte Gendzsi felháborodva.
- Elfelejted - válaszolta Muraszaki -, hogy valamikor magam
is ugyanilyen helyzetben voltam. Te elhatároztad, hogy úgy bánsz
velem, mint lányoddal, de ha nem tévedek, elhatározásodhoz nem
nagy sikerrel maradtál hű . ..
"Milyen agyafúrt minden nő!" - gondolta Gendzsi bősz- •
szúsan, merthogy egyszeribe így kitalálták legrejtettebb
gondolatait. De sietett megjegyezni:
- Ha szerelmes lennék Tamakacurába, arra jómaga való
színűleg éppen olyan hamar rájönne, mint te.
Annyira bosszús lett, hogy nem is folytatta a beszélgetést, de
magára maradva beismerte, hogy ha az emberek ilyen
következtetésre jutnak, aligha állnak messze az igazságtól. De
végtére is ezt saját maga mégiscsak jobban megítélheti, mint az
asszony. Különben is, Muraszaki nem érdemben ítéli meg a
dolgot - elmélkedett Gendzsi -, hanem saját tapasztalata alapján
inkább csak feltételezi, hogy a dolog abban a? irányban fog
tovább fejlődni. . .
Hogy önmaga előtt bizonyítsa, Muraszakinak mennyire nincs
oka gyanakvásra, gyakran ellátogatott az épületnek amabba a
szárnyába, és nem egy órát eltöltött Tamakacura társaságában.
A negyedik hónapban eléggé nyomasztó volt az időjárás.
Egyszer egész áldott nap zuhogott az eső, ámde mikor este
kitekintett, megkönnyebbülve látta, hogy végre-valahára kiderül
az ég. A fiatal juharfák és tölgyek lombja csodás zöld függönyt
szőtt a kertben. Gendzsinek eszébe jutottak a verssorok: "A
negyedik hónapban az idő derültebb lett és csendes . . .",* majd
gondolatai a nyugati szárnyban lakó lány körül kezdtek keringeni.
És ezen a kora nyári estén hirtelen elfogta a sóvárgás: valami
üdeségre, valami illatra vágyott. Egy árva szót sem szólt senkinek,
hanem átlopakodott Tamakacura lakosztályába. A lányt íróasztala
mellett találta; lenge öltözékben, könnyed testtartással ült ott és
gyakorolt. Teljesen váratlanul érte e látogatás, és amikor Gendzsi
belépett, elpirult és felállt. Ahogy olyan fesztelenül üldögélt
otthonos öltözékében, jobban hasonlított anyjára, mint eddigi
találkozásuk alkalmával bármikor. Gendzsi akaratlanul is
felkiáltott:
- Ki gondolta volna! Ma este szakasztott olyan vagy, mint
Jugao! Természetesen mindig is láttam, hogy hasonlítasz rá,
de soha ennyire! Jugiri történetesen egyáltalán nem hasonlít
anyjára, ezért könnyen elfelejtem, milyen elképesztő hasonló
ság lehet anya és gyermeke között.

Karnyújtásnyira egy tál állt, rajta maréknyi gyümölcs, közé

szúrva virágos narancság.
- Ahogy a ruha ujja is, ha narancsvirághoz ér, átveszi an
nak illatát, úgy kaptad meg te is anyád szépségét, s most már
ketten egy testté váltatok. - így szólt, majd hozzáfűzte: -El
vesztettem őt, s ezért semmi nem tudott vigaszt nyújtani. Ha
bár sok év múlt el azóta, de holtomig nem enyhülő, keserves
bánattal fogok rá gondolni. Ma éjszaka azonban, ahogy meg
láttalak, egy pillanatra úgy éreztem, ő tért vissza hozzám . . .
hogy ami történt, álom csupán . ,. Légy elnéző irántam, hiszen
te el sem tudod képzelni, hogy ez a pillanatnyi illúzió mekkora
boldogsággal ajándékozott meg. De most már ennek is vé
ge .. .
Azzal megragadta a lány kezét. Tamakacura egy kissé
megrettent, mert a herceg még egyszer sem vetemedett ilyesmire,
de azért higgadtan válaszolt:
 - Bizony nyomorult sorsra jutok, ha a virág illata éppolyan
boldogtalanságot hordoz, mint maga a virág, mely elenyészett.
Tamakacura érezte, hogy valami nincs rendjén. Állát öklére
támasztotta, és csak bámult maga elé. De éppen ezt a testtartását
Gendzsi különösen vonzónak találta. Elnézte a lány párnás kezét,
bársonyos bőrét, egész alakjának finom vonalát. Ennyi szépséggel
szemben, ha ilyen közelről láthatta, sohasem maradt érzéketlen;
ráadásul a lány minden vonása emlékeket ébresztett benne - ennek
már nem bírt ellenállni: elvesztette a fejét. Habár csupán annyit
tett, hogy némileg ködösen vallott róla, mit érez Tamakacura
iránt, a lányt mégis rettegés fogta el - ehhez kétség nem férhetett,
hiszen egész testében reszketett.
- Ugyan már - szólt Gendzsi -, mitől rettegsz ennyire?!
Ugyan mi rossz lehetne abban, hogy így érzek irántad? Hiszen
csak te tudsz róla és jómagam. Már jó ideje nem titok előtted,
hogy nagyon kedvellek, most pedig már azt is tudod, hogy job
ban törődöm veled, mintsem gondoltad volt. De ha olyan vak
szenvedély vonzaná hozzád, mely férfiembert még sosem ká
bított, ez sem árthatna esélyednek Szocsi no Mijánál, Higeku-
rónál és másoknál. Mert szemükben te az én lányom vagy, és

sohasem jutna eszükbe, hogy irántad érzett szeretetem akadályt

jelenthet udvarlásukban. Attól félek csupán, hogy sohasem találsz
magadnak olyan férjet, aki feleannyit törődne veled, mint
jómagam. Az érzés, melyet irántad táplálok, nem olyan gyakori,
mint talán képzeled . ..
Most már egyre úgy beszélt, mintha korábbi szavai másról nem
is tanúskodtak volna, csupán túlcsorduló apai érzésről.
Az eső teljesen elállt, "a szél suhogva járt a bambusznád
között", és tündöklőn fénylett a hold. Szépséges és ünnepi
hangulatot árasztó éjszaka volt. Tamakacura hölgyei tapintatosan
visszavonultak, amikor észrevették, hogy a beszélgetés eléggé
bizalmasra fordult.
Gendzsi az utóbbi időben gyakran eljött, de a körülmények csak
ritkán mutatkoztak olyan kedvezőnek, mint aznap éjszaka.
Egyébként most, hogy minden előzetes fontolgatás nélkül
megvallotta érzelmeit, egyszeribe még nagyobb erővel kerítették
hatalmukba. Minden feltűnés nélkül - hisz a lány jóformán észre
sem vette, mi történik - levette a lány válláról a lenge köpenyt,
melyet nyár eleje óta viselt, és elnyújtózott Tamakacura mellett. A
lány megrémült, de főként attól rettegett, hogy valaki meglepheti
őket. Lehetséges, hogy vér szerinti apja nem kívánná elismerni őt,
sőt, az is előfordulhat, hogy tudni sem akar majd róla - gondolta
szomorúan -, de annyi bizonyos, hogy nem fogja kitenni olyan
megpróbáltatásnak, mint amit most el kell tűrnie . . . Minden
erejével igyekezett elfojtani feltörő könnyeit, de nem bírta sokáig:
fékevesztett zokogásban tört ki. Gendzsi elkedvetlenedett.
- Ha így érzel, akkor bizonyára nem nagyon szívelhetsz -
mondta. - Még csak kísérletet sem tettem olyasmire, amiért bárki
is kárhoztathatna. Nem lenne rá okuk, még akkor sem, ha
kettőnket semmi kapocs nem fűzne össze. Márpedig csaknem egy
éve barátok vagyunk. Vagy mégis furcsállod viselkedésemet? Jól
tudod, sohasem kényszerítenélek rá, hogy olyasmit tégy, ami miatt
utóbb bánkódnál. Kérlek, ne haragudj rám! Szakasztott mása lettél
anyádnak, így már az is határtalan vigasz számomra, ha csak veled
lehetek. ..
Még sokáig beszélt, gyengéden, kedveskedve, mert ahogy a
lány ott feküdt mellette, megtévesztésig hasonlított Jugaóhoz. De
bármennyire boldoggá tette volna, ha ott maradhat még a lány
mellett, be kellett látnia, hogy szörnyen elhamarkodottan,
meggondolatlanul cselekedett. Későre járt. Bármely pillanatban
bejöhetett valaki, és meglephette őket.
- Ne gondolj rosszat rólam azért, ami ma este történt -
mondta végül, és felkelt a heverőről. - Nagyon elszomorítana,
ha így lenne. Jól tudom, vannak, akik mindig féken tartják ér
zelmeiket. Csupán annyit mondhatok, hogy engem más anyag
ból gyúrtak. De biztosíthatlak, bármit gondolj is rólam, nálam
az ilyen érzelmi kitörés oka nem pillanatnyi könnyelműség,
nem szeszély. Ha vonzalom ébred bennem, határtalan az és
örök. Ne tarts attól, hogy bármit is teszek, amivel kockára te
szem jó híredet. Annyit kérek csupán, engedd meg, hogy néha
így beszélhessek hozzád, mint ma éjszaka. Talán remélhetem,
hogy egyszer majd ugyanolyan lélekkel válaszolsz.
Gendzsi szelíden és józanul beszélt, de a lány magánkívül volt
az izgalomtól, és érthető választ nem adott.
- Látom, nagy hibát követtem el - mondta végül a herceg.
- Mindig is úgy éreztem, hogy mi ketten kiválóan megértjük
egymást, de látom már, hogy egyoldali ez a barátság. Hiszen
az nem zavarhat ennyire, hogy némileg értésedre adtam érzel
meimet. Csak az lehet az oka, hogy kifejezetten irtózol tő
lem . . .
Elhallgatott, majd ki is ment a szobából, de előbb lelkére
kötötte a lánynak, hogy a történtekről senkinek ne szóljon.
Ámbár Tamakacura már nem számított nagyon fiatalnak,
teljesen ártatlan volt még, s ezért sokkal szigorúbban ítélte meg
Gendzsi viselkedését. Valójában a herceg pusztán annyit tett,
hogy mellé feküdt a heverőre, de ő, tapasztalatlanságában, azt
képzelte, hogy ezzel már a lehető legnagyobb mértékben visszaélt
a helyzettel. Udvarhölgyeinek, amikor visszatértek a szobába,
nyomban feltűnt Tamakacura roppant zavara, és zaklatni kezdték
kérdéseikkel, hogy mi baja. Alighogy visz-szavonultak, öreg
dajkájának lánya, Ateki (elég bosszantó módon) máris ömlengeni
kezdett Tamakacura pártfogójának roppant kedvességéről.

- Milyen örvendetes - mondta -, hogy őfensége ilyen

bámulatosan figyelmes irányodban. Tisztelem, becsülöm vér
szerinti apádat,* de erősen kétlem, hogy feleennyire is gondodat
viselné . .. Gendzsi herceget szemlátomást őszinte örömmel tölti
el, hogy törődhet veled.
Tamakacurát azonban annyira meglepte és felháborította
Gendzsi viselkedése, hogy abban a pillanatban szemernyi hálát
sem tudott érezni a több mint apai gondoskodás miatt, mely
annyira meghatotta Atekit. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy
viszontlássa, és mégis: most, hogy nem volt ott mellette, furcsa
magányosságot és levertséget érzett.

HETEDIK FEJEZET
A jánosbogárka

Gendzsi helyzete ekkoriban rendkívül szerencsésen alakult. Az

ország kormányzásával kapcsolatban minden szál az ő kezében
futott össze. De bármilyen óriási volt is hatalma, a közügyek apró,
jelentéktelen részleteivel csak ritkán terhelték. Ugyanis egy ideje
minden kisebb dologban To no Csudzsóra bízta a döntést, s ez a
megoldás sikeresnek bizonyult. Gendzsi biztosan ült a nyeregben,
több volt a szabad ideje, ennek pedig - ha más és más módon és
különböző mértékben is - minden eltartottja hasznát látta. Egyrészt
sokkal több időt tudott fordítani ügyes-bajos dolgaikra, de azt is
érezhették, hogy kinek-kinek a maga pozíciója szintén
megszilárdult, biztosabb lett. Ámbár régebbről - amikor a herceg
ellen szövetkezettek hatalma még nem rendült meg - jól tudták,
hogy Gendzsi számára bármely pillanatban adódhat olyan helyzet,
melyben nemhogy támaszt nem nyújthat, de maga is védelemre
szorul, legtöbbjük - közte nem egy olyan ember, akivel a herceg
édeskeveset gondolt - igen elégedett volt a maga sorsával. A
nyugati szárnyban lakó hercegnő* ellenben továbbra is aggódva

gondolt arra, hogy gyámapja legutóbb milyen esztelen irányba

terelte kettejük kapcsolatát. A herceg modora ugyan más volt, mint
azé a férfié,* aki annak idején a szigeten annyit zaklatta, de azért
most is csaknem olyan rémület kerítette hatalmába, mint régen, a
menekülését megelőző hetekben. Úgy érezte, hogy hitványul
becsapták: a herceg eleinte ragaszkodott hozzá, hogy apa és lánya
szerepét játsszák, majd váratlanul egészen más húrokat kezdett
pengetni. Hiába is fogadkozott Gendzsi, nemigen lehetett elhinni -
legalábbis a lány semmiképp nem hitte el -, hogy a nyílt botrány
elkerülése érdekében igyekszik majd féken tartani indulatait.
Tamakacurának senkije sem volt, akihez fordulhatott volna, és
most, hogy szembe kellett néznie az élet valóságos nehézségeivel,
sokkal inkább érezte, mint valaha is gyermekkorában, milyen
pótolhatatlan veszteség érte anyja halálával.
Gendzsi viszont fölöttébb elégedetlen volt önmagával,
merthogy olyan oktalanul cselekedett. A dologról egy árva szót
nem ejtett senkinek, és mivel önmagát mindenképpen meg akarta
győzni, hogy azon a szerencsétlen éjszakán tanúsított viselkedése
teljességgel rendkívülinek számít, gyakran ellátogatott a lányhoz.
Ismételten ejtett néhány szót, amelyet így is, úgy is lehetett
magyarázni (szerencsére volt annyira óvatos, hogy nem az
udvarhölgyek vagy komornak jelenlétében), de általában úgy
viselkedett, hogy senki sem találhatott rajta kivetnivalót.
Valahányszor ingoványos területre merészkedett, Tamakacura
torkában érezte a szívét, és ha bárki másról lett volna szó, szavába
vág, és elküldi dolgára. Így azonban egyszerűen úgy tett, mint aki
nem is hallja, mit mond a herceg.
Tamakacura vidám és élénk természet volt, tehát könnyen
barátkozott. Szocsi herceg, meg a többi udvarlója - habár igen
kevés bátorítást kaptak - továbbra sem hallottak egyebet a lányról,
mint dicsőítő szavakat szépségéről, bűbájos lényéről, így hát még
jobban törték magukat Tamakacura után. Bánatukra beköszöntött
már az esős ötödik hónap is,* de még semmi jelét nem látták,
hogy buzgalmuk elnyeri jutalmát.
A levelek közt, amelyeket Tamakacura megmutatott Gen-
dzsinek, volt egy Szocsi hercegtől is: "Ha rávinne szíved, hogy

esak egyetlenegy pillanatra is fogadj, holtig hálás lennék neked,

mégha aztán soha többé nem is láthatnálak. Mert annyi hónap
elmúltával végre enyhülhetne fájdalmam, mely szüntelen gyötör .
. ."
- Még sosem voltam tanúja, hogyan udvarol Szocsi herceg
- jegyezte meg Gendzsi, amint elolvasta a levelet. - Látvá
nyos színjáték lehet. Kérlek, közöld vele, hogy eljöhet.
És tanácsokat kezdett adni, milyen frázisokkal válaszoljon a
lány. Tamakacurának azonban egy cseppet sem tetszett a
gondolat: azzal hozakodott elő, hogy szédül, pillanatnyilag
egyetlen tollvonásra sem képes, majd pedig próbálta más irányba
terelni a beszélgetést.
- De hiszen nem szükséges, hogy saját kezűleg írj - jegyez
te meg Gendzsi, visszakanyarodva a maga tervére. - Majd
együtt tollba mondjuk a levelet.
Tamakacura udvarhölgyei között jóformán egy sem akadt,
akiben eléggé megbízott volna. Az egyetlen kivételt Szaiso no
Kimi jelentette, aki Tamakacura anyja öccsének volt a lánya: ő
sokkal értelmesebbnek tetszett bármelyik ifjú hölgynél.
Tamakacurának egyszer ugyanis fülébe jutott, hogy ez az
unokahúga nehéz körülmények közt él. Elhívatta, hogy lássa, mit
tehetne érdekében; úgy tetszett, Szaiso az a használható teremtés,
akinek örül az ember, ha maga mellett tudhatja, de kivételes
művésze az írásnak is - éppen ezért megtartotta szolgálatában.
Gendzsi tudta, hogy a lány gyakran betölti az írnok szerepét
Tamakacura mellett, ezért behívatta, és diktálni kezdett neki.
Gendzsit ugyanis szörnyen gyötörte a kíváncsiság: látni akarta,
hogy mostohaöccse, akinek viselkedését az élet minden egyéb
helyzetében jól ismerte, hogyan viselkedik az ilyesfajta látogatás
alkalmával. Ámde mióta Gendzsi elkövette azt a
megbocsáthatatlan meggondolatlanságot, Tamakacura jóval több
figyelmet fordított az udvarlóitó] érkezett levelekre. Semmi oka
nem volt rá, hogy Szocsi herceget előnyben részesítse, de mostani
kínos helyzetéből csupán a férjhez menés jelenthetett szabadulást -
mindegy, hogy ki a férj. Pedig mindeddig esze ágában sem volt,
hogy ebben a vonatkozásban komolyan gondoljon a hercegre.

Szocsi no Mijának sejtelme sem volt róla, hogy sikerét sokkal

inkább Gendzsi herceg szeszélyének, mintsem a maga
udvarlásának köszönheti: lelkendezve elrohant az új palotába, és
oda állított Tamakacura ajtaja elé. A fogadtatásra nem lehetett
panasza, mert nyomban hellyel kínálták a lány díszfüggönye
közelében. Körülnézett. Jobbra-balra olyan holmikat és
dísztárgyakat látott, amelyek sokkal inkább udvarlótól eredő
figyelmességnek, mintsem szülői ajándéknak tetszettek. A levegő
drága illatokkal volt terhes. A sok függöny meg brokát és ezernyi
más apróság láttán Szocsi hercegben az a gyanú ébredt, hogy
Gendzsi - mert bizonyos volt benne, hogy mindez az ő ajándéka -
nem apja a lánynak. De ha nem az apja - állapította meg
szomorúan ?-, akkor Gendzsi személyében komoly vetélytársa
támadt.
Tamakacura nem igyekezett, hogy társalgás alakuljon ki, vagy
akár csak válaszoljon is a herceg kérdéseire, szolgálónői pedig
szemlátomást teljesen képtelenek voltak rá, hogy úrnőjük nevében
válaszoljanak, s hogy még maga Szaiso is - pedig az volt a híre,
hogy minden nehéz helyzetből kivágja magát -félszeg hallgatásba
merülten üldögélt, Gendzsi odasúgta:
- Mi van veletek? Odanőttetek a székhez? Mozduljatok meg, és
csináljatok valamit.. . Hol marad az udvariasság?!
De szavainak nem volt semmi foganatja. Azok csak
tanácstalanul bámultak a levegőbe.
Leszállt az este, és mivel erősen felhős volt az ég, csaknem
teljes sötétség borult a szobára. Tamakacura, függönyei mögül,
csak sejtésnyit láthatta mozdulatlanságba dermedt udvarlójának a
homályban is kecsesen kirajzolódó alakját. A lány felől, a meg-
meglebbenő esti légben, különös illat szállt Szocsi felé.*
Ismerősnek érezte, de nem tudta, honnan. A szoba mintha telítve
lett volna mindenféle drága illattal, s ettől felgyúlt a herceg
képzelete: mindig is szépségesnek képzelte a lányt, de most, hogy
elbódult az illatfelhőtől, még százszorta szebbnek gondolta.
Tamakacura függönye vastag volt, több rétegből állt, de már
teljesen be is sötétedett. Nem láthatta a lányt, csupán érezte, hogy
még ott van a közelében; ámde lelki szemei előtt mégis olyan
elevenen rajzolódott ki, mintha

kettejük közt nem volna semmi akadály - és Szocsi no Mija

szenvedélyes vallomásba kezdett. Beszédmódja semmit nem
emlékeztetett már a hivatásos udvari emberre vagy a
megcsontosodott világfira. Hosszan tartó beszédben kiöntötte
szívét -Gendzsi pedig, a lány függönyökkel elkerített
emelvényének sarkában meghúzódva, igen felindultan fülelt a
herceg természetes és közvetlen, szinte kisfiús beszédére. Amikor
Szocsi herceg befejezte mondanivalóját, jutalmul üzenetet kapott
Szaisótól: közölte a herceggel, hogy úrnője már egy kis ideje
visszavonult szobájába!
- Ez már mégsem járja! - suttogta Gendzsi, és a lány
rejtekhelyének ajtajához osont. (Jómaga ugyanis annyira fülelt
öccsének ékesszóló szavaira, hogy nem is vette észre, mikor illant
el Tamakacura.)
- Nem szökhetsz meg egyszerűen, miközben beszélnek
hozzád. Mindenféle furcsa előítéletek élnek benned, és folyton a
dolog érdemi részét nézed. Egyetlen látogatóddal sem bánhatsz
így, főként nem egy olyan rangos személlyel, mint Szocsi herceg,
mert amit az imént tettél, azt még egy gyereknek sem nézik el. Te
pedig felnőtt nő vagy már, az udvari életről is van némi
tapasztalatod, ezért tűrhetetlen a viselkedésed. Ha félénk vagy
ahhoz, hogy társalogj, legalább maradj illendően a közelében . . .
Gendzsi mindeddig nem tette be a lábát Tamakacura belső
szobájába, de a lánynak semmi kétsége nem volt az iránt, hogy -
illemtanári buzgalmában - most habozás nélkül megteszi.
Kelletlenkedve előjött búvóhelyéről, és újból helyet foglalt az
elfüggönyözött emelvény legszélén. Szocsi most általánosabb
jellegű beszélgetést kezdett, de a lányt szemlátomást semmilyen
téma nem érdekelte.
 Ekkor Tamakacura váratlanul arra lett figyelmes, hogy
közvetlen közelében kigyúl valami fényesség. Sőt, mintha a fény
el is mozdulna, valahányszor Gendzsi megmoccan. Egyszer csak
látta, hogy a herceg odalép a díszfüggönyhöz, visszacsapja a belső
függönyt, s most már csak egyetlen áttetsző szövet csüngött alá.
Erre helyezte azt a fénylő valamit - talán papírba burkolt mécses
lehet. . . Mit művel? A lány megdöbbent.

Az történt, hogy Gendzsi az este, a lány lakosztályába jövet,

rengeteg jánosbogárkára bukkant. Egy kis papírtasakba gyűjtötte
őket, s keblébe rejtette a kis világító lámpást. Amint megérkezett,
eldugta egy sarokba.
Tamakacura megrettent a hirtelen felizzó fénytől: nyomban
széttárta legyezőjét, és mögéje rejtette arcát - de Szocsi herceg
ekkorra már megpillantotta varázslatos szépségét. Gendzsi éppen
ezt akarta. Ugyanis élt a gyanúperrel, hogy öccsének minden
figyelmessége, amivel eddig Tamakacurának adózott, pusztán
annak tulajdonítható, hogy Szocsi elhiszi a közszájon forgó
történetet, elhiszi, hogy Tamakacura valóban Gendzsi lánya. Bár
híre járt, hogy Tamakacura személyében az udvar újabb
szépséggel gyarapodott, Gendzsi tudta, hogy Szocsi hercegnek
csupán halvány elképzelése lehet a lány bájáról. De azt is el akarta
érni, hogy megoldódjék a saját dilemmája, ezért úgy döntött, hogy
Szocsi most már ne csak tessék-lássék udvaroljon, hanem
bolonduljon bele Tamakacurába. Azt hitte, hogy most valóban
szerető, önzetlen szülőnek bizonyult. Különös önámítás! Mert ha
csak egy pillanatig elgondolkodik a dolgon, rájön, hogy a saját
lányát, az akasi hercegnőt, semmi áron ki nem szolgáltatta volna
udvarlójának. Most aztán kilopózott a hátsó ajtón, és visszatért
lakosztályába.
Szocsi roppantul felbátorodott. Már nem hitt Szaiso levelének:
mialatt ő az előbb beszélt, a hölgy bizonyára ott ült, ahol a
jánosbogárkák fényénél végül is megpillantotta. "Egyszóval mégis
felkeltettem érdeklődését - elmélkedett. - Türelmesen meghallgat,
sőt nyilvánvalóan szívesen van közelemben." Azzal fellebbentette
a könnyű fátyolszövetet - a vastag szövésű belső függönyt
Gendzsi már félrehúzta. A lány most már csak jó karnyújtásnyira
volt tőle, s bár a kis tasak jánosbogárka nem valami híres*
világítást jelentett, de fel-felparázsló fényüknél is látott annyit,
hogy megállapíthatta, Tamakacura az egyik legszebb nő, akit
valaha is látott. A következő pillanatban azonban, Tamakacura
hívására, már be is jöttek szolgálónői: leszedték a különös
lámpást, és eltették szem elől.
Gendzsi hadicsele valóban igen eredményesnek bizonyult.
Szocsi mélységesen feldúlt állapotba került, habár csupán egy

pillanatig láthatta a heverőn bánatosan kuporgó Tamakacu-rát.

- Azt kívánja hát e lelketlen világ, hogy a csendesen vi
lágló jánosbogárka, mely bátortalan a beszédre, még a szerel
mét beszédesen hirdető cseppnyi lámpását is eloltsa?!
Így szólt most Szocsi herceg. Tamakacura attól félt, hogy ha
nagy gonddal megválogatja minden szavát, a férfi még azt hiszi,
hogy különös jelentősége van válaszának, ezért nyomban felelt
neki:
 - Sokkal mélyebb az a szerelem, melyről a jánosbogárka
parányi fénye vall, mint bármely szenvedély, miről dologtalan
udvaroncok, a szót könnyen forgatva, beszélnek.
A lány hangja hűvös volt. Ráadásul vissza is húzódott az
emelvény legtávolibb részébe. Szocsi még egy ideig vesztegette a
szót, tiltakozván e barátságtalan bánásmód ellen, de hamarosan
rájött, hogy akár hajnalig is koptathatja nyelvét, akkor sem ér el
semmit. Behallatszott, ahogy az ereszről csepegett az eső, s ebből
tudta, hogy kellemetlen éjszaka van, de felkelt és eltávozott. A
fülemülék nem törődtek az esővel, vidáman csattogtak - de Szocsi
herceg nem volt olyan hangulatban, hogy élvezze, és egy
pillanatra sem állt meg dalukra.
Az ötödik hónap ötödik napján Gendzsinek dolga akadt az
istállóknál. Útja a lány lakosztálya előtt vitt el, s felhasználta az
alkalmat, hogy megállapítsa, mi történt azon az éjszakán, amikor
Szocsi ott járt.
- Sokáig maradt a herceg? - kérdezte. - Remélem, nem
engedted meg neki, hogy elragadtassa magát! Olyasfajta ember
ő, aki könnyen elveszti önuralmát. . . nem mintha rosszabb
lenne másoknál, hiszen ritka ember, aki ilyen körülmények
között féken tudja tartani önmagát.
Így beszélt hát a házasságközvetítő, aki pedig éppen az általa
emlegetett estén Szocsi herceg karjába hajszolta! Arcpirító
következetlenség volt ez a hercegtől, de Tamakacura nem állhatta
meg, hogy ne mulasson rajta: hiszen éppen attól az embertől óvja,
akit maga hívott a házba! Tamakacura elnézte az ünneplő ruhába
öltözött herceget, és az járt az eszében: Gendzsi szépségét sem a
természet, sem bármi praktika

nem tehetné tökéletesebbé. Milyen lenge a köpenye, és milyen

tüneményes összhangban van rajta minden! Talán bizony tündérek
festették a ruháját? A'maihoz hasonló napokon még az ismert,
megszokott minták is új jelentőséggel, új szépséggel telítődnek -
elmélkedett Tamakacura. Ismét rápillantott Gendzsire, és ez
fordult meg a fejében: "Ha kettőnk helyzete nem lenne ennyire
elhibázott, azt hiszem, már rég fülig beleszerettem volna!"
Levél érkezett. Szocsi herceg küldte: vékony fehér papirosra
írta, avatott kézzel - szellemes is volt, és az alkalomhoz is illett.
Ámde attól tartok, ha leírnám ezt a megcsodált levelet, egyáltalán
nem tetszene rendkívülinek, ezért csupán a kísérő költeményt
jegyzem fel: "Az a sors jusson nekem, mint a patak mellett
észrevétlenül nyíló virágnak? Az úton tucatszámra járnak-kelnek a
sétálók, de még napszálltával is szárán a virág: senki meg nem
kívánta - ügyet sem vetettek rá!" A levelet hosszú-hosszú szárú,
gyönyörű íriszre* kötötte, amilyet a lány még sosem látott.
- Teljesen igaza van - jegyezte meg Gendzsi. - Ma nem térhetsz
ki előle.
És amikor Tamakacurát minden udvarhölgye unszolni kezdte,
hogy legalább ez egyszer saját kezűleg válaszoljon, az a
következő választ írta - ennek azonban igen kevés köze volt
mindahhoz, ami a szívében zajlott: "Jobb a virágnak, ha
megmarad a víz mellett, és örül, hogy elnéznek mellette. Mert ha
hirtelen letépik, megláthatja, milyen gyenge a gyökér, amelyről
fakadt."
 Semmitmondó válasz volt, és Szocsi herceg fürkésző tekintete a
lány keze írásában is valami határozatlanságot, tétovaságot vélt
felfedezni. Bizony, ahogy elnézte a levelet, cseppet sem volt
biztos benne, nem fogott-e alaposan mellé . . . Tamakacura
azonban igen elégedett volt önmagával. Ezen a napon számtalan
tisztelőjétől kapott mindenféle fajta pompás varázslabdát.*
Képzelni sem lehetett nagyobb ellentétet, mint ami
megmutatkozott a szigeten, fojtogató szegénységben eltöltött évek
és a mostani életét kitöltő kényeztetés között. Tamakacura sok
dologról ma már enyhültebb felfogást vallott, mint

az új palotába való beköltözése előtt, és kezdte belátni, hogy

színtiszta nyereséget jelent, ha fennmarad Gendzsivel való
kapcsolata, feltéve, hogy barátságuk továbbra is megőrzi ártatlan
jellegét.
A nap folyamán Gendzsi ellátogatott a keleti szárnyban lakó
hölgyhöz.*
- A császári testőrség ifjai ma itt tartanak viadalt - kezd
te. - Utána Jugiri bevezeti őket a maga lakosztályába, és arra
számít, hogy te gondoskodsz megvendégelésükről. Pontosan
napnyugta előtt érkeznek. Valószínű, hogy nagyobb társaság
gal jönnek, mert amióta az udvarnál híre futott, hogy mi, itt
az új palotában, egy szellemes és szépséges csodalényt rejte
getünk, óriási érdeklődést tanúsítanak irántunk, és egy pil
lanatnyi nyugtunk sincs már. Készülj fel hát a legrosszabbra.
A palotának ettől a részétől nem messze terült el a
versenypálya: az előcsarnokokból igen jó kilátás nyílt rá.
- A szárny és a főépület között húzódó összekötő folyosón
mind kitárhatnád a kertre nyíló ajtókat - mondta a herceg. -
A fiatalemberek onnan jól fognak látni. A jobb kéz felőli
testőrség rendkívül erős ez évben. Véleményem szerint sokkal
érdekesebb társaság, mint az udvari méltóságok zöme.
Ez - ahogy Gendzsi szándékolta is - felajzotta a háznak ebben a
részében lakó fiatalokat, és csakhamar zsúfolásig megteltek a
folyosók. Tamakacura rezidenciájából még az apródok és ifjabb
komornak is eljöttek, hogy tanúi legyenek az eseménynek. Az
átjáró folyosó nyitott ajtóiban helyezték el őket, míg a rangosabb
vendégek a zöld zsalugáterek, vagy az új divat szerint a rojtok
legvégéig megfestett függönyök mögött rejtőztek. A látogatók
közül sokan érkeztek művészi kínai ruhában, mely külön erre az
ünnepi alkalomra készült; szemlátomást a diantuszlevél zöldje
volt a legkedveltebb színárnyalat. Az ebben a szárnyban lakó
hölgyek nem kaptak semmi bátorítást, hogy kiöltözzenek erre az
alkalomra, ezért legtöbbjük őszibarack-szín béléses, kívül zöld
könnyű nyári ruhát öltött. Versengés, ártatlan magakelletés bőven
akadt, s a versenypályán összegyűlt ifjú udvari uraknál sikerült is
learatniuk egy-egy elismerő pillantást.

Gendzsi a kos órájában* jelent meg a színtéren, s ott már

válogatott vendégsereget talált. Gendzsi csupán hivatalos
egyenruhájukban ismerte a versenyzőket, s most érdekesnek látta
őket ebben a díszben, szépen kiöltözött fegyverhordozóik és
szolgáik kíséretében. Estig tartott a viadal. A hölgyek ugyan
édeskeveset értettek a játékból, de nagy örömmel szemlélték az
elegáns lovaglókabátkába öltözött fiatalembereket, akik vakmerő
elszántsággal vetették magukat a küzdelembe. A pálya vége nem
esett nagyon messze Muraszaki lakosztályától,, s így udvarhölgyei
valamennyit mégis elcsíphettek a viadalból. A lovaglóversenyt
lovas labdajáték követte; ezt a Tagjuraku? dallamára játszották.
Majd páros táncverseny következett a Naszori* keretében.
Mindezt harangok zengése, dobok döngése kísérte - ezzel jelezték,
melyik pár nyert. Egészen besötétedett már, a nézők alig láthatták,
mi történik. A már négy fal közt folytatott mulatság első része
abból állt, hogy a győztes lovasoknak kiosztották a díjakat. Majd
nagy lakoma következett, és bizony igen későre járt, amikor a
vendégek szétszéledtek.
Gendzsi úgy intézkedett, hogy ezen az éjszakán a keleti
szárnyban alszik. De jó ideig ébren volt még, és elbeszélgetett a
hulló virágok falujának hölgyével.
- Nem vetted észre, hogy Szocsi herceg ma feltűnően túltett
minden vendégünkön? - kezdte. - Megjelenése persze nem a
legjobb ajánlólevél számára, de viselkedésében, modorában van
valami, amit jómagam nagyon vonzónak tartok. Legutóbb módom
nyílt rá, hogy megfigyeljem olyankor, amikor azt hitte, senki sem
látja. Arra a következtetésre jutottam, hogy azoknak, akik olyan
nagy hangon magasztalják szellemét és ötletességét, sejtelmük
sincs róla, miben is rejlik az ő igazi varázsa.
- Tudom, hogy Szocsi herceg az öcséd - válaszolta a hölgy -,
de jóval idősebbnek látszik nálad. Hallottam, hogy az utóbbi
néhány hónap alatt gyakran megfordult itt. Az igazat megvallva,
akkor láttam utoljára, amikor nővérem évekkel ezelőtt az udvarnál
volt. Megvallom, akkor nem gondoltam, hogy ennyire előnyére
fejlődik. Abban az időben öccsét, Cukusi
helytartóját csodáltam. Most látom csak, hogy az ő modora,
magatartása, nem volt annyira fejedelmi, amit viszont szerinted
joggal el lehet mondani Szocsi hercegről.
Gendzsi látta, hogy bármilyen rövid volt is az idő, melyet a
hölgy aznap Szocsi herceg társaságában töltött, annak kellemes
lénye teljesen meghódította. Gendzsi mosolygott, de nem akart
rátérni az összes vendégek jó és rossz tulajdonságainak
megtárgyalására. Sosem szenvedhette azokat, akik említeni sem
tudják valamely ismerősüket anélkül, hogy nyomban ízekre ne
szedjék, le ne szólják jellemét. Most, hogy hallotta a hölgy
áradozását Higekuro hercegről, nem vette lelkére, hogy
kiábrándítsa, főként azért nem, mert már némi félelemmel gondolt
rá, hogy Higekuro herceg - aki szerinte egyáltalán nem megfelelő
ember - lesz Tamakacura legkomolyabb udvarlója.
Gendzsinek a hulló virágok falujának hölgyével fennálló
kapcsolatát már évek óta csupán a szokásos bizalom és barátság
jellemezte. Feltételezhető volt, hogy - mint már régóta szokásukká
vált - most is hamarosan visszavonulnak mindketten, ki-ki a maga
nyughelyére. Hogyan és miért támadt benne először ilyen
gondolat? Erre már nem emlékezett, de úgy érezte, hogy ezen az
éjszakán szívesen megszegné ezt a szabályt. A hölgy viszont
szemlátomást biztos volt benne, hogy a herceg most már
visszavonul, és eszébe sem jutott, hogy ezt zokon vegye vagy csak
szomorkodjék is miatta. Igen hízelgőnek érezte, hogy a maga
lakosztálya olyan ünnepség színhelye lehetett, amihez
hasonlatosat maga már hosszú-hosszú évek óta nem látott.
- A hervadt fűszálat, amelyhez még a vad erdei ló sem
nyúl, ma a vadon nőtt tóparti írisszel egy koszorúba fonták.
Így fejezte ki háláját és büszkeségét. Gendzsi meghatódott,
hogy ilyen kisebb esemény is oly sokat jelent számára, és ezzel a
költeménnyel válaszolt:
- A csikónak, ha árnyéka ott hull a vízre, ahol a közelben
vadhattyú szárnya tükröződik a tavon, sosem kell messze
mennie íriszért és édesen illatozó mocsári mézfűért.
Milyen könnyű volt is elégedetté tenni ezt az asszonyt! És hogy
megfakultak Gendzsi bókjai!

- Ámbár ritkán sikerül eljutnom hozzád - mondta a herceg -,

hidd el, sohasem érzem magam boldogabbnak, mint amikor itt
lehetek.
Nem vallott volna a hölgyre, ha Gendzsinek fejére olvas nem
őszinte szavai miatt. Szó nélkül fogadta - és aludni tértek. Gendzsi
látta, hogy az asszony a saját ágyát engedte át neki, és a holmijait
is mind elvitette. Ha a hölgy magatartása meg nem győzi, hogy
köztük bizalmasabb együttlét már nem jöhet szóba, Gendzsi talán
hajlott volna rá, hogy javasolja, ezúttal másképp rendezzék el a
dolgot.
Ebben az évben a szokottnál jóval tovább tartott az esős
időszak. Máskor az eső egyhangú zuhogását egyszer-egyszer
derült nap enyhítette, de most hétszámra csak esett, szakadt. Az új
palota lakói számára nehezen teltek a napok, s hol ilyen, hol olyan
szórakozással próbálkoztak. Végül is illusztrált verses
elbeszélések olvasásába menekültek. Az akasi hölgy, egyéb jó
képessége mellett, tehetséges volt a könyvek másolásában, és
roppant finoman fel is díszítette őket. Amikor meghallotta, hogy
mindenki valami elfoglaltságot keres, hogy könnyebben
átvészelhesse ezeket a napokat, számtalan könyvet küldött át
lányának, a kis hercegnőnek. A leglelkesebb azonban Tamakacura
volt, mert ő már hajnalban fölkelt, és egész áldott nap olvasgatta
és másolta a regényes történeteket. Néhány ifjabb udvarhölgye
egy egész sereg, részben legendás, részben valóságos
személyekről szóló történetet ismert, és igen ügyesen mesélték is
őket. Tamakacura azonban óhatatlanul úgy érezte, hogy saját
életének története - ha valaha is sor kerülne rá, hogy elmondja -
sokkalta érdekesebb lenne, mint bármelyik elbeszélés, amivel őt
óhajtották szórakoztatni. Igaz, Szumijosi történetében* a hercegnő
szenvedései egyes helyeken hasonlítottak a maga
megpróbáltatásaira. De Tamakacura nem értette, hogy
emberöltőkön át miért háborogtak annyit, miért könnyezték úgy
meg a lelkiismeretlen udvarlójának* karma közé került hercegnő
sorsát. Ez epizód csupán - gondolta Tamakacura -, s ha így
nézzük, a maga menekülése Taju erőszakossága elől, van ennyire
izgalmas.
Gendzsi egy nap egy halom kölcsönbe ígért könyvvel körül-

járta a palotát, s amikor belépett Tamakacurához, látta, hogy

szokása szerint elmerült az előtte fekvő könyv olvasásába.
- Javíthatatlan vagy! - szólt rá nevetve. - Némelykor azt hiszem,
hogy az ifjú hölgyek másért sincsenek a világon, mint hogy piacot
jelentsenek annak a portékának, amivel a sületlen és valószerűtlen
történetek szerzői házalnak. Meggyőződésem, hogy az a könyv is,
amelybe most annyira belemélyedsz, tele van a legvadabb
képtelenségekkel. Ámbár ezt magad is jól tudod, mégis egészen
lenyűgöz az a sok különcködés, és roppant izgalommal olvasod.
Hogyisne, hiszen még ebben a hőségben is itt ülsz, és rágódsz
rajta. Meggyőződésem, hogy halvány sejtelmed sincs róla,
mennyire rendetlen a hajad . . . De lássuk csak! Jól tudom, hogy
ezeket a régi történeteket nem nélkülözheti az ember, valahányszor
ilyen rossz az időjárás. Mivel is üthetnétek agyon az időt? De
őszinte leszek. Az utóbbi időben magam is sokat foglalkoztam
ilyen könyvekkel, és megvallom: magam is elképedtem rajta,
mennyi élvezetet nyújtottak. Szemlátomást művészet az is, ha az
egyes részekből úgy szövik össze a történetet, hogy az olvasó -
ámbár az egész história merő kitalálás - szentül hiszi, hogy mindez
megeshet, és éppannyira megindul, mintha szeme láttán zaj-
lanának le az események. Eszünk tudja: minden eseményt töviről
hegyire azzal a határozott céllal agyaltak ki, hogy hasson ránk;
ámde ha a cselekményt kellő ügyességgel építik fel, kedélyünket
felkavarja: felháborodunk a képzeletbeli hercegnőt ért sok
igazságtalanságon. Máskor meg az író ékesszólása visz rá
bennünket, hogy elfogadjuk a legvadabb képtelenségeket is, mert a
nyelv pompája elvakítja ítéletünket... Az utóbbi időben többször
előfordult, hogy fülelve megálltam, valahányszor egyik-másik ifjú
hölgyünk felolvasott társnőinek, és egészen meglepődtem, milyen
népszerű lett ez a kitaláláson alapuló művészet. Mit gondolsz, mai
íróink hogyan tesznek szert erre a tehetségre? Általános vélemény
szerint a sikert aratott elbeszélések szerzői jobbára csak
különlegesen szenvedélyes hazudozók, akiknek képzelőerejét
rendkívül felfokozza, hogy szüntelenül holmi hihető
valótlanságokon törik a fejüket. Ez persze tisztességtelen dolog . . .

- Jobbára talán éppen azok ásnak le így a mélyre - vála

szolta Tamakacura -, akik maguk is szeretnek másokat be
csapni. Biztosíthatlak, jómagam mindig is úgy olvasom ezeket
az elbeszéléseket, hogy elfogadom: valóban meg is történtek.
- Azzal félrelökte a maga másolta könyvet.
Gendzsi így folytatta:
- De hiszen láthatod, hogy valójában sokkal többre becsü
löm ezt a művészetet, mintsem szavaim sejtetik. Ezek az el
beszélések a gyakorlat szempontjából is mérhetetlenül értéke
sek. Ha nem lennének, mit tudnánk azokról, akik előttünk él
tek, az istenek korától kezdve egészen napjainkig? Mert a tör
téneti művekből, például a Japán krónikájából az életnek csu
pán egy kis részébe pillanthatunk be, míg a naplókból és elbe
szélésekből, ,amelyeket feltornyoztál magad körül, apróra meg
ismerheted az akkori emberek magánéletét... - Gendzsi mo
solygott, majd így folytatta: - Nekem azonban megvan a ma
gam elmélete, hogy alapjában véve mi ez a művészet, és ho
gyan keletkezhetett. Azzal kezdem, hogy lényege nem egysze
rűen abban áll, hogy a szerző elmeséli valakinek a kaland
jait. Ellenkezőleg: úgy keletkezik az elbeszélés, hogy íróját az
emberekkel és dolgokkal kapcsolatban szerzett jó vagy rossz
tapasztalatai ... de nem csak azok, amelyeket saját bőrén ér
zett, hanem olyan események is, amelyeknek egyszerűen szem
tanúja lett, vagy pusztán hallomásból ismer . . . olyan szenve
délyes felindultságot váltanak ki belőle, hogy nem hallgathat.
A saját életében és a körülötte zajló eseményekben lépten
nyomon akad olyasmi, amit annyira fontosnak érez, hogy nem
engedheti feledésbe menni. Űgy érzi, hogy örök időkre az em
berek tudomására kell hoznia. Gondolom, így keletkezhetett
ez a művészet. Világos tehát, hogy az író mestersége nem me
rülhet ki abban, hogy leírja mindazt, ami szép és jó. Némely
kor persze az erényességről ír, erről szövögeti kedvére az ese
ményeket. De sok bűnt és bolondságot is lát, ezek is megráz
zák, és éppen olyan érzésekkel töltik el, mint a tapasztalt ki
váló, jó cselekedetek: ez mind fontos számára, ezt mind ösz-
szegyűjtögeti. Egyszóval bármi lehet az elbeszélés tárgya, fel
tételezve, hogy minden eseménye e világon zajlik, nem pedig

valami tündérországban, mely véges elménk számára

hozzáférhetetlen . . . Ennek a művészetnek külső megjelenése
természetesen nem mindenütt egyforma. A kínai udvarnál és
egyéb idegen országokban szükségképp más és más módon
nyilvánul meg az író géniusza, és másképp is szerkesztenek, mint
nálunk. Az elbeszélés művészete még nálunk, Japánban is nagy
változásokon ment át az idők folyamán. És mindig is lesz
különbség a könnyedebb és a komolyabb elbeszélő műfaj között. .
. Nos, eleget mondtam ahhoz, hogy lásd, csupán kötekedni
akartam veled, s azért kezdtem azzal, hogy minden elbeszélés
csak felszínes ügyeskedés terméke. Egyesek erkölcsi okok miatt
tiltakoznak az olyan művészet ellen, melyben együtt szerepel a
tökéletesség és gyarlóság. Pedig még azokban a beszédekben is,
amelyeket Buddha az ő jóságában följegyeznünk engedett, egyes
szakaszokban találni olyasmit, amit a tudósok upajának, vagyis
"az adott esetre érvényes igazságnak" neveznek. Ez a tény némely
felületes embert kétkedésre vitt, mondván, vajon az ilyen,
önmagának ellentmondó tanítás alkalmas-e hitünk megerősítésére.
Sőt, mi tagadás, még a Nagy Ösvény* szent könyveiben is akad
erre példa. Már-már azt is mondhatnánk, hogy valóságos keveréke
igaznak és tévesnek. Ámde c szent iratok célja, nevezetesen hogy
bennünket az üdvösségre vezessenek, mindig ugyanaz marad.
Éppen ezért szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy az
elbeszélés művészetének nem kell hátat fordítanunk azért, mert az
előbb említett cél érdekében együtt szerepelteti az erényt és a
bűnt. Ha ilyen szemmel nézzük, az elbeszélést már nem hasznos
igazságok és hiú képzelgések vegyülékének tartjuk, amint azt a
közönséges szemlélet diktálja, hanem meglátjuk benne azt a
művet, mely minden fokon és részében komoly és határozott célt
szolgál.
Mindabból, amit Gendzsi mondott, kitetszik, hogy az írói
mesterségnek valódi fontosságot tulajdonított.
Muraszaki is - pedig eleinte csupán azért böngészte a
regényeket, hogy lássa, melyik alkalmas fogadott lánya, az akasi
hercegnő számára - valósággal beletemetkezett olvasmányaiba.
Különösen szívéhez nőtt Komano históriája* Egyik nap meg is
mutatta Gendzsinek az illusztrált másolatot, és így szólt:
Mit szólsz hozzá? Ugye nagyon jók a képek?
 Azért szerette annyira ezeket az illusztrációkat, mert az egyik
képen látható volt a történetben szereplő kislány, amint székén
elnyújtózva békésen szunyókál - s ez Muraszakit valahogy a saját
gyermekkorára emlékeztette.
- Csak nem akarod azt mondani - kérdezte Gendzsi -,
hogy ez a csöppség már a történet elején holmi gáláns sze
relmi kalandok hősnője? Ha meggondolom, hogy gyerekkorod
ban milyen példásan gondodat viseltem, rájövök, hogy önural
mam még sokkalta szokatlanabb, mint feltételeztem.
Tagadhatatlan, hogy Gendzsi magatartása sok szempontból
szokatlan volt, de aligha mondhatni, hogy példás lett volna -
legalábbis a szó szokásos értelmében.
- Remélem, ügyelsz rá, és nem adsz a kis hercegnő kezébe
semmi léha olvasnivalót - folytatta. - Bizonyára rájönne, hogy
az elbeszélés hősnője nagyon helytelenül cselekedett, amikor
titkos szerelmi kapcsolatba bonyolódott, de jobban szeretném,
ha nem is tudná, hogy létezik ilyesmi.
"Ez már több a soknál - méltatlankodott magában Muraszaki. -
Csak az imént jött meg a Tamakacuránál tett végeláthatatlan
látogatásból, és máris nekiáll, hogy kioktasson fiatal lányok
neveléséről."
- Nagyon fájlalnám - szólalt meg végre-, ha olyan könyveket
olvasna, melyek az erkölcstelen viselkedést követendő példaként
tálalják fel. De remélem, nem kívánod, hogy az Odvas fa* legyen
egyetlen olvasmánya. Até úrhölgy aztán igazán remekül boldogul,
balkezesebben már nem is csinálhatná a dolgát. Végül el is nyeri
jutalmát, de csak azon az áron, hogy viselkedése mindvégig
hajthatatlanul makacs, olyan makacs, hogy az ember alig is tartja
nőnek.
- Pedig abban az időben voltak ilyen nők - válaszolta Gendzsi.
- Sőt állítom, hogy ilyenek ma is élnek köztünk. Hogy miért?
Azért, mert olyan embertől és világtól visszahúzódó emberek
nevelték őket, akiket néhány teljesen egyoldalúan megfogalmazott
gondolat vezet. Némely jó családban a lányok nevelését hallatlan
aggodalmaskodás jellemzi. Ennek könnyen az lehet az eredménye,
hogy életképtelen teremtéseket tenyész-

tenek ki belőlük, s minél nagyobb a szülők törődése, azok csak

annál gyerekesebbé válnak, tudatlanságuk és ügyefogyott-ságuk
egyre nyilvánvalóbb. És ha az emberek ezek után megkérdik, mi
is hát az a magasabb rendű nevelés, akár a gyereket nézik, akár a
szülőt, rájönnek, hogy csalás az, szélhámosság . . . Ha viszont a
gyerekben netán akad vele született tehetség, amint ennek
leghalványabb jele mutatkozik, az efféle szülők ezt nyomban a
saját embertelen nevelési rendszerük javára írják, kétségbeejtően
önelégültek lesznek, s szertelen áradozással beszélnek nagyon is
átlagos csemetéikről. Pedig a világ most már sokkal többet vár e
boldogtalan teremtésektől, mint amire képesek, s zokon veszi, ha
a csodás szó vagy tett elmarad ... - Majd hozzátette: - A túlzott
dicséret sokat árt a fiataloknak. A szolganép hízelgése ebből a
szempontból különösen veszedelmes.
Ennek ellenére Muraszaki gyakran tapasztalhatta, hogy Gendzsi
az ellen nem emelt szót, ha mindenki, aki csak megfordult náluk,
magasztalta a kis akasi hercegnőt, sőt nemegyszer mindent
elkövetett, hogy a kislányt megmentse a fejmosástól, ámbár jól
tudta, hogy a gyerek rászolgált a fenyítésre.
A regénybeli mostoha rendszerint gonoszul bánik a rá bízott
gyermekkel. A herceg azonban a tulajdon szemével láthatta, hogy
a való életben ez nincs mindig így. Éppen ezért valahányszor
könyveket válogatott Muraszaki és védence számára, mindig
gondosan kiselejtezte azt a történetet, mely a szokott módon a
lelketlen mostohát rajzolja meg, mert attól tartott, hogy Muraszaki
azt gondolhatja, figyelmeztetésnek szánja - pedig erre éppen
semmi szükség.
Mint már említettem, Jugiri ritkán látta Muraszakit. Az viszont
természetes, hogy néhanapján meglátogatta kis húgát, az akasi
hercegnőt. Gendzsinek nem volt kifogása ez ellen, sőt arra
törekedett, hogy a két gyermek között gyengéd testvéri kapcsolat
alakuljon ki. Gendzsi ugyan fiatal volt még, de gyakran gondolt
arra, mi lesz, ha ő már nem él, és nem egy olyan helyzet villant fel
képzeletében, amelyben a kis hercegnő rászorulhat bátyja
segítségére. Éppen ezért megengedte a fiúnak, hogy meglátogassa
a kislányt, sőt, ha kedve tartotta, bemehe-

tett díszfüggönye mögé is, ámbár attól még most is tiltotta, hogy
Muraszaki udvarhölgyeivel beszélgetésbe elegyedjen. A házban
olyan kevés gyermek élt, hogy a szokottnál jóval több gondot
fordítottak rájuk. Jugirin mindenesetre látszott, hogy hálás a
gondoskodásért. Az élet mindennapos dolgaiban éles
ítélőképességről és józanságról tett bizonyságot. Gendzsi számára
megnyugtató érzés volt, hogy ha valami baj lenne, Jugi-rira
mindig lehet majd számítani.
A kislány mindössze hétéves volt, és még most is főként a
babák érdekelték. Egy-két éve még, a Nagy Csarnokban, Jugiri
gyakran eljátszott akkori kis pajtásával, így most is a babaház
kitűnő udvarmesterének bizonyult - habár ez a szerep gyakran
igen fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Bizony nemegyszer
gyorsan elfordította a fejét, mert a szeme csupa könny lett.
Látogatása alkalmával természetesen gyakran ott találta a kis
hercegnő játszótársnőit is, s ilyenkor hosszan elcsacsogtak erről-
arról. Jugiri is részt vett ezekben a beszélgetésekben, de a
kislányokat mind csak felületesen ismerte meg, és azt is látta,
hogy jómaga egyikőjüket sem érdekli különösebben.
"Sohasem ismerhetem meg az életnek ezt az ízét?" - töprengett
Jugiri. Bár szüntelenül ez járt az eszében, valahányszor
egybegyűlt a kis társaság, viselkedése egykedvű maradt. A zöld
színű rangjelzés!* Igen, ebben kell keresni minden baj forrását, az
ilyen apróbbakét is, meg a nagy szerencsétlenségét is, mely
összezúzta minden reményét.*
Néha felbukkant benne a gondolat, hogy fogja magát, odaáll
Kumoi apja elé, és vitába száll vele: érvel, kiabál, nagy jelenetet
rendez - és To no Csudzso beadja a derekát. Ámbár eleget szenved
így is, csendben, szótlanul, s mit nyer vele, ha most még
nevetségessé is teszi magát mások előtt?! Nem. Helyesebb, ha
teljes közönnyel viseltetik az egész világ iránt, mert Kumoit ezzel
győzheti meg igazán, hogy első vallomása óta a maga érzései egy
szemernyit sem változtak.
Kumoi bátyjai és Jugiri közt minduntalan akadt apró-cseprő
nézeteltérés, s ilyenkor egy kis időre elhidegültek egymástól, így
például Kasivagi, Kumoi legidősebb bátyja - nem sejtve,

hogy Tamakacura a testvére - állandóan írogatott a lánynak, s

amikor azt tapasztalta, hogy levelei gyakran nem jutnak el a
címzetthez, Jugirihoz fordult segítségért. De esze ágában sem volt,
hogy viszonzásul felajánlja a maga szolgálatait, ámbár
feltehetőleg ő éppolyan könnyen bejuthatott Kumot-hoz, mint
Jugiri Tamakacurához. Jugirit bosszantotta, hogy hozzá fordul, és
kereken elutasította. Barátságuk ugyan nem szakadt meg, de
kapcsolatukat, akárcsak apjukét, kisebb-nagyobb vetélkedések,
összezördülések jellemezték.
To no Csudzsónak igen sok gyermeke volt; többségük
maradéktalanul beváltotta a már zsenge korukban hozzájuk fűzött
reményeket, mert közkedvelt, érdemes emberekké lettek. A
kormányban viselt tisztsége lehetővé tette Csudzsónak, hogy
fiairól nagyszerűen gondoskodjék. Lányaival viszont - ezek jóval
kevesebben voltak - nem volt ilyen szerencséje. A legnagyobb
lányával kapcsolatos tervei teljesen meghiúsultak,* majd később
jelezte azt a kívánságát, hogy Kumoit szeretné bemutatni az
udvarnál - de felszólítást máig sem kapott. Viszont ennyi éven át
sem feledte a kislányt, aki anyjával együtt olyan rejtélyesen eltűnt,
sőt emlegette is azok előtt, akik tudtak róla, milyen kapcsolat fűzte
őt a szerencsétlen hölgyhöz. Mi lett velük? Arra gyanakodott,
hogy a hölgy, amilyen furcsán félénk volt, elmenekült valami
messzi, elhagyatott vidékre, és magával vitte a bájos kislányt.
Csudzso rászokott, hogy fürkészve megnézze minden lány arcát,
akivel csak összehozta a sors, és minél egyszerűbb, minél
rosszabbul öltözött, minél nyomorultabb teremtés volt a lány,
annál jobban hajlott rá, hogy elhiggye: a saját elveszettnek hitt
gyermekét látja. Mert minél mélyebbre süllyedt a lány, annál
kevésbé fordulhatott elő, hogy ő maga bárkit is meggyőzhessen
róla, hogy Csudzso lánya. Úgy érezte, lehetetlen, hogy valamelyik
megbízottja előbb-utóbb rá ne akadjon arra a lányra, akkor pedig
mindent, mindent megtesz érte, hogy kárpótolhassa eddigi
keserves életéért! Fiainak megmondta a kislány gyerekkori nevét,
és arra kérte őket, azonnal értesítsék, ha bárhol rábukkannának
valakire, aki ezt a nevet viseli.
- Restellem, de be kell vallanom, hogy ifjú koromban igen

sok céltalan kalandba bonyolódtam - mondta. - De ez a

kapcsolatom merőben más volt. Szívből szerettem a hölgyet, és
mélységesen fájlalom, hogy nemcsak bizalmát veszítettem el, de
nem tudtam tenni semmit sem azért az egy szem kislányért, aki
szerelmünk bizonyságaként született.
Megesett, hogy hosszabb időn át nem gondolt az egészre, főleg
olyankor, amikor semmi sem történt, ami emlékeztesse rá. De
valahányszor olyasmit hallott, hogy valaki magához vett egy
lányt, árvát vagy egy állítólagos szegény rokont, nyomban
feltámadt benne a gyanakvás: rengeteget nyomozott utána, s
amikor kétségtelenül bebizonyosodott, hogy alaptalanul
gyanakodott, keserű csalódást érzett.
Ez idő tájban történt, hogy különös álmot látott. Elhívatta az
akkor ismert legjobb álomfejtőket, és kifaggatta őket, mit
jelentsen az álma.
- Azt jelenti - felelték -, hogy végre megtudtad, mi történt a
gyermekkel, akit sok évvel ezelőtt elvesztettél szemed elől, s akit
azért nem tudtál megtalálni, mert más gyermekének tartja az egész
világ.
- Mármint hogy megtudtam?! ... - dadogta To no Csud-zso. -
Nem, éppen ellenkezőleg: semmit sem tudok róla. Fogalmam
sincs, miről beszéltek!

NYOLCADIK FEJEZET

Egy ágyás szegfű

Egy napon, amikor nagy volt a forróság, és Gendzsi

tűrhetetlenül tikkasztónak érezte az új palota zárt levegőjét,
elhatározta, hogy kirándul a tó partjára, a halászlakhoz. Meghívta
Jugirit, hogy tartson vele, majd csatlakozott hozzájuk az udvari
urak java része is, mert Gendzsi baráti kapcsolatban állt velük.
Kacurai birtokáról hozatott a nyugati patakból fogott ajut, a
közelebbi patakokból került isibusi meg más édes-

vízi hal, mert a lakomára halat kívántak fő fogásnak. To no

Csudzsónak több fia is beállított, hogy meglátogassa Jugirit, s
ahogy megtudták, hová ment, ők is a társaság után eredtek.
- Az utóbbi napokban mintha ólmos súly nehezedett volna
az emberre, és milyen álmosság ült rajta! - kiáltotta Gendzsi.
- Mennyivel jobb itt!
Borról gondoskodtak, de a herceg még jéghideg vizet is
hozatott. Finom hideg levest meg más ínyencségeket szolgáltak
fel. Itt, a tó partján, legalább meg-megrezdült a levegő, de a nap
perzselőn tűzött le a felhőtlen égről. Már hosszabbodtak az
árnyak, de még egyre tartott a bogarak idegtépő zümmögése.
- Ilyen napot sem értem még meg! - szólt Gendzsi. -
Végül itt sem jobb, mint a négy fal közt. Bocsássatok meg, de
olyan tespedt vagyok, hogy nemigen tudlak szórakoztatni ben
neteket. - Azzal visszahanyatlott a párnákra. - Ilyen időben
az embernek se zenéhez, se játékhoz nincs kedve, de azért sür
gős szükségünk lenne valamire, ami megmozgatja az eszünket.
Már többször el töprengtem, vajon egyáltalán lenyugszik-e ma
a nap . . . De annyi bizonyos, hogy sokkal rosszabb soruk van
azoknak az ifjaknak, akik ma a császári Palotában szolgálatot
teljesítenek. Képzeljétek csak el, hogy az ember ilyen idő
ben még az övét és a szalagjait se lazíthassa meg! Itt leg
alább kedvünkre lustálkodhatunk. Egyetlen gondunk, hogy el
ne aludjunk. Melyőtök tud valami érdekes újságot? Ne félje
tek attól, hogy netán hallottam már, hiszen innen-onnan egé
szen szenilis vagyok: csak akkor szerzek tudomást valamiről,
amikor mindenki más már elfelejtette.
Mindnyájan törték a fejüket, mi újságot vagy mulatságos
történetet mesélhetnének - de hiába; és mivel vendéglátó
házigazdájuk felszólította őket, hogy helyezkedjenek kényelembe,
a vendégek, némi feszengés után, mégis sorra nekivetették hátukat
a veranda hűvös fémkorlátjának.
- Nos - szólalt meg Gendzsi -, bár manapság ritkán esik
meg velem, de való igaz, hogy valami apró hírem mégis van.
Olyasmit hallottam, hogy To no Csudzso őfensége nemrég

megtalálta és magához vette egy vér szerinti lányát, akinek

évekkel ezelőtt nyoma veszett. Halljuk hát, Kobai - fordult
Kasivagi öccséhez -, te biztosan tudod, mi igaz mindebből.
- Valóban valami ilyesmi történt - válaszolta a fiatalem
ber. - De a közszájon forgó történetekben jócskán akad túl
zás is. Tény, hogy az elmúlt tavaszon apám valami álmot lá
tott, s ez arra indította, hogy felszólítson bennünket, gondosan
nézzünk utána mindennek, ha olyasvalakire akadnánk, aki azt
állítja magáról, hogy az ő gyermeke. Kasivagi bátyám hallott
is egy lányról, aki állítólag hitelt érdemlően bizonyítani tudta,
hogy apánk házasságon kívül született gyermeke. Ekkor utasí
tást kaptunk, hogy keressük fel, győződjünk meg róla, mi iga2
a híresztelésből. Meg is tettük. Mindössze ennyit tudok. De
bizonyos vagyok abban, hogy itt bárki tud ennél érdekesebbet.
Attól tartok, hogy amit én meséltem, pusztán azok számára
érdekes, akiket érint.
"Szóval igaz!" - villant fel Gendzsiben, és csendben azon
töprengett, mi vezethette így félre To no Csudzsót, hogy elhitte,
sikerült megtalálnia Jugao lányát.
- A ti családotok már amúgy is népes - mondta Kobai-
nak. - Őszintén csodálom, hogy apátok még a légben is ku
tat a rajtól lemaradt fecske után. Nekem még meg lehetne
bocsátani az ilyesmit, hiszen kis fészekalj fiókát etetek. Apád
szemlátomást kissé telhetetlen. Habár büszkén vállalnám a
gyermekeimet, de sajna, rám, mint apára, nem támasztanak
igényt. Ámbár nem puszta véletlen, hogy To no Csudzso ka
pósabb, mint én. Homályos a hold képe, ha a víz mélye zava
ros. Apátok ifjúkon kalandjaiban nem volt válogatós, és ha
valamennyi fiú- és lánytestvéreteket ismernétek, valószínűleg
rájönnétek, hogy egészében véve igen különös család vagy
tok .. .
Jugiri egy sereg történetet hallott, ami mind igazolta Gen-dzsi
állítását, s nem állhatta meg, hogy szabadjára ne engedje jókedvét.
Kobai és fivérei ezt roppant ízléstelennek tartották.
- Jó, jó, csak nevess, Jugiri - folytatta Gendzsi -, de azért
jobban tennéd, ha lehullott leveleket szedegetnél, mint hogy
ott alkaimatlankodsz, ahol nem látnak szívesen. Van itt akkora

koszorú, hogy találsz más virágot is, s az majd megvigasztal.

Kívülről szemlélve Gendzsi To no Csudzsóval kapcsolatos
minden megjegyzése tréfa volt csupán, amit jó barátok elnéznek
egymásnak. Valójában azonban egy idő óta kettejük viszonya
tagadhatatlanul hűvös volt, s ez még fokozódott, amikor Csudzso
gúnyosan elutasította, hogy Jugirit elfogadja vejéül. Gendzsi
rájött, hogy az imént túl élesen szólt, de nem nyugtalankodott
amiatt, hogy megjegyzései fülébe jutnak régi barátjának, sőt, azon
kapta magát, szinte várja, hogy a fiai beszámoljanak neki.
E beszélgetés az elhagyott gyermekről, akit To no Csudzso
nemrég elismert és befogadott, arra emlékeztette Gendzsit,
legfőbb ideje, hogy elszánja magát arra a réges-rég tervbe vett
vallomásra. Tamakacura már jó egy éve ott élt az új palotában. Az
udvar hivatalosan is befogadta, és már semmi ok nem volt
aggodalomra, hogy apját bármi szégyen érheti miatta. To no
Csudzso nézetei azonban sok tekintetben igen különösek voltak.
Pontosan, szigorúan megkülönböztette a "jó" és a "rossz"
embereket. Akik megütötték a maga nagy igényei alapján
megszabott mértéket, azokkal szemben rendkívül szolgálatkésznek
és előzékenynek mutatkozott. Az összes többi embert viszont
mind semmibe vette, mégpedig annyira tökéletesen, akkora
fölénnyel, amire főminisztereknél sem akadt soha példa. Ki tudja,
hogy a saját lányát is hová nem sorolná? Gendzsinek ekkor
ragyogó ötlete támadt: összehozza To no Csudzsót és
Tamakacurát, de nem árulja el, ki a lány, míg Csudzso egyszer s
mindenkorra ki nem jelenti, hogy megfelelőnek tartja.
Az esti szellő most már üdítően hűsnek érzett, s az ifjú
vendégek bizony nagy sajnálkozva búcsúzkodtak.
- Boldogan elüldögélnék még itt a hűvösben, de tudom, hogy a
ti korotokban akad ennél érdekesebb szórakozás is. -Azzal
Gendzsi elindult a nyugati szárny felé. Vendégei az ajtóig
elkísérték. Mivel tudta, hogy a bizonytalan esti világításnál az
udvari köpönyegben valamennyien szinte egyformák, Gendzsi
nyomban előszólította Tamakacurát, és halkan elmondta neki,
miért jött ilyen nagy kísérettel.

- Vendégül láttam To no Csudzso fiait, Kasivagit, Kobait

meg a többieket - szólt. - Jól látszott rajtuk, hogy roppantul
szeretnének ide is velem jönni, Jugiri pedig olyan derék fiú,
hogy nem lett volna szép tőlem, ha neki nem engedem meg,
hogy eljöjjön. Ezekkel a szegény ifjakkal, To no Csudzso fiai
val, valóban rövidesen közölni kellene, hogy a testvérük vagy.
Attól félek, többé-kevésbé mindnyájan szerelmesek beléd. Ha
egészen egyszerű családnál történik olyasmi, hogy váratlanul
felbukkan egy ismeretlen ifjú hölgy, akkor is végeláthatatlan
találgatásokba kezdenek mindazok, akik bejáratosak a család
hoz, és bár roppant kíváncsian várják, hogy megpillanthassák,
mégis nyilvánvalóan mindegyikük eleve elszánta magát, hogy
beleszeret. Sajnos, palotámnak már érkezésed előtt meg nem
érdemelten olyan híre volt, hogy egész sereg páratlan terem
tést rejteget. Minden látogató már jó előre elkészítette bók
jait és kellemkedő szólamait, s ahogy beállított, rájött, hogy
nincs akinek elmondja, hacsak nem óhajt orcátlannak mutat
kozni. Te azonban gyakran kérdezősködtél e fiatalemberek
felől, és panaszkodtál, mert nincs alkalmad, hogy magad meg
ítéld, valóban olyan értelmesek-e, ahogy mások állítják. Gon
doltam, nem lesz ellenedre, ha ide hozom őket. Lehet, hogy
egyikkel-másikkal szívesen váltanál szót. . .
Mialatt suttogó hangon folyt ez a megbeszélés, a fiatalemberek
kint álldogáltak a kertben. A kertet nem szabályos foltokban, nem
valamely rendszert követve ültették be, de éppen itt sok-sok
szegfű nyílt egy csomóban: valóságos sövényt alkottak a hosszú
szárú kínai és japán szegfűfajták, és tengernyi viráguk az
alkonyatban is virított. Persze a fiatalembereket ezen az estén az a
remény éltette, hogy más virágot szakíthatnak, de ahogy ott
üldögéltek a ház előtt, alig bírták megállni, hogy egy nyalábra
valót ne szedjenek a pompás virágból.
 - Valóban igen figyelemreméltó fiatalemberek mind -
folytatta Gendzsi. - Nem is egy akad köztük, aki a maga
módján valóságos lángelmének tetszik, s ez még Kasivagira
is áll, akinek viselkedése egyébként egészen nyugodt és tar
tózkodó. Ugye, megint írt neked? Ügy emlékszem, együtt ol
vastuk egy költeményét?! Az adott körülményeket tekintve

persze nem szabad bátorítanod, de azért ne bánj vele nagyon

ridegen.
Jugiri még e rendkívül jó megjelenésű fiatalemberek között is
meglepően csinosnak és előkelőnek tetszett. Gendzsi felhívta rá
Tamakacura figyelmét, és ezt suttogta:
- To no Csudzso Jugirival szemben tanúsított magatartása
roppantul kiábrándít. Már ott tartanak, hogy rá sem néznek
senkire, aki ízig-vérig nem a maguk fajtája.* Egy cseppnyi más
vér, még ha császári vér is az, már szálka a szemükben . . .
- A császári családból származó hercegekre valamikor bizony
nem így tekintettek - jegyezte meg Tamakacura, és idézte a régi
népdalt: "Jöjj házamba . . ."*
- Szemlátomást nemigen sietnek lakomát csapni szegény
Jugiri tiszteletére - állapította meg Gendzsi. - Nagyon fáj a szívem
mindkettőjükért. Már gyermekkorukban vonzalom ébredt bennük
egymás iránt, s ez azóta sem halt ki belőlük. Régóta el vannak
szakítva egymástól, és jól tudom, mennyit szenvedtek azóta. Ha
To no Csudzso csupán Jugiri alacsony rangja miatt tagadja meg
beleegyezését, ez alkalommal beérhetné azzal, hogy hallatlanná
teszi az emberek megjegyzéseit, és rám bízza a dolgot. Úgysem
tételezheti fel, hogy az a kívánságom, a fiú örökre megrekedjen a
hatodik rangban . . .
Gendzsi megint éles hangon beszélt To no Csudzsóról, s ahogy
néhány órával ezelőtt zavarba jöttek tőle a fiúk, most Tamakacurát
is felkavarta a fölfedezés, hogy Gendzsi és To no Csudzso közt
egyre mélyül a szakadék. Nem utolsósorban azért aggódott, mert a
dolgok ilyen állása mellett csak még valószínűtlenebb, hogy
Gendzsi a közeljövőben feltárja To no Csudzso előtt az ő valódi
származását.
Mivel ezen az estén nem volt holdvilág, máris behozták a nagy
lámpát.
- Végre elviselhetően kellemes, langyos az idő - jegyezte
meg Gendzsi -, de nem ártana még egy kicsivel több vilá
gosság.
Behívatta az egyik szolgát, és kiadta a parancsot:
- Hozz be egy állványt, fáklyákkal! Majd ide tedd!

Amint az ember megjelent a fáklyákkal, Gendzsi észrevette,

hogy a közelben egy hazai készítésű szép citera hever. Magához
húzta, és megpendített néhány akkordot. A nehéz ricu hangnemre
volt felhangolva, mégpedig igen tisztán. Rendkívül jó
hangszernek tetszett. Egy kis ideig játszott rajta, majd így szólt
Tamakacurához:
- Egész idő alatt igazságtalan voltam hozzád: azt hittem,
nem érdeklődsz semmi ilyesmi iránt. De szívesen játszanék
ilyen jó hangszeren, az ablaknál ülve egy hűvös őszi estén,
amikor már fölkelt a hold. Együtt zenélnék a tücskökkel, cir-
pelésük is hozzátartoznék a kísérethez. Bensőséges zene lenne
ez, és mégis egészen modern. A japán citera hangjában van
valami oldottság, valami fesztelenség, ezért is nem alkalmas
ünnepi zenére. De ha meggondoljuk, hogy csaknem minden
hazai dalunk és táncunk ezen a hangszeren született meg, csak
tisztelettel pillanthatunk rá. Szórványos irodalmi utalásokból
tudjuk, hogy e hangszer története visszanyúlik a messzi-messzi
múltba. De manapság úgy beszélnek róla, hogy az ember azt
gondolná, kizárólag ifjú hölgyek számára találták ki, mert
tőlük rossz néven veszik, ha idegen ország művészetével és
szokásaival ismerkednek. De roppant fontos, hogy valahány
szor csak teheted, ne egyedül gyakorolj, hanem más hangsze
rekkel játssz együtt. Ez nagyon sokat használ majd a játékod
nak. A japán citera ugyan nem annyira bonyolult, mint többi
vetélytársa, de azért távolról sem olyan könnyű játszani rajta,
mint sokan képzelik. Jelenleg senki sem játszik rajta jobban,
mint apád, To no Csudzso. Elámulnál, ha hallanád; nem is
fogja a hangokat, de fél kézzel pengetve is rengeteg hangszínt
csal ki minden húrból. Mintha csak varázsszóra hol ilyen, hol
olyan hangszerré változna át citerája. És szinte hihetetlen,
milyen telten zeng nála az a néhány vékonyka húr.
Tamakacura magától megtanult már valamennyire, de tudta,
sokat kell még tanulnia, és szívesen került volna össze kiváló
játékosokkal.
- Mit gondolsz, kapnék rá engedélyt, hogy meghallgassam?
- kérdezte, de hangján nem sok reménykedés érződött. -
Azt hiszem, néha játszik is, amikor eljön ide szórakozni. Még

azon a messzi szigeten is akadtak néhányan, akik zenét tanítottak,

és mindig úgy néztem rájuk, hogy ők bizonyára alaposan értenek
ehhez a hangszerhez. De mindabból, amit mondtál, úgy sejtem,
hogy apám merőben másképp játszhat. . .
- Űgy is van - bólintott Gendzsi -, és biztosan meg is ismered
majd játékát. Azt hiszem, tudod, hogy bár keleti cite-rának hívják,
és az ország másik feléből származik, a császári Palotában minden
hangversenyt ezen a hangszeren nyitnak meg. A hangszerek
tárolására felügyelő hölgy szokta ünnepélyesen behozni. Ami a mi
országunkat illeti (más népek zenéjének történetéről keveset
tudok), bizonyos, hogy ez a citera jelenti minden hangszerünk
ősét, és hogy minden idők legnagyobb játékosa éppen a te apád ...
ez pedig nagy öröm lehet számodra. Ahogy említettem,
néhanapján szokott zenélni itt is, másutt is, de többnyire valami
más hangszeren. Elég nehéz rávenni, hogy japán citerán játsszék.
Némelykor éppen csak belekap, de ki tudja miért, nem hajlandó
folytatni. Minden nagy művésszel így szokott ez lenni: csak kellő
hangulatban tudnak játszani, az pedig ritkán jön rájuk. De egyszer
azért biztosan lesz rá mód, hogy meghallhasd . . .
Most néhány szokványos akkorddal és futammal próbálkozott, s
a lány máris elcsodálkozott, hogyan is bírta elviselni a szigeten
oktatgató zenészek esetlen játékát. Milyen izgalmas lehet, ha az
ember ott élhet apja mellett, aki - Gendzsi szavai szerint - még
nála is sokkal-sokkal jobban játszik! Elviselhetetlenül fájt neki a
gondolat, hogy az eltelt időben jóformán mindennap hallhatta
volna játékát, mégpedig a saját otthonában, ahol semmi nem
zavarhatja, semmi nem szakíthatja félbe muzsikálását. Mikor, ó,
mikor kezdődik is meg ez az új élet?! Gendzsi most régi
balladákat játszott: elénekelte a "Lágyabb párna volna vágyam"
kezdetű balladát is, s amikor ehhez a sorhoz ért: "Ó, úrnőm, hát
megváltál tiéidtől", nem bírta megállni, hogy el ne kapja a lány
pillantását, és rá ne mosolyogjon. Tamakacura kellemesnek
tartotta a herceg hangját, de az is roppantul tetszett neki, ahogy,
néhány rögtönzött ütemmel, áthidalta a versszakokat. Gendzsi
most hirtelen félbeszakította a zenélést, és így szólt:
- Most rajtad a sor. Csak azt ne mondd, hogy félsz, mert
bizonyos vagyok benne, hogy tehetséges vagy, s akiben van
tehetség, megfeledkezik a hallgatóságról, mihelyt belemerül a
játékba. A hölgy,* aki "túlságosan félénk volt s ezért csak
hangtalanul mert dalolni", egyre a Szofurent* óhajtotta volna
énekelni, ami persze egészen más dolog. Meg kell szoknod,
hogy bárki előtt merj játszani, és ne törődj vele, mi lesz a
véleménye ...
De hiába próbálkozott, nem tudta rávenni, hogy belefogjon.
Tamakacura biztosra vette, hogy aki őt a szigeten tanította -idős
hölgy volt, akit állítólag valamilyen kapcsolat fűzött a fővároshoz,
sőt szegről-végről rokonságban állt a császári családdal is -,
elejétől végig mindent rosszul tudott. Bár rábírhatná Gendzsit,
hogy játsszék még egy kicsit, mert legalább annyit elleshetne tőle,
hogy teljesen kudarcot ne valljon: igyekezett minél közelebb
kerülni a citerához, merőn bámulta a herceg ujjait, és feszülten
fülelt.
- Miért nem ad mindig ilyen kellemes hangot? - kérdezte
a lány nevetve. - Vagy talán a széljárástól függ . . .
Rendkívül bájos volt, ahogy ott ült előrehajolva Gendzsi felé,
és a lámpa fénye teljesen megvilágította arcát.
- Ha jól emlékszem, nem mindig hallgattál ilyen készségesen -
mondta a herceg, és a lány bánatára félretette a cite-rát. Ámde
Tamakacura udvarhölgyei ki-be jártak a szobában. Ezért-e vagy
más okból, de ezen az estén Gendzsi továbbra is igen komolyan és
kifogástalanul viselkedett.
- Már egy szálat sem látok a fiatalemberek közül, akiket
magammal hoztam - jegyezte meg a herceg. - Attól félek,
belefáradtak, hogy bámulják azt a sok virágot, s éppen ezt az
egyet ne lássák, akiért eljöttek, és csalódottan eltávoztak. Ámbár
azt kellett volna már rég nyélbe ütnöm, hogy apjuk ellátogasson
ebbe a virágoskertbe. Nem is halogathatom tovább, hisz az élet
tele van bizonytalansággal. . . Jól emlékszem arra a
beszélgetésünkre, amikor apád először elmondta, hogy anyád
elvitt téged, és hogy ő már milyen régóta kutat utánatok. Mintha
csak ma történt volna ...
És mint még soha senkinek, részletesen elmondta Tamaka-

curának, miről beszélgettek azon az esős éjszakán, és elmesélte

találkozását Jugaóval.
- "Boldogan megmutatnám a világnak e gyermekvirág szép
ségét, ha nem félnék, hogy az emberek megkérdik, hol a sö
vény, amely mellett nőtt."* Az az igazság, hogy igen-nagyon
szerette anyádat, s éppen ezért gondolni sem bírok arra, hogy
elmeséljem neki az egész siralmas történetet. Ezért is rejte
gettelek úgy, ahogy a lepke gubóba rejti bábját. Tudom, nem
lett volna szabad ennyit halogatnom a dolgot. . .
Gendzsi elhallgatott, a lány pedig ezzel a költeménnyel
válaszolt:
- Ki törődik azzal, honnan ültették át először a gyermek
virágot, mely holmi kusza sövény mellől került ide?
Tamakacura szeme csupa könny volt, amint alig hallható
hangon elsuttogta ezt a választ.
Előfordult, hogy Gendzsi maga is megrettent tőle, milyen
gyakran eljár a háznak eme részébe, és hogy helyreüsse a dolgot,
ilyenkor napokon át távol maradt. De azért vagy a lány szolgáival
vagy egyéb háztartási ügyekkel kapcsolatban mindig sikerült
valamit kieszelnie, s persze jöttek-mentek küldöncei. Tamakacura
tehát a herceg távolmaradásának rövid időszakai alatt is állandóan
érintkezésben maradt vele. Az az igazság, hogy ilyenkor Gendzsi
másra sem gondolt, csak Tamakacu-rára. Éjjel-nappal azon
töprengett, hogyan lehetett olyan esztelen, hogy ilyen végzetes
útra lépett. Ha kapcsolatuk olyan marad, mint eddig is volt,
szembe kell néznie azzal, hogy elviselhetetlen szenvedés vár rá.
Ha viszont nem marad hű elhatározásához, és a lány elfogadná őt
kedvesének, olyan botrány kerekedne, amivel jómaga még csak
megbirkóznék, de a lány számára jóvátehetetlen katasztrófát
jelentene. Nagyon megszerette a lányt, de annyira azért nem nőtt a
szívéhez -s ezt jól tudta -, hogy valaha is eszébe jusson egy polcra
állítani Muraszakival; ha viszont Muraszakival szemben alárendelt
helyzetbe hozná a lányt, az saját érzelmeit is sértené, de roppant
igazságtalanság lenne Tamakacurával szemben is. Habár maga
kivételes helyzetet foglal el az állam kormányzásában, a lány
számára mégsem lenne kitüntetés, hogy holmi

későn jött, mellékes tagként szerepeljen a házban. Ennél még az is

jobb - Gendzsi jól tudta ezt -, ha valami egészen jelentéktelen kis
tisztviselőember szívében uralkodhat, de korlátlanul. Majd azon
töprengett, ne adja-e feleségül mostohaöcs-cséhez, Szocsi
herceghez - esetleg Higekuro herceghez. Habár ez a megoldás
mindenképp kívánatosnak tetszett, de erősen kételkedett benne,
lenne-e hozzá ereje, hogy megtegye. Tudta, az ilyesfajta áldozatot
könnyebb tervezgetni, mint meghozni. De némelykor mégis úgy
gondolt erre a tervére, mint aki már végleg elszánta magát, s
ilyenkor el tudta hitetni önmagával, hogy terve már útban is van a
megvalósulás felé - de aztán újból ellátogatott Tamakacurához.
Tamakacura talán még a szokottnál is bajosabb lehetett, s
ráadásul elkövetkezett a citeraoktatás, s ez azzal járt, hogy
minduntalan egészen közel hajoltak egymáshoz, majd meg
szorosan egymás mellett üldögéltek: kapcsolatuk, félelmetes
gyorsasággal, egyre meghittebbé vált. Gendzsiben már ernyedni
kezdett minden jó szándék. Ami pedig a lányt illeti, belőle egyre
tünedezett a régi bizalmatlanság. Gendzsi most már jó ideje
példá?gn illemtudónak mutatkozott, s így a lány bizonyos volt
benne, hogy a herceg ő iránta tanúsított, nem helyénvaló
gyengédsége már a múlté. Lassan-lassan megszokta, hogy
Gendzsi állandóan a közelében tartózkodik, megengedte, hogy
beszéljen, amiről kedve tartja, sőt válaszolt is neki, bár
tartózkodóan, így aztán bármilyen eltökéltség élt is Gendzsiben
látogatása előtt, távozáskor már megint úgy érezte: a legnagyobb
erkölcscsősz sem kívánhatná, hogy kettejük kapcsolata miatt
férjhez kényszerítse Tamakacurát, mert ugyan mi kivetnivaló lehet
abban, ha még egy ideig magánál tartja a lányt? Ügy érezte,
bizonyos lehet benne, hogy jelenléte nem terhes a lány számára.
Eleinte riadtnak látszott ugyan, de nem azért, mintha ellenséges
érzéseket táplálna vele, Gendzsivel szemben - egyszerűen
tapasztalatlan volt még. Ámbár "hatalmas a kapu őre",
Tamakacura lassan-lassan merőben más nézeteket vall majd az
életről. Hamarosan már a saját vágyaival is harcra kell kelnie, nem
csak az ő szenvedélyével, akkor pedig hamar megtörik az
ellenállása ...

To no Csudzso kissé nyugtalan volt újonnan felfedezett lánya*

miatt. Háza népének szemlátomást igen lesújtó véleménye volt a
lányról, az udvarnál pedig azt suttogták, hogy a lánynak hiányzik
egy kereke. Fia, Kobai, természetesen beszámolt róla, milyen
kérdéseket tett fel neki Gendzsi, mire To no Csudzso nevetve így
válaszolt:
- Tudom, miért izgatja ennyire ez a dolog. Egy-két évvel
ezelőtt maga is befogadta egy lányát, akinek valami
parasztasszony vagy kicsoda volt az anyja, és most nevetségesen
kényezteti. Igazán furcsa: Gendzsi mindenkiről csak kedvesen
nyilatkozik, ám ha rólam van szó vagy hozzátartozóimról,
igyekszik a lehető legkellemetlenebbül viselkedni. Ámbár azt
hiszem, van abban valami kitüntető, ha ő szólja le az embert.
- Apám, ha arra a lányra gondolsz, aki a nyugati szárnyban
lakik - jegyezte meg Kobai -, biztosíthatlak, hogy nála szebbet
képzelni sem tudnál. Szocsi herceg és még sokan mások egészen
belebolondultak . . . Igen, egybehangzó vélemények szerint ő az
egyik legszebb nő az udvarnál.
- De te csak nem ülsz fel ilyen mendemondának?! - vágta rá
To no Csudzso. - Bármelyik lányról ezt mondják, ha apja olyan
rangos ember, mint Gendzsi, s olyan furcsa a világ, hogy akik
ilyen hiteket terjesztenek, maguk is hisznek benne. Én egy percig
sem hiszem el, hogy csak a legkevésbé is különb az átlagnál.
Gendzsi birodalmi kancellár, a vele szemben álló ellenzék egy
maroknyi sincsen, s magának olyan megbecsülésben van része,
ami eddig csak kevés miniszternek jutott osztályrészül.
Meghiszem, hogy boldogsága mégsem teljes, mert nincs lánya,
akire gondoskodását vesztegesse, akit olyanná neveljen, hogy az
egész udvar irigyelje és csodálja. Képzelem, milyen gyönyörűség
lenne számára egy ilyen gyermek nevelése. De ebben az egyben
nem kedvez neki a szerencse. Persze, van egy kislánya, az, aki
Akasiban született. De sajnos, az anya szülei egészen egyszerű
emberek, s így a kislány sohasem játszhat olyan szerepet, ami
magától értetődő lenne olyan kislánynál, akinek húgom, Aoi, vagy
Gendzsi jelenlegi felesége, Muraszaki úrhölgy lenne az anyja.
Mindent egybevetve okom van rá, hogy azt higgyem, a kislány
pályafutása-

val kapcsolatban roppant nagyralátó tervei vannak . . . Ami pedig

az újonnan fölfedezett hercegnőt illeti, nem lepne meg, ha
megtudnám, hogy nem is az ő gyermeke. Gendzsi gyengéit te
éppen olyan jól ismered, mint én... Sokkal valószínűbb, hogy
csupán egy a sok lány közül, akit ő tart el. - Most néhány
rosszmájú megjegyzést tett Gendzsi szokásaira és jellemére, majd
így folytatta: - Viszont ha továbbra is lányaként szerepelteti a
hölgyet, előbb-utóbb férjhez kell adnia. Azt hiszem, Szocsi
hercegre fog esni választása, mert vele mindig íendkívül jó
viszonyban volt. Annyi bizonyos, hogy szerencséje lenne a
lánynak, ha ilyen férjet kaphatna. A herceg egészen kiváló jellem
To no Csudzso számára e pillanatban semmi sem lehetett
bosszantóbb, mint ez a véget nem érő találgatás Tamakacura
jövőjét illetően, pedig ekkortájt az udvarnál másról sem beszéltek.
Valósággal belebetegedett, valahányszor feltették a kérdést:
"Ugyan mi lehet Gendzsi herceg szándéka?" "Miért gondolta meg
magát?" és így tovább - jóllehet az ő lányának, Kumoinak jövője
szemlátomást senkit sem érdekelt. Miért nem szentel Gendzsi csak
egy kicsit is Kumoi úrhölgyre abból a buzgalomból, amit arra
fordít, hogy állítólagos lányával elkápráztassa a várakozással teli
udvart? Elég lett volna, ha Gendzsi egyetlen szót súg a
császárnak, és máris biztosítva volna Kumoi jövője - ámde
nyilvánvaló, hogy ezt a szót sosem fogja kiejteni.
Ha Gendzsi netán arra vár (ámbár ez alig hihető), hogy Kumoi
az ő fiáé, Jugirié lesz, miért nem emelteti a fiút illő rangra? Ha
aztán Gendzsi méltó ajánlatot tenne, ő igazán kész lenne
mérlegelni a házasság lehetőségét. Hogy Jugiri mit érezhet, erre
egy pillanatig sem gondolt, minthogy mindig is lehetetlen
fickónak tartotta.
Egy nap To no Csudzso a szokottnál is komolyabban
elmorfondírozott ezen, és elhatározta, hogy magával a lánnyal
fogja megtárgyalni a dolgot: maga mellé vette Kobait, és bement
a lány szobájába. Ügy esett, hogy Kumoi elaludt. Ott feküdt a
törékeny kis teremtés, csupán egy vékony, áttetsző kendő volt
hanyagul rádobva. Annyi bizonyos, hogy ezen a meleg na-

pon gyönyörűség volt látni ilyen hűs, üde testet. A könnyű lepel
alatt tisztán kirajzolódott tagjainak gyengéd körvonala. Kinyújtott
karjára hajtotta fejét, kezében még most is szorongatta a
legyezőjét. Kibontott haja szétterült körülötte, s bár nem volt
különösebben dús vagy hosszú, olyan selymesen, olyan finom
hullámban bukott az arcára, hogy igazán elbűvölő látványt
nyújtott. Udvarhölgyei is pihentek, de valamivel távolabb, a
Kumoi függönyökkel körülvett emelvénye mögött nyíló szobában,
s így nem ébredtek fel nyomban: To no Csudzso türelmetlenül
zörgött legyezőjével, mire Kumoi lassan felemelte fejét, és riadtan
rábámult. Szépsége, melyet alvástól kipirult arca még csak
fokozott, nem maradhatott hatástalan: büszkén is nézett rá To no
Csudzso, ámbár szavai ebből mit sem árultak el.
- Hányszor mondtam már, hogy a te korodban még az is
szégyen egy lány számára, ha rajtakapják, hogy ültében elszundít,
és lám, fényes nappal ágyban talállak . . . Bizony jobban
vigyázhatnál. Hogyan is lehettél ilyen dőre, hogy minden
udvarhölgyedet elengedd magad mellől? Fiatal lány számára
rendkívül veszedelmes, ha így mutatkozik, s ráadásul számodra
teljesen szükségtelen is: éppen elég személyzetet adtam melléd,
hogy állandóan legyen, aki vigyáz rád. Az ilyen meggondolatlan
viselkedés nagy illetlenség - hogy enyhén fejezzem ki magam.
Nem mintha azt kívánnám, hogy egész nap összekulcsolt kézzel
üldögélj, mint aki Fudo varázsigéit mormolja.* Nem tartozom
azok közé, akik a kifinomultság jelét látják abban, ha valaki a
mindennapos érintkezésben is szertartásos, és csak úgy hajlandó
egy szóra, ha körülbástyázza magát paravánokkal meg
függönyökkel. Szememben ez egyáltalán nem előkelő, hanem
gyerekes és különcködő viselkedés. Csak csodálni tudom, ahogy
Gendzsi a maga császárnőjelölt-jét* neveli. Semmilyen téren nem
tesz túlzott védelmi intézkedéseket, és a lány tehetségét nem
kényszeríti sem ilyen, sem olyan irányba. Arra azonban gondja
van, hogy semmilyen téren ne maradjon tájékozatlan. így aztán a
lány képes rá, hogy magától is okosan döntsön, míg más lányok
kénytelenségből mindig azt teszik, amit mondanak nekik.
Meglehet,

eleinte úgy tetszik, mintha szellemi képessége kissé bágyadt és

fakó lenne, de később, ha igen harmonikus és mindenre kiterjedő
nevelést kap, jelleme és modora feltétlenül visszanyeri jellegzetes
vonásait. Az akasi hercegnő ma még fejlődésének első és
legkevésbé érdekes időszakát éli. Nagyon kíváncsi vagyok,
hogyan alakul tovább, ha már az udvarnál lesz.
E bevezető után végre rátért a tárgyra, amely miatt valójában
ide jött.
- Jól tudod, hogy a jövőddel kapcsolatos terveim nemigen
váltak be. De még most is remélem, hogy tehetünk valamit, ami
nem is megvetendő. Azt mindenképpen megígérhetem, hogy nem
leszei vele neveiség tárgya. Sok mindent hall az ember, s
agyamban is megfogant egy-két terv, de e pillanatban nehéz lenne
dönteni. Ám addig se csaljon lépre egyes fiatalemberek könnye és
fogadkozása. Azoknak nincs jobb dolguk, mint hogy
szórakozzanak a magadfajta hiszékeny teremtések kárára. Tudom,
amit tudok . . .
így folytatta még jó ideig, de egyre kedvesebben beszélt.
Régen, amikor minduntalan leszidták a Jugirival való barátság
miatt, azért búsult olyan nagyon, mert akkor még sejtelme sem
volt róla, miért az a nagy háborgás. Most már világosabban látott
ezekben a dolgokban, s szörnyen szégyenkezett, valahányszor
eszébe jutott, hogy a nagyobbak előtt többször is beszélt
olyasmiket, amiket - most már tudta - őrültség volt szóba hozni.
Az öreg hercegnő* gyakran felpanaszolta, hogy Kumoi sohasem
látogatja meg. Ettől zavarba jött, mert valójában úgy állt a dolog,
hogy nem merészelt kimozdulni: apja biztosan azt hinné, a
látogatást ürügyül használja arra, hogy titokban találkozhasson
szerelmesével.
Pedig az idő tájt To no Csudzso figyelmét jobbára más valami
kötötte le. Mihez kezdjen újabban megkerült lányával, az Omiból
jött höggyel? Ha egyszer annyi fáradságába került a felkutatása,
most talán hazaküldje, pusztán azért, mert egyesek nem valami
hízelgőn nyilatkoznak róla? Ezzel olyan hírbe hozná saját magát,
hogy tűrhetetlenül szeszélyes és bogaras ember. Ámde mindabból,
amit hallott vagy látott, ezt a kö-
vetkeztetést vonta le: szó sem lehet róla, hogy a lány közéjük
vegyüljön. Viszont ha továbbra is négy fal közé zárva tartja, az
udvarnál csakhamar olyan híresztelés kapna lábra, hogy a lány
eszményi szépség, s ő a kellő pillanatra vár csupán, hogy
bemutassa, s akkor majd mindenkit elkápráztat. Ez is rendkívül
bosszantó lenne. Az adott körülmények között talán az lenne a
legjobb, ha a lányt összeismertetné Csudzso úrhölgygyei,* aki ez
idő tájt történetesen otthon lakott. Így talán meg lehetne állapítani,
hogy ez az Omiból való hölgy közelebbi ismeretség során valóban
olyan szörnyetegnek bizonyul-e, mint sokan állítják. Így hát egy
nap így szólt lányához, Csudzsóhoz:
- Már készülök átküldeni hozzád újonnan érkezett húgodat.
Úgy látszik, elég furcsa modora van, éppen ezért hálás len
nék neked, ha felkérnéd valamelyik idősebb udvarhölgye
det, foglalkozzék vele egy kicsit. Fiatal lányok társasága ilyen
esetben semmit sem használ, csak még biztatnák a lehetetlen-
kedésre, hogy legyen min nevetniük. Ügy értesültem, hogy vi
selkedése nagyon is izgága.
Elmosolyodott, ahogy rágondolt arra a néhány mulatságos
históriára, mely máris a fülébe jutott.
- Szívesen megteszek mindent, amit csak tudok - vála
szolta Csudzso úrhölgy. - Nem hiszem, hogy szegény teremtés
annyira lehetetlenül viselkednék, mint híresztelik. Pusztán ar
ról lehet szó, hogy Kobai, mivel még hitelesebbé akarta tenni
felfedezettjét, túlozta a lány szépségét, s persze némi csalódás
érte az embereket. Semmi okát nem látom, hogy a dologban
veszedelmet sejts. Nagyon is megértem, hogy aki belecsöp
pen ebbe a környezetbe, eleinte kissé fejvesztett, és nem min
dig találja el, mi helyes . . .
Mindezt igen higgadtan mondta. Csudzso úrhölgy nem volt
nagy szépség, de lényéből a tudatos fölény derűs nyugalma áradt,
ez pedig, párosulva kedves modorával, igen sok embert arra
indított, hogy szépnek lássa a hölgyet. Most apja is megérezte ezt,
amint elnézte lányának mosolyra húzódó száját: akár a piros
szilva virága azon a reggelen, amikor kibontja a szirmát.
- Hajlok rá, hogy igazat adjak neked - felelte To no Csud-

zso. - De változatlanul az a véleményem, hogy Kobai

ítélőképessége olyan gyengének bizonyult, ami az ő korában már
megengedhetetlen . . .
To no Csudzso hajlott rá, hogy elhiggye: az omi hölgy hibáit
valószínűleg alaposan túlozzák, s minthogy visszafelé amúgy is
ott vitt el útja a lány szobája előtt, úgy gondolta, hogy
mindenesetre benéz hozzá. Amint átkelt a kerten, nyomban
meglátta, hogy a hölgy csaknem teljesen felhúzta ablakredőnyeit.
Jól lehetett látni, hogy ketten vannak a szobában: a hölgy meg egy
Goszecsi nevű ifjú lány, aki az elmúlt télen a táncosok között
szerepelt. Azok ketten dupla hatost* játszottak. Az omi hölgy
izgalmában szüntelen dagasztotta a tenyerét, és így kiabált: -
Kicsit! Kicsit! Bárcsak kis számot dobnál!
Teli tüdővel kiabált, visított, rikácsolt.
"Micsoda teremtés!" - gondolta To no Csudzso, és intett
kísérőinek - mert azok már befelé tartottak, hogy bejelentsék a
látogatást -, hogy még egy kicsit szeretné észrevétlenül figyelni a
jelenetet. Elhelyezkedett a szárnyas ajtó mellett, és belesett a
folyosóról nyíló ablakon, ott, ahol résnyi hézag volt a papír és a
keret között.* Az ifjú táncosnő is teljesen belemerült a játékba.
Most felkiáltott:
- Tizenkettő! Tizenkettő! Holtbiztos, hogy most tizenkettőt
dobok! - És csak rázta, rázogatta a dobópoharat, de nem bírta
elszánni magát, hogy kiborítsa. A kis hengeres bambusztartályban
valahol ott lapul az a várva várt szám, szinte látta a két kis
kőkockát, a rájuk pettyentett hat pontocskával . . . De honnan
tudhatná az ember, mikor borítsa ki? A két ifjú arcon soha nem
látott izgalom és feszültség látszott. Az omi hölgy kissé
igénytelen külsejű volt, de azt azért nem lehetett állítani - ez volt
Csudzso véleménye -, hogy kifejezetten csúf lenne. Sőt, szép is
akadt rajta. A haja például egymagában is sok mindenért
kárpótolhatta az embert. Volt azonban két komoly
fogyatékossága: túlságosan alacsony homloka és roppant erős,
nyers hangja. Egyszóval nem lehetett vele különösképpen
büszkélkedni, ámde hiába is tagadná - Csudzso most
emlékezetébe idézte a tulajdon tükörképét -, hogy a lány és
közötte nagy a hasonlatosság.
- Nos, hogy vagy? - kérdezte To no Csudzso, amikor ajtót
nyitottak neki. - Attól tartok, beletelik egy kis idő, mire
megszokod az itteni dolgokat. Szeretném, ha gyakrabban
láthatnálak, de tudod, hogy az időmmel nem én rendelkezem . . .
- Emiatt ne fájjon a fejed! - kiáltotta a lány, szokása szerint teli
torokból. - Én mindenesetre itt vagyok! Vagy nem? Be is érem
ennyivel. Ha már annyi éven át nem volt szerencsém hozzád .. .
Megvallom, amikor ide jöttem, és láttam, hogy nem leszek veled
egész nap, pedig ezt vártam, annyira bosszús lettem, mintha két
egyest dobtam volna.
- A dolog úgy áll - mondta To no Csudzso -, hogy e
pillanatban nincs senkim, aki hozza-vigye üzeneteimet, és
általában véve törődjön velem. Azt forgatom a fejemben, hogy
mihelyt megszoksz itt, megtanítlak, hogyan lehetnél segítségemre.
Ámde egy cseppet sem vagyok bizonyos benne, hogy neked
megfelelne ez a megbízatás. Ezzel nem azt akarom mondani,
mintha más családnál, mint komorna, nem boldogulnál jól. De az
mégis más . . . Ott lenne egy sereg más fiatal nő is. .. Nem lenne
annyira feltűnő . . . Attól tartok, hogy nem valami sikerülten
fejezem ki magam . . . Csupán azt akartam mondani, hogy az
ember lánya vagy húga mindig felajzza a társaság kíváncsiságát.
Amint beállítanak, már kérdik is: "Hol a lányod?" "Hadd lássam,
melyik a húgod?" és így tovább. A lányok ilyesmitől nemegyszer
zavarba jönnek, ez pedig csak még kínosabb a szülők számára. A
te esetedben persze . . . -Elhallgatott.
Hiába köntörfalázott: végül is kimondta, amit pedig el akart
hallgatni. Jobbára csak annyit közölt a lánnyal, hogy
szégyenkezik miatta. Szerencsére a lány nem sértődött meg.
- Jól van ez így - mondta. - Ha holmi finom hölgyek és urak
közé dugnál, csak kapkodnám a tekintetemet. Akkor már inkább
kihordom utánuk az éjjeliedényt. Azt hiszem, ennek meg is
tudnék felelni.
- De furcsa ötleteid vannak! - nevetett To no Csudzso. - De
mielőtt még tovább mennénk, egy kis kérésem lenne hozzád. Ha
él benned némi vonzalom apád iránt, akit olyan ritkán látsz,
próbáld kissé mérsékelni a hangodat, ha velem
beszélsz. Komolyan mondom, évekkel megkurtítod az életemet,
ha továbbra is így harsogsz a fülembe . ..
Milyen szívderítő felfedezés, hogy még egy miniszter is tud
tréfálkozni!
- Nem megy! - vágta rá a lány. - Egész életemben ilyen
voltam. Gondolom, ilyennek születtem. Anyám is ezzel gyö
tört, mióta csak az eszemet tudom. Azt szokta mondani,
azért van mindez, mert amikor gyerekágyban feküdt, a mjobói
templom egyik papját beengedte hálószobájába. Annak volt
olyan harsogó hangja, és mialatt egyik imát a másik után
olvasta, szegény anyám azon töprengett, nem az ő hangján
szólalok-e majd meg. És bizony úgy történt. De kedvedért
mégis azt kívánnám, bár ne beszélnék ilyen hangosan . . .
Látszott, fáj neki, hogy szomorúságot szerez To no Csud-
zsónak. Azt meghatotta a gyermeki ragaszkodás e jele, és
barátságosan így szólt:
- így hát nem te vagy a hibás, hanem anyád, mivel életé
nek olyan döntő pillanatában egy jámbor embert választott
társaságnak maga számára. Mert meg van írva: "A káromló
nyelve pedig reszkessen és némuljon el", de szemlátomást for
dítva is igaz: a jámbor emberek hangja mind harsogóbbá
válik.
A herceg kissé tartott lányától, Csudzso úrhölgytől. Tudta, hogy
Csudzso elcsodálkozik majd, mi késztethette őt arra, hogy
alaposabb nyomozás nélkül befogadjon valakit, aki így kirí a
családból. Az is megfordult a fejében, milyen tréfákat gyártanak
majd rokonai az ő rovására, s mindez rövidesen az udvarnál is
szájról szájra jár. Már-már ott tartott, hogy lemond tervéről, ámde
belátta: késő, már nem vonulhat vissza.
- Szeretném, ha néha átsétálnál, és meglátogatnád nővéredet,
Csudzso úrhölgyet, amíg itthon tartózkodik - mondta. - Azt
hiszem, tudna neked adni néhány hasznos útbaigazítást. Végül is
egyszerű emberek úgy csiszolódhatnak, ha elvegyülnek olyan
társaságba, mely a magukénál jóval kifinomultabb. Szeretném, ha
gondolnál erre, mikor együtt leszel vele.
- Ó, de pompás lesz! - kiáltott fel a lány boldogan. -
Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ha el is küldesz ér-

tem, olyan előkelő hölgyet csinálsz belőlem, mint a nővérem. A

legtöbb, amit reméltem, hogy hízelgéssel elérem, én hozhatom a
vizet a kútról. . .
Utolsó szavait már vékonyka hangon mondta: csipogott, akár a
most kikelt verébfióka - ugyanis hirtelen eszébe jutott apja
figyelmeztetése. A hatás elképesztő volt, de a herceg semmi célját
nem látta, hogy újból korholni kezdje, ezért jóindulatúan így
szólt:
- De miért kellene vizet hordanod vagy fát aprítanod?!
Viszont ha már elküldlek Csudzso úrhölgyhöz, jól eszedbe
vésd, hogy mintaképed soha többé nem lehet a mjobói temp
lom szent életű embere.
A lány ezt nagyon komolyan vette.
- Nagyon fogok igyekezni - mondta. - Mikor mehetek el
látogatóba?
 To no Csudzso nagy ember volt. Azt is tudták róla, hogy az
akkori államminiszternek ő a legfélelmesebb ellenfele. Ámde az
omi hölgynek sejtelme sem volt róla, hogy a miniszter
jelenlétében mindenki meg szokta magát húzni, s így jómaga
bizalmasan, minden elfogultság nélkül beszélt vele.
- Majd megkérdem, melyik nap lesz alkalmas - válaszolta
To no Csudzso. - Ámbár azt gondolom, valószínűleg egyik
nap éppoly jó, mint a másik. Igen, szerintem nyugodtan me
hetsz akár ma is ... - Azzal kisietett a szobából.
A lány utánabámult. Csudzsót a negyedik és ötödik
rangosztályból való tisztviselők kísérték: pompás látvány volt,
amint a főépületen végig ott lépdeltek a herceg nyomában. De
miért lökdösik oldalba egymást, min nevetgélnek?
- Nos, igazán előkelő urat kaptam apának - mondta végül a
lány. - Ebben nincs is semmi hiba. Ha meggondolom, igazán
furcsa, hogy olyan nevetségesen kicsiny házikóban nevelkedtem,
holott jog szerint kezdettől fogva ebben a palotában lett volna a
helyem.
- Ha kíváncsi vagy a véleményemre, megmondhatom, hogy
túlságosan nagy úr hozzád - mondta barátnője, a táncosnő. -
Sokkal jobban jártál volna, ha valami derék dolgos ember
jelentkezik apádként, mert az nem szégyellne téged . . .

Ez már elevenébe talált.

- Már megint kezded! - kiáltotta az omi leányzó. - Az em
ber ki sem nyithatja a száját, mert mindjárt letorkolod. De
ez volt az utolsó eset, hallod, az utolsó! Most már én is hölgy
nek számítok, tehát várj a sorodra, s ha engedélyt adok rá,
akkor szólj. Most legalább tudod!
Arca lángolt a haragtól. Most, hogy ilyen tüntetően fenn hordta
a fejét, mert olyasvalakivel került össze, akit magánál
kevesebbnek érzett, egyszeribe egészen csinosnak, csaknem
méltóságteljesnek látszott. Ámde a mindenféle szedett-vedett
népségtől eltanult beszédmódja javíthatatlanul közönséges maradt.
Valóban különös dolog, hogy némelykor egy egészen egyszerű
megjegyzést is, ha nyugodt hangon, szenvtelenül hangzik el,
eredetinek és érdekesnek érzünk. Ha például a költészetről folyik
eszmecsere, a bírálatként elmondott közhely is mélyenszántó
gondolatnak érződik, ha különleges hanghordozással ejtik. Vagy
ha az ember jól megválasztott hangsúllyal idéz egyetlen sort,
valamely kevéssé ismert költemény kellős közepéből, mély hatást
érhet el még olyan embereknél is, akiknek sejtelmük sincs róla,
hogy a szavak mit jelentenek. Ha ezzel szemben valaki
kellemetlen hangon mondja el, vagy közönséges nyelven
fogalmazza meg mondanivalóját, bármilyen fontos vagy mély
gondolatot fejez is ki, mégis mindenkinek az lesz a véleménye,
hogy nem érdemes meghallgatni. Ez történt az omi hölggyel is.
Erős, rikácsoló hangja volt, és általában oly kevéssé ügyelt arra,
milyen hatást tesz ez a környezetére, akár a dajkája ölében
sivalkodó gyerek. Ezért sokkal együgyűbbnek tetszett, mint
amilyen volt. Valójában rendkívüli könnyedséggel komponált
olyasfajta harmincegy szótagos költeményeket, ahol minden
páratlan vers kezdete a rá következő vers végével azonos.
- De most készülődnöm kell! - kiáltotta. - Apám meg
hagyta, hogy látogassam meg Csudzso úrhölgyet, és ha nem
megyek el máris, a hölgy még azt gondolhatja, hogy nem aka
rok találkozni vele. Tudod mit, azt hiszem, még ma este el
megyek hozzá, mert bár látom, hogy apám rettentő nagy vé-
leménnyel van rólam, de ebben a palotában mégsem juthatok
előbbre, míg a hölgyek is mellém nem állnak . . .
Ebből is kitetszett, hogy több józan ész szorult beléje, semmint
az ember feltételezte volna.
Most aztán nekiült, és a következő levelet írta Csudzso
úrhölgynek: "Mélyen tisztelt asszonyom! Ámbár már sok-sok
napja itt élünk - ahogy a szólásmondás tartja: egy macskaugrásra
egymástól -, eddig még, hogy úgy mondjam, az árnyékod
közelébe sem merészkedtem, mert az igazat megvallva váltig arra
gyanakodtam, hogy ajtódon azt a nagybetűs írást találnám: »Tilos
a bemenet.« Ámbár nem szívesen említem meg, de végül is - a
költő szava szerint - mindkettőnket »a muszasi mező bíborával
festettek meg«. Ha nagyon szókimondónak tartasz, mondd csak
meg, de ne vedd zokon." Bizony pacás írása volt. A levél
hátlapjára írta az utóiratot: "Mellesleg szólva, olyasmit forgatok a
fejemben, hogy még ma este a nyakadra ülnék. Kérlek, ne
haragudj a pacnik miatt, de ha a mondás szerint a Minaszé folyó
minden vize sem lenne elég, hogy lemossa, minek is próbálkoznék
vele jómagam?"
A levél szélére ezt a különleges verset írta: "Eltöprengek a
nagy kérdésen, mely akkora, mint a Hitacsi tenger partján a
Talány Hegyfok, ahol zsenge és zöld a fű: mikor, de mikor is
találkozunk, miként Tago partján a hullámok?"
A költemény mellé még odanyomorgatta: "Most már nem irok
többet, mert megvallom, olyan nyugtalan vagyok, mint a gosinói
nagy folyón a tajték . . ."
Mindezt egyetlen lapnyi, verselésre szánt kék papírra írta,
szinte teljesen folyóírással, és bőségesen kidíszítette mindenféle
kacskaringóval, melyek teljesen önálló életet éltek, s az égvilágon
semmi értelmük nem volt. A «'nek a két farkincáját roppant
hosszúra húzta. A sorok egyre inkább elferdültek, a végén már az
a veszély fenyegette őket, hogy lemásznak a papírról. De a lány
olyan boldogan szemlélte művét, hogy alig bírt megválni tőle.
Aztán, egy végső ámuló pillantás után, mégis összehajtogatta a
levelet, de egészen kicsire, rákötötte egy szál szegfűre, és átadta
kedvelt küldöncének, egy kis pa-

rasztfiúnak. A palotának ebben a részében az végezte a piszkos

munkát. Helyes gyerek volt, és bár csak rövid ideje szolgált itt,
már egészen otthonosan járt-kelt. Most átballagott Csudzso
úrhölgy lakosztályába, egykettőre eltalált a szolgálónők
nappalijába, és kérte, hogy az üzenetet nyomban vigyék be
őnagyságának. Az asszonyok egy ideig csodálkozva nézték,
méregették a fiút, de egyszerre az alantasabb cselédek közül
valaki felkiáltott:
- Ö, tudom már! Az északi szárnyból jött ez a kisfiú! -Azzal át
is vette a levelet, s eljuttatta Taju no Kimi komorna kezébe, ö
nyomban bevitte Csudzso úrhölgynek, majd parancsára
széthajtogatta, és elébe tartotta. Az előkelő hölgy egy pillantást
vetett rá, elmosolyodott, és máris intett, hogy félre-tehetik. Úgy
esett, hogy ekkor éppen egy Csunagon nevű hölgy volt
szolgálatban. Az lopva egy pillantást vetett az ott heverő levélre,
és mivel azt remélte, hogy elejétől végig elolvashatja,
megjegyezte:
- Úrnőm, így távolról megítélve, szokatlanul előkelő levél
lehet!
Csudzso úrhölgy intett, hogy vegye csak kezébe a levelet.
- Nem tudom kihámozni, hol az eleje és hol a vége -
mondta. - Nagy szolgálatot tennél nekem, ha meg tudnád
mondani, mi ez egyáltalán. Lehet, hogy ez a folyóírás butít
meg ennyire ... - Majd néhány pillanat múlva megkérdezte:
- Nos, mire jutottál? Ha nem arra válaszolok, amit ír, nagyon
udvariatlannak fog tartani. Szeretném, ha te írnád meg a vá
laszt helyettem. Meg vagyok győződve róla, hogy jól meg
oldod ...
Az ifjú udvarhölgyek nyíltan nem mertek mulatni a dolgon, de
karjukra hajtották fejüket, úgy kuncogtak. Valaki bejött, és szólt,
hogy a fiú még most is ott van, és válaszra vár.
- De hiszen ez a levél egy halom szólásmondásból áll, s
közülük egyetlenegynek sincs semmi köze ahhoz, amit a hölgy
mondani óhajt! - kiáltotta Csunagon kétségbeesetten. - Mit
válaszoljak erre? Egyébként is meg kell rajta látszania, hogy
te írtad, úrnőm, nem pedig valaki harmadik személy, külön
ben szegény teremtés nagyon megbántódik.
"Bánt a gondolat - írta Csunagon, úrnője nevében -, hogy bár
már régóta szomszédok vagyunk, még nem volt alkalmunk
találkozni. Jöjj el, kérlek ..." A levél szélére pedig ezt a
költeményt írta: "Szuma partján, mely Hitacsi földjén a Szuruga
tenger mentén húzódik, arra tartsatok, ó, hullámok, ahol a Hako
hegyfokot fenyőerdők borítják."*
- Azt hiszem, túllőttél a célon - jegyezte meg Csudzso úrhölgy,
amikor elolvasta a levelet. - Remélem nem hiszi, hogy én írtam
ezt a nevetséges értelmetlenséget. . .
- Biztosíthatlak, úrnőm - válaszolta Csunagon -, hogy több
értelem van benne, mintsem gondolnád, de annyi mindenesetre,
hogy kielégítse azt, akinek szól.
Azzal összehajtogatta a lapot, és útjára indította a levelet.
- Egy ilyen előkelő hölgy milyen egykettőre rájön, mire is
gondol az ember! - kiáltott fel Omi, amint átfutotta a vá
laszt. - Nézd csak, milyen finoman fejezi ki magát! Pusztán
azzal, hogy megemlíti a fenyőket, a napnál világosabban ér
tésemre adja, hogy már most, nyomban, elvár . . .
Nem vesztegethette az időt. Beillatosította magát, mégpedig
úgy, hogy füstöltette magát valami illatszerrel, amihez -bizony
cseppet sem fukaron - mézet is adagolt, arcát pedig sötétpirosra
mázolta. Végül kifésülte a haját - említettem már, hogy finom
szálú, dús haja volt, s ha gondot fordított rá, igazi ékességévé vált.
A most következő látogatás mi más lehetett, mint roppant jó
szórakozás.

KILENCEDIK FEJEZET

A fáklyák
 Az udvarnál csakhamar másról sem folyt a szó, mint Omi
úrhölgy különcségeiről.
- Rejtélyes dolgok - jegyezte meg Gendzsi. - Apja paran
csára szigorúan őrzik, négy fal közé zárva. Hogyan lehetséges,

hogy mégis mindenki oly sokat tud róla? Az ember mást sem hall,
mint a lány nevetséges viselkedését példázó históriákat. A herceg
pedig nemhogy eldugná ezt a szegény féleszű teremtést, de
valósággal tüntet vele. Szerintem ezt megint csak azért teszi, mert
konokul azt hiszi, hogy az ő családja makulátlan. Ahelyett, hogy
előbb puhatolózott volna, egyszerűen magához vette a lányt, mert
úgy vélte, ha egyszer az ő vére folyik ereiben, feltétlenül
hibátlannak bizonyul. De mert rájött, hogy a lány kivételt jelent a
szabály alól, bosszúból kiszolgáltatja: hadd váljon nevetségessé.
Ámbár alig hiszem, hogy ha már ennyi gondot, bajt vett a
nyakába, valami nagy öröme telnék benne, hogy a lány nevének
puszta említése is harsogó hahotát vált ki. . .
Mellesleg megjegyezve Omi sorsa szemlátomást igazolta
Gendzsi magatartását, hogy vonakodott megválni Tamakacu-rától
- ezt a lány is jól látta. Egyáltalában nem volt bizonyos, hogy To
no Csudzso elveszettnek hitt és megkerült lányával jobban bánna,
mint az elsővel. Az öreg Ukon dajka, aki úrnőjének
szórakoztatására állandóan gyűjtötte és azon melegében feltálalta
az omi hölgy baklövéseiről szóló történeteket, egyre erősgette,
hogy To no Csudzso nem az az ember, akit bárki is gondolkodás
nélkül elfogadna apjának.
"Igaz ugyan, hogy Gendzsi magatartása irányomban nem
egészen olyan, mint kívánnám - töprengett Tamakacura -, de meg
kell vallanom, hogy eddig még nem akarta átlépni az általam
szabott határt. Gyakorlatilag nem is lehetne találni nála
kedvesebb, figyelmesebb embert."
Tamakacura szívében lassan barátság, sőt valamiféle meghitt
bizalmasság lépett a hála helyébe.
Már eljött az ősz, és vele a metsző hideg szél - az "első szél",
melynek fagyos lehelete ellen "csupán kedvesünk köpenye véd".
Gendzsi nagyon igyekezett elkerülni a nyugati szárnyat, de
mindhiába: zenei lecke vagy más valami ürügyén, hamarosan
ismét Tamakacuránál töltötte java idejét.
Egyik este, öt-hat nappal újhold után, Gendzsi váratlanul
beállított a lányhoz. Felhős volt az égbolt, hideg az idő, s a szél
bánatosan dúdolt az ablak előtt növő sás közt. Bent Ta-

makacura csendben üldögélt, fejét citerájának támasztotta. Mint

már annyiszor, Gendzsi ma is megpróbálkozik valami óvatos
közeledési kísérlettel - csak hogy oda jusson, ahol kezdte. Gendzsi
fortyogott magában, és egész látogatása alatt valami panaszos
szemrehányás érződött rajta. De mégis későre járt már, amikor
távozásra késztette a félelem, hogy netán megbántja a többi
hölgyet. Távoztában észrevette, hogy Tamakacura ablaka előtt
alig pislognak a fáklyák. Hívatta egyik emberét, és új fáklyákat
gyújtatott, de kissé távolabb a háztól, ott, ahol egy furcsán nőtt
kecskerágó bokor meghajlott ágai valóságos sátrat alkottak egy
mély, hűvös patak partja közelében. A hasított fenyőből készült
vékony fáklyákat nagyobb távolságra helyeztette el: magányos és
sápadt árnyuk meg-meglibbent bent a falon, ahol a kivilágítatlan
szobában Tamakacura és Gendzsi üldögélt. Gendzsi pillantása a
lány kezére szállt: kísértetiesen törékenynek tetszett a haja alkotta
sötét háttérben. Ahogy a távoli fáklyák hűvös fénye az arcára
esett, vonásai szorongásról, bizalmatlanságról árulkodtak.
Gendzsi indulófélben volt már, de még egyre ott álldogált.
- Szolgáidnak kösd a lelkükre, hogy a fáklyákat ne hagy
ják kialudni - szólt. - Még nyáron sem okos dolog kivilágí-
tatlanul hagyni a kertet, kivéve persze, ha süt a hold. Ősszel
pedig . . . Egyszóval nagyon nyugtalan lennék. Ígérd meg, hogy
gondolsz rá. "Ha az ajtódnál égő fáklya olyan lánggal lo
bogna, mint a szívemben lángoló tűz, nem lennél híjával vi
lágosságnak."
És emlékeztette a régi dalra, melyben a férfi azt kérdezi
kedvesétől: "Meddig izzék még sóvárgásom fojtott lánggal, mint
a kapunál parázsló őrtűz?"
- Bárha magától kihunyna a parázsló szenvedély, ahogy az
őrtűz felszálló füstje szertefoszlik a légben! - Így felelt a lány, s
még hozzáfűzte: - Nem tudom, mi van veled. Kérlek, most, de
nyomban hagyj magamra, mert még azt gondolják a házbeliek . . .
- Ahogy kívánod - válaszolta Gendzsi, és kilépett az udvarra.
A hulló virágok faluja hölgyének lakosztályából zeneszó
szűrődött ki. Valaki fuvolázott, és kínai citerán kísérték.
Bizonyára Jugirinál gyűlhetett össze egy kisebb társaság. A
fuvolás csak To no Csudzso legnagyobb fia, Kasivagi lehetett.
Rajta kívül senki nem volt az udvarnál, aki ilyen csodálatos
finomsággal, ilyen tökéletesen játszott volna. Milyen kellemes
lenne, villant fel Gendzsiben, ha hajlandók lennének kijönni, és a
patak partján, a fojtottan izzó fáklyák fényénél éjjeli zenét
adnának! "Szívesen csatlakoznék hozzátok - írta Gendzsi -, de ha
látnátok, milyen sápadt, ködös árnyat vetnek az őr-fáklyák a
nyugati szárny kertjében, megtudnátok, miért nem sietek hozzátok
. .." Jugirinak küldte az üzenetet. Csakhamar három alak bukkant
elő a sötétből.
- Nem hívattalak volna benneteket - kiáltotta feléjük -,
de éppen azt a dalt játszottatok, hogy A szél súgta a fülem
be .. . Ennek a dalnak sosem bírok ellenállni.
Azzal maga is elővette citeráját. Egy kicsit játszott rajta, majd
Jugiri hozzáfogott, és bansiki* hangnemre épített fuvoláján
rögtönzött. Kasivagi próbálkozott a kísérettel, de persze
gondolatai egészen másutt jártak:* minduntalan rosszul lépett be.
- Késtél! - kiáltott rá Gendzsi. Végül Kobainak kellett
segítenie bátyján, hogy be tudja tartani az ütemet: halkan,
egyhangúan zümmögte a melódiát - olyan volt, akár valami
tűnődő tücsök cirpelése. Gendzsi kétszer is eljátszatta velük a dalt,
majd citeráját Kasivaginak nyújtotta. Már jó ideje nem hallotta a
fiatalember játékát, és most gyönyörködve figyelte, hogy nem
csupán a fúvós hangszerekhez ért.
- Nagyobb örömet nem is szerezhettél volna nekem - szólt,
amikor a darabot befejezték. - Apád kitűnő citerajátékos hírében
áll, te azonban messze túlszárnyalod . . . Mellesleg
figyelmeztetnem kellett volna benneteket, hogy ott bent ül valaki,
s biztosan mindent hall abból, ami itt történik. Tehát helyes, ha ma
este mérsékeljük az ivást. Ne sértődjetek meg, mert sokkal inkább
magamra gondolok, mint rátok. Most, hogy az idő kezd múlni
fölöttem, sokkal veszélyesebbnek tartom a bort, mint azelőtt. A
legnagyobb meggondolatlanság is kicsúszhat a számon .. .
Tamakacura valóban minden szót hallott - de Gendzsinek
ez is volt a szándéka. A lány örült, mert a herceg legalább érzi,
hogy szükséges fegyelmeznie magát. A közelben tartózkodó két
vendég nagyon érdekelte a lányt, már csak azért is, mert oly
közeli rokonságban állt velük - bár erről azok ketten mit sem
tudtak. Titokban már régóta gyűjtögette a híreket a két fiatalember
természetére, viselt dolgaira vonatkozóan. Ka-sivagi - ezt nagy
szomorúságára már többször megállapította - fülig belészeretett.
A fiatalember ezen az estén többször is majd hogy el nem ájult, de
játéka egy szemernyit sem árulkodott a benne hullámzó
felindultságról.

TIZEDIK FEJEZET

A tájfun

Ebben az évben nagy gondot fordítottak Akikonomu császárnő

birodalmának szépítésére. Kertjében most ezer színben lángolt a
tengernyi dércsípte falevél és őszi virág. Főként a lugasok
nyújtottak csodálatos látványt: a részben lehántott, részben
kérgében meghagyott fából ácsolt vázat át- meg átszőtték a
virágzó gallyak. És minden reggel, minden este, amikor a nap
sugarai végigpásztázták a kertet, mintha minden virágot és fát
csillogó gyöngyfüzérek ékesítettek volna. Akit csak még néhány
hónappal ezelőtt magával ragadott a déli kert szépsége, most, az
őszi táj hűvösebb szépségét szemlélve, óhatatlanul hűtlenné vált
eddigi ízléséhez. Egyébként meggyőződésem, hogy az ősz
szerelmesei mindig is többségben voltak, s hogy a császárnő
mellé rendelt hölgyek is átpártoltak régi szerelmükhöz, ezzel csak
természetes vonzalmuknak engedelmeskedtek.
Akikonomut annyira elbűvölte a látvány, hogy a császár
engedelmével egy időre visszavonult a maga rezidenciájába.
Sajnos, a megboldogult Zembo herceg* halálának évfordulója a
nyolcadik hónapra esett, s ezért Akikonomu aggodalommal
figyelte, ahogy szinte óráról órára egyre jobban kibontakozik az
ősz. Attól tartott ugyanis, hogy a legszebb őszi hónapnak is vége
lesz, mialatt az ő gyásza még tart. Gyásza alatt pedig a négy fal
között kellett élnie, és minden szórakozás tilos volt.
Az őszi napéjegyenlőség ideje ebben az évben különösen heves
viharokkal köszöntött be. S aztán egy nap szuroksötét lett az
égbolt, és irtózatos szélvihar támadt. Bárhol másutt is szívfacsaró
látvány lett volna, ahogy a teljes szépségükben pompázó fákat
letarolja, a virágokat mind letapossa a szél, de látni a csodálatos
kertnek pusztulását, melynek minden talpalatnyi darabkáját
határtalan figyelemmel és gonddal tervezték meg, látni, ahogy a
harmatgyöngy-füzérek egy pillanat alatt elszakadnak és
szerteszóródnak - olyan színjáték volt, amely a nézőt szinte
őrületbe sodorta. Egy idő múlva még fenyegetőbbé vált a
szélvihar, és mindent elnyelt a por és köd vakító kavargása. A
császárnő ott ült a szorosan bezárt ablaktáblák mögött, s mialatt a
szélroham meg-megingatta a szoba falát, szíve összeszorult, de
nem annyira a rémítő vihar láttán, mint inkább a gondolattól, hogy
visszavonhatatlanul vége lett az ősz pompájának.
A dél kertben éppen vidékről hozott vad növények ültetése
folyt, amikor kitört a roppant vihar. A türelmetlen vágy, melyet a
költő tulajdonít* a zsenge leszpidéziának, bizony nagyon is
kielégülhetett. Muraszaki reggelenként láthatta, amint a szél
falevélről és virágról durván lesöpörte a harmatot. Egyik nap
szemlélődve üldögélt az ablaknál, s ezalatt Gendzsi az egyik
közeli szobában a kis hercegnővel játszott. Jugirinak történetesen
kedve támadt átjönni a keleti szárnyba. Ahogy elért az összekötő
folyosó végére, észrevette, hogy a Muraszaki lakosztályába vezető
nagy szárnyas ajtó félig nyitva áll. Oda sem gondolt, mit tesz:
megállt és benézett. Bent számtalan udvarhölgy járt-kelt, s ha
Jugiri csak egy kis zörejt csap is, a hölgyek felpillantanak és
meglátják. Természetesen azt hinnék, hogy leskelődni állt meg.
Mi mást tehetett, mint hogy igyekezett meg sem moccanni. A szél
még bent a házban is any-nyira érződött, hogy a paravánokat nem
lehetett felállítani. A magas emelvényt mindig paravánokkal
vették körül, de
most ezeket is összehajtogatták, és a fal mentén egymásra rakták.
Pedig bent - a folyosón jártában bárki jól láthatta - egy hölgy
hevert félkönyékre támaszkodva: méltóságos lénye, viselkedése
már egymagában elárulta, ki az. Nem lehetett más, mint
Muraszaki. Szépsége úgy érte a fiút, mint mikor a hajnali ködben,
hirtelen, pirosat nyitó, virágba borult cseresznyefa lángol fel a
vándor álmosan hunyorgó szeme előtt. Szépsége a szívébe
nyilallt, s egy szempillantás alatt átjárta, mintha erős illatszert
locsoltak volna az arcába. Szebb volt bárki nőnél, akit valaha is
látott. Emelvénye előtt, az oszlopról, a szél letépte a függönyöket
és lobogtatta, mint óriási zászlókat. A hölgyek hiába kapdostak a
lebegő függönyszárnyak után, s a küzdelem során (amelyet Jugiri
csak félig-meddig láthatott) nyilván valami igen mulatságos dolog
történt, mert Muraszaki egyszerre nagy kacagásban tört ki. De
csakhamar ismét elkomolyodott, mert ha kisebb mértékben is, de
itt bent is jóvátehetetlenül rombolt a vihar, és Jugiri jól látta, hogy
minden újabb szélroham után kétségbeesett pillantást vet a kint
frissen beültetett virágágyakra. Jugiri szeme lassanként megszokta
az elébe táruló képet, s meg is állapította, hogy némelyik
udvarhölgy igazán csinos, de egy pillanatnál tovább egyikük sem
vonhatta el figyelmét arról a csodálatos teremtésről, akinek
szolgálatában állottak. Most már megértette, miért igyekszik
Gendzsi annyira távol tartani őt ettől az asz-szonytól. Apja elég
bölcs volt, és tudta, ha valaki egyszer meglátja, odalesz az
önuralma. Gendzsi előre látta ezt az eshetőséget, ezért is tiltotta,
hogy belépjen Muraszaki lakosztályába. Hirtelen rájött, milyen
kevéssé biztonságos a búvóhelye, de szégyenkezett is a
gondolatra, hogy netán rajtakapják a lesel-kedésen, s már
menekülni készült, amikor kinyílt a bal oldali ajtó, és maga
Gendzsi lépett be.
- Micsoda szél! - kiáltotta, mikor szemügyre vette a
megtépázott emelvényt. - Bizony helyes lenne, ha zárva tartanád a
redőnyöket. Meglehet, hogy még nem vetted észre, de hölgyeiddel
együtt teljesen ki vagy szolgáltatva bárki férfiember szemének, ha
történetesen erre jár . . .
Jugiri már elkapta tekintetét az ajtónyílásról, de Gendzsi
hangjának csengése fékezhetetlen kíváncsiságot ébresztett benne:
újból visszafordult. Apja éppen Muraszaki fölé hajolt, és valamit
sugdosott a fülébe. Aztán meg nevetett. Jugiri nagyon furcsának
érezte, hogy ez a vidám, szép és még szinte egészen fiatal férfi
valóban az ő apja. Ami pedig Gendzsi párját illeti, olyan szép volt
az e pillanatban, aminél szebbet képzelni sem lehetett. Jugiri
szinte megbűvölten bámulta, és még órák hosszat ott kuporgott
volna a résnyi ajtónyílásnál, ámde a folyosó szemközt levő
oldalán hirtelen felpattant az ajtó, s nagy zavarára teljesen
láthatóvá vált búvóhelye. Vonakodva elindult visszafelé (most
már tehetette, mert Muraszaki hölgyei mind visszahúzódtak a
helyiség túlsó végébe), elkerült a veranda felé, és beüzent
apjának, mintha csak az imént érkezett volna a keleti szárnyból.
Apja válaszolt a köszöntésre, és csakhamar meg is jelent; de kifelé
jövet mondott valamit Muraszakinak, ami nyilván a hanyagul
behajtott folyosói ajtóra vonatkozott.
- Nézd csak! - kiáltotta bosszankodva. - Ugye igazat szól
tam az imént? Igazán gondosabb lehetnél! . . .
"Mi mást jelenthet ez - gondolta Jugiri -, mint elismerést a
hölgyek felé, annyi évi hűséges szolgálatukért! Csupán ez a
sziklákat görgető, egész erdőket letaroló szélvihar tudja kijátszani
éberségüket, hogy Muraszaki néhány másodpercen át védtelen
marad az arra járó kíváncsi pillantásával szemben . . ." Most már
megválthatta, hogy neki nagy szolgálatot tett a félelmetes
forgószél.
Ekkor néhány csatlós érkezett, és jelentette, hogy a szélvihar
egyre erősödik.
- Északkeletről jön - mondták -, így a palota többé-ke
vésbé védett helyet jelent, nem érzi meg a szél teljes erejét. A
versenypálya mellett álló kis lak és a halászkunyhó azonban
nagy veszélyben forog . . .
Mialatt ezek azzal foglalkoztak, hogy minden ajtót és ablakot
jól bezártak, és kijavították az éjszaka folyamán keletkezett
károkat, Gendzsi Jugirihoz fordulva megkérdezte:
- Honnan jössz?
- Nagyanyámnál töltöttem az éjszakát - válaszolta a fiú.

- De mindenki azt hajtogatta, hogy nagy vihar közeledik, és úgy

éreztem, haza kell jönnöm, hátha segíthetek valamit. . . De annyi
bizonyos, hogy a harmadik kerületben sokkal komiszabb a szél,
mint itt, a hatodikban. Ott, minden egyébtől eltekintve, már a szél
bömbölése is szörnyű. Ne vedd rossz néven, de úgy érzem, jó
lenne, ha nyomban vissza is térnék. Nagyanyám úgy fél, mint egy
kétéves gyermek. Nem lenne szép tőlem, ha magára hagynám .. .
- Helyes, menj csak vissza most mindjárt - válaszolta Gen-
dzsi nevetve. - Az ember némelykor azt hiszi, csak mese az
a szólás, hogy az öregek eljutnak a második gyerekkorba. A
legutóbbi időben a saját családom körében tapasztalhattam,
'hogy valóban megtörténik ilyesmi. Kérlek, mondd meg neki,
hogy tudok róla, milyen nehéz a helyzet a harmadik kerületben, és
magam is szívesen elmennék, de tudom, hogy amit magam
tehetnék érte, arra te magad is képes vagy.
Jugiriban erős kötelességérzet élt. Ez idő tájt naponta legalább
egyszer meglátogatta nagyanyját, és valóban vad szélvihar kellett
volna ahhoz, hogy visszatartsa a harmadik kerületbe vivő útjától,
vagy attól, hogy hazatérjen arra az időre, amikor apja rendszerint
keresni szokta. Persze voltak rituális idők, amikor napokra el
kellett zárkóznia a császári Palotában. Egyébként sem a közügyek,
sem az állami ünnepek és szertartások alkalmával teljesített,
szabad idejét eléggé igénybe vevő szolgálat nem téríthette el attól,
hogy fel ne keresse az új palotát, utána pedig meg ne látogassa az
idős hercegnőt. Csupán akkor nézett a maga szórakozása után, ha
mindennek már eleget tett. Ilyen napon pedig még kevésbé lett
volna képes rá, hogy magára hagyja az öreg hölgyet, mert bár már
most is szörnyen tombolt a vihar, de minden jel arra mutatott,
hogy nemsokára még fenyegetőbbé válik.
A hercegnő valóban boldog volt, hogy Jugiri megjelent.
- Ez a legszörnyűbb tájfun, amit valaha is megértem -
mondta a hölgy -, pedig nem egyben volt már részem.
Egész testében reszketett. Időről időre furcsa, rémítő robaj
hallatszott: a szélroham le-lehasított egy-egy faágat, s az
szilánkokra zúzódott a földön. Sok más vészről nem is beszélve,
a házak tetejéről csak úgy hullt a cserép. Az utcán járni nem volt
valami biztonságos, s az idős hölgy vegyes érzelmekkel, hálásan
és rémüldözve hallgatta Jugiri elbeszélését a szerencsésen átélt
veszedelmekről.
Az öreg hercegnő egyhangú és magányos napjai furcsa
ellentétben álltak életének azzal a fénykorával, amikor férjének
szerencsecsillaga delelőjén állt. Az, hogy unokájának, ennek a
higgadt fiatalembernek látogatása olyan sokat jelentett számára,
egész világosan jelezte, mekkorát fordult számára a világ azóta,
hogy házának előcsarnokaiban ott tolongott az előkelő társaság
színe-java. Annyi bizonyos, hogy nevét még most is mindenütt
ismerték, és országszerte tisztelték; ez azonban csak csekély
vigaszt jelenthetett azért, hogy tulajdon fiának, To no Csudzsónak
vele szemben tanúsított viselkedése egy idő óta minden volt, csak
nem szívélyes. Szép Jugiritól, hogy eljött ezen az estén. De miért
ilyen töprengő? Talán a szélvihar bömbölése teszi, hogy másutt
jár az esze? Igen, ez valóban igen nyugtalanító.
Valahányszor Jugirit ebben a házban tűnődő hangulat fogta el,
rendszerint kis játszópajtásán* járt az esze. De ezen az éjszakán
egyetlenegyszer sem gondolt rá, és a vihar sem nyugtalanította.
Az az arc, az a minden szándék nélküli reggeli leskelődése
alkalmával megpillantott arc üldözte szünet nélkül, míg csak meg
nem fékezte képzeletét; bűntudatosan töprengett, mi történhetett
vele, hogy éppen ebben a házban egész áldott ^este nem Kumoi,
hanem másvalaki arcát látja maga előtt. És ha vétkes cselekedet
volt^ hogy udvarolni merészelt To no Csudzso lányának, mit
gondolnának róla a felnőttek, ha rájönnének, hogy üres óráiban
Gendzsi feleségéről ábrándozik? Erőnek erejével próbált valami
másra gondolni, de már néhány pillanat elmúltával megint az
aznap reggel megpillantott látvány járt az eszében. Tévedett
volna? Aligha! Muraszaki vitathatatlanul olyan szépség, amilyen
minden száz évben csak egy vagy kettő születik, s egész
korszakokban nem akad hozzá fogható. Ha valami furcsa akad a
dologban, csak az, hogy Gendzsi, akinek ilyen felesége van,
valaha is érdeklődhetett olyan teremtés iránt, mint a keleti
szárnyban lakó hölgy.* Ez valóban magyarázatra szorul.
Szívszakasztó, hogy korának legeslegszebb asszonya olyan
férfinak jutott, akinek egyéb bizalmas kapcsolatai azt igazolják,
hogy egy szikrányi ítélőképessége sincsen.
Jellemző volt Jugiri rendkívül fejlett erkölcsi érzékére, hogy
amikor ábrándjaiban meghittebb közelségbe került ezzel a bűbájos
asszonnyal, és magában tündéri boldogság óráit festegette, nem
magáról Muraszakiról ábrándozott, hanem valaki másról, aki
hajszálra hasonlít hozzá. Igen, ez hiányzik neki: érezte, hogy
enélkül nem is érdemes élni.
Hajnaltájt kissé nyirkosra és hűvösre fordult a szél; az orkán
hamarosan szakadó esővel söpört végig mindenen. Ekkor híradás
érkezett, hogy az új palota számos melléképületét földig
lerombolta a szél. A főépület azonban szilárdan állt, és dacolt
minden viharral. Gendzsi lakosztályában állandóan kibe jártak,
aminek szemlátomást az volt a célja, hogy enyhülést keressenek
az izgalmas órák feszültségére. A palota oldalszárnyait azonban
nem lakták olyan sűrűn. Például Jugiri legközelebbi szomszédját -
a hulló virágok falujának hölgyét -bizonyára szörnyű félelem
gyötörte. Természetesen Jugiri kötelessége volt, hogy támaszt,
védelmet nyújtson neki, ezért még a sötétben hazafelé indult. Az
eső annyira ferdén vágott, hogy Jugiri éppen csak beszállt
gyaloghintójába, amikor a szel-lőztetőn át bevert: csuromvíz lett a
térde. A város hihetetlenül elárvultnak és megviseltnek tetszett.
Jugiriban is furcsa érzés támadt, mintha az ő lelkében is, akár a
külvilágban, egy hirtelen támadt forgószél elsöpört volna minden
ismert határkövet, sorompót. Mi történt vele? Egy pillanatig
csupán any-nyit érzett, hogy valami szomorú az, valami
szégyenletes dolog .. . sőt förtelmes! Tegnap reggel... Igen, ez
az! Megőrült! Hajszálra úgy viselkedett, mint holmi holdkóros,
mint egy tébolyult. Beleszeretett Muraszakiba!
A szomszédságában lakó hölgynek valóban sürgős szüksége
volt némi segítségre és bátorításra. De Jugiri végül is meggyőzte
róla, hogy a legnagyobb vészen túljutottak már, majd pedig
mindent rendbe hozatott a maga ácsaival. Érezte, hogy végre
illenék üdvözölnie apját is. A középső csarnokból nyíló

ajtókat még mind zárva, eltorlaszolva találta. Végigment az átjáró

folyosón, majd megállt, és a korlátnak támaszkodva kibámult a
déli kertbe. A még megmaradt néhány fa is görnyedezett a
szélben, hogy csúcsuk majdnem a földet érte. Leszaggatott ágak
hevertek mindenütt, s ahol virágágyak húzódtak, most csak
szemetes romhalmaz látszott: hegyén-hátán hevert ott zsúpszalma,
tetőcserép, diribdarab farács vagy kerítésroncs. A felhők közti
hasadékon éppen sápadtan kitekintett a nap, és hunyorogva
bámulta a kert szomorú arculatát; de a látóhatár szélén sötét felhők
gomolyogtak. Jugiri könnyes szemmel meredt a kietlen látványra.
Töprengve kérdezgette magában, miért is van arra ítélve, hogy
mindig olyanra vágyódjék, ami elérhetetlen számára? Letörölte
könnyeit, odalépett Gendzsi ajtajához és beszólt.
- Mintha Jugiri szólna - hallatszott Gendzsi hangja. - Sej
telmem sem volt róla, hogy már ilyen későre jár . . .
Hallatszott, hogy Gendzsi feltápászkodik. Csend lett, majd
Gendzsi felnevetett - nyilván valami megjegyzésen mulatott, amit
Jugiri nem hallott.
- Bizony nem - szólt Gendzsi. - Neked és nekem jobb so
runk volt, mint a legtöbb szerelmesnek. Sohasem ismertük
meg, mit jelent elszakadni egymástól, mihelyt pitymallik, s azt
hiszem, hogy ennyi év múltán könnyen beletörődnénk valami
ilyen sorsba.
Jugirinak már az is szerzett némi örömet, hogy fültanúja
lehetett efféle beszélgetésnek. Muraszaki válaszából egy árva szót
sem hallott, de a minduntalan felcsattanó nevetésből arra
következtetett, hogy nem valami komoly beszélgetés folyik
köztük. És Jugiri úgy érezte, hogy megállapíthatja: szóval így
megy ez, valahányszor kettesben vannak - s azzal tovább
hallgatózott. Most azonban szapora léptek közeledtek. Gendzsi
nyilván saját kezűleg akarta kinyitni az ajtót. Jugiri rádöbbent,
hogy a szükségesnél jóval közelebb áll az ajtóhoz, s bűntudatosan
hátrált egy-két lépést.
- Nos - kérdezte Gendzsi -, az este örült neked a hercegnő?
- Azt hiszem, igen - felelte Jugiri. - Valami történhetett

közte és nagybátyám, To no Csudzso között, s ez nagyon

felizgatta. Hosszasan sírdogált. Nagyon sajnáltam.
Gendzsi elmosolyodott.
- Tudom, miről van szó - mondta. - Hamarosan túljut rajta.
Beszélj a lelkére, hogy ne törje a fejét ilyesmin. To no Csudzso azt
hiszi, hogy a hercegnő meggondolatlanul járt el, s ezt most
minden úton-módon érezteti vele. To no Csudzso számára
rendkívül fontos, hogyan ítélik meg mások az ő viselkedését,
anyjával kapcsolatban pedig mindig különös gonddal ügyelt arra,
hogy a világ szemében ő legyen a fiúi szeretet mintaképe.
Kívülről szemlélve így is van. De azt hiszem, hogy számára
főként a látszat fontos. Az az igazság, hogy senkit sem szeret
igazán. Ez az ítélet talán szigorú, de én a jó tulajdonságait is
szívesen elismerem. Rendkívül tájékozott és okos, s úgy ért a
zenéhez, ami manapság igen ritka. Ráadásul igen jó megjelenésű.
Ellenben, mint mondtam, érzéseit kissé felületesnek tartom. De
hiszen mindannyiunknak megvan a magunk ilyen vagy olyan
hibája . . . Most jut eszembe: meg kell érdeklődnöm, hogyan
vészelte át a császárnő ezt az ítéletidőt. Megtudakolhatnád, nem
lehetnék-e valamiben segítségére.
Azzal egy levelet adott át Jugirinak. A levélben ez állt: "Attól
félek, hogy a vihar nemigen hagyott aludni. Magam is eléggé
fáradtnak és megviseltnek érzem magam, különben már rég
átmentem volna, hogy meglátogassalak . . ."
Ahogy Jugiri a császárnő lakosztálya felé tartott, megpillantott
egy kislányt, amint kezében kalitkával, könnyű léptekkel éppen
kitipegett a kertbe; azért jött, hogy szelíd kabócáival
szippantasson egy kis reggeli harmatot. Kissé távolabb néhány
hölgy, kosárral a karján, sétált a virágágyak között: nézegették,
akad-e egy-egy szál virág, ami túlélte a vihart. Az alacsonyan járó
viharfelhők, amint furcsa szépségükben átúsztak a kert felett,
időről időre eltakarták a hölgyeket. Jugiri odakiáltott nekik, s azok
nem ijedtek meg, sőt, még csak zavarba sem jöttek - de nyomban
eltűntek a házban.
 Jugiri még kisfiú volt, amikor Akikonomu bevonult Gendzsi
házába, ezért megengedték neki, hogy kedvére ki-be járjon
lakosztályába. Így történt, hogy a fiú igen jó viszonyba
került a császárnő néhány udvarhölgyével. Most is, hogy Ju-giri a
császárnő válaszára várt, régi ismerősei közül ketten, egy
bizonyos Szaiso no Kimi és egy Naisi nevű hölgy felbukkant a
folyosó végén. Jugiri hangosan odaköszönt nekik, majd hosszasan
elbeszélgetett velük. Jugiri mindig fenséges jelenségnek képzelte
Akikonomu úrhölgyet, s ahogy körülnézett, most is el kellett
ismernie, hogy igen előkelő környezetben él, és kitűnő ízléssel
rendezte be lakosztályát. Ámde azóta megtanult más mértékkel
mérni: már nem érezte érdekesnek, hogy ellátogathat a palotának
e részébe.
Visszafelé jövet Muraszaki lakosztályában már minden ablakot
nyitva talált. Az élet a szokott kerékvágásban haladt tovább.
Átadta a császárnő válaszát, melyben ez állt: "Lehet, hogy igen
gyerekes dolog, de roppantul felzaklatott a vihar. Bizonyos voltam
benne, hogy eljössz és körülnézel. . . Még most is nagy segítséget
jelentene számomra, ha szakíthatnál egy percet. . ."
- Jól emlékszem - jegyezte meg Gendzsi -, hogy az ilyesmi
mindig könnyen felizgatta. Képzelem, hogy Akikonomu és
hölgyei milyen fejvesztett félelemben tölthették az éjszakát!
Helytelenül tettem, hogy nem néztem feléjük . . .
Elindult, hogy átmenjen a császárnő lakosztályába, ámde rájött,
hogy nincs vele a köpenye: visszament a magas emelvényhez,
fellibbentette a függöny egyik sarkát, és eltűnt mögötte. Jugiri egy
szempillantásnyi ideig láthatta egy világos ruha ujját. Szíve oly
hangos zakatolásba kezdett, hogy azt hitte, még bent a szobában is
hallhatják. Gyorsan elkapta tekintetét az emelvényről. Egy kis
várakozás következett - Gendzsi nyilván a tükör előtt állva
igazgathatta köpenyét. Jugiri most hallotta apja hangját:
- El kell ismerni, hogy Jugiri igazán csinos ma reggel. Bi
zonyára elfogult vagyok, és mások még éretlen kamaszt látnak
benne, de jól tudom, hogy ebben a se ilyen, se olyan korban
levő ifjú embereknek bizony nem szokott valami előnyös kül
sejük lenni.
Most ismét csend támadt. Gendzsi bizonyára elégedetten
szemlélte magát a tükörben, merthogy az idő múlása oly ke-
vés kárt tett külsejében. Jugiri hamarosan hallotta, amint
elgondolkodva így szólt:
- De furcsa is! Valahányszor Akikonomunál vagyok, min
dig ijesztően lomposnak, rendetlennek érzem magam. El sem
tudom képzelni, mivel ébreszti az emberben ezt az érzést.
Benne igazán nincs semmi rendkívüli, sem a szellemi képessé
geiben, sem a megjelenésében. S az ember mégis úgy érzi,
hogy egész idő alatt méricskélik, bírálgatják, s azt hiszem, ha
napvilágra jutna némely véleménye, furcsa ellentétben állna
a modorában megnyilvánuló szelíd nőiességgel. . .
Gendzsi előjött a függöny mögül. Jugiri igyekezett, hogy
teljesen egykedvűnek lássék, de apja szemében ez nem lehetett
annyira meggyőző, mint jómaga hitte, mert Gendzsi egyszerre
csak megállt, sarkon fordult, visszament az emelvényhez, és
Muraszakinak suttogott valamit arról, hogy előző nap nyitva
maradt az ajtó.
 - Nem, bizonyos vagyok benne, hogy nem tesz ilyet -
válaszolta Muraszaki méltatlankodva. - Nyomban meghallom, ha
valaki közeleg a folyosón. A hölgyeim semmit sem hallottak .. .
- Akkor is furcsa! - dohogta Gendzsi, ahogy kijött a szobából.
Jugiri most látta csak, hogy a keresztfolyosó végében néhány úr
vár rá. Hozzájuk sietett. Próbált beszélgetésbe elegyedni, velük
nevetgélni. De ma nem vágyott társaságra. Barátai egyébként sem
vártak tőle sok vidámságot, de ezúttal még szomorkásabb
hangulatban találták, mint egyébként.
Apja azonban csakhamar visszatért, és magával vitte őt a keleti
szárnyba. Az udvarhölgyek éppen azzal foglalatoskodtak, hogy
meleg holmit készítsenek a hamarosan beálló hideg időre. Néhány
őszes hajú idősebb asszony szabott és varrt, a fiatal lányok pedig
szorgosan kiaggatták a paplanokat meg télikabátokat a lakkozott
állványokra. Éppen egy nagyon szép sötétvörös ruhát porolgattak,
simítgattak - pompás színű ruhadarab volt, a modern ruhafestés
valóságos remeke - és kitették szellőzni.
- Nézd csak, Jugiri - szólalt meg Gendzsi -, a te kabátod
ez, ugye? Azt hiszem, szívesen felvetted volna a császár ál-
tal rendezendő krizantémünnepen, de persze ez a csúf szélvihar
minden ünnepséget lehetetlenné tett. Milyen szomorú lesz is ez az
Ősz! Jugiri azonban nem sok örömét lelte abban, hogy apjával
tartson a sorozatos látogatásokra, és elosont kis húgának, az akasi
hercegnőnek szobájába. A gyermek még nem volt ott.
- Még úrnőnknél van - mondta a kislány dajkája. - Ma a
szokottnál későbben ment át. Annyira félt a vihartól, hogy csak
nagy sokára aludt el, és ma reggel sokat bajlódtunk vele, mire
hajlandó volt felkelni.
- Amikor a helyzet veszélyessé vált, jöttem volna, hogy
virrasszak mellette, de hallottam, hogy nagyanyámat nagyon
felizgatta a szélvihar, és úgy gondoltam, helyesebb, ha hozzá
megyek. Mi van a babaházzal? Nem esett baja?
A dajka és társnői nevettek.
- Ó, a babaház! - kiáltotta egyikük. - Valahányszor le
gyezem magam, a kis hölgy minduntalan rám kiált, hogy el
söpröm a babáit. Képzelheted, mit éltünk át, hiszen a szél
már-már felborította az egész palotát, pillanatonként recseg
ve leomlott valami. . . Jobb lesz, ha te ügyelsz a babaházra.
Nem titkolom, hogy végképp elegem van belőle.
Jugirinak több levelet kellett írnia, és mivel a kislány még most
is mostohaanyjánál volt, így szólt a dajkához:
- Kaphatok rendes papirost? Talán a te szobádban levő
írószeres ládikából? . . .
A dajka azonban egyenesen a kis hercegnő íróasztalához ment,
leemelte az írószeres lakkdoboz tetejét, és a benne található
legfinomabb papirosból kitett egy egész tekercset. Jugiri először
ellenkezett. De végül nem túlzás-e máris, mekkora hűhót csapnak
az ifjú hölgy és jövője körül? A tulajdona azért még nem holmi
érinthetetlen szentség! Elfogadta tehát a bíborszín vékony papírt,
gondosan kikeverte a tust, és lassan, gonddal írni kezdett. Közben
meg-megvizsgálta az ecset hegyét. Bámulatra méltó
összeszedettséggel dolgozott: a kivitelezés komolyabb volt, mint
maga az írásmű - de Jugiri nevelése annak idején nem is erre
irányult.
A költemény így hangzott: "Amikor az üvöltő szelek ezen

a zűrzavaros éjszakán egész felhőcsordákat kergettek az égbolton,

még akkor sem felejtettelek el téged egyetlen pillanatra sem, te
feledhetetlen!" A költeményt egy megtépett miszkantusz gallyra
kötötte, amit az előcsarnokban szedett fel. Erre általános nevetés
tört ki.
- Látszik, hogy nem olvastad Katano no Sosót* - jegyezte meg
az egyik dajka -, mert akkor legalább olyan virágot választanál,
ami illik a papírhoz . . .
- Igazad van - felelte Jugiri rosszkedvűen. - Ilyesmin sosem
törtem a fejemet. De akkor az egész környéket bejárhatnám, mire
megfelelő virágot találnék. De nincs ilyen szándékom ...
A dajkáknak meg a háztartáshoz tartozó egyéb hölgyeknek
mindig az volt az érzésük, hogy Jugirit roppant nehéz kihozni a
sodrából: úgy látszott, nemigen törődik vele, hogy mit gondolnak
róla - éppen ezért egyre inkább hajlottak rá, hogy önhittnek
tartsák, olyannak, aki nagyon fennhordja az orrát.
Jugiri még egy levelet írt, majd behívatta egyik kísérőjét, Urna
no Szűkét, és mindkét levelet átadta neki. De persze nem egy
helyre szánta a két levelet,* mert Urna no Szűke, miután
megnézte a címzést, az egyiket egy apródra, a másikat pedig egy
hallgatag és kötelességtudó belső inasra bízta. Közben hosszasan
suttogva közölte velük utasításait és intelmeit. A fiatal
szolgálólányok oldalát fúrta a kíváncsiság, de hasztalan hegyezték
fülüket, egyetlen szót sem tudtak elcsípni.
Jugiri belefáradt a várakozásba, és útra kelt nagyanyjához. Az
idős hölgy éppen ájtatosságait végezte udvarhölgyei társaságában,
akik bizony nem mind voltak öregek és csúnyák. Ruházatuk és
magatartásuk azonban különös ellentétet jelentett az imént látott
fiatal, könnyelmű, fecsegő teremtésekhez képest. Még az
ájtatosságra érkezett apácák sem voltak megtörtek vagy csúfak;
éppen ezért még patetikusabb látványt jelentettek sötét és rossz
szabású ruhájukban.
A nap folyamán eljött To no Csudzso, és amikor a nagy lámpát
behozták, Csudzso és az öreg hercegnő hosszú, csendes
beszélgetésbe merült. Végre a hercegnő felbátorodott, és így szólt:

- Már nagyon rég nem láttam Kumoit... - és elsírta magát.

- Éppen indítványozni akartam, hogy holnap vagy holnapután
átküldőm hozzád - válaszolta To no Csudzso. - Igazán nem sok
örömem van benne. Jóval soványabb lett, és arcára némelykor
valami különös kifejezés telepszik . . . Mintha valami nyomná a
lelkét. Nem értem, hogy van ez: a fiaimmal soha, egyetlen
pillanatra sem volt gondom, a lányaimmal viszont lépten-nyomon
bajok vannak. És sohasem az én hibámból.. .
Ezt olyan hangsúllyal mondta, amiből világosan kitetszett,
hogy az idős hercegnőnek még most sem bocsátott meg egészen
Konok igazságtalansága rendkívül bántotta a hercegnőt, de nem
próbált védekezni.
- Ha már a lányaimról beszélünk! - folytatta To no Csud
zso. - Valószínűleg hallottad, hogy nemrég elég szerencsétlen
szaporulat következett be a családomban. Sejtelmed sincs róla,
mennyi bosszúságom van vele . . .
 Panaszos hangon beszélt, de még végére sem ért mondóká-
jának, máris elnevette magát.
- Nem állhatom, mikor így beszélsz! - szólt az öreg hercegnő.
- Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ha valóban a te lányod,
akkor nem is lehet olyan sikerületlen teremtés, mint híresztelik.
- Habár te nagyon is elnéző vagy mindenben, ami velem van
kapcsolatban - válaszolta To no Csudzso -, úgy hiszem,
adódhatnak esetek, amikor a te türelmednek is vége. Ezért
egyáltalán nincs szándékomban, hogy bemutassam neked a lányt.

NEGYEDIK RÉSZ

A KÉK NADRÁG

Fontosabb szereplők
Az akasi úrhölgy Gendzsi száműzetése helyéről hozta magával
Az akasi hercegnő Az akasi hölgy lánya
Akikonomu Rokudzso lánya, Rjozen császár hitvese
Aoi Gendzsi első felesége
Aszagao hercegnő Az egyetlen hölgy, akinek Gendzsi hiába udvarol
Csudzso úrhölgy To no Csudzso lánya, Rjozen császár ágyasa
Csudzso no Omoto Szolgálólány Higekurónál
Az új császár Lásd: Trónörökös
Dzsokjoden hercegnő Szuzaku ágyasa
Fudzsicubo Gendzsi mostohaanyja. Gendzsi titokban szerelmes volt belé
Gendzsi herceg A regény hőse
Higekuro Makibasira férje. Az asszony megőrül. Higekuro később
Tamakacurát veszi feleségül
Hjobukjo herceg Muraszaki apja
A hulló virágok falujának hölgye Szelíd, türelmes hölgy. Rá bízták Jugiri
nevelését
]amato kormányzója Ocsiba anyjának unokaöccse
Jugao Gendzsi ifjúkori szerelme. Rokudzso féltékenysége pusztította el.
Egy elhagyott házban halt meg. Lásd az első rész negyedik fejezetét
Jugiri Gendzsi fia Aoitól
Kaoru Kasivagi és Njoszan fia. A világ szemében Gendzsi gyermeke
Kasivagi To no Csudzso fia, Njoszan szerelmese
Kobai Kasivagi öccse
Kodzsidzsu Njoszan szolgálónője
Koremicu Gendzsi kedvelt csatlósa
Koremicu lánya "A Goszecsi táncosnő". Jugirinak tetszett abban az
időben, amikor nem jöhetett össze Kumoival
Kumoi To no Csudzso lánya, Jugiri felesége
Moku no Kimi Szolgaasszony Higekurónál
Makibasira Higekuro elmebeteg felesége
Muraszaki Gendzsi felesége. Anyjának alacsony rangja miatt nem
lehetett Gendzsi kita no katá)&, vagyis törvényes hitvese
Niu Az új császár és az akasi hercegnő fia, Gendzsi unokája.
Nisi no Mija Muraszaki legidősebb nénje
Njoszan Szuzaku excsászár kedvenc lánya. Szuzaku kérésére Gendzsi
elfogadta kita no katájának. Kasivagi szerelme
Ocsiba Szuzaku lánya, Kasivagi felesége. Kasivagi halála után Ju-giri
szeret belé
(Az) omi hölgy To no Csudzso házasságon kívül született lánya
Omija hercegnő To no Csudzso anyja, Jugiri anyai nagyanyja
Rokudzso úrhölgy Gendzsi ifjúkori szerelme. Iszonyúan féltékeny volt
minden vetélytársnőjére
Rjozen császár A világ hite szerint az öreg császárnak (Gendzsi apjának)
fia; valójában az öreg császár kedvesének, Fudzsicubo hercegnőnek fia
Gendzsitől
Szaiso Tamakacura szolgálója
Szocsi herceg Gendzsi féltestvére
Szuzaku Excsászár, Gendzsi féltestvére, Njoszan és Ocsiba apja
Tamakacura To no Csudzso és Jugao lánya. Gendzsi örökbe fogadta
To no Csudzso Gendzsi jó barátja. Gendzsi első feleségének, Aoi-nak
bátyja
Trónörökös Szuzaku fia. Később trónra lép. ö az "új császár"

ELSŐ FEJEZET

A császár szemleútja

Gendzsit még egyre Tamakacura jövője foglalkoztatta.

Elhatározásának megfelelően mérlegelte a különböző
lehetőségeket: becsülettel igyekezett valami tervet kovácsolni,
hogy biztosítsa a lány boldogulását. De ahogy Muraszaki
megjósolta, a lány hírnevén máris némi csorba esett. Most már
léptennyomon összekapcsolták Tamakacura és Gendzsi nevét,
ettől pedig a lány helyzete igazi apjával szemben csak még
kínosabbá vált. Ha mások viselkedéséről volt szó, To no Csudzso
roppant szigorú elveket vallott. Ha megtudná, hogy saját lánya az,
akiről így pletykáznak, felháborodása nem ismerne határt, s
egyáltalán nem érezné kötelességének, hogy kímélje Gendzsit,
vagy hogy enyhítse félreérthető magatartásának következményeit.
Gendzsi most már azt kérdezte magában, mi előnyt jelenthetne
akár a lánynak, akár az apjának, ha felfedi rokonságukat? Minden
bizonnyal jobb, ha a lehető leggyorsabban keres neki megfelelő
férjet, vagy ha ráveszi a császárt, fogadja be a Palotába.
Úgy hírlett, hogy ebben az évben a császár részt vesz az
oharanói ünnepen.* Az egész birodalomból özönlött a nép, hogy
lássa az ünnepségeket, s a kíváncsiak közül több társaság az új
palotából* került ki. A menet a nyúl órájában* hagyta el a
Szuzaku kaput, és az ötödik kerület főútjára érve jobbra fordult. A
városon végestelen-végig, messze, egészen a Ka-cura folyóig, az
út mindkét oldalán sűrű sorban álltak a kocsik. Nem is
zarándoklás volt ez, hanem császári szemleút; ezúttal azonban
őfelsége gyaloghintóját az ifjú hercegek és nemesek zöme lóháton
kísérte: pompás nyereg és dísz ékesítette a lovakat. Lovon ültek a
csatlósok is: csupa szép növésű, jóképű
férfi, pompás ruhában, s így az összhatás egyenesen káprázatos
volt. Minden főrangú miniszter megjelent, a jobb kéz és a bal kéz
felőli minisztertől a kancelláron át lefelé. A kisebb hivatalnokok
részére, a hatodik rangosztályig bezárólag, különös kegyképpen
engedélyezték, hogy galambszürke köpenyt és borvörös köntöst
húzzanak. Aznap hullt egy kevéske hó, de az ünnepi felvonulás
alatt nagyon szép volt az idő. Azok az udvaroncok, akik részt
vettek a legutóbbi vadászatokon, most is furcsa, merész
öltözékükben jelentek meg. A hat testőrcsapat sólyomkertjéből
kikerült idomítok adták a kíséretüket. Ezeknek riasztóan vad,
mintás gúnyáját a főváros legtöbb lakója nem is ismerte, s így
most nagy kíváncsian nézegették őket. Ámbár akadt sok olyan
mozzanat, ami nem érdekelhette az ifjú hölgyeket, mégis ezrével
eljöttek, pusztán azért, mert vonzotta őket a látvány festőisége,
érdekessége. Megható volt az a sok rozzant, ütött-kopott jármű,
amint nagy zörgés, zötyögés közepette befutott, hogy gazdáik
láthassák a menetet. A legkeresettebb hely a nézők számára
közvetlenül a csónakok kikötőhídja előtt volt. Ott rengeteg hintó
álldogált, köztük Tamakacura úrhölgy kocsija is. A császári gya-
loghintó ablaka nyitva állt, s persze Tamakacura nyomban arra
fordította fejét, és megbűvölten bebámult. Skarlátvörös, fényes
köpenybe burkolózva, mozdulatlanul ült ott a császár, és ifjú arcát
egyetlen pillanatra sem fordította se jobbra, se balra. A lány még
soha életében nem látott ennyi pompás öltözéket, ennyi szép arcot,
de a császár mindenkin túltett. Nem állhatta meg, hogy lopva egy
pillantást ne vessen apjára, amikor az, a többi miniszter
társaságában, ellovagolt előtte. Szép termetű férfi volt, erő és
merészség sugárzott belőle - éppen ezzel magaslott ki a menetben
haladó közemberek közül. De Tamakacura tekintete csak igen
rövid időre kalandozott el a gyaloghintóban ülő, skarlátvörösbe
öltözött alakról. Szemügyre vehette volna egyik-másik ifjú
herceget, akinek szellemességéről vagy csinos külsejéről sokat
hallott, megleshette volna egyik-másik kamarást vagy udvaroncot,
aki elárasztotta szerelmes leveleivel - de figyelemre sem méltatta
őket, társnői hiába is hívták fel figyelmét rájuk, ő egyre csak a
vörös
köpenybe burkolózott alakot bámulta: nem csupán a császára volt
az, de az egész tömegből a legszebb ifjú férfi. Tamaka-cura
megállapította, hogy arcra roppantul hasonlít Gendzsi hercegre,
habár méltóságának fensége a császár vonásait komollyá és
rendíthetetlenné merevítette; ez viszont nagyon elütött
Tamakacura gondviselőjének megszokott arckifejezésétől.
Meg kellett vallania, hogy a menetben elvonuló szürkébb
alakok bizony kiábrándították. Szeme Gendzsihez és Jugirihoz
szokott, ezért abban a tévedésben élt, hogy a szépség a nemesi
származás velejárója. Elképedve állapította meg, hogy az aznap
látott mindenféle szabású állról meg orról nem is hinné el, hogy az
általa állnak, orrnak ismert testrész változatai. Ráismert Hjobukjo
hercegre és kísérőjére, Higekuro hercegre is: rajta általában nem
sok csinosság akadt, de ma elegáns volt testőregyenruhájában,
vállán szép mívű perzsa tegezzel. A herceg sötét bőrű volt, és
roppant szőrös. Tamakacura ezt visszataszítónak érezte, habár
tudta, férfiaktól nem várhatja, hogy olyan bársonyos és finoman
árnyalt bőrük legyen, mint egy hölgynek, aki éppen akkor állt fel
szépítkező asztala mellől. Persze hogy ostobaság ez tőle, de nem
tudott másként gondolkodni. Vitázhatott önmagával, amennyit
csak akart: a Higekuróhoz hasonló férfiak elrettentették.
Gondolatai visz-szatértek a császárra. Gendzsi legutóbb említette,
hogy esetleg behívják a Palotába. Tamakacura azonban nem
kívánt a császár ágyasa lenni. Nem csábította ez a lehetőség.
Egyébként is úgy érezte, hogy jómaga nem elég vonzó külsejű, és
el sem tudta képzelni, hogy őt ilyesmire kiszemelhessék. Ha
valami más módon tartozhatna a Palotához, s ha nem is élvezné a
császár barátságát, de legalább gyakran láthatná őt, és nem ilyen
futólag, mint ma - ez már tetszett volna Tama-kacurának. Ettől
kezdve szívesen elidőzött ennél a gondolatnál.
A menet végre megérkezett Oharanóba: a gyaloghintó megállt,
és a császári sátorban nagy lakomát szolgáltak fel. Az udvari
ruhában érkezett vendégek már éppen átöltöztek, felvették saját
vadászruhájukat és köpenyüket, amikor az új pa-

lotából terebélyes ajándékkosár érkezett, tele borral és

gyümölccsel. A császárnak az volt a kívánsága, hogy Gendzsi
vegyen részt a nap eseményeiben, az azonban kimentette magát
azzal, hogy a megjelölt ünnepnapra olyan vallásos gyakorlata esik,
amit nem mulaszthat el.* Amint megérkezett a kosár, őfelsége egy
testőrhadnagyát máris útnak indította az új palotába a maga
ajándékával: tucatnyi fogoly volt az, ágra felaggatva. Mellékelte
hozzá a szokásos, prózában írt üzenetet is, amelyet itt nem
ismételnék meg, lévén hogy az uralkodók ilyen alkalmakra
szerkesztett mondatai nem szükségképpen érdekesek. A
költemény viszont így hangzott: "E vadmadarak nyoma, a
behavazott dombon át, bizton elvezetne téged arra az útra, melyet
a hagyomány jelöl ki." Ezzel arra célzott, hogy a birodalmi
kancellár személyét császári szemleút* alkalmával eddig még
sosem kellett nélkülözni.
Gendzsi a köteles tisztelettel megvendégelte a császár
küldöttjét, és válaszul ezt a költeményt küldte vele: "Már reggel
olyan sűrűn hullt a hó, hogy bárhol keresem is az utat, az
elhagyott domb hófúvásos oldalában nem lelem a régi nyomot."
Ámbár jóval többet hallottam róla, mi mindent történt ez
alkalommal, mégis hézagosan ismertetem a dolgokat, s
pillanatnyilag nem is kívánok többet mesélni minderről.
Másnap reggel Gendzsi levelet írt Tamakacurának, amelyben ez
állt: "Hogy érezted magad tegnap? Jól láttad az ünnepi
felvonulást? Ha igen, meggyőződésem, hogy most már egészen
más véleményed van múltkori indítványomról.. ." Tamakacura
először megmosolyogta Gendzsi elképzelését, hogy a gyaloghintó
ablakán át vetett futó pillantás őt máris arra késztethetné, hogy
megváltoztassa véleményét a Palotában való szolgálatról. Ámde
egy pillanatnyi töprengés után rádöbbent, hogy valóban ez történt.
Milyen ügyesen rátapint arra, hogy más mit forgat a fejében!
Válaszul ezt a költeményt küldte: "Hogyan láthattam volna a
mennybolt fényességét, hiszen a komor hófelhők ködétől
megsápadt a reggel?"
Gendzsi megmutatta a levelet Muraszakinak, és magyarázatul
ezt fűzte hozzá:
- Azt indítványoztam, folyamodjék valamely palotabeli
posztért. De nem vagyok biztos benne, hogy el tudom fogadtatni.
Tudod, hogy már Akikonomu úrhölgy is az én házamból került a
császár szolgálatába. Még azt gondolnák, sok a jóból, hogy most
még egy védencemet magas posztra akarom juttatni a Palotában.
De azzal sem nyernék semmit, ha visszaadnám a lányt apjának,
hiszen To no Csudzso egy lányát már bejuttatta a császár
ágyasának. Nehéz és bonyolult ügy ez . . . A császár igen vonzó
férfi. Tamakacura most már látta, s ha maga csak néhány évvel is
fiatalabb lenne, és jobban bízna a saját varázsában, biztosan nem
nyugodna, míg csak helyet nem kapna az udvarnál . . .
- Milyen szörnyűnek látsz te minden embert - válaszolta
nevetve Muraszaki. - Ha Tamakacura rajong is a császárért
(márpedig semmi okunk rá, hogy ezt feltételezzük), a magafajta
lánynak álmában sem jutna eszébe tolakodni. . . Bennünk, nőkben,
valóban nincs annyi szerénytelenség, mint feltételezed.
- Lehet - felelte Gendzsi -, de az is igaz, hogy a császár sokkal
szebb, mintsem gondolnád. Ha láttad volna, magad is elismernéd.
Most másfajta nehézség jelentkezett. Ha Tamakacura továbbra
is békésen ott él az új palotában, törzsi származását senki sem
firtatja. Gendzsi törzséhez, a Minamoto-törzshöz tartoznék, és
minden további vizsgálat nélkül engedélyeznék neki a háziistenek
tiszteletét. Ha viszont Gendzsinek sikerül őt bejuttatnia a Palotába,
vagy talál számára férjet, színt kellene vallania, hogy voltaképp
melyik törzshöz tartozik a lány. Ha a saját lányaként akarná
szerepeltetni, akkor ki kell jelentenie, hogy a lány a Minamoto-
törzs tagja. Ha ez mindössze azt jelentené, hogy Kaszuga
istenséget* megfosztja egy tisztelőjétől, az még nem sokat
számítana. De megeshet, hogy egy szép napon kiderül az igazság,
akkor pedig Gendzsi eljárását - azokkal szemben, akik a lányt az ő
kezéből nyerték el - olyan szégyenletesnek minősítenék, hogy a
herceg többé nem merne a szemükbe nézni.
Azt természetesen tudta, hogy a felsőbb társadalmi rétegek-
ben minden lelkiismeret-furdalás nélkül átlépnek egyik törzsből a
másikba; igen, szinte divattá vált ez az eljárás. . .
De nem, semmi célja, hogy ilyesmivel érveljen. Az
örökbefogadás semmit sem változtat a tényeken. Tamakacura nem
az ő lánya, hanem To no Csudzsóé. Előbb-utóbb úgyis
tudomására jut a dolog, akkor pedig helyesebb, ha Gendzsi
szájából tudja meg az igazságot. Gendzsi tehát írt To no Csudzsó-
nak, és anélkül hogy bármi magyarázattal szolgált volna,
megkérte, vállalja el a tanú szerepét a lány régóta halogatott
avatási ünnepén.* Az ünnepet az új év második hónapjára tűzték ki.

Az öreg hercegnő, To no Csudzso anyja, egész télen nagyon

sokat betegeskedett, és bár a szokás azt kívánta, hogy amennyiben
To no Csudzso lesz a tanú, az ő anyja házában tartsák meg az
ünnepet, Gendzsi attól félt, hogy a hercegnő számára ez sok
kényelmetlenséget fog jelenteni. Észrevette, hogy Jugiri, aki
minduntalan együtt volt nagyanyjával, napról napra
gondterheltebb arccal jár-kel. Ez rosszat jelenthetett: lehetséges,
hogy az idős hölgy napjai meg vannak számlálva. És ha a
hercegnő meghalna, mielőtt a tervezett megbeszélés Gendzsi és
To no Csudzso közt megtörténne, Tamakacura nem gyászolhatná
a hercegnőt, ez pedig nagy vétek lenne, még ha maga a lány nem
is tehetne róla. Éppen ezért Gendzsi útra kelt a harmadik
kerületbe, és először az öreg hercegnőnél jelentette be magát.
Kénytelen volt a legnagyobb titokban tartani a dolgot, mert éppen
az előző nap még azzal érvelt, hogy vallási kötelezettségei miatt
nem mozdulhat ki hazulról. Hogy a hercegnőt ne érje csalódás, e
látogatás alkalmából éppen olyan pompás ruhát öltött, amilyet a
legutóbb megtartott ünnepi felvonuláson is viselt volna. A
hercegnő határtalanul örült Gendzsi káprázatos megjelenésének.
Bármennyire megviselte is betegsége, egyszeribe feledte minden
szenvedését, fölkelt az ágyból, és kényelmesen ülve, párnákkal
feltámogatva, fogadta a herceget.
Omija hercegnő persze igen gyenge volt, de a társalgás nem
esett nehezére.
- Pusztán abból, hogy figyelem Jugirit, mindig tudom, ho-

gyan állnak a dolgok - kezdte Gendzsi. - Az utóbbi időben

roppant szórakozott és levert volt, és néha, amikor azt hitte, hogy
egyedül van, hallottam, hogy nagyokat sóhajt. Tudtam, ez azt
jelenti, hogy aggódik érted, és úgy éreztem, magamnak is el kell
jönnöm, hogy érdeklődjem hogyléted iránt. Mostanában azonban
még a Palotába is csak egészen különleges alkalmakkor látogatok
el. Még most is a birodalmi kancellár tisztében vagyok, de
íróasztalomon egyetlen hivatalos iratot sem találnál. Teljesen a
négy fal közé zárkózva élek, és a külvilág eseményeiről semmit
sem tudok. Talán helyteleníted, hogy ilyen fiatalon kitérek a
közügyekkel kapcsolatos felelősség elől, és tudom, hogy régi és
újabb időkből is számos példát tudnál felsorolni arra, hogy
aggastyánok tántoríthatatlanul kitartottak hivatalukban, míg csak
össze nem roskadtak. Hogy a világ számára jómagam nem
jelenthetek ilyen épületes példaképet, annak részben az az oka,
hogy belőlem minden ilyen irányú képesség tökéletesen hiányzik,
másrészt pedig az, hogy természetemnél fogva javíthatatlanul rest
vagyok . . .
- Tudom, csupán mentegetőzni akarsz, mivel oly rég nem
kerestél fel - válaszolta a hercegnő. - Nos, egészen jól megvoltam,
és ez év elejéig, a korommal járó nyavalyáktól eltekintve, nem is
volt okom panaszra. Mostanában már nem sok jót ígér állapotom.
A minap eszembe is jutott, vajon látlak-e még. Ma valóban sokkal
jobban vagyok, mint egyébként: egyáltalán nem érzem, hogy a sír
szélén állnék. Mindig is az volt a véleményem, hogy ha az ember
már minden barátját elvesztette, nem sok értelme, hogy tovább
vonszolja az életet. Jómagam készen állok a halálra, sőt, kívánom
is a halált. Hogy mostanáig elhúztam, ez főként Jugiri rendkívüli
jóságának és odaadásának köszönhető. Látom, nagyon feldúlja a
gondolat, hogy elveszíthet. . .
A hercegnő beszéd közben sokat sírdogált, és annyira remegett
a hangja, hogy Gendzsi csak nehezen tudta kihámozni szavainak
értelmét; de a töredezett és gyakran összefüggéstelen mondatok
mögött meghúzódó felindultságot mindvégig jól követte és értette is.
Beszélgetésük során Gendzsi ezt mondta;
- Gondolom, To no Csudzso napjában többször is eljön
hozzád, ugye? Szeretnék vele szót váltani, ha ittlétem alatt
történetesen beállítana. Van valami, amiről már rég szeretnék
beszélni vele. Sajnálnám, ha most nem kínálkozna rá alkalom,
hiszen az utóbbi időben elég ritkán látjuk egymást.
- Nem tudom, mi lehet az oka - válaszolta az öreg hercegnő. -
Talán nagyon sok a dolga, de lehet, hogy nem is akar eljönni.
Csak annyit mondhatok, hogy mióta betegeskedem, egyszer sem
járt itt. Nem tudom, mi az, amit szeretnél vele megbeszélni. Csak
ne lenne olyan elfogult szegény Jugirival szemben! Hányszor
elmondtam neki, hogy kár vitázni arról, hogyan kezdődött ez a
dolog. A baj megesett, a gyerekekről megindult a szóbeszéd, s ha
továbbra is elválasztja őket, csak magára haragít mindenkit. De ha
egyszer a fejébe vesz valamit, nem lehet vele bírni. Mindig is
ilyen volt. . .
Gendzsi elmosolyodott: a hercegnő feltételezése szerint bármi
beszélgetés csak kedvence, Jugiri körül foroghat.
- Attól tartok, hogy részben én vagyok a hibás - szólt
Gendzsi. - Úgy láttam, To no Csudzso nem látja érdemesnek,
hogy beleavatkozzék a dologba, ezért magam sem bolygattam.
Később, amikor láttam, milyen haragra lobbant, azt kívántam,
bár semmi közöm ne lenne az egész dologhoz . . . De most
nem erről szeretnék beszélni vele . .. Valakiről, akinek sorsa
érzésem szerint nagyon érdekelheti őt, nemrégiben, véletlen
folytán megtudtam, hol lakik. Persze nyomban szólnom kellett
volna neki, de bizonyos okok miatt viszolyogtam attól, hogy
szóljak a dologról. A hölgy számára nyomban otthont kellett
biztosítani, és mivel az én családom igen kicsiny, magamhoz
vettem az új palotába. Ezt azonban kezdettől fogva csupán
átmeneti megoldásnak szántam . . . Abban az időben csak
nagy ritkán találkoztam To no Csudzsóval: teltek-múltak a
hónapok, és nem akadt lehetőségem, hogy megbeszéljem vele
a dolgot, jóllehet minden szándékom az volt, hogy az első
adandó alkalommal sort kerítek rá . . . Úgy alakult a helyzet,
hogy a császári ruhatár felügyelői posztjára udvarhölgyet ke
resnek. Ez a hely hosszú ideje betöltetlen, a munkát egyszerű
házvezetőnőkre és cselédekre bízták, s ennek eredményeként,
persze, óriási felfordulás keletkezett. Régebben nem volt nehéz
találni valakit erre az állásra. Mindössze az volt a kívánalom, hogy
a hölgynek ne legyenek családi kötöttségei, de jó származású és
kellemes természetű legyen. Manapság azonban, a származás és
nevelés szempontjától eltekintve, szemlátomást nehéz találni
olyasvalakit, aki múltját és tapasztaltságát is figyelembe véve,
csak a legkisebb mértékben is alkalmas lenne ezen állás
betöltésére. A császár több pályázót megnézett, akiknek mind
kitűnő ajánlásuk volt, de úgy döntött, hogy egészen más rangbéli
nőt szívesebben látna . . . Nyomban Ta-makacura úrhölgyre
gondoltam, arra a lányra, akit házamba fogadtam. Amennyire
megítélhetem, ő éppen olyasfajta, akit őfelsége keres. Tudom,
hogy a palotabeli szolgálatot általában csupán ugródeszkának
tekintik arra, hogy a császár figyelmét felhívják magukra, és
bejussanak a kegyébe, ezért a ruhatári felügyelő munkáját mindig
is csak ímmel-ámmal végezgették. Ez azonban nem mehet így
tovább. Nézetem szerint Tama-kacura alkalmas személy arra,
hogy a dolgokat helyes irányba terelje . . . Persze, semmit sem
tehetek addig, míg apjával össze nem jövök, és meg nem beszélem
vele a dolgot. Már felkértem, hogy a lány avatásán vállalja el a
tanú szerepét, és most, hogy te is jobban érzed magad, remélem,
hogy az ünnepet nemsokára megtarthatjuk itt, a házadban.
- Ha jól értettelek - válaszolta az öreg hölgy -, a lány To no
Csudzso gyermeke. Elbeszélésed nagyon meglep. Ámbár Csudzso
fiatalkorában igen féktelen volt, sohasem mulasztotta el, hogy
gyermekeiről gondoskodjék, és valóban, élete folyamán már sok
furcsa lelencet szedett fel, akiknek sikerült meggyőzniük
Csudzsót, hogy ő az apjuk. Ha ez a lány valóban az ő lánya,
teljesen megmagyarázhatatlan, hogy minden kapcsolatot
elvesztett vele, és hagyta, hogy a te lányodnak tartsák. De furcsa
dolgokat mesélsz! Ámbár, most jut eszembe, hogy évekkel ezelőtt
hallottam valamit. . .
- Lehet, hogy valószínűtlennek érzed - felelte Gendzsi -, de
szóról szóra igaz, amit mondtam. To no Csudzsónak persze
hosszabban mondom el, tőle megtudhatod a részleteket. Hosz-szú
és elég csúnya história ez, és hamarosan azt kívánod, bár

szóba se hoztam volna. Még Jugiri sem tud róla, és Tama-kacurát

az én lányomnak tartja. Tudom, te nem adod tovább a dolgot. -
Gendzsi így intette óvatosságra az idős hölgyet. Ezalatt To no
Csudzsónak fülébe jutott, hogy Gendzsi herceg ott jár anyjánál.
- Anyám biztosan boldog most - jegyezte meg -, de nem
bántam volna, ha Gendzsi előzően értesít bennünket, hogy
hozzá készül. Egyedül Jugiri van anyámnál. Bizony szeren
csétlen dolog ez. Senki sincs ott Gendzsi fogadására, senki,
aki gondoskodjék róla, hogy kíséretét tisztességesen megvendé
geljék.
To no Csudzso nagy hirtelen összeszedte néhány fiát, és
Gendzsi egyik-másik ismerősét, akiket hamarjában el tudott érni,
és nagy sietve elküldte őket az öreg hölgyhöz, kérve, győződjenek
meg róla, vajon a fenséges vendéget szégyenszemre nem
hanyagolják-e el.
- A bor! - kiáltotta utánuk. - Gondoskodjatok róla, hogy
megkínálják borral és egy kis gyümölccsel. Magam is veletek
mennék, ha nem tartanék tőle, hogy csak bajt okozok . . .
Éppen ekkor adták át neki anyja üzenetét.
"Gendzsi itt van nálam - írta a hercegnő. - Persze nagyon
megörültem neki, de tudtam, nem csupán azért jött, hogy velem
csevegjen. Ki is derült, hogy arra számított, téged is itt talál.
Valami beszélnivalója volna veled."
Mi más történhetett, mint hogy a hercegnő, érezvén, hogy közel
a vég, ismét rá akarja venni Gendzsit, hogy szót emeljen Jugiri
érdekében. Gendzsi pedig valószínűleg ráunt már, hogy a fiú
napszámra olyan epekedő ábrázattal jár-kel - gondolta To no
Csudzso. "Bizonyára azt képzeli, hogy némi célirányos hízelgés
után, egyetlen szavára máris megváltoztatom a nézetemet. Ha ez
netalán nem lenne elég, még mindig ott van érvnek, hogy anyám
kívánságának, mostani állapotára tekintettel, mindenképp
engednem kell. Gondolom, e pillanatban összedugják a fejüket, és
azt hányják-vetik, mivel békíthetnének meg ... Az adott
körülmények között nehéz lenne megkötni magam ... de miért is
tenném?!" Így füstölgött magában. Nagyon bosszantotta a dolog,
és a meghívás egy csöp-
pet sem volt ínyére. Az udvariasság erényét azonban fölöttébb
nagyra tartotta - márpedig nagy gorombaság lett volna, ha
visszautasítja anyja meghívását, éppen olyankor, amikor Gen-dzsi
nála jár. Helyesebb nem elhibázni a dolgot. . . Látszott is, hogy
komolyan elszánta magát, mert készülődni kezdett: felvette
legszebb ruháját, és hamarosan útra kelt, mindössze egy maroknyi
fullajtárral, de kíséretében ott voltak az udvartartásához tartozó
összes urak. Impozáns látványt nyújtott a tovavonuló társaság, de
közülük is kitűnt To no Csudzso ragyogó alakja: jelentékenyen
magasabb és arányosan vállasabb is volt a többieknél, de
arckifejezése és testtartása is megfelelt annak a képnek, mely nagy
államférfiakról él a nép képzeletében. Ragyogó volt az öltözéke:
borvörös selyemből készült hosszú nadrágot és piros bélésű fehér
köpenyt viselt, mely pompás, hosszú uszályban végződött.
Ruházata furcsa ellentétben állt Gendzsiével, aki csupán
mintázatlan kínai selyemből készült köpenyt viselt, kissé hanyagul
a vállára dobva, ahogy egy nagy úr öltözik, holmi kisebb
jelentőségű alkalomra. Ez az ellentét bárki más számára hátrányos
helyzetet eredményezhetett volna, de Gendzsinél csupán arra volt
jó, hogy meglássék: legszerényebb ruhájában is versenyre kel
azzal, aki uszályos díszben pompázik.
To no Csudzso fiai és Jugiri barátok voltak, így természetes,
hogy erre a látogatásra elkísérték apjukat. Csudzso történetesen el
tudta érni két öccsét is. Ezek ketten más anyától születtek.
Egyikük a trónörökös nevelője volt, a másik pedig a Nagy
Tanácsban képviselte a Fudzsivara nemzetséget. Aznap ugyan
nem volt államtanácsi ülés, de úgy adódott, hogy To no Csudzso
házában egybegyűlt tíz-tizenkét magas rangú állami tisztviselő (a
főkincstárnok, az ötödik rangosztály kincstárnoka, a testőrség
ezredese és mások). Ök aztán, több nemesúrral és közemberrel
együtt, szintén csatlakoztak a menethez. Az öreg hercegnő
fogadócsarnokában tehát egy sereg udvaroncot és nemesembert
vendégeltek meg. A nagy kupa újra meg újra körbe járt, a
hangulat igen emelkedetté vált, és - ami mindenkinek feltűnt -
olyan jelenetek játszódtak le, amelyeknek fénye, vidámsága
messzi túltett minden szórakozáson, ami
valaha is zajlott régimódi özvegyasszony házában. Gendzsi és To
no Csudzso csakhamar élénk beszélgetésbe merült. Ha valaki
külön-külön látta őket, azt hihette, hogy régi barátságukból más
sem maradt, csak a felgyülemlett apró sérelmek nyomán
keletkezett bosszúság. De e semmiképp ki nem tervelt, szinte
véletlen találkozás első pillanatában egyszeribe feledték minden
összezördülésüket, ingerültségüket. Alighogy leültek egymás
mellé, máris mindkettejükben csak úgy rajzottak a közös emlékek.
Mennyi szenvedést, mennyi örömet éltek át együtt!
Megfoghatatlannak tetszett, hogy olyan semmiségek, mint a
legutóbbi hónapok során is előadódtak, gátat emelhettek közéjük.
Pedig így volt. Éppen ezért több mondanivalójuk volt egymás
számára, mint bármikor. Kérdések, emlékezések, célzások
gyorsan követték egymást, és már bealkonyodott, de a két barát
még nem fogyott ki a szóból. Végre To no Csudzso észbe kapott,
hogy vendégének netán szüksége lehet frissítőre, és - a kupát
Gendzsinek nyújtva - így szólt:
- Régi bánatom már, hogy oly ritkán látlak, és úgy éreztem,
elidegenedésünket betetőzné, ha úgy jársz itt ma, hogy nem
vagyok itt fogadásodra. Azt képzeltem, hogy szóltál volna tervbe
vett látogatásodról, ha nem akartál volna szándékosan kitérni
előlem. Szerencsére arra az elhatározásra jutottam, hogy
barátságunk kevésbé sínyli meg, ha felszólítás nélkül eljövök,
mint ha távol maradok olyan napon, amikor megtiszteled anyám
házát. . .
- Ha valaki veszélyezteti jó kapcsolatunkat, az én vagyok -
válaszolta Gendzsi. - Ha tudnád, mennyire rászorulok
elnézésedre, megbocsátásodra.
To no Csudzso számára rejtélyt jelentett e mondat, de
természetesen úgy okoskodott, hogy e szavak a Kumoival és Ju-
girival kapcsolatos kellemetlenségekre vonatkoznak. Bizonyos
volt benne, hogy most valami nagy kellemetlenség éri, de várt,
hadd folytassa Gendzsi.
- Régente ritkán fordult elő, hogy bármi fontos dologban
eltért volna a véleményünk, akár a magunk életével, akár az
ország dolgaival kapcsolatban. Éppen ezért a legteljesebb bi
zalommal adtam át neked az államügyek vezetését. Annyira
valószínűtlennek látszott, hogy nézeteink eltérjenek, ahogy a
madár két szárnya sem repülhet egymással ellentétes irányba.
Még ha az utóbbi időben úgy érezted is, hogy néha nem a régi
összhangnak megfelelően cselekszem, de azt nem állíthatod, hogy
nagy jelentőségű, döntő kérdésekről volt szó. De mindez kevés.
Minél idősebb leszek, annál jobban ügyelek, hogy barátságunkat
még ezek az apró, családi perpatvarok se zavarják meg.
Szemlátomást kerültél engem, de a magam bőrén tapasztaltam,
hogy azok a feladatok, amelyeket éppen én raktam a válladra,
vajmi kevés időt hagynak az embernek a barátság ápolására, és ha
csupán ismerősök lettünk volna, nem is csodálkozom rajta, hogy
kissé nehéz veled összejönni. De a mi kapcsolatunk, a történtek
ellenére is, némileg mégis más volt. . .
To no Csudzsónak halvány sejtelme sem volt róla, hogy
Gendzsi mire akar kilyukadni.
- Annyi bizonyos, hogy egy időben igen bizalmas barátok
voltunk - válaszolta. - Lehetséges, hogy visszaéltem barát
ságoddal, mivel egyáltalán nem vettem tekintetbe, milyen
nagy távolság választ el bennünket. Te kettőnket a madár
szárnyához hasonlítottál. A mi helyzetünk azonban sosem
volt olyan. Te mindig jóval fölöttem álltál, s hogy jómagam a
szürkeségből magas rangra és tisztségre jutottam, jól tudom,
hogy ezt csakis neked köszönhetem. Talán gyakrabban el kel
lett volna ismernem, hogy elkötelezetted vagyok, de ahogy az
ember öregszik, mindinkább hajlik rá, hogy a dolgokat ter
mészetesnek tekintse . . .
To no Csudzso - pedig érkezésekor még kelletlen hangulatban
volt - most úgyszólván mentegetőzve beszélt. Gendzsi ekkor
megpróbált célzást tenni azon a bizonyos esős éjszakán folytatott
beszélgetésükre, majd Jugaóra, végül pedig To no Csudzso
kislányára, Tamakacurára.
- Híreim vannak róla. Meg fogsz lepődni - mondta végül,
de nem fogott bele, hogy elmesélje az egész történetet, hanem
egyszerűen közölte To no Csudzsóval, hogy Jugao rég meghalt,
Tamakacura pedig egy idő óta nála lakik,
To no Csudzsónak kibuggyant a könnye.
- Úgy emlékszem, hogy amikor eltűnt a szemem elől, nyom
ban elmeséltem neked és még néhány barátomnak, mennyit
fáradoztam, hogy nyomára leljek Jugaónak és gyermekének.
Jobb lett volna, ha nem beszélek a dologról, de olyan boldog
talan voltam, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Viszont
minden keresés-kutatás eredménytelen maradt, s végül minden
reményem odalett. Csak legutóbb, amikor magas rangba ke
rültem, és ez lépten-nyomon arra csábított különböző furcsa
és lehetetlen teremtéseket, hogy rám, mint apjukra hivatkoz
zanak, akkor kezdtem megint sokat gondolni arra a gyerme
kemre, aki igazából az enyém. Mennyivel nagyobb örömmel
elismertem és üdvözöltem volna Jugao lányát, mint a kapum
előtt minduntalan összecsődülő gyanús és kevéssé meggyőző
önjelölteket. Most azonban, hogy tudom, jó kezekben van a
lány . . .
Beszélgetésük visszatért arra az esős éjszakára, a sokféle
elméletre, melyet akkor fejtegettek. Rájuk cáfolt-e az élet, vagy
megerősítette őket? És folyt a beszélgetés, hol sírtak, hol nevettek,
és szavaikból nem érződött sem szemrehányás, sem hidegség -
virradatig beszélgettek.
- Még nincs kedvem hazamenni - mondta Gendzsi, mikor
végre fölemelkedett. - Olyan régen történt mindaz, amiről
beszéltünk, hogy elavult történetnek érzem, és szinte olyan ér
zésem támad, hogy nem is velem estek meg. De a ma éjsza
kai találkozásunk visszahozta őket a feledésből és.. .
Talán azért történt meg, mert ivott - mert valami oka biztosan
volt, hisz csak igen ritkán esett meg vele, hogy elárulta érzelmeit -
Gendzsi teljesen összeroppant, és csak úgy patakzott a könnye.
Nem ő volt az egyetlen a házban, aki sírt ezen az éjszakán. Az
öreg hercegnő felmérte, hogy Gendzsi rangban is, hatalomban is
milyen magasra emelkedett Aoi halála óta, és óhatatlanul arra
kellett gondolnia, milyen hatással lenne kényes ízlésű lányára a
mai, még jelentékenyebb emberré vált Gendzsi. Csupán egy-két
év kellett volna, és némileg több tapasztalat mindkettőjük
részéről, s akkor talán minden rendbe jön.
Jugiri és Kumoi dolga To no Csudzso látogatásakor még

csak szóba sem került. Gendzsi egyáltalán nem óhajtotta erre

terelni a beszélgetést, mivel tudta, a lány családja szerint ő
mulasztást követett el, mert nem emelt szót az udvarnál Ku-moi
érdekében, s neki bizony nem volt kedve védekezni -Csudzso
pedig nem mert olyan témát érinteni, amit Gendzsi szemlátomást
szándékosan kerül, pedig ezzel azt a látszatot keltette, mintha e
dolog miatt még élne benne némi neheztelés.
- Ma éjszaka nem kísérlek haza a palotádba - mondta
Gendzsinek. - Ha lovasaink most váratlanul együtt nekivág
nának az alvó városnak, fölösleges izgalmat váltana ki. De ha
legközelebb itt találkozunk, előzőleg kihirdettetem, hogy el
kísérlek . . .
Bizonyosra lehetett venni, hogy az öreg hercegnő rendbe jön
annyira, hogy az avatási ünnepet meg lehet tartani az ő házában.
- Ha előbb nem, de akkor biztosan találkozunk - mondta
Gendzsi.
Kíséretük kint várakozó tagjai észrevették, hogy amikor végre
megjelent Gendzsi és To no Csudzso, mindketten látható
elégedettséggel mosolyognak, mint akik valami nehéz
tárgyalásnak sikerrel a végére értek. Mit jelenthet mindez? Mi
hatalmat ruházhatott még To no Csudzsóra? Képtelen
találgatásokba kezdtek, s eszükbe sem jutott volna, hogy ezen az
éjszakán netán szót sem ejtettek közügyekről.
A Tamakacura felfedezéséről szóló híradás annyira
megrendítette To no Csudzsót, hogy abban a pillanatban meg sem
tudta volna mondani, vajon örömet vagy szomorúságot érez-e
miatta. Gendzsinek csupán egy oka lehetett, amiért örökbe
fogadta a lányt - ámbár ezt egy szóval sem említette az elbeszélés
során. Egy szó sem esett arról, hogy a lányt most már visszakapja
vér szerinti apja, és To no Csudzsónak az a meggyőződése
támadt, hogy Gendzsi a jelen körülmények között ezt minden
módon el is fogja kerülni. Hogy Tamaka-curát nyilvánosan nem
vette maga mellé ágyasának, ebben csak Muraszakitól és a többi
hölgytől való félelme akadályozhatta meg. Ha valóban az a
helyzet, mint sejti, akkor igazán
szerencsétlen dolog volt Gendzsitől az a nevetséges híresztelés,
miszerint Tamakacura az ő lánya. Végül is az, hogy megkedvelte
a lányt, nem becsületsértő sem a lányra, sem magára Gendzsire,
és ha kapcsolatuk nyilvánosságra kerül, csupán az az ostoba
megtévesztés okoz majd botrányt.
Ha Gendzsi úgy akarná megoldani ezt a kényes kérdést, hogy
Tamakacurát bemutatja az udvarnál, akkor - így morfondírozott
magában To no Csudzso - legnagyobb lányának félelmes
vetélytársa támadna, pedig már így is épp elég gondja van a
Palotában. Ámde most, hogy Gendzsivel újra éledt régi
barátságuk, To no Csudzso szilárdan eltökélte, hogy még egyszer
nem teszi ezt kockára. Felkészült tehát, hogy bármit kívánjon is
Gendzsi, ő megteszi.
Kibékülésük a második hónap elején történt. Ugyanezen hónap
tizenhatodik napja a Higan ünnep* kezdete, ezért különösen
alkalmasnak tetszett Tamakacura avatási szertartásának
megrendezésére. A naptárt vizsgálgatva kiderült, hogy hosszú
időn át nem is lesz más alkalmas nap, és mivel az öreg hercegnő
javulása tartósnak ígérkezett, szemlátomást nem lehetett semmi
akadálya, hogy az ő házában, tizenhatodikán, megtartsák az
ünnepet.
Mikor Gendzsi legközelebb meglátogatta védencét, most már
közölhette vele, hogy réges-rég megígért találkozásukat illetően
végre megegyezett To no Csudzsóval, és hogy bár nem mondta el
neki az egész történetet, de annyit mindenesetre közölt vele,
amennyit Csudzsónak tudnia kellett. Úgy tetszett, Gendzsi olyan
helyesen választotta meg az időt, és annyi tapintattal hajtotta
végre a dolgot, hogy Tamakacurának az az érzése támadt, vér
szerinti apja sem cselekedhetett volna nagyobb körültekintéssel és
odaadással - és nem kívánt változtatni sorsán. Mindenesetre nagy
kő esett le szívéről, hogy megtudta, To no Csudzsót kellőképp
tájékoztatták ittlétéről. Gendzsi pedig azt gondolta, hogy ha már
nekivágott a dolognak, helyes lesz, ha Jugirival is nyomban közli,
mert kínos, hogy a fiú egyre abban a hitben él, hogy a lány a
nővére. A hír, hogy Tamakacura nem Gendzsi lánya, nem lephette
meg Jugirit, mert apjának a lánnyal szemben tanúsított
magatartása miatt
sa utóbbi hónapokban már amúgy is gyanút fogott. Ámde eszébe jutott,
hogy a tájfun idején, egyik reggel, megpillantotta a lányt (és be kellett
vallania, hogy még szebbnek látta, mint azt a hölgyet, akitől a sors
kegyetlensége elválasztotta), és most egy percre úgy érezte, bolond volt,
mert nem ismerte fel a valóságot, és nem használta ki az alkalmat, melyet
a véletlen nyújtott. De még jóformán át sem suhant rajta a gondolat,
máris utálattal elvetette. Akár csak gondolatban és csupán egyetlen
pillanatra is hűtlen lehet-e ahhoz a szerelemhez, melyre feltette egész
életét?
Amikor elérkezett a szertartás napja, hírnök érkezett a Szandzso
palotából, és átnyújtotta a hercegnő ajándékait, így a szokásos
lakkdobozt
is - ebbe helyezik a levágott haj fürtöt. Bár kevés idő maradt az
előkészületekre, de ez is és az összes többi ajándék is mind roppant szép
volt. Omija hercegnő ezt írta levelében: "Nem tudom, helyes-e, hogy
ilyen alkalommal írok?* Az ünnepségen azonban semmiképpen nem
tudok részt venni, mert túlságosan beteg vagyok, nem kelhetek fel.
Meglehet, példátlan, hogy ilyen alkalomra levelet és néhány ajándékot
küldök, de szokatlanul magas a kor, melyet megértem, s így a hétköznapi
szabályok rám nem érvényesek. Meglepő és örvendetes volt számomra a
legutóbbi hír, és szívem szerint unokámnak szólítanálak, de habozom -
csak kifejezetten a kívánságodra teszem meg . . . »Mivel ketten, a fiam
és a vőm, egyaránt elismernek téged, kétszeres okom van rá, hogy törzsem
rég elveszett sarjaként köszöntselek«."*
A levélen és a költeményen meglátszott, hogy idős ember írta,
reszketeg kézzel. Gendzsi jelen volt, amikor a hírnök megérkezett, mivel
éppen átjött Tamakacura lakosztályába, hogy az ünnepre vonatkozóan
megadja végső utasításait.
- A stílus, melyre őt tanították, számunkra már igen furcsa és
divatjamúlt - jegyezte meg, a levelet nézegetve. - De hallottam, hogy a
maga idejében az udvarnál élő hölgyek között ő volt a legnagyobb
írásművész. Az ember hajlamos rá, hogy elfeledje, mennyire eljárt az idő
szegényke fölött. Nézd csak meg ezt a sort! Milyen szörnyen reszketett a.
keze!
Aztán másodszor is elolvasta a költeményt és felkiáltott:
- Mennyi ötlet! Az egész költeményben nincs egyetlen olyan
fordulat, amely ne tartalmazna különleges célzást a mai ün
nepre. Az ember nehezen tudna elképzelni olyan sorokat,
amelyekben kevesebb a henye, hézagtöltő szó. - Gendzsi mo
solygott.
Az öreg hercegnő házában történt leleplezés után még a To no
Csudzsónál kevésbé heves vérű ember is hallatlan
türelmetlenséggel várta volna az avatás ünnepét. Amikor
elérkezett az idő, jól látszott, hogy az ünnepet az elképzelhető
legnagyobb pompával, minden apró részletre ügyelve tartják meg.
A nagy előkészületek láttán azonban To no Csudzsónak csak még
jobban meggyőződésévé vált, hogy lánya kezdettől fogva Gendzsi
kedvese. Csudzso, mint tanú, a disznó órájában* léphetett be a
lány díszparavánja mögé. Észrevette, hogy az ilyen alkalmakkor
szokásos díszítésen túlmenően a lány emelvényét olyan pompásan
feldíszítették, aminek még nem látta mását. Amikor a szertartás
magvát jelentő rész befejeződött, és a paraván mögött ételeket
szolgáltak fel, Gendzsi gondoskodott róla, hogy a helyiségnek ezt
a sarkát a szokásosnál is jobban kivilágítsák. Apa és lánya
valóságos fényözönben került szemtől szembe. De nem volt elég,
hogy láthatta a lányt - a legszívesebben ezer kérdéssel árasztotta
volna el: hallani akart gyermekkoráról, sorsának későbbi
fordulatairól, anyja haláláról és mindenről, ami az aznapi
rendkívüli eseményig történt. De jól tudta, hogy ilyen
megbeszélés abban a pillanatban nem lehetséges, és To no
Csudzsónak meg kellett érnie azt a furcsa dolgot, hogy még egy
szót sem váltott a lányával, de máris felszólították, hogy kösse
meg ruháján az övet.
- A nagy nyilvánosság előtt még nem jelentettem be, hogy
te vagy az apja - suttogta Gendzsi. - Viselkedj hát úgy, mint
aki barátságból vállalta a tanú szerepét.
- Emiatt ne legyen gondod! - válaszolta To no Csudzso.
- Még a legkedvezőbb körülmények között is nehezemre esne,
hogy egyszeribe lányomnak szólítsam, de hogy most, e pilla
natban ... - mialatt a boroskancsó körbe járt, még hozzáfűz
te: - A mai események fénye és az, hogy annyit fáradoztál az
ünnep sikeréért, annyira lenyűgöz, hogy hálátlanság lenne
részemről, ha megkérdezném, miért nem avattál korábban
bizalmadba. Gondolom, annyit elismersz, hogy egészen különös
lenne, ha e percben nem éreznék némi tanácstalanságot. . .
Gendzsi nem válaszolt.
A császári hercegek javarészt az előcsarnokban várakoztak,
közöttük volt Tamakacurának több kérője is. Mindnyájuknak íúrta
az oldalát, hogy a két miniszter miért tartózkodik olyan hosszasan
a paraván mögött. To no Csudzso fiai közül csak a két idősebbet,
Kasavagit és Kobait avatták be a titokba. Ezek szükségképpen
kissé vegyes érzelmekkel fogadták a dolgot: csalódást jelentett,
hogy Tamakacura a nővérük, de roppant megkönnyebbülés volt,
hogy udvarlásuk mind ez ideig titok maradt.
- Mondhatom, boldog vagyok, hogy ilyen szerencsésen
megúsztam - suttogta Kobai, Kasivagihoz hajolva. - Kis híja volt,
hogy el nem árultam magam. Így azonban, azt hiszem, senki sem
tud róla.
- Nagyon furcsa ember ez a Gendzsi - súgta vissza Kasi-vagi. -
Ez már a második eset, hogy gyermekévé fogad egy lányt, mert
vonzódik hozzá, aztán meg karjába kergeti valakinek, aki éppen
szemet vet rá . . .
Gendzsi bizony hallotta mindkét megjegyzést; To no Csud-
zsóhoz lépett, és így szólt:
- Nagyon kérlek, légy óvatos még egy ideig, különben csor
ba esik mindkettőnk hírnevén. Ha egyszerű polgárok lennénk,
csupán a saját lelkiismeretünket kellene megnyugtatnunk. Ket
tőnk ügyei eléggé össze is bonyolódtak, de rajtunk kívül sen
kinek semmi köze ehhez. Sajnos, te is és én is hivatalt töltünk
be, ahol mindenféle-fajta ember véleménye sokat számít. . .
márpedig közülük sokan egészen más mértékkel mérnek, mint
mi magunk . . . s kellemetlen következményekkel járhat, ha
semmibe vesszük véleményüket. Végzetes lenne például az
egész dolgot kiteregetni. Ha apránként szivárog ki, semmi baj
nem lehet belőle. Az a fontos, hogy az embereknek bőven le
gyen idejük megemészteni valamely botránkoztató részletet,
mielőtt még az újabb részlet nyilvánosságra kerül.

- Valójában nem volt szándékom, hogy a lányt továbbra is

szárnyad alatt hagyjam - válaszolta To no Csudzso -, de be
kell vallanom, hogy ez már bevált. Úgy tetszik, a sors is úgy
döntött, hogy inkább a te lányod legyen, mintsem az enyém.
Számíthatsz rá, hogy pontosan úgy járok el, amint jónak látod.
Mindketten nagyon igyekeztek, hogy Tamakacura származását
illetően még egy ideig eltitkolhassák az igazságot, ámde mások
dolgainak megtárgyalása a legtöbb ember számára annyira kedves
időtöltés, hogy az ilyesfajta törekvések rendszerint kevés
eredménnyel járnak. Ebben az esetben sem telt el nagy idő, és
máris minden részlet közismertté vált. Az omi hölgy, nagy
pletykafészek lévén, csakhamar megtudta a titkot, és egy nap
Csudzso úrhölgy lakosztályában, ahol éppen jelen volt Kasivagi és
Kobai is, elrikoltotta magát:
- Micsoda hírt hoztam nektek! Apám megint rábukkant
egy lányára! Ehhez mit szóltok? De ő szerencsésebb, mint én
voltam, mert mielőtt apa megtalálta, Gendzsi herceg azt állí
totta róla, hogy az övé a lány, és roppant hűhót csapott kö
rülötte. Na és most figyeljetek, mert ez a legfurább az egész
ben: ennek a lánynak az anyja semmivel sem volt különb,
mint az enyém!
Mindezt a szokott harsogással adta elő, rá sem hederített, hogy
milyen hatást kelt a hangja. Csudzso úrhölgyet kínosan érintette
minden ilyen kitörése, és nem is válaszolt. Kasivagi
kötelességének tartotta, hogy szigorú hangon megjegyezze:
- Való igaz, hogy Tamakacura úrhölgy apánk lánya. Bizo
nyos okok miatt kedvezőbbnek látszott, ha Gendzsi herceg
neveli. De nem kívánatos, hogy ez szóbeszéd tárgya legyen.
Nem is értem, hogyan juthatott a füledbe. És még ennél is
jobban meglep, hogy te ezt újságnak tartod, amit az egész ház
ban ki kell kürtölni. Tapasztalatból tudom, hogy egyik-másik
udvarhölgyünk nemigen tudja féken tartani a nyelvét, s lehet,
hogy valamelyiküknek fülébe jutott a dolog . . .
Az omi hölgy harsogó nevetésben tört ki:
- No de ilyet! - kiáltotta. - Mekkora ügyet csinálsz belőle!
Hiszen az emberek másról sem beszélnek! És figyeljetek csak!
Mondják, a lány azt reméli, hogy a császári hálóterem udvar-
hölgye lesz. És most hallgassatok meg mindnyájan. Eszem ágában
sem lett volna, hogy betegyem a lábamat ezekbe a hodály
szobákba, lóssak-fussak a nővérem parancsára, elvégezzek
minden munkát, amihez ti túl előkelőnek hiszitek magatokat, s
hogy megtettem, csupán azért volt, mert megígérték, hogy ő,
amint szerét ejtheti, szólni fog érdekemben. Akár már holnap én
lehetnék a császári hálóterem udvarhölgye, ha a nővéremnek nem
úgy tartja kedve, hogy idegennek engedje megkaparintani ezt az
állást.
Kitörésére hangos nevetés volt a válasz.
- Fogalmam sincs róla, hogyan juthat ilyesmi az eszedbe! -
mondta végre egyikük. - Azt hiszed, hogy ha a császári hálóterem
udvarhölgyének helye betöltetlen lenne, mindössze azon múlna a
dolog, hogy egyszerűen választani kell közted és Tamakacura
úrhölgy közt?!
- Látom, csúffá akartok tenni! De sebaj! - kiáltotta haragosan.
- Jól tudom, honnan fúj a szél: azt hiszitek, nem vagyok jó arra,
hogy a magatokforma nagy urak közt éljek. Azt mondjátok meg,
kinek a hibájából vagyok itt egyáltalán? Kasi-vagi fiatalúr azt
hitte, bölcs dolog egy szegény lányt elhozni a falujából, és ebben
a finom házban csúfot űzni belőle. Persze, ti nagy urak vagytok,
miniszterek vagy mit tudom én, mik! Hát tiszteltetlek benneteket.
Csúfondáros reverenciával behátrált a sarokba.
Kasivagi figyelte, ahogy levegő után kapkodva ott kuporgott
kuckójában. Nem is lett volna csúnya, de dühtől eltorzult arca,
kikerekedett szeme e pillanatban olyan elképesztő látvánnyá
változtatta, hogy Kasivagi kénytelen volt igazat adni a lánynak:
valóban hiba volt, hogy ide hozta. Hiábavaló próbálkozást tett,
hogy megbékítse, pedig még öccse, Kobai is segítségére sietett:
- Teljesen igaz, hogy nővérünknek, Csudzso úrhölgynek,
ilyen dolgokban van némi szava, és meggyőződésem, hogy
mindent el fog követni érdekedben. De előbb csillapodj le egy
kissé. Bárki emberfia megmondhatja, hogy e pillanatban olyan
vagy, akár a Napistennő,* midőn "addig toporzékolt kemény
kövekkel kirakott udvarán, míg a szilánkok hópehelyként nem
repdestek". Légy egy kis türelemmel, és meglátod, Csudzso
úrhölgy szívén viseli dolgodat, s mindent megtesz érdekedben,
amit csak tud.
Kasivagi nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
- Ha így folytatod, mindnyájunkat csak az a remény éltet
het, hogy akár a Napistennő, végül te is bezárkózol egy bar
langba.
Azzal Kasivagi és Kobai el is távozott.
- Bátyáid sosem mertek volna beállítani ide, és így kigú
nyolni engem, ha te fel nem biztatod őket! - Ezt sziszegte Omi
Csudzso úrhölgynek, és szeme csupa könny volt.
De még most is reménykedett, hogy megnyerheti nővére
jóindulatát. Belevetette hát magát mindenféle munkába, amitől
még a napszámos asszonyok és a konyhalányok is húzódoztak. A
nap minden órájában fel s alá száguldozott (többnyire éppen nem
a helyes irányban), s annyira buzgott benne a tettvágy, hogy arra
nem volt példa e régi ház történetében. Valahányszor találkozott
nővérével, odakiáltott neki:
- Ugye, most már igazán beajánlasz arra az udvari állásra?!
Csudzso úrhölgy nem állhatta ezt a zaklatást, de érezte, jobb,
ha nem válaszol.
To no Csudzso is tudomást szerzett Omi rossz irányban
tapogatózó becsvágyáról, és mulatott rajta. Egyenesen Csudzso
úrhölgy lakosztályába ment, és meghagyta, hívják oda Omit. A
lány ott járt a közelben, s amint meghallotta, hogy szólítják, nagy
rivalgással válaszolt, és berontott a szobába.
- Úgy látom, mostanában rengeteg dolgod akad - mondta
To no Csudzso. - Ha ennyi energiával látsz munkához a Pa
lotában is . . . mert úgy hallom, oda törekszel ... ott nem egy
hamar akad másod. De miért nem szóltál már korábban, hogy
arra az állásra pályázol? Az imént hallottam először a dologról.
Omi nagy elégedetten állapította meg, hogy apja legalább nem
űz gúnyt belőle.
- Azt reméltem, hogy tudomásodra jut - felelte To no
Csudzsónak. - Merthogy tiszteletreméltó nővérem vagy más-
valaki megígérte, hogy szól neked, és bizony azt hittem, jó kézbe
került a dolog. Igazán annyira számítottam rá, és amikor rájöttem,
hogy az a Tamakacura úrhölgy az éh állásomra pályázik, és az
egész világ azt hiszi, hogy meg is kapja, úgy éreztem magamat,
mint a szegény üstfoltozó, aki milliókról álmodik, és annyira
megzavarodtam, hogy, amint mondani szokás, azt sem tudtam,
hol áll a fejem.
Tagadhatatlan, hogy a lány kifejezései nagyon szemlélete^ sek
voltak. To no Csudzso alig bírta megőrizni komolyságát, de végül
mégis ki tudta mondani:
- Bár bevontál volna bizalmadba! Hiszen ha sejtem, hogy
szeretnéd azt az állást, közbelépek, mielőtt bárki más pályázó
felbukkan. Tamakacura úrhölgynek természetesen igen komoly
esélye van. Ha időben tudok róla, őfelségét bizonyára köny-nyen
meggyőzőm, hogy te olyasvalaki vagy, akit nem szabad
elszalasztani. Merem állítani, hogy most sem késtünk el. De
iparkodj, fogalmazd meg a kérvényedet, és írd le, amilyen szépen
csak tudod. Ha őfelsége meglátja, hogy teli van tűzdelve a Hosszú
költeményekből meg más régi művekből vett szóképekkel (mert
biztosra veszem, hogy így lesz), egészen bizonyos, hogy
komolyan mérlegeli majd a dolgot. Őrá ugyanis nagy hatással van
az ilyesmi. - A lánynak sejtelme sem volt róla, hogy szívtelen,
tréfás kedvű apja gúnyt űz belőle.
- Ha mindössze ennyit kell tennem - válaszolta vidáman -, ezt
pompásan összehozom. Japán verseket csak úgy kirázok az
ujjamból, meg sem tudnál állítani. Csak azokkal az ünnepélyes
megszólításokkal nem vagyok egészen tisztában. De ha ebben
segítesz egy kicsit, megcsinálom, hogy még rólad is beleszövök
valami hízelgőt! - Kezét dörzsölgette örömében, hogy kiváló
fogalmazási készségét bebizonyíthatja.
A nemesurak, akik éppen szolgálatban voltak Csudzso
úrhölgynél, fültanúi lettek az egész beszélgetésnek, és szinte
fuldokoltak a hangtalan nevetéstől. Némelyikük valósággal
nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett vezetni a szobából. Csudzso
úrhölgyet egy cseppet sem mulattatta a dolog: az egész kínos
jelenet közben hol a hideg, hol a meleg futkosott a hátán. To no
Csudzso viszont tréfának vette az egészet.

- Ha bármikor rossz hangulatban leszek - mondta az omi

hölgynek -, hozzád jövök némi szórakozásért. Nálad mindig része
van az embernek valami mókában.
Az udvarnál azonban azt beszélték, hogy To no Csudzsót
valójában nagyon bántja a lány korlátoltsága, és hogy csupán
azért tréfálkozik rajta, hogy leplezze csalódottságát.

MÁSODIK FEJEZET

A kék nadrág

Gendzsi is, To no Csudzso is erősen sürgette Tamakacurát,

fogadja el a császári hálóterem udvarhölgyének posztját, de a lány
továbbra is habozott. Ennek az állásnak nem volt feltétlen
velejárója, hogy közvetlen kapcsolatba kerül a császárral, vagy
valamiképp a császár közvetlen védelme alá jut. De mióta annyi
emberen, köztük állítólagos apján is láthatta, hogy érdekesnek
találják őt, feltételezte - habár erre különösebb oka nem volt -,
hogy a császár is minden bizonnyal vonzódni fog hozzá. Szinte
látta már a vég nélküli kellemetlen viszály-kodást Akikonomuval
és Csudzso úrhölggyel, nem is szólva a császár kisebb rangú
kegyeltjeiről. Jómaga máról holnapra nevezetes személy lett: vele,
aki jóformán útszélen talált lelenc volt, a két legfőbb miniszter
tisztelettel bánt. Mindez sok helyütt elkerülhetetlenül ellenszenvet
ébresztett. Az ismerős nők között (Tamakacura meggyőződése
szerint) egész sereg akad, aki elkényeztetett törtetőnek tartja, és
kéjes örömmel szemlélné, ha kínos és megalázó helyzetbe
kerülne. Elég idős volt hozzá, hogy világosan lássa, mennyi
kellemetlenséggel és veszéllyel járna bármelyik út, ami most
nyitva áll előtte, s bár környezetének nem beszélt aggodalmairól,
állandóan igen levert volt és tanácstalan.
Persze Tamakacura helyzete sokak szerint nem adhatott okot
panaszra. Gendzsi magatartása változatlanul kifogásta-

lannak bizonyult, és az új palotabeli élete sok szempontból

valóban irigylésre méltó volt. De érezte, hogy a Gendzsi és közte
levő kapcsolat kétértelmű, és már hónapok óta számtalan
találgatás és tréfa tárgya. Olyan helyzetbe jutott, amit lényegében
visszatetszőnek érzett, és sóvárogva várta, hogy véglegesen
tisztázhassa magát minden gyanúsítás alól, amik élnek mindaddig,
amíg csak a herceg házában tartózkodik.
To no Csudzso arra törekedett, hogy jó viszonyban maradjon
Gendzsivel, és mivel abban a meggyőződésben élt, hogy barátja
bármilyen ígéretet tett is, valójában nem akar megválni a lánytól,
éppen ezért kísérletet sem tett arra, hogy jelenlegi otthonából
kimozdítsa Tamakacurát, vagy vele szemben bármi más módon
érvényesítse apai jogait.
A két versengő apa közt elfoglalt kétes helyzete következtében
Tamakacura neve és története természetesen csak még
hírhedtebbé vált. Még súlyosbította a dolgot, hogy amikor amúgy
is mindenki a lányt leste, a nyár közeledtével, Gendzsi már jóval
kevésbé volt tartózkodó, mint aki úgy okoskodik, hogy a lány
apjával közölte már, hol a gyermeke, s ezzel hősiesen eleget tett
kötelességének, amit a józan apa szerepe rótt rá. Ebben az időben
Tamakacura nagyon vágyott rá, bár lenne valaki bizalmasa, egy
nő - anya vagy barátnő -, akivel kínzó aggodalmainak csak egy
töredékrészét is megbeszélhetné! Sajnos, most hónapokon át
Gendzsi és To no Csudzso volt leggyakoribb látogatója, vagyis
éppen az a két ember, akiben a legkevésbé bízhatott.
Tamakacura gyászideje letelt,* de míg véget nem ért a hónap,
nem lehetett szó nyilvános eljegyzésről.* A császár türelmetlenül
várta, hogy pontot tegyenek az ügy végére, Tamakacura kérői
pedig még jobban ostromolták mindazokat, akikről azt hitték,
hogy befolyásolhatják a lány elhatározását. De bárhová fordultak
is, a válasz mindig ugyanaz volt: nem lehet tenni semmit,
legfeljebb majd a tizedik hónapban.
Újdonsült fivérei* nem kaptak bátorítást, hogy meglátogassák
Tamakacurát. Viszont ha a lány udvari szolgálatba lép, az ő
feladatuk lenne, hogy dolgait intézzék, s ennek kapcsán sok
mindent meg akartak beszélni Tamakacurával. Kasivagi rop-
pántul rajongott Gendzsi "lányáért", ezért nem kis derültséget
keltett, hogy oly gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. Ez
viszont zavarta a fiatalembert, s így csupán apja kívánságára
látogatott el az új palotába. Szemre éppolyan volt a fogadtatás,
mint azelőtt. Amikor beállított, és jelentette, hogy üzenetet hozott,
megvárakoztatták kint a kertben, és mivel úgy szólt az utasítása,
hogy titokban teljesítse megbízatását, kénytelen volt behúzódni
egy babérfa árnyékába, merthogy fényesen sütött a hold. Miután
Kasivagi erősködött, hogy küldetése igen bizalmas természetű,
végre megengedték, hogy a délnek néző, lefüggönyzött ablakon át
beszélhessen Tamakacurával. A lány azonban annyira izgatott
volt, hogy nem bírt beszélni, ezért válaszát szolgálónője, Szaiso,
továbbította.
- Amikor apám kiszemelt, hogy én adjam át üzenetét, bi
zonyára feltételezte, megtisztelsz azzal, hogy saját magad vála
szolsz. A dolgot alaposabban meg kellene beszélni, és attól
tartok, hogy ez a körülményeskedés igen kellemetlen módszer
nek bizonyul. Ámbár nem érdemesítesz rá, hogy a szokásos
módon bánj velem, ne feledd, hogy elismerten egy és ugyan
annak az apának gyermekei vagyunk. Lehet, hogy régimódi
vagyok, de abban a reményben jöttem ide, hogy sokkal töb
bet jelent számodra egy fiútestvér . . .
Tamakacura érezte, hogy valamilyen elfogadható mentséget
kell találnia, ezért így szólt a szolgálónak:
- Mondd meg neki, hogy örömmel köszönetet mondanék
az elmúlt évben irányomban tanúsított minden kedvességéért.
Sajnos, igen rosszul érzem magam, ágyhoz vagyok kötve. Hogy
ilyen udvariatlanul fogadom, arra csak egy mentségem van:
hogy immár családi kötelék fűz össze bennünket.
Szaiso komorna megismételte ezt a közlést, de bizony sután és
ridegen hangzott.
- Ha úrnőd nem jól érzi magát - jegyezte meg Kasivagi -,
nem lenne helyesebb, ha bemennék, és ágya mellett állva be
szélnék vele? Fontos dologról van szó, márpedig így egyáltalán
nem érzem, hogy bármi kapcsolat lenne köztünk. Ámbár nem
ragaszkodom hozzá mindenáron . . .
Azzal halk hangon olvasni kezdte apja üzenetét.

Kasivagi olyan csinosan volt öltözve, hogy császári herceg se

szebben, s bizony a komorna cseppet sem bánkódott úrnője
hajthatatlanságát
- "A Palotával kapcsolatos tervünkre vonatkozóan semmi
továbbit nem hallottam tőled - így szólt az üzenet. - Legfőbb
ideje, hogy eldöntsük a dolgot, ezért szeretnék veled még be
szélni. Azt hiszem azonban, hogy az ismert okok miatt helye
sebb, ha mostanában távol maradok. De semmi sem szól az
ellen, hogy néha-néha te írj nekem, és mélységes hallgatásod
némileg zavarba ejt." - Mondd meg úrnődnek - fűzte hozzá
Kasivagi -, hogy a múltban talán ellenszenvesnek érezhette
társaságomat, viszont e megváltozott körülmények között ez
már nem sértheti. Máig sem tudom, hogy korábbi közeledé
semet, amit valóságos kapcsolatunkat nem ismerve kíséreltem
meg, miért utasította vissza olyan ridegen és érzéketlenül. Még
kevésbé értem, hogy most, amikor már nem érhet az a gyanú,
hogy mint udvarló közeledem hozzá, ő kitart amellett, hogy
szobájának fala meredezzék köztünk. Soha többé el nem foga
dom, hogy így bánjon velem. Hangsúlyozd neki, hogy nagyot
kellene változnia a jól nevelt társaságnak ahhoz, hogy ilyen ud
variatlanságot bárki eltűrjön . . .
Hogyan békítse meg Kasivagit?
- A kapcsolatunkban történt változás nem közismert -
mondta válaszában Tamakacura. - Egyébként is azt hiszem,
családod nem várja el tőlem a városi jó modor finomságait,
hiszen éveken át hagyta, hogy elparasztosodjam a vad Cukusi-
ban.
így ugratta Kasivagit, mégpedig teljes sikerrel.
- Bocsáss meg, hogy beleavatkozom - mondta a komorna -, de
úrnőm helyzetét az teszi nehézzé, hogy nem tudja: úgy jöttél-e,
mint udvarló vagy pedig mint testvér. Fölöttébb érzékeny rá, hogy
mit gondol felőle a világ. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen
ok, amiért nem jön elő, és nem beszél veled négyszemközt. Ez a
magatartás azonban egyáltalán nem jellemző rá. Meglátod, ha
legközelebb eljössz . . .
- Köszönöm, nem! - kiáltotta Kasivagi. - Űgy érzem,
eljárhatnék ide jó egynéhányszor, és sokáig elüldögélhetnék, mire
úrnőd elismerné, hogy szolgálatom révén felszabadultam a
tilalom alól.
E szavakkal elhagyta a házat.
Higekuro herceg ugyanabban a testőrezredben szolgált, mint
Jugiri, és minduntalan fölkereste a fiút, hogy hosszan és
lelkesülten beszéljen neki Tamakacuráról. Mindig is azt remélte,
hogy Jugiri szót emel érte Gendzsinél. Úgy gondolta, hogy
Tamakacura számára képzelni sem lehet nála alkalmasabb férjet.
Jóképű, kedves ember ő, aki rangja és születése révén sokkal
előkelőbb pozíciót biztosíthat a lánynak, mint az valaha is jog
szerint remélhette. Mit kívánhat még Gendzsi? Jugiri szerint
viszont az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy Tamakacura
néhány hónap múlva bevonul szolgálattételre a Palotába. Ez
Gendzsi ötlete volt, To no Csudzso pedig - mivel azt hiszi, hogy
ez valami gondosan kidolgozott terv szerves része - bölcsebbnek
érzi, ha nem avatkozik a dologba.
Higekuro herceg Szuzaku excsászár hitvesének, Dzsokjoden
úrhölgynek a bátyja volt. Gendzsi és To no Csudzso mellett őt
ismerték a legbefolyásosabb embernek az egész birodalomban.
Ekkortájt harminckettő-harminchárom éves lehetett. Felesége -
Muraszaki nénje - négy évvel idősebb volt nála. Ez a
korkülönbség sok esetben semmit nem jelentett volna, de Ma-
kibasira úrhölgy* sokkal idősebbnek látszott a koránál. Higekuro
"mamuskának" becézte, de ezt nem pusztán mókának szánta,
ugyanis az asszony vénlányos természete már a kezdet kezdetén
idegesítette, és már néhány hónap elmúltával azon töprengett,
meddig bírja még elviselni felesége társaságát.
Higekuro szerencsétlen házassága arra késztette Gendzsit, hogy
ne támogassa a herceg udvarlását. Pedig Higekurónak nem volt
olyan híre, hogy rendezetlen vagy egyenesen léha életet élne.
Annyi bizonyos, hogy keveset tartózkodott otthon, de attól
eltekintve, hogy Tamakacurának tette a szépet, egyébként minden
idejét szemlátomást kizárólag az államügyeknek szentelte.
Amikor meghallotta, hogy To no Csudzso jó véleménnyel van
róla, és hogy maga a hölgy egyáltalában nem rajong a palotabeli
szolgálatért, Higekuro - a nagy csüggedés után - ismét felbuzdult.
Magában megállapította, hogy Gen-
dzsi nyilván ellene van, viszont mindenki tudja, hogy Gen-dzsi
miért vonakodik megválni Tamakacurától.
A kilencedik hónapban, egy reggel, amikor az évben először
minden, de minden csillogó dértől szikrázott, egyik hírnök a
másik után hozta a szokásos, ízlésesen hajtogatott, ötletes
szerelmes leveleket. Tamakacura egyetlen sort sem akart látni, és
csak vonakodva tűrte, hogy felolvassák neki a leveleket.
A Higekurótól érkezett levél így szólt: "A változó égboltról azt
olvasom le, hogy kegyelmi időm* már-már lejárt. »Ha csupán a
remény éltetett volna, kétségbeesésbe kerget ez a bojtos hónap.
De én már olyan vagyok, hogy életemmel a fogyó napok
hajszálvékony fonalán csüngök«."
Úgy látszik, feltételezte, hogy már döntöttek Tamakacura
sorsáról, s a jövő hónap elején múlhatatlanul cselekszenek is.
Tamakacura erről mit sem tudott.
Egy másik kérője, Szocsi herceg, ugyanilyen csüggedt volt.
"Minek is írok? - panaszolta. - Elvesztettelek, erről nincs többé
mit mondani. De »míg ott állsz a reggeli nap fényében, s ruhád
ujján talán még ott remeg egy cseppnyi harmat, mely egyszer
ráhull.t az árnyékos kerti úton«. Ha hihetnék benne, hogy tudod,
elvesztésed mit jelent számomra, ez talán nyújtana némi
vigasztalást. . ."
A levelet, melyben ez a költemény állt, mélyen, a tövénél
levágott, jéghideg bambuszszálra kötötte, s embere olyan
vigyázva hozta, hogy vastagon megmaradt rajta a zúzmara.
Hírnöke - akár a többi levélíróé - olyan személy volt, akinek
választékos megjelenése illett a levél eleganciájához.
Hjobukjo herceg fia, Szahjoje, volt még az a kérő, aki roppant
sürgető leveleket írt. Muraszaki fivére lévén, minduntalan
megjelent nővére lakosztályában, és levertsége úgyszólván
bizpnyság volt arra, hogy íme, olyan értesülést szerzett: eldőlt
Tamakacura sorsa. Szahjoje levelével megérkezett a küldönc:
"Még ha végül el is felejtlek, hogyan, ó, hogyan tanuljam meg
elviselni a szomorú életet, amelyben a feléd szálló gondolatnak
nincsen már helye . . ." És így tovább.
Tamakacura udvarhölgyei számára minden levél érdekes és
élvezetes volt. Fáradhatatlanul tárgyalták a levélíró stílusát, a
papír színét, a levél illatát és más ilyesmit.
- Remélem, úrnőnk még jó ideig nem dönt - jegyezte meg az
egyik hölgy. - Halálosan unatkozni fogunk, ha ennek vége szakad.
Tamakacura néhány tétova mondattal válaszolt Szocsi
hercegnek, de hangja egyáltalán nem volt elutasító.
Költeményében ugyanis ezt mondta: "Ki tudja, hogy a napraforgó,
mely szemlátomást önszántából, készségesen fordul a nap világa
felé, nem őrizné-e meg szívesen a levelén csillogó deret?" Ezt
többféleképp is lehetett magyarázni, de Szocsi herceget már ez a
halvány búsongás is kellemesen lepte meg. Abban persze nem
hitt, hogy a Palotában való szolgálatot akarata és jobb
meggyőződése ellenére vállalná, éppen ezért válaszát csupán arra
magyarázta, hogy jól nevelt ember módjára meg akarja köszönni a
kitartó udvarlást. Ennek ellenére Tamakacura levele nagy örömet
szerzett a hercegnek.
A délelőtt folyamán még egy sereg kevésbé rangos kérőtől
érkezett egy-egy epekedő levél. Legtöbbjük iránt a lány semmiféle
különösebb érzelmet nem táplált, ezért ünnepélyes kijelentéseikre
úgy válaszolt, amint - a Gendzsitől kapott tájékoztatás szerint - a
levélíró társadalmi helyzete megkívánta. Valóban - még Gendzsi
és To no Csudzso megállapítása szerint is - Tamakacura mindezen
események során annyi józanságról és alkalmazkodókészségről
tett tanúbizonyságot, hogy a női nem más képviselői is bölcsen
utánozhatnák.

HARMADIK FEJEZET

Makibasira

- Nagyon megrendít mindaz, ,amit az imént elmondtál -szólt

Gendzsi Higekuro herceghez, néhány hónappal később lezajló
beszélgetésük során. - Könnyen meglehet, hogy
minden tervemet fel fogja bontani. Remélem, senkinek sem szólsz róla
. . .
Pedig Higekuro pontosan ezt tette; akkora volt a kísértés, hogy
büszkélkedjék sikerével, hogy nem állhatott ellen. Az események
óta, amelyekre Gendzsi célzott, már eltelt némi idő.
Tamakacura akkor nem annyira Higekuro viharos ostromának
engedett, mint inkább annak az érzésének, hogy ez a férfi, akinek
érintésétől még most is irtózattal rettent meg, nem a szerelem,
hanem a sors eszköze, amely elől éppolyan kevéssé lehet kitérni,
akár a többi sorscsapás elől, amely őt apró gyerekkora óta
szakadatlanul éri. Higekuro eleinte azt remélte, hogy a lány idővel
majd hozzá szokik, ezért úgy tett, mintha nem venné észre
lehangoltságát. De az idő múlásával csak egyre keservesebb lett a
helyzet, s Higekuro már-már reménytelennek látta a dolgot,
amikor kiderült, hogy Tamakacura teherben van. A hercegben
most újabb reménység ébredt: úgy érezte, hogy az ég
megpecsételte kapcsolatukat, és elhatározta, hogy béketűréssel
viseli a lány mostani szeszélyességét. Mert Tamakacura
szépségének pusztán a látása is mind nagyobb örömmel töltötte el,
és elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy esetleg nem tudja
megtartani magának, és egy napon majd arra ébred, hogy
Tamakacura a Császári Palotába vagy egyenesen őfelsége karjába
menekült előle. Pillanatnyi sikerében szerinte éppannyi része volt
Ben no Omoto* ravaszságának, mint az isijamai Buddha
könyörületességének, hiszen már régóta esedezett hozzá. Földi
szövetségese azonban kegyvesztetté lett a dologban vállalt szerepe
miatt, és most a cselédség szállásán raboskodott. "Ámbár
mindenki engem kárhoztat - töprengett a szerencsétlen teremtés -,
világos, hogy valójában a boldogságos Buddha a felelős. Hiszen
úrnőmnél már egy sereg udvarlója érdekében próbáltam
közbenjárni, de egy szemernyi sikert sem értem el, s hogy most
volt eredménye, csak azért eshetett meg, mert az isijamai Buddha
első pillantásra felismeri bármely nemesúrban a becsületes szívet. .
." Gendzsi a világ minden kincsét odaadta volna, ha ez nem
történik meg. Ö is és To no Csudzso is, mindketten támogat-

ták Higekuro udvarlását, mert - bár joggal panaszkodhattak volna

az eljárás miatt, mellyel Higekuro kierőszakolta győzelmét - már
elkéstek azzal, hogy leszidják vagy hogy kiadják az útját. Bizony,
ha meg akarják menteni a lány jó hírét, arra csak egyetlen
lehetőség van: úgy kell bánniuk Higekuróval, mint hivatalosan
elismert udvarlóval. És ettől a perctől kezdve valahányszor
ellátogatott az új palotába, tüntetően nagy tisztelettel és
megbecsüléssel fogadták. Higekuro szívből óhajtotta, hogy minél
előbb hazavihesse a menyecskét. Gendzsi azonban úgy döntött,
hogy ez szóba sem kerülhet mindaddig, míg fennáll a veszélye,
hogy a lányt Higekuro palotájában bárki is kelletlenül fogadja.
Legalább is ezt az ürügyet hangoztatva halogatta Tamakacura
távozását.
- Bizonyosodj meg róla - kérte To no Csudzsót -, hogy nem
csöppen-e váratlanul holmi pletyka és féltékenykedés kellős
közepébe. A botránynak, civakodásnak még az árnya is fölöttébb
kínos lenne.
- Ellenkezőleg - jegyezte meg To no Csudzso. - Sokkal
jobban aggódnék, ha a császári Palotába menne, habár azt hiszem,
hogy ez most már nem is lehetséges. Őfelsége kétségtelenül
elfogult Tamakacurával szemben, és ilyen helyzetben minden
hölgy, ha csak igen előkelő rokonság nem támogatja, felkészülhet
rá, hogy tömérdek kellemetlenségben lesz része. Jómagam
mindent megteszek érdekében, amit csak bírok, de magad is
tudod, milyen nehézségeim vannak Csudzso úrhölgy palotabeli
pályafutásával is . . .
Ebben sok igazság volt. Maga a császár javasolta, hogy
Tamakacura pályázzék a szabad helyre. De rokonszenve - ha
egyáltalán él benne - mindössze azon alapult, hogy
egyetlenegyszer látta a lányt, s az ilyen felületes tetszés
semmiképpen sem jelenthette azt, hogy teljes uralkodói
tekintélyével védeni fogja a lányt vetélytársnőinek orcátlan
acsarkodása ellen.
A szertartásos átadó levélben, amelyet To no Csudzso az
esküvőt követő harmadik napon küldött a férjnek, célzatosan
hangsúlyozta, milyen szerepet játszott Gendzsi Tamakacura
nevelésében, és a nevelőapa szüntelen gondosságáról és jóságáról
igen meleg szavakkal emlékezett meg. Ugyanis meg
volt győződve róla, hogy levelének tartalmáról Gendzsi végül
tudomást szerez. Az esküvőt persze a legnagyobb titokban
tartották meg, de már a híre is olyan izgalmas pletykának
ígérkezett, hogy nem sokáig maradhatott rejtve. Szigorúan
bizalmas értesülésként adták tovább szájról szájra, és hamarosan
eljutott a hír a Palotába is. Végül magának a császárnak is
elmesélték.
A császár igen jóakaratúan nyilatkozott a dologról.
- Rendkívül sajnálom, hogy elveszítjük a hölgyet - mondta. -
Persze ha úgy érezte, hogy másfelé van lekötve, ez mindjárt
magyarázatot nyújt arra is, miért habozott ilyen sokáig. Nagyon
megértem, hogy most nincs kedve tartós kötelezettséget vállalni.
De ha kedve lenne, hogy egyszer-egyszer segítségünkre legyen . .
A tizenegyedik hónapban jártak ekkor. Tamakacura ráállt, hogy
a császári hálóterem udvarhölgyének feladatát megpróbálja ellátni
Gendzsi palotájában levő régi szállásáról. Éppen ebben az időben
igen sok vallásos szertartás zajlott le az udvarnál, s az új
udvarhölgynek egy pillanatnyi nyugta sem lehetett. Beosztottjai
minduntalan átjöttek a Palotából, hogy utasítást kérjenek tőle, és
Tamakacura szobájában nagy jövésmenés, ifjúi csevegés zajlott.
Tamakacura bosszúságára Hige-kuro herceget már nem elégítették
ki a hosszas esti látogatások, hanem tartósan bevette magát
Tamakacura lakosztályába. Szocsi herceg és a többi udvarló még
most sem tudta, hogy a házasságkötés titokban megtörtént, és
persze felháborodtak azon, hogy vetélytársuk megengedhet
magának ilyen szabadosságot. Egyiküknek ráadásul kétszeres oka
volt rá, hogy bosz-szús legyen. Szahjoje herceg volt ez,
Makibasira bátyja. Nem elég, hogy udvarlásával szégyenletes
kudarcot vallott, de nővére nevetség tárgya lett, mivel férje
állandóan ott él egy másik asszony házában. A fiatalember
feldühödött, de pillanatnyilag nem kínálkozott lehetősége, hogy
felelősségre vonja sógorát.*
A helyzet valóban elég mulatságos volt. Higekurót hosszú
éveken át a korrektség, szorgalom és józanság példaképének
ismerték, most pedig az udvarnál minden második ember az
ő szenvedélyes udvarlásán, éjnek idején tett titokzatos
kirándulásain, hajnali hazatérésein köszörülte a nyelvét.
Regényesen kiszínezték a történetet, hogy végül Higekuro barátai
egészen elámultak, milyen titokzatos változás mehetett végbe a
hercegben. Tamakacura természeténél fogva kedvelte a társaságot,
jó kedélyű volt és vidám. Ám Higekuro jelenlétében mintha
kicserélték volna: búskomor lett, ingerlékeny és heveskedő,
mégpedig olyan mértékben, hogy mindenki jól láthatta, egy
fikarcnyit sem törődik férjével. Minduntalan eltöprengett, vajon
hiszi-e Gendzsi, hogy boldog ezzel a visszataszító emberrel, és
elvörösödött a gondolatra, milyen lesújtó véleménye lehet az ő
ízléséről. Eszébe jutott Szocsi herceg eleven, melegséget sugárzó,
vonzó lénye. Ugyan mi szállhatta meg jómagát, amikor . . .? És
még barátságtalanabb lett Hige-kuróhoz, mint valaha.
Gendzsi megkönnyebbülést érzett, merthogy egyszer s
mindenkorra felszámolhatta azt a helyzetet, mely miatt annyi
kellemetlen gyanúsítás érte. Érzelmei némelykor belesodorták
fonák és kétértelmű helyzetekbe, de természetes hajlama (ezzel
nyugtatta magát) afelé terelte, hogy tartózkodjék az ilyen
bonyodalmaktól. Éppen Muraszaki társaságában volt, amikor ezek
a gondolatok támadtak benne, és váratlanul megszólalt:
- Emlékszel, mennyire gyanakodtál, amikor Tamakacura
beköltözött hozzánk? Most már láthatod, hogy semmi okod nem
volt a nyugtalanságra . . .
Igen, ő, Gendzsi, most már valóban biztonságban lehetett. Még
ha úgy adódik is, hogy ismét találkoznak, és netán a régi
meghittség is némileg újraéledne köztük, az már nem lenne olyan
veszélyes, mint eddig . . . Emlékezetébe idézte azt az időt, amikor
Tamakacura iránt érzett szerelme a leghevesebben lángolt, amikor
egyenesen azzal hitegette magát: módot tud találni arra, hogy a
lányt megtartsa magának. De várjunk csak! Valóban gyökeresen
megváltozott mindez? Hogy Tama-kacurától megváljon - ez a
gondolat azelőtt talán fájdalmasabb volt, mint e pillanatban? És
Tamakacura képe ettől kezdve még kitartóbban üldözte.
Egyik reggel, amint meghallotta, hogy Higekuro herceg rö-
vid időre eltávozott Tamakacura lakosztályából, újra átment
látogatóba. Látta, hogy Tamakacura roppant lehangolt, és nincs jó
színben. Hallott róla, hogy egy ideje már a legkisebb erőfeszítésre
is képtelen. De a herceg megjelenése mintha kissé felrázta volna,
ugyanis felült a heverőn, és a paravánt kissé behajtotta. Gendzsi
igyekezett roppant tartózkodóan viselkedni, és egy ideig eléggé
szertartásosan elbeszélgettek a napi újdonságokról. Micsoda
üdülés volt Higekuro társasága után egy valóban szép külsejű férfi
közelségében lenni! Igaz, férjének arcán látszik becsületessége,
jóindulata - de milyen köznapi, közönséges vonásai vannak!
Keservesen szégyellte, hogy Gendzsi és az egész világ szemében
úgy tetszhet, íme, ez az ő választása. Tamakacura szemébe
könnyek gyűltek. Beszélgetésük lassan fesztelenebbé vált. Gendzsi
egy alacsony székért nyúlt, és egészen közel húzta a heverőhöz.
Amióta utoljára látta Tamakacurát, arca valóban megvékonyodott,
de vonásai ettől csak megszépültek. Gendzsiben elviselhetetlen
fájdalom ébredt arra a gondolatra, hogy teljesen elveszítheti
Tamakacurát.
- Lehajoltam ugyan, de egy kortyot sem ittam ... és még
sem gondoltam volna, hogy a Halál Folyójának partján, a gáz
lónál, valaki más nyújtja kezét afelé, akit én elvesztettem.*
A herceg olyan gyengéden nézett Tamakacurára, hogy az nem
bírta ki: eltakarta arcát, és közben ezt a költeményt suttogta:
- Bár elenyészne életem, e habfodor a szenvedések vizén,
mielőtt még ő átvezetne a Halál Folyójának gázlóján.
- Ugyan, ugyan - szólt Gendzsi mosolyogva -, a folyón át
kellett kelni. Nem kerülhetjük el azzal, hogy "eltűnünk". De
megígérem, hogy én is ott leszek, és megfogom a kezedet. De
beszéljünk komolyan! Bizonyosan tudod, milyen nyomorultul
érzem magam a történtek miatt. Amikor úgy küszködtem, hogy az
irántad való érzéseimet legyőzzem magamban, bizony nem azért
tettem, hogy szabad légy, és elsietve odaadd magad egy férfinak,
aki téged sokkal kevésbé szeret, mint én. Nem értem, hogyan
bízhattam meg valaha is józan megfontoltságában! De ki sejthette
volna?! . . .

Gendzsi látta, hogy Tamakacura számára kínos ez a téma, ezért

másra terelte a beszélgetést, és hirtelen így folytatta:
- A császár nagyot csalódott, mert egyetlenegyszer sem
mutatkoztál az udvarnál. Mit szólnál hozzá, ha egy ideig a
Palotában laknál, amikor tőlünk eltávozol? Ha egyszer letelepszel
új otthonodban, onnan már nem lesz könnyű elszabadulnod. A
császár mindenesetre azt fogja gondolni, hogy következetlen
vagyok. De örömmel közlöm veled, hogy igen elégedett
mindazzal, ami történt. . .
Így beszélt Gendzsi, mert arra törekedett, hogy minden
vigasztaló szóval, ami éppen eszébe jut, elszórakoztassa
Tamakacurát. De kárba veszett fáradság volt. Tamakacura
csakhamar csillapíthatatlan zokogásban tört ki. Gendzsi
megrettenve látta, hogy a saját megmagyarázhatatlan cselekedete
milyen mérhetetlen nyomorúságba taszította Tamakacurát.
Látszott, hogy részvétével nem segít rajta, ezért a tőle telhető
legjózanabb és szenvedélytől mentes hangon tanácsokat kezdett
adni legközelebbi jövőjére vonatkozóan. Főként azt hangoztatta,
hogy a körülményeket tekintve szó sem lehet róla, hogy Higekuro
házában lakjék.*
Higekuro herceg kezdetben nagyon ellenezte, hogy
Tamakacura beköltözzék a Palotába, de végül belátta, hogy onnan
sokkal könnyebben átviheti majd magához, mint hogy most
kiragadja Gendzsi kezéből, ezért végül beleegyezett, hogy
Tamakacura néhány hetet töltsön az udvarnál.
Higekuro mostani elhelyezése Tamakacura lakosztályának
egyik sarkában, igen szűkösnek és kényelmedennek bizonyult; de
még ha rá is beszéli Tamakacurát, hogy jöjjön vele a saját
palotájába, ott még sok minden tennivaló akadt, ha csak
valamennyire is elviselhető szállást akart neki biztosítani. Az
elmúlt esztendőben mindent a sorsára hagyott, s az egész
épületben jóformán minden sürgős javításra szorult. Felesége
állapota iránt már hónapok óta nem érdeklődött, és szemlátomást
már a gyermekeivel sem törődött, jóllehet mindeddig nagyon-
nagyon szerette őket. Alapjában véve azonban jószívű, sőt
érzelmes ember volt. Bizonytalanul és ködösen ugyan, de érezte,
hoijy feleségének valószínűleg igen fájna, ha most egy

másik asszony tiszteletére újra berendezi a házat, és mindent

elkövetett, hogy az asszonyt megkímélje minden fölösleges
kellemetlenségtől és megaláztatástól. De gondolatait ebben az
időben annyi egyéb dolog foglalkoztatta, hogy óvatossági
rendszabályait nem valami sikeresen hajtotta végre; bizony
jóformán minden úgy zajlott le, hogy az lett a látszata:
szántszándékkal megsérti felesége érzékenységét.
Makibasira úrhölgyet nem úgy nevelték, hogy megtanuljon
szolgálni és félreállni. Császári herceg lánya volt, a báj és szépség
(főként lánykorában) nem hiányzott belőle, s mindig is
körülhízelegték, csodálták. Az utóbbi években azonban valahogy
megváltozott: valami lelte vagy talán megháborodott. Egyre
furcsábban viselkedett, sőt némelykor úgy tetszett, nem is tudja,
mi történik körülötte. Emiatt, de egyéb okokból is, már régóta szó
sem volt arról, hogy Higekuro, a szó természetes értelmében,
feleségének tekintse Makibasirát, viszont továbbra is úgy bánt
vele, ahogy azt az asszony rangja megkövetelte, és mindeddig
semmi sem történt, amiből a világ arra következtethetett volna,
hogy szívében az első helyet nem a felesége tölti be.
A Tamakacura fogadására tett előkészületek híre fülébe jutott
Hjobukjo hercegnek.
- Szóval idáig jutottunk! - szólt sóhajtva. - Hallom, hogy a lány
igen csinos és okos. A herceg biztosan úgy rendezkedik be, hogy
mindenki szeme elől elrejtse. De ha az a lány megveti lábát a
házban, olyan helyzetbe kerül a lányom, amit egyetlen rangjabeli
asszony sem tűrne. Azonnal intézkedem, hogy megvédjem a
megaláztatásoktól. Ha Higekurót nem lehet észre téríteni, akkor a
lányom hagyja ott, de azonnal. Végül is, amíg én élek, addig neki
is van otthona . . .
Azzal hozzálátott, hogy rendbe hozassa palotája egyik lakatlan
szárnyát.
Ámde Makibasira úrhölgy már hosszú évek óta férjnél volt. Ha
apja is Hjobukjo herceg, a házát már rég nem tekintette
otthonának; a hír, hogy apja haza szeretné vinni, egyáltalán nem
nyugtatta meg - éppen ellenkezőleg: még jobban feldúlta amúgy
is bomlott agyát. Először ingerültség és düh jött rá,
majd teljesen kimerülve, naphosszat mozdulatlanul feküdt
ágyában.
Alapjában véve igen csendes és kiegyensúlyozott kedélyű volt,
és némelykor inkább roppant illedelmes gyermeknek látszott,
mintsem felnőtt asszonynak. De egy ideje hirtelen rárájött egy
roham, s ilyenkor kiszámíthatatlan és visszatetsző csínyeket
követett el környezetével szemben. Nemrég meg már senkit sem
tűrt meg a maga közelében, és lakosztályában szörnyű piszok és
rendetlenség uralkodott. Higekuro herceg egyébként is borzadt
minden rendetlenségtől, de most, hogy Tamakacura kínosan tiszta
és gondozott lakásából tért meg, visszahőkölt attól a szennytől,
ami itt fogadta.
Higekuro azonban éveken át megosztotta életét Makibasi-rával,
és részvéte ezúttal is erősebbnek bizonyult, mint undora. Úgy
látszott, az asszony felismeri Higekurót, sőt, minden baj nélkül
beszélgetni is kezdtek. Egy idő múlva Higekuro ezt mondta:
- Nyilvánvaló ugye, hogy két ember kapcsolata nem marad
örökre egyforma. De csak durva vagy teljesen neveletlen emberek
között támad ilyesmiből veszekedés és viszály. A magunkfajta
ember uralkodik magán, és béketűrő mindaddig, amíg a helyzetet
elviselhetőnek érzi; ha pedig úgy látják, hogy a további
kitartásnak nincs értelme, békében elválnak. Te viszont annyira
felindultál ezen a dolgon, hogy valósággal a betege lettél, és bár
én meg akartam beszélni veled ezt az ügyet, nem voltam bizonyos
benne, megfelel-e a lelkiállapotod ilyen beszélgetésre. Nem
mintha bármi újat mondhatnék. Mindebben már jó ideje
megegyeztünk. Mert azután, hogy nálad elkezdődtek azok a
rohamok, még jó ideig türelmesen vártam, és ügyeltem, hogy
semmi olyat ne tegyek, amivel megszomoríthatlak. De te magad is
mindig elismerted, hogy igazán nem várhatok örökké: előbb vagy
utóbb kell jönnie valakinek, aki irányítja a háztartást. Nos, ez most
meg is történik. Ne haragudj rám ezért. Ha érzelmeimről nem is
beszélek, de biztos lehetsz benne, hogy már csak a gyermekeink
miatt is sosem foj gok rosszul bánni veled, sosem foglak
elhanyagolni. Örökös neheztelésednek és féltékenykedésednek az
az oka, hogy
gátlástalanul és betegesen átengeded magad mindenféle vad álomnak
és fantazmagóriának. Megértem, hogy mindaddig, míg nem
történt meg a döntés, aggódásban és izgalomban éltél. De most
már minden eldőlt. Szánd el magad, hogy előbb megpróbálsz
beleilleszkedni a helyzetbe, s ne kezdd azzal, hogy azt állítod,
méltatlanul bántam veled. Hallom, hogy apád felháborodott az én
állítólagos durva magatartásomon, és az a szándéka, hogy
hazavisz. Mi a véleményed: komolyan gondolja ezt, vagy
fenyegetésnek szánja, mert reméli, hogy ezzel észre téríthet?
Nevetve mondta ezt, de az asszony válaszul csak szemrehányón
és szenvedőn nézett rá. Még a Higekuro személyes szolgálatára
rendelt két komorna, Moku no Kimi és Csudzso no Omoto is
ellene volt ebben a dologban, és fennhangon méltatlankodtak
Tamakacura küszöbönálló jövetele miatt.
Egy nap, amikor Makibasira állapota szemlátomást jobb volt,
mint az utóbbi idők folyamán, és csendesen sírdogálva feküdt,
váratlanul így szólt Csudzso no Omotóhoz:
- Ha szemembe mondaná, hogy szégyell, mert öreg vagyok,
és furcsán viselkedem, nem venném rossz néven. De nem bí
rom elviselni, hogy apámat is belekeveri a dologba. Neki bez
zeg nem merne ilyesmit a szemébe mondani, és ha ennek híre
fut. . . Ha nekem mondja, nem számít. Mindezt hallottam már
előbb is, s ha elismétli, hát sebaj! De az apám . . .
Ebben a pillanatban belépett Higekuro herceg. Az asszony
fektében nyomban hátat fordított neki, hogy ne lássék az arca.
Makibasira igen vékonyka volt, s a hónapok óta tartó szüntelen
betegeskedés annyira megviselte, hogy valószínűtlenül
törékenynek tetszett, amint ott feküdt. Hosszú, selymes haja volt,
de az utóbbi időben rohamosan hullott, és több helyütt egészen
meggyérült. Makibasira szörnyű zavarban volt, és keservesen sírt.
Feltűnően szép sosem lehetett, de elég sok volt benne apjából,
annak előkelőségéből és bájából - ámbár jelenlegi ápolatlan és
megviselt állapotában mindez alig látszott meg rajta.
- Mit mondtál apádról? - kérdezte Higekuro, ahogy belé
pett. - Rettentő viszályt támasztasz közöttünk, ha azt állítod,
ho^y becsmérlőén nyilatkoztam róla. Egyébként egy szó sem

igaz ebből ... - Majd barátságosabban így folytatta: - Sohasem

éreztem magam igazán jól Gendzsi herceg pompás palotájában, és
nem kívánnék hosszú ideig ott maradni. De úgy döntöttem, hogy
továbbra is együtt akarok lenni azzal a hölggyel, akinél éppen
most jártam, és mivel sem korom, sem természetem nem állja az
örökös ide-oda szaladgálást, elintéztem, hogy a hölgy ide
jöhessen, és velünk éljen. Neki is, nekem is kellemesebb lesz így,
és azt hiszem, jobb lesz számodra is. Az a körülmény, hogy a
hölgy olyan messze és olyan gondos őrizet alatt álló helyen lakik,
a szükségesnél is feltűnőbbé teszi a dolgot. Jól tudod, hogy
Gendzsi herceg jelentékeny személyiség. Ö felelősséget érez a
hölgy boldogságáért, és ha meghallaná, hogy barátságtalan vagy
hozzá, rád és rám is nagyon megharagudnék. Arra kérlek tehát,
légy hozzá olyan kedves, amilyen csak bírsz lenni. . . De ha úgy
érzed, hogy inkább elköltözöl Hjobukjo herceghez, és egy ideig
nála laksz, tedd azt. Megígérem, hogy gyakran meglátogatlak.
Attól semmi esetre se félj, hogy többé nem foglak szeretni, és nem
gondoskodom rólad. Szeretném, ha viszont én is bizonyos
lehetnék abban, hogy te meg kissé higgadtabban és józanabbul
ítéled meg a dolgokat. Meggyőződésem, hogy nem tudod,
mennyit ártasz nekem a jajveszékeléseddel, de remélhetőleg
tartózkodsz majd tőle, legalábbis, míg kedvelsz. Éveken át
mindent elkövettem, hogy boldoggá tegyelek, és bizonyos lehetsz
benne, hogy továbbra is így lesz... - Higekuro engesztelni
próbálta, és szinte úgy beszélt hozzá, akár holmi duzzogó
gyerekhez.
- Szükségtelen, hogy beszámolj szerelmi ügyeidről - válaszolta
az asszony. - Nem érdekelnek. Tudod te jól, mi nyugtalanít. Apám
a betegségem kezdete óta nagyon nyugtalankodik miattam.
Gondolni sem merek rá, mit érezne, ha mostani állapotomban
hazatérnék. Határtalanul elszomorítja, ha engem szenvedni lát. . .
Nem tehetem . . . Apám azt mondja, hogy Muraszaki úrhölgy, aki
végül is a testvérem, igen nagy hibát követett el: szétrombolta
boldogságomat, mert bemutatott téged annak a lánynak. Ebben
azonban nem vagyok vele egy véleményen. Mutasson be téged,
akinek csak akar, engem nem érdekel . . .
 Makibasira nyugodtan és értelmesen beszélt. De Higekuro már
máskor is látta ilyen hangulatban, és nagyon jól tudta, hogy
bármely pillanatban vad téboly törhet ki rajta.
- Ami Muraszaki úrhölgyet illeti, nagyot tévedsz - szólt
Higekuro. - Az ő keze nincs benn ebben a dologban. Lak
osztályába zárkózva úgy él, mint a mesebeli elvarázsolt her
cegnő, és sosem jutna eszébe, hogy beleavatkozzék a magunk
forma emberek ügyeibe. Nem törődik ő velünk, hidd el. Sem
mi sem szomoríthatná el annyira, mint ha azt gondolnák róla,
hogy ő próbált bennem érdeklődést kelteni Tamakacura úr
hölgy iránt. Kérlek, ne híresztelj ilyesmit. Sok baj lehet belőle.
Higekuro egész délután Makibasirával társalgott. Alkonyatkor
kezdtek elkalandozni gondolatai, és észrevette, hogy már csak úgy
találomra válaszolgat. Ugyanis közben azon töprengett, mit
tegyen, hogy ne kelljen az egész estét Makibasirával töltenie, de
azért lehetőleg ne sértse meg. Már éppen fel akart állni, amikor
heves hóvihar tört ki. Ha most mindenáron elmenne, bántón
kitetszene, hogy hanyatt-homlok menekülni kíván felesége
társaságából. Ha az asszony csak egy szóval is panaszkodik vagy
szabadjára engedi rossz hangulatát, a herceg könnyen megteheti,
hogy felfortyan és elmenekül a kellemetlen helyzetből. Ámde
éppen az ellenkezője történt: Makibasira csodálatosan
megértőnek, józannak és kedvesnek bizonyult. Kegyetlenség
itthagyni. Higekuro még nem is szánta el magát: keze az ajtón
tétovázott, és csak bámult ki az alkonyatba.
- Attól félek, nagyon heves vihar lesz - szólt az asszony, és
férjére pillantott. - Nem találod meg az utat. Hirtelen egé
szen besötétedett. ..
Az asszony arckifejezése egyszeribe megváltozott. Higekuro
pontosan tudta, mi zajlik benne. "Vége már annak - gondolta
Makibasira. - Ha maradna is, ugyan mi értelme lenne? .. ."
- Megvárom, míg kissé kitisztul - mondta Higekuro, majd
később megjegyezte: - Egy más alkalommal bizonyára itt ma
radhatok, ameddig csak óhajtod. De ma este bizonyos okok . . .
félreérthetnék . . . Gendzsi és To no Csudzso is kifejezetten
azt óhajtja, hogy el ne mulasszam . . . De nincs szükség ma-
gyarázkodásra. Olyan jó és türelmes vagy, hogy bizonyára
megbocsátasz. Ez lesz az utolsó eset. Ha Tamakacura úrhölgy már
itt lakik, minden sokkal egyszerűbb lesz . . . Valóban, ma este
annyira jól vagy, hogy nem látom okát, miért kellene bárkinek is
veled maradnia . . .
- Tudom, hogy valójában nem szívesen maradnál itt ma
éjszaka - felelte az asszony szelíden. - Jobb lesz nekem, ha
elmégy. Amíg tudom, hogy jó szívvel gondolsz rám, nem ér
dekel, hová mégy. Megígérem, hogy nem sírok többé. Nézd
csak! Egészen száraz a ruhám ujja . . .
Makibasira behozatta a füstölőedényt, különböző friss
illatszereket hintett bele, és saját kezűleg alaposan beillatosította
Higekuro hosszú lovaglókabátját. Az asszony ruhája lágyan omló
szövetből készült, s ahogy most a füstöléssel foglalatoskodva
előrehajolt, lágy redőkben hullt alá: kedves, szívmelengető
jelenséggé vált. De hogy megvékonyodott, milyen sovány lett!
Akár valami sápadt kísértet, mely lebeg a téli éjszakában! Szeme
megduzzadt a sírástól, de az arca szép. Ezt gondolta Higekuro, és
hirtelen gyengédség ébredt fel benne a2 asszony iránt. Nem is
lehetett soha hibáztatni semmiért. Nem kellett volna most is
várnia még, hónapokon, esetleg éveken át, mielőtt ilyen szörnyű
fájdalmat okoz neki? Mert ebben a pillanatban megértette, mit
szenvedhet az asszony, mióta hűtlenkedni kezdett. De amikor
javában furdalta a lelkiismeret, megjelent előtte Tamakacura képe.
Mélyet sóhajtott, és hozzáfogott, hogy magára vegye a kabátját,
de közben egy aprócska füstölővel belülről is megillatosította a
kabát ujját. Higekuro nem volt olyan csinos férfi, mint Gendzsi,
de szép termetű. És ahogy ott állt, és hosszú lovaglókabátjávai
foglalatoskodott, olyan férfinak tetszett, akivel nem lehet tréfálni.
Egyik kísérője most elég hangosan megjegyezte, hogy a havazás
úgyszólván elállt, és későre is jár az idő; elég hangosan mondta,
hogy a herceg meghallja - habár nem fordult feléje. Csudzso no
Om'oto és Moku no Kimi, a két komorna, a sarokban levő
heverőn nyújtózkodott: szomorú történeteket meséltek
egymásnak, és közben nagyokat sóhajtottak:
- De szomorú is az élet!
Makibasira békésen, csendben hevert Higekuro lábánál, és egy
alacsony zsámolyra támasztotta fejét. De most hirtelen felpattant,
felkapta a ruhaszárításra szolgáló nagy parázstartót, odaugrott a
herceg háta mögé, és a fejére borította.
Egy pillanat műve volt az egész, olyannyira, hogy Hige-
kurónak sejtelme sem volt róla, mi történt. Csak azt érezte, hogy
szeme-szája egyszeribe tele lett felhőszerűen finom porral.
Belevakult, fulladozott, s bár nem ébredt rá, mi is történt, de a
hamut rázogatta, söpörgette kabarjáról, nadrágjáról, ingéről,
hajáról. Makibasira udvarhölgyei rémülettől dermedten álltak
mellette. Vajon megérti-e Higekuro, hogy asz-szonyukra
egyszerűen megint rájött a szokásos roham, az a furcsa
háborodottság, mely arra készteti, hogy felháborító csúfságokat
kövessen el éppen azok rovására, akiknek pedig leginkább
szeretne a kedvükben járni. Ha azt hinné, hogy előre megfontoltan
követte el, hogy eszénél volt, amikor így csúffá tette, valószínű,
hogy feléje sem néz többet. Az asszonyok körülvették a herceget,
leporolgatták, lemosták, és tiszta ruhát hoztak neki. De Higekuro
egész testében érezte azt a karco-lós, kaparós tikkadtságot, mintha
sűrű, rakoncátlan hajjal benőtt feje búbjáig meghempergették
volna hamuban.
Ilyen állapotban nem mutatkozhatott Tamakacura ragyogó
otthonában. Elbocsátotta kíséretét, és hozzáfogott, hogy
berendezkedjék éjszakára.
Makibasirát udvarhölgyei vették gondjukba. Higekuro tudta,
hogy tettéért nem lehet felelősségre vonni. De hogy az asz-szony
olyan tökéletes közönnyel nézte kínos helyzetét, melyet éppen ő
idézett elő, a herceg hirtelen haragra lobbant. Érezte is, hogy a
legszívesebben szidalmakkal illetné, de tartott tőle, hogy
megszállottságában ismét tombolni kezd. Éjfél volt már, de
elküldött papokért és ördögűzőkért, és már javában tartott is a
könyörgő szertartás. A tébolyult asszony ekkor már szörnyen
átkozódott és őrjöngött. A papok egész éjszaka vesszőzték,
rángatták,* de még hajnalban is zagyvaságokat beszélt és sírt;
ezután rövidesen megnyugodott valamennyire, és Higekuro
megragadta az alkalmat, hogy mentegetőző sorait elküld-je az új
palotába.

"Ma éjszaka hirtelen rosszul lett valaki - írta -, így lehetetlen

volt eltávoznom. Egyébként nagy havazás ígérkezett, és barátaim
erősen furcsállták volna, ha ragaszkodom hozzá, hogy útra
keljünk. Több ízben is már-már elindultam: csontig átfáztam,
mialatt egyre lestem az alkalmat, hogy megszökhes-sem . . .
Nagyon is jól tudom, hogy nem szakad meg a szíved, mert nem
jelentem meg, de félek, mások előnyöket kovácsolnak maguknak
udvariatlanságomból..."
Eltalálta. Tamakacura egy cseppet sem bánkódott
távolmaradása miatt. Bocsánatkérő levelét, melyet a herceg
borzalmas jelenetek közepette, nagy izgatottan vetett papírra, ki
sem bontotta, sőt tudomást sem vett róla.
Higekuro felesége még másnap is igen zavarodott volt, ezért
újabb ráolvasásokkal kísérleteztek. A herceg titokban azért
imádkozott, hogy felesége legalább annyi időre térjen észhez,
hogy azalatt elhelyezhesse a házban Tamakacurát. Mert a jelen
pillanatban természetesen nem szánhatta el magát ilyen lépésre.
Jómaga ismerte az asszonyt, ezért tudta, hogy tombolása és
bosszúja csupán betegségének következménye, de bárki idegent
borzadás és utálkozás fogott volna el.
Alkonyatkor, mint rendesen, indult volna Tamakacurához.
Mióta a felesége megbetegedett, a herceg ruhatárát senki sem
gondozta. Állandóan panaszkodott, mondván, minden
ruhadarabját olyan rosszul szabják, hogy az utcán mulatnak rajta.
Ezen a napon új kabátot készítettek ki számára, de ez is olyan
rosszul állt rajta, hogy nem volt hajlandó elmenni benne. A másik
kabátjába, amelyet azon a szerencsétlen éjszakán viselt, rengeteg
apró lyukat égetett a faszénparázs; bár gondosan letisztogatták, és
még jól érzett rajta az éjszaka belefüstölt illat, mégis kellemetlen
szagot árasztott. Gondolni sem lehetett arra, hogy ilyen
megpörkölődött, tönkretett ruhában megjelenjék az új palotában.
Ezeket a ruhadarabokat mind félredobálta, leküldte a
mosókonyhába, még egyszer gondosan kitisztíttatta és rendbe
hozatta őket. Amint visszakapta, megkérte Moku no Kimit, hogy
még egyszer illatosítsa be mindegyik darabot. A herceg most
végre indulásra készen állt.
Már egyetlen távol töltött éjszaka után sokkal csodálato-
sabbnak és vonzóbbnak találta Tamakacurát, mint bármikor.
Amíg nála lehetett, feledett mindent, ami otthon lejátszódott. És
szüksége is volt erre a vigaszra, mert iszonyatos látványt kellett
nemrég elviselnie. Látogatása jól belenyúlt a következő napba.
Szemlátomást semmilyen varázsige vagy ráolvasás nem
használt, mert a szellem továbbra is megszállva tartotta a beteg
asszonyt: Makibasira tébolyultan dühöngött. Higekuro rettegett
tőle, hogy az asszony még kárt tesz benne vagy legalábbis valami
komiszságot művel vele, ezért néhány napon át lehetőleg távol
tartotta magát felesége lakosztályától. Ha tennivalója néha rá is
kényszerítette, hogy egy-két órát otthon töltsön, bevette magát az
épület legtávolibb részébe, és nagy óvatosan behívatta magához
gyermekeit. A legnagyobb egy tizenkét éves kislány volt, a két fiú
ennél fiatalabb. A gyermekek lassan már megszokták, hogy apjuk
és anyjuk csak ritkán találkozik, de olyasmi eddig még nem került
szóba, hogy anyjuk helyét más asszony foglalja el. Ráadásul
dajkáik bebeszélték nekik, hogy Tamakacura beköltözése csupán
egy része valami alattomos és szörnyű tervnek, ezért csak
vonakodva engedelmeskedtek apjuk hívásának.
Amint Hjobukjo herceg meghallotta, mi történt, első gondolata
az volt, hogy lányát a legsürgősebben elhozza Higekuro házából.
"Bizonyos, hogy ezzel megérett a helyzet a végleges szakításra -
gondolta. - Ha ad magára, egyetlen napot sem maradhat egy födél
alatt a férjével. Végül is, míg élek, itt jó dolga lesz.. . Semmi
szükség, hogy tragikusan fogjuk fel az ügyet. . ." Hjobukjo be sem
jelentette magát, egyszerre csak megjelent Higekuro házában,
hogy elvigye a lányát. Úgy esett, hogy Makibasira éppen eléggé
nyugodt volt, és használni tudta az eszét. Ámbár valahányszor így
magához tért, és némileg felfogta, mi történt, szörnyű
búskomorságba esett.
Amikor jelentették, hogy itt az apja, nyomban rájött, hogy ez
mit jelent, és elhatározta, hogy nem ellenkezik. Ha itt marad,
tanúja lehet, amint férje szeretetének utolsó morzsái is
széthullanak, odavesznek. Végül pedig mégis rákényszerülne,
hogy elmenjen, de sokkal megalázóbb körülmények között. Apja
azt hitte, hogy lánya számára nagyobb biztonságérzetet jelenthet,
ezért elhozta fivéreit is. Az idősebbek, köztük Szah-joje is, magas
hivatalt viseltek az udvarnál; most is olyan ruhában és akkora
kísérettel jöttek, mint akik hivatalos ceremóniára érkeznek, de
ugyanígy Makibasira öccsei is, akik csak most kezdték meg
pályafutásukat, s egyikük testőrkapitány, a másik hadnagy, a
harmadik pedig segédhivatalnok volt a birodalmi tanácsnál. Az
egész társaság nem kevesebb, mint három kocsit töltött meg.
Makibasira régóta sejtette, hogy ha apja valaha is eljön érte, ilyen
körülményesen és ünnepélyesen állít majd be - de az
udvarhölgyek is gyanakodtak erre. Ennek ellenére valósággal főbe
kólintotta a látvány, hogy apja akkora díszkísérettel jelent meg,
hogy véget vessen házasságának. Még csak rontotta a helyzetet,
hogy jelentették: a palotának abban a részében, melyet Hjobukjo
az ő rendelkezésére kíván bocsátani, nem fér el az összes
udvarhölgyeivel. Sietve tanácskoztak a dologról, s úgy döntöttek,
hogy a szolgálóknak körülbelül a fele térjen vissza saját
otthonába. Nagy sírás-rívás kezdődött, suttogva kicsikarták az
ígéretet, hogy visszajöhetnek, "mihelyt úrnőjük meggyógyul",
majd sietve összeszedték kevéske személyes holmijukat. Ezután
össare kellett készíteni a beteg asszony poggyászát is, és
izgatottan tárgyalták, mire lesz szüksége új otthonában. A
pityergés és fejvesztett szaladgálás közepette, szemlátomást
közönyösen, ott ténfergett a három gyerek. Anyjuk magához
hívatta őket:
- Nagy gondban éltem hosszú időn át, de most mindennek
vége: már nem érdekel, mi lesz velem. Hármótok előtt azonban
még ott az élet, nem akarom, hogy magammal rántsalak
benneteket a romlásba. Kislányom, téged magammal viszlek,
bármi jöjjön is. A fiúkat azonban el kell engednem apjukhoz,
valahányszor az látni akarja őket. Igen, nála is hagynám őket, ha
hinni tudnék benne, hogy gondja lesz rájuk. Nagyapjuk szívesen
megadna nekik mindent, igyekezne boldoggá tenni őket,
amennyire csak lehet. De a fiúk, felnőtt korukra, kárát látnák
ennek a kapcsolatnak. Manapság ugyanis mindent csak Gen-dzsi
herceg útján lehet elérni, nagyapátok pedig igen rossz vi-
szonyban van vele. Szívem szerint mindőtöket magammal
vinnélek az erdőbe, messze, a hegyek közé, ahol senki sem lelne
ránk ... De tudom, bűn lenne ez . . .
És szemét elborították a könnyek. A gyermekek nemigen
tudták, mi történik köröttük, de ők is csendesen hüppögtek.
- Szegénykék - sóhajtoztak a dajkák. - Régi történetekből
jól tudjuk, hogy a legjobb apa is szembefordul gyerekével, ha
szíve már egy másik asszonyé. A mi urunk pedig durva ember,
lám, beteg feleségét kiteszi a házból. Hogyan lehetne hát szíve
e védtelen kis teremtésekhez? . . .
Már későre járt. Úgy látszott, hogy újra havazni kezd. Valóban
komor és barátságtalan este volt.
- Siessetek! - kiáltotta valaki. - Vihar készül!
Makibasira törölgette a szemét, az ablakhoz ment és kinézett.
Útra készen állt, de a kislány mindig is kedvence volt apjának,
ezért nem is hihette, hogy a herceg nem bánja, ha elmegy egyetlen
búcsúszó nélkül: levetette magát a heverőre, és kijelentette, hogy a
kocsi bizony elindulhat nélküle. Anyja próbált a lelkére beszélni,
mondta, hogy éppen elég bajuk van egyébként is, s így nem szép
tőle, hogy pontosan ilyenkor szó-fogadatlankodik. A kislány
azonban egyre abban reménykedett, apja visszajön, hogy
elbúcsúzzék tőle, és elhatározta, hogy nem indul el, míg nem
sikerül taiálkozniuk. A vihar azonban kitört, s ekkor végre belátta:
semmi kilátása rá, hogy apja ilyen éjszakán eljöjjön.
A női lakosztályba lépve, jobb kéz felől egy oszlop állt. A
kislány legtöbbször ennek a tövében üldögélt. Most gyűlölettel
gondolt rá, hogy meghitt kis zugában ezentúl egy idegen foglal
helyet: előszedett egy sötétbarna színű, összehajtogatott papirost,
sietve ráfirkantott néhány szót, és hosszú hajtűjének hegyét az
oszlop repedésébe feszítve odatűzte a papírt. Ezt írta: "Búcsúzom
e háztól, s meglehet, nem látom többé. De te, ó, Hűség Fájából
faragott oszlop, ne felejts el engem!" Amikor a kocsi elindult, az
asszonyok szomorúan bámultak vissza a meghitt helyre, amelyet
minden bizonnyal sosem látnak viszont. E pillanatban úgy
érezték, hogy az a fa - melyet eddig észre sem vettek -, igen, az az
egyetlen hely, ahol a nyári me-

légben oly jó lehetne hűsölni. Makibasira is, meg a hölgyei is,

egyre bámultak vissza, míg a legmagasabb fa csúcsa is el nem
tűnt a szemük elől. Hosszú éveken át az a ház volt otthonuk, s ha
nagyot változott is mostanában, mégis igen nagyon keserű volt az
elválás.
Ezalatt Hjobukjo herceg palotájában nagy nyugtalansággal
várták Makibasira érkezését. A herceg éles nyelvű felesége*
keserű szemrehányásokat tett, amiért férje összeveszett
Gendzsivel. Ugyanis meg volt győződve róla, hogy ez az
ellenségeskedés szülte a mostani bajokat is.
- Az egész azzal kezdődött, hogy te olyan nyomorultul, gyáván
viselkedtél abban a szumai ügyben. Egész idő alatt, míg Gendzsi
távol volt az udvartól, egy árva sort sem írtál neki, s ezek után
meglepődtél, mert ő nem óhajtott segíteni neked, hogy kisebbik
lányunkból császárnőt csinálj. Nagyon jól tudod, miért nem tett
érdekedben semmit sem. Akkoriban meg is vallottad nekem, és
mások is éppolyan jól tudják. Persze azt hittem, tanultál az
egyszeri leckéből, és megragadod az első alkalmat, hogy ismét
kegyébe férkőzz. De nem. Gendzsi herceg teljesen a te fattyad, a
Muraszaki úrhölgy befolyása alatt áll. Pedig milyen könnyű
dolgod lenne! Csak fel kellett volna keltened érdeklődését húgai
iránt. . . kiváltságos helyzetben levő emberektől mindig is
elvárják, hogy tegyenek valamit rokonaik érdekében ... és bármit
elérhettünk volna. Most aztán Gendzsi összeveszett azzal az
állítólagos "lányával", és mivel szüksége mutatkozott, hogy
nyakába varrja valakinek, aki elég ostoba, hogy elvegye, ráakadt
arra az ügyefogyott Higekuróra: annak a feleségét, mivel a te
lányod, könnyen ki lehetett túrni a helyéből. Esküszöm,
csodálkozom, hogy hajlandó vagy mindezt lenyelni. . .
- Hallgass, asszony! - vágott közbe Hjobukjo. - Gendzsi herceg
a mi urunk és parancsolónk, s ebben a házban illő tisztelettel kell
beszélni róla. Olyan okos embernél, mint ő, nem sokra megy az
ember hízelgéssel, ha egyszer azt tartja róla, hogy megsértette.
Száműzetése idején elügyetlenkedtem a dolgot, s ez
mindnyájunkra sok bajt hozott. De nem én voltam az egyetlen, aki
melléfogott. Ha körülnézel az udvarnál, ki

bukott le, és ki kerekedett felül, láthatod, minden attól függ,

milyen magatartást tanúsított a szumai és akasi időkben. Büntetést
és jutalmat soha még ilyen pontosan ki nem mértek. Nem jártam
rosszabbul, mint a többiek. Ellenkezőleg: amikor néhány évvel
ezelőtt az ötvenedik születésnapomat ünnepeltem,* Gendzsi
herceg sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított, mintsem rangom és
származásom szerint megilletne, éspedig azért, mert szereti a
lányomat, Muraszakit. A te vádaskodásod szerint ezt az érzelmet
nem használtam ki eléggé a magam javára.
Felesége azonban egyre jobban nekikeseredett, s ráadásul
emiatt az ügy miatt - Gendzsi viselkedését illetően - botrányos
híresztelésbe kezdett. Gondolnivaló, hogy ezekben a kiagyalt
történetekben jól kikezdte a herceget, hiszen az egész udvarnál
vitathatatlanul neki volt a legélesebb nyelve.
Feleségének és gyermekeinek elköltözése teljesen váratlanul
érte Higekurót. Azt még el tudta képzelni, hogy Maki-basira,
hirtelen támadt gyerekes dacból, megkérte apját erre a drasztikus
lépésre. De igazából Hjobukjo herceget kellett hibáztatnia, hiszen
Makibasira teljesen ingatag kedélyállapotban volt, és ha apjában
lett volna egy cseppnyi tapintat, néhány óra múlva az asszony
talán már arra kéri, hagyja ott, ahol van.
- Igen, egészen megdöbbentő - mondta Higekuro Tama-
kacurának, amikor meghallotta a hírt. - Számodra persze jóval
könnyebb lesz most, hogy eljöjj, és együtt lakjunk. Ámbár olyan
volt az állapota, hogy csakhamar úgyis múlhatatlanul be kellett
volna zárni a ház valamely távolabb fekvő szárnyába, akkor pedig
egész nyugodtan élhettünk volna. Zokon veszem, hogy csak úgy,
egyik pillanatról a másikra elvitték. Teljesen az a látszata, hogy
nem gondoskodtam róla kellőképp. Nyomban elmegyek apjához,
és panaszt teszek.
Higekurón nagyon szép, fűzfazöld béléses kabát volt és
kékesszürke selyemnadrág. Igen jól állt neki ez az öltözék. Az
udvarhölgyek elnézték, amint útra kelt Hjobukjo palotájába, és el
sem tudták képzelni, miért van, hogy úrnőjük annyira nem
szívelheti.

Az imént hallott hír csak még jobban meggyőzte Tamaka-

curát, hogy bolondságot csinált, amikor ilyen embernek nyújtotta
a kezét, és amikor a herceg kifelé tartott a szobából, még csak fel
sem pillantott.
Higekuro, Hjobukjo herceghez menet, előbb útba ejtette a saját
házát. Itt Moku no Kimibe botlott, akit itt hagytak, mivel a herceg
személyes szolgálatában állt. Tőle részletesen megtudta felesége
távozásának történetét. A hercegen látszott, hogy szomorú, és
amikor a komorna elmondta, hogy a kislány mennyire ellenkezett,
mert nem akart elmenni búcsú nélkül, maga már attól félt, hogy a
herceg elveszti önuralmát.
- Hjobukjo egyáltalában nem érti, mit kellett nekem eddig is
tűrnöm, mióta csak megtébolyodott a feleségem - mondta végül. -
Nem hiszem, hogy bármennyire is javára válnék e2 a költözködés,
mert értelme most már teljesen elborul. De mi célja volt
megengedni, hogy azokat a szerencsétlen gyermekeket is magával
vigye? . . .
Tekintete éppen kislányának kedvenc oszlopára esett. Látta,
hogy valamit bedugtak az oszlop hasadékába. Nyomban tudta,
hogy ki tehette: kivette az összehajtogatott levelet és elrejtette
ruhája ujjába. Hjobukjo palotájába menet elolvasta, és közben
bizony törölgette a szemét: a kislány kézírása ugyan nem volt
szép, de mélyen meghatotta a költeményből kicsendülő érzés.
Amikor megérkezett, látta, szó sem lehet róla, hogy találkozzék
feleségével vagy kislányával. Az asszony szüleitől ezt az üzenetet
kapta: "Ha csupán újabb keletű lenne, hogy lányunkat
elhanyagolod, talán még meghallgatnánk ellenvetéseidet, és
mérlegelnénk, hogy megfelelő biztosíték ellenében
visszaengedjük. De nagyon jól tudjuk, hogy érzelmeid már jó
ideje máshoz kötnek, és semmi okunk nincs rá, hogy
feltételezzük: idővel megjavul a magatartásod. Ezért is szántuk el
magunkat, hogy haladéktalanul cselekszünk, és meg vagyunk
győződve róla, hogy ezzel sok bosszúságtól és kellemetlenségtől
mentettünk meg téged . . ."
Higekuro azt válaszolta, hogy őt bizony - minden jóérzést
félretéve - egyszerűen becsapták. Tudták, mennyire szereti
gyermekeit, éppen ezért feltételezhették volna, hogy anyjuk iránt
is maradt benne annyi emberséges érzés, hogy érdemes legyen
vele megvitatni (talán több ízben is) a dolgot, mielőtt ilyen
erőszakos rendszabályhoz nyúlnak. így azonban senki sem ismeri
a való tényállást, ez pedig elkerülhetetlenül azt eredményezi,
hogy az emberek teljesen téves következtetésekre jutnak, s őt
elmarasztalják.
Így próbálta bizonyítani a maga igazát, de teljesen
eredménytelenül. Hjobukjo még a kislánynak sem akarta
megengedni, hogy kimenjen és beszéljen vele. A nagyobbik fiú,
aki ekkor a tizedik évében járt, már apródként szolgált az
udvarban. Elbűvölő gyermek volt, mindenki nagyon kedvelte ezt
a nem éppen szép, de igen élénk és értelmes fiút. A másik, a
nyolcéves fiú, rendkívül csinos volt, és nagyon hasonlított
nővéréhez. Öt most kivezették Higekuróhoz, s ez, a gyerek haját
cirógatva, szomorúan mondta:
- Jó, hogy ennyire hasonlítasz nővéredre, mert az elkö
vetkező évek alatt téged nézhetlek, s legalább emlékeztetsz rá.
Hjobukjo herceget arra kérte, hogy legalább néhány percnyi
beszélgetésre nyújtson alkalmat. A herceg azonban azzal mentette
ki magát, hogy meghűlt, és pillanatnyilag minden megerőltetéstől
tartózkodnia kell. Mi mást tehetett Higekuro, mint hogy
elhajtasson. Két fia beszállt a kocsiba, hogy még elbeszélgessenek
vele. Arra kérték apjukat, hadd kocsikázzanak egyet, de mivel az
éppen Tamakacurához készült, elég kínos helyzetbe került.
- Jobb, ha itt maradtok - szólt. - Hamarosan újra eljövök
és látjuk egymást.
A fiúk a kocsi után bámultak; kisvártatva látták, hogy a kocsi
nem hazafelé tart, hanem elkanyarodik az új palota felé. Riadtan
meredtek egymásra. Higekuro pedig, mihelyt ismét
Tamakacuránál volt, egyszeribe feledte döbbenten bámuló két
fiát, feledte szerencsétlen, őrjöngő, vonagló feleségét, s bizony jó
időbe telt, mire újból híreket próbált szerezni apósa házából. Úgy
gondolta, nem is várhatják, hogy újólag megkockáztasson egy
olyan fogadtatást, amiben a legutóbb része volt.

Hjobukjo azonban újabb sértésnek vette távolmaradását, és

csípős megjegyzéseket tett Higekuro kérges szívére.
- Még nekem is volt bosszúságom e miatt a história miatt. -
Egy nap ezt jegyezte meg Muraszaki Gendzsinek. - Mostohám azt
mondja, nem lett volna szabad megengednem, hogy így feldúld
lánya otthonát.
- Nehéz volt megállapítani, mit is kellett volna tenni -
válaszolta Gendzsi. - Ha csak rajtam múlt volna, én igazán nem
biztatom Tamakacurát, hogy menjen feleségül Higekuró-hoz.
Apjának tetszett meg a gondolat, én pedig engedtem
kívánságának. A császár egy cseppet sem örült, és persze azt is
hallom, hogy a lány többi kérője is megharagudott rám. Szocsi
hercegről ugyan nehezen hiszem ezt, hiszen annyira értelmes.
Meggyőződésem, mihelyt látja, hogy valóban lemondtam Ta-
makacuráról, csalódása ellenére is lesz benne annyi józanság,
hogy ne éppen velem kezdjen viszályt. Nagyon örülök, hogy a
lányhoz való kapcsolatom igazi természete most már ismeretessé
vált. Általában helyesebbnek tartom, ha az ember hallgat
magánügyeiről, de vannak esetek, amikor az emberek mindaddig
a valóságnál sokkal rosszabbnak képzelik a dolgokat, míg csak
mindent meg nem tudnak róla.
Tamakacura ez idő tájt még kevesebbet törődött vele, hogy
legalább mutassa, mintha örülne Higekuro szerelmi
közeledéseinek. A herceg azonban fáradhatatlanul iparkodott,
hogy legyőzze a lány ellenszenvét. Mikor elérkezett az ideje, hogy
Tamakacura néhány napra a Palotába menjen, és bemutassák a
császárnak, Higekuro mindent megtett, hogy megakadályozza, de
legalábbis késleltesse elválásukat. Kétségtelen volt azonban, hogy
a császár minden további huzavonát udvariatlan eljárásnak
tekintene. Gendzsi és To no Csudzso sürgette Higekurót, hogy
azonnal engedelmeskedjék; az mérlegelte a dolgot, és meg kellett
állapítania, hogy régebben számtalan példa akadt arra, hogy a
császár ilyesfajta kívánságot nyilvánított, így hát engedett, és a
következő év tavaszán Tamakacurát elvitték a Palotába.
Ekkortájt éppen táncos ünnepek folytak a Palotában, így a
Tamakacura bemutatásával kapcsolatos szertartás csekély fi-

gyeimet keltett, De jól tudta mindenki, hogy ajánlója Gendzsi, To

no Csudzso meg Higekuro volt, a birodalom három
leghatalmasabb embere. Néhány bátyja és Jugiri kíséretében
érkezett, ezért nem is látszott valószínűnek, hogy észrevétlen
maradjon. A számára kijelölt lakosztályt csupán egy fedett
folyosó választotta el Hjobukjo herceg legidősebb lányának, Nisi
no Mija úrhölgynek szobáitól. De ha szállásuk között csekély is
volt a távolság, érdeklődésük és hajlamaik szempontjából annál
távolabb estek egymástól. Éppen ezért semmiféle udvarias
érintkezésre nem került sor köztük.
Ebben az időben történetesen nem volt semmi bonyodalom az
udvari életben: nem élt most ott egyetlen alacsonyabb rangú
kegyencnő vagy titkos szerető sem. Korlátlanul uralkodott a négy
előkelő hölgy, Akikonomu, Csudzso, az imént említett Nisi no
Mija és a bal kéz felőli miniszter egyik lánya. Rajtuk kívül még
ketten akadtak, két ifjú lány - az egyik a rangban fiatalabb állami
írnok, a másik a kancellár lánya -, akik eléggé kedveltek voltak.
Nagyjában és egészében tehát szabad volt az út.
Ebben az évben az álarcosok minden lakosztályt felkerestek az
udvarban, ahol csak akadt rokonuk vagy ismerősük, és az egész
ünnep sokkal élénkebb és szórakoztatóbb volt, mint máskor. A
táncosok mindegyik lakosztályban fényűző fogadtatásban
részesültek: csak ritkán lehetett látni ennyi pazar díszfüggönyt és
tarka kendőcskét. A legpompásabb előadást Dzsokjoden
úrhölgynél, a trónörökös anyjánál tartották. A herceg még kisfiú
volt csupán,* de a gyerekszobában nagy társasélet zajlott.
Amint az álarcosok eljárták táncukat a császár előtt, felkeresték
Akikonomu úrhölgy lakosztályát, majd szereplésük késő este
Szuzaku excsászár palotájában ért véget. Jó ideig vitatkoztak,
továbbmenjenek-e Gendzsihez, de ilyen kései órában alkalmatlan
lett volna fogadásuk, ezért a herceg nem bátorította őket.
Hazatértek Szuzaku palotájából, de tartott bennük az este
folyamán élvezett vendéglátás okozta jókedv: körbejárták a
trónörökös lakosztályát, és teli torokkal énekelték a
Az égen már sápadt fénycsíkok jelentek meg, amikor
csatlakozott hozzájuk egy sereg fiatalember: közöttük volt To no
Csudzso egyik-másik fia és jó egynéhány udvari úr, akik híresek
voltak szép hangjukról. A társaságban a legfiatalabb volt To no
Csudzso nyolcadik fia; ez Csudzso törvényes feleségétől született,
éppen ezért önmaga roppant fontosságának tudatára nevelték.
Jóképű gyerek volt, körülbelül olyan korú, mint Higekuro
nagyobbik fia, akivel gyakran össze is hasonlították - az ő javára.
Az előadáson jelenlevő többi gyerekkel ellentétben őt nem hatotta
meg a sokat emlegetett dáma megjelenése: kedvére elnézegette
Tamakacurát.
Az udvari szokásokban Tamakacura még nem volt annyira
jártas, mint legtöbb vetélytársnője és szomszédja. Bölcsen
óvakodott tehát attól, hogy ruházatát szokatlan és feltűnésre
pályázó színekből állítsa össze. De amikor riválisainak ízléséből
indult ki, akkor is nemegyszer nagyobb sikert aratott, mint ők
maguk. Tamakacura és udvarhölgyei számára igen élvezetes
szórakozást jelentett a palotabeli élet, és azt kívánták, bár sose
érne véget.
Amerre csak megfordultak az álarcosok, mindenütt melegen
bélelt, drága kabátokat kaptak ajándékba, de rengeteg finom enni-
és innivalóval is megvendégelték őket. Bár úgy volt, hogy
lakomájukhoz nem Tamakacuránál terítenek, ámde a hölgy
Higekuro segítségével mégis olyan pazar vendéglátásban
részesítette őket, amit aligha lehetett féllábon állva lenyelt
frissítőnek* nevezni. E napon Higekuro a Palotában teljesített
szolgálatot, s az ünnepség alatt többször odaszólt feleségének:
- Szükségtelen, hogy itt tölts még egy éjszakát. Az a látszata
lenne, mintha meggondoltad volna magad, és a Palotában akarnál
maradni.
Tamakacura nem felelt. Udvarhölgyei azonban tiltakoztak ez
ellen, mondván, hogy Gendzsi csupán azzal a kikötéssel engedte
el az új palotából, ha komótosan zajlik le látogatása a császárnál.
Tekintettel arra, hogy eddig még egyszer sem járt az udvarnál, és
talán hosszú időbe kerül, mire ismét eljöhet, ez a legkevesebb,
amit a puszta illendőség megkövetel. Meggondolatlanság lenne
ilyen hamar távozni. . .

Higekuro fájó szívvel vette tudomásul Tamakacura szemmel

látható ellenkezését: lám, nem akarja elhagyni azt a helyet,
amelynek - Higekuro feltételezése szerint - Tamakacura számára
az lehetett a varázsa, hogy védelmet nyújt az ő ölelései ellen.
Szocsi herceg jelen volt, amikor az álarcosok a Palotában
táncoltak, és szíve vadul vert, mikor a hálótermi udvarhölgy*
szállása felé igyekezett. Tudta, Tamakacura ráismerne az ő
levelére, és fel sem bontaná, ezért valamilyen ürüggyel bement
Higekuro szolgálati szobájába, és onnan indította el küldöncét.
Tamakacura persze azt hitte, hogy férjétől jött a levél. Némi
habozás után felbontotta: "Minden évszak közül a leggyűlöle-
tesebb lett számomra a tavasz, mert látnom kell, amint az erdő
mélyén párjával repül minden madár, és szárnyukat összefonják."
így hangzott a költeménye, s Tamakacura arca lángvörösre gyúlt,
mialatt olvasta. Már éppen azon gondolkodott, mit válaszoljon,
amikor belépett a császár.
Már fenn járt a hold, és fényénél Tamakacura vizsgálódva nézte
őfelsége arcvonásait. Nyomban megállapította, hogy roppantul
hasonlít Gendzsihez, és vigasztalódva gondolt rá, hogy lám, van
még a világon olyan ember, aki szép, mint Gendzsi, és mégsem
megközelíthetetlen számára, holmi mondva csinált szülői kötelék
miatt. Viszont gyámapja nagyon szereti őt - efelől nem lehetett
semmi kétsége -, ám ezen a fiatalemberen, sajnos, szemernyi sem
látszik abból a vonzalomból, amely pedig - Gendzsi szerint - él
benne iránta. Őfelsége igen jóindulatú és részvevő hangon
sajnálkozását fejezte ki afölött, hogy Tamakacura nem
szándékozik tartósan a Palotában élni. A lány igen kényelmetlenül
érezte magát, arcát ruhája ujjába rejtette, és nem válaszolt.
- Nagyon szeretném tudni, mi jár az eszedben - mondta végül a
császár. - Van számodra egy kis újságom, ami, úgy képzelem,
nem lesz ellenedre. De most jut eszembe: különleges
tulajdonságod, hogy szeretsz adós maradni a válasszal.
Azzal átnyújtott egy akrosztichont. Ebben azt is megkérdezte,
milyen régebbi vonzalma miatt halogatta ennyit találkozásukat, s
bejelentette, hogy a harmadik rangra emeli.
- Azt reméltem, hogy idővel jó barátok leszünk - tette
hozzá. - De úgy látom, neked más a véleményed.
Ennél a néhány szónál olyan árnyalat vegyült hangjába, amely
azt látszott igazolni, hogy a császár nemcsak külsőleg, de
érzéseiben is rendkívül hasonlít Gendzsire. A hölgy szíve
megdobbant az örömtől. Ezzel a költeménnyel válaszolt:
- Nem tudom, milyen régi szerelemről beszélsz. E perctől
kezdve csak annak szolgálok, aki a bíbort ruhám ujjára he
lyezte . . . Most már az a kötelességem, hogy megszolgáljam,
amihez csekély érdemmel jutottam - mondta a lány félénken.
A császár fölnevetett.
- Nem - mondta -, azt kaptad, ami járt neked, s inkább
használd ki jól. Nem megvesztegetésnek szántam. De azt hi
szem, minden értelmes ember elismeri: rosszul jártam ebben
a dologban . . .
Könnyed hangon beszélt, de jól látszott, hogy valójában
bosszankodik.
"Rettenetes - elmélkedett szegény Tamakacura -, hát
valahányszor egy szép férfinak megtetszem, ez nyomban közli is
velem, hogy örökre el kell válnunk?!" A császár nyilván
barátságuk végzetes akadályának tekinti az ő házasságát.
Tamakacura ekkor igen tartózkodó lett. A császár észrevette
ezt, és attól félt, hogy megbántotta valamivel. El is határozta,
hogy ezentúl óvatosabb lesz (ugyanis változatlanul az járt az
eszében, hogy fenntartja kettőjük ismeretségét).
Közben Higekuro meghallotta, hogy a császár együtt van
Tamakacurával. Ügy megriadt, hogy nyomban terveket kovácsolt,
hogyan vihetne haza az asszonyt az első adandó pillanatban.
Tamakacura már nem ellenkezett, mert sorozatos kudarcai minden
ellenállóképességét megtörték. Higekuro egyik ürügyet a másik
után találta ki, hogy elvihesse Tamakacurát, s amikor egyikkel
sem ért célt, meg akarta nyerni To no Csudzso és az udvari tanács
más tagjainak támogatását. A császár végre megadta
beleegyezését.
- Látom már - jegyezte meg az ifjú császár jóindulatúan -,
sokkal jobb, ha hazaengedem. Ha most itt tartom, Higekuro
még egyszer nem fogja neki megengedni, hogy eljöjjön, pedig

én arra számítok, hogy gyakran eljön majd. Azt hiszem, igazat

szólok, ha azt mondom, hogy én sokkal előbb érdeklődtem iránta,
mint Higekuro herceg. Ö azonban sokkal gyorsabban elszánta
magát a cselekvésre, s előnyhöz jutott, amit teljesen ki is használ .
. . Homályosan emlékszem, hogy régen történt már valami ehhez
hasonló eset, de a szereplők neve nem jut eszembe.*
A császár évekkel ezelőtt messziről már látta a lányt, és
érdeklődése felébredt: úgy érezte, érdemes lenne megismerkedni
vele. Közelről pedig még vonzóbbnak tetszett, mint képzelte, vagy
ahogy Tamakacura személyes ismerőseinek beszéde nyomán
sejthette. Megbocsáthatatlannak érezte, hogy ilyen ügyetlenül
fogott a dologhoz. Az egyik pillanatban úgy döntött, hogy
fokozatosan megszerzi Tamakacura bizalmát, a másik pillanatban
pedig azt gondolta, hogy nem elég világosan adta tudtára érzéseit,
s ilyenkor szenvedélyes, lázas szerelmi vallomásba kezdett.
Közben Tamakacurának óhatatlanul arra kellett gondolnia, hogy a
saját érzései megegyeznek annak a hölgynek érzelmeivel, akinek
történetére őfelsége célzott.
Közben több közéleti személyiség, aki kihallgatást akart kérni
őfelségétől, bejelentkező levelével kint ácsorgott a folyosón, az
ajtó előtt pedig Higekuro állt őrt, fontoskodó képpel.
- Tudom, hogy a herceg testőrtiszt - szólt a császár, Hige
kuro túlzott buzgalmán bosszankodva -, de úgy vélem, hogy
ezúttal túlságosan komolyan veszi hivatali kötelességét.
Búcsúzóul ezt a költeményt adta át Tamakacurának: "Császári
rangom kilencszeres sövénnyel vesz körül. Ez az oka, hogy a
szilvavirágnak még az illata sem, bizony, még ennyi sem jut el
trónom lépcsőjéig."* Nem volt valami különösen szép vers, ezt
később Tamakacura is megállapíthatta, de akkor remekműnek
látta.
- Higekuro olyan, mint az az ember, aki »ibolyát ment
szedni«. Nem várhatom tőle, hogy akár csak rövidke időre is
elhagyja a tavaszi rétet* - tette hozzá a császár. - Nincs szí
vem, hogy ilyet kérjek tőle. Többé nem próbálok közeledni
hozzád . . .
Tamakacura csak csodálni tudta a császár finom tapintatát:

- Bár annak a virágnak nem lesz olyan illata, mint fán

virító társainak, hadd vigye a szél trónusodhoz és vissza.*
A császárnak nehezére esett, hogy végső búcsút mondjon
Tamakacurának - mert azt hitte, hogy utoljára látja -, és
távoztában is még többször visszanézett.
Higekuro úgy döntött, hogy Tamakacura még egy éjszakát nem
tölthet el a Palotában. Tudta, hogy ebben az ügyben hiába
fordulna államtanácsbeli tagokhoz, mert azok
megengedhetetlennek tartanák ezt az elhamarkodott lépést. Ezért
egy árva szót sem szólt senkinek, hanem egyenesen bement
Tamakacurá-hoz, és ezt mondta neki:
- Úgy érzem, alaposan meghűltem. Igen fontos lenne, hogy
nyomban elvonuljak valahová, ahol megfelelő ápolást kapha
tok. Nincs kellemetlenebb, mint betegen vendégeskedni.
Olyan gyenge, panaszos hangon beszélt, hogy Tamakacura
nagyon megsajnálta. Néhány óra múlva el is szállásolták Ta-
makacurát Higekuro házában.
Apja, To no Csudzso, hamarosan meghallotta, mi történt. Nem
volt nagyon ínyére a dolog, mert félt, hogy a császár
udvariatlanságnak fogja tartani ezt a hirtelen menekülést.
Egészében véve azonban örült, hogy nem kérték ki a véleményét,
mert ilyen csekélység miatt nem óhajtott vitába szállni Hige-
kuróval. Egyébként is, ami nem ment simán, arról azt tartotta,
hogy Gendzsi ügye, nem pedig az övé; Gendzsi pedig - bár nagy
csapás volt számára, hogy gyámapai szereplése ilyen hirtelen
véget ért - úgy érezte, nem hivatott arra, hogy beleavatkozzék.
Higekuro szíve mélyén jól érezte, hogy Tamakacura éppúgy
nem választhatta meg sorsát, ahogy a sópároló kemence füstje sem
önszántából száll el a hegyek fölött, de annyira felbuzdult a maga
sikerén, hogy Tamakacura ridegsége nem csorbította örömét. Úgy
érezte magát, mint a haramiavezér, aki a vonakodó menyecskét
nyergébe emelte és elragadta. Még meg is dorgálta Tamakacurát,
mert olyan hosszasan kettesben maradt a császárral. Az asszony
ebből azt olvasta ki, hogy Higekuro elviselhetetlenül kicsinyes és
bosszúvágyó. Ettől kezdve még mások jelenlétében is mind
kevesebb fáradságot fordított

arra, hogy legalább látszatra meglegyen köztük a jó viszony.

Higekurónak Hjobukjo herceg családjával is megszakadt minden
kapcsolata. Mindenesetre igyekezett úgy tenni, mint aki ezt nem is
tekinti nagy veszteségnek. Valójában azonban fájt neki ez az
elszigetelődés. Ennek ellenére nem próbált levelet küldeni
Hjobukjónak. Most már minden idejét arra fordította, hogy
újonnan megszerzett kincsét elhalmozza nem kívánt
figyelmességeivel.
Gendzsi hónapok alatt felkészülhetett már arra, hogy el kell
válnia Tamakacurától, elvesztése mégis jóval nagyobb csapást
jelentett, mintsem sejtette. Nem annyira a lány távozását viselte el
nehezen, hanem azt (így magyarázkodott magában), hogy
Higekuro olyan hirtelen és maradéktalanul birtokába vette
Tamakacurát. Bármi volt is az igazság, Gendzsi egy pillanatra sem
szűnt meg gondolni Tamakacurára, s csakhamar szórakozottság és
búskomorság lett úrrá rajta. Bárki látta, nyomban észre is vette.
Azt mondják, bármi történik velünk, azt mind előbbi életünkben
tanúsított viselkedésünk vagy -ahogy mások mondják - a sors
hozza ránk. Gendzsi azonban úgy érezte, hogy a maga újabb és
újabb nyomorúságáért senki mást, semmilyen más hatalmat nem
tehet felelőssé. Mindennek okát csakis a maga roppantul
felfokozott érzékenységében kell keresnie, semmi másban.
Szeretett volna írni Tamakacurá-nak, de most, hogy a bősz
Higekuro karmai közt volt, nem lehetett megírni a megszokott
apró tréfákat, együgyűségeket.
A második hónapban nagy esőzés kezdődött. Az újévi ünnepek
után ez az időszak különösen üresnek és unalmasnak tetszett.
Gendzsinek kétségbeejtően szüksége volt valami szórakozásra, s
ezért hűtlen lett elhatározásához: látogatást tett Higekuro házában.
Azt persze tudta, hogy Tamakacurával nem találkozhat, és fájt is
neki, hogy csupán egy levélkét küldhet be, hiszen régebben
megszokta, hogy órákat töltsön el társaságában - viszont többre
nem merészkedhetett. Még így sem tartotta okosnak, hogy lezárja
a levelét, bár elő tudta keríteni az öreg dajkát, Ukont, és vele
küldte be; így arra kényszerült, hogy óvatosan megválogassa
szavait. Csupán abban bízhatott, hogy Tamakacura olvasni tud a
sorok közt.

"E szomorkás napokon, amikor a tavaszi eső órákon át csak

hull, permetez a földre, eszedbe jut-e a palota, ahonnan jöttél,
gondolsz-e lakóira?" Ezt írta, és még hozzáfűzte: "Szomorú idő
ez, számomra sivárabb, mint valaha, mert vágyak és emlékek
kínoznak, amelyekről most nem beszélhetek." Ukon átvette a
levelet, és sikerült is átadnia Tamakacurának egy olyan kivételes
pillanatban, amikor Higekuro éppen nem volt mellette. Az
öregasszony természetesen semmit sem tudott Gen-dzsinek úrnője
iránt táplált érzelmeiről, mivel az soha, egyetlen szóval sem tett
említést a herceg meg-megismétlődő meggondolatlanságairól,
kitöréseiről, de ahogy most megfigyelte Ta-makacurát, amint az a
levelet olvasta, az igazságot javarészt le tudta olvasni arcáról. De
pontosan mi is történhetett kettejük között? Ettől kezdve Ukon
gyakran törte rajta a fejét, ámde eredménytelenül.
Ebben az időben Gendzsinek minduntalan eszébe jutott
elválása Oborozukitól,* amikor az Szuzaku császár ágyasa lett.
Oborozuki is a császári hálóterem udvarhölgye volt; őt is elvitték
és bezárták oda, ahová nem követhette. Emlékezett rá, hogy
akkoriban igen boldogtalan volt, de olyan nyomorultul nem érezte
magát, mint most. Azért van-e ez, mert jómaga egyre
érzelmesebbé válik - töprengett Gendzsi -, vagy pusztán az az oka,
hogy a jelen szenvedései mindig jobban sajognak, mint bármi
fájdalomé, aminek már csupán az emlékét idézheti fel? De akár
rosszabb a ma szenvedése, mint a tegnapé, akár nem, egyvalamit
biztosan tudott: valahányszor elkalandozott, mindig csak
feldúltság és kín származott belőle. Nos, legyen vége most már
mindennek. Ettől a naptól kezdve nem tűr meg életében semmi
megalázó bonyodalmat, s akkor biztosan olyan boldog lesz, mint
soha még. Ámde e pillanatban nem volt valami könnyű
megkezdeni ezt a mindenbe beletörődő, nyugodalmas életet.
Eszébe jutott, hogy a rossz időjárást kihasználhatja arra, hogy
citeráján gyakoroljon - de alig vette elő hangszerét, amikor eszébe
jutott, hogy ezt vagy azt a fordulatot vagy futamot hogyan
játszotta Tamakacura abban az időben, amikor naponta leckét
adott neki. Hogy az emlékezés varázsát megtörje, hangszerét
áthangolta a keleti hang-
nemre, és eljátszotta a régi dalt: Hadd nőjön a káka!* Ha
Tamakacura most látja, amint ott ül, és játssza a kedves dalt,
bizony különös lett volna tőle, ha nem vágyik vissza ide, régebbi
otthonába.
Az ifjú császár sem tudta feledni Tamakacurát, pedig csak rövid
ideje ismerték egymást. "Amikor erre járt, és karmazsinvörös
köntösének uszálya húzódott utána . . ."* Valami okból folyton
ezek a szavak zakatoltak benne, habár dallam-talanabb,
nehézkesebb verset keresve sem találni. És a császár is azon
gondolkodott, milyen rejtett úton-módon lépjen kapcsolatba
Tamakacurával. Az asszony azonban már régen arra a belátásra
jutott, hogy neki a sors nem szánt boldogságot, arra pedig nem
bírta magát elszánni, hogy eljátszadozzék szép gondolatokat,
szóképeket tartalmazó levelek írásával. Egyik levél a másik után
érkezett, de Tamakacura pusztán nyugtázta a sorokat. Gyakran
hálával gondolt rá, milyen fáradhatatlan buzgalmat fejtett ki
Gendzsi az ő jóléte és kényelme érdekében. Mit tehet ő arról, hogy
a herceg a két véglet, az apai érzés és a szerelem közt hányódik?
Senki, soha senki nem fog róla úgy gondoskodni, mint Gendzsi -
ebben bizonyos volt.
A harmadik hónapban jártak. Az új palota kertjében virágba
borult a glicínia és a hegyi kerria, és gyönyörű volt esténként,
amikor a lenyugvó nap fénye pásztázta a szépséges virágoktól
roskadozó ágakat. Gendzsi számára mindig ez az idő jelentette a
legnagyobb gyönyörűséget, de most szinte közönyös maradt.
Otthagyta Muraszaki birodalmát, és átment a nyugati kertbe.* Itt
is pompásan virágzott a hegyi kerria: szemébe ötlött a kerriának
egy hosszú indája, mely átnyúlt a kínai bambuszcsoport fölött, és
magában elmondta ezt a költeményt: "Ó, hegyi virág, mely a
sziklán érzed magad otthon, taníts meg rá, hogyan viseljem el
hangtalanul a szerelmet, melyet titkolnom kell."* Soha még ilyen
keserűen nem bánta elhatározását, hogy átengedte a lányt másnak.
Míg itt volt nála, milyen könnyűnek tetszett bölcsnek lenni,
lemondást fogadni. De most, hogy már elveszítette, hihetetlennek
érezte, hogy ezt a borzalmat szántszándékkal tervelte el és hajtotta
végre. Tör-

ténetesen észrevette, hogy a galambházban egy csomó tojás

fekszik: csinosan elrendezte egy kosárkában, tett mellé narancsot
és citromot, majd - egészen határozott szándékkal* -ajándékba
küldte Tamakacurának.
Mikor Higekuro meglátta a kosárkát, és a kísérő levelet,
nevetésben tört ki:
- Milyen különös ember ez a Gendzsi! - kiáltotta. -
Hogyhogy? Ha valóban apád lenne, akkor sem várhatná, hogy
egynémely rendkívüli alkalmat leszámítva, láthasson téged!
Ugyan mit akar? Bárhogy nézem is, mintha mindig amiatt
panaszkodnék, hogy nem láthat téged.
Tamakacurának szemlátomást nem volt szándékában, hogy
nyugtázza az ajándékot, de mivel a küldönc egyre várt, Higekuro
így szólt:
- Hadd válaszoljak helyetted!
"Nem hiszem, hogy ezt a fiókát, melynek egyik fészek sem volt
otthona, bárki is visszakövetelhetné." Ezt a költeményt küldte, és
még hozzáfűzte: "Feleségem meglepődött ajándékodon, és nem
tudta, mit feleljen, mert netán úgy tetszhet válaszából, hogy nem
érdemében ítéli meg ajándékod jelentőségét . . ."
Gendzsi nevetett, mikor elolvasta a levelet.
- Nem tudtam, hogy Higekuro nem átall foglalkozni ilyen
semmiséggel! - mondta. - Hová jutott a világ!
Szívében azonban mélységes sértődöttség élt Higekuro
tulajdonát fitogtató hangja miatt.
Ahogy múltak a hónapok, Makibasira úrhölgy egyre jobban
elmerült sötét és ijesztő gondolataiban. Hamarosan szemlátomást
közeledett a teljes ügyefogyottság és gyengeelméjűség felé.
Higekuro állandóan érdeklődött utána, mindent megtett, ami
módjában állt, hogy kényelmesebbé tegye életét: semmi költséget
nem kímélt, s úgy gondoskodott feleségéről, mintha még nála,
otthon élne. Gyermekeihez változatlanul mélységesen
ragaszkodott, de Hjobukjo herceg nem engedte meg, hogy lássa
kislányát. A két fiú azonban szinte minden idejét apja házában
töltötte, s visszatérve nagyapjukhoz, sokat csacsogtak "a kedves új
hölgyről", aki most náluk lakik.
- Mindenféle pompás játékot tud, és egész nap játszik velünk -
mesélték.
A kislány kikerekedett szemmel nézett rájuk, minthogy benne
egészen más kép alakult ki arról az asszonyról, akit nagyszülei
mindig úgy emlegettek, mint valami kegyetlen szörnyeteget, aki
feldúlta otthonukat. Valójában egyáltalán nem volt meglepő, hogy
Tamakacura megnyerte a fiúk szívét: megvolt az a rendkívüli
adottsága, hogy bárhol fordult is meg, bármiféle, bármilyen korú
emberrel meg tudta magát kedvel-tetni.
Az év tizenegyedik hónapjában Tamakacura szép fiúcskát szült
Higekurónak. Az apa határtalanul boldog volt. Nem nehéz
elképzelni, milyen gonddal őrködött anya és gyermeke fölött. To
no Csudzso is örült, hogy ilyen jóra fordult a házasságuk, és úgy
érezte, nagyon bölcsen cselekedett, amikor támogatta. Magában
megállapította, hogy Tamakacura meg is érdemli a sikert, mert
éppolyan bájos, akár a nővérei, akikért viszont jómaga sokkal
többet fáradozott. Kasivagi szintén boldog volt, hogy minden jól
alakult, mert már roppant szolgálatkész, rajongó fivérré higgadt.
Talán még most is valamivel több élt benne, mint testvéri szeretet:
ahogy elnézte a gyermeket, úgy érezte, nem bánná, ha mástól
született volna, nem Higekurótól ... ha például Rjozen császár
gyermeke lenne - micsoda jövő várna a kisfiúra, hiszen a császár
szüntelenül bánkódik, mert nincsen gyermeke.
Tamakacura, mihelyt felépült, ismét ellátta a császári hálótermi
szolgálat irányítását, de hazulról, és semmi hajlandóságot nem
mutatott, hogy ismét megjelenjék a Palotában. Mivel a régebbi
időben már akadt példa erre, senkinek nem lehetett ellene
kifogása.
Most egy kissé visszatérnék korábbi dolgokra. Ez év őszén To
no Csudzso különc lánya, akinek nem sikerült elérnie vágyát,
hogy a császári hálóterem udvarhölgye legyen, egy sereg esztelen
szerelmi kalanddal tetézte családja keserveit. Nővére, Csudzso
udvarhölgy, állandó izgalomban élt, mert meg volt győződve róla,
hogy az omi hölgy előbb vagy utóbb valami csúnya dologba
keveredik, amivel az egész családot hírbe

hozza. Semmi értelmét nem látta, hogy szükségtelenül ilyen

felelősséget vegyen magára, ezért megkérte apját, tegyen valamit.
To no Csudzso magához hívatta a lányt, és erősen a lelkére
kötötte, maradjon békében a nővére lakosztályában, és ne
kószáljon a házban - az utóbbi időben ugyanis ilyen szokást
szedett magára. A figyelmeztetés azonban hatástalan maradt, és
hamarosan megint reszkethettek miatta azok, akiknek gondjaira
bízták.
Egyik nap egy sereg előkelő udvari úr érkezett a házba.
Szokatlan szépségű őszi éjszaka volt, szólt a zene, és mindenki
roppant jól érezte magát. Még az egyébként csendes és higgadt
Jugiri is igen belemelegedett a beszélgetésbe. A szoba végében
csoportosuló hölgyek közül valaki, Jugirira mutatva, megjegyzést
tett szomszédnőjének, hogy még sohasem látta a fiút ilyen
szépnek.
- Szép? Kire mondjátok, hogy szép? - rikkantotta valaki
éles hangon, és a hang gazdája hirtelen a megadott irányba
fordult. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, az omi hölgy
átfurakodott a tömegen, aztán megállt, és tátott szájjal bá
mult Jugirira. Eközben a jelenlevők azon töprengtek, hogy
a lány elragadtatástól szétnyílt ajkairól vajon milyen otromba
bolondság vagy arcátlanság hangzik majd el. De csupán annyi
történt, hogy a hölgy rámutatott a zavartan álldogáló Jugirira,
és hangja, melyet suttogásnak szánt, betöltötte az egész ter
met:
- Nézzétek csak, ej, nézzétek csak!
És harsogva rákezdett egy versre:
Hajódat ha tengeren elveszted, s a
vágyott partod el nem érheted, jöjj
hajómra, ezt még megteheted*
- Csakúgy, mint az egyszeri ember, aki elvesztette evező
jét, s amikor ugyanoda jutott vissza, ahonnan elindult, így
szólt: "Mindennek egy a vége" - tette hozzá bátorítólag.
"Ki lehet ez a féktelen vadóc?" - ámuldozott szegény Jugiri,
ámde hirtelen eszébe jutott egy csomó furcsa história,

ami nemrég szájról szájra járt egy különös lányról, akit To no

Csudzso gyermekévé fogadott. Biztosan ő az! És nevetve ezzel a
költeménnyel válaszolt:
Hajóm bizony szilánkokra mehet, de
embereimmel inkább odavesszek,
semmint menedéket tenálad keressek.
"Ez bizony nem valami kedves!" - gondolatban így összegezte
véleményét az omi hölgy.

NEGYEDIK FEJEZET

A virágos szilvaág

Bár korai volt még a kis akasi hercegnő avatására gondolni,

Gendzsi szerette volna, ha haladéktalanul megünneplik. A
trónörökösnél a nadrág felvételének ünnepét a második hónapban
akarták megtartani, és Gendzsit talán az a kívánság vezérelte,
hogy a lány nyomban a Palotába menjen, mihelyt a kis herceg
megalapítja saját udvartartását. Éppen ezért az első hónap vége
felé, tehát olyan időben, amikor az otthoni és a kinti élet
egyformán eseménytelen volt, Gendzsi felülvizsgálta az avatás
alkalmával használandó iUatosítókat és füstölőszereket. Először
megnézte, milyen illatszereket küldött legutóbb Cukusi szigetének
helytartója. Csakhamar megállapította, hogy az újabb
szállítmányok minősége távolról sem üti meg azt a mértéket, mint
a régi küldeményeké. Kinyittatta tehát a Nidzso-inben levő raktárt,
és az ott fellelhető összes kínai illatszert elhozatta az új palotába.
- Az illatszerekkel ugyanaz a helyzet, mint a hímzéssel és a
brokáttal - jegyezte meg. - A régiek sokkal inkább mesterre
vallanak, mint a mai készítmények.
Azzal keresgélni kezdett megfelelő hímzéseket és aranybro-
kátokat, mert igen sok kellett a doboztetők, szőnyegek és párnák
beszegéséhez, amelyeket a Palotában lezajló bemutatási
szertartásnál használnak. Szerencsére rábukkant néhány különösen
finom darabra, amelyeket még apja, a néhai császár kapott
ajándékba koreai jósoktól, akik uralkodása kezdetén ellátogattak
az udvarba.* Ezek az anyagok becsesebbek voltak minden újabban
behozott portékánál, ezért Gen-dzsi úgy döntött, hogy csak régi
hímzést és szőttest használ fel, azt a holmit pedig, amit Cukusi
helytartója küldött erre az alkalomra, mind elosztogatta barátainak.
Az avatásnál használatos illatszerekkel ezt nem tehette, mivel
hamar kimerült volna a régi készlet. Udvartartása tagjainak átadott
egy bizonyos mennyiséget, majd úgy rendelkezett, hogy a régi és
új illatszereket vegyítsék össze. Ezután össze kellett készíteni az
ajándékokat, mert az avatáson részt vevő vendégek közül senki
sem távozhatott úgy, hogy legalább valami csekély ajándékot ne
kapjon. Hátra voltak még a különböző jutalmak, amelyeket az
ünnepségen vezető szerepet játszó hercegek és nemesek kapnak.
Az új palota és a Nidzso-in csak ritkán látott ilyen sürgés-forgást,
és itt is, ott is, minden lakosztályban csengett a mozsár és a törő.*
Ezalatt Gendzsi bezárkózott lakosztályába, és valósággal
beletemetkezett bizonyos titokzatos kísérletekbe. Ugyanis
valamiképp hozzájutott két titkos recepthez, amelyeket Nimmjo
császár* nagy féltékenyen őrzött, s állítólag sosem került utódai
kezébe. Muraszaki sem óhajtotta, hogy lefőzzék. Sikerült is
rájönnie Nimmjo fiának, Motojaszu hercegnek receptjére:
Muraszaki elsáncolta magát a nagy hálószoba kettős ajtaja mögött
nyíló titkos kamrában, és senkinek sem árulta el, miben
mesterkedik. Ámbár Gendzsi megjegyezte, hogy hamarosan úgyis
mindenkit nyomra vezet a rejtekhelyéről kiáradó illat. Valóban,
mindketten úgy belefeledkeztek ebbe a munkába, hogy az ember
nehezen hihette, az elkövetkező ceremónián ők a felnőtteket
megillető tiszteletre méltó szerepet fogják játszani. Gendzsi is és
Muraszaki is kénytelen volt segítséget venni maga mellé, mert az
illatszerek készítésén kívül még sok munka volt hátra. Ilyen
pompás illatszereket nem őrizhettek akármilyen edényben, ami

éppen kéznél volt. Órákat töltöttek el azzal, hogy kiválogassanak

megfelelő alakú korsókat, pontosan az alkalomhoz illő, vésett
virágmintával díszített füstölőket és dobozokat, amelyek méltók a
csodás illatokhoz. És hogy még nehezebb legyen a választás,
minden darabnál azt is kellett tekinteni, hogy legyen rajt valami
új, valami meglepő. Hasonló munka folyt mind az új palotában,
mind a Nidzso-inben: az asszonyok egymással versengve
igyekeztek, hogy olyan illatszereket készítsenek, amik felkeltik
válogatós gazdájuk figyelmét.
A második hónap tizedik napján volt egy kis eső, nem több,
mint amennyi ahhoz kellett, hogy Gendzsi palotája előtt a piros
szilvavirág színe és illata teljes pompájában kibontakozzék.
Szocsi herceg hallott róla, milyen készülődés folyik, és mivel
bizalmas barátság fűzte a házhoz, be mert állítani, ámbár tudta,
hogy mindenkinek rengeteg a tennivalója. Előbb eltársalgott erről-
arról, majd kiment Gendzsivel, hogy megnézze a virágokat. Ekkor
beállított egy küldönc: levelet hozott, amelyet egy virágját hullató
szilvaághoz kötöttek. A küldönc jelentette, hogy Aszagao
hercegnőtől, a volt szűz papnőtől jött. Szocsi hallott róla, hogy
Gendzsi rajongója a hercegnőnek.
- Mit ír? - kérdezte. - Remélem, némi sikert értél el nála.
Gendzsi mosolygott.
- Üzleti levél ez - szólt. - A hercegnő hallotta, hogy illat
szereket készítünk, és mivel ezen a téren nagy tapasztalattal
rendelkezik, néhány tanácsot ad nekem.
Azzal gyorsan elrejtette a levelet. Szavaiban lehetett némi
igazság, mert a küldönc egy cédrusfa dobozt is hozott, benne két
üvegtálkával: mindkettő tele volt nagyocska illatszer-
golyóbisokkal. Az egyik tálka kék üvegből volt, rajta öttűjű
fenyőlevél minta. A másik fehérből készült, belecsiszolt
szilvaággal. Még a dobozt átkötő zsinórt is nagy gonddal
választották meg: finom, selymes tapintású volt.
- Milyen előkelő ízléssel készítették össze! - kiáltotta Szo
csi herceg, és tekintete közben a dobozra meredt. Sikerült is
kibetűznie a rákötözött költeményt: "Akár a virágos szilva
ágnak, ezeknek az illatszereknek sem sok a saját illatuk, de
ha te használod őket, császári illat árad majd belőlük . . ."

A herceg Jugirit bízta meg, hogy tartsa jól a küldöncöt; meg is

vendégelte itallal, fáradsága jutalmául pedig piros szilvavirág
színű, sárga béléses, testhezálló kínai női ruhát adott neki.
Gendzsi az Aszagao által küldött virág színével egyező árnyalatú
papírra írta válaszát, majd az ablak előtt álló, már említett
szilvafáról letépett egy gallyat, és arra kötötte a levelet.
"Sejtem, mit írhat - elmélkedett Szocsi, miközben elnézte
Gendzsit, amint az éppen válaszát fogalmazta. - De igazán
csodálkozom, hogy annyi bizalmas beszélgetésünk után
szükségesnek tartja, hogy így titkolózzék!" És most azon kezdett
töprengeni, vajon a dologban nincs-e még valami titok, amit nem
sejt.
- Látom, azt hiszed, hogy valami titoknak jöttél a nyomára
- szólalt meg Gendzsi. - Nagyon tévedsz. Szívemnek nincsen
olyan zuga, amit ne tárnék fel előtted.
Gendzsi költeménye így szólt: "Mélységesen felkavart
virágaidnak illata, és hogy a világ ne lássa gyengeségemet,
édességét ruhám redőjébe rejtettem."
- Nyilván azt gondolod - mondta Szocsi felé fordulva -,
túlságosan nagy cécót csinálok a közelgő ünnep miatt.
Jómagámnak van egy mentségem: ő az egyetlen lányom. Nem
ámítom magam azzal, hogy rendkívüli a szépsége vagy az esze,
ezért nem is kívánnék senki kívülállót terhelni azzal, hogy a
szertartáson legyen a tanúja. Akikonomu császárnő éppen itt van
nálunk, és olyan kedves volt, hogy megígérte, ellátja ezt a tisztet.
Az iránta érzett tiszteletből igyekszem mindent illő módon
előkészíteni.
- Örülök, hogy sikerült megnyerned a császárnőt - válaszolta
Szocsi herceg. - Igen jó gondolatnak tartom, hiszen mindnyájan
reméljük, hogy lánykád egy napon ugyanazt a helyet foglalja majd
el, amit most Akikonomu tölt be.
Ekkor küldöncök érkeztek különböző lakosztályokból, ahol az
illatszerek keverése folyt; Gendzsi ugyanis úgy döntött, hogy
akkor kell még egyszer, utoljára próbát venni a keverékből,
amikor az esti levegő nyirkosodni kezd.
- Segíts elbírálni, milyenek ezek az illatok - szólt Gendzsi

az öccséhez. - Meggyőződésem, hogy nálad jobban senki nem

érthet hozzá.
Behozták a füstölőket, és bár Szocsi herceg szabadkozott, hogy
ehhez egyáltalán nem ért, hamarosan minden jelenlevőt
csodálatba ejtett kifinomult hozzáértésével. Valamely illatszerről,
melynek alkatrészeit egyáltalán nem ismerte, például ilyesmiket
mondott:
"Túlzottan nagy adag szegfűszeget érzek benne." Vagy egy
másikról: "Csupán egy csipetnyivel több aloé kellett volna bele."
Sosem bírált általánosságban, hanem rendre figyelembe vette
az apró részleteket is, hogy megállapíthassa a versengők pontos és
igazságos rangsorát, noha ezek bárki átlagos bíráló szemében
mind egyképpen állták volna a kritikát.
Amikor ez lezajlott, végre előkerült a Gendzsi által készített két
titkos keverék. Ahogy egykor Nimmjo császár is, egy nevezetes
alkalommal, elásta a maga készítette illatszert a jobb kéz felőli
testőrség laktanyája mellett húzódó árok partján, Gendzsi is
földbe rejtette a két titkos keveréket a palota nyugati
keresztfolyosója közelében fakadó kis patak partján. Koremicu
fiát, Hjoje no Dzsót küldték el, hogy ássa ki, majd Jugiri behozta
és letette Szocsi herceg elé ezt a két utolsó illatszert.
- Nem, nem - tiltakozott Szocsi. - Nagy füst van már itt. Ilyen
levegőjű szobában nem lehet megítélni.. .
De semmit sem lehetett tenni, mert az illatszerek készítése
olyan buzgalommal folyt a ház minden zugában, hogy a
levegőben mindenütt illatfelhő úszott. A herceg elszántan folytatta
a kóstolgatást, és általános tetszést keltett, hogy ilyen kedvezőtlen
körülmények közt is finom érzékkel rá tudott tapintani az
illatszerek legsejtelmesebb finomságaira és legparányibb hibáira
is. Ámbár igen nehéz volt választani a felsorakoztatott kurobo
fajták közül, legjobbnak Aszagao hercegnőjét találták, mert a
kurobo sajátságos erős illatába itt még finom édes fűszer is
vegyült. A különböző dzsidzsu fajták közül a Gendzsi által
készített, rendkívül finom és érdekes keverék könnyűszerrel
elnyerte az elsőséget. Muraszaki három fajta
illatszert mutatott be. Általános volt a vélemény hogy baikvája
finomabb, szellemesebb keverék, mint a másik kettő. Szocsi
herceg lelkesedett érte, és kijelentette, nem tud elképzelni még
egy illatot, ami olyan jól vegyülne el az évszak levegőjét átitató
szaggal.
A hulló virágok falujának hölgye úgy érezte, ha a felügyelete
alá tartozó hölgyeknek megengedné, hogy egész sereg illatot
küldjenek be, a két bíráló feladatát bonyolulttá és hosszadalmassá
tennék (igen, a hölgy szokott szerénysége még ilyesmiben is
megmutatkozott), ezért csak egyetlen illatszert küldött, azt a fajtát,
amelyet lótuszlevélnek hívnak, de ez egy igen gyengéd, finom
változata volt, s ezt Gendzsi igen jellemzőnek érezte a hölgy
szerény természetére. Az akasi hölgy -övé volt a téli kert, s ennek
folytán az ember azt várta volna, hogy a maga évszakának
megfelelő illatszert küld - nem óhajtotta ilyen leplezetlenül kihívni
a nyár és a tavasz úrnőjét. Szerencsére eszébe jutott egy recept,
amelyet Minamoto no Kintada* állított egyszer össze az Uda
császártól* örökölt feljegyzések alapján. Ez egymagában elegendő
lett volna, hogy a hölgy szép elismerésben részesüljön; ráadásul
sikerült rábukkannia a híres "Száz lépés" füstölőszer *
alkatrészeire is, és Szocsi herceg arra kényszerült, hogy mindkét
készítményt a legnagyobb dicséretre érdemesítse.
- Bírálónk kezdi elveszíteni finom ítélőképességét - panaszolta
Gendzsi -, és most már válogatás nélkül mindent agyondicsér.
Most kelt fel a hold. Felszolgálták a vacsorát, majd a társaság
tagjai történetekkel szórakoztatták egymást. A holdat halvány köd
fátyolozta: elbűvölő volt. Még'a reggeli eső nyomán könnyű szellő
lengedezett, és a bódító fűszerekkel már teli szobákba behozta a
kert fáinak illatát. A zeneteremből fuvolaszó és pengetős
hangszerek zsongása hallatszott, ugyanis gyakoroltak, mivel a
másnapi ünnepen fontos szerep jutott a zenének. Megérkezett több
udvari úr, és most nagy pengetéssel hangolták a citerákat,
kellemesen gyöngyözve szállt a fuvolaszó. To no Csudzso fiai
közül Kasivagi és Kobai csupán azért jött el, hogy hivatalosan
bejelentsék szándékukat: részt vesz-
nek a másnap megtartandó szertartáson. De ott marasztották őket,
és kérték, álljanak be a zenélők közé. Gendzsi maga gondoskodott
róla, hogy kapjanak hangszert. Szocsi herceg elé letett egy lantot,
magának pedig elhozatta a nagy kínai cite-rát. Kasivagi vagonon*
játszott. így már nagyon érdekes játék alakulhatott ki. Később
Jugiri bemutatta tudományát fuvolán; az évszaknak megfelelő
dalokat választott, s a hangok sikkant-va szálltak a felhők
birodalma felé. Emlékszünk még, hogy Kasivagi öccse, Kobai,
híres volt szép hangjáról. Ö volt az, aki még mint kisfiú, a
rímkereső verseny alkalmával elénekelte a Takaszago balladát.
Most az Umegajét adta elő: "Látod, a szilvafa ágára eljött a
fülemüle, hogy elmondja a hírt: itt a tavasz! Ám hiába énekel, ám
hiába énekel, sűrűn hull a hó." Bátyja és Gendzsi vele énekelte a
visszatérő sorokat. Bár némi gyakorlás kellett volna hozzá, hogy
igazán nagy sikerük legyen, de így. is rendkívül kellemes esti
szórakozásnak bizonyult. Amikor körbe kínálták a bort, Szocsi
herceg elmondta ezt a költeményt:
- Mámorba ringatott bennünket "a fülemüle dala", pedig
már a hófehér ágaktól is ittasak voltunk.
Mire Gendzsi így válaszolt:
- Hercegem, ha már ezen a tavaszon nincs más fény, mi
házamba vonzzon, hadd húzzanak vissza a zsenge virágok, mielőtt
letelne idejük. - E szavakkal átadta a serleget Kasi-vaginak, aki
Jugirihoz fordulva ezt a verset mondta:
- Még egyszer játszd el üveghangon az éjszaka fuvoladalát,
míg csak virágokból vetett ágyán el nem szunnyad a fáradt
fülemüle.
Jugiri pedig így válaszolt:
- Ne kívánd, hogy fuvolám sikoltó hangjával felrettentsem
a virágokat, hiszen még a vad tavaszi szélnek sincs szíve hoz
zá, hogy felrázza őket.
Mindenki nevetett ezen a furcsa kifogáson. Mikor Kobai került
sorra, ő ezt énekelte:
- Ha a tavaszi köd nem fedné el az eget és a földet, a most
még mélyen alvó madarak már rég megkezdték volna harsány
hajnali dalukat!
És valóban, a keleti égbolton már megjelentek az első fény-
sávok. Szocsi herceg bejelentette, hogy nyomban indulnia kell. A
versengés során kifejtett bírói tevékenysége jutalmául Gen-dzsi
egy köpenyt adott neki saját ruhatárából, és két edénykében
füstölőszert; ezeknek kinyitására a verseny alkalmával már nem
került sor. Mindezt betették Szocsi kocsijába, s amikor a herceg
rájuk akadt, ezt a verset rögtönözte:
- Illatszer és finom ruha! Becsületes ember vihet-e haza ilyen
ajándékot hajnali szürkületben?
- Ennyire azért nem kell félned a családodtól! - nevetett
Gendzsi, mert ott állt a herceg kocsija mellett. Aztán ezzel a
költeménnyel válaszolt Szocsinak: - Azt hiszem, kedves barátom,
hogy családodban mindenki dörzsölni fogja a szemét, ha ilyen jó
kabáttal válladon lát hazatérni.
Szocsi igen jól öltözött embernek tartotta magát, ezért kissé
zokon vette ezt a megjegyzést. Az eseményre való
megemlékezésül a többi vendég is kapott kisebb ajándékot:
köntöst, brokát alsóneműt vagy más ruhadarabot.
Az avatási ünnepet másnap este tartották meg Akikonomu
lakosztályában. A társaság a kutya órájában* gyűlt össze. A
császárnő a folyosó végéről nyíló kettős ajtó mögötti kis szobában
tartózkodott, s hamarosan csatlakoztak hozzá az udvarhölgyek,
akiknek az volt a feladatuk, hogy az avatásra váró lányka haját
megfésüljék. Ugyanis ezt a szobát jelölték ki öltözőnek.
Muraszaki szintén ott volt, és mivel mindkét hölgy egész sereg
udvarhölgyből álló kísérettel jelent meg, igazán nem sok hely
maradt. A kis hercegnőt csak a patkány órájára* várták: akkor
végezték el az öv megkötésének szertartását. A szobát csupán kint,
a folyosón levő nagy lámpa fénye világította meg. Úgy esett, hogy
Akikonomu eddig még nem találkozott a kislánnyal, de amennyire
most láthatta, megállapította, hogy igen bájos. Gendzsi azonban
suttogó hangon egyre mentegetőzött a kislány miatt.
- Tudtam, hogy segítségemre leszel - mondta. - A gyereken
persze nincs semmi rendkívüli, s valójában restellnünk kelle
ne, hogy fárasztunk miatta. Olyat teszel ezzel, amit szerintem
egyetlen császárnő meg nem tett. . .

- Semmi különöset nem látok benne, hogy eljöttem, mert

valóban azt képzeltem, hogy egyszerű családi ünnep lesz. Ha
miattam fejtesz ki ekkora pompát, biztosíthatlak, hogy nem neked
kell zavarban lenned, hanem nekem.
Mialatt a császárné ezt az udvarias kis beszédet mondta, olyan
bűbájosnak, annyira fiatalosnak tetszett, hogy Gendzsi meg volt
elégedve önmagával: ha ennek az alkalomnak egyéb jelentősége
nem lenne, már az is nagy szó, hogy négy fal közt ennyi bájos
hölgy gyűlhetett egybe.
Gendzsi nagyon szerette volna, ha a kislány anyja részt vesz a
szertartáson, hiszen tudta, mennyire fájna neki, ha nem hívnák
meg; de mivel Muraszaki hivatalosan örökbe fogadta a gyermeket,
nehéz lett volna kigondolni, milyen minőségben hívják meg az
akasi hölgyet. így aztán Gendzsi, nehéz szívvel ugyan, de elvetette
a gondolatot.
To no Csudzso szörnyen bosszankodott, amikor hallott az
előkészületekről, majd pedig az ünnepségről. Lányának, Ku-
moinak szépsége most virult igazán, és Csudzso persze nehezen
viselte el, hogy lánya otthon, a négy fal közt vesztegesse el báját
és ifjúságát, míg az akasi kislány sikerétől visszhangzik a város.
Jugiri vonzalma Kumoi iránt szemlátomást még nem érett meg, de
nem is gyengült. Ha most ő, Csudzso, olyasmit kezdeményezne,
amin megérződnék, hogy hajlandó az egyezkedésre, csak
megalázó visszautasításban lehetne része. Bizony, semmi ilyen
kockázat nem létezett akkor, amikor Jugiri még nyíltan vallotta,
hogy szerelmes Kumóiba. To no Csudzso érezte, hogy ennek a
dolognak irányítását kiengedte a kezéből, s valójában sokkal
inkább önmagára haragudott, mintsem jugi-rira.
A fiatalember hallotta, hogy nagybátyja már nem beszél róla
éles hangon, de éveken át tartó nyers, elutasító viselkedését nem
tudta egykönnyen elfeledni, és nem is tudta elszánni magát, hogy
maga kérje: vessenek véget a viszálynak, melyet egyes-egyedül
To no Csudzso szított. Éppen ezért hajszálra úgy viselkedett, mint
eddig. Persze hűségét időről időre ezer kínnal-keservvel tudta csak
megőrizni. Ez természetes is. Ellenben egy pillanatra sem feledte
el azt a napot, amikor a lány
dajkái kigúnyolták őt világoskék ruhája miatt, ezért elhatározta,
hogy mindaddig, míg tanácsosi rangjának teljes méltóságában
meg nem jelenhet, semmiféle közeledési kísérletet nem tesz.
Gendzsi nagyon helytelenítette, hogy a fiú ilyen magányosan és
nyugtalanul él. A jobb kéz felőli miniszter nemrég utalt arra, hogy
szívesen fogadná vejéül Jugirit, és hasonló biztatást kapott egy
bizonyos Nakacukasza hercegtől is . . . Csak nem hagyja a fiú,
hogy holmi gyerekkori szerelem útjába álljon ilyen szilárd
kapcsolatnak? Gendzsi beszélt Jugirival a két ajánlatról.
- Vagy az egyiket, vagy a másikat feltétlenül el kellene fo
gadnod - mondta. - Szánd el magad minél előbb!
Jugiri nem válaszolt, hanem tisztelettel várta, hogy apja
folytassa mondanivalóját.
- Tudom, bizonyos szempontból képtelenségnek tetszik,
hogy én adjak neked tanácsot ilyesmiben - jegyezte meg Gen
dzsi némi hallgatás után. - Emlékszem, magamnak mennyire
terhemre volt, amikor apám, az öreg császár, kioktatott ha
sonló dolgokról. Ámde biztosíthatlak, hogy tanácsa, bár ab
ban a pillanatban bosszantott, később legtöbbször teljesen he
lyesnek bizonyult, és nem bánnám, ha gyakrabban megfogad
tam volna . . . Tulajdonképpen a következőket akartam mon
dani: jelenlegi nyugtalan életmódod eléggé árt jó hírednek.
Persze, mindenki arra gondol, hogy valami régebbi vonzal
mad tart lekötve, és javarészt úgy képzelik, hogy holmi ala
csony származású vagy rossz hírű nőbe gabalyodtál bele, akit
nem vezethetsz be a családodba. Tudom, hogy az igazság éppen
ennek a fordítottja: valóban, senki sem vádolhat, hogy célod
nem felfelé tör. De most már egészen világos, hogy nem érhe
ted el, amit kívánsz . . . Ilyen körülmények között egyedül he
lyes út, ha kinyújtod kezedet az után, amit elérhetsz, és igyek
szel a magad javát nézni... A te korodban éppen ilyen ke
serveim voltak, sőt még rosszabbul alakult a helyzet, mert a
Palotában az embert gúzsba kötik mindenféle szabályok, tilal
mak. Mindenki szemmel tartott, és tudtam, ha csak egyet moc
canok is, mindjárt belekapaszkodnak, és kiaknázzák a maguk
javára olyan emberek, akik vesztemből hasznot húzhatnak. Éppen
ezért mindig nagyon óvatos voltam . . . Igen. De minden
elővigyázatosságom ellenére egyszer mégis bajba kerültem, és
akkoriban úgy látszott, mintha végleg tönkretettem volna
magamat. Akkoriban még alacsony rangban voltam, semmiben
sem tűntem ki. Úgy éreztem, hogy azt tehetem, ami jólesik, mert
ha valami balul ütne ki, akkor sincs sok vesztenivalóm. Bizony,
ilyenkor szokott az ember elkövetni mindenféle végzetes és
helyrehozhatatlan hibát, mert akkor lakozik bennünk a legerősebb
szenvedély, amikor még nem fejlődött ki az emberben a mérséklet
és önfegyelem, mely érettebb korunkban már megvéd a nagyobb
dőreségektől. Amikor azt mondom, hogy ezen a téren tanácsra van
szükséged, ezzel semmiképp sem becsülöm le értelmi
képességeidet, mert a nőkkel való kapcsolatukban szemlátomást
még a legjózanabb férfiak is minduntalan kibogozhatatlan
bonyodalmakba kerülnek. Az egyik nehézséget az jelenti, hogy
hajlandóságunk éppen olyan nőkhöz vonz bennünket, akik mellett
hosszabb időn át lehetetlen kitartani. Eszembe jut egy eset, amikor
a hölgy hírnevén komoly csorba esett, a férfinak pedig nemcsak a
földi, de valószínűleg a túlvilági boldogsága is odalett, mert a nő
örökre meggyűlölte a férfit, ifjúi meggondolatlanságában
elkövetett tapintatlansága miatt... És még valami: tegyük fel,
megnősülsz, és aztán rájössz, hogy nem boldog a házasságod.
Lesznek pillanatok, amikor kísértést érzel, hogy felborítsd az
egészet. De nem szabad elhamarkodottan cselekedni.
Valahányszor tűrhetetlennek érzed a helyzetet, gondold végig újra
meg újra. Valószínűleg rátalálsz arra a nyomós okra, amely miatt
érdemes még egy kicsit kitartani. Még ha a hölgy iránt ki is veszett
belőled minden érzés, talán belátod, hogy a szülei kedvéért
érdemes lesz még egyszer próbálkoznod . . . De ha nem lennének
szülei vagy más hozzátartozói, akikkel szemben kötelezettségeid
vannak, megeshet, hogy némi töprengés után rájössz: az asszony
beszédében vagy viselkedésében van valami jellegzetes apróság,
ami továbbra is vonz. Lehet, hogy végül mindkettőtök számára az
a legjobb, ha ingatag volta ellenére is a régi kerékvágásban megy
tovább az életetek.
Üres perceiben Gendzsi így oktatta az ifjú embert, de hangja
sosem volt zordon. Az is igaz, hogy mindig megmaradt az
általánosságban való bölcselkedés, példálózás mellett. Jugiri merő
oktalanságnak tartotta, hogy apja tanácsát követve most
egyszeribe másfelé érdeklődjék, pusztán azért, mert ott
szívesebben látnák. Ha akarják, persze kényszeríthetik, de
legalább ne sértsék meg azzal, hogy a jóságosság álarcában
indítványoznak neki ilyen képtelenséget.
Időközben Kumoi észrevette, hogy apja, aki már egy ideje
olyan furcsán szomorú tekintettel nézegeti őt, most még
bánatosabban pillant rá. Érezte, hogy saját hibájából félre csúszott
az élete, és hamarosan már semmi boldogságot nem remélt -de
kifelé nem mutatta reményvesztettségét: úgy látszott, elégedett
azzal is, hogy ilyen észrevétlen múlik el ifjúsága. Jugiri levelei - a
fiú olyankor írt, amikor el-elfogta a sóvárgás, és könnyíteni akart
a szívén - éppen olyan szenvedélyesek voltak, akár elválásuk első
napján. De vajon igazán így érez-e a fiú? Némelykor közel állt
hozzá, hogy kételkedjék benne, és ha lett volna más udvarlója, aki
hódolatának kézzelfoghatóbb bizonyítékát adja, bizony könnyen
feltételezi, hogy Jugiri vallomásaiban nincs egy szemernyi
őszinteség sem. Tapasztalatlan lány azonban nem kételkedhet - a
kételkedés olyan nők kiváltsága, akik számára a szerelem
megszokott időtöltés csupán. Jugiri levelei minden gondolatát
betöltötték, és újra meg újra elolvasta őket.
To no Csudzsónak hamarosan tudomására jutott, hogy Na-
kacukasza herceg felajánlotta lánya kezét Jugirinak, és hogy ez a
gondolat Gendzsinél kedvező fogadtatásra talált. Félrehívta
Kumoit, és látható izgalommal beszámolt neki a hírről.
 - Attól tartok, ez annyit jelent, hogy az ifjú ember engedett -
szólt. - Kétségtelen, hogy Gendzsi megsértődött, mert mindjárt
kezdetben nem fogadtam el Jugirit, és most mindenáron meg
akarja mutatni, hogy már késő változtatni szándékomon. A te
kedvedért hajlandó lennék bármennyire megalázkodni előtte, de
félek, nevetségessé tesszük magunkat.
Szemébe könnyek gyűltek, mialatt beszélt. Kumóit ez za-
varba hozta, mert még sosem látta sírni: fejét félre fordította, s így
elrejtette saját csendben hulló könnyeit is. To no Csudzso nem
tudta, mitévő legyen. Elviselhetetlen volt számára lánya
szenvedése. Hirtelen elszánta magát, hogy végső
kétségbeesésében Gendzsihez fordul. Menekülve kirohant a
szobából.
A zajra Kumoi visszafordult, majd az ablakhoz lépett, és apja
után bámult. Ugyan mit gondolt volna kedvese, mit tett volna, ha
most látja apjának furcsán elkésett könnyeit? Bizonyosra vette,
hogy Jugiri nem ilyennek képzeli a zsarnokot, aki közéjük állt.
Ebben a pillanatban beállított egy küldönc. Levél Jugiritól!
Kumoinak az volt az első gondolata, hogy a fiú bizonyása most
közli, eljegyezte Nakacukasza herceg lányát. Egy darabig nem is
merte felbontani a levelet. Mikor végre elszánta magát, láthatta,
hogy a levél hangja éppolyan szenvedélyes, mint azelőtt. Jugiri
költeménye így szólt: "A hűtlenség, mit egykor bűnnek tartottak,
ma egész földünkön uralkodik, s ha az ember szíve csupán egy óra
hosszat állhatatos marad, félkegyeiműnek tartják." Jugiri
levelében sehol egyetlen célzás nem volt olyan szándékra,
amelyről apja beszélt, de minél többet gondolt rá, maga annál
inkább meggyőződött róla, hogy a híresztelés nem lehet alaptalan.
"Szinte látom, hogy te, aki any-nyit szónokolsz a rendíthetetlen
hűségről, nemsokára az új útra, a hitszegés útjára térsz." Jugirinak
sejtelme sem volt, mit jelentsen ez a mondat, és órákon át
eredménytelenül tépelődött rajta.

ÖTÖDIK FEJEZET

Fudzsi no Urába

Jugiri nagyon szerette a kis akasi hercegnőt, de az új palotában

lezajló események iránt semmi érdeklődést nem mutatott. Nemrég
ugyanis meghallotta, hogy a "kapu őrzőjét"* kimerítette a nem
vártan hosszúra nyúlt éberség, és már-már
úgy látszik, hogy összeomlik. Jugiri érzékenységét sértette a régi
visszautasítás, ezért jobban szerette volna, ha a másik oldalról
teszik meg az első lépést. Bár sokszor tervezte, hogy közeledik
nagybátyjához, de valahányszor sor kerülhetett volna rá, úgy
érezte, csak akkor lesz képes erre, ha Csudzso vele szemben
tanúsított magatartásából valamiképp kitűnne, hogy a sokat
emlegetett fordulat valóban bekövetkezett.
Kumoi viszont meg volt győződve róla, hogy hamarosan
kihirdetik Jugiri eljegyzését Nakacukasza lányával, ezért mindent
megtett, hogy száműzze szívéből hűtlen kedvese emlékét.
Valójában tehát szabad volt az út, de különböző félreértések
következtében mindkét részről lehetetlenné vált a közeledés.
Apjának rossz helyütt alkalmazott makacssága idézte elő ezt a
helyzetet, ámde az most már hajlandó lett volna bármi
megegyezésre. Az volt a legfontosabb, hogy bármi megalázkodás
árán megelőzzék Nakacukasza herceg határozott és végleges
ajánlatát, mert ez szemlátomást még nem történt meg. A történtek
után nagyon nehéz lett volna a lány számára akár csak nagyjából is
elfogadható házastársat találni, ugyanis a család minden
óvatossága ellenére közismertté vált Kumoi és Jugiri régi
barátsága. Bármilyen ártatlan volt is kapcsolatuk, a lányra
valamiképp mégis bélyeget nyomott. To no Csudzso világosan
látta azt is, hogyha most nekifog mást keresni férjül Kumoi-nak,
ez neki és a lánynak is nagyobb megaláztatást jelentene, mintha
most nyomban beadja a derekát. El is határozta, hogy közvetlenül
Jugirihoz fordul. Azelőtt is találkoztak alkalmilag, és szemre igen
jó viszonyban voltak, de úgy érezte, hogy nehéz lesz egyenesen
rátérni erre a tárgyra. Ha Jugirit kifejezetten ezzel a célzattal
magához kéreti, az túlságosan nagy feltűnést kelt, de ekkora
behódolásra még mostani hangulatában sem tudta elszánni magát.
A körülmények folytán azonban végül is megfelelő alkalom kínálkozott.

A harmadik hónap huszadik napján, anyja halálának

évfordulóján, emlékünnepet tartottak a Gjokurakudzsiban.* Az
ünnepre egy sereg herceg és nemesember gyűlt össze, s megjelent
Jugiri is: immár felnőtt férfi volt, s pompásan kiöltözött az
alkalomra. Bizony semmi kivetnivaló nem akadt rajta. To no
Csudzso jelenléte - mert természetesen ő vezette az ünnepi
szertartást - mindig is nyomasztóan hatott Jugirira, de igen
tartózkodó és óvatos magatartása ez alkalommal nem kerülte el
nagybátyja figyelmét. Gendzsi költségére különleges felolvasást is
tartottak a szent iratokból, Jugirinak pedig, mint az elhunyt
unokájának, személy szerint sok mindenben intézkednie kellett.
Késő délután mindnyájan hazafelé tartottak a virágjukat hullató
fák alatt, s ekkor To no Csudzso egy pillanatra megállt, hogy
körülnézzen, mert a szomorú ünnepség alatt felgyülemlő emlékei
teljesen hatalmukba kerítették. Jugirit is meghatotta az este
szépsége, és szintén megpihent. A levegőben készülődő eső szaga
érzett, és néhányan oda is kiáltottak nekik, hogy siessenek, ha nem
akarnak megázni. To no Csudzso megfordult, és látta, hogy a
búcsúzó nap szomorúsága Jugirit is megragadta. Szelíden
meghúzta a fiú ruhájának ujját és megkérdezte :
- Mit jelentsen az, hogy egész nap szántszándékkal kerültél
engem? Azt hittem, ilyen alkalommal hajlandó leszel
fegyverszünetet kötni. Érzem, hogy a mai napon életem
fordulópontjához értem. Öregszem, és nem engedhetem meg
magamnak, hogy elveszítsem azok vonzalmát, akik köröttem
felnőttek .. .
- Emlékszem - válaszolta Jugiri -, nagyanyám halála előtt arra
kért, hogy ha valaha is nehézségeim lennének, elsőnek hozzád
forduljak tanácsért. Szívesen meg is tettem volna, ha világosan
értésemre nem adod, hogy látni sem kívánsz . . .
Beszélgetésük azonban félbeszakadt, mert hirtelen szél
kerekedett, szakadó záport zúdított le, s így az egész társaság nagy
sietve igyekezett hazafelé.
To no Csudzso még soha nem beszélt így hozzá. A Kumoi-val
kapcsolatos bonyodalomra ugyan nem tett célzást, de Jugiri úgy
érezte, hogy szavaival kifejezetten bátorítani akarja. Jugiri
gondolatait ugyanis szüntelenül ez a dolog foglalkoztatta, és a
legsemmitmondóbb megjegyzésekből is hajlandó volt célzást
kiolvasni. Ezt tudta is magáról, s ezért egész éjszaka azon
töprengett, mit is mondott To no Csudzso.
Pedig Jugiri éveken át tanúsított türelme végül valóban teljes
diadalt aratott. Beletellett még egy kis idő, de pusztán azért, mert
To no Csudzso alkalmasabb pillanatra várt, amikor teljesen és
feltétel nélkül megadhatja magát.
A negyedik hónap elején, egy este, az udvarban viruló glicí-nia
(mert még soha ilyen gazdagon nem virágzott, és a színe sem volt
még soha ilyen pompás, mint ebben az évben) arra késztette To no
Csudzsót, hogy zenével egybekötött lakomára hívja meg néhány
barátját. Ahogy sűrűsödött a homály, és az alkonyatban világító
virágok szépsége még kábítóbbá vált, To no Csudzso letört egy
virágos ágat, és megkérte fiát, Kasi-vagit, vigye el Jugirinak, a
következő üzenet kíséretében: "Nagyon örülnék, ha folytathatnánk
néhány nappal ezelőtt megkezdett beszélgetésünket. Ha nincs jobb
szórakozásod, gyere át, látogass meg ..." A glicíniaágra rákötötte
ezt a verset: "Kertemben a legérettebb színében virul a glicínia.
Már csak néhány éjszakán át világít majd a sötétben."
Jugiri egy pillanatig sem kételkedhetett: ez a jel, amelyre várt.
Megköszönte Kasivaginak, hogy elhozta az üzenetet, és
átnyújtotta neki ezt a költeményt: "Sajnos, attól félek, hogy míg a
sötétben tapogatózom, lekésem az órát, amikor a telt színű
virágok szétsugározzák pompájukat az éjszakába."
- Szégyenlem magam, hogy csak ilyen vers tellett tőlem -szólt
Kasivagihoz. - Kérlek, javíts rajta, amennyit csak tudsz.
- Nem jönnél mindjárt velem? - kérdezte Kasivagi.
- Nem - válaszolta Jugiri határozottan. - Kísérőim csak
terhedre lennének. - Azzal elküldte Kasivagit.
Gendzsi tanúja volt a jelenetnek. Most a költeményt is
elolvasta, és így szólt Jugirihoz:
- Valóban mindent megkaptál, amit csak kívánhattál. Nos,
örülök, hogy itt tartunk. A legutóbb lezajlott események bizo
nyára rádöbbentették, milyen sokszor rosszul bánt anyjával, és
a mostani engedékenységét engesztelésnek szánja . . .
Jugirit bántotta ez a bizalmaskodó és fölényes hang.
- Nem hiszem, hogy meghívása bármi rendkívülit jelent
sen - válaszolta elpirulva. - A glicínia virágzik, és zenélni
szeretnének. Egészen természetes, hogy meghív . . .
- Nos, mindenképp fontos számára, hogy megjelenj, mert
különben nem Kasivagit küldte volna el meghívásával. He
lyes lenne, ha nyomban indulnál.
Ha valaki történetesen figyelte volna Jugirit, bizonyára úgy
látja, hogy egykedvűen, gépiesen engedelmeskedik. Pedig
izgalomtól akadozott a szívverése, és olyan várakozás feszült
benne, hogy majd elájult.
- Várj egy kicsit! - kiáltotta Gendzsi. - Az a sötét köpeny
nem lesz jó az alkalomra. Míg ifjú senkiházi voltál, és nem
vettél részt az államtanács ülésein, addig megtette. De most
már valami különb öltözék illet. . . Hadd kölcsönözzek a ma
gaméból .. .
 Egyik szolgáját elküldte a ruhatárba, és csakhamar egész halom
pompás udvari ruhát tett le Jugiri elé. Az kiválasztott egyet, és
magával vitte a szobájába. Mire összekészülődött, a félhomály
már sötétséggé sűrűsödött. Sietve tette meg az utat nagybátyjához,
és éppen abban a pillanatban lépett be, amikor To no Csudzso
magában már bánatosan megállapította, hogy nem is számíthat rá.
Hét-nyolc fiatalember, élükön Kasi-vagival, bevezette Jugirit. To
no Csudzso díszhelyet tartott fenn számára. Jómaga ebben a
pillanatban éppen nem volt a szobában: kiment, hogy udvari
kalapját kicserélje kényelmesebb fejfedőre. Felesége és néhány
ifjú komorna segédkezett neki.
- Feltétlenül vessetek egy pillantást új vendégünkre - je
gyezte meg. - Láttam, amint az előbb megérkezett. Valóban
igen előkelő külsejű fiatalember lett belőle, és pompásan öl
tözködik. Úgy látom, markánsabb és határozottabb jellem, mint
az apja. Gendzsi persze mindig kiváló társaságbeli ember: kedé
lyes, varázsos lénye egészen magával ragadja az embert, és
máris valószerűtlennek érzi a hétköznapok bajait, nehézségeit.
A közügyekben azonban nem elég komoly, nem elég megfon
tolt . . . Ámbár meglehet, hogy ez a hiba erénynek számít. . .
Fia azonban nem örökölte hibáit. Ügy hallom, tudósabb, mint
az apja, és roppant komoly, kitartó természet. . .
To no Csudzso most visszatért vendégeihez, majd a szokásos
udvarias üdvözlés után így szólt Jugirihoz:
- Akkor kellett volna jönnöd, amikor a legszebb volt a ta
vaszi virágzás. Az idén bámulatos látványban volt részünk . . .
Minden elképzelhető színben gyönyörködhettünk. De rosszul
bánt velünk a tavasz, mert még egyszer sem tartózkodott ná
lunk ilyen rövid ideig. Vigasztalásunkra már csak ezek a cso
dálatos, szinte nyáriasan pompázó virágok maradtak. Jóma
gam nagy gyönyörűségemet lelem bennük, és remélem, hogy
színük ma éjszaka számodra is jelent valami különöset. . .*
To no Csudzso bátorítóan mosolygott. Már feljött a hold, és
miután fényénél elgyönyörködtek a glicíniában - már ameny-nyit
láthattak belőle -, újból leültek és zenéltek, iszogattak. To no
Csudzso látta, hogy Jugiri elfogódottságának eloszlatására a baráti
biztatás nem elegendő, hanem erőteljesebb bátorításra van
szüksége, ezért megjátszotta a jócskán becsípett ember szerepét,
és váltig ivásra nógatta Jugirit is. Ö azonban elhatározta, hogy
megőrzi teljes józanságát, és újra meg újra visszautasította a
kínálást.
- Hallom - mondta To no Csudzso -, olyan tudós leszel,
amilyet napjainkban már bizony nem látni. Talán azért is vi
selkedsz ilyen hűvösen régi barátaiddal, mert azok nem dicse
kedhetnek ekkora hírnévvel. De gondolom, hogy még a te tu
dós könyveidben is sok szó esik "családi látogatásokról", és
van valaki. . .* márpedig ő igen kedves a te elveidet valló
emberek előtt... s ez a bölcs ilyen kis szabályokra alapítocta
tanítását. Erről jómagád bizonyára többet tudsz, mint én, te
hát valószínűleg valami különös okod lehet rá, hogy ennyire
kerülöd nagybátyád házát.. .
Csudzso panasza egész természetesen olvadt bele a zene és a
bor által kiváltott érzelmes megnyilatkozások áradatába.
- Ugyan - válaszolta Jugiri -, ha semmi egyéb nem fűzne
hozzád, mint anyám és nagyanyám emléke, már az is elegendő
lenne számomra, hogy utolsó leheletemig szolgáljak neked. És
el sem tudom képzelni, mivel szolgálhattam rá erre a szem
rehányásra. Te voltál az, aki értésemre adtad, hogy engem itt
nem látnak szívesen . . .
To no Csudzso hallgatott, de amint kellő alkalom kínálkozott,
elénekelte a régi dalt: "Ha úgy kitárod szívedet. .
Ezalatt Kasivagi, nyilván apja utasítására, letört egy glicí-
niaágat - a legsötétebb virágút és a leghosszabbat, amit csak talált
-, és a vendég boros serlege köré fonta. Jugiri szerényen
szabadkozott, mire To no Csudzso elmondta ezt a költeményt :
- Rokoni kötelékünk jelképe e virág, s juttassa eszedbe: ad
dig vártam,* míg mélyebben nem csüngött, mint a fenyő ága,
s most végre megalázom büszkeségemet.
Jugiri felemelte a boros serleget, könnyedén meghajolt, és így
válaszolt:
- Különös: annyi harmatos tavaszon magányra voltam ítél
ve, míg csak el nem jött ez az évszak, amikor nekem nyílt e
virág.
Azzal átadta a serleget Kasivaginak, majd kézről kézre járt a
pohár, s mindenki igyekezett jól szerepelni egy-egy költeménnyel.
De ilyen dáridózás közepette nem születhetett semmi jó vers, s
bizony az elszavalt költemények még döcögősebbek voltak, mint
amelyeket már elmondtam.
Még csak a hetedik nap volt újhold után, és a tó csendes tükre
fölött ritkás ködfátyol lebegett. A fáknak még nem volt dús nyári
lombjuk, és bőven akadt még csupasz, levéltelen ág: ezeken most
elomlott a glicínia dús fürtű virága, mely nyáron már belevész a
sűrű lombba.
Kobai, akinek hangját ilyen alkalmakkor mindenki hallani
kívánta, elbűvölően elénekelte a Nádsövény dalát*
- Ugyan már - szakította félbe To no Csudzso. - Itt senki
sem tördelte ki a sövényt!
És mikor Kobai az ismétlődő sorhoz ért, To no Csudzso
túlharsogta:
- "Köszöntünk ez ódon házban!"*
Mindenkiből nyomtalanul eltűnt minden elfogódottság, és
harsány dalolás, nagy vidámság közepette késő éjszakáig együtt
maradt a társaság. Végre Jugiri elérkezettnek látta az időt, hogy a
maga részéről jelt adjon az indulásra. Jóval becsípet-tebbnek
igyekezett látszani, mint valójában volt, és így szólt To no
Csudzsóhoz:
- Attól tartok, hogy egészen hasznavehetetlenné váltam.
Megengednéd, hogy itt aludjam? Forog velem a világ. Azt
hiszem, ha útra kelnék is, aligha érnék haza baj nélkül.
- Kasivagi! - kiáltotta To no Csudzso. - Vettess ágyat Ju-
girinak! Magam gondoskodnék róla, de máris jóval többet it
tam, mint az én koromban megengedhető, ezért meg is kérlek
benneteket, folytassátok a hangversenyt nélkülem.
így szólt, s azzal egyenesen a szobájába ment.
- Mindent tudok - fordult Kasivagi Jugirihoz. - "Eljöttél, hogy
lásd a virágot, és ott is maradj mellette." Mindent megteszek
érdekedben, de nem biztos, hogy olyan könnyen megy, mint
gondolod.
 - Hidd el, nem pillanatnyi esztelen szeszély ez tőlem -
válaszolta Jugiri. - Nem úgy nevezik-e a fenyőt, hogy a "virág
szerelmese", és "nem várakozik-e mégis egész éveken át
kitartóan, míg csak el nem jön a virágzás ideje"? Vezess hozzá. . .
Kasivagi nem volt biztos benne, hogy apja ezt kívánta elérni, és
nemigen volt kedve ekkora felelősséget magára vállalni, de
csodálója volt Jugirinak, és mindig is remélte, hogy végül így
fordul a dolog. Így tehát nem sokat habozott, hanem megmutatta
az utat húga szobája felé . . .
Másnap volt Buddha meghintésének ünnepe.* A szent képmást
vivő papok egy kissé megkésve érkeztek, így már este lett, mikor
a Gendzsi háza népéből küldött kislányok beállítottak, és hozták a
hálaadó áldozatokat és alamizsnákat. A szertartásnak ezt a részét
éppen úgy tartották meg Gendzsi palotájában, akár az udvarnál, az
ünnepnap esti fogadáson pedig több látogató fordult meg
Gendzsinél, mint a császárnál. Így aztán a képmás őrzésével
megbízott papok - pedig a császár előtt jól megálltak a helyüket -
most, a második alkalommal, a sokkal élesebb szemű társaság
előtt, szemlátomást kissé bizonytalankodtak.
Mindezek az események azonban Jugirit a legkevésbé sem
érdekelték: már jókor reggel felöltötte legszebb ruháját, és
elrohant To no Csudzso házába. Az új palotában sok olyan if-
jabb udvarhölgy akadt, akik ugyan nem voltak szerelmesek
Jugiriba, de nagy érdeklődéssel figyelték minden lépését, s most
bizony nemigen örültek neki, hogy véget ért hosszúra nyúlt
legénykedése.
Beteljesült a két fiatal évek hosszú során át felgyülemlett
vágyakozása, mégpedig úgy, ahogy a legmerészebb álmukban sem
remélték: a két ifjú teremtés egyesülése olyan volt, akár a fonott
kosár, mely egy cseppnyi vizet nem enged át.* To no Csudzso is,
ahogy egyre jobban megismerte Jugirit, mindinkább megszerette,
és elhalmozta figyelmességével. Ámde maradt még benne tüske
amiatt, hogy ilyen megalázó módon be kellett adnia a derekát.
Ugyanakkor viszont roppant tisztelte Jugirit azért a szívósságáért
és céltudatosságáért, amelynek az utóbbi évek során, minden
elképzelhető elijesztés ellenére, tanújelét adta, és egyáltalán nem
neheztelt a fiúra. Azért akadt To no Csudzso házában, aki
ellenszenvet táplált a fiúval szemben. Kumoi kétségtelenül
csinosabb és minden tekintetben vonzóbb volt, mint nénje,
Csudzso úrhölgy; ő és a pártján álló udvarhölgyek egy ideje
féltékenykedtek Kumoira. Ez a széthúzás éppen elég volt ahhoz,
hogy Jugiri ne érezze magát teljesen gondtalannak. Viszont
Kumoi anyja* és sokan mások boldogan vették hírét az
eljegyzésnek.
Az akasi hercegnő beköltözését a trónörökös palotájába a
negyedik hónap huszadik napjára tűzték ki. Muraszakinak az volt
az óhaja, hogy még ezt megelőzően ellátogat a felséges istenség
szülőhelyére.* A házban lakó többi hölgy szívesen elkísérte volna,
de Muraszaki nem kívánt ilyen népes és vegyes kísérettel menni,
és csupán a saját udvarhölgyeit és szolgálóit vitte magával. Még
így is húsz kocsi telt meg velük, de igyekeztek minél kevesebb
feltűnést kelteni, és csupán néhány fullajtárt jelöltek ki. Az
ünnepnapon* már jókor reggel meglátogatták a szentélyt, s így
Muraszaki időben visszatért: az ünnepi menetet már a szokásos
módon, az emelvényről nézhette végig. Volt nagy tolongás,
lökdösődés, mert a fullajtárok és lovászok, ki-ki a maga úrnőjének
fogatára gondolva, jó helyet akartak biztosítani. De mihelyt
Muraszaki hintója megjelent, mindenki tisztelettel félreállt, hogy
előre engedje a her-
cegnőt. Gendzsi már ott várakozott az emelvényen, és óhatatlanul
eszébe jutott, hogyan is történt, amikor régen, az egyik kamói
ünnepen, olyan kínos civakodás tört ki a kocsik helyezkedése
miatt.
- Örülök, hogy baj nélkül átjutottál a tömegen - mondta. - Ilyen
alkalmakat az ember ritkán úszhat meg, anélkül hogy ncheztelést
ne váltson ki valamivel. Mindig félő, hogy a pillanatnyilag
legünnepeltebb társaságbeli hölgy visszaél hatalmával, és
könyörtelenül elsöpör mindenkit, aki útjában áll. Jugiri anyja
egyáltalán nem volt pöffeszkedő, és mégis az okozta halálát, hogy
éppen az egyik kamói ünnepen megengedte szolgáinak, hogy
orcátlanul viselkedjenek, és ezzel kihívta maga ellen valaki
haragját. A mostani császárnőnk anyját érte akkor sérelem.
Különös, hogy lánya a legmagasabb polcra jutott, ahová nő
egyáltalán kerülhet, szegény Aoi fia pedig csak most kezd előbbre
jutni, és csupán egészen szerény keretek közt. Az ember sose
feledje, hogy ezen a világon mennyire bizonytalan minden.
Semmi okom nincs feltételezni, hogy dolgaim most már halálomig
simán folynak. Ha túlélsz engem, könnyen meglehet, hogy igen
veszélyes helyzetbe kerülsz . . .
Néhány herceg és nemesúr összegyűlt Muraszaki emelvénye
közelében, hogy hódulatuknak kifejezést adjanak. Gendzsi
csatlakozott hozzájuk. A császári testőrséget ma Kasivagi
képviselte.* Reggel apja házában gyülekeztek azok a nemesek,
akik most kísérték.
Koremicu lánya - emlékszünk, hogy a császári hálóterem
mellett töltött be tisztséget - szintén jelen volt, mint hivatalának
képviselője. Ekkortájt óriási sikere volt az udvarnál, és hintóját
most is hódolóinak akkora serege követte, akár a Palota bármely
más hölgyének, a trónörökös udvartartásának vagy a hatodik
kerületnek* kocsiját. A hölgynél tisztelgő urak közt volt Jugiri is.
Valamikor udvarolt is neki, habár elég tartózkodóan, ámde az a
váratlan hír, hogy Jugiri eljegyezte magát egy előkelő házból
származó lánnyal, érzékenyebben érintette a hölgyet, mintsem
jómaga gondolta volna.
"Ha más napon nem is, de ma, hogy e koszorú övezi homlokod,
bizonyára eszedbe jut régi találkozásunk." így hang-

zott a költemény, amelyet Jugiri benyújtott a hintóba. A hölgy

körül ott tolongtak csodálói, s ez elvonta figyelmét, de mégis
megindultságot érzett, hogy a fiú ilyen pillanatban megemlékezik
róla. A kocsiban ülve ugyan nem találni alkalmas helyet az írásra,
a hölgy mégis ezzel a költeménnyel válaszolt: "Hogy a »mályván«
»találkozást« kell érteni, ezt a tudósok döntik el. Aki szedi a
virágot, nem tud erről, de az sem tudja, aki díszül homloka köré
fonja."* A hölgy nem gondolta komolyan, amit írt, de Jugiri
elutasításnak érezte, és visszavonult, ámbár kissé meglepte, hogy
mostani boldogságában bárki nő válasza jelenthet számára
valamit.
 Ha a trónörökös felesége még gyermek volt csupán, az volt a
szokás, hogy anyja vagy gyámja kísérte el az udvarhoz. Muraszaki
az akasi hercegnőt még piciny korában örökbe fogadta, ezért, a
szokásokhoz híven, neki kellett volna elkísérnie a keleti palotába.
Gendzsi azonban nem hagyta jóvá a tervet, mivel az annyit
jelentett volna, hogy Muraszaki egyhuzamban és sokáig távol
lenne hazulról. Ez kitűnő alkalomnak látszott arra, hogy a kislányt
igazi anyja, az akasi úrhölgy gondjaira bízzák. Muraszaki már
régebben is úgy érezte, hogy a kislány elszakítása anyjától - habár
társadalmi szempontból a gyermek javát szolgálja - nagyon is
embertelen, éppen ezért csupán átmeneti intézkedés lehet. A kis
hercegnő most már abban a korban volt, hogy fel tudta fogni a
saját helyzetét, s bizony egyre elégedetlenebb lett vele. Nem is
akarták útját állni, hogy anya és lánya összekerüljenek, hiszen ez
mindkettőjük számára nagy boldogságot ígért. Muraszaki tehát a
maga jószántából így szólt Gendzsihez:
- Nem lehetne megoldani, hogy az akasi hölgy kísérje el a
gyermeket a keleti palotába? A kislánynak még sok gondozásra
van szüksége, márpedig úgyszólván mindegyik udvarhölgye
túlságosan fiatal erre a feladatra. Persze ott vannak a dajkái, s
azok meg is tesznek mindent, amit csak tudnak. De akadnak olyan
dolgok, amelyekben a magukfajta embertől nem is várhatjuk,
hogy döntsenek. Ha én felügyelnék rá, nem tudnék folyton
készenlétben állni. Jobban szeretném, ha lenne valakije, aki
teljesen neki szentelhetné magát. . .
Milyen megnyugtató, hogy ilyen józanul fogja fel a dolgot! A
döntésről Gendzsi sietve értesítette a lányka anyját. Megindító
volt az akasi hölgy boldogsága. A hölgynek csupán az az
aggodalma volt, hogy kirí majd a lánya szolgálatára kiszemelt
sok-sok ifjú, ragyogó teremtés közül; sürgősen fel is akarta
frissíteni ruhatárát.
Az akasi hölgy anyja, az öreg remete felesége, nagy
megkönnyebbüléssel hallotta, hogy a kislány jövőjét véglegesen
megalapozták, és ettől kezdve, sok baja és betegsége ellenére,
kétségbeesetten ragaszkodott az élethez, abban a reményben, hogy
mielőtt még sírba szállna, viszontláthatja unokáját. Sajnos, nagyon
távol lakott az udvartól, és végül már szomorúan azon töprengett,
vajon sor kerül-e valaha is erre a találkozásra.
A bemutatás estéjén Muraszaki kísérte el a gyermeket
gyaloghintóban, mely mindkettőjüket a Keleti Palotába szállította.
Az akasi hölgy megtehette, hogy gyalogszerrel kövesse őket, s ő
szíves örömest meg is teszi. Attól tartott azonban, hogy jelenléte
lerontja a hercegnő bevonulásának hatását, ezért erre az időre
elvonult a saját lakosztályába, ahol, mint sejthetjük, fölöslegesnek
és elveszettnek érezte magát. A bemutatási szertartást, Gendzsi
kívánságára, csaknem teljesen a nyilvánosság kizárásával
rendezték meg. De az ilyen ünnep mindenképp pompával jár, ez
pedig szükségképpen feltűnést kelt. Mialatt Muraszaki
beöltöztette a kis hercegnőt abba a díszbe, amelyet a fárasztó
szertartás előírt, nem tudta magába fojtani vágyát, hogy bárcsak
valóban az övé lenne ez a bűbájos gyermek. Ugyanez járt Gendzsi
és Jugiri eszében is: ha Muraszakinak lenne gyermeke, ő lenne a
földön a legboldogabb és legszerencsésebb asszony!
Három nap múlva elhagyta a Palotát, és ahogy kifelé tartott,
találkozott a kislány anyjával: jött, hogy átvegye a felügyeletet.
Beszélgetésbe elegyedtek, és Muraszaki ezt mondta:
- Mikor a kis hercegnőt elnéztem abban a felnőttnek való
ruhában, eszembe jutott, milyen régen volt, hogy hozzánk
költöztél. Mivel hosszú éveken át szomszédok voltunk, azt
hiszem, most már kissé jobban meg kellene ismerkednünk . . .

A beszélgetés nem egykönnyen indult meg, de Muraszaki

magatartása olyan nyilvánvalóan jóindulatú és rokonszenvet keltő
volt, hogy a két asszony csakhamar barátságot kötött. Maga
Muraszaki annyira vonzónak érezte a másik viselkedését és
beszédmódját, hogy teljesen megértette Gendzsinek iránta érzett
vonzalmát. Az akasi hölgy viszont elragadtatással szemlélte
Muraszaki nemes magatartását és makulátlan szépségét. Egészen
természetesnek találta, hogy minden asz-szony közül, akit
Gendzsi valaha is kegyébe fogadott, vitathatatlanul mindig
Muraszakit illette meg az első hely. Sőt, ebben a percben azt
gondolta, megtiszteltetés számára, hogy mint Gendzsi
vonzalmának legszerényebb részese, Muraszaki mellett foglalhat
helyet - olyan megbecsülés ez, amelyre büszke lehet.
Muraszaki visszatérése nagy pompával, igen ünnepélyesen
zajlott le. Engedélyt kapott, hogy gyaloghintón távozzék, pedig ez
olyan kiváltság, ami csak a császár feleségét illeti meg. Az akasi
hölgy szemmel kísérte Muraszaki elvonulását, és ismét
fájdalommal döbbent rá a maga alsóbbrendűségére.
Elnézte kedves gyermekét: ott várt rá egy játékbaba nyugodt,
kecses testtartásával - s ez több volt, mint amennyit el tudott
viselni, és minthogy a fájdalom és az öröm külső jelei nagyon
hasonlítanak egymáshoz, aki látta, nem tudta volna megállapítani,
hogy az akasi hölgy szeméből patakzó könnyek a legtisztább és
leggyengédebb boldogságból fakadnak. Éveken át úgy tetszett,
hogy a sors teljesen ellene fordult, és most már arra lesz ítélve,
hogy mind mélyebb szomorúságba és magányba merüljön. De
most valahogy kiderült az ég feje fölött, és valahányszor eszébe
jutott jámbor apja, aki annyit imádkozott, és annyi felajánlást tett,
csak arra gondolhatott, hogy a szumijosi istenség egyengette el
végül életének útját.
Muraszaki a kis hercegnőt olyan gondosan nevelte, hogy csak
egészen kevés irányításra volt szüksége. Szépsége és szeretetre
méltó természete egy csapásra megnyerte a keleti palota minden
lakóját, nem utolsósorban magát a trónörököst is, mert ez ugyan
gyermek volt még, de észre kellett vennie, hogy ez a kislány más,
mint bármelyik kis pajtása, akit a sors eddig út-
jába sodort. Azok, akiknek tervét keresztülhúzta a kis hercegnő
megérkezése, igyekeztek őfelsége jelenlétében kicsinylőleg
nyilatkozni a gyermek anyjáról, és képmutató részvéttel
mondogatták, mekkora hátrány lesz a lány számára, ha az
udvarban állandóan ez a semmitmondó asszony lesz mellette. De
minden megjegyzésük hatástalan maradt. A kislánynak roppant
élénk észjárása volt, és csakhamar kiderült, hogy jó adag önállóság
és akaraterő is rejlik benne. Most már minden szeszélyét
kielégítették, és mivel sok udvarhölgyének jócskán akadt bámulója
az udvarnál élő igen előkelő ifjú nemesek között, a kislány
lakosztálya káprázatos ünnepek és fogadások színterévé vált. Az
akasi hölgynek - miután rendbe tette a hercegnő ruhatárát, és
intézkedett a háztartás dolgaiban - minden gondja az volt, hogy
lányának udvarhölgyei az ünnepeken mindig keilő díszben
jelenjenek meg. Muraszaki időnként szerét ejtette és meglátogatta
őket, s örömmel tapasztalta, hogy az akasi hölgy magatartásában
már nyoma sincs bizalmatlanságnak vagy hűvösségnek, ami
találkozásukat eddig lehetetlenné tette.
Gendzsi mindig is úgy érezte, hogy jómaga nem ér meg magas
kort, ezért igen boldog volt, amikor látta, hogy sikerült úgy
gondoskodnia lányáról, hogy boldogságát is megalapozhatta.
Ráadásul most Jugiri is biztosan állt a lábán - pedig az állandó
nyugtalanság és levertség a fiú kiváló jellembeli tulajdonságait egy
időben úgyszólván teljesen gátolta. Gendzsi ebben az időben
valóban úgy látta, hogy szerencsésen túljutott élete legnagyobb
nehézségein, s talán még azt is megérheti, hogy most már élete
végéig elkerülik a nagyobb sorscsapások. Ha most meg kellene
halnia, egyedül Muraszaki miatt lenne gondja. Viszont mindaddig,
míg Akikonomu megőrzi befolyását, nagyobb baj nem érheti
Muraszakit, hiszen a császárnő mindig is második anyját látta
benne. Ráadásul Muraszaki mostohaanyja az eljövendő
császárnőnek, így még akkor is jelentékeny helyet töltene be az
udvarnál, ha Akikonomu meg találna halni vagy visszavonulna.
Néha-néha aggodalom fogta el a hulló virágok faluja
hölgyének sorsa miatt. Szegénykének igazán nem volt vidám élete,
de pillanatnyilag még ott volt Jugiri, és gondja volt rá. Mindent
egybevetve, Gendzsi nem is emlékezett olyan időre, amikor a
dolgai ennyire megnyugtatóan állottak volna.
A következő évben készült betölteni negyvenedik évét.
Hallotta, hogy az udvarnál, de az egész birodalomban is, nagy
előkészületek folynak az esemény megünneplésére. Már ennek az
évnek őszén kinyilvánították, hogy rangban egyenlő a császári
apával, és hűbéri meg hitbizományi birtokai ennek megfelelően
gyarapodtak. Hatalma már régóta feltétlen és teljes volt, s így ezek
a változások nagyobb előnyöket már nem jelentettek. Sőt,
bizonyos tekintetben kényelmetlenséget okoztak, mert ilyen nagy
tisztséggel járó külsőségeket nem lehetett elhanyagolni, s ezért új
rangjának megfelelően igen nagy udvartartással terhelték meg:
megjelenése persze kápráztató volt, de annyira körülményessé vált
a Palotában való jövés-menése, hogy a császárt már nem láthatta
olyan gyakran, mint szerette volna.
Rjozen még most is szenvedett attól, hogy méltóságát
jogtalanul viseli, és bármely pillanatban kész lett volna lemondani
a trónról, ha Gendzsi ellene nem szegül. Ugyanis azt hangoztatta,
hogy a közhangulatra szörnyű hatással lenne, ha kitudódnék, hogy
a jogos utódláson csorba esett.
To no Csudzso természetesen a Gendzsi után megürült posztra
került, Jugiriból pedig végre palotai tanácsos lett. Azon a napon,
amikor az újonnan kinevezett tisztviselők az udvarba mentek,
hogy méltóságukba beiktassák őket, To no Csudzsót valósággal
meghökkentette, milyen előnyössé vált Jugiri magatartása és
megjelenése. Most érezte először, hogy Kumoi végül is sokkal
jobban járt ezzel a fiatalemberrel, aki odaadó rabszolgája és
védelmezője lett, mintha a Palotába kerül, mert ott bizonnyal a
legjobb esetben is csak azt remélhette volna, hogy egy-egy
pillanatra sikerül felkeltenie a császár érdeklődését.
Jugirinak új állásában tágasabb lakásra volt szüksége, mint
amilyent apja palotájában kaphatott, ezért előléptetése után
hamarosan átköltözött nagyanyja házába, a harmadik kerületbe. A
ház kissé elhanyagolt állapotban volt, de hamarosan
rendbe hozták, s a hercegnő régi szobáit átalakították, hogy
megfeleljenek az ifjú házaspár igényeinek. A ház mindkettőjük
számára tele volt régi, szívmelengető emlékekkel. Vékonyka
csemetékre, friss ültetésű fácskákra emlékeztek, s most terebélyes
fákból álló árnyas ligetet láttak, s ott húzódott egy ágyás
miszkantusz, amelyet még az öreg hercegnő ültetett, de ma már
olyan sűrűn burjánzott, hogy kénytelenek voltak megritkítani és
lenyesni, különben elveszi a napot a környező virágoktól. A vizes
árkot ki kellett tisztítani, s amint beültették friss vízinövényekkel,
nagyon csinos látványt nyújtott.
Egy szép őszi estén az ifjú pár ott állt a víz mellett:
gyermekkorukról beszélgettek és a szerencsésen átvészelt
megpróbáltatásokról. Kumoinak a sok kedves emlék mellett
eszébe jutott némely apró esemény, amit akkoriban
jelentéktelennek érzett, de most zavart érzett miattuk, nagyanyja
öreg szolgálóinak jelenlétében. Az öregasszonyok ugyanis itt
voltak: örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy visszatérhetnek
régi helyükre.
Jugiri a vízbe bámult, és elmondta ezt a költeményt:
- Titkok őrzője, egyedül te mondhatod meg, hová szállt
a lelke, de te nem szólalsz meg, ó, házunk sziklából táplálkozó
forrása!
Mire Kumoi így válaszolt:
- Ó, kis forrás! Annak árnyéka, ki eltávozott, nem hull
már vizedre, míg hullámaid csendesen és mit sem bánva siet
nek céljuk felé.
Ekkor történt, hogy To no Csudzso, aki hazatérőben volt a
Palotából, az őszi lombok szépségétől csábítva betért hozzájuk a
kertbe. A ház ismét megtelt élettel, elevenséggel, és éppen
olyannak tetszett (gondolta To no Csudzso), mint szülei életében,
azokon a régi őszi napokon. Ahogy egyik ismerős zugból a
másikba vándorolt, furcsa megindultsággal állapította meg, hogy
akiket nemrég még egészen gyermeknek látott, tekintélyes urai és
birtokosai annak a háznak, ahol egykor maga is szülői
fegyelmezés alatt állt. Szemlátomást Jugirit is zavarta kissé ez a
helyzet: valahányszor utasításokat adott, elpirult és furcsa zavart
érzett. Milyen szép, összeillő pár! - gon-
dolta To no Csudzso. Kumoi ugyan nem volt különös szépség, de
Jugiri olyan kecses és szép testalkatú, akihez foghatót alig látott.
Csudzso rápillantott néhány, írásgyakorlattal megtöltött
papírlapra, és meglátta a forrásról szóló költeményt, amelyet a
fiatal pár az imént írt. Mélyen meghatódva ezt mondta:
- Nekem is az a szívem vágya, hogy szóljak e meghitt kis
patak szelleméhez, de olyasvalaki érdekében, aki a sír szélén
áll. . .*
Azzal felkapta az ecsetet, és megírta ezt a költeményt: "Bizony
rég kiszáradhatott az öreg fa, mert csemetéinek zöld gyökerei már
átszövik az árnyas földet." Az öreg hercegnő néhány idős
szolgaasszonya ott üldögélt a közelben, és rekedt károgással
rejtélyes történeteket mesélgettek hajdani csodákról. Közöttük volt
Jugiri öreg dajkája is. Sohasem bocsátotta meg To no Csudzsónak,
hogy olyan lelketlenül viselkedett ifjú urával szemben. Hallotta
Csudzso költeményét a "csemetéről", s nem bírta elfojtani
méltatlankodását. Egyszeribe odamondta ezt a verset:
- Közülünk néhányan már akkor ápolták e csemetéket, ami
kor első levelüket hajtották, és nem az utolsó pillanatban fe
dezik fel, milyen kellemes árnyat vetnek a földre!
Ettől még néhány öreg hölgynek megjött a bátorsága, hogy
nyilvánítsa véleményét. Maga Jugiri jót mulatott rögtönzött
megnyilatkozásaikon, Kumoi azonban eléggé kínosnak érezte
émelygős hízelgésüket, és örült, amikor ihletük kiapadt.
A tizedik hónap vége felé a császár kifejezte azt az óhaját, hogy
felkeresi Gendzsit az új palotában. Mivel tudta, hogy a juhar
lombja bűvösen szép szokott lenni ebben az évszakban, Szuzaku
excsászárt is meghívta, kísérje el. Lehet, hogy valaha megesett
már, de csak ritkán, hogy a császár, elődjével együtt, ellátogatott
alattvalójának házába, ezért az esemény nagy feltűnést keltett az
egész birodalomban. Két ilyen fenséges személy fogadása olyan
eseménynek számított, mely igen nagy gondot okozott. Gendzsi is
csak hosszas töprengés után kezdte meg a tüneményes előkészítő
munkákat.
A vendégek a kígyó órájában* érkeztek meg. A látványosságok
kezdetét a jobb és bal kéz felőli testőrség díszszemléje
jelentette: a testőrök a lovuk mellett sorakoztak, éppúgy, mint az
ötödik hónapban megtartott császári lóversenyek alkalmával. Kora
délután a császár átvonult a főcsarnokba. Amerre ment, a hidak
pallóját, az oszlopos folyosókat drága brokátokkal borították, a
kíváncsiak tekintete elöl pedig vastag vászonfüggönyök védték,
amelyekre díszül tájképeket festettek. A keleti tónál a társaság
csónakba szállt, és a Palota halászmes-terének vezetésével
Gendzsi emberei bemutatót tartottak idomított kormoránjaikkal: a
madarak egész sereg halacskát fogtak ki. Ez a mutatvány
eredetileg nem szerepelt a programban; az utolsó pillanatban
rögtönözték, hogy a főrangú vendégek addig se unatkozzanak,
míg a díszszemle teréről eljutnak a főépületbe. A kertben minden
dombocskát vöröslő juharfák koronáztak, de a legpompásabb
színük mégis Akikonomu nyugati kertjében volt, és hogy őfelsége
elhaladtában jobban élvezhesse a látványt, Akikonomu
birodalmának a nagy kerttől elválasztó falát egy darabon sietve
lebontották.
A két felséges vendégnek a nagy csarnokban egymás mellett
készítettek ülőhelyet, Gendzsinek pedig ettől meglehetősen távol;
a császár kívánságára azonban Gendzsi székét a másik kettővel
egy vonalba helyezték. Ezt a bánásmódot a jelenlevők roppant
hízelgőnek érezték, valójában azonban a császár sokkal többet
megtett volna Gendzsiért; a fiúi tisztelet parancsa szerint alázatos
tisztelgéssel térdet kellett volna hajtania előtte. A tóból kifogott
halakat a bal kéz felőli testőrség ezredesének kellett felajánlania a
császárnak. Közben Gendzsi solymárai egy füzérre való
zsákmánnyal megtértek az északi mezőkről. Ezt a másik
testőrcsapat ezredese vette át, a keleti ajtón bejött a főcsarnokba, s
a lépcsőnek* ezen az oldalán, térden állva nyújtotta át a vadat - a
másik oldalon pedig már ki volt rakva a hal. A császár elébe
tálalandó ételek elkészítését, őfelsége parancsára, To no Csudzso
irányította, a jelenlevő hercegeknek és nemeseknek pedig roppant
étvágygerjesztő ételeket hordtak fel, s minden fogást egész
különlegesen tálaltak.
Amikor már mindenki kedvére evett, ivott, és már leszállt az
alkonyat, beszólították a zenészeket. Nem adtak szabályos
hangversenyt, de az udvarból több ifjú apród bemutatott né-
hány vidám táncot. Szuzaku excsászárnak egyre a sok évvel
ezelőtt, a Piros Levelek ünnepén bemutatott táncok jártak az
eszében. Amikor felcsendült a ga-o-on* To no Csudzso fiai, mind
a tízen, táncra perdültek, és olyan sikert arattak, hogy a császár
jutalmul átnyújtotta saját köpenyét. A köpenyt To no Csudzso
vette át, miközben művészien elvégezte a budót* Gendzsinek
eszébe jutott az a nap, amikor To no Csudzsóval együtt járta el "A
kék hullámok táncát": letépett egy szál krizantémot, és ezt a
költeményt mondta Csudzsónak:
- Ahogy múlik az idő, a te színed is mélyebb lesz, akár e
virágé, de emlékszel még, ugye, a napra, amidőn ruhád ujját
az enyém mellett lobogtatta az őszi szél.
Igen, gondolta To no Csudzso, ők ketten akkor még valóban
illettek egymáshoz. Rangban, jövő reménységben vajmi kevés
különbség akadt köztük. Most azonban - s ezt is jól tudta -, ha
fontos poszton áll is, népszerűségben eltörpül Gen-dzsi mellett.
- Nem virághoz hasonlítlak téged, ki felséges fellegek pom
pájában rejtőzöl, hanem csillaghoz, mely a miénknél tisztább
és csendesebb légből szórja sugarát.
Ez volt To no Csudzso válasza.
Közben az esti szél borzolgatni kezdte az udvaron heverő rőt
leveleket, és barna-vörös mintájú szőnyeggé szőtte őket. Itt kint
néhány bájos kisfiú - mind nemesi család sarja - játékosan
utánozta a felnőttek táncát. Kék és karmazsinvorós köntöst
viseltek és sárga inget, sötétvörös hajtókával. Udvari
kalapkájuktól eltekintve nem viseltek semmi rangjelzést.
Kedvesek voltak, amint ott ugrándoztak a juharlevél-szőnyegen,
melyre a lenyugvó nap most küldte utolsó sugarait.
Hivatásos zenészeket nem hívtak, hogy virtuóz darabokat
adjanak elő, hanem már elég korán megkezdődött a műkedvelő
muzsikálás, mégpedig a császár vezetésével, aki a Palota
könyvtárából elhozatott többféle citerát. Az évszak és a napnyugta
szépsége megihlette a jelenlevő urakat, mind bekérték a
hangszerüket, és zenében mondták el érzelmeiket. Az Uda no
Hősi* meghitt hangját hallva Szuzaku mélyen megindult. A
császárhoz fordult, és ezt a költeményt mondta:

- Ámbár számtalan esős őszön át elnéztem az erdőt, még

az ember nem járta völgyekben sem láttam ilyen színeket.
Mindezt a szokott, szelíden panaszos hangján mondta. A
császár így válaszolt:
- Úgy beszélsz, mintha pusztán levelek hevernének a föl
dön. Pedig az ősz itt brokátot szőtt belőlük, s ha ezt örökül le
hetne hagyni, birtokáért vetélkedne az utókor.
Most, hogy a császár már férfivá érett, elképesztően hasonlított
Gendzsire. Ugyanilyen meghökkentő volt Jugirihoz vJló
hasonlósága. Jugiriból persze, érthető módon, hiányzott őfelsége
nagy nyugalma és tiszteletet parancsoló fellépése, amit ez sokévi
uralkodása folyamán megszerzett, de kétségtelen, hogy Jugirinak
sokkal szebbek voltak a vonásai. Most felszólították, hogy
játsszék a fuvolán. A dalra rázendítettek a lépcsők mentén
sorakozó urak, köztük To no Csudzso fia, Kobai, aki már régóta
híres volt szép hangjáról.
Emlékezetes esemény volt ez, melyben szemlátomást része
lehetett a gondviselés különös kedvezésének is.

HATODIK FEJEZET

Vakana

(ZSENGE SARJAK)

Első rész

Szuzaku excsászár már évek óta betegeskedett, de nehéz lett

volna megmondani, mi is a baja. Gendzsi palotájában történt
látogatása után állapota hamarosan még rosszabbra fordult, ezért
előkészületeket tett arra, hogy szerzetesrendbe lép. Már rég
elvonult volna kolostorba, ha anyja, Kokiden úrhölgy -aki öreg
korára is megőrizte ellentmondást nem tűrő természetét -
makacsul nem ellenezte volna ezt a lépését. De ő már
nem élt, s így most az egyetlen nehézséget a családja jelentette.
Oborozukitól nem volt gyermeke, de Dzsokjoden úrhölgy négy
gyermeket szült neki: egy fiút (ő volt a trónörökös) és három
lányt. Volt még egy negyedik lánya is egy bizonyos GH-cínia
hercegnőtől, Fudzsicubo húgától. Szuzaku nagyon szerette a
hercegnőt, és vitathatatlan, hogy lányuk, Njoszan hercegnő, volt a
legkedvesebb gyermeke. Kokiden befolyására azonban - Kokiden
volt az, aki később Oborozukit is ráerőszakolta - Szuzakunak
mindig háttérbe kellett szorítania Njoszan anyját. Miután Szuzaku
-leköszönt a trónról, az asszony élete mind egyhangúbbá és
érdektelenebbé vált, és csakhamar elsorvasztotta a bánat.
Njoszan ebben az időben - ahol most tartunk az események
elbeszélésében - körülbelül tizenhárom éves lehetett. Szuzaku a
nyugati hegyekben remetelak építésébe fogott, s a munka most
már befejezéshez közeledett; hamarosan elzárkózhatott a négy fal
közé. Most már az volt egyetlen gondja, hogy mielőtt elvonul a
világtól, elrendezze kislánya jövőjét. Először is gondolnia kellett
avatására, mert ezt már nem lehetett halogatni. Valahányszor
Szuzaku játékot ajándékozott gyermekeinek, mindig Njoszan
választhatott először, s a többiek még holmi apró csecsebecséből
is csak akkor kaphattak, ha Njoszannak az éppen nem kellett.
Képzelhető tehát, hogy töviről hegyire átnézte kincstárát, milyen
ritka és becses holmival növelhetné a küszöbönálló ünnep fényét.
Amikor fia, a trónörökös, meghallotta, hogy Szuzaku rövidesen
elhagyja a fővárost, Dzsokjoden úrhölggyel együtt eljött hozzá
búcsúlátogatásra. Szuzaku sohasem rajongott Dzsokjo-denért,
akivel valóban pusztán politikai érdekből házasodott össze, de
minthogy ő volt a jövendő uralkodó anyja, s ezért fontos
személynek számított az udvarnál, Szuzaku örült, hogy számos
dolgot megbeszélhet vele. Először elbeszélgetett fia jövőjéről -
ezzel kapcsolatban nem voltak aggodalmai -, majd így szólt
látogatóihoz:
- A lányok miatt vannak gondjaim. Fogalmam sincs, mi lesz
velük. Nemegyszer láttam már, mi történik ilyenkor. Szen-
védés rá gondolni, hogy kihasználják, hogy sértegetik majd őket.
Ha úgy is mondom, hogy "őket", persze nem annyira a te
gyermekeidre gondolok, hiszen te minden bizonnyal iparkodsz
majd, hogy eligazítsd sorsukat. Főként Njoszan sorsa nyugtalanít.
Szeretném, ha gondjaidba vennéd . . .
Nem csekély kívánság volt ez. Njoszan anyja, akit a császár
sokkal jobban szeretett nála, nagyon csúnyán viselkedett vele
szemben, amikor kettejük közt tetőpontján állt a versengés.
Dzsokjodennek nem volt szándékában, hogy egy védtelen árván
töltse ki bosszúját, de nem látta be, miért éppen tőle kívánják,
hogy ilyen felelősséget vegyen magára.
Szuzaku éjjel-nappal tépelődött kedves gyermeke jövőjén.
Ezalatt állapota egyre gyengült, és az év végén már nem is tudta
elhagyni ágyát. Minden látogatójának külön-külön elpanaszolta
tanácstalanságát: részvétet kapott is bőven, de használható
tanácsot bizony nem. Gendzsi gyakran érdeklődött hogyléte iránt,
sőt személyes látogatását is megígérte, de végül Jugirit küldte el
maga helyett.
- Attól tartok, apád neheztel rám valamiért - mondta Szuzaku. -
Jómagam mindig nagyon szerettem őt, de egyszer, amikor az
ellene szövetkezett erők nagyon hatalmassá váltak, megengedtem,
hogy bizonyos rendszabályt léptessenek életbe.. . Minduntalan
jártak a nyakamra, és figyelmeztettek, hogy vigyázzak . .. "Egy
napon meg fogja találni a módját, hogy leszámoljon veled" -
mondták. "Akadt már, aki tovább is várt, de a végén bevasalta a
számlát", és így tovább. De meg kell mondanom, hogy mindeddig
semmi sem történt. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor
Gendzsi csak hajszálnyit is rosszakaratú lett volna velem
szemben. Természetes, hogy jelenlegi nehézségeimben is hozzá
fordulnék segítségért, de tudom, milyen terhessé válik minden
ember, amikor gyermekeivel hozakodik elő. így aztán oda
jutottam, hogy fűvel-fával megbeszéltem a dolgot, de Gendzsinek
nem szóltam, mert semmi áron nem akartam elveszíteni
rokonszenvét. Most, hogy ősszel ellátogattam a palotájába,
rádöbbentem, milyen szerencsétlen dolog is, hogy olyan ritkán
látom. Szeretném, ha rá tudnád bírni, jöjjön el egy nap .. .
- Meggyőződésem, hogy szívesen eljön - válaszolta Ju-
giri. - Én persze semmit sem tudok róla, mi történt akkor
köztetek. Az utóbbi időben gyakran beszélt velem államügyek
ről, de soha nem úgy említett téged, hogy érződött volna, va
lamiért neheztel rád .. .
Mialatt Jugiri beszélt, az excsászárnak újabb gondolata támadt.
Mi lenne, ha lányát, aki miatt olyan nagy gondban van, e derék és
megnyerő ifjú férfi gondjaira bízná?
- Hallom, hogy már önálló háztartásod van - mondta Ju-
girinak. - Régóta tudtam, milyen nehézségeid voltak, és na
gyon sajnáltalak. Gondolom, hogy most már minden gondod
bajod kielégítő módon megoldódott. De valahogy az az ér
zésem, a történtek alapján To do Csudzso aligha érdemelte
meg, hogy a veje légy. Megvallom, hogy ebből a szempontból
bizony irigykedem rá . . .
Jugiri egy pillanatra meghökkent, de aztán eszébe jutott, hogy
hallott róla, milyen nagy gondban van Szuzaku egyik lánya miatt.
. . De restellte elérteni a célzást, ezért csupán ezt válaszolta:
- Annyi bizonyos, hogy miattam nem lehet okod irigységre,
hiszen jól tudod, milyen jelentéktelen ember vagyok . . .
így végződött beszélgetésük. Néhány komorna, aki Jugirit
ottjártában megpillantotta, most hangosan magasztalni kezdte
ruházatát, megjelenését. Ámde egy idősebb udvarhölgy
méltatlankodva károgta:
- Hol marad ő attól, amilyen apja volt ebben a korában!
Manapság nem is látni olyan férfit. Ö aztán igazán szép
fiatalember volt!
- Nagyon igazad van - jegyezte meg Szuzaku, aki meghallotta
kitörését. - Nem is lesz Gendzsinek soha mása. Persze, fölötte is
eljár az idő, de úgy érzem, hogy eleven, sugárzó szépsége - ezért
kapta már gyerekkorában a "Hikaru" jelzőt -, ha lehet, csak még
fokozódott. Arcán, amikor nyugodt, olyan nemes méltóság látszik,
ami felelőtlen ifjúságában nem volt meg benne. Ámbár azt
hiszem, akkor a legvonzóbb, amikor nevet, és kis semmiségeken
tréfálkozik. Olyankor láthatja az ember azt a Gendzsit, akihez
hasonló még nem élt a földön.

Egy nap ágyához vezették a kis hercegnőt. Szuzaku látta,

mennyire gyerek még, mennyire rászorul a gyámolításra, és így
kiáltott fel:
- De szeretném, ha megtetszenék valakinek, és felnevelné
azzal a szándékkal, hogy később feleségül veszi! Akkor nyu
godt lehetnék, hogy jól gondoskodtam neveléséről és későbbi
jövőjéről. . .
Magához hívatta a fődajkát, és miután megbeszélt vele
bizonyos dolgokat Njoszan avatásával kapcsolatban, váratlanul
így szólt:
- Bizonyára hallottál róla, hogyan nőtt fel Muraszaki úrhölgy.
Bárha találnék valakit, aki úgy magára vállalná az én kislányomat!
A császári családon kívül nemigen akadhat ilyen ember, márpedig
a Palotában minden Akikonomu akarata szerint történik, és az
udvarban élő többi hölgynek szava sincs. Ha valaki az udvarból
hathatósan támogatná Njoszant, még megkockáztatnám, de így. . .
Hadd mondjam meg: nem bántam volna, ha az ifjú Jugiri eszembe
jut, amikor még szabad volt. Bizonyos vagyok benne, hogy nagy
jövő áll előtte.
- Ha a hercegnő számára Jugirit kívántad volna biztosítani,
nagyon rég kellett volna erre gondolnod - bólintott rá a dajka. -
Éveket várt To no Csudzso lányára, és alig hiszem, hogy
megnyerhetted volna más házassági tervnek. Gendzsivel
kapcsolatban sokkal inkább lehetne reményünk. Egy dolog felől
bizonyos lehetsz: ha egyszer vonzalom támadna benne ifjú úrnőm
iránt, sosem hagyná el. Bizony, hallom, hogy bár egyéb gondja is
van, de még most is látogatja Aszagao hercegnőt meg a többi
hölgyet, akikről régebben annyit hallottunk.
- Nos - mondta Szuzaku -, hogy ifjúkori ügyei még most is
annyira lefoglalják, ez a mi szempontunkból nem teszi őt nagyon
kívánatossá ...
 A dolog mégis szöget ütött a fejébe. Még ha Njoszan úgy
nevelkedik is fel, hogy Gendzsi házában csupán egy a sok közül,
akkor is meglesz az az előnye, hogy árva gyerekként kerül oda,
akinek védelmét Gendzsi kötelességének érezné.
- Ha az ember helyet keres egy fiatal lánynak, ahol némi
életismeretet elsajátíthat, kívánni sem lehet jobbat, mint Gen-
dzsi palotája. Bárha jómagam fele olyan kellemes és szórakoztató
környezetben tölthetném el hátralevő időmet! Ha nőnek szülétek,
biztosan beleszeretek Gendzsibe. Ifjú koromban volt is valami
ilyen érzésem, és nagyon jól megértem, hogy mindenkit magával
ragad . . .
Elhallgatott. Lehet, hogy eszébe jutott saját kudarca Oboro-
zukinál.*
Minél többet tépelődött, annál jobban látta, hogy Gendzsi-nél
alkalmasabb személyt nem találhat. Ha ő is akarja, annyit tehet a
lányért, mint senki más. Ami pedig a Gendzsi háza népéhez
tartozó többi hölgyet illeti, jelenlétük nem feltétlenül hátrányos:
Gendzsi könnyen áthidalhatna bármi nehézséget, ha egyszer
magához veszi Njoszant. A herceg visszavonultan él, ideje bőven
van, ráadásul ritka varázsos egyéniség, és kiegyensúlyozott az
életrendje. Mit lehet még kívánni? Egy-két név azonban még
megfordult a fejében. Ott van Szocsi herceg. Senki sem állíthatná,
hogy ez a házasság rangon aluli lenne Njoszan számára, hiszen a
herceg is a császár fia, és ebből a szempontból nehéz is választani
közte és Gendzsi közt. Ámbár Szocsi herceget gyengének,
könnyelműnek tartja, és amiket mesélnek róla . . . Nem, ő nem
lesz jó.
Minden lehetőséget latolgatott. Egy pillanatig még To Dai-
nagonra is gondolt, a maga főudvarmesterére, akinek álmában sem
jutott volna eszébe, hogy a hercegnő kezére áhítozzék, viszont
felajánlotta, hogy "mellé áll" Njoszannak, ha az árván maradna.
Ezt pedig bizonyára hibátlanul megtenné - Szuzaku meg volt
győződve róla -, hiszen ez a nemesúr az ernyedetlen
szolgálatkészség mintaképe. Viszont kezdő tisztviselő csupán,
nincs se különösebb tekintélye, se befolyása. Szépen állnak a
dolgok, ha már császári család lánya számára sem találni más
házasságot!
Most ismét becsvágyóbb gondolatok foglalkoztatták. Oboro-
zuki említette, hogy nővérének fia, Kasivagi, titokban arra vágyik,
hogy kapcsolatba kerüljön a császári házzal. Talán e miatt a
becsvágya miatt él még most is agglegényként. Ámbár sokan csak
nevettek volna Kasivagi nagyralátó tervén, Szuzaku nem ítélte el
érte. Végül is ebből kitetszik, hogy Kasi-
vaginák határozott életcélja van, s már ezzel kimagaslik a köny-
nyelmű ifjú udvaroncok tömegéből, hisz azok egyes-egyedül a
pillanat örömének élnek. Kasivagi tudomány dolgában is jól áll, s
ha minden rendjén megy, egy nap a kormány élére kerülhet. . .
Ragyogó parti bárki számára! Ámde ha Njoszan férjeként gondol
rá, akkor Kasivagi (egyébként mindenki, akinek neve megfordult
a fejében) reménytelenül kevésnek tetszik. Valóban, Szuzaku
ezerszer többet törődött Njoszannal, aki pedig már eddig is
számos hízelgő házassági ajánlatot kapott, mint a többi lányával,
akiknek még egy árva kérőjük sem akadt.
Szuzaku nem is szánta volna el magát semmire, de a trónörökös
döntő lépést tett a dologban. A fiatalember persze ilyesmiben nem
mert nyíltan tanácsot adni apjának, de Szuzakunak fülébe jutott,
hogy fia minden erejével ellenezné Njoszan házasságát bárkivel,
aki nem tagja a császári családnak. Hiszen ebben a dologban nem
csupán a lány boldogságáról volt szó: precedenst teremtenének,
ami megingatná a császári család biztonságát.
A trónörökös véleménye szerint egyedül járható út már
Szuzakunak is eszébe jutott: Gendzsit kell rábeszélni, hogy vegye
pártfogásába a lányt.
Szuzaku végre kikötött Gendzsi mellett, és Szacsubent,*
Njoszan fődaikájának bátyját bízta meg, puhatolja ki Gendzsi
véleményét. Gendzsi persze már jó ideje tudott róla, hogy az
excsászár mennyit őrlődik Njoszan sorsa miatt, és segíteni kívánt
rajta.
- Arról nem lehet szó, hogy örökbe fogadjam a gyermeket -
mondta. - Félő, hogy az excsászár állapota rohamosan hanyatlik, s
a dolgok természetes rendjét tekintve, bizonyára évekkel túlélem
őt. Ebben az esetben bármelyik gyermekén örömmel segítek.
Viszont egyikért sem vállalhatok különleges felelősséget. . . Hogy
Njoszant magam mellé vegyem ágyasomnak, ez - tekintve a
köztünk levő korkülönbséget - olyan képtelenség, amiről beszélni
sem lehet. De nincs is szükség ilyen furcsa megoldásra. Jugiri
persze még nem vitte valami sokra, de ragyogó jövő áll előtte . . .
Ámbár látom, hol lenne ebben

a nehézség. Jugiri hűséges lélek, és e percben nem egyezne bele

ilyesmibe. Szuzaku helyesen teszi, hogy ezt nem is javasolja.
Szacsuben nem akarta, hogy ezzel az első visszautasítással
máris elintézettnek tekintsék a dolgot, ezért megindító szavakkal
ecsetelte, milyen hatással lenne ez a válasz Szuzaku már amúgy is
rossz állapotára. Gendzsi nem állhatta meg, hogy el ne
mosolyodjék.
- Tudom, hogy beteg, és azt is tudom, hogy Njoszan a
legkedvesebb gyermeke - mondta. - Ez azonban még nem jelenti
azt, hogy joga van bárkinek a nyakába varrnia. Vagy talán nekem
nem is lehet szavam a dologban? jómagam igazán nem látom,
tulajdonképpen mi itt a nehézség. Miért nem küldi egyszerűen a
Palotába? Ott persze lennének vetélytársai. De nem mindig az jár a
legrosszabbul, aki utoljára érkezik. Saját anyjának pályafutása jó
példa erre. Míg apám trónörökös volt, de még uralkodásának első
éveiben is, Kokiden mindenkit legyőzött. Később azonban
Fudzsicubo úrhölgy teljesen háttérbe szorította. Glicínia úrhölgy,
Njoszan anyja, húga Fudzsicubó-nak. Hallom, hogy a kislány
rendkívül szép, olyasfajta szépség, mint Fudzsicubo volt, de persze
sokkal szerényebb . . . Miért ne ismétlődhetne meg ugyanaz a
dolog? Megvan a jó származása, a szépsége, így hát igazán furcsa
lenne, ha nem tudna boldogulni. . .
De mialatt ilyen tanácsokat osztogatott, megmozdult benne a
kíváncsiság: tulajdon szemével szerette volna látni a gyermeket.
Három nappal Njoszan avatása után az excsászár felvette a
tonzúrát. Ha egy ember élete semmitmondó és eseménytelen volt,
akkor is szomorú látni ezt a végső ceremóniát. Most azonban
olyasvalakiről volt szó, aki nemrég a dicsőség legmagasabb fokán
állt, és lám, kész egy szempillantás alatt eldobni magától mindazt,
ami fiatalságából és szépségéből megmaradt. A megrettenés
moraja zúgott végig az udvarához tartozó urakon és a kísérőin,
amikor a papok hozzáláttak végzetes feladatukhoz. Oborozuki ott
volt mellette. Fájdalma láttán Szuzaku nem tudott uralkodni
magán és megszólalt: - Mindig azt hittem, gyermekeimtől lesz
legnehezebb a
búcsúzás, de ők, szerencsére, elég vidámak, s ez nagy megköny-
nyebbülés számomra. A te orcáid viszont könnyben áznak .. .
Szuzaku nem volt olyan állapotban, hogy fölkeljen az ágyból,
ezért átemelték egy székre; nagy gyengesége és rosszulléte
ellenére ott ült, mialatt Hijeizan apátja, három főpap segédletével,
felolvasta a Tendai-szekta szabályzatát, beöltöztette őt a rend
ruhájába, és elvégezte a többi szertartást, amelyek a világtól való
végleges megválást jelképezték. Ezen események alatt még a
szertartást végző papok sem tudták visszatartani könnyeiket, és a
termet megtöltő hölgyek, különösen a hercegnők és Szuzaku
feleségei, valamint a különböző rendű-rangú udvarhölgyek olyan
zokogásban törtek ki, hogy Szuzakuban mélységes vágyakozás
ébredt, bárcsak már békében megtelepedhetne hegyi
remetelakában. Ámbár most elég valószínűtlennek tetszett, hogy
valaha is vállalkozhat még erre az utazásra. És hogy ilyenformán
megfosztotta magát a csendes kolostori napoktól - pedig mindig
abban reménykedett, hogy így fejezi be életét -, ezt egyedül
Njoszanért tette, az ő jövőjéért való aggódás tartotta vissza a
fővárosban (ezt most már megvallotta magának) mindaddig, míg
már késő lett.
Az ünnep után számos látogatót fogadott, köztük az uralkodót
is. Ezen izgalmak hatására Szuzaku kissé magához tért, és amikor
ezt Gendzsi meghallotta, elment hozzá, hogy megejtse rég
megígért látogatását. Minden szertartásosság nélkül fogadták, és
abban a székben kínálták meg hellyel, melyben Szuzaku szokott
üldögélni, amikor még egészséges volt: mindössze valami lepellel
meg dísszel kicsinosították. Gendzsinek nagy megrázkódtatást
jelentett, amikor meglátta ifjúkori pajtását ünnepélyes vezeklő
ruhában. De erőt vett magán, és végre megszólalt:
- Apám halálakor döbbentem rá először, milyen rövid, milyen
semmi is az élet, s azóta sokszor terveztem azt, amit neked már
sikerült elérned. Szeretném, ha olyan akaraterő lakozna bennem,
mint tebenned. Ahogy elnézem öltözékedet, mélységes
ellenszenvvel gondolok rá, hogy magam egyre halogatom a
dolgot. Ha te, aki tudod, mit jelent az egész birodalom urának
lenni, képes voltál rá, hogy megtedd ezt a lépést,

semmi oka nem lehet, hogy a magamforma egyszerű ember

visszariadjon tőle. Ámbár valahányszor azt hittem, hogy az utolsó
akadály is elhárult, mindig felbukkant valami újabb nehézség . ..
Hosszan elbeszélgettek a régi időkről, s végül Szuzaku ezt
mondta:
- Velem szemben ne mentegetőzz, amiért késlekedsz meg
válni a világi élettől. Magam is napról napra halogattam, míg
nem úgy alakult, hogy tervem java része sosem fog megvaló
sulni. Kételkedem benne, hogy valaha is eljutok a Nyugati He
gyekben levő remetelakomba, de remélem, addig elélek, hogy
itt., a házamban elmondhatok még néhány csendes imát. Most
bánt, hogy vallásom előírásait sosem tartottam meg olyan szi
gorúan, mint kellett volna. Ámbár gondolatban mindig sokat
foglalkoztam szent dolgokkal, hiszen betegségem és fájdal
maim ellen is csak azért küzdöttem, hogy néhány esztendőt
eltölthessek még egy szent helyen .. .
Ezután elemlegetett néhány apró-cseprő dolgot, amiben
Gendzsi segítségére lehetne neki, majd így folytatta:
- Bizonyára hallottad, hogy sokat aggódom lányaim sorsa
miatt. Különösen egyikük számára szeretném biztosítani, hogy
lelkiismeretes védelmezője legyen, aki valóban jól gondoskod
nék róla. Ennek az embernek mélységesen hálás lennék . . .
"Csak nem fog bele. hogy elmondja az egész históriát?!" -
gondolta Gendzsi megrettenve. Bizonyos szempontból viszont
cseppet sem bánta, hogy visszatérnek a témára, mert némi titkolt
kíváncsisággal gondolt a kis hercegnőre.
- Teljesen megértem - szólt -, hogy a Njoszan rangjában
levő lány számára még sokkal inkább fontos a biztos otthon,
mint annak, aki egyszerűbb születésű. De ha ez nincs is meg,
nem eshet baja, hiszen bátyjának, a trónörökösnek, gondja lesz
rá. Szép tehetségű ifjú, s az egész országban bizalommal és
tisztelettel néznek fel rá. Bizonyára kötelességének tartja, hogy
ilyen közeli rokonát különös védelmébe vegye, és ha jó előre
szóba hozod neki a dolgot, annál kevesebb gond gyötör majd
a lány jövője miatt. Természetes, hogy fiad később örökli a
trónt, és ha egy asszony boldogságát olyan könnyű lenne biz-

tosítani, amilyen könnyű új törvényeket hozni, akkor Njoszan

számára valóban biztos lenne a zavartalan boldog élet. Persze
elismerem, hogy végül maga a császár sem tehet többet egy
asszonyért, mint hogy felveszi udvartartásába, ez azonban ebben
az esetben nem jöhet számításba. Tehát, ha nyomban gondoskodni
kívánsz sorsáról, valakivel meg kell állapodnod, hogy halálod
után örökbe fogadja Njoszant, s aztán vagy ő maga feleségül
veszi, vagy megígéri, hogy összeházasítja azzal, akit te előre
kijelölsz. így már igazán nem kell tartanod attól, hogy a síron túli
életedben nem találod meg nyugalmadat.. .
- Mire jó, hogy mindezt elmondod nekem? - kérdezte Szu-
zaku. - Természetesen én már régen gondoltam erre, de a dolog
nem olyan egyszerű, mint képzeled. Még uralkodónak sem
könnyű, hogy több lánygyermeke számára megfelelő házastársat
találjon, nekem pedig, aki már rég lemondtam a trónról, és
ráadásul most készülök kolostorba vonulni (ha ugyan meg nem
halok, mielőtt ezt elérem), annyira bonyolult ügy ez, hogy valóban
azt hiszem, betegségemet felerészt ezek a gondjaim okozzák . . .
Most már egyetlen napig sem hagyhatom a dolgot elintézetlenül.. .
Tudom, nagy kívánság ez, de könyörögve kérlek, ezt az egy
lányomat vedd a védelmedbe. Rád bízom, kit választasz férjéül.
Meggyőződésem, hogy választásodnál magam nem is kívánhatnék
jobbat. Ha Jugiri még szabad lenne, őt ajánlanám, de sajnos, To
no Csudzso megelőzött. . .
- Jugiriban nagy adag önállóság és józan ész van, s azt hiszem,
kitűnő férj lett volna Njoszan számára. Viszont kevés a
tapasztalata, ezért kétlem, hogy a Njoszan rangjabeli lány számára
egyedüli védelmezőként számításba jöhet. Ami engem illet, meg
kell hagyni, hogy ha árván marad, legkevésbé az én gyámságom
alatt kellene kellemetlenségektől vagy helyzetének változásától
tartania. Nos, hogy eddig vonakodtam igent mondani, csupán
azért történt, mert, mindent egybevetve, valószínűleg nem sokkal
foglak túlélni.
Hihetetlen! Gendzsi beleegyezett - mégpedig nyilvánvalóan
szívből tette, mert ettől a perctől kezdve mindketten feltételezték,
hogy annak idején ő maga veszi feleségül Njoszant.*
Muraszaki már hallott Szuzaku szándékáról. Először meg-
riadt, de később eszébe jutott, milyen alaptalan és fölösleges volt
az a bánata is, ami akkor kínozta, hogy felfedezte: Gendzsi még
most is eljár Aszagao hercegnőhöz. Szilárdan eltökélte, hogy
ennek az ügynek nem tulajdonít semmi nagyobb jelentőséget,
ezért mikor Gendzsi hazatért, tartózkodott tőle, hogy
megkérdezze, szóba került-e a dolog. Gendzsi persze azt hitte,
hogy Muraszaki nem tud a dologról, és magában azon
elmélkedett, mit szól majd, ha tudomására jut. Ha lennének is
nehézségek, csupán rövid ideig. Muraszaki csakhamar belátná,
hogy a lány jelenléte, még ha felesége lesz is már, mit sem
változtat az ő helyzetén. Ámde azt is tudta, ígéreteinek,
fogadkozásainak semmi haszna nem lenne: csak az idő győzheti
meg Muraszakit, hogy iránta érzett vonzalma semmit sem
változott. Persze lehetséges, hogy a közbenső időszak kellemetlen
lesz. Már olyan régóta nem volt köztük semmi nézeteltérés vagy
gyanakvás, s így Gendzsinek még a gondolata is fájt, hogy bármi
olyat mondjon, amivel Muraszakit felizgathatja, s ezzel, ha csak
pillanatokra is, megzavarhatja az együtt töltött órák megszokott
gyengéd hangulatát. Azt gondolta, hogy legalább még erre az
éjszakára maradjon minden a régiben, ezért szóba sem hozta a
Szuzakuval folytatott beszélgetést.
Másnap rút idő volt, a komor égen hóvihar száguldott tova.
Gendzsi ott ült Muraszakinál: tervezgettek és közös múltjuk
emlékeiről beszélgettek.
- Úgy éreztem, helyesebb, ha felkeresem az excsászárt, mielőtt
még nem késő - mondta végre Gendzsi. - Sok szempontból
fájdalmas volt ez a találkozás. Szemlátomást másra sem képes
gondolni, csak arra, hogyan gondoskodjék lányáról, a kis Njoszan
hercegnőről. Mindjárt ezzel roharfí meg, és mostani szánalomra
méltó helyzete miatt úgy éreztem, hogy nem utasíthatom vissza . .
. Tudom, nem egy kellemetlen pletyka támad belőle, ezen nem
tudok segíteni. . . Tény, hogy már régebben tett nekem hasonló
ajánlatot, de kerülő úton, egyik emberem közbejöttével.
Akkoriban habozás nélkül visszautasítottam, mert cseppet sem
tetszett a gondolat, hogy az én koromban újabb kötelezettséget
vállaljak. Amikor látogatásom folyamán visszatért a tárgyra
(pedig nem hittem volna, hogy
megteszi), és szenvedélyesen kérlelt, ne utasítsam vissza, úgy
éreztem, szívtelenség lenne megkötnöm magam . . . Mindenesetre
a lány addig nem jön ide, míg Szuzaku el nem vonul
remetelakába. Jól megértem, hogy szívesebben vetted volna, ha
nem egyezem bele. De hidd el, kérlek, hogy ez még a legrosszabb
esetben sem jelenthet akár csak egy hajszálnyi változást is a te
helyzetedben. Képzeld magad Szuzaku helyébe, s ha megteszed,
meggyőződésem, hogy örülsz, mert segítek rajta. Ha mindkét
részről megvan némi tapintat és elnézés, nem látom be, miért
támadnának ebből nagyobb nehézségek . . .
Ha Gendzsi most tréfálkozni kezd Muraszakival, ha mókázva
azt kezdi bizonygatni, hogy az "imádott" lány holmi ügyefogyott
és lehetetlen teremtés, az asszony nyomban elveszti a fejét, mert
az a meggyőződése támad, hogy ez jelenti a végső, szörnyű idő
kezdetét. Muraszaki valamiképp megérezte, hogy Gendzsinek
semmi áron nem szabad megtudnia, mi játszódik le benne, ezért
nyugodt hangon így felelt:
- Szegény Szuzaku! Nem tudom, hogy ilyen körülmények
között hogyan is utasíthattad volna vissza. Álmomban sem
jutna eszembe, hogy a magam részéről bármi ellenvetést te
gyek. Sőt, nagyon szerencsétlen lennék, ha a lányt nem sike
rülne rövidesen meggyőznöm arról, hogy ami személyemet il
leti, kétszeres örömet jelent majd ittléte. Ugyanis nemcsak az
hat meg, hogy apjának gondjai vannak miatta, hanem az a
tény is, amelyet a lány bizonyára jól tud, ha te ezt nem is em
lítetted: anyja, Glicínia úrhölgy, apám húga volt. Valóban
szűkkeblűnek tarthatnának, ha húgomat nem látnám szívesen
a házamban . ..
Gendzsi soMcal jobban ismerte Muraszakit, semhogy ne sejtse:
e józan és helyeslő szavak mögött egészen más gondolatok és
érzések rejlhetnek. De ha kiderülne, hogy - sejtelmeire rácáfolva -
Muraszaki valóban így érez, és képes lesz arra, hogy a kis
hercegnő életét kellemessé tegye, és ugyanakkor maga is boldog
maradjon - akkor neki, Gendzsinek, még soha ilyen nyomós oka
nem volt rá, hogy Muraszakit a legnagyobb kincsének tartsa,
mellyel az élet megajándékozta.
- Bizonyos, hogy mindenféle ostoba híresztelés kap majd
lábra ... - mondta. - Ne törődj velük. Jusson eszedbe, hogy ilyen
dolgokban a látszólag legpontosabb értesülések is nemegyszer
teljesen alaptalanok. Leghelyesebb, ha az ember a tulajdon
szemének hisz, és nem hagyja, hogy ítéletét kézen-közön szerzett
hírek befolyásolják. Bármit hallasz is, várd meg, hogy a saját
tapasztalatod is igazolja-e, és csak aztán állítsd majd, hogy nem
bánok veled úgy, ahogy kellene . . .
Végül is - elmélkedett később Muraszaki - a kislányról való
gondoskodás olyan kötelesség, mely alól Gendzsi nemigen
vonhatta ki magát. Ügyszólván az égből pottyant elébe ez a lány,
tehát nevetséges lenne haragszomrádot játszani Gendzsi-vel azért,
mert elfogadta. Ha Njoszan olyan lány lenne, akit Gendzsi
megkívánt, vagy akivel mindenáron össze akar melegedni, a
dolognak más színezete lenne. De való igaz, hogy Gendzsi
kényszerből vállalkozott erre a lépésre. Muraszaki elhatározta,
megmutatja a világnak, hogy ő bizony nem veszti el a fejét. De azt
is tudta, hogy ha valaki kiváltja az emberek ellenszenvét, már nem
sokat számít, hogyan viselkedik . . . Mostohaanyja például őt teszi
felelőssé Makibasira végzetéért: állítása szerint az ő féltékenysége
késztette arra Gen-dzsit, hogy Tamakacurát átjátssza
Higekurónak. Bizonyos, hogy amilyen csűrő-csavaró esze járása
van, ebben az ügyben is kirukkol majd bonyolult pletykáival.
Muraszaki türelmes és nagylelkű volt ugyan, de azért meg tudta
fogalmazni ítéletét úgy is, hogy vágott. És most - bár eddig
minden rendben ment - újra meg újra felvillant benne a gondolat,
hogy elérkezett életének rettegett fordulópontja. Gendzsi bizalma,
hódo-lata, a maga korlátlan uralma Gendzsi szívében, mely oly
hosszú időn át büszkesége volt, most már mind odalesz . . .
De egész idő alatt semmi sem látszott Muraszaki viselkedésén,
amiből hölgyei arra gondolhattak volna, hogy ilyen félelmek
gyötrik .. .
így jött el az év vége. Szuzaku, ágyához láncolva, még most is
a fővárosban élt, de úgy döntött, hogy Njoszan haladéktalanul
költözzék át az új palotába. Njoszan udvarlóit felizgatta a hír,
hogy Gendzsihez kerül, de szemlátomást a császárt is csalódás
érte, mert foglalkozott a gondolattal, hogy a lányt
felveszi udvartartásába. De nem tartotta érdemesnek, hogy szóvá
tegye a dolgot; úgy döntött, hadd menjen minden a maga útján.
Mint már mondtam, Gendzsi ebben az évben készült megülni
negyvenedik születésnapját. A kormány intézkedéseket hozott az
esemény megünneplésére vonatkozóan. Gendzsi roppantul
elszörnyedt erre a kilátásra, mert sosem szívelhette a pompás
évfordulókat, megemlékezéseket. Úgy látszik, az egész
birodalomban azon serénykednek, hogy békességének
megzavarására körülményes és költséges módokat eszeljenek ki!
Gendzsi határozottan igyekezett, hogy a buzgalmat lehűtse.
Akadt azonban egy apróbb figyelmesség, amit nem kerülhetett
el. Az első hónap harmadik napján, mivel a patkány n;ipja volt,
Tamakacura elhatározta, hogy magára vállalja a tavaszi zsenge
sarjak átadását.* Szándékát gondosan titkolta, de - államminiszter
felesége lévén - nem mehetett népes kíséret nélkül, s így Gendzsi
palotájába való megérkezése sokkal nagyobb mozgalmat jelentett,
mintsem jómaga kívánta.
Gendzsi éppen a homlokzati nagy csarnokra nyíló oldalsó
szobában tartózkodott. Emelvényét frissen festett paravánok
vették körül, és körben a falon üde, fehér vászonfüggönyök
csüngtek. Viszont a negyvenedik születésnapon használatos
különleges székeket, asztalokat és állványokat mind mellőzték. A
negyven kicsi függőágyat, Gendzsi párnáit és ülőhelyét, de
minden egyéb részletet is roppant gondosan készítették elő. A
négy dobozt, benne az ajándékba szánt szokásos ruházattal, két
gyöngyház bontású, zománcberakásos állványra helyezték. A
ruhák (teljes téli és nyári öltözet), de az illatszeres korsók, a
gyógyszeres dobozkák, a tustartók, hajmosáshoz szükséges
eszközök, fésűtartó dobozok és más holmik is, mind roppant
finomak voltak. A tükörállvány cédrusfából készült, magának a
tükörnek hátlapját pedig - bár a fémlapot nem vonták be semmi
más anyaggal, sem festékréteg nem volt rajta - finoman vésett
levélminta díszítette. Mindezeket a holmikat maga Tamakacura
válogatta össze, neki pedig különös tehetsége volt ahhoz, hogy
ilyen finom apróságokat ügyesen elrendezzen. Az egész esemény
igen csendesen és minden formaság nélkül zaj-
lott le. Tamakacura elbeszélgetett Gendzsivel, mielőtt az elfoglalta
helyét a születésnapi trónuson. Utolsó találkozásuk óta hosszú idő
telt el, és bizonyára mindkettejükben különös, sőt zavarba ejtő
emlékek bukkanhattak fel. Tamakacura úgy látta, hogy Gendzsi
túlságosan fiatal a nevezetes évfordulóhoz mérten, és ahogy
elnézte, váratlanul azon kapta magát, hogy eltöpreng: nincs-e
ebben valami tévedés. Lehetséges, hogy ilyen egy családfő, egy
családalapító? Az elválás hosszú hónapjai után nehéz volt
eltalálni, milyen hangot üssenek meg, sőt: miről beszéljenek
egyáltalán. Tamakacura csakhamar észrevette, hogy jobbára úgy
folyik a társalgásuk, mint a régmúlt napokban. Mindkét kisfiát
elhozta magával.* Gendzsi már több ízben szerette volna őket
látni, Tamakacura azonban ezt mindmáig nem akarta, és most is
csak férje kifejezett parancsára hozta el őket az új palotába.
Kedves kis lurkók voltak, mindketten hajszálra egyforma parányi
udvari kabátot és nadrágot viseltek, hajukat középen
elválasztották és oldalt felcsavarták. Gendzsi az öregedésről
beszélt, majd így szólt Ta-makacurához:
- Ne hidd, hogy célzatosan beszélek erről. Teljesen elége
dett lennék, ha megmaradnék olyannak, mint voltam. És fenn
is tudnám tartani a látszatot, ha ilyen apróságok lépten-nyo
mon fel nem bukkannának körülöttem: ők rám bizonyíthatják,
hogy - legalábbis korom szerint -. nagyapa vagyok már. De
meglehet, hogy az is vagyok, hiszen mostanában igen keveset
hallok Jugiriról, és nem vagyok biztos benne, vajon érdemes
nek tartja-e közölni velem ezt. Mindenesetre eltökéltem, hogy
még egy ideig fiatal maradok, és ekkor éppen te jössz el em
lékeztetni arra, hogy átléptem a végzetes határmezsgyét. . .
A tovatűnő évek úgyszólván semmit nem ártottak Tamaka-
curának, sőt előnyére váit, hogy már nem volt olyan félénk és
zárkózott. A tavaszi sarjak átnyújtásakor - erre néhány perc múlva
sor került - Tamakacura nyugodt méltósággal mondta el a
felköszöntő verset:
- Zöld hegyoldalon szedett friss sarjakat, zsenge fenyő
gallyakat hoztam: örök tavasz jelképeként koszorúzzák éltedet.
A zsenge sarjakat szantálfából készült négy tálcára helyezve
mutatták be. Gendzsi felemelte a nagy boroskancsót, és elmondta
a választ:
- Bár ellenkezve tűröm, hogy mind több év nyomja vállamat,
nem könnyen hagyom el a mezőt, ahol e fenyők minden tavasszal
nagyobb árnyékot vetnek.
Egy sereg látogató gyülekezett a délnek néző oldalsó szobában.
Hjobukjo herceg úgy döntött, hogy távol marad, de mihelyt
észrevették, hogy nem jelent meg, külön hírnököt küldtek érte.
Mivel a herceg a mai ünnep számos résztvevőjével közeli
rokonságban állt, nagy udvariatlanság lett volna, ha nem jelenik
meg. Délfelé végre meg is érkezett. Ámde tőle nem lehetett várni,
hogy egykedvűen viselje, amint veje, Hige-kuro, a társaság szeme
láttán büszkélkedik új feleségével. Viszont ott volt Makibasira két
fia is, és az ő kedvükért igyekezett barátságos lenni, s
valahányszor a most következő ceremónia során segédkezhetett
némi apróságban, készségesnek mutatkozott. A negyven kosarat és
negyven dobozt megtöltő ajándékokat Jugiri vezetésével egy sereg
nemesúr és udvaronc adta át. A nagy kancsó körbejárt, és Gendzsi
megkóstolta a főzetet, amelyet Tamakacura ajándékából
készítettek. A fenséges serleg és a többi edény szépen elrendezve
ott állt négy alacsony szantálfa-asztalkán. Minthogy az excsászár
most is élet és halál közt lebegett, hivatásos zenészeket nem
hozattak. Mégis megszólalt a fuvola To no Csudzso kezében - ő
ugyanis elhatározta, hogy ilyen nagy ünnepen nem hiányozhat a
zene. Kitűnő műsort állított össze. A többi hangszernél is gondja
volt rá, hogy mindegyikből a legrégibb és legritkább példányt
hozzák el; ő maga jó példával járt elöl, ugyanis olyan japán citerát
hozott, amely évszázadok óta családja legféltettebb kincsei közé
tartozott. Ebben az időben Csudzso volt a legnagyobb művésze
ennek a hangszernek, s most is ő maga játszott rajta, mégpedig
gyönyörűen. Ámbár zavarba ejtő is volt játéka, mert egyszeribe
mindenkinek elszállt a bátorsága, s amikor Gendzsi felkérte
Kasivagit, hogy játsszék valamit, a fiatalember sokáig
szabadkozott. Végül mégis sikerült legyűrnie izgalmát - és milyen
jó volt, mert előadása egy szemernyivel
sem maradt el apjáé mögött. Mindenki örvendezett, de meg is volt
lepve, hisz ilyen tehetség ritkán öröklődik. És itt helyes lesz
megjegyezni valamit, amiről gyakran megfeledkeznek: jóllehet a
kínai zenében minden hangot pontosan kell játszani, ahogy azt a
hagyomány előírja, mégis sokkalta könnyebb a régi kínai
dallamokat megtanulni, mint japán citerán rögtönözni. Itt teljes
szabadsága van a játékosnak, és csupán arra kell ügyelnie, hogy a
kísérő hangszereknek biztosítsa a játék lehetőségét. Kasivagi
pedig éppen ezen a téren mutatkozott kiválónak. Együtt játszott az
egész zenekarral, és bámulatosan tartotta a kapcsolatot mindegyik
hangszerrel.
To no Csudzso, mikor egyedül játszott, nagyon mély
hangszínre állította át citeráját, s húrjai tompán zizegtek,
brummogtak. Kasivagi viszont normál magasra hangolt, s ettől
(apja játékával ellentétben) könnyedség, vidámság érződött
előadásán. A társaság még egyszer sem hallotta ilyen mesterien
játszani.
A második hónap közepe tájt Njoszan beköltözött az új
palotába. Nagy előkészületek történtek fogadására: az ő számára
átrendezték azt a helyiséget, ahol a zsenge sarjak bemutatásának
ünnepe lezajlott, a szomszédos épületszárnyban levő szobákat és
az összekötő folyosókat pedig nagy sepréssel, súrolással
előkészítették kísérete számára. Njoszan magával hozta bútorát - a
császári Palotába is így szokás beköltözni. Érkezése valóságos
szertartásként zajlott le - részt vett rajta az egész udvar. Gendzsi,
akinek rangja egyenlő volt az ex-császáréval, tehát erre nem volt
köteles, kiment, hogy segítségére legyen a hercegnőnek a
kiszállásnál.
A harmadik napon szokásos üdvözlések* pontosan az
előírásoknak megfelelően zajlottak le. Muraszaki persze
hamarosan rájött arra - amit Gendzsi eddig nem mondott meg
világosan -, hogy Njoszan feleségnek jött a palotába. Ez a
felismerés szörnyű csapásként érte, jóllehet semmi oka nem volt
annak feltételezésére, hogy az újonnan érkezett hölgy bármilyen
értelemben is elfoglalná az ő helyét. Elvégre nem most először
kívánták meg tőle, hogy a házban tűrje meg vetélytársnőjét. Mind
ez ideig azonban vetélytársnői korban nagyja-
ból megegyeztek, származás dolgában pedig nem mérkőzhettek
vele. Ezzel szemben Njoszan társadalmilag éppolyan jelentékeny
személyiség volt, mint ő, s ráadásul éppen most lépett életének
napfényes és virágzó korszakába, amelytől Muraszaki már lassan
elbúcsúzhatott.
De nem mutatta, mit érez, vagy legalábbis remélte, hogy nem
látszik meg rajta, és amikor Njoszan fogadására készülődtek,
minden módon igyekezett segíteni Gendzsinek. Ahogy ott ültek
egymás mellett, és tervezgették az új háztartás dolgait, Muraszaki
szemlátomást minden részlet iránt nagy érdeklődést tanúsított.
Gendzsi szeretettel nézte, és magában azt kérdezte, van-e a
világon még egy asszony, aki ezt megtenné.
A kis hercegnő, ámbár a tizenharmadik évében járt, korához
képest igen kicsike volt, és valóban egészen gyermeknek látszott
még. Beszédén és magatartásán is még a gyermekszoba levegője
érzett, és Gendzsiben óhatatlanul feltámadt az emlék, milyen
élénk, és lényében, szellemében milyen határozottan megformált
teremtés volt a kis Muraszaki, amikor húsz évvel ezelőtt
otthonába hozta. Ámbár talán jobb is, hogy a kis jövevény - valódi
korát is meghazudtolóan - olyan gyerekes még. Kevesebb a
lehetőség, hogy bajok támadjanak vele. Viszont akivel nincs baj -
gondolta Gendzsi -, az az ember mindig sokkal kevésbé érdekes,
mint akivel akad bajlódás.
Az első három éjszakán Muraszaki nem látta Gendzsit. Bár ez
az adott körülmények közt egészen természetes volt, mégis
nagyon fájt neki, hiszen már sok éve nem esett meg, hogy ennyi
időn át ne találkozzanak. Muraszaki minden este roppant
gondosan beillatosította Gendzsi ruháit. Gendzsi soha nem látta
tökéletesebbnek és csodálatra méltóbbnak, mint ezekben a
percekben, és ahogy elnézte a komoly arccal buzgólkodó
asszonyt, maga is elámult, hogy egy haldokló panasza,
könyörgése ilyen útra vihette. De várjunk csak! A maga
nyughatatlanságának, kíváncsiságának nem volt-e valami része
benne, hogy oly gyorsan beleegyezett? Mert ott van Ju-giri.
Ámbár fiatal, mégis helyesen tételezték fel róla, hogy nála nem is
érdemes előhozakodni azzal az ajánlattal, amelyre ő, Gendzsi,
bezzeg egykettőre ráállt.
- Csak még egyszer - mondta Gendzsi a harmadik estén.
- Aztán már nem kell elhagynom téged. Vagy ha mégis, bi
zonyos lehetsz benne, hogy nem az én kívánságomra történik.
Nem szabad, hogy Szuzakuban olyan érzés ébredjen . . .
Muraszaki igen furcsának és elképesztőnek látta Gendzsi
helyzetét.
- Ha Szuzakunak akarsz kedvében járni, és nem a magad
örömét keresed - mondta mosolyogva -, bizonyos vagyok
benne, hogy te jobban meg tudod ítélni, mint én, mit kell ten
ned Szuzaku boldogsága érdekében.
Végül Muraszaki rábeszélésére indult el Njoszanhoz - ámbár
jóval később, mint eredetileg szándékában volt. Muraszaki fájó
szívvel nézte, amint átlépi a küszöböt, vállán a finom, puha
köpeny, melyet ő a saját kezével illatosított be.
Ha mindez néhány évvel ezelőtt történik - abban az időben,
amikor állandóan résen állt, és várta ilyesfajta bajok első jeleit -,
könnyebben elviseli. De azóta megszokta, hogy életük nyugodtan,
zökkenők nélkül folyik tova, és úgyszólván lehetetlennek tetszett
bármi változás. Biztonságérzetére tehát már az is nagy csapás lett
volna, ha csupán pletykáról vagy holmi gyanakvásról lett volna
szó. Ámde másképp történt, és jól tudta: bármi jöjjön is, soha
többé nem lesz egyetlen gondtalan pillanata sem. De erről egy
szót sem szólt senkinek.
Nem így az udvarhölgyei, akik ezen az estén oldalba bökdöstek
egymást, és felháborodva így suttogtak:
- Ki hitte volna, hogy valaha ilyen napra virradunk!
- Nos, nem az első eset, hogy a herceg beleszeret valakibe! . ..
- Ez igaz, de amennyire én tudom, eddig még egyiktől sem
kellett így félni. Ezzel nem azt mondom, hogy valóban valami
veszély fenyeget. De kisebb nehézségek valószínűleg újra meg
újra adódnak majd. Nem valami szép időnek nézünk elébe . . .
Muraszaki úgy tett, mint aki nem hallja ezeket a párbeszédeket,
és elég vidám hangulatban késő éjszakáig elbeszélgetett
hölgyeivel. Aggodalmasan ügyelt, hölgyeinek ne legyen okuk kint
a világban olyan híreket terjeszteni, hogy ő ellen-

séges érzésekkel viseltetik Njoszan iránt, ezért végül így szólt:

- Nagyon örülök, hogy beköltözött hozzánk ez az ifjú hercegnő!
Habár elég népes a házunk, őfenségének nagy szüksége van
újdonságot jelentő társaságra. Gondolom, idővel jól megértik
egymást, és a hölgy új életkedvet önt belé. Én is roppant örülök
ittlétének, mert amióta az akasi hercegnő elhagyott bennünket,
senkivel sem játszhattam, pedig - bármilyen furcsa is -, úgy
szeretek játszani, mintha még gyerek lennék. Ostobaság az a
híresztelés: én nem akarom, hogy a hercegnő itt lakjék! Semmi
nem jár messzebb az igazságtól! Ha őfensége valaki rangombelit
vagy éppen egy olyan hölgyet fogadott volna bizalmába, akit
mélyen alattam állónak érzek, akkor egy ideig kissé féltékeny
lennék. így azonban örülök, hogy segíthetek ezen a szegény kis
teremtésen ...
Ilyen érzelmekről tanúskodó megnyilatkozásai hallatán Na-
kacukaszát és Csudzso no Kimit majdnem elhagyta a béketűrés:
egymásra pillantottak, ami világosan ezt jelentette: "Ennyi
együttérzés már igazán túlzás!"
Régebben mindkét hölgy Gendzsi személyes szolgálatában állt,
de már jó ideje Muraszaki mellé kerültek, és hűséggel
ragaszkodtak hozzá.
Ezalatt a palotában lakó többi hölgy is azt találgatta, hogy ez az
újabb esemény milyen hatással lesz Muraszaki helyzetére, és most
először éreztek bizonyos elégedettséget a maguk szürke szerepe
miatt: semmitmondó volt az, de ilyen megalázó helyzetbe sosem
sodorhatta őket. . . Mindegyiküknek, egymástól függetlenül,
eszébe jutott, hogy talán illendő lenne meglátogatni Muraszakit.
Gyors egymásutánban el is mentek hozzá, s ebből Muraszaki
fájón láthatta, hogy íme: részvétet éreznek iránta.
Muraszaki újra és újra elismételgette magában, hogy az élet
nagyon rövid. Ez is, de minden más is, hamarosan véget ér. Mi
értelme lenne hát, hogy annyira szívére vegye a dolgokat? De
valahányszor eljött az éjszaka, érezte, hogy nincs nyugta, és végül
pusztán azért bújt ágyba, hogy környezetének megjegyzéseit
elkerülje. Ámbár az ilyen éjszakák, mint az itt leírt este is,
Njoszan megérkezése óta megszokottá váltak,
Muraszaki még most is tévetegen, egyensúlyát vesztetten
keresgélte helyét az ágyban. Erről eszébe jutott az az idő, amikor
Gendzsi Szumában volt. Bármily furcsa, de azon a kívánságon
kapta magát, bárha Gendzsi most is olyan messze lenne. Csupán
azt tudni, hogy él - mindössze ennyit kívánt. És újabb
szomorúságot szerzett magának azzal, hogy elképzelte: a herceg
ott, a világ végén, maga pedig egyedül itt, a fővárosban. Azután
fordított egyet a dolgon: ő meghal, és Gendzsi hamarosan követi.
Gondolatai megtorpantak. Hát idáig jutottak a dolgok! Ilyen
látomásokat idéz, hogy enyhítse a valóság kínját!
Kint baljóslatúan üvöltött a szél. Aludni próbált, ott feküdt holt
csendesen, hadd higgyék a közelben levő komornái, hogy a vihar
sem tartja ébren. így feküdt, míg csak panaszos ka-kaskukorékolás
nem hirdette: elmúlt az éjszaka. De amikor kinyitotta szemét,
látta, hogy vaksötét van még.
Gendzsivel szemben egész idő alatt nem élt benne sem harag,
sem ellenséges érzés, de gyötrelme úgy beléhasított, hogy utat
talált Gendzsi álmaiba is: rémítő látomásként megjelent neki.
Gendzsi felrettent, és amint meghallotta a kakaskukoré-kolást,
közölte Njoszannal, hogy mennie kell - ugyanis megállapodtak,
hogy virradatig marad nála. Nyomban tudni akarta, mi baj, hogy
Muraszakinak szüksége van rá, ezért úgy tett, mint aki nem látja,
hogy a kakasszó ellenére is sötét éjszaka van még. Njoszan még
annyira fiatalka volt, hogy szívesen vette, ha dajkái ott alszanak
közvetlen közelében, és most, hogy Gendzsi kinyitotta az átjáró
ajtót, a dajkák felültek, és kocsányon ülő szemmel bámultak
utána. Keleten halványan derengett az ég, és fénye sápadtan
verődött vissza az utat borító havon. Amerre ment, ruhájának
illata egy kis időre megtelepedett. Az egyik dajka ezt suttogta:
- Bár sötét az éj .. .*
A hó csak foltokban állt, de a kerti utak homokja úgy fehérlett,
hogy Gendzsi nemegyszer maga sem tudta, havon vagy homokon
lépdel-e. Bekopogott Muraszaki lakosztályának külső ajtaján, s
közben Po Csü-ji versét idézte:

A vár falának repedéseiben még megül a hó. Lent, az utcák

álmát nem háborítja a reggel za)a'- lépés se
koppan.
Sokáig tartott, mire választ kapott, mert emberei nem szokták
meg, hogy ilyen időben az ajtónál legyenek. Mikor végre elhúzták
a reteszt, Gendzsi így dohogott:
- Hagytok ácsorogni, míg félig megfagyok! Szép jutalom a
korai hazatérésért! Bár fordultam volna a másik oldalamra . . .
Muraszaki ágyához lépett, és felhajtotta a takarót. Az asz-szony
most gyorsan begyűrte köntösének ujját, mert még nedves volt az
éjszaka hullatott könnyeitől. Gendzsi úgy viselkedett, mintha mi
sem történt volna, és a legnagyobb gyengédséggel, szeretettel
szólt hozzá. De becézgethette, hízeleghetett neki: Muraszaki
komoly maradt és elgondolkodó, s szomorúan elfordult tőle,
mintha úgy érezné, Gendzsinek nincs joga közeledni hozzá.
Gendzsi ott ült, és nézte elragadtatva, csodálattal. Annyi bizonyos,
ha szépségre vágyott, azért nem kellett volna éjszaka elmennie!
Az egész napot Muraszakival töltötte, közös életükből
felidézett ezer gyengéd emléket, és kérte, ne titkolja el
gondolatait. Amikor leszállt az éjszaka, levelet küldött Njoszan
lakosztályába. Azt írta, hogy meghűlt a havas időben, ezért jobb,
ha nem mozdul ki. A dajka, aki a levelet átvette, jól tudta, mi a
helyzet. Egy-két perc múlva már vissza is tért és jelentette:
- Közöltem úrnőmmel.
Njoszan háza népe nyilván nem nagyon örült, hogy kimentette
magát. Mi lenne, ha panasszal fordulnának az excsászár-hoz?
Házasságuknak ez mindössze a negyedik éjszakája! Netán korai,
hogy máris megszüntesse éjszakai látogatásait?! Keressen valami
újabb kifogást, és még ez egyszer menjen el Njoszanhoz? Ámde
egy pillanattal később, amint Muraszakira tekintett, magában azt
kérdezte, hogyan történhetett, hogy valaha is magára hagyta. Az
asszony viszont úgy érezte, hogy a herceg szinte megvetően
viselkedik Njoszannal szemben, és azt kívánta, bár törné a fejét, és
egy kissé jobban intézné dolgait. . .

Másnap reggel Gendzsi mentegetőző sorokat küldött Njo-

szannak, és bár korára tekintettel nem volt föltehető, hogy igényes
lenne ezekben a dolgokban, a herceg gondosan megnyírta ecsetjét,
és különlegesen finom fehér papírt használt:
"Az utat nem zárják el nagy hótorlaszok, de a parányi
kristályos pelyhek kavargása megbabonázza kábult fejemet."
Levelét virágzó szilvafa-gallyra kötötte, behívatta egyik
szolgáját, és meghagyta: ne a kerten, hanem a nyugati fedett
folyosón át menjen.* A válasz nehezen akart megjönni, s a
várakozásba belefáradva visszatért Muraszakihoz a belső szobába.
Kezében még most is ott volt a szilvaág, melyről azt a gallyacskát
letörte, s amint észrevette, hogy Muraszaki kíváncsian néz rá, ezt
mondta:
- Miiyen kellemes lenne, ha minden virágnak olyan finom illata
volna, mint ennek! Ámbár jobb a virágoknak, hogy a cseresznye
nem hódítja el ezt az illatot. Akkor mindben csak gyomot látnánk,
és rá sem hederítenénk. A szilvavirágnak megvan az az előnye,
hogy elsőnek nyit. Szemünk akkor még nem telhetett be a virágok
látásával, s lehet, hogy ezt a korai jövevényt érdemén felül
szeretjük. Aztán bölcsen eltűnik, mielőtt a cseresznyevirág elérné
teljes pompáját. . .
Ebben a pillanatban - pedig már nem is várta - végre
megérkezett Njoszan válasza. Vékony, karmazsinpiros papírra írt,
és roppant szellemes, tetszetős hajtogatása megdobogtatta Gendzsi
szívét, mialatt a levelet bontogatta. Sajnos, az írása még teljesen
kialakulatlan volt, és Gendzsi azt kívánta, bárha minél előbb
eltehetné Muraszaki szeme elől. Nem mintha a levél bármi
bizalmas közlést tartalmazott volna. De írójának rangját és a
személyéhez fűződő természetes igényeket tekintve szégyen lenne
megmutatni ezt a gyerekes irkafirkát. Ha viszont eldugja, abból
biztosan félreértések származnak. Hagyta, hadd olvassa
Muraszaki - már amennyit láthatott, amint mellette fekve, Gendzsi
válla fölött belenézett. A költemény így szólt: "Oly könnyűek
ezek a kései, tavaszi hópelyhek, hogy a legkisebb barátságtalan
fuvallatra hamar eltűnnek az égbolt szeles keresztútjain."
Bizony gyerekes macskakaparás volt, s messze elmaradt
attól, amit az ő korában levő teremtéstől elvár az ember. Gendzsi
jóformán csak egy futó pillantást vetett rá, s azzal félre is tette. Ha
ez a levél valaki mástól érkezik, most megvitatná Muraszakival az
írás gyarlóságait, elemeznék fogyatékosságait, így azonban csak
sóhajtott egyet és megszólalt:
- Nos, legalább láthatod, hogy nemigen van okod aggodalomra.
A nap folyamán rövid látogatást tett Njoszannál. A szokottnál
is nagyobb gondot fordított öltözékére, mert tudtára akarta adni,
hogy előző esti kimaradása nem jelent sem tiszteletlenséget, sem
figyelmetlenséget. A hercegnő ifjabb udvarhölgyei hamar
megengesztelődtek a herceg pompás ruházata láttán, de a dajkák
fenyegető jelet láttak abban, hogy előző este nem jött el.
- Ugyan, ugyan! méltatlankodtak. - Mit tesz jóvá azzal,
hogy felveszi a legdivatosabb ruháját?!
Kétségtelen, a kis hercegnő igen csinos volt, de egész
környezete is úgy kiöltözött, s maga olyan pompás ruhát öltött,
hogy az emberben első szempillantásra felvetődött a kérdés:
maradna-e belőle valami, ha a ruhát meg az egyéb cifraságot
lehántaná? Azt nem lehetett mondani, hogy Njoszan különösebben
félénk lett volna, de barátságos viselkedése és nyugalma inkább
gyerekre vallott, aki nem tud különbséget tenni barát és ellenség
között, nem pedig ifjú hölgyre, aki megtanulta fegyelmezni magát.
Apjából, Szuzakuból - bár az bizonyos tekintetben nőies volt, és
nagyon érzékeny, vagy legalábbis alattvalói mindig ezért
bírálgatták - egyáltalán nem hiányzott az életet megszépítő dolgok
iránti érzék. Gendzsi nem is értette, hogyan engedhette meg
Szuzaku, hogy legkedvesebb gyermeke ilyen elmaradott legyen
éppen azokban a dolgokban, amelyeknek jómaga mindig a
legnagyobb figyelmet szentelte. Gendzsi nyugtalan volt, mert a
lány gyarlóságai olyan természetűek voltak, hogy hosszú időn át
még bizony igen kevéssé vonzó élettárs marad. Ellenszenvesnek
azért nem érezte, és most is hamarosan megpróbált elbeszélgetni
vele. Bármit mondott, Njoszan mindenre helyeselt, de jómaga
nem pendített meg semmi új témát. Bizony, nem olyan régen még
az lett volna a véleménye, hogy Njoszan reménytelenül együgyű.
Újabban azonban sokkal elnézőbb lett. Ha az embereket egyetlen
gyarlóságuk miatt elvetnénk, hamarosan senki sem maradna.
Gendzsi elhatározta, hogy bárkivel hozza is össze a sors, vonzó
tulajdonságaiból igyekszik annyit kiaknázni, amennyit csak tud,
rossz tulajdonságait pedig feledi. Valóban visszás lenne, ha
unatkoznék e mellett a lány mellett, akinek kezéért rövidesen az
egész udvar versengett volna. Viszont most még sokkal jobban
érezte, mint Njoszan érkezése előtt bármikor, milyen páratlan
asszony Muraszaki. Hogy őt annak idején gyermekévé fogadta, ez
jelenti életének egyetlen olyan lépését, amit sosem lesz oka
megbánni. Valahányszor -akár éjjel, akár nappal - együtt volt
Njoszannal, egyre inkább sajnálta rá az idejét, s a végén
valósággal félt, hogy egy-két óránál tovább képtelen megmaradni
bárki társaságában - kivéve Muraszakit.
A trónörökös fülig beleszeretett kis feleségébe, az akasi
hercegnőbe, és sosem engedte el maga mellől. A hercegnő
azonban egy nap kijelentette, hogy belefáradt az udvari életbe, és
szeretne egy időre hazatérni Gendzsi palotájába. A trónörökös
azonban hallani sem akart erről, s a hercegnő kénytelen volt
engedni, habár neheztelt miatta, mert életében ez volt az első eset,
hogy akarata nem teljesült. A nyár folyamán nem érezte magát
valami jól, s elvileg mindenki azon a véleményen volt, hogy el
kellene mennie pihenni. Indulását azonban napról napra
halogatták, s a hercegnő már-már úgy érezte, hogy házassága
örökös rabságra ítéli. Csakhamar kiderült, hogy rossz
közérzetének megvan a maga oka. Szolgálónői már korábban
rájöttek volna, de a hercegnő fiatalsága miatt* nem merült fel ez a
gondolat. De most, hogy kiderült, nyugalomra és ápolásra van
szüksége, engedélyezték távozását, és a hercegnő el is költözött az
űj palotába. Régi lakosztálya már nem volt szabad, ezért azokat a
szobákat adták neki, amelyek Njoszan hercegnő lakosztályából
nyíltak. Anyja természetesen elkísérte. Ez volt az első eset, hogy
az akasi hölgy úgy lakott a palotában, hogy nem választották el a
lányától, és persze határtalanul boldog volt.

Egy nap, amikor Gendzsi és Muraszaki éppen látogatóba

készült a trónörökös feleségéhez, Muraszaki ezt mondta:
- Nem ragadhatnám meg ezt a kedvező alkalmat, hogy
megismerkedjem Njoszannal? Az összekötő ajtót könnyen ki lehet
nyitni. . . Már egy ideje eszemben jár, hogy meglátogatom, de
mind ez ideig nehéz volt megvalósítani. Ennél jobb alkalom
valószínűleg már nem is kínálkozik . . .
- Az már bizonyos, hogy ennél semmi sem könnyebb -
válaszolta Gendzsi. - Egyszerűen bemégy hozzá. Nem is lehet
másként kezelni, csak mint egy gyermeket. Remélem, nem
szertartásosan közeledsz majd hozzá, hanem segítesz nekem, hogy
lenyessük hibáit. Ennél nagyobb szívességet nem is tehetsz
nekem! . . .
Gendzsi elment Njoszanhoz, és beszélgetés közben
megemlítette :
- Késő este Muraszaki úrhölgy meg akarja látogatni szom
szédodat, a trónörökösnőt. Kitűnő alkalom ez számodra, hogy
megismerkedj vele. Remélem megengeded, hogy egyenesen
átjöjjön hozzád. Muraszaki elragadó hölgy, és éppen úgy sze
ret játszani, akár te. Azt hiszem, igen jól elmulattok majd
együtt.
Njoszan kissé ijedten nézett a hercegre.
- Nem tudom, miről beszélgessek vele - mondta
gyámoltalanul.
- Ó, az majd kialakul! - Gendzsi sietett megnyugtatni
Njoszant. - Ő majd beszél hozzád, te pedig tudni fogod, mit
válaszolj, ha már egyszer valaki átveszi a vezetést. Mindenesetre
barátkozz meg vele, csupán ennyit kérek tőled.
Gendzsi nagyon fontosnak tartotta, hogy a két nő jól megértse
egymást, ezért egy idő óta valósággal félve gondolt erre az
elkerülhetetlen találkozásra, és semmit sem tett, hogy létre is
jöjjön. Aggódott amiatt, hogy Muraszaki - ha eljön ez a találkozás
- Njoszan gyerekes viselkedését egyszerűen unalmasnak, színtelen
beszédét pedig terhesnek fogja érezni. Mindenesetre ezúttal
Muraszaki volt az, aki a találkozás gondolatát fölvetette, és nem
lett volna értelme, hogy ellene szegüljön.
Közben Muraszaki bement a szobájába, hogy felöltözzék a
látogatásra. Habár nagy gonddal készülődött, és (éppen a látogatás
körülményei folytán) élt benne az érzés, hogy az uralkodó család
egyik tagja előtt készül tisztelegni - egész készülődése alatt azt
bizonygatta magának, hogy Njoszan nem áll felette sem itt a
házban, sem pedig kint az életben. Mialatt arra várt, hogy Gendzsi
érte jöjjön, némi írásgyakorlatot próbálgatott: nem most
fogalmazott verseket írt, hanem régebbieket, emlékezetből. Nem
volt rossz hangulatban, mégis csupa szomorú, szerelmi bánatról
éneklő költemény jutott az eszébe: furcsa véletlen folytán
valahogy mindegyik ráillett az ő helyzetére.
Valahányszor Gendzsi fiatalabb nők társaságából, például
Njoszantól jött, mindig felkészült rá (és eleve meg is alkudott
vele), hogy Muraszakit szükségképpen kissé bágyadtnak,
picinykét hervadtnak és fáradtnak látja majd. Ráadásul régóta
együtt éltek már, s úgy érezte, mindenestül annyira ismeri, hogy
ha az idő érintetlenül hagyja szépségét, akkor sem lenne különös,
ha már nem tudná felszítani szenvedélyét. Valójában azonban
éppen a fiatal nők nem tudtak számára meglepően újat nyújtani,
Muraszakit ellenben szüntelenül csodálnia kellett. így volt ezen az
estén is, amint meglátta az esedékes látogatásra kiszemelt
díszében, és minden ruhadarabjából finom édes illat áradt, s ő
maga tetőtől talpig ragyogó volt: szebb volt az idén, mint tavaly,
még szebb ma, mint tegnap.
Muraszaki látta, hogy Gendzsi belép, és papírjait gyorsan
elrejtette a tustartó alá - ámde a herceg előszedte őket, mielőtt
Muraszaki tiltakozhatott volna. Kézírása nem volt ritka szép,
amilyen nemzedékenként csak egy akad, s még később is
fennmarad emléke - de szépséget sugárzott. A herceg futó
pillantást vetett a sorokra, és rábukkant erre a költeményre:
"Közel van hát hozzám az ősz,* akár azokhoz az erdő borította
hegyekhez? Mert míg elnézem őket, azalatt is tarkul zöldjük."
Gendzsi fölvette az ecsetet, és ezt a költeményt írta mellé: "Nézz
le az árokba: előbb válik fehérré ama madár smaragd tollazata,
mint az ősz megdermeszti az én szerelmemet."
Szándékolatlan, nem tudatos, apró-cseprő dolgaiból Gendzsi
minduntalan láthatta, hogy Muraszaki nagyon boldogtalan.

Hogy mégsem hozta szóba, annak nem az volt az oka, mintha nem
látta volna, vagy nem tudná, mekkora erőfeszítéssel titkolja
fájdalmát.
A trónörökösnő éppen olyan bizalmasan tudott beszélgetni
Muraszakival, mint az anyjával, tehát a látogatásnak ez a része
eléggé kellemesen telt el. A lány igen megszépült. Muraszaki,
akiben egykor az akasi hercegnő sok kínos emléket keltett,
társaságában most már nem érzett mást, mint a legőszintébb
örömet. Rövid beszélgetés után az összekötő ajtón át továbbment
Njoszan lakosztályába. A kis hercegnő gyerekesen suta társalgása
nem volt zavaró, mert Muraszaki, ügyesen, kezdettől fogva úgy
beszélt vele, mint kis rokonlánnyal, akit az ő gondjaira bíztak.
Mindenekelőtt elbeszélgettek családjuk történetének azon
bonyolult fejezetéről, melyből kiderül, miért számítanak
unokatestvéreknek. Muraszaki behívatta Njoszan dajkáját, és ezt
mondta neki:
- Alaposan megnéztük a dolgot, és bebizonyosodott, hogy
úrnődet és engem többszörösen is családi kapcsolatok fűznek
össze. Remélem, nem tartod udvariatlanságnak, hogy ennyit
késtem látogatásommal. Nehéz volt elrendezni. Most azonban
úrnőd és én nagyon megbarátkoztunk egymással. Remélem,
megengeded, hogy ismét meglátogassam, de majd te is elkíséred
hozzám. Kérlek, mától fogva gondolj rá: ha nem találkozunk
gyakran, abban te leszel a hibás.
- Megértettem, asszonyom - válaszolta a dajka. - Mivel anyja
nem él, apja pedig kolostorba vonult, meggyőződésem, hogy az én
kis úrnőmre a tiédhez hasonló baráti gesztusok nélkül nagyon
szomorú idő várna. Jól tudom, apja"sosem szánta volna el magát,
hogy elhagyja a fővárost, de bizonyos volt benne, hogy szívesen
látsz bennünket - és ezt ma láthattuk is - és szívügyed, hogy
szeretettel őrködj ifjú hölgyünk fölött. Hiszen láthatod,
asszonyom, Njoszan hercegnő viselkedése még nagy fiatalságra
vall, és nemcsak igen nagy szüksége van segítségre, de meg is
szokta, hogy környezete segítse, és tőled is várja, hogy vedd
szárnyad alá.
- Az excsászár úgy öntötte szavakba kívánságát - válaszolta
Muraszaki -, hogy Gendzsi herceg nem is gondolhatott visszautasítására.

- Ami engem illet, számomra elszomorító, hogy

oly keveset tehetek e szegény gyermek boldogságáért.
Komoly beszélgetésüket, melyre Njoszan nemigen figyelt,
Muraszaki most hirtelen félbeszakította, és annyi hozzáértéssel és
lelkesedéssel kezdett beszélni a képeskönyvekről meg a babákról,
hogy Njoszan nyomban megállapította: ez az asszony távolról sem
olyan unalmas, mint a többi felnőtt, és nem is hasonlít hozzájuk.
Ettől az időtől kezdve gyakran találkoztak, vagy ha
találkozásuknak akadálya volt, levélkéket váltottak: ezekben
kizárólag Njoszan babáival és egyéb játékaival kapcsolatos ügyes-
bajos dolgokat beszéltek meg.
Amikor híre futott, hogy Njoszan beköltözött az új palotába, az
emberek sietve megjósolták, hogy Muraszaki szerencsecsillaga
hamarosan leáldozik. Amikor egy idő múltán kiderült, hogy
Gendzsi érdeklődését nem kizárólag az új hölgy köti le, hanem
Muraszakit még az eddiginél is nagyobb hódolatban részesíti,
sürgősen pártját fogták Njoszannak, mondván, hogy ha egyszer
Gendzsit annyira hatalmában tartja Muraszaki, nem lett volna
szabad a kis hercegnőt maga mellé vennie. Most azonban -
mindkét pletyka cáfolataként - híre járt, hogy a két hölgy között a
legteljesebb egyetértés uralkodik, s ezzel, a kívülállók számára, az
ügy elvesztette minden érdekességét.
Közelgett az idő, hogy a trónörökösnő megszülje gyermekét. A
következő év kezdetétől Gendzsi palotájában egyik könyörgő
ájtatosság a másikat érte, és az ország minden buddhista
templomában és régi hitet ápoló szentélyében imádkoztak az akasi
hercegnőért. Régebbi tapasztalatára gondolva* Gendzsi roppant
aggodalommal várta az eseményt, és bár fájdalmas volt számára,
hogy Muraszaki nem szült neki gyermeket, bizonyos szempontból
örült, hogy sohasem kellett a szorongó várakozás kínjait
elviselnie. A hercegnő roppant fiatalsága szintén okot adott az
aggodalomra, és amikor Kiszaragi* kezdetén a hercegnő ereje
hanyatlani kezdett, nemcsak Gendzsit fogta el rettegés, de
mindenki aggódott, aki gondját viselte a hercegnőnek. Szorgos
vizsgálódás után a mágusok megállapították; hogy jelenlegi
szobájának fekvése kedvezőtlen számára, és sürgették az
átköltöztetést. A palotából nem vihették el, mert ez igen
kockázatos vállalkozás lett volna, ezért áthelyezték az északi
szárnyba, anyja régebbi lakosztályának központi csarnokába.
Ennek az volt az előnye, hogy minden oldalról átjárók és fedett
folyosók vették körül, ahol a palotában összesereglett papokat -
oltáraikkal és más kegyszereikkel együtt - el lehetett helyezni,
ugyanis a birodalom minden valamirevaló doktorát elhozatták,
hogy varázsló tudományukat kifejthessék a hercegnő érdekében.
Ebben az időben az akasi hölgyet természetesen félelem
szorongatta, de ugyanakkor felajzott várakozásban is élt, mert ha
szerencsésen megszületik a trónörökös, ez annyit jelent, hogy
rengeteg áldozata nem lesz hiábavaló. Ebből az alkalomból anyja,
aki igen-igen öreg volt már, feljött vidékről, mert nem tudta
elviselni, hogy izgalmak közepette éljen, és ne kapjon híreket.
A trónörökösnő igen keveset tudott születésének
körülményeiről, az öreg nagymama azonban, amikor végre a lány
ágyához eresztették, reszkető hangon csak úgy ontotta magából a
sűrű sopánkodással megtűzdelt történeteket: zavaros beszéd volt
ugyan, de mégis ebből hámozta ki az első felvilágosítást.
Kezdetben persze kikerekedett szemmel bámulta furcsa
látogatóját, és azon töprengett, ugyan ki lehet. Azt tudta, hogy él a
nagyanyja, és amikor rájött, hogy ez a fecsegő öregasszony éppen
ő, amennyire csak bírt, igyekezett udvarias lenni. A látogató
elmesélte Gendzsi akasi életét, és azt, hogy mennyire
kétségbeestek, amikor a herceget váratlanul hazahívták.
- Azt hittük, hogy soha többé egyikünk sem látja őt viszont -
mondta az öregasszony. - Ó, egek! Ha akkor tudtam volna, hogy
minden jóra fordul! ... A te születésed mentett meg bennünket.
Azt hiszem, ha te nem vagy, távozása után hírét sem halljuk
többé.
Szeméből hála és öröm könnyei ömlöttek. A hercegnő is sírt:
az ember egyrészt mindig meghatódik, valahányszor mesélnek
neki a gyermekkoráról, másrészt megrázkódtatást jelentett
számára, hogy megismerte születése valódi körülményeit. Mindig
tudta, hogy anyja nem egészen tartozik abba a társadalmi
osztályba, mint a mostani környezete. A Muraszakitól kapott gon-
dos nevelés, valamint az udvarnál élő társnőinek rajongása a
félénkség és félszegség utolsó nyomait is kitörölte belőle. Már
hosszú évek óta az volt az érzése, hogy jómaga minden tekintetben
egyenrangú a birodalom legelőkelőbb dámáival. Arca égett, ahogy
most egymás után eszébe jutottak esetek, amikor megvetően
beszélt olyan emberekről, akik - most már látta - semmiféleképp
nem kevesebbek nála. Az udvarban élők zöme valószínűleg ismeri
származásának igazi történetét, és bár a füle hallatára sosem
hangzott el gúnyos megjegyzés, el tudta képzelni, hogy a maga
mit sem sejtő kevélykedésére alattomban mindig milyen derültség
lehetett a válasz. Akasi! Akasiban született!* Rágondolni is
szörnyű! Soha egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy ilyen rossz a
helyzet, ő ugyanis ösztönösen sosem kíváncsiskodott olyan dolgok
után, amelyekből alkalmasint valami kellemetlenség derülhet ki.
Nos, most szembe kell néznie ezzel a kellemetlen és megalázó
meglepetéssel. Azon töprengett, hogyan tudja majd valaha is
büszkén fennhordani a fejét. Ezután végig kellett hallgatni a
hosszadalmas beszámolót nagyapja furcsa szokássairól;
szemlátomást valamiféle rlsi lehetett, aki él ugyan, de nem e
világban jár. De furcsa helyről, de különös emberektől származik!
- gondolta a hercegnő, és eszébe jutott, milyen igényes volt ő
mindig a születés és nevelés elbírálásánál.
Anyja e pillanatban belépett a szobába. Nyomban észrevette,
hogy lánya bánatosan néz rá. Kint a folyosókon nagy jövés-menés
volt, mert a birodalom minden részéből összehívott papok és
varázslók most gyülekeztek, hogy napi ájtatos-ságukat
elvégezzék. A hercegnő szobájában azonban minden csendes volt,
s az öreg apáca felhasználta az alkalmat: leült az ágy szélére, és
szemlátomást teljesen kisajátította unokáját.. .
"Ó, miért csinál ilyesmit - gondolta az akasi hölgy, mikor
belépett. - Legalább állítson oda egy paravánt. Ha bárki meglátja,
amint ott ül az ágy szélén, nyomban elcsodálkozik, honnan
pottyant ide. Még azt hiszik, hogy holmi javasasszony, aki azért
jött, hogy valami pilulát adjon nekem. Milyen terhessé válik az
ember az ő korában!"

Az öreg hölgy nyomban rájött, hogy kissé sokat engedett meg

magának. Erősen nagyothalló volt, s most, félvén, hogy valami
megjegyzés elkerülhette a figyelmét, szokása szerint félrebillentett
fejjel hegyezni kezdte a fülét:
- He? He?
"Azért nem is olyan öreg még - gondolta az akasi hölgy. -
Aligha lehet több hatvanöt-hatvanhat évesnél!"
Az öreg hölgy, apácaruhájában, igen takaros és tisztes,
majdhogynem méltóságos látványt jelentett, de lerontotta külsejét,
hogy szeme e pillanatban vörös és duzzadt volt a sírástól. Az akasi
hölgy azonban nagyon jól tudta, mit jelent ez: anyja beleveszett az
emlékezésbe. A hercegnőhöz fordult, és idegesen megszólalt:
- Látom, hogy nagyanya mindenféle különös történeteket
mesélhetett régmúlt napokról Nem kell elhinned minden sza
vát, mert hajlamos rá, hogy tündérmeséket, legendákat meg cso
dákat keverjen a valóságos események közé. Fogadni mernék,
hogy családunk történetének válogatottan furcsa részleteit me
sélgette az imént.
Gyanúját csak igazolta a hercegnő szótlansága. Nyilvánvaló,
hogy az öreg apáca roppant meggondolatlanul fecseghetett. Az
akasi hölgy már régen úgy döntött, hogy a trónörökös trónra
lépése lesz az a pillanat, amikor teljes egészében elmondja a
hercegnőnek születése körülményeit. Akkor már császárnő lesz,
női becsvágya annál tovább nem is terjedhet, és semmi ilyen
közlés - még ha kellemetlen is - már nem hathat rá olyan
nyomasztóan. A jelen pillanatban azonban túlságosan felizgatná.
Az akasi hölgy fájlalta, hogy anyjának így eljárt a nyelve.
A napi szertartás befejeződött; a papok nagy lábdobogással
távoztak. Hogy a hercegnő gondolatait másfelé terelje, az akasi
hölgy behozott egy kis gyümölcsöt, és kedveskedve kérdezte:
- Nem kívánnád? Egyél legalább egy szemet! - Anyai
gyengédséggel nógatta az evésre.
Roppant furcsa módon nyilatkozott meg az öreg apáca öröme
kedves unokája láttán: szeméből patakzott a könny, homloka
szinte rosszallást kifejező ráncokba húzódott, ajkai véget nem érő,
üdvözült mosolyra nyíltak, s bizony csúnyán kilátszott

fogatlansága. Az öreg hölgy arckifejezése annyira aggasztó volt,

hogy az anya megijedt, milyen hatást vált ki betegéből: igyekezett
elkapni a nagyanya pillantását, de eredménytelenül. Az öreg apáca
most éppen ezt a költeményt mondta:
- Ne kárhoztasd a szeretet könnyeit, melyeknek tovaro
hanó árja szerencsés partra vitte ezt a vén bárkát... - Majd
hozzátette: - Az én fiatalságom idején a korombeli öregeknek
szabadságukban állt, hogy'sírjanak, valahányszor jólesik.
"Követem e bárka nyomdokát a habokon át, hogy megtudjam,
mely úton jött, és rátaláljak a papírfedeles kunyhóra, ahonnan
elindult a mély vízre." - Ezt írta az ifjú hercegnő egy papírlapra,
melyet íródobozából legfelülről vett ki.
Az akasi hölgy hozzáfűzte:
- Ámbár az, ki ama parton lakik, már rég kivetett kebelé
ből minden világi gondolatot, talán még őriz valamit a szív
vakságából,* mely most is ráborul kedélyére.
Beszélgetésük most arra a reggelre terelődött, amikor búcsút
vettek az öreg remetétől. A hercegnő akkor még jóformán
csecsemő volt, s így erről az eseményről semmi emléke nem
maradt, de el tudta képzelni, hogy szívszakasztó jelenet
játszódhatott le.
A harmadik hónap közepén a hercegnő megszülte gyermekét,
mégpedig rendkívül könnyen, szinte fájdalommentesen, tehát -
furcsa módon - merőben másként zajlott le, mint a hercegnő előző
gyengesége és kedélytelensége alapján várták. Gendzsi nagy
megkönnyebbüléssel fogadta a hírt. A gyermek különben is fiú
volt, tehát minden a lehető legszerencsésebben történt. A hercegnő
mostani szállása egészen távol esett a ház első részétől, de
számára ez kellemes volt, mivel közel lehetett anyjához - és
kellemes volt az öreg apácának is, mert elnézhette, hogyan
özönlenek az ajándékok. Valóban úgy érezte, hogy életének sok
vihart látott hajója - amint maga mondta -végre szerencsésen
partot ért. Ez a berendezkedés azonban nem maradhatott tartós,
mert nagyon is eltért a hagyományos gyakorlattól, ezért úgy
döntöttek, hogy a hercegnőnek vissza kell költöznie a saját
lakosztályába. Már ott is volt, amikor Muraszaki meglátogatta: a
hercegnő fehér kabátkába öltözve üldö-
gélt, és karjában tartotta kisfiát. Bájos látvány volt - ámbár
Muraszakinak valóban nehezére esett megszoknia a gondolatot,
hogy íme, a kis akasi hercegnő anya lett.
Muraszakinak semminemű idevágó tapasztalata nem volt, sőt
úgy esett, hogy még kapcsolatba sem jutott ilyesmivel, hiszen a
hercegnő kisfia volt az első gyermek, aki e házban született.
Muraszakin látszott, mámorosan boldog, hogy foglalkozhat a
gyermekkel, tehet-vehet körülötte, s az akasi hölgynek nem volt
szíve megfosztani őt ettől a foglalatosságtól, hanem maga beérte a
gyermek fürösztésével. Sőt, abba is beleegyezett, hogy ő végezze
ezt a feladatot a kisgyermek hivatalos elismerésével egybekötött
fürösztési ceremónián is, melynek lebonyolítására a trónörökös
elküldte követét.* Ez a férfiú nagyjából tudta, hogyan állnak a
dolgok, és arra gondolt, milyen kellemetlen lehet a hercegnőnek,
hogy anyjának nem megfelelő személye állandóan emlékezteti a
saját származásbeli foltjára. Ámde feladatának végzése közben
meglepetve állapíthatta meg, hogy az akasi hölgyben van annyi
méltóság és finom nevelés, akár a legelőkelőbb hercegnő
anyjában.
Nem lenne különösebben érdekes, ha többet írnék a gyermek
születésének megünnepléséről; ehelyett inkább sietve folytatom a
történetet. A hercegnő a gyermek születését követő hatodik
éjszakán költözött vissza a saját lakosztályába. A hetedik éjszakán
maga a császár is elküldte ajándékait. Szuzaku-nak fogadalma
tiltotta, hogy ilyen alkalomkor ajándékot küldjön, de általában úgy
értelmezték, hogy az államkincstár pompás adományát, amelyet
két kincstári hivatalnok, To no Ben és Szendzsi nyújtott át,
tulajdonképpen Szuzaku kezdeményezésére küldték. Az
ajándékok közt rengeteg volt a selyem; Akikonomu császárnő
küldeménye még magáén a császárén is túltett. A hercegek és
miniszterek versengtek egymással, ki küld ragyogóbb ajándékot,
és még Gendzsi is - pedig gyűlölte a hivalkodást, és hajlott rá,
hogy minden tüntető megnyilatkozást a legszűkebbre szabjon -
ezúttal arra ügyelt, hogy minden a legnagyobb pompával menjen
végbe. Valóban, az egész udvarban annyi csevegés folyt, akkora
izgalom uralkodott, hogy egészen beleszédültem, és tökéletesen
megfeledkeztem róla,

hogy bármi feljegyzést készítsek a kis herceg születését követően a

Palotában lezajlott sok szép és érdekes ünnepségről. Gendzsi is
minduntalan karjára vette a gyermeket.
- Jugiri sosem hívott, hogy ismerkedjem meg a gyermekei
vel - mondta egyszer. - így nagy öröm számomra, hogy fog
lalkozhatom ezzel az aranyos kis kölyökkel.. .
A gyermek gyorsan fejlődött. Legfőbb ideje volt, hogy dajkákat
keressenek mellé. De Gendzsi nem akart ismeretlen nőket
felvenni, ezért inkább egy bizonyos időre átengedett néhányat a
saját szolgálatában álló hölgyek közül: mind jó családból való és
értelmes nők voltak, akiknek előéletét jól ismerte. Az akasi hölgy
magatartása egész idő alatt mindenki csodálatát kivívta:
méltóságos volt, de nem érzékenykedő, szerény, de nem
visszatetszőén megalázkodó. Muraszaki mindeddig érzett vele
szemben némi feszélyezettségét, de a herceg születése óta sokkal
jobban összebarátkoztak. Bár jómaga gyermektelen volt, nagyon
szerette a gyermekeket. Saját kezűleg készítette el az oltalmazó
bábukat* és más játékfigurákat, és órákon át elüldögélt, hogy
mozgatta tagjaikat, és mindenféle mutatványokat végeztetett
velük.
A harmadik hónap folyamán csodaszép időjárás köszöntött be.
Egy verőfényes, csendes napon Szocsi herceg és To no Csudzso
fia, Kasivagi, beállított az új palotába.
- Attól tartok, hogy itt túlságosan csendes élet folyik -mondta
Gendzsi. - Minden évben, ilyen idő tájt, amikor nincsenek sem
hivatalos ünnepek, sem baráti mulatságok, még nehezebb
elszórakoztatni a vendégeket. Bár kieszelhetnék valamit
mulattatásotokra .. . Jugiri az imént még itt volt. El sem tudom
képzelni, hová lett. Azt hiszem, hogy holmi lovas céllövészetben
lesz részünk, habár megvallom, halálosan ráuntam már. Jugiri
valószínűleg rábukkant néhány fiatalemberre, akik élnek-halnak
az ilyesmiért, s ezért tűnt el olyan hamar.
- Láttam Jugirit - szólalt meg most valaki. - A versenypálya
közelében, a mezőn, labdarúgással szórakozik. Sokan összejöttek.
. .
- A labdarúgáshoz nem szívesen állok be nézőnek - válaszolta
Gendzsi. - Durva játék. De úgy érzem, ma mindnyá-
junknak olyasvalamire van szükségünk, ami felvillanyozza az
embert... - Azzal üzenetet küldött Jugirinak: kérte, jöjjön át a
palota elé. A fiatalember csakhamar megjelent egy sereg udvari úr
kíséretében.
- Remélem, elhoztátok a labdát? - kezdte Gendzsi. - Ho
gyan osztottátok be a csapatokat?
Jugiri elmondta, hogyan ment a játék, és megígérte, olyan
helyet szemel ki a játékra, hogy a ház ablakából oda lehessen
látni. Mivel a trónörökösné már visszaköltözött férjéhez, üresen
állt a lakosztálya, s ez előtt jókora telekrész húzódott, melyet sem
patakocska nem szelt át, sem egyéb akadály nem akadt rajta, s így
igen alkalmasnak tetszett. El is helyezték a jelzéseket. To no
Csudzso fiai, ifjabbak és idősebbek egyaránt, mind gyakorlott
játékosok voltak. A napszak és az időjárás már nem is lehetett
volna kedvezőbb, ugyanis késő délutánra járt, és szellő sem
lebbent. Még Kobai is olyan izgalommal vetette magát a játékba,
hogy Gendzsi megszólalt:
- Nézzétek csak titkos tanácsosunkat!* Szemlátomást feledi
viselt méltóságát. Nos, szerintem senki rangjának nem árt, ha
egy kicsit kiabál és e]ugrándozik, csak persze egészen fiatalnak
kell lenni ehhez. Attól tartok, én már régen kinőttem a korból,
amikor az ember még ilyen heves taglejtések közepette sem vá
lik nevetségessé. Nézzétek csak annak a fickónak a testtartá
sát! Ismerjétek el, hogy nagyon rosszul állna a korombeli fér
finak.
Jugiri hamarosan rávette Kasivagit, hogy vegyen részt a
játékban. A háttérben virágzó fák álltak, s ahogy a két fiatalember
fel s alá száguldozott az alkonyati napfényben, a zajos és durva
játék egyszeribe szokatlanul finommá, kedvessé szelídült.
Kétségtelen, hogy ez a játékosokon is múlott, de a táj szépségének
is része volt benne. Mert körös-körül virágzó bokor- és
facsoportok sorakoztak, csupa kinyílt virággal. A két kapu közti
pálya épp akkor kezdett leheletszerűen zöldülni. A kapu előtt
tolongó játékosok közül senki sem volt olyan győzelemre éhes,
mint Kasivagi: arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy
ügyességét le akarja mérni ellenfelein, még akkor is, ha csupán
játékról van szó; elviselhetetlen lett volna
számára, ha nem tudja bebizonyítani önmagának, hogy őt más
fából faragták, mint a többi játékost. Valóban, alig néhány perce
játszott csupán, de még ha csak kapásból rúgta is a labdát, abból is
látszott, hogy egyik játékos sem ér fel vele. Nemcsak rendkívül
szép férfi volt, de nagy gondot fordított a külsejére, és mozgását
mindig valami különös mélaság és megfontoltság jellemezte.
Éppen ezért mulatságos volt látni, ahogy most, minden
ünnepélyességet sutba vágva, ugrándozott. A cseresznyefa*
egészen közel állt a veranda lépcsőjéhez, ahonnan Gendzsi és
Njoszan figyelte a játékot. Furcsa volt számukra, hogy a játékosok
egyre csak a labdát lesik, és ügyet sem vetnek ezekre a szép
virágokra, még akkor sem, ha pontosan a fa alatt állnak. Közben a
játékosok ruházata elég zilálttá vált, s még a legérdemesebb
ifjakon is akadt egy-egy elszabadult szalag, vagy kibomlott a
kalapzsinórjuk. A megtépázott játékosokra sűrűn hullott a
virágszirom. Jugiri végül nem állhatta meg, és felnézett a fára.
Pontosan a feje fölött egy ág nyúlt ki, tele félig hervadt virággal.
Lehúzta, letört egy gallyat, és háttal a háznak leült a lépcsőre.
Kasivagi hamarosan csatlakozott hozzá, és így szólt:
- Úgy látom, a cseresznyevirág zömét levertük.
Vakmerőségünk elrettentette volna a költőt, aki kérlelte a tavaszi
szelet, "ne jöjjön, míg a gyümölcsöskertek virágzanak."*
Hátrafordult: arra nézett, ahol Njoszannak és hölgyeinek alakja
átsejlett a függönyön.
Kasivagi bizalmas barátságban állt Szuzaku excsászárral, és
abban az időben, amikor Njoszan jövője még kialakulatlan volt, a
lánnyal alkalmilag váltott is egy-egy levelet. Szuzaku tudott erről,
és egészében véve szemlátomást helyeselte. Kasi-vagit éppen
ezért meglepetés és csalódás érte, amikor kihirdették Njoszan és
Gendzsi házasságát. Nagyon vonzódott a lányhoz, és annak egyik
komornája útján, akit történetesen ismert, még most is elég sokat
hallott róla. Ez azonban sovány vigaszt jelentett. Bánatát még
fokozta, hogy fülébe jutott: Njoszannak nincs eléggé megbecsült
helye az új palotában, mert Muraszaki úrhölgy még most is
csorbítatlanul uralkodik őfensége érzelmei fölött. Habár ő,
Kasivagi, származását tekintve alatta állt Njo-
szánnak, s ezért nem illett, hogy pályázzék kezére, de annyi
bizonyos, hogy az ő házában nem érhetnék olyan megaláztatások,
mint - Kasivagi hite szerint - a lánynak most el kellett tűrnie. Unta
már, hogy főként csak a hölgy egészségi állapotáról és
foglalatosságairól kapott híreket, ezért összebarátkozott
Kodzsidzsuval, Njoszan dajkájának kislányával, és megpróbálta
rábeszélni, hogy közvetítsen üzeneteket. Ki tudja, mi minden
történhet még? Hiszen Gendzsi sokszor beszélt arról, hogy
kolostorba óhajt vonulni; egy napon talán megteszi, akkor pedig
Kasivagi számára ismét nyitva az út. Közben váltig azon törte a
fejét, hogyan folytathatná ismeretségüket.
És ezen a napon, amikor a labdarúgójátékot rendezték,
rádöbbent, hogy íme, mindössze néhány lépésre tőle ott a lány.
Njoszan komornáit - szokás szerint - most sem igen tartották
kordában, s bizony minduntalan elővillant valamelyikük
ruhájának ujja vagy szegélye, amikor a hölgyek izgalmukban
felfellibbentették a függöny sarkát - ugyanis a házból, a
függönyök mögül figyelték a játékot. A függönyök mögül egyre-
másra elővillant valami tarkaság - napfényes tavaszi napon, az
utca szélén, így libbennek meg az- imaszalagok. A hercegnő
díszparavánját eléggé gondatlanul állították fel: éppen azon az
oldalon nem védte semmi, amerről a legkönnyebben be lehetett
látni. De a most bekövetkező eseményre még kevésbé
gondolhatott az ember: egy nagy kandúr egyszeribe fent termett az
ablakban, és egy pici, helyes kínai cicus nyomába eredve,
befurakodott a függönyök között. A paraván mögött nyomban
nagy csiszegés-csoszogás támadt, látszott, amint a hölgyek ide-
oda szökdécselnek, ruhájuk suhogott, és hallatszott, hogy bent a
bútorokat ide-oda tologatják. Csakhamar kiderült, hogy a nagy
kandúr idegen a házban, s hogy meg ne szökhessen, zsinórral
kipányvázták. Sajnos, & zsinór hosszúnak bizonyult, s bent a
szobában mindenre rácsavarodott. A kandúr vadul ugrándozott,
neki-nekiveselkedve szabadulni akart, s teljesen szétzilálta az
amúgy is rendetlenül csüngő függönyöket. A hölgyeket teljesen
lefoglalta, hogy kibújjanak az összevissza hurkolódott zsinórból,
így egyiküknek sem jutott eszébe, hogy behúzzák a
függönyszárnyakat. Közvetlenül az ablaknál jól lát-

szőtt egy izgatottan hadonászó csoport. Kicsivel mögöttük egy

apró termetű alak állt, teljesen kiegyenesedve: mindössze egy
hosszú ruha volt rajta, köpeny nem. Piros szilvavirág-szín ruháján
egy sereg hajtóka, ugyanannak a színnek különböző árnyalataiban,
s ezek egymásra hajoltak, akár egy bekötött könyv. Tengernyi
selyemszálként lengedező haját megnyírták és kiritkították ugyan,
és mégis arasz híján a földig ért. A lány karcsú, kicsiny termete és
ruháján az a sok, dúsan egymásra boruló hajtás roppant érdekes
ellentétet jelentett; mozdulatai kecsesek voltak; a haja pedig -
főként ha a lány arcélét mutatta - igen szépnek tetszett. A sűrűsödő
homályban Kasivagi egyre leste a lányt, és magában azt kívánta,
bár korábban, még délután történt volna ez az esemény. Ebben a
pillanatban a kandúr eszeveszetten felsírt: Njoszan feléje fordult,
és most már látni lehetett nyugodt, öntudatos arcocskáját. Jugiri
attól tartott, hogy majd őt teszik felelőssé ezért a
vigyázatlanságért, és már-már az ablakhoz sietett, hogy rájuk
szóljon - de úgy érezte, hogy ezzel csak még mások figyelmét is
felhívja. Beérte hát azzal, hogy hangosan, sokatmondón
megköszörülte a torkát. Njoszan hirtelen vissza is húzódott - Jugiri
szerint szinte túlságosan is. gyorsan: maga is kíváncsi volt a
lányra, és ha lett volna bátorsága, örömmel felhasználja az
alkalmat, és még egy kicsit elnézegeti. A kandúrnak végre sikerült
kiszabadulnia, bent pedig szépen megigazgatták a paravánokat,
függönyöket - így már semmi lehetőség nem volt rá, hogy újra
részük legyen az iménti érdekes látványban. És ha Jugirit némi
csalódás érte, mert olyan hamar elértették intését, képzelhető,
hogy Kasivagi szíve milyen hangosan vert az egész jelenet alatt.
Az első pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy a hölgyek
közül melyik Njoszan, hiszen másképp öltözködött, mint a
többiek: azok kínai köntöst viseltek, Njoszan pedig alsóruhát, s
fölötte se köntös, se kabát. Kasivagi titkolta izgalmát, vagy
legalábbis azt hitte, hogy el tudja rejteni. Jugiri azonban könnyen
kitalálta, milyen hatással lehetett rá ez az élmény, és mivel még
most is e házhoz tartozónak érezte magát, pirult Njoszan miatt, aki
ekkorát vétett az illem ellen.
A kandúr még most is ott csavargott a közelben, és Kasi-

vagi, hogy a maga gondolatait másfelé terelje, hívogatni kezdte. A

kandúr az ölébe ugrott, és elégedetten dorombolni kezdett. A
macskát nemrég Njoszan tarthatta a karján - ebben bizonyos volt,
mert puha bundájából még most is áradt a császári illatszer bódító
szaga, amelyet pedig csak Njoszan használhatott. Ebben a
pillanatban megjelent Gendzsi, és amint meglátta, hogy Kasivagi
ábrándos gyengédséggel becézi a hercegnő kandúrját, éles hangon
rászólt a lépcsőn ülő két fiatalemberre:
- Jobban tennétek, ha nem ülnétek a ház tövébe. Kínos ez
azoknak, akik az ide nyíló szobában tartózkodnak . . . Miért nem
jöttök be?
Azzal a szomszédos ajtón át bevezette őket. Csakhamar Szocsi
herceg is csatlakozott hozzájuk, és élénk társalgás indult meg. A
labdarúgó játékosok is szállingózni kezdtek befelé, és leültek a
verandán sorba rakott szalma tömésű párnákra. Frissítőket
szolgáltak fel nekik, elsősorban persze ka-méliakalácsot,* de
kaptak körtét, narancsot és más gyümölcsöt is. A kimerült
játékosok mind mohón kaptak rajta, mihelyt a kínálásban sorra
kerültek. Végül körbe járt a boros-kancsó; a borhoz már csak
szárított halat kaptak.
Kasivagi alig vett részt a beszélgetésben, egyre csak kifelé
bámult, mint aki a virágzó fákat nézi. De jugiri jól tudta, milyen
látomás lebeg barátiának szeme előtt. Az egész eset fölöttébb
sajnálatos volt. Kasivagi biztosan azt hihette, hogy a hercegnő
szabadosan szokott viselkedni. El sem tudta képzelni, hogy
Muraszaki valaha is eltűrje, hogy így meglessék. Hogy ez
megtörténhetett, világosan jelezte, igazuk van az embereknek,
amikor azt állítják: Gendzsi nem gondol új feleségével. Magától
értetődik, hogy a hercegnő vigyázatlanságának oka nem a
szemérem hiányában keresendő: nagyon fiatal még, s ezért
gyanútlanság, jókedvű hetykeség él benne. Kétségtelen, hogy
mindez igen vonzó lehet, de jómaga Gendzsi helyében nem érezte
volna valami megnyugtatónak.
Kasivagit nem az foglalkoztatta, hogy Njoszant vagy hölgyeit
bírálja hanyagságukért - ennek köszönhette, hogy része volt a
látványban. Inkább szerencsés véletlennek tekintette - ha úgy
vesszük, jelnek -, mely azt mutatta, hogy vonzalmának tárgya

a sors akaratából íme, kezd testet ölteni: többet vesztett

árnyszerűségéből, mint valaha is remélhette.
Gendzsi most To no Csudzsóval folytatott régebbi
versengéseiről kezdett beszélni Kasivaginak:
- Labdarúgásban apád mindig jócskán megelőzött engem -
mondta. - Nem hiszem, hogy az ő tanítása nyomán tettél szert
ekkora ügyességre, mert az ilyesmit nem lehet tanítani. Két
ségtelen azonban, hogy bizonyos készséget örököltél tőle. Any-
nyi bizonyos, hogy ma este mesterien játszottál. . .
Kasivagi felnevetett.
- Attól félek, hogy apám minden tehetségéből csak ezt az
egyet örököltem - válaszolta. - Aggódom utódaimért, mert ettől az
egyetlen jelentéktelen adottságtól eltekintve, egyebet nem is
hagyhatok rájuk.
- Annyi baj legyen - szólt Gendzsi. - Amíg csak egy dolog is
van, amiben felülmúlod a többi embert, biztosítod helyedet a
történelemben. Családunk történetében úgy szerepelsz majd, mint
labdarúgó. Igazán szívderítő lenne . . .
Mialatt beszélgettek, nevetgéltek, Kasivagiban az a
meggyőződés kezdett érlelődni, hogy nincs a világon olyan nő,
aki Gendzsi helyett őt választaná. Nioszan talán megkedvelné őt,
Kasivagit, de mindenképp csak veszíthetne a cserével. Előbb még
vérmes reményei egy szempillantás alatt semmivé váltak.
Njoszan, akit az előbb még elérhető közelségben érzett,
gondolataiban most egészen távolivá és megközelíthetetlenné vált.
Kasivagi a legnagyobb kétségbeesésben hagyta el az új palotát.
Jugirival egy kocsiba szállt, és csakhamar így szólt hozzá:
- Igazán gyakrabban meg kellene látogatnunk Gendzsit,
különösen az évnek ebben a szakában, amikor olyan kevés dol
gunk van. Azt mondta, reméli, hogy újra eljövünk, mielőtt el-
virágzanak a fák. Már nagyon közel a tavasz vége. Még a hó
nap folyamán találkozzunk nála, és hozd magaddal íjadat. . .
Megállapodtak a napban - de Kasivaginak tulajdonképp nem ez
járt az eszében. Valami lehetőséget keresett, hogy Njoszan nevét
beleszője a beszélgetésbe. De már meg is szólalt:
- Muraszaki úrhölgyet leszámítva, Gendzsi szemlátomást
25 Murctszaki **

senkivel sem törődik valami sokat. Szeretném tudni, mit szól

ehhez az ifjú hercegnő. Megszokta, hogy apja rengeteget
foglalkozzék vele, és arra kell gondolnom, hogy eléggé sivárnak
találhatja mostani életét.
- Nagyon tévedsz - válaszolta Jugiri. - Apám kapcsolatát
Muraszakihoz kívülálló csak nehezen értheti meg. Még gyer
mekkorában örökbe fogadta, és csak természetes, hogy nagy
meghittségben élnek. Apám a világért sem tenne olyasmit,
amivel megbánthatná érzékenységét. De nagyot tévedsz, ha
azt hiszed, annyit jelent ez, hogy nem törődik Njoszannal.
Jugiri emelt hangon beszélt.
- Ne olyan hangosan - utasította rendre Kasivagi. - A lo
vászok minden szavadat hallhatják. Jómagam bizonyos vagyok
benne, hogy a lány igen gyakran boldogtalan, és nem hiszem,
hogy bárkinek joga lenne ilyen származású és nevelésű lányt
ebbe a helyzetbe hozni... - Szemlátomást nagyon szívére vette
a dolgot.
Kasivagi még most is az apja házában élt: a keleti szárnyban
lakott, egészen egyedül. Nem valami vidám élet volt e2 az ő
korában levő férfi számára, de ő választotta a magányt.
Némelykor igen nyomorultul érezte magát, és ilyenkor az a
gondolata támadt, hogy elveszi az első lányt, aki útjába akad.
Aztán eszébe jutott, hogy apja birodalmi kancellár. Semmi okát
nem látta, hogy megelégedjék holmi rangján aluli házassággal, és
elhatározta, vár, míg csak meg nem találja a menyasszonyt, akire
joggal igényt tarthat. Ezen az estén egyedül üldögélt szobájában,
és annyit töprengett, hogy belefájdult a feje . . . Mit tegyen, hogy
újra láthassa Njoszant? Miképpen tudna legalább ilyen futó,
semmit sem ígérő pillantást vetni rá, mint legutóbb? A többi nővel
más volt a helyzet. Náluk mindig volt rá lehetőség, hogy
valamilyen vallásos fogadalom vagy csillagjóslás örve alatt
kijussanak a zárt lakosztályból. És ha az alkalom nem jött
magától, meg lehetett rendezni. . . Ámde Njoszan esetében
semmire sem mehetett ilyen együgyű és közismert fogásokkal. Mi
sem valószínűtlenebb, mint hogy valaha is elhagyja lakosztályát,
és már az is roppantul nehéz, hogy tudtára adja érzelmeit.
Mindenesetre írt neki. Egyáltalán
nem ez volt az első levél, melyet az utóbbi időben Njoszan
szolgálónőjére, Kodzsidzsura bízott.
"Asszonyom! Egy napon, nemrégiben, a tavasz csalogatására
átléptem azt a sorompót, mely fenséges birodalmadat elválasztja a
nagyvilágtól. Vakmerőség volt ez, s félek, megvetéseddel sújtasz
érte. A régi költővel elmondhatom, hogy »lát-tam és mégsem
láttam«,* de azóta is olyan háborgás dúl szívemben, amit csak az
csillapíthat, ha megláthatom, amit rejtelmes árnyak eltakartak
előlem."
 Ezt a költeményt írta leveléhez: "Jóllehet e magas fán
kezemmel csupán a bánat virágait érem el, mégis azt kívánom:
bár ismét ama felzaklató éjszaka árnyai takarnának."
Kodzsidzsu nem tudott róla, mi történt azon az "egy napon,
nemrégiben", és Kasivagi levelét egyszerűen a szokványos
szerelmi panaszok különlegesen értelmetlen halmazának tartotta.
Kileste a pillanatot, amikor magára maradt Njoszan, bevitte a
levelet, és ezt mondta:
- Jó lenne, ha a te Kasivagid valamivel kevésbé lenne hűséges.
Megelégeltem már, hogy minduntalan kézbesítsem üzeneteit.
Akkor miért veszem át, kérded. Valószínűleg azért, mert jól
látom, kétségbeesne, ha vonakodnék. Ámbár mit törődöm én
azzal, ha kétségbeesik? Halvány sejtelmem sincs róla! -A lány
elnevette magát.
- De furcsa dolgokat beszélsz! - válaszolta Njoszan, és a
levélért nyúlt.
A "láttam és mégsem láttam" célzásból megértette, hogy
Kasivagi meglátta, amikor az a baleset történt a függönyökkel.
Elpirult, de nem azért, mert Kasivagi megpillantotta, hanem mert
Gendzsi óva intette attól, hogy Jugiri jelenlétében mutatkozzék.
Most eszébe jutott, hogy Jugiri akkor ott ült Kasivagi mellett.
Amit az egyik látott, azt a másik is láthatta. Egyetlen gondja az
volt, hogy Jugiri netán beszámol Gendzsi-nek, milyen
vigyázatlannak mutatkozott - akkor pedig megszidják. Mint már
gyakran előfordult, most is Kodzsidzsura bízta a válaszolást.
Mindössze azt kellett tudatnia, hogy megjött a levél, ámde
Kodzsidzsu ezt a szöveget firkantotta: "Nem tudom, mint értesz
azon, hogy »láttam és mégsem láttam«. Ám-
bár közelléted zavarba hozhatott bennünket, valószínűleg úgy
helyezkedtél, hogy lehetőleg semmit el ne szalassz." A levél
mellett ez a költemény állt: "Erezz, amit akarsz, de ne kürtöld
világgá, hogy szívedet oda akarod függeszteni a hegyi cseresznye
legtetejére, ahová pedig soha senki keze fel nem ér."
A megbeszélt íjászversenyt a harmadik hónap utolsó napján
tartották meg az új palotában. Kasivagi nemigen vágyott
társaságra, és csupán azért fogadta el a meghívást, mert halvány
remény élt benne, hátha hasonló eset adódik, mint a
labdarúgómérkőzés alkalmával. Jugiri nyomban észrevette, hogy
barátja különösen hallgatag és szórakozott. Jól tudta, mit jelent ez,
és őszintén fájlalta a dolgot, nemcsak azért, mert jómaga
kellemetlenségekbe sodródhat, de Kasivagi miatt is. Mert Jugiri
nagyon szerette Kasivagit, és nem akarta, hogy akár csak apró,
hétköznapi ügyek miatt is levert vagy rosszkedvű legyen.
Kasivagi ezúttal szentül megfogadta, hogy a legszigorúbban
ügyel az illendőségre, mégpedig nemcsak azért, mert nagyon
tartott Gendzsitől, de mert általában nagyon fontos volt számára
mások véleménye, és semmi sem érinthette kínosabban, mint ha
az udvarnál rajta köszörülik a nyelvüket. Ha élt is benne valami
szándék, az nem Njoszanra, hanem a kandúrra vonatkozott. Azt
képzelte, hogy enyhítené szenvedését, ha megszerezhetné azt az
állatot, és mindig maga mellett tudhatná. Természetesen tudta,
hogy bolond gondolat ez, s az adott körülmények között a kandúrt
megszöktetni semmivel sem köny-nyebb feladat, mint elragadni
úrnőjét.
 Az íjászverseny eléggé érdektelenül zajlott le. Néhány nap
múlva újból eszébe jutott szándéka, mert a trónörökös
lakosztályában meglátott egy igen kedves kölyökcicát, mely
ajándékképp éppen akkor érkezett a Császári Palotából. Őfelsége
nevezetes macskájának ugyanis akkoriban sok kölyke lett, s
ezeket a császár baráti körében szétosztogatták.
- Nemrégiben láttam egy igen szép kandúrt - pedzette Kasivagi,
szinte mellékesen. - A Gendzsi palotájában lakó valamelyik hölgy
tulajdona lehet. Még sosem láttam olyan szép állatot. Most jut
eszembe, mintha azt mondták volna, hogy éppen a húgod,
Njoszan a gazdája . . .
Igen jó sakkhúzás volt, mert a trónörökösnek gyengéje volt a macska,
és mindig kész volt végeláthatatlan beszélgetéseket folytatni róla.
Faggatni kezdte Kasivagit Njoszan csodálatos kandúrjáról, mert nem
emlékezett, hogy maga látta volna.
- Ugyanabból a fajtából neked is van, nem is egy - jegyezte
meg Kasivagi -, de abban a kandúrban van valami rendkívüli:
olyan barátságos és értelmes, amilyet még sosem láttam.
Most hosszadalmas beszélgetés indult meg különböző macskafajták jó
tulajdonságairól. A trónörökös először kölcsönkérte feleségének, az akasi
hercegnőnek tulajdonában levő macskákat, és végül üzent húgának,
Njoszannak is, nem adná-e kölcsön az ő állatait. Amint megérkeztek,
mindnyájan megállapították, hogy a kandúr valóban igen szép állat.
Kasivagi tudta, hogy a trónörökös kimerítően beszámol húgának, milyen
fogadtatásban részesült kedvence, ezért helyesebbnek érezte, ha ez
alkalommal nem mutat túlzott érdeklődést a kandúr iránt. Néhány nap
múlva azonban újra eljött a trónörököshöz, azzal az ürüggyel, hogy
megtartják a rég megígért citeraleckét.
- Melyik az a bestia, amelyet Gendzsinél láttam? - tért rá
beszélgetésük folyamán. - Itt van még? Annyi van itt, hogy
meg sem tudom őket különböztetni. . .
Valójában azonban máris ráismert Njoszan kandúrjára, és hamarosan
ölébe is vette.
- Ugye, milyen okosan viselkedik? - kérdezte a trónörökös. - Ha
meggondolom, hogy nemrég csupán messziről láttad, igazán különös,
hogy rád ismer. Márpedig megismert, mert a macska bizalmatlan fajta,
csak olyantól tűri el, hogy hozzáérjen, akit már ismer. Mindenesetre a mi
macskáink gyakran még arra is emlékeznek, aki csupán egy pillanatra járt
itt, és ügyet sem vetett rájuk.
- Azért gondolkodni nem tudnak, mint mi, emberek - válaszolta. - De
szentül hiszem, hogy némelyiküknek lelke van, akár nekünk. - És
nyomban megtoldotta: - Minthogy magadnak annyi szép macskád van,
nem adnád kölcsön ezt az egyet, Njoszan kandúrját, egy kis időre?
Mikor kimondta kérését, csupán akkor jött rá, milyen furcsának is
tetszhetett.
A kandúr egész éjszaka mellette aludt. Kasivaginak reggel első
dolga volt, hogy ellássa, saját kezűleg megfésülje és megetesse. A
macska, lehet mégoly vad is, ha gazdája a kabátjába bugyolálja,
ágyában altatja, cirógatja, eteti, nagy gonddal ápolja, csakhamar
behódol. Nemsokára úgy fordult, hogy valahányszor Kasivagi az
ablakhoz ült, és üres tekintettel bámult maga elé, barátja
csakhamar mellé lopakodott, néhányat nyávogott, mintha
biztosítani óhajtaná gyengéd együttérzéséről. Ilyen törleszkedést
kandúrnál csak ritkán tapasztalni. Kasivagi elmosolyodott, és ezt a
verset mondta a kandúrnak:
- Szeretek, de nem szeretnek. De neked, aki naponta be
fészkelted magad kedvesem karjába, mi okod lehet a siránko
zásra?
Mialatt beszélt, farkasszemet nézett a kandúrral. Erre az ismét
nyávogásba kezdett, s abba nem hagyta, míg csak Kasivagi ölébe
nem vette. Még akkor is a macskát dajkálta, amikor beállítottak az
aznapi látogatók.
- Ez aztán igazán váratlan dolog! - suttogták azok egymás
fülébe. - Sosem érdekelték ezek az állatok.
Éppen ekkor megérkezett a trónörökös küldönce, és kérte, hogy
haladéktalanul küldje vissza a kandúrt. Kasivagi azonban nem
akart megválni tőle.

HETEDIK FEJEZET

Vakana (ZSENGE SARJAK)

Második rész

Telt-múlt az idő,* de csak igen kevés változás történt otthon is,

meg a külvilágban is. Még az olyan esemény is, mint Rjozen
császár lemondása, nem sokat változtatott a dolgok

menetén. Bár nem volt fia, aki utóda lehetett volna, de

unokaöccse, a trónörökös, már férfikorban járt, és általában azt
remélték, hogy egyszerűen folytatni fogja elődje politikáját. Rjo-
zen lemondása egészen váratlanul jött, s betegeskedése szolgált rá
ürügyül. Rjozen ugyanis, tizennyolc évi uralkodása alatt, mindig
sóvárogva várta az alkalmat, hogy megszabaduljon helyzetéből,
mely minduntalan roppant veszélyes titkolózásra, mások
félrevezetésére kényszerítette.* Számos barátja volt, s velük most,
mint magánember, sokkal szabadabb és érdekesebb kapcsolatot
tarthatott fenn. Ráadásul gyermektelensége (ami hite szerint az ég
büntetése volt akaratlanul elkövetett szentségtöréseiért) már nem
nyomta annyira, hiszen az utódlás biztosítva volt.
Njoszan, mint az új császár húga, még inkább előtérbe került
mind az udvarnál, mind pedig a nép hódolatában. De még most is
messze járt attól, hogy helyzete csak némileg is megközelítse
Muraszakiét, mert Gendzsi az évek múlásával csak egyre jobban
ragaszkodott hozzá. Időről időre azonban mégis kiviláglott, hogy
Muraszaki, a herceg változatlan gyengédsége és bizalma ellenére,
nem teljesen elégedett helyzetével.
- Túlságosan sokan lakunk ebben a házban - jegyezte meg
egyszer-egyszer. - Úgy szeretnék valami csendesebb helyen
élni, ahol zavartalanul végezhetném ájtatosságaimat. Abban
a korban vagyok, amikor az ember már nem sok örömet vár
hat e világtól, és jobban teszi, ha arra fordítja idejét, hogy fel
készül következő életére.
Gendzsi azonban mindig azt ígérte, hogy hamarosan ő is
elhagyja az udvart, és valóban megtette volna, ha nem fél attól,
hogy Muraszakit magára hagyja.
- Nélküled elviselhetetlen lenne itt az életem - mondta
Gendzsi. - Várjál vele, míg magam is elrendezem a dolgai
mat, hogy letehessem fogadalmamat.
Egy éjszaka Gendzsi átment Muraszaki lakosztályába, de látta,
hogy az asszony nincs ott. Már jóval elmúlt éjfél, amikor
Muraszaki visszatért. Mint kiderült, Njoszan hercegnő
lakosztályában zenéltek, utána pedig ott maradt beszélgetni.

- Mi a véleményed Njoszan játékáról? - kérdezte Gen-dzsi. -

Úgy látom, hogy az utóbbi időben sokat fejlődött.
- Amikor ide költözött - válaszolta Muraszaki -, messziről
többször hallottam a játékát, s megvallom, akkor meglepett
tudatlansága. De meg keli hagyni, hogy most már egész ügyesen
játszik. Ezt kétségtelenül annak köszönheti, hogy sűrűn tanítgatod.
- Nagyon valószínű - felelte a herceg. - Valóban úgy van, hogy
manapság már senki sem kap rendes oktatást. A zenetanítás, ha
valaki rendesen akarja végezni, fáradságos és nehéz feladat:
minden hibát ki kell javítani, vezetni kell a tanuló kezét. Ráadásul
rengeteg időt vesz el. De Szuzaku és Njoszan bátyja, a jelenlegi
császár is arra számított, hogy legalább a ci-teraleckéit magamra
vállalom, és nekem nem volt szívem csalódást okozni nekik. Nos,
örömmel hallom, hogy szerinted haladt valamit a zenében, ha már
azzal nem valami sokat nyert, hogy ide költözött. Mikor te kezdő
voltál, sajnos, sokkal el-foglaltabb voltam, mint mostanában, és
sohasem tudtalak ilyen hosszasan és alaposan oktatni, de újabban
is hol ez, hol az akadályoz bennünket abban, hogy együtt
gyakoroljunk. Ezért örömmel hallottam a múltkoriban Jugiri
áradozását, hogy milyen szépen haladsz.
Gendzsi bizony különösnek érezte, hogy Muraszaki - akit maga
még most is "kis tanítványának" tekintett - maga is leckéket ad
unokáinak. Pedig így volt, legalábbis a zene terén. Ámbár unokái
nevelésében nem akadhatott egyetlen olyan terület sem, ahol
Muraszaki ne teljes felkészültséggel működhetett volna közre, és
olyan sokoldalúnak mutatkozott, hogy Gendzsi sokszor
nyugtalankodott miatta. Általános volt ugyanis az a vélemény,
hogy az ilyen tüneményes, gyors felfogóképesség a korai halál
előjele. Az volt egyetlen vigasztalása, hogy Muraszaki minden új
ismerete, ha gyorsan szerezte is, mindig alaposnak és teljesnek
bizonyult, míg az olyasfajta koraérettségnél - hallomása szerint -
. általában a tehetségnek csupán felületes kibontakozásáról van
szó. Muraszaki nemrég ünnepelte harminchetedik születésnapját,
és miután egy ideig elbeszélgettek közös életük sok évéről,
Gendzsi ezt mondta:
- Nagyon vigyázz magadra ebben az évben. Veszélyes korba
érkeztél.* Mondass magadért imákat; én mindenben segítek
neked, amiben csak tudok, de sok olyan eshetőség létezhet, amire
nem jut eszembe felkészülni. Gondold át a dolgot, és ha valami
különleges könyörgést kívánnál tartatni, szólj, és majd
gondoskodom róla. Milyen kár, hogy nagybátyád* már nem él. Az
egyszerűbb, mindennapi imákat szépen elmondhatná ... - Egy
ideig hallgatott, majd újból megszólalt: - Milyen különös volt is az
életem! Azt hiszem, kevés ember pályafutása volt valaha is
szemre ragyogóbb. De sosem voltam boldog. Akiket szerettem,
sorra elragadta a halál. Már rég elvesztettem életkedvemet, és ha
arra ítéltettem, hogy tovább éljek, ezt - némelykor azt hiszem -
csupán büntetésnek szánják bizonyos bűnökért,* amelyek
szüntelenül nyomják lelkemet. Mindig csak te voltál a
vigasztalóm, és örömmel gondolok rá, hogy az Akasiban eltöltött
időt leszámítva, sosem tettem olyasmit, amivel csak egy pillanatra
is igazi boldogtalanságot hozhattam volna rád. Nagyon jól tudod,
hogy az előkelő társasággal nem törődöm. Azok az asszonyok,
akiknek társaságában szigorúan megállapított formák és szabályok
szerint kell viselkedni, számomra egyszerűen kínszenvedést
jelentenek. Csak olyan emberrel érzem magam igazán boldognak,
mint te, akit egész életében ismertem. De te ezt már mind nagyon
jól tudod, nincs is értelme, hogy ismételgessem. Njoszan
hercegnőre térve: tudom, számodra terhes volt, hogy be kellett
fogadnod őt, de amióta itt van, csak még jobban megszerettelek.
Azt pedig, ugye, hamarosan észrevetted volna, ha másvalaki iránt
érzett vonzalmam mélyült volna el! Mindig jó megfigyelő voltál,
ezért nem is hiszem, hogy ne tudnád . . .
- Nem tudom megmagyarázni a dolgot - válaszolta Muraszaki
-, csupán annyit tudok, hogy minden kívülálló szemében én
vagyok a legboldogabb, és főként érdemén felül szerencsés
asszony. Belül azonban nyomorultul érzem magam . . . Minden
nappal... - Érezte, hosszú magyarázkodásra lenne szüksége, s
ehhez nem volt bátorsága. - Az az igazság - mondta végre -, úgy
érzem, nem sokáig fogok élni. Magad mondtad, hogy ez a
veszedelmes év. Hadd nézzek szembe a veszéllyel úgy, hogy

megteszem, amire már rég vágyom. Akkor majd nem kell

annyit aggódnod értem.
Gendzsi most is kijelentette, hogy erről szó sem lehet. Az
elválás puszta gondolatát is elviselhetetlennek érzi. Hogy
mindennap találkozhatnak - egyedül ez jelenti a boldogság
halvány mását, ami még megmaradt neki.
- Biztos vagy benne, hogy nem inkább azt szeretnéd, ha
nem engednélek el? - kérdezte, amikor látta az asszony csaló
dott arcát.
Muraszaki keservesen sírt. Gendzsi tudta, hogy csak akkor áll el
a könnye, ha egy ideig kitartóan közömbös dolgokról beszél.
Mesélgetett emberekről, akikkel évekkel ezelőtt hozta ösz-sze a
sors, és csak természetes, hogy régebbi ismerősei közül
megemlítette Rokudzso úrhölgyet, Akikonomu császárnő anyját
is.
- A történtek ellenére ma is azt tartom, hogy ő volt a leg
ragyogóbb teremtés, aki valaha is élt az udvarnál - mondta.
- Sohasem találkoztam nála elevenebbül és mélyebben érzé
keny emberrel, ez pedig eleinte, mint gondolhatod is, hallat
lanul lebilincselő társsá tette. De nincs nő, akivel tartós kap
csolatot lehetetlenebb lett volna fenntartani. Magától értető
dik, hogy az ember néha rosszkedvű vagy sértődött, és éppen
ilyen természetes, hogy egy idő múlva ez az érzés eltűnik. Az
ő szívébe a legkisebb tövis is napról napra mélyebbre fúródott,
s végül akkora indulat gyűlt fel benne, melynek hevessége tel
jességgel leírhatatlan. Maga is tudta, hogy ezen körülmények
miatt nem mehettem hozzá, amikor kedvem tartotta, és szá
mára is ez tette lehetetlenné, hogy fogadjon engem. De akkora
büszkeség élt benne, hogy minden kimaradásomat bűnnek fogta
fel: hosszabb időn át ridegségével sújtott, tőlem pedig elvárta
az alázatos mentegetőzést. Legvégtére már lehetetlen volt kap
csolatunkat fenntartani. Szerencsétlenségre ki is tudódott, hogy
viszonyom van vele. Vérmérsékletét tekintve, nagyobb baj
már nem is történhetett. A gondolat, hogy neve az udvarnál
szájról szájra jár, kínszenvedés volt számára, és bár ezeket a
bajokat az ő roppant féltékenysége idézte elő, nem valami
hiba, amit én követtem el, nagyon sajnáltam őt, és végül olyan
nyomorultul éreztem magam, mintha a történtekért valóban
engem lehetett volna hibáztatni. Ezért fáradoztam annyit Aki-
konomu érvényesülése érdekében, habár jól tudom, hogy ennek
kapcsán eléggé népszerűtlenné váltam. De mit számít, hogy
részrehajlást meg mit tudom én mit hánynak a szememre, amíg
megvan az az érzésem, hogy anyja legalább sírjában nem
kételkedhet többé jószándékomban. De bevallom, hogy életemben
nagyon is gyakran engedtem a pillanat ösztönzésének: élvezeteket
kerestem, s később mindannyiszor keservesen meg kellett bánnom.

Ismeretségi köréből még sok más asszony természetét

jellemezte, majd egy idő múlva ezt mondta:
- Mindig azt hittem, hogy az akasi hölgy, mivel tudatában van
egyszerű származásának, kevéssel beéri. És valóban, vele éppen
az jelentette a nehézséget, hogy az ember rábeszélje,
valamennyire is igyekezzék érvényesülni. De rájöttem, hogy külső
megnyilvánulásaiból nem lehet őt megismerni. Bármilyen
szerénynek, engedékenynek és visszahúzódónak látszik is, szíve
mélyén nem kevés konokság és büszkeség lakozik.
- Akikről beszéltél, legtöbbjüket soha nem is láttam -mondta
Muraszaki, most már nyugodtan és összeszedetten -, tehát nem
tudom, helyesen ítéled-e meg őket. Az akasi hölgyet azonban
most már egészen jól ismerem, és bevallom, hogy rendkívüli
érzékenysége és nagy büszkesége egyáltalában nem rejtőzködik
szívének valamely titkos rekeszében, de nagyon is feltűnt nekem.
Igen, valahányszor vele vagyok, úgy érzem, hogy vele ellentétben
belőlem különös módon hiányzik a tartózkodás és érzékenység.
De ha félénksége miatt gyakran csodálkoznom is kell, bizonyos
vagyok benne, hogy a gyermek megért engem, és benne helyesen
kiegyenlítődnek a dolgok.
Milyen csodálatos változás! Gendzsinek eszébe jutott az az idő,
amikor az akasi hölgynek még a nevét sem ejthette ki, most pedig
maga Muraszaki zengi dicséretét! Gendzsi tudta, hogy ezt a
változást a kis hercegnő iránt való vonzalma idézte elő
Muraszakiban, és arra gondolt, milyen jó, hogy van az a gyerek.
- Bárkihez méred magad, nem hiszem, hogy okkal akár túl
érzékenynek, akár nemtörődömnek tetszhetnél - felelte a herceg. -
Tapasztalataim legalábbis arra tanítottak, hogy az ember ritkán
találkozik valakivel, aki minden tekintetben sikerrel megtalálja a
középutat. Te valóban csoda vagy . . . De most Njoszanhoz kell
mennem, hogy megdicsérjem, amiért olyan szépen halad a zenében.

Njoszannak sohasem jutott eszébe, hogy jelenléte a házban más

nőnek kellemetlen lehet. Gyermekes önfeledtséggel belevetette
magát a pillanatnyi örömökbe. Mostanában szüntelenül a citerája
foglalkoztatta, és semmi más nem létezett számára.
- Megérdemelsz egy kis vakációt - mondta Gendzsi. -
Remélem, tanítód mindig úgy meg lesz elégedve veled, mint ma.
Nehéz időket éltünk át együtt, ugye? És vigasztaló, hogy végül is
lett valami eredménye. Ez az első eset, hogy teljesen meg vagyok
veled elégedve.
Azzal letette a citerát, és mélyen elaludt.
Azokon az estéken, amikor Gendzsi távol %'olt, Muraszaki
felolvastatott magának hölgyeivel. így sok ódivatú regényes
elbeszéléssel ismerkedett meg. Feltűnt neki, hogy e történetek
hőseit, bármilyen könnyelműek, hűtlenek, sőt gonoszak voltak is,
kivétel nélkül úgy ábrázolták, hogy végül sírig kitartottak egyetlen
szerelem mellett. Ha ez így van a való életben, akkor Gendzsi -
mint maga is gyakran mondta - valóban más, mint a többi
férfiember. Muraszaki bizonyos volt benne, hogy Gendzsi
érzelmei egész életében csapongani fognak, amerre éppen hajtja
olthatatlan kíváncsisága ... Bármit híggyen, bármit kívánjon,
jövője is éppen olyan lesz, amilyen a múltja volt. Egyik éjszaka,
amikor Muraszakiban éppen ilyen gondolatok kavarogtak, és csak
igen későre aludt el, néhány óra múlva, jóval virradat előtt felriadt:
mellében heves fájdalmat érzett. Asz-szonyai mindent megtettek
érte, amit csak tudtak, de kevés sikerrel. Hívni akarták Gendzsit,
de Muraszaki nem engedte: nem akarta, hogy zavarják. Ahogy
bírta, tűrte fájdalmait, míg csak ki nem világosodott. Magas láza
volt, és nyugtalanul hánykolódott. Szolgálónői ismét kérték, hadd
hívják el őfenségét. Gendzsi azonban még a ház másik részében
időzött, és Muraszaki nem akarta, hogy érte menjenek. De most
levél ér-
kezett a trónörökösnőtől, és Muraszaki, ahogy válaszát diktálta,
megemlítette, hogy nem érzi jól magát. A hercegnőt aggodalom
fogta el, és mivel úgy sejtette, hogy Gendzsi még nem tud a
bajról, levélkét küldött neki, s ebben közölte azt a keveset, amit
Muraszakiról tudott. A herceg egy pillanat múlva ott termett
Muraszaki ágya mellett, és nagy aggodalommal kérdezte:
- Jobban vagy már?
De ahogy kezét az asszony égő homlokára tette, máris tudta,
hogy nincs jobban. Nyomban eszébe jutott nemrégiben
lefolytatott beszélgetésük. Hátha ez az a veszély, amelytől óvni
akarta. Elszörnyedt.
Mikor emberei látták, hogy nem akarja magára hagyni
Muraszakit, tálcán behozták a reggelijét. Gendzsi azonban hozzá
sem nyúlt az ételhez, egész nap mozdulatlanul ült az asszony ágya
mellett, és a fájdalomtól szinte kővé váltan meredt rá. Sok nap telt
el így. Muraszaki nyilván nagyon szenvedhetett, egy falat ételt
sem akart enni - fejét fel sem emelte a párnáról. Közben Gendzsi
küldöncei szerteszáguldtak, hogy az ország minden nagyobb
templomában kezdjenek könyörgéseket Muraszakiért, és ágyához
is hívatott papokat, hogy elvégezzék a ráolvasásokat. Muraszaki
most már teljesen legyöngült, rossz állapotban volt. Mellében már
nem kínozta szüntelen fájdalom, de minden újabb roham olyan
erős volt, hogy alig bírta elviselni. Minden ismert gyógymódot
megpróbáltak, de egyik sem hozott enyhülést. Látszott, hogy
valóban nagybeteg, és Gendzsi csupán abban bízott, hogy az erős
rohamok között most nagyobb szünetek adódtak. Ügy gondolta,
annak a jele ez, hogy a természet bizonyos ellenállást fejt ki a
betegséggel szemben. Lehet, hogy ezek a szünetek fokozatosan
meghosz-szabbodnak, és erőre kaphat a beteg. Ennek ellenére a
herceg még most is nagy izgalomban és szorongásban élt. Éppen
ebben az időben felügyelnie kellett volna Szuzaku ötvenedik
születésnapjának ünnepi előkészületeire, de teljesen képtelen volt
bármi kívülálló dologra gondolni, ezért másra bízta ezt a feladatot.
Szuzaku kolostori magányába is eljutott Muraszaki betegségének
híre, és állandóan érdeklődött hogyléte iránt.

Hetek múltak el, de semmi javulás nem mutatkozott.

Egyvalami volt csak, amivel még nem próbálkoztak: a
környezetváltozás - s minthogy ezt ajánlották, Gendzsi, bár nem
szívesen, de átvitette Muraszakit régi palotájába, a Nidzso-inbe.
Muraszaki gyakran alig tudta, mi történik körülötte. Egyszer
azonban, egy meglehetősen nyugodt és világos pillanatában,
szemrehányást tett Gendzsinek, mert nem engedte meg neki, amíg
lehetett, hogy a vallásban keressen vigasztalást. De ha szörnyű
volt is látni, amint a sors, vagyis ez a szörnyű betegség, amely
ellen hiába küzd szegén}', elragadja tőle Muraszakit, mennyivel
rosszabb lett volna hallani, amint önszántából elutasítja az ő,
Gendzsi, szerelmét, végignézni, amint eldobja önnön szépségét,
tehetségét, báját, és ahelyett hogy vele maradna, tűrhetőbb
életformaként a kolostori élet komorságát és nyomorát választja!
- Én már sokkal, sokkal korábban, amikor te még nem is
gondolhattál ilyesmire, mélységesen vágytam rá, hogy foga
dalmat tegyek, és hogy nem tettem, csak érted történt - vála
szolta Gendzsi. - Gondold csak el, mit éreztem volna, ha vé
gül is te hagysz el engem .. .
Muraszaki annyira legyengült, hogy felgyógyulásában nemigen
reménykedtek. Újra és újra úgy látszott, hogy itt a vég. Gendzsit
szakadatlanul gyötörte a bizonytalanság kínja, és egész idő alatt
tájékára sem ment Njoszannak. Vége lett a zeneoktatásnak, lant és
citera hétről hétre a tokjában pihent. Az új palotából sok asszony
követte úrnőjét a Nidzso-inbe, s a háznak - Muraszaki üresen álló
szobáival, szinte megdermedt életével - furcsán borús arculata lett,
mintha ebben az egykor oly pompás, vidám palotában az egész
élet Muraszakin, egyedül az ő jelenlétén fordult volna meg.
Egy nap Gendzsi magával hozta az akasi hercegnőt.*
- Gyertek gyorsan! - kiáltotta feléjük Muraszaki. - Fur
csa látomások üldöznek. Félek egyedül!
A hercegnő magával hozta kisfiát, Niu herceget. Muraszaki,
mikor meglátta a kisfiút, könnyezni kezdett.
- Úgy szerettem volna látni felnőni - zokogta. - Most mái
emlékezni sem fog rám!

- Nem, nem! - szakította félbe Gendzsi. - Nem engedhetjük

meg, hogy így beszélj! Most már kezdesz jobban lenni. Minden a
gondolatainkon fordul meg. Ha gondolataink nagyok és bátrak,
mellénk szegődik a jósors, de ha kicsinyesek és félénkek, csak
bajok várhatnak ránk. Az egészséggel is így vagyunk. Előkelő
származású emberek, akik csupa jólétben élnek, nemegyszer
halálra szomorkodjak magukat, mert minden semmiségen
bánkódnak, mert nem tanulják meg, hogy az életet olyannak
fogadják el, amilyen. Te mindig olyan okos és kiegyensúlyozott
voltál. Ez biztosan megsegít. . .
 És amikor Buddhához és országunk isteneihez imádkozott,
felemlegette Muraszaki jellemének nagy szépségét, és kérte,
őrizzék meg azt, aki mások iránt mindig annyi szelídséget és
türelmet tanúsított. A papok és varázslók éjjel-nappal
serénykedtek, és amikor közölték velük, hogy a beteg állapota
válságosra fordult, megkettőzték igyekezetüket: öt-hat napon át
szemlátomást jobban is volt a beteg. Utána azonban ismét szörnyű
rohama volt; de már olyan régóta így ment ez, hogy azt hitték,
ismét magához tér. Gendzsi többé nem reménykedett végleges
gyógyulásában. Akik Muraszaki mellett teljesítettek szolgálatot,
semmi jelét nem látták annak, hogy valóban megszállott lenne, és
az is teljesen bizonytalan volt, hol van a betegség főfészke. Az
asszony ereje azonban egyre hanyatlott, és mivel Gendzsi tudta,
hogy bármely pillanatban elérkezhet a vég, órákon át csak ült,
virrasztott Muraszaki ágya mellett, s közben szüntelen
bizonytalanság gyötörte.
A kormányzatban történt legutóbbi változások következtében
sokan előléptek. Köztük volt Kasivagi is. Már régebben is az új
császár bizalmas barátai közé tartozott; világos, hogy amennyiben
ki akarja aknázni a helyzetet, nagy jövő vár rá. Mikor végre rájött,
hogy reménytelen dolog Njoszanra gondolnia, beleegyezett, hogy
a hercegnő nénjét, Ocsiba úrhölgyet, maga mellé veszi ágyasának.
A hölgy egy komornától született, s minthogy ez nagy hátránynak
számított, már annak a társadalmi helyzetnek is örült, amelyhez e
nagyon kelletlen szerető révén jutott. Ocsiba csinos volt, sőt sokan
nagyon vonzónak találták volna, de Kasivagi nem áltatta magát azzal,
hogy ez a kapcsolat csak némileg is kárpótolhatja az asszony
húgánál szenvedett kudarcáért. Kasivagi öreg dajkája nővére volt
Njoszan dajkájának (ez volt annak a Kodzsidzsunak anyja, akinek
segítsége eredménytelennek bizonyult). Kasivagi a két idős hölgy
rokoni kapcsolata révén hallott először Njoszanról. A hercegnő
akkoriban gyermek volt még, és valahányszor Kasivagi
meglátogatta öreg dajkáját, ez folyton a kislány okos mondásairól
és kedvességéről, meg Szuzakunak lánya iránt érzett nagy-nagy
szeretetéről szóló történetekkel szórakoztatta őt. A hölgy a lány
dajkájától szedte értesüléseit, s éppen ezek a mesék ébresztették
fel Kasivagi érdeklődését.
Most már nagy ideje volt, hogy Kasivagi utoljára hírt kapott
Njoszantól, de amikor látta, hogy az új palota jóformán kihalt
(Muraszaki betegsége óta ugyanis Gendzsi állandóan a Nidzso-
inben tartózkodott, és a szolgálók zöme követte), Kasivagi úgy
érezte, itt az ideje, hogy újabb kísérletet tegyen. Elhívatta
Kodzsidzsut és megkérte, legyen segítségére.
- Nincsen lelkiismeret-furdalásom - mondta -, mert Gen
dzsi botrányosan elhanyagolja. Sohasem lett volna szabad ilyen
felelősséget magára vállalnia, hiszen érzelmei már sokfelé le
kötik. Kezdettől fogva világos volt, hogy Njoszant egy napon
teljesen magára hagyja. Hónapok múlnak el, hogy a tájékára
sem jön. Képzelem, milyen sivár élete lehet Njoszannak. Szu-
zaku hallott erről valamit, és rendkívül fájlalja már, hogy nem
adta egyszerű nemesemberhez, aki értékelné ezt a megtisztel
tetést, és mindent elkövetne, hogy boldoggá tegye a lányt. Fé
lek, Szuzaku azt hiszi, hogy Ocsiba számára bennem éppen
ilyen megbízható és lelkiismeretes férjet talált! Bár így lenne!
Árnde ha testvérek is, és sok tekintetben hasonlítanak is egy
másra, Ocsiba Ocsiba marad, Njoszan pedig Njoszan. Ezzel
meg is mondtam mindent. ..
Kodzsidzsu elszörnyedt.
- No de ilyet! - kiáltotta. - Ez már több a soknál! Csak nemrég
tettél ígéretet, hogy életedet a nővérének szenteled, most pedig azt
mondod, hogy téged csak egy nő érdekel... az a másik!
- Tudom, nagyon furcsán hangzik - mondta Kasivagi mo-
solyogva -, de azt hiszem, Szuzaku meg őfelsége, a jelenlegi
császár, szívesen hozzám adta volna Njoszant. Most pedig, hogy
kiderült, Gendzsi egyáltalán nem vonzódik hozzá, bizonyára
semmi kifogásuk nem lenne azellen, hogy úgy érzek, ahogy érzek.
Elvégre számukra a lány boldogsága számít, márpedig most
szánalmas élete van . . . Gyere! Nagyon leköteleznél, ha még
egyszer megkísérelnéd!
- Fogalmad sincs róla, milyen nagyot kérsz! - csattant fel
Kodzsidzsu. - Először is Njoszan tudja, hogy most házasod
tál. És valóban azt hiszed, olyan rangot értél el a világban,
hogy ellenségeddé teheted Gendzsi herceget? Talán tévedek,
pedig nem is olyan régen történt, hogy . . .
És emlékeztette, hogy előléptetése egészen friss keletű, de
annyira felháborította Kasivagi vakmerősége, hogy szavai
egymásba botlottak, majd hirtelen el is hallgatott.
- Nos, ebből elég - intette le Kasivagi. - Maradjunk a tárgynál.
Mindössze arra kérlek, hogy egy nap, amikor négyszemközt
vagytok, tégy említést rólam. Ez minden bizonnyal nem lesz
nagyon nehéz, mivel az új palotában eléggé eseménytelen az élet.
Csupán azt szeretném, hogy Njoszan tudja, nem feledtem el. Nem
kívánom tőled, hogy készíts elő találkozást, vagy hogy olyasmit
mondj, ami egy erényes nőt pirulásra késztet.
- Pontosan olyasmit kívánsz tőlem, ami minden valószínűség
szerint bajt hoz mindkettőnkre. Hogyan gondolod, hogy
egyszeribe, minden bevezetés nélkül, beszélni kezdhetek rólad?
És hogyan férkőzzek hozzá, mikor egyedül van? Aligha lesz
lehetséges ... - így hadakozott, és minden lehetőt megtett, hogy
Kasivagit eltérítse szándékától.
- Ezek csak mondvacsinált nehézségek - mondta végül
türelmetlenül Kasivagi. - És mire ez a hűhó? Olyan furcsa az egy
hölgynek, ha valaki rajong érte? Tudomásom szerint némelyik
királynőnek, sőt, 'császárnőnek is volt kedvese. És kicsoda
Njoszan, hogy szentségtörésnek tartod, ha valaki róla álmodik?
Ahogy most vele bánnak, egyáltalán nem arra vall, hogy Gendzsi
valami nagyra tartja. Tanuld meg, hogy ilyen merev elveket nem
lehet vallani.. .
- Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy Njoszan mellőzve érzi
magát, és csak azt lesi, ki szabadíthatná meg megalázó hely
zetéből! Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy nem valami
közönséges házasságba egyezett bele. Nagyon fiatal volt, és
miután apja elhagyta a fővárost, eljött az új palotába, hogy le
gyen biztos otthona, és megismerkedjék a nagyvilági élettel.
Meséd, hogy elhanyagolják meg hogy rosszul bánnak vele,
mind csak mellébeszélés.
Kodzsidzsut már-már elhagyta a béketűrés, de Kasivagi ügyes
hízelgéssel meg tudta akadályozni, hogy kirohanjon a szobából. A
lány végül is ezt mondta:
- Ha úgy esik, hogy négyszemközt maradok úrnőmmel,
szóba hozom a dolgot, de még ha Gendzsi nincs is ott, hanem
a Nidzso-inben tartózkodik, mindig egy sereg ember gyűlik
össze úrnőm díszfüggönyei körül, sőt még az ülőhelye mellett
is van szolgálatban valaki. Tehát ne is várj tőlem semmi ígé
retet.
A férfi naponta üzent Kodzsidzsunak, és végre a negyedik
hónap közepe táján egy hirtelenjében megfirkantott levél érkezett
a lánytól: felszólította Kasivagit, hogy nyomban jöjjön el az új
palotába. Kasivagi álruhába öltözött, úgy indult útnak. Fölkészült
arra, hogy kellemes, de nem valami óriási élményben lesz része.
Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy be-bocsátják az emelvény
függönyei mögé, de remélte, hogy Njoszan hajlandó lesz
elbeszélgetni vele, és némi szerencsével azt is elérheti, hogy egy
szemvillanásnyi ideig láthatja majd a lány ruhaujját, uszályát vagy
legyezőjét.
Másnap készültek megülni az új kamói papnő megtisztulási
szertartásának ünnepét. Az ünnepi szolgálatot teljesítő hölgyek
közül tizenketten az új palotából kerültek ki, s ezek most
elvonultak szobájukba, nagy buzgón varrtak, és csinosították
magukat. Az udvartartáshoz tartozó többi hölgynek viszont jelen
kellett lennie a másnap reggeli színjátékon, ezért szorgalmasan
készülődtek. Így aztán Njoszan lakosztályában csak igen kevesen
maradtak. Még kedves komornája, Azecsi is távol járt, mert egy
ifjú kapitánytól (ez a Minamoto törzs tagja volt, és udvarolt a
lánynak) váratlanul meghívást kapott, s erre Njo-
szan adott neki egy szabadnapot. így tehát egyedül Kodzsidzsu
volt szolgálatban: nagy csendben beengedte Kasivagit, és
elvezette úrnője emelvényéhez. "Nos - gondolta Kasivagi -, ha
tovább nem is jutnék, már ez is több, mint induláskor reméltem."
Njoszan aludt. Amikor hirtelen felrettenve megpillantotta az
emelvény függönyén kirajzolódó férfialakot, természetesen arra
gondolt, hogy Gendzsit látja. Ámde az egy cseppet sem hasonlított
Gendzsire, hogy tisztelettudó pózban, idegesen ott feszengjen a
szék szélére húzódva. Egy pillanatra azt hitte, hogy valami
szellem kísérti, és arcát tenyerébe rejtette. Aztán összeszedte
bátorságát, és újra felpillantott: világosan látta, hogy bár nem
Gendzsi a látogatója, de hús-vér ember az mégis. Kasivagi most
észrevette, hogy Njoszan ébren van, és magyarázkodni kezdett,
miért jött. Ünnepélyes kijelentések, esdeklések, mentegetőzések
követték egymást... Ki ez az ember, és mit jelentsen ez az egész?
Njoszan még rémültebb lett, mint amikor kísértetnek hitte
látogatóját. Segítségért kiáltott - de senki sem jött be, mert
teremtett lélek nem hallotta hívását. Tetőtől talpig reszketett,
homlokát kiverte a verejték. Gyermeki rémületében volt valami,
ami lebilincselte Kasivagit, de ugyanakkor restellte is, hogy
megijesztette Njoszant, és igen zavarosan újból mentegetőzni
kezdett tolakodása miatt.
- Jól tudom, rangom nem jogosít fel, hogy egyenrangú félként
közeledhessem hozzád. Ennek ellenére azt reméltem, hogy nem
zársz ki teljesen ismerőseid köréből, akik hozzád közeledhetnek.
Egyetlen jogom van csak, amiért hozzád apellálhatok: hosszú
éveken át egyedül te foglaltad le minden gondolatomat, apád
tanúsíthatja ezt. Mert nem bírtam keblembe zárni érzelmeimet,
hisz valósággal megfülledtek ennyi idő alatt, és megvallottam őket
apádnak, ő pedig egyáltalán nem utasított el. Ámde hamarosan
csalódás ért, mert a mérleg más felé billent, aki soha egyetlen
gondolatát sem szentelte neked, én pedig, aki oly mélyen
szerettelek, könnyűnek találtattam, pusztán azért, mert nem volt
elég magas méltóságom, s mert nincsenek császári őseim. Amint
eldőlt a sorsod, elhatároztam, hogy szívemből örökre száműzöm
minden feléd irányuló gon-
dolatomat. De akkor már túlságosan mélyre fészkelte be magát e
szerelem: évek múltak el, ám szüntelenül rád gondoltam, utánad
sóvárogtam, érted sírtam, s egyszer csak nem bírtam tovább a
szenvedést: udvariatlanul betörtem hozzád, bár jól tudom, ezzel
azt a látszatot keltettem, hogy nem tisztelem eléggé érzelmeidet, s
emiatt a szégyen pírja önti el orcámat. De most, hogy itt vagyok,
hadd engeszteljelek meg azzal, hogy ígérem: nem lesz okod
megbánni, mert bebocsátást nyertem.
Mialatt beszélt, Njoszan szüntelenül azon töprengett, ki lehet ez
a férfi. Lassan derengeni kezdett benne, hogy nem lehet az más,
mint Kasivagi. Ez a felismerés csak még jobban megrémítette, és
egy árva szót sem bírt válaszolni.
- Annyira keveset tudsz rólam - folytatta Kasivagi -, hogy
nem lep meg, amiért kissé nyugtalannak látszol. Ámbár az ilyen
látogatás, mint az én ma éjszakai jövetelem, egyáltalában nem
ritkaság. Ha továbbra is sértést látsz benne, amilyen nyomorultul
érzem magam, arra kényszerítesz... De nem! Szánj meg, és csak
egyetlen szót szólj, aztán távozom.
Njoszanban nem volt semmi önteltség, ez pedig némileg
felborította Kasivagi számítását. Azt várta, hogy a lány gőgös lesz
és megközelíthetetlen - egyszóval olyan, amilyenek a köztudat
szerint az ilyen rangú hölgyek általában. Ezért álmában sem jutott
eszébe, hogy még valami elképzelhetetlen szerencsével is, első
látogatása alkalmával továbbjusson holmi döcögős, lapos
beszélgetésnél. Meglepetésére azonban Njoszan nem volt sem
megközelíthetetlen, sem büszke, sem visszautasító. Egyszerűen
egy roppant csinos lányka volt, aki félénken, kérdőn, de némi
bizakodással tekintett rá. Kasivagi minden jó szándéka
szertefoszlott. Miatta hamarosan az egész világ, minden lakójával
elsüllyedhetett volna, a kisujját sem nyújtotta volna ki
megmentésére.
Végül ahogy ott feküdt Njoszan mellett, s bár tulajdonképp nem
aludt, vagy legalábbis ez nem volt szándékában, de mégis kissé
elbóbiskolhatott, mert hirtelen megjelent előtte a kandúr, melyet
egyszer csellel megkaparintott. Az állat hangosan dorombolva
közeledett, ő pedig elcsodálkozott, hogyan kerül ide a macska és
feltételezte, hogy biztosan magával hozta. De mi
késztehette erre? . . . Álmában éppen ezt a kérdést tette fel, de
ekkor hirtelen felébredt. A macskának persze híre-hamva sem
volt. Kasivagi eltöprengett, miért volt ilyen különös álma. A
hercegnő úgy érezte, hogy valami szörnyű dolog esett meg vele,
éspedig annyira hirtelen, hogy kétségei támadtak, történt-e
egyáltalán valami.
- így írta meg a sorsunk - suttogta Kasivagi. - Bizonyára
te is belátod, hogy ennek így kellett történnie.
 És mesélni kezdett arról az estéről, amikor a íabdarúgójá-tékot
tartották: elmondta, hogyan pillantotta meg a rendetlenül csüngő
függöny résén, részben annak köszönhetően, hogy az elszabadult
kandúr ott ugrándozott, ficánkolt.
Szóval ő is meglátta, mindenki meglátta őt azon a szerencsétlen
estén! Ámde ami akkor történt, mind semmi ehhez a szégyenhez
képest, ami annak a vigyázatlan pillanatnak egyenes
következménye. Hogyan merjen Gendzsi szeme elé kerülni? Ezt
kérdezte magában, és keservesen sírt-sírt, mint valami gyermek,
aki szomorú is és fél is egyszerre. Kasivagi gyengéden, szinte
tisztelettel segített neki letörölni könnyeit. Megvirradt. Kasivagi,
aki hónapok óta csak arra gondolt, hogyan juthatna be
Njoszanhoz, most szemben találta magát azzal a sokkal nehezebb
kérdéssel: miként távozzék. Ennek ellenére elhatározta, addig nem
megy el, míg valami bizonyítékot nem kap Njoszantól, hogy az
nem gyűlölte meg.
- Egész idő alatt jóformán egy szót sem szóltál - kezdte. -
Mondj valamit. Ha barátságtalanul szólnál, még azt sem bán
nám, de ne kelljen úgy távoznom tőled, hogy nem is hallottam
hangod csengését. Mivel olyan kétségtelenül kimutattad, hogy
ellenszenves vagyok neked, nem kell attól félned, hogy még
egyszer terhedre leszek.
Hiába kérlelte. Njoszan ijedtsége és bűntudata akkora volt,
hogy egyetlen szót sem bírt kiejteni.
- Ne hidd, hogy konok hallgatásoddal növelheted szenve
désemet - mondta végre. - Ember nem lehet megsemmisül-
tebb, mint én vagyok e pillanatban.
Njoszan néma maradt. Kasivagi szinte eszét vesztette a lány
makacssága miatt és kitört:

- Látom, minden hiába! Igen, ezzel eldőlt a sorsom. Ez az

utolsó éjszakám a földön. Az élet értelmét számomra egyedül
az jelentette, hogy rád gondolhattam, de most, hogy többé nem
szabad . . . De várjunk! Most, hogy tudod, egy órám sincs már
hátra, lehetsz-e olyan szívtelen, hogy egyetlen kedves szót is
sajnálsz tőlem, amit jutalmul magammal vihetnék a síromba?
E szavakkal karjára vette a lányt, és visszavitte a külső szobába.
Az ajtó, amelyen át tegnap este bejött, még nyitva állt. Miért nem
megy már? Njoszan rémülten bámult rá. Csak nem marad még? . .
. Hisz újabb bajt hozhat rá! A házra még szinte teljes sötétség
borult, pedig már rég elmúlhatott éjfél. Kasivagi azt hitte, hogy
kint már kissé világosodik, ezért óvatosan felhúzta az
ablakredőnyt, majd visszafordult, mert abban reménykedett, hogy
most már jobban láthatja a lány arcát, alakját.
- Nincs egy ép gondolatom! Mozdulni sem tudok! - kiál
totta, és kétségbeesetten nézte a lányt. - Ha azt akarod, hogy
észre térjek, megnyugodjam, hogy elmenjek, szólj csak egy
szót! Szólalj meg, ha másért nem, hát részvétből. . .
Njoszan senkit sem látott így viselkedni. Miért olyan fontos
neki, hogy mond-e valamit vagy nem? Most mégis beszélni
próbált, de olyan szörnyen reszketett, hogy csak értelmetlen
dadogás jött ki a száján. A szobában percről percre világosabb
lett.
- Hallgass meg! - szólt Kasivagi felindultan. - Ma éjszaka
csodálatos álmom volt. Tudom, hogy mit jelent, és el akartam
mondani neked, de hogyan tehetném, ha egyszer látom, meny
nyire gyűlölsz? Jól van, hát nem hallod meg! Az idő azonban
eldönti, jól fejtettem-e meg álmomat.
Botorkálva elindult az ajtó felé.
Kora nyár volt, de őszi égbolt sem lehetett volna hidegebb és
szomorúbb, mint amelyre most Kasivagi fölnézett.
- Csupa bánat e szürkülő világ! Nem tudom, hová megyek,
azt sem, honnan jöttem, csupán egyet tudok: itt minden nyir
kos a permetező harmattól.
Ez volt a búcsúverse. Amikor elmondta, feltartotta ruhája ujját,
mellyel a lány könnyeit letörölte. Most, hogy a férfi va-
lóban távozni készült, Njoszan bátorságra kapott, és halk hangon el tudta
mondani válaszát:
- Szeretném, ha a reggeli szürkület árnyaival bánatom is el oszlana, és
erről az éjszakáról minden emlékem egyetlen álom lenne csupán.
Lágy, félig gyerekes hangja egyre Kasivagi fülébe csengett, ahogy
kifelé tartott a szobából. Most megtudta, nem üres szó csupán, amit a
költő mond: "Testem távozik, de lelkem mintha itt maradna."
Nem haza ment, hanem apja házába tért meg: halkan besurrant - senki
sem látta meg. Az az álom! . . . Végeredményben igen valószínűtlen,
hogy azt jelentse, amit általában az ilyen álomnak tulajdonítanak.* És
ahogy a történteket végiggondolta, úgy érezte, nincs oka nyugtalanságra.
Sőt: álmának egyes mozzanatait örömmel idézte fel magában. Ámde akár
jelent valamit az álombeli macska, akár nem, ő olyasmit követett el, amit
a világ szörnyű bűnnek tart. Még hosszú napokon át szégyen és félelem
kínozta, és ki sem tette lábát a házból. A szégyen és félelem érzése
valóban úgy elhatalmasodott benne, hogy már nem is állt arányban
tettének súlyával (ezt magyarázgatta önmagának). Kétségtelen, hogy
meggondolatlanságot követett el, és ha együttlétüknek következménye
lenne, a lány valószínűleg igen kínos helyzetbe kerülne. Ez azonban
csupán távoli eshetőség - valószínűleg semmi baj nem történt. De akkor
miért nehezedik így rá a szégyen és bűnbánat? Ha magát a császárnét
csábította volna el, és bűne máris nyilvánosságra került volna, akkor sem
lehetne fejvesz-tettebb, és szorongása annál nagyobb oktalanság, mert
meggyőződése szerint semmiféle büntetés, még maga a halál sem lehet
rettenetesebb, mint ez a gyötrelem, amit most kell kiállnia.
Még sokkal előbb, hogy Njoszanon bármi külső áruló jel
mutatkozhatott volna, Kasivagi látni vélte, hogy Gendzsi különös
arckifejezéssel néz rá, és vádlónak érzett tekintete félelemmel és
szégyennel töltötte el.
Sok előkelő asszonyban erős vele született sóvárság él, ezt azonban
elrejti a legtöbb ember szeme elől a gyermekkoruk-
ban beléjük nevelt illem. Ámde ez a hajlandóságuk a
legcsekélyebb ösztönzésre meglepő módon nyilatkozhat meg.
Njo-szannal azonban nem ez volt a helyzet. Ártatlansága valóban
akkora volt, mint látszott. A végzetes éjszaka élményei nyomán
nem maradt benne más, mint iszonyatos rémület. Nem bírt
megnyugvást találni abban, hogy végül is baj nélkül múlt el
találkozásuk, senki sem látta meg őket. Még a saját szolgálói előtt
is alig mert mutatkozni, és heteken át ki sem mozdult a sötét hátsó
szobából. Érezte, hogy vele valami nincs rendben -míg végre
minden külső segítség nélkül rájött, mi baj van.
Gendzsi hallotta, hogy Njoszan gyengélkedik, és riadtan sietett
az új palotába. Amúgy is súlyos gondjaihoz talán még új terhek
járulnak? Annál inkább örült, hogy Njoszant szemre
egészségesnek találta. Csupán annyit vett észre, hogy nagyon
szégyenlős, és állandóan kerüli pillantását. Bizonyára neheztel rá,
mert annyi időn át magára hagyta, és mivel meg akarta vele
értetni, miért hanyagolta el ennyire, beszélni kezdett Muraszaki
betegségéről.
- Nem hiszem, hogy sokáig bírja - mondta egy idő múlva. -
Meg lehetsz győződve, hogy még egyszer nem hanyagollak el
ennyire. Muraszaki azonban gyermekkora óta velem él,
elválaszthatatlanul életem része lett. Bizonyára sejted, a legutóbbi
időben nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy gondolataimban,
beszédemben bármi más helyet kaphatott volna. Tudom, nem
vagy olyan csacsi, hogy emiatt neheztelj rám . . .
Azzal már ment is. A szolgálók persze semmit sem mondtak a
lány gyengélkedésének természetéről. De előbb-utóbb úgyis meg
kell tudnia! És Njoszan, mihelyt magára maradt, keserves
zokogásra fakadt.
Gendzsi mostanában olyan ritkán kereste fel az új palotát, hogy
ittjártában sok dolga akadt, és nem szándékozott nyomban
visszatérni. Szorongva gondolt rá, mi várja majd visszatértekor a
Nidzso-inben. Váratlanul küldönc érkezett, és jelentette, hogy
Muraszaki állapota rohamosan romlik. Egy pillanat alatt minden
mást feledett, szívét sötétség ülte meg. Rohant a régi palotába.
Végtelen hosszúnak érezte az utat. Amikor végre feltűnt előtte a
palota, látta, hogy valóban valami
rettenetes történhetett, mert a főépület és az utca közt levő téren
tömeg hullámzott, bentről pedig szűnni nem akaró sírás-rívás
hallatszott.
Nem nézett se jobbra, se balra, rohant Muraszaki lakosztályába.
Az asszony egyik komornája fogadta.
- A nap folyamán szemlátomást egészen jól érezte magát -
mondta a hölgy. - Hirtelen jött rá ez a gyengeség.
Bentről más sem hallatszott, mint zokogás és nyugtalan jö-vés-
menés. Az asszonyok közül sokan, akik legrégebb óta álltak
Muraszaki szolgálatában, szinte eszüket vesztették fájdalmukban,
és könyörögtek a halálnak, ragadja el őket is. A papok és
varázslók, akik aznapi feladatukat már elvégezték, nagy zajjal
lebontották oltáraikat és indulni készültek. Ebben nem volt semmi
szokatlan, hiszen helyükbe mindig mások jöttek, és folytatódott a
véget nem érő könyörgés. De Gendzsi úgy érezte, valami végleges
van abban, ahogy nagy zörgéssel, módszeresen
összecsomagolnak, és távozni készülnek. Hozzájuk rohant, és éles
hangon rájuk parancsolt, hogy csendesebben vonuljanak el.
Muraszaki eszméletlenül feküdt, de Gendzsi bizonyosra vette,
hogy ez valami révület lehet rajta, mert megszállta valami gonosz
hatalom. Nem engedte, hogy a papok buzgósága alábbhagyjon, sőt
a birodalom minden részéből hozatott egy sereg híres csodatevőt,
és megkérte, fogjanak hozzá az ördögűzés szertartásához.
Imájukban azért könyörögtek, hogy ha a beteg napjai meg is
lennének számlálva, a Rendíthetetlen* ígérete szerint adassék neki
fél év haladék. A papok óriási buzgalommal láttak hozzá a
szertartáshoz, és mélyen, nagyon mélyen hajoltak a tömjénáldozat
fölé: úgy tetszett, mintha a füst nem is az oltárról, de egyenesen a
fejükről szállna fel. Gendzsi már csak abban reménykedett, hogy
Muraszaki, halála előtt, még egy kis időre visszanyeri öntudatát. A
gondolat, hogy többé fel sem ismeri talán, hogy nem kérhet tőle
bocsánatot mindenért, amit ellene vétett, olyan felindultságba és
kétségbeesésbe hajszolta, amit környezete csak igen ritkán látott
nála: úgy érezték, a herceg nem éli túl Muraszaki elvesztését.
Talán mélységes szomorúsága láttán indult meg

Buddha, de akárhogyan volt is, most egyes jelekből végképp

bizonyossá vált, ami hónapokkal ezelőtt némileg már
megmutatkozott, hogy megszállottság van Muraszakin. Az
ördögűzőknek hamarosan sikerült a megszálló szellemet átvinniük
egy kisfiúba, akit médiumnak hoztak magukkal. Mialatt a szellem
a fiú száján át szidalmazta a papokat, mert arra kényszerítik, hogy
engedelmeskedjék akaratuknak, Muraszaki lassan újra
visszanyerte öntudatát. Gendzsi örömmel és rettegéssel figyelte,
ahogy az asszonynak fokról fokra visszatért az öntudata - a fiú
pedig őrjöngött, vonaglott. Végre az ördögűzők varázsigéi és
szertartásai megfékezték a szellemet, s az, most már a fiú ajkaival,
végre nyugodtan megszólalt:
- Gendzsi herceg kivételével mindenki hagyja cl a szobát. Amit
mondanom kell, egyedül ő hallhatja. Elég hosszú ideig gyötörtetek
varázsigéitekkel, ráolvasásaitokkal. Nem szeretlek benneteket érte,
ebben bizonyosak lehettek. Legszívesebben most nyomban
bosszút állnék mindőtökön. Meg is van rá a hatalmam ... de szabad
akaratomból úgy döntöttem, hogy ezt későbbre halasztóm. Mert
bármennyire furcsálljátok is, mi szellemek, most is úgy szeretünk,
ahogy a földön szerettünk. És amikor láttam, hogy Gendzsi
hercegnek szinte eszét veszi a fájdalom, és hogy mennyire
meggyötörte a sok virrasztás és a bánat, s ha egy időre abba nem
hagyom munkálkodásomat, ő is összeomlik csapásaim alatt,
megsajnáltam őt. Engem, aki aljas, gonosz fajzattá váltam, olyan
gyengéd részvét fogott el iránta, amit csupán élő ember érezhet.
Ezért mutatkozom meg nektek. Pedig nem akartam, hogy valaha is
megtudjátok ...
A médium haja az égnek állt, arcán pedig nagy könnycseppek
gördültek alá. Gendzsi eltöprengett: vajon hol látta már a dühnek
és szenvedésnek ezt a keverékét? Igen! Ilyen volt annak a
jelenésnek arca is, amely feltűnt Aoí ágya mellett. Mintha
letaglózták volna. Egyszóval semmi, még a halál sem térítheti el
útjáról a gonoszt, mely azokon a régmúlt napokon gyötrelmes
szenvedélyből támadt, és elindult útjára! Minden megfakult,
semmivé foszlott, de az a szörnyűség változatlanul megmaradt.
Gendzsi kézen fogta a médiumot, kellő távolságra vonta
Muraszaki ágyától, és így szólt hozzá:

- Adj valami bizonyítékot. .. Említs meg valamit, idézz

emlékezetembe valamit, amiről rajtam kívül senki nem tudhat!
Akkor elhiszem, hogy ő beszél belőled. Addig azonban nem.
Mert a rókaszellemek és más hatalmak gyakran szörnyű bajo
kat idéznek elő olyanformán, hogy halott barátunk szellemé
nek mondják magukat, ettől pedig óvakodnom kell.
Mialatt Gendzsi beszélt, a fiút heves zokogás rázta. Végül a
zokogásból kicsendült egy hang, amit a gyötrelem eltorzított
ugyan, de tagadhatatlanul Rokudzso büszke, szenvedélyes hangja
volt.
- Nagyon jól ismersz engem! Bármennyire megváltoztam is,
ma is tudom, mit jelent, amikor ilyen együgyű, ártatlan arcot
öltesz! Te legalább az vagy, aki mindig is voltál: szívtelen,
becstelen . . .
Hangja ismét zokogásba fúlt. Gendzsiben szánalom ébredt, de
valamiféle undor is, és meg sem kísérelt válaszolni. A médium
hamarosan újra megszólalt:
- Ne hidd, hogy távoli vándorútjaimon, amikor a világ leg
szélén száműzötten bolyongtam, csak egy pillanatig is ne lett
volna tudomásom arról, mi történik itt a földön. Láttam, ve-
zeklésül mi mindent tettél lányomért, a császárnőért, és hálás
vagyok érte. Ámde, bármilyen furcsa is, most mindent más
ként látok. A lányom az enyém, nem feledkeztem meg róla.
De ne hidd, hogy úgy szeretem, ahogy élő asszony szereti gyer
mekét. Semmit, egyetlen gondolatomat, egyetlen érzésemet
sem hozhattam át változatlanul ide, a halottak világába, ki
véve azt az őrült szenvedélyt, mely már a földön utálatossá
és megvetendővé tett. Düh, féltékenység, gyűlölet: csupán ez
tapad a lelkemhez, és ez húz vissza pillanatonként, mind kö
zelebb a földhöz ... És tudod, mi az, ami az életemben velem
szemben elkövetett minden kegyedenségednél jobban megseb
zett? Hallottam, hogy barátnődnek mesélgettél "bőszültsé-
gemről", "panaszaimról" és "hallatlan féltékenységemről".*
Azt gondoltam, hogy legalább a halál megóv ilyen hazugsá
goktól és sértésektől! Ezerszer is elkérdeztem magamban, ho
gyan lehetséges, hogy megannyi férfi közül éppen te, az elő
kelő nevelésű ember, így beszélsz rólam egy másik asszony-
nak! Azelőtt is rossz voltam, de ez az újabb sérelem szörnyű változást
idézett elő bennem. A földön élőkben kárt nem tettem soha még, de most.
. . Figyelj rám! Ha azt hiszed, a legkevésbé is vágyom rá, hogy azt az
asszonyt, ott az ágyon, zsákmányommá tegyem, hát tévedsz! Itt hagyom
őt is, itt hagylak mindnyájatokat! De ha meg akarsz szabadulni tőlem,
szüntesd meg a varázsigék és ráolvasások áradatát, mert mindezzel csak
csekély távolságban tudsz tartani! Tedd inkább, hogy ezek a hatalmas
varázslók és papok, akikkel így körülbástyáztad magad, imádkozzanak
lelkem szabadulásáért és minden bűnöm bocsánatáért. Ne hidd, hogy
mivel most éppen nem állhattam tovább suttogásotokat és éneketeket,
imáitok és a szent iratok olvasása úgy emészt, mint a láng nyelve, netán
legyőztetek engem! Megint visszatérek, újra visszajövök mindaddig,
amíg csak szent énekeitekből ki nem csendül egy szó, mely az én lelkem
vigasztalására szolgál. Mondass értem ájta-tosságokat, éjjel-nappal,
szakadatlan! Mondd meg a lányomnak, a császárnőnek, hogy buzgón
imádkozzék értem, és mondd meg neki: soha, mág akkor sem, ha
kegyvesztetté lesz is, és helyébe mást ültetnek, még álmában se tűrjön
meg szívében egyetlen irigy vagy féltékeny gondolatot sem. Elég vétek
terheli a lelkét, merthogy annyi hónapot töltött Iszében, ahol a
Boldogságos nevét nem szabad kiejteni.*
A médium ismét őrjöngeni kezdett, ámde ez a beszélgetés a
szellemmel túlságosan hátborzongató volt, semhogy folytatni lehetett
volna. Mindazok, akiket az előbb felszólítottak a távozásra, már
egyébként is töprenghettek, mi történik bent. Gendzsi megengedte, hogy
ismét bejöjjenek, majd a fiút hét lakat alatt őrzött helyiségbe vitette,*
Muraszakit pedig titokban elköltöztette a ház másik részébe.
Valamilyen módon olyan hír terjedt el, hogy Muraszaki meghalt;
Gendzsit gyötörte, ahogy halomszámra érkeztek a részvétlevelek. A
kamói ünnep napja volt, és a szentélyből hazatérőben többen tréfálkoztak
Muraszaki váratlan kudarcán és bukásán. Egyikük megjegyezte, cseppet
sem csodálnivaló, hogy elmosta őt az eső, mivel már elvesztette bűvös
hatalmát a napfény* felett. Erre valaki így szólt:

- Az ilyesfajta csodalények nem bírják sokáig. És jó is,

hogy így van. Másképp olyanok lennének, mint a közmondás-
béli cseresznyevirág.* Ha nem tűnnének el oly gyorsan az élet
színpadáról, végül az egész játékot ők irányítanák, és elronta
nák mindenki más számára, jóleső arra gondolni, hogy az a
szegény kis Njoszan hercegnő ismét jogaiba lép. Gondolom,
legfőbb ideje .. .
Kasivagi az előző napot otthon töltötte, de mivel alig tudta,
hogyan üsse agyon az idejét, másnap elment az ünnepre, és öccseit
is magával vitte kocsiján. Hazafelé jövet hallották a hírt, mert az
emberek, egyik kocsiból a másikba, átszóltak egymásnak. A
testvérek nem hittek benne, hogy ez a hír megfelel a valóságnak,
és kínosnak érezték volna, ha elhamarkodottan részvétüket
nyilvánítják. Viszont azt gondolták, hogy azzal semmi bajt nem
csinálnak, ha egyszerűen - mint akik a hírt nem is hallották -
elmennek látogatóba. Amint megérkeztek, az volt az érzésük,
hogy a végzetes esemény valóban bekövetkezett. Mindenünnen
sírás és jajveszékelés hallatszott. Még be sem léptek, amikor
Muraszaki apja, Hjobukjo herceg, megelőzte őket: szemlátomást
eszeveszett izgalomban berohant a házba.
Ekkor Jugiri jött ki. Könnyeit törölgette. Kasivagi hozzá
fordult:
- Mondd gyorsan, mi történt? Útközben rossz híreket
hallottunk, de nem hittük. Mindenesetre eljöttünk, ez mindenképp
szándékunkban volt, mert érdeklődni kívántunk . . . Reméljük,
jobban van. Olyan régóta tart már ...
- Muraszaki állapota néhány hét óta valóban igen komoly -
válaszolta Jugiri. - Végül ma, kora reggel, teljesen elvesztette
öntudatát. Ekkor viszont felismerték, hogy ennek valami
megszállottság az oka, és amint kezelésbe vették, magához tért.
Ügy hallom, az a vélemény, hogy e percben nincs közvetlen
veszély. Természetesen ez nagy megkönnyebbülés számunkra. De
attól félek, valójában nincs sok remény . . .
Jugirin látszott, mennyire elszomorodott. Sokat sírhatott, mert
szeme környéke egészen megduzzadt. "Miért veszi eny-nyire a
szívére" - töprengett Kasivagi, mert eszébe jutott, hogy
Jugiri anyja családjánál nevelkedett fel, és - legalábbis a látszatból
ítélve - mindig távol tartották mostohaanyjától. És ahogy
mindnyájunknak szokásunk, hogy másokat a magunk bűnével
gyanúsítunk - Kasivagi is egyszeribe úgy képzelte, hogy
Muraszaki nagy szerelme nem is Gendzsi, hanem Jugiri lehetett.
Gendzsitől küldönc érkezett. Elnézést kért, hogy nem jelent
meg személyesen.
"Tudom, megbocsátotok nekem - így szólt az üzenet -, ha
megmondom: valamennyien olyan eseményt éltünk át, ami
semmiben nem különbözött a haldoklás utolsó óráitól.
Udvarhölgyeinknek még nem volt idejük rá, hogy magukhoz
térjenek, és be kell vallanom, magam is annyira feldúlt vagyok,
hogy nem tudlak benneteket méltóképpen fogadni. Remélem,
megtiszteltek vele, hogy megismétlitek látogatásotokat olyan
időben, amikor jobban méltányolhatom figyelmeteket."
Gendzsi nevének puszta említésére is szégyen és zavar fogta el
Kasivagit; valósággal örült, hogy éppen akkor jöttek el, amikor
ilyen fejvesztettség uralkodik a házban. Ami pedig a látogatás
megismétlését illeti, a többiek jöjjenek, ha kedvük tartja, de annyi
bizonyos, jómaga nem tart velük.
Muraszaki most egyfolytában öntudatnál volt, a könyörgése-ket
ellenben folytatták, és Gendzsi titokban ájtatosságokat rendelt
Rokudzso lelkének megváltásáért is. Bizony, számtalan oka volt
rá, hogy teljes szívből remélje: e könyörgések nem maradnak
eredménytelenek. Már Rokudzso életében is elég baljóslatú
tapasztalatot szerzett haragjának ördögi hatalmáról, most pedig,
hogy a túlvilágon tartózkodott, és olyan lénnyé vált, akiből
kiveszett minden emberi részvét és lelkiismeret, iszonyatos volt
arra gondolni, hogy vele szemben érzett bőszült-sége még most
sem csillapult. Egyszóval hasztalannak bizonyult minden, amit
Akikonomuért tett! De mi értelme is asszonyok jóindulatát
keresni? Ha valaki alapjában véve nem rossz, nem is születik
nőnek.* Talán nem kellett volna beszélnie Muraszakinak
Rokudzsóról. Gendzsi pontosan emlékezett rá, hogyan is történt
ez. Muraszaki megbetegedése előtti utolsó éjszakán beszélt róla.
Nem mondott semmi igazán rosszat. . .
Éppen elég nehéz kedvére tenni az élőknek, és egyenesen
elviselhetetlenné válik a lét, ha az ember a legbizalmasabb
beszélgetéssel bármely pillanatban magára szabadíthatja a
halottak bosszújának dühét.
Muraszakinak rendületlenül az volt a kívánsága, hogy vágják le
a haját. Gendzsi azt gondolta, talán ez a szertartás segíti majd,
hogy némileg erőre kapjon, ezért beleegyezett. A rendbe való
felvétele természetesen jobbára külsőség volt csupán, mert
mindössze egy-két fürtöt nyírtak le a feje búbjáról, és a tíz
fogadalom közül ötöt tett le. A szertartások alatt Gendzsi, a
szabályokra nem tekintve, mindvégig ott ült Muraszaki mellett, és
szeme könnyben úszott, miközben segített neki a felelgetésnél.
Az ötödik hónap a vége felé járt. roppant meleg idő volt.
Muraszakit többször hirtelen ájulás fogta el, és nagyon legyengült.
De ha gondolatai gyakran el is kalandoztak, egészen pontosan
tudta, hogy Gendzsi milyen szorongó feszültséggel figyeli
állapotát. Muraszaki nem remélt és nem kívánt gyógyulást, és ha
néha-néha minden erejét összeszedve fel is ült, és evett egy kis
levest, csupán azért tette, hogy Gendzsi élő embernek érezze, ne
pedig holmi itt időző szellemnek (mert jómaga bizony már csupán
szellemnek érezte magát). A hatodik hónap kezdetén meglepte és
megörvendeztette Gendzsit, merthogy egy kicsit körülnézett.
Gendzsi azonban még most is tele volt aggodalommal, és
egyetlenegyszer sem sikerült átmennie az új palotába.
Njoszan állapota most már egyértelműen világossá vált, de
egészsége egyáltalában nem szolgált rosszul. Nem is volt
különösebb oka panaszra, mert csupán arcszíne tetszett sápadtnak,
és az étvágya nem volt olyan, mint rendesen. Kasivagi nem tudott
erőt venni magán, és többször is ellátogatott hozzá, de Njoszan
elég félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy szívesebben venné,
ha nem háborgatná. Az volt az igazság, hogy Kasivagi nem tett rá
olyan hatást, ami megérte volna, hogy vállalja a rettegést Gendzsi
miatt. Annyi bizonyos, hogy kedvese az udvar egyik legszebb és
legtehetségesebb fiatalembere volt, aki közeledési kísérletével sok
lánynak elcsavarhatta volna a

fejét. Njoszan azonban megszokta Gendzsi sokkal íebilincse-lőbb

lényét és külsejét, s a fiatalember jellemét színtelennek, külsejét
pedig legfeljebb tűrhetőnek látta, az pedig, hogy Kasi-vagi palotai
tanácsos volt, semmit sem jelenthetett annak számára, aki olyan
nevelést kapott, mint ő.
Öreg dajkái és komornái természetesen már rég felismerték
állapotát.
- Tudod-e pontosan, hogy őfensége mikor járt itt utoljára? '-
kérdezte egyikük.
- Úgy hiszem, nagyon rég lehetett.
Az asszonyok kényelmetlenül érezték magukat, de
kötelességüknek tartották, hogy tájékoztassák Gendzsit. A herceg
nyomban megjelent az új palotában.
Igen (Gendzsi egészen jól emlékezett rá), már több mint egy
esztendeje történt. . . Nyilván valami tévedés lehet! Njo-szannak
egy szót sem szólt látogatása céljáról. A lány talán egy cseppnyit
megviseltnek látszott. Gendzsi elhalmozta gyengédségével,
gondoskodásával. Valóban bűbájos lány! Mivel már oly sokszor el
kellett halasztania a látogatást, most, hogy végre sikerült eljönnie,
itt akart tölteni egy-két éjszakát. így is tett - ámde egész idő alatt
aggodalomban élt Muraszaki miatt: semmi másra nem tudott
gondolni, és idejének javát azzal töltötte, hogy leveleket írt neki.
- Ez aztán remek dolog! - méltatlankodott Njoszan egyik
hölgye. - Egész levelezését erre az időre tartogatja, amikor itt
tartózkodik. Kellőképpen értékeljük a megtiszteltetést, annyi
bizonyos!
Kodzsidzsu csupán azt kívánta, bár Kasivagi is ugyanígy
gondolkoznék Gendzsi látogatásáról. A fiatalember azonban,
mihelyt tudomására jutott Gendzsi látogatása, szörnyen feldúlt
állapotba került, és csak úgy ontotta Njoszannak vad féltékenység
és kétségbeesés diktálta leveleit - s minden írása persze arra várt,
hogy Kodzsidzsu kézbesítse.
- Terhemre van! Egyetlen sorát sem kívánom látni! - kiál
totta Njoszan. Gendzsi ugyanis éppen Muraszaki régi szállá
sára ment, hogy elhozzon valamit, s ekkor Kodzsidzsu sietve
előszedte az egyik eszeveszett hangú levelet.

- Legalább azt olvasd el, amit ide a szélére írt! - kérlelte

Kodzsidzsu. - Bizonyos, hogy megesne rajta a szíved . . .
Azzal ki is bontotta a levelet, és éppen Njoszan kezébe nyomta,
amikor léptek zaja hallatszott. Kodzsidzsut hirtelen rémület fogta
el, és kisurrant a szobából. Njoszannak már nem volt ideje rá,
hogy a levelet megsemmisítse vagy biztos helyre rejtse. Szíve
vadul vert, mialatt fektében begyűrte a levelet derékalja alá.
Másnap reggel Gendzsi korán kelt, mert nem akart tűző
napsütésben visszamenni a Nidzso-inbe.
- Hol van a legyezőm, amelyet tegnap használtam? - kér
dezte egyik szolgáját. - Ez nem jó. Azt hiszem ott maradt,
ahol tegnap este üldögéltem a hercegnővel. Megyek és meg
nézem.
Mindenütt keresgélt, majd odalépett a heverőhöz, melyen
Njoszan feküdt. Egyszerre csak észrevette, hogy valami
világoskék papiros sarka kandikál ki a kissé félrecsúszott derékalj
alól. Jóformán oda sem gondolt, mit tesz, és kihúzta a papírt.
Pillantása végigfutott rajta, s látta, hogy férfiírás az, elejétől végig.
Azt is észrevette, hogy erősen illatosított, minden tekintetben
előkelő levelet tart a kezében. Egyébként az írás (tengernyi volt,
hiszen egy dupla ív mindkét oldalát megtöltötte) furcsa módon
ismerősnek tetszett. Nem tévedhet. Kasi-vagi írása ez. Szolgája
most tükröt hozott, és fésülni kezdte Gendzsit. Öt nem lepte meg,
hogy egy levelet lát a herceg kezében, mert feltételezte, hogy
abból a kötegből való, amelyet Gendzsi és Njoszan előző nap
együtt olvasgatott. Kodzsidzsu azonban szintén megjelent, és
riadtan látta, hogy a papír olyan színű, mint az a levél, amelyet
tegnap ő maga hozott. Mialatt Gendzsinek felszolgálta a reggelit,
tekintetét le nem vette a kék levélről, mely összehajtogatva ott
feküdt a csésze mellett. Persze hogy nem lehet az! Hányan, de
hányan használnak ilyen papirt! Már maga a tény, hogy itt hever,
azt bizonyítja, hogy valami egészen más levél lehet! A hercegnő
nem lenne olyan esztelen . . .
Ezalatt Njoszan békésen aludt. Micsoda könnyelmű kis
teremtés! Gendzsi mindig is sejtette, hogy az érzelem szava nem

hat Njoszanra, s ha ilyen levéllel (Gendzsi már átfutotta a sorokat)

csak ennyit törődik, hogy ott hagyja, ahol bárki megláthatja, ez
máris azt bizonyítja, hogy annak mondanivalója semmit sem
jelent számára. Milyen szerencse, hogy éppen ő találta meg, nem
valaki kívülálló személy, aki egészen téves következtetést
vonhatna le pusztán a tényből, hogy Njoszan ilyen levelet kap.
- Hová tetted a levelet, amelyet tegnap hoztam? - kér
dezte Kodzsidzsu, mihelyt Gendzsi elhagyta a szobát. - Őfen
sége az imént egy levelet olvasott, ami nagyon hasonlított amarra.
Njoszan pontosan tudta, hová rejtette.
- Hová tetted? - nógatta Kodzsidzsu, mikor látta, hogy
Njoszan szeme csupa könny. - Mikor meghallottuk, hogy jön
valaki, azt gondoltam, ha együtt találnak kettőnket, úgy tetszhet,
mintha közös titkunk lenne. Ezt akartam elkerülni, s ezért,
amilyen gyorsan csak bírtam, eltűntem. De még beletelt némi idő,
mire őfensége valóban belépett, és feltételeztem, hogy ezalatt
sikerült valami jó rejtekhelyet találnod a levélnek.
- Éppen abban a pillanatban kezdtem olvasni, amikor belépett
- zokogta Njoszan. - Eldugtam, ahová éppen lehetett, aztán pedig
megfeledkeztem róla . . .
Tétován a derékalj alá bökött. Kodzsidzsu oda lépett, és keresni
kezdte.
- Nincs itt! - kiáltotta. - Szörnyűség! Mit nem adnék
érte, ha ez nem történik meg! Kasivagi csak a minap kért, hogy
nagyobb óvatosságra intselek. Rettenetesen fél, hogy Gendzsi
herceg gyanút fog. Most pedig éppen csak átadtam a levelet,
és te máris olyan helyen hagytad, ahol őfenségének a legbizto
sabban szemet szúr! De mindig is így bánsz mindennel. Nem
kellene mondanom, de annyira nincs fogalmad róla, hogyan
kell cselekedni, akár egy csecsemőnek. Először is, a paraván
jaid mindig olyan rendetlenül állnak, hogy Kasivagi meglát
hat. Aztán nem tettél semmit az ellen, hogy hónapszámra kül
dözgesse kétségbeesett leveleit, s végül olyan őrületbe kerget
ted, hogy mindenáron látni akart. Én voltam segítségedre, be
vallom. De mondhatom, álmomban sem jutott volna eszembe
ide hozni, ha sejtem, hogy csak ennyire tudsz vigyázni magadra.
Nos, igazán sajnállak mindkettőtöket.
így korholta a lányt; úgy beszélt vele, mintha egyenrangúak
lennének. Njoszanból azonban annyira hiányzott minden
rátartiság, hogy környezete alig is hihette: Njoszan Gendzsinek
felesége, a császárnak pedig húga. Kodzsidzsu nyers szavaira
Njoszan csak még keservesebb sírásra fakadt. A nap folyamán
aztán környezete látta, hogy rosszkedvű, és semmit sem eszik.
- Ahelyett, hogy őfensége folytonosan akkora hűhót csap
Muraszaki körül, aki - ha egyáltalán beteg volt - most már teljesen
meggyógyult, inkább kissé több figyelmet szentelhetne ifjú
úrnőnknek, akivel valóban nincs rendjén valami! - háborogtak
Njoszan udvarhölgyei.
Gendzsi, mihelyt magára maradt, elővette a levelet, és
figyelmesebben áttanulmányozta. Most már nem volt egészen
biztos benne, hogy Kasivagi írta. Talán inkább holmi próbálkozás
lehetett: valaki utánozni akarta Kasivagi írását - talán az egyik
komorna kotyvasztotta össze tréfából. A levél stílusa azonban
nemigen erősítette meg ezt a feltevést. Ha viszont valódi az írás,
abból sok minden egyéb is következik: írója hosz-szú évek óta
szerelmes Njoszanba, legalább egy alkalommal be is juthatott
hozzá, de most valami baj lehet, és a levél írójának persze
szorongó érzései vannak. Aki a levelet látja, mindezt könnyen
megállapíthatja. Gendzsi csodálkozva töprengett rajta, mióta
szokás ilyen vakmerően, ilyen meggondolatlanul írni. A levél
kényes dolog: az ember sosem tudhatja, kinek a kezébe kerül -
jómagának oka volt rá, hogy ez eszébe jusson.* De végül is van
lehetőség arra, hogy ilyesmi ellen védekezzék az ember. Most
legalább is szentül hitte, hogy ö soha életében nem illette a
szeretett nőt ilyen otromba, tapintatlan és nyíltan vádló
kifejezésekkel. És nem is annyira haragudott Kasivagira
vakmerősége miatt, mint inkább megvetette ostobaságáért.
Gendzsi gondolatai tovább száguldtak. Mit kezdjen most
Njoszannal? Mert már nem volt kétsége afelől, hogyan juthatott
mostani állapotába. Az lenne a legegyszerűbb, ha minden mehetne
tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna. Ez persze
lehetetlen lenne, ha Njoszan szerelméről va-
laki kívülálló révén értesült volna. Mivel maga jött rá a dologra,
azt teheti, amit jónak lát. De meg bírja-e tenni? Megpróbálta
elképzelni, hogy ezután is eljár Njoszanhoz, tréfálkozik vele, úgy
tesz, mint aki semmiről sem tud . . . Az ember könnyen elszánja
magát erre, de megvalósítani aztán nem bírja. Tudta, hogy jómaga,
még ha szórakozásként udvarolgat is egy nőnek, mert nem
szerelmes bele igazán, mihelyt rájön, hogy az elfogadja valaki más
udvarlását, egyszeribe képtelen folytatni ezt az ártatlan enyelgést
is. Ilyen esetekben az bántja, hogy másvalaki megkapja azt, amire
ő igényt sem tart. És most Njoszan . . . Nem, ezt sohasem tudja
megbocsátani. Ami pedig Kasivagit illeti, viselkedése olyan
orcátlan és hitszegő, amire ő senki emberfiát nem tartotta volna
képesnek. Egyszerre eszébe jutott, hogy van valami hasonlóság
ezen epizód és egy másik esemény között, amelyben jómaga is
szerepet játszott. Az azonban egészen más volt! A császár
ágyasainak egészen különleges a helyzetük. Először is, sok
asszony csupán államérdekből tölti be ezt a pozíciót, semmi
személyes kapcsolat nem fűzi őket urukhoz, és hallgatólagosan
elismert dolog, hogy szabadságukban áll másutt szórakozást
keresni. Azután pedig, a császár környezetében levő urak és
hölgyek már szolgálatuk természeténél fogva is könnyen
összecsapódnak - ez már az udvari élet velejárója -, és lépten-
nyomon keletkeznek bizalmas kapcsolatok, amelyek nagy
botrányt okoznának, ha kiderülnének, viszont nagy hirtelen félbe
is szakadnak, mihelyt a legcsekélyebb veszélye mutatkozik, hogy
figyelik őket. Ráadásul a Palota kavargó életében az ilyen hirtelen
támadt kapcsolatok és elválások alig is keltenek feltűnést. Njoszan
elcsábítása azonban egészen más. A lány jól ismert minden
körülményt, ami Gendzsit arra késztette, hogy őt magához vegye,
tudta, hogy Gendzsi roppant gondot fordít nevelésére és
oktatására, tudta, miatta kockára tette, hogy szakadás álljon be
közte és azon egyetlen asszony közt, akihez szívvel-lélekkel
ragaszkodott. Égbekiáltó hálátlanság! Hogy valaki, aki az övé,
másnál keressen szerelmet, mégpedig olyasvalakinél, mint Ka-
sivagi - nem! senki sem kívánhatja tőle, hogy ezt eltűrje. És mégis,
ha nem akar nevetségessé válni, nem tehet mást.

Gendzsiben hirtelen felvillant a gondolat, vajon apja, az öreg

császár, nem éppen ilyen gyalázatos helyzetben volt-e. Bizonyára
ő is nagyon jól tudta (először történt, hogy Gendzsi-nek ez eszébe
jutott), mi történt, és csupán megjátszotta a vakot. Nincs mit
tagadni: szörnyű dolog volt, és kezdettől fogva tudhatta - még ha e
pillanatig magának eszébe sem jutott, mennyit szenvedhetett az
apja.
Mihelyt hazatért, Muraszaki észrevette, hogy valami nem hagy
nyugtot Gendzsinek. Azt hitte, hogy Gendzsi nem szívesen,
jobbára csak az iránta érzett részvétből hagyta ott az új palotát, és
bizonyára bántja, hogy annyi időn át nélkülöznie kellett Njoszan
társaságát.
- Igazán nem kellett volna ilyen hamar visszatérned -mondta.
- Most valóban sokkal jobban érzem magam, Njoszan állapota
viszont, mint hallom, cseppet sem kielégítő.
- Kissé megviseltnek látszott - jegyezte meg a herceg -, de
nincsen semmi komoly baja, ezért nem is éreztem szükségesnek,
hogy ott maradjak. Családja ellenben nagy hűhót csap körülötte. A
császár minduntalan érdeklődik utána. Ma, ottlétem alatt is
érkezett egy küldönc. Nem hiszem, hogy valóban any-nyira
aggódnék, de apja* elvárja tőle, hogy érdeklődjék, ő pedig eleget
tesz neki. Engem mindketten szemmel tartanak s ezért nagyon kell
ügyelnem.
- Nem törődöm vele, mit gondol a császár - válaszolta
Muraszaki -, de nagyon elszomorítana, ho Njoszan azt hinné, az
én betegségem miatt hanyagolod el. És ha jómaga belátással van
is, attól tartok, hogy néhány udvarhölgye békétlenséget szíthat. ..
- Látom, sokkal jobban aggódsz Njoszanért, mint én magam -
szólt Gendzsi nevetve. - Kedvedért meg kell próbálnom, hogy
komolyabban vegyem felelősségemet. De attól félek, sohasem
fogom tudni kiszámítani, hogy tetteim milyen hatással vannak
Njoszan udvarhölgyeire és komornáira. Lehet, hogy szívtelennek
tartasz, de megvallom, már azzal is megelégednék, ha
elkerülhetném, hogy bármi kellemetlenségem legyen a császárral.
Remélem, mire legközelebb elmegyek az új palotába, már velem
tarthatsz.

- Félek, hogy ebbe még beletelik egy kis idő - felelte

Muraszaki. - Kérlek, most mindjárt menj vissza, és maradj ott.
Njoszan számára annyira megnyugtató lenne. Én majd utánad
megyek, mihelyt bírok.
De napok múltak el, és Gendzsi nem készülődött.
Njoszan úgy magyarázta Gendzsi távollétét, hogy kegyvesztetté
lett. Igaz, azelőtt is megesett, hogy hetekig magára hagyta, de
akkor maga még semmi rosszat nem tett, ezért eszébe sem jutott,
hogy a herceg büntetésnek szánja távolmaradását. Attól is
rettegett, hogy apja megtudja, Gendzsi sosem jön el hozzá,
ugyanis Njoszan fejébe vette: Szuzaku is nyomban arra gondol
majd, hogy ő valami bűnt követett el.
A legközelebbi alkalommal, amikor Kasivagi ismét levelet
próbált küldeni, Kodzsidzsu roppantul megörült, hogy végre
alkalma lesz véget vetni az egész dolognak, és kereken
megmondta, mi lett a legutóbbi levél sorsa. Kasivagi megrettent.
Tudta, az ilyesfajta kapcsolat egy idő múltán elkerülhetetlenül oda
vezet, hogy valami kiszivárog belőle. Bizonyíték persze nincsen, s
ha az érdekeltek makacsul tagadnak, az emberek végül is
ráhagyják, hogy nem történt semmi. Ö, Kasivagi, any-nyira ügyelt,
hogy sehol a leghalványabb gyanút se ébressze, és lám, Njoszan a
leginkább érdekelt félnek valósággal az orra elé tette a súlyosan
terhelő bizonyítékot. Az év legforróbb időszakában jártak, de e hír
hallatára Kasivagi egész testét olyan jeges borzongás fogta el,
hogy azt hitte, halálra dermed. Még ha Gendzsi idegen lett volna!
Habár a baj úgy is elég súlyos lenne, tekintettel Gendzsi rangjára,
befolyására. Évek óta már, valahányszor szórakozásról vagy
fontos hivatalos dologról volt szó, amihez az ember csupán a
legjobb barátját hívja meg, akit szeret, s akiben megbízik, Gendzsi
mindig elküldött Kasiva-giért. Márpedig Kasivagi életének egyik
legnagyobb öröme volt, hogy Gendzsi ilyen nyilvánvalóan szerette
társaságát. Most már szó sem lehet róla, hogy barátok maradjanak.
Az egészben ez volt a legrosszabb. De fenyegetőn meredt előtte a
kérdés, mármost hogyan viselkedjék Gendzsivel szemben. Ez
annyira kínozta, hogy a szó szoros értelmében belebetegedett. Ha
teljesen távol tartja magát, mindenki tudni kívánná
az okát, s ha Gendzsi eddig még nem lenne bizonyos
vétkességében, ezután már nem lenne kétsége. Szüntelen
szorongás és rossz előérzet gyötörte, s elzárkózott szobájába.
Folytonosan azt magyarázta önmagának, hogy túlzott bűntudata
nem áll arányban vétkének nagyságával. Mégsem bírt szabadulni
a gondolattól, hogy ezzel az egy tettével máris eljátszotta az
élethez való minden jogát.
Most már tudta, őrültség volt tőle. hogy nem látta előre, mi fog
történni. Azon a végzetes estén, amikor a labdarúgó játékot
rendezték, már attól a pillanattól kezdve, hogy Njoszan kitette
magát bárki tekintetének, neki tudnia kellett volna, hogy a
lányban egyáltalán nem lehet megbízni. Jugiri, aki előtt akkor
éjszaka, hazatérőben, bizonyára elárulta izgalmát, nyilván jól
tudhatta, mi vár rá, ha megkísérel titkos szerelmi viszonyt kezdeni
egy ilyen teremtéssel, akiben a legkisebb felelősségérzet vagy
lojalitás sincs - azt ugyanis képzelni sem tudta, hogy bárki
egyszerűen elfelejtsen egy ilyen levelet eltenni szem elől. De ha
némelykor meg is próbálta, hogy ilyen elmélkedéssel csitítsa
lelkiismeretét, állandóan mélységes sajnálat élt benne Njoszan
iránt, és teljesen tudatában volt, milyen szörnyű helyzetbe juttatta
a lányt.
Gendzsi végül ismét ellátogatott az új palotába. Arról
természetesen szó sem lehetett mái, hogy Njoszan iránt bármi
szeretetet is érezzen, de a lány nyilvánvaló bűntudata és rémülete
akkora részvétet ébresztett Gendzsiben, hogy vigasztalni,
dédelgetni kívánta - azaz valójában úgy akart viselkedni, mintha
mi sem történt volna. Ez azonban nem sokáig tartott. Költeni rá,
gondoskodni kényelméről - mindez elég könnyen ment, de
mihelyt arra került sor, hogy úgy szóljon hozzá, amiből a
jelenlevők ne olvassák ki sem elfogódottságát, sem ridegségét,
akkor valóban nehéz feladat előtt állt, és a saját hasztalan
küzdelmén némileg lemérhette, mit szenvedhetett Njoszan.
Csakhamar kiderült, hogy a hercegnek nincs szándékában célzást
tenni a történtekre, de ez egyáltalán nem tette bizakodóvá
Njoszant: lehajtotta fejét, s arcát még mélyebb szégyen és
bűnbánat öntötte el. Nem tudhatta biztosan, hogy Gendzsi mit
tudott meg, és milyen következtetéseket vont le az egészből.

Olyan arccal nézett a hercegre, mintha szidnák, jóllehet pontosan

az ellenkezője történt - s már ezzel elárulta bűnösségét.
Viselkedése szorosan összefüggött gyerekes éretlenségével, amely
az egész szerencsétlenség végső oka volt.
Időközben Njoszan állapotának híre a hegyek közt, magányban
élő Szuzakuhoz is eljutott. Természetesen roppant boldog volt.
Tudta, hogy Muraszaki betegségének legválságosabb idejében
Gendzsi hónapokig távol maradt az új palotától, de ezt, a
körülményeket tekintve, egészen természetesnek vette. Kiderült az
is, hogy Muraszaki állapota mar meglehetősen javult, de Gendzsi -
talán indokolatlan aggódásában - még akkor sem hagyta magára.
Njoszan bizonyára nem szolgáltatott rá okot, hogy ennyi időn át
elhanyagolják, s valószínűleg próbára is tette türelmét. Nem
mintha leveleiben valaha is panaszkodott volna. De valaki a háza
népéből, rosszul értelmezett buzgalmában, megjegyzést tehetett
Gendzsire az udvarnál vagy egyebütt, társaságban. Szuzaku
csupán abban reménykedett, hogy Njoszan semmi olyat nem
követett el, amivel ezt a pletykát megerősíti. Szuzakut e világ
dolgaiból már semmi nem érdekelte, de lánya iránti szeretete
változatlanul nagy volt. A levél, amelyet most írt lányának,
véletlenül egy olyan ritka alkalommal érkezett, amikor Gendzsi is
ott tartózkodott az új palotában.
 "Attól tartok, nagy ideje, hogy utoljára hírt adtam magamról -
írta -, de állandóan sokat gondolok rád. Amióta állapotodról
értesültem, imáimba külön könyörgést szövök érted. Feltétlenül írj
róla, milyen az egészségi állapotod. Attól félek, az utóbbi
hónapokban sokat voltál egyedül - bár ezért senkit sem lehet
hibáztatni. - Ha ez a helyzet tovább tartana is, ne feledd, hogy
Gendzsi nem hibás benne. És főként igyekezz elkerülni, hogy akár
Gendzsiben, akár valaki másban olyan érzés támadjon, hogy
hosszú távolmaradását a legkisebb mértékben is zokon veszed."
A helyzet rendkívül nehéz volt. Gendzsinek nem volt
szándékában, hogy valaha is elmondja Szuzakunak, mi történt. De
előbb-utóbb rájön, hogy Muraszaki betegségének semmi köze
elidegenedésükhöz. Míg meg nem tudja az igazat, azt hiheti,

hogy Gendzsi gyalázatos és hitszegő módon megszegte ígéretét.

- Mit válaszolsz? - kérdezte a herceg Njoszanhoz fordulva.
- Szeretném tudni, ki mondhatta neki, hogy elhanyagollak. Ha
mostanában egy kissé el is idegenedtünk egymástól, az biztosan
nem az én hibámból történt.
Njoszan mélyen elpirult, és elfordította a fejét.
- Gondolom, apádat mi nyugtalanítja a legjobban - foly
tatta Gendzsi. - Azt a tudat, hogy olyan gyerekes vagy, és tel
jesen képtelen vagy vigyázni magadra. Igyekezz és bizonyítsd
be neki a jövőben, hogy emiatt nem kell többé aggódnia. Nem
volt szándékomban, hogy beszéljek vele erről a dologról. . .
De természetesen lehetetlen, hogy közted és köztem olyan ma
radjon a viszony, mint azelőtt. És ha Szuzaku ezt a változást
úgy magyarázná, hogy elhanyagollak, kénytelen lennék megma
gyarázni a dolgot. Neked sem akartam ezt szóba hozni, de ha
már itt tartunk, hadd mondjam meg: ha találtál valakit, aki
boldogabbá tesz téged, mint én, menj hozzá nyugodtan . . . Bár
azt hiszem, a te szempontodból ez nem lenne okos dolog, de
hogy így van-e, azt majd az események megmutatják . . . Csep
pet sem lep meg, hogy úgy érzel, ahogy érzel. Először is mindig
érdekesebb, ami új, engem pedig már gyermekkorod óta is
mersz. Az igazi baj azonban az, hogy öreg vagyok hozzád. így
van. Utálatosan öreg vagyok. Mi sem természetesebb, mint hogy
a magadforma gyerek menekülni kíván tőlem. A magam részé
ről csupán egy feltételt szabok: amíg apád él, meg kell őriz
nünk a látszatot, még akkor is, ha terhes öregembernek tar
tasz. Azután tehetsz, ami jólesik. De nem tudom elviselni,
hogy Szuzaku megtudja, valójában hogyan is ért véget a mi
csodálatos házasságunk, amelybe minden reménységét vetette.
Nem hiszem, hogy sokáig éljen még. Ha nem akarod fokozni
szenvedéseit, kérlek, tégy róla, hogy egyelőre hasonló epizódok
ban ne legyen részünk.
De amint ezeket a szavakat kimondta, valahogy ismerősen
csendült a saját hangja. Évekkel ezelőtt az ő neveléséért felelős
emberek hányszor, de hányszor ütötték meg ugyanezt a hangot, és
jómaga milyen szárazaknak és szánalmasaknak tartotta ezeket a
szemforgató prédikációkat! "Unalmas vén em-
ber!" - bizonyára ezt gondolja most Njoszan. Gendzsi hirtelen
elszégyellte magát, és mélységes hallgatásba merült: elővette a
lány iródobozát, gondosan kikeverte a tust, és előkészítette a
papírt. De Njoszan most olyan keservesen zokogott, és any-nyira
reszketett a keze, hogy nem volt képes hozzálátni a levélíráshoz.
"De másképp szaladhatott ecsetje - tűnődött Gendzsi -, mikor
nekiült, hogy megválaszolja azt a levelet, amelyet a derékalja alatt
megtaláltam!" Njoszan keze már nem remegett, de egyetlen
mondatot sem tudott megfogalmazni, és Gendzsi kénytelen volt
tollba mondani az egész levelet.
Szuzaku ötvenedik születésnapjának megünneplését már több
ízben elhalasztották, de most végre kitűzték a tizenkettedik hónap
közepére. Az új palotában már javában folyt a tánc és a zene
gyakorlása, és Muraszaki - bár egy kicsit még elodázta volna a
hazatérést - most hirtelen fejébe vette, hogy ez a foglalatosság
segíteni fog neki abban, hogy elterelje figyelmét testi fájdalmairól.
Ezért nyomban visszavitték lakosztályába. Az akasi hercegnő
ekkortájt szintén az új palotában tartózkodott, kisfia, Niu, és
másodszülött gyermeke társaságában. Ez is fiúcska volt. Aranyos
gyerek volt mindkettő - ottlétük mindenki számára nagy örömet
jelentett. Gendzsi először nehezen barátkozott meg a gondolattal,
hogy nagyapa lett, de most már órák hosszat eljátszott a
gyerekekkel.
A főpróbára természetesen Kasivagit is meghívták. Tudta, ha
ilyen alkalommal otthon marad, roppantul unatkozna, és
szerencsédennek érezné magát. Egyébként is, távolmaradása
mindenkinek feltűnne, és nem kívánatos gyanakvásra adna okot.
Mégis, amikor a meghívást megkapta, azt válaszolta, olyan beteg,
hogy nem mehet el. Gendzsi tudta, hogy ilyen eseménytől csak
valóban komoly betegség tarthatja távol, ezért még egyszer írt, és
kérte, fogadja el a meghívást. Apja, To no Csudzso,
figyelmeztette Kasivagit, hogy biztosan megsértené Gendzsit.
- Mindenki tudja, hogy nincs semmi komoly bajod -mondta -,
és zenés előadások alkalmával, mint ez is, nagy szükség van a
segítségedre.
Kasivagi végül is megígérte, hogy elmegy. A többi meghí-
vott herceg és udvari úr előtt érkezett, és nyomban bevezették
Gendzsi díszfüggönye mögé. Kasivagi valóban nem volt jó
színben: sovány volt, sápadt, és teljesen kiveszett belőle az a
pezsgő elevenség, amely egész családját jellemezte. Arckifejezése
komolynak és elgondolkodónak tetszett, mint az olyan emberé,
aki roskadozik felelősségének súlya alatt. "Éppen az az ember,
akinek gondjaira lehet bízni egy könnyelmű hercegnőt!" -
gondolta Gendzsi. De lehet, hogy jól illenek egymáshoz, és ha
előbb gondoltak volna erre a házasságra .. . Valóban, Gendzsi nem
azt nem tudta megbocsátani, ami történt, hanem ahogyan a dolog
lejátszódott. Hiszen ha kettőjük közül csupán az egyikben lett
volna némi megfontoltság . . .
Ennek ellenére úgy beszélt Kasivagival, hogy hangján nyoma
sem érződött ridegségnek vagy rosszallásnak.
- De rég nem találkoztunk! - mondta. - Pedig nem is volt
semmi különösebb oka. Nálunk bizony elég sok betegeskedés
akad. Persze már valamivel jobb a helyzet, de most a Szuzaku
születésnapjára folyó előkészületek vesznek igénybe, és el kel
lett végeztetnem bizonyos szertartásokat a lánya nevében is,
aki - mint tudod - most itt él nálam. Szuzaku fogadalmat tett,
és nem lenne helyes úgy megünnepelni születésnapját, mintha
világi ember lenne. Úgy esett azonban, hogy házamban most
jó egynéhány kisfiú tartózkodik, és tudom, nagy ötömet sze
rezne Szuzakunak, ha tiszteletére az ünnep napján bemutattat
nék néhány táncot. Senki sincs, aki ebben annyira segítségemre
lehetne, mint éppen te, és nagyon hálás vagyok, hogy megbo-
csátod a hosszú elhanyagolást, és segítségemre sietsz.
Kasivagi érezte, hogy Gendzsi beszéde közben arcát hol pír
önti el, hol meg elsápad. Némi ideig tartott, mire megemberelte
magát, és válaszolni tudott. Ezt mondta végre:
- Nagyon sajnáltalak, mikor hallottam gondjaidról. Tavasz
óta magam is igen beteg vagyok. Azt hiszem, beriberim van.
Némelykor szinte járni sem tudok. Hónapok óta nem is tettem
meg nagyobb utat, mint tőlem a Palotáig, s úgy éreztem, mint
ha teljesen el lettem volna vágva a világtol. Senki sem tartozik
többel Szuzakunak, mint én, de félek, ha apám nem említi, tel
jesen megfeledkezem ötvenedik születésnapjáról. Ha megeng ed-

nél egy megjegyzést: nem hiszem, hogy egy igen fényes ünnep
kedvére való lenne Szuzakunak. Amikor a küldöttség felkeresi,
jöhet néhány egyszerű dal és tánc, hogy utána jócskán maradjon
idő, és nyugodtan elbeszélgethessen vendégeivel. Azt hiszem,
ezzel szerezhetnénk neki a legnagyobb örömet.
- Teljesen igazat adok neked - válaszolta Gendzsi. - Ter
mészetesen az éneket és táncot nem rövidíthetjük le annyira,
hogy már-már tiszteletlenségnek tessék, de ha ennek rendezését
magadra vállalod, akkor nem lesz ilyen aggodalmam. Jugiri
ugyan most már kitűnően érti a hivatalos szertartások és egye
bek rendezését, de a művészetek iránt sosem volt különösebb
érzéke. Szuzaku viszont nagyon ért minden ilyesmihez, főként
a zenéhez és a tánchoz, tehát ami keveset adunk, azt minden
képp annak rendje-módja szerint kell nyújtanunk. Ezért is sze
retném, ha segítenél Jugirinak a kisfiúk tánca rendezésénél.
A hivatásos táncmesterekkel ugyanis reménytelen a helyzet.
Mindegyikük ragaszkodik a maga elképzeléséhez, és semmi
lyen rábeszélésre nem engednek belőle.
Ember barátságosabban már nem is beszélhetett volna, mint
Gendzsi. Kasivagi érezte is ezt, és mégis olyan feszélyezettség élt
benne, mint amikor belépett a szobába. Mihelyt tisztázták a
próbák ügyét, szemlátomást nem akadt más beszélnivalójuk:
néhányszor sikertelenül megkísérelték, hogy a szokott módon
beszélgessenek, majd Kasivagi csendesen elvonult.
A próbát a zeneteremben tartották, amely a halászlakhoz
csatlakozott. A táncosok egy magas domb lábánál jelentek meg. A
földet vékony, csillogó hóréteg borította, a levegő azonban olyan
enyhe volt, ami azt jelezte, hogy valahol nem messze, a tavasz
már felütötte tanyáját. A gyümölcsfákat már az első rügyek
leheletnyi fehérsége borította. Ahogy teltek az órák, élénkült a
hangulat. Jócskán iszogattak, s az idősebbek elérzékenyedtek
unokáik szereplése láttán. (A tánc valóban igen szép volt, hiszen a
táncosok mind egészen kis fiúcskák voltak.)
- Jó, jó, Kasivagi! Csak ne vágj olyan megvető arcot! -
kiáltotta Gendzsi Kasivagi felé. - Még néhány év csupán, és
meglátod, némi borocska után neked is éppúgy elerednek a
könnyeid, mint nekünk.
 Kasivagi nem válaszolt, és Gendzsi, ahogy most
figyelmesebben elnézte, látta, hogy nemcsak teljesen józan
(egyetlen volt az egész társaságban), de valóban igen rossz
hangulatban is van. "Bizonyára mindnyájan látják - gondolta
Kasivagi -, túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy részt vegyek
ilyen mulatságon. Milyen meggondolatlanság Gendzsitől, hisz
feleannyira sincs becsípve, mint mutatja, hogy magára irányítja a
figyelmet, mert a terem másik végéből átkiabál hozzám!" Gendzsi
ezt tréfának szánhatta, de Kasivagi nem tudott mulatni rajta.
Szörnyű fejfájás kínozta, és valahányszor hozzá ért a
boroskancsó, csak színlelte az ivást. Gendzsi azonnal észrevette,
visszaküldte a kancsót, és újra meg újra kényszerítette, hogy
húzza ki a porcióját.
Végül Kasivagi már nem bírta tovább a mulatozást: szó sem
volt még arról, hogy már véget érne, de ő feltápászkodott, és
kiment a szobából. Annyira nehezére esett a járás, hogy azt kellett
hinnie, sokkal többet ivott, mint szándékában volt. De nem ez
lehetett a magyarázata, hiszen világosan emlékezett mindarra, ami
történt, és pontosan tudta, nem ivott annyit, hogy így hasson rá.
Mostani állapotát egyedül azzal hozta ösz-szefüggésbe, hogy
olyan szorongást állt ki Gendzsi társaságában. De bármilyen kínos
volt is a gyötrelme, aligha nyújthatott magyarázatot arra, hogy
most valósággal az ájulás határán járt.
Csakhamar kiderült, szó sincs róla, hogy megcsömörlött volna,
vagy hogy egyszerű fejfájása lenne: súlyos betegség tört ki rajta.
Anyja azt ajánlotta, hogy Kasivagit hozzák haza a szülői házba,
mert véleménye szerint itt sokkal jobb ápolást kaphat. Kasivagi
tudta, hogy ezzel nagy fájdalmat okoznának feleségének, Ocsiba
hercegnőnek, hisz hónapokon át példás türelemmel elviselte, hogy
férje teljesen elhanyagolja, és mindig abban reménykedett, hogy
az végre is észre tér mostani szerencsétlen szerelmi háborgásából.
Ha most feltételezik, hogy súlyos betegségében nem képes őt
ápolni, ezt úgy magyaráznák (Kasivagi tudta ezt), hogy rövid és
szerencsétlen kapcsolatuknak immár teljesen vége szakadt.
Ocsiba anyja szintén ott volt.
- Ezt sosem lett volna szabad javasolniuk - mondta mél-
tatlankodva. - A szülőknek semmi körülmények között sincs
joguk hozzá, hogy a férjet elválasszák feleségétől. Ha Kasivagi
csupán addig marad is ott, míg meg nem gyógyul, lányom
számára nagyon fájdalmas lenne az elválás. Ocsiba teljességgel
képes rá, hogy gondoskodjék Kasivagiról, és semmi okát nem
látom, miért ne maradhatna itt, legalább addig, míg be nem
bizonyosodik, hogy gyógyulása nem halad kielégítő módon.
Kasivagi mindezt hallotta, és érezte, hogy igaza van anyósának.
- Kezdettől fogva tudtam - mondta neki -, hogy szárma
zásomnál fogva reménytelenül alatta állok a hercegnőnek. De
reméltem, idők folyamán annyit emelkedem hivatalomban,
hogy kiegyenlítem ezt a különbséget. De mióta rajtam van ez
a rettenetes betegség, minden reményem odalett, hogy ilyen
módon érdemessé tehetem rá magamat, és most már az az
egyedüli gondom: ne legyen olyan érzése, hogy rossz vagyok
hozzá. Vajon megérem-e csak ezt is? Ki tudja? Mindenesetre
nem kívánok elmenni innen . . .
Végeredményben tehát egyelőre a maga otthonában maradt.
Anyja azonban nem hitte, hogy fiának rendes ápolásban van része.
- Nagyon aggódom Kasivagiért - mondta. - Már nem is
kívánja, hogy mellette legyek. Régebben, ha csak egy kicsit is
rosszul érezte magát vagy rosszkedvű volt, mindig itt hagytam
a többi gyermekemet, és átmentem hozzá, hogy gondját visel
jem. És szerette, ha vele voltam. Tudom, hogy szerette . . .
Elment fiához, és újabb kísérletet tett, hogy elvigye. Kasivagi
ezúttal engedett. Valóban úgy volt, hogy anyja minden gyermeke
közül őt szerette legjobban. Talán azért, mert ő volt az
elsőszülöttje. De bármi volt is az oka, régen is, de nősülése óta is
olyan önfeláldozónak mutatkozott vele szemben, hogy Kasivagi
gonoszsággal határos kegyetlenségnek érezte volna, ha nem
engedi meg, hogy elvigye oda, ahol mindig mellette lehet.
Kasivagi ezt mondta Ocsibának:
- Ne aggódj miattam! Ha esetleg rosszabbul lennék, érte-
sítlek, és apám házába nyugodtan átjöhetsz. Bocsásd meg, hogy
olyan csúnyán bántam veled. Most magam sem értem már,
miért viselkedtem olyan bolondul. Ha tudtam volna, hogy már
csak ilyen kevés időm van hátra . . .
Keservesen sírt, mialatt átvitték apja házába. Ocsiba magára
maradt, szörnyű izgalomban és bizonytalanságban. To no
Csudzsót mélyen lesújtotta, hogy meglátta, milyen állapotban
érkezett meg Kasivagi. De arra gondolt, hogy betegsége nem jött
olyan váratlanul, mint általában gondolták. Már hónapokkal előbb
észrevette, hogy fia alig eszik valamit, nemegyszer csupán egy
szem hitvány narancsot fogyasztott, de néha még ezt is eltolta
magától. Ilyen körülmények közt persze nem maradt semmi ereje.
A közismert és nagy tehetségű fiatalember összeomlása
mindenütt nagy sajnálkozást keltett. Az udvarból mindenki eljött,
hogy érdeklődjék állapota felől. A császár és Szuzaku gyakran
elküldte küldöncét - szüleinek bánatát leírni pedig teljesen
fölösleges. Gendzsit is nagyon megrendítette a dolog:
minduntalan érdeklődött Kasivagi állapota iránt, és számos
biztató, meleg hangú levelet küldött To no Csudzsónak.
Mindenekfölött azonban Jugirit érte nagy szomorúság, hiszen
Kasivagi volt a legjobb barátja, és idejének java részét most
Kasivagi betegágya mellett töltötte.
Szuzaku születésnapjának megünneplését a tizenkettedik hónap
huszonötödik napjára tűzték ki. Kasivaginak, egy ilyen kimagasló
személyiségnek a súlyos betegsége szomorúságba borította
nemcsak a családját, de a felsőbb udvari köröket is, s így a
választott időpont roppant szerencsétlennek tetszett. De az
ünnepséget már hónapok óta annyit halogatták, hogy Kasivagi
netán hosszan tartó betegsége miatt újabb halasztásra nem is
gondolhattak. Ráadásul ez nagyon bántaná Njoszant - gondolta
Gendzsi -, hiszen annyit fáradozott az előkészületekkel. A kitűzött
napon meg is tartották a szertartást. Szokás szerint ötven
templomban elmondták az imákat, Szuzaku remetelakában pedig
ünnepélyesen felolvasták a Nagy Nap-Buddha* szent iratait.

NYOLCADIK FEJEZET

Kasivagi
 hz új év semmiféle fordulatot nem hozott Kasivagi állapotában.
A halálos vég bizonyosnak látszott, és maga Kasivagi egyáltalán
nem kívánt menekülni előle. Ha néha-néha úgy tetszett is, mintha
szembeszállna sorsával, csupán azért történt, mert nem akarta
feltárni szülei előtt, maga mily kevéssé fél a válástól, melynek
lehetősége bennük oly keserű kínokat ébreszt.
Kisgyermek korától kezdve egyvalami volt, amit Kasivagi
sosem tudott elviselni: a kisebbrendűség érzése. Apróságokra,
nagy dolgokra egyformán állt ez: ha nem ő nyerte a jutalmat, ha
nem ő győzött a játékban, nem ő jutott a legelső helyre, nyomban
mélységes megvetés támadt benne önmaga iránt, és úgy érezte,
céltalan az egész élete. És most, hogy dolgai valóban rosszabbul
állottak, mint bármikor, önmaga megvetésének érzése annyira úrrá
lett rajta, hogy úgy érezte: elviselhetetlen számára a földi lét.
Akkor lett volna a legboldogabb, ha utolsó napjait valami vidéki
templomban élheti le, de nagyon jól tudta, ezzel a lépésével
annyira elszomorítaná szüleit, hogy bánatuk oda is elkísérné, és
teljesen feldúlná a békességet, melyet a hely nyújtana. Mi lenne,
ha mégis felgyógyulna betegségéből? A botránynál és
megszégyenülésnél is rosszabb lenne, Njoszan nyomorúságának
és kegyvesztettségének látásánál is szörnyűbb lenne a tudat, hogy
Gendzsi nem becsüli többé. Olyan hosszú időn át voltak barátok,
annyi közös emlék és élmény kötötte őket össze, és barátságuknak
ő csak ebben az egy dologban vált árulójává. Tudta, ha eltávozik
az élők sorából, sőt már amikor bizonyossá válik, hogy meghal,
feledve lesz ez az árulása, és sokéves jó barátságuk szívmelengető
emlék marad. Annyira bizonyos volt ebben, hogy a halál
lehetőségét kétszeres örömmel üdvözölte.
Egy nap, amikor kis időre magára maradt, levelet írt Njo-
szannak, s ebben ezt mondta: "Azt hiszem, hallottál róla, hogy

halálos betegen fekszem. Azóta sem jelezted, hogy szeretnéd

tudni, mi van velem. A körülményeket tekintve ez talán egészen
természetes, de engem elszomorít, mert érzem, hogy . . ."
Annyira reszketett a keze, hogy nem bírta leírni mindazt, ami
szándékában volt, és hirtelen befejezte egy költeménnyel: "Még a
hamvadó máglyám fölött szállongó füstfelhőből is új tündökléssel
ragyogjon elő olthatatlan szerelmem fénye." "Egyetlen jó szót
szólj csupán - tette hozzá -, hogy az világítson lépteimnek a
sötétségben, mellyel saját dőreségem árnyékolja be az utat, amerre
haladnom kell." Számos más végső üzenettel és kéréssel együtt
ezt is Kodzsidzsura bízta. Az ifjú komorna eléggé megszokta már,
hogy ilyen feladatokat ellásson (hiszen maga jóformán gyerek volt
még, amikor ez a szerelem kezdődött), de mióta Kasivagi visszaélt
jó szolgálataival, szörnyen haragudott rá. Most azonban, hogy
olyan szavakat hallott, mint "utoljára" és "soha többé", nyomban
sírva fakadt, és amikor átadta a levelet, kérlelni kezdte Njoszant,
válaszoljon, míg nem késő.
- Sajnálom, hogy beteg - mondta Njoszan -, de reggel óta olyan
nyomorultul érzem magam, hogy az ilyen rossz hír nemigen
rázhat már meg. Kasivagi már éppen elég bajt okozott, nem
akarom még azzal tetézni, hogy rajtakapjanak, amint vele
levelezem.
 Az ilyen elhatározás Njoszannál sohasem a szilárd eltökéltség
jele volt, hanem inkább a félelemé, hogy Gendzsi, aki eddig még
csak bizonytalan szavakkal utalt kalandjára, újra szóba hozza azt a
szégyenletes dolgot - ez a lehetőség pedig mélységesen leverte és
kétségbe ejtette. Kodzsidzsu ennek ellenére nyugodtan
előkészítette a hercegnő íróeszközeit, és az - ha sok habozás után
is - nemsokára megírta válaszát, Kodzsidzsu pedig szerét ejtette,
hogy az éj leple alatt titokban elvigye To no Csudzso házába.
Kasivagi szobájának csendjét azonban felverték. To no
Csudzso ugyanis tíz körömmel kapaszkodott a reménybe, hogy fia
életét meg lehet menteni, és varázslókat meg doktorokat hívatott
fia ágyához. Kacuragi hegyéről érkezett aszkéták, nagy

lelkészei, minden rendű-rangú szent emberek hemzsegtek a

házban. A csodatévők közt, akiket apja utasítására Kobai* és a
többi fiú elhozott a hegyekből, volt néhány egészen vad és visz-
szataszító külsejű jamabusi* is; a közelebb fekvő helyekről jött
papoknak sem volt sokkal megnyerőbb külsejük, amint vadul
forgó szemmel és nyers hangon rázendítettek a szanszkrit
varázsigékre. A jövendőmondóknak és jósoknak szinte
egybehangzóan az volt a véleményük, hogy a beteget asszonyi
gonosz szellem tartja hatalmában. Valóságos megszállottságnak
azonban nem sikerült nyomára bukkanni, és To no Csudzso éppen
azért hívta össze a papok és doktorok szedett-vedett seregét, hogy
találjon valakit, aki e rejtélyes hatás alól megszabadítja Kasi-vagit.
- Hpgy gyűlölöm ezt a zsivajt! - kiáltotta végül Kasivagi.
- Talán bűneim miatt van, nem tudom, de nemhogy enyhítené
bajomat, hanem egyenesen rosszul vagyok tőle, ahogy lármá
san papolják szent szavaikat. Úgy érzem, tovább élnék, ha ab
bahagynák.
így szólt, és elvánszorgott a belső szobába. Valójában Kod-
zsidzsuval akart beszélni - To no Csudzsónak ellenben azt
mondták, hogy Kasivagi aludni tért.
Csudzso már nem volt fiatal, de még most is igen élénken és
mulattatóan társalgott. Furcsa és elszomorító látványt jelentett,
ahogy most Kasivagi betegségének tüneteiről ünnepélyes hangú,
végeláthatatlan megbeszéléseket folytatott ezekkel a bőszült
kuruzslókkal. Kasivagi a belső szobában meghallotta, amint így
szól:
- Meggyőződésem, hogy megszállottságról van szó, és kérve
kérlek benneteket, ne nyugodjatok, míg csak meg nem találjátok.
- Mit mond? - kérdezte Kasivagi Kodzsidzsutól. - Azt hiszem,
a jósok fedezték fel, hogy valami nő hatalma tart megszállva.
Apám ugyanis semmit sem tud még arról, ami történt. Nos, ha a
lány szelleme valóban a lelkembe kapaszkodott, büszke vagyok
rá, hogy ez lesz a halálom. Ám ami bűnömet illeti, túlbecsüljük
annak nagyságát. Ilyesmi régen is gyakran megesett, és a jövőben
is lesz rá elég példa. Nem azért kívá-
nom a halált, mert bűnöm miatt furdal a lelkiismeret, hanem
valami szörnyű rémület jön rám, valahányszor arra gondolok,
hogy Gendzsi herceg ismeri titkomat. A történtek után valahogy
az ő ragyogása, az ő vakító fölénye teszi számomra lehetetlenné
az életet. Abban a pillanatban, amikor a zenepróba estéjén
találkozott a tekintetünk, lelkem kettéhasadt: jobbik fele elszállt
messze, talán Njoszanhoz, és nekem csak a durva salak maradt.
Kodzsidzsu, ha az új palotában céltalanul bolygó lélekre találsz,
kötözd meg öveddel, és hozd vissza hozzám.
Már nagyon erőtlen volt, és mindezt félig nevetve, félig sírva
mondta el. Kodzsidzsu ekkor közölte vele, hogy Njoszan
megkapta levelét. A lány szégyene, bűnbánata, lesütött szeme,
beesett arca - mindez olyan élénken megjelent Kasivagi lelki
szeme előtt, hogy úgy érezte, Njoszan nevének puszta említésére
is kiszakad a lelke, és ellenállhatatlanul sodródik a lány felé.
- Mihelyt meghallom, hogy szerencsésen túlélte a jelenlegi
veszélyt - folytatta Kasivagi -, kész vagyok meghalni. Emlékszel,
ugye, milyen álmot láttam akkor éjszaka . . . hogy a macska bejött
utánam a szobába? Soha senkit sem kérdeztem meg, de szívem
mélyén mindig is tudtam, mit jelent.
Szenvedélyének tüzét, mely egyre jobban, egyre hevesebben
lángolt benne, mialatt ott feküdt tétlenül, Kodzsidzsu betegesnek
és félelmetesnek érezte. De feltámadt benne a részvét, és
keservesen sírni kezdett. Kasivagi megkérte, tartsa oda a lam-
piont, és fényénél elolvasta Njoszan válaszát. Njoszan kézírása
még most is kialakulatlan volt, de már mutatkoztak rajta tetszetős
vonások. "Ne hidd - írta -, hogy egész idő alatt közönyös voltam
szenvedésed iránt. De talán könnyű lett volna hangot adni
részvétemnek? Csupán egy pillanatra képzeld magad az én
helyzetembe. Ami pedig költeményedet illeti: »Bár-csak a
hamvaimból felszálló füst elvegyülhetne máglyád lángjával, mert
ínségem, hogy kárhozatos gondolatok kínjától szabaduljak, nem
kisebb, mint a tiéd«." Njoszan még sosem szólt hozzá ilyen
hangon; ezt legalább magával vihette a túlvilágra. Kasivagi
válasza éppen úgy festett, mintha madárkák, bemártott lábbal,
végigsétáltak volna a papíron: hanyatt fekve írt,

és gyenge, téveteg keze hol erre, hol arra vándorolt. "Ámbár nem
marad meg belőlem más, mint a csendes égbolton vonuló füst,
tántoríthatatlanul feléd tartok az űr úttalan mezőin át."
Ezen az estén Njoszan nagyon rosszul érezte magát, és a
tapasztaltabb komornak nyomban felismerték, hogy elérkezett a
szülés ideje. Sürgősen üzentek Gendzsinek, s amint a herceg az új
palota felé tartott, óhatatlanul azon töprengett, milyen boldog
izgalomba hozta volna ez a hír, ha a gyermek kétségtelenül az övé
lenne. A körülmények miatt most meg kell játszania nemcsak az
örömet, de a várakozó apa minden aggodalmát is. Könyörgő
istentiszteleteket kell tartatnia, papokat és varázslókat kell
hozatnia a palotába, ráolvasásokat és varázslatokat kell
rendeztetnie.
Njoszan egész éjszaka vajúdott. Reggel, ahogy a nap első
sugara megjelent, megszületett a gyermek. Gendzsinek nem volt
könnyű dolga, mikor meghozták a hírt, és közölték, hogy a
gyermek kisfiú: nehéz volt mutatnia apai büszkeségét és háláját,
pedig erre nagy szükség volt, hacsak nem akarta elárulni titkát. A
körülményekre tekintettel valóban örült is, hogy Njoszan fiút
szült, mert lánygyermek nevelése sokkal több gonddal jár, a fiút
pedig magára hagyhatja. Ha viszont felnőtt korban nagyon
hasonlít majd Kasivagira, ez - fiúról lévén szó -mindenesetre
feltűnőbb lesz, mint egy lánynál lenne. Milyen különös mód jól
kiszabott büntetés ez vétkéért,* amely még most is nyomja
lelkiismeretét: Egyetlen vigasza volt, hogy a bűn, amelyért e
világon már megbűnhődik az ember, a következő életben már nem
esik akkora súllyal latba. A gyermekért valóban mindent megtett,
amit elvárhattak tőle azok, akik sajátjának hitték. Az ifjú anya
szobáját tékozlásig menő pompával díszítették fel, és csak úgy
özönlött mindenünnen a sok tálka, varázsdoboz,* süteménytartó, s
az ajándékozók versengtek egymással, hogy ezen szokásos
ajándékok díszítése minél előkelőbb, eredetibb legyen. Ötödik nap
este megérkezett Aki-konomu excsászárnő finom csemegékkel teli
csomagja a fiatalasszony számára, de összes hölgyeinek is,
rangjukhoz és tisztükhöz mérten küldött ajándékot, és az átadás a
legválasztéko-sabb és leghatásosabb külsőségekkel zajlott le. A
napon, este, az állami küldöttek a hivatalos ceremóniát megillető
ünnepélyességgel átnyújtották a császár ajándékait.
To no Csudzso is mindenképp szerencsét akart kívánni
Gendzsinek a szemlátomást oly szerencsés esemény alkalmából,
de Kasivagi aggasztó állapota miatt nem tudott személyesen
megjelenni. Egyébként mindenki eljött, aki csak valameny-nyire
is fontos szerepet töltött be a Palotában vagy a kormányban.
Nyilvánvaló, hogy mindez az ünneplés, melynek - látszat szerint -
mélyen kellett érintenie Gendzsit, valójában csak kínos feszengést
és kellemetlenséget jelentett számára. Még holmi nagy lakoma és
hangverseny rendezéséről is szó esett, de Gendzsinek sikerült
ezek alól kibúvót találnia.
Njoszant teljesen megtörte az átélt megpróbáltatás, ugyanis első
szülésének izgalmas élménye éppen olyan időben érte, amikor
legyengült, beteges állapotban volt. Még egy csésze levest sem
akart enni. A gyermek pedig csak a maga szerencsétlenségére
emlékeztette, s így szívből kívánta, bárcsak fel se épülne. Gendzsi
minden tőle telhetőt megtett, hogy környezetét meggyőzze a
gyermek iránt érzett szeretetéről - de napok teltek el, mire látni
kívánta, s már ez elegendő volt arra, hogy a dajkák közt
meginduljon a sugdolózás.
- Nem gondolod, hogy több jó érzést is tanúsíthatna? -
mondogatták. - Milyen aranyos gyermekkel ajándékozta meg
úrnőnk, ő pedig egyetlen pillantást sem vet rá.
Njoszan fél füllel hallotta ezeket a megjegyzéseket. Úgy érezte,
ez még csupán az előjáték ahhoz képest, amint a herceg majd
később viselkedik vele és a gyermekkel szemben. Ilyen
körülmények között tűrhetetlen lesz itt az élete - gondolta
JNjoszan. El is határozta, hogy mihelyt erőre kap, kolostorba
vonul.
Gendzsi nem Njoszan lakosztályában töltötte az éjszakákat, de
minden reggel bejött, és megnézte, hogy van.
- Fájlalom, hogy olyan kevés időt tölthettem veled -
mondta. - Az a helyzet, hogy az utóbbi időben teljesen elme
rültem különféle vezeklési gyakorlatokban és ájtatosságokban.
ügy érzem, nincs már sok időm, hogy fölkészüljek jövendő éle
temre. Egyébként sem lett volna sok értelme, hogy meglátogas-
salak, míg lakosztályodat megtölti az ünnepségekkel kapcsolatos
jövés-menés és lárma. De nagyon szeretném tudni, hogy vagy?
Erőre kaptál már?
Azzal a heverő fölé hajolt és Njoszanra nézett. Az fölemelte
fejét, és mar nem a jól ismert gyerekhangján, hanem sajátságosan
józan, kiábrándult hangon így felelt:
- Nem hiszem, hogy mindezt túléltem volna, ha nem tudom,
hogy ez a halál gyalázatot hoz az emberre a túlvilágon.*
Kolostorba akarok vonulni, hogy könnyíthessek bűneim súlyán.
- Ne mondj ilyet! - válaszolta Gendzsi. - Legutóbbi élményed
nehéz próbatétel volt számodra, ez természetes. De bizonyára nem
volt olyan szörnyű, hogy elvette volna minden életkedvedet.
Vajon Njoszan komolyan gondolja, amit mond? Gendzsi
megrettent, hogy esetleg meg is valósítja szándékát. Ámde azt is
jól látta, milyen nehézségekkel járna, ha úgy akarnának élni,
mintha mi sem történt volna. Gendzsi ismerte saját érzelmeit,
tudta, hogy azokon erőnek erejével sem bír változtatni, és bárhogy
szeretné is feledni a múltat, Njoszan folyton szenvedne a tudattól,
hogy ő a szíve mélyén nem bocsátott meg neki. És mások is,
például Njoszan apja, feltétlenül észrevennék, hogy kapcsolatuk
megváltozott. Ha viszont Njoszan ragaszkodnék hozzá, hogy
letegye fogadalmát, legjobb lenne, ha nyomban megtenné, azzal az
ürüggyel, hogy egészségi állapota megrendült. Máskülönben
lépését azzal magyaráznák, hogy ő, Gendzsi, szívtelenül
viselkedett vele szemben. Ámde pillantása ekkor a lány hosszú,
szép hajára szállt: hány évig gyönyörködhetne még benne! És
elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a papok késsel
levágják ezt a hajat.
- Ugyan, ugyan! - szólalt meg fennhangon. - Szedd össze
a bátorságodat! A dolgok azért nem állnak ilyen rosszul. Nézd
meg Muraszakit! Sokkal rosszabbul volt, mint te, és most mái
túl van a veszélyen.
Gendzsi rábírta, hogy egyék egy kevéske levest. Njoszan
valóban nagyon sápadt volt és sovány, sőt egészében véve
riasztóan törékeny. És mégis, ahogy Gendzsi elnézte a
mozdulatlanul fekvő Njoszant, szokatlanul szépnek látta, és ebben
a

pillanatban tökéletesen megfeledkezett hűtlenségéről. Ilyen

szépségnek mindent meg lehetett bocsátani!
Szuzaku excsászár sokat aggódott Njoszanért, merthogy olyan
sokáig tartott a lábadozása. A lány pedig, mióta testileg 'ennyire
legyengült, még jobban hiányolta az apja jelentette támaszt, mint
elválásuk első idejében. Komornái nemegyszer hallották, amint így
sóhajtozik: - Ó, csak itt lenne az apám! Nem halhatok meg, míg
viszont nem látom!
Hírnököt küldtek Szuzaku hegyi kápolnájába, mert úgy érezték,
helyes, ha tud róla, hogy lánya folyton utána sóhajtozik. És ekkor
az excsászár megtette azt, amiről azt hitte, hogy soha többé nem
vállalkozik rá: otthagyta a templomot, és az éj leple alatt lejött az
új palotába. Gendzsit teljesen készületlenül érte a látogatás, de
sietve megköszönte felséges vendégének, hogy megtiszteli a
házát.
- Nos - mondta Szuzaku -, néhány hete még senkit sem
lepett volna úgy meg, mint jómagamat, ha valaki azt mondja:
ismét megjelenek köztetek. De az utóbbi időben annyit bán
kódom Njoszan betegeskedése miatt, hogy nem bírom elvé
gezni a szokott napi imáimat és ájtatosságaimat. Az a gondo
lat, hogy lányom, aki jóformán gyermek még, elmegy előttem,
és én, gyenge öreg ember itt maradok, s még az a vigaszom
sem lesz meg, hogy láthattam életének utolsó hónapjaiban,
olyan szörnyű számomra, hogy habozás nélkül hozzá siettem,
habár tudom, hogy váratlan megjelenésemet könnyen félre
magyarázhat j ák.*
Szuzaku még szerzetesi ruhájában is vonzó, előkelő jelenség
volt; a feltűnés elkerülése céljából egyszerű fekete köntöst vett fel,
de olyan méltósággal viselte, olyan finoman redőzött rajta, hogy
egészen megváltozott a komor ruházat. Mikor Szuzaku belépett,
Gendzsi szemét könnyek lepték el - de ezek inkább az irigység,
mint a szomorúság könnyei voltak.
- Nem hiszem, hogy különösebb baja lenne Njoszannak -
mondta Gendzsi. - Ha arra gondolok, hogy az utóbbi hetek
ben milyen kevés táplálékot vett magához, csodálnám, ha nem
érezné magát rosszul. Ha nincs kifogásod ellene, és megelég
szel ezzel a kényelmetlen ülőhellyel. . .

Azzal odavezette Szuzakut a lány ágya mellé, és egy alacsony

heverőre mutatott, amit a lány fekvőhelye mellé toltak. Asszonyai
segítségével az ágy széléhez közelebb ültették Njo-szant. Szuzaku
felemelte az ágy függönyét, és kedvesen megszólalt :
- Attól félek, egészen olyan vagyok, mint a házikápíán, mikor
eljön felolvasni az esti ájtatosságot. De úgy látszik, ezen a téren
nem vagyok valami kiválóság, mert érted mondott minden
imámnak vajmi kevés eredménye mutatkozott. Ha eljöttem is, nem
azért tettem, mintha bármi hasznodra lehetnék, egyszerűen nem
volt maradásom.
- Ha nem jöttél volna - válaszolta Njoszan könnyezve -, azt
hiszem, már nem sok óráig éltem volna. De most, hogy itt vagy,
hadd tegyem le fogadalmamat, mielőtt még késő lenne.
- Ez nagyon komoly dolog - felelte Szuzaku. - Persze, ha
alaposan meggondoltad, és bizonyos vagy benne, hogy nem bánod
meg ezt a lépésedet, én lennék az utolsó, aki ellenkeznék veled. Te
azonban nagyon fiatal vagy még. Ha felgyógyulsz betegségedből,
még hosszú élet állhat előtted. Ha ebben a korodban lemondasz a
világról, ez nagy megdöbbenést váltana ki, és elkerülhetetlenül
szigorú ítéletet mondanának mindazokról, akik felelősek
boldogságodért. Remélem, ezen is gondolkoztál.. .
Aztán Gendzsihez fordult:
- Azt hiszem, meg kell fontolnunk, hogy ez a lépés nem
lenne-e számára mindenképpen nagy segítség. Ha egyszer attól
fél, hogy már csak rövid ideje van hátra, akkor tiszteletben kellene
tartani kívánságát. . .
- Már napok óta ezt hajtogatja - szólt Gendzsi -, de nekem az
az érzésem, hogy valami gonosz szállta meg, az mondatja ezt
vele, mert meg akar téveszteni bennünket. Ezért nem is vettem
komolyan.
- Ha gonoszat tanácsolnak a szellemek, kétségkívül helyes, ha
nem követjük - mondta Szuzaku. - De ha valaki, aki végsőkig
legyengült és kimerült, arra kér bennünket, hogy tegyünk meg egy
bizonyos lépést, mi pedig nem vesszük figyelembe kívánságát,
később súlyos lelkiismeret-furdalásunk lehet miatta.
 Ilyen hát Gendzsi magatartása a szeretett lény iránt, akinek
boldogságát olyan bizalommal tette le a kezébe! - gondolta
Szuzaku. Gendzsi hangján érződött, hogy számára Njo-szan
kívánságai már rég nem fontosak. Ez a hangnem valóban teljesen
egybevág azokkal a híresztelésekkel, amelyek már évek óta el-elj
útnak hozzá. Jó, ha egyszer Gendzsi úgy bánik vele, hogy annál a
kolostor szigorát is elviselhetőbbnek érzi, kétségtelenül nagy
botrányt takaríthatnak meg, ha Njoszan leteszi a fogadalmát már
most, amikor megfelelő ürügyet jelent betegsége. Ha Gendzsi nem
is bizonyult jó férjnek, kétségtelen, hogy anyagilag nagyon szépen
ellátta. Rendes körülmények közt ez megnehezítené, hogy
kivonják a lányt hatalma alól. De ha Njoszan apáca lesz, ő,
Szuzaku, kényelmesen el tudja helyezni a harmadik kerületben
levő tágas és kellemes palotájában, melyet egykor apja, az öreg
császár ajándékozott neki. Amíg jómaga él, gondját is viselheti, és
bármi kösse is le Gendzsi figyelmét, bizonyára nem lesz annyira
érzéketlen, hogy teljesen magára hagyja. De ezt majd
megmutatják az események.
Gendzsi, mihelyt látta, hogy Szuzaku nem ellenzi Njoszan
szándékát, ágyához lépett, és az ellene elkövetett hűtlenségre már
nem is gondolva arra kérte, legalább addig várjon, míg
megerősödik.
- Gyenge vagy, és az is leszel még egy ideig, nem bírnád ellátni
a szerzetesi élettel járó feladatokat. Egyél, igyál, erősödj meg, és
akkor majd újra beszélünk erről.
Njoszan azonban fejét rázta, mert gyűlöletesnek érezte e
képmutatást; ugyanis álnokságnak vélte, hogy Gendzsi így beszél
vele Szuzaku jelenlétében. A herceg nyomban észrevette, hogy
Njoszan nem tartja őszintének a bocsánatát. De hogyan győzze
meg? Már hajnalodott, és mivel Szuzaku, a nappalt be nem várva,
vissza akart térni remetelakába, halaszthatatlanul cselekedni
kellett. A hercegnő lakosztályába éjszakára beosztott papok közül
kiválasztották azokat, akik a leginkább alkalmasnak látszottak a
feladatra, bevezette őket Njoszanhoz, hogy előttük letehesse
fogadalmát, ezek pedig lenyírják a haját. Látta, amint levágták
Njoszan hosszú, szépséges fürtjeit, hal-
lotta, amint elrebegi a komor fogadalmat, s ez több volt, mint amit
el tudott viselni: Gendzsi keservesen sírt az egész szertartás alatt.
Szuzaku sem bírta megindultság nélkül nézni gyermekét, akinek
szívből kívánt minden földi boldogságot, akire százszor több
gondot fordított, mint bármelyik gyermekére, s aki most lemond a
világról - pedig erre a lemondásra csak az képes, aki e földi
életben már semmi boldogságot nem remél.
- Az imákat elmondhatod, mihelyt megerősödsz - mondta
kapkodva, és máris sietett, mert rohamosan világosodott.
Njoszan olyan gyenge volt, hogy csak halványan tudta, mi
történik körülötte. El sem búcsúzott apjától, illetőleg
szemlátomást nem is vette észre, hogy távozik.
A reggeli szertartások alatt Njoszannál megszállottság
jelentkezett, és nyomban megszólalt egy gúnyos hang:
- Haha! Azt hiszed, megszabadultál tőlem? Szó sincs róla!
Amikor az előbbi lerázott, itt vertem tanyát, és anélkül, hogy
sejtették volna, azóta sokat szorgoskodtam érdekében. Most
pedig visszatérek . . .
 A hír, hogy Njoszan fogadalmat tett, Kasivagi még pislákoló
gyógyulási vágyának megadta a kegyelemdöfést. Gyakran gondolt
Ocsibára, és azt kívánta, bárcsak itt lenne vele. De szülei jómagát
annyira birtokukba vették, hogy attól félt, felesége itt sokkal
nehezebben tudná elviselni helyzetét, s ezért azt a reménytelen
indítványt tette, hogy egy időre vigyék visz-sza otthonába. Ezt
természetesen megtagadták. Ocsiba jövőjéről többekkel is beszélt.
Anyja mindig nagyon ellene volt ennek a házasságnak, és csakis
To no Csudzso és Szuzaku kívánságának engedett. Szuzaku úgy
érezte, hogy Kasivagiból komoly és megbízható férj lesz, ugyanis
Njoszan balsorsából megtanulta, mennyivel többet ér az az ember,
aki a császári család részéről történt ajánlatot rendkívül
hízelgőnek tartja, s ezért minden erejével azon lesz, hogy ennek a
megtiszteltetésnek meg is feleljen. Kasivagi arcába vér szökött,
amikor eszébe jutott, hogy mit vártak tőle.
- Remélem - mondta egy nap anyjának -, ha már nem le
szek, mindent meg fogsz tenni Ocsibáért, amit csak bírsz. Tu
dom, mennyire fájdalmas lesz számára, hogy így itt marad, és
bár nem az én hibám, hogy közös életünk ilyen rövid ideig tartott,
de azt fogja érezni, hogy igen kevés öröme volt házasságunkból.
- Semmi értelme, hogy ilyet kívánj tőlem - felelte az anyja.
- Magam sem élek tovább nálad.
Világosan látszott, hogy nincs szándékában segítségére lenni,
ezért öccséhez, Kobaihoz fordult, és neki adta meg utasításait erre
és egyéb dolgokra vonatkozóan. Kasivagit a családban mindig a
megbízhatóság és a józan ész megtestesülésének tekintették.
Öccsei és a házban élő többi fiatalember is mind úgy tekintett rá,
mintha apjuk és védelmezőjük lenne, s így elvesztésének
lehetősége megsemmisítő csapást jelentett számukra.
A császár is mélyen elszomorodott, amikor meghallotta, hogy
Kasivagi nem sokáig élhet már, és úgy gondolta, hogy rendkívüli
tanácsosi ranggal ruházza fel. Remélte, hogy az előléptetés fölött
érzett izgalom felvillanyozza Kasivagi hanyatló életerejét, sőt egy
végső látogatásra is eljön a Palotába. Kasivagi természetesen
nagyon boldog volt, de kénytelen volt azt válaszolni, hogy
beiktatásán nem tud személyesen megjelenni.
Jugiri volt az első látogatója, aki e megtiszteltetés alkalmából
kifejezte szerencsekívánatait. Kasivagi mindig igen bizalmas
viszonyban volt vele. A lakosztályához legközelebb eső kapu előtt
lovasok és kocsik szorongtak, de Kasivagi már az év kezdete óta
annyira gyenge volt, hogy az ágyban sem bírt felülni, s így
egyetlen látogatóját sem fogadhatta. De éppen roppant
gyengesége figyelmeztette arra, hogy ha egyáltalán látni akarja
még Jugirit, nem szabad elszalasztania ezt az alkalmat: megkérte,
tekintsen el a szobájában uralkodó rendetlenségtől, ágya mellől
elküldte a papokat és szolgákat, hogy mindketten zavartalanul
élvezhessék utolsó együttlétüket.
- Reméltem, hogy ma egy kissé jobban leszel. Azt hittem,
talán a kinevezésed ... - kezdte Jugiri, és félrehúzta az ágy
függönyét.
A beteg fehér ágyneműje és - mentegetőzésének cáfolataként -
az egész környezetében megmutatkozó nagy rend és tisztaság
egyenesen irigylésre méltóvá tette Kasivagi derűs, nyugalmas
tartózkodási helyét. Az imént kellemes illattal füs-
tölték be a szobát, s jól látszott, hogy bár a beteg semmivel sem
tudja szórakoztatni vendégét, az az óhaja, hogy látogatásáról
legalább ne kellemetlen emléket vigyen magával. Jugiri egészen
közel hajolt a párnájához, de Kasivagi annyira gyenge volt, hogy
még így is a-lig hallotta a hangját. Szemlátomást még a lélegzés is
nagyon nehezére esett.
- Egyáltalában nem vagy olyan rossz színben, mint gondol
tam - mondta jugiri. - Az ember nem is hinné, hogy már
olyan hosszú ideje betegen fekszel.
De alighogy ezt kimondta, máris megnémult egy kis időre, és
fel kellett itatnia könnyeit.
- Mondj valamit a betegségedről! - folytatta. - Mikor for
dult ilyen komolyra? Habár igazán jól ismerlek, de erről sem
mit sem tudok.
Kasivagi egyet-mást elmondott betegségének tüneteiről, majd
így folytatta:
- Mindez azonban összefügg valamivel, ami már rég nyomja
a lelkemet. Talán korábban kellett volna beszélnem erről, mert
most már semmi célja. Gyakran vágytam rá, hogy beszéljek
erről valakinek . . . talán az öcséimnek. De valahányszor el
akartam kezdeni, az, akit bizalmasomnak választottam, vala
milyen okból mégis alkalmatlannak látszott. Arról van szó . . .
hogy is mondjam? . . . Valami feszültség támadt Gendzsi és
közöttem. Heteken át készülődtem, hogy kimagyarázkodom
nála, s a végén már olyan súlyosan nehezedett rám a dolog,
hogy szinte elviselhetetlenné vált az életem. Aztán váratlanul
ő maga hívatott. A zenepróba estéjén történt ez. Abban a pilla
natban, amikor beléptem, éreztem, hogy szíve mélyén elítél, s
ahogy tekintetünk találkozott, megláttam benne valamit, ami
től odaleüt minden bátorságom és minden szándékom, hogy
szembenézzek szégyenemmel. Attól a naptól fogva egyetlen
pillanatra sem voltam boldog és nyugodt. Persze Gendzsi va
lószínűleg mindig olyan embernek tekintett, aki minden te
kintetben mélyen alatta áll; ennek ellenére kisfiú korom óta
a legnagyobb bizalommal volt irántam. Éreztem is, hogy min
dent meg kellene mondanom neki, mert ha úgy halok meg,
hogy ez még terheli a lelkiismeretemet, jövendő életemben lel-
kem nem nyeri el üdvét. Most már mindenképp késő . . . De
megtehetnél nekem egy nagy baráti szolgálatot: ha már nem
vagyok, mondd el neki mindezt. Biztosan tudom, hogy mindjárt
megbocsát nekem. Ha ezt megtennéd . . .
Habár kérése nem volt világos, Jugiri sejtette, mire
vonatkozhat. De nem merte feltételezni, hogy valóban eltalálta,
ezért csupán ennyit válaszolt:
- Azt hiszem, aggodalmad merő képzelődésen alapszik. Apám
sosem beszél rólad másképp, csak a legnag)robb elismeréssel, és
amióta beteg vagy, nagyon aggódik érted: többször is világosan
meglátszott rajta, hogy halálod milyen nagy veszteség lenne
számára. Ha valami félreértés van közöttetek, miért nem szóltál
róla előbb? Meggyőződésem, hogy könnyűszerrel tisztázhattam
volna nevedben.
- Talán valóban jobb lett volna, ha megteszem - felelte
Kasivagi -, de mindennap vártam, hogy másnap már erőre kapok,
és inkább tudok majd erről beszélni, míg végül úgy esett, hogy
elkéstem. Természetesen nagyon fontos, hogy másnak egy szót se
szólj erről a dologról. Neked csak azért beszéltem róla, mert
bizonyos vagyok benne, hogy egyszer sikerül szóba hoznod, és
mindent megteszel annak érdekében, hogy Gen-dzsi a valóságnak
megfelelően lássa a dolgot. . . De van még valami. Kérlek, tégy
meg mindent Ocsiba érdekében. Nem akarom, hogy Szuzaku azt
higgye, senkit sem hagytam gyámo-lítására.
Még sok mindent el akart mondani, de hangja elfúlt, és amikor
papirt és ecsetet hoztak neki, már csak annyi ereje volt, hogy
felírja:
- Kérlek, most menj el!
A varázslók még egyszer ágya köré tódultak. Sietve odahívták
szüleit, nővéreit - Csudzso úrhölgyet és Jugiri feleségét, Kumoit.
Tamakacura nem felejtette el, hogy Kasivagi udvarolt neki,
amikor még nem tudta, hogy féltestvérek, s amint meghallotta,
milyen súlyos állapotban van, mélyen megrendült, és
gyógyulásáért számos ájtatosságot tartatott kedves templomaiban.
De minden hiábavaló volt, mert ahogy összegyűlt körülötte a
család, Kasivagi kilehelte lelkét. Olyan váratlanul

következett be a halála, hogy már nem volt idejük elhívatni

Ocsiba úrhölgyet az első kerületből. Bár Kasivagi sosem adta neki
a szívét, de mindig gyengéden és szemre nagy szeretettel bánt vele
- s az asszony nem neheztelt rá, csupán szomorú volt, hogy ilyen
fiatalon elözvegyült, miután hozzáment valakihez, akinek,
egybekelésük óta - így vélte az asszony, házasságára
visszapillantva - semmi öröme nem volt az életben.
Njoszannak, szerencsétlen tette óta, gyakran megfordult a
fejében, hogy a halál nem is lenne elég súlyos büntetés Kasivagi
számára, de most, halálhírét hallva, megrettent. Eszébe jutott,
hogy megjósolta a gyermek születését. Talán nem is azzal a
szándékkal jött azon a napon, hogy bármi rosszat tegyen. Vallása
azt tanította, van olyan találkozás, melyet a sors* határoz meg.
Lehetséges, hogy tettét végül is túl súlyosan ítélte meg? . . .
Jugirinak újra és újra eszébe jutott Kasivagi titokzatos kérése.
Nem volt kétsége az iránt, hogy a gond, melyre Kasivagi célzott,
valamiképpen összefügg Njoszan hercegnővel. Először is,
Kasivagi több jelét adta annak, hogy különösen vonzódik a
hercegnőhöz. A természettől annyira tartózkodó és fegyelmezett
Kasivagi esetében ez azt jelentette, hogy valami félelmes erő lett
úrrá rajta, és nem nehéz elképzelni, hogy szenvedélye talán
megnyilatkozott valami kínos jelenetben vagy vakmerő
vallomásban. Igen, szinte bizonyosra vette, hogy valami valóban
botrányos dolog történt. Mert ha nem így lenne, miért engedte
meg Gendzsi, hogy a hercegnő ilyen nevetségesen fiatal fejjel
fogadalmat tegyen, mégpedig olyan betegség ürügyén, ami
szemlátomást igazán nem súlyos?
Senkinek sem szólt a dologról, még Kumoinak sem, akivel
pedig minden titkát megosztotta. De elhatározta, hogy a
legközelebbi alkalommai egyszerűen elmeséli Gendzsinek
Kasivagi üzenetét, s majd meglátja, tudja-e Gendzsi értelmezni
vagy nem. Addig is volt más látogatási kötelezettsége.
Ocsiba ugyanis a tágas, néptelen palotában, anyjával kettesben,
szomorúan töltötte napjait. Néha benézett hozzá egyikmásik
sógora, de semmi egyéb társasága vagy szórakozása nem akadt.
Pillantása egyszer-egyszer Kasivagi kedves sólymára

vagy lovára tévedt, vagy éppen az egyik solymászra vagy

lovászfiúra, aki bánatosan lődörgött; látta, hogy emberen is,
állaton is, mennyire meglátszik a gazdátlanság, elhagyatottság.
Mindenből, ami valaha Kasivagié volt, tompa gyász áradt; főként
lantján és citeráján látszott ez: húrjaitól megfosztva,* árván pihent
mindkettő. A ház előtt álló fákat virágok sűrű fá-tyola takarta. Az
asszony az ablaknál állt, és az járt az eszében, hogy íme: minden
megy tovább. Sötét gyászruhában járókelő komornál közt nagyon
elhagyatottnak érezte magát. Ekkor váratlanul kiáltozás és
patkócsattogás hallatszott be az utcáról. Azt várta, hogy a zaj majd
távolodik, s egyszerre csak elhal. Meglepetésére azonban a
lovascsapat megállt a kapu előtt. Egy pillanatra mindent feledett,
és az volt az érzése, hogy Kasivagi jött meg a Palotából. Levelet
hoztak be. Bizonyára Kobai lesz, vagy valamelyik öccse. Ki más
jönne hozzá? Némi zavarral látta, hogy látogatója nem kisebb
ember, mint Jugiri. Már éppen ki akarta küldeni komornáját, hogy
üdvözölje a látogatót, amikor eszébe jutott, hogy Jugiri
valószínűleg nem ilyen bánásmódhoz szokott. Ocsiba anyja végül
is a nagy előcsarnokból nyíló egyik oldalsó szobába vezette a
vendéget. Jugiri részvétét fejezte ki a hölgynek a lányát ért
veszteség miatt, és elmondta, hogyan történt, hogy Kasivagi,
valamivel a haiála előtt, gondjaira bízta Ocsiba hercegnőt.
- Remélem, hamarosan alkalmam lesz megmutatni, meny
nyire komolyan veszem kötelességemet. Már előbb jöttem vol
na, hogy megbeszéljem veled a dolgot, de ebben a hónapban
sok minden összezsúfolódott, s az udvarnál viselt tisztségem ré
vén, szabály szerint, jelen kellett lennem. Elhiheted, hogy szí
vem szerint ez az idő nem volt alkalmas a szórakozásra, és in
kább csendben otthon maradtam volna. Hogy szegény Ocsiba
mit érezhet, meg tudom ítélni abból, amit To no Csudzso házá
ban láttam és hallottam. Számára pedig még sokkal nagyobb
és súlyosabb a veszteség, mint a szülők számára.
Ocsiba anyja a szokatlan látogató jelenlétében eleinte igen
félszegen viselkedett, Jugiri hangja azonban barátságos és
megnyugtató volt.
- Szegény teremtés! - sóhajtotta a hölgy. - Mi, öregek, min-

dent megteszünk, hogy el ne veszítse életkedvét. Végül is a

birodalomban nem ő az egyetlen fiatal özvegy. Erre kell
gondolnia. Jómagam eleget leéltem az életemből, és tudom, hogy
életünk nagy része bánat és veszteségek közepette telik el, erre
kell felkészülnünk. Bármi boldogság csak úgy mellékesen jöhet.
Szeretném, ha megpróbálna kissé vidámabb lenni. Ha így
folytatja, csakhamar követni fogja a sírba Kasivagit. Tudom, te
voltál Kasivagi legjobb barátja. De meg kell mondanom neked,
hogy ezt a házasságot kezdettől fogva elleneztem. Nem is tudom,
Szuzaku miért örült neki annyira. Feltehetőleg To no Csudzsónak
akart kedvezni. Most azonban kiderült, hogy bár a felsorolt
okokkal melléfogtam, de igazam volt, amikor elleneztem, és bár
ne hagytam volna, hogy rábeszéljenek. Nem mintha előre láttam
volna, mi fog történni! Elég ódivatú vagyok, s így mindenképp
ellenzem a császári családon kívül eső házasságot. Kiderült
azonban, hogy van annál rosszabb is, mint maga ez a kapcsolat.
Mert olyan volt Ocsiba élete Kasi-vagival, hogy őt sem
asszonynak, sem lánynak nem lehet mondani. Hogy aztán most,
egy ilyen férj elvesztése miatt halálra bánkódja magát, ez jót tehet
társadalmi hírnevének, de tőlem, aki az anyja vagyok, senki sem
várhatja el, hogy helyeseljem ezt az áldozatot.
Már későre járt, és mivel Jugiri elígérkezett To no Csudzsó-
hoz, távoznia kellett. Ocsiba nem mutatkozott. De nem ez volt
jugiri utolsó látogatása az első kerületben.
A negyedik hónapot írták. Minden fát és bokrot leheletnyi zöld
takart. A szomorúságba merült palota és lakói, akiket a gondjaira
bíztak, ezeken a vidám nyári napokon minduntalan eszébe jutottak
Jugirinak. Egy délután, amikor nem tudta, mit kezdjen idejével, a
szokottnál korábban látogatóba indult az első kerületbe. Látta,
hogy az udvart már leheletnyi zöld fű takarja, és itt-ott, ahol
vékony rétegben állt a homok, meg végig, a fal széltől védett
hasadékaiban már kiütközött a komló. Ocsiba ülőhelyét, ma
először, vékony nyári díszfüggönyök vették körül: üdéknek,
hűseknek tetszettek, amint a kora délutáni szellő és napsugár
áthatolt rajtuk. Egy kislány jött elébe: ritka nemes fejtartása
megtetszett Jugirinak, habár a lány is
olyan ruhát viselt, mint a ház minden lakója: szomorú színe
ugyanarról a bánatról vallott. Míg arra várt, hogy megtudja,
fogadhatja-e Ocsiba (anyja gyengélkedett, és azt mondták, hogy
az ágyat őrzi), elnézte a ház előtt álló ligeteket. Megfordult
fejében a gondolat, hogy lám, a fák mit sem tudnak arról, mi érte a
ház lakóit, hiszen gondtalanul pompáznak vidám nyári
ruhájukban. Ekkor megpillantott egy tölgyet meg egy juhart: ott
álltak egymás mellett, fénylő friss levelekkel ékesen, és
összefonták ágaikat.
- Szeretném tudni, hogyan kötöttek ezek ilyen barátságot? -
kérdezte Jugiri Ocsiba egyik udvarhölgyétől. Aztán elindult a
díszfüggöny felé, és közben ezt a költeményt mondta:
- Amit megadtál a tölgynek, azt most, erdők kegyetlen
istennője, megtagadod hű barátjától, a juhartól?
- Milyen jól áll neki a könnyű nyári ruha! - suttogták a
komornak, amikor Jugiri a függönyhöz hajolt. - Milyen előkelő!
Milyen finom!
Az egyik szolgáló, név szerint Soso, csakhamar hozta a választ:
"Bár a tölgy leroskadt, a csúcsán levő kis gallyakat nem
kívánom véletlenül ide tévedt jövevénynek adni."
Ocsiba anyja most megjelent, mire Jugiri gyorsan elhátrált a
függönytől.
- A gyászban és izgalomban eltelt hetek megrendítették
egészségemet - mondta az idős hölgy. - Bizonytalan lett a já
rásom. De igazán nagyon kedves tőled, hogy eljöttél, s úgy
éreztem, személyesen kell köszönetet mondanom érte.
Az idős hölgy valóban igen tossz színben volt.
- Félek, hogy sok gondod van Ocsibával - jegyezte meg
Jugiri. - Egészen természetes, hogy feldúlta a dolog, de min
dennek van határa. El kell fogadnunk, amit ránk mér a sors,
és igyekeznünk kell jobbra fordítani. Végül is rövid az élet, és
bánataink gyorsan elmúlnak.
Jugiri azonban valójában azon gondolkodott, hogy Ocsibá-ban
jóval több rejlik, mint neki elárultak róla. Hogyan lehetséges,
hogy vigasztalhatatlanul gyászol valakit, akit alig ismert? Jugiri
elhatározta, hogy megoldja a rejtélyt: sok kérdést
tett fel Ocsibára vonatkozóan. Lehetséges, hogy Ocsiba most még
inkább érzi, mint Kasivagi életében, hogy ezzel a házassággal
nevetségessé vált az előkelő társaság szemében. Szegény
teremtés! Távolról sem volt nagy szépség, de kifejezetten csúnya
sem - legalábbis így ítélte meg abból, amennyit éppen láthatott
belőle. De még ha csúnya lenne is, emiatt nem lehet barátságtalan
egy asszonyhoz, mint ahogy szabadosságot sem engedhet meg
magának azért, mert a hölgy szép.
- Kérlek, próbálj meg néha egészen nyíltan beszélni ve
lem, mondd el nehézségeidet, akár ha Kasivagival közölnéd!
Jugiri e szavain nem lehetett semmit kifogásolni, de annyira
szenvedélyes hangon beszélt, ami kissé zavarba ejtő volt.
Közben Kasivagi elvesztését egyre fájlalták az egész országban
és az udvarnál is. Roppant népszerű volt a társadalom minden
rétegében, minden korú és állású emberek körében. Már-már
valószerűtlenül hangzik, de még a konyhában dolgozó legények és
az udvarnál élő totyogós öreg hölgyek is szüntelenül siránkoztak
halálán. Az ifjú császárnak pedig - hiszen Kasivagi elválhatatlan
társa volt - minden hangversenyen és ünnepen, minden sétánál
keserűen összeszorult a szíve, valahányszor a múltra gondolt.
Bizony, alig volt alkalom, hogy egyszerre csak valaki fel ne
sóhajtott volna:
- Ó, Kasivagi! Szegény Kasivagi!
Egyedül Gendzsi tudta: nem távozott el úgy a földről, hogy ne
hagyott volna maga után egy kis emléket. Pedig ez érdekelte
volna az elhunyt minden barátját. De, sajnos, nem lehetett
elmondani nekik.
Márpedig Kasivagi földi pályafutásának eleven mementója nem
is volt holmi semmibe veendő teremtmény! Mert mire eljött az
ősz, már ott csúszott-mászott a padlón, és a dolgok rendje szerint
hamarosan egyéb tudományra is szert fog tenni.

KILENCEDIK FEJEZET

A fuvola

Elérkezett Kasivagi halálának első évfordulója. Gendzsinek a

fiatalember elvesztése fölött érzett fájdalma egyre nőtt. Nem olyan
sokan voltak, akikkel könnyedén és elfogulatlanul beszélgethetett
- ámbár Kasivagi ennél is többet jelentett számára. Megosztották
egymással minden élményüket, gondolatukat - legalábbis addig a
szerencsétlen eseményig, amelyet Gendzsi mindenáron el akart
felejteni. Kasivagi emlékére maga is tartott istentiszteleteket, de
külön félretett száz aranyat, s ezt is ájtatosságok rendezésére
fordította, viszont ezt már úgy tekintette, mint Kaorunak, az
elhunyt kisfiának megemlékezését apjáról. Ennek természetesen
titokban kellett maradnia, hiszen a fiút továbbra is sajátjaként
nevelte. Jugiri rendkívül ünnepélyesen tartotta meg az évfordulót,
és ráadásul e szomorú alkalomból olyan pazar bőkezűséggel
mutatta meg nagyrabecsülését az első kerületben lakó hölgyek
iránt,* hogy To no Csudzso fel is figyelt rá.
- Szegény fiam dolgainak intézéséből Jugiri sokkal buzgóbban
kiveszi részét, mintsem vártam volna - jegyezte meg To no
Csudzso. - Kobaiban és a többiekben távolról sem él eny-nyi
törődés. Jugirit sokkal melegebb barátság fűzhette Kasi-vagihoz,
mint gondoltam.
Jugiri buzgalma, az elhunyt iránt .tanúsított szeretetének és
tiszteletének egyéb jelei láttán a szülők számára csak még
sajgóbbá vált a fiuk korai elhunytán érzett keserűség.
Szuzaku porig sújtva szemlélhette volna apai gondoskodásának
tragikus eredményét, ha számára a világ dolgai többet jelentettek
volna merő árnyéknál. Ott volt Ocsiba: rövid házasság után
zátonyra futott, de házassága is kezdettől fogva csak
megcsúfoltatást jelentett; Njoszan pedig, az ő szeretett Njo-szanja,
akinek annyi minden szépet és jót kíván,t - meghalt. . -legalábbis
az élet minden emberi dolga és öröme számára. Azért így is nagy
örömet jelentett Szuzakunak, hogy a maga

foglaiatosságában - imából, vezeklési gyakorlatokból, áldozatok

bemutatásából álló napi rendjében - most már lánya is osztozik.
Állandóan írt Njoszannak sok minden apróságról, ami az istennek
szentelt élettel volt összefüggésben. Egyik nap fiatal
bambuszhajtást küldött neki, amit a remetelak közelében tört, és
néhány szál tokorót* amelyet a szomszédos domboldalon emelt ki
a földből; Njoszanhoz intézett hosszú-hosszú levelének szélére
pedig ezt írta: "Elküldöm neked remeteéletem jelképeit, pedig
nem könnyű hozzájuk jutni most, hogy sűrű tavaszi köd üli meg a
hegyeket. »Ámbár az üdvösség ösvényén messze mögöttem jársz,
haladj előre bátran, s hadd legyen közös a célunk«."*
Njoszan éppen könnybe lábadt szemmel olvasta ezt a
költeményt, amikor Gendzsi belépett. Micsoda furcsa holmik
hevernek a lakkozott tálkákon, amelyeken mindig gyümölcs
szokott állni? Azután észrevette, hogy Njoszan éppen Szuzaku
levelét olvassa, majd oda is nyújtotta neki. Nagyon hosszú volt a
levél: elmélkedett benne a saját közelgő haláláról, búsongott, hogy
most már soha többé nem látják egymást. A tokorótól szóló kitétel
különösnek hatott Szuzakutól, hiszen tolla mindig inkább a
jámbor dolgokra állt, mintsem a költészetre. Gendzsi azonban
sűrű lelkiismeret-furdalás közepette olvasta. Szuzaku l^tségtelenül
nagy aggodalmat és csalódást érezhet Njoszan házassága miatt, s
bár Gendzsi ebben nem érezte magát hibásnak, így szólt
Njoszanhoz:
- Remélem, nem szándékozol megfogadni apád tanácsát.
Szörnyű gondolat, hogy elvonulj magányos hegyek közé.
Most, hogy Njoszannal való kapcsolata már csak egészen
felületes lehetett, még inkább csodálta szinte gyermeki szépségét,
melyet csak fokozott, hogy haját oldalt levágták, s így egészen
simán hullt alá két orcája mellett. Mégis őt, Gendzsit lehet
hibáztatni mindenért. Ő engedte meg, hogy a lány eltávolodjék
tőle. Bár céltalan volt igyekezete,, hogy helyrehozza az elmúlt
évek mulasztásait, egészen közel ment Njoszan függönyéhez, és
szinte dédelgetőn beszélt hozzá.
A kisfiú dajkájának szobájában aludt, de most felkeltették; erre
nyílegyenesen bemászott Gendzsihez, és belekapaszkodott

ruhája ujjába. Fehér selyemingecske volt rajta, e fölött piros

köntöst viselt, finoman rádolgozott kínai mintával. A köntös elég
hosszú volt, és a kis uszály furcsa alakzatban húzódott utána. Mint
az ilyen korú gyermekeknél szokás, köntöse elöl végig nyitva
volt, és kilátszott két lábacskája: fehér és selymes volt az, akár a
frissen hántott fűzfavessző. Mosolyában és homlokának rajzában
kétségtelenül volt valami, ami Kasiva-gira emlékeztetett. De kitől
örökölhette feltűnő szépségét? Apjától nem - annak tűrhető
külseje volt, és távol állt a szépségtől. Njoszanhoz - furcsa módon
- nem is hasonlított. Az a kifejezés, ami a fiúcska arcának fő
jellegzetességét adta, leginkább mégis őhozzá, Gendzsihez állt
közel (legalábbis így képzelte).
A kicsi akkor próbálgatta az első lépéseket. Amint bejött,
nyomban észrevette a Szuzaku által küldött és a gyümölcsös tálon
heverő furcsa gyökereket, és tipegve arra indult. Feltétlenül meg
akarta tapasztalni, mik azok: nyomban ízekre szedte, szétszórta,
darabokra tördelte, megrágicsálta - egyszóval szörnyen
összekente-fente magát és az egész szobát.
- Nézzétek csak. hogy haszontalankodik! - kiáltott fel
Gendzsi. - Ezeket a gyökereket igazán eltehettétek volna szem
elől. Valamelyik asszony biztosan jó tréfának vélte, ha azt mondja
neki, hogy ennivalót lát. - Azzal karjára vette a fiúcskát. - Milyen
kifejező arca van ennek a picinek! - folytatta. - Igen kevés dolgom
akadt ilyen korú gyermekekkel, és fejembe vettem, hogy mind
egyformák és egyképpen érdektelenek. Most látom, mekkorát
tévedtem. Ha felnő, micsoda pusztítást fog véghezvinni a
közvetlen szomszédságban cseperedő hercegnők szívében! Szinte
sajnálom, hogy már nem láthatom. De hát "bár minden évben
eljön a tavasz" . . .*
- Hogyan beszélhetsz ilyesmit! - szörnyedtek el valameny-
nyien.
A kis Kaorunak most jöttek az első fogacskái, és mivel úgy
képzelte, hogy a Szuzaku küldte friss bambuszhajtás éppen arra
való, hogy duzzadt ínyéhez szorítsa, addig ügyeskedett, míg
megkaparintotta az egyiket, és a szájába dugta. Közben persze
szörnyen csorgott a nyála.

- Nos, valóban jól szórakozik! - kiáltotta Gendzsi. - Micsoda

ficamodott gusztusuk van az ilyen gyermekeknek! "Bár törzsében
olyasmi rejlik, ami keserű számomra, e friss hajtástól szívem
mégsem tud megválni!"
Mialatt ezt az akrosztichont mondta, kézen fogta a gyermeket,
és megpróbálta rábeszélni, tegye le azt a vacakot. Kaoru-nak fülig
futott a szája, úgy mosolygott, de ügyet sem vetett Gendzsire:
négykézláb, nagy csattogással elügetett zsákmányával, gyorsan,
ahogy csak bírta keze-lába.
Ahogy múltak a hetek, a fiúcska egyre kedvesebb lett; nem telt
bele nagy idő, és teljesen eltűnt a "keserű mellékíz", amelyet
jelenléte vegyített Gendzsi gondolataiba. Ügy érezte, hogy a
gyermeknek, aki oly nagy öröm forrása lett számára, az volt a
sorsa, hogy ilyen körülmények között, és nem másképpen
szülessék meg. Kasivagi csupán eszköze volt a sorsnak. A maga,
szemre oly irigylésre méltó életében adódott furcsa, érthetetlen
események sorában éppen az a legkülönösebb (gondolta Gendzsi),
hogy az egyetlen hölgy, akinek hibátlan a származása, aki fiatal,
szép és minden tekintetben makulátlan, a vele való rövid házasság
után kijelenti, hogy inkább kolostorba kívánkozik! Ilyen
pillanatokban valami visszatért Kasivagi iránt érzett régi
keserűségéből.
Ezalatt Jugirinak minduntalan az járt az eszében, halálos ágyán
mit mondott neki Kasivagi. Ha egyáltalán nem sejti, mire
vonatkozhatnak szavai, valószínűleg már rég megbeszéli
Gendzsivel. Így azonban nagyon jól tudta, hogy a téma rendkívül
kényes, és azon töprengett, lesz-e valaha is bátorsága, hogy szóba
hozza.
Egy szomorkás őszi estén, amikor szokásos látogatására
megérkezett az első kerületben lakó hölgyekhez, Ocsibát cite-rája
társaságában, szorgalmas gyakorlás közepette találta. Az asszony
nem akarta, hogy zavarják, ezért Jugirit a délnek néző nagy
oldalsó szobába vezették. Amikor leült, távolodó szok-
nyasuhogást hallott, és valami sejtésnyi kellemes illatot érzett.
Mindez - Jugiri szerint - azt jelezte, hogy megérkezésének hírére
néhány hölgy sietve elrejtőzött a belső szobában.
A látogatás az Ocsiba anyjával folytatott szokásos beszél-

getéssel kezdődött. Mialatt a régi időkről társalogtak, Jugiri

akaratlanul is összehasonlította ezt a csendes, teljesen kietlen
házat a maga otthonával, ahol hajnaltól alkonyig olyan élénk
sürgés-forgás uralkodik, mert teljesen megtöltik a hancúrozó
gyerekek és a szép számú szolganép. Itt tartózkodó szigorúság
ömlött el mindenen. Ahogy körülnézett, úgy érezte, hogy ha
jómaga közönséges szenvedélyeknek és vágyaknak csupán a
gondolatával is betörne ebbe az egykedvű nyugalomba, ha ezt az
előkelő csendet felverné bármi durva zabolátlansággal vagy
jogtalan bizalmassággal, súlyosan vétene a jó ízlés ellen, és
eljárását nem lehetne elég szigorúan elítélni Odanyújtottak neki
egy citerát, és Jugiri felismerte benne Kasivagi hangszerét.
Néhányat pendített rajta, majd így szólt Ocsiba anyjához:
- Ismerem e hangszer csengését. Ezen szokott játszani
Kasivagi, ugye? Mennyire örülnék, ha lányod játszana rajta
valamit. Azt mondják, hogy a hangszer megőrzi halott gazdájának
ujja nyomát, s még később is felismerni.
- Attól tartok, hogy ebben az esetben nem lesz így - válaszolta
az anya -, mert Kasivagi halála után levették a húrokat, és most
újak vannak rajta. Ocsiba az utóbbi időben igen keveset játszott,
és bizony fájó szívvel mondom, hogy hamarosan mindent elfelejt,
amire apja tanította. Bizonyára tudod, hogy Szuzaku a zene terén
sokat foglalkozott lányainak oktatásával, és gyakran mondta, hogy
Ocsibához fűzi a legnagyobb reményeket. De mióta az a
szerencsétlenség ért bennünket, azt hiszem, minden tudománya
feledésbe ment már . . .
Az idős hölgy újra kérte, hogy játsszék, de Jugiri szabadkozott.
Azt mondta, egyedül Ocsiba tudhatja felidézni Kasivagi
pendítését, és ragaszkodott hozzá, hogy a citerát tegyék le Ocsiba
ülőhelye mellé. Az asszonynak azonban nyilvánvalóan nem volt
kedve teljesíteni Jugiri kérését, ez pedig nem sürgette.
 Felhőtlen égről sütött le a hold. Vadludak, szárny szárny
mellett, nyílegyenes rajban húztak el a ház fölött. Ő, a társtalan
asszony, mennyire irigyelheti ezt a boldog sereget!* Végül
megindította az őszi este szépsége, a bőrét hűsítő, meg-

meglibbenő lágy szellő: ölébe vette a nagy kínai citerát, és játszott

rajta néhány akkordot. A zenéből áradó bensőséges érzés minden
szónál jobban felkavarta Jugirit. De Ocsibának ahhoz nem volt
kedve, hogy együtt játsszék Jugirival, és mivel már későre járt, a
fiatalember búcsúzkodott. Már kifelé tartott, amikor az anya
átnyújtott: neki egy fuvolát.
- Hosszú éveken át Kasivagi családjáé volt, de nincs ér
telme, hogy némán itt heverjen ebben az elhagyott házban.
Kasivagi olyankor játszott rajta, amikor kocsijában ült, és
fuvolájának hangja összevegyült fullajtárjainak kiáltásaival.
Nagyon vágyom rá, hogy ismét halljam a hangját, ha más kéz
játszik is rajta . . .
Jugiri azonnal látta, hogy Kasivagi jól ismert fuvoláját tartja a
kezében. Eszébe jutott, barátja hányszor elmondogatta, bárcsak
holta után olyan ember kezébe kerülne, aki ért is hozzá, és nem
pusztán emléknek tekinti. Jugiri néhány futamot játszott rajta,
majd hirtelen megállt.
- Megengedted, hogy játsszam a citeráján - mondta -, és
mert te bátorítottál, nem éreztem lelkiismeret-furdalást. De
most, hogy ezen a fuvolán játszom ... - Jugiri hangja elcsuk
lott.
Ocsiba anyja ezt a költeményt mondta:
- A házamat körülvevő harmatos bokrok közt ma éjszaka
megszólalt a kabóca hangja, akár a régi időkben.
- Bár a lyuksor ma is ugyanazokat a hangokat jelzi, ujjaim mi
mást csalhatnának ki belőlük, mint könnyes, elcsukló hangot?!
Így felelt Jugiri, és végre, hosszas habozás és késlekedés után,
már késő éjszaka, visszatért otthonába.
Az ablakredőnyöket bezárták, mindenki aludt. Kumoi hallott
róla, hogy Jugiri sokat fáradozik az első kerületben lakó két hölgy
ügyeiben. Szemlátomást ez az oka, hogy gyakran későn jár haza -
és bár Kumoi ezúttal jól hallotta, hogy megérkezett, nem volt
kedve beszélgetni: alvást színlelt.
- Miért zárkóztok be ennyire?! - kiáltotta Jugiri, amikor
végre beeresztették. - Olyan szép holdvilág van, hogy az em
ber nem is hinné, bárkinek is van szíve bezárni az ablakot.

Azzal kinyitotta a redőnyt, és félrehúzta a Kumoi fekhelyét

elzáró függönyöket is, majd leült, de úgy, hogy kiláthasson.
- Végképp nem értem, hogyan feküdhet valaki az ágyban,
amikor ilyen látványban lehet része! - mondta Jugiri. - Gyere
csak ide, és nézz ki. Nem bírom el, hogy ezt elszalaszd.
Kumoi azonban rossz hangulatban volt, és úgy tett, mint aki
nem hallja a hívást.
Mintha az egész lakást telehintették volna gyerekekkel: itt is,
ott is egy arcocska derengett - simaságán átsejlett a gyermeki
szendergés gondtalansága -, s amerre csak fordult, mindenütt
udvarhölgyek, dajkák és más házbeliek aludtak seregestül - alvó
alakok eleven gubanca. Ismét össze kellett hasonlítania ezt a
csődületet azzal a síri csendes házzal, ahonnan éppen most
érkezett. Kivette zsebéből a fuvolát, és játszott néhány hangot.
Vajon alusznak-e már az első kerületben, vagy talán gondol rá
Ocsiba, és azt kívánja, hogy bár még ott lenne? Talán éppen most
játszik a citerán, amelyet még ő helyezett a keze ügyébe. Vajon
megváltoztatta-e a hangolást?* Az idős hölgy, Ocsiba anyja,
szintén jól játszik japán citerán. Már ágyban feküdt, amikor
gondolatai így elkalandoztak. Hogyan lehetséges - töprengett -,
hogy Kasivagit olyan kevéssé érdekelte Ocsiba? Habár azt senki
sem állíthatja, hogy valóban rosszul bánt volna vele, de Jugirit
felháborította a gondolat, hogy valaki, aki megszerezte magának
Ocsibát, egyszerre ráunhat! Ámbár tudta, hogy ilyesmi megesik,
sőt, alapjában véve elég ritka, hogy bármely vonzalom éveken át
változatlan maradjon. Erre egyetlen példaként a maga és Kumoi
kapcsolata jutott az eszébe. Az eredmény azonban az lett, hogy
feltétlen hűségével elkényeztette az asszonyt. Kumoi kissé
érzékenykedő és követelőző lett.. . Ezzel a gondolattal aludt el.
Álmában megjelent neki Kasivagi, felkapta a fuvolát, és
kíváncsian nézegette. Jugirinak még álmában is eszébe jutott: nem
tette helyesen, hogy játszott a fuvolán, mert ezzel magához
vonzotta Kasivagi szellemét.
- Ha úgy tudnám fújni, ahogy a szél is bármerre fújja dalát
a sás közt, fuvolám szava elszállna igazi örökösömhöz! - így
beszélt az álomalak.

jugiri éppen meg akarta kérdezni, mit jelentsen e különös vers,

amikor hirtelen felrettent. Egyik gyermeke felsírt. Fülhasogató
sírása nem és nem akart szűnni. A gyerek nem akarta meginni a
tejet, a dajkák pedig nagy aggodalommal sürögtek-forogtak
körülötte. Most Kumoi vette karjára a gyereket, és leült vele a
lámpa közelében. Haját füle mögé simította, ruhája elöl nyitva
volt, s látszott szép vonalú melle, keblének hullámzása. Nem
akarta megetetni a gyereket, csak hagyta, hogy szájacskája a
mellére simuljon - ezzel és más apró fortélyokkal el is állította a
kicsi könnyeit. Jugiri most már ott állt mellette.
- Valami baja van a gyereknek? - kérdezte, és hogy
aggodalmát megmutassa, marékszámra hintette szét a rizst, és
közben elmondta a védelmező varázsigéket. Ha a gyermeken nem
is sokat segített vele, de legalább elűzte a saját álmának
nyomasztó hatását.
- Semmi értelme annak, amit csinálsz! - szólt Kumoi. -A kicsi
beteg. Biztosan valami ragályt szedett össze, amikor erőnek
erejével kitártad az ablakot. Hazajössz, miután mit tudom én hol,
kiszórakoztad magad, megtölteted a házat egészségtelen éjszakai
levegővel, pusztán azért, hogy neked meglegyen az örömed, és
bámulhass a holdba.
Jugiri azonban látta az arcáról, hogy már nem neheztel, csak
ugratja.
- Rászolgáltam a szidásra, ha igaz, hogy a ragály csak az
ajtón vagy az ablakon át jöhet. Ha bárki más vallja ezt, elég
gyerekes nézetnek tekinteném. De minthogy féltucat gyermek
anyja állítja, természetesen tisztelettel kell fogadnom.
Ezután hallgatagon ült ott, és olyan különösen nézett Ku-moira,
hogy az egészen zavarba jött tőle, s végül meg is szólalt:
 - Nem feküdnél le inkább? Félek, nem olyan az öltözé
kem, hogy nyugodtan mutatkozhatom benne.
Kumoi tudta, hogy a lámpafényben ülve nem lehet valami
előnyös látvány. Jugirit ez a kis kacérság nem bosszantotta, sőt
meghatódott tőle, mert tudta, hogy feleségének még most is
gondja van arra, milyen hatást tesz rá. A kisfiú szemláto-

mást valóban rosszul volt. Kis megszakításokkal egész éjszaka

sírdogált, s így az egész házban senki sem aludt sokat.
Jugiri nagy nyugtalanságot érzett a fuvola miatt. Az álom
világosan jelezte, hogy a hangszer illetéktelen kézbe került.
Kasivagi bizonyára nem nőnek szánhatta, mert az ugyan mi
hasznát látná? De a férfiak közül se igen tudta, kire gondoljon.
Ahogy eltöprengett Kasivagival folytatott utolsó beszélgetésén,
mindinkább arra a meggyőződésre jutott: barátja úgy halt meg,
hogy valami szörnyű teher nyomta a lelkét, valami titok, valami
bűntudat, ami örök időkre elzárhatja előle a szabadulást. És
mialatt azon tépelődött, hogy ilyen esetben mit tartanak a
leghatékonyabbnak, Kasivagi lelkéért egész sereg ájtatosságot
tartatott az Otagiban* és különböző templomokban, amelyekkel
az elhunyt családja kapcsolatban állt. Arra gondolt, hogy a fuvolát
felajánlja egy buddhista szentélynek. Némi fontolgatás után
azonban úgy vélte, hogy ez -enyhén szólva - udvariatlanság lenne
a hölggyel szemben, aki neki ajándékozta, és elhatározta, hogy
apjához fordul tanácsért.
Közölték vele, hogy Gendzsi az akasi hercegnőnél van. Ahogy
átment Muraszaki lakosztályán, ráköszönt a kis Niu, aki ekkor
hároméves volt. A kisfiú Muraszaki kedvencének számított, s
talán ő volt a legszebb gyerek a palotában.
- Vegyél fel, kérlek szépen! - állt elébe a gyerek. - Mondd,
nem tisztelnéd meg magad azzal, hogy visszaviszel anyuhoz?
A fiúcska még összezavarta a szavakat, és saját magára
alkalmazta azokat az udvariaskodó kifejezéseket, amelyeket
dajkái használtak vele szemben.
- No, gyere! - szólt Jugiri nevetve. - De Muraszaki úrhölgy
paravánjai előtt kell elvonulnunk. Nem fogja ezt
udvariatlanságnak tartani?
- Nem láthat téged - mondta Niu, és ruhájának falatnyi ujjával
eltakarta Jugiri arcát. A fiúcska irányította, akár egy vakot, s így
érkeztek meg az akasi hercegnő ajtaja elé. Kaoru éppen itt játszott
a hercegnő többi gyerekével. Jugiri letette a fiúcskát a küszöbre, s
amint annak bátyja, Ni no Mija ezt meglátta, lármázva csörtetett
Jugiri felé:
- Én is lovacskázni akarok!

Niu azonban meg akarta akadályozni, hogy Jugiri karjára vegye

bátyját:
- Nem! Nem! - kiáltotta. - Jugiri az én bácsikám, nem a tiéd!
Az enyém, csak az enyém!
- Rendesen viselkedjetek, gyerekek! - kiáltotta Gendzsi, amint
ott termett mellettük. - Jugiri egyikőtöké sem. Ö bizony a császár
kamarása, és ha őfelsége meghallja, hogy elloptátok
testőrezredesét, nagyon megharagszik. Te pedig kis csibész vagy,
Niu! Mindig megpróbálod, hogy bátyáid rovására előnyöket
szerezz!
- Ni no Mija viszont már egy felnőtt önfegyelmével le tud
mondani jogairól - jegyezte meg Jugiri. - Az ő korában levő
gyermeknél riasztó az effajta önzetlenség.
Gendzsi úgy érezte, sosem látott még három ilyen aranyos
gyereket, és bár nagy felfordulást csináltak, elnézően mosolygott
rájuk. Végül azonban ezt mondta:
- Ez a hely nem alkalmas vendégfogadásra. Menjünk va
lahová, ahol kényelmesen elbeszélgethetünk.
Azzal elindult a saját szobája felé. De nem egykönnyen
szabadulhattak, mert a három kis herceg rájuk csimpaszkodott, és
nem akarta őket elereszteni. Természetesen teljesen jogtalan volt,
hogy Kaoru; egy köznemes gyermeke, együtt nevelkedjék az akasi
hercegnő gyermekeivel. Gendzsi azonban jól tudta, hogy ha maga
csak egyetlen hanggal is jelezné, hogy ezt helytelennek tartja,
Njoszant szemrehányásként érné. Gendzsi - amint már korábban
is mondtam - igen pontosan tudta, hogy tetteinek milyen hatása
van mások érzelmeire, éppen ezért egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy megmutassa: az ő szemében Kaoru semmivel
sem kevesebb, mint a saját unokái.
Jugiri távolról már többször figyelgette Kaorut, de eddig még
nem barátkozott össze vele. Most meglátta, hogy a kisfiú a
paraván hasadékán át bekukucskál hozzá, s erre felvett egy földre
hullt virágos cseresznye ágacskát, a fiúcska felé nyújtotta, és
hívogatni kezdte. Kaoru nyomban előtotyogott. Sötétkék
kezeslábas volt rajta, s ennek színe erősen elütött egyenletesen
sápadt bőrétől. Kaoru sokkal szebb, mint az
akasi hercegnő két fia - gondolta Jugiri. A benne feltámadt
gyanakvás eredményeként játszik vele a képzelet, vagy Kaoru
valóban hasonlít egy kissé szegény Kasivagira? A tekintetében, a
szeme állásában (bár ez a jellegzetesség a kisfiúnál jóval
határozottabbnak látszott) volt valami, amit emlékezete szerint
senki másnál nem látott. És a mosolya is . .. Képzelődnék? Nem.
Bizonyára Gendzsi sem láthatja úgy mosolyát, hogy nyomban
eszébe ne jusson Kasivagi. És ha így van, mivel magyarázhatja? A
két kis akasi herceg izmos, hétköznapi módon jóképű fiúcska volt
- Kaoruban azonban volt valami kifinomult, valami előkelő,
amivel száz más nemesi származású gyermek közül is kiválna.
"Halálos kár - gondolta Jugiri -, hogy To no Csudzsónak majd
megszakad a szíve, mert Kasivaginak nincs fia, nincs nevének
fenntartója, de nem is tudhatja meg az igazságot erről a
kicsikéről... - feltételezve persze, hogy valóban ez az igazság ..."
És bár To no Csudzso a múltban ellenségesen viselkedett vele
szemben, Jugiri szíve szerint megszerezte volna neki ezt a nagy
örömet. Ámde mihelyt arra gondolt, miképpen hajtsa végre,
belátta, hogy elképzelése megvalósíthatatlan. Közben
összebarátkozott Kao-ruval, aki csöppet sem félt tőle, és
pompásan eljátszottak együtt.
Gendzsi enyhén gúnyos mosollyal hallgatta Jugiri elbeszélését
az első kerületben tett legutóbbi látogatásáról, majd az
eseménnyel kapcsolatosan kérdezett egyik-másik régi barátjukról,
ismerősükről, s végül váratlanul ezt mondta:
- Remélem, nem úgy viselkedsz, amiből Ocsiba úrhölgy téves
következtetést vonhatna le. A magam keserű tapasztalatából
tudom, hogy ilyen veszély fennáll. Kétségtelen, csupán barátod
emlékezete késztet rá, hogy így cselekedj, de bárki, aki hall sűrű
látogatásaidról, könnyen más következtetést vonhat le belőle. A te
érdekedben, de a hölgy érdekében is ügyelned kell arra, hogy
kitűnjék: teljesen önzetlen okok késztetnek e látogatásokra.
"Az ilyesfajta tanácsadás apám specialitása - gondolta Jugiri. -
Milyen igényesen szabja meg elveit, és milyen sikertelenül
alkalmazza őket!"
- Nemhogy bírálat nem érhet a két hölgy iránt tanúsított
figyelmem miatt - válaszolta -, de megróhatnának azért, ha
nem venném a kezembe ügyeik intézését. Megengedem, hogy
e látogatásaimról szóló elbeszélésemmel esetleg azt a gyanút
kelthetem, hogy akár Ocsiba úrhölgy, akár én, nem vagyunk
eléggé megfontoltak. De minden attól függ, hogy az ember
milyen körülmények közt mond vagy tesz valamit. Valamely
megjegyzés egy adott helyzetben igen arcátlannak tetszhet,
máskor viszont teljesen ártatlanul hangzik. És bizonyára igazat
adsz abban is, hogy sok függ az érdekeltek jellemétől és korá
tól is. Ocsiba már nem egészen fiatal, bennem pedig nincsen
hajlandóság a válogatás nélküli szerelmeskedésre. Ha kapcso
latunk szerinted némileg fesztelenné vált, csupán azért lehet
séges, mert Ocsiba úrhölgy komolyan veszi az életet, és mert
tudja, hogy bennem meg lehet bízni.
Beszélgetésüket most olyan irányba terelte, hogy egészen
magától értetődően elmesélhette álmát. Gendzsi meghallgatta -
nem szólt közbe, viszont pontosan tudta, mit jelent az álom.*
- Ismerem a fuvolát, amelyről beszélsz - mondta végül. -
Őszintén szólva, annak valójában itt a helye, e házban, mert
eredetileg Muraszaki apjáé volt. A leszpidéza-ünnepi hang
versenyt követően, egy nap megengedte Kasivaginak, hogy
hazavigye, mert tudta, hogy a fiatalember kitűnő játékos.
Ocsiba anyja persze nem tud erről, és egészen természetes,
hogy neked ajándékozta.
Ez merő kitalálás volt, és Gendzsi bizonyosra vette, hogy Jugiri
tudja ezt, sőt azt is tudja, ki a titokzatos örökös, akiről álmában
Kasivagi beszélt. Gendzsi viszont nem akart addig megszólalni,
míg Jugiri világosabban értésére nem adja, hogy ismeri a titkot.
Jugiri látta, hogy apjának semmi kedve őt bizalmába vonni, és úgy
gondolta, helyesebb, ha elhalasztja a már rég esedékes közlést,
milyen rejtélyes kérése volt Kasivaginak halálos ágyán. Ámde
igen nagy volt a kísértés, hogy túljusson az egész ügyön, és
belefogott, mintha ez az emléke csak most jutna eszébe:
- Kasivagi valamivel halála előtt különböző utasításokat
adott nekem dolgaira vonatkozóan. Ugyanakkor megbízott

valamivel, ami az irántad érzett mélységes tiszteletével függ

össze, legalábbis így véltem. Ámbár többször is belefogott, hogy
megmagyarázza a dolgot, nem tudtam rájönni, mit akarhat, sőt
későbbi töprengéseim során sem tudtam megállapítani, hogy
pontosan mire gondolhatott.
Jugiri kissé eltúlozta önnön tanácstalanságát, s ennek az lett az
eredménye, hogy Gendzsi számára most már egészen bizonyossá
vált: Jugiri megtudta a titkot. De Gendzsi most sem akart beszélni.
- Semmi olyan okról nem tudok, ami miatt Kasivagi arra a
gondolatra juthatott, hogy haragszom rá - mondta. - Ami az
álmodat illeti, szeretném nyugodtan átgondolni, és majd
megmondom, mihez tartsd magad. Vénasszonyok mondása
szerint különben is csak nappal szabad álmokról beszélni!
Látszott, hogy Gendzsiből egy szót sem lehet kicsikarni. Ámde
a történet, amelyet Jugiri legutóbb elmondott, kétségtelenül tett rá
valami hatást. Jugiri tisztelettel gondolt apjára, s eltöprengett,
vajon mi játszódhat le lelkében.

TIZEDIK FEJEZET

Jugiri

Jugiri okosságának és hűségének olyan nagy híre volt, hogy az

első kerületben tett sűrű látogatásai miatt semmi pletyka nem
támadt; mindenki úgy érezte, hogy ez Kasivagi emlékéhez való
ragaszkodásának megkapó bizonyítéka. Valóban, viselkedése
miatt mind ez ideig semmi szemrehányás nem érhette - lelke
mélyén azonban olyan érzés élt, hogy nem sokáig marad ez így.
Ocsiba anyja azt sem tudta, hogyan köszönje meg a fiatalember
rendkívüli jóságát. Jómaga mind kevesebb szórakozást talált, s így
Jugiri gyakran érkező levelei, sűrű látogatásai jelentették legfőbb
örömét. Jugirinak Ocsibához fűződő kapcso-

latában eleinte nyoma sem volt udvarlásnak vagy gyengédebb

érzelemnek, s ezt mindketten annyira megszokták, hogy zavaró
lett volna, ha Jugiri hirtelen változtat viselkedésén. De előbb-
utóbb mégis adódhat, hogy barátságuk egész természetesen és
szinte észrevétlenül átalakul valami fesztelenebb kapcsolattá.
Ilyen körülmények valóban adódtak is: Jugiri élesen figyelte
Ocsibát, ámde be kellett vallania, hogy az asszony nyilván nem
akar élni az adott helyzettel. Belefáradt ebbe a kísérletezésbe, és
már-már azon gondolkodott, kereken megmondja neki, hogy
szereti, s majd meglátja, hogyan fogadja -ámde Ocsiba anyja
ekkor súlyosan megbetegedett. El is szállították a fővárosból a
hegyek közt fekvő birtokára. Az idős hölgynek régebben volt egy
káplánja, egy szent életű ember, akinek igen sokszor sikerült már
segítenie megszállottakon, kiűzve belőlük a gonoszt. Ez a pap
most a hegyekben lakott: oda kötötte szigorú fogadalma, hogy
sosem hagyja el faluját. Remetezuga szerencsére egészen közel
esett az idős hölgy birtokához, s így most, hogy elhagyta a
fővárost, számíthatott a pap jó szolgálataira. Fullajtárokat és úti
kocsit Jugiri bocsátott rendelkezésére. Az ember azt hinné, hogy
ez sértette Ocsiba sógorait, hisz nyilvánvalóan az ő kötelességük
lett volna, hogy ilyen esetben a hölgyek segítségére legyenek. Az
az igazság, hogy őket nagyon lefoglalták a saját ügyeik, s így soha
eszükbe nem jutott, hogy felajánlják szolgálataikat. Egyedül
Kobait érdekelte Ocsiba sorsa, ámde ő olyan elutasítónak érezte az
asszony viselkedését, hogy végül beszüntette látogatásait.
Jugiri figyelmessége szinte határtalannak bizonyult. Amikor
meghallotta, hogy a könyörgéseket az idős hölgy ágyánál tartják, a
papok részére alamizsnát és vadonatúj ruhákat küldött. A
köszönőlevelet maga Ocsiba írta, mert anyja túlságosan beteg
volt, hogysem írni tudjon, és mindnyájan azon a véleményen
voltak, udvariatlanság lenne egyszerűen tollba mondani a levelet.
Jugirinak roppantul tetszett Ocsiba kézírása, és annyira örült a
levélnek, még ha az más érzelmeit közvetítette is. hogy most még
gyakrabban írt Ocsiba anyjának, abban a reményben, hogy
hasonló válaszokat kap. Nagyon szerette

volna felkeresni a hölgyeket vidéki otthonukban, de tudta, hogy

Kumoi ezt legrosszabb sejtelmei igazolásának tekintené, s így
magában leszögezte, hogy - legalábbis egyelőre - hiba lenne ez a
látogatás.
Ám hogy egyre jobban bent jártak az őszben, mindinkább
vágyott rá, hogy megtudja, mi van a hölgyekkel. Az is eszébe
jutott, hogy a hegyekben már tarkulnak a lombok, és égő vágy
fogta el, hogy vidékre menjen.
Arra hivatkozhatott, hogy az öreg káplán, aki ritkán mozdult ki
magányos és hozzáférhetetlen zugából, végre ráállt, hogy
felkeresi régi patrónusai.
- Magam is sok mindenről szeretném kikérni tanácsát -
magyarázkodott Jugiri. - Talán soha többé nem adódik ilyen
alkalom. Egyúttal pedig azt is megtudhatnám, hogy van Ocsiba és
az anyja.
Űtjára csak néhány fullajtárja és vagy fél tucat belső szolgája
kísérte el; mindnyájan vadászruhába öltöztek. Nem volt nagy út a
hegyekben fekvő birtokig. Bár a Macugaszi mellett fekvő Ojama
színeit össze sem lehetett hasonlítani a mögötte húzódó vad és
sziklás vidékkel, mégis sokkal inkább magukkal ragadták Jugirit,
mint otthon, a nagy palota kertjeiben mesterségesen felidézett őszi
hangulat.
A házat mindössze egy alacsony sövénykerítés vette körül, de
igen rendezett volt és takaros. Bent a házban - jóllehet csak
ideiglenes tartózkodásra rendezték be - minden megvolt, amit
igényes ízlésű ember megkívánhatott. A könyör-géseknél
használatos oltárt a főcsarnokból nyíló oldalszárnyban állították
fel. A beteg hölgyet az épület hátsó traktusában helyezték el,
lánya pedig a nyugati szárnyban lakott. Attól féltek, hogy a
betegség netán ragályos, s azt tanácsolták Ocsibának, maradjon a
városban. A lány azonban hajthatatlan volt, és csupán azt az
egyetlen óvintézkedést tette, hogy a ház másik végében
rendezkedett be.
Vendégszoba nem volt, ezért Jugirit egyenesen Ocsiba
lakosztályába vezették. Innen bonyolította le szokásos
üzenetváltását az idős hercegnővel. Ocsiba nyilván a szoba túlsó
végében tartózkodhatott, mert a hölgy érkezésekor hirtelenjé-

ben összetákolt emelvény felől, a függönyök mögül, halk ruha-

suhogás hallatszott, és Jugiri meg is pillantotta egy alak
körvonalait: nem lehetett más, csak Ocsiba. Szíve vadul vert.
Üzenetváltása a beteg hölggyel csak igen lassan folyt, mivel az a
ház túlsó végében feküdt, és a szünetekben, mialatt a küldöncök
jöttek-mentek, Jugiri beszélgetni kezdett az öreg hercegnő egyik
udvarhölgyével.
- Ha meggondolom, több mint egy éve már, hogy úrnőtök
ügyeit a kezembe vettem - mondta -, és bizony különösnek
érzem, hogy Ocsiba még ma is vadidegenként bánik velem.
Bizonyára hallotta, hogy megérkeztem, de egyetlen üdvözlő
szót sem küld. Ilyet még sosem tapasztaltam. Úgyszólván kép
telen eljárás ez velem szemben, s akik tudják, milyen vagyok,
minden bizonnyal nehezükre eshet, hogy ne nevessenek a sze
mébe. Gondold csak meg: megállapodott nős ember vagyok,
tudod a koromat, ámde fiatalabb fejjel sem adtam sok tanú
jelét az ifjúkori vadságnak! Mivel magyarázod úrnőd maga
tartását?
A hölgy számára érthető volt Jugiri méltatlankodása. Elment és
buzdítani kezdte Ocsibát, legyen kissé vendégszeretőbb. A
hercegnő azonban így felelt:
- Anyám nevében egyszer-egyszer kénytelen voltam írni. De
ne tekintse ezt úgy, hogy levelezni óhajtok vele. E pillanatban
annyira lefoglal anyám betegsége, hogy senkit sem kívánok látni.
- Teljesen értelmetlen ez - válaszolta Jugiri, mikor megkapta
az üzenetet. - Szemlátomást annyira aggódik anyja betegsége
miatt, hogy csakhamar a maga egészsége is kárát látja. Ne vedd
zokon, ha megmondom: úrnőd betegségét javarészt az okozza,
hogy bánatára látnia kell Ocsiba örökös mélabús tépelődései. Ha
egy kissé összeszedné magát, azt hiszem, igen jó hatást tenne
anyjára, de magának Ocsiba úrhölgynek is javára válnék. Visszás
beállítás az tőle, hogy csupán anyjához fűz baráti kapcsolat.
Ezt mindannyian elismerték.
Napnyugta táján sűrű köd ereszkedett le, és a hegy, melynek
lábánál a ház állt, sötét és alaktalan tömegként úszott
fölötte. A sövény mentén nyíló s a ködben furcsa szürkére fakult
gyermekvirágok közül szakadatlanul szólt a bogarak zümmögése,
a vad, kusza bozótból pedig csörgedező víz hűs, tiszta hangja
hallatszott. Néha-néha bánatos, nyirkos szél söpört végig a
hegyeken, és megrázta a sűrű erdőket. Időnként megszólalt az
egy-egy ájtatosság végét s a következő kezdetét jelző gongütés: a
hívó hang máris rázendített, mikor a befejező gongütés zengése
jóformán még el sem halt. Mindezek a hangok, s maga az egész
környezet, szinte féket vetett a kalandozó képzeletnek - ámde
Jugiriban csak fokozta az elhatalmasodó szenvedélyt. A beteg
szobájában egyre buzgóbban mormolták a varázsigéket, egyre
buzgóbban folyt az ének. Híre futott, hogy fogytán a hercegnő
ereje, és az egész háznép összesereglett. Jugiriban felvillant a
gondolat: kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhat, hogy megvallja
érzelmeit Ocsibá-nak. A házat most már sűrű köd ülte meg.
- Semmi értelme, hogy most útnak induljak - mondta. -Nem is
találnám meg az utat.
És Ocsibának beküldte ezt a költeményt: "Kedvesebb
szívemnek, hogy a menekülés ösvényét elzárja előlem a hegyek
ködleple." Ocsiba pedig így válaszolt: "Azért ereszkedett le a köd,
hogy otthonom sövényét elrejtse, s nem azért, hogy az üres szívű
vendéget visszatartsa." Már az is szokatlan volt, hogy egyáltalában
válaszolt, s a puszta tény, hogy rászánta magát, Jugiri fejéből
száműzte a gondolatot, hogy még az éjjel visszatérjen a fővárosba.
"Való igaz, hogy nem találnék haza. Te pedig nem engeded
meg, hogy itt maradjak. Szerinted mit kell tennem?"
A fiatalember merész szavait mindeddig nem feltétlenül kellett
elérteni, ámde ezt az ellenvetést Ocsiba arcátlanságnak érezte, és
annyira megharagudott, hogy nem volt hajlandó folytatni a
levelezést. Jugirit főként azért érte nagy csalódás, mert tudta, ilyen
alkalom nem kínálkozik többé. Irtózott a gondolattól, hogy az
asszony esetleg úgy érzi, mintha ő ki akarná használni
egyedüllétét. De mit árthat Ocsibának, ha egyszer élő szóval
hallja, mit érez iránta? Elküldött a kíséretében levő egyik
nemesúrért, aki alatta szolgált a testőrségnél.

- Nem mehetek el addig, míg a káplánnal nem beszéltem -

szólt. - Mindeddig egyetlen pillanatra sem mozdult el a hercegnő
mellől, de azt hiszem, hamarosan tart egy kis pihenőt. Itt maradok,
és megpróbálok szót váltani vele, mihelyt az éjszakai ájtatosság
véget ér. Te és a többiek maradjatok a helyeteken. De küldj le
valakit kuruszunói birtokomra, azt hiszem, nincs messze innen.
Ott majd kerítenek abrakot a lovaknak. Ti pedig, akik itt
maradtok, ne beszélgessetek. Ha a házbeliek meghallják a
hangotokat, megtudják, hogy itt maradtam éjszakára, és
félremagyarázzák jövetelem célját.
- Nem gondolhatok a hazatérésre - mondta később Ocsi-bának,
csak úgy mellékesen. - Itt éppúgy várhatok, akár másutt.
Remélem, nem zavarlak. Mihelyt a káplán kijön anyád szobájából,
csatlakozom hozzá.
Jugiri még sosem viselkedett ilyen arcátlanul. Hetykeségére az
lett volna az egyetlen hatásos válasz, ha menedéket keres anyja
lakosztályában. De ilyen körülmények közt túlzásnak érezte a
megfutamodást: mozdulatlanul ülve maradt, és eltöprengett, mi
jöhet még. Nem kellett sokáig várnia. Néhány perc múlva az
egyik udvarhölgye hozott valami üzenetet, Jugiri pedig, valami
ürüggyel, a hölgy nyomában bejött a függönyök mögé. A köd már
annyira sűrű volt, hogy bent a házban égő lámpa mellett is
csaknem sötétség uralkodott. Ocsiba, hirtelen rémületében, a
szoba mélyén kivezető tolóajtóhoz sietett. Ha sötét voit is, Jugiri
csalhatatlan érzékkel a nyomában volt, és mielőtt az asszony
bezárhatta volna az ajtót, még éppen el tudta kapni ruhájának
uszályát. Ocsiba kiszabadította magát, de az ajtó túlsó oldalán
nem volt se retesz, se gomb: ott állt remegve, és szorította az ajtót.
- Valóban olyan rettenetes az, hogy függönyöd mögé me
rem tenni a lábamat? - kérdezte Jugiri. - Lehet, hogy keve
set számítok szemedben, de mégis ismerlek már egy ideje, s
talán tettem is neked néhány apró szolgálatot.
Most hozzáfogott, és nyugodtan, józanul beszélt iránta érzett
vonzalmáról. Az asszonynak azonban egyre csak az járt az
eszében, milyen orcátlan módon teremtette meg e beszélgetés
lehetőségét, és annyira felháborította Jugiri tolakodása,

hogy alig is tudta, miféle érzelmeiről próbál most olyan

türelemmel beszélni.
- Ha vétek úgy érezni, amint érzek - folytatta -, akkor rá
szolgáltam neheztelésedre. De egy pillanatig se tarts attól,
hogy ezt bármi más vétekkel tetézem. Azért jöttem, hogy be
széljek . . . pusztán azért, hogy beszéljek. Jogom van hozzá,
hogy elmondjam gondolataimat, mert ha magamba fojtom
őket, hevükkel csakhamar porrá égetik szívemet. Hányszor, de
hányszor megpróbáltam már, hogy elmondjam, mit szenvedek,
de te nem akartál meghallgatni. Miért csodálkozol tehát, hogy
megragadom ezt a kedvező aikalmat? De ne tarts rosszabb
nak, mint vagyok. Kínozz, ahogy jólesik, esküszöm, nem te
szek mást, mint szavakba öntöm mindazt, ami bennem for
rong, ami már nem fér meg szívemben.
Ocsiba még most is szorongatta az ajtót, de Jugiri könnyen
kinyithatta volna, ha akarja - ám nem tett rá kísérletet.
- Nem kímélnéd meg magad ettől a fáradságtól? - kér
dezte végül Jugiri, és nevetése valamiképp meggyőzte az asz-
szonyt, hogy nem akar semmi rosszat. Lehanyatlott a keze.
Jugiri eltolta az ajtót és belépett.
- Biztosan nem tudod, mennyit szenvedek miattad -
mondta. - Már-már azt hiszem, ha asszony vagy is, de fogal
mad sincs a szerelemről.
Ocsiba nem tudott mit válaszolni, sem erre, sem Jugiri egyéb
kijelentéseire. Jugiri valóban szemére vetette, hogy "fogalma
sincs" a szerelemről, de ha ezzel egyáltalán akart valamit
mondani, jobbára csak arra a készségre gondolt, mellyel az ember
- elveitől és hajlandóságaitól elvonatkoztatva -megadja magát más
vágyának.
- Tévedsz! - felelte Ocsiba. - Sokkal többet tudok, mint
gondolod, ahhoz mindenesetre eleget, hogy tudjam: kímélet
lenségednek, aminek ma éjszaka tanújelét adtad, bizony ke
vés köze van a szerelemhez.
Jugiri megkísérelte, hogy az asszonyt a holdfénybe vezesse,
mert most erős szél fújt, és felszállt a köd. Ocsiba azonban még
most is tartózkodó volt.
- Hiszen már bebizonyítottam, hogy semmi rossz szándék

nem vezet - mondta Jugiri komolyan. - Higgyél nekem, és

meglátod: semmit sem teszek engedelmed nélkül. Gyere . . . -
Magához vonta Ocsibát.
Már majdnem megvirradt. A hold felhőtlen égről ragyogott alá,
és fénye a köd utolsó foszlányain is áthatolt. A nyitott verandán
ültek, mely oly keskeny volt, hogy a hold a szemükbe sütött.
Jugiri Kasivagiról kezdett beszélni. Ocsiba pedig egész nyugodtan
és örömmel vett részt a beszélgetésben.
Jugiri azonban nem volt képes magába fojtani a szemrehányást,
hogy Ocsiba nagy gyengédséggel ápolja Kasivagi emlékét,
jóllehet férje elhanyagolta őt, őhozzá viszont nemigen kedves,
pedig határtalanul csodálja. Az asszony nem felelt, csak némán
töprengett: Kasivaginál hiányzott ugyan az előkelő születés és a
magas rang, de törvényes férje volt, s ezt az ő apja és Kasivagié is
jóváhagyta, és férje révén megvolt a maga jogos társadalmi
pozíciója. Ha még ez a sok jót ígérő házasság is csődbe juthatott,
ugyan mit várhat egy szerelmi viszonytól, ami minduntalan
ellenállásba és akadályokba ütköznék? Még ha Kumoi idegen
lenne! De húga Kasivaginak, és Ocsiba nagyon megbarátkozott
vele. És To no Csudzso! O mit gondolna minderről? Ocsiba
gondolatai, bármerre tapogatóztak is, mindenütt talált valakire, aki
közel áll hozzá, aki neki kedves -se viszony híre ezeket az
embereket mélyen felháborítaná és sértené. És ha jómaga is így
elszörnyed - pedig ő igazán tudja, hogy a látszat ellenére teljesen
kifogástalan volt viselkedése -, ugyan mit gondolhatnának azok,
akik a helyzetet nem ismerve a legsötétebb gyanakvásra is
hajlandók?! És számára az sem jelentett vigaszt, hogy anyja e
pillanatban még semmit sem tud arról, mi játszódik itt le: végül
úgyis rájön, és szemében csak annál bűnösebb lenne a dolog, mert
lánya titkolózott előtte.
Ocsiba anyjánál ugyan nem mutatkozott semmi határozott
gyógyulás, de akadtak napjai, amikor teljesen öntudatnál volt, és
tiszta volt a feje. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a napi
könyörgés befejeztével a káplán még ott maradt nála, és az ágya
mellett ülve varázsigéket olvasott fel. Nagy örömmel látta, hogy
javult a beteg állapota.

- Nemhiába hangzott el a Nagy Nap-Buddha szent ígé

rete - kezdte. - Bizonyos voltam benne, hogy buzgón mon
dott varázsigéinknek meglesz a hatásuk. A gonosz szellem,
mely megszállva tartott téged, nagyon hadakozott, de végül
is nyomorult és elgyötört lény az, s annyi bűn terheli, hogy te
hetetlen a szentség fegyvereivel szemben.
Mikor a gonosz szellemet említette, hangja szigorúvá és
haragossá vált. Majd a megalkuvást nem ismerő jámborokra oly
jellemző nyerseséggel váratlanul megkérdezte:
- Lányodnak mióta van viszonya Jugirival?
- Nem tudom, miről beszélsz! - vágta rá az idős hölgy
méltatlankodva. - Jó barátja volt Kasivaginak, és barátságuk iránti
kegyeletből időnként segítségünkre van ebben-abban. Hallottam,
hogy betegségem idején minduntalan eljött érdeklődni hogylétem
iránt, ez pedig igazán nagyon kedves tőle . ..
- Semmi szükség ilyen szavakra - szakította félbe a pap. -
Előlem ne takargasd a dolgot. Ma reggel, amikor a hajnali
szertartásra jöttem, jól láttam, amint a nyugati szárny ajtaján
kilépett egy rendkívül jó megjelenésű fiatalember. Még elég
ködös idő volt, és magam fel sem ismertem volna, de hallottam,
amint kísérőim sugdolózni kezdtek: "Ott megy Jugiri herceg.
Mindig egyformán zajlik le a dolog. Amikor előáll a kocsija,
elküldi, és itt rendezkedik be éjszakára." Ámbár valóban magam is
ráismerhettem volna a nyomában szállongó illatról. Megfájdult
tőle a fejem. De hát a fiatalemberek mindig is túl sok illatszert
használnak ... Ez így nem mehet tovább! Ne hidd, hogy
elfogultság él bennem vele szemben! Ellenkezőleg: családjának
régtől fogva lekötelezettje vagyok. Nagyanyja mindig hozzám
fordult, valahányszor imákat akart mondatni érte, és a hercegnő
halála óta maga Jugiri is sokszor küldött értem. Nekem azonban
nincs szándékomban, hogy szó nélkül eltűrjem ezt a szerelmi
viszonyt. Felesége, Kumoi úrhölgy, tiem akárki, akivel
büntetlenül lehet űzni ilyen játékot. Milyen nagyobb állami poszt
van manapság, ahol ne ülne rokona? Ráadásul nyolc, vagy talán
kilenc gyermeket szült Jugirinak. Csak nem gondolod, hogy
lányod kiszoríthatja Kumoit? Végeláthatatlan civódás és
féltékenyke-

dés támadna ebből, és végül olyan szégyenletes, őrjöngő

szenvedélybe torkollna, ami már gyakran okozta asszonyok
romlását, és ha a sors úgy akarja, végül a Hosszantartó Sötétségre
juttatja őket. Még ha lányod nem is ragadtatja magát szenvedélyes
érzelmekre, a fiatalember feleségében olyan féltékenységet
ébreszt, mely végül Ocsiba úrhölgy lelkét is zsákmányul ejti, és
súlyosan veszélyezteti üdvösségét. Egyszóval: ennek azonnal meg
kell szűnnie! Ragaszkodom hozzá!
A pap mind felindultabban és hevesebben ágált az állítólagos
szerelmi viszony ellen, s az idős hölgy csak nagy nehezen bírt
szóhoz jutni.
- Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyesmi zajlik itt - mondta.
- Emlékszem ugyan egy alkalomra, amikor mondták nekem,
hogy Jugiri nem érzi jól magát, és itt tölti az éjszakát, hogy
másnap még meglátogathasson. Talán innen ered ez a híresz
telés. Jugiri mindig annyira komoly volt, olyan megbízható,
hogy el sem tudom képzelni...
Valójában azonban maga is észrevett néhány furcsaságot, és bár
Jugiri olyan szertartásos, olyan kínosan óvatos volt, hogy
elkerüljön mindent, ami pletykára adhat okot, és nőkkel szemben
annyira tisztelettudóan és udvariasan viselkedett, mégis, néhány
apró jelből rájött: ha Jugiri magára marad, és nem fenyegeti a
veszély, hogy idegen szem figyeli, könnyen megesik, hogy meg
nem engedett szabadossággal viselkedik. Márpedig az utóbbi
hetekben Ocsiba lakosztálya csaknem elhagyatott volt. Viszont
van valaki, aki biztosan tudja, mi az igazság. Elhívatta Kososo
komornát, aki - bár nem szívesen, de kénytelenségből - elmondta,
amit tudott.
- Értésemre adták, úrnőm, hogy Jugiri herceg egy bizo
nyos dologban, ami már a múlt év vége óta foglalkoztatja,
könnyíteni akar a szívén. Pirkadat előtt távozott, és kezes-
kedhetem róla, hogy semmi említésre méltó dolog nem tör
tént. Nem tudom megérteni, hogyan támad az embereknek
ilyen gondolatuk!
Azon kezdte törni a fejét, ki lehetett a hírharang. Álmában sem
jutott volna eszébe, hogy a pap.
Az idős hölgyet rendkívül, felizgatták ezek a közlések, és

olyan keserves sírásban tört ki, hogy Kososo ezerszer is elszidta

magát, miért is volt olyan együgyű, hogy megmondja az igazat.
Megpróbálta helyrehozni a hibát, s igyekezett a dolgot a lehető
legkedvezőbb színben feltüntetni. "De úrnőm, hiszen ott volt
köztük a paraván!" . . . "De úrnőm, hiszen jóformán egy percet
töltöttek csak együtt!" ... és így tovább.
- Mit számít mindez! - nyögte Ocsiba anyja. - Eszes, sze
mérmes nőnek eszébe sem juthat, hogy fogadja! Bár úgy lenne,
hogy nem követtek el semmi rosszat! De a papok nem így be
szélnek a dologról, és a konyhában meg a mosókonyhában sem
ezt mondogatják! Bár meg lehetne magyarázni az emberek
nek, hogy valójában mi is történt! De sajnos, ebben a házban
senkire nem lehet rábízni semmit. ..
Zihálva beszélt - újabb kínzó roham jött rá.
Jugiri csak nagyon kelletlenül szánta el magát, hogy otthon
töltse a következő éjszakát. Ha nyomban felkerekedik, és elmegy
hazulról, csak megerősíti a legutóbbi végzetes alkalommal keltett
gyanakvást. Már hónapok óta ingerlékeny volt, de most még
ezerszer nyugtalanabb és komorabb lett. Kumoi tudta, vagy
legalábbis sejtette, hol töltötte az éjszakát, de nem tett célzást a
dologra. Bánatát azzal leplezte, hogy részt vett gyermekei
játékában. Késő este levél érkezett Ocsiba anyjától. Olyan
reszkető kézzel írt, hogy Jugiri nehezen tudta elolvasni, és egészen
közel kellett tartania a lámpához. Ámbár Kumoi díszfüggönye
mögött ült, nyomban észrevette, mit csinál a férje: mögéje
lopózott, és kikapta kezéből a levelet.
- Mit csinálsz! - kiáltott rá Jugiri, szörnyen felindulva. -
Micsoda viselkedés ez? Egyébként is, a levélben nincs semmi
érdekes. A keleti szárnyban lakó úrhölgy küldte.* Nem jól érezte
magát ma reggel, és kihallgatásom után* fel kellett volna
keresnem. De mivel kevés időm volt, levélben érdeklődtem
hogyléte iránt. Magad is láthatod, hogy nem nagyon hasonlít
holmi szerelmes levélhez! Igazán nem való így kitépni valamit az
ember kezéből! Napról napra jobban heveskedsz. Legalább akkor
viselkedj rendesen, amikor mások is vannak a szobában!
- Ha valaki napról napra jobban elveti a sulykot, az te

vagy! - Kumoi mindössze ennyit válaszolt. De igyekezett

könnyed hangon beszélni, mert minden áron csitítani akarta Jugiri
harcias hangulatát. Jugiri elnevette magát.
- Lehet, hogy igazad van - mondta. - De valóban van-e
bármi okod is panaszra? Minden embernek joga van időnként
némi szórakozásra. És annyi bizonyos, nincs még egy ember
a világon, aki ezzel a jogával annyira csínján bánik, mint én.
Az olyan férj hűségével, aki képtelen egyetlen lépést is tenni
a világban, egy idő múltán nincs mit büszkélkedni. Valóban,
feltétlen hűségem veszteséget jelent számodra. Sokkal kitün-
tetőbb egy asszony számára, ha számos vetélytársnőjét meg
előzve az első helyet foglalja el, mintha teljesen egyedül van.
Ráadásul a férj vonzalma sokkal tartósabbnak ígérkezik, ha
kereshet némi változatosságot és szórakozást. Nem sokra men
nél rajongásommal, ha ez pusztán annyit jelentene: eltompult
vagyok ahhoz, hogy más nők szépségét meglássam.
Jugiri remélte, hogy szavaival lekötheti az asszony figyelmét,
és szép csendben visszaveheti a levelet. Kumoi azonban a
szemébe nevetett, és így szólt:
- Boldogságomról való szíves gondoskodásodat olyan időre
tartogattad, amikor már túl idős vagyok hozzá, hogy bármit is
élvezzek belőle. Talán ha nagyobb tapasztalatom lett volna
ezen a téren, nem hatna rám olyan nyomasztóan, hogy mosta
nában olyan nagyon elfoglalt vagy. "Ha már valaha is barát
ságtalan lettél volna hozzám . . ."*
A célzás találó volt, de Jugiri nem akarta elismerni.
- Ugyan! - mondta. - Képtelenség itt "hűtlenségre" cé
lozni! Hallhattál valamit, amiből azonban egy szó sem igaz.
Különös! Némelyik rokonodban még ma is él az a gyűlölkö
dés, amelyet kezdetben éreztek irányomban .. . emlékszel,
ugye? . .. Akkor még hatodik rangban voltam, és azt hitték,
kevés vagyok a számodra. Bizonyos vagyok benne, most is
mét abban mesterkednek, hogy valamiféle hazugsággal elle
nem fordítsanak. Ez már mégiscsak tűrhetetlen! Ocsiba szá
mára éppúgy, mint a magam számára!
Kumoi valószínűleg sok mindent hallhatott, ami e percben

még nem volt igaz, de minthogy Jugiriban éppen az a remény élt,

hogy hamarosan mindez valósággá válik, nem tudott határozottan
tiltakozni. Rájött, hogy Kumoi öreg dajkája valóban igen
elkeseredett hangon beszélt róla, de szó nélkül hagyta, meg sem
kísérelte, hogy mentegetőzzék.
Ami a levelet illeti, roppant oktalanság lett volna nagy ügyet
csinálni belőle: Jugiri úgy feküdt le, hogy meg sem kísérelte
visszaszerezni. Mindenesetre nyugtalanító volt, hogy nem tudta,
mi van benne. Valamilyen ürüggyel sikerült fölkelnie, és
keresgélni kezdett a heverő alatt, amelyen Kumoi feküdt - de nem
találta. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, reggel pedig jó ideig az
ágyban maradt. Öltözködés és egyéb ürügyén csak akkor látott
hozzá a keresgéléshez, amikor Ku-moit kihívták a gyerekekhez.
Kumoi látta, Jugiri nem sürgeti, hogy adja vissza a levelet, s ebből
arra következtetett, hogy valóban olyan semmitmondó, mint állítja
- sőt: már meg is feledkezett róla, hogy elvette tőle. Egész délelőtt
nagy szorgosan babákat készített, írásleckéket adott, elmókázott a
gyerekeivel, s így nem csoda, hogy eszébe sem jutott a dolog. Ju-
girinak azonban szüntelenül a levélen járt az esze. Most már
múlhatatlanul válaszolnia kell. Ámde ha feleletéből kitűnne, hogy
nincs is nála a levél (márpedig valóban csak itt-ott sikerült
kibetűznie egy-egy szót), az öreg hölgyben nyomban felébred a
gyanú, hogy Jugiri valahol elhagyta a levelet.
A reggelit nyugodt délelőtt követte. Jugiri egyszerre csak
megszólalt:
- Mi is lett a levéllel, amit tegnap este elszedtél tőlem?
Láttad, hogy jóformán bele sem néztem ... Vagy visszaadtad
volna? Ma eléggé fáradt vagyok, és bár valóban meg kellene
látogatnom,* de azt hiszem, még apámhoz sem megyek el. Vi
szont a legkevesebb, amit tehetek, hogy küldök neki néhány
sort. Mit is írt?
Mindezt olyan ügyesen adta elő, hogy Kumoiban az az érzés
támadt, igazán nevetségesen viselkedett a levélügyben. Hogy
valamennyire mégis védje a maga igazát, így szólt:
- Van rá mentséged. Mondd azt, hogy meghűltél, mikor
legutóbb éjszaka a hegyekben voltál.

- Erről már éppen eleget hallottam! - felelte Jugiri. - Csak azon

csodálkozom, nem szégyelled, hogy úgy beszélsz rólam, mintha
valami undorító kéjenc lennék. Komornáid már rég csak mulatnak
az én itthon ülő életemen, s nagyot nevetnének, ha hallanák,
újabban min nyargalsz. - Hirtelen elhallgatott, majd felkiáltott: -
Nos, hol az a levél?
Kumoi megígérte, hogy megkeresi, de nem fogott hozzá
nyomban. Néhány további mondat után Jugiri lefeküdt egy kis
időre, mert már alkonyodni kezdett. Hamarosan felverte a kertből
beáradó tücsökzene. Erről eszébe jutott, milyen hangos ciripelést
csaptak Onóban,* azon a ködös estén. Nem szabad, hogy ma se
menjen el a válasza. Felpattant és kaparni kezdte a tuskövét.
Valahogy úgy kell összehoznia a választ, hogy észre ne vegyék:
nincs már meg a levél. Ahogy tűnődve üldögélt, a párnán, melyen
helyet foglalt, valami kis dudoro-dást érzett. Kihúzta, hogy lássa,
mi az. Nagy örömére - s mint később kiderült: nem kis
nyugtalanságára - előkerült az elveszett levél. Bizony nem volt
kevésbé lehangoló, mint sötét sejtelmeiben festegette. "Legutóbbi
leveled - írta az öreg hölgy -, akkor érkezett, amikor lányom éppen
nálam járt, s ezért behozták utána. Mivel ő nem tudta, mit feleljen,
én írok helyette: »Világosan megmutattad, hogy szemedben a
mező széle, hol az asszony-virág hervadoz, csupán egyetlen
éjszakán át tartó enyelgésre való.«"
"Egyetlen éjszaka!" Nyilvánvaló, mit akar ezzel mondani a
levél írójf.. És milyen következtetést vonhatott le az ő hosszú
hallgatásából! Ahogy újra alaposan megnézte a levelet, kitűnt,
hogy igen nagy felindultságban írták. Óhatatlanul némi keserűség
fogta el Kumoi iránt, hiszen az ő bolondos csínye okozta ezt a
kínos várakozást. De hát egy-két évvel ezelőtt Kumoi-nak még
álmában sem jutott volna eszébe, hogy ilyesmit tegyen. A saját
megváltozott magatartása idézte elő nála ezt a fordulatot. Egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy felkerekedik és elmegy
Onóba, de biztosra vette, hogy Ocsiba nem fogadná, még akkor
sem, ha anyja engedélyezné a látogatást. Valóban reménytelennek
tetszett a dolog, mert Jugirinak éppen aznap volt a "fekete
napja".* Talán jó is, hogy a körűimé-

nyék így összeesküdnek ellene, gondolta erényesen, s azzal sietett

válaszolni a levélre. "Ahogy megpillantottam leveledet, boldog
voltam - nem is egy okból - írta. - A benne levő szemrehányó
célzás azonban eléggé rejtélyes számomra. Mit meséltek neked?
»Valóban: őszi bozótban feküdtem, de pihenésemet nem üdítette
enyelgésre megvetett lomb-párna.« Általában úgy hiszem, nem
sok értelme, hogy ilyen szemrehányásra válaszoljak, de
sajnálkozva állapítom meg, hogy ezúttal elhamarkodottan vontad
le következtetésedet. .."
Külön írt Ocsibának, s mindkét levelet átadta Tajunak, fő-
csatlósának, aki legutóbbi onói látogatásakor is vele volt.
Meghagyta neki, hogy az istállóban a leggyorsabb lábú lovat
keresse ki, és könnyű kínai futárnyerget dobjon a hátára.
- Mondd meg, hogy apám palotájában időztem - súgta -,
és éppen most tértem haza.
Ezalatt Onóban nem valami jól mentek a dolgok. Az anya -
amint Ocsiba érezte is -, eléggé meggondolatlanul, kezébe vette az
ügyek intézését, és tiltakozott Jugiri könnyelmű, futó kalandja
ellen. Most aztán kiderült, hogy megsértette vele Ju-giiit. Órák
teltek, már egészen besötétedett, válasz azonban még most sem
érkezett. Ez annyira felizgatta az idős hölgyet, hogy nyilvánvaló
javulása egyszeribe semmivé lett, és még vége sem volt a napnak,
állapota rosszabbra fordult, mint valaha. Ocsibát nem bántotta,
hogy Jugiri nem jelent meg, és csupán azt sajnálta, hogy akkor,
azzal az egyetlen alkalommal, nem viselkedett kimértebben.
Mikor anyja szomorúságát látta, úgy hitte, az tölti el ilyen
irtózással, ami feltételezése szerint történhetett azon a
szerencsétlen éjszakán. És magyarázni kezdte, tulajdonképpen
milyen semmiség az, ami lejátszódott. De nem volt könnyű
beszélni erről. Belezavarodott és mondanivalójának kellős
közepén elakadt. Zavara láttán anyja kétszeresen bánatos lett.
"Szegény teremtés - gondolta. - Volt-e valaha is asszony, aki ilyen
előkelő, ilyen tehetséges, és akit szüntelenül így üldöz a sors?!"
Aztán keserűen megjegyezte:
- Kellemetlen dolgot kell mondanom neked. Gondolom,
már rég meg kellett volna tennem. Talán nem a te hibád . . .
de a hallottakból úgy érzem, hihetetlenül gyerekesen viselked-

tél. Ennek a dolognak most már vége, hiszen világos: többé nem
óhajt a tájékunkra jönni. De kérlek, a jövőben légy óvatos minden
ilyen dologban. Kétségtelen, hogy nagyon sokat fáradoztam
neveléseddel, s végül az ilyen dolgokban már nem is vagy egészen
tapasztalatlan .. . Talán dőreség volt részemről, de biztosíthatlak,
minden dolog közül, ami bajt hozhatott rád, legkevésbé erre
gondoltam. Némi állhatatosság, józan ész és határozottság, semmi
egyébre nem lett volna szükséged. Látom, igen távol vagy még
attól, hogy vigyázni tudj magadra, ezért mérhetetlenül nyugtalanít,
hogy nemsokára el kell hagynom téged. Még az egyszerű
emberekben is, persze a jobbakra gondolok, megvan az az érzés,
hogy a könnyelműség nem illik egy özvegyasszonyhoz. A te
rangodbelinek pedig álmában sem juthat eszébe, hogy hódolói így
ki-be járjanak házában. Nagyon fájlalom, hogy házasságod olyan
kevés boldogságot hozott. Magad is tudod, hogy ezt a választást én
nem helyeseltem, de apád, az excsászár, és Kasivagi apja any-
nyira szorongatott, hogy végül is engedtem, mert úgy gondoltam,
hogy a sors akarata ez a semmi jót nem ígérő házasság. Szörnyű
szerencsétlenségnek is bizonyult, s ennek következményeit egész
életedben viselned kell. De legalább megvolt az az elégtételed,
hogy tudtad: magad semmiben nem vagy hibás, és az égi
hatalmakat okolhattad anélkül, hogy megtorlástól kellett volna
félned. Most már nem lehet ilyen érzésed. De ha meg tudnád állni,
hogy ne törődj vele, mi minden kevéssé hízelgő dolgot suttognak
körülötted, azt hiszem, nagy vigasztalásodra lehetne az ezzel a
fiatalemberrel fenntartott kapcsolatod, amennyiben persze
továbbra is eljárna ide, amire, úgy hiszem, egyáltalán nem gondol
már.
Anyja könyörtelen hűséggel vázolta helyzetét. Ocsiba nem
tudott mit mondani, csak ült, és csendesen sírdogált. Anyja
figyelmesen nézte, és hirtelen gyengéd csodálat fogta el lánya
iránt:
- Milyen szép vagy! - sóhajtotta. - Nincs senki hozzád fogható!
Neked, aki ilyen szépség vagy, mi lehet a sorsodban, ami csak
úgy vonz magához minden kudarcot, minden csalódást?!

Az öreg hölgy állapota annyira leromlott az izgalmaktól, hogy

könnyen zsákmányul esett a megszállottság újabb rohamának,
mely régebben már jelentkezett nála. Egy szempillantás alatt
elvesztette öntudatát, és tagjai jéghideggé váltak. A papok sietve
összegyűltek, és eget ostromló könyörgéseikkel megpróbálták
magához téríteni. Mindannyian szent életű emberek voltak, hegyi
templomokból úttalan utakon jöttek ide, pedig fogadaimuk szerint
halálukig nem lett volna szabad kimozdulniuk. Ocsiba és baráti
körének könyörgése vette csak rá őket, hogy megszegjék
fogadalmukat. De ha most le kellene bontaniuk oltáraikat, és
legyőzötten vissza kellene vonulniuk cellájukba, ezzel a Hitet érné
súlyos csapás (ünnepélyesen ezt hangoztatták Buddhának).
E percben érkezett meg Jugiri levele. A beteg, öntudatának
pillanatnyi felvillanásában, megértette: Jugiri egy szót sem ír
arról, hogy eljön még. Rossz sejtelmei tehát igazolást nyertek. A
fiatalember akkor, hideg szívvel, mindössze csak szórakozást
keresett. És utolsó ép gondolata az volt, hogy ha most az udvarnál
bármi pletyka, megindul, ahhoz nem lesz szükség az ő levelére.
Környezete nem mindjárt vette észre, hogy elérkezett a vég.
Azelőtt is gyakran voltak rohamai, s olyankor úgy tetszett, mintha
az élet elszállt volna belőle. De most a szokásos ráolvasásoknak
már nem volt semmi hatásuk, és aztán látták is, hogy mindennek
vége.
Elérkezett a kilencedik hónap. A hegyekben viharok dühöngtek.
A fákon már egyetlen levél sem maradt, kietlen volt az egész
vidék, és Ocsiba, aki olyan érzékenyen figyelte a természet
változó arculatát, nyomorultabbul érezte magát, mint valaha.
Olyan sötét gondolatok keringtek benne, hogy elfogta a halálvágy
- szabadulni akart magányos életének szörnyű egyhangúságától.
Jugiri csaknem naponta írt. Érdeklődése és számtalan ajándéka
boldoggá tette az ott időző papokat, hiszen régóta tartó
remeteéletükben az ilyesfajta örömök végtelenül sokat jelentettek.
Jugiri nagy aggódásról tanúskodó üzeneteket, némelykor pedig
hosszú leveleket küldött, s ezekben nagy együttérzéssel,
aprólékosan érdeklődött Ocsiba egész-
ségi állapota iránt - ámde az asszonyon semmi öröm nem látszott.
Ez az a férfi, gondolta, akinek szívtelensége annyira feldúlta anyja
lelki nyugalmát, hogy nem tudott békében meghalni: lelkén súlyos
teherrel szállt a sírba, ami veszélyezteti üdvét.* Ezután már Jugiri
nevének puszta említésére is könny fakadt Ocsiba szeméből.
Környezete mindent megtett, hogy Jugiri ügyét felkarolja. A
herceg ugyanis egyetlen sor választ sem kapott az asszonytól, de
ezt eleinte azzal magyarázta, hogy anyja halála bizonyára súlyosan
nehezedik kedélyére. Idő múltával azonban kitűnt, hogy valami
egészen más oka lehet Ocsiba magatartásának, melyet jómaga
nyersnek, sértőnek érzett. Ha olyan leveleket írt volna neki,
amelyekben meg sem említi gyászát, hanem csupán a napi
látványosságokról és szórakozásokról tájékoztatja, még megértette
volna Ocsiba ingerültségét. De tudatában volt annak, hogy levelei
a legmélyebb részvétről s az asszony minden érzelme iránt
tanúsított tapintatos megértésről beszéltek. Eszébe jutott, hogy
amikor nagyanyja meghalt, egy ideig maga is igen búskomor volt,
sokkal inkább, mint nagybátyja, To no Csudzso, aki anyjának
halálát bizonyos tekintetben magától értetődőnek fogta fel: bár
ügyelt rá, hogy mindent megtegyen, amit az emberek ilyenkor
illendőnek tartanak, az egészet jobbára fárasztó időfecsérlés-nek
tartotta. Még Gendzsi is, aki az idős hölgynek csupán a veje volt,
sokkal több részvétet mutatott. Furcsa, de Jugiri kortársai közül
az, akinek érzelmei leginkább megnyilatkoztak, a csendes, szinte
egykedvű Kasivagi volt. Mennyire örült neki, amikor ezekben a
napokban láthatta, milyen jólesett neki Kasivagi részvéte! És
Jugiri roppantul furcsállta, hogy Ocsiba nem vágyik ilyen
vigasztalásra.
Kumoi még most sem tudott róla semmi bizonyosat, mi
készülődik: az Onóba küldött gyakori levelek állítólag mind
Ocsiba friss gyászával foglalkoztak. A kitűnő hölgy halála
azonban önmagában nem nyújtott elég magyarázatot Jugiri
kedvetlen és gondterhelt hangulatára. Egy este, amikor Jugiri
heverőjén feküdt, és csak bámult az alkonyodó égre, Kumoi egyik
gyermekével odaküldött neki egy papírszalagot, melyen ez állt:
"Örömmel vigasztalnálak, csak tudnám, hogy a halót-

tat gyászolod, vagy az élőért emésztődsz!" Jugiri elmosolyodott.

Magában azt kérdezte, ugyan miért tetszeleg Kumoi abban, hogy
egérutat kínál neki. Nagyon jól tudja, hogy bármennyire szerette is
az idős hercegnőt, halála - annyi hónarr elmúltával - már nem
teheti ennyire bánatossá. Sietősen, hanyagul oda firkantotta a
választ: "Sem az egyik, sem a másik. Ki búsul azon, mert egy
harmatcsepp elillan a reggeli levegőben?!" Mindez szép és jó, de
minek ez az általánosságban mozgó elmélkedés a harmatcsepp
sorsáról? Világos, hogy Jugiri nem akarja őt bizalmába vonni - és
Kumoi nagyon boldogtalan volt.
Jugiri meg akarta várni, hogy leteljék a gyász ideje, és csak
akkor akart ismét ellátogatni Ocsibához. Ámde nem bírta a
várakozást. Tudta, Ocsiba hírnevén nagyobb csorba nem eshet,
mint ami máris érte, és elhatározta, nem hagyja abba az ostromot,
míg célját el nem éri. Kumoi pedig gondoljon, amit akar.
Ocsibától ugyan vajmi kevés biztatást kapott, de az idős hercegnő
levelében az az "egyetlen éjszakát" emlegető mondat úgyszólván
szentesítette, hogy folytassa udvarlását, Ocsiba számára pedig
megnehezíti, hogy kereken elutasítsa őt.
A kilencedik hónap közepe lehetett. Amerre Jugiri haladt, a táj
olyan fenségesen tárult elé, hogy még a legeltompultabb,
legérzéketlenebb szemlélőt is rettegő bámulattal töltötte volna el.
Ütja erdőkön át vezetett, ahol a vihar minden levelet leszaggatott,
de még az ágakat is letördelte, földön hempergette, majd odavágta
a hegyekből örvénylő kavargásban lesodort törmelékhalomra.
Ahogy a ház felé közeledett, a vihar moraj-lásába távoli
zsolozsmázás vegyült. A sövény alján őzcsorda keresett
menedéket a szélrohamok elől: patájukat erősen megvetették a
megbarnult rizstarlón, és a kereplő* éles kattogására sem
mozdultak el ménedékhelyükről. Szorosan összebújtak, és
szánalmasan bőgtek. A hegyi patak zúgására Jugiri felriadt
gondolataiból. A tücskök lombos rejtekhelyét szétzúzta a vihar, s
ők maguk furcsán hallgattak. De akadt egy virág, a kék
sárkányüröm, mely hosszas, türelmes várakozásáért most nyerte el
jutalmát: harmattal beborítva, szomorkás győzelmében árválkodva
világított a száraz fűben.
Mindebben nem volt semmi rendkívüli, de Jugiriban - útjának
körülményei és természete miatt - az őszi táj e szokványos képe is
elviselhetetlen szomorúságot ébresztett.
Eszébe jutott Soso no Kimi vidám nevetése, csinos arca. Érezte,
ha vele tölthetne egy kis időt, eloszlana rossz hangulata - éppen
ezért őt hívatta, mihelyt megérkezett a nyugati kapuhoz.
- Gyere közelebb! - mondta. - Ha hangosabban kell be
szélnem, még meghallhatják, márpedig komoly dologról aka
rok veled társalogni. Remélem, javamra írod, hogy ebben a2
évszakban megtettem ezt az utat a hegyeken át?! - Egy pil
lantást vetett a hegyek felé. - Most már le is száll a köd -
folytatta. - Nézd csak. hogy sűrűsödik .. . Gyere közelebb,
közelebb! - suttogta.
A lány kicsit dagasztgatta a függönyt, amely mögött ült, míg
végre buggyot vetett a nádkeret szélénél. Ruháját eligazgatta
féloldalra. Soso no Kimi Tamato helytartójának húga volt, tehát
Ocsiba unokatestvérének számított, s vele teljesen egyenrangú
nevelést kapott. Persze ő is mély gyászt viselt.
- Természetesnek veszem, hogy Ocsiba úrhölgynek igen
rossz a kedéiyállapota - mondta végül Jugiri -, de azt sehogy
sem értem, miért kell emiatt olyan kitartóan udvariatlannak
lennie velem szemben. Az őrület szélére kerget elutasító maga
tartásával, hogy egy árva szót sem válaszol. Mindenki látja
rajtam, hogy szinte eszemet vesztem már.
Ilyen hangon beszélt, majd hogy megemlítette az öreg hercegnő
utolsó levelét, könnyekre is fakadt.
- Késlekedtél válaszoddal - mondta Soso no Kimi, és még
keservesebben sírt, mint Jugiri -, s ez szemlátomást szörnyű
hatással volt rá. Az utóbbi időben már szépen erőre kapott, de
a várakozás izgalma akkor egyetlen nap alatt tönkretette. A go
nosz erők, amelyek már korábban is utána nyúltak, felismerték
a lehetőséget, és gyorsan éltek vele. Akkortájt, amikor a veje
meghalt, egyszer-kétszer volt már rajta ilyen rosszullét, s né
melykor azt hittük, nem is ébred fel többé. De azután mindig
eszébe jutott Ocsiba szomorú helyzete, és minden erejét össze
szedve visszatért az életbe. Pedig most is hogy kellene valaki,
akiben unokatestvérem. Ocsiba, az anyjához hasonló vigasztalóra
találna. Olyan állapotban van, mint aki már önnön nevét sem
tudja. És így megy ez naphosszat.
Némileg összefüggéstelenül, és nagy zokogás közepette, így
próbált magyarázatot adni Ocsiba hallgatására.
- Mindez rendben van - mondta Jugiri -, de én változat
lanul rejtélynek érzem különös viselkedését. Ne tarts gyengéd-
telennek, hogy kimondom: e pillanatban én vagyok az egyet
len ember, aki segítségére tudok lenni. Apja valami hegy te
tején, valósággal a felhők közé temetkezett, s ha néha gondol
is családi dolgaira, olyan messze van, hogy gyakorlatilag nem
segíthet. Nem látom semmi okát, hogy te miért ne magya
rázhatnád meg neki ezt, ha alkalmad kínálkozik rá. Ez a maga
tartás hovatovább makacssággá fajul nála. De végül is minden
jóra fordul még. Most úgy érzi, hogy soha többé nem óhajt visz-
szatérni a társas életbe, de minden ember kedélyállapota vál
tozó. És a történések sem terveinkhez igazodnak . ..
Soso no Kimi azonban nem segített neki, és Jugiri többszöri
üzenetére Ocsiba csupán annyit válaszolt, hogy egyszer, később,
amikor már nem bénítja ennyire a vesztesége fölött érzett
fájdalom, igyekezni fog megköszönni ismételt látogatásait.
Jugiri, palotájába visszatérve, céltalanul és szórakozottan
ténfergett. Az udvartartásában élő hölgyek megrettenve össze is
súgtak:
- Milyen szörnyen rossz színben van! Róla igazán nem té
teleztük volna fel, hogy ilyen állapotba jut!
Kumoinak eszébe ötlött, hányszor dicsérte Jugiri azt a kellemes
kapcsolatot, mely Gendzsi háza népének tagjai közt uralkodik. Ha
jómaga most legalább neheztelést mutatna Jugiri-nak Ocsiba iránt
megnyilvánuló érdeklődése miatt, férje nyomban azt mondaná rá,
hogy barátságtalan, kicsinyes természet. Kumoi úgy érezte, ő is el
tudná viselni, hogy van vetélytársa, ha nem most kellene kezdenie
megszokni, és ha a környezete is természetesnek venné ezt. De
mindenki már kezdettől fogva a feltétlen ragaszkodás
utolérhetetlen mintaképének tartja Ju-girit, s hogy ez a
csodálatosan hűséges ember ráunt, ez valóban megalázó számára.
így feküdtek pirkadatig, ügyet sem vetettek egymásra, és
egyikük sem tett kísérletet a békülésre. Még jóval előbb, hogy
felszállt a hajnali köd, Jugiri már ismét felingerelte Kumoit, mert
felkelt és megírta szokásos levelét Onóba. Ezúttal azonban az
asszony nem tréfálkozott vele. Jugiri igen hosszan írt, aztán eltolta
maga elől a levelet, és dünnyögni kezdett egy verset. Halkan
motyogott, de Kumoi meghallotta szavait: "Mást sem üzensz
nekem, mint hogy addig nem adsz hírt magadról, míg véget nem
ér a végtelen éjszaka álma." "A Hangtalan Vízesés, mely Ono
hegyéről zuhog alá .. ."* Kumoi úgy hallotta, mintha ezt a
költeményt idézné.
Késő délelőtt megérkezett a válasz. Igen egyszerű külsejű levél
volt: barnás színű, vastag papírra vetették, s a kézírás -szokás
szerint - Soso no Kimitől eredt. Kumoi figyelte Jugiri arcát,
miközben az olvasta a levelet. Végül megtört volna Ocsiba
hercegnő hallgatása? Valójában a levél csupán Soso
szemrehányásait tartalmazta: miért ír folytonosan, ha egyszer
céltalan. "Hogy ezt bebizonyítsam - írta -, legutóbbi leveledet
mellékelem úgy, ahogy éppen 'megmenthettem." És csakugyan,
ott volt Jugiri levele, darabokra tépve, összefirkálva. Jugiri első
érzése mégsem a sértődöttség volt, mert írásával így bánt Ocsiba:
elragadtatva vette tudomásul, hogy az asszony látta, kezébe vette
levelét. Összeillesztette a darabkákat, és nagyjából ezt a
költeményt böngészte ki: "Akár az Ono vizei, szünet nélkül, éjjel-
nappal csendesen csordogálnak könnyeim." Az Onóról szóló régi
vers volt ez, kissé átköltve Ocsiba saját helyzetére. Kézírásában
azonban sok érdekes vonás akadt.
Hányszor, de hányszor látott Jugiri férfiakat ugyanolyan
szánalmas helyzetben, mint most a magáé. Férfiember epekedését
mindig is valószerűtlennek érezte, és igen szigorúan ítélte meg,
mert azt hitte, hogy némi erőfeszítés árán egyszeribe
megszabadulhatna a bajoktól. Pedig nem: nincs itt szabadulás -
csupán tűrni lehet.
Nem telt bele sok idő, és Gendzsi megtudta, mi történik.
Mindig megnyugtató volt számára, hogy Jugiriban annyi józanság
és önmérséklet lakozik. Kellemes volt például az az érzés, hogy
bármi botrányt szaglásszanak is körül, Jugiri neve

ezek kapcsán nem szerepelhet - s ennek annál is inkább örvendett,

mert jómagának homlokegyenest ellenkező híre volt. Ocsi-bával
való kapcsolata egyiküknek sem hozhat sok boldogságot. De
sokkal kisebb lett volna a baj, ha a hölgy nem az ő körükből kerül
ki. Mert mit gondolhat a dologról To no Csudzso? És a többiek?
Ezt azonban Jugiri maga is megtudja oldani. Ö nem is tudna
használható tanácsot adni ebben. De nem is annyira Jugiri járt az
eszében, mint inkább a két hölgy. Akarva-akaratlan mélységesen
sajnálta őket. Egyik nap, amikor mindenféléről beszélgettek
Muraszakival, megemlítette neki a dolgot, és előhozakodott saját
aggodalmaival is: mi lenne vele, Muraszakival, ha jómaga, akár
Kasivagi, korábban halna meg. Muraszaki elpirult, és fájdalom
suhant át arcán, mert nagyon jól tudta, mennyire valószínűtlen,
hogy túlélje Gendzsit. Muraszakiban nagy részvét élt minden
asszony iránt. Milyen elképzelhetetlenül nehéz a helyzetük! Ha
elzárkóznak a négy fal közé, nem tudják meg, hogy van szépség,
gyengédség, érzelem - mi marad számukra? Ülhetnek és
szüntelenül elmélkedhetnek a sötétségen, a halálon. És végül a
szülőknek is mi örömük lehet benne, hogy lányuk tapasztalatlan,
szürke senkivé válik? Bizony, éppen hogy szörnyű csalódást
jelentene számukra. Nem közismert-e a Hallgatag Hercegről szóló
történet?* Az asszonyoktól elvárják, hogy ilyen életet éljenek.
Mindent a szívükbe kell zárniuk. Pedig még a papok is a hallgatást
tartják az egyik legnagyobb vezeklésnek, és a Hallgatag Herceg is,
bár tudta, mi a jó és mi a rossz, csak úgy kerülhette el az elevenen
eltemettetést, hogy elszánta magát és megszólalt. Még ha az ember
önnön teljes megelégedésére meg is tudna maradni a helyes
középúton, mennyi nehézséggel járna még ez is! . . . Muraszaki
természetesen nem magára gondolt, hanem fogadott gyermekére,
az akasi hercegnőre.
Amikor Jugiri legközelebb eljött a Palotába, Gendzsi szóba
hozta onói barátaikat, mert kíváncsi volt, hogyan fogadja ezt
Jugiri-
- Az Ocsiba anyjáért tartott gyász nemsokára véget ér -kezdte. -
Körülbelül harminc éve, hogy Szuzaku magához vette az
asszonyt! . . . Egy emberöltő, igen, egy egész emberöltő, ha

így visszatekintünk! Hamarosan vége az éjszakának, a

harmatcsepp eltűnik a napfényben, pedig "mit ér, ami ily rövid
ideig tart csupán?" Később a hölgy fogadalmat tett, és elvonult a
világtól, de azt hiszem, nem lehetett nehéz élete. Sajnálom, hogy
elment közülünk. Nagy csapás ez, valóban nagy csapás.
- Bizony az - felelte Jugiri -, különösen ha meggondoljuk,
milyen haszontalan és jelentéktelen emberekről állítják, hogy
haláluk veszteség az ország számára... A negyvenkilencedik napra
előírt szertartások megrendezését teljes egészében unoka-öccsére,
Jamato kormányzójára bízták. Szomorú dolog ez, mert most, a
hercegnő halála után, még jobban kitetszik, mint életében
bármikor, hogy elvesztette minden befolyását, és nem maradt
semmi támasza.
- Szuzaku számára minden bizonnyal nagy csapás lehetett -
jegyezte meg Gendzsi. - Én főleg a lányát sajnálom. Egyébként
azt hallom, hogy csinos. Bizonyos, hogy Njoszan után ő a
legkedvesebb gyermeke apjának.
- A lányról igen keveset tudok - mondta Jugiri. - Anyja
azonban igazán szeretetre méltó asszony volt. Nem ismertem
közelről, de néhány alkalommal módomban volt kisebb
szolgálatokat tenni neki.
Ha Jugiri nem ilyen simán hazudik, Gendzsi folytathatta volna
a beszélgetést. Viselkedése azonban arról árulkodott, hogy
tanácsot sem nem kér, sem el nem fogad. Gendzsi mindenesetre
úgy érezte, nagyon visszás lenne, ha éppen ő tartana erkölcsi
prédikációt, így hát más irányba terelte beszélgetésüket.
A negyvenkilencedik napon tartandó ünnep előkészületeit
valójában szinte teljes egészében Jugiri bonyolította le, és minden
apró részletet nagy gonddal kidolgozott. Buzgalmának okáról
persze sok találgatás folyt. Annak alapján, ahogy To no Csudzso
megismerte Jugiri jellemét, jómaga nem hitt a pletykának, hanem
főként Ocsibát hibáztatta, amiért megengedte, hogy kívülálló
személy ilyen döntő szerephez juthasson a szertartás
megrendezésében.
Szuzaku meghallotta, hogy lánya Onóban kíván maradni, és

apáca akar lenni. "Remélem, nem teszel ilyet - írta Ocsibának.

- Tudom, általában igen dicséretre méltónak tartják, ha egy
özvegy visszavonultságban él. Léteznek azonban olyan körül
mények, amikor ez a lépés a magadforma asszony számára,
hisz senki sincs, aki melléd álljon a jelen és a jövendő élet
ben egyaránt, éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint kép
zelte. Azt hiszem, e percben egyrészt nem vonulhatsz vissza az
udvartól, hacsak nem akarsz tápot adni nem kívánatos híresz
teléseknek. Másrészt lelkileg nem vagy megfelelő állapotban
a szerzetesi élet megkezdéséhez. Ha valóban vonz ez az élet,
kérlek, addig ne tégy semmi jóvátehetetlent, míg érzelmeidnek
kellő időt nem engedtél a lehiggadásra . .."
Szuzaku hasonló értelemben írt többször is. Szemlátomást
hallott róla, hogy Ocsiba nevét Jugiriéval együtt emlegetik, és
attól tartott, hogy olyan hírek kapnak majd lábra: Ocsiba azért
vonul el a világtól, mert azon bánkódik, hogy a dolog nem úgy
fordult, mint várta.
A hír, hogy Ocsiba nemsokára visszatér az udvarba, nehéz
helyzet elé állította Jugirit. Ha máris jogot formálna az asz-
szonyra, ezzel azt a látszatot keltheti, hogy a megboldogult
hercegnő nem kellő szigorúsággal látta el feladatát, ezt pedig
olyan gyanúsításnak érezte, aminek - még ha nem is vennék
nagyon szigorúan - nem szabad elhomályosítania az elhunyt
emlékét. Ámde az, hogy az embereket meggyőzze, most
kezdődött csak vonzalma, és végigjátssza a frissen támadt
szerelem szokásos felvonásait, az udvarlást, a búskomor
hangulatot
- ez több volt, mint amit kívánhattak tőle.
Mihelyt kitűzték Ocsiba érkezésének napját, Jugiri elhívatta
Jamato helytartóját, és megtanácskozta vele, mi lenne a teendő,
hogy az első kerületben levő palotát kissé lakályosabbá tegyék.
Onóba való költözés előtt a házat már jó ideje csupán asszonyok
lakták, s így minden eléggé elhanyagolt állapotba került. Jugiri
kiadta a rendelkezést, hogy takarítsák ki a helyiségeket, és maga
gondoskodott róla, hogy mindenüvé új függönyök, paravánok,
díszfüggönyök és más egyebek kerüljenek. Ügy egyeztek meg,
hogy ezeket a felszereléseket magának a helytartónak házában
készítik el, amilyen gyorsan csak lehet.

Amikor eljött a nap, Jugiri saját kocsiját és fullajtárjait küldte el

Ocsibáért, de jómaga nem ment el érte. Ocsiba ellenvetésére,
hogy nincs szándékában elhagyni Onót, unokatestvére, Jamato
helytartója, így válaszolt:
- Úrnőm, ebben a dologban el kell fogadnod döntésemet.
Teljes szívemből veled érzek, és egy idő óta mindent megtet
tem, ami hatalmamban állt, csak hogy segítsek rajtad. De tar
tományomra is kell gondolnom: sürgős ügyek várnak, és azon
nal vissza kell térnem. Szerencsére a te dolgaid egyáltalában
nem állnak rosszul. Udvartartásod irányítását rendkívül hűsé
ges és lelkiismeretes emberre bíztam. Nem óhajtom azt mon
dani, hogy őbenne bármivel is mást láss, mint legutóbb én
bennem. De ha mégis így döntenél, melletted szólna számos
múltbeli példa. Senkinek sem lenne joga, hogy megszóljon té
ged, még akkor sem, ha kiderülne, hogy ez a vonzalom egy
oldalú, azaz csak az ő részéről áll fenn. Mert bármilyen akarat
erő lakozzék is egy asszonyban, nem valósíthatja meg szán
dékait, ha nem áll mellette egy tisztelője, aki befolyásával és
anyagi segítségével támogatja. Ne hidd, hogy nem bízom ér
telmi képességeidben. Bizonyos vagyok benne, hogy szándékaid
mindig kiválóak lesznek, csupán abban kételkedem, hogy végre
is tudod hajtani őket. - Majd, Ocsiba hölgyeihez fordulva, így
folytatta: - Szerintem ebben a dologban mindnyájan hibásak
vagytok. Elindítottátok a dolgot, most pedig, okkal mondom,
egyszerűen vonakodtok üzenetet közvetíteni vagy más módon
segítségére lenni a boldogtalan hercegnek.
Ilyen szemrehányások hallatán a hölgyek a hercegnő köré
sereglettek, és hozzáláttak, hogy átöltöztessék az útra szánt új
ruhájába. Végezetül arra is rábeszélték, hogy megfésültesse a
haját is: kerek tíz arasz volt az - ezt vágyott annyira feláldozni.
Valamennyit gyérült ugyan, habár ezt senki sem vette volna észre
Ocsiba ellenben rosszkedvűen méregette. Mennyi változást
tapasztal önmagán ... ezt is, de más egyebet is! Soha többé nem
merne mutatkozni senki emberfia előtt. ..
- Gyere már! - kiáltották a hölgyei. - Már réges-rég úton
kellene lennünk! Nemsokára beesteledik.
Az egyik komorna kisurrant a piperés dobozzal, egy másik

felkapta a ruhás dobozt. A kosarakat, a zsákokat egyenként

felrakták a kocsikra. Már senki sem maradt a házban, és mivel
Ocsiba nem élhetett ott egyedül, keservesen sírva beszállt a Jugiri
által küldött kocsiba.
Végre megérkeztek. Mi lett anyja házából? És kik gyülekeznek
az átjáró folyosókon? Mire ez a furcsa ünnepélyes hangulat? Alig
bírta elhinni, hogy ez a ház valóban az ő régi otthona, s bár a
kocsi már rég megállt, Ocsiba jó ideig mozdulatlanul ült a helyén.
Jugiri a palota keleti szárnyában várakozott. Sok holmival
indult útnak, s ebből Kumoi szolgálói azt a következtetést vonták
le, hogy hosszabb távollétre készül.
- Legalább szólhatott volna! •- dohogták. - Mikor lesz a
szertartás?*
Feltételezték, hogy a viszony titokban már évek óta tart.
Eszükbe sem jutott, hogy a vonzalom esetleg nem is kétoldali.
Szerencsétlen helyzet volt ez Ocsiba számára.
Mihelyt megvacsoráztak, és minden elcsendesedett, Jugiri
felkereste Soso no Kimit, és megkezdte a szokásos ostromot.
- Nyilván bele tudsz nyugodni, hogy magára hagyd még egy-
két napra - jegyezte meg a lány. - Gondolom, remélhetjük, hogy
ennyi ideig kitartasz hűségesen. Úrnőnk mára cseppet sem lett
vidámabb, keserűséggel fogadta a hazatérést, ezért semmi értelme,
hogy közeledj hozzá. Magam is arra kérlek, légy egy kissé több
belátással, mert ha bármin felindul, én iszom meg a levét. Hidd el,
semmire sem lehet vele menni, valahányszor ilyen hangulatban
van.
- Igazán furcsa - mondta Jugiri. - Amennyire ismerem, sosem
gondoltam volna, hogy mogorva és kezelhetetlen .. .
Azzal hozzáfogott, és elsorolta, mi minden jó származnék
kapcsolatukból nemcsak az ő számára, de Ocsibának is, és hogy
senkinek nem lehet kifogása ellene - ámde Soso no Kimi
türelmetlenül a szavába vágott:
- Ilyen erővel arra is megkérhetnél, hogy egy halottnak vi
gyek üzenetet! Ha egyszer mondom, hogy nincs észnél, s akár
egész éjszaka beszélhetnék hozzá, egyetlen szavamat sem ér
tené. Uram, meggyőződésem, hogy nem kívánsz magadnak elő-

nyöket kovácsolni mostani állapotából. - Soso no Kimi a kezét

tördelte.
- Hallatlan! - kiáltotta Jugiri. - Soha embert még ilyen durván
meg nem sértettek! A hercegnő csodálkoznék, ha tudná, hogy
bárki kívülálló mennyire megbotránkozna viselkedésén!
- Kevés az élettapasztalatod, ha ezt "hallatlannak" nevezed! -
nevetett a lány. - Ami pedig a kívülállókra való hivatkozásodat
illeti, azt hiszem, minél kevesebbet mondanak a dologról, annál
jobb. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy a te
pártodra állnának.
Ámbár a lány erősen fékezte Jugirit, az ajtókat mégsem zárhatta
be előtte, hiszen ő irányította az udvartartást, és bizony máris
mindketten megjelentek a hercegnő szobájában. Hogyan
védekezzék az ember ilyen arcátlanság, ilyen veszekedett
tapintatlanság ellen? Ocsiba olyasmit tett, amiről tudta, hogy bárki
emberfia gyerekesnek és méltatlannak tartaná: felkapta a
derékalját, bemenekült a raktárhelyiségbe, és magára zárta az
ajtót. Meddig kell itt maradnia? Ezt senki nem tudta volna
megmondani. Szemlátomást egész háza népe Jugiri pártján áll.
Szörnyen nyomorultul érezte magát. Berendezkedett, hogy itt tölti
az éjszakát.
Jugiri viszont, mihelyt legyűrte első meglepetését és
felháborodását, valamennyire megnyugodott. Minden eldőlt:
határozottabb visszautasítást képzelni sem lehet. Jön az éjszaka, s
ők ketten ott állnak, akár a két szerencsétlen jamadori-ma-dár:* az
egyik az ajtón kívül, a másik belül. Végre hajnalodott. Jugiri még
egyszer hasztalanul kérte Ocsibát, hogy csak egy résnyire is nyissa
ki az ajtót, majd eltávozott, mert nem óhajtotta, hogy széles
körben híre fusson: így töltötték az éjszakát.
Apja palotájába ment pihenni, és ott beszélgetni kezdett a hulló
virágok falujának hölgyével.
- Mit szól hozzá Kumoi, hogy Ocsiba visszatért az első
kerületbe? - kérdezte az asszony szelíd, nyugodt hangján.
- Az emberek valami históriát kerekítenek köréje, ugye? -
válaszolta Jugiri. - Pedig roppant egyszerű a helyzet. Ocsiba anyja
eleinte ellene volt, hogy védelmembe vegyem lányát.

Utolsó óráiban azonban nagyon aggódott, mi lesz Ocsibával, ha

támasz nélkül marad, és mivel Kasivagi jó barátom volt,
visszavonta kifogásait, és arra kért, hogy mindenben legyek
Ocsiba segítségére. Nincs abban semmi botrányos vagy meglepő,
hogy visszahoztam az első kerületbe; minden ezzel kapcsolatos
szóbeszéd pletyka, fontoskodó emberek koholmánya. Ami Ocsibát
illeti - Jugiri könnyedén felnevetett -, másról sem beszél, mint
hogy apáca lesz, ez pedig azt igazolja, hogy nem sokat hederít
hódolatomra. Talán legjobb is lenne, ha kolostorba vonulna. E
pillanatban teljesen lehetetlen a helyzetem vele és Kumoival
szemben is. Ámde addig is a lehetőségekhez mérten segítenem
kell Ocsibát, mert eleget akarok tenni anyja kívánságának ... Ha
apám legközelebb eljön hozzád, kérlek, magyarázd meg neki
mindezt, mihelyt alkalmad kínálkozik rá. Én félek előhozakodni
vele, mert még azt hiszi, hogy annyi idő múltán egyszeribe
könnyelműségre adtam a fejemet... Habár semmi okom nincs,
hogy féljek akár mások szemrehányásaitól, akár a magam
lelkiismeretétől.
- Mindig is gondoltam - felelte az asszony -, hogy teljesen
kiforgatják a dolgot. Most látom, hogy igazam volt. És valóban,
miért is ne lehetne két feleséged, ha úgy óhajtod?! Én csak
sajnálom szegény kis hercegnőt. Eddig minden úgy történt, ahogy
ő akarta!
- "Szegény kis hercegnő!" Az ám! - kiáltott fel méltatlankodva
Jugiri. - Ez a szó nemigen illik rá. Biztosíthatlak, hogy nagyon is
jól tudja képviselni a maga érdekeit. A "kis démon" jobban ráillik,
valahányszor azt képzeli, hogy megcsorbítják jogait. És miért
tételezed fel, hogy rosszul fogok vele bánni? Bocsásd meg, hogy
erre hivatkozom, de éppen a saját példád mutatja, mennyit nyerhet
valaki némi türelemmel és önuralommal. Könnyekkel és jelenetek
árán férfiembert pillanatnyi kényszerhelyzetbe lehet hozni, de az
így kikényszerített ígéreteket nyomban meg is szegi, aminek
mindkét emberben kellemetlen emléke marad. Tudod, hogy több
okból mindig is rajongtam mostohaanyámért, de leginkább a veled
szemben tanúsított elnézéséért csodáltam.
Az asszonyt nem tévesztette meg ez a hízelgés.

- Azért mondod ezt csupán, mert meg akarod velem értetni,

hogy a magamforma jelentéktelen ember milyen keveset tudhat az
ilyen helyzetről - szólt mosolyogva. - De nem hiszem, hogy éppen
Gendzsi merjen háborogni ilyesmi miatt, még előttem,
négyszemközt sem. Ez igazán tűrhetetlen lenne .. .
- Nagyon tévedsz! - felelte Jugiri. - Elég gyakran tartott nekem
előadást hasonló dolgokról. És bármilyen rossz volt is tanácsa,
nekem úgy kellett tennem, mintha mélyen hatna rám. Tudom,
milyen lehetetlen ez a helyzet.
De térjünk vissza az első kerületben álló palotába.
- Úrnőnk - mondták Ocsiba asszonyai -, nem zárkózhatsz
be, valahányszor csak eljön a herceg. Nem lenne helyesebb, ha
egyszer a szokásos módon fogadnád, és amennyiben szakítani
akarsz vele, ezt illendően megmondod neki, s ezzel a magad
részéről egyszer s mindenkorra elintéznéd a dolgot?
Ocsiba azonban úgy érezte, hogy nem kell tekintettel lennie
arra, aki őrá nem volt tekintettel, és máris annyit ártott
hírnevének, hogy évek múltán is nyoma marad.
- Úrnőnk azt üzeni, hogy később, ha majd jobb hangulata lesz
a társalgásra, és te még kedves leszel emlékezni rá, majd úgy
rendezi dolgát, hogy beszélhessen veled. E percben még annyira
frissen él benne anyja halálának emléke, hogy elnézésedet kívánja
kérni. - Ezt jelentette az egyik komorna. - A valóság az - folytatta
-, hogy máris mindenki házasoknak tekint benneteket, s ez persze
roppantul bántja.
- Szó sincs róla, hogy bármikor visszaéltem volna helyzetével,
jóllehet ezt a legtöbb férfi megtette volna .. . Mondd meg neki, ha
bejönne a szobájába, nem kifogásolom, hogy paravánt állíttasson
közénk, feltéve, ha megengedi, hogy elmondjam, mit szenvedek,
hiszen minden bizonnyal nem szakad belé a szíve! Ha ezt eléred
nála, akkor hónapokon át híremet sem hallja.
így érvelt Jugiri, és mivel minden szava hiábavalónak
bizonyult, végül kijelentette Soso no Kiminek, hogyha most
végleg elmegy, azt gondolja majd mindenki, hogy ráunt Ocsibára
-ez a híresztelés pedig sokkal jobban sértené az asszony
büszkeségét, mint bármi eddigi pletyka.

Tagadhatatlanul így volt ez, és mivel Jugiri nyilvánvalóan

mélységesen hálás lett volna, ha csak egyetlen pillantást vethet is
a hercegnőre, Soso no Kimi haithatatlansága megingott:
megmutatta, hogy az északi oldalon, a személyzet szállásán, egy
titkos ajtón át hogyan juthat be a raktárba. Hogy Ocsiba
valamelyik komornáját rá lehet bírni, árulja el úrnőjét, ez eléggé
természetes lett volna, hisz ilyenek az emberek. De íme, Soso no
Kimi, a rokona, az egyetlen ember, akiről valóban azt hitte, hogy
az ő pártján áll, egy pillanatnyi lelkiismeret-furdalás nélkül
kiszolgáltatta őt az ellenségnek.
Jugiri tehát beszélhetett Ocsibával, felsorolhatta minden érvét,
könyöröghetett neki. Ámbár Ocsiba magában elismerte, hogy
nagy ékesszólással és lelkéből beszél, szavai egyáltalán nem
indították meg: ott ült a férfival szemben, és szorosan
beburkolózott ruhájába (kabát nem volt rajta). Ocsiba elszántsága,
hogy elutasítja Jugirit, nyilván olyan erős lehetett, és egész
magatartásán annyira látszott, hogy irtózással tölti el közelsége,
hogy Jugiri először gondolt rá: Ocsibánál ez már nem félénkség
vagy özvegyi tartózkodás. Űgy érezte, aligha van asszony, akit
udvarlásával legalább valamennyire ne tudott volna megnyerni.
Ocsiba azonban egész idő alatt hajthatatlan maradt, akár a tölgy.
Jugiri hallott már heves, minden értelmet nélkülöző ellenállásról,
amelynek semmi más oka nem lehetett, mint az előbbi életben
szerzett valami rossz tapasztalat. De sosem jutott volna eszébe,
hogy ilyen kirívó eset létezzék. Hát csupán ennyit kap mindazért,
amit eltékozolt? Eszébe jutott az idő, amikor még Kumoi és
közötte semmiféle baj nem létezett: mennyi apró titok, bizalmas
szó édesítette meg azokat az éveket! Jugiri hirtelen elnémult -
érvei kimerültek. Ott ültek mindketten, és várták, hogy
hajnalodjék.
Ámbár holmi raktárhelyiségben ültek, nem volt bent nagy
zsúfoltság. Néhány szekrényke állt ott, tele illatszerrel, és egykét
polcos állvány, de szép rendbe rakva, nem álltak útban, s így a
helyiség kicsi, de eléggé lakályos szobácskának tetszett.
Mindeddig egészen sötét volt, de most nappali fény kezdett
beáradni a nyitott ajtón. Ocsiba ruhájának redőibe rejtette arcát.
Jugiri előrehajolt, és kisimította a ruháját. Ocsiba haja
kuszán borult az arcára. Jugiri most hátra simította a haját, és a
növekvő világosságban végre meglátta vonásait. Érdekes, eleven
arc tűnt fel szeme előtt: előkelő volt, de lágy, asszonyos. És vajon
mit gondolhat róla? Az igazat megvallva, ahogy most ránézett
Jugirira, tetszett neki a férfi, még sokkal jobban, mintha ki lett
volna öltözve. Azt azonban lehetetlennek érezte, hogy Jugiri
őbenne bármi különöset is lásson. Hiszen Kasivagi (akinek sokkal
kevesebb joga volt a finnyásságra) teljesen érdektelennek találta
őt. Méghozzá évekkel ezelőtt, amikor pedig maga még sokkalta
különb volt, mint most! . . . Ilyen gondolatok foglalkoztatták
Ocsibát. És mit fog gondolni apja? És To no Csudzso? Anyja is
csak nemrég halt meg . . . Csak legalább letelt volna már a
gyászidő . . . Jugirinak sok idejébe került, mire Ocsibának minden
érvelésére megfelelt.
Feltálalták a reggelit (persze nem a raktárhelyiségben, ezt talán
mondanom sem kell), és mivel úgy vélték, hogy a gyászidő alatt
használt sötét bútorok zavarnák a hangulatot, a szoba egyik
végéből leválasztottak egy kisebb részt: Ocsiba díszparavánja
szegfűszeg árnyalatú szürke volt, a berendezés nem túlságosan
díszes. Az ételt szantálfából készült kétpolcos tálalóasztalkán
szolgálták fel. Erről és más holmikról még Jamato helytartója
gondoskodott.
A felszolgáló személyzet a sárga, szilvakék, szürke és a barna
árnyalataiba öltözött, de imitt-amott akadt egy-egy világosabb,
vidámabb színű ruha is. Minthogy az egyesülés a hölgy házában
történt, a hagyományos szokásokból számos részletet figyelmen
kívül kellett hagyni, de a helytartón kívül más nem is akadt, aki
intézkedjék, és az alantasabb személyzetet kioktassa
kötelességeire. A család számos csatlósa, akik pillanatnyilag nem
voltak szolgálatban, sietve beállítottak, mihelyt meghallották,
hogy a házban ilyen előkelő vendég telepedett meg. Jugiri abban a
helyiségben fogadta őket, amelyet tudomásom szerint házi
kancelláriának neveztek.
Amikor Kumoi látta, hogy Jugirinak egyáltalán nincs
szándékában visszatérni az első kerületi palotából, úgy vélte, épp
elég időn át vette védelmébe férjét. Igazuk van az embereknek.
Férje már nem a régi megbízható és sziklaszilárd Jugiri.

Abból a Jugiriból semmi sem maradt. Nem látta okát, miért tűrjön
el tőle további megaláztatásokat: elment To no Csud-zsóhoz, majd
- a csillagok kedvezőtlen állására hivatkozva -berendezkedett ott
éjszakára is. Úgy esett, hogy Csudzso úrhölgy éppen otthon volt
látogatóban. Kumoinak nagy vigaszt jelentett nővére társasága, s
ezért meghosszabbította tartózkodását az apai házban.
To no Csudzsónak bizonyos híresztelések fülébe jutottak Ju-giri
új szívbeli kapcsolatáról, és nem lepte meg, hogy a dolog válságos
pontra jutott. Az volt a véleménye, hogy Kumoi megfutamodása a
tiltakozásnak fölöslegesen heves módja, de hát Kumoi mindig is
elhamarkodott és makacs volt.
Mindenesetre, ha nehéz volt bánni Kumoival, tízszeresen állt ez
az apjára. Családfői jogaihoz ember még nem ragaszkodott olyan
kínos pontossággal, mint Csudzso. Úgy tetszett, valósággal
örömét leli önnön hajthatatlanságában. Jugiri meg volt győződve
róla, hogy apósa nagyon esztelenül fog viselkedni, mihelyt ő ismét
megjelenik a Nagy Csarnokban. "Micsoda szégyen! Egy szót se
többet! Takarodj a szemem elől!" Ilyen volt a stílusa, Jugiri pedig
semmi kedvet nem érzett ilyen jelenethez.
Kumoi egy csomó gyerekét otthon hagyta, de a kislányká-kat,
akik még egészen aprók voltak, magával vitte To no Csudzso
palotájába. Amikor Jugiri első ízben hazatért, a kisfiúk tomboltak
örömükben, és köréje gyülekeztek. Egyikük azonban elsírta
magát, és panaszkodott, hogy boldogtalan anyja nélkül. Jugiri
számára szívettépő volt ez. Egymás után írta a leveleket
Kumoinak, és kérte, térjen vissza, sőt kocsit is küldött érte - de
mindez hiába volt. Jugirit most már ingerelte az asszony
makacssága, és szíve szerint sorsára is hagyja a dolgokat. Viszont
attól félt, hogy ez rossz hatással lesz apósára, ezért estefelé
személyesen elment a palotába. Egyenesen abba a lakosztályba
sietett, ahol Kumoi, látogatásai alkalmával, meg szokott szállni.
Kumoi nem volt ott, de rábukkant néhány hölgyére és a
kislányokra, akik dajkájuk társaságában voltak. Tőlük megtudta,
hogy Kumoi nővérével együtt a középső épületben lakik.
"Berendezkedsz a nővéred lakosztályában, pedig - korod
hoz nem illően - otthagytad egy sereg gyerekedet, a többit
meg itt dugod el a palota távol eső szárnyába. Mondd, kérlek,
mit jelentsen ez? Már régen látom, hogy a fejed tele van ne-
vetséges képzelődéssel, de azt mégsem gondoltam volna, hogy
mindazon rajongás után, amit a múltban tanúsítottam irántad,
fogod magad, és hátat fordítasz nekem és számtalan
gyerekünknek - és ráadásul ilyen semmitmondó ürüggyel."
Ilyen mogorva hangú levelet küldött be az asszonynak. Ku-moi
így válaszolt:
"Mi jó származhat abból, ha visszatérek hozzád? Rám un-
tál, és nincs okom feltételezni, hogy ez az érzésed nem lesz tartós.
Ami pedig a gyermekeket illeti, örülök, hogy ennyire törődsz
velük."
Jugiri többször nem próbálkozott, hogy visszavigye Kumoit.
Egyedül töltötte az éjszakát. Micsoda ember lehetett az, töp
rengett Jugiri, aki elsőnek terjesztette azt a véleményt, hogy
a szerelem valami k.üemes dolog? Hogy gondolatait elterelje,
úgy fektette le a k; 'iúkat, hogy rájuk lásson. De nemigen ta
lált nyugtot, mert mihelyt feledte Kumoi szerencsétlen megfuta-
modását, Ocsibáért kezdett aggódni. Milyen izgatott lehet, hogy
ma éjszaka nem jelent meg! Lehet, hogy újra elölről kezdheti j
az ostromot?!
Másnap reggel ezt írta Kumoinak:
"Azt hiszem, hogy elhatározásodat az egész világ esztelen
ségnek fogja tartani, de mivel ragaszkodsz hozzá, kész vagyok
belenyugodni. Gyermekeink, akiket itthon hagytál, természete-
sen nagyon szomorúak, mert nem vagy velük. Feltételezem
azonban, hogy megvan az oka, amiért így elhagytad őket, tehát
rám kell bíznod, hogy úgy gondoskodjam róluk, ahogy jónak
látom."

Levelében mintha rejtőznék valami fenyegetés! Arra gondol

talán, hogy a gyermekeket kiszolgáltatja holmi mostohának?
Bármilyen szörnyűnek tetszett is ez, Kumoi képesnek tartotta rá
Jugirit. Férje később még azt is kérte, hogy a kislányokat küldje
vissza hozzá. "Ezután már igen nehéz lenne bármi tárgyalásba
bocsátkoznom apáddal - írta -, és talán soha többé
nem láthatnám kislányainkat, hacsak vissza nem térnek. Mert,
ugye, sokkal helyesebb lenne, ha a gyermekek együtt
nevelkednének fel?"
A kisfiúk aranyosak voltak, de még egészen kicsinyek.
- Ne hallgassatok anyátokra! - intette őket. - Sok minden
ről nem helyes a felfogása, és haragjában olyan gondolata tá
madt, amivel mindannyiunknak sokat ártott.
To no Csudzso egyáltalán nem haragudott Jugirira, sőt az volt a
véleménye, hogy lánya csupán nevetségessé tette magát ezzel a
hirtelen elköltözködéssel.
- Egy kicsit várhattál volna, s majd meglátod, hogyan ala
kulnak a dolgok - mondta Kumoinak. - Jugiri végül is igen
józan eszű ember. Az ilyen makacs, fejetlen magatartás asz-
szonyhoz egyáltalán nem illik. De ha már megtetted, egyelőre
tarts ki. Később meglátjuk, milyen lépéseket tesz, hogy visz-
szaszerezzen téged.
To no Csudzso ezt a költeményt küldte Ocsibának: "A
bennünket összefűző kötelék miatt számodra helyet tartogatok
szívemben, de rokonszenvet többé ne várj tőlem - több is jutott
neked abból, mintsem megillet." Fiát, Ben no Sosót választotta
küldöncül; ez már Kasivagi életében jól ismerte a házat, és most
egyenesen besétált. A női lakosztály előtt elterülő verandán
hellyel kínálták, ámde beszélgetésre egyik hölgy sem érzett
kedvet. Ocsibában természetesen fájdalmas emlékeket ébresztett a
fiatalember látogatása. To no Csudzso fiai közül Ben no Soso volt
a legcsinosabb és legtehetségesebb, s ahogy Ocsiba bentről
elnézte, elámult, mennyire hasonlít Kasivagira.
"Lehetséges volna, hogy velem, aki oly gyakran megfordultam
e házban, úgy akarsz bánni, mint vadidegennel?!" - Ezt írta a fiú.
Ocsibának fogalma sem volt róla, mit válaszoljon To no
Csudzso költeményére. Komornál azon a véleményen voltak,
hogy más nem válaszolhatja meg helyette. Bárcsak élne az anyja,
és segíthetne neki! Kétségtelen, hogy anyját bántanák azok a
körülmények, amelyek To no Csudzsót ilyen kijelentésre
késztették, de mindig kész volt segíteni nehéz helyzetében, sőt
helytelen cselekedeteit is takargatta.

"Én csupán egyetlen ember vagyok - hogyan szolgálhattam rá

egyszerre a szeretetedre és a szemrehányásodra is?" Ezt
tartalmazta Ocsiba válasza. Egyszerűen összehajtogatta a levelet,
és záró pecsét nélkül máris kiküldte Ben no Sosónak.
- Annak számára, aki oly jól ismerte e házat, eléggé megalázó,
hogy a verandán hagyják várakozni - mondta Ben no Soso Ocsiba
hölgyeinek. - Látom, ha kiváltságos személy óhajtok lenne,
gyakran el kell jönnöm. Bebocsátást bizonyára csak hosszas
kitartás jutalmaként lehet nyerni. Készüljetek fel rá, hogy gyakran
láttok majd.
E könnyed hangon elmondott megjegyzése után el is távozott.
Abban az időben, amikor Jugiri semmi biztatást nem kapott
Ocsibától, és környezete csak igen nehezen bírta elviselni rossz
hangulatát, Kumoi váratlanul levelet kapott Koremicu lányától.*
Ez a hölgy feltételezte, hogy Kumoi mindig a legteljesebb
közönnyel viseltetett iránta, de amikor az Onóban történtekről
hallott, valami arra indította, hogy részvevő sorokat írjon Ku-
moinak - s ezt több levél is követte. Költeménye így szólt:
"Jómagam senki sem vagyok, és ruhám ujja nem a magamért,
hanem az érted hullatott könnyektől nedves: siratom, hogy így
kihunyhat a szerelem." Kumoi ebben talán érzett némi
arcátlanságot, de mivel éppen akkor kapta a levelet, amikor
mélységesen csüggedt volt, örült a rokonszenvnek, még ha
jelentéktelen személy részesítette is benne. "Milyen gyakran fájt a
szívem azokért, akiket ilyen fájdalom ért! Nem is álmodtam volna,
hogy hamarosan magamra is ez vár." Mindössze ennyit válaszolt,
de bármilyen egyszerűek voltak is e szavak, Koremicu lánya nem
kételkedett őszinteségükben.
Magyarázatul el kell még mondanom, hogy abban az időben,
amikor To no Csudzso Kumoinak közelébe sem engedte Jugirit,
ennek titkos kapcsolata volt Koremicu lányával. Házasságát
követően azonban csak nagy ritkán látta a lányt. Ku-moitól négy
fia és négy lánya volt, Koremicu lányától két fia és két lánya.
Mind a tizenketten csinos, szépen fejlett gyermekek voltak, de
különösen állt ez a titkos kapcsolatából származó négyre, s
bennük ráadásul roppant értelem is lakozott.

A kisebb fiú és lány anyjánál maradt, a két nagyobbat pedig a

hulló virágok falujának hölgye nevelte, mégpedig különös
gonddal. Gendzsi gyakran látta a két gyermeket, és nagyon
megszerette őket.
És ennyi egyelőre elég is lesz Jugiriból és ügyeiből.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A törvény

Habár Muraszakit látszólag már nem fenyegette közvetlen

veszély, betegsége annyi hónapja tartott, hogy felgyógyulásához
kevés remény maradt. Gendzsi szinte látta, amint napról napra
fogy az ereje. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy túl kell élnie
az asszonyt - ámde Muraszakiban nem élt aggódás a jövő miatt.*
(Valóban semmi olyan köteléke nem volt, ami általában a földhöz
köt bennünket.) Csupán egy dolog nyugtalanította: mit jelent majd
halála annak az egyetlen embernek, aki hosszú időn át élettársa
volt.
Gondolatban természetesen sokat foglalkozott a jövendő élettel,
és idejét számtalan kegyes cselekedettel és jótékonykodással
töltötte. Leginkább azt kívánta volna, hogy a még hátralevő
rövidke idejét olyan helyen tölthesse, ahol teljesen a hitnek
szentelheti magát - de Gendzsi nem engedte volna el. Ámbár a
herceg nemegyszer hangoztatta, hogy magának is van ilyen
szándéka. Miért is ne tehetnék meg egyszerre? Gendzsi ugyan
rendíthetetlenül hitt benne, hogy Amida Paradicsomában egy és
ugyanaz a lótuszvirág lesz a trónusuk, de addig is, míg maga a
kolostorban van, Muraszaki pedig a zárdában - bármilyen közel
lennének is egymáshoz -, nem találkozhatnának. Gendzsi tudta, ha
Muraszaki állapota hirtelen rosszra fordulna, már az asszony
szenvedésének puszta gondolatára odalenne az elmélkedéshez
szükséges minden nyugalma. Ilyenformán Gen-dzsinek be kellett
érnie azzal, hogy maga lemaradjon, jóllehet annyi gyenge
teremtés* bátran megtette ezt a lépést.

Muraszaki persze Gendzsi engedélye nélkül is cselekedhetett

volna, de tudta, nem tenné boldoggá, ha végül így érné el célját.
Ámbár bántotta, hogy még most is megtagadja kívánságát. De
talán nem is Gendzsi hibája ez - gondolta. Bizonyára neki
magának van valami bűne, ami úgy ránehezedik, hogy gátoija
lelki fejlődését.
Nemrég ezer másolatot készíttetett a Lótusz iratokról, és ezeket
most sietve felajánlotta áldozati ajándékként. A szertartást* a
Nidzso-inben készültek megtartani, mert Muraszaki azt tekintette
otthonának. A hét ministráns ruhája is az asz-szony ajándéka volt:
minden kis részletét, még a szegélyek ki-varrását is az ő terve
szerint készítették. Gendzsinek nem mondta meg, mi készül, de az
valamennyit mégis látott az előkészületekből, és megcsodálta
Muraszaki ízlését és hozzáértését, amely - akár más dolgokban - a
vallási szertartások terén is megnyilvánult. Gendzsi ugyan nem
tudta pontosan, mire volna szüksége, de némi segítséget azért
tudott nyújtani, s ez nem is jött rosszul. Jugirinak kellett
felügyelnie a táncosokra és a zenészekre. Annyi ajándék és
adomány érkezett a császártól, a trónörököstől, a császárnőtől és
az udvari nagy dá-máktól, hogy a küldöncökkel szüntelenül
roskadásig megteltek a folyosók. Képzelhetjük, milyen tolongás
lehetett akkor, amikor már a szertartásra gyülekezett a seregnyi
ember.
A harmadik hónap tizedik napja volt. A fák mind virágba
borultan álltak, enyhe és csendes idő köszöntött be. Valóban úgy
tetszett, mintha nem lenne messzi a Paradicsom, és még a hitetlen
ember is visszanyerné ártatlanságát. Muraszaki mély
megindultságot érzett, ahogy egyszerre annyi ember ajkáról
felhangzott a favágó dala - ámbár nemcsak most, de bármikor így
hatott volna rá. Viszont ezen a napon a szöveg még új jelentést is
nyert. "Bár az életben nem vár rám semmi jutalom, mégis
elszomorit a tudat, hogy hamarosan elszenesedik a fa, ellobban a
tűz lángja." Ezt irta Muraszaki, és költeményét a kis Niu
herceggel elküldte az akasi hölgynek. Ennek megfordult a fejében,
hogy ha ugyanilyen hangnemben válaszol, s ezt bárki megtudja,
érzéketlenséggel vádolhatná őt. Éppen ezért - bár a feleletet kissé
erőszakoknak érezte - ezt írta:

"A Magasztos ezer évig szolgálta a remetét, a te lángod pedig

ilyen hamar ellobbanjon törvényének rőzseparazsán?!"
Egész éjszaka folyt az ének, minduntalan megszólaltak a dobok
és a gongok. Ahogy pirkadni kezdett, és a virágok színe ismét
előtűnt ott, ahol a hajnali légben eloszlott a köd, Muraszaki úgy
érezte, hogy kedves évszakának, a tavasznak, még most is megvan
a hatalma, hogy visszahívja őt az életbe. És mialatt minden ágról
olyan madárcsicsergés hallatszott, hogy mellette még a fuvola
sikkantgató hangja is elnémult, éppen I.ing herceg* tánca folyt.
Az utolsó tételnek, különösen a vidám, gyors befejező résznek (ha
meggondoljuk, hol és mikor folyt ez az előadás) félelmes hatása
volt. A táncosokat elárasztották ajándékokkal; a nézők
lelkesültségükben lekapták a kabát jukat, s halomba gyűlt a sok
kabát a táncosok és a zenészek előtt. Ezután hangverseny
következett, s ebben az udvarban élő minden kitűnő játékos
közreműködött. Szemlátomást mindenkin örömteli izgalom vett
erőt.
- Csak még egy kis ideig! - sóhajtotta Muraszaki, és érezte: sok
minden akad még, amit fáj elvesztenie.
Az utóbbi napokban azonban a szokottnál jobban megerőltette
magát, és most roppant fáradt volt. Amikor eszébe jutott, most
látja utoljára az összes meghívottakat - pedig hasonló
összejövetelek alkalmával mennyi éven át szemlélhette őket, kit a
citerája, kit a fuvolája társaságában -, minden erejét ösz-szeszedve
kiegyenesedett, és egyenként jól megnézte vendégeit. És ott
voltak a hölgyek is - velük is hány nyári meg téli ünnepséget élt
meg, némi versengés közepette! És a hangversenyeken és
ügyességi próbákon a kifelé megmutatkozó jólnevelt-ség mélyén
is hányszor meghúzódott némi féltékenység vagy keserűség! És
mégis mindőjüket szerette. Most pedig ők maradnak még,
legalábbis egy ideig, neki viszont, teljesen egyedül, útnak kell
indulnia, maga sem tudja, merre.
A nyári forróságban olyan súlyosra fordult Muraszaki állapota,
hogy az akasi hercegnő engedélyt kért, hadd maradjon távol a
Palotától, és beköltözött a Nidzso-inbe. A keleti szárnyat szánták
neki, de a fogadási szertartást a főcsarnokban bonyolították le. A
ceremónia változatlan volt, Muraszaki sok-
szór látott már ilyet, ma azonban furcsa megindultság fogta el,
mert érezte, ez az utolsó pillantás a külvilágba, s ahogy sorra
szólították a szolgálattevő méltóságokat, feszülten figyelt a
válasznál felcsendülő régi, meghitt hangokra.
Már egy ideje nem látta a hercegnőt, tehát elég sok
mondanivalója akadt.
- Ügy örülök, hogy elsőnek is hozzám jöttél - mondta Mu
raszaki. - Hallom, hogy elég messze, a keleti szárnyban szállá
solnak el. Ha már berendezkedsz, terhes lesz ide átjárnod, én
pedig, félek, aligha bírok látogatóba menni.. .
A hercegnő hosszan ott maradt Muraszakinál, és hamarosan az
akasi hölgy is csatlakozott hozzájuk. Most következő
beszélgetésük során Muraszaki nem tett célzást közelgő halálára,
de nyugodt, csendes hangon itt-ott mégis ejtett egy-egy szót, ami
azt mutatta, hogy az emberi dolgok elkerülhetetlen
múlandóságának gondolata állandóan foglalkoztatja. Amikor
meglátta az akasi hercegnő gyermekeit, kicsordult a könnye.
Mennyire szerette volna látni, mi lesz belőlük! Olyan kedves volt
Muraszaki könnyben ázó arca, és annyira nem látszott
megviseltnek vagy betegesnek, hogy a hercegnő alig bírta elhinni,
igazak a hozzá befutott szomorú hírek. Honnan ered, hogyan
kezdődött ez a titokzatos és egyre növekvő gyengeség? Muraszaki
végül beszélt a halálról, de egészen tárgyilagos hangon; ugyanis
beszélgetésük folyamán így szólt:
- Van egy-két emberem, akik már hosszú évek óta itt szol
gálnak. Fájó szívvel gondolok rá, hogy itt maradnak támasz
nélkül. Ha már nem leszek, törődjetek velük.
Azzal az akasi hercegnőnek felsorolta több hivatalnokának és
csatlósának nevét.
A többiek most visszavonultak - el kellett végezniük imájukat,
és egyéb teendőik is voltak -, Muraszaki pedig, mivel éppen
könnyebben érezte magát, elhívatta a kis Niut. A császári család
összes gyermekei közül Niu volt a kedvence. Muraszaki így szólt
hozzá:
- Ha már nem látsz, gondolsz-e majd néha rám?
- De még mennyire! - vágta rá Niu. - Szeretem apámat, a
császárt, és asszonyanyámat is, de az én drága nagymama-
mat még kétszerte jobban. Nagyon szomorú lennék nélküled. -El
akarta rejteni könnyeit, és ruhaujiával nagy hirtelen megtörölte
arcát, de olyan bájos mozdulattal, hogy Muraszaki nem állhatta
meg és elmosolyodott.
- Ha megnősz - mondta Muraszaki -, legyen tiéd ez a
ház, és amikor minden virágzik, ablakod előtt itt áll majd a
piros szilva- és a cseresznyefa. Sok örömed legyen bennük, és
néha, ha eszedbe jut, áldozz egy-két virágos ágat a mi urunk
nak, Buddhának.
Mialatt beszélt, Niu komolyan nézett a szemébe, és végül
bólintott. De érezte a fiúcska, hogy már nem bírja visszatartani
könnyeit, s ezért kiment a szobából.
A hűvös őszi idő némi könnyebbedést hozott Muraszakinak, de
a legkisebb megerőltetés is elég volt hozzá, hogy visszaessék. Az
időjárás mindvégig eléggé barátságos maradt, de amint közelgett a
tél, Muraszaki szünet nélkül szenvedett a párásságtól és hidegtől.
Elérkezett az ideje, hogy a hercegnő is visszatérjen az udvarba.
Muraszaki szíve szerint megkérte volna, hosszabbítsa meg
látogatását, de a császár máris türelmetlenkedett felesége távolléte
miatt. Egymást érték az udvarból érkező küldöncök, s így a
hercegnőt már legfeljebb néhány órára tarthatták vissza. Szó sem
lehetett róla, hogy a szokásos látogatásra Muraszaki átmenjen a
hercegnő lakosztályába, ezért - az eddigi gyakorlattól eltérően - az
akasi hercegnő hajlandó volt átmenni Muraszakihoz. A beteget
zavarta, hogy ilyen bonyodalmat okozott, de nagyon-nagyon
vágyott rá, hogy még egyszer viszontlássa a fiatalasszonyt, s így
végül a fejedelmi hatalom összes jelvényeit áthozták a
főcsarnokba.
Estére hideg szél kerekedett, Muraszakit azonban átsegítették
az ablak mellett álló heverőre, hogy jobban láthassa a kertet.
Gendzsi nagyon megörült, mikor látta, hogy ezt a megerőltetést is
el bírta viselni.
- Úgy látom, ma sokkal jobban vagy - mondta. - Azt hi
szem, a hercegnő közelsége új erőt öntött beléd.
Muraszaki elnézte, mekkora a herceg öröme e vélt javulás
felett, és még fájóbb szívvel gondolt rá, milyen szörnyű csapás
vár Gendzsire.
- Vajon remélheti-e a harmatcsepp, hogy a szél borzolta
fűszálon biztonságban megtelepedhet?! - Muraszaki ezt az
akrosztichont* mondta, Gendzsi pedig így válaszolt:
- Ha egyszer minden oly esztelenül rohan a pusztulás felé,
miért higgyük, hogy éppen egy gyenge harmatcsepp elsőnek
elérheti célját?
- Azt hiszem, jobb lenne, ha most visszatérnél a szobádba -
szólt Muraszaki. - Nagyon szédülök. Tudom, nem haragszol rám,
hogy nem tudtalak illendően szórakoztatni, de nem szeretném, ha
sor kerülne rá, hogy helytelenül viselkedjem.
Díszparavánját egészen közel húzták fekhelyéhez. A hercegnő
ott állt, és fogta Muraszaki kezét. Valóban, úgy tetszett, hogy
Muraszaki elillanni készül, akár harmatcsepp a fűszálról.
Bizonyosnak látszott, hogy közel a halála, ezért küldöncöket
küldtek a szélrózsa minden irányába, hogy felszólítsák a papokat:
Muraszaki lelki üdvéért lássanak hozzá a szent iratok olvasásához.
De a betegnek már nemegyszer sikerült felépülnie ilyen roham
után, s most is abban reménykedtek, hogy csupán az évekkel
ezelőtt rátámadt megszállottság jelentkezik újra. Egész éjszaka
szünet nélkül végezték a különböző imákat és ráolvasásokat, de
hiába: másnap reggel, valamivel napkelte után, meghalt
Muraszaki.
Az akasi hercegnő hálás volt a sorsnak, hogy mindvégig ott
lehetett Muraszaki mellett. Az esemény, bár már régen várták, az
egész házat kábulatba, fejvesztettségbe sodorta. Gendzsi teljesen
összetört, és mihelyt Jugiri megérkezett, minden elintézendő
dolgot rábízott. Odahívta Muraszaki halottaságyához, és így szólt:
- Tudod, hogy halálára gondolva mindig is az volt a kí
vánsága, hadd tegye le fogadalmát. De én nem képzeltem,
hogy ilyen hamar elérkezik a vég, és ezért nem engedtem el
magam mellől. Most már szívem mélyéből bánom. Úgy látszik,
hogy az éjszaka szolgálatban állott papok már mind elhagyták
a házat, legalábbis nem hallom hangjukat. De azért egyiket
másikat talán még itt éred. Nem késő még megadni azt, ami
Buddha irgalmából segítségére lehet azon a sötét úton, melyen
végig kell haladnia.*

- Sok esetről tudok, hogy a gonosz szellemet ezzel sikerült

kiűzni - mondta Jugiri. - Remélem, hogy most is így lesz. Azt
mondják, ha valaki csupán egy napon vagy egy éjszakán is
tagja lehetett valamely szent szerzetesrendnek, már ez is hasz
nára lehet jövendő életében. De mi értelme, hogy feladják neki
a tonzúrát most, amikor már halott? Ez csupán arra jó, hogy a
magad számára még fájdalmasabbá tedd a szertartást, de neki
nem nyújtasz vele segítséget síron túli vándorlásaiban.
Kiderült, hogy néhány pap valóban ott maradt, mert virrasztani
akartak a halott mellett. Jugiri értük küldött, és megadta nekik
utasításait. Sok éve volt már annak, hogy olyan érzelmeket táplált
Muraszaki iránt, amiket senkinek be nem vallhatott. De mióta
megpillantotta a tájfun reggelén, nem egyszer eltöprengett, vajon
látja-e még valaha. A hangját már soha többé nem hallhatja - de
látni még megláthatja egyszer, és mialatt korholta az egyik
szolgaasszonyt, aki hangosan, szinte eszeveszetten zokogott,
fölemelte a függöny egyik sarkát. Még halvány volt a reggeli
világosság, s így csak igen keveset láthatott. De ebben a
pillanatban Gendzsi felemelte a nagy lámpát, és olyan közel
tartotta a fekhelyhez, hogy Jugiri teljes szépségében megláthatta
Muraszakit.
"Miért ne lássa?" - gondolta Gendzsi, mert tudta, hogy Jugiri
bekémlel. A következő pillanatban azonban eltakarta szemét
ruhája ujjával.
- Szinte rosszabb látni most, hogy még semmit sem válto
zott - mondta. - Azt hinnéd, hogy mindjárt szólni fog, meg
mozdul . . .
Jugiri el-elmorzsolgatta feltörő könnyeit. Muraszaki haja -nem
volt sem dúlt, sem kuszált - lazán terült szét a párnán, s
tengerében, az erős lámpafényben, káprázatos fehéren világított az
arca. Szépsége még sosem tetszett ilyen makulátlannak, mint
most, hogy így ráfeledkezhetett, és nem zavarta egyetlen hang,
egyetlen mozdulat sem - gondolta Gendzsi. Jugiri meg-hökkenten
bámulta. Úgy érezte, hogy magából is elröppen a lélek, tovaszáll,
és ott lebeg Muraszaki közelében, mintha ő lenne a szellem, az
asszony pedig a drága test, melyet lakóhelyéül választott.
Mivel sem Gendzsi, sem a Muraszaki mellett már régóta
szolgálatban álló hölgyek nem voltak olyan állapotban, hogy
megtegyék a végső intézkedéseket, Jugirira hárult mindez, sőt
még az a kötelesség is, hogy bátorítsa, vigasztalja a gyászolókat,
hátramaradottakat. Életében sok gyászt látott, de soha olyat, mint
ami most körülötte kibontakozott, s úgy érezte, ilyennek soha
többé nem lesz tanúja.
Napokon át ott maradt apja mellett, és minden módon
igyekezett másfelé terelni gondolatait, igyekezett őt vigasztalni.
Megkezdődtek a napéjegyenlőség idején beköszöntő viharok, s
ezen az éjszakán Jugiriban megelevenedett annak a pillanatnak
emléke, amikor a nagy tájfun reggelén megpillantotta Muraszakit.
Majd felvillant benne a halott Muraszaki képe. Hogy Gendzsi
gyászolt, az érthető; de mi oka volt Jugirinak erre a szörnyű
szenvedésre? Hogy elrejtse bánatát, elővette rózsafüzérét, és a
szemeket pergetve suttogni kezdte:
- Amida, Amida, Amida Buddha! - Gyorsan mondta, hadarva,
hogy ne hallják könnyeinek pergését.
Gendzsi éjjel-nappal sírt, s végül úgy érezte: könnyfátyol lebeg
közte és a világ között. Magában ezerszer elkérdezte, mi haszna
volt valaha is az önnön szépségéből, amelyről annyit beszéltek, mi
a benne rejlő sok tehetségből, mely a vele egyenrangúak fölé
emelte? Alig jött a világra, és máris magány és bánat lett az
osztályrésze. És aztán, mintha Buddha attól félt volna, hogy csak
egy cseppnyi bizakodás is maradt benne az élet és annak örömei
iránt, egyik veszteség a másik után érte - de ezekből végül is
magához tért. Most aztán az elképzelhető legnagyobb csapás érte,
s halomra döntött benne mindent, amit előző bánatai meghagytak.
Most már csupán annak akart élni, hogy vezekeljen, böjtöljön -
pedig ha valami még közéje és a vallásnak szentelt élet közé állt,
akkor az éppen a bánata volt: őrjítő fájdalma úgy felőrölte minden
erejét, hogy nem volt képes letenni fogadalmát. Sokszor és
buzgón imádkozott, bárcsak jönne el számára a feledés pillanata,
hogy nekivághasson az életnek, amelyre úgy sóvárgott. Ha
azonnal belép valamely rendbe, azt hinnék az emberek, hogy
erejevesztetten engedett a pillanat ösztönzésének - a váratlan
veszteséggel járó meg-
rázkódtatás kiforgatta valójából. Ilyen gondolatokat pedig
semmiképp nem akart kelteni az emberekben.
így küzdött benne vágya egy új élet után, és irtózása, hogy ez a
lépése milyen hatást váltana ki - s ettől csak fokozódott
nyugtalansága.
To no Csudzso még részvétnyilvánításában is ügyelt arra, hogy
ne lépje túl azt a határt, amelyet szerinte a helyzet szigorúan
megkövetelt. De olyan nagyra becsülte Muraszakit, hogy ezúttal
nem csupán a köteles részvétlátogatásnak tett eleget, hanem ezt
követően számtalan levelet is küldött. Eszébe jutott, hogy éppen
ilyen idő tájt, a nyolcadik hónap közepén hunyt el húga, Aoi - és
hányan követték már azok közül, akik akkor gyászolták! így
töprengett egy vigasztalan estén, amikor az ősz a szokottnál is
jobban elfátyolozta az égboltot. Behívatta fiát, Ben no Sosót.
Hosszan írt Gendzsinek, s a levél szélén ez állt: "Úgy tetszik, a
múltban volt már ilyen őszünk. Rá emlékezve friss harmatcsepp
hull könnyekkel már amúgy is átitatott ruhaujjamra."
Gendzsiben rajzani kezdtek a múlt emlékei - nemcsak Aoi
halála, de ezer más élmény, amit Csudzsóval együtt élt át, és sűrű
könnyhullatás közt írta meg válaszát: "Gondolataimban mostani
bánatom összevegyül a régivel, s csak egyet tudok: gyűlölöm ezt
az évszakot, mindenestül gyűlölöm." E költeményhez írt leveléből
- ha csupán a felét is elmondja mindannak, amit érez -
szenvedélyesen áradt volna nyomorúsága, kétségbeesése. Tudta
azonban, hogy To no Csudzso az ilyen érzelmek kifejezését
szánalmas gyengeség jelének tekintené, ezért csupán megígérte,
hogy legközelebb ismét ír, most pedig csak annyit mondott: "Nem
tudom eléggé megköszönni részvétedet, mely gyakori
érdeklődésedből felém árad."
"Bár világos a ruha ..." Ezt írta egykor Gendzsi.* De már nem
törődött a szokásokkal, és olyan ruhát hordott, amit nem sok
választott el a "mély gyász"-tól.
De valóban, nemcsak a szűkebb udvari körökben gyászolták
Muraszakit. Gyakran megesik, hogy azt, aki a sors kegyéből oly
magasra emelkedik, elég sok gyűlölség veszi körül. Az emberek
nemegyszer úgy érzik, hogy ez, ha rrfégoly barátsá-

gosan viselkedik is, tudatában van önnön fölényének, s éppen

ezért amit kedvességnek szán, csupán fokozza az egyszerű
emberek félszegségét, zavarát. Muraszakiban nyoma sem volt
mindennek. Lényének ritka szeretetreméltósága valamilyen
módon ott is hatott, ahol az ember legkevésbé sejtette volna;
mindenfelé akadtak hívei, és nagyon ragaszkodtak hozzá. Sokan
közülük egészen más társadalmi osztályhoz tartoztak, mint az
elhunyt, de ezeken az őszi napokon még ők sem bírták száraz
szemmel hallgatni a szél zúgását, s a bogarak zümmögését.
Akikonomu császárnő ebben az időben sűrűn irt Gendzsinek.
Egyik költeményében ezt mondta: "Helyes volt az ítélete -többé
én sem mondok neki ellent -, mikor az elszáradt levelet és a kopár
őszi mezőket csak ellenkezve dicsérte."
Gendzsi közönyös hangulatban volt, de ezt a levelet többször is
elolvasta: úgy érezte, ha e pillanatban létezik ember, akinek
társasága vigasztalni tudná, akkor Akikonomu az. "Te, aki
biztonságban élhetsz a távoli felhőbirodalomban, nézz le rám,
mert belefáradtam e gyarló világ múlandóságába." így válaszolt
Gendzsi. Összehajtogatta a levelet, de még sokáig csak ült,
üldögélt, és a semmibe bámult, míg végre elküldte a levelét.
Kevés volt az önbizalma; érezte, nem bírna illő méltósággal és
tartózkodóan viselkedni, ezért kerülte a palota forgalmasabb
részeit, és java idejét az egyik hátsó szobában, a női lakosztály
közelében töltötte. Itt háborítatlanul végezhette ájta-tosságait.
Számára már csak egy volt fontos: biztosítani akarta, hogy ha már
Muraszakinak és neki el kellett válniuk a földön, a Paradicsomban
ugyanannak a lótuszvirágnak harmata üdítse őket.
Jugiri rendeztette meg a negyvenkilencedik napon esedékes
szertartásokat, mert Gendzsi, mélázó hangulatában, elfelejtett
ezekre vonatkozóan utasítást adni.
Telt-múlt az idő, és Gendzsinek szüntelenül az járt az eszében,
hogy másnap megteszi a rég vágyott lépést. . . De valami okból
mégsem cselekedett. Mindenekelőtt még egyszer látni akarta az
akasi hercegnőt és ennek gyermekeit.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A káprázat

Ismét tavasz ragyogta be a földet, és akár az előző években, az

ajtók előtt most is tolongtak a látogatók. Gendzsi azonban
betegségére hivatkozott, és díszparavánja mögött maradt. Csupán
akkor volt hajlandó eltekinteni e ceremóniától, amikor
mostohaöccse, Szocsi no Mija herceg jött el: behívta elfüggöny-
zött fülkéjébe, és ezt a költeményt mondta:
- Ne keresd e helyen az évszak vidámságát, hisz eltávozott
az, "akivel öröm volt dicsérni a csillogó tavaszi ágakat".
Szocsi herceg így felelt:
- Ne hidd, hogy egyszerű virágok miatt jöttem! Siratni sze-
íetném azt az egy szálat, melynek illata tovatűnt.
S amikor Gendzsi később öccse után bámult, és elnézte, amint
kifelé lépdel a piros szilva virágos ágai alatt, úgy érezte, ha valaki
ez évben rá tudná bírni, hogy élvezze a kert szépségét, az éppen
Szocsi herceg lenne, hisz iránta mindig is fel tudott melegedni a
szíve. A virágok még nem nyíltak ki teljesen, de éppen ilyenkor a
legédesebb az illatuk. Ám ebben az évben nem rendeztek sem
hangversenyt, sem kirándulást. Bizony minden megváltozott.
Muraszaki hölgyei közül mindazok, akik már régóta
szolgálatban álltak a házban, még most is mély gyászt viseltek, és
csak még vigasztalhatatlanabbak voltak veszteségük miatt.
Fájdalmukat csupán az enyhítette, hogy Gendzsi úgyszólván
sehová nem járt, s így azzal tölthették idejüket, hogy szüntelenül
szolgálatára álltak. Nagy ideje volt annak, hogy utoljára komolyan
megnézett egy udvarhölgyet. Pedig akadtak közöttük, akik valaha
régen megnyerték tetszését. Ha netán egyikükmásikuk azt remélte
volna, hogy bármi előnyt kovácsolhat a mostani helyzetből,
keserű csalódás éri. Gendzsi egyedül hált; az éjszakai szolgálatra
beosztott hölgyek mindig többedmagukkal voltak, és elég messze
ültek a herceg fekhelyétől. Gendzsi némelykor szívesen
elbeszélgetett volna velük a régi időkről.

Ügy érezte, hogy bár Muraszakiban szilárd meggyőződés élhetett,

mégis akadtak apróságok, amelyek (bár semmi tartós hatást nem
gyakorolhattak kapcsolatukra) időnként mégis zavarhatták -
Gendzsi pedig elviselhetetlennek érezte, hogy valaha is fájdalmat
okozott neki, ha mégolyan köznapi és nevetséges dolog volt is az.
De még sokkal elviselhetetlenebbnek érezte, amikor eszébe jutott
az a néhány komolyabb eset... Hányszor megtörtént, hogy
Muraszakitól - ámbár az pontosan tudta, hogy ő mit forgat a
fejében - egyetlen szó szemrehányást vagy panaszt nem hallott!
Pedig volt olyan idő, amikor - legalábbis akkor - nem tudhatta,
hogyan alakul végül a dolog. Keservesen bánta, miért is adott rá
okot, hogy Muraszaki aggodalmasan, rosszallással figyelje.
Gendzsi némelykor elbeszélgetett azokkal, akik Muraszakit
legjobban ismerték abban az időben. Mindenekelőtt szóba került
az az idő, amikor Njoszan ideköltözött. Muraszakin sosem látszott
ellenséges érzés, de bizonyára sokat szenvedhetett. Eszébe jutott
az a havas reggel, amikor hajnalban visszatért szobájukba, és
észrevette, hogy az asszony sírt. Milyen szelíd volt, milyen
béketűrő, mennyire igyekezett titkolni, hogy szenved!
Gendzsi álmatlanul feküdt egész éjszaka, és csüggedés meg
remény közt várta, hogy legalább álmában egyetlen pillanatra
viszontláthassa Muraszakit.
- Erősen havazott.
Ezt mondta valaki, és Gendzsi felrezzent. Az egyik hölgy
szólhatott, amint hazafelé tartott szállásukra. Gendzsi
emlékezetében csak még elevenebben jelent meg az a havas
reggel, és elviselhetetlennek érezte magányát. Hogy elterelje
gondolatait, sietve felöltözött, és csakhamar elmerült a reggeli
ájtatosság-ban. Egyszerre csak parázstartójából elszállt a hamu,
újra felcsapott az eltemetett láng, és fénylőn bevilágította szobáját.
Muraszaki két hölgye, Csunagon és Csudzso éppen ott
tartózkodott.
- Gondolhatjátok, az elmúlt éjszaka nemigen volt alkalmas
arra, hogy egyedül aludjam - mondta Gendzsi. - Ha minden
csak azt szolgálja, hogy elidegenítsen a világtól, nem tudom
megmagyarázni, miért ragaszkodom mégis ehhez az élethez?!

Pedig valójában azt gondolta, hogy a hölgyeknek mégis jelent

némi vigasztalást, ha neki szolgálhatnak, s magában azon
töprengett, mihez kezdenek, ha ő már nem lesz.
Csudzsót már gyermekkora óta ismerte, és egy időben bizalmas
viszonyban is állt vele. Emiatt Csudzso - Muraszaki életében -
mindig igen félszegen viselkedett Gendzsi jelenlétében. Az
asszony halála óta azonban - persze egészen más értelemben -
ismét barátok lettek. Muraszaki ugyanis nagyon szerette a lányt, s
ez önmagában elegendő volt ahhoz, hogy kedves legyen Gendzsi
számára is: a lány gyökeret vert az ő életében, akár a fenyő a
zöldellő sírhanton.
Azok a hercegek, akikkel Gendzsi bizalmas viszonyban állt -
fivérei és unokatestvérei voltak ezek -, minduntalan eljöttek, de ő
egyiküket sem akarta látni. Minden erőfeszítést megtett ugyan,
hogy visszazökkenjen régi vendégszerető hangulatába, de érezte,
hogy nagyon tönkretette a hónapokon át tartó levertség: ha most
újra fogadná barátait, úgy maradna meg emlékezetükben, amilyen
most, nem pedig amilyennek régebben ismerték. De ha
egyszerűen elrejtőzik előlük, ez a teljes megsemmisülést jelentené
számára, azt rebesgetnék majd róla, hogy szégyell nyilvánosan
mutatkozni, vagy hogy annyira összetörte a bánat, hogy nem
képes értelmesen elbeszélgetni. Az embereknek még sokkalta
rosszabb elképzelésük támadna, mint amire a való helyzet jogosít.
Nem akarta, hogy azt beszéljék róla, tehetetlenségben, elbutultan
tölti napjait, ezért Jugirit és még néhány fiatalembert hajlandó volt
fogadni. Ám még most is diszfüggöny mögül beszélgetett velük.
Élt benne egy elszánás: először kellőképpen magához akar térni,
hogy ismét találkozhassak az emberekkel, teljesen
összeszedettnek lássék előttük - s aztán megteszi a tervezett végső
lépést. Több ízben megpróbálta felkeresni a palotában élő
hölgyeket, de mindany-nyiszor azt tapasztalta, hogy nem bír
uralkodni bánatán. Sietve haza is ment, és elhatározta, hogy többé
nem próbál kapcsolatot keresni a világgal.
Az akasi hercegnő már visszatért a császári palotába, de
Gendzsi rábeszélte, hogy Niu herceget még egy ideig hagyja nála.
A kisfiú nagyon érdeklődött a szobájával szemközt növő

piros szilvafa iránt, és minduntalan kitotyogott, hogy lássa, nem

esett-e valami baja. Azt mondta, hogy ezt a nagymamája hagyta
meg neki. Még csak a második hónapban jártak: minden fa
virágzott, de a bimbók még nem bomlottak ki teljesen, s a
kikandikáló fényes szirmok leheletnyi fátyolként borultak az
ágakra. Egyszerre Niu fájának egyik ágán teli torokból megszólalt
egy fülemüle. Gendzsi nem állhatta meg, és elindult, hogy
közelről is hallhassa. Ahogy kifelé tartott, ezt a verset suttogta:
"Tudja-e a fülemüle, ott, a vörös szilvafán, hogy az, ki fényes
lugasát ültette, már nem hallja szavát?"
A tavasz egyre jobban kibontakozott, és Muraszaki kertje
szokott pompájában tündökölt. De Gendzsinek nem szerzett
örömet e látvány - valóban arra vágyott, bárha messze innen, a
hegyek közt lehetne, valami kietlen, elhagyatott helyen, ahol
fájdalmát nem öregbíti sem egy szál virág, sem madárdal. Elsőnek
a labdavirág nyílt ki, tengernyi harmatos szirmának teljes
pompájában. Majd amikor lehullt a szimpla virágú cseresznye, a
nyolcszoros óriás szirmú pedig már-már elvirágzott, nyitni kezdett
a cukornyírfa, a glicínia pedig még csak sejtelmesen színesedett,
mert minden kincsét későbbre takargatta. Milyen ügyesen ültette
be kertjét Muraszaki! Az ember bármerre fordul, a hervadó
virágot máris követi egy később nyitó, s mindig újabb és újabb
virágok lépnek egymás helyébe!
A kis Niu még nem jött rá, hogy más a Nidzso-in és más az új
palota,* és lelkendezve felkiáltott:
- Nézd, kivirágzott a cseresznyefám! Tudom, mit tegyünk,
hogy el ne hullassa virágait. Körülvesszük paravánokkal, s ha
nem nyitogatjuk a szárnyait, nem fújhat be a szél!
- Igazán kitűnő ötlet! - Gendzsi mosolyogva megkérdezte,
ismeri-e a költeményt: "Bárcsak elég bő lenne ruhám ujja . . .* -
De a te terved sokkal ésszerűbb - tette hozzá.
Egyedül a kis herceg társaságában lelte örömét.
- Félek, már nem sokáig játszhatunk együtt - mondta a
gyermeknek. - Nem azt akarom mondani, hogy meghalok, de oda
megyek lakni, ahol már nem találkozhatunk.
- Oda mégy, ahol nem találkozhatunk? Nagymama is ezt
mondta ... - És Niu lesütötte a szemét.

Egy este, amikor a kialvó fénybe halvány ködpára vegyül,

Gendzsi végre nekivágott, hogy meglátogassa az akasi hölgyet.
Látogatása teljesen váratlanul érte a hölgyet, hiszen Gendzsi már
rég a tájékára sem jött. De azért sikerült illendőképp fogadnia, és
olyan kellemes hangulatot teremtett, hogy Gendzsi-nek az járt az
eszében, vajon nem az akasi hölgy-e a világ legbájosabb
asszonya. Egy idő múltán azonban megváltozott a herceg
arckifejezése, s hogy ez mit jelent, a hölgy pontosan leolvasta
róla. arra gondol, hogy Muraszakival összehasonlítva ő mindig is
milyen kevéssé érdekelte, és hogy milyen céltalan is akár itt, akár
másutt vigasztalást keresnie.
Egy ideig halkan beszélgettek, majd Gendzsi megszólalt:
- Már szumai száműzetésem idején is gondoltam rá, hogy
elvonulok egy kolostorba, távol minden emberlakta helytől, és ott
várom be a halált. Pedig akkor még nemigen volt rá okom, hogy
így cselekedjem. Később ezernyi kötelék és kötelezettség tartott
rabságban, és nem gondolhattam a menekülésre. De szégyellem
magam, mert nem volt bennem elég elszántság, hogy megtegyem
azt a lépést, amíg lehetett.
- Nem hiszem, hogy ezt bárki is szemedre vetné - válaszolta az
asszony. - Még az olyan embereket is, akik igazán senkinek nem
hiányoznának, gyakran fogva tartják olyan kötelékek és érzelmek,
amelyek csupán az ő részükről vannak meg, de ezek miatt nem
bírják elhagyni a világot. Mennyivel kevésbé lehet tőled várni,
hogy alapos megfontolás nélkül vállalkozz erre a lépésre, hiszen
annyian függnek tőled! Azt hiszem, sokkal inkább azért
kárhoztatnának, ha hirtelen és meggondolatlanul magadra öltenéd
a szerzetesi ruhát, mint ha hosszúra nyújtod mostani életedet. Sok
olyan esetre emlékszem, amikor emberek pusztán azért fordítottak
hátat a világnak, mert valami megrázkódtatás érte őket. Én ezt
mindig értelmetlen cselekedetnek tartottam. Bizonyos vagyok
benne, hogy helyesebben teszed, ha megvárod, míg a kis hercegek
nagyobbak lesznek, és a dolgok úgy rendeződnek, hogy
megszabadulsz minden nyugtalanságtól és aggodalomtól.
Milyen bölcsen hangzott ez a tanács!
- Attól tartok - felelte Gendzsi -, hogy ezt az általad aján-

lott nagy óvatosságot magam megbocsáthatatlanabbnak érezném

bármi elhamarkodottságnál.
Egy ideig a közöttük levő régi barátságról beszélt, majd
megkérdezte:
- Emlékszel arra a tavaszra, amikor Fudzsicubo úrhölgy
meghalt? Akkor valóban azt éreztem, hogy "ha a cseresznye
fának szíve volna, fekete virágot nyitna". Csodáltam ct jó
ízléséért, előkelőségéért. Egyébként gyermekkorunkban együtt
nevelkedtünk, s így természetes volt, hogy nehezen viseltem el
elvesztését. Most azonban egészen más a helyzet. Nemcsak az
asszony hiányzik mellőlem. Olyan fiatalon került hozzám, és
úgy éreztük, hogy még sok-sok év áll előttünk . .. Valahány
szor arra gondolok, milyen bűbájos, milyen tehetséges és okos
volt, porig sújt a gondolat, hogy mekkora veszteség ért. . .
Késő éjszakáig együtt ültek, és beszélgettek a régi időkről.
Gendzsi bizonyos szempontból valóban örült volna, ha reggelig
maradhat, de hazament, bár tudta, hogy ezzel csalódást szerez a
hölgynek.
 "Hogy megváltozott a régi idők Gendzsije!" - állapította meg
magáról a herceg, amikor elhagyta az asszony lakosztályát.
Egyenesen a nappali szobába ment, és elkezdte ájtatossá-gait -
mindössze néhány percet pihent csak fekhelyén.
Üjra elérkezett a kamói ünnep.* Gendzsinek eszébe jutott,
milyen élénk sürgés-forgás lesz hamarosan a szentélynél, s ezért
Muraszaki udvartartásának minden tagját hazaküldte családjához.
- Csalódás lenne számukra, ha elesnének ettől a látványos
ságtól - mondta. - Menjenek csak nyugodtan haza, és ott
honról üljék meg az ünnepet.
Ügy esett, hogy Gendzsi éppen a keleti szárny felé tartott,
amikor megpillantotta Csudzso no Kimit: a lány hirtelenjében
akart egyet szundítani, de Gendzsi lépteit hallva sietve felpattant -
ám az alatt az egy szempillantás alatt, hogy elrejtette arcát
köntösének bő ujjában, a herceg máris megpillantotta élénk
vonásait, nemes fejtartását. Szundikálás közben kiszabadult haja
ziláltan omlott előre, amint ott állt lehajtott fejjel. Piros
nadrágját halványsárga minta díszítette.
Egészen sötét mintájú, mélypiros köntösén félrecsúsztak a ráncok,
és kínai kabátkája lesiklott a válláról. Mialatt rendbe hozta
ruházatát, letette a kezében szorongatott szál mályvát.* Gendzsi
fölvette a virágot és megkérdezte:
- Mi ez? Őszintén mondom, elfelejtettem a nevét.
- Ezen a legnagyobb napon, amikor a vízinövényt átteszik a
cserépbe, ahová leszáll az istenség, feledheted-e a virágfüzér
nevét?
A lány ezzel az akrosztichonnal felelt, mire Gendzsi így szólt:
- Azt hittem, hogy e világon már semmi sem hozhat kísér
tésbe. De lám, a mályva megmutatta, hogy képzeletemben
lesben állnak le nem igázott árulók.
Az ötödik hónapban, a szakadó esők idején belefáradt, hogy
naphosszat csak üldögéljen, és ne legyen semmi szórakozása,
ezért a hónap közepe felé, egyik éjszakán, amikor nem esett az
eső és a hold csodálatos ragyogással jelent meg a felhők között,
magához hívatta Jugirit. A holdfényben tüzesen fénylett a
narancsvirág, s ahogy ott ültek, édes illatfelhő szállt feléjük.
Pillanatról pillanatra várták, hogy megszólal "a hang, mely
minduntalan felkeresi az örökké változatlan helyeket"* - ámde
hatalmas felhők jelentek meg: zuhogni kezdett az eső, és a
hirtelen feltámadó szél majdhogy el nem oltotta a lámpát.
- Lassan hozzászokom a magányhoz - mondta Jugirinak -,
de ma este valami okból nagyon elhagyatottnak érzem ma
gam. Olyan a mostani életem, hogy jó gyakorlatra teszek szert,
mire eljutok hegyi templomomba.
Eszébe jutott, hogy még semmivel sem kínálták meg Jugirit.
- Az egyik hölgy behozhatná a gyümölcsöt - szólt. - Az
urak közül ma éjszaka senki szolgálatára nem lesz szükségünk.
Csak zavarnának bennünket.
Jugiri ezalatt vizsgálódva nézte apja arcát, s azt kérdezte
magában, vajon igazán olyan jól felkészüít-e a kolostori életre,
mint képzeli. Látszott, hogy gondolatai még egyre csak az őt ért
veszteséggel foglalkoznak - márpedig ez aligha előnyös

az ájtatos élet szempontjából. Jugirit azonban még most is

kísértette az a feledhetetlen látvány, melyben azon a bizonyos
reggelen része volt, és úgy érezte, megérti apja lelkiállapotát.
- Hamarosan itt lesz az évforduló - emlékeztette Gen-dzsit. -
Van valami utasításod számomra?
- Nem tudom, van-e értelme, hogy bármi rendkívülit
tervezzünk - válaszolta Gendzsi. - De azt hiszem, ez alkalommal
felajánlhatnánk az Amitabha Paradicsomáról készült festményt,
melyet még halála előtt rendelt meg. Tudom, hogy egyik
káplánjának részletes utasításokat adott erre a felajánlásra
vonatkozóan, s amennyiben volna valami teendőnk, jobb, ha
hozzá fordulsz tanácsért.
- Valószínűleg semmi nehézség nem lesz, hiszen ezekben a
dolgokban a legnagyobb gonddal járt el - felelte Jugiri. -Valóban,
ha volt valaha is lélek, aki rászolgált az üdvösségre, akkor ő
bizonyosan. És milyen kár, hogy olyan fiatalon halt meg és
szépségének, tehetségének nem maradt örököse! Ez az, amit
legjobban fájlalok . . .
- A hibát talán nem is az ő sorsában, mint inkább az enyémben
kell keresni. Láthatod, mindössze néhány gyermekem van. Téged
viszont a sors számos pompás utóddal ajándékozott meg. Nem
fenyeget a veszély, hogy családod feledésbe merül.
Gendzsi tudta, ha beszélgetésük a múltra terelődik, bármely
pillanatban gyengeség jöhet rá, ezt pedig mindenképpen el akarta
kerülni. Ekkor váratlanul segítségére jött a rég várt kakukkszó,
mire ő - igen találóan - a "Honnan tudhatta a kakukk" című
költeményt idézte:
- "Ó, kakukk, ki a hulló esőben lesiettél a hegyről, hát el
jöttél, hogy megkeresd, aki nincs többé?!"
Ezt énekelte Gendzsi, Jugiri pedig így válaszolt:
- Keresd inkább a te sötét birodalmadban,* ó kakukk, és
mondd meg neki, virágzik a fa, melyet ültetett.
Jugiri egész éjszaka ott maradt apja közelében. Különös érzés
fogta el, hogy immár korlátozás nélkül járhat-kelhet abban a
lakosztályban, melyet Muraszaki életében annyi titok vett körül.

Ebben az évben a Goszecsi-táncok idején* Jugiri két

legnagyobb fia apródként szolgált az udvarnál. A két fiú
körülbelül egyenlő magas volt, és igen kedvesen hatottak egymás
mellett. Kurodónak és öccseinek* - akiket az új rizstermés
megízlelésének ünnepére kineveztek heroldnak, és a tisztükkel
járó pompás kék mintás ruhát viselték - gondjuk volt a két fiúra,
és bemutatták őket a császárnak. Gendzsi elnézte a fiúkat, és azon
töprengett, mi rejlik csodálkozó, ártatlan arcuk mögött. És
emlékezetében újra megelevenedett a kis Goszecsi-táncosnő, aki
évekkel ezelőtt annyira megtetszett neki.
Közelgett a napja, hogy véget vessen az udvari sürgés-forgás
kellős közepén kialakított, mostani visszavonult életének, és most
azzal töltötte ideje javát, hogy számba vette vagyontárgyait, és
döntött, mi legyen a sorsuk az ő elköltözése után. Vagyonának
nagy részét elosztogatta kisebb ajándékok formájában - nagyobb
hagyatékról nem rendelkezett, mert ez feltűnést kelthetett volna:
hívei ugyanis még nem tudtak róla, milyen csapás vár rájuk.
Annyi köztudomású volt: legfőbb vágya, hogy visszavonultan
élhessen, s ezért aggódva várták az új esztendőt.
Még az a feladat is várt Gendzsire, hogy megsemmisítse a
leveleket, amelyek zavart kelthetnének, ha itt maradnának. Sokat
már régen eltépett, ám gyakran félretett egy-egy levelet, azzal a
szándékkal, hogy később majd megsemmisíti, de végül nem bírta
magát elszánni, hogy megtegye. Most, hogy itt volt az alkalom,
találomra kivett néhányat, és gondosan átolvasta. Szumában
kapott levelei közt, melyeknek zömét most eltépte és kidobta, volt
egy sereg Muraszakitól is, gondosan összekötve egy csomóba.
Bizonyára ő maga készíthette ezt a kis köteget, de olyan rég, hogy
már nem is emlékezett rá. A tus olyan friss volt, mint azon a
napon, amikor írtak vele, s úgy tetszett, száz évig is ilyen
maradna. De mire jó az ilyen emlék? Nem viheti magával.. .
Behívott két-három hölgyet, akikkel leginkább bizalmas
viszonyban állt, és a leveleket egyenként nekik nyújtotta, hogy
összetépjék. De ahogy kezében tartotta a leveleket, csakhamar
olyan sűrűn peregtek könnyei, hogy minden lapra új jelek
rajzolódtak az ecsetvonások mellé.

Nem akarta, hogy szemtanúi legyenek gyengeségének, s így végül

eltolta magától az egész levélköteget, s közben ezt a költeményt
mondta:
- Szívem annyira áhítozik utána, aki már túljutott a Halál
Hegyén, hogy itthagyott nyomaira sem bírok nézni.*
A hölgyek persze nem bontották ki a kezükbe nyomott
leveleket, de itt-ott megpillantottak egy-egy szót, s ebből
megtudták, milyen levelek ezek, és szívükben sajgó gyötrelemmel
semmisítették meg őket. Némelyikre emlékeztek még a levél
születésének idejéből. Pedig akkor Muraszakit és Gendzsit csupán
néhány mérföld választotta el egymástól, és megvolt rá mindén
reményük, hogy hamarosan viszontlátják egymást. Ennek ellenére
asszonyuk - jól emlékeztek még erre - nagyon sokat szenvedett.
Cscdálkozhattak-e, hogy Gendzsi most nem tudja elviselni e
levelek látását?
Gendzsi most kivett egy levelet a kötegből, de nem olvasta el,
csak ráírta a szélére: "Menjetek, ti értelmeteket vesztett,
könnyáztatta papírlapok, és egyesüljetek a füsttel, mely az ő
hamvadó máglyájáról száll tova az ég ösvényén." - S azzal mindet
elégettette.
Buddha nevének ünnepét* szokatlan pompával tartotta meg,
mert tudta, ez az utolsó, amelyet még palotájában láthat. Sosem
csörgött még így a sakudzso* mint ezeken az éjszakákon. Különös
volt hallani, amint a papok többször is elmondták a szokásos imát:
"Még sokáig örvendezzék mai magas rangjának", és Gendzsi
remélte, hogy a mi urunk, Buddha, tudni fogja, milyen messzi jár
ez az ima az ő valóságos kívánságától. Már magasan állt a hó, de
még egyre hullt. Amint véget ért a szertartás, elhívatta az ünnepi
menet vezetőjét; a hagyománynak megfelelően megtörtént a
boroskehely átnyújtása és a többi procedúra, majd szép
ajándékokat osztott ki mindazok között, akik részt vettek a
szertartáson.
A vezető éveken át a Császári Palota alkalmazottja volt -még
az öreg császár* is jól ismerte őt. Gendzsi mély megindultsággal
látta, milyen deres fejű öreg emberré lett családja szolgálatában.
Ekkor került sor a szokásos fogadásra, melyen a hercegek

és udvari urak jelentek meg. Néhány szilvafa cseppnyit rügyezett

már, s ez annál elbűvölőbb látványt jelentett, mert még vastag
hóréteg ült az ágakon. Lakomát és zenét is terveztek, de ebben az
évben is olyan eleven volt még Gendzsi fájdalma, hogy nem
vágyott dalra, és úgy rendelkezett, hogy a fogadáson mindössze
néhány, az évszakhoz illő kínai költeményt mondjanak el.
Elfelejtettem azonban említeni, milyen költeményt mondott
Gendzsi, amikor a papnak átnyújtotta a boroshelyhet. így
hangzott: "Ki tudja megmondani télen, hogy meglátja-e a tavaszt?
Ne várd a virágot, érd be a rügyező ággal - ezt fond a homlokod
köré!" A pap pedig így válaszolt: "Másért sem imádkoztam,
csupán egyért: láss még ezer tavaszt, míg csak ezüstös hó nem
nyílik homlokodon."
Még sok más költemény is készült, de azokat fölösleges
feljegyezni.
Muraszaki halála óta ez volt az első alkalom, hogy Gendzsi a
vendégei közé vegyült. Azok szebbnek látták, mint valaha, és az
idős pap sem tudta elfojtani örömkönnyeit.
A kis Niunak eszébe jutott, hogy itt az év vége, és nagy
ugrándozva bejött. Mindenkit felszólított, hogy a rossz szellemek
elűzése érdekében lásson munkához, és meg is kérdezte, ki
hogyan akar zajt csapni. Gendzsiben felötlött, hogy néhány nap
még, és többé nem látja a gyermeket, s szomorúan elmondta e
költeményt:
- Bánatomban nemtörődöm módon néztem a napok múlását,
pedig most, ez évvel együtt, életem is kiapad.
Ügy rendelkezett, hogy az újévi szertartásokat a szokásosnál is
nagyobb pompával rendezzék meg, és gondoskodott róla, hogy a
palotájába érkező hercegek és udvari tisztviselők olyan
ajándékokban és adományokban részesüljenek, mint még
sohasem.

JEGYZETEK:

HARMADIK RÉSZ:

FELHŐKOSZORÚ

Első fejezet: Felbőkoszorú

9. old. Gendzsi megígérte, hogy ha elérkezik az ideje, a kislányt

összeházasítja
a trónörökössel, Rjozen fiával.
Buddhista szertartás, mely megfelel a keresztény vallásokban szokásos
konfirmációnak.
12. old. Szójáték: Fumi annyi mint "levél", de azt is jelenti: "lépni".
Ato
"lábnyom", de annyi is, mint az "ecset nyoma".
13. old. A kisgyermekek haját, két kis tincs kivételével,
leborotválták.
14. old. A kard azt jelezte, hogy a gyermek császári vérből származik.
Az "Égi
Gyermekek" bábuk, s az a rendeltetésük, hogy a gonosz őket lelje, s így a
gyermek megmeneküljön a bajtól.
16. old. Gendzsi most vagy harminc éves lehetett.
18. old. "Állj meg csónakoddal, ó, cseresznyeárus lányka, még be kell
vetnem e
talpalatnyi szigetecske földjét, de aztán visszatérek, holnap újra
visszatérek."
S a dalban a lány így válaszol: "Holnap! Jól mondod! Ezek csak szavak!
Szeretőd van ott túl, a másik parton, és nem jössz el holnap, bizony, nem
jössz el."
20. old. Arról a titokról, hogy a császár az ő fia. Az állam biztonsága
az ősök
kultuszán nyugodott. Ezt pedig csupán az igazi leszármazott
biztosíthatta, s
ha olyasvalaki birtokolta a trónt, aki arra születésénél fogva nem volt
jogosult, ezzel kihívta a Nap haragját, márpedig a japán császár a Nap
leszármazottjának tekinti magát.
23. old. Idézet Ujeno Mine-o verséből, amelyet Fudzsivara no Motocune
halálára,
891-ben írt.
27. old. Momozono Sikibukjo herceg, az öreg császár öccse, Aszagao apja.

524
20. old. Az apa sírjánál a szertartásokat csak vér szerinti fia
végezhette el -
vérségi kapcsolat híján azonban ez bűnös cselekedetnek, szentségtörésnek
számított.
30. old. A kommentárok szerint Ono no Komacsi nővérének egyik
költeményéből, a költőnő fennmaradt művében azonban nem található meg
ez a vers.
33. old. A Kokinsu 546-ik versének ismeretlen költője. Gendzsi
az ősszel azonosítja Akikonomut.
34. old. "Ha barátságtalan vagy, én is azzal fizetek, s akkor megtudod,
mi
fájdalmat okoz." Ismeretlen költő verse.
Második fejezet: Aszagao
37. old. Tehát nagynénje Aszagaónak, de Gendzsinek is, akik első
unokatestvérek voltak. Momozono herceg, Aszagao apja, az öreg császárnak,
Gendzsi apjának öccse volt. Aszagao volt az egyetlen hölgy, akinek
Gendzsi
eredménytelenül udvarolt. Lásd az első rész második fejezetét.
41. old. Vagyis azt, hogy Aszagaót szerelmével üldözze.
Célzás egy költeményre: ,,»Nem akarok szeretni!« - ilyen feliratú
imaszalagokat kötözgettem a Megtisztulás Folyójánál. De mintha az istenek
nem akarnák elfogadni szent ígéretemet!"
42. old. Aszagao.
43. old. Ahol Muraszaki nemigen szökött megjelenni.
44. old. A férfi lakosztályban.
A tizedik hónap folyamán az 'istenek visszavonulnak, és nem hallgatják
meg
senki imáját. Visszatérésüket azután ujjongással ünneplik a tizenegyedik
hónapban". Ebben az évben azonban a Fudzsicubóért elrendelt országos
gyász miatt nem tartották meg ezeket az ünnepeket.
47. old. Lásd az első rész hetedik fejezetét. 572-
621.
-50. old. A buddhizmus ellen elkövetett vétkeiről van szó. Aszagao a ka-
mói sinto
templom papnője volt, ott pedig minden buddhista ima és vallásgyakorlat
tilos
volt. Rokudzso Zembo hercegnek második felesége volt.
55- old. A hulló virágok falujának hölgye.
Csúfnevén "mandarinkacsa".
57. old. A Gonosz három birodalmát (az állatok, az éhes szellemek és a
démonok
birodalma) hatalmas, kanyargó folyam járja be.
Harmadik fejezet; A leányka
57. old. Gendzsi most harminchárom éves.
A negyedik hónapban tartották.
Az ünnepség részvevői babérból és mályvából font füzért viseltek.
Aszagao gyászruhája sötétkék glicíniaszínű volt.
Gyászának ideje csakhamar letelik. Szójáték a judzsi - glicínia, és a
fucsi - folyam szavakkal.
58. old. A csomagokban tarka ruhák voltak. Szokásos ajándék volt ez, ha
valakinek éppen letelt a gyásza.
64. old. A professzorok az elavult japán és a klasszikus kínai nyelv
különös
vegyülékét beszélték, amit itt természetesen nem lehet érzékeltetni.
65. old. Mint Cse Jün és Szun Kang, két kínai írástudó, akiknek nem
volt pénzük
gyertyára sem (IV. század).
66. old. Sze-ma Csien művét (I. század), mely vitathatatlanul a legjobb
kínai
történelmi munka.
69. old. Lásd a második rész első fejezetét. A sorok végén levő tímszó-
kat
letakarták, és a verseny részvevőinek ki kellett őket találniuk. Első
felesége a
jobb kéz felőli miniszter lánya volt.
71. old. Szuzaku excsászár kisfia.
72. old. A dúr és a moll itt a jot, illetőleg az int jelenti. A hat
húrt a diatonikus
skála első, ötödik, kilencedik, valamint a harmadik, hetedik és
tizenegyedik
félhangjára hangolták.
81. old. "Az enyémhez hasonló bánatot érezhetnek ők is, a vadludak, midőn
panaszos kiáltással vonulnak a felhők országán át."
82. old. Kokiden húgával.
Akikonomu beiktatása a császárnő méltóságába.

526 87. old. Kumoi anyja.

89. old. Fudzsicubóval kapcsolatban, aki Gendzsinek kedvese lett.
90. old. Egy legenda szerint néhány táncosnő megnyerte az istenek
tetszését, s
ezek elragadták őket az égbe.
Koremicu lánya.
91. old, Lás,d a második rész második és harmadik fejezetét,
96. old. 804-872,
97. old. A fülemüle tavaszi trillái című dalt és táncot a mitoszbeli
kínai
császárnak, Jaónak tulajdonítják.
Célzás az öreg császárnak, Gendísi és Szuzaku apjának halálára.
98. old. Lásd a harmadik rész első fejezetét.
100. old. Egy macsi nagyjából száztíz méternek felel meg.
101. old. Az állatöv jegyeivel a szélrózsa különböző irányait határozták
meg; ezek
sorjában délnyugatot, délkeletet, északkeletet illetőleg észak nyugatot
jelölnek. Az épületeket a kínai asztrológia szabályainak megfelelően
tájolták
be.
102. old. A kamói ünnep alkalmával szállásul szolgált. Az
ötödik hónap ötödik napján szedték le.
103. old. Quercus dentata.
Az ünnepek körülbelül egy hétig tartottak, s ezek középpontjában az őszi
napéjegyenlőség állt. A Távoli Part a nirvána, efelé viszi Buddha az
emberiséget az üdvösség hajóján. Az ünnepet csak Japánban tartják.
105. old. Az ősz istennője, de itt célzás Akikonomura. Másik jelentése
pe
dig az, hogy udvariasabb legyen Akikonomuval most, hogy ő a csá
szárnő.
Negyedik fejezet: Tamakacuta
106. old. Lásd az első rész negyedik fejezetét.
107. old. To no Csudzso lánya Jugaótól. Tamakacura volt a neve. A nagy
déli sziget. Ezen fekszik a mai Nagaszaki.
To no Csudzsót.

527
115. old. A Szent Tükör istenénél a Hizen-beli Macurában. Saját
magára gondol.
121. old. Japánban egy történet járja arról, hogy Hszi-csung kínai
császár
(874-888) felesége olyan csúf volt, hogy a "lófejű" gúnynevet adták
neki. Egyszer azonban álmot látott, s ennek engedelmeskedve keletnek
fordult, és imádkozott a japán haszegavai Kvannonhoz. Nyomban meg
jelent előtte egy alak, kezében Kvannon szent vizesedényével: leöntötte
a császárnő arcát, s erre az Kína legszebb asszonyává vált.
122. old. Csupán kis távolság választja el a haszegavai templomtól.
128. old. Cukusi sziget elöljárója.
129. old. Nagyjából: lelkiatyja.
Ekkor körülbelül hatéves.
130. old. Fudzsicubo.
134. old. A szolgák húzták, mivel az ökröket már a kapu előtt kifogták.
141. old.
Az akasi hölgy lánya.
1 n.4. old. Izanaginak és Izanaminak, a felséges isteneknek
piócagyermekük
született. Amikor az hároméves korában még nem bírt lábra állni,
csónakban
kitették a viharzó tengerre.
150. old. Madoi: tévelygek.
152. old. Aki kifordítva veszi fel a kabátot, szerelmesével álmodik.
Ötödik fejezet: Az év első dala
152. old. Az év tavasszal kezdődött. Gendzsi ekkor harminchat éves.
Muraszaki kertje.
153. old. Az újév harmadik napjának estéjén retekkel és naranccsal
szolgálták fel.
Régebben ő is szerelmes volt Gendzsibc.
Kagami: tükör.
154. old. Az állatöv első jegye.
Ügy hallgatsz, mint ez a játékmadár, és újévi üdvözletet sem küldesz.

528
155- oW- Itt lakott a hulló virágok falujának hölgye.
159. old. Virágozzék, gyarapodjék ez a ház!
De édes is a szaki fü, a s z"ki f ü -mint a s zakif ű három
levele, négy levele, oly erősre épült e ház! Ezért nem láthatják
Buddhát, és szavát sem hallhatják.
161. old. Hana: orr, de annyit is jelent: virág. Lásd az
első rész hatodik fejezetét.
162. old. Ismét hana: orr, de virág is.
163. old. Ucuszemi kapcsolata mostohafiával, Ki no Kamival. Lásd a
második rész
hetedik fejezetét.
164. old. Az első hónap tizennegyedik napján egy csapat ifjú nemes
táncolva és
énekelve járta be a Palotát és a különböző előkelőségek házát. Lásd a
második rész hatodik fejeztét.
Az excsászár és anyja, Kokiden palotája.
Tamakacura.
165. old. "A Bambuszfolyót híd szeli át, s a lábánál elterülő virágos
kertben, hadd
üljek le ott, abban a virágos kertben, ifjak s lányok körében."
166. oid. To no Csudzso fia, aki szép hangjáról híres. Lásd a második
rész
harmadik fejezetét.
A Banszurakut, vagyis a "Tízezer tavasz örömé"-t.
167. old. Ünneputót a császári Palotában szoktak tartani.
Hatodik fejezet: A pillangók
168. old. Az őszi falevelekkel megtöltött dobozkát. Lásd a harmadik rész
harmadik fejezetét.
169. old. Lásd a második rész kilencedik fejezetét. Az
Omiban levő Jamabuki no Szaki.
A Jamasiro-beli Idé, mely szintén híres kerriavirágáról. Horai,
meseország, a "Halhatatlanok Szigete".
170. old. A második szólam a felső a-val kezdett. Igen magas hang lévén,
nehéz volt játszani. Ez a hang jelképezte a tavaszt.

529
Ezzel tértek vissza a szokatlan "tavaszi" hangszinről a
megszokott
hangnemre.
Fűzfarossttal, zöld cérnával - ejbaj!
Fülemüle kis kalapkát varrt magának - ejhaj!
Ügy hírlik, hogy szilvavirág szirmaiból - ejhaj!
171. old. Hogy az ellenség meg ne lássa.
Azt hiszi, hogy Tamakacura Gendzsi leánya, tehát neki unokatestvére. Az
első fokú unokatestvérek közti frigyet rossz szemmel nézték.
173. old. A japánok tudvalevően a földön ülnek, maguk alá húzott lábbal.
A
buddhizmussal azonban Közép-Ázsiából ide is átterjedt a szék használata.
Amida Buddha paradicsomának egyik bűvös madara.
175. old. Tamakacura lakosztályába.
176. old. Konfuciusz házassága, akár Szókratészé, nagyon boldogtalan
volt.
181. old. Po Csii-ji költeménye 821-ből. Azt írja le, milyen boldogságot
jelent,
hogy a Palotában teljesített szolgálat után visszatérhet saját házába:
"Az
ablaknál ülök, és fülelek a szélre, mely suhogva jár a bambusznád közt. A
teraszon sétálgatok, és elnézem, amint a fák között felkel a hold."
185. old. Lásd a harmadik rész negyedik fejezetét. Ateki ismerte
Tamakacura
születésének titkát.
Hetedik fejezet: A jánosbogárka
185. old. Tamakacura.
186. old. Tajué.
Az ötödik hónap a házasságkötésre nem volt szerencsés.
188. old. A különös illat, amelyet Gendzsi használt.
Ipo. old. Oboje-naki valóban annyit jelent, mint "hír nélküli", azaz
"nem híres".
T92. old. Az íriszt az ötödik hónap ötödik napján szokták szedni.
Színes szövetből készült labdát, belsejében illatszeres tarsolykával,
mely hit
szerint megóvott a betegségektől.
34 Muras^aki**

530
193- °ld- A hulló virágok falujának hölgyéhez.
194. old. Délután egy órakor.
"Labdaütögető." Koreai
tánc.
196. old. Egy félárva kislány története. Az eredeti mű elveszett, s az
ugyanilyen
címen meglevő mű nem más, mint a Szoba a lépcső alatt című, XV.
századból származó elbeszélés átdolgozása. Egy öreg ember, akihez
mostohaanyja erőszakolja.
199. old. A Maha')ana, a buddhizmus később kifejlődött, Tibetben,
Kínában
és Japánban uralkodó formája.
Elveszett.
200. old. Até úrhölgy egyik kérőjét a másik után utasítja el. Végül fele
ségül megy a trónörököshöz, és boldogan él, míg meg nem hal. Mura
szaki szemében ez a történet ódivatú olvasmány volt.
202. old. A hatodik rangosztály jelvénye. Emlékezünk, hogy Gendzsi vo
nakodott előléptetni Jugirit.
Jugirinak nem sikerült elnyernie Kumoit, To no Csudzso leányát.
203. old. Azt remélte, hogy Csudzso úrhölgyből császárnő lesz.
Nyolcadik fejezet: Egy ágyás szegfű
209. old. Vagyis nem tartozik a fudzsivarákhoz, ahhoz a törzshöz, melynek
az
írónő maga is sarja.
"Házamban vászonredőny takarja az ajtót, és az ágyat függönyök rejtik el.
Jöjj, hercegem, legyen tiéd a lányom, és menyegzői lakomának kedvenc
haladat tálaljuk fel, akár avabit kívánsz, akár bármi mást."
212. old. Gendzsi valamilyen történetet idéz, mely azonban elveszett.
Szó szerinti fordításban annyit jelent, mint "férfira gondolni és
sóvárogni".
213. old. Utalás To no Csudzso költeményére. Lásd az első rész második
fejezetét.
215. old. Egy parasztlány, akit Kobai fedezett fel, mialatt Tamakacura
után
kutatott.
217. old. Több ilyen varázsige van; a legrövidebb, szanszkrit nyelven,
így szól:
Namasz szamantavajranam ham (Üdv mindenkinek, kinek villám

531
a fegyvere! Ügy legyen!) Részben azért volt olyan hatásos, mert Japánban
nagyon kevesen tudták a jelentését. Az akasi hercegnőt.
218. old. To no Csudzso anyja, Kumoi nagyanyja.
219. old. Ekkor nem a Palotában tartózkodott. Csudzso úrhölgy a császár
egyik
ágyasa volt
220. old. Szugoroku, egyfajta koekajáték.
Japánban az ablakot nem üvegezik, hanem papírral borítják be.
227. old. Az omi hölgy költeményében három jelentéktelen helynév van.
Ebben a
válaszlevélben négy is szerepel, de mind szándékosan értelmetlen, mert
Csunagon nem volt képes kiokosodni Omi leveléből, hogy hová akar
kilyukadni.
Kilencedik fejezet: A fáklyák
230. old. Nagyjából a d-től d-ig terjedő egész hangok vannak meg
rajta.
Szerelmes volt Tamakacurába.
Tizedik fejezet: A tájfun
231. old. Akikonomu apja, Rokudzso férje, aki már rég meghalt.
232. old. "Várva várom jöttödet, akár a harmattól roskadó zsenge
lesz-pidézia a
szelet, mely terhétől mgszabadítja."

236. old. Kumoin.

237. old. A hulló virágok falujának hölgye.
243. old. A "tökéletes szeretőről" szóló történet, amely Muraszaki
idejében igen
népszerű olvasmány volt, nem maradt fenn. Vö. az első rész második
fejezetével. Az egyiket Kumoinak, a másikat Koremicu lányának írta.
NEGYEDIK RÉSZ: A KÉK NADRÁG Első
fejezet: A császár szemleútja
249. old. Vallási szertartás, melyet a tizenkettedik hónapban tartottak
meg. Az
oharanói szentély a Kiotótól nyugatra fekvő hegyekben volt.
34*

532
Gendzsi palotájából.
Reggel öt órakor.
252. old. Talán Rokudzso halálának évfordulója lehetett.
Ez a császári szemleút olynn pompás volt, hogy minden előbbi eltörpült
mellette. Szójáték a mi-jukha\, az ugyanis azt jelenti: "mély hó", de azt
is:
"császári látogatás".
253. old. A Fudzsivara-nemzetség házi istenét. A Fudzsivara-nemzetséghez
tartozott To no Csudzso, tehát Tamakacura is.
254. old. Általában az apa volt a tanú, de néha nagybácsi, sógor vagy
más rokon
töltötte be ezt a szerepet. Az avatást a regény gyakran említi. Vallási
szertartás ez, mely megfelel a konfirmációnak.
264. old. A szankszkritban: Paramila. Ezt az ünnepet tavasszal és ősszel
tartják, de csak Japánban.
265. old. A hercegnő buddhista szerzetbe lépett - az avatás viszont
sinto
ünnep volt. _
Szellemes költemény, amelynek minden szavában célzás rejlik a
küszöbönálló
ünnepre. Például futa a. m. "mindkettő" és "dobozfedél"; kakego =
"elrejtett
gyermek" és "egymásba rakott dobozok".
266. old. Este kilenckor.
269. old. Amikor Szuszano-o isten visszatért az alvilágból, nővére, a
Nap-istennő,
annyira felháborodott orcátlanságán, hogy "addig toporzékolt kemény
kövekkel kirakott udvarán, míg a szilánkok hópehelyként nem repdestek".
Bátyjának viselkedése annyira megrázta, hogy elvonult egy barlangba, és
sötétség borult a földre.
Második fejezet: A kék nadrág
273. old. Az öreg hercegnőt, To no Csudzso anyját gyászolta, aki
tehát
nagyanyja volt. Az öreg hercegnő halálát a regény megtörténtnek veszi,
bár
csak három fejezettel utóbb említi meg. A kék nadrágot a gyász
jeléül
viselték - innen a fejezet címe. A kilencedik hónapban tilos volt
lakodalmat
tartani. Kasivagi, Kobai és To no Csudzso többi fia.
276. old. A regény nem nevezi meg az asszonyt. A fordításban azonban
valamilyen néven kell szerepelnie. Kislányát hívják Makibasirának, ő
azonban olyan ritkán bukkan fel a regényben, hogy név nélkül is maradhat.
Ezért az angol fordító a kislány anyjának adta ezt a nevet.

533
277- old. Ekkor ugyanis senki sem jegyezhette el Tamakacurát, sem az
udvarnál be
nem mutathatták.
Harmadik fejezet: Makibasira
TJQ). old. Tamakacura egyik komornája.
281. old. Higekuro herceget.
283. old. Az asszonyok lelkét a Halál Folyóján első kedvesük szelleme
segíti át.
284. old. Makibasira, Higekuro elmebeteg felesége ugyanis ott él még.
291. old. Hogy kiűzzék a szellemet, mely "megszállta".
296. old. Az asszony jellemére vonatkozóan lásd az első rész ötödik
fejezetét.
Muraszaki anyja vetélytársnője volt neki, ezért szüntelenül bosszantotta,
sértegette - addig üldözte, percnyi szünet nélkül, míg Muraszaki anyjának
meg nem szakadt a szíve.
297. old. Lásd a harmadik rész harmadik fejezetét.
301. old. Tizenegy éves lehetett, minthogy valamivel Gendzsi száműzetése
előtt született.
Lásd a harmadik rész ötödik fejezetét.
302. old. Ez volt a mizu-umaja, vagyis "vizes abrak" - így nevezték a
táncosok a
maguk szakkifejezésével. Az igazi lakomájuk neve ii-umaja volt, vagyis
"rizses abrak".
303. old. Tamakacura.
305. old. A kilencedik században történt, hogy Fudzsivara no Tokihira
elnyerte egy
hölgy kezét, akinek Taira no Szadabumi már jó ideje csodálója volt.
Amikor
Szadabumi szemrehányást tett az asszonynak áll-hatatlansága miatt, a
hölgy
így felelt: "Nem emlékszem, mit ígértem ébrenlétemben, de most álom
útvesztőjében vándorlok, helyesebben: vándorol valaki - mert alig hiszem,
hogy az én vagyok." Ka bakiri azt jelenti, hogy "annyi", de azt is, hogy
"csupán az illat". Célzás Jamabe no Akahito egy versére (VIII. század).
306. old. Vagyis: írj nekem néha.

534
308. old. Lásd a második rész első fejezetét.
309. old. "Az ositakai síkságon káka nő a tóban, oda járnak a
vadgalambok
táplálékért. El ne vágd hát a tövénél, mert nem nő ki újra, el ne vágd
hát a
tövénél!"
"Kint is az jut az eszembe, otthon is az jár a fejemben, milyen is volt
azon a
napon, amikor erre járt, és karmazsinvörös köntösének uszálya húzódott
utána." Manjosu, 2550. Igen darabos, együgyű költemény. Ez volt
Tamakacura régi szállása. Iva annyi, mint "szikla", de annyit is
jelent:
"hangtalanul".
310. old. Azt mondta vele, hogy Tamakacurát úgy elzárták Hi^ekuro házá
ban, mint szelíd madarat a kalitkában. A szóban forgó .ladár tu
lajdonképpen egy kacsafajta, de jóvá! kisebb annál. Ha "kacsatojást"
emlegetnénk, a kép egészen hamis lenne.
312. old. Ha nem kaphatod meg Kumoit, miért nem veszel el engem?
Negyedik fejezet: A virágos szilvaág
314. old. Gendzsi születése idején. Lásd az első rész első fejezetét. Az
illatszer alkatrészeit fémmozsárban törték porrá. A kilencedik században
élt.
318. old. Uda császár unokája, híres költő és a művészetek nagy
értője.
319. old. 889-897.
Így nevezték, mert már száz lépés távolságból érezni lehetett. Japán
citerán.
320. old. Este hét órakor.
Este tizenegy órára.
Ötödik fejezet: Fudzsi no Urába
325. oldal. To no Csudzsót. Célzás az Isze monogatari egy sorára.
326. old. A Fudzsivara család sírboltjánál.
330. old. A bíbor szín - a magas rang jele.
Konfuciusz.
"Ha úgy kitárod szívedet, hogy áttetsző lesz, mint a glicínia levele, ha
rá tűz a
nap: többé nem leszek irántad bizalmatlan."

535
331. old. A szokásos szójáték: macu vagyis "fenyő" illetve
"várni". "Egy
helyütt, itt szemközt, törött a nádsövény, s anyámnak ezt
elmondta
valaki. Csak az a fecsegő asszony lehetett, öcsém felesége, mert ő
látott
téged, amikor kisurrantál, csak ő lehetett, aki elárult." Idézet egy
másik régi
dalból.
332. old. A negyedik hónap nyolcadik napja. A gyermek-Buddha képmását
(vagy
tíz centiméteres szobor, jobb kezét az égre emeli) ünnepélyes menetben
körülhordozzák, és meghintik vízzel. Az ünnepet annak emlékezetére
tartják,
hogy az esősárkányok vizet hintettek a gyermek-Buddha fejére.
333. old. Van egy közmondás: "Nem érdemes kosárba vizet önteni." Augo a.
m.
"egyesülés", de annyit is jelent: "fűzfakosár".
Egy hercegnő, akivel To no Csudzsónak régebben szerelmi viszonya volt. A
hölgy később rangon aluli házasságot kötött egy tartományi felügyelővel.
A kamói szentélybe. Tamajorihime istennő itt szülte meg Vakeikazu-
csit, a
mennydörgés istenét. A kamói ünnepet éppen ennek az eseménynek
ünneplésére ülik meg. A negyedik hónapban.
334. old. A kamói ünnepen az udvarban levő minden szervezet hivatal
ból képviseltette magát.
Gendzsi palotájának.
335. old. Ao-hi a. m. "mályvakoszorú és "találkozás napja".
341. old. Ügy beszél önmagáról, mintha már öreg ember volna.
Délelőtt kilenc órakor.
34a. old. A császári emelvény lépcsőjéről van szó.
343. old. "Köszönet a herceg kegyeiért" - kínai tánc.
Művészi, táncnak is beillő meghajlás. Híres japán
citera.
Hatodik fejezet: Vakana (Zsenge sarjak) (Első rész) 349.
old. Lásd a második rész harmadik fejezetét.
350. old. Gendzsi egyik csatlósát.

536
354- °W. Aoi halála óta Gendzsinek nem volt felesége, mert Muraszaki
gyakorlatilag csupán első számú ágyasának számított. Muraszaki ugyanis,
anyja alacsony rangja miatt, nem lehetett Gendzsi kita no kata\a, vagyis
törvényes hitvese.
358. old. Kínai szokás, melyet a japán udvarban is követtek.
359. old. A két gyerek négy-, illetve hároméves lehetett.
361. old. Az ifjú asszony megérkezését követő harmadik napon a férj
értesíti
apósát, hogy házaséletüket megkezdték, és közös életük jónak ígérkezik.
365. old. "Bár sötét ez a tavaszi éjszaka, kell-e más vezető, mint a
virágok illata,
ha oda akarok jutni, ahol a szilvafa virágzik."
367. old. Hogy Muraszaki meg ne lássa.
369. old. Alig tizennégy éves volt.
371. old. Aki a. m. "ősz", de azt is jelenti: "belefáradni valamibe".
Ebből kiviláglik
a vers rejtett értelme: "Közel volna már az a nap, amikor Gendzsi megun
engem?"
373. old. A második hónap.
375. old. Súlyos társadalmi hátrányt jelentett, ha valaki nem a
fővárosban született,
tekintet nélkül arra, hogy kik a szülei. A regényben a lányt akasi
hercegnőnek
nevezik, de ne higgyük, hogy így szólíthatták.
377. old. "A szív vaksága" (sötétsége), kokoro no járni, nem egyéb mint
a szülő
szeretete gyermeke iránt.
378. old. Képviselőjének elküldésével a trónörökös elismerte a gyermekre
vonatkozó apaságát.
379. old. A bábuk eredeti rendeltetése az volt, hogy az ártó
befolyásokat elhárítsák
a gyermekről.
380. old. Kobai most a Nagytanács tagja.
381. old. A négy kapufát hordóba ültetett fenyő, juhar, fűz és
cseresznyefa jelezte.
Fudzsivara no josikasze, IX. század.

537
384- old. A labdarúgó játékosokat mindig ezzet a tésztával tartották
jól.
387. old. Az Iszei történetek kilencvenkilencedik fejezetében a költő
elbeszéli,
hogy a nyári lóversenyek alkalmával a kocsijában ülő hölgyet "látta és
mégsem látta".
Hetedik fejezet: Vakana (Zsenge sarjak) (Második rész)
390. old. Körülbelül három és fél év telt el. Talán úgy látszik, mintha
ez az ugrás
egyszerűen a fordító kihagyásából eredne - de az eredetiben is így van.
391. old. Valójában ugyanis nem az öreg császár, hanem Gendzsi fia volt.
Mégis
áldozatot mutatott be a császári sírokon, ezzel pedig sérelem esett a
holtakon.
393. old. A jósok szerint mind a férfi, mind a nő életében több
veszedelmes kor
van. Néhány évszázaddal később nőknél a harmincharmadik életévet
tartották
a legveszélyesebb kornak. A harminchetedik évet sehol másutt nem említik,
de figyelmet érdemel, hogy Fudzsicubo harminchetedik életévében halt meg.
Lásd az első rész ötödik fejezetét. Szerelmi viszonya Fudzsicubóval.
398. old. A császár felesége volt, de őt magát nem kiáltották ki
császárnőnek.
407. old. Macskával álmodni gyermek születését jelzi.
409. old. Fudo.
411. old. Lásd ugyanezt a fejezetet.
412. old. Mivel ez sinto szentély volt, a sintoizmussal versengő
buddhizmusnak a
nevét sem volt szabad kiejteni.
Egyrészt Muraszaki biztonsága érdekében, másrészt azért, hogy
ha
Rokudzso megszólalna a fiún keresztül, avatatlan meg ne hallja. Tréfás
célzás Gendzsi nevére, a Hikarura. (a "Ragyogó").
413. old. "Ha hatalmunkban állna, hogy a cseresznyevirág megmaradjon
a fán, nem csodálnánk úgy többé."
414. old. Buddhista tanítás.

538
419- old. Lásd a második rész első fejezetét.
421. old. Szuzaku.
431. old. Szanszkrit nyelven Maha-vairocsana. Japánban Dainicsi
- a
misztikus (tantra) szekta legfőbb Buddhája.
Nyolcadik fejezet: Kasivagi
434. old. Kasivagi öccse.
Hegyekben élő aszkéta.
436. old. Viszonyáért apja kedvesével, Fudzsicubóval.
Egymásba rakott dobozsorozat.
438. old. Aki gyermekágyban hal meg, annak számára a síron túl
nehéz a
szellemi átalakulás.
439. old. Azt a gyanút keltheti, hogy államcsínyt tervez.

446. old. A karma.

447. old. A gyász jeléül.
Kilencedik fejezet: A fuvola
451. old. Kasivagi özvegye (Ocsiba úrhölgy) és ennek édesanyja iránt.
452. old. Keserű gyökeret.
Tokoro annyit is jelent, mint "hely, végcél", "Keresd ugyanazt a tokorót,
mint
én" vagyis: hagyd el a várost, és vonulj el a hegyek közé.
453. old. "Bár minden évben eljön a tavasz, és új virágok nyílnak, mégis
csak addig láthatjuk őket, ameddig a sors engedi."
455. old. Úgy tartották, hogy a vadliba hímje és nősténye párban,
összefont
szárnnyal repül.
457- old. Iránta érzett ellenszenve jeléül.
459. old. Valószínűleg ott temették el Kasivagit.

539
462. old. Azt, hogy Kasivagi fuvoláját fiának, Kaorunak kell adni.
Tizedik fejezet: Jugiri
473. old. A hulló virágok falujának hölgye.
Apjánál, Gendzsinél.
474. old. "Ha már valaha is barátságtalan lettél volna hozzám, könnyebb
szívvel
elviselném, hogy ilyen hirtelen hűtlen lettél."
475. old. A hulló virágok falujának hölgyét. Jugiri továbbra is úgy
tesz. mintha
tőle érkezett volna a levél.
476. old. Ocsiba háza a hegyek közt. A
csillagjósok véleménye szerint.

480. old. Aki valamilyen gonddal terhelten hal meg, nem üdvözülhet.
481. old. A parasztok kereplővel védték a termést a madarak ellen.

484. old. Otosani no Taki verse.

485. old. Buddhista történet. A hercegnek, aki megismerte a különbséget
a jó és a
rossz között, és emlékezett előbbi életeire, eszébe jutott, hogy utolsó
előtti
életében kiejtett száján egy haragos szót, s ezért a következő életét a
pokolban
kellett eltöltenie. Ezután hercegként született újra, és elhatározta,
hogy a
biztonság kedvéért most egyáltalában nem fog beszélni. Már tizenhárom
éves
volt, amikor a király, türelmét vesztve, parancsot adott, hogy temessék
el
elevenen, mire a hallgatag herceg végül megszólalt.

489. old. A hivatalos jegyváltás.

490. old. A rézfácán. A hím és a nőstény állítólag a völgy ellenkező két
oldalán
alszik.
498. old. Jugiri beleszeretett a lányba, amikor az a Palotában Goszecsi-
táncosnő
volt. Lásd a harmadik rész harmadik fejezetét.
Tizenegyedik fejezet: A törvény
499. old. Fogadott gyermekét, az akasi hercegnőt, már
feleségül adta a
császárhoz. Ucuszemi, Fudzsicubo, Njoszan és mások.

540
500. old. A szertartás a Lótusz iratok felolvasásából álft. Ez nyolc
ülést vett
igénybe. Ezt követte a favágó történetének előadása; az egyik pap
játszotta
Sakjamuni szerepét, amikor az még favágó volt, a többiek pedig
körbejártak,
és énekelték a favágó dalát: "Ha a minek nem vágok fát, és nem húzok
vizet,
vajon birtokotokban lenne-e a Lótuszvirág szent irata?" Ez a játék ama
legendára célzott, amely szerint Buddha a Lótusz iratokban lefektetett
tanítást
egy risitől kapta, midőn egy régebbi inkarnációja során nála szolgált.
501. old. Ling hercgnek nőiesen szép arca volt. Észrevette, hogy a
csatában nem
félnek tőle ellenségei, ezért ijesztően vad álarcot vett fel. Vannak,
akik azt
mondják, azért viselt álarcot, mert óvni akarta arcszínét.
504. old. Szójáték az oku szóval, mely annyit is jelent, mint
"megtelepedni", de
annyit is, hogy "ágyból fölkelni".
Gendzsi a tonzúra feladására gondol. Gyakran megtették ezt haldokló
esetében, sőt halottnál is.
507. old. Aoi halálakor. Lásd az első rész kilencedik fejezetét. "Mély
gyász"-t
csak a szülőkért viseltek, feleségért nem.
Tizenkettedik fejezet: A káprázat
512. old. Gendzsi régi palotája (ott halt meg Muraszaki) és a hatodik
kerületben
álló új palota.
,.Bárcsak elég bő lenne ruhám ujja, hogy beboríthatnám az eget, s a szél
többé nem cibálhatná kedvére a tavasz virágait." - Ismeretlen költő
verse.
514. old. A negyedik hónapban.
515. old. A kamói ünnep részvevői tűzték ki. Neve annyit is jelent, mint
"találkozás napja" - mindkét versben ez a szójáték szerepel.
A kakukk.
516. old. A kakukkot a Halál Hegye felügyelőjének nevezték.
517. old. A tizenegyedik hónapban. To
no Csudzso kisebb fiai.
518. old. Ato a. m. "nyom" és "kézírás".
A" tizenkettedik hónap 21., 22. és 23. napját.
A papok hosszú botja, melyre fent fémkarikákat függesztettek. Ezzel
mentek koldulni.
Gendzsi apja.

ÖTÖDIK RÉSZ
A CSÓNAK ÚRNŐJE

Fontosabb szereplők
Agemaki Hacsi no Mija nagyobbik lánya, Kaoru szerelme
Az akasi hercegnő (A császárnő.) Gendzsi és az akasi száműzetéséből
magával hozott hölgy gyermeke. Feleségül ment a trónörököshöz, aki a
regény ötödik részében már császár. Az akasi hercegnő harmincéves,
amikor az ötödik rész kezdődik
Akikonomu Rjozen excsászár felesége
Ben no Kimi Idős komorna Hacsi no Mija házában
A császár Szuzaku excsászár fia. Harminchárom éves, amikor ez a rész
kezdődik
A császárnő Lásd: Akasi hercegnő
Csudzso úrhölgy To no Csudzsónak, Gendzsi legjobb barátjának lánya.
Rjozen excsászár ágyasa
Hacsi no Mija (Hacsi herceg.) Gendzsi mostohaöccse, aki sokkal
fiatalabb nála. Agemaki és Kozeri apja
Higekuro Makibasira férje. Az asszony elmebetegségét a negyedik rész
írja le. Higekuro már nem él, amikor a regénynek ez a része kezdődik
Himegimi Tamakacura lánya, Kurodo no Soso szerelme
Jugiri Gendzsi fia első feleségétől, Aoitól. Az ötödik rész kezdetekor
harmincnyolc éves
Kaoru Njoszannak és To no Csudzso legidősebb fiának, Kasi-vaginak
gyermeke
Kasivagi Kaoru igazi apja. Már az ötödik részben elmondott események
előtt meghalt
Kobai Kasivagi öccse
Koremicu Gendzsi csatlósa. Már nem él
Kozeri Agemaki húga. Niu ágyasa lesz
Kumoi To no Csudzso lánya, Jugiri felesége
Kurodo no Soso Jugiri fia; szerelmes Himegimibe
Muraszaki Gendzsi második élettársa; már nem él

Naka no Kimi Kobai kisebbik lánya

Niu Gendzsi unokája. A császár és az akasi hercegnő fia. Tizennégy éves,
amikor ez a rész kezdődik
N/oszan Kaoru anyja. Apáca lett
Oigimi Kobai nagyobbik lánya
Rjozen Excsászár. A világ szemében az öreg császárnak (Gendzsi
apjának) fia, valójában Gendzsié, az öreg császár ágyasától,
Fudzsicubótól. Negyvenegy éves, amikor az ötödik rész kezdődik
Szocsi Gendzsi mostohaöccse
Tamakacura To no Csudzso és Jugao lánya. (Az első részben
olvashattuk, hogyan halt meg Jugao egy elhagyott házban.) Gendzsi
lányává fogadta. Negyvenöt éves, amikor az ötödik rész kezdődik
To no Csudzso Gendzsi legjobb barátja. Az ötödik rész kezdetekor már
nem él
Vakagimi Tamakacura kisebbik lánya

ELSŐ FEJEZET

Gendzsi meghalt, és senki sem akadt, aki betöltse helyét.

Igaz, szép számmal maradtak utódai, de sokan közülük - ilyen
vagy olyan ok miatt -, nem jöhettek számításba. Világos például,
hogy Rjozen excsászárt hivatalosan nem tekinthették
örökösének.* Unokái közül Niut, az akasi hercegnő harmadik fiát,
sokan emlegették utódaként; egy másik jelölt volt Njoszan kisfia,
Kaoru,* akit Gendzsi nevelt fel. Mindketten ígéretes fiatalok
voltak, és valóban, csinosságból, bájból mindkettejüknek a
szokásosnál nagyobb adag jutott. Viszont káprázatos egyikük sem
volt, sem szellemileg, sem külsejében. Mindössze arról volt szó
tehát, hogy igen kellemes, jó megjelenésű fiatalemberek, s hogy
mégis ünnepeltebbek, kapósabbak voltak, mint maga Gendzsi az ő
korukban, ennek oka nem a maguk értékesebb személyében
keresendő, hanem épp abban, hogy olyan szoros kapcsolatban
álltak Gendzsivel. Niu valaha kedvence volt Muraszakinak, és
ennek halála óta állandóan Muraszaki régi lakosztályában, a
Nidzso-inben élt. A császár és a császárnő ugyancsak rendkívül
kedvelte Niut, és a trónörököst leszámítva, vele törődtek a
legtöbbet. Roppantul szerették volna, ha őt is elszállásolhatják a
császári Palotában, de tervük nem tetszett Niunak: továbbra is ott
maradt a Nidzso-inben, ahol már gyermekkora óta élt. Amint
megtörtént a férfiváavatása,, tiszteletbeli állást kapott a
haditanácsban. Nővére, az Első Hercegnő, Gendzsi új palotája déli
részének keleti szárnyában lakott. Valamikor ez a lakosztály is
Muraszakié volt, és az ő emlékének áldozva, az ifjú hercegnő
gondosan ügyelt, hogy a berendezés pontosan olyan maradjon,
mint régen. Niu bátyjának* a Császári Palotában hi-
vatalból elfoglalt lakosztályán kívül szintén volt fenntartott
szállása Gendzsi új palotájában. Ö Jugiri második lányának volt a
férje, és mivel csupán két lépés választotta el a trónrajutástól, igen
fontos személyiségnek tartották, és csak még jelentékenyebb
embernek számított rendkívül erős jelleme, önállósága miatt.
Jugirinak igen sok lánya volt. A legidősebb a trónörököshöz
ment feleségül, és roppant jól őrizte pozícióját.* A császár és a
császárnő szemlátomást úgy vélte, hogy ha már így indult meg a
dolog, nincs más hátra, mint hogy többi fiuk is rendre
összeházasodjék Jugiri soron következő lányaival. De széltében-
hosszában is ez a vélemény terjedt el. Niu azonban értésükre adta,
hogy ha megházasodik, ebben a maga kedvét fogja nézni, nem
pedig azt, hogy elősegítse bármi családi terv teljesülését. Jugiri
hajlott rá, hogy rokonszenvezzen ezzel a felfogással, de mégis fel
akart készülni arra az eshetőségre, ha valami határozott ajánlatot
kapna a Palotából, s ezért roppant gondot fordított a még otthon
élő lányainak nevelésére. Hatodik lánya* volt a legnépszerűbb;
ebben az időben, ahol most tartunk, minden önérzetes ifjú herceg
és nemes úgy érezte, hogy szenvedélyesen szerelmes a lányba.
Gendzsi herceg évek során át elég szép számú udvarhölgyet
gyűjtött össze házában; halála után persze már nem lehetett tovább
szállást nyújtani nekik, így aztán sorra-rendre következtek a
könnyes búcsúzkodások. A hulló virágok falvának hölgye volt az
egyetlen kivétel: Gendzsi a Nidzso-in keleti szárnyában külön
lakosztályt hagyományozott neki. Njoszan apja palotájában
éldegélt a harmadik kerületben; a császárnő állandóan az udvarnál
tartózkodott. Gendzsi új palotája hovatovább komorrá,
elhagyatottá vált.
- Sok olyan esetet ismerünk - jegyezte meg Jugiri -, hogy
mérhetetlen gonddal megtervezett és megépített paloták
tulajdonosuk halála után csendesen romba dőltek. Romjaik intő
példát jelentenek, mennyire bizonytalan minden emberi tervezés,
elképzelés. De elhatároztam, hogy míg csak élek, karban tartatom
a palotát, sőt környező sétányai is éppen olyan forgalmasak
maradnak, mint apám életében.
Ezért Ücsiba úrhölgyet beköltöztette az új palotába, abba a
lakosztályba, ahonnan a hulló virágok falvának hölgye
kiköltözött. Maga minden hónap egyik felében nála hált, másik
felében pedig Kumoinál, aki a harmadik kerületben lakott.
A teljesen átalakított és rendbe hozott Nidzso-int és az új
palotát - ezt a két közmondásosán tágas és nagyszerű rezidenciát -
most már szemlátomásként főként az akasi hölgy és
leszármazottai használták, és valóban őrá hárult a feladat, hogy a
gondjaira bízott hercegekkel és hercegnőkkel törődjék, s emellett
irányítsa ezt a két nagy háztartást is. Jugiri ebbe a dologba nem is
avatkozott bele.
Magában azonban be kellett vallania, hogy ha nem az akasi
hölgy, hanem Muraszaki maradt volna ilyen helyzetben, maga
nem húzódik félre. Milyen boldogan, milyen készségesen sietett
volna segítségére! Legalább ebben az egy dologban mennyi
találékonysággal próbálta volna végrehajtani Gendzsi kívánságát,
hogy akiket hátrahagyott, mindenkinek csorbítatlan maradjon
régről megszokott kényelme. És ezerszer megbánta, hogy annyi év
alatt egyszer sem szedte össze bátorságát, és halványan sem utalt
rá, milyen érzelmeket ébresztett benne a hölgy.
Az egész birodalomban minduntalan fájó szívvel emlegették
Gendzsi elvesztését. Az életből kiveszett minden ragyogás, s úgy
tetszett, mintha hirtelen sötétség borult volna az egész világra.
Arról fölösleges is szólni, milyen nyomasztó hangulat lett úrrá
mindkét palotában, hiszen a másik veszteség, Muraszaki halála is
ránehezedett a hátramaradottakra, s a két gyász közül ezt talán
még fájóbbnak érezték. Mert Muraszaki igen fiatalon halt meg, s
ezért emléke, mint a leggyorsabban elnyíló virágé, csak még
drágább volt számukra.
Gendzsi kívánsága volt, hogy Njoszan fiát, Kaorut, Rjozen
excsászár gondjára bízzák. Rjozen felesége, Akikonomu úrhölgy,
rendkívül örült, hogy gondját viselheti Kaorunak, hiszen
jómagának nem volt gyermeke. A fiú avatása Rjozen palotájában
történt meg. Tizennegyedik életévének második hónapjában
megkapta a hadnagyi rangot, ősszel pedig már a jobb kéz felőli
testőrség kapitányává lépett elő. Előléptetéseit per-

sze Rjozen támogatásának köszönhette, de úgy esett, hogy bár

éppen csak belépett a férfikorba, máris a negyedik rangosztályba
tartozó közhivatalnok volt. Rjozen lakosztályának közelében az
épület egyik szárnyát berendezték Kaoru hivatalos szállásának, s
az excsászárnak gondia volt rá, hogy apródok, komornak és
szolgák válogatott gárdája álljon rendelkezésére, s minderre annyi
gondot fordított, mint annak idején a saját leánya esetében.
Legcsinosabb és legkedvesebb komornái közül néhányat
átengedett a fiúnak, és ugyanígy tett Akikonomu is. Szemlátomást
mindketten elhatározták, hogy Kaoru életét igyekeznek annyira
könnyűvé és kellemessé tenni, amennyire csak tudják. Rjozennek
volt egy lánya, mégpedig ágyasától, Csudzso úrhölgytől,* ámde
Kaoru Akikonomu fogadott gyermekének számított, s így a
házban ugyanolyan előkelő hely illette meg, mint a lányt - ez
pedig újabb bizonyítéka volt annak, hogy - Csudzso úrhölgy
hátrányára -, Akikonomunak milyen meglepően nagy hatalma lett
az excsászár érzelmei fölött.
Njoszan szemlátomást teljesen elmerült az ájtatos életben.
Minden hónapban papokat hívtak össze házába, és nagy ájta-
tosságokat tartottak, évente kétszer pedig megrendezte a Nyolc
Recitációt, a Hokkekjót. De valahányszor Njoszannak nem volt
ilyen elfoglaltsága, találkozott Kaoruval, tőle kért védelmet és
tanácsot, így Kaoru látogatásain sokkal inkább az érzett, hogy
felnőtt rokona, nem pedig fia Njoszannak. Kaoru nagyon szerette
Njoszant, de Rjozen és a császár - a trónörökösről és a többi
hercegről nem is szólva -, minduntalan elvárták őt lakomáikra és
zenés összejöveteleikre, s ezzel annyira lefoglalták idejét, hogy a
szólásmondás szerint "ketté kellett szakadnia", ha azt akarta, hogy
mindennek eleget tegyen, és senkit meg ne bántson. Ennek
következtében sokkal ritkábban jutott el anyjához, mint szerette
volna.
Már gyermekkora óta homályosan sejtette, hogy valami titok
fűződik születésének körülményeihez, de nem tudta, kitől
kérhetne felvilágosítást. Önként kínálkozott a gondolat, hogy
magát Njoszant kérdezze meg, ámde csak úgy térhet a tárgyra, ha
bevallja gyanakvását - ez pedig fájdalmas meg-

rázkódtatást jelentett volna. Állandóan gyötörte a kívánság, hogy

származása valódi körülményeit felfedje. Vajon az-e a végzete,
hogy önnön árnyaként egész életén át elkísérje ez a kínzó
gondolat? Csak legalább benne is meglenne az a készség, mint a
Találékony Hercegben,* aki hasonló kételyeire könnyen talált
választ. És magában elmondta a verset: "Ki, ó, ki szabadít meg
kétségeimtől? Mert csak tapogatózom, és nem tudom, merre
sodródom, és azt sem, honnan jöttem e világra."
De nem volt, aki válaszoljon neki.
Szüntelen bizonytalanság kínozta. Minduntalan ezen járt az
esze, és valahányszor sikerült meggyőznie magát, hogy valójában
alaptalanul gyanakszik, felbukkant benne valami újabb
nyugtalanító gondolat. Például: anyja váratlanul vonult vissza a
világtól, abban a korában, amikor legszebben virult, erre pedig
nem csupán hirtelen támadt vallásossága késztethette. Az ilyen tett
indítéka sokkal inkább valami botrány vagy végzetes szerelmi
bonyodalom szokott lenni. Ha pedig valóban ilyesmi történt,
akkor Njoszanon kívül másvalaki is tud erről; és maga a tény,
hogy őt szántszándékkal teljes tudatlanságban hagyták, éppen azt
mutatja: megítélésük szerint a valóság igen kínos lenne számára.
Anyja mély jámborságában sem nagyon bízott. Bár mindig
megtartotta a szerzetesi élet szabályait, Kaoru mégis úgy érezte,
hogy anyjának szelíd, szinte gyámoltalan természete egyáltalán
nincs összhangban azzal a fajta sziklaszilárd meggyőződéssel,
mely "lótuszának harmatcseppjeit mennyei drágakövekké
változtatja". Halványan felötlött benne valami az "öt hátránnyal"*
kapcsolatban, és azt kívánta, bárcsak ő lenne az a személy, aki
megadhatja neki a segítséget, mert anyja, a jövő életét tekintve,*
sokkal sürgősebb támogatásra szorul, mint a mindennapi élet
apró-cseprő dolgaiban.
 És hátra van még a második érdekelt személy.* Kaoru
képzeletében állandóan úgy jelent meg, mint holmi nyugtalan és
őrült szellem. Látni akarta őt szemtől szembe - ez volt az egyetlen
vágya, még azon az áron is, ha jómagának a sötét birodalom
lakójává kellene válnia. Érthető tehát, hogy nem
valami boldog várakozással gondolt a szertartásra, amellyel
hivatalosan férfinak mondják ki őt. Ámde kéretlenül és
elkerülhetetlenül elhalmozták mindenféle keggyel, előléptetéssel,
kitüntetéssel. A világ szemében roppant szerencsés embernek
számított, de annyira elmerült örökös töprengéseibe, té-
pelődéseibe, hogy jómaga nem is döbbent rá saját nagyságára,
jóllehet éppen ez sok embert annyira félszeggé tett vele szemben,
hogy nem is mert hozzá közeledni.
Mindenesetre különleges helyzete volt Kaorunak. A császár
ugyanis Njoszan bátyja volt, s ezért kötelességének érezte, hogy
megkülönböztetett figyelmet tanúsítson vele szemben. A
császárnő* továbbra is olyan szeretettel viseltetett iránta, mint
amikor még az új palotában gyermekeivel együtt ott szaladgált,
játszadozott. A császárnőnek az is eszében járt, hogy Gendzsi
utolsó napjaiban milyen fájón emlegette, hogy nem látja már a fiút
férfivá érni,* és ez még inkább arra késztette, hogy mindent
megtegyen érte, amit Gendzsi megtett volna, ha a körülmények
szerencsésebben alakulnak. És ha mindez még nem lett volna elég,
ott volt a jobb kéz felőli miniszter* is, aki rendkívül kedves volt
Kaoruhoz, s nemegyszer többet törődött vele, mint a saját fiaival.
A régebbi időkben Gendzsi valóban roppant népszerűségnek és
tekintélynek örvendett. Ámde hamarosan kialakult egy ellenséges
csoportosulás. Hogy ellenségei támadtak, és ráadásul anyját is
korán elvesztette, jelleme mindettől egy bizonyos mértékig
megkomolyodott, s ez némileg ellensúlyozta tehetségének és
szépségének kápráztató hatását. Ezután pedig nagy
szerencsétlenség is érte* - ámbár nem hagyott benne mélyebb
nyomot; a következő évek során pedig volt benne annyi türelem
és derű, hogy nyugodtan szembe tudott nézni minden fenyegető
nehézséggel.
Kaoru pályafutása egészen másképp alakult. Jómaga sokkal
előbb kiemelkedett, és semmi kívülről jövő esemény nem
rendítette meg önbecsülését. A kívülállók szemében sorsa sokkal
inkább hasonlított holmi boldog és történetesen éppen a földön
járó szellem életére, mint földi lény pályafutására.
Külsejében semmi nem akadt, ami kitűnővé vagy figyelemre

méltóvá tegye. Mindössze igen kellemes megjelenésű, inkább

félénk fiatalember volt, akiben - hogy úgy mondjuk - az átlagosnál
jóval nagyobb érzékenység lakozott. Egyetlen különlegessége
akadt: jellegzetesen egyéni illata. Valami finom, elbűvölő illat volt
az, s amerre járt, mindenütt érzett, mégpedig olyan távolságból is,
hogy valóban rászolgált a "száz lépés" illatszer-névre. Pedig neki
természetes illata volt ez. A többi rangjabeli fiatalemberben
ugyanis az a meggyőződés élt, hogy az egymással folytatott
versengésben csak úgy maradhatnak felül, ha természetes
adottságaikat gondosan elrejtik, és mindenféle mesterkedéssel
pótolják. Kaoru ellenben nem állhatta, hogy magánjellegű jövés-
menését bármi miatt is nehezen rejtegethesse, ezért soha
semmiféle illatszert nem használt. De hasztalan volt óvatossága,
mert a saját természetes illata olyan erős volt, hogy amellett
teljesen eltörpült az a rengeteg illatszer, amely elzárva ott pihent
kínai illatszeres doboza mélyén. A kertben álló virágzó
szilvafának is megváltozott az illata, ha véletlenül súrolta ruhája
ujjával. És az "orchidea, amelyet boldogan szedünk, még ha meg
is ázunk a szemerkélő tavaszi esőben", a kék ruhás orchidea,
amely "gazdátlanul nyílik az őszi mezőkön", érintésétől hirtelen
különös és feltűnő illatot kapott. Kaoru testének különleges illata -
amelyre persze mindenütt felfigyeltek, amerre csak megfordult - a
vetélkedést kiváltó sok egyéb ok mellett talán a legfontosabb volt,
amely barátját, Niut versengésre sarkallta. Az ifjú herceg unos-
untalan újabb füstölő- és illatszereket keresgélt a raktárban, és a
nap java részét azzal töltötte, hogy különleges keverékeket
készített. Tavasszal folyton a virágzó gyümölcsöst leste, és
szabadon harácsolt benne, őszi időben pedig a "mindenki
kedvencének"* szirmairól a "szarvasgidával eljegyzett levélen"
rezgő harmatcseppre vándorolt tekintete. Semmilyen illatozó virág
vagy fa nem kerülte el figyelmét. Elrabolta a halhatatlanság
virágának* illatát, de a sápadó orchideáét, sőt a jelentéktelen
varemokóét* is. Egyszóval az udvarnál ő volt az illatszerek
keverésének fő-fő szakértője, s így is ismerték -pedig bizony nagy
kár, ha egy fiatalember teljesen belemerül olyan praktikák
űzésébe. ami semmit nem fejleszti robusztu-

sabb adottságait. És már a puszta tényből, hogy egyetlen

időtöltésbe ennyire belemerülhetett, jól kitetszett, mennyire más
volt a természete, mint Gendzsié, akiből egy dolog iránti
lelkesedése miatt sohasem veszhetett ki minden egyéb érdeklődés.
A Niu lakosztályában rendezett zeneesteken gyakran megesett,
hogy Kaoru valamiben versenyre kelt házigazdájával, s amint
említettem is, heves küzdelem folyt köztük, ámbár sosem lépték át
azt a határt, amelyen belül fiatalok ilyen alkalmakkor szokásos
versengése mozogni szokott. Nevük közszájon forgott - mégpedig
Jószagú kapitánynak, illetve Illatosított hercegnek nevezték el
őket -, s nem akadt olyan előkelő lányos család, ahol nevük
említésére nyomban izgalom ne támadt volna.
Niu nem tette hallatlanná az ezzel kapcsolatos célzásokat, de
szükségesnek tartotta, hogy mindenütt, ahol kedvező kilátások
nyíltak, maga nézzen a dolgok után. Ámde ahol eddig
körülnézhetett, nem talált senkit, aki igazán vonzotta volna.
Bárcsak Rjozen lányát, Icsi no Miját ajánlanák! Az a lány igazán
megérné! Anyja* rendkívül jó ízlésű, finom asszony, s az
udvarnál általában az volt a vélemény, hogy lányánál, a
hercegnőnél kívánni sem lehetne különbet.
Niunak azonban pontosabb értesülései is voltak. Ügy adódott,
hogy kapcsolatba került a hercegnő belső szolgálatra rendelt
néhány asszonyával, s a tőlük szerzett értesülések alapján Niu alig
várta már, hogy megismerkedhessek a hercegnővel.
Kaoru viszont úgy érezte, hogy számára az udvari élet bármely
pillanatban elviselhetetlenné válhat,* ezért került minden
ismeretséget, aminek nyomán bármi tartós kötelezettség
hárulhatna rá. Jómaga mindenesetre ezt a magyarázatot adta
önnön óvatosságára, amelynek valójában inkább az lehetett az
oka, hogy eddig még nem volt komolyan szerelmes. Szabálytalan
és tilos szerelmi ügyek pedig még kevésbé vonzották.
Tizenkilenc éves korában előléptették a harmadik rangra, és
változatlanul megmaradt testőrkapitánynak. A világ szemében ő
volt az udvar egyik legirigylésreméltóbb embere. A

szászár és a császárnő elhalmozta kedvességével - császári

családon kívülálló személynek* nemigen lehetett része
ilyesmiben. Viszont szüntelenül gyötörte a gondolat, hogy ő nem
az, akinek vélik. Búskomor lett, képtelenné arra, hogy
belefeledkezzék bármi pillanatnyi örömbe. Magatartása annyira
tartózkodóvá és csendessé vált, hogy aki csak látta, arra gondolt:
időnap előtt megöregedett.
Icsi no Miját - akire Niu napról napra nagyobb hódolattal
gondolt - Kaoru jól ismerte, hiszen együtt nevelkedtek fel Rjozen
palotájában. Amennyire maga ismerte, s abból, amit még hallott
róla, bizonyosra vette, hogy a lány nevelésére fordított roppant
gond szépen meghozta gyümölcsét, és némelykor úgy érezte,
hogy ha valaha is megnősül, nagyjából ilyen lányt tudna
leginkább elviselni egy életen át. Viszont Rjozen excsászár - bár
minden egyéb vonatkozásban a legnagyobb bizalommal viseltetett
iránta -, mihelyt Icsi no Mi járói volt szó, egyáltalán nem
bizonyult készségesnek. A két fiatalnak tilos volt találkoznia, s e
tilalom áthágása több bajjal járt volna, mint amennyit a találkozás
megérhetett. Ha sikerülne összejönniük, és kiderülne, hogy
valóban vonzza őt a lány, ez mindkettőjükre csak
szerencsétlenséget hozhatna.
Ezenközben Kaoru népszerűsége elképesztő méreteket öltött.
Elég volt, ha valami versikét vagy néhány semmitmondó szót írt,
és máris a legteljesebb bizalom áradt feléje. Csodálói egykettőre
lába elé borultak volna, s aztán megkezdődhettek volna a
végeláthatatlan látogatások és levelezgetések, ami viszont
egyáltalán nem érdekelte Kaorut. Gondosan ügyelt rá, hogy senki
sürgetésére ne adjon olyan választ, amitől abban túlzott remények
ébredhetnek. Ámde ha nem viselkedett elutasítóan, nemegyszer
azt tapasztalta, hogy a nem várt bátorítást hódolója annyira
hízelgőnek érzi, hogy máris felvéteti magát anyja komornái közé.
Kaoru jól sejtette, hogy Jugiri szívesen neki adná bármelyik
lányát, ezért kifejtette neki, hogy idejének java részében anyjának
igyekszik gondját viselni. Amíg Njoszan él, szó sem lehet róla,
hogy megházasodjék. így ^etztaűzHugiri nem is firtatta'a dolgot.
Egyébként is olvan közéli roK-ér\ágban álltak,* hogy

érdektelennek tetszett volna ez a házasság. Ámde az ember

bejárhatná a föld kerekét, s akkor sem lelne annyira megfelelő
férjjelöltre, mint Kaoru.
Való igaz, hogy Jugirinak Koremicu lányától származó
gyermeke, Roku ni Kimi, sokkal csinosabb volt, mint bármelyik
mostohahúga,* és szemlátomást igen értelmes is lehetett. Jugiri
érezte, hogy anyjának alacsony rangja miatt valószínűleg kissé
leereszkedőn bánnak Roku no Kimivel, és mivel tudta, hogy nők
mennyire érzékenyek ilyesmire, elhozta anyjától, és úgy neveltette
fel, mint Ocsiba hercegnő lányát -Ocsibának ugyanis nem volt
gyermeke. Ezt csendben bonyolította le, hogy senki fel ne
figyeljen rá, s mihelyt alkalma kínálkozott, megismertette a lányt
a saját ismeretségi köréhez tartozó fiatalemberekkel, akikről úgy
vélte, hogy értékelni tudják Roku no Kimi jó tulajdonságait, mert
bizonyosra vette, hogy ha a dolgok szépen haladnak a maguk
útján, a lány mindenképpen sikert ér el a férfiaknál. Valóban, a
szokásosnál jóval nagyobb szabadságot engedélyezett a lánynak,
ugyanakkor gondja volt rá, hogy az összes könnyebb
művészetekbe és a nagyvilági élet divatos finomságaiba is
bevezesse: úgy okoskodott, hogy ha Roku no Kiminek valamely
adottsága nem bizonyulna elég vonzónak, legyen kéznél valami
más fegyvere.
A lovas íjászok* tiszteletére adott lakomát ebben az évben
Jugiri palotájában tartották meg. Nagy gonddal úgy rendezte meg
az ünnepet, hogy az uralkodó hercegek tetszését is megnyerje. El
is fogadta a meghívást mindenki, aki már elég idős volt ahhoz,
hogy ilyen alkalommal megjelenhessen. Akasi hercegnő szép és
művelt fiai közül kétségtelenül Niu keltette a legnagyobb
érdeklődést. Öccse, Hitacsi herceg, a császár gyermeke volt az
egyik udvarhölgytől, s habár ez inkább előítélet lehetett,
kétségtelennek tartották, hogy a többiekhez viszonyítva elég suta
fiatalember. Mint rendesen, ez alkalommal is a bal kéz felőli
testőrség győzött, mégpedig olyan könnyűszerrel, hogy a viadal a
szokásosnál jóval korábban fejeződött be. Mikor felkerekedtek a
Palotából, Jugiri meghívta Niut, Hita-csit és a császárné legkisebb
fiát, Nakacukaszát, hogy száll-

janak be az ő kocsijába. Kaoru a vesztes oldalhoz tartozott, és

éppen készülődött, hogy csendesen elosonjon, amikor Jugiri
odaszólt neki:
- A hercegek mind velem tartanak. Nem jönnél te is, hogy
segíts szórakoztatni őket?
Kaoru megállt. Ott látott egy sereg fiatalembert - Jugiri fiait:
Emon no Kamit, Gen Csunagont, Udaibent és másokat. Jugiri
valamennyiükre kiterjesztette meghívását, néhány kocsiba felrakta
őket, és az egész társaság elhajtott a palota felé. Az utat -
márpedig szép darabot kellett megtenniük -* vékony hólepel
borította, amely szikrázott az esti fényben. Itt volt az ideje, hogy
megszólaljon a zene: mindegyik kocsi^ ban még szólt a fuvola,
amikor befordultak a palota kapuján. És magukban azt kérdezték:
hol az a Paradicsom, hol az is^ teneknek az a lakóhelye, mely
elbűvölőbb ennél a hófedte kertnél, amelyen éppen most
keresztülhajtanak.
A társaság szokás szerint a főcsarnok déli verandáján telepedett
le. Kaorut azonnal a díszvendégek közé ültették, arccal a kert felé,
míg a hercegek és az urak közül sokaknak meg kellett elégedniük
azzal, hogy "a sövény alján" ülhettek.* Előbb körbejárt a nagy
kancsó, s mihelyt kissé felmelegedett a hangulat, eltáncolták a
motomekót* Közvetlenül a veranda előtt virágoztak a szilvafák. A
táncosok lebegő ruhaujja lelesodorta és szétszórta a finom
virágokat: hulltukban is illatfelhőt árasztottak. De illatukba egy
másik, szintén kellemes illat vegyült.*
- Nagyon sötét van már, nem látok, de a szagról ítélve
nem is lehet más! - dünnyögte az egyik komorna, amint ki
felé leselkedett.
 Jugiri is megérezte a két illatot és megirigyelte. Még sohasem
látta Kaorut ilyen elbűvölőnek, mint ezen az estén. De miért olyan
rideg és tartózkodó?
- Rajta! - mondta Kaorunak. - Énekelj te is! Az ember joggal
gondolhatja, hogy ebben a házban igazán otthon érzed magad.
- Istenség lakozik . . .*
Kaoru égy pillanatig sem habozott, hanem rázendített. . .*

MÁSODIK FEJEZET

Kasivagi öccse, Kobai, már gyermekkorában jelét adta

rendkívüli tehetségének, s az évek folyamán magas pozícióba
került. Első felesége fiatalon elhunyt, majd pedig elvette Ma-
kibasira lányát - ő volt az a kislány, aki annyira ragaszkodott
házuk egyik oszlopához.* A hölgy egyszer már férjnél volt,
mégpedig Szocsi herceg volt a férje. Szocsi halála után hamarosan
kapcsolatba került Kobaival, és titkos viszonyuk éveken át tartott.
De eljött az idő, amikor már nem volt semmi célja a titkolózásnak:
a hölgy beköltözött Kobai házába és magával hozta egyetlen
lányát. Kobainak első feleségétől már volt két lánya. Nagyon
vágyott egy fiúgyermekre; imáit meg is hallgatták az istenek, és a
Buddhák megengedték, hogy fia szülessék. Kobai ugyanúgy bánt
Szocsi herceg lányával, mintha saját gyermeke lett volna, de
mostoha- és édeslányainak szolgálói közt nagy féltékenység és
viszály dúlt. Kobai második felesége az új idők szellemében igen
okos és egyenes volt az emberekkel való érintkezésében.
Általában el tudta simítani ezeket a súrlódásokat, és még akkor is,
ha őt magát kezdték ki, igen elnézőnek és megbocsátónak
bizonyult, s az ilyen apró zsörtölődéseknek nem szentelt nagyobb
figyelmet, mint ameny-nyit megérdemeltek.
Felnövekedett a három lány, és máris felöltötték a szoknyát.*
Kobai nagyobbik lányának, Oigiminek, a déli szárnyban, a
kisebbiknek, Naka no Kiminek, pedig a nyugati szárnyban
rendeztek be lakosztályt. Szocsi herceg lánya a keleti részben
lakott. Számára persze hátrányt jelentett, hogy apja, aki sokat
tehetett volna érte, már nem élt. De innen is, onnan is jelentékeny
örökséget kapott, s így igen fényűzően élt. Közismert volt, hogy
Kobai semmi fáradságot nem sajnál, amikor a három lány
neveléséről és tanításáról van szó, és természetesen mindhármukat
kitűnő partinak tekintették. A császár és a trónörökös is értésére
adta Kobainak, hogy hajlandók len-

nének egy-egy lányt udvartartásukba felvenni. Közismert volt

azonban, hogy a császár valósággal rabja az akasi hercegnőnek, és
így a lány pályafutása a császár mellett nem tetszett ígéretesnek.
Szinte ugyanez a helyzet volt a trónörökös udvarában is, ahol
Jugiri legnagyobb lányának helyzetét bizonyára nehéz lett volna
megingatni. De végül is mindezen érvek közül egyik sem
indokolta, hogy egy lány húzódozzék az udvari szolgálattól, ha
egyszer éppúgy képes rá, hogy megállja a helyét, akár bárki más,
s ezért végül megegyeztek abban, hogy Oigimi beköltözik a
trónörökös palotájába. Körülbelül tizenhét éves, bájos lány volt,
és a trónörökös udvartartásában mindenképp kellemes
szaporulatot jelentett.
Ezek után kár lett volna, ha Naka no Kimit, aki talán még
nővérénél is bajosabb volt, holmi egyszerű családba házasítják be,
és Kobai némelykor azon töprengett, vajon Niu herceg nem
fogadná-e szívesen a lányt. Fia, Taju,* most apródként szolgált az
udvarnál, és valahányszor Niu elcsípte, magával vitte és bevonta
valami játékba vagy testgyakorlásba. Nagyon ígéretes fiúnak
tetszett, tekintete, arckifejezése roppant értelmes volt.
- Mondd meg apádnak - mondta Niu egy napon -, hogy
egy kissé meg vagyok sértve, mivel családjának csupán egyet
len tagjával ismertetett össze.*
Kobai elégedetten mosolygott, amikor a fiú átadta az üzenetet.
- Igen, igen - mondta -, közrendű lány számára, akinek
nincs esélye, hogy előtérbe kerüljön a császári udvarnál, Niu
nem is lenne megvetendő. Teljesen szabad ember, és ha el
szánja magát, kétségtelen, hogy igen kellemes életet tud biz
tosítani annak, akit valóban megszeret.
De mielőtt még ezen a téren bármit is tehetett volna, előbb
Oigiminek kellett jól megvetnie lábát új posztján. Csak legalább
ismét segítségükre lenne Kaszuga istenség,* akiről azt mondják,
hogy ő intéz minden ilyen dolgot! Kobai imáiban azt hangoztatta
törzse istenségének, hogy itt az alkalom elvesztett hitelének
visszaállítására: mutassa meg, hogy törzsüket nem lehet mindig
olyan könnyen félreállítani,* mint

Csudzso úrhölgy esetében. Ilyen imák közepette vitte el az

udvarba Oigimit, és általános vélemény szerint a trónörökös
rendkívül meg volt elégedve a lánnyal. Mivel Oigimi teljesen
tapasztalatlan volt, kétségesnek látszott, hogy már kezdetben
gondoskodni tud-e magáról, ezért vele ment az anyja, és valóban
segítséget, irányítást adott neki minden ügyében.
Naka no Kiminek eddig még egyszer sem kellett megválnia
nővérétől, s most bizony szomorkodott otthon. De búslakodott
Szocsi lánya is, mert igen bizalmas barátságban volt a legnagyobb
lánnyal: mellette aludt, sőt kikérte Oigimi tanácsát minden apró-
cseprő feladata és gondja kapcsán, ami éppen foglalkoztatta.
Különös, roppantul félénk lány volt. Csupán a legnagyobb
erőfeszítés árán tudta magát rávenni arra is, hogy anyja előtt
mutatkozzék, és általában őrülettel határos félelmet érzett a
gondolatra, hogy bárki is megláthatja. Pedig nem volt semmi testi
vagy szellemi fogyatékossága, ami ilyen viselkedésre késztesse.
Ellenkezőleg: külsejében, de egyébként is, sokkal több előnye
volt, mint amivel az ő korabeli lányok zöme dicsekedhetett.
Kobai becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy
mostohagyermekére is éppen annyi gondot fordítson, mint a
sajátjára, és hamarosan úgy érezte, hogy Szocsi lányát
elhanyagolják.
- Tennünk kell valamit érdekében - mondta feleségének. -
Gondolkozz erről, és mondd meg, mit határoztál. Nagyon fáj
lalnám, ha érte nem tennék annyit, mint a másik kettőért.
- Biztosítlak, az ő fejében sem a házasságnak, sem más
ilyen kapcsolatnak még a gondolata sem fordult meg - vála
szolta az asszony. - Valóban bármi ilyesfajta célzás annyira
felizgatja, hogy szerintem hagyjuk békében, legalábbis míg
én élek. Ha pedig meghalok, úgy vélem - bár szomorúan hang
zik -, legjobb lesz, ha kolostorba küldjük. Ott legalább bé
kessége lesz, nem kell tartania attól, hogy nevetségessé válik,
márpedig különcségei egyébként ezt eredményeznék.
Ugyanakkor azonban könnybe lábadt a szeme, és úgy köszönte
Kobainak, hogy jó szívvel gondol a gyermekre, aki pedig nem is
az övé.
Kobai ugyan aggodalmasan kerülte, hogy Szocsi lányával a

legkevésbé is megkülönböztetetten bánjon, ámde bármily furcsán

hangzik is, még egyetlenegyszer sem látta a lányt, éppen párját
ritkító szemérmessége miatt. Nem értette, mire ez a rejtőzködés,
és úgy érezte, rossz fizetség ez kedvességéért. Nemegyszer
óvatosan odalopakodott a lány lakosztályához, remélve, hogy a
lány tudta nélkül megpillanthatja - de az minden alkalommal
eltűnt. Egy nap üzenetet küldött neki, mondván, hogy anyja az
udvarnál tartózkodik, így az ő kötelessége, hogy gondoskodjék
róla.
- Boldogtalan vagyok - mondta -, mert ilyen makacsul
kerülsz.
Ott ült a lány díszparavánja előtt; most végre kapott is néhány
szónyi választ, és halványan ki tudta venni a paraván mögött
meghúzódó alak körvonalait. Kellemes hangja volt, és amennyire
megállapíthatta, finom, sőt elbájoló jelenség lehetett. Kobai
meggyőződése szerint világszerte nem lehetett volna találni szebb
lányokat, mint az ő két szülötte, és szíven ütötte a gondolat, hogy
talán éppen a saját házában máris akad valaki, aki különb náluk.
- Az utóbbi időben annyira el voltam foglalva - szólt Ko
bai -, hogy már hónapok óta nem hallottalak játszani. Úgy
tudom, Naka no Kimi nagyon sokat gyakorol a lantján, és
igen jól megy neki a játék. Olyan hangszer az, hogy ha ügyet
len kézzel játszanak rajta, bizony igen kellemetlen hallgatni.
Ha nincs jobb szórakozásod, kérlek, légy egy kicsit segítsé
gére. Csupán egyszer-egyszer hallottalak játszani, de nyomban
észrevettem, hogy a te előadásmódod az igazi régi stílus. Jó
magam sohasem merülhettem el a zenetanulásban, de régeb
ben sokat játszottam, és ami a jó hangzást illeti, megbízhatsz
ítéletemben. Ma már egyedül Jugiri játszik úgy, mint Gendzsi.
Azt hallom, Kaoru és Niu, mindketten igen tehetségesek, és
sok gondot fordítottak játékukra. Lehetséges, hogy minden
tekintetben egy színvonalon állnak elődeikkel, de állítom, hogy
lantjátékukra ez nem áll. Valahogy gyengén és bizonytalanul
fogják a hangokat. Jugirinál nyoma sincsen ilyen hibának, a
te játékod pedig az övére emlékeztet. A lanton egy sereg
hangra nincs is szükség. A hangok bemérése a fontos, és a vál-

tozatos pendítés a pálcika segítségével. Mindehhez jól értesz,

márpedig nőtől mást nem is kíván az ember. Gyere, zenéljünk egy
kicsit. Hozzátok ide a hölgy hangszerét!
A lányok, akikhez felszólítását intézte, úrnőjükkel ellentétben,
nem riadtak vissza attól, hogy bájaikat mutogassák; kivételt
csupán egy igen fiatal lány jelentett: ez szemlátomást jobb
családból származott, mint a többiek. Lustaságból-e vagy
félénkségből, de egyszerűen meg sem mozdult.
- Lassacskán a hölgyeidet is megtanítod rá, hogy félősen vi
selkedjenek velem szemben - szólt Kobai ingerülten.
Taju éppen indulni készült a Palotába. Az éjszakai szolgálatban
szokásos, kevésbé szigorú öltözéket viselte, s ebben még bajosabb
volt, mint megszokott udvari ruhájában.
- Vidd el ezt az üzenetet nővérednek az udvarba - szólt
Kobai a fiúhoz, és csodálva bámulta. - Mondd meg neki,
hogy fáradt vagyok, és hogy remélem, megbocsátja, amiért
ma este nem megyek el a Palotába. - Majd hozzátette: - Hadd
halljam, mennyit haladtál a fuvolázásban! Tudod, kellemet
len lenne, ha felszólítanának, hogy játssz a Palotában. Még
sokat kell tanulnod. Játszd el a szodzso skálát* - szólt mo
solyogva.
Taju igen tisztességesen fújta.
- Nem is olyan rossz! - állapította meg Kobai. - Most al
kalmad lesz lantkísérettel játszani. Játssz valamit neki! -
sürgette mostohalányát, az pedig egy kis idő múltán, ha na
gyon vonakodva is, de engedelmeskedett: egész egyszerűen
ujjaival* pengette halkan a húrokat, de igen ügyesen követte
a fiú fuvolajátékát.
A keleti szárny verandájának közvetlen közelében szinte az
ereszig nyúlt egy vörös szilvafa, és roppant finom illatot árasztott.
- Milyen pompás virágkiállítás van az ablakaid alatt! -
jegyezte meg Kobai. - Történetesen tudom, hogy Niu herceg a
Palotában tartózkodik. Törhetnél egy virágos gallyat és el-
vihetnéd neki. "Nála jobban ugyan ki is . . .*
- A te korodban az udvarnál én éppen úgy találkoztam
Gendzsi herceggel, mint te most Niuval - folytatta. - Soha-

sem fogom elfelejteni azokat a napokat. Pályája épp akkor állt

delelőjén. Ezek a te ifjú hercegeid kétségtelenül különbek az
átlagnál - habár körülményeik olyanok, hogy mindenképp
körülhízelgik és csodálják őket -, de ha az ember vele hasonlítja
össze őket, el sem tudom képzelni, mit találnak rajtuk. Jó,
lehetséges, hogy az elfogultság beszél belőlem. Az ember
némelykor nem ismeri fel az értékeket, egyszerűen azért, mert ott
éppen nem is várja. Nem mintha nagyon jól ismertem volna
Gendzsit, de annyira azért igen, hogy megértsem: mit érezhették
azok, akiknek számára az ő halála nagy és fájdalmas veszteséget
jelentett.
Kobai egy ideig szótlanul álldogált, majd szinte megörült, hogy
foglalatoskodhat valamivel, ami segít elűzni szomorkás
gondolatait: Tajunak segített letörni egy virágzó gallyat, majd
még egyszer körülnézte a fiút, hogy az végre útnak indulhasson az
udvarba.
- Ámbár lehetséges - tette hozzá Kobai -, hogy Niu egy
szép napon éppúgy meglep bennünket, ahogy Ananda a gyü
lekezetet.* Nem kívánnám untatni, de a régi emlékekre gon
dolva írok neki egy-két szót, s add át majd a virággal
együtt. ..
"Most, hogy sokatmondóan fújdogál a tavaszi virágok illatától
terhes szél, bizonyára te is hamarosan eljössz, ó, csalogány, hogy
meglátogasd a kertet, ahol e virágok nyílnak . . ." így hangzott a
vers, amelyet bíborszín papírra írt, nagy igyekezettel, hogy
kézírása ne tessék elavultnak. Végül becsomagolta Taju
keszkenőjébe, és útnak indította a fiút az udvarba. Taju mindig
örült, valahányszor bármi ürüggyel beszédbe elegyedhetett
azokkal a felnőttekkel, akikért rajongott. Most is sietett, ahogy
csak vitte a lába. és éppen akkor érkezett meg, amikor Niu
seregnyi kísérőjével és hódolójával éppen kijött a császárnő
lakosztályából. A fiú csatlakozott a csoporthoz, de Niu nyomban
észrevette és megszólította:
- Tegnap este nagyon korán eltűntél! Mikor jöttél vissza?
- Már az este visszajöttem - mondta Taju -, merthogy tegnap
olyan korán távoztam, de azért is, mert hallottam, hogy itt vagy.

Gyerekes modorban beszélt, de nem volt benne egy szemernyi

félénkség sem.
- Egyik nap hazakísérsz a Nidzso-inbe - mondta Niu -, itt
semmihez sem lehet kezdeni. Kitűnően fogsz mulatni. Ott min
dig rengeteg fiatal jön össze.
Intett Tajunak, hogy várjon. Kísérői illő távolságban
hátramaradtak vagy elszéledtek; s mihelyt magukra maradtak, Niu
megkérdezte:
- A trónörökös nem hívat mostanában? Emlékszem, egy
időben elválhatatlanok voltatok. Attól tartok, hogy nővéred
teljesen kiszorított téged.*
- Untam már olyan sűrűn odajárni - válaszolta a fiú. -Sokkal
szívesebben vagyok veled.
- Én nemigen érdeklem - jegyezte meg Niu -, és valóban nem
is tudom, miért érdekelném. De bosszant, hogy úgy viselkedik,
mint aki nem is veszi emberszámba azokat, akik nem
várományosai a trónnak. Ha alkalmad kínálkozik rá,
emlékeztethetnéd, hogy végül is mindketten ősi családhoz
tartozunk.
Ekkor adta át Taju a szilvavirágot. Niu nevetett.
- Egy perc csupán, és apádról is mondtam volna valami
kellemetlent! - jegyezte meg.
Hosszan elnézte a virágot. Gyönyörű volt, nemcsak a színe és
az illata miatt, de mert a virágok alakja és elhelyezkedése is
különleges volt.
- A piros virágoknak a színe bűvöli el az embereket - je
gyezte meg Niu -, de azt állítják, hogy az illatot a fehér virág
nál kell keresni. Viszont bárkivel vitába szállnék azért, hogy
ezeknek az illatuk is éppen olyan elbűvölő, mint a színük.
Valóban ez volt a kedves virága és őszintén örült az
ajándéknak.
- Ma éjjel szolgálatban vagyok - jegyezte meg -, és a Pa
lotában kell aludnom. Nem akarsz velem maradni?
Taju teljesen megfeledkezett a trónörökösnének szóló
üzenetről. A herceg mellé szegődött, majd pedig boldogan feküdt
mellette: a herceg ruhájából áradó illat mellett Kobai virága is
szégyenben maradt volna.
- Hogyan lehetséges, hogy apád üigimit választotta a
trónörökös számára, ahelyett hogy azt a lányát adta volna hozzá,
akinek kertjéből a virágot hoztad? - kérdezte most Niu.
 - Nem tudom - felelte Taju. - Valami olyasmit mondtak, hogy
várni kell vele addig, míg nem találnak valakit, aki megérti őt.
Niu azt hitte, hogy Kobai ezt csupán mentegetőzésnek szánja,
amiért a saját lányát részesítette előnyben. Valami okból azonban
Niut jobban érdekelte Kobai mostohalánya, és amikor válaszolt
levelére, igyekezett elkerülni, hogy végleges választ adjon a neki
tett célzásra. A fiú másnap hazavitte az elég hanyagul
megfirkantott levelet, melyben ez a vers állt: "Ha olyan lenne a
szívem, hogy hajlana bármely virág illatának csábítására, azt
hiszed, hogy érzéketlenül haladnék el a szél illatos üzenete
mellett?"
- Add ezt át apádnak - mondta. - De lelkedre kötöm, hogy
szólj értem néhány szót nála is,* amikor szüleid nem hallhat
ják.
Taju mindig is különös érdeklődést tanúsított
megközelíthetetlen mostohanővére iránt. Akkora titokzatosság
vette körül, hogy éppen emiatt sokkal fontosabb személynek
érezte, mint édesnővéreit. Ezek ugyanis megengedték neki, hogy
egészen természetes és barátságos módon érintkezhessen velük.
Taju méltatlankodott, hogy a trónörökös palotájának pompája
Oigiminek jutott osztályrészül, és most boldog volt, mert a
szilvavirág-ügy kapcsán lehetősége nyílt, hogy némileg
helyrehozza ezt a méltánytalanságot.
Kobainak persze nem túlságosan tetszett Niu válasza.
- Nevetséges, hogy valaki így beszéljen önmagáról* -
mondta. - Mindenki jól tudja, hogy számtalan kalandja van,
márpedig ha hajlamai ezt diktálják, nem sok értelme lenne
arra kényszerítenie önmagát, hogy természete ellen cseleked
jék. Niu azonban fejébe vette, hogy Jugiri meg én helytelenít
jük az ő életmódját, ezért valahányszor összekerülünk, mindig
ilyen képtelenül tüntet önnön puritánságával.
Nem sokkal ezután felesége visszatért az udvarból.
-. Egyik reggel Taju nagy illatosán távozott a császári Pa-
lotából - kezdte az asszony. - Eleinte semmi feltűnőt nem láttunk
benne, de a trónörökös nyomban felfigyelt rá, amint bejött, és
mondta is, hogy biztosan Niu herceggel volt. "Szóval így áll a
dolog! - jegyezte meg. - Taju az utóbbi időben jóformán felém
sem néz már." Persze leszidta a fiút, de közölte is, hogy haragszik
rá. Mondhatom, roppant mulatságos volt. Arról is hallottam
valamit, hogy írtál Niunak .. .
- Úgy van - mondta Kobai. - Nagyon szereti a szilvavirá
got, és amikor a ház túlsó oldalán virágba borult a piros szilva
fa, úgy éreztem, helyes, ha küldök neki egy gallyat. Tudod,
mekkora szakértő az illatszerkészítésben. Bizonyos vagyok
benne, hogy az udvarbeli hölgyek feleannyit sem értenek hozzá.
Kaoru herceget viszont egyáltalán nem érdeklik az illatszerek,
de nincs is szüksége rájuk, mert természetes illata felülmúl
hatatlan. Kétségkívül van ennek valami oka, ami még az előző
életében történhetett. Nem bánnám, ha többet tudhatnék erről.
De hát semmivel sem furcsább, hogy embernek kellemes illata
van, mint az, hogy némely virág illatos. A szilvavirág, amely
olyan semmitmondó fácskán terem, szüntelen csodát jelent
számomra.
így fecsegett illatokról meg virágokról, valójában azonban
állandóan Niura meg másodszülött lányára gondolt.
Szocsi lánya nem volt sem gyermekded, sem ostoba. Nagyon
jól tudta, mi történik a környező világban, és úgy döntött, jobb, ha
nem változtat eddigi életmódján. De nem is tett senki erőfeszítést,
hogy betörjön magányába, hiszen az udvarlók általában inkább
olyan lányok körül tolonganak, akiknek apjától támogatást
remélhetnek, mintsem holmi apátlan teremtés körül, aki elvonul
komor magányába. Ám Niu érdeklődését éppen ez a különös,
komor életmód keltette fel, és elhatározta, hogy megpróbál
kapcsolatba kerülni a lánnyal. Taju azután állandóan vitte a titkos
leveleket és üzeneteket. A lány anyja persze figyelmes lett erre, és
szomorúan látta: Kobai még most is makacsul arra törekszik, hogy
tervére vonatkozóan valami választ kapjon Niutól.
Egy nap aztán így szólt férjéhez:
- Attól tartok, Niu érdeklődése olyan irányban nyilvánul

meg, ahol teljesen kárba vész. Már egy ideje küldözgeti leveleit.
Reménytelen dolog ez.
Niu üzeneteire nem érkezett válasz, de ez még csak fokozta
elszántságát. A lány anyja némelykor úgy érezte, hogy
mindenáron el kell fogadniuk ezt az ajánlatot, hiszen már most
kitűnő pozíciót biztosítana gyermekének, a jövőre nézve pedig
egyenesen ragyogó kilátásokat jelent. Ámde - minden egyébtől
eltekintve - igen nyugtalanító híreket hallott Niu jelleméről.
Szemlátomást rengeteg titkos kapcsolatot tartott fenn. Hacsi no
Mija herceg egyik lányával is nagy szerelmi bonyodalomba
keveredett, és idejének javát Udzsiban tölti. Egyszóval olyan
következtetésre jutott, hogy a fiatalember csélcsap és teljességgel
megbízhatatlan, s így végül elvetette a gondolatot, hogy bátorítsa.
Alkalomadtán azonban, pusztán udvariasságból, néhány
szertartásos sorral nyugtázta a leveleket, amelyek továbbra is
özönével érkeztek lányának.

HARMADIK FEJEZET

A Bambusz folyó

A most következő eseményeket a Tamakacura háza népéhez

tartozó, még most is élő udvarhölgyek mesélték el nekem.
Jómagam hajlottam rá, hogy a történet java részét csupán
szóbeszédnek tekintsem, különösen azokat a részleteket, amelyek
Gendzsi utódaira vonatkoznak, hiszen ezekkel nekik igen kevés
kapcsolatuk lehetett. De akik engem tájékoztattak, mind
felháborodtak arra a megjegyzésemre, hogy Gendzsi vagy
Muraszaki hölgyei szükségképpen jobban ismerhetik az
eseményeket, mint ők.
- Hogy valaki helytelenül meséli el a tényeket - mondták -, az
sokkal inkább állhat Gendzsi embereire, hiszen olyan idősek már,
hogy kihagy az emlékezetük!
Magam nem tettem semmi erőfeszítést, hogy tisztázzam ezt
a kérdést, hanem egyszerűen leírtam az eseményeket, ahogy
elmondták nekem.*
Tamakacurának és Higekurónak három fia és két lánya volt.
Higekuro gondosan eltervezte mindegyikük jövőjét, de míg
türelmetlenül számolta a hónapokat, napokat, amelyek
elválasztották tervei megvalósulásától, hirtelen elragadta a halál, s
így legnagyobb álma, hogy legalább az egyik lánya bekerüljön a
Palotába, egészen kilátástalanná vált. Minden ember ügyeskedik, s
ha valaki olyan közhivatalt tölt be, mint Higekuro,* rengeteg
ajándékot kap, szép földbirtokokat szerez. Ebből a szempontból
tehát családjának nem is lehetett oka panaszra, hogy rossz
körülmények közt maradt volna. De pompás otthonuk és nagy
vagyonuk csupán arra volt jó, hogy még fokozza a családtagok
magányát, elszigeteltségét. Igaz, Tamakacura apja révén
rokonságban állt a birodalom jó néhány előkelő családjával.
Sajnos azonban éppen ezeknél a családoknál törődnek a
legkevesebbet a rokonsággal. Ráadásul Higekuro bizonyos
adottságai - megbízhatatlan volt és furcsán érzéketlen -
lehetetlenné tették, hogy bárkivel is jó barátságba kerüljön.
Gendzsi persze mindvégig úgy kezelte Tamakacurát, mint
kezdetben, és írott végrendeletében általános örökösei közt
Tamakacura neve közvetlenül az akasi hercegnőé mellett
szerepelt. Ráadásul Jugiri - apja akaratához híven - időnként meg
is látogatta Tamakacurát.
Tamakacura fiai felnőttek már. Ámbár apjuk halála
megnyirbálta reményeiket, Tamakacura nem kételkedett benne,
hogy boldogulni fognak. Lányai jövője sokkal nyugtalanítóbb
kérdést jelentett. Higekuro még javában élt, amikor már
megvallotta a császárnak nagy kívánságát, hogy egyik lányát
szeretné bejuttatni a Palotába. Lányai ekkor még gyermekek
voltak csupán, de a császár nem feledkezett meg Higekuro
kéréséről, s mihelyt a lányok, egy idő múltán, megfelelő korba
kerültek, emlékeztette Tamakacurát a férjének tett ígéretre.
Felhívását többször is megismételte, de Tamakacura
mindannyiszor kitért a határozott válasz elől. Jól látszott, hogy a
császár érdeklődését teljesen leköti a felesége,* márpedig
Tamakacura nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy lánya
alárendelt

helyzetbe kerüljön, s a haszontalan szürke senkik seregét

szaporítsa. Rjozen excsászár is bátorítóan írt neki, s emlékeztette,
milyen csalódást szerzett neki akkor régen.
- Öregszem - mondta Rjozen -, és magam már semmit
sem tudok felajánlani, ami vonzó lehet egy ifjú lány számára.
Apai barátjának tekinthetne, aki készséggel leveszi válláról az
élet minden terhét és gondját.
Tamakacura házassága igen rosszul sikerült, és bizonyos volt
benne, hogy Rjozen annak idején esztelenségnek tartotta
választását. Ha most neki adja egyik lányát, ezzel mintegy
beismeri önnön tévedését, és engesztelést nyújt - már amennyire
ilyen későn egyáltalán szó lehet erről - a sérelemért, amely akkor
Rjozen büszkeségét érte.
A két lányról az a hír járta, hogy igen csinosak, és máris
számos fiatalember versengett kegyeikért. Kurodo no Soso,
Jugirinak Kumoitól való egyik fia, állandóan verseket
küldözgetett. Jugiri fiai közül ő számított a kedvencnek, és
roppant gonddal nevelték fel.
A két családot több oldalról is szoros kötelékek fűzték ösz-
sze,* így Tamakacura természetesen megengedte Jugiri fiainak,
hogy kedvükre járjanak-keljenek a házban. Ámde Tamakacura
hölgyei panaszkodni kezdtek, hogy Kurodo viselkedése egyre
terhesebbé válik. Már látni sem bírták, mert éjjel-nappal zaklatta
őket holmi üzenetekkel, amelyek Himegiminek, a nagyobbik
lánynak szóltak. Tamakacura is megsokallta a dolgot, és az sem
igen tetszett neki, hogy Jugiri meg Kumoi annyira pártolják fiuk
tervét.
- Még ezután kell kiharcolnia jövőjét - mondta Jugiri -,
de mindketten nagyon hálásak lennénk neked, ha fontolóra
vennéd ezt a házassági tervet.
Tamakacura azonban eltökélte, hogy nagyobbik lánya
semmiképp nem lehet köznemes felesége. A kisebbik lányát talán
hozzáadná, de Kurodónak előbb még biztosabb és jelentékenyebb
pozícióba kell jutnia.
De bármilyen kevéssé óhajtotta is, hogy Kurodo legyen a férje
nagyobbik lányának, még sokkal nagyobb bajt jelenthet, ha a fiú
titokban viszonyt kezd Himegimivel - ezért Tamaka-

cura szüntelenül arra kérte a fiú érdekében közbenjáró hölgyeket,

hogy az ügyet ne engedjék ki kezükből. A hölgyek tehát két
malomkő közt őrlődtek, s egy csöppet sem volt irigylésre méltó
helyzetük.
Ebben az időben, ahol most tartunk, Kaoru még csak tizennégy
éves lehetett, de jelleme szemlátomást kialakult már, és jövője
olyan biztatónak látszott, hogy Tamakacura egyáltalában nem
idegenkedett volna attól, ha udvarlóként jelentkezik. És miért is
idegenkedett volna? Végtére Kaoru Gendzsi fia, Szuzaku császár
unokája, Rjozen excsászár fogadott fia, és máris a negyedik
rangban levő állami tisztviselő.
Tamakacura háza és Kaoru anyjának palotája is a harmadik
kerületben állt, és gyakran megesett, hogy Tamakacura fiai
magukkal hozták Kaorut. Tamakacura házában ez idő tájt
történetesen csak úgy hemzsegtek a csinos ifjú udvarhölgyek, s a
látogatók nagy érdeklődést tanúsítottak irántuk. A fiatalemberek
közül a legcsinosabb és a leggyakoribb látogató Kurodo volt. A
legelőkelőbbnek és a maga tartózkodó módján a legvonzóbbnak
azonban a negyedik rangban levő fiú, Kaoru tetszett. Részben
talán azért, mert Gendzsi fiától mindenki valami rendkívülit várt,
mindenütt kitüntetőn és megkülönböztetetten bántak vele. A
Tamakacura szolgálatában levő fiatal lányok roppantul rajongtak
érte, maga az asszony pedig azt szokta mondani: "igazán jó
ránézni" - és valahányszor eljött, mindig hosszan, bizalmasan
elbeszélgetett vele, mondván, hogy Kaoru az egyetlen ember, aki
emlékezteti őt Gendzsi hercegre.
- Jugiriból ugyanis olyan fontos közéleti személy lett -
állapította meg -, hogy őt már csak kivételes alkalmakkor
láthatom.
Tamakacura testvérének tekintette Kaorut, és az is úgy jártkelt
a házban, mint második otthonában. Tamakacurát meglepte, hogy
a divatos, időfecsérlő léhaságok egyáltalán nincsenek ínyére.
Csendes természete miatt valóban itt is és otthon is sokat
panaszkodtak a fiatal lányok, és azt mondták, hogy ez végül is
elég kiábrándítóvá teszi a vele való érintkezést.
Újév napján Tamakacurához látogatóba jött öccse, Kobai,

meg To no Csunagon, Higekuro fia, valamint Jugiri, hat fiával

együtt. Jugiri igen szép és tekintélyes ember volt; fiai -
mindegyikük a maga módján - szintén igen jó megjelenésűek. Az
újév alkalmából mindegyikük igen szép előléptetésben részesült;
Tamakacura gondolta is, hogy Jugiri családjának nem sok oka
lehet aggodalomra. De különös volt, hogy a legkisebb fiú, Kurodo
no Soso - pedig otthon sok kényeztetésben volt része - minden
alkalommal szórakozottabbnak és lehangol-tabbnak látszott.
Jugiri a diszíüggöny előtt foglalt helyet, és sokkal beszédesebb
volt, mint azelőtt.
- Nagy idő múlt el, mióta utoljára itt jártam - kezdte.
- Ügy látszik, ahogy múlnak az évek, mind kevesebbet és ke
vesebbet járok el hazulról. Mondhatom, hogy a Palotában tör
ténő megjelenésemet leszámítva, bármely látogatás valóságos
esemény számomra. Pedig sokat jár az eszemben, milyen kel
lemes lenne elcsevegni veled a régi időkről. Fiaimnak azonban
több szabad idejük van, mint nekem. Gondolj rá, hogy néha
hasznosítsák magukat nálad. Mindig emlegetik, hogy szeretnék
tudni, miben lehetnének segítségedre.
~- Manapság olyan keveset törődnek velem - válaszolta az
asszony -, hogy szinte kételkedem, élek-e még valóban. De ha
hozzád hasonló látogatóm akad, szinte úgy érzem, visszatértek a
régi napok ... - És emlékezetében felmerültek Gendzsi csodálatos
látogatásai.
Most hirtelen Rjozen excsászár ajánlatára terelődött a szó.
- Nem tudom, mitévő legyek - jegyezte meg Tamakacura.
- Nagyon kockázatos az udvarba küldeni egy lányt úgy, hogj
ne álljon mögötte hatalmas pártfogó.
- Úgy hallom - szólt Jugiri -, hogy a jelenlegi császár is
küldött meghívást, s így még ebben a kérdésben is döntened
kell. Rjozen dicsősége mindenesetre már a múlté, s az ilyen
házakban mindig bizonyos lehangoltság uralkodik. De ő maga
elbűvölő ember, s ez idő múltán is csak kevéssé kopik meg.
Csupán annyit mondhatok, ha nekem lenne egy odavaló lá
nyom, nem haboznék. Sajnos, az enyéim közül egyiknél sincse
nek meg azok a körülmények, amelyek lehetővé tennék, hogy

jól beilleszkedjék olyan környezetbe.* Lányodnak biztosan

meglesz az az előnye, hogy Csudzso úrhölgy* támogatni fogja;
sok családot éppen ez tart vissza, hogy felajánlja lányát, mert
éppen az ő ellenkezésétől félnek.
- Csudzso úrhölgynek most kevés a dolga - felelte Tama
kacura -, és ha akarja, valóban igen kellemessé teheti lányom
életét. Igen, azt hiszem, ha Csudzso úrhölgytől kapnék aján
latot, akkor elszánnám magam.
A látogatók ekkor testületileg tovább mentek Njoszan
úrhölgyhöz, és magukkai vitték Tamakacura fiait is. Njoszant
ugyanis továbbra is látogatta apja* rokonsága, mert még most is
lekötelezettnek érezték magukat, másrészt eljártak hozzá Gendzsi
barátai is, mert a herceg annak idején megkérte őket, ne
hanyagolják el az asszonyt. Most a2tán egy sereg ember tódult be
hozzá - Tamakacura íiai: Szakon no Csudzso, Ucsu-ben és
Dzsidzsu, Jugiri az összes fiaival és még sokan mások.
Estefelé Kaoru is eljött Tamakacurához. A ház egész nap tele
volt fiatalemberekkel, és egyikükre sem lehetett volna azt
mondani, hogy semmitmondó vagy csúnya. De mihelyt Kaoru
belépett, minden tekintet feléje fordult.
- Micsoda különbség! ^ suttogta az egyik ifjú udvarhölgy.
- Itt a vőlegény! Tamakacura úrhölgynek őt kellene válasz
tania nagyobbik lánya számára.
És valóban, páratlan bájt sugárzott Kaoru kisfiús lénye és illata,
mely körüllebegte, bármerre ment. Meglehet, hogy Tamakacura
lánya tapasztalatlan, de nehéz elképzelni, hogy amennyiben
eszénél van, bármi kétsége legyen, kit válasszon.
Tamakacura azonnal meghívta Kaorut magánkápolnájába.
Kaoru felment a keleti lépcsőn, és a kápolna ajtaját borító
függönyön át elbeszélgetett az asszonnyal. A közelben, egy
szilvafán, mely félénken bontogatta szirmait, fülemüle próbálgatta
első dalát. Hát még ilyen pillanatban sem képes feloldódni ez a
különös fiatalember?! A házbeli hölgyek ezen töprengtek éppen,
és többször is megpróbáltak beszélgetést kezdeni a fiúval. Kaoru
higgadtan, szűkszavúan válaszolgatott. Végül az egyik lány,
Szaiso no Kimi, arra vetemedett, hogy elmondja ezt a verset:

- Ó, első szilvavirág! Bárha így, közelről, illatodhoz hason

lóan színed* is édesebbé válna!
Rögtönzés volt ez csupán, melyre Kaoru mindössze ennyit
válaszolt:
- Szépek és illatosak a bimbók, amelyeket a fa rejteget -
a fa, mely távolról feketének és kopárnak látszik . . . De ha
kételkedtek benne ... - tette hozzá nevetve, és kinyújtotta
karját.
A hölgyek egymás után megpróbálkoztak vele, hogy valami
érdeklődést ébresszenek benne, de ekkor odajött Tamakacura, és
suttogva közbeszólt:
- Nyűgös teremtések! Hát sosem tudtok senkit békében
hagyni! Nem látjátok, hogy csak kellemetlen helyzetbe hozzá
tok? Kaoru komoly fiatalember.
"Komoly fiatalember"! Kaoru meghallotta e szomorkás
minősítést, és bizony nem érezte hízelgőnek.
Tamakacura harmadik fia, Dzsidzsu, éppen hazatért, mert még
nem volt itt az ideje, hogy az udvarba menjen szolgálatba, a
szokásos újévi látogatásokra pedig nem volt kedve. Áloé-fából
faragott két tálcán gyümölcsöt meg bort hozott be.
- Jugiri napról napra jobban hasonlít Gendzsi hercegre -
mondta Tamakacura. - De benned, Kaoru, semmi hasonlóságot
nem látok. Persze lehetséges, hogy Gendzsi ilyen fiatal korá
ban szintén igen csendes és halk szavú volt.* Igen, merem
mondani, biztosan ilyen volt a te korodban.
A hónap folyamán, később, amikor a szilvafák már virágba
borultak, Kaoru elindult, hogy meglátogassa Dzsidzsut,
Tamakacura fiát. Eltökélte, hogy most megcáfolja azt a
véleményt, mintha ő "komoly" vagy nehezen kezelhető lenne.
Ahogy belépett a női lakosztályok udvarára nyíló nagy ajtón, arra
lett figyelmes, hogy valaki, hozzá hasonló egyszerű ruházatban,*
ott áll az árnyékba húzódva, nyilván abban a reményben, hogy ott
nem veszik észre.
Kaoru elkapta a betolakodó ember ruhája ujját, és nem kis
meglepetéssel látta, hogy Kurodo no Sosót csípte el. Bent valahol
citerán és lanton játszottak: nem kétséges, hogy Kurodo no Sosót
a zene csalogatta az ajtó mögött levő rejtekhelyre.

Kaoru megsajnálta. Világos: Kurodót arra húzza a szíve, ahol a

legcsekélyebb reménye sincs győzelemre. Ebből baj lesz, irtózatos
báj! A zene elhallgatott. Kaoru gyorsan odasúgta Kuro-dónak:
- Mutasd az utat! Te jobban ismered a házat, mint én.
Végigmentek a nyugati folyosón, majd megálltak ott, ahol
kint egy vörös szilvafa nőtt. Már ahogy közeledtek, Kaoru
fütyülni kezdte A szilvafa dallamát.* Bentről valaki kissé
megnyitotta a szárnyas ajtót, és több citerán nyomban felcsendült
a kíséret. Kaoru eleinte alig hitte, hogy nők muzsikálnak, mert a
dal rjo* hangnemben van, de amint megismételte, bent valaki,
most már lanton, roppant ügyesen kísérte a dallamot.
Ide aztán érdemes eljárni! Kaoruban felébredt az érdeklődés:
egyszeribe úgy érezte, hogy őt is magukkal ragadják az
események.
Ekkor a függöny mögül valaki kinyújtott egy japán citerát.
Kaoru intett Kurodónak, hogy vegye el, az pedig Kaorut biztatta -
egyszóval egyikük sem nyúlt a hangszerért. Bizony kár volt, mert
Tamakacura* fiával, Dzsidzsuval, kiüzent Kaorunak: hallotta,
hogy pengetése a megboldogult To no Csudzso játékához hasonlít,
és most kíváncsi, igaz-e ez. Kaoru ugyan bármi mást szívesebben
művelt volna, mint hogy bemutassa penge-tési technikáját, de
felkapta a hangszert, és hanyagul megpendített néhány hangot.
Tamakacura azonban ennyiből is nyomban látta, hogy mestere a
hangszernek.
- Tudod, nem is annyira To no Csudzsóra, mint fiára, Ka-
sivagira emlékeztet a játékod - mondta. - Valóban, sok te
kintetben roppantul hasonlítasz rá. - És bár nem valami jól
ismerte Kasivagit, a puszta gondolat, hogy már nincs e földön,
máris könnyeket csalt szemébe, amint ez a legtöbb öregedő
emberrel megesik.
Kurodónak igen kellemes hangja volt, és most elénekelte A
lóhere című dalt.* És mivel nem volt velük gáncsoskodó idősebb
ember, aki oktatgató tanácsaival közbeszóljon, ezek ketten egyre
énekelték a régi dalokat, egyiket a másik után. Tamakacura fia,
Dzsidzsu, azonban ügyetlen volt a zenéhez, akár az apja, s most is
csak üldögélt és borozgatott.

- Gyere - nógatták -, próbáld meg te is, hátha megy!

Dzsidzsu tehát velük énekelt, amikor azok ketten rázendítettek
A Bambusz f oly óta..* Hangja még kialakulatlan volt, de
egyáltalában nem kellemetlen.
Egy idő múlva a belső szobából kihozták a nagy cserépkupát.
Kaoru már elég sokat ivott, és most eszébe jutott, hogy hallotta:
ha az ember átlép egy bizonyos határt, akarva-aka-ratlan beszélni
kezd olyan dolgokról, amiket titkolni kíván. Félre is tette a kupát.
- Ezt jobban szereted? - kérdezte Tamakacura, és kiküldött
neki egy hoszonagát,* és belefogva egy ko-ucsigit*: mindkét
ruhadarabot kellemesen beillatosították, és úgy rendezték el
ráncaikat, mint viselésnél. Kaoru úgy tett, mint aki nem tudja, mik
ezek, és nagy lökdösődés, nevetgélés közepette sikerült
továbbadnia őket Dzsidzsunak. Ezután megpróbált elszökni, de
Dzsidzsu megakadályozta, hogy elhagyja a házat, és ismét
ráborította Tamakacura ruháját.
- Hadd menjek - mondta Kaoru -, nem tölthetem az egész
éjszakát az "itató istállóban".* - S azzal el is rohant.
Kurodo no Soso meg volt győződve róla, hogy ha Kaoru el-
járogat majd a háznak e részébe, neki már semmi esélye nem
lehet. Nagyon elcsüggedt, és lépten-nyomon azt mondogatta,
hogy ha valakiben annyira nincs semmi vonzóerő, mint benne,
annak számára az élet semmit sem ér.
Másnap reggel Dzsidzsu levelet kapott Kaorutól. Zömmel kana
írással* írta, ami nyilván azt jelentette: szeretné, ha anyjának is
megmutatná. Látszott, úgy érzi, hogy előző este féktelenül
viselkedett. "Ugyan mit gondolhattatok rólam?" - töprengett
levelében. A levél szélére pedig ezt a költeményt írta: "A
Bambusz folyó hídján állva csupán egy keskeny erecskét
mutattam meg a szívem mélyén hömpölygő áradatból."
Tamakacura szobájában az asszony és Dzsidzsu együtt
nézegette a levelet.
- Szépséges írása van! - jegyezte meg Tamakacura. - Nem
is tudom, honnan szedhetett fel olyan sokrétű tudást. Alig né
hány éves volt, amikor apja meghalt, anyja pedig igen kevés
figyelmet szentelt neki.

Azt remélte, hogy a levél láttán Dzsidzsu majd elszégyelli

magát a saját ákombákom írása miatt.
"Csupán az »itató istálló« bántott bennünket* - írta Dzsidzsu
válaszában. - Egyébként senki nem kifogásolt semmit." A levél
mellett ez a vers állt: "Nem csoda, hogy elmenekültél, hiszen a
Bambusz folyó mellett elterülő virágoskertben nincs olyan ág,
ahol gondolatod megpihenhetne."
Ez azonban nem egészen így lehetett, mert Kaoru ezután olyan
gyakori vendég lett Dzsidzsunál, hogy az már magyarázatra
szorult, és végső kétségbeesésbe kergette Kurodo no So-sót, mivel
el sem tudta képzelni, hogy kettejüket látva, bárki is ne Kaorut
szeresse meg jobban. És Kurodo feltevése szemlátomást nem is
járt nagyon messze a valóságtól. Hogy Tama-kacura háza népéből
csupán egyet említsek: Dzsidzsu nagyon örült, hogy a
körülmények ilyen bizalmas, kedves baráthoz juttatták.
A harmadik hónapban jártak. Ez a cseresznyevirágzás fő ideje:
nemcsak hogy dúsan ellepi az ágakat, de a levegőben is özönével
kavarognak a hulló szirmok. Tamakacura palotájában mély csend
honolt. Egész nap egyetlen vendég sem érkezett, és már
valószínűtlennek látszott, hogy bárki is beállítson: Himegimi és
húga - két bájos, élénk, tizenhét-tizennyolc éves lány - ott ült az
ablaknál. Kétségtelenül Himegimi volt a feltűnőbb, és szépsége
teljes egészében megfelelt a legújabb ízlésnek. Érthetetlennek is
látszott, hogy ne találjon jobbat holmi köznemesi származású
férjnél. Sötétvörössel bélelt fehér ruhát viselt, és szoknyájának
színárnyalata a labdavirágéra emlékeztetett, amint az egymásra
bukó hajtások sárga fényt vetettek a padlóra. Páratlan
magabiztosság és fegyelmezettség áradt belőle. Húgán világos
árnyalatú vörhenyesbarna ruha volt, s ez a szín jól illett hosszú,
bodros hajfürtjeihez.* Igen magas volt, de kecses és ügyes
mozgású. Arckifejezése komolyabb volt, mint nénjéé, és úgy
tetszett, hogy nála sokkal mélyebb érzelmekre képes.
Kettőjük közül általában a nagyobbik lányt, Himegimit
tartották vonzóbbnak. Most éppen egymással szemközt ültek és
rajzolgattak. Olyan elfoglaltság ez, melynél a hölgyek bájai

igen előnyösen mutatkoznak meg: hajfürtjeik lengenek, fejüket

hol felemelik, hol lehajtják. Velük volt öccsük, Dzsidzsu is, mert -
mint mondta - látni óhajtja őket, "amikor éppen nem fecsegnek".
E pillanatban két bátyjuk. Szakon no Csudzso és Ucsuben nézett
be a szobába.
- Dzsidzsu jogtalan előnyökhöz jutott velünk szemben! -
méltatlankodtak. - No nézd csak, a hölgyek kinevezték a
rajzverseny döntőbírójává! - És igazi világfiak módjára, műértő
képet vágva, elindultak a rajzasztalok felé, a szolgálattevő
hölgyekre bízván, hogy helyet készítsenek számukra.
- Nagyon helytelen - jegyezte meg Szakon no Csudzso -, hogy
mialatt én halálra dolgozom magam a Palotában, Dzsidzsu besétál
ide, és kitúr a helyemből!
- No és engem? - kérdezte Ucsuben. - Az én munkám az
államtanácsban még sokkal több időmet elveszi, éppen ezért
könnyű szívvel meg lehet bocsátani, ha itthon netán
elhanyagolnám udvariassági szolgálataimat.. . ámbár sosem
voltam ilyen álnok.
A lányok abbahagyták a játékot, csak ültek és riadtan bámultak
maguk elé - és csak még bajosabbnak látszottak. Szakon no
Csudzso tudta, hogy jómagának a Palotában és másutt is mennyire
hiányzik apjuk, a megboldogult miniszter támogatása. És ahogy
elnézte húgait, könnyek gyűltek a szemébe, mert eszébe jutott,
hogy az ő helyzetük csak még rosszabb. Szakon no Csudzso
huszonhetedik évében járt. Már volt némi tekintélye, s úgy érezte,
mindent latba kell vetnie, hogy húgaiért legalább a töredék részét
megtehesse annak, amit apjuk megtett volna értük.
Kint, a kertben, a sok virágzó fa között állt egy különleges
cseresznyefa, melynek illata messze túlszárnyalta a többiekét.
Szakon kiküldött valakit, hogy törjön le egy gallyat, és átadta
nővéreinek.
- Micsoda virágok! - ámuldozott Himegimi. - Nincs is
ezekhez fogható!
- Ezen a fán vesztünk össze kicsi korunkban - jegyezte meg
Szakon no Csudzso. - Mindegyikőtök a magáénak vallotta, mire
kijelentettem, hogy az enyém. Apa azt állította, hogy Hi-

megimié, anya állítása szerint viszont Vakagimié.* Egyszóval,

egyikük szerint sem volt az enyém, és emlékszem, hogy bár nem
sírtam, nem is kiabáltam, de nagyon boldogtalan voltam miatta ...
Vénül már a cseresznyefa - folytatta -, és érezteti az emberrel,
hogy maga is vele öregszik. De sokan elmentek már, akik
valamikor velünk együtt élvezték illatát!
Bánatos hangon beszélt, de arcán enyhe mosoly ült. Húgai
ritkán látták ilyen komolynak. Nős volt már, felesége családjánál
lakott, így ritkán volt része ilyen csendes órácskában, mint most
itt, anyja házában. De ma úgy döntött, hogy eljön, kizárólag a
cseresznyefa kedvéért.
Furcsa volt elgondolni, hogy ez a meglett ember Tamaka-cura
fia, mert az asszony sokkal fiatalabbnak látszott koránál, és sokat
megőrzött szépségéből. Rjozen excsászárnak is, amikor
minduntalan érdeklődött Himegimivel kapcsolatos tervei iránt,
nem annyira a lány, mint inkább az anyja járt az eszében. Mert
ahogy eltűnődött a dolgon, semmi egyéb lehetőséget nem látott,
hogyan láthatná viszont Tamakacurát.
Szakon no Csudzsónak határozott elképzelései voltak húgának
jövőjéről.
- Mindennek megvan a maga ideje - mondta -, Rjozen ideje
pedig lejárt. Megengedem, hogy még most is igen megnyerő
ember, de ha ő lenne a legszebb, legvonzóbb férfi a világon,
jelenlegi helyzetében akkor is csak szomorú lehet az élete. így van
ez mindennel, a citera és fuvola hangjával, fák virágával, madarak
énekével: mindegyiknek megvan a maga ideje - akkor
gyönyörködteti szemünket, fülünket. A trónörökös viszont most...
- Ugyan hagyd el - szakította félbe Tamakacura. - Ott nincs
szükség a lányra. Érdeklődését teljesen lekötik. Ha Hige-kuro
élne, megkockáztathatnánk, de most olyasvalamit kell
kigondolnunk, ami ha nem is ragyogó, de legalább biztos jövőt
jelentene Himegimi számára.
Mihelyt Szakon no Csudzso eltávozott, a két lány összegezte a
rajzverseny eredményét. Három közül kellett kiválasztani a
legjobbat, s nevetve megállapodtak, hogy a győztesé lesz a
cseresznyefa. Mivel esteledett, szorosan az ablakhoz tolták a rajz-

asztalt, komornáik pedig felhúzták az ablakredőnyöket, majd

úrnőjük köré gyűltek, és mindegyikük igyekezett a győzelmet a
maga oldalára fordítani.
Ekkor, szokásához híven, megjelent Kurodo no Soso, és
egyenesen Dzsidzsu szobájába ment - ámde Dzsidzsu eltávozott
bátyjával. Látta, hogy nincs ott senki, s minthogy a női
lakosztályhoz vezető folyosó ajtaja félig nyitva állt, Kurodo
halkan odalopakodott és benézett. Akkora szerencséje volt, hogy
belekábult. Elállt a szívverése, mintha hirtelen maga Buddha tűnt
volna fel előtte. Borús idő volt, és későre is járt, de a sok
elmosódó alak közt hamarosan felfedezte a tündöklő
"cseresznye"-ruhát.* Igen, biztosan ő az! Csak bámult és bámult,
hogy legalább megmaradjon valamije, amire emlékezhet, "mikor
már lehulltak a virágok".* Jól látta a lányt, de szépsége csak még
nagyobb szomorúsággal töltötte el. Most még pontosabban tudta,
mennyit veszít a sors rendeléséből.
A szolgálattevő fiatal lányok többsége elég lenge, hanyag
öltözéket viselt, s az esti fényben elbűvölő látványt nyújtottak. A
rajzversenyben a nagyobbik lány maradt a vesztes.
- Hol a koreai harsona?* - kérdezte valaki elmésen.
- Mindig az volt a baj - mondta Vakagimi egyik hölgye -,
hogy bár megvolt a saját fátok, mégis évről évre azt erősget-tétek,
hogy ez a tiétek, mivel ez áll legközelebb úrnőtök lakosztályához.
Nos, ennek vége már!
Az "ifjak csapata", győzelmi mámorában, egészen lármássá
vált.
Kurodónak halvány sejtelme sem volt róla, mi játszódik le, de
mulattatta a beszélgetés, és szívesen bekapcsolódott volna. E
pillanatban azonban szó sem lehetett erről, hiszen nagy
neveletlenség lett volna betörni a hölgyek társaságába, amikor
öltözékükből és viselkedésükből is világosan látszik: arra
számítanak, hogy senki sem zavarja meg őket. Kisurrant tehát,
remélve, hogy hamarosan jobb alkalom kínálkozik, s addig is
megbújt kint, a sötétben.
Szeles este volt, és a cseresznyevirág, amelynek birtokáéit a két
nővér versengett, sűrűn záporozott a földre.
- Bár nem lesztek az enyémek, nyughatatlan, hűtelen virá-

gok, mégis elszorul a szívem, hogy látom: feltámad az esti szél.

így szólt Himegimi verse. Komornája, Szaiso pedig ezt a
költeményt mondta:
- Sebezhető győzelem az, mely a szél első leheletére letép
desi és földre szórja jutalmát!
Majd Vakagimi:
- E földön a szél diktálja a törvényt, hogy az ágról lehull
jon a virág, de mivel enyém a fa, szívemnek nem lehet nyugta.*
Komornája, Taju pedig így verselt:
- Bölcsek a virágok, mert a tó szélére hullanak, és mint
a hullám tajtéka, kicsapódnak a te partodra.*
Most Vakagimi egyik apródja odament a fa alá, összegyűjtött
egy marék szirmot, s amint hozta, közben ezt a verset mondta:
- Bár az ég nagy szelei szétszórják őket, én összeszedem,
mert enyémek ők, e cseresznyefa virágai!
Erre egy kislány, Nareki, aki Himegimi szolgálatában állt, így
válaszolt:
- Ó, ti önzők! Ha ruhátok ujja elég bő lenne, még illatát is
elfognátok, és megtartanátok magatoknak!*
Ahogy múlt az idő, az excsászár egyre inkább ragaszkodott
kívánságához. Felesége, Csudzso úrhölgy is irt, és hangoztatta,
számára is kényelmetlen Tamakacura halogató magatartása,*
mert. Rjozen fejébe vette, hogy Tamakacura az ő ellenkezése
miatt habozik még most is. "Mostanáig csupán tréfásan
célozgatott erre - írta Csudzso úrhölgy -, de igen nehéz helyzetben
vagyok. Hacsak nincs valami különös indokod, kérlek, most már
haladéktalanul intézd el az ügyet."
Tamakacura belátta, hogy tovább nem várakoztathatja a
császári párt. Nyilvánvalóan ez Himegimi sorsa; nincs más
teendő, mint hogy a lehető leggyorsabban összekészítse a
holmikat, amelyekre láuyának és minden udvarhölgyének
szüksége lehet az excsászár palotájában.
Az előkészületek híre csakhamar Kurodo no Sosónak is fülébe
jutott. Fejvesztetten elrohant anyjához, Kumoi úrhölgyhöz, és
könyörögve kérte, lépjen közbe. Az élete függ tőle,

mondta kétségbeesetten. Kumoi tehát a következőket írta Ta-

makacurának: "Tudom, esztelen és arcátlan cselekedet, hogy írok
neked ebben az ügyben, de mentségemre szolgáljon, hogy
meglehet, olyan sötétségben* tévelygek, melynél mélyebbet nem
hozhat az élet. De te is olyan helyzetben vagy, mint én, s úgy
hiszem: te lennél az utolsó, aki félreért. Bizonyos vagyok benne,
megtalálod a módját, hogy eloszlasd aggodalmaimat."
Elszomorító volt ez a levél, annál is inkább, mert Tama-kacura
egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy helyesen cselekedett.
"Biztosítlak - válaszolta -, hogy a magam számára is roppant
kényelmetlen a dolog, de úgy érzem, Rjozen any-nyira állhatatos,
hogy nincs más választásom. Csupán arra kérhetlek, várj egy
kicsit türelemmel. Remélem, hogy erre a nehézségre később
javasolhatok valami megoldást, ami mindegyikünk számára
elfogadható és kielégítő lesz." Tamakacurá-nak olyan elképzelése
volt, hogy mihelyt minden lezajlik, Ku-rodo no Sosót majd rá
lehet venni, vegye el a kisebbik lányt, Vakagimit. Bizonyosra
vette, hogy Rjozen mindkét lányt szívesen felvenné
udvartartásába, de érezte, hogy ennek a javaslatnak kényszer-íze
lenne. Viszont Kurodo no Soso pályafutásában még csak ott
tartott, amikor kilátásai még teljesen bizonytalanok . . . Pedig kár
volt ennyit töprengenie: Kurodótól mi sem állt távolabb, mint
hogy parancsszóra megváltoztassa érzelmeit, és elérhetetlen
vágyának még jobban megszállottja volt, mint valaha. Állandóan
üldözte annak a tavaszi estének emléke, és még most is, hogy
odalett minden reménye, egyre csak az járt az eszében, hogyan
ismétlődhetne meg még egyszer az a látomása.
Egyik este, mint már annyiszor, ismét elment Dzsidzsuhoz,
ámbár tudta, hogy céltalan, de nem volt maradása. A fiú éppen
egy levelet olvasott, amit Kaorutól kapott. Dzsidzsu azonnal
félretette a levelet. Kurodo no Soso ebből máris tudni vélte, miről
szól a levél,* és habozás nélkül utánakapott. Ha Dzsidzsu elveszi
tőle, ezzel csak megerősíti, hogy gyanúja alapos, de mivel szó
sem volt arról, hogy az írás holmi szerelmes levél, hiszen írója
csupán általánosságban panaszolta el boldogtalanságát, Dzsidzsu
meg sem próbálta visszaszerezni.

A Kaoru leveléből áradó szelíd, visszafojtott mélabú

mélységesen nyugtalanította Kurodót. Rádöbbent, milyen
ellentétet jelent ez a maga vad kitörései mellett, hiszen látta,
barátai annyira megszokták már, hogy rá sem hederítenek -
egyszerűen neveletlennek és nevetségesnek tartják viselkedését.
Szó nélkül visszaadta a levelet, és egy pillanatra megfordult a
fejében, hogy felkeresi Omotót, Himegimi egyik udvarhölgyét,
mert neki szokta kiönteni a szívét. De mi célja, hogy újból
elmondjon mindent, amit már annyiszor elmondott?!
- Válaszolnom kell a levélre - jegyezte meg Dzsidzsu, és
máris elindult Tamakacura szobája felé, nyilván azzal a szán
dékkal, hogy mielőtt válaszolna, megmutatja a levelet anyjá
nak.
Egy perc múlva Kurodo, akarata ellenére, ismét ott termett
Omoto szobájában, és szívettépőbben ecsetelte szenvedését, mint
valaha is. Nem lehetett komolyan venni, de durvaság lett volna
kinevetni. Omoto csak hagyta, hadd beszéljen.
Kurodo ekkor bevallotta, hogy azon az estén, amikor Himegimi
vesztett a rajzversenyben, megleste őket játék közben, és kérte
Omotót, hogy mielőtt Himegimi örökre elmenne, még egyszer
hadd vessen rá egy futó pillantást, hogy legyen, ami egy kis ideig
éltesse.
- Hisz nemsokára úgyis elveszítek mindent - mondta -,
vége szakad még ezeknek a beszélgetéseinknek is, amelyek fá
jók ugyan, de később drágák lesznek számomra, mert mind
össze ennyi emlékem marad.
Omoto túlságosan jól ismerte Kurodót, mintsem megpróbálja
levenni lábáról Tamakacura túlontúl egyszerű módszerével.*
Nagyon bosszantotta a saját tehetetlensége, hogy semmi
megnyugtatót nem tud mondani a fiatalembernek, ezért korholni
kezdte. Valóban, ezen az éjszakán Kurodo jobban próbára tette a
türelmét, mint bármikor. Nem volt kétséges, hogy azon a tavaszi
estén megesett szerencsétlen véletlen idézte elő ezt a változást.
- Ha elmondanám Tamakacura úrhölgynek, milyen tűrhe
tetlenül viselkedtél azon az estén, többé meg nem engedné,
hogy betedd a lábadat a házba - háborgott Omoto. - Ami pe-
dig engem illet, minden együttérzés kiveszett belőlem irántad.
Ügy érzem, hogy egyáltalán nem lehet bízni benned!
- itónom is én, akárhogy is érzel! - kiáltotta Kurodo. -
És Tamakacura úrhölgy tegyen, amint jónak látja! Azt hiszed,
ha valaki annyira szenved, mint jómagam, az félhet tőle, vagy
tarthat bármitől is?! Ami pedig az együttérzésedet illeti: ha
akartál volna, könnyen segíthettél volna rajtam. Akkor este
például elhívhattál volna, hadd figyeljem a játékot. Bizony,
egész idő alatt tudtam, mit kellett volna tenned, és én is rajta
lettem volna, hogy sikerüljön. - Hangja most hirtelen meg
változott, és elmondta ezt a költeményt: - Napjaim felelőtlen
társa, te, miért is üldözött engem folyton a gondolat, hogy
győzhetek?
Másnap volt a negyedik hónap első napja.* Ámde Kurodo nem
ment el fivéreível az udvarba, hogy köszöntse az évszakot, hanem
búslakodva otthon üldögélt.
Jugiri most így szólt feleségéhez, akit annyira megviselt
Kurodo szüntelen siránkozása, hogy maga is már-már könnyezett:
- Mennyire sajnálom, hogy Tamakacuránál nem emeltem
szót Kurodo érdekében, amikor újév napján találkoztunk! De
az volt az első szava, hogy Rjozen excsászár udvarol a lánynak,
ezért úgy gondoltam, céltalan lenne szólnom. De azóta is nem
egyszer eszembe jutott, hogy ha határozottan támogatom Ku
rodo kívánságát, talán lett volna némi eredménye.
Tamakacura lakosztályában néhány rangosabb udvarhölgy azon
vitatkozott, Himegimi számos kérője hogyan fogadja majd a lány
távozását. Szemre persze Kurodo esete tetszett a
legkeservesebbnek. De a hölgyek közül többen azt vallották,
semmit sem jelent a beszéd, hogy belehal a szerelembe és így
tovább.
- Bárha úgy lenne! - mondta szívből Omoto.
Tamakacura hallotta a beszélgetést, és igen kényelmetlenül
érezte magát, nem csupán a fiú miatt, de már azt is látta, hogy
ebből teljes szakadás lesz közte és a fiú szülei között. Egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy Rjozennek ajánlatot tesz:
Himegimi helyett fogadja el a kisebbik lányt. De már a gondolat
is visszásnak tetszett, hogy Kurodo rangjabeli személy

Himegimi és az excsászár közé állhat. Ráadásul Higekuro külön

utasítása nem a kisebbik lányra vonatkozott, hanem Hime-gimire:
ő nem mehetett feleségül köznemeshez. Még az is kétséges, hogy
Rjozen ajánlata révén a lány olyan magas polcra jut-e, amit
Higekuro óhajtott.
A lány bemutatása a negyedik hónap kilencedik napján történt
meg. Jugiri adott kocsit és egy sereg fullajtárt. Kumoiban nemigen
élt hajlandóság, hogy bármi érdeklődést mutasson, de sok évig
tartó érdektelenség után ez az esemény mégis ismét közelebb
hozta nővéréhez,* és bizony kár lett volna, ha újból megszakad
rokoni kapcsolatuk - márpedig óhatatlanul ez történik, ha most
közönyösnek mutatkozik. Kumoi így végül is összekészítette
kelmékből és ruhákból álló, igen szép ajándékát. "Annyi gondom
volt szegény Kurodóval - írta -, és annyira aggasztott állapota,
hogy félek, egészen megfeledkeztem ügyetekről. Ámbár csalódás
ért, merthogy többé nem került szóba a terv, melyet egyszer
említettél. .."
Tamakacura készséggel elismerte, hogy a levél hangja aligha
lehetett volna békülékenyebb, és a benne levő célzás is* finoman
volt megfogalmazva. Jugiri azzal mentette távolmaradását, hogy a
nap rossz* az ő számára, de nagyobb fiait mind elküldte, és kérte
Tamakacurát, vegye igénybe szolgálatukat, amiben csak szükségét
látja. A komornak részére Kobai biztosította a kocsikat. Kobai
mind Tamakacurával, mind ennek elhunyt férjével* közeli
rokonságban állt, s így Higekuro furcsa természete ellenére is
gyakori látogatójuk lehetett volna. Mégis úgy esett, hogy már évek
óta nem látták egymást.
Csunagonra, Higekurónak első feleségétől* való fiára bízták a
dolgok intézését, s ebben segítségére voltak Szakon no Csud-zso,
Ucsuben és a többiek. Tamakacura szomorúan nézte a
készülődést. Azon a napon teljesülnek hát Higekuro tervei, de
egyedül ő nem lehet már szemtanúja!
Kurodo szörnyű fenyegetőzésbe kezdett. Levelében, melyet
ezen a napon írt Omotónak, arról beszélt, hogy nem sokáig él már.
Bizonyára nincs asszony a világon, aki - ha mégolyan közönyös is
egyébként - ne érezne együtt egy halálra ítélt emberrel. És ki
tudja, nem kaphat-e válaszul egy olyan részvevő

szót, mely erőt önt belé, és meghosszabbítja életét?! Omoto

bevitte a levelet úrnője lakosztályába.
Igen levert hangulatban találta a két lányt. Himegimit a
bemutatási ünnepségre szánt öltözéke - bár ilyen szép ruhája még
sosem volt - folyton arra emlékeztette, hogy el kell válnia övéitől,
de eszébe juttatta apját is: milyen nagy örömét lelné benne, ha
látná ebben a pompában! Nagy megindultság élt benne már akkor,
hogy átvette Omotótől Kurodó levelét.
Teljesen értetlenül bámult az írásra. A fiatalember aligha
lehetett volna irigylésre méltóbb helyzetben. Otthon szülei
kényeztették, pompás jövő állt előtte, és lám, már egy kis csalódás
olyan képzelődésre készteti, hogy belehal bánatába. De mi lesz,
ha valóban belehal?
Himegimi, némi habozás után, ezt írta Omoto levelének
szélére: "Nem csupán egyetlen halandónak, de mindenkinek, aki e
sötét földön lakozik, meg kell adnom azt az egy szót* . . . Értsd
meg - tette hozzá -, hogy ezt csupán az általad közölt szörnyű hír
hatására írtam."
Kurodót először túláradó boldogság fogta el, de hamarosan
felmerült benne a gondolat: ha Himegimi nem tudná, hogy
néhány óra múlva biztonságban lesz másnál, még ezt a néhány
rideg szót sem írta volna le - és újult erővel kitört rajta a szörnyű
kétségbeesés.
Nyomban összehajtogatta a levelet, és miután több változatot
próbált a Ha belehalok a szerelembe című versre,* végül a levél
külső felére leírta ezt a költeményt: "A szót, mely a halál
visszautasítására késztethetne, nem fogom hallani, mert halott
számára néma az élő szó." S még hozzátette: "Ha bizonyos
lehetnék benne, hogy részvéted elkísér a síromba, milyen sietve
mennék!"
Himegimi azonnal látta, hogy hiba volt válaszolni Kurodó-nak.
Most majd egyetlen szó nélkül visszaküldi levelét - de amikor
Omoto felajánlotta, hogy már viszi is a választ, nem mondott sem
igent, sem nemet.
Hamarosan elérkezett az indulás ideje. Gondosan előkészített,
ragyogó fogadtatás várja, udvarhölgyek és apródok pompás
serege áll szolgálatára és kíséri. Himegimi aligha kezdhette

volna ragyogóbban új életét, még akkor sem, ha Rjozen még a

trónon ül.
Amint megérkeztek, anyja egyenesen Csudzso úrhölgy
lakosztályába vezette. Még nem volt késő este, amikor Rjozenhez
kísérték. Rjozen többi felesége - Csudzso és Akikonomu úrhölgy -
már nem volt fiatal, és mindketten sokat vesztettek
csinosságukból, az újonnan érkezett hölgy ifjúsága és szépsége
viszont javában virult. Lehetetlen, hogy el ne bűvölje Rjozent. És
valóban, látszott is, hogy remek benyomást keltett. Bár Rjozen
előkelő személyiség volt, Himegimi egy cseppet sem érezte
félelmesnek. A férfi könnyed természetességgel viselkedett vele
szemben. Himegimi élete szemlátomást minden szempontból úgy
indult, hogy jobbat kívánni sem lehetett. Rjozen titokban azt
remélte, hogy Tamakacura, aki elkísérte lányát, egy ideig ott
marad vele, és nagy csalódás érte, amikor meghallotta, hogy az
első kínálkozó alkalommal, feltűnés nélkül, már el is távozott.
Kaoru helyzete olyan volt e házban, amit Gendzsi ifjúsága óta
köznemes nem foglalt el a Császári Palotában. Egyrészt állandóan
az excsászár társaságában volt, de Akikonomuval és Csudzso
úrhölggyel is igen közveden kapcsolatban állt. Természetes volt
tehát, hogy barátságot köt a Palotába újonnan érkezett hölggyel
is.* Kaoru viselkedésén valóban az érzett, mintha roppantul
ragaszkodnék a lányhoz - valójában azonban a fiatalember főként
azt szerette volna megtudni, hogy a lány érez-e iránta némi
érdeklődést.
Himegimi udvarlói közül sokan most a húga iránt kezdtek
érdeklődni. Tamakacura emlékezett Kumoinak tett ígéretére, ezért
írt Kurodónak, és célzott rá, hogy udvarlását igen szívesen
fogadnák. Választ azonban nem kapott. Jugiri fiai állandóan
eljártak Rjozen palotájába, de mióta Himegimi beköltözött oda,
maga Kurodo nem jelent meg többé. De még az udvarba is csak
igen ritkán ment el, és idejének java részét otthon, teljesen
eltemetkezve töltötte, az események iránt semmi érdeklődést nem
tanúsított, és menekült mindenki elől, aki hozzá közeledett.
A császárt meglepte, hogy nem tartották tiszteletben Hige-

kuro kívánságát,* és elküldött Tamakacura fiáért, Szakon no

Csudzsóért, hogy tőle kérjen magyarázatot.
- Félek, hogy igen keserves kihallgatásban lesz részem -
jegyezte meg a fiatalember Tamakacurának. - Én kezdettől fogva
azt hajtogattam, hogy bennünket minden bizonnyal ellenségesen
fognak megítélni. De te másként gondolkoztál. Eddig is nehezen
tudtam megvédeni eljárásunkat, és most itt a császár üzenete! Te
is, én is igen kényes helyzetbe kerültünk.
- Azt ugyan nem állíthatod - válaszolta Tamakacura -, hogy az
ügyet túlzott sietséggel hoztuk tető alá. Rjozen hónapokon át
türelemmel várt, és csak amikor sürgetni kezdte a döntést, akkor
kényszerültem rá, hogy végleg mérlegeljem a két ajánlat előnyeit
és hátrányait. Arra a következtetésre jutottam, hogy a császári
Palotában senkije sem lenne, aki törődjék vele, s ha a boldogságát
tartom szem előtt, aligha szól valami is e mellett a megoldás
mellett. Rjozen viszont. .. De hiszen magad is láttad, milyen jó
helyre került Himegimi. Sajnálatos, hogy annyira ellene voltál,
hogy te sem, de a többiek sem tisztázták ezt a dolgot, amikor még
idejében lett volna. Ugyanezt mondhatom Jugiriról. Közölte
velem, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, amit tettem.
Sajnálom, de végül is így kellett történnie.* - Nyugodtan,
magabiztosan beszélt. Látszott, hogy mindezek a bíráló
megjegyzések a legkevésbé sem ingatták meg.
- Sajnos, az a helyzet - válaszolta Szakon no Csudzso -, hogy
húgom mostani életéről van szó, nem pedig arról, hogy mi
történhetett vele előbbi életében. Nem kétséges, hogy az őfelségét
ért bosszúság szintén karmá]ának következménye, de ettől még
nem lesz könnyebb megbékítenem. Hasztalan mondanám azt is,
hogy féltünk megbántani a császárnőt, hiszen nyomban
megkérdezné, miért nem féltünk attól, hogy megsértjük Rjozen
feleségeit!* És való igaz, hogy ha Csudzso úrhölgy most
barátságos és segítésre kész is, ez valószínűleg nem sokáig tart.
Ha higgadtan veszed szemügyre a kérdést, nyomban rájössz, hogy
álláspontod képtelenség. Ugyan mi lenne az udvarból, kérdezlek,
ha a császárnő személye akadályt jelentene abban, hogy oda más
hölgy is betegye a lábát?! Már a puszta

tény, hogy valakit meghívnak a császár szolgálatára, a múltban is

elegendő megtiszteltetést jelentett, és nem számított, hogy még
hányan részesültek ilyen kitüntetésben. Rjozennel egészen más a
helyzet. Az ő jóléte teljes egészében mások kénye-kedvétől függ.
Holmi apró félreértés, és a nagynéni meg unokahúga közt* máris
olyan viszály támadhat, ami nem valami épületes látványt nyújt
majd.
Tamakacura látta, hogy második fiának, Ucsubennek is
pontosan ez a véleménye, és már nagyon kényelmetlenül érezte
magát.
Ezalatt Rjozent szemlátomást egyre jobban lekötötte új
kedvence. A hetedik hónapban kiderült, hogy Himegimi
gyermeket vár. Állapota azonban csak fokozta szépségét, és azok,
akik gondozták, nagyon megértették, hogy Himegiminek annak
idején miért udvaroltak olyan szenvedélyesen, és hogy
Tamakacura döntésériek hírét miért fogadták több helyütt is nagy
haraggal, csalódottan.
Himegimi számára a zene jelentette a legfőbb üdülést; az
excsászár hosszú órákat töltött vele, és hallgatta a lány játékát.
Ilyen alkalmakkor Rjozen gyakran behívta Kaorut is. A fiút nem
annyira Himegimi játéka érdekelte, mint inkább ko-mornájáé,
Omotóé. Most tudta meg, hogy Omoto kísérte olyan ügyesen,
amikor a szilvafáról szóló dalt fütyülte. Rjozen mostanában
sokszor elküldött Omotóért, hogy játsszék a japán citerán, és a
lány olyan elbűvölően muzsikált, hogy Kaoru azon kapta magát:
igen sokat gondol Omotóra.
A következő évben a Palotában megrendezték az álarcos
táncokat. Ebben az évben az udvarnál élő fiatalemberek között
igen sok jó táncos és énekes akadt, s így a császár bő választékból
állíthatta össze a két csapatot. A jobb oldal vezetője Kaoru volt.
Kurodót is beválasztották a táncosok közé. Szinte teli hold sütött
alá a felhőtlen égről, amikor a császári Palotából Rjozenhez
tartottak. Ebből az alkalomból Csudzso úrhölgy és •Himegimi is
az excsászár társaságában tartózkodott. A hallgatóság közt volt
egy sereg udvari úr is, akik a Palotából elkísérték az álarcosokat;
viszont meg lehetett figyelni, hogy a látogatók közül minden
jelentékeny személy vagy Ju-

giri, vagy To no Csudzso* családjából került ki. Mintha szépséget

és előkelőséget mostanában csak ennél a két családnál lehetett
volna találni.
A táncosok jól tudták, hogy ezekben a dolgokban Rjozen
sokkal igényesebb, mint a jelenlegi császár, ezért mind elemükben
voltak - de a leginkább mégis Kurodo no Soso: mihelyt megtudta,
hogy Himegimi is jelen van, alig bírta leplezni izgalmát. A
táncosok jelmeze, a gyapotbóbitás fejdísszel, önmagában bizony
esetlen - de Kurodónak nagyon alkalmas alakja volt hozzá, és
igen jól festett benne. Éneke is kitűnő volt. A Bambusz folyó a
táncosok műsorának egyik állandó számaként szerepelt, s ahogy
Kurodo a császári emelvény felé tartott és közben ezt a dalt
énekelte, úgy ellepték az emlékei, hogy szeme megtelt könnyel, és
szerepének ezen a részén alig bírt átbukdácsolni.
Újabb előadás következett Akikonomu lakosztályában, ahol
Rjozen szintén jelen volt. Már igen későre járt, de a hold any-
nyira magasan ballagott az égen, és olyan fürkészőn bámult le a
táncosokra, hogy jobban látszottak, mint világos nappal.
"Rám nézett-e? Mi jutott az eszébe?" - Kurodo no Sosót
szüntelenül ezek a gondolatok foglalkoztatták, s mint aki a
levegőben lépked, lába olyan öntudatlanul mozdult, és amikor
tánc után körbe járt a bor, mindenki meghökkent, mert Kurodo
szórakozottan egyre szorongatta a serleget, mintha bizony egyedül
neki szánták volna.
Kaoru teljesen kifáradt, mire hazaindult anyja palotájába, a
harmadik kerületbe, hiszen az egész éjszakát azzal töltötte, hogy
egyik helyről a másikra ment énekelni és táncolni. De éppen csak
lefeküdt, amikor üzenet érkezett: felszólították, térjen vissza
Rjozen palotájába.
- Milyen bosszantó! - mondta. - Azt gondoltam, hogy
végre pihenhetek egy kicsit.
Zúgolódva útnak indult, hogy eleget tegyen a felszólításnak.
Rjozennek csupán az volt a kívánsága, hogy részletesen
számoljon be róla, hogyan zajlott le az előadás a császárnál.
- Mindig az volt a szokás - jegyezte meg Rjozen -, hogy
vezetőnek idősebb férfit tettek meg. Ebből is láthatod, hogy

a császár nagy megtiszteltetésben részesített! - Rjozen

gyönyörködve nézte a fiatalembert.
Most elvezette Kaorut Himegimi lakosztályába. Útközben a
Banszurakut* dúdolgatta. Himegimi szobáiban még most is ott
tolongtak barátai, akiket meghívott az előadásra: előkelő és vidám
társaság volt együtt. A keresztfolyosó ajtajában Kaoru ismerős
hangot hallott: Tamakacura palotájából ismert udvarhölgybe
botlott, és beszélgetni kezdett vele.
- El sem tudom képzelni, hogy festhettünk! - kezdte Kaoru.
- Szörnyen zavaró, ha ilyen erős a holdfény. Szegény Kurodo
no Sosót egészen elkápráztatta. Ámbár a császári Palotában
jóformán ugyanilyen erősen sütött a hold, s ott mégsem za
varta.*
Az udvarhölgyek közül, akik hallották e megjegyzést, néhányan
bizony elég epésnek tartották, de egyikük, aki szüntelenül csak
hízelgett Kaorunak, most is legyezgetni akarta a fiatalember
hiúságát, ezért visszakanyarodott Kaoru külsejének méltatására, és
biztosította, hogy nincs miért aggódnia.
- Mindenkinek feltűnt - mézédeskedett a hölgy -, hogy a
holdvilág okozta éles fény és árnyék hatás mennyire előnyös a te
vonásaidnak! - És átnyújtott egy darabka papírt, melyen ez a
költemény állt: "Emlékszel arra az éjszakára a kertben és A
bambusz folyó-ra? Vagy emlékezetedben jelentéktelen dolgoknak
egyáltalán nem jut hely?"
- Azóta is szüntelenül hömpölyög a folyó vize, s minden
gyengéd reményt magával visz a mélybe! - így válaszolt Kaoru, és
szavaiból olyan mélységes bánat csendült ki, hogy aki csak
hallotta, mélyen megrendült. Ámbár ha Kaorut olyasvalakivel
hasonlítjuk össze, aki valóban szerelmes, az ő érzelmei Himegimi
iránt teljesen jelentéktelenek. De a fiatalember megjelenésében és
jellemében volt valami, ami együttérzést váltott ki, még akkor is,
amikor erre semmi szükség nem volt, és állandóan olyan
érzelmeket tulajdonítottak neki, amikből egy szemernyi sem élt
benne.
- Ezt igazán nem kell továbbadni - mondta Kaoru, és indulni
készült. - Valóban helytelen volt részemről, hogy így beszéltem.
Ebben a percben üzenet érkezett Rjozentől: azt kérdezte,
hová lett. Kaorunak igazán nem volt kedve további megeről
tetéshez, de mennie kellett.
- Gendzsinél a férfiak álarcos felvonulását követően, reg-
gel, női tánc is volt. Nyilvánvalóan nagy sikert arathatott -* mondta
Rjozen -, Jugiri beszélt nekem róla. Nem hiszem, hogy ; mi is tudnánk
ilyesmit rendezni. Hiányoznak hozzá a tehetsé-: gek. Különös
elgondolni, mennyi sokoldalú és tehetséges nő élt akkoriban az új
palotában. Velük sokféle pompás szórakozást meg lehetett rendezni.
Most felhangolták a hangszereket: Himegimi játszott a
tizenhárom húros citerán, Kaoru a lanton, Rjozen pedig a japán
citerán. Eljátszották a Lóherét* és néhány más dalt. Rjozen
felügyelete alatt rendkívül sokat fejlődött a lány játéka. A
legújabb pengetést technikával játszott, és sem ének kísérése, sem
a legtiehezebb citerá-darab nem jelentett neki problémát. Kaoru
bizonyosra vette, hogy ha valaki ennyire tehetséges, az
természetesén nagyon szép is.*
Rjozen palotájában gyakran kínálkozott hasonló alkalom, és Kaoru
egy idő múltán persze igen jól megismerte a lányt. Némelykor
előfordult, hogy kifejezésre is juttatta iránta érzett csodálatát, de
mindig tartózkodó, tisztelettudó módon - habár . némelykor szeretett
volna legalább utalni arra, mekkora csa-; lódást jelentett számára a
hölgy anyjának elhatározása. De talán nemcsak őt érte csalódás... ki
tudja?
A negyedik hónapban Himegimi lányt szült. Az eseménynek í
természetesen nem volt akkora jelentősége, mint ha fia születik, '?
vagy ha Rjozen még a trónon van. De látszott, hogy az ex-császár
nagyon boldog, és Jugiritól lefelé az udvarnál mindenki helyénvalónak
érezte, hogy az esemény megünneplésére játék-: szereket és más
ajándékokat küldjön. Himegimi otthon, any-| janál szülte meg
gyermekét. Tamakacurának azonnal szívéhez | nőtt a kicsi, és
fáradhatatlanul ringatta. De Rjozen ragaszko-|| dott hozzá, hogy
Himegimi nyomban térjen vissza, mihelyt te-K heti, és így szülés után
két hét múlva hazament Rjozen palotá-? jába. A már felnőtt Icsi no
Miját* leszámítva, Rjozennek nem K' v°lt több lánya. Himegimi
picinye roppant bájos és sokat ígérő
gyermek volt: Rjozen nyomban megszerette, és most még jobban
iparkodott, hogy lehetőleg minden idejét Himegimi
lakosztályában töltse.
A kialakult helyzet miatt sokkal inkább Csudzso úrhölgy
udvarhölgyei nehezteltek, mintsem ő maga. Az ő, illetve
Himegimi szolgálatában álló hölgyek között egyre feszültebb lett
a helyzet, és több ízben kínos szóváltás esett. Tamakacura hallott a
történtekről, és eszébe jutott Szakon no Csudzsóval folytatott
beszélgetése. Szakon fiatal volt még, és Tamakacura nem sokat
törődött figyelmeztetésével, viszont bátyja volt a lánynak, tehát
jogosan mondta el véleményét. Bizony, szemlátomást minden úgy
történt, ahogy megjósolta. Abban nem lehetett kételkedni, hogy
Rjozen roppantul ragaszkodik a lányhoz. Ámde ha Csudzso
úrhölgy komornái, akik már évek óta szolgálatában álltak, fejükbe
vették, hogy zavart keltenek közte és a lány között, Rjozen semmit
sem tehet, hogy megmentse Himegimit e kínos helyzettől.
A császár még most is folyton célozgatott rá, hogy szeretné, ha
a kisebbik lány, Vakagimi, a Palotába kerülne. Tamakacura
elhatározta, hogy a Himegimiéhez hasonló kellemetlenségtől
megkíméli kisebbik lányát, ezért Vakagimit nem ágyasul kívánta
felajánlani, hanem állami szolgálatra. Legegyszerűbb
megoldásnak az kínálkozott, hogy saját hivatalát, a hálótermi
udvarhölgy posztját, átadja Vakagiminek. Erre különben is nehéz
volt megfelelő személyt találni: Tamakacura már évekkel ezelőtt
benyújtotta lemondását, de nem fogadták el. De amint jobban
megvizsgálták a kérdést, ki is derült, hogy ezen állás nemzedékről
nemzedékre való öröklésének ősi hagyományai vannak, ezért a
császár - különös tekintettel a szolgálatokra, melyeket Higekuro
tett a kormányzatnak - beleegyezését is adta. Valóban
sorsszerűnek* tetszett, hogy annyi éven át nem fogadták el
Tamakacura lemondását.
Ügy látszott, hogy ilyen módon biztosítva lesz Vakagimi
boldogsága, Tamakacura gondjai azonban még nem értek véget.
Tudatában volt annak, hogy kisebbik lányát voltaképpen odaígérte
Kurodo no Sosónak, s a fiú anyjának most bizonyára az lesz a
véleménye, hogy igen csúnyán viselkedik. Rendezni ki-

vánta ezt az ügyet, s ezért másodszülött fiát, Ucsubent, elküldte

Jugirihoz,* azzal a megbízással: magyarázza meg neki, hogy
amennyiben módjában állt volna - még Jugiri családjával
szemben fennálló kötelezettségétől függetlenül is -, álmában sem
jut eszébe, hogy mindkét lányát udvari szolgálatban helyezze el.
Jól tudja, hogy eljárásának törtetés-színezete van, de a császár
határozata miatt számára nem maradt más választás ...
- A császár már amiatt is igen bosszús volt, ami eddig tör
tént - válaszolta Jugiri -, és erre meg is volt minden oka.
Ami a hálótermi udvarhölgy hivatalát illeti, az én véleményem
szerint már évekkel ezelőtt, amikor anyátok nem jelent meg
többé az udvarnál, el kellett volna fogadni lemondását. Te
hát minél hamarabb veszi át tőle Vakagimi, annál jobb.
Ügy gondolták, tanácsos lesz megszerezni a császárnő hivatalos
hozzájárulását. Tamakacura bánatosan állapította meg, hogy ez
egy kissé megalázó lépésnek ígérkezik, s bizony teljesen
fölösleges lenne, ha Higekuro még élne, s megvolna a régi
hatalma. A császár sokat hallott Himegimi rendkívüli bájáról,
ámde igen keveset tudott Vakagimiről. Viszont kellemes
meglepetés érte: a lány nagyon előkelő jelenség volt, és az
udvarnál nagy hozzáértéssel látott munkához.
Tamakacura úgy érezte, hogy e földön elvégezte minden
feladatát, ezért úgy döntött, hogy leteszi fogadalmát.* Fiai
ellenben bebizonyították neki, hogy gondolatait valójában még
most is nagyon lefoglalja két lánya boldogsága.
- Várj vele - mondták -, amíg nyugodtan és teljes szíved
ből nem tudod magad az ájtatos életnek szentelni.
Tamakacura tehát elejtette tervét, sőt időnként titokban
elellátogatott az udvarba, és megnézte Vakagimit - de nagyobbik
lányát sohasem, mert úgy érezte, képtelen Rjozen gáláns
érzelmeinek viszonzására.* Ügy érezte, hogy azért a fájdalomért,
amelyet hajdan ő szerzett Rjozennek, bőségesen kárpótolta,
amikor senki tanácsára nem hallgatva, engedményt tett neki.*
Jómaga már olyan korban járt, amikor az efféle dolog, sőt ennek
puszta gyanúja is, jobbára csak nevetségessé tehet egy asszonyt.
Mindezt persze nem magyarázta el Hime-

giminek, és azt bántotta is, hogy anyja sohasem jön el hozzá

látogatóba. De hát mindig is a húga volt Tamakacura kedvence -
állapította meg Himegimi. Elfogultsága már az olyan jelentéktelen
dolgokból is kitetszett, mint a cseresznyefa-ügy. Öt csak Higekuro
szerette igazán! Himegimi nagyon elszomorodott . . . De Rjozent
is nagy csalódás érte, mert számított rá, hogy Tamakacura'
gyakran eljön majd látogatóba.
- Ámbár belátom, minden oka megvan rá, hogy jobban szeresse
a másik palotát - mondta Rjozen. - Mi itt valameny-nyien
hovatovább unalmasakká és ódivatúakká válunk.
Néhány év múlva Himegimi fiút szült. Az elmúlt esztendők
alatt Rjozennek, mindhárom házastársától, összesen két gyermeke
született, és mindkettő lány volt. Az esemény tehát nagy
lelkesedést váltott ki, Rjozen pedig egészen el volt bűvölve. Fiára
gondolva most már sajnálta, hogy lemondott a trónról, hiszen
ezzel könnyelműen megfosztotta gyermekét a hatalmas rangtól.*
Icsi no Mija, akit régebben nagyon szeretett, Himegimi két
gyermekének megérkezése után egyáltalán nem érdekelte már, és
Csudzso úrhölgy is, bár türelmes volt, úgy érezte: túl messzire
mentek a dolgok. Minduntalan nézeteltérések támadtak, s ezeket
bizony nehéz volt elsimítani. így aztán - bár az ellenszenv eleinte
az egymással vetélkedő udvarhölgyekre korlátozódott - most már
a két hölgy kapcsolata is egyre romlott.
Ilyen helyzetben a társadalom minden rétegében a legkisebb
embertől a legnagycbbig mindenki amellé áll, akinek a joga
régebbi, és nem az újonnan jöttét pártfogolja. Így Rjozen
palotájában is mindenki, a legkisebb embertől a legnagyobbig -
függetlenül attól, hogy szolgálata során esetleg csak egészen
semmitmondó kapcsolatba került az érdekelt felekkel -, tiltakozott
az ellen, hogy a két előkelő hölgyet* bármi szó érje, hiszen
éveken át mindenben a maguk akaratát követhették. Ellenben
Himegimi minden szava vagy tette mögött a legaljasabb
indítékokat sejtették. Tamakacura fiainak jóslatai közül tehát
éppen a legrosszabb be is vált. Nem voltak restek, s közölték is ezt
anyjukkal. Tamakacura ott látott maga körül egy sereg lányt:
azokkal kapcsolatban senki nem kovácsolt nagyra-

látó terveket, s íme, nyugodt, kényelmes életük van. Egyszeribe

az a meggyőződése támadt: udvari posztra csak az törekedjék,
akinél minden körülmény segíti az érvényesülést -egyébként az
ilyen szándék teljesen elhibázott.
Mert ahogy múltak az évek, Himegimi régi udvarlói mind
feljebb és feljebb emelkedtek, és Tamakacura kénytelen volt
elismerni, hogy némelyikük olyan magas posztra került, amivel
már nem összeférhetetlen egy nagy kancellár lányával kötendő
házasság gondolata. Kaoru például, akiben régen csak holmi
iskolás fiút látott, most tanácsos volt, testőrezredesi rangban, s az
udvarnál őt és Niut emlegették a legtöbbet. Tamakacura számára
teljesen felfoghatatlan volt, hogy két ilyen pompás férjjelölt
nőtlen maradjon. Tudomása volt azonban arról, hogy a
fiatalemberek egymás után utasítják vissza hercegek és
államférfiak ajánlatait.
- Biztosan mindkettőjüket Himegimi érdekelte - mondta.
- De abban az időben még csak legénykék voltak, és ki tudta
volna megmondani, mi lesz belőlük. Ha már akkor azok lettek
volna, akik ma . . .
Kurodo no Soso is ezredes és harmadik rangban levő tanácsos
volt. Tamakacura egyik rosszmájú udvarhölgye nem is mulasztott
el egyetlen alkalmat sem, hogy úrnője jelenlétében el ne
emlegesse a fiatalember sikereit.
- Csinosság dolgában pedig sosem volt baj nála! - tették hozzá
a többiek.
- Jobb is lett volna, mint ez a sok kellemetlenség! - suttogták
Tamakacura háta mögött, és csodálkoztak is, milyen kevés
bölcsességgel járt el ez a tapasztalt asszony.
Az újonnan kinevezett ezredesben szemlátomást még most is
élt a régi szerelmi sóvárgás. Feleségül vette ugyan a bal kéz felőli
miniszter egyik lányát, de a legcsekélyebb érdeklődést sem
mutatta irányában. Szemlátomást még most is dédelgette magában
a tervet, hogy Himegimi valamiképp végül mégis az övé lesz:
minduntalan emlegette a hitacsi jóslatot,* és másolófüzetébe* is
le-leírta.
Himegimit annyira megviselték a Rjozen palotájában dúló
szüntelen civódások, hogy mind több és több időt otthon, any-

jánál töltött. Ez viszont megint csak arra volt jő, hogy Tama-
kacura érezze: tervei teljesen kudarcot vallottak. Vakagimi
ellenben nem jelentett gondot. Jól érezfee magát új életében, és
bizony ő lett az udvar egyik legkimagaslóbb személyisége.
Kurodo apósa, a bal kéz felőli miniszter, ez idő tájt halt meg, és
a hivatalokat teljesen átcsoportosították. Jugiri lett a bal kéz felőli,
Kobai pedig a jobb kéz felőli miniszter, tábornagyi rangban. Az
általános átszervezésben Kaoru középtanácsosi rangra lépett elő,
Kurodo pedig Kaoru régi helyét foglalta el.
Kaoru Tamakacuránál kezdte látogatásait,* és az előírásos
tisztelgést a hölgy lakása előtt levő udvaron tette meg. Ezután az
asszony négyszemközt fogadta.
- Mostanában "ajtóm előtt oly magasra nő a fű", hogy
könnyű észrevétlenül tovább menni - mondta Tamakacura. -
De örülök, hogy nem feledkeztél meg rólam, hiszen látogatá
said mindig emlékeztetnek a rég múlt szép napokra.*
Tamakacura hangja mindig tetszett Kaorunak. Volt benne-
valami báj és finomság, sőt fiatalos vidámság, ami újra és újra
meglepte. Nem csoda, hogy Rjozen annyi év múltán is sóvárog
utána. "Talán még most is lehet ebből valami" - gondolta Kaoru,
ahogy hallgatta az asszony üde, lelkes hangját.
- Nem vágyom rá különösképp, hogy szerencsét kívánj
előléptetésemhez - mondta a fiatalember. - Valóban, nincs benne
semmi izgalmas, viszont ürügyet jelent, hogy meglátogassalak,
mert már régóta készülök erre. Félek, az a megjegyzésed, hogy
észrevétlenül tovább mehettem volna előtted, célzás akart lenni,
mintha látnád, hogy némelykor így teszek . . .
- Tulajdonképpen a Rjozen palotájában támadt bajokról
szeretnék veled beszélni - mondta Tamakacura. - Tudom, a mai
nap igazán nem alkalmas arra, hogy egy öregecske asz-szony
zaklasson aggodalmaival, de külön ezért nemigen kérethettelek
volna ide, ahhoz pedig igen bonyolult a dolog, hogy írjak róla.
Amint tudod is, Csudzso úrhölgy megígérte, hogy különös
gondjaiba veszi lányomat, Akikonomu pedig kitért az útjából, s
ezzel mintegy arról biztosított, hogy nincs ellenvetése. És most
mégis úgy bánnak vele, mint valami cédával,
akit titokban becsempésztek a palotába. A két gyermeknek ott kell
maradnia, de Himegimi annyira kimerült, hogy elhatároztam,
hazahozom. Itthon legalább lesz némi békessége és nyugalma.
Rjozen viszont máris azt hangoztatja: rossz színezete van a
dolognak, ha sokáig itthon tartózkodik. Hogy most mi lesz, nem
tudom. Kérlek, beszélj erről Rjozennel, amikor legközelebb
alkalmad kínálkozik rá. Most látom, hogy az adott körülmények
között bolondság volt bízni lányom bármelyik pártfogójában is.
Viszont mindketten annyira barátságosak voltak, és olyan
határozott ígéreteket tettek, hogy hittem nekik. Nem is tudom,
hogyan lehettem ilyen gyerekesen együgyű!
- Túlságosan nagy ügyet csinálsz belőle! - mondta Kaoru. -
Ilyen helyzetben elkerülhetetlenül adódnak bizonyos súrlódások,
és ez kirívóbban mutatkozik meg olyan udvartartásban, mint
Rjozené, ahol az élet csendes és egyhangú, ahhoz viszonyítva,
amilyen visszavonulása előtt volt. Ahogy én látom, a nyilvánosság
előtt mindkét hölgy igen barátságos magatartást tanúsít iránta.*
De valóban különös lenne, ha szívük mélyén nem élne némi
féltékenység. Az igazat megvallva, ők ketten mindig eléggé
hajlamosak voltak rá, hogy ok nélkül megsértődjenek, és minden
semmiségen rágódjanak. De amikor oda-küldted Himegimit,
bizonyára gondoltál rá, hogy némelykor adódnak ilyesfajta
nézeteltérések. Himegiminek mindössze egy kis türelemre van
szüksége, és arra, hogy némelykor szemet tudjon hunyni afölött,
ami körülötte történik.
- Ó, az én szegény panaszaim! - sóhajtott fel nevetve Ta-
makacura. - Igazán kár volt ennyi ideig tartogatnom őket
számodra, ha egyszer ilyen könnyen elintézed őket!
Ügy tetszett, mintha tovatűnt volna belőle minden szülői
felelősségérzet, s egyszeribe maga is olyan könnyen venné a
dolgokat, mint Kaoru. A fiatalember úgy érezte, Himegimi is
képes ilyen átváltozásra, és hogy az udzsi hercegnőben* is lehet
valami ehhez hasonló tulajdonság, s leginkább éppen ez vonzhatja
hozzá.
Nem sokkal ezután Vakagimi is hazajött látogatóba: ismét
lakottá vált a palota két szárnya, és olyan békésen, boldogan folyt
a két nővér élete, mint régen - mintha soha semmi félbe

nem szakította volna. Valóban, Kaoru volt jóformán az egyetlen

látogatójuk. Valahányszor a házba lépett, határozottan érezte,
amint a nemrég még sokkal mozgalmasabb élet látványához
szokott két szempár teljes figyelemmel fordul feléje. Kaoru
viselkedése ettől még kifogástalanabbá vált, Tamaka-cura pedig
még soha ennyire nem bánta, hogy ennek a kiegyensúlyozott,
mélyen érző fiatalembernek nem adott lehetőséget, hogy
beházasodjék családiába.
Az új jobb kéz felőli miniszter* abban a palotában lakott,
melyet felesége örökölt Szocsi hercegtől. Szomszédok voltak
Tamakacurával. A nagy lakomán* megjelent igen sok herceg és
más előkelőség, és Kobai remélte, hogy Niu herceg is ott lesz,
hiszen nemrég elígérkezett a Jugiri által rendezett íjászlakomára és
a birkózók ünnepségére is. Bár Kobai lelkére kötötte, hogy az
ünnep sikere teljesen az ő jelenlétén múlik, Niu nem jött el. Tudott
dolog volt, hogy Kobai egyik lánya, Oigimi vagy Naka no Kimi
részére roppantul szeretné biztosítani Niut, hiszen rendkívül
szerette lányait. De terve valami okból egyáltalán nem érdekelte
Niut.
Kobai hiányolta tehát a herceget, de - mint feleségével együtt
megállapította - nagyon érdemes embernek tetszett a
középtanácsos,* akinek pályafutása szemlátomást rendkívül
kedvezően alakult.
A szomszédba tisztán elhallatszott a kocsik zörgése, a
fullajtárok kiáltozása. Tamakacurának eszébe jutott, hogy
valamikor ugyanilyen lármás elevenség uralkodott az ő portáján
is, s ettől seregnyi emlék rajzott fel benne.
- Egyesek kifogásolták, amiért Szocsi özvegye megengedte
Kobainak, hogy a herceg halálát követően hamarosan eljárjon
hozzá - mondta végül. - Pedig lám, mégis van valami, amiért
érdemes ébren tartani a szerelem lángját! Ilyesmire nincs sza
bály. Néha úgy érzem, igaza volt az asszonynak.
A lakomát követő estén Kurodo no Soso eljött látogatóba. Nem
kétséges, fölfedezte, hogy Himegimi újból itthon van, és ez ismét
felkavarta érzelmeit.
- Persze, egy bizonyos szempontból örömet jelent, hogy a
kormányzat elismerte szolgálataimat - kezdte Kurodo. - De
belül állandóan gyötrődöm, s így jóformán tudomást sem veszek
előléptetésemről. Jól tudod, hogy évek óta tart ez már, és egy
pillanatra sincs nyugtom.
Ruhájának ujjával megtörölte szemét, mint aki felszárítja
könnyeit. De Tamakacura érezte, hogy ezt főként hatásvadá-
szásból teszi. Kurodo ekkor körülbelül huszonhét éves volt, erős,
csinos ember; egészséges, üde arcszínét nehezen lehetett
összeegyeztetni holmi gyógyíthatatlan kétségbeeséssel.
"Ezek a fiatalemberek valóban elviselhetetlenekké válnak -
gondolta Tamakacura. - Megszokták, hogy minden vágyuk
teljesül, s így a kitüntetés, előléptetés már semmit sem jelent
számukra."
Az ő fiainak már nem volt apjuk, aki útjukat egyengesse, és
nem futotta idejükből, hogy kelletlenkedjenek és semmiségeken
rágódjanak. Szakon no Csudzso a maga erejéből lett a jobb kéz
felőli testőrség őrnagya, Ucsuben pedig fő tanácsadó volt a
Közigazgatási Hivatalnál - de egyikük sem volt a nagytanács
tagja, s ez bizony fájó. A legkisebb fia, To no Dzsidzsu, vezető
tisztviselő lett a kamarási hivatalban, ami az ő korában ugyan nem
csekélység, de sok más fiatalember pályafutásához képest mégis
gyenge eredménynek számít.
Tamakacura fejében ilyen türelmetlen gondolatok keringtek,
mialatt Kurodo, változatlan hangnemben, csak fújta a magáét . ..

NEGYEDIK FEJEZET

A Híd Lánya

Ez idő tájt még élt az öreg Hacsi no Mija herceg. Szuzaku

számtalan fivérének egyike volt ő. Az udvarnál jóformán már a
létezését is elfelejtették. Anyja jó családból származott, és volt
idő, amikor úgy tartották, hogy Szocsi no Mija nagy dolgokra
hivatott.* De változtak az idők: az összeesküvés, mely-

ben neki szánták a vezető szerepet, kudarcba fulladt, jómaga pedig

ott állt, és nemcsak korábbi ragyogó kilátásaitól fosztották meg,
de többé semmi reménye nem lehetett, hogy megbecsülést
szerezzen magának, hogy előbbre jusson. Támogatói és gyámjai*
képtelenek voltak elviselni a szégyent, amelybe terveik
meghiúsulása döntötte őket, és kinek így, kinek úgy, hamarosan
nyoma veszett: eltűntek, legalábbis a világi életből, az ifjú herceg
pedig - a magán- és közéletben egyaránt -teljes elszigeteltségbe
került.
Egyetlen vigaszát felesége jelentette. Az asszony egy néhai
nagy kancellár gyermeke volt; apja, szerető gondosságában, úgy
képzelte, hogy ha kedvenc lánya számára biztosítja a herceg kezét,
akkor pompásan gondoskodik jövőjéről. A hercegnő gyakran
eltöprengett, mit szólna apja, ha élne és látná őt dicstelen
helyzetében. Csak természetes, hogy jómagát nem ritkán
búskomorság kerítette hatalmába. De a házaspárt olyan
szokatlanul mély érzés fűzte össze, hogy kölcsönös ragaszkodásuk
szemlátomást bőséges kárpótlást nyújtott nekik minden
veszteségükért és csalódásukért.
Sorsukat nemsokára újabb bánat felhőzte be. Szürke, egyhangú
életüket semmi úgy fel nem vidíthatta volna, mint egy gyermek.
De múltak az évek, és nem született gyermekük. Ámde végül, a
herceg mérhetetlen örömére, mégis lett egy kislányuk, édes, szép
gyermek. A szülők elárasztották gondoskodásukkal. Megfelelő idő
elteltével látszott, hogy a hercegnő másodszor is anya lesz. Persze
fiúban reménykedtek, de kívánságuk nem teljesült. A szülés
könnyű volt, és eleinte úgy látszott, hogy az asszony szépen
felépül. De váratlanul visszaesett, állapota mind aggasztóbbá vált,
és hamarosan meg is halt.
A hercegnek szinte eszét vette a fájdalom. Megalázó helyzetét
sokszor még úgy is nehezen viselte el, hogy vigasztalta felesége
szerelme, és szerzetesi fogadalmat is csupán azért nem tett már
régen, mert nem akarta elhagyni feleségét. Most egyedül kellett
szembenéznie a bajokkal, amelyek még a magánynál is nagyobb
terhet jelentettek, mert egyedül rá hárult a két kisgyermek gondja.
Nyomban úgy döntött, hogy nevetséges és

hozzá nem illő lenne - hisz végül, szerencsétlen sorsa ellenére is

herceg volt -, ha ő maga próbálná gondozni a gyermekeket, ezért
keresett valakit, akire rábízhatja őket. Az volt a szándéka, hogy
mihelyt a lánykákat biztonságban tudja, megvalósítja régi
vágyát.* Ámde nem talált megfelelő személyt. Közben teltek-
múltak a hónapok s az évek. Némelykor felötlött benne, hogy
egyszerűen magukra hagyja a gyermekeket, de erre nem tudta
elszánni magát.
Közben felnőttek a lányai, és ahogy múlt az idő, nemhogy
terhet nem jelentettek, de sok öröm és vigasztalás forrásává
váltak.
A komornak - ahogy már lenni szokott - nem tudták feledni a
második gyermek születésének körülményeit,* és nehezen gyűrték
le ellenszenvüket csak annyira is, hogy legalább rendesen gondját
viseljék a kislánynak. A hercegben is, akarata ellenére, bizonyos
mértékig szintén élt ez az előítélet. De felesége, szinte végső
leheletéig, azért könyörgött, hogy ne hanyagolja el a gyermeket;
egyébként maga is jól tudta, hogy bár a gyerek születése okozta a
szerencsétlenséget, ő maga csupán a sors ártatlan eszköze. Első
ösztönös érzelmei helyébe csakhamar szánalom lépett, és amint
felnőtt a kislány, éppen annyi szeretetet nyújtott neki is, mint
nagyobbik lányának, Agemakinak. Ahogy múltak az évek, a
kisebbik lány, Kozeri, szépség dolgában túltett Agemakin, de
természetét tekintve a nagyobbik látszott különbnek: már első
megnyilatkozásai is mélyen érző, szelíd teremtésre vallottak, s
viselkedése olyan komoly tartózkodást és méltóságot árult el,
amivel - Kozeri nagy szépsége ellenére - kettejük közül ő vált
előkelőbb jelenséggé.
A herceg mindent megtett, ami módjában állt, hogy a szokásos
kiváltságokat biztosítsa számukra. De további sorozatos csapások
érték, és évről évre nehezebbé vált, hogy palotájában bármi
társadalmi életről, vidámságról gondoskodhasson.
Szolgáitól alig várhatta, hogy vég nélkül beérjék ezzel az
élettel, és egyik a másik után talált is más, kedvezőbb alkalmazást.
A hercegnő betegségét követő zűrzavarban nem fordítottak
elegendő gondot arra, hogy igazán jó dajkát találjanak.

Az az asszony, akit hirtelenében felvettek, elment - amint ez

várható is volt -, mégpedig jóval előbb, mint nélkülözni tudták
volna, s így a gyermek fölnevelése csaknem kizárólag a hercegre
hárult.
A palota tágas volt, és magán a telken kellemesen váltakoztak
dombok és tavak: ezt a szépséget még az elhanyagoltság sem
ronthatta le. De a ház fokozatosan, egyre reménytelenebből
romladozott, és senki sem akadt, aki megjavítsa, vagy elvégezzen
rajta bármi szükséges munkát. Az udvart gyom verte fel, és a
sinobu fű kedvére burjánzott az ereszcsatornákban. A herceg maga
semmit sem tett, hogy a hatalmas kert ne váljon valóságos
vadonná. Míg a felesége élt, nagy gondot fordított a kertre, de ezt
a törődést meg kell osztani valakivel. Csakhogy a virágok illata,
őszi levelek bíbora most már semmit sem jelentett a hercegnek;
ami anyagi eszköze maradt, mind magánkápolnájának díszítésére
költötte, mert napjainak java részét ott töltötte, imádságban és
elmélkedésben.
Bár nagy sajnálatára a körülmények folytán nem válhatott meg
a világi élettől, de úgy érezte, hogy már nem tartozik e hús-vér
világhoz, s ahogy múltak az évek, annyira elszakadt minden földi
dologtól, hogy bár valójában nem volt szerzetes, szellemileg
mégis inkább egyházi, mint világi embernek számított. Felesége
halála óta nem érdekelte az élet semmiféle megszokott öröme,
semmiféle szórakozás. Még kevésbé jutott volna eszébe, hogy
újból megnősüljön. Általában azt tartották róla, hogy túlzásba
viszi a dolgokat.
- Kétségtelen - mondták -, hogy rendkívül ragaszkodott
feleségéhez, és egészen természetes, hogy eleinte mélyen
bánkódott elvesztése miatt. De most már legfőbb ideje lenne, hogy
úgy viselkedjék, mint a többi ember . . . Annyi azonban bizonyos:
nincs az az új asszony, aki egyetlen napig is eltűrné a pusztulásnak
azt a visszataszító állapotát, amelybe a palota a herceg
nemtörődömsége folytán süllyedt.
Ez és sok más, hasonló értelmű megjegyzés fülébe jutott a
hercegnek, sőt némelyik bírálója arra is vetemedett, hogy
célzásokat tegyen rá, miként lehetne megfelelően végre is hajtani
tanácsait. A herceg azonban ügyet sem vetett minderre. Ájta-
tos élete közepette ami kevés szabad ideje maradt, azt lányai
nevelésének szentelte. Első volt a zene, ezt követte a rajz, a szó-
játék* és más könnyebb, ügyesítő foglalkozás. Mindez
önmagában jelentéktelen dolog, de alkalmat adott neki, hogy
megfigyelje, miként alakul lányainak jelleme. Kitűnt, hogy a két
lány közül a nagyobbik, Agemaki a szorgalmasabb és komolyabb,
Kozeri pedig a kedvesebb és a könnyedebb - bár volt benne
bizonyos félénkség olyan dolgokkal szemben, amelyek
mélyebben érintették érzéseit.
Történt, hogy egy szép tavaszi napon a herceg megpillantott két
vízimadarat, amint ott játszadoztak a tavacska napsütötte
víztükrén. Boldog fickándozásukban, csivogásukban volt valami,
ami hirtelen keserűséggel ráébresztette saját özvegységére,
szomorú helyzetére; hogy gondolatait másfelé terelje, elhatározta,
megtartja a lányok zeneleckéjét. Zsenge korukhoz képest
figyelemre méltó ügyességgel játszottak citerán. A herceg
szeméből kibuggyant a könny.*
- Meddig kell még ilyen örömtelenül hányódnom az élet
vizén, akár a madárnak, mely elvesztette párját?
Ezt a költeményt mondta. A herceg szép öregember volt, és bár
az állandó böjtölésben és virrasztásban kissé lesoványodott,
testtartását nagy méltóság és báj jellemezte, s e pillanatban ezt
még csak fokozta kopott, ócska udvari ruhája, melyet a zenelecke
tiszteletére az imént húzott fel. A nagyobbik lány szelíden maga
elé tette a tuskövet, és gyakorlásképpen írásjegyeket rajzolgatott
rá.
- Erre írj! - mondta a herceg, és átadott neki egy darab
papírt. - A tuskő nem arra való, hogy írjanak rá!*
A lány bátortalanul leírta ezt a verset:
"Ó, vízimadár, hogyan tanuljam meg kiterjeszteni szárnyamat,
hogyan röppenjek el fészkemről, ha te nem maradsz a tavon?"
Egyáltalán nem volt jó vers, de apjának most nagyon tetszett. A
kislánynak igen sokat ígérő kézírása volt, bár a vonásokat még
nem szépen kapcsolta.
Most Kozerit szólította fel, hogy ő van soron. Ez hosszabb
ideig vesződött, és bár az eredmény elfogadható volt, de egé-

szén gyerekes. "Ha a vízimadár, bánata ellenére, nem takargatott

volna szárnyaival, sosem kaptam volna életre."
A herceg minden jószága romlásnak indult. Évek óta már arra
sem akadt senki, aki megfoltozza ruháit, de még kevésbé akadt
olyan ember, aki elbeszélgessen vele. És most boldogan látta,
hogy elhagyatottsága közepette ott van számára két emberpalánta,
akik máris ilyen pompásan értenek az egymásnak felelgető versek
írásához.
A herceg fél kezében most is valami szent könyvet tartott, de
néha el-eltért a szabályos lecitáló hangtól, és énekelgette a lányok
által játszott dal szövegét. Agemakit lantra tanította, Kozerit pedig
tizenhárom húros citerára. Bár fiatalok voltak, sok időt szenteltek
a gyakorlásra, és most már olyan jól játszottak együtt, hogy
élvezet volt hallgatni.
Mint tudjuk, Hacsi no Mija herceg fiatalon árván maradt.
Gyámjai igen kevés gondot fordítottak nevelésére, ezért irodalmi
műveltsége hiányos volt, s az élet dolgaiban egész rendkívüli
módon járatlan maradt. Ha az ember összehasonlította a
kortársainak számító nemesurakkal, a herceg, a gyakorlati
dolgokat illető teljes tudatlanságával, inkább holmi előkelő
hölgyre hasonlított, akinek sosem kellett törnie a fejét semmi
olyasmin, amit jómaga megvetendő részletkérdésnek tekintett.
Anyai nagyapjától, a néhai nagy kancellártól elég tekintélyes
örökség szállt rá. Hogy, hogy nem - erről nem tudott volna számot
adni -, egész vagyona odalett: még emlékeztetőnek sem maradt
belőle más, mint néhány szép és előkelő bútordarab. Politikai okok
miatt alig járt valaki a házukhoz, ő pedig, hogy valamivel mégis
elfoglalja magát, leckét vett korának legjobb zeneoktatóitól, és
olyan szorgalmasan tanult, hogy idővel - legalább ezen a téren -
szokatlan jártasságra tett szert.
Életében az volt a nagy szerencsétlenség, hogy amikor Rjo-zen
volt a trón várományosa, Kokiden megpróbálta, hogy őt kiáltassa
ki trónörökösnek; ez csak egy része volt annak az átfogó tervnek,
mely Gendzsi növekvő befolyásának leküzdésére irányult. A
cselszövés teljes kudarccal végződött, de Hacsi hercegtől ez a
szereplése egyszeriben elidegenített mindenkit, aki
Gendzsivel rokonszenvezett. Ezalatt Kokiden pártja rohamosan
bénult, majd teljesen felmorzsolódott; nemsokára egyetlen ház
sem akadt, ahol a szerencsétlen herceget ne nézték volna sanda
szemmel. De ahogy múltak az évek, a herceg gondolatait
mindinkább a lelki dolgok foglalták le, és most, öregkorára, már
említésre sem méltatta az egész szerencsétlen ügyet.
Közben újabb balszerencse érte. Palotája kigyulladt, és teljesen
leégett. A fővárosban nem talált megfelelő házat, s így kénytelen
volt Udzsiba* költözni, ahol szerencsére volt egy kis birtoka. Nem
mondhatni, hogy a fővárosban olyan volt az élete, amiből arra
következtethetett volna: sajnálja majd itthagyni a várost - ámde
amikor eljött az idő, és költözni kellett, nem ment minden
fájdalom nélkül. Első szempillantásra is látszott, hogy új házának
számos hátránya van. Közel volt a halterelő gátakhoz, s ez eléggé
lerontotta a kilátást, de az örvénylő víz robajlását is igen
zavarónak érezte. De nem volt más választása, bele kellett
törődnie. És egy idő múltán a herceget újból érdekelni kezdték a
virágok, az őszi fák, sőt órákat töltött el azzal, hogy elnézte a
tovarohanó folyót. Gyakran eszébe jutott, hogy felesége milyen
boldogan osztaná meg vele ezt az életet, itt, a vadonban, az
elhagyatottságban.
Vendégjárásról, társaságról persze még kevésbé lehetett szó
most, hogy így eltemetkezett vidéken, és a birtokon dolgozó
néhány köszvényes parasztot, durva falusi embert leszámítva,
valóban a tájukra sem jött senki. A hercegre úgy ránehezedett a
magány, mint a reggeli köd a dombokra. De nemsokára örömteli
megváltás kínálkozott. A szomszédos falusi templomban ugyanis
élt egy szent ember, egy Tanító. Bár nagy tudású ember volt, akit
az udvarnál is nagyon becsültek, nem vett részt nyilvános
szertartásokon, és csak ritkán lehetett rábeszélni, hogy elhagyja
hegyi magányát. Amikor azonban meghallotta, hogy Hacsi herceg
a közvetlen közelében telepedett meg, és nagy szüksége van némi
társaságra, el-elment hozzá, hogy vele együtt végezze a
szertartásokat, vagy kettesben tanulmányozzák a szent iratoknak
egy-egy fejezetét, és mivel úgy látta, hogy Hacsiban igazi buzgó
hit lakozik, mind gyakrabban és gyakrabban jött át hozzá.
 Hacsi herceg most kezdte csak felfogni a már rég ismert tanok
mélyen rejlő értelmét. Soha még ennyire nem érezte, hogy az
érzékeinkkel felfogott élet mennyire értelmetlen, menynyire ki
nem elégítő.
- Gondolataimmal teljesen egy másik világban élek - ma
gyarázta a Tanítónak. - Viszont zsenge korú gyermekeim van
nak, és mindaddig, amíg nekik szükségük van gondoskodá
somra, meg kell elégednem azzal, hogy csupán szellemi életem
változzék meg, s a nagyobb változással várnom kell.
A Tanító bensőséges viszonyban állt Rjozen excsászárral is,
mert valamikor az is vele tanulmányozta a szent iratokat. Most
pedig, hogy a Tanító egyik nap lement a városba, beállított Rjozen
palotájába. Előbb segített Rjozennek néhány nehéz fejezet
megértésében, majd Hacsi hercegre terelte a szót.
- Vallásos irodalmunkban igen széles körű ismeretei vannak -
mondta -, és szemlátomást mélyen meg is érti mondanivalójukat.
Óhatatlanul az a meggyőződés támadt bennem, hogy igazi
hivatása a papi hivatás. A világi dolgoktól való teljes elszakadást
tekintve máris egyenrangú nem egy elismert szent életű
emberünkkel.
- Csodálom, hogy még nem lépett egyházi szolgálatba - felelte
Rjozen. - "Az álruhás pap" - a fiatalok mindig így emlegetik.
Igazán kár.
Úgy esett, hogy Kaoru is jelen volt ennél a beszélgetésnél. Akár
az a herceg, akiről a Tanító beszélt, szívében ő is elfordult e
látható világ mulandó dolgaitól. De magában restelkedve vallotta
be, hogy ájtatosságaival még senkiből sem váltott ki csodálatot.
Hogy valaki szent embernek számíthat anélkül, hogy valójában
elhagyná a világi életet, ez új volt számára, és felkeltette
figyelmét.
- Hacsi hercegben mindig is nagy kívánság élt, hogy szer
zetes lehessen - folytatta a Tanító. - De hol ilyen, hol olyan
akadályok álltak útjában. És most - sajnos, ezt kell monda
nom - kívánságának teljesülése kevésbé valószínű, mint bár
mikor, ugyanis két serdülő lánya van, s azokat nem hagy
hatja el.
A Tanító nagyon szerette a zenét.

- Hacsi mindkét lánya feltűnően jól játszik citerán* - tette

hozzá. - Ha hallanád, amint zenéjük elvegyül a közeli folyó
csobogásával, a Paradicsomban hinnéd magad.
Rjozen mosolygott. A Tanító régimódi stílusa mindig
mulattatta.
- Valóban meglepő! - mondta. - Az ember nem gondolná,
hogy nevelésük körülményei kedvezőek lettek volna ilyen tudás
megszerzésére. De ha a herceg annyira tanácstalan, hogy mit
kezdjen a lányaival, miért nem bízza őket rám? Amíg élek,
mindent megtennék értük, ami csak módomban van . ..
Rjozen jóval fiatalabb volt Hacsi hercegnél, s úgy érezte,
ajánlata teljesen ésszerű. Szuzaku nem hasonló körülmények
között bízta-e lányát, Njoszant, Gendzsi hercegre? És elképzelte,
hogy ő, akinek annyi szabad ideje van, milyen kellemes órákat
tölthetne két ilyen jó muzsikussal, akik bármikor rendelkezésére
állnak. Kaoru jóformán nem is hallotta a lányokról szóló
beszámolót - az érdekelte, amit Hacsi hercegről beszéltek. Miben
állhat jámborsága? Min töprenghet, mire törekszik? Mennyire
vágyott rá, hogy legalább találkozhasson ilyen emberrel!
- Lennél szíves megmondani Hacsi hercegnek - szólt Kaoru,
amikor a Tanítót az ajtóban még utolérte -, nagyon szeretnék
egyszer-egyszer együtt olvasgatni vele. Ne beszélj meg semmi
véglegeset, csak próbáld megtudni, hajlandó lenne-e erre?
Beszélgetésüket követően Rjozen üzenetet küldött Hacsi
hercegnek. "Valaki igen megható szavakkal beszámolt nekem
róla, milyen helyzetben vagy jelenleg." Levelével együtt
költeményt is küldött: "Hogyan lehetséges, hogy sűrű, komor
felhők ereszkedtek kettőnk közé, ámbár egyek voltunk a világi
dolgok megvetésében?"*
A Tanító előbb érkezett meg Udzsiba, mint Rjozen küldönce, és
egyenesen Hacsi herceg házába sietett. Valóban ritkán esett meg,
hogy küldönc igyekezzék ez elhagyatott hely felé. A herceg
nagyon megörült a hírnek, és a Tanító figyelmeztetésére
gondolva, sietősen készíttetett némi ételt, amit a folyó és a kert
nyújthatott.
"Nem hirdethetem magamról, hogy teljességgel megvetem

a világot, hisz, sajnos, a világ vetett meg engem, s ez űzött e

szomorú dombok közé." Hacsi herceg ezzel a költeménnyel
válaszolt Rjozennek, jobbára csak azért, mert szabadkozni akart
annak bókja miatt, hogy őt hit dolgában kiválóságnak tartja. Ámde
Rjozen úgy értelmezte szavait, hogy szemrehányásnak szánja
azoknak, akik ellene voltak, és bizony fájlalta, hogy Hacsi ennyire
nem hajlandó feledni a múltat.
- A fiatalembert szemlátomást komolyan érdeklik ezek a
dolgok - mondta a Tanító, amikor előhozakodott Kaoru kérésével.
- Úgy látom, szeretné alaposan megérteni a szent iratokat, és
úgyszólván gyerekkora óta tanulmányozza őket. De hallottam, az
udvarnál is és otthon is annyi kötelezettség hárul rá, hogy egyébre
nem futja idejéből. Az államigazgatásban betöltött tiszte sem
olyan, ami megengedné, hogy huzamosabb időre visszavonuljon
kolostorba vagy más megfelelő helyre. Egyszer-egyszer persze
megteheti, de nem szabad olyan látszatot keltenie, mintha
szakítani akarna a közélettel. Viszont annyi dolga van, és
szemlátomást gyakran annyira kimerült, hogy ilyen időszakos
oktatásban igen nehéz lenne részt vennie. Ezért különösen
érdekelte, amit a te tanulmányaidról meséltem, és megkért,
tudakoljam meg, van-e lehetőség arra, hogy elfogadd
tanítványodnak.
- Igen szokatlan eset ez - mondta Hacsi herceg. - Az élet
hiábavalóságának megértése majdnem mindig valami egyéni
bánat vagy csalódás eredménye szokott lenni. Hogy egy
fiatalember, pályája delelőjén, a jó szerencse nyújtotta minden
előny birtokában ilyen érdeklődést tanúsít az eljövendő élet iránt,
ez igazán figyelemre méltó. Gondolhatod, nekem is éppen eleget
kellett megérnem ahhoz, hogy belefáradjak akkori életembe, és
gondolataim teljesen a szellemi dolgok felé forduljanak. Valóban,
életemben oly gyorsan követték egymást a sorscsapások, hogy úgy
látszott, mintha Buddha urunk, szívbeli konokságomat ismerve,
elhatározta volna, hogy semmit, de semmit meg nem hagy nekem,
ami a köröttem levő világhoz köthetne. Itt állok a sír szélén, de
gondolataim felerésze még most is az élethez köt, nem törődöm a
jövővel, süket vagyok a múlt figyelmeztetéseivel szemben -
márpedig ilyen ember nem lehet jó

oktató. Mondd meg neki, hogy ne tanítványként jöjjön, hanem

mint barát, aki az isteni törvény szerint egyenlő velem.
Ezután levélváltás következett, s ennek eredményeként
megállapodtak a látogatás napjában. Udzsiban különös élet
kezdődött Kaoru számára - sokkal különösebb, mintsem gondolta
volna. Kezdjük csak magával a házzal. Nem is várta, hogy nagy,
szépen berendezett házba kerül, de kiderült, hogy falusi házikó az
csupán, a leggyérebb bútorzattal. A vidéki életnek egyik
legnagyobb előnye a csend. Ámde itt a folyó állandó zúgása olyan
nyugtalansággal töltötte el az embert, hogy semmi egyébre nem
bírta összpontosítani gondolatait. Kaoru eltöprengett, hogy a folyó
zúgása, a víz felől jövő s a házikót meg-megrázó jeges
szélrohamok közepette jöhet-e egy percnyi álom is az ember
szemére. A herceg virrasztásból és vezeklésből álló életéhez talán
megfelel ez a hely. De hogyan bírja ezt az életet a két fiatal lány?
Bizonyosra vette, hogy azokból már rég kiveszett minden női
hajlam és jellemvonás. Amikor Hacsi herceg és ő olvasmányuk
mellett ültek, mindössze papírból készült válaszfal különítette el
őket attól a szobától, amely a két ifjú hercegnő állandó
tartózkodási helye volt. Ilyen körülmények között bárki kevésbé
komoly embernek időnként bizonyára átszálltak volna gondolatai
a válaszfalon túlra - és valóban, Kaoruban is óhatatlanul feltámadt
némi kíváncsiság: milyenek lehetnek, miről beszélgethetnek a
lányok, akik ilyen különös körülmények között nőttek fel. De nem
azért jött erre a messzi és elhagyatott helyre, hogy idejét holmi
udvarlásra vesztegesse. Valóban, éppen az az elszánás hozta őt
ide, hogy egyszer s mindenkorra leszámol az ilyen
hiábavalóságokkal, s ezért konokul száműzött fejéből minden
olyan gondolatot, mi játszódhat le a papírajtó mögött. Hacsi
herceget nagyon megszerette, és udzsi látogatásai hamarosan
gyakorivá váltak.
A hercegtől kapott oktatásból pontosan az a haszna volt, amit
óhajtott is. Bár Hacsi herceg upaszaka* volt, teljesen hi-vatottan
magyarázta a szent szövegeket, és fejtegette a vallás szabályait;
mindezt roppant egyszerűen adta elő, s mellőzte tudásának
minden fölösleges fitogtatását. Természetesen min-
dig bőven akadnak jámbor tudósok és tudós papok, akik nagy
segítséget nyújthatnának, ha az embernek megvolna hozzá a
bátorsága, hogy kérdéseivel zaklassa őket. Kaoru számtalan ilyen
emberrel találkozott már, de ezek mind magas poszton álltak, és
kolostorukkal vagy gyülekezetükkel kellett törődniük - egyszóval
igen elfoglalt és túlságosan fontos személyek voltak, hogysem
könnyen a közelükbe férkőzhetett volna. Másrészt pedig ismert
egyszerű papokat, akik azzal büszkélkedtek, hogy Buddha szerény
"tanítványai", és tekintélyüket csupán életük kemény
szigorúságának köszönhették. Kopottságu-kat, közönséges
beszédmódjukat és esetlen bizalmaskodásukat azonban annyira
bántónak érezte, hogy nem bírt velük érintkezni. Nappal még talán
elviselhetők lettek volna, de elfoglaltsága miatt jómagának csupán
a kései órákban jutott szabad ideje ilyen beszélgetésekre,
márpedig ha ágyafejéhez ilyen embereket enged, ezzel jobbára
csak azt érheti el, hogy oktalanul megzavarják éjszakai nyugalmát.
Milyen más volt a mostani tapasztalata! Hacsi hercegnek
előkelő megjelenése volt, megnyerő modora, és beszéde annyira
eltért a közönséges oktatásétól, hogy eleinte alig is hitte,
ugyanazokról a szövegekről, tanításokról van szó. Fejtegetéseiben
nem volt semmi bonyolultság vagy titokzatosság: valóban a
legegyszerűbb és legkönnyebben érthető példákat és
magyarázatokat szerette. Jól nevelt és finom lelkű ember volt -
mindössze ez okozta a különbséget.
Kaoru mind jobban és jobban megszerette a herceget, és
boldogtalan volt, ha udvari kötelezettségei miatt egyetlen leckét is
el kellett mulasztania. Valóban, szíve szerint szakadatlanul ezzel
foglalkozott volna.
Kaoru gyakori udzsi látogatásai nyomán Hacsi herceg és öccse,
Rjozen excsászár között újjáéledt a rokoni kapcsolat, és az
excsászár küldönceinek jövés-menése élénkséggel töltötte meg az
elhagyatott helyet. Újévkor és más alkalmakkor Rjozen igen szép
ajándékokat küldött, Kaoru pedig, valahányszor lehetőség
kínálkozott rá, szép és hasznos ajándékokkal rótta le háláját a
herceg iránt.
Három esztendő múlt el így. Ösz vége felé jártak, és elérke-

zett a herceg ez időre rendelt imáinak ideje. A halterelő gátakat

verdeső víz robaja az évnek ebben a szakában fülsiketítővé vált, s
ez annyira nyugtalanította a herceget, hogy elhatározta: egy hetet
abban a templomban tölt, ahol a Tanító lakik, ámbár jól tudta,
hogy távolléte alatt unalmas és nyomasztó idő köszönt lányaira.
Úgy esett, hogy Kaoru egy időn át nem hagyta el az udvart. De
egyik éjjel, a későn kelő hold csábítására, elhatározta, hogy
nyomban felkerekedik. Titokban kelt útra, feltűnést kerülő
öltözékben, és kíséretét csupán egyetlen lovász jelentette.
Szerencsére a ház a folyó innenső oldalán állt, így csónakról nem
kellett gondoskodnia. Végig lóháton tette meg az utat. Ahogy a
falu felé közeledett, sűrű köd ereszkedett alá. Letévedt az
ösvényről, és kénytelen volt a sűrű erdőn át utat törni magának, itt
pedig csakhamar bőrig áztatta a fák leveleiről pergő harmat.
Valóban fogvacogtató kalandba keveredett: teljesen új volt ez
számára, és kellemes borzongással töltötte el.
Nem akarta felébreszteni a falusiakat, ezért megtiltotta
lovászának, hogy jelezze érkezését.* Amint átvágott a birtokot
körülvevő bozótos sövényen, még át kellett lábalnia egy sereg
patakocskán is: még itt is nagy óvatosan lovagolt, hogy zajt ne
üssön. De ahogy lopakodva haladt, a parasztházikók felé édes illat
szállt, mely "egyetlen ismert virágéra" sem hasonlított.*
Ahogy közeledett a házhoz, halk zeneszót hallott. Tudta, hogy a
herceg nagyon szereti a muzsikát, és már régen vágyott rá, hogy
egyszer hallhassa a játékát, de sosem kínálkozott rá lehetőség.
Most viszont itt volt a kitűnő alkalom. Hamarosan rájött, hogy
lant szól. Odzsiki* hangnemre hangolták, és e pillanatban csupán
egyszerű kísérőzenét próbálgattak rajta. De a hely és idő hatására
újszerű csengés költözött az ismerős hangokba, és hogy
plektrummal pendítették, tisztán, határozottan csengett a hangszer.
Egyszer-egyszer csatlakozott hozzá egy tizenhárom húros citera
is, roppant édes, finom hangon. Kaoru úgy döntött, hogy kint
álldogál egy kicsit és hallgatózik. De hiába volt minden
óvatossága: meghallották érkezését, és egy durva fickó - holmi
éjjeliőr lehetett - kijött és megszólította.

- Nincs itthon a herceg. - mondta. - A templomban van.

Kívánod, hogy érte küldjünk?
- Természetesen nem - válaszolta Kaoru. - Valószínűleg csak
néhány napra ment, és álmomban sem jutna eszembe, hogy
félbeszakittassam vele ájtatosságait. Talán megkérem a
hercegnőket, közöljék vele, mennyire sajnálom, hogy nem
találkozhattunk. Pedig bőrig áztam . ..
- Majd meglátom, meghallgatnak-e! - szólt az ember, és
közben szélesen, eléggé kellemetlenül vigyorgott.
- Várj egy pillanatra! - húzta vissza Kaoru. - Nagyon
szeretném hallani ifjú úrnőid játékát. Már rég tudom, hogy
kiválóan tehetséges muzsikusok, s nem óhajtanám elmulasztani a
mostani pompás alkalmat. Nincs itt valahol egy zug, ahol teljesen
észrevétlenül hallgathatnám őket? Tudom, ha annak rendje-módja
szerint bejelentem magam, azonnal abbahagyják a játékot, ezt
pedig semmiképpen sem kívánnám.
Az őr közönséges parasztember volt ugyan, de kezdett rájönni,
hogy valami előkelő és jelentékeny személlyel tárgyal. Most már
sokkal tisztelettudóbb hangon szólt:
- Ha magukban vannak, gyakran reggeltől estig játszanak. De
ha idegenek járnak itt, különösen ha a városból jönnek, a világért
sem hajlandók egyetlen hangot is játszani. Azt hiszem, őfensége
nem akarja, hogy tudjanak ittlétükről - egyszóval, hogy ne fusson
híre ennek.
- Ha ez így van - nevetett Kaoru -, eléggé eredménytelennek
bizonyult erőfeszítése, hogy létezésüket eltitkolja. Minduntalan
emlegetik őket, mint korunk két roppant tehetséges lányát. De
gyerünk! Mutasd meg az utat! Bármilyenek is, ha meggondoljuk,
hogyan nevelkedtek fel, csak egészen rendkívüli teremtések
lehetnek.
- Ez engem nem érdekel - mondta az ember -, és azt hi
szem, ebből még bajom támad később .. .
De aztán engedett Kaoru sürgetésének, és elvezette a
bambuszkerítéshez, mely minden oldalról védte a hercegnők
lakosztályát. Itt hagyta Kaorut, majd gondjaiba vette a lovászt, s
azt a nyugati verandán helyezte el. A kerítésen egy helyütt ajtó
volt. Kaoru résnyire kinyitotta és bekandikált. Sűrű őszi

ködfelhők vonultak el a hold előtt; a szobában levők bizonyára

élvezni akarták ezt a látványt, mert kissé felhúzták az egyik
redőnyt. A szunokón* fiatal szolgálólány kuporgott görnyedten és
vacogósan, mellette pedig - amennyire Kaoru kivehette - egy
öregebb asszony üldögélt. Bent, a szobában, volt valaki, s bár az
oszlop kissé eltakarta, látni lehetett, hogy előtte a lant, kezében
pedig most is ott a pengető. Most éppen pendített egyet vele, s
úgy esett, hogy e pillanatban az eddig ködfelhő mögött rejtőző
hold ragyogón előbukkant.
- Milyen furcsa! - szólalt meg az, aki a lanton játszott. -
A pengetővel odainthetsz a holdnak, ahogy egy embernek jelt
adhatsz a legyeződdel! - Mialatt beszélt, felnézett az ablakra.
Kaoru eleget láthatott ahhoz, hogy megállapítsa: határozottan
csinos az arca.
- Arra már használták a pengetőt, hogy visszafordítsák a
lenyugvó napot.* A te ötleted azonban egészen új.
Aki e szavakat mondta, egy párnának támaszkodott, és fejét
lehajtva nézte az előtte, a földön fekvő citerát. Előbbi
megjegyzését nevetve mondta, de a helyreigazításból olyan
komolyság érzett, mintha számára nagy jelentősége lenne e
ténynek.
- Nos, akár tőlem származik az ötlet, akár nem - vála
szolta a nagyobbik lány -, nem tagadhatod, hogy a lantnak és
a holdnak sok köze van egymáshoz.*
Beszélgetésük ebben a mederben folytatódott. Szellemesen és
finoman megfogalmazott mondataik voltak, s mindez igen távol
állt attól, amire Kaoru az ilyen furcsa körülmények között
nevelkedett lányoknál felkészülhetett.
Mindeddig azt hitte, a valóságban nem létezik olyasmi, hogy az
ember rendkívül szép és művelt ifjú hölgyeket találjon elhagyatott
vidéki kastélyba zárva, hiszen ez a fordulat kizárólag ifjú
komornak regényes olvasmányaiban szerepel. Most aztán kiderült,
hogy ezek a történetek jobban hasonlítanak a való életre, mintsem
gondolta. Azt kívánta, bár ne lenne olyan sűrű a köd, mert már
alig látott valamit. S amikor végre újból előbukkant a hold,
leeresztették a redőnyt. Nem kétséges, a bent levőket
figyelmeztették, hogy valaki a közelben jár: még le sem húzták a
redőnyt, amikor minden riadalom nélkül, nyu-
godtan és kecsesen, visszavonultak a szoba mélyébe. Kaoru
rájöhetett nem egy előnyös tulajdonságukra: mozgásuk köny-
nyed, halkan járnak, nem nagy szoknyasuhogással, mint a vidéki
lányok. Kaoruban nagy érdeklődés ébredt irántuk.
Elhagyta leshelyét, és parancsot adott, hogy a kocsiját hozzák
el a városból.
- Nagyon fájlalom - mondta az őrnek -, hogy őfenségét
nem találtam itthon. De köszönöm neked, hogy mégsem veszett
kárba az időm. Boldog lennék, ha most közölnéd a hölgyekkel,
hogy tiszteletemet tenném náluk. Azt hiszem, nem szeretnék,
ha most elmennék, és nem lenne lehetőségük, hogy kifejezzék
sajnálkozásukat, amiért idejövet bőrig áztam.
A hölgyek nem sejtették, hogy Kaoru megleste őket. Még az a
gondolat is bántotta és zavarba hozta volna őket, hogy talán
meghallotta, amint hangszerükön gyakoroltak.
- Nem érezted azt a különös illatot? - kérdezte Agemaki.
- Milyen ostobaság, hogy nem sejtettük: itt jár!
A lány, akinek az őr átadta Kaoru üzenetét, teljesen tanácstalan
lehetett, mire Kaoru úgy érezte, a körülmények folytán joga van
hozzá, hogy maga vegye kézbe a dolgok intézését: a sűrű ködben
visszament az ablakhoz, ahol az imént leskelődött.
A házban szolgálatot teljesítő falusi lányoknak fogalmuk sem
volt róla, hogyan szólítsák Kaorut, és amikor a fiatalember
beszélgetni próbált velük, nem válaszoltak. Egyikük azonban,
nagy félszegen és ügyetlenül, kicsúsztatott egy párnát, hogy
foglaljon helyet.
 - Nem mondhatnám, hogy nagyon kényelmes itt kint üldö
gélni! - tiltakozott Kaoru. - Elég nagy vállalkozás a városból
ide kijönni. Meredek az út, és hellyel-közzel elég rossz is. Azt
hiszem, joggal tartok igényt valami különb bánásmódra. Azt
reméltem, hogy mielőtt újra útra kelnék ebben a nyirkosság
ban, értésemre adjátok: becsülitek vállalkozó kedvemet.
Egyik fiatal szolgáló sem érezte, hogy képes lenne ilyen finom
modorban válaszolni. Nem bánták volna, ha valaki kimenti őket
zavarukból, ezért elküldtek az egyik komornáért, aki nyilván már
aludni tért a ház túlsó végében. De az asz-

szony jó ideig váratott magára. Agemaki érezte, nevetségesen

mesterkélt viselkedés ez, ezért közbelépett:
- Attól félek, egyikünk sem érti, miről beszélsz! - mondta halk
hangon, s azzal visszavonult a szoba mélyébe.
- A megjátszott naivság elég gyakori látvány az udvarnál -
jegyezte meg Kaoru -, és igen fájlalnám, asszonyom, ha miattam
te is felvennéd ezt a modort. Mert nem hihetem, hogy valaki, aki
egy fedél alatt lakik egy olyan nagy tudású emberrel, mint a te
apád, a herceg, a legegyszerűbb szokások és kötelezettségek terén
ilyen tájékozatlan maradjon. Nem, asszonyom, meggyőződésem,
hogy kitűnő az ítélőképességed, és kérlek: élj vele - amennyiben
hajlandó vagy figyelmedre érdemesíteni érzéseimet, amelyeket
nem is igyekszem titkolni előtted.* Fölösleges mondanom, hogy
nem széptevéssel kívánok közeledni hozzád. Ilyen
könnyelműségre nincs bennem hajlandóság, s egy szemernyit sem
csábít, hogy behízelegjem magam - amint ezt bizonyára máris
észrevetted. Csupán annyit kérek: engedd meg, hogy egy-egy
beszélgetéssel vagy levéllel könnyítsék életem terhén. Azt hiszem,
ha jobban megismersz, ez az időtöltés nem lesz egészen ellenedre,
hiszen elég elhagyatott helyen laksz.
Milyen választ kell adni ilyen beszédre? Még szerencse, hogy
Agemakit kimentette zavarából egy idősebb hölgy érkezése: ő
volt az a komorna, akit ágyából húztak ki. A hölgyet bizony nem
lehetett volna félénkséggel vádolni!
- Szégyelljetek magatokat! Hát nem tudjátok, hogyan kell
viselkedni?! - kiáltotta harsányan a szolgálólányok felé. - Hol
várakoztatjátok az urat? Vezessétek be, de azonnal! Uram,
ezeknek a fiatal lányoknak fogalmuk sincs a kötelességükről! -
sápítozta.
Bár öreg volt, de határozott, erélyes hangon beszélt, s a két
hercegnő úgy érezte, bizony restelkedhetnek a maguk
tehetetlensége miatt.
- Uram - folytatta az idős hölgy -, látogatásod annál is
kedvesebb számunkra, mert olyan sokan, akiknek kötelességük
lenne eljönniük, szemlátomást végképp elfeledték, hogy ez a
nagy ember, az én fenséges gazdám, egyáltalán a világon van.

Ámbár nem rám tartozik, de megvallom: meg vagyok illetődve

látogatásodtól, és bizonyos vagyok benne, hogy ifjú úrnőim
ugyanígy szólnának, vagy még különbül is, ha nem lennének
túlságosan félénkek a beszédre.
Kissé sokat tart magáról, állapította meg Kaoru, és eleinte
inkább ellenszenvesnek érezte a hölgyet. De látszott, hogy erős
egyéniség, és hangja határozottan, kellemesen csengett.
- Már-már kétségbeestem - kezdte Kaoru -, de úgy látom,
te valóban érted, miről van szó, és nagy megkönnyebbülés szá
momra, hogy megérkeztél.
Mialatt ezt mondta, belépett a szobába és leült, háttal egy
széknek.* A szolgálólányok a paraván mögül leselkedtek feléje, és
ahogy a növekvő hajnali világosságnál most már a színeket is fel
lehetett ismerni, látták, hogy vadászruhája, ez az igen egyszerű,
sőt köznapi ruha, teljesen átázhatott a szitáló esőben. Ámde olyan
elbűvölő illatot árasztott, hogy szinte nem is e világból valónak
érzett.
Az öreg hölgy váratlanul könnyekben tört ki.
- Ó, uram - panaszolta -, tudom, hogy ez nem feladatom,
és meg is próbáltam, hogy visszatartsam magam, de úgy érzem,
van valami, amit tudnod kell.. . Évek óta reménykedem, hogy
egyszer lesz rá alkalmam . .. nem arra, hogy az egész történetet
elmondjam, hiszen az nagyon hosszadalmas lenne .. . csupán
néhány szót szeretnék váltani veled. Bizony, uram, minden
imámba beleszőttem ezt a kérésemet, de most, hogy meghallga
tást nyertem, s itt állsz előttem, és mondanám is, amit akartam,
egyszeribe ilyen megrendülést érzek. Félek, nem is megy ez
így - zokogta -, helyesebb, ha bele sem kezdek.
Kaoru tudta, hogy idős embereknél könnyen áll a sírás, de úgy
érezte, hogy ebben az esetben valami valóságos bánat húzódik
meg e kitörés mögött. Kíváncsi volt, mi lehet az.
- Bár előbb tudtam volna rólad! - felelte. - Nem ez az
első alkalom, hogy idejövet bőrig ázom, de eddig mindig úgy
távoztam el a csatakos bozóton át, hogy egyetlen részvevő szót
sem kaptam útravalóul. De ha már belekezdtél valamibe, amit
el akarsz mondani, nem lenne jobb, ha megpróbálnád befejezni?
Nem valószínű, hogy gyakran lesz ilyen jó alkalmunk.

- Igazad van - válaszolta a hölgy zokogva -, és ha lenne is ' még

ilyen alkalom, ki tudja, jómagam itt leszek-e, és élhetek-e vele.
Mert, mint mondják, egyikünk sem tudja, felébred-e másnap. Igen,
legalább annyit megpróbálok elmondani, hogy én, öregasszony,
hogyan keveredtem a dologba. Amit mondani akarok, az ugyanis
anyádra, Njoszan hercegnőre vonatkozik. Az én nevem Ben no
Kimi, és unokanővérem, Kodzsidzsu,* volt a hercegnő kedvenc
udvarhölgye. Kodzsidzsu rég meghalt. Bizony, nem él már senki
azok közül, akikkel együtt nevelkedtem. Én csupán később
hallottam meg a történteket, mert igen messzi éltem, szinte azt
mondhatnám, hogy egy másik világban.* Öt-hat évvel ezelőtt
jöttem vissza, és szolgálatba léptem itt, ahol most is vagyok. Nem
tudom, hallottál-e valaha is Kasivagiról, a mostani nagy kancellár*
bátyjáról? Azt hiszem, ilyen vagy olyan vonatkozásban hallhattad
már a nevét. Kasi-vagi meghalt. .. Ó, egek, milyen jól emlékszem
rá, pedig de sok év múlt el ama szörnyű nap óta! Te akkor még
csak csecsemő voltál, most pedig felnőtt emberként állsz előttem.
Igen, anyám volt ennek a drága Kasivagi úrnak a dajkája, én pedig
ápoltam öt utolsó napjaiban. Nagyon megszokott engem, és bár
rangban egyáltalán nem álltam közel hozzá, bizalmába fogadott, és
mindent elmondott nekem, ami foglalkoztatta. Voltak olyan dolgok
is, amiket senki másnak még csak meg sem említett volna. De
velem gyakran és egész őszintén elbeszélgetett, és amikor
betegsége előrehaladtával látta, hogy elérkezett a vég, értem
küldött, és sok mindent elmondott nekem, amiről azt akarta, hogy
halála után tudjak róla. Van valami, amit legfőképpen el kell
mondanom. De ha azt akarod, hogy belekezdjek, jöjj közelebb,
hogy füledbe súghassam. A szolgálólányok odaát máris
lökdösődnek, és figyelnek bennünket. Nem is lehet felróni nekik,
hogy csodálkoznak, amiért ilyen hosszan tartóztatni merlek.
Kaoru úgy érezte, mintha valami boszorkány vagy
jövendőmondó zagyvaságait hallgatná. Óhatatlanul arra kellett
gondolnia, hogy az öreg hölgy fölöslegesen rejtélyeskedik.
Egyvalamit azonban biztosra vehetett: bármi is az a titok, amelyet
most fel akar tárni, összefüggésben kell lennie azzal a bizony-

talansággal, amely őt már oly rég kínozza. Az időpont azonban

teljességgel alkalmatlan volt erre a közlésre. Az öreg hölgy máris
észrevette, mennyi kíváncsi tekintet szegeződik rájuk, s most már
csak az kell, hogy meglássák, amint egyszeribe, netán egész
éjszakán át tartó bizalmas beszélgetésbe merülnek! Kaoru ettől
annyira zavarba jött, hogy hirtelen felállt, és így szólt:
- Félek, még most sem sejtem, mit is óhajtanál közölni ve
lem. De mindig szívesen hallok a régi időkről, és ha az időpont
nem lenne annyira alkalmatlan, most is örömmel hallgatnálak.
De úgy érzem, máris hosszasabban elidőztem, mint szándékom
ban volt. Egyébként - amint bizonyára észrevetted már -
egyáltalán nem úgy vagyok öltözve, hogy fényes nappal is
megfeleljen ruházatom. Kis idő múlva eloszlik a köd, és félve
gondolok rá, micsoda látványt nyújtok majd! A többi mondani
valódra majd sort kerítesz máskor.
Mialatt beszélt, abban a templomban, ahol Hacsi herceg
tartózkodott, megszólalt a harang. Ugyanakkor újra leszállt a köd,
és vastag lepelként betakarta a házat. Milyen nyomasztó lehet itt
élni! Nem csoda, hogy az ifjú hercegnők, mivel ilyen lehangoló
környezetben kénytelenek élni, kissé mogorvákká és meg-
közelíthetetlenekké váltak.
- Akit kerestem, elrejti a hegyek köde,* és most, virradat
kor, még a hazafelé vezető utamat is elzárja!
Kaoru ezt a költeményt küldte be, mialatt kocsijára várt. A
házbeliek mozgolódni kezdtek, és képzelhetjük, milyen
kíváncsian bámulták a fiatalembert, hiszen megjelenése még a
fővárosban is mindig eseményt jelentett, pedig ott igazán nehéz
feltűnést kelteni. Agemaki nem bírta rábeszélni komornak, hogy
válaszoljanak helyette, így végül halkan sóhajtott egyet, és ezt a
költeményt idézte:
- Ki az, aki a felhőkbe burkolt dombok veszélyes ösvényein
át éppen az ősz legködösebb órájában akarja meglelni az utat?
Agemaki válaszát éppen akkor adták át, amikor Kaoru indulni
készült.
Különös, milyen nehezére esett elhagyni ezt a helyet, amely
pedig - ha tárgyilagosan megfontoljuk - igazán keveset nyújt-

hatott neki. Viszont nyugtalankodott, sikerül-e észrevétlenül

visszajutnia a városba.
"Ma éjszaka kötött felületes ismeretségünkből csupán azt
érzem - írta Agemakinak -, mennyi mondanivalóm lenne
számodra, ha csak egy kissé jobban bizalmadba fogadnál. Fájna,
ha továbbra is úgy bánnál velem, mint bárki kívülről jött
látogatóddal, s ez azt is mutatná, hogy nem tudsz különbséget
tenni - márpedig ezt igazán nem várnám tőled."
Azzal elment a nyugati szárnyba, ahol rendbe hoztak számára
egy szobát.
- Látta fenséged az embereket lent, a halterelő gátnál? -
kérdezte a lovásza. - Azt olvastam le az arcukról, hogy rossz
fogásuk lehetett.
Lovásza szemlátomást mindent tudott azokról a dolgokról,
amelyek az ő számára annyira különösek és titokzatosak voltak.
A folyón most furcsa alkotmányok tartottak lefelé: fát úsztattak
a hátán. A part mentén végestelen-végig szorgos munka folyt: ki-
ki űzte a maga egyszerű foglalatosságát, ami a kenyerét jelentette.
Milyen különös élet lehet ez, minden áldott nap ezekben a
lélekvesztőkben hánykolódni a zajló víz hátán! Ámde ő maga
még jáde-faragásos teraszon üldögélve is milyen gyakran érzi,
hogy veszélyes vizeken jár: bizonytalanságban hányódik, és nincs
szilárd talaj a lába alatt.*
Kaoru tuskövet hozatott.
"Bizony szomorú lehet a Híd Lányának* élete, hisz még ruhám
ujjából is facsarni lehet a vizet, amelyet az elhaladó hajók rám
fröcsköltek" . . . "Te is gyakran látod a hajókat" - tette még hozzá.
Az éjjeliőrrel elküldte a levelet Agemakinak. A reggeli
világosságban most látta, hogy az őr szegény, kiéhezett, vacogó
ember.
Ilyen üzenetre nem illett válaszolni holmi közönséges, nem
illatosított papíron, de Agemakinak soká kellett volna keresgélnie,
mire valami jobb papírt talál. Az volt a fontos, hogy nyomban
válaszoljon, tehát rögtön leüít, és ezt írta:
"Senki élete nem hasonlít annyira a hullámokéra, mint az

enyém, hisz sorsuk az, hogy hajnalban és alkonyatkor a Folyó

Őrének* evezőiről csepegjen rájuk a víz."
Kaoru úgy érezte, más tekintetben is érdekes lehet az, akinek a
kézírása ilyen előkelő, és semmi hajlandóságot nem érzett, hogy
hazasiessen. De már többször jelentették, hogy kocsija előállt.
Megígérte tehát, hogy újból eljön, mihelyt Hacsi herceg visszatér,
majd az éjjeliőr segítségével levetette átázott ruháját, és nappali
öltözékbe bújt, amit a fővárosból kapott.
Hazafelé persze leginkább az öreg hölgy félbemaradt
elbeszélése foglalkoztatta, de ugyanakkor szeme előtt lebegett
Age-makinak és húgának képe is. Igen, mindketten sokkal
vonzóbbak, mintsem várta volna. Olyan érzés ébredezett benne,
hogy - eddigi véleményével ellentétben - mégiscsak öröm élni. E
pillanatban legalábbis úgy érezte, nem különösebben sietős
számára, hogy hátat fordítson a világnak.
Gondosan ügyelt, hogy köszönőlevele semmiképp ne tessék
szerelmes levélnek. Elég vastag, egyszerű papírra írt, de nagy
gonddal megválasztotta és előkészítette ecsetjét; levele hangjának
árnyalását nagy ügyességgel és finoman tervezte el. Ezt írta:
"Most sajnálom, hogy oly sok mindent nem mondtam el, mivel
féltem, hogy tolakodásnak tartanád. De, amint már meg is
vallottam neked, számítok rá, hogy a jövőben sokkal szabadabb
bejárást engedélyezel nekem. Amint meghallom, hogy őfensége
befejezte lelkigyakorlatát, máris hozzád sietek, és rendelkezésedre
állok: bízom benne, hogy akkor eloszlatod a félreértéseket,
amelyek legutóbbi tapogatózó és ködös beszélgetésünket
zavarták."
Levelének hangja valóban elég józan volt. Az írást most átadta
egyik kísérőjének, bizonyos Szakon no Dzsónak, azzal az
utasítással, hogy Ben no Kimivel küldesse majd be - azzal az idős
asszonnyal, akivel előző este elbeszélgetett.
Eszébe jutott az éjjeliőr kiéhezett külseje, és küldött neki egy
nagy kosár finom ennivalót. Másnap ajándékokat küldött az udzsi
templomba. Az épület védtelen helyen állt, ezért úgy gondolta,
hogy papjai ebben az évszakban sokat szenvedhetnek a hidegtől.
Hacsi herceg bizonyára szeretné valamilyen formában viszonozni
az ottani vendéglátást, s Kaoru lehetővé akarta
tenni számára, hogy bőkezű lehessen, tehát egy nagy halom
selymet és bolyhos pamutszövetet küldött neki. A küldemény
éppen aznap érkezett, amikor Hacsi herceg távozni készült, s így
megvolt az az öröme, hogy a templom minden lakóját
megajándékozhatta új papi köntössel vagy alsóruhával, vagy
pedig elegendő anyagot adhatott, amiből készíthettek maguknak.
Kaoru az éjjeliőrnek már megmondta, hogy tartsa meg az átázott
vadászruhát, amelyet a múltkori látogatásakor otthagyott. Igen
szép öltözék volt ez - a legdrágább fehér damasztból készült. Az
őr ebben a ragyogó burokban is megmaradt a régi szegény,
ösztövér embernek, s bizony furcsán festett. Ráadásul, amerre
ment, különös illat lengte körül; bár sok sikert aratott vele, de
roppant zavarónak érezte az illatot, s ezért mindent elkövetett,
csak hogy megszabaduljon tőle.
- Ezek az udvari urak értik a módját, hogyan kell magukat
szagosítani! - dohogta. - Sejtelmem sincs róla, honnan sze
reznek ilyen illatszert!
Nemsokára megérkezett Agemaki válasza. Mesterkéletlen,
szinte gyermekien egyszerű írás volt.
Hacsi hercegnek, visszatérte után, megmutatták a levelezést;
feltűnt neki Kaoru hangjának komolysága.
- Bizonyos vagyok benne - mondta -, hogy hasonló körül
mények között a legtöbb fiatalember nem ilyen hangnemben
írna. De erre könnyű magyarázatot találni. Irántad való ér
deklődése egy régebben elejtett célzásomból eredhet, ugyanis
arról beszélgettünk, mi lenne veletek, ha én meghalnék, és
Kaoru, igen kedvesen, megjegyezte, hogy ő gondotokat viselné.
Ilyen körülmények között udvarló hang egyáltalán nem lett
volna helyénvaló.
Köszönőlevelében Hacsi herceg így méltatta Kaoru ajándékait:
"annyira túlhaladják azt a szintet, ami magányos hegyi
barlangjától telik", hogy írásban képtelen is kifejezni háláját. Ez
persze meghívás volt azonnali látogatásra. Kaorunak azonban
hirtelen eszébe jutott, hogy felfedezése - egészen lehetetlen,
elhagyatott fészekben rábukkant egy lányra, akinek szépségéről és
tehetségéről mit sem tud a világ - olyan szerencse, melyről Niu
herceg már rég álmodozik, s ezért nem bírt ellen-
állni a kísértésnek, hogy élményéről, azon melegében, kiszínezett
beszámolót ne adjon barátjának. Mihelyt akadt egy szabad estéje,
meghívta Niut, és úgy intézte, hogy beszélgetésük hamarosan Hacsi
hercegre és lányaira terelődjék. Kezdettől fogva úgy látszott, hogy a
regényes hajnali kaland leírása roppantul érdekli Niut, és ahogy Kaoru
belemelegedett a beszédbe, azon kapta magát, hogy kiszínezi a történetet
számos olyan részlettel, amivel számítása szerint feiajzhatta barátjának
amúgy is felgyúlt képzeletét.
- Biztosan kaptál választ a leveledre - szólalt meg Niu, mihelyt
Kaoru némi szünetet tartott -, s ha jó barátom vagy, meg is mutatod. Jól
tudod, ha én kapok ilyen levelet. . .
- Na ne mondd! - csattant fel Kaoru méltatlankodva. -Százszámra
kaptál leveleket, és hányat láthattam belőlük?! De egyáltalán nem
óhajtom megtartani magamnak a két lányt. Nem tékozolhatják el így
életüket. Biztosíthatlak, az volt az első gondolatom, hogy feltétlenül
meg
kell ismerned őket. Egy pillanatra szinte elfeledtem, hogy te nem
járhatsz-kelhetsz kedvedre.* Az én helyzetem persze egészen más. Ha
titkos kalandokat keresnék, semmi sem állhatná utamat. És valóban, úgy
látom, ha valaki kedvet érez iiyen kalandokhoz, bőven találhat hozzá
alanyt, még a legvalószínűtlenebb helyeken is. Szerte az országban,
mindenféle furcsa zege-zugában, él egy sereg lány - éppen olyasfélék,
mint akikről ábrándozol -, és holmi elhagyatott parasztházakban, vidéki
otthonukban eltemetkezve, mással sem foglalkoznak, mint balsorsukon
tűnődnek. Már mondtam neked, hogy ezen a helyen is csak azt várta
volna az ember, hogy holmi csontos, esetlen teremtéseket talál, akik
apjuk imádságoskönyvén kívül semmi egyebet nem olvastak. Évek óta
tudom, hogy léteznek, de soha még azzal sem alkalmatlankodtam, hegy
megkérdezzem, mifélék ezek a lányok, érdemes-e foglalkozni velük. De
azon az éjszakán futó pillantást vethettem rájuk, s mondhatom: tökéletes
mindkét lány. Milyen bájos minden mozdulatuk, minden arcvonásuk. . .
Amennyire megítélhetem, ha az ember képzeletében megalkotná az
eszményi nőt, olyan lenne, mint ők.
Niu mindezt halálos komolyan vette, és most szörnyű félté-
kenység ébredt benne. Annál jobban hatott rá a történet, mert Kaoru
mesélte
- ő ugyanis általában kevés érdeklődést tanúsított ilyen dolgok iránt.
- Persze megpróbálod, hogy ismét láthasd! - mondta, mint
ha attól félne, hogy Kaoru ezzel lezárja az ügyet. Ámde való-
" jában forrt benne a düh - Kaoru ezt nagy derültséggel állapí-I totta
meg -,
mert a rangjával járó korlátozások megfosztják a | lehetőségtől, hogy
ilyen
kalandokba kezdjen, hát még hogy | folytathassa is őket!
| - Ugyan már! - szólt rá Kaoru. - Hát nem látod, hogy
|-' csak ugratlak? Nem vagyok olyan, mint mások. Van valami, | amiről nem
beszélhetek, de ami mindig megakadályozott abban, hogy kivegyem a
részemet az élet egyszerű örömeiből. Én még azt a fajta viselkedést is
komiszságnak érezném, ami mindennapos dolog férfi és nő között, az igazi
szerelemről pedig, amely az embert teljesen átformálja, nálam szó sem
lehet,
mert ez annyit jelentene, hogy megtagadom, amit a szívem mélyén egyetlen
igazi célomnak és meggyőződésemnek tekintek.
- Óriási! - hahotázott Niu. - Már többször hallottam tőled
ilyen fennkölt szavakat, de reméltem, hogy azok után, amiket
ma este meséltél, legalább egy ideig megkímélsz bennünket az
ilyen beszédtől!
Ámde Niu látogatása alatt, sőt már Udzsiból való hazatérése óta
Kaoruc egyfolytában és kizárólag az idős hölgy vallomása foglalkoztatta,
és tökéletesen közömbös volt számára, hogy ez vagy az a nőszemély
milyen szép, érdekes vagy tehetséges.
A tizedik hónap eleje volt, amikor újra elmehetett Udzsiba.
- Persze a halászok ünnepére* készülsz? - kérdezte tőle mindenki.
- Nem - válaszolta Kaoru. - Remélem, hogy mint a legtöbb halnak,
nekem is sikerül elkerülnöm a kivetett hálót.
Kíséretet jóformán alig vitt magával. Nem lóháton ment, hanem
könnyű, vesszőből font kocsin, színjátszó selyemköntösben és buggyos
nadrágban, amelyet külön erre az alkalomra csináltatott.*
Hacsi herceg boldog volt, hogy ismét házában üdvözölheti,

és tiszteletére, a maga szűkös lehetőségeihez mérten, felséges lakomát

készíttetett. Amikor besötétedett, együtt ültek a lámpa mellett, és újból
átnézték a korábban tanulmányozott szövegrészeket. Még most is akadt
egy-két pont, amelynek magyarázatára a herceg nem érezte magát
illetékesnek. Elküldött tehát a templomba a Tanítóért, hogy legyen
segítségére néhány homályosabb és nehezebb rész megfejtésénél. Viharos
éjszaka volt, tomboló szél fújt a folyó felől, recsegtek-ropogtak a ház
körül álló fák, kavarogva repültek levelek és gallyak. Rémítőn bömbölt a
folyó. Alvásra gondolni sem lehetett. Hajnal felé, helyesebben amikor
úgy érezte, hogy nemsokára véget ér az éjszaka, Kaoru zenéről kezdett
beszélni, s közben megemlítette, hogy múltkori hajnali látogatása
alkalmával megütötte fülét néhány hang, amelyet roppant finoman
csalogattak ki valamely hangszerből, és hogy szeretne erről mindent
apróra megtudni.
A herceg elküldött a citerájáért.
- Kétlem, hogy bármit is tudok még rajta játszani - mondta.
- Egészen más dolgok foglalkoztatnak. De ha valaki játszana,
kísérni még tudnám . . .
Azzal behozatott egy lantot, és átadta Kaorunak.
- Nem kétséges - jegyezte meg Kaoru hangolás közben -, ez az a
hangszer, amelynek hangját akkor úgy megcsodáltam, még ha nem is
hinnéd el annak alapján, amit én az imént kicsaltam belőle. Megcsodált
szépsége főként a játék módjában rejlett.
- Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet! - tiltakozott a herceg, mert
Kaoru csupán néhány hangot játszott, és máris félretette a lantot. - Csak
a
lányaim játékát hallhattad, ők pedig kitől tanultak volna annyit, hogy
kiváltsák csodálatodat?
Így szólt az öreg herceg, azzal felkapta citeráját, és játszani kezdett
egy roppant különös, szívbe markoló dallamot, amelynek szépségét
részben talán az adta, hogy belevegyült a ház körül ágaskodó fák között
süvítő szél zúgása. De Hacsi továbbra is azt állította, hogy mindent
elfelejtett, amit valaha is tudott, és most már ez az egyetlen zenedarab,
amit tisztességesen el tud játszani.

- Megvallom - mondta, félretéve a hangszert -, némelykor

magam is meglepődöm, mekkora fejlődés mutatkozik lányaim
nál. Hébe-hóba hallottam egy-két részletet a tizenhárom hú
ros citerán,* és valóban mesterinek találtam. De már jó ideje
nem tudok komoly figyelmet szentelni játékukra. Ha tovább
fejlődtek, csak a maguk kitalálta stílusban. Mert saját játéku
kon kívül az egyetlen zene, amit valaha is hallottak, a folyó
zúgása, és ha egyszer sor kerülne rá, hogy valaki kívülről jött
emberrel kellő összhangban, egy ütemben játsszanak, azt hi
szem, megállapítanák, hogy semmit sem tudnak.
Mégis üzent lányainak, és megkérte őket, játsszanak valamit.
De a lányok szerint éppen elég volt, hogy Kaoru az előző
alkalommal hallgatózni merészelt, pedig tudhatta, hogy csak saját
kedvtelésükre játszanak; most már semmivel sem lehetett volna
rávenni őket, hogy megismételjék előadásukat. Ez persze nagy
csalódást jelentett Kaorunak, az öreg herceg pedig kétségbeesett
miatta. Hogy félénkek a lányok, ez - nevelésük körülményeit
tekintve - természetesnek látszott, de szomorú meglepetést
jelentett, hogy ennyire képtelenek bekapcsolódni a legegyszerűbb
társas szórakozásba is.
- Persze, teljes magányban neveltem fel őket - jegyezte meg
Kaorunak -, és alig is találkoztak idegen emberrel. De megvallom,
nem vettem észre, hogy ide jutottak. Ez bizony nagyon bánt,
hiszen nem sokáig leszek már velük, és reszketve gondolok rá, mi
lesz a sorsuk, ha egyszer ennyire nem tudnak beleilleszkedni a
társas életbe.
- Természetesen megérteném, ha engem nem. tartanál
alkalmasnak gyámjuk szerepére - mondta Kaoru. - De, mint
tudod, abban az esetben, ha túlélnélek, én már elvállaltam, hogy
mindent megteszek értük, ami módomban áll, és számíthatsz rá,
hogy nem feledem ígéretemet.
- Igen, igen - mondta a herceg -, ez persze nagy megnyugvás. -
És mivel lassacskán már hajnalodott, elment, hogy elmondja
imáit.
Mihelyt eltávozott, Kaoru elküldött az idős komornáért, Ben no
Kimiért, s az nyomban folytatta elbeszélését. Kaoru körülbelül
hatvanévesnek nézte az asszonyt, de beszédén sem-

mit sem érződött az öregség, vagy az, hogy hosszú időn át oly
távoli tartományban élt. Ki nem apadt a könnye, mialatt elmesélte
Kasivagi reménytelen szerelmét, majd betegségét és szörnyű
halálát. Elbeszélése még akkor is mélységesen megindítja Kaorut,
ha nem érinti ilyen közelről. De most, ahogy hallgatta a hölgy
szavait, és fokozatosan eltűnt belőle az a nagy bizonytalanság,
amely egyfolytában ránehezedett, amióta csak az eszét tudta,
maga is alig bírta visszatartani könnyeit. Mert már évek óta,
valahányszor Buddhához imádkozott, mindig azért könyörgött,
oszlassa el kínzó kétségeit, és lám, amikor már szinte minden
reménye elveszett, egész szomorú múltja tovatűnt, mint valami
álom.
- Mondd meg, most nyomban, hány ember tud még erről? -
kérdezte Kaoru. - Alig hihetem, hogy én lennék az első, akinek
elmeséled ezt a hallatlanul érdekes történetet. . . Ámbár igazán
furcsa, hogy előttem soha még célzást sem tett rá senki.
- Rajtam kívül unokanővérem, Kodzsidzsu az egyetlen, aki
tudott erről - mondta az idős hölgy. - Szerény rangunk ellenére
apád bennünket jelölt ki, hogy állandóan szolgálatára legyünk.
Lévén hogy szüntelenül rendelkezésére álltunk, és éjjel, nappal,
bármikor beszólított bennünket, valamennyit igazán észre kellett
vennünk mindabból, ami történt. Ráadásul rajtunk, csakis rajtunk
keresztül jött-ment minden üzenet, mert még akkor is, amikor már
nem ment át anyádhoz, a hercegnőhöz, volt idő, amikor érzelmei
annyira erőt vettek rajta, hogy nem bírta megállni, és irt neki.
Természetesen sohasem tárgyalta meg velünk a dolgot. Csupán
halálos ágyán szólt róla nyíltan, és ugyanakkor megbízatást is
adott számomra, ami szükségképpen igen keservesnek bizonyult a
magamforma szerény rangú asszony számára. Éveken át
imádkoztam és imádkoztam, hogy kínálkozzék végre valami
lehetőségem, és teljesíthessem kívánságát. És most már tudom, él
Buddha, hiszen imáim meghallgatásra találtak. És jó, hogy így
történt, mert már éppen elhatároztam, hogy elégetem a holmikat.
Eltöprengtem, hogy igazán nem tudhatom, mikor jön el értem a
halál. Láthatod, nem akartam, hogy esetleg itt maradjanak utánam,
és avatatlan kézbe kerüljenek. De mihelyt megtudtam, hogy

időnként ellátogatsz ide, örültem, hogy vártam vele. Bizonyosra

vettem, hogy előbb-utóbb alkalmam lesz teljesíteni
megbízatásomat. Valóban, mindez sorsszerűén alakult.
És ekkor, sűrű könnyhullatás közepette, elmondta Kaoru-nak
születése egész történetét, majd így folytatta:
- Alig múltak el ezek az izgalmak, amikor anyám meg
betegedett, majd meg is halt. A sok baj és veszteség annyira
megrázott, hogy amikor egy férfi - aki társadalmilag mélyen
alattam állt, de már évek óta érdeklődött irántam - újból fel
ajánlotta, hogy magával visz, nem bírtam ellenállni a kísértés
nek: pusztán azért, hogy megszabaduljak mindentől, elmentem
vele, messze, nyugatra, és minden kapcsolatom megszakadt a
fővárosban élő ismerőseimmel. De aztán az emberem is meg
betegedett és meghalt, és így, közel tízévi távollét után, visz-
szatértem ebbe a már szinte idegennek tetsző világba. Első
gondolatom az volt, hogy Csudzso úrhölgynél, Rjozen excsá-
szár feleségénél keresek alkalmazást. Mint tudod is, ő néhai
gazdám nővére, és valamikor régen sokat hallottam róla. De
mihelyt döntenem kellett, úgy éreztem, nem vagyok rá alkal
mas, hogy egyszeribe belemerüljek abba az életbe, amit olyan
helyen élnek. Az itteni ifjú hölgyekhez viszont családi kapcso
latok fűznek. Apám rokonságban volt elhunyt édesanyjukkal.
Hacsi herceget egészen fiatal kora óta ismerem, és végül így
esett, hogy nem maradtam a fővárosban, hanem gyökeret ver
tem itt, a hegyoldalban, akár egy öreg fa. Unokanővérem, Kod-
zsidzsu, meghalt, de jóformán egyetlen régi ismerősöm sem
él már. Igazán nem sok örömem van benne, hogy magam még
vagyogatok, jóllehet minden barátom elment már . . .
A hölgy nyilvánvalóan arra számított, hogy még sokáig
elbeszélgethetnek. De már világos nappal lett, és Kaoru kénytelen
volt félbeszakítani.
- Félek - mondta -, nincs már idő, hogy befejezd történe
tedet. Majd folytatod legközelebb, mihelyt el tudjuk intézni,
hogy ilyen békességben együtt lehessünk, mint most is. Kod-
zsidzsura halványan emlékszem, ámbár csupán ötéves lehet
tem, amikor hirtelen meghalt... azt hiszem, sorvadásban. Ar
ról, amit mondtál, elég annyit mondanom: találkozásunknak

köszönhetem, hogy ezentúl nem kell szörnyű bűn terhével

élnem.*
Ben no Kimi most kihozott egy csomagot, amely egy csomó
papírból állt: mind rendesen össze volt hajtogatva és átkötve, de
az idő máris kikezdte.
- Ezt ki ne add a kezedből - mondta az asszony, amikor átadta a
kis csomagot. - Ezeket a papírokat őfensége rakta össze és adta át
nekem, amikor látta, hogy itt a vég. Azt gondolta, hogy
Kodzsidzsu útján könnyen eljuttathatom neked, mert sejtette, hogy
gyakran találkozom vele. Viszont úgy esett, hogy Kodzsidzsut
többé nem láttam viszont, bár sokkal inkább bántott, hogy
messzire sodródtam, és nem tudtam teljesíteni őfensége
megbízását, mint az, hogy saját ügyeimet mind rendezetlenül
hagytam.
Kaoru átvette a kis csomagot, és szótlanul a keblébe rejtette.
Igen valószínűtlennek érezte, hogy az öregasszony valóban képes
volt magában tartani ilyen érdekfeszítő történetet, de az
megesküdött mindenre, ami szent, hogy így volt, s ezért Kaoru
úgy vélte, jobb, ha megpróbálja elhinni. Feldúlt kedélyállapotban
volt, de e pillanatban bejött egy szolga, és hozta a levest meg a
párolt rizst. Nem volt vesztegetni való ideje, mert bár előző nap
nyilvános szünetnap volt, de mára már nem szólt a tilalom, s
bizony sok munka várta a Palotában. Ráadásul Icsi no Mija
hercegnő* is gyengélkedett, és neki kötelessége volt, hogy
érdeklődjék utána, üzenetet küldött tehát Hacsi hercegnek:
megígérte, hogy eljön, mielőtt még lehullanak az őszi levelek.
"Magányos hegyünk árnyában tett látogatásaid azt éreztetik
velünk - válaszolta a herceg -, hogy nem vagyunk teljesen elzárva
a világ eseményeitől."
Amint hazaért, első dolga volt, hogy felbontsa a kis csomagot.
A tasak domború mintájú damasztból volt, és a tetejére ezt az egy
szót írták: Dzso* A tasak száját finom zsinórral kötötték be,
melyen egy cédula függött a nevével.* Kaoru keze reszketett,
ahogy a csomót bontogatta. Egy csomó papír volt benne,
mindenféle feljegyzésekkel és üzenetekkel. Közte volt öt-hat levél
Njoszan kézírásával. A levelek közt, amelyeket

nyilván Kasivagi írt a hölgynek, volt néhány, ami betegsége

legvégéről eredhetett, és akkor a körülmények nem tették
lehetővé, hogy el is küldje. Az egyik levél arról szólt, hogy Njo-
szan apáca lesz. Öt oldalt tett ki a micsinokui papirosra, remegő,
téveteg kézzel írt levél - mintha madárka ugrált volna végig a
papíron. "Az én lelkem hosszabb és szomorúbb útra készül, mint
te, de míg én nyújtom napjaimat, te sietsz elhagyni a világot." így
hangzott a költeménye, és mellette még hivatkozás történt magára
Kaorura is: Kasivagi kijelentette, nem aggódik érte, mert - mint
írta - "sohasem tudódik ki, hogy nem Gendzsi gyermeke". Itt vége
szakadt a levélnek. A külsejére, még reszketőbb kézzel, még
kuszábban, ezt írta: "Átadandó Kodzsidzsunak." A papirost már
kikezdte a könyv-moly, mállott volt, de minden írásjegy oly
tisztán látszott, mintha csak az előző napon írták volna, és ahogy
napnál is világosabban ott sorakoztak a szeme előtt, Kaoru hálás
volt, hogy szerencsésen kezébe kerültek e bizonyítékok.
Gondolatai egyre csak születésének története körül jártak -
különösebb históriát nem is hallott még -, s úgy érezte, most nem
tud elmenni a Palotába; ellenben nyomban elindult anyja
kápolnájába.
Njoszan békésen üldögélt, és a szent iratokat olvasta. Egészen
tapasztalatlannak és fiatalnak látszott. Mihelyt észrevette, hogy
Kaoru bejött, elrejtette könyvét.*
Mi értelme lenne értésére adni anyjának, hogy mindent tud?
Kaoru sokáig üldögélt töprengésbe merülten, és bizony hosz-
szú időbe került, mire gondolatai rendeződtek.

ÖTÖDIK FEJEZET

A tölgyfa tövében

A második hónap huszadik napján Niu elzarándokolt Ha-

szederába.* Több évvel ezelőtt tett fogadalma kötelezte erre -ámde
az a tény, hogy oly hosszú halogatás után most sort kerített rá,
inkább azt mutatta: Udzsiba húzza a kíváncsiság. Hazafelé jövet
ugyanis itt szoktak pihenőt tartani. A helység nevének - egy jól
ismert költemény miatt* - nem volt jó csengése, ámde Niunak
különös oka volt rá, hogy érdeklődéssel várja az utazást, melynek
során Udzsiba is elkerül. Rengeteg barátja és csatlósa elkísérte, s
így az udvar valósággal kihalt. Az Udzsi folyó túlsó oldalán, az
egyik birtokon, előkészületeket tettek fogadására. A tágas, igen
kellemesen berendezett ház Jugiri öröksége volt Gendzsitől.
Eleinte Jugirinak is az volt a szándéka, hogy Udzsiban csatlakozik
a hazatérő zarándokokhoz, de a csillagjósok hirtelen felfedezték,
hogy ez semmiképp nem ajánlatos. Ez persze némi csalódást
jelentett Jugirinak. Kaoru viszont megígérte, hogy eljön, ez pedig
szerencsés dolog volt, mert jelenléte nem feszélyezte a társaságot,
sőt még hasznos is lehetett Hacsi herceggel való ismeretsége.
Jugiri társaságában az embernek mindig kifogástalanul kellett
viselkednie - nos, Niu nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul,
hogy Jugiri nem jön.
Jugiri fiai azonban - Udaiben és a többiek - mind ott voltak. A
császár és a császárné rendkívül szerette Niut, éppen ezért még
azok is nagyon keresték a fiatalember társaságát, akik
tulajdonképpen más párthoz tartoztak; azok viszont, akiket csak a
leglazább kapcsolat is fűzött az új palotához,* rangjuktól
függetlenül úgy tekintettek Niura, mint holmi külön uralkodójukra
és vezérükre.
Minden lehetőt megtettek, hogy kellemessé tegyék Niu
pihenőjét ebben a falusi környezetben. Gyorsan múlt az idő
rajzolás, ostábla és tagi* közepette. Niut kifárasztotta az utazás
(ilyen hosszú utat még sosem tett meg), de egyébként sem ki-

vánta korán elhagyni ezt a helyet, ezért délután nyugovóra tért.

Estefelé ellenben behozatta citeráját, és az egész társaság
muzsikálni kezdett.
Az ilyen csendes helyeken, főként víz közelében, roppant
tisztán száll a hang. Hacsi herceg háza ugyan a folyó túlsó oldalán
állt, de ez kis távolságot jelentett csupán, és a szél hátán egyszer-
egyszer elszállt hozzá egy-egy hang, valami dallam, s ettől
újjáéledtek rég eltemetett emlékei.
"Kíváncsi vagyok, ki játszik a fuvolán? - töprengett Hacsi
herceg. - Bárki is az, ért hozzá. Régen Gendzsi volt a mi nagy
fuvolajátékosunk, és bizonyos, hogy elbűvölő hangokat csalt ki
belőle. De ez a valaki még tisztábban, még kifejezőbben játszik.
Azt kell hinnem, hogy To no Csudzso valamelyik családtagja
lehet."*
De régen is volt, gondolta az öregember, amikor maga is részt
vett ilyen ünnepségeken! Valóban ijesztő volt elgondolni, hány
éve tart már ez a se élőre, se halottra nem valló élet itt, Udzsiban!
Ámde - szerencsétlen lányai érdekében - véget kell vetnie ennek.
Örökké csak nem élhetnek a hegyek között eltemetkezve! Persze
Kaoru az egyetlen ember, aki tökéletesen megfelelne vőnek, ő
viszont semmi ilyen kívánságának nem adta jelét - habár ez
bizonyos értelemben mellette szól, hiszen ha úgy udvarolt volna a
lányoknak, mint a legtöbb modern ifjúnak szokása, az ember
egyszeribe nem érezne iránta akkora bizalmat. Ez az egész dolog
igen zavarba ejtő volt. Az öregember a folyó túlsó partja felé
bámult. Úgy tetszett, mintha sosem érne véget ez a tavaszi éjjel.
De Niu, akinek az otthonától távol töltött éjszaka valóságos
eseményt jelentett, úgy érezte, mintha ez a várva várt udzsi
látogatás egy szempillantásnyi ideje tartana csupán. Ámde
jócskán ivott, s így elég zavarosan érzékelte csak, mi történik
körülötte.
Az égen nagy ködfelhők nyújtózkodtak. A levegő tele volt a
cseresznyevirág illatával, habár a fák még éppen csak fes-ledező
bimbóktól roskadoztak. Milyen szépséges látvány! A folyó
partján álló füzek szelíden bókoltak, és a vízben visszatükröződött
minden mozdulatuk. Niunak még sosem volt része ilyen
látványban, és most elragadtatást és csodálatot érzett.

Kaoru természetesen nem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy

meglátogassa a túlsó oldalon álló házat. Viszont nem óhajtott
magával vinni egy sereg embert; ámde ha teljesen egyedül száll
csónakba, a társaság úgy érezné, hogy lekezeli őket.
Éppen azon töprengett, mit tegyen, amikor küldönc érkezett
Hacsi hercegtől. "Bár a reggeli ködön át elhozza fuvolátok szavát
a hegyi szél, de fájdalom: legyőzetlenül hömpölyögnek közöttünk
a folyó fehér hullámai."* Nagyon finom fo-lyóírás volt. Níu a
közelben tartózkodott, és azonnal megsejtette, honnan jöhet a
tetszetős kiállítású levélke.
- Add ide - mondta -, megválaszolom!
"Bár közöttünk az Udzsi vize hömpölyög, boldoggá tenne, ha
mindkét partján ugyanaz a szelíd szél fújná dalát."
Kaoru és Niu tehát felkerekedett. A társaságból magukkal vitték
mindazokat, akik a leginkább szerették a zenét.* Mialatt átkeltek a
folyón, a kanszuirakut* játszották. Baj nélkül partra szálltak, mert
egy igen alkalmas kikötői hidat találtak, ahonnan egyenesen a
folyóra néző oszlopcsarnokba jutottak. Valamikor régen az öreg
herceg maga tervezte ezt, mert nagy szakértő volt ilyen
dolgokban. A helyet egyszerűen, de nagyon ízlésesen
előkészítették fogadásukra. A paravánok lakkozott keretre feszített
bambuszfonatból voltak - valójában egyszerű faiusi házakban is
ilyet használtak. A herceg kiválogatott néhány kitűnő régi
hangszert, és ötletszerűen kirakta őket, egyiket ide, másikat oda,
hogy ne keltsék azt a hatást, mintha kifejezetten erre az alkalomra
tették volna ki őket. A vendégek egyszeribe zenekart alakítottak,
és icsikocu* hangnemre áttéve, eljátszották a Cseresznyeárust.*
Hacsi herceg zenei tehetségét általában jól ismerték, s így
mindenki lelkendezve várta, hogy hallja játékát. A herceg ott ült
ugyan, előtte a tizenhárom húros citera, de csak elvétve
kapcsolódott be a kísérőzenébe. Játékmodora teljesen szokatlan
volt e fiatalemberek számára, de kellemes meglepetésnek érezték
az általuk megszokott felületes játékstílushoz képest. A
szórakozás egészében véve kellemes meglepetést jelentett.
Néhány előkelő megjelenésű, idősebb úr jött a herceg segítségére;
szemlátomást mind a császári

családhoz tartoztak, s néhányan a negyedik rangot viselték, de nem volt

semmi hivatali tisztségük.* Hallottak róla, hogy Niu herceg Udzsiba
készül, és nyugtalanította őket, hogy rokonuknak egyedül kell fogadnia a
herceget, ezért az utolsó percben felajánlották szolgálataikat, s így a
főhercegi látogatókat rangjukbeli személyek fogadták. Általános
vélemény szerint nagyon jól rendezett, bár kissé régimódi vidéki
vendéglátásban volt részük. De hát semmit nem hallhatnak a két
hercegnőről, akik állítólag itt laknak? Természetesen az összes vendégek
nagyon kíváncsiak voltak rájuk, nem kevésbé maga Niu, aki most még
inkább érezte azt a társadalmi rangjával járó kellemetlenséget, hogy
minden cselekedetét kommentárokkal kísérik. De nem tudta megállni,
letöretett egy szép virágos cseresznyegallyat, s átadta a szolgálatában
levő legcsinosabb apródnak, azzal a megbízással, hogy nyújtsa át a ház
úrnőjének. Verset is küldött: "A virágzó fák illata vezérelt ide, s
küldöm
ezt a füzért: virágot a szép virágnak."
Agemaki zavarba jött, s nem tudta, hogyan válaszoljon erre a bókra. A
szolgálatára rendelt idősebb udvarhölgyek azonban azt hangoztatták, ha
egy hölgy ilyen esetben késlekedik a válasszal, azt a látszatot kelti,
hogy
túlzott jelentőséget tulajdonít a semmitmondó bóknak. És hogy Ageinakit
nem tudták rábírni a válaszolásra, húgát, Kozerit kezdték sürgetni. "Mi
más is tarthatná vissza az utast ezen az elhagyatott helyen, ha nem az,
hogy virágokat szedjen koszorúnak a saját homlokára?!" Ezt a
költeményt diktálták udvarhölgyei, Kozeri pedig igen ügyesen és
finoman leírta.
Ismét zene következett, majd hamarosan beállított Kobai, hivatalos
megbízással: haza kellett kísérnie az ifjú herceget.* Az illusztris
társaság
most nagy zaj és sürgés-forgás közepette felkerekedett. A fiatalabbak
vágyakozó pillantásokat vetettek a lakosztály felé, melynek igéző titkait
örömest kifürkészték volna.* Niu magában szentül megfogadta, hogy
nem ez lesz az utolsó látogatása.
Útban hazafelé, körös-körül virágzó fákkal borított dombok húzódtak.
Természetesen sok kínai és japán verset készítettek - de fölösleges, hogy
ezekkel terheljelek benneteket. Niu egyál-

tálában nem volt biztos benne, hogy előbb, az adott zűrzavaros

körülmények között, versében pontosan azt fejezte ki, ami
szándékában volt, ezért a maga feje szerint* megtoldotta még egy
sereg üzenettel és levéllel.
- Helyesebb, ha válaszoltok - mondta lányainak Hacsi herceg. -
De egyszerű, természetes hangnemben. Minden más stílus azt
sejtetné, hogy túlságosan komolyan veszitek. Azt mondják, hogy a
herceg igen könnyen hevülő természet, és azt hiszem,
valahányszor olyan házhoz látogat el, ahol hozzátok hasonló ifjú
teremtések élnek, mindig is kezdeményez ilyesfajta levelezést. De
valójában semmi célja nincs ezzel.
Kozerire hárult a feladat, hogy megfogalmazza a válaszokat,
Agemaki ugyanis legyőzhetetlen ellenszenvet érzett az ilyen nem
őszinte, divatos udvariaskodásokkal szemben.
A most következő tavaszi hónapok alatt Hacsi herceget csak
még jobban nyugtalanította a két hercegnő jövője. Tépelődé-sében
néha már oda jutott, hogy azt kívánta: bár lenne csak egyikükben
is valami fogyatékosság, valami testi hiba; ez ugyan nem mentené
a maga mulasztását, de legalább enyhítené felelősségét. De nem: a
két lány szépsége napról napra csak ragyogóbbá, teljesebbé vált.
És valóban, a herceg joggal érezte, hogy égető a dolog, mert
Agemaki már huszonöt éves volt, Kozeri pedig huszonhárom.
Úgy esett, hogy ez az esztendő veszedelmes év* volt Hacsi
herceg számára, ezért, óvatosságból, naponta kétszer annyi
vezeklést és ájtatosságot tartott, mint eddig. Ami életmódját és
gondolkodását illette, nehezen lehetett volna találni valakit, aki
üdvösségét ennyire biztosította volna - feltéve, hogy halála
pillanatában lelki derűjét nem felhőzi be az az egyetlen kitép-
hetetlen érzés.* A mostani helyzetben viszont nemcsak maga a
herceg, de a körülötte élők is komolyan kételkedtek benne, hogy e
világot olyan szívvel tudná-e elhagyni, amelyben már csak
szellemi dolgoknak jut hely.
Senki sem állíthatta, hogy a herceg nagyravágyó. Kész lett
volna sok mindent elnézni bárki elfogadható kérőnek: nem lett
volna baj, ha nem előkelő származású, csak legyen olyan
pozíciója, hogy a házasság ne jelentsen nagy botrányt, és vállalja,

hogy eltartja, védelmébe veszi valamelyik lányát. Ha csak az egyik

lányának is biztosíthatta volna jövőjét, már boldogan halt volna meg,
hiszen a férjnél levő lány természetesen otthont tudna nyújtani a
másiknak is. De eddig még egyetlen komoly kérő sem jelentkezett.
Egyszer-egyszer, valami mondvacsinált ürüggyel, levelezést kezdtek
velük felelőtlen fiatalemberek, de jól látszott, hogy semmi komoly
szándékuk nincs - inkább csak zarándoklatra menet vagy jövet kínálkozó
szórakozásnak tekintették a dolgot, és azt képzelték, hogy a herceg
császári származása ellenére, lányai, akik ilyen vadonban nőttek fel,
ötömmel kapnak bármi kalandon, még hírbe hozó kalandon is, csak hogy
valamivel megtörjék életük egyhangúságát. Hacsi herceg az ilyen kérőket
nem vette számításba, és gondoskodott róla, hogy leveleik igazolás és
válasz nélkül maradjanak. Persze itt volt Niu herceg is. Hacsi
mélységesen reménykedett benne, hogy nemsokára megismétli
látogatását. Igen, ebből lehet valami.*
Ősszel Kaoru középtanácsos lett. Ez az előléptetés számos újabb
felelősséget rakott a vállára éppen olyan időben, amikor egyéni bajai
miatt amúgy is nehéz volt bármi mással törődnie. Szüntelenül gyötörte a
bizonytalanság. Habár mihelyt megtudta az igazságot, többé nem lehetett
semmi kétsége vagy aggálya, de az igazság távolról sem volt alkalmas
arra, hogy lecsillapítsa lelkének nyugtalanságát. Kasivagi halálának
körülményei* olyanok voltak, hogy most már feltétlenül meg kellett
tartania a kötelező fiúi áldozatokat*, amelyek mindeddig elmaradtak,
minthogy Kaoru nem ismerte saját helyzetét. Komolyan hozzá akart látni
ehhez a feladathoz, és mélységesen hálás volt az öregasszonynak, hogy
vallomásával nyomra vezette, s bár most jó ideig nem tudott személyesen
elmenni Udzsiba, szerét ejtette, hogy feltűnés nélkül, apró
kedvességekkel lerója háláját az öreg hölgy iránt.
A hetedik hónapban jártak, amikor végre ismét látogatást tehetett.
A városban még nyoma sem látszott az ősznek. De ahogy Otoha
hegyéhez* közeledett, csípőssé vált a szél, a Maki dombok* lejtőin pedig
már tarkultak a levelek. Kaoru boldog
volt, hogy éppen a legszebb időszakban ismét ilyen környezetben lehet,
és Hacsi roppantul örült, hogy láthatja, mert sok minden nyomta az
öregember lelkét.
- Ha mar nem leszek, remélem, eljössz néha, és helyettem gondját
viseled leányaimnak - mondta; nem nyugodott, amíg Kaoru meg nem
ismételte korábbi ígéretét.
- Természetesen - vágta rá gyorsan Kaoru. - Úgy véltem, hogy ebben
már megállapodtunk. Ami engem illet, nagyon boldog leszek, ha
megtehetek értük mindent, amit csak tudok. Egyetlen szavad elég volt
ehhez... De velem kapcsolatban nem lehetnek nagy reményeid.
Elhatároztam, hogy mihelyt tehetem, visszavonulok a világtól, éppen
ezért helytelen lenne, ha bármi nagy felelősséget vállalnék. Addig
azonban, amíg elérhető vagyok, mindent elkövetek értük. Ezt
határozottan megígérem.
A herceg szemlátomást nagyon megnyugodott.
Késő éjjel a hold előbújt a felhők mögül, s úgy látszott, mintha
érintené a domb hátát. Hacsi herceg holdvilágnál üldögélt, és az imáit
mondta. Később beszélni kezdett a régi időkről.
- Nem tudom, milyen most az élet - szólt -, de amikor én
az udvarnál voltam, ilyen éjszakákon mindig nagy hangver
senyt tartottak a Palotában. Minden hangszer legjobb mestereit
gyűjtötték egybe, és egymást követték a művészi zenekari szá
mok. Megvallom, hogy ízlésemhez mérten túlságosan rideg volt
az a zene. Csupán egyetlen hely akadt a Palotában, ahol az
ember olyan zenét hallhatott, amely méltó volt nevére, még
pedig néhány előkelő udvarhölgy magánlakosztályában. Itt az
tán olyan zenét lehetett hallani, amelyben valódi szenvedély
lüktetett.Ugyanis .a zene az egyetlen eszköz, amellyel kifeje
zésre lehet juttatni a keserű féltékenységet és versengést, mely
a felszín alatt szüntelen ott lappang. És milyen tragikus mély
ség tárult fel azokban a lüktető dallamokban, amint hirtelen
megtörték az őszi éjszaka csendjét! . . . Valóban, minden szó
rakozásban és időtöltésben a nő a legmegfelelőbb társ. Bár
mindenképpen alsóbbrendű, mint a férfi, mégis puszta jelen
léte miatt a férfi nagyobb öröm és megindultság átérzésére ké-

pes. Ezért is tekintik a nőt az emberi bűnök fő okozójának. És ha

az ember arra gondol, hogy a gyermekek mennyi aggodalmat
okoznak szüleiknek, megállapíthatja, hogy egyáltalán nem a fiúk
miatt vannak gondjaik. Főként a lányokra vonatkozik ez... bár azt
hiszem, valójában a szülő akkor teszi legjobban, ha egy idő
múltán egyszerűen szárnyára engedi a lányát, hadd próbáljon
szerencsét.. . ámbár erre minden szülő nehezen szánja el magát. . .
Ügy beszélt, mintha általában szólna a szülői gondokról, de jól
látszott, hogy a maga esecén töpreng. Kaoru jobbnak látta, ha
másra tereli a szót.
- A zene olyan dolog - mondta -, amelyre sohasem for
dítottam nagy figyelmet, legalábbis a saját játékomra ez áll.
Azt hiszem, ezzel és sok egyéb dologgal kapcsolatban is az ve
zetett, hogy az én helyzetemben* mindez haszontalan. De ez
nem akadályozott meg abban, hogy nagy érdeklődést ne tanú
sítsak mások játéka iránt, s ez bizonyára megengedhető, hiszen
nem magával Kaszjapával, a legszigorúbb Bölccsel esett-e meg,
hogy felpattant és táncolni kezdett Druma lantjának hang
jaira?*
Abban reménykedett, hogy aznap éjjel a hercegnek sikerül
rábeszélnie Agemakit, és a leány szabályosan játszik majd nekik,
hiszen nagyon szerette volna hallani, márpedig mindeddig
szórványos pengetésnél egyebet nem hallott tőle. Hacsi azonnal
átment a női lakosztályba.
- Talán Agemaki játszik nekünk egy dalt - mondta lel
kendezve, hogy legalább ennyi kapcsolatot sikerült teremtenie
lánya és Kaoru között. Ámde egy idő múlva a tizenhárom hú
ros citera* szólalt meg a csendben, majd néhány rövidke dal
lam után el is hallgatott.
A magányos hely, az éjszaka páratlan szépsége, a házra boruló
mélységes csend arra indította Kaorut, hogy ebben a néhány
egyszerű hangban is kifejezhetetlen bájt érezzen. Már-már
javasolni akarta, hogy a két lánv játsszék együtt valamit. De nem,
bizonyára hasztalan is kérné.
- Nos, elindítottam a dolgot - mondta Hacsi -, de most
már magadra kell hagynom téged. Boldogulj ezzel a két ifjú

teremtéssel, ahogy tudsz. - Azzal elindult kis kápolnájába, s

közben ezt a költeményt mondta:
- Ha már elmentem, és e szalmatetős kunyhóból nem marad
egyetlen szilánk vagy pozdorja sem, legyen szavad, mely
védelmet nyújtson vihar és csapás ellen . . . Bocsáss meg -tette
hozzá -, hogy ma éjjel ilyen fárasztó társaság voltam számodra.
Ügy érzem, talán ez az utolsó találkozásunk, és nem bírtam
uralkodni magamon.
- Amilyen szilárdan most borul fölébe, úgy maradjon örökre a
szalmatető, mely házad fűvel benőtt ereszét takarja.
így szólt Kaoru költeménye.
- Most nagyon el leszek foglalva a birkózók versenyével*
és egyéb hasonló ügyekkel - jegyezte meg. - De mihelyt mindez
véget ér, azonnal újból jelentkezem.
Amikor a herceg már békében ült kápolnájában, Kaoru
elküldött az idős hölgyért, Ben no Kimiért, és kikérdezte
különböző dolgokról, amelyeket korábbi elbeszélésében nem
tisztázott.
Ezután átment a hercegnők lakosztályába. A hold most ismét a
látóhatár közelében járt: egyenesen a szobába sütött, és a
díszfüggönyön kirajzolódott a két lány kecses alakjának
körvonala. Beszélni kezdett hozzájuk, csendesen és komolyan
szólt a legkülönfélébb témákról, és hangjában nem akadt egy
szemernyi érzelgősség vagy udvarlás sem. Ezúttal mindkét lány
válaszolt egyszer-egyszer.
Óhatatlanul eszébe jutott, hogy mit nem adott volna Niu egy
ilyen alkalomért! És bizony, magában azt mérlegelte, létezik-e
ember a világon, aki olyan bátorítást kap,* mint ő az imént, és
mégis ennyire nem siet élni vele. Ez persze semmiképp sem azt
jelentette, hogy a lányokat nem tartja vonzóknak. Éppen
ellenkezőleg: mostani beszélgetésük alkalmával még inkább
lenyűgözte rendkívüli értelmük és érzékenységük, és rádöbbent:
egyáltalában nem óhajtja, hogy bárki is szemet vessen rájuk, és
elvigye őket. Márpedig ez azt mutatja, állapította meg magában,
hogy bizonyos mértékben máris saját tulajdonának tekinti őket.
Még pirkadat előtt távoznia kellett. Szüntelenül az öreg her-
ceg ma éjszakai viselkedése és mondókája járt az eszében. Még
sohasem látta ilyen levertnek. El is határozta, hogy mihelyt az
udvarnál kissé csendesebb lesz az élet, nyomban újra eljön
Udzsiba.
Niu is nagyon szeretett volna eljutni Udzsiba, mielőtt még
lehullanak az őszi levelek, és igyekezett valami ürügyet találni a
távozásra. Továbbra is írt Agemakinak, a lány pedig - bár meg
volt győződve arról, hogy Niu számára pusztán időtöltést jelent ez
a levelezés - egyszer-egyszer válaszolt is neki, hiszen a
fiatalember senkinek sem ártott leveleivel.
Ahogy telt-múlt az ősz, Hacsi herceg egyre lehangoltabb lett.
Végül úgy döntött: itt az ideje, hogy ismét elvonuljon szokott
magányába. Ott legalább békében élhet vallásos gyakorlatainak,
és nem kell félnie, hogy megzavarják.
Amikor távozása előtt különböző utasításokat adott lányainak,
így szólt hozzájuk:
- Érzem, nemsokára elkövetkezik az idő, amikor végleg el kell
búcsúznom tőletek. Ti éppen úgy tudjátok, mint jómagam, hogy
ennek a pillanatnak el kell jönnie, és ha meglenne a természetes
támaszotok és vigasztalótok,* nem éreznék ilyen meg-
rendültséget. De így, megvallom, nagyon nyugtalan vagyok
miattatok, hisz amennyire látom, senki sincs, akire
számíthatnátok. Mégis meg kell próbálnom, hogy mindezt
kiverjem a fejemből, különben bizonyosra vehetem, hogy
végtelen időn át szenvedhetek majd sötétségben és gyötrelemben,
de ennek áraként rátok nem jön semmi jó. Képtelenség lenne,
hogy ha egyszer már igen szép sikerrel elvontam gondolataimat e
világi dolgoktól, jóllehet itt voltatok mellettem, most a jövő miatt
emésztődjem, amikor már úgysem látlak benneteket. De nemcsak
magamra gondolok. Kérlek benneteket, hogy ha másért nem, hát
halott anyátok emlékéért őrizkedjetek minden elhamarkodott vagy
helytelen cselekedettől. Mindenekelőtt semmilyen rábeszélésre
egy tapodtat se mozduljatok otthonotokból, csupán akkor, ha
végleges és teljes biztonságot nyújtó fedelet kínálnak cserébe.
Lehetséges, hogy bekövetkezik a legrosszabb, s itt kell
bevégeznetek napjaitokat, ahol elkezdtétek. Ebben az esetben
legyetek türelmesek, viseljétek el az életet,

ahogy éppen adódik, és meglátjátok, még az üres és magányos

órák is jóval gyorsabban múlnak, mintsem valaha is gondoltátok.
Minthogy igaz az, hogy nők életében egyetlen elhibázott lépés is
végzetes következményekkel járhat, joggal gondolhatjuk: életük
már akkor sem eredménytelen, ha úgy tudják leélni, hogy nem
keverednek rossz hírbe. Nők számára az ilyen életnek, mint a
tiétek, megvan a maga előnye.
Agemakinak és húgának eszébe sem jutott azért aggódni, ki fog
velük törődni apjuk halála után, hisz mindeddig el sem tudták
képzelni, hogy csak egyetlen órával is túléljék ezt az eseményt.
Éppen ezért ezek a túlzottan aggodalmaskodó oktatások és
intelmek inkább csak megfélemlítették őket. A legjobban az a
felfedezés fájt nekik, hogy apjuk csak színlelte a szeretetet,
amikor napról napra törődött velük, és úgy viselkedett, mint aki
örömét leli társaságukban, mert lám, a szíve mélyén egész idő
alatt arra vágyott, hogy elmehessen. Nem tudták megérteni, miért
akar valaki elszakadni az emberektől, hacsak meg nem unta őket.
A templomba való távozását megelőző napon Hacsi herceg
szokatlanul nyugtalan volt, folytonosan járkált szobáról szobára
abban a házban, amelyet mindeddig nem tekintett egyébnek, mint
ideiglenes menedékhelynek, ahol fővárosi palotájának pusztulása
után meghúzódott. De ma egyre csak úgy nézett a házra: ez lesz
azoknak az eseményeknek színtere, amelyek miatt már most
állandó szorongás gyötri - ez az a hely, ahol halála után
Agemakinak és Kozerinek segítség nélkül meg kell küzdenie az
élet minden nehézségével.
Szeme csupa könny volt, hangja remegett, amint elmondta
imáit, majd behívatta háztartása idősebb tagjait.
- A ti gondotokra bízom a hercegnőket - mondta. - Ne
feledjétek, az ő életútjuk nem az, ahol a család egyik nemzedékről
a másikra történő letűnése annyira megszokott dolog, hogy szinte
észrevétlen marad. Az ő helyzetük merőben más. Egyáltalán nem
a mások véleménye miatt, de erős kötelességérzet él bennük az
uralkodóház iránt, melyből származnak. Gondoljatok tehát arra,
hogy nem csupán úrnőitek jó hírét bízom rátok, de egy hatalmas
dinasztia makulátlan nevét is, melyet az nemzedékről nemzedékre
becsülettel megőrzött.. . Jól tudom, hogy

itt nincs vidám életetek, de nem rosszabb a sorotok, mint számtalan

embernek, aki hozzátok hasonló helyzetben van. Nyugodjatok meg hát
abban a gondolatban, hogy ha az ember hűségesen teljesiti helyzetével
járó kötelességeit, ez jelenti az egyetlen utat nem csupán arra, hogy
mások jó véleményét kiérdemelje, de arra is, hogy önbecsülését
megtarthassa. És főként arra kérlek benneteket, álmotokban se jusson
eszetekbe becsvágyó tettekre vállalkozni azért, hogy magatoknak és
úrnőiteknek több jusson a világ gyönyöreiből és élvezeteiből, mert
minden ilyen cselekedet csak szégyent hozhat azokra, akiknek jó hírét
megvédeni a ti kötelességetek.
A herceg úgy tervezte, hogy hajnal előtt indul útnak, és most még
egyszer bement a lányokhoz.
- Ha meghalok - mondta -, igyekezzetek megőrizni lelki
egyensúlyotokat. Nincs értelme, hogy szabad folyást engedjetek
bánatotoknak. Szenteljétek magatokat a zenének és más ilyen
foglalatosságnak. Ne törődjetek a világ dolgaival,* hisz az élet olyan,
amilyen, s ezeket a dolgokat is úgy kell elfogadni, ahogy jönnek, és nem
szabad azt várnotok, hogy kívánságotok szerint történjenek.
 Fájó szívvel hagyta el őket, és újra meg újra vágyakozva tekintett
vissza. A két testvér most hosszú beszélgetésbe kezdett, mely a késő
éjszakába nyúlt; így próbáltak megszabadulni balsejtelmüktől, mely az
öreg herceg távozása után rájuk nehezedett. Egy dologban megegyeztek:
bármi történjék is, ők ketten összetartanak. De az élet útjai
kiszámíthatatlanok, és egyszeribe mindegyikük már szinte látta önmagát,
amint magára marad Udzsiban. Szörnyű gondolat volt - mindketten sírva
fakadtak tőle. A következő pillanatban azonban már nevettek saját
lehetetlen képzelődésükön. Mert a két lány egyformán érzett az élet nagy
dolgaival kapcsolatban, s ráadásul ugyanazok az apró-cseprő tréfák is
mulattatták őket: amíg együtt voltak, az idő sohasem múlt lassan.
Azon az estén, amikor a herceg ájtatosságának véget kellett volna
érnie, és a hercegnők már percről percre várták hazatértét, küldönc
érkezett azzal a hírrel, hogy őfensége nem érzi jól magát, s ezért el
kell
halasztania hazatérését.

- Ma reggel kezdődött - számolt be a hírnök. - Azt gon

doljuk, megfázhatott, és ennek megfelelően kezeljük. Az egész
ben az a legrosszabb, hogy nagyon bánkódik, mert nem láthatja
fenségteket.
Vajon mennyire súlyos az állapota? Senki sem tudta volna
megmondani.
A leányok megrendülten hallgatták, és nyomban elküldtek a
templomba egy csomó meleg ruhát meg a herceg kényelmét
szolgáló egyéb holmikat.
Napok múltak el, és a herceg csak nem érkezett meg. Age-maki
sűrűn irt apjának, és kérte, írjon részletesebben bajáról, de amikor
végre választ kapott, apja csupán szóban üzente, hogy nincs
különösebb baja. Rossz a közérzete - pontosabban nem is tudja
megmondani. Mihelyt elmúlik, igyekszik haza.
A Tanító egész idő alatt vele volt.
- Betegséged önmagában nem súlyos - mondta a szent em
ber a hercegnek -, de azt hiszem, hogy életed a végéhez köze
leg. Igyekezz és családi ügyeidet vesd ki gondolataidból. Itt
az ideje, hogy megértsd: lányaidat a karmájuk szerint éri baj
vagy szerencse, és teljesen hasztalan aggódnod miattuk.
Szüntelenül azt magyarázta a betegnek, hogy gondolataiból ki
kell vetnie minden anyagi dolgot, és végül azt is sürgette:
mondjon le arról, hogy visszatér Udzsiba.
A nyolcadik hónap huszadik napja volt. Ilyenkor mindig is
nyomasztó szokott lenni az időjárás, de ebben az évben olyan sűrű
köd borult Udzsira, hogy sem nappal, sem éjjel egyetlen percre ki
nem tisztult. Hajnal felé azonban hirtelen fénylőn kisütött a hold,
és sugaraival behintette a folyót. A hercegnők a folyóra néző
ablakon éppen kibámultak a vízre, amikor a nyitott zsalugáteren át
halk harangkongás ütötte meg a fülüket.
"Olyan késő lenne már?"* - csodálkoztak a leányok. Ekkor
lóhalálában megérkezett a templom küldönce.
- Meghalt, közvetlenül éjfél előtt - mondta, könnyeit tö
rölgetve.
A lányok már hetek óta úgy éltek, hogy szüntelen várták ezt a
hírt, most mégis megrendítő meglepetésként érte őket. Furcsa, de
úgy van: az ilyen bánat, mint őket is érte, elapasztja
az ember könnyeit. Ök s'em sírtak, csak ültek mozdulatlanul, és
arcukat tenyerükbe temették.
Szörnyű volt a veszteségük, de úgy érezték - és ez természetes
is -, hogy mégis könnyebb lenne elviselniük, ha az utolsó
pillanatokban apjukkal lehettek volna. Friss gyászuk kábula-tában
úgy érezték, lehetetlen, hogy nélküle is tovább folyjék életük. De
mihelyt elmúlt első bénító megdöbbenésük, és végre a könnyük is
eleredt, ráébredtek, hogy a halál a maga idején ismét egyesíteni
fogja őket. Lehet, hogy nem is kell sokáig várni rá.
A Tanító évekkel ezelőtt tett ígéretéhez híven minden feladatot
magára vállalt a temetéssel kapcsolatban. A hercegnők kérték,
engedje meg, hogy egy utolsó pillantást vessenek halott apjukra,
de a szent ember lebeszélte őket:
- Apátokat sikerült meggyőzni, hogy a maga javáért teljesen
szakadjon el tőletek ezekben az utolsó napokban, és nektek is
haladéktalanul meg kell tanulnotok nélküle élni.
A lányok szerettek volna többet tudni róla, milyen volt apjuk
élete a templomban, és mi történt az utolsó napokban. De a Tanító
erkölcsi oktatással és hittudományi fejtegetésekkel teletűzdelt
beszámolóját fájdalmasan embertelennek érezték; természetesen
nem is mondott semmi olyasmit, amit igazából tudni szerettek
volna. A jámbor férfiút valóban nagyon bántotta, hogy Hacsi
herceg az utolsó pillanatig szerető ragaszkodást tanúsított lányai
iránt, s eltűrte, hogy ez akadályozza lelki életét, sőt szemlátomást
még a halálos ágyán is annyi aggodalmat érzett egy ilyen meg
nem engedett földi ragaszkodás miatt.
Kaorut mély részvét fogta el a hír hallatán. Ügy érezte, ha sor
kerülhetett volna még egy csendes, hosszú beszélgetésre, még sok
tisztázandó kérdésre kaphatott volna felvilágosítást. Megrendítette
az élet bizonytalansága, és keservesen sírt. Nem mintha nem
kapott volna fig3relmeztetést. Hacsi maga mondta, hogy
valószínűleg nem találkoznak többé. De mivel máskor is
emlegetett ilyesmit, jómaga nem figyelt rá különösebben. Szörnyű
csapás volt. Azonnal küldött részvétlevelet a templomba is, meg
Udzsiba is. Ez volt az egyetlen részvétlevél, amelyet a két lány
kapott, és bár szinte eszüket vette a fájdalom, mégis

meghatódtak, hogy együttérzésének újabb jelét adja az az ember, aki -

mint kénytelenek voltak bevallani - az elmúlt évek során mindig oly
szíves volt hozzájuk.
Az a világ rendje, hogy a gyászolók mindig példátlannak érzik a
maguk veszteségét, és úgy érzik, jogos, ha olyan mélyen elmerülnek
fájdalmukban, amit bárki másnál túlzásnak éreznének. De Kaoru úgy
vélte: ha létezik bánat, melynek elviseléséhez roppant sok erőre van
szükség, akkor ez az.
Jómaga csak keveset segíthetett, de a Tanítónak bőségesen küldött
tömjént és más egyebet, amiről úgy gondolta, hogy szükséges lehet a
temetés és az azt követő szertartások alkalmával; a Hacsi herceg háza
népéhez tartozó idős hölgyeknek pedig olyan ajándékokat adott,
amelyekből arra is futotta, hogy külön könyörgéseket mondassanak az
elhunytért.
Hát sosem ér véget bánatuk hosszú éjszakája? Most, hogy eljött a
kilencedik hónap, az időjárás napról napra borúsabbá és zordabbá vált. A
csatakos föld fölött szél űzte a lehullott leveleket, zúgott a folyó, s
mintha
a környéken végigviharzó démon a két lányt is megszállta volna, egyre
hullottak, záporoztak könnyeik.
A gondjukat viselő komornak így beszélgettek:
- Nem mehet ez így tovább. Ha nem leljük meg a módját, hogy
felszárítsuk könnyeiket, még esztendő vége előtt sírba viszi őket a
bánat.
De semmit sem tudtak elérni. Udzsiban és a templomban is
könyörgéseket tartottak, s a herceg néhány barátja, akik életében is el-
ellátogattak hozzá, most ismét itt jártak, és a héthetes gyászra
elvonultak
a kápolnába.
Egyszóval itt is és a hegyen* is szakadatlanul imádkoztak az elhunyt
lelkéért.
Niutól rendre érkeztek a részvevő és érdeklődő üzenetek, de a
hercegnők képtelenek voltak válaszolni. Niu meg volt győződve róla,
hogy Kaoruval másképpen bántak, és sértve érezte magát, merthogy
annyi figyelmessége ellenére, most is csupán távoli ismerősnek tekintik.
A vörös levelek évszakában el akart látogatni Udzsiba, ugyanis remélte,
hogy élményt gyűjthet néhány kínai költemény megírásához, de éppen
abban az időben

halt meg Hacsi herceg, és ezért nem gondolhatott többé a látogatásra:

nem szívesen, de lemondott tervéről.
Véget ért az imával eltöltött negyvenkilenc nap. Remélte, hogy a két
lány már magához tért a gyászuk okozta megrázkódtatásból, ezért hosszú
és körülményes levelet intézett hozzájuk.
"Ilyen éjszakán, mint a mai is, amikor könny pereg minden virágról, és
az őzike sír a hidegben, mondjátok, hogy megy sorotok őszies hegyi
otthonotokban?" Így szólt a költeménye (ugyanis esős éjszaka volt),
levelében pedig ezt írta: "Bizony szívtelenség lenne, ha ilyen éjszakán
ismét egyetlen szónyi válasz sem érkeznék aggódó szavaimra! Hát csak
bámuljam a csatakos réteket, és reményem nem lehet, hogy egy szó felráz
csüggedtségemből?"
- Valóban igen nyers lehet a viselkedésünk, hogy ilyen leve
let ír - szólt Agemaki húgához. - Azt hiszem, helyes lesz, ha
erőt veszel magadon, és válaszolsz neki.
Milyen furcsa volt újból nekiülni a levélírásnak! Kozeri számolni
kezdte a napokat, és ettől újra könnybe lábadt a szeme. Félretolta a
tuskövet.
- Hiába! - sóhajtotta. - Azt hittem, képes vagyok rá, hogy
visszatérjek a régi kerékvágásba. De mihelyt sor kerülne rá,
nincs hozzá erőm . . .
És olyan keserves sírásban tört ki, hogy Agemaki látta, képtelen lesz
folytatni a levelet.
Niu küldönce késő este indult útnak a fővárosból, és leszállt az
éjszaka, mire megérkezett.
- Jobb is lesz, ha megvárja a reggelt - mondta Agemaki.
De úgy látszik, az ember olyan utasítást kapott, hogy nyomban
forduljon a válasszal. így aztán Agemaki magára vállalta a feladatot -
ámbár maga sem érzett hozzá több erőt, mint Kozeri, de tudta, hogy tenni
kell valamit. "Könnyfátyolos szemünk nem látja a hegyi falut, és együtt
sírnak az őzek."
 Költeményét sötét papírra* irta, pislákoló fénynél. Szó sem lehetett
róla, hogy finoman rajzolgasson: lefirkantotta azt a néhány sort,
összehajtogatta a levelet, és nyomban átadta a küldöncnek.

Kohata hegyén keresztül, különösen viharban, vaksötét éjszaka,

bizony félelmetes az út. A küldönc azonban edzett ember volt: őt
választotta Niu, éppen mert tudta: éjnek idején is nyeregben
marad, megy árkon-bokron át, bőrig ázhat, de egykettőre
megérkezik a fővárosba. Niu derekasan megjutalmazta emberét, és
sietett elolvasni a kapott levelet. Azonnal látta, hogy nem ugyanaz
a kéz írta, mint az előző leveleket. Úgy vélte, hogy gyakorlottabb
és talán idősebb személytől származhat. De mivel azt gondolta,
hogy az előző leveleket Age-maki írta, a látszat ellenére most
viszont feltételezte, hogy ez a költemény pedig húgának a műve.
Annyit tűnődött ezen, hogy a szolgálatára rendelt udvarhölgyek,
akik reménykedve várták, hogy végre lefekszik, lassan-lassan
türelmetlenkedni kezdtek.
- Először azt mondta, fenn kell maradnia, mert választ vár -
zsörtölődtek -, most pedig, hogy a válasz megérkezett,
szemlátomást az éjszaka hátralevő részében azt akarja bámulni.
Világos, hogy ezúttal valami komoly dologról lehet szó.
És nem csoda, ha elkedvetlenedtek, mert már mindnyájan
szerettek volna lefeküdni.
Niu másnap reggel korán keit. "Vajon csupán halvány szána-
kozással hallgassam-e a sírást én, az őz, kinek barátját a baljós
ködök takarják?!"
Ebben a levélben is úgy írt önmagáról, mint akit porig sújtott a
bánat. Agemaki érezte, hogy a levelezés olyan pontra érkezett,
amikor nagy óvatosságra van szükség, hogy ne legyenek
kellemetlen következményei. Eddig még módjában állt, hogy
végső menedékként apjához forduljon tanácsért, valahányszor az a
veszély fenyegette, hogy az eseményekben nemkívánatos fordulat
következik be. Most azonban érezte: veszélyes a dolgot csupán
odáig is engedni, amikor már óvatoskodni kell. Ráadásul apja is
különösen az ilyen bonyodalmaktól óvta őt, s ha most rossz
irányba terelődnék a dolog, úgy tetszene, hogy valósággal sérti
apja emlékét. Annyira felzaklatták ezek a gondolatok, hogy most
már egyáltalában nem tudott válaszolni. Ne higgyük azonban,
hogy Niut egy kalap alá vette az ifjú udvaroncok nagy hadával,
akik mindig készenlét-

ben tartanak egy sereg hazug bókot. Niu sietősen papírra vetett
írása és szövegezése mély hatást tett rá, részben azért, mert igen
kevés tapasztalata volt ezen a téren. Ez azonban csak növelte
nehézségeit, mert érezte, hogy a herceg leveleinek jól-neveltségre
vallóan gáláns és együttérzésről tanúskodó hangját ő sosem tudná
utánozni. Nem, semmi értelme. Jómaga remeteként nőtt fel, és
remete is marad.* Szerencsére Kaoruval nem volt ilyen nehéz az
érintkezés. Ügy látszott, hogy ő valóban azt gondolja, amit mond,
és Agemakinak most már csöppet sem esett nehezére, hogy írjon
neki.
Amint eltelt a negyvenkilenc nap, Kaoru Udzsiba sietett. A két
testvért a legmélyebb gyászban találta, nem is az emelvényen
ültek, hanem az alacsonyabb padló-szinten.*
 Kaoru megjelenése - akár ha hirtelen fény lobbant volna fel
gyászuk sötétségében - első pillanatban zavarta és vakította őket.
Teljesen megnémultak, mire Kaoru így szólt hozzájuk:
- Attól félek, ha beszélgetéseink ennyire egyoldalúak lesznek,
nehezen segíthetek rajtatok olyan módon, ahogy apátok kívánta.
Teljesen szokatlan dolog az, hogy minden szó kerülő úton,
harmadik személy közvetítésével hangzik el. Valóban, ha nem
szólhatok egyenesen ahhoz, akinek mondanivalómat szánom,
teljesen elveszítem beszédem fonalát.
- Bár látod, hogyan ülünk itt - válaszolta Agemaki -, azt
hiszem, nem érted, milyen kevéssé tértünk még magunkhoz a
gyászunk okozta szörnyű fájdalomból. Aligha lehet elvárni
tőlünk, hogy ilyen kábult állapotban értelmesen és felszabadultan
társalogjunk kívülről érkezett emberekkel.
- Tudom, milyen mélyen éreztek - mondta Kaoru -, és egy
pillanatig sem gondoltam, hogy úgy talállak majd benneteket,
amint járkáltok, tesztek-vesztek, mintha semmi sem történt volna.
Világos, hogy ez helytelen lenne. De nagyon fájlalom, hogy
érzelmeitek miatt teljesen visszahúzódtok tőlem, mert valóban
abban a reményben jöttem el, hogy legalább néhány gondotok
olyan természetű, amit érdemes velem megbeszélni. De ha
bizonyos vagy benne, hogy nem lehetek segítségetekre . . .

- Bármiiyen rosszul érzed is magad, úrnőm - mondták

most Agemaki udvarhölgyei -, próbáld meg és beszélj vele
nyíltabban, hiszen jól látszik, hogy valóban segíteni óhajt.
így próbálták meggyőzni Agemakit, és ahogy fokozatosan
tünedezett a lány nyugtalansága, és nagyjából át tudta gondolni
helyzetüket, belátta: még ha Kaoru érez is érdeklődést őiránta és
húga iránt, elsősorban mégis azért látogatott el hozzájuk, mert
eleget akar tenni apjuk kívánságának. Pedig mekkora utat kellett
megtennie! És mivel érezte, hogy elég barátságtalanul viselkedett,
kissé közelebb jött a férfihoz. Kaoru most roppant tapintatosan,
megértően kezdett beszélni a lány jelenlegi helyzetének
nehézségeiről, és arról, hogyan tehetné meg legmegfelelőbben azt
a baráti szolgálatot, amelyre az öreg herceg megkérte. Modora
szinte nőiesen kedves volt, és Agemaki érezte, hogy gyorsan
feloldódik iránta, és semmi olyan zavar nem él benne, ami pedig
bárki látogató jelenlétében elfogná. Kaoru azonban észrevette,
mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy elbeszélgessen egy idegen
emberrel, hogy érdeklődőnek és bizakodónak lássék. Nagyon is
látszott, hogy beszélgetésük egyes fordulatai nyomán mind több
és több fájó emlék éled fel benne, s hogy kusza gondolatai
közepette csak igen kevés figyelmet tud neki szentelni.
Akaratlanul is összehasonlította a halványan áttetsző fekete
gyászfüggöny mögött vigasztalanul gubbasztó árnyat azzal az
évekkel ezelőtt egy hajnalon megpillantott holdfényes látomással.
- Szomorú, amikor az ősz végével erdő, mező felölti sötét
ruháját. - Kaoru csak magában suttogta el ezt a költeményt, nem
szánta a lány fülének.
- Boldogabbak az őszi mezők, mert rájuk még most is hull az
ég harmata, de mi nem remélhetjük, hogy könnycseppjeink bárhol
is megnyugodjanak . . .*
- A kopott szálak ... - kezdte újra Agemaki, de hangja
elcsuklott; visszalopódzott a szoba végébe, de nem
barátságtalanságból, hanem csupán azért, mert tovább nem tudott
uralkodni magán.
Kaoru látta, hogy e pillanatban kegyetlenség lenne
visszatartani, ezért, bár nem szívesen, de beleegyezett, hogy a be-

szélgetésre mindig kész Ben no Kimi foglalja el a helyét. Any-nyi

bizonyos, hogy az öreg hölgynek csodálatos gyűjteménye volt régi és
újabb, furcsa és megható történetekből. De Kaoru azt sem feledte, hogy
nélküle sosem jött volna rá arra az egyetlen dologra, amely mindennél
jobban foglalkoztatta -, s ezért, bár az asszony öreg volt már, Kaoru
rendkívül megszerette.
- Még kisgyermek voltam, amikor Gendzsi meghalt mondta most
Kaoru -, de ahogy most visszatekintek, emlékszem, halála milyen
szörnyű hatással volt rám. Ügy nőttem fel, hogy folyton éreztem: semmi
sem biztos az életben, minden értéktelen - és bár az idő folyamán elég
magas állami tisztségbe kerültem, sőt még azt is elértem, hogy eléggé
nevezetes emberré váltam, mindez semmit sem jelent számomra.
Szívesebben éltem volna valami ehhez hasonló csendes helyen. Most
pedig Hacsi herceg halála még inkább lehetetlenné teszi, hogy kedvemet
leljem a világ egyszerű örömeiben. Ha azt mondanám, hogy a hercegnők
miatt nem teszem le még most sem a fogadalmat, ez rossz benyomást
kelthet. Pedig valóban közük van hozzá, hogy halogatom, hiszen magad
is tudod: köt az apjuknak tett ígéretem, s ez lehetetlenné teszi, hogy a
magam vágyát kövessem. Pedig főként az a szörnyű dolog, amelyet tőled
tudtam meg, parancsolóan előírja számomra, hogy az első adandó
alkalommal elvonuljak a világtól.
Kaoru sírva mondta ezt, és az asszony sem volt olyan állapotban, hogy
válaszolni tudott volna, ugyanis Kaoru annyira hasonlított elhunyt
gazdájához, hogy minduntalan eszébe jutott valami rég elfeledett
esemény azokból a rettenetes napokból, s ez teljesen megbénította.
Ez az idős hölgy, Ben no Kimi - amint már mondtam is -magasabb
társadalmi osztályból származott, mint az egyszerű komornak, ugyanis
apja, Szacsuben, a heicegnők anyjának nagybátyja volt. Hacsi herceg is
azért igyekezett megszerezni őt háza számára, mert a hölgy igen
tehetséges és értelmes volt. Bár évek óta a lehető legszorosabb
kapcsolata
volt a két hercegnővel - Hacsi herceg főként azért fogadta házába, hogy
két lányának legyen valaki idősebb női támasza -, és igen bensőséges
viszony fejlődött ki közöttük, aggodalmasan ügyelt

arra, hogy előző helyéről egyetlen szót se ejtsen. Kaoru viszont

tudta, hogy az idős emberek nemegyszer többet fecsegnek a
kelleténél, és nem tudta legyőzni gyanakvását. Abban bizonyos
volt, hogy fűnek-fának nem beszélte ki a titkot, de azt szinte
megfoghatatlannak érezte, hogy a hercegnőknek ne ejtett volna
szót róla, hisz bizonyára úgy érezte, hogy az ő titoktartásukban
tökéletesen megbízhat. Kaoru tudat alatt is attól félhetett, hogy ha
valamelyik hercegnő elkerül Udzsiból, tovább viszi az ő titkát is -
s valószínűleg ez is hozzájárult, hogy a két lány jövője érdekében
vonakodott bármi határozott lépést tenni.
Most már nem volt rá semmi különös oka, hogy az éjszakát is
ott töltse,* ezért útnak indult haza, a fővárosba. De egész úton
hazafelé Hacsi herceg hangja visszhangzott a fülében, amikor is
azt mondta: meglehet, ez lesz az utolsó találkozásuk. Miért is nem
volt figyelmes az intelemre? Érintkezésben kellett volna maradnia
a herceggel, rendszeresebben kellett volna látogatnia. Olyan sok
mindent kellett volna még elmondaniuk egymásnak. Habár úgy
érezte, régestelen rég volt, hogy meghallotta Hacsi herceg
halálhírét, valójában nem sok nap telt el azóta. Ahogy ott lovagolt,
körötte ősz volt, még ugyanaz az ősz. Megfoghatatlannak látszott,
hogy most már senki sem tudja, merre jár Hacsi herceg.
Lakosztályában - mely mindig is igen gyéren volt bútorozva, és
hiányzott belőle minden dísz és csecsebecse, amivel az emberek
rendszerint körülveszik magukat, viszont mindig kínosan tiszta és
rendes volt - most papok járnak ki és be, sőt időnként itt-ott
válaszfalat is húznak,*, úgyhogy már az egész lakosztályban
felfordulás és rendetlenség uralkodik. A herceg rózsafüzéreihez,
könyveihez és egyéb holmijaihoz ellenben senki sem nyúlt hozzá.
Ámde Agemaki már régebben hallotta, hogy az összes
szentképeket átviszik majd a templomba. Ezeknek a szent
embereknek jelenléte pillanatnyilag bizonyos látszat-élénkséget
jelent a házban - töprengett Kaoru -, de mihelyt elmennek, szörnyű
lesz az élet abban a házban.
Most bejött egyik embere, és figyelmeztette, hogy már nagyon
későre jár. Kaoru kiszakította magát ábrándozó hangula-

tából, és menni készült. Éppen elindult, amikor feje fölött vad-1

lúd húzott el.
- Olyan elhagyatott e hely, hogy még fent, az őszi felhők
táján is sírva húz el a vadlúd.
Valahányszor Kaoru együtt volt Niuval, beszélgetésük az
udzsi házra terelődött. Niu tévesen azt képzelte, hogy Hacsi
herceg halála folytán most sokkal könnyebb megközelíteni a két
lányt, ezért újból sűrűn írogatott Udzsiba, pedig jobban nehe-
zükre esett, mint valaha, hogy egy sornyi választ is megfogal-
mazzanak - Niunak ugyanis ekkortájt az volt a híre, hogy ő
a legnagyobb szakértő az előkelő és finom levelezés terén. Fo
galmuk sem volt róla, miért vette fejébe, hogy ők, akik ilyen
eltemetve élnek, akár költői tartalomban, akár szépírásban
megütik a kellő színvonalat. Mert bizony Niu leveleinek pusz-
L tán a láttára is ostobának és régimódinak érezték magukat.
Udzsiban tehát szomorúan és eseménytelenül teltek a napok.
Apjuk annak idején minduntalan beszélt nekik az élet
bizonytalanságáról, meg arról, hogy fel kell magukat vértezniük
az életre. A két lány ismerte ugyan apjuk elveit, és mégis
elfogadták általános érvényű törvénynek, hogy semmi sem tart
örökké. Mostani helyzetük pedig olyan volt, amire apjuk életében
még csak nem is gondolhattak.
Ha visszanéztek a múltba, úgy érezték, bár sok tekintetben i
nem volt kényelmes az életük, de kellemes nyugalomban és -;-
biztonságban élhettek - most viszont mintha szüntelen félelem ;.
és
megalázottság lenne osztályrészük.
- Nevetséges - jegyezte meg Agemaki -, hogy egy-egy hirtelen
szélrohamtól, vagy ha valaki megáll a kapunál, és kísérőinek hangját
ismeretlennek hallom, máris szörnyű izgatottsá-_ l got érzek.
|§ És megállapították, hogy mindkettőjüket - okkal, ok nél-
B kül - minduntalan félelem fogja el. Életük magányosságát va-pj
lóban már-már elviselhetetlennek érezték.
K Szemük csak ritkán maradt száraz - így köszöntött rájuk az
Ef év vége. Jeges eső esett, hóvihar dühöngött. Az időjárás azon-K ban
Udzsiban sem volt rosszabb, mint másutt. De mióta itt K éltek, most
érezték először, hogy ebben a viharos évszakban

szörnyű szenvedés holmi eldugott faluban lakni. Komornáik

nagyon reménykedtek, hogy az új esztendőben jobbra fordulnak a
dolgok.
- A tavasz mindig segít a bajban levő emberen - mondták
-, mert lehetővé teszi, hogy új életet kezdjen.
De a hercegnők nem hittek benne, hogy pusztán naptári
változás segíthet a dolgokon.
Régebben sokan jöttek-mentek Hacsi háza és a templom között,
mert a herceg visszavonulása óta sok pappal ismeretséget kötött.
De most már a Tanító sem jött el személyesen, hanem egyszerűen
írt egy-egy rövid érdeklődő levelet. A hercegnők természetesnek
és elkerülhetetlennek érezték, hogy apjuk régi ismerősei
megszüntették látogatásaikat. Viszont ez any-nyit jelentett, hogy
nem volt már semmi társaságuk, híreket sem kaptak - márpedig
ezt nagyon nehéz volt elviselni. Apjuk halála óta izgalmas
eseményt jelentett, ha néhanapján feltűnt náluk egy-egy faragatlan
falusi, akit régen észre sem vettek volna. Olykor egy-egy paraszt
tűzifát hozott, vagy valami vadon termett gyümölcsöt, amit éppen
találhatott ebben az évszakban, vagy a Tanítótól érkezett valaki
ajándékkal: faszenet vagy más ilyesmit küldött, mert a szent
ember félt, hogy bántaná a hercegnőket, ha elmaradnának ezek az
apró-cseprő ajándékok, amelyeket az elmúlt évben rendszeresen
küldött. A lányok viszont nem feledkeztek meg a vattás ruhákról
és más hasznos holmikról, mert a herceg ebben az évszakban
ilyesmiket szokott neki küldeni, hogy elviselhetőbbé tegye
számára a zord telet.
A lányok az ablaknál álltak, és figyelték a templom felől
igyekvő kis csoportot - néhány pap jött ott és egy-két tanítványuk:
fárasztó terhükkel küszködtek a mély hóban, hol eltűntek, hol
ismét felbukkantak a hegynek tartó tekervényes ösvényen.
- Ha élne is apánk - szólt Agemaki, és könnyek szöktek a
szemébe -, előbb-utóbb elment volna papnak. Ámbár akkor
sem került volna messzire. Mindig jöhettek-mehettek volna a
küldöncök házunk ás a templom között, és néha talán megen
gedték volna, hogy láthassuk, bár ez valóban szomorú talál
kozás lett volna.

Kaoru tudta, mihelyt itt az újév, annyi elfoglaltsága lesz, hogy nem
tud
elszabadulni, ezért úgy döntött, hogy bár rosz-szak az utak, még a hónap
vége előtt fölkeresi Udzsit. Bizony olyan nagy hó volt, hogy minden
forgalom megbénult, és hogy olyan rangos ember, mint Kaoru, így
nekivágott az útnak, ez valóban roppant hízelgő lehetett. A hercegnők is
kénytelenek voltak ezl elismerni, és igyekeztek úgy fogadni, hogy lássa
hálájukat. Annyira igyekeztek, hogy a szekrényből elővettek egy
parazstartót, ami nem volt feketére festve.* Kaoru fogadására olyan
seprés és takarítás folyt, amilyennel - az egész ház véleménye szerint -
az
öreg herceg halála óta még egyszer sem várták vendégeiket.
Mindent kifogástalanul előkészítettek, ámde a társalgáshoz nemigen
volt kedve Agemakinak.
- De ha már mások ilyen feltűnően kedvesek, mit tehet az ember? -
mondta Agemaki, és bár nem lehet azt állítani, hogy nagyon kellemesen
érezte magát Kaoru társaságában, annyi bizonyos, hogy sokkal
közlékenyebbnek bizonyult, mint bármikor. Felszabadultan beszélgetett,
és Kaoru most annyira vonzónak érezte, és a finom érzéseknek olyan
skáláját találta meg benne, hogy egyszeribe azon töprengett, vajon olyan
könnyű lesz-e számára a lemondás, amilyen könnyű szívvel elhatározta.
Különös, hogy az embernek az élettel szemben tanúsított magatartása
milyen gyökeresen megváltozhat egyik percről a másikra. Pedig létezik
ilyesmi - Kaorut erre már több alkalommal megtanította a tapasztalat.
- Niu nagyon haragszik rám - mondta Kaoru. - Lehetséges, hogy
magam ejtettem el egy ártatlan megjegyzést, de az is lehet, hogy magától
jött rá, hiszen úgy vág az esze, hogy hasztalan titkolni előtte bármit
is.
Egyszóval valami úton-módon megtudta, milyen ígéretet tettem
apátoknak. Feltételezi, hogy ilyen körülmények között bizonyára nagy
befolyásom van rátok, és a vele szemben tanúsított mostani elutasító
magatartásotokért kizárólag engem tesz felelőssé. El kell ismernetek,
mindig is távol állt tőlem, hogy rátok kényszerítsem társaságát. A
körülményekből adódott, hogy kénytelen voltam őt idehozni. De ha már
így esett, nem vagytok méltá-
nyosak vele szemben, ha így bántok vele. Hallottam, azt mondják
róla, hogy kicsapongó. Pedig Niu alapjában véve igen jellemes.
Kevés embert ismerek, aki olyan mély és tartós érzelmekre képes,
mint ő. Persze előfordulhatott - magam is hallottam néhány esetről
-, hogy látszatra helytelenül viselkedett. De ez csak ott fordult elő,
ahol világosan tudták, hogy mindkét részről csupán szórakozás az
egész, és a szóban forgó nők viselkedése kezdettől fogva léha és
felelőtlen volt, s így nem is tarthattak számot gyengéd és
lelkiismeretes elbánásra. Ennek ellenére Niu az a fajta ember, aki
elnézi a nőnek egy-egy gyengéjét, eltűr bizonyos
kellemetlenségeket is, ami mát velejárója minden kapcsolatnak,
amennyiben maga a nő is úgy fogadja el a dolgokat, ahogy
jönnek, önmagát és hírnevét nem helyezi piedesztálra, nagylelkű,
és elfogadja az életet olyannak, amilyen . . . azt hiszem, ilyen
nőhöz rendíthetetlenül hűséges tudna maradni. Pia azonban az
asszony túlságos gyakran elnézi, hogy a férfi összetöri magát a
Tacuta folyó szikláin, ezzel zavarossá teszi a szerelem vizét.* De
okos nőhöz, aki képes olyasfajta türelemre, melyről az imént
beszéltem, Niu mindvégig ragaszkodna, ha egyszer
szenvedélyesen megszeretné. Szent meggyőződésem, hogy nincs
ember, aki nálam jobban megérti Niu természetét, és ha azok után,
amiket róla mondtam, úgy érzitek, hogy szeretnétek közelebbről
megismerni, szolgálatotokra áliok. Próbáljátok ki, mire vagyok
képes közbenjárói szerepemben, és meglepődve láthatjátok majd,
milyen buzgalommal látom el feladatomat.
Látszott, hogy ajánlata egészen komoly. Agemakinak az volt
egyetlen gondja, úgy fogalmazza meg válaszát, hogy világosan
kitűnjék: az ajánlattal ő csupán az idősebb testvér és tanácsadó
jogán foglalkozik.
- Ez ideig sokkal jobban éreztük magunkat, ugye? - kér
dezte. - Most viszont úgy fordult a beszélgetésünk, hogy szá
momra a válasz megfogalmazása nehezebb, mint valaha . . .
Nyugodtan beszélt, de enyhén gúnyos hangon, amit Kaoru igen
vonzónak érzett.
- Semmi olyan teendőd nincs, ami nehezedre eshet - szólt
Kaoru. - Csupán abban reménykedem, lesz hozzám egy-két há-

lás szavad, hiszen erre végül is igényt tarthatok, ha már eljöttem ekkora
hóban. Niu a húgod, Kozeri iránt érdeklődik, és bár verseiben és
leveleiben minduntalan célzott erre, a körülmények folytán nem volt
könnyű tisztáznia a helyzetet. Egyébként nem is tudom, melyikőtök
szokta megírni a választ?
Agemaki, szerencséjére, egy-két szónál többet sohasem írt Niunak. De
eszébe jutott, milyen könnyen előfordulhatott volna, hogy nem így tesz,
és akaratlanul is azt az érzést kelthette volna Niuban, hogy udvarlását a
saját személyére vonatkoztatja. Annyira zavarba jött, hogy képtelen volt
válaszolni. Egy darabka papírra azonban leírta ezt a költeményt: "Nézd a
hóval fedett dombokat: nem találsz más nyomot, csak amely a te
kapudhoz vezet."* A paraván mögül átnyújtotta Kaorunak.
- Gyenge mentegetőzés ez - válaszolta Kaoru. - Ahogy
Niuval bántok, barátságtalan, de nem annyira vele, mint in
kább velem szemben. "A folyót borító jegkéreg hasadozik lo
vam patkója alatt, hogyan merhetnék tehát mást küldeni előre,
míg magam át nem keltem?"* Végül is nagy biztatást magam
is csak akkor várhatok, ha teljes erővel hozzálátnék feladatom
hoz.
Agemaki erre nem volt felkészülve Kaorutól: nem felelt meg
ízlésének, és nem is válaszolt rá. Ez azonban nem lepte meg Kaorut.
Agemaki nevelését tekintve valóban különös lett volna, ha egyszeribe
beleveti magát holmi édelegve verselgető válaszokba, amikre az akkori
fiataloknak úgy rájárt a nyelvük. Pillanatnyilag azzal is megelégedett,
hogy a lány nem mutatkozott sem ellenségesnek, sem elutasítónak.
Kialakult véleménye volt Agemaki jelleméről, és csalódást érez, ha
másként viselkedik - még ha az előnyös is neki, Kaorunak. Néhányszor
még megpróbált rátérni, mit érez jómaga Agemaki iránt - kísérleteit a
lány nem volt hajlandó észrevenni -, de azután hirtelen elszégyellte
magát, s végül visszatért az ártatlan tréfákra és emlékezésekre.
- Erősen havazik - jelentette ekkor egyik embere. - Ha sötétedésig
maradunk, biztosan eltévedünk.
- Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a hercegnők ilyen
körülmények között élnek itt kint! - szólt Kaoru, amint

kifelé tartott. - Anyám palotájában akadnak ugyanilyen csendes és

néptelen lakosztályok, és ha a hercegnők megtisztelnének
bennünket látogatásukkal ...
Néhány komorna hallotta ezt az ajánlatot, és természetesen el
voltak ragadtatva a gondolattól, hogy olyan pompás helyre
kerülhetnének, mint Njoszan palotája. Agemaki távolabb volt,
nem hallotta, de Kozerinek, aki ott ült a komornákkal, megütötte a
fülét ez a megjegyzés, ámde eszébe jutott apja intelme,* és
nyomban elhatározta: nem hagyja magát elcsábítani semmi ilyen
ajánlattól.
 Utasítást adtak, hogy a férfilakosztályban szolgáljanak fel
gyümölcsöt Kaorunak, mégpedig nagyon ízlésesen tálalva,
kísérőinek pedig újból küldtek szárított halat meg egy nagy cse-
répkancsóban bort. Az őr, akinek Kaoru annak idején
odaajándékozta a ruháját, ott álldogált, és sűrű pofaszakállal*
ékesített képén nagy tanácstalanság látszott. Nyugtalanító volt arra
gondolni, hogy a hercegnők biztonsága ilyen szerencsétlen
frátertől függ. Kaoru magához hívatta, és megkérdezte, hogy érzi
magát, amióta a maga ura.
- Ó, uram - szólt -, életemből harminc évet töltöttem el a herceg
szolgálatában, és ez életben nem is volt más jóakaróm. Hidd el, ha
úgy adódna, hogy ma távoznom kellene ezen a kapun, amint
mondják: még egy faág sem nyújtana nekem fedelet.
Ahogy beszélt, furcsa, torz fintorgás látszott az arcán, és
csorogtak a könnyei. Valóban, roppant szánalmas látványt
nyújtott.
Távozása előtt Kaoru elküldött a megboldogult herceg
lakosztályának kulcsáért. A Buddha-szobor ragyogása semmit
nem homályosult de a padlót vastagon por borította. A berendezés
legfőbb darabja egy alacsony pamlag volt, az a fajta, amelyet
vallásos gyakorlatok végzésénél szoktak használni. Kaoru eltolta
helyéről a pamlagot, és meghagyta embereinek, hogy alaposan
seperjék ki a helyiséget. Ahogy ott álldogált és felügyelt
embereinek munkájára, eszébe jutott az az este, amikor elmondta
Hacsinak, hogy pap szeretne lenni, és megígérte, ha sor kerül erre,
Hacsit választja mesterének.

- A tölgyből, melynek kiterjesztett ágai alatt reméltem meg

találni nyugalmamat, sajnos, más sem maradt, mint ez a csu
pasz, üres fekhely.*
Mialatt a költeményt mondta, egy oszlopnak támaszkodva állt,
olyan testtartással, hogy az ifjabb szolgálólányokat -ugyanis
éppen odaláttak szobájukból - mélységes rajongás fogta el.
Későre járt, és mivel Kaoru emberei nem voltak biztosak
benne, vajon uruk nem szándékozik-e itt tölteni az éjszakát,
kérdezés nélkül hozattak a lovaknak friss takarmányt. Köny-nyen
ment, mert úgy esett, hogy Kaorunak több birtoka is volt a
közelben. így aztán híre futott, hogy Kaoru Udzsiban tartózkodik.
Kaoru zavarba jött, amikor a házból kilépve meglátta, hogy egy
tömeg napszámos és parasztember kíváncsian bámulja.
Azt a látszatot akarta kelteni, hogy az idősebb házbeli ko-
mornákkal van beszélnivalója, ezért most kihívatta az egyik
hölgyet, és beszélgetni kezdett vele. Aztán a falusiakhoz fordult és
kérte: éppolyan buzgalommal szolgálják a hercegnőket és a házat,
amilyen készséggel most az ő üdvözlésére siettek.
Újév után megenyhült az idő, a jég eltűnt a kerti tavakról, és a
két lány ráébredt: hiába minden nyomorúságuk, újra itt a tavasz.
A Tanítótól ajándék érkezett: vad petrezselymet, páfrányt és más
zöldet küldött, ami ekkortájt bújt ki a téli földből. Remélte, hogy
mindez kellemes pótlást jelent a hercegnők sovány étrendjéhez.*
A házbeli komornak meg is jegyezték, hogy ha valaki ilyen
helyen él, kellemes dolog időnként effajta növényeket is látni,
mert segítségükkel legalább számon lehet tartani a múló
hónapokat, napokat.
 A két hercegnő számára azonban fájó volt ez az emlékeztető.
- Ha ő még ott időzne a hegytetőn, ahonnan a páfrányok
érkeztek, el tudnám hinni, hogy itt a tavasz.
Így szólt Agemaki költeménye. Kozeri pedig így verselt:
- Ugyan kinek szedjünk gyenge petrezselymet, mely a ha
vas tóparton új életre ébred?

Gyakran faragtak ilyen verseket, s ha laposak voltak is, de

legalább ezzel gyorsabban teltek a hosszú órák.
Niu és Kaoru újévi levele pontosan megérkezett, de nem volt
bennük semmi fontos, ezért fölösleges, hogy terheljelek velük
benneteket.
Niu emlékezett rá, hogy az elmúlt esztendőben, amikor
virágzott a cseresznye, koszorút küldött be a két lánynak. Az
udvari urak, akik akkor vele voltak, szintén mind örömmel
emlékeztek meg róla, hogyan fogadta őket Hacsi herceg, és
sajnálták, hogy többé nem mentek el Udzsiba. Niu szeretett is
volna elérni valami ilyen eredményt, ezért ezt a költeményt
küldte: "Ebben az évben az a cseresznyevirág legyen az
ékességem, amelyet egyszer régen megpillantottam a tavasz fátyo-
lán át." Kozeri nem óhajtotta azt a látszatot kelteni, mintha
bátorítaná Niut, viszont tessék-lássék ügyelnie kellett a jó modor
szabályaira. Ráadásul éppen olyankor érkezett a költemény,
amikor azt sem tudta, mit kezdjen az idejével, s így persze nagy
gondot fordított kézírására. "Sötét gyászfelleg borul házunk fölé -
hol szednél itt mosolygó cseresznyét koszorúdhoz?"
Niu ennél sokkal nagyobb eredményt várt, és bizony igen
csalódott. Akkora volt a csalódása, hogy nem is bírta magában
tartani. Csak Kaorut választhatta bizalmasának - de egyébként is
úgy érezte: Kaoru a felelős keserveiért. Az adott körülmények
között ez elég nevetséges volt, viszont Kaoru nem árulta el, hogy
közbenjárt érdekében. Ellenkezőleg: tökéletesen megjátszotta a
kérges szívű pártfogó szerepét, és valahányszor úgy látta, hogy
Niu vérmes reményeket táplál udzsi esélyével kapcsolatban,
mindig letorkolta. Niu szükségét érezte, hogy tiltakozzék:
- Tudom - mondta -, az a véleményed, hogy bennem ne
héz megbízni. Annyi igaz is, hogy elég sok kalandom volt. De
ez csupán azért eshetett meg, mert sohasem találtam senkit,
aki valóban vonzott volna.
Ekkor éppen Jugiri neheztelt rá, mivel nem volt hajlandó
érdeklődést mutatni hatodik lánya, Roku no Kimi iránt.
- Ez a házasság nem különösképpen vonzó számomra - ma-

gyarázta Niu bizalmas barátainak -, de az a kilátás, hogy

őfensége* állandóan buzgón lessé, vajon jól viselkedem-e,
valóban több, mint amit el tudok viselni.
Nyár elején tűz ütött ki Njoszan harmadik kerületi palotájában.
Kaoru kénytelen volt átköltöztetni anyját az új palotába,* a
hatodik kerületbe; ezzel persze sok intézkednivalója akadt, s így
hol ilyen, hol olyan teendők miatt heteken át nem tudott
elmozdulni a fővárosból. Kaorut ez nem bántotta. Elhatározta,
hogy hagyja: Udzsiban menjen minden a maga útján. Nem volt a
természetében, hogy figyelmességét ráerőszakolja bárkire, aki
szemlátomást visszahúzódik. Agemaki lényegében az övé - ebben
bizonyos volt. Agemakinak most éppen nincs kedve ilyesmire, de
kétségtelen, hogy leginkább azzal nyerheti meg a lány bizalmát,
ha meggyőzi: ő, Kaoru, haldokló apjuk kívánságának szellemében
hajlandó szolgálni az udzsi házat.
Ahogy egyre jobban bent jártak a nyárban, szinte
elviselhetetlenné vált a hőség. Kaorunak eszébe jutott, hogy a
folyó felől állandóan hűvös szellő fújdogál, és hirtelen
elhatározással félretette minden dolgát. Kora reggel útra kelt
Udzsiba, de még így is kibírhatatlanul tűzött a nap, mire
megérkezett, és örült, hogy egy kicsit megpihenhet a nyugatnak
néző oldalsó szobában, amerre Hacsi lakosztálya volt. Egy-két
dolgot meg kellett beszélnie az éjjeliőrrel, ezért megkért valakit,
hogy küldje hozzá az embert. A két lány éppen imádkozott a
kápolnában, de mihelyt tudomásukra jutott, hogy megérkezett
Kaoru, nyomban visszatértek a ház hátsó traktusában levő
szobájukba. Igyekeztek halkan járni, de a kápolna abból a
szobából nyílt, ahol Kaoru ült, és így meghallotta, amint távoznak.
Eszébe jutott, hogy a főcsarnokból a női lakosztályokba vezető
tolóajtón kis repedést vett észre: a nyílás, ameiyben a retesz járt,
oldalt behasadt. Lábujjhegyen odalopakodott -de bizony az ajtó
külső oldalához valaki paravánt állított. Pedig lépteket nem
hallott, és tudta, hogy az időpont is jó. Félrehúzta a paravánt, de
csupán annyit látott, hogy a szobában jobbra elfüggönyözött
heverő áll.
Már éppen csalódottan vissza akart fordulni, amikor bent
megszólalt valaki:
- Nézd csak az ablakredőnyöket! Egyenesen belátni! Told csak
ide a heverőt! Ott nincs jó helyen, itt pedig lefoghatjuk vele a
redőnyt.
A szél nyilván befelé lengethette a kertre néző ablakon csüngő
redőnyt.
"Köszönöm!" - mondta magában Kaoru. Visszatért a helyére,
ahonnan most már két elfüggönyzött heverőt láthatott, egy
nagyobbat meg egy kisebbet. Mindkettőt elhúzták az ajtó-tó], és
oldalt állították a redőny mellé. Kaoru ajtajával szemközt is nyilt
egy ajtó. Tudta, hogy hamarosan ott fog megjelenni a két lány.
Valóban, ebben a pillanatban belépett valaki, de nyomban az
ablaknál álló egyik heverő felé tartott: nekitámaszkodott és
figyelni kezdte Kaoru embereit, amint fel s alá sétáltak a kertben,
és élvezték a hűvösséget. Tudta, hogy ez csak Kozeri lehet.
Szürkésbarna béleletlen ruhájától kellemesen elütött bő
nadrágjának sás-zöld színe. Némely ember szinte arra születik,
hogy gyászt viseljen: nemhogy csúfítaná, de még ragyogóbbá teszi
megjelenését. Szemlátomást Kozeri is közéjük tartozott. Hosszú
övét áthajtotta, és annak redőjébe bújtatta rózsafüzérét. A lány
szokatlanul magas volt, de - amint látta - tökéletesen arányos
termetű. Haja lehetett vagy térdig érő -selymes volt és fényes, és
bár elég sűrűnek, de finom szálúnak tetszett. Szép arcéle volt,
mozdulatai pedig roppant bájosak és megfontoltak.
Kaoru úgy vélte, hogy Niu húga, az Első Hercegnő, akihez igen
vonzódott, amikor még mindketten gyermekek voltak, hasonló
alkatúvá fejlődhetett. A szobában most megjelent még valaki -
nyilván Agemaki.
- Azt az ajtót nem szabad elfüggönyözetlen hagyni -mondta,
és idegesen arra pillantott, ahol Kaoru leskelődött.
- Ó, nincs ott semmi baj - válaszolta az egyik szolgáló. -
Kívülről eltakartuk paravánnal. Ha valaki be akar lesni, előbb azt
félre kell húznia.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Agemaki, mert csak félig
nyugodott meg. - Nincs kellemetlenebb érzés, mint ha meglesik
az embert.
És ahogy elvonult az elfüggönyözött heverőhöz, és közben

vizsgálódó tekintettel nézett körül, Kaoru megállapította:

"Sohasem láttam még, hogy valakinek a viselkedésén ennyi
értelem és szenvedélyes büszkeség érződjék."
Bár sötét színű, bélelt ruhát viselt, öltözékének színhatása
ugyanaz volt, mint húgáé. Ámde Agemakit sokkal, de sokkal
vonzóbbnak érezte: rajongása már-már nyugtalanító méreteket
öltött.
Agemaki - nyilván gyásza jeléül - megritkította a haját, mert a
vége kissé elvékonyodott, de csodálatosan finomnak tetszett, és
volt benne valami a jégmadár tollának fémes csillogásából, ami
mindig is elbűvölte Kaorut. Simán, szinte mereven csüngött alá a
hátán, akár a fonal a szövőszéken. Egyik kezében buddhista
könyvet tartott: bíbor papíron sorakozott az írás. Jól
megfigyelhette a lány kezét, és meglepte, milyen roppantul
törékeny. Agemaki sokkal karcsúbb volt, mint Kozeri -szinte
aggasztóan vékony.
Ebben a pillanatban valami történhetett a szobában, mert a
kisebbik lány egyenesen Kaoru felé tekintett. És valami
mulatságos dologról lehetett szó, mert arcán mosoly játszadozott.
Igen, kétségtelen: a maga módján Kozeri is nagyon vonzó.

HATODIK FEJEZET

Agemaki

Az Udzsiban töltött számtalan őszön a két testvér szívét még

sosem dermesztette így a folyami szél sírása, mint ebben az
évben, amint buzgón készültek az évfordulóra.* A szertartások
általános rendjét Kaoru és a Tanító állapította meg. Segítségük
nélkül a hercegnők roppant zavarban lettek volna, hiszen
számtalan kérdés bukkant fel: a szent könyvek kiválasztása, a papi
ruhák előírásnak megfelelő használata és a szertartással
kapcsolatos sok más megoldásra váró kérdés. Valóban szerencse,
hogy kéznél volt két ilyen kiváló tanácsadó.

Kaoru időnként meglátogatta a két hercegnőt, azon a napon pedig,

amikor mély gyászuk véget ért, igen kedves, szerető gondoskodásról
tanúskodó levelet írt nekik. A Tanító viszont személyes látogatást tett
ezen a napon.
Az évforduló előkészületei idején, egy alkalommal Kaoru éppen akkor
érkezett, amikor a lányok illatos bojtokat fontak,* és közben a régi
verset
suttogták: ,,Ha az élet fonalát . . ."* Rámán fontak, és díszparavánjuk
résén át kilátszott a fakeret egy darabkája. Kaoru azonnal megsejtette,
mit
csinálnak, és halkan elmondta ezt a verset: "Bár gyönggyé válnának
könnyeim, hogy felfűzhetném őket. . ."* Mindenki úgy vélte, hogy Isze
úrhölgy sem mondhatta több érzéssel, amikor először hangzott el ez a
vers. De a hercegnők rettentő zavarba jöttek, mert most az a feladat várt
rájuk, hogy olyan idézetet keressenek, ami illik a helyzethez, és
ugyanakkor azt is jelzi, hogy elértették Kaoru célzását.
Eszükbe jutott Curajuki költeménye: "Ha olyan lennél, mint egy szál
fonálon .. ." Ez megfelelő is lett volna, mert a bánat és a szövés itt is
egybekapcsolódik. Csakhogy ez a vers élő személyre utal, tehát sehogy
sem illett erre az alkalomra. Nem sikerült alkalmas verset találniuk, s
csak most eszméltek rá igazán, milyen hasznos dolog is a funtkoto*
mennyire megköny-nyíti érzelmeink kifejezését.
Kaoru néhány buddhista ajánlási szöveget fogalmazott; ugyanis az
elhunyt herceg emlékére szent iratokat és képeket akart felajánlani, s
ezekhez volt rájuk szüksége. A tus még ott állt előtte: felvette
ecsetjét, és
ezt írta: "Akarod-e, hogy miként a bojt szálai, melyek egykor külön
álltak, de most örökre összefűződnek, mi is egyesüljünk állhatatos
szerelem kötelékében?"
"Miért tartja szükségesnek, hogy ilyen érzelmeket színleljen?" -
töprengett Agemaki. "Keserű és tengernyi az én köny-nyem - hogyan
fűzhetném fel őket a szerelem rövidke fonalára? .. .'" így szólt a
válaszul
küldött költeménye. "Milyen fonalra fűzzem hát napjaimat?" - gondolta
Kaoru csüggedten, egy másik költeményt idézve.* De elhatározta, hogy
kelletlenül fogadott közeledésével nem alkalmatlankodik tovább: látta,

hogy Agemaki most sem bátorítja, ezért Niura terelte a beszél-

getést.
- Lehet, hogy különösnek találjátok - mondta -, de egyetlen
látogatás elég volt hozzá, hogy Niu nagy szerelembe essék. Nem
tudnám megmondani, mi ennek az oka: gyúlékony természete-e,
vagy az váltja ki belőle ezt az erős érzést, hogy vágyai
ellenállásba ütköztek. Bizonyos azonban, hogy mélységes
vonzalom támadt benne húgod iránt, és a leghalványabb kétkedés
nélkül fogadhatjátok udvarlását. Látom, nem vagytok annyira
járatlanok a világi szokásokban, hogy ha akartok, ne találjatok
módot a bátorítására. És minden bizonnyal belátjátok, hogy
mulasztásotok ezen a téren egyrészt udvariatlanság Niu iránt, de
hálátlanság velem szemben is, hiszen annyira igyekszem
segítségetekre lenni. Mindenesetre világosabban értésemre
adhatnátok, valójában hogyan is vélekedtek erről a dologról.
- Hálátlanságot nem vethetsz a szemünkre - mondta a lány. -
Emlékeztetni szeretnélek arra, hogy olyan szabadságot élvezel a
házban, amely példátlan a maga nemében, s ehhez csupán azért
járultunk hozzá, mert hálásak vagyunk mindazért, amit értünk
tettél. Ha kiváltságaidat magától értetődőnek tartod, ez szerintem
arra vall, hogy igen kevés megértés lakozik benned . . . Azt akarod
mondani, hogy mivel húgomnak és nekem naphosszat semmi
dolgunk nincs, futja az időnkből, hogy eltöprengjünk jövőnkön.
Ámde jól tudod, hogy mi magunk képtelenek vagyunk dönteni
ilyesmiben. Apánk, halála előtt, ellátott bennünket tanáccsal arra
vonatkozóan, hogyan viselkedjünk különféle helyzetekben, és
általában igen aggasztotta, mi is lesz velünk, de arra semmiféle
útmutatást nem adott, mit tegyünk, ha olyan ajánlatot kapunk,
amilyet éppen most közvetítettél. Valójában mindkettőnknek az az
érzésünk, hogy apánk elképzelése szerint továbbra is úgy kell
élnünk, mint eddig. De belátom, hogy főként húgom
szempontjából - hiszen még előtte áll egész ifjúsága - igen nagy
kár volna, ha továbbra is itt élne eltemetkezve a hegyek között,
ebben az elhagyatott zugban. Bár eddig nem sokat beszéltem
erről, hozzád hasonlóan magam is szükségesnek érzem, hogy
elkerüljön innen. De hogy miképpen valósítsuk meg ezt, arról
halvány sejtelmem sincs.

És Agemaki olyan bánatosan és gondterhelten sóhajtott fel,

hogy Kaoru szerette volna megnyugtatni. A lány kétségkívül
józan és értelmes volt, de aligha lehetett elvárni tőle, hogy a maga
korában felelősséget merjen vállalni ilyen dologban. Kaoru tehát
kiment a külső szobába, és behívatta az idős hölgyet, Ben no
Kimit.
- Amint tudod - mondta -, Hacsi herceg tanítványaként
kezdtem idejárni, és éveken át semmit sem tudtam családjá
nak többi tagjáról. De amikor a herceg egészsége romlani
kezdett, azt kívánta, ismerkedjem meg a hercegnőkkel, és meg
ígértette velem, hogy mindenben segítségükre leszek; teljesen
rám bízta, hogy milyen formában segítsem őket. Úgy látom
azonban, hogy a hercegnők eltökélték: minden tőlük telhetőt
elkövetnek, csak hogy megakadályozzanak apjuk akaratának
végrehajtásában, sőt már komolyan aggódom, nem kötelez
ték-e el magukat valamerre anélkül, hogy velem megbeszélték
volna. Talán tudod, olyan a természetem, hogy érzéseim nem
ragadnak el egykönnyen, s ez az adott körülmények között
igazán szerencse, mert a legtöbb ember ezt a helyzetet, amely
még ma is fennáll, teljesen tarthatatlannak érezte volna. Holmi
szóbeszédben már amúgy is összehozták a nevemet a herceg
nőkével - ámbár, ha egyáltalán megnősülök, valóban sok
szólna amellett, hogy innen házasodjam. Hacsi herceg kíván
sága teljesítésének minden bizonnyal ez lenne a legegyszerűbb
módja, és bár származásomat tekintve nem vagyok velük
egyenrangú, még ha annak vesznek is, aki vagyok, e házas
ságban nem lenne semmi különösebben feltűnő.
Ha Ben no Kimi az a fajta asszony, mint a komornak általában,
Kaoru nem kapott volna mást, mint hízelgő bókokat, orcátlan és
tolakodó tanácsokat. Bent azonban egészen más fából faragták, és
bár semmit sem kívánt jobban, mint hogy valamelyik hercegnő
Kaoru felesége legyen, csupán ennyit mondott:
- Feltételezem, azért történhetett ez meg, mert ilyen furcsa
életet élnek. Bárhogy legyen is, teljes bizonyossággal mondha
tom: sohasem vettem észre, hogy a legcsekélyebb érzelmi ter
mészetű érdeklődést árulíák volna el kívülálló személy iránt.

E tekintetben tehát teljesen fölösleges aggódnod. De hogy

élhetnek-e így tovább? . . . Hiszen még mi, szolgálók is évek óta
úgy érezzük, hogy reménytelen a helyzetünk, akár a hajótörötteké,
és amelyikünkben élt némi becsvágy, el is ment, hogy jobb helyet
keressen magának. Sokan közülünk már nemzedékek óta
kapcsolatban álltak a családdal, és ha még Hacsi hercegre való
tekintettel sem maradtak itt, nem valószínű, hogy a jövőben
képesek leszünk a legkisebb személyzetet is együtt tartani. A
komornak meg tudják érteni, hogy Hacsi hercegnek régimódi
elvei voltak, és hogy úrnőink a herceg életében nem is
gondolhattak arra, hogy házasságot kössenek bárkivel, aki nem
rángj ukbeli. Most már viszont szabadon férjhez mehetnek
bárkihez, akit megszeretnek, és egyetlen józan eszű ember sem
fog rosszat gondolni róluk. Bármi történjék is, nem folytathatják
ezt az életmódot, de másoktól sem várhatják el. Hiszen még a
szent hegyi remeték számára is léteznek könnyítések, és ha
közülük valaki valóban az összeomlás határán áll, nem kívánják
meg tőle, hogy beérje a fenyő levelén ülő cseppnyi harmattal. Sőt,
akiknek túl szigorú a fegyelem, elmehetnek, kereshetnek
maguknak más társaságot, s ettől még jó buddhisták maradhatnak.
Ilyen fenyegető és bíráló szavak el-el jutnak a hercegnők fülébe,
és látom, hogy meg vannak rendülve. Úgy látszik, Agemaki maga
nem óhajt engedni, de bizonyos vagyok benne, hogy nagyon
szeretne kivezető utat találni Kozeri számára. Tudom, hogy
mélységesen hálás látogatásaidért, nemkülönben az elmúlt
években irántuk tanúsított figyelmességeidért is, és nagyon
sajnálná, ha többé nem támaszkodhatna segítségedre és
tanácsaidra; tehát valójában azt szeretné, ha te vennéd feleségül
Kozerit. Niuról versei és levelei ellenére sem hiszi, hogy igazán
komolyan lehet venni.
- Bármi történjék is, arról szó sincs, hogy többé ne törődjem a
hercegnőkkel - válaszolta Kaoru. - Apjuknak tett ígéretem már
önmagában is lehetetlenné teszi ezt. Agemaki nagy bizalma, hogy
elfogadna húga férjének, természetesen nagyon lekötelező; de
egyben azt is jelenti, hogy Agemaki szerint számomra teljesen
mindegy, melyiküket veszem el, márpedig ez

nem így igaz. Egyedül Agemaki vonz engem; jól tudod, hogy
éppen hátat akartam fordítani e világnak, s pillanatnyilag is csak
az tart vissza, hogy egyszer elnyerem Agemaki vonzalmát.
Bármennyire előnyösnek tartja is, félek, nem tudom érzelmeimet
olyan könnyen irányítani, mint feltételezi. . . Ám amit én kívánok,
az nem a közönséges értelemben vett szerelem. Szenvedélyesen
vágyom valakire, akit eddig még nem tudtam megtalálni, valakire,
akivel szabadon, nyíltan beszélhetek bármiről, ami eszembe jut,
bármi apróságról, vagy éppen titkos és bizalmas dologról. Talán
azért él bennem ez a vágy, mert sohasem volt sem fiú-, sem
lánytestvérem, vagy valakim, akivel ilyen meghitt viszonyban
lehettem volna. Félelmetesen egyedül voltam: minden bánatomat,
örömömet, lelkesedésemet magamba kellett zárnom, és ha e
pillanatban legfőbb kívánságom egyszerűen egy ember, akivel
megoszthatom életemet, akihez beszélhetek, aki a közelemben van
-vajon nagyon természetellenes-e ez? Itt van persze a császárnő,
akiről azt hiszik, hogy a nővérem.* De aki ilyen magas polcon
van, azzal az ember sohasem lehet igazán közvetlen. Csak
időnként láthatja néhány percre, és olyan szertartásos és hivatalos
ízű a találkozás, hogy nem lenne helyénvaló olyan apró-cseprő
dolgokkal háborgatni, mint az ember saját ügyei, érzelmei. Anyám
pedig valóban annyira fiatalnak látszik, hogy az ember hajlandó őt
saját kortársának tekinteni; a világtól, elvonultan él,* és nem
hiszem, hogy valaha is igazán bizalmas közelségbe kerüljek vele.
Ami a többi nőt illeti, akivel kapcsolatba kerültem - valamennyien
szinte rémületet keltettek bennem, és bár csak az imént
panaszkodtam magányom miatt, teljesen tudatában vagyok annak,
hogy ezért főként magamat hibáztathatom, mert mihelyt a
legcsekélyebb jelét látom, hogy valaki közeledni akar hozzám, én
azonnal menekülök. Sőt még a társalgás közben szokásos
tréfákhoz és szellemes válaszokhoz is túlságosan félénk és
ügyetlen vagyok, mihelyt szerelmi ügyekre fordul a szó. Amikor
pedig valóban mély érzésekről kellene szólnom, ahogy Agemaki
iránt érzek, teljesen képtelen vagyok kifejezni magam. Nagyon
ostoba dolog ez, tudom, de hirtelen szégyenkezés önt el, és
abbahagyom a témát. Ez per-

sze azt eredményezi, hogy neki halvány sejtelme sincs róla,

mennyire szenvedek . . . De hogy visszatérjek Niuval kapcsolatos
tervemre: Agemakinak be kell látnia, nincs más célom, mint hogy
előmozdítsam húga boldogságát, és remélem, nem veti el úgy a
sulykot, hogy ezt megakadályozza.
Ami az öreg hölgyet illeti, mindenképpen szívesen látta volna,
ha Agemaki feleségül megy Kaoruhoz, hiszen ez a házasság az ő
életébe is hozott volna némi fényt. De az volt a véleménye, hogy
mivel két ennyire túlzottan érzékeny és nehézkes emberről van
szó, jobb, ha minél kevésbé avatkozik a dologba.
Kaoru egész nap ott lézengett, de nem fogott semmi
különösebb dologba. Remélte, hogy este alkalma lesz nyugodtan
elbeszélgetni Agemakival. De ahogy eljött az idő, Agemaki nem
szívesen gondolt erre a társalgásra, mert Kaoru hangján egyre
jobban érződött az addig csak bujkáló szemrehányás. Bárcsak
elszánná magát, és tüzetesen, világosan kifejtené, mit is vár hát
tőle. De ettől eltekintve oly kellemesnek és minden tekintetben
oly rendkívül rokonszenvesnek találta Kaoru egyéniségét, hogy
nem volt ereje elzárkózni a beszélgetés elől.
Ezen az éjjelen Agemaki a kápolnában tartózkodott. Az ajtót
nyitva hagyta, s az oltárnál fényesen égtek a lámpák, a redőny
széléhez pedig paravánt állíttatott - Kaoru, a verandán ülve, a
redőnyön át beszélgethetett vele. Kívül is meggyújtották a nagy
lámpát.
- Fáradt voltam ma reggel - mondta Kaoru -, és elég hanyagul
öltöztem. Jobb szeretném, ha nem ilyen szembeötlő módon
kellene üldögélnem.
Azzal félretolta a lámpát, és teljes hosszában elnyúlt a földön.
Ide hozták utána az estére szánt gyümölcsöt is: roppant
egyszerűen tálalták fel. Szolgái bort és halat kaptak, de a ház túlsó
oldalán húzódó verandán fogyasztották el. Ma este valóban
mindenki a háznak amazon az oldalán gyűlt össze, és ez az
épületszárny, a kápolnával, egészen csendes és elhagyatott volt.
Bár látszott, hogy Agemaki még most is furcsa félénkségét érez
társaságában, Kaoru úgy vélte, hogy talán ma este olyan hangon
szólal meg a lány, amin legalább a jó szándék

érződik - sőt, ami talán némi érzelemről is árulkodik. És mialatt

látszólag közönyösen beszélgetett a napi ügyekről, olyan
vágyakozás lobbant fel benne, amit még sohasem érzett. De mi is
választja el e pillanatban kettejüket? Egy papírfüggöny, néhány
pálcika - valóban nevetséges akadály egy férfi számára, aki úgy
érez, mint ő . . . ha valóban csupán ez az, ami távol tartja.
De tudta, hogy ez nem így van. Az igazi akadályt - és számára
ez még sokkal nevetségesebb - saját szerencsétlen félénksége és
nyugtalan lelkiismerete jelenti. Mindig az a félelem élt benne,
hogy túlságosan korán kezdi meg a harcot, és ezzel a lányra
kényszeríti gyengédségét, pedig ha vár, végül talán Agemakiban
is felébredne utána a vágy.
Agemaki úgy rendezte a dolgot, hogy néhány komornája
azonnal itt teremhessen, ha szólítja őket. De ezek nem kívántak
útjában lenni Kaorunak, és igen hamar tisztes távolba húzódtak.
Legtöbbjük most már mélyen aludt, s így senki sem akadt, aki
ügyeljen a lámpákra.
Agemaki nem érezte magát biztonságban, és megpróbált
beszólítani valakit - de senki sem jelentkezett.
- Eléggé kimerültnek érzem magam - mondta végre -,
talán jobb lenne, ha pihennénk valamicskét. Holnap reggel
várlak, mihelyt világosodik.
És mintha máris készülődött volna, hogy visszavonuljon a női
lakosztályba.
- Azt hiszem, én is vagyok olyan fáradt, mint te - vála
szolta Kaoru -, hiszen jókora utat tettem meg. De társaságod
annyira elbűvölt, hogy mindeddig nem éreztem, mennyire ki
merültem. Nem lehetsz olyan barátságtalan, hogy elmégy és
magamra hagysz.
Amint ezeket a szavakat mondta, kissé félretolta a paravánt, és
a redőny mellett most már be tudott bújni a szobába. Agemaki
már az ajtó felé tartott, de most megállt, lába a földbe gyökerezett,
és rémülettel vegyes felháborodás fogta el.
- Most legalább tudom, mit értesz azon, hogy nagyobb
szabadságot engedélyezzek neked! - mondta megvetőn. -
Megvallom, jobb véleménnyel voltam rólad. - Lesújtó pillán-

tást vetett Kaorura, de az korántsem tért észre ettől, sőt

izgalma még csak fokozódott.
- Ó, igen - válaszolta gyorsan Kaoru -, hosszú időn át
elkeserített, mert nem tudtad megérteni, milyen értelemben
használom a "szabadság" szót, és most, hogy végre értésedre
akarom adni, mit értek rajta, igazán nem látom be, miért rontana
ez a rólam alkotott véleményeden?! Esküszöm Buddhára, akinek
szobra itt áll előttünk, hogy semmi okod a félelemre! Bármilyen
erősek is érzelmeim, valami furcsa, bolond lelkiismeret-furdalás -
azért nevezem így, mert szemlátomást nincs még egy ember a
világon, akit ilyesmi feszélyezzen -teljesen lehetetlenné teszi
számomra, hogy érzelmeimet ráerőszakoljam valakire, aki
értésemre adta, hogy nem fogadja szívesen.
Mialatt beszélt, az egyik kialvófélben levő lámpa egy pillanatra
fellángolt, és reszkető fénye megvillant Agemaki arcán, amint
fejét hátravetve, türelmetlen mozdulattal éppen hátrasimította
selymes hajának hosszú fürtjeit.
A lány magára hagyottan, védtelenül állt ott. Kaoru érezte,
mennyire helytelen, hogy Agemaki ilyen helyen él, és felvillant
benne: ha hosszú ideje nem ő lenne egyetlen látogatójuk, ha
ilyenkor, éjszaka, elvetődne ide valami rossz szándékú ember,
már rég változtatnia kellett volna a dolgokon.
"És miért is ne változtasson rajtuk?" - kérdezte magában, és
ismét csodálkozva állapította meg, mekkora ostobaság így
tétováznia, amikor Agemaki teljesen a hatalmában van. De ebben
a pillanatban észrevette, hogy a lány reszket és sír. Bármilyenek is
a maga érzései, nyilvánvaló, hogy Agemaki-ban csupán félelem és
kétségbeesés lakozik. Ellentétes érzelmek hulláma öntötte el
Kaorut - a lány védtelensége és elhagyatottsága láttán határtalan,
gyengéd szánalom ébredt benne. Nem, nem teheti! Bármit, de ezt
nem. Várnia kell - talán nem is sokáig -, és a lány érzései
találkoznak az övével. E pillanatban egyetlen kívánsága volt
csupán: el akarta oszlatni a lány aggodalmát.
- Nagyon jól tudod - szólalt meg végül Agemaki -, ha csak egy
percig is feltételeztem volna rólad, hogy képes vagy

így viselkedni, mint ma éjszaka, sohasem engedtem volna meg,

hogy rendszeressé tedd meghittebb hangulatú találkozásainkat,
amelyeket most már oly természetesnek tartasz. Súlyosbítja a
dolgot, hogy ez éppen olyan időben történik, amikor mély
gyászban vagyok, hiszen elvárhatnám, hogy még fokozottabban
tapintatos légy irántam. De mindettől eltekintve, a saját
oktalanságom keserít el a legjobban, és erre nem is nyújthatsz
nekem vigaszt.
Agemaki már nem félt, de még most is nagyon bántotta, hogy
Kaoru így látja, teljes fényben, gyászba öltözötten, hisz úgy
érezte, hogy a gyászruha nem áll jól neki, és az időpont is rossz
volt, mert nem számított rá, hogy idegen ember fogja mustrálni.
- Fájlalom, hogy ennyire lehangol a gondolat, hogy valaha is
barátságodba fogadtál. Erről nincs is több mondanivalóm. Az
persze igaz, hogy még gyászban vagy, de ha meggondolod,
hányszor jártam már itt apád halála óta, aligha várhatod, hogy úgy
bánjak veled, mintha csupán néhány napos lenne a gyászod.
Szőrszálhasogatás ilyesmivel előhozakodnod.
Ezután elmondta a lánynak, mikor látta meg először: mesélt
arról a régi holdfényes hajnalról, amikor a lány lantján játszott.
Elmondta, hogyan hatalmasodott el benne a szerelem, míg végül
már nem titkolhatta többé. Agemaki szégyenkezett is, ahogy
hallgatta, hányszor sikerült őt Kaorunak egy-egy pillanatra
meglesnie, de csodálkozott is, hogyan tudta ennyi időn át magába
zárni valódi érzelmeit.
Agemaki most ismét leült a heverőiére, amelyet egyik oldalról
alacsony paraván védett. Kaoru eltolta a paravánt az oltár felé,
ahol a Buddha-szobor állt, odajött és lefeküdt a lány mellé.
Az oltárról ánizs és más szent füstölőszer erős illata áradt,
betöltve az egész helyiséget. Kaoru, mélyen vallásos lévén, úgy
érezte, mintha a füstölőszer ismerős illata egy szempillantás alatt
gátat emelt volna maga és vágyai közé. Egy pillanattal előbb, mit
sem törődve a lány gyászával, még hajlandó lett volna engedni a
pillanat ösztönzésének, sőt erőszakra is képes lett volna, de most..
. Eszébe jutott összes régebbi elhatáro-

zása, és elrémült saját könnyelműségétől. Majd később, talán a

gyász elteltével, és ha úgy látja, hogy Agemaki maga is kívánja . .
. Hirtelen valami furcsa józanság költözött beléje.
Időnként szél lebbent a hegyek felől, a sövényről pedig bogarak
halk dongása hallatszott. Igazi őszi éjszaka volt, melynek
szépsége még a városban is szívbe markoló, itt pedig határtalanul
elbűvölő volt. Kaoru beszélni kezdett erről-arról, beszámolt róla,
mi történik a világban. Meglepte a lány egy-egy odavetett
megjegyzése: különlegesen finom és okos válaszokat adott.
A komornak biztosak voltak benne, hogy már minden
megtörtént, amit reméltek és terveztek, és álmosan mind
visszavonultak szobájukba. Ami Agemakit illeti, most nagyon jól
megértette, mire gondolt apja, amikor óvta őt minden zavaró és
kényes helyzettől, amibe könnyen belesodródhat az ő
körülményei között élő lány. Leírhatatlan bánat töltötte el szívét,
és érezte, ha most sírni kezd, könnyei örök időkig folynának, akár
kint, az örvénylő folyó.
Halványan derengett az égbolt. Kaoru kíséretéből néhányan
már felébredtek. Amint hallgatta a sorakozóra hívó hangokat, a
lovak nyerítését, eszébe jutottak jelenetek: készülődés az utazásra
- részben hallott, részben olvasott ilyen leírások. Hirtelen maga is
úgy érezte, hogy utazik, és furcsa izgatottság fogta el. Kitárta a
papírablakot, melyen át már fény szűrődött be; aztán ott ültek
kettesben, és nézték a pirkadó eget. A lány most hirtelen közelebb
húzódott az ablakhoz. Közvetlenül a fal tövében fekvő
csurgókőnél sűrű harmat borította a fűszálakat. A nap lassan
feljebb hágott, és fénye csillogni kezdett a harmaton. Aztán
elárasztotta a szobát, és Kaoru úgy érezte: nekik akar kedveskedni
aranyló ragyogásával.
- Ez az, amit kívánok, ez, semmi más - mondta. - Mert
mindkettőnkben egyforma érzések ébrednek a holdfény, a
virágok, az ég és mindazon finom változások láttán, amelyek a
köröttünk levő világban történnek. És amíg mindezt együtt
figyelhetjük, sohasem lehetünk boldogtalanok.
Kaoru olyan kedvesen, gyengéden beszélt, hogy a lány már
nem félt tőle.
- Ne hidd - mondta Agemaki -, hogy amikor nem tudunk
így együtt lenni, mint most, hanem függöny és rács van közöt
tünk, a szívem is el van zárva előtted.
Most már valóban nappal volt. Sűrű szárnysuhogás hallatszott,
amint a madarak, egyik a másik után, elröppentek az ablak előtt.
Messziről harangszó foszlányai úsztak erre a reggeli légben.
Agemaki azt kívánta, bár menne már Kaoru, hiszen tudhatná,
milyen véleménye lesz a ház népének, ha itt találják, amikor
megkezdődik a mozgolódás. Kaoru azonban semmi jelét nem
adta, hogy menni készül.
- Helyesebb, ha nyugodtan itt maradok - szólalt meg e
pillanatban. - Semmi sem lehet rosszabb, mint ha látják, ahogy
kiosonok a harmatos hajnalban. De persze hasztalan is vár
juk, hogy bárki megértse, milyen természetű a..mi barátságunk.
Gondoljanak, amit akarnak! Az a fő, hogy újra találkozhas
sunk ugyanígy, ahogy ma együtt voltunk. Egyedül az számít,
hogy te megbíztál bennem. Remélem, a mai éjszaka eseménye
alapján nem is kételkedsz többé abban, hogy tudok uralkodni
magamon.
A lányban hirtelen érlelődött meg az elhatározás: nem, szó sem
lehet róla, hogy Kaorut fesztelen együttlétben találják vele.
- Hogy a jövőben mire leszel képes és mire nem - mondta
Agemaki -, arról nem tudok véleményt mondani. Ez a te
dolgod. Ebben a percben azonban azt kell tenned, amit én
mondok.
Mi mást lehetett tenni, mint hogy engedelmeskedjék?
- Ügy látom, igen szigorú vagy - szólt Kaoru. - A dolog
úgy áll, hogy semmi gyakorlatom nincs az ilyen hajnali távo
zásban .. . Valóban úgy érzem magam, mint aki "nem leli az
utat".*
Valahol messze megszólalt egy kakas. Kaorunak erről eszébe
jutott a város,* és ezt a költeményt idézte:
- Mintha a vidéknek nem lenne amúgy is ezer színe, hang
ja! A hegyek közt, e falusi hajnalon, még a kakas is megzavar
bennünket.
- Azt hitten, e hegyek és erdők közt távol vagyok az élet
zűrzavarától, és lám, ide is nyomon követ a világ - a kakas
kukorékolása. - így válaszolt Agemaki, miközben az ajtóhoz
kísérte Kaorüt.
Kaoru visszatért a férfilakosztályba, lefeküdt, de nem jött álom
a szemére. Miért fogta el hirtelen az a féktelen nyugtalanság,
hiszen annyi hónapon át nem esett nehezére, hogy megőrizze
hűvös józanságát? Szenvedélyes vágy fogta el, hogy visszatérjen a
lányhoz, és erőnek erejével kényszerítenie kellett magát, hogy
hátat fordítson a háznak, és készülődni kezdjen a hazatérésre.
Agemaki is álmatlanul feküdt ágyában. Pontosan tudta, mit
gondolnak most a házbeliek. Kétségbeejtő, hogy nincs egy
önzetlen embere, akihez fordulhatna. Még egyszer sem érezte
ennyire, hogy végzetesen hatalmukban tartják mindazok, akiknek
pedig az lenne a kötelességük, hogy szolgálják őt. Alig múlt el
nap, hogy hozzá vagy Kozerihez ne jutott volna el valami
felháborító üzenet, és mindig a személyzet egyik-másik
szégyentelen tagjának jóvoltából. Ügy látta, ha továbbra is így élik
életüket, előbbTutóbb maga is, meg húga is valami kínos
helyzetbe sodródik. Egyedül Kaoru az, aki tisztességes utat kínál a
menekülésre. De Agemakiban a legcsekélyebb hajlandóság sem
élt, hogy változtasson sorsán, noha Kaorut korántsem érezte
ellenszenvesnek, és jól emlékezett: apja nemegyszer úgy beszélt
róla, mint akinek semmi kifogása Kaoru személye ellen. Kozeri
jövőjéről azonban másként gondolkodott. Siralmasnak érezte,
hogy húga továbbra is ezen a kietlen helyen tékozolja el szépségét
és báját, és bármit megtett volna, hogy az élet egyszerű örömeiből
és a szórakozásokból biztosítsa számára az őt megillető részt.
"Bárcsak létezne valaki e világon, aki úgy gondoskodna rólam,
ahogy én gondoskodom Kozeriről" - gondolta. Ha Kaoru holmi
egyszerű és jelentéktelen ember lett volna, Agemaki szinte
lehetetlennek tartja, hogy meg ne lágyítsa szívét, és meg ne adja
neki, amit kíván, hiszen évek óta annyi, de annyi szívességet
elfogadott tőle. De a fiatalember szépsége, tehetsége,
intelligenciája -tehát mindazon tulajdonságai, amelyek
Agemaki tudomása

szerint is olyan kimagasló helyet biztosítottak számára - cseppet

sem voltak alkalmasak arra, hogy számára vonzóvá tegyék ezt a
házasságot, sőt inkább arra voltak jók, hogy még elkeserítőbben
érezze a saját darabosságát, fogyatékosságait. Bizonyos volt
benne, hogy neki nem való a házasság. S ahogy újra
végiggondolta, az utóbbi időben milyen szerencsétlenül alakult
életük, fektében csak sírdogált, míg végül ellenállhatatlan vágy
támadt benne, hogy valakit a közelében érezzen: átment Kozeri
szobájába, és ott feküdt le.
Az éjszaka folyamán Kozeri többször felébredt, és hallotta,
hogy suttogó beszélgetés folyik nővére szobájában. Remélte, hogy
ez azt jelenti: Agemaki és Kaoru barátsága végre célba ért. És
most, hogy Agemaki kiterítette magával hozott takaróját, reménye
bizonyossággá vált, mert amikor lebbent a takaró, nyomban
felismerte az illatot, amely Kaoru köpenyét oly zavarbaejtő
ajándékká tette a szerencsétlen éjjeliőr számára. Könnyen lehet,
hogy a dolog már tart is egy ideje. A komornak tettek is ilyen
célzásokat. Kozerit bántotta, hogy Agemaki nem avatja
bizalmába, s ezért úgy tett, mint aki már alszik.
Kaoru, mielőtt útra kelt, szokása szerint elbeszélgetett Ben no
Kimivel, és hosszú üzenetet küldött vele Agemakinak. Amikor a
lány elolvasta, hirtelen eszébe jutott és új értelmet nyert Kaoru
költeménye: "Akarod-e, hogy miként a bojt szálai .. ."* Vajon így
értette akkor? Annyi bizonyos: Kaoruval aligha lehetett az a
helyzet, hogy mint a dalban szereplő fiú, elégedetten feküdt volna
"karnyújtásnyira". Agemaki túlságosan összetörtnek és
megalázottnak érezte magát ahhoz, hogy bárki előtt mutatkozzék:
arra hivatkozott, hogy nem érzi jól magát, és egész nap ágyban
maradt.
- A mai nappal letelik a gyász - mondta mindenki.
Kedvezőtlenebb időt már nem is választhatott volna a
megbetegedésre, hiszen annyi feladat nehezedett vállára, és csak
magára számíthatott.
Kozeri az oltárszegélyen dolgozott, és egymaga meg is csinálta.
De nem tudta, hogyan készítse a rozettákat, és addig könyörgött
Agemakinak, míg a sűrűsödő sötétség leple alatt ki nem bújt az
ágyból, és meg nem mutatta, hogyan is csinálja.

Mialatt dolgoztak, levél érkezett Kaorutól. Agemaki nem írt

választ, csak szóbeli üzenetet küldött: egész nap rosszul volt, ezért
reméli, meg fogja neki bocsátani, hogy nem válaszol. Komornál
megütköztek viselkedésén.
- Az ő korában már tudnia kellene annyi illendőséget -
méltatlankodtak -, hogy egy "másnap reggeli levélre"* nem lehet
szóbeli választ küldeni.
A két lányban nyoma sem volt megkönnyebbülésnek vagy
örömnek, amikor mély gyászuk másnap letelt, és levetették a
fekete ruhát.
Valóban eltelt egy teljes esztendő? Pedig volt idő, amikor úgy
érezték, hogy apjuk nélkül egyetlen órát sem tudnának élni! De
bármennyire szomorú szívvel vették is fel a világosszürke ruhát,*
Agemaki akaratlanul is megállapította, hogy ez a szín nagyon jól
áll nekik, különösen húgának, aki szemlátomást napról napra
szépül. És mialatt segédkezett Kozeri-nek a hajmosásnál, annyira
belefeledkezett szépségének bámulásába, hogy egy időre feledte
minden bánatát. Egy dologban bizonyos volt: ha keresztülviszi
titkos tervét, és összehozza kettejüket,* Kozerinek mindent
elsöprő sikere lesz. Lehet, hogy az ilyenfajta tervezgetés nőhöz
nem illik, de apjuk helyett valakinek gondolnia kell a lány
jövőjére, márpedig rajta, Agemakin kívül nincs, aki ezt megtegye.
Kaoru türelmetlenül várta az évfordulót, abban a hiszem-ben,
hogy Agemaki iránta tanúsított ridegségének fő oka a gyásza volt.
Mikor végre eljött a nap, sietve útra kelt. Feltételezte, hogy
semmiképp nem részesítik kedvezőtlenebb fogadtatásban, mint
legutóbb, ezért üzenetet küldött, amelyben bejelentette érkezését.
Azt a választ kapta, hogy Agemaki gyengélkedik. Egyik üzenetet
a másik után küldözgette, és könyörgött a lánynak, hogy fogadja -
de hasztalan. "Ez igazán váratlanul ért - írta. - Nem kérlek arra,
hogy légy tekintettel érzelmeimre. Csak legalább azt gondold
meg, milyen hatást kelt magatartásod itt a házban." Könyörgésére
mindössze ezt az üzenetet kapta válaszul: Agemakit nagyon
kimerítették a nap izgalmai, s így nem is gondolhat arra, hogy
bárkit is fogadjon.
Kaorut annyira felháborította ez a visszautasítás, hogy hívatta
Ben no Kimit, és elmondta, mi történt. Mint a házbeli összes
szolgálók, az idős hölgy is azt óhajtotta, hogy Kaoru minden
nehézség nélkül bejuthasson úrnőjükhöz, hiszen udvarlásának
sikerétől függött egyetlen lehetőségük, hogy újra rendezett,
kényelmesebb életük lehessen. Agemaki megsejtett ebből valamit,
és gyanúját megerősítette, hogy legutóbb szemtanúja lett, amint
Kaoru komoly megbeszélést folytatott Ben no Kimivel, s közben
meg-megsimogatta az asszony kezét -olyan meghitten társalogtak,
amiből Agemaki bizonyosra vette: ezek ketten valamiféle
veszedelmes összeesküvést forralnak. Az elbeszélésekben is
mindig így kezdődnek a bajok. Valamelyik öreg és
megbízhatónak vélt szolga, akitől az ember a legkevésbé várna
ilyesmit, homlokegyenest úrnője utasítása ellen cselekszik. . .
Jobb, ha maga is senkire sem számít; és ha már a saját háznépe
elárulja, árulásukat Kozeri javára kell fordítania. Bizonyos volt
benne, hogy ha húga kevésbé volna vonzó, mint ő, Kaoru
ellenállása még akkor is szertefoszlana első igazi fesztelen
találkozásuk alkalmával; mivel pedig Kozeri szebb nála,
kétségtelen, hogy Kaoru behódol neki, mihelyt szemtől szembe
kerülnek. "Végül is - elmélkedett Agemaki -, amikor
előhozakodom ajánlatommal, nem teheti meg, hogy kapva kapjon
rajta, mintha mindig is ez lett volna a vágya. Nem is hiszem, hogy
az tartaná vissza, mert hozzám jobban vonzódik. Inkább az
aggaszthatja, hogy pálfordulása milyen hatást tenne másokra.
Retteg tőle, hogy olyan embernek tartsák, aki nem ismeri saját
érzelmeit." Ha viszont olyasmit tervezget, hogy Kaorut - minél
kevesebb szívfájdalmat okoz-^a neki - más irányba tereli, erről
mindenesetre tájékoztatnia kell húgát. Nagyon helytelen lenne, ha
Kozeri tudta és engedélye nélkül cselekedne. Odament tehát
Kozerihez, és feltárta előtte az egész helyzetet.
- Apánk megígértette velünk - kezdte -, hogy még ha nagyon
rosszul menne is sorunk, továbbra is úgy élünk, mint eddig,
mintsem kiszolgáltassuk magunkat lelkiismeretlen embereknek.
Azt mondta, hogy lány számára bármi jobb - még a mi komor,
üres életünk is -, mint hogy kockára tegye jó
hírét. Mindig szörnyűnek éreztem, hogy míg élt, akadályt jelentettünk
vallásnak szentelt élete útjában, s azt vallom: a legkevesebb, amit
tehetünk, hogy legalább most kövessük útmutatását. Számomra ez nem is
nehéz, mivel valójában úgy megszoktam ezt az életet, hogy már nemigen
búsít. Az egyetlen, amit nem bírok elviselni, hogy a házban mindenki
ellenem van. Azt hiszik, hogy egyszerűen csak makacskodom, pedig szó
sincs erről. De amit veled kapcsolatban mondanak, abban sok az igazság.
Mit tagadjam, mérhetetlenül nyomaszt a gondolat, hogy múlnak az évek,
te pedig semmi hasznát nem látod fiatalságodnak és szépségednek.
Megvallom, nagy kő esne le szívemről, ha valami úton-módon
megfelelőbb életet biztosíthatnék számodra.
Kozeri azonban nem hagyta, hogy folytassa.
- Biztos vagyok abban - mondta méltatlankodva -, bármit
mondott is apánk, sohasem volt szándékában, hogy egyikün
ket férjhez adja, a másikunk pedig éljen, mint eddig. Ha
eszébe jutott volna, hogy ez bekövetkezhet, csak még inkább
aggódott volna miattunk. Nem értem, mi nyomasztó gondtól
akarsz szabadulni mindaddig, amíg mindketten itt vagyunk,
és boldoggá tesszük egymást?!
Agemaki látta, hogy csak sérti húga érzelmeit, de semmi jót nem tesz
vele.
- Nem akartalak megbántani - mondta. - Mindez ennek
a nyomorult népségnek a bűne. Valósággal megőrjítenek, mert
olyan szörnyűségeket mondanak rólam . . .
És többé nem tért vissza a tárgyra.
Múlt a nap, de Kaoru semmi jelét nem adta, hogy készül elhagyni a
házat. Ben no Kimi időnként hozott tőle levelet vagy üzenetet, és maga az
idős hölgy is könyörgött Agemaki-nak, hiszen érezte, hogy Kaorunak
éppen elég oka van a panaszra - de mindhiába: Agemaki mindennemű
választ kereken megtagadott.
Helyesen cselckedett-e - bizony nemigen tudta. Abban bizonyos volt,
ha apja vagy anyja élne, és férjet választana számára, megadással
belenyugodna választásukba, akár vonzza őt a férfi, akár nem, mivel
nagyon jól tudta, hogy ezekben a

dolgokban az ember nem követheti saját hajlamát, de meg

senkinek sem jutna eszébe, hogy az ő esetleges ellenszenve latba
eshet a házassági terv megítélésénél. De nem látta értelmét, hogy
ugyanilyen megadással engedjen egy sereg öregasszony erőszakos
unszolásának; egyre hangoztatják ugyan, hogy csak az ő javát
akarják, valójában azonban egyébre sem gondolnak, csak a saját
érdekükre. De felőle akár időtlen időkig ecsetelhetik, milyen
ragyogó, milyen előnyös lenne ez a házasság. Agemaki jól tudta,
hogy egyiküknek sincs olyan jó nevelése vagy annyi józan esze,
hogy csak valamirevaló tanácsot is adhassanak neki. Valójában
mindegyikük csak arra gondol, hogyan kerülhetne el Udzsiból.
Csak már hagynák abba az erőszakoskodást és okvetetlenkedést!
Űgysem tudnak semmi olyat mondani, ami a legcsekélyebb
hatással is lehetne rá. Ami pedig Kozerit illeti, eddig minden
bánatát megosztotta vele, de legutóbbi beszélgetésük világosan
megmutatta, hogy húga túlságosan fiatal még, semhogy . megértse
ezeket a gondjait, vagy együtt érezzen vele. ,,Ó, bárki bőrében
szívesebben lennék, mint a magaméban!" - sóhajtott Agemaki,
amint ott feküdt, arccal a falnak fordulva.
 - Úrnőm, mi lenne, ha éppen csak ma éjszakára tarka ruhát
vennél fel?
Mit kezdenek rá mind, hogy rábeszéljék a dologra, miért
zaklatják folyton?! Egy bizonyos: mindnyájuknak ez a leghőbb
vágyuk! Náluk hiába is keresne oltalmat. És hogyan lehetne
elbújni ilyen házban? A körtefa előbb elrejtőzhet a kopár
domboldalon!
Kaorunak sem volt ízlése szerint való, hogy dolga ennyi sug-
dolózással és feltűnéssel jár. Úgy érezte, hogy az ilyesfajta
kapcsolat csak észrevétlenül és .titokban juthat tovább egy fokkal,
és ha valamilyen okból Agemakinak e pillanatban nincsen kedve a
folytatáshoz, ő semmiképpen sem óhajtja sürgetni. Módfelett
elkeserítette, hogy Ben no Kimi - akiről pedig igazán jobb
véleménye volt - nyilvános gyűlést tart a kebelbéli asszonyokkal.
Ugyan mit érezhet Agemaki e sündörgés láttán? Kaoru nem
ilyennek látta Bent, amikor megismerte. Talán a kora forgatta ki
régi mivoltából?
Amikor Ben legközelebb bement Agemaki szobájába, a lány
magához hívta.
- Ide hallgass - kezdte. - Barátunknak sikerült meggyőznie
apánkat, hogy ő valóságos férfieszmény, és mentes minden
emberi gyarlóságtól. Voltam olyan ostoba, hogy készpénznek
vettem ezt a jellemzést, és eltűrtem, hogy szinte gátlástalanul
viselkedjék. Most aztán kiderült - habár előre is láthattam
volna -, hogy ő is éppen olyan, mint más emberfia. Kétségte
len, hogy ajánlata csábító, amennyiben pusztán azt a lehetősé
get nézi az ember, hogy elmenekülhet jobb körülmények közé.
Én azonban már réges-rég elhatároztam, hogy itt maradok, és
ez a folytonos szemrehányás és vádaskodás arra jó csupán,
hogy kétségbeesésbe kergessen. Viszont ez nem ok arra, hogy
Kozeri legszebb éveit ezen az elhagyatott helyen legyen kény
telen elvesztegetni, és ha Kaoru valóban eleget akar tenni
apánk kívánságának, éreznie kell, hogy Kozeri boldogságáért
éppúgy felelős, akár az enyémért. Apám - ha szabad így fel
fogni a dolgot - egyenlő részt juttatott nekünk szeretetéből.
Nos, jól van, megmondhatod Kaorunak - rád bízom, hogyan,
csak az a fő, hogy megértse -, a rám jutó gondoskodásról le
mondok Kozeri javára.
Agemakinak nagyon nem volt ínyére, hogy erről az ügyről
tárgyaljon, de úgy érezte, legfőbb ideje, hogy Kaoruval
megértesse álláspontját.
- Számomra mindebben nincs semmi új - jelentette ki az
idős hölgy. - Már régóta látom, hogy így érzel, és ezt ismé
telten meg is mondtam Kaorunak. Ö azonban azt állítja, hogy
saját érzelmeiről nem beszélve, Niu valóban fülig beleszere
tett húgodba, és mélységesen megbántódna, ha ő, Kaoru, bármi
elfogadható ok nélkül most hirtelen útjába állna. Ezt mondta:
"Ha Niu herceget megszerzem férjül Kozerinek, Agemaki
aligha panaszkodhat, hogy húgával szemben elhanyagoltam
kötelességemet." És valóban, el sem tudom képzelni, hogy
ha drága szüléitek élnének, és minden gondolatukat és gon
doskodásukat rátok pazarolnák, bármi jobbat tehetnének ér
deketekben . . . Nem tudom, helyes-e ezt szóba hoznom, de
félek, minden anyagi forrásunk hamarosan kimerül, és egyéb
tekintetben bármilyennek bizonyulna is kettőtök házassága, annyi
bizonyos, hogy ami az anyagiakat illeti, fejedelmi módon lennétek ellátva
. . . Egészen természetesnek tartom, hogy apád kívánsága szerint óhajtasz
cselekedni. De ő egészen másféle emberektől óvott, nem olyanoktól, mint
ez a két nemesúr. Attól félt, hogy olyan emberekkel kerülsz bizalmas
kapcsolatba, akik nem rangodbeliek. Apátok többször is megmondta
nekem, hogy ha őkegyelmessége* beleszeretne egyikőtökbe, ezt
természetesen a legnagyobb örömmel fogadná . . . Jól tudod, hogy az
árvák hátrányos helyzetben vannak - így van ez a társadalom minden
rétegében -, és nemegyszer be kell érniük jóval a rangjukon aluli
házassággal, pedig kedvező körülmények között joggal igényt
tarthatnának különbre is. Mindenki megérti ezt, és a te helyzetedben levő
lányt még sosem róttak meg azért, mert megragadtába kínálkozó
alkalmat. Ha szabad úgy mondanom: valóban roppant szerencsésnek
erezhetitek magatokat, mert mindkettőtök számára olyan házasság
kínálkozik, ami túltesz legmerészebb álmotokon is. Elvégre a levegőből*
akkor sem tudsz megélni, ha apádhoz, a herceghez hasonlóan bezárkózol,
és reggeltől estig imádkozol.
Agemaki mindezt mellébeszélésnek érezte. Arcát tenyerébe temette, és
nem válaszolt.
Kozeri ugyan nem tudta pontosan, mi baj történt, de látta, hogy nénje
szokatlanul levert; elhatározta - hasonló körülmények között már
nemegyszer megtette ezt -, hogy Agemaki szobájában tölti az éjszakát.
Agemaki meg volt győződve róla, hogy valami kellemetlenség van
készülőben: sorra vette, hová is rejtőzhetne, de csakhamar rájött, hogy
valójában egyik rejtekhely sem érne semmit.
Végül a maga puha, finom gyapjútakarójával betakargatta Kozerit,
majd ő is lefeküdt, de húgától kissé távolabb, mivel nyomasztóan
forrónak érezte az éjszakát.
Amikor Ben no Kimi beszámolt róla, mit mondott Agemaki, Kaoru
sokkal nagyobb beletörődéssel fogadta a hírt, mintsem az idős hölgy
várta.
- Nem tudok rá igazán haragudni - mondta a fiatalem-

ber -, mivel meggyőződésem, hogy nála mindez olyan kedélyállapotból

fakad, amit magam is nagyon jól ismerek. Amint látom, erőt vett rajta az
az érzés, hogy az élet túlságosan rövid és bizonytalan, s hogy éppen
ezért
semminek sincs értéke. Ha tekintetbe veszem, mennyi időn át élt egy
fedél alatt olyan emberrel, mint az apja, nem is igen csodálkozom ezen.
Ámde akár helyes a felfogása, akár nem, aligha várhatja tőlem, hogy
visszatérjek régi érintkezési módunkhoz, és ismét függönyön meg
paravánon keresztül társalogjunk. Bizonyos dolgokat feltétlenül meg kell
beszélnem vele, ezért arra kérlek, titokban intézd el nekem, hogy
bejuthassak a szobába, ahol az éjszakát tölti.
Ben no Kimi egy-két idősebb komorna segítségével el is rendezte,
hogy a szolgálólányok szokatlanul korán mind eltűnjenek szobájukban.
Szeles éjszaka volt, zirgett-zörgött minden ajtó és redőny. Ben nem is
kívánhatott kedvezőbb alkalmat. Ilyen csattogás, csörömpölés közepette
nem hallatszott sem a léptek nesze, sem az ajtónyitogatás. Sikerült is
becsempésznie Kaorut, mielőtt Agemaki rájött volna, hogy valami nincs
rendjén. Milyen kár, gondolta Ben, hogy a két lány éppen ezen az
éjszakán közös szobában alszik. De persze ezen már nem lehetett
változtatni. Egy-két perc múlva nyilván Kozeri is észbe kap és
visszavonul. Ben szerint elég világos is volt a szobában, hogy Kaoru
felismerje, melyik az egyik, és melyik a másik.
Agemaki nyitott szemmel feküdt elfüggönyözött heverőjén. Egyszerre
'csak észrevette, hogy valaki ott áll a szobában. Fölkelt és csendben
kisurrant a folyosóra. De alig ért ki, már bánta is, hogy elmenekült.
Kozeri már aludt. Szörnyen megrémül majd, ha felébred, és ágya mellett
megpillant egy idegent! Agemaki menekülése ugyan hozzátartozott
előzően nagy gonddal kieszelt tervéhez, de most ösztönösen vissza akart
fordulni, hogy fölkeltse és magával hozza Kozerit - habár ezzel
felborítja
egész tervét. De már késő volt visszatérni; reszketve hátrapillantott, és
a
szobában, a derengő fénynél, meglátott egy kabát nélküli alakot: a heverő
felé tartott éppen, csendesen félrevonta a függönyt, és eltűnt mögötte.
"Szegényke, meny-

nyire meg fog ijedni!" - gondolta Agemaki, és megrémült a

gondolattól, milyen helyzetet teremtett. Saját maga miatt is
nyugtalan volt. mert nem talált más búvóhelyet, mint a
megvetemedett fal és a neki támasztott paravánok közt kínálkozó
helyecskét. Eszébe jutott, mennyire megrettent Kozeri már a
puszta gondolatra is, hogy Kaoru lesz a férje. "Soha, soha nem fog
nekem megbocsátani" - hajtogatta magában Agemaki. Eszébe
jutott, hogy Hacsi herceg halála óta mennyi bajt, menynyi sértést
viseltek el közös erővel. Ó, hogy vágyott e percben utána, az ő
drága apja után! Ügy jelent meg képzeletében, amint a legjobban
megmaradt emlékezetében: azon az utolsó estén éppen felfelé tart
a hegyre, a templomba.
Ben figyelmeztette Kaorut, hogy Agemakit nem egyedül
találja. Ámde Kaoru most mégis azt látta, hogy csak egyvalaki
fekszik az ágyban, s arra gondolt, hogy Agemaki elküldte a húgát;
de izgalmának és örömének nyomban kíméletlenül véget vetett a
fölfedezés, hogy a lány, aki az ágyban alszik, bizony nem
Agemaki.
Ahogy rábámult, kénytelen volt elismerni, hogy sokkal szebb
és jobb alakú, mint Agemaki. A lány most kinyitotta a szemét, és
az arcára kiülő szörnyű rémületből nyomban kitetszett, hogy ha
történt is valami cselszövés, Kozerinek fogalma sincs róla, milyen
szerepet szántak neki. Kaoru megsajnálta, de méltatlankodott is,
hogy Agemaki így elárulta mindkettőjüket. Kozeri valóban
nagyon vonzotta Kaorut, de még nem tett le minden reményről,
hogy sikert érhet el annál az egyetlennél, aki igazából érdekli.
Márpedig bizonyos, ha most enged a kísértésnek. Agemakinál
örökre eljátssza minden esélyét. Ámbár némileg vigasztalta, hogy
ha már a sors végképp ellene fordult, mégis kezdhet valamit
idejével. Kozeri persze nem idegen, és Kaoru úgy érezte, ha már
így rátört, illő, hogy legalább udvariasan viselkedjék. Összeszedte
magát, szerencsésen legyűrte minden izgalmát és csalódottságát,
és beszélni kezdett a lányhoz, ugyanolyan gyengéd és
bizalomkeltő hangon, ahogy Agemakival is oly gyakran társalgott
már.
- Nem úgy megy a dolog, mint kellene - jegyezte meg az egyik
idős hölgy, akit Ben szintén bizalmába avatott -, külön-
ben már rég hallanunk kellett volna, amint Kozeri visszatér a
szobájába.
- Úgy hallom, mégis történik bent valami - szólalt meg egy
másik hölgy, és hegyezte fülét.
- Nem fér a fejembe, hogyan lehet bárkinek is szíve hozzá,
hogy így bánjon ezzel a fiatalemberrel! - suttogta egy félelmetes
külsejű vén szipirtyó. - Egy ilyen kedves ifjú úrral! Ó, hiszen ha
csak látom őt, amikor a ház körül teszünk-veszünk, olyasmit
érzek - megmondom őszintén -, amit már hosszú évek óta nem
éreztem. Úrnőnk eljárása se nem helyes, se nem természetes, és
ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, megmondhatom, hogy én
bizony azt hiszem, a Gonosz leli.*
Ahogy foghíjas száján sziszegve jött ki a szó, úgy tetszett: ő
maga a testet öltött vénség és gonoszság.
- Ej, te vén boszorkány, hagyd már azokat a rossz szellemeket!
Mit beszélsz itt badarságokat holmi gonosz varázslatról, amikor a
vak is látja, miért fél ennyire a mi úrnőnk? Más is megrémülne az
ő helyében, ha így nevelték volna fel, hiszen teremtett lélek sem
juthatott soha a közelébe, és nem akadt senki, aki kellőképpen
felvilágosította volna ezekről a dolgokról. Csak időt kell hagyni
neki, hogy megszokja Kaorut, s majd meglátjátok, észretér.
- Helyes, reméljük is, hogy nem fog sokáig habozni - jegyezte
meg egy másik asszony -, hiszen biztosan nem talál jobb partit.
így fecsegtek, s egyszer-egyszer nagy horkolás jelezte, hogy
egyiküket vagy másikukat elnyomta az álom.
Ezen az őszi éjszakán - pedig de gyorsan elrepült volna, ha
Kaoru úgy töltheti, amint remélte! - ólomlábon járt az idő. Végre
némi világosság kezdett beszűrődni. Igen, tagadhatatlan: a lány
szépsége valóban vetekszik Agemakiéval! És mégis, amikor
Kaoru rászánta magát, hogy elhagyja a szobát, éppen olyan
nyugtalan és kielégítetlen volt, mint máskor, noha ezúttal csakis
önmagát okolhatta érte.
- Gondolj rám jó szívvel! - búcsúzott. - Ne engedd, hogy
nővéred arra tanítson, hogyan tehetsz engem olyan boldog
talanná, amilyenné ő tett.

Megígérte, hogy mihelyt teheti, ismét meg fogja látogatni, majd

kisurrant a szobából. Talán csak fantasztikus álom volt az egész?
Talán csak most kezdődik a hőn óhajtott találkozás Agemakival,
most, hogy ez az álom már véget ért? Meg kell nyugodnia,
pihennie kell.
Kaoru már lefeküdt megszokott szállásán, amikor Ben no Kimi
bedugta fejét Agemaki ajtaján.
- Mi történt Kozerivel? - kérdezte, abban a hiszemben,
hogy Agemaki fekszik az ágyban.
Kozeri meg se moccant. Mit jelentsen ez? Az éjszakai
események nyomán csupán valami bizonytalan szégyenérzet és
zavar maradt benne. De most hirtelen eszébe jutott a tegnapi
beszélgetés. Ha a két dolog között valami összefüggés van, akkor
Agemaki kegyetlen és gyűlöletes játékot űzött vele . . .
Ebben a pillanatban betámolygott a szobába Agemaki,
kábultan, akár a tücsök; ha a vakító napfény kicsalogatja a fal
hasadékából. Vajon mit gondolhat róla Kozeri? Ami pedig Kaorut
illeti, most, hogy sorra mindkettőjüket meggyötörte, talán végre
békén hagyja őket. De annyi bizonyos, hogy nála, Agemakinál,
egyszer s mindenkorra eljátszotta minden becsületét.
Ben no Kimi közben magától Kaorutól értesült, hogy úrnője
milyen felháborítóan makacsul viselkedett.
- Nemrégiben némileg még tekintettel volt érzelmeimre -
mondta Kaoru -, s ha csalódottan távoztam is találkozásaink
ról, de nem fogott el kétségbeesés. Ám azután, ami ma éjszaka
történt, valóban úgy érzem, jobban tenném, ha egyenesen ko
lostorba vonulnék. Már régen meg is tettem volna, ha Hacsi-
nak a hercegnők jövője miatt érzett megható aggodalma nem
sodort volna ilyen bonyodalmas, keserves helyzetbe. Ezek
után, ha egyáltalán eljövök még, pusztán udvariasságból te
szem. Ezt a nyilvánvalóan goromba bánásmódot aligha tudom
majd feledni. Most már világosan látom, én vagyok a világon
a legalkalmatlanabb arra, hogy boldoguljak egy olyan termé
szetű hölggyel, mint a te úrnőd. Neki olyasvalakire van szük
sége, aki nem nagyon érzékeny - igen, például olyasvalakire,
mint Niu -, aki nyílegyenesen célra tör, és nem torpan meg

lépten nyomon, hogy mérlegelje: mit érezhet a másik ember. Nos,

nem ítélem el Niut. Kétségtelen, hogy sokkalta jobb az ő
módszere. Sajnos, én más alkatú vagyok, és mivel olyan vagyok,
amilyen, kellemesebb lenne számomra, ha jóságos barátaid* nem
ügyelnének annyira minden lépésünkre. Kérlek, gondolj erre
máskor, és főleg senkinek se szólj róla, milyen lehetetlen
helyzetbe kerültem az éjszaka.
- Az ember csak sajnálni tudja mindkettőjüket - suttogták a
szolgálólányok, amikor látták, hogy Kaoru a szokottnál jóval
korábban és szemlátomást rendkívül rosszkedvűen, sietve útra kel.
Most, hogy mindez elmúlt, még Agemaki is úgy érezte, hogy
talán kissé elvetette a sulykot. Mi lesz, ha Kaoru valóban
megsértődik, és végképp faképnél hagyja mindkettőjüket? Ha
legalább ez a körülötte lebzselő népség nem avatkoznék többé a
dolgokba, amelyekhez egy szikrányit sem ért. De úgy látszott,
kisebb a baj, mint gondolta, mivel Kaoru másnap reggeli levele
most is megérkezett, és Agemakinak egyszeribe furcsa érzése
támadt: határozottan örült az üzenetnek.
A levelet egy gallyra kötözték, aminek egyik feléről mintha
megfeledkezett volna az ősz, mert levelei még zöldelltek, a gally
másik oldalán nőtt levelek ellenben már rozsdavörösek voltak.
"Vajon az őszre gondoltál-c vagy a tavaszra, ó, Hegyek Úrnője,
amikor ezt az ágat két ellentétes színnel festetted meg?" így szólt
Kaoru verse, és bár a kísérő levél egyszerű volt és rövid, semmi
sem jelezte benne,' hogy neheztel valamiért. Valóban úgy tetszett,
mintha jelentéktelennek tartaná a dolgot, s hajlandó lenne
átsiklani rajta. Agemaki azonban még túlságosan izgatott volt
ahhoz, hogy összeszedje gondolatait és válaszoljon. Ámde hölgyei
ott zajongtak körülötte, és sürgették, ne vesztegesse az időt. Ekkor
hirtelen az a gondolata támadt: beküldi őket Kozerihez,
válaszoltassák meg vele. De aztán észbe kapott, és bár e feladatra
nem érzett kedvet, jobbnak látta, ha megteszi, ami tőle telik.
"Nem tudom, milyen szándékkal, de a Hegyek Istennője az
őszi oldalra rakta fel a mélyebb színeket." Ezt válaszolta, és bár
sebtiben írta a költeményt, ecsetvonásaiban annyi szépség

volt, hogy Kaoru úgy érezte: nem tud sokáig haragudni Age-
makira.
De újból végiggondolta a történteket, s ekkor rájött: Age-maki
elhatározása, hogy átjátssza őt Kozerinek, sokkal régibb keletű,
mintsem feltételezte. Mikor Agemaki látta, hogy ő makacsul
elutasítja tervét, ingerült lett (most már jól látta ezt), és kiagyalta
azt a tegnap éjszakai haditervet. Ámde hogy ő, Kaoru, nem ment
bele a csapdába, ez most bizonyára még csak növeli elkeseredését.
Egyszóval most már semmi reménye, hogy sikert érjen el
Agemakinál, és további udvarlása teljesen céltalan - csak alkalmat
adna vele a pletykára azoknak a vénasszonyoknak, akiket Ben
szíves volt megnyerni az ügynek. A maga nagy tévedése abban
állt, hogy egyáltalában belefogott ebbe a dologba. Már az is elég
baj, hogy nevetségessé tette magát, hiszen amerre csak
megfordult, mindenütt arról beszélt, hogy szerzetes akar lenni -
ámde láthatták, hogy éveken át egyetlen lépést sem tett ennek
érdekében. És mit gondolnak most az emberek? Itt van jómaga -
ő, aki lemondott a világról -, és lám, akár az "evezőjét vesztett
csónakot",* mindig csak egyfelé viszi az ár, mert mint aki
eszelősen hajszolja az élvezeteket, képtelen kijutni saját vágyainak
sodrából. Egész éjszaka így kínlódott, hánykolódott, és a hajnal
szépsége még ott ragyogott az égen, de máris útra kelt, hogy
meglátogassa Niut.
A Njoszan palotájában történt tűzeset óta Kaoru a hatodik
kerületben lakott,* és állandóan együtt volt Niuval. Niu
bizonyosra vette, hogy ezt a körülményt hamarosan a maga
hasznára fordíthatja.* Látogatója tehát itt eszményi pihenőhelyet
talált. A háztartás minden dolga ment, mint a karikacsapás, a
kerteket gyönyörűen gondozták, és furcsa, de itt még a
legközönségesebb növény és fa is különlegesnek tetszett -szinte
még kecsesebben bókolt a tovasuhanó szélben. Éjszaka pedig,
amikor a hold az árok fölött vonult, elragadóan szép kép tárult az
ember szeme elé. Fel sem lehetett tételezni, hogy Niu ilyenkor
ágyban van.
Nem is aludt. Az éjszakában felé úszó ismerős illat nyomban
elárulta, ki a látogatója. Sietve megigazította öltözékét,

és elébe ment barátjának. Kaoru felfelé lépdelt a lépcsőn, de

feleúton leült. Niu nem nógatta tovább, hanem a fakorlátnak
támaszkodott, és nyomban beszélgetni kezdtek. Hamarosan
Udzsira terelődött a szó. Niu igen keserű hangon beszélt erről a
témáról. Kaoru most sokkal készségesebbnek mutatkozott, hogy
támogassa Niu ügyét. Hosszas töprengés után ugyanis arra az
eredményre jutott, hogy mivel saját dolga Agemakival olyan
rosszul halad, már csak egyetlen reménye marad: előbb férjet kell
szereznie Kozerinek.
Napkeltekor hideg köd ereszkedett le. A ködrétegben megtört a
hold fénye, és szürke foltok maradtak a fák lecsüngő ágai alatt.
Az ünnepi szépségű látvány Kaorunak eszébe juttatta nem egy
ilyen élményét, melyben része volt az udzsi ház kertjében - de
ilyesmi fordulhatott meg Niu fejében is.
- Ugye, nem fogod sokáig halogatni a dolgot? - kérdezte.
És mivel Kaoru ismét akadékoskodni kezdett, Niu nevetve
elmondta ezt a költeményt:
- Lehet-e valaki olyan irigy, hogy sövényt vonjon a rét köré,
ahol "édes lánykák"* nyílnak?
- Hajnaltájt sűrű köd borul a földekre. Sasszeme legyen
annak, aki rá akar találni e virágokra! - Kaoru nem tudta megállni,
hogy ne ugrassa barátját. - Azt hiszem, elég régóta tart már ez a
játék - jegyezte meg végül, mert már valóban elfogta a bosszúság.
Régebben, valahányszor ez a dolog szóba került, igyekezett
lehűteni Niut, részben azért, mivel maga még csak igen keveset
tudott Kozeriről, és félt, hogy a lány, közelebbi ismeretség során,
alaposan rácáfol a leírásra, amellyel könnyelműen felgyújtotta
barátja képzeletét. Ámde most már semmi ilyen aggálya nem
lehetett. Csupán az volt kellemetlen, hogy Age-maki
szemlátomást őhozzá, Kaoruhoz akarja feleségül adni Kozerit. De
hát azt mégsem várhatja tőle senki, hogy bárki óhajára máról
holnapra megváltoztassa érzelmeit! Bármit hajlandó lett volna
megtenni, hogy kedvében járjon Agemakinak, de meg kell értenie,
hogy erről az egyről szó sem lehet. Persze roppant visszás lenne,
ha azzal, hogy olyan vőlegényt hoz

a családba, mint Niu herceg, eljátszana akár Agemaki, akár

Kozeri rokonszenvét.
Kaoru látta, hogy Niunak sejtelme sincs róla, milyen
gondolatok járnak az eszében, és habozását nyilvánvalóan
önzésével próbálja magyarázni.
- Ide hallgass - mondta végül Kaoru. - Semmi ellenvetésem
nincs az ellen, hogy velem jöjj, ha valóban ez a kívánságod, de
már most tisztáznunk kell: nem azért viszlek oda, hogy a nálad
megszokott módon elszórakozz. Én felelős vagyok mindenért, ami
ott történik, és szeretném, ha biztos lehetnék benne, nem azért
jössz el, hogy a lányt boldogtalanná tedd.
- Nagyon is száguld a képzeleted! - válaszolta Niu. -Egyelőre
még azt sem tudom, tetszeni fog-e nekem a lány.
- A magam tapasztalatából ítélve azt kell mondanom - vallotta
meg Kaoru -, hogy mindketten nagyon jól tudnak vigyázni
magukra. Állapodjunk meg a napban.
A Higan ünnepi szertartásai* huszonhatodikán fejeződtek be; ez
a nap jónak tetszett. A Niu életmódjáról szóló híresztelések
legutóbb a császárnőnek is fülébe jutottak, ezért szigorúan
megtiltotta fiának, hogy elhagyja a fővárost. Niu azonban
mindenáron ragaszkodott hozzá, és bár a sok hazudozás, ürügyek
keresgélése nagyon terhére volt, végül mégis sikerült meggyőznie
szüleit, hogy teljesen ártatlan jellegű kirándulásra készül.
Ezúttal nem vette igénybe Jugiri házát, mert az egyrészt a folyó
túlsó partján állt, másrészt olyan nagy ellenőrzés folyt ott, hogy
most igazán nem lett volna alkalmas. Kaoru inkább a maga
birtokán szállásolta el Niut. A ház a folyó innenső partján állt.
Nagy titokban itt rejtette el Niüt, mert a hely lakatlan volt ugyan,
de megeshetett, hogy valamelyik őr arra vetődik körsétája során.
Ö maga átment Udzsiba, és szokása szerint bejelentette magát.
Agemaki ezúttal sokkal kevésbé riadt meg, amikor hallotta,
hogy megérkezett Kaoru. A történtek miatt azonban biztosra vette,
hogy aligha őmiatta jött. Csak arra gondolhatott, hogy Kozerinek
szól a látogatása, és megnyugtatónak érezte, hogy

Kaoruban ennyi józanság lakozik. Kozeri viszont cseppet sem lett

izgatott, amikor hírét vette, hogy Kaoru megérkezett, hiszen a
fiatalember elég világosan értésére adta, hogy Agemaki, kizárólag
Agemaki érdekli.
"Most azonban gondosan ügyelek, és kitérek az útjából!" -
gondolta magában Kozeri.
Szörnyű, hogy éppen Agemakival szemben kell résen lennie!
De a végzetes éjszaka óta már nem bízott meg nénjében.
Kaorunak különböző gazdasági ügyeket kellett elintéznie
Agemakival, de meg sem kísérelte, hogy személyesen beszéljen
vele, hanem egyszerűen üzeneteket váltottak. Gondolták is a
komornak, hogy lám, egyre rosszabb a helyzet. Most Niu is
megérkezett lóháton. Kaoru, a sötétség leple alatt, észrevétlenül
becsempészte a házba.
- Néhány szót kell váltanom Agemakival - mondta Kaoru
Ben no Kiminek. Azok után, ahogy akkor éjszaka bánt velem,
nem szívesen találkozom vele szemtől szembe, de fontos mon
danivalóm van, és minél előbb szeretném letenni a gondját.
Később majd vezess be abba a szobába, ahová a múltkor is
vittél.
Ez elég világosnak látszott.*
"Nos - gondolta Ben -, nekem aztán mindegy, hogy melyik
lányt választja, csak boldoguljon vele."
S azzal elment, hogy átadja az üzenetet.
"Milyen megkönnyebbülés! - gondolta Agemaki. - Igazán
józanul viselkedik, megfogadta a tanácsomat."
Utánanézett, nem zárták-e be a Kozeri szobájába vezető ajtót,
majd a sajátját gondosan elreteszelte. Ezután a rácsos ablakon át
beszélgetni kezdett Kaoruval.
- Valami bizalmas közlendőm lenne - kezdte a fiatalember. -
Nem merek hangosabban beszélni. Egy kissé megnyithatnád az
ajtót. így annyira kirekesztettnek érzi magát az ember.
- Nincs erre semmi szükség - válaszolta a lány. - Nagyon jól
hallak.
Ámde eszébe jutott, hogy Kaoru valószínűleg semmi egyebet
nem akar, mint hivatalosan beleegyezését kérni az új hely-
zethez - ez pedig udvarias gesztus, lévén Kozeri az ő húga.
Valóban nem volna értelme, hogy ezúttal távolabb tartsa magától,
mint máskor.
"Talán jobb lesz, ha megpróbálok néhány percig kedves lenni
hozzá - gondolta Agemaki. - Mivel Kozerihez igyekszik, amúgy
sem marad sokáig."
Felkelt a heverőről, és odament a rácshoz, amelyen át
beszélgettek. Kaoru benyúlt, elkapta Agemaki ruhájának ujját, és
máris ontotta panaszait, szemrehányásait. A lány hallgatta, és
közben átkozta magát, miért is volt olyan bolond, hogy csak egy
percig is megbízott Kaoruban. De mivel a férfi nyilván úgyis
Kozerihez készül, jobb, ha minél előbb afelé terelgeti. Mindent
megtett, hogy lecsillapítsa Kaorüt.
- De hiszen Kozeri és én szinte egyek vagyunk - mondta
szelíden -, és ha engem szeretsz, óhatatlanul őt is éppúgy sze
reted.
 Niu ezalatt megérkezett a női lakosztály ajtajához, és
megzörgette legyezőjét, ahogy Kaoru meghagyta neki. Valaki -ki
más lehetett, mint Ben no Kimi* - elhúzta a reteszt és beengedte.
Niu mulatott, látva, milyen simán működik ez a titkos gépezet.
Bizonyára nem most alkalmazzák először. Agemaki azonban mit
sem tudott minderről, és továbbra is mindent megtett, hogy útjára
bocsáthassa Kaorut.
Kaoru boldogtalan volt, de azért jól látta, hogy az egész
helyzetben van valami nevetséges. Viszont lehetetlen helyzetbe
kerül, ha nem világosítja fel Agemakit, mi történik Kozeri
szobájában.
- Niu nem hagyott békén, hogy hozzam el magammal, és
végül is nem tudtam visszautasítani. És bizony most bent van
Kozerinél. A szolgálatkész Ben csempészte be titokban. Ha
elküldesz, most már nincs hová mennem.
Agemakinak elállt a lélegzete. Mit mondott? Nem lehet! Ha
furcsa ötletei voltak is, de sosem hitte volna, hogy képes ilyen
aljasságra. Milyen együgyűnek tarthatja őt most Kaoru, hogy
ilyen könnyen áldozatul esett otromba csalásának!
- Igen, a dolog megtörtént - mondta Kaoru -, és attól tar
tok, tiltakozásod teljesen hasztalan. De ha ezzel könnyíthetsz

szíveden, kérlek: tépj szét engem, szedd ízekre jellememet, olyan

kegyetlenül, ahogy kedved tartja. Niu természetesen minden
tekintetben sokkal többet nyújthat, mint én, és tökéletesen meg
tudom érteni, milyen csalódás számodra, hogy elvesztetted őt.*
De beláthatod, hogy én jártam a legrosszabbul, mert két szék közt
a pad alá estem: semmit nem remélhetek, sem tőle, sem tőled. És
mondd, mit nyerhetsz a makacsságoddal? A puszta tény, hogy azt
az ajtót zárva tartod, még senkit sem győz meg róla, hogy semmi
sem történt. Vagy gondolod, hogy Niu azt képzeli, ilyen megalázó
helyzetben töltöm el az éjszakát?
Egy pillanatig úgy látszott, hogy Kaoru menten feltöri az ajtót.
Agemakinak már fogalma sem volt róla, mit kezdjen Kaoruval, de
tudta, végzetes lenne, ha észrevenné izgalmát.
- Az imént magyarázgattál valamit az én "csalódásomról"
- szólt Agemaki nyugodtan -, de ehhez nem óhajtok hozzá
szólni. Éppen elég valóságos gondom-bajom van és lesz még,
nincs szükségem rá, hogy te még újabbakat találj ki szá
momra. De azt hiszem, jogom van megkérdezni, mi ösztönzött
arra, hogy ilyen elképesztő módon viselkedj? Annyira meg
döbbentettél, hogy még most is alig fogom fel, mi történt. Az
egész túlságosan torz, hogysem bármi köze is lehetne a való
élethez. Ha bárkinek a fülébe jut, biztosra veszem, azt hiszi,
hogy valami regényes történetből vették. Egyébként hadd kér
dezzem meg, mi célja Niu hercegnek ezzel az elmés rendezés
sel? Olyan kérdés ez, amire nagyon szeretném, ha némi fény
derülne. Jómagam csupán arra kérlek, hogy e percben kímélj
meg bennünket hasonló meglepetésektől. Egyik nap, majd ha
már kihevertem ezt a megrázkódtatást, folytatni fogjuk beszél
getésünket. Szeretnék elmenni és lepihenni. Kérlek, engedd
hát el a ruhámat.
Kaoru kénytelen volt elismerni, hogy a kérés igen méltányos.
Szégyenkezést érzett a leány türelme és finomsága láttán.
 - Eredj hát - mondta. - Világos, hogy belém látsz, és tu
dod: én vagyok a csodás szelídség és engedelmesség. És ha
valóban annyira nem szívelhetsz, amint mutatod, akkor nincs
is több mondanivalóm. Odavan hát az, ami egyedül kötött

még az élethez ... Ha most ezt megteszem - szólt és eleresztette a

lány ruhájának ujját -, beszélgetsz még velem a rácson át? Ugye,
nem mégy el?
Agemaki kissé visszahúzódott, de nem látszott, hogy el akarja
hagyni a szobát.
- Most mindketten így maradunk - mondta Kaoru, ami
kor a lány fáradtan leroskadt. - Valamennyire látlak, és ez
némi vigaszt jelent. Aludj nyugodtan. Nem ér semmi baj.
Kaoru is lefeküdt, de nem bírt aludni. Most is süvöltött az
éjszakai szél, siketítően zúgott a folyó.
Akár a hegyi fácánpár, ők ketten is külön fészekben töltötték az
éjszakát.* Végre elkövetkezett a hajnal, a maga ismerős neszeivel.
Léptek zaja hallatszott, megkondult a templom harangja. Niu még
most sem került elő. Bizonyára mélyen alhatott.
Kaoru az ajtóhoz ment, és halkan szólongatta a lányt. Nem
kapott választ.
- Nem az van itt, akit én vezettem, hanem én magam, az
eltévedt vezető: nem leltem utamat a sötét éjszakában.
Ezt a költeményt mondta. A lány meghallotta, és így válaszolt:
- Szándékosan tértél le utadról. Mennyivel boldogtalanab
bak vagyunk mi, akiket járhatatlan ösvényre csaltak az úttalan
éjszakában.
A halk, suttogó hang elbűvölte Kaorut, és újra elkezdte az
elmúlt éjszaka untig ismételt szemrehányásait, pusztán azért, mert
remélte, hogy újból hallhatja a lány hangját.
Most hirtelen kinyílt Kozeri szobájának ajtaja, és a derengő
fényben megjelent egy fiatalember. Az öregasszonyok már mind
talpon voltak, és azt se tudták, hová legyenek a meglepetéstől: a
bágyadtan és gyönyörittasan lépdelő fiatalember, akinek
nyomában füstölőszer tömény illata árad, egészen biztosan nem
Kaoru. Viszont Kaoru tudhatott róla, és az asszonyok biztosak
voltak benne, hogy senkit sem hoz el Udzsiba, aki nem méltó rá,
hogy a hercegnők megismerjék.
A két fiatalembernek fontos volt, hogy megérkezzék a
fővárosba, még mielőtt benépesülnek az utcák, ezért nyomban
felkerekedtek. Niu csak ritkán hagyta el a fővárost, s most
végtelennek érezte az utat. Látta, bizony nehéz lesz ide csak
egyszer-egyszer is kijönnie, azt pedig, amit a dal mond, hogy
"egyetlen éjszakát sem akarok elmulasztani",* éppen nem tudja
megtartani. Egészen elkeseredett, amikor látta, mekkora utazás ez.
De valójában még nem is volt olyan késő reggel, amikor
megérkeztek, s még alig volt talpon valaki. Amikor az új palota
területére érkeztek, otthagyták lovukat, és női gyaloghintóban
csempésztették be magukat. Olyan furcsán festettek, hogy hirtelen
hahotában törtek ki, amint egymásra néztek.
- Nos - mondta Kaoru, mikor megérkeztek -, ez megtörtént.
Megtetted kötelességedet udzsibeli unokahúgaiddal szemben .. .
Egy szóval sem célzott rá, hogy számára milyen balul ütött ki
az elmúlt éjszaka.
 Niu nem vesztegette az időt, hanem azonnal elküldte a "másnap
reggeli" levelet. Ezen a reggelen Udzsiban az egész háznép
nyugtalanul, izgatottan sürgött-forgott. Kozeri úgy érezte, hogy
nénje ismét megbántotta, mert meg volt győződve, az éjszaka
történteket Agemaki és Kaoru forralta ki, és aljasságnak tartotta,
hogy őt meg sem kérdezték. Agemaki világosan látta, hogy
Kozerinek ez a véleménye, de tökéletesen képtelennek érezte
magát arra, hogy megmagyarázza ezt a gusztustalan ügyet. A
házbeli hölgyek ellenben erőnek erejével igyekeztek megtudni,
mit jelentsen mindez. Például miért nem tesz úrnőjük kísérletet,
hogy felvilágosítsa és megnyugtassa Kozerit, aki még most is
nagyon feldúltnak és riadtnak látszik. És legfőképp: kicsoda
lehetett a rejtélyes látogató?
A levelet Agemaki vette át. Elolvasta és átadta Kozerinek. Az
még ágyában feküdt, és csak bámult a levegőbe. Hosszú ideig
csak tartogatta a levelet, de nem olvasta el. A küldönc
türelmetlenkedni kezdett. Agemaki látta már, hogy neki kell
kezébe vennie a dolgot.
"Ha könnyű kalandot keresek, a csatakos füvön át nekivágtam
volna-e a fáradságos útnak?'"
A sorközök gondos betartása és az ecsetkezelés elárulta, minek
szánták a levelet.* Ha Agemaki olyan hangulatban lett

volna, hogy a levélben egyszerűen a művészi írást lássa, bizonyára

elgyönyörködik a költeményben, de e pillanatban teljesen
lefoglalta a gond, vajon mi lehet Niu végső szándéka?
Elég könnyű volt megszerkeszteni az alkalomhoz illő választ. A
nehézség abban állt, hogy rá kellett bírni Kozerit, írja meg a
levelet, mert Agemaki félt elküldeni a saját írását. Végül sikerült
rávennie Kozerit, hogy üljön fel, és írja, amit diktál.
A küldönc, akinek a választ átnyújtották, roppant meglepődött,
amikor átadtak neki egy halványzöld ruhát* és egy dupla béléses
nadrágot. Tekintve, hogy titkos küldetésben járt, feszélyezte az
ajándék. A ruhát kendőbe csavartatta, és szolgájára bízta. Azt
hiszitek talán, hogy a küldönc valami nagyúr, vagy Niu különösen
megbecsült csatlósa lehetett. Pedig nem: kis apródját küldte el, aki
a palotában mellette szolgált. Niu biztos volt benne, hogy a
küldöncének átnyújtott ajándék nem Kozeritől származik, hiszen
világosan értésére adta a lánynak: az a kívánsága, hogy viszonyuk
titokban maradjon. Inkább valamelyik komorna buzgólkodhatott -
alighanem az az idős hölgy, aki ajtót nyitott neki -, mert meg
akarta mutatni, hogy jártas az udvari szokásokban. Akárhogy
történt is, nagyon kellemetlen volt.
Ezen az éjszakán újból rá akarta beszélni Kaorut, hogy
menjenek el. Kaoru azonban azt válaszolta, hogy meghívást
fogadott el Rjozen palotájába, és most már nem mondhatja le. Niu
úgy érezte, barátját megbotránkoztatja mohósága, hogy máris
rohanna vissza Udzsiba. Nos, éppen ez volt a különbség kettőjük
között. Niu nem remélhette, hogy ilyen természetű dolgokban
valaha is versenyre kelhet a hűvösen, kimérten viselkedő
Kaoruval.
Agemakinak ezalatt az járt az eszében, hogy nincs más hátra:
mentenie kell, ami menthető. Háztartásuk szűkös lehetőségei miatt
korántsem volt könnyű illő módon fogadni olyan látogatót, mint
Niu. De nem szabad, hogy készületlenül találja őket, s megpróbált
úgy felkészülni a vendéglátásra, hogy lehetőleg ne valljon
szégyent. Hogy Niu már másnap megjelent, örvendetes
eseménynek számított, de teljesen váratlanul érte

őket, hiszen Agemaki jól tudta, hogy a Niu rangjabeli embernél ez

nagy utazásnak számít. Kozeri ideges és nyugtalan volt, és sok
könnyet hullatott ruhája ujjára, mihelyt szolgálói felöltöztették
sötétvörös menyasszonyi díszébe. Nyugtalansága még csak
fokozódott, amikor látta, hogy nénje is sír.
- Te vagy az egyetlen, aki drága szívemnek - mondta Agemaki
könnyek között -, és ha valaha is beleegyeznék olyan tervbe, hogy
elszakítsanak tőlem, csupán azért történne, mert komornáink éjjel-
nappal azt zakatolják a fülembe, hogy az én kötelességem férjhez
adni téged. Ök idősebbek nálam, és sokkal több az
élettapasztalatuk, s így képtelen voltam a magam ösztönös
megérzése alapján szembeszállni szilárd érveikkel és
okoskodásukkal. Végül tehát szembe kellett néznem a ténynyel,
hogy előbb-utóbb elveszítlek. De hogy ilyen hirtelen és ilyen
elképesztő módon következzék be a dolog, ezt nem gondoltam, és
nem is kívántam. Ám úgy látszik, a sors döntött helyettünk, és
fogalmam sincs róla, mit mondjak, amit még mondani érdemes,
legfeljebb egyvalamit: semmit, de semmit nem tudtam előre erről
a dologról. Igazságtalanság tehát tőled, hogy ennyire haragszol
rám. Erre egyáltalán semmi okod.
Mialatt beszélt, egyre simogatta Kozeri haját, és próbálta jobb
kedvre hangolni. A lány nem válaszolt. Hallgatása azonban nem
jelentett neheztelést. Bizonyos volt benne, hogy bármi része
lehetett is Agemakinak az eseményekben, bajt vagy szomorúságot
nem akart hozni rá. Kozeri lelkében ebben a pillanatban csupán
félelem élt, de nem annyira azért, hogy őrá milyen szenvedés vár,
ha Niu állhatatlannak bizonyul; inkább attól rettegett, hogy
Agemakira milyen hatással lenne a férfi hűtlensége.
Niuban semmi aggodalom nem élt, amikor megérkezett. Előző
alkalommal váratlanul állított be, s így érthető módon, riadt volt a
lány - ámde mégis tökéletesen meghódította Niut. Ma éjszaka
persze minden egészen másképp lesz. A lányban már nem lesz
rémület az ismeretlennel szemben.
Amikor azonban Niu beszélni kezdett utazásáról - szemében ez
ugyanis félelmes és kalandos vállalkozás volt, s ahogy mondta,
még most is sajog tőle minden tagja -, Kozerin sem-

mi különösebb érdeklődés nem látszott. Niu olyan lányokhoz

szokott, akiket gonddal neveltek ugyan, de mégis volt némi
sejtelmük arról, hogyan kell bánni a férfiakkal: rendszerint volt
fitestvérük, vagy élt a családban más férfinép, s így alkalmuk volt
látni, hogyan viselkednek velük a tapasztaltabb asz-szonyok. Niu
fel sem tételezte, hogy Kozerit olyan szigorúan őrzik és óvják,
mint az általa ismert lányok zömét, de mindenesetre számított rá,
hogy Kozeri roppant félszegnek, félénknek, falusiasnak fog
mutatkozni. Úgy gondolta, hogy a házba sohasem járhattak el
sokan, s a vendéglátás valószínűleg teljesen szokatlan Kozeri
számára. Természetesnek is vette, hogy a lány kissé riadt lesz,
mihelyt váratlanul édes kettesben találja magát valakivel, akit
bizony alig ismer. De mégis meghökkent, amikor hiába vetette fel
türelmesen egyik témát a másik után, két összefüggő szónyi
választ sem tudott kicsikarni a lányból!
"És ráadásul, a hírek szerint, ez az értelmesebb és elevenebb a
két lány közül!" - gondolta bánatosan.
- Ma éjszakára el kell készítenünk a kalácsokat - mondta
az öregasszony.
És Agcmaki homályosan sejtette, hogy a szóban forgó kalács
valamiféle összefüggésben van húga eljegyzésével.
- Jobb lesz, ha az én szobámban készíted el - mondta, mi
vel nem készült fel arra, hogy a cselédség hozzá fordul utasí
tásokért. Érezte, milyen lehetetlen helyzetbe került, hogy olyan
fenségesen magára vállalta a dolgok intézését, most pedig asz-
szonyai rajtakapják, hogy halvány sejtelme sincs róla, mi a
teendő. Azok látták, hogy elpirul, és azt gondolták: milyen jól
áll neki ez a kis szín. De Agemaki máris elszántan belevetette
magát a munkába, s aki látta, milyen vidáman és buzgón se
gédkezik a szolgálólányoknak, nem ismerte volna fel benne azt
a szigorú és visszautasító teremtést, akinek a Kaoruval való ta
lálkozásai alkalmával mutatkozott. De más ember is kicseré
lődik, mihelyt az idősebb testvért megillető tekintélyére apel
lálnak.
Váratlanul levél érkezett Kaorutól. "Terveztem, hogy ma
éjszaka eljövök - írta -, de úgy gondolom, hogy e pillanatban

vajmi keveset tehetek érted; márpedig nem szeretek tolakodni ott,

ahol nyilvánvalóan nem örülnek nekem. Talán segítségedre
lehettem volna az eljegyzési szertartás megrendezésében, de még
most sem tértem magamhoz az elmúlt éjszaka kínos és
elszomorító élményei után, ezért inkább úgy döntöttem, hogy
itthon maradok és pihenek."
Levelét durva micsinokui papírra írta, folyamatosan.* A levéllel
együtt nagy, lapos ruhásdoboz is érkezett. De nem megvarrott
ruhák voltak benne, hanem mindenféle anyag, végekbe
göngyölve. A csomagot Ben no Kiminek címezte, s az úgy vélte,
hogy a küldemény Kozeri komornáinak szánt eljegyzési ajándék.
Nyilván olyan holmikat küldött, amik kéznél voltak Njoszan
úrhölgy szűkös ruhatárában.* Valóságos csoda, hogy ennyit is
talált. A selyem- és damaszttekercsek alatt, jól elrejtve, Ben két
pompás, drága anyagból készült alsóruhára bukkant. Ezt nyilván
Agemakinak és húgának szánhatta. Az egyiknek ujjára - ez a
szokás ma már úgyszólván ismeretlen -ezt az ajánlást írta: ,.Ha
magát a szerelmet meg is ölik, e szerelemre csábító ékességet a
barátság nem fogadhatja gyanakvással."
A célzás találó volt; valóban kevés titkuk akadt, amelyet Kaoru
ne fedett volna fel. Ellenben a fiatalemberrel való kapcsolatuk
most már annyira bonyolult lett, hogy egyik lány sem tudott
megfelelő választ találni. A küldöncök belefáradtak a várakozásba
és eltűntek. Szerencsére kiderült, hogy az egyik alantas szolga, aki
segített hozni a csomagot, még most is ott ólálkodik, és bár
egészen egyszerű ember volt, végül is kénytelenek voltak rábízni
a válaszukat: ,,A barátság csupasz szívünk köntöse, és napról
napra hordjuk. Igényt tarthat-e tehát a szerelem köntösének
varázsos csillogására?" A válasznak eléggé közhely-íze volt, de
remélték, hogy Kaoru rájön, milyen sietve, zaklatottan írták.
Kaoru azonban még sokkal elutasí-tóbb hangú választ várt, s így
most igen örült.
Ezen a napon Niunak meg kellett jelennie a Palotában, és
amikor leszállt az este, úgy látszott, nemigen lesz alkalma
megszökni. Már ette a méreg, amikor anyja, a császárnő ezt
mondta neki:

- Tudod, legfőbb ideje, hogy megállapodj és családot ala

píts. Az emberek már úgy beszélnek rólad, hogy az nem válik
javadra. Bizony észre térhetnél. A császár már nagyon nyug
talan ...
Niu tudta, hogy a legnagyobb bajt gyakori éjszakai eltűnése
jelenti. Nagyon bosszantó volt, de ezen az estén legfeljebb csak
írhatott Kozerinek. Szobájába vonult, és javában írt, amikor
bejelentették Kaorut.
- Éppen terád van szükségem - mondta Niu. - Szörnyű
csávában vagyok. Egész este reménykedtem, hogy elmehetek, de
teljesen lehetetlen volt, most pedig már szörnyen későre jár. Nem
tudom, mihez kezdjek .. .
- Mostanában nagyon ritkán fordultál meg a Palotában -szólt
Kaoru, mert kíváncsi volt, mennyi ragaszkodás él Niu-ban -, és ha
ma éjszaka ismét eltűnsz, az az érzésem, őfelségéik nem lesznek
elragadtatva. Éppen most voltam a hölgyek közös termében, és
olyan dolgokat hallottam, hogy elkomorodtam. Eszembe jutott
ugyanis, mi lesz, ha kitudódik, milyen részem van ebben a
dologban.
- Te bármit hallasz, mindenben valami baljós értelmet sejtesz -
csattant fel Niu. - Egyébként bizonyos, ha olyat mondanak, ami
rossz fényt vet rám, durván eltorzítják a tényeket. Nagyon
szeretném tudni, mit tettem, amit bárki értelmes ember
kifogásolhat. Nem kellemes dolog, biztosíthatlak, ha mindenféle
intelmek és tilalmak kötik gúzsba az embert, mint az én
helyzetemben is.
Kaoru megenyhült.
- Igen nagy bánatot okoznál Udzsiban, ha nem mennél -
mondta. - Ma éjjel a Palotában leszek, és ha valami kellemet
lenség adódik, kész vagyok tartani a hátamat. A Kohata-domb
jó lóval csak egy ugrás. Persze előbb felismerhetnek, mint ha
kocsival mégy. Viszont rövid az idő ... és mondd, valóban
olyan sokat számít, hogy az emberek mit mondanak vagy gon
dolnak?
Valóban nagyon késő volt, és ha Niu egyáltalán menni akart, a
lehető leggyorsabban útra kellett kelnie.
- Érted, ugye, miért nem ajánlom fel, hogy veled megyek?

- kérdezte Kaoru. - Csakis azért, mert itt inkább hasznodra

lehetek.
Kaoru elindult a császár lakosztályába, Niu pedig kiment, hogy
nyergeitessen.
- Mondd, kérlek, hol van Niu? - kérdezte a császárnő. -Csak
nem akarod azt mondani, hogy ismét elment? Tűrhetetlen! Mit
fognak gondolni az emberek? Ha a császár megtudja, azt fogja
hinni, nem szidtam meg eléggé, amikor ma beszéltem vele.
Valóban hallatlan tapintatlanság tőle!
Ámbár jó egynéhány felnőtt fia volt, az akasi hercegnő most is
éppen olyan bájos volt, mint valaha. Ügy hírlett, hogy lánya, az
Első Hercegnő, egyre jobban hasonlít hozzá. Öt azonban nagyon
szigorúan nevelték, így bár Kaoru igen sok időt töltött a házban,
soha még csak a hangját sem hallotta.
Milyen különös ez, hogy előkelő családoknál élnek ilyen
árnyszerű lények: mindig ott vannak a közelben, bizonyos
szempontból éppen olyan ismerősek, mint bárki a ház népéből, és
mégis teljesen megközelíthetetlenek. Gondolta is Kaoru, hogy ha
bárki más annyit járna a Palotának ebben a részében, mint ő,
roppant gyötrelmesnek érezné ezt a helyzetet, és valószínű, hogy
előbb-utóbb nem bírna uralkodni magán, és szörnyű bajba
kerülne. Természetes, hogy Kaoruban is élt bizonyos érdeklődés
az első hercegnő iránt; de olyan volt a természete, hogy ilyesfajta
kíváncsiság nem nagyon gyötörte. Annyira megszokta, hogy
magát egészen másnak tartsa, mint a többi embert, hogy ezt a
meggyőződését az Udzsiban szerzett legutóbbi tapasztalatai sem
ingatták meg, és csupán utólag ötlött fel benne, hogy az önnön
jelleméről alkotott képe újabban már nem felel meg a valóságnak.
Mégis az volt a helyzet, hogy bár a császárnő szolgálatában
egyetlen hölgy sem akadt, aki ne lett volna ilyen vagy olyan
szempontból szokatlanul értelmes és csinos, és közülük néhányan
határozottan vonzották is Kaorut, mégis teljes bizonyossággal
állíthatta, hogy az új palotában semmi sincs a rovásán. Ez részben
talán annak volt köszönhető, hogy őfelsége, a császárnő, fölöttébb
sokat adott az illendőségre, és ezt az igényét nagymértékben
sikerült rákényszerítenie környezetére. Viszont

annyi ember közt szükségképpen akadtak néhányan, akik erre a

feltétlen fegyelemre kevésbé voltak hajlamosak. Kifelé ugyan
szigorúan őrizték a szerénység és a tartózkodás látszatát, egyikük-
másikuk azonban világosan sejtette, hogy erénye nem olyan
megingathatatlan, mint Kaoru a látszat alapján feltételezi. Ámbár
a fiatalember sohasem volt érzéketlen sem az okosság, sem a
szépség iránt, itt, az új palotában, semmi nem történt, ami csak
egyetlen pillanatra is száműzte volna fejéből az élet
bizonytalanságának és hiábavalóságának gondolatát, amely azóta
üldözte, hogy a világra jött.
Udzsiban rossz napra ébredtek. Először is megérkezett Kaoru
írása, majd Niu levele, amelynek hangja kétségessé tette, hogy
várhatják-e aznap. Most már elég későre járt, aligha jöhetett. így
aztán nem csoda, hogy ellenállhatatlannak találták, amikor
éjféltájban, a hosszú lovaglástól és a hideg széltől kipirultán
egyszerre csak beállított a maga tüzes ifjúságában és üdeségében.
Kozerit teljesen levette a lábáról. "Roppant bájos lány" - gondolta
Niu, s Kozeri valóban sugárzóan szép volt karmazsinvörös
pompájában. Niunak elég nagy tapasztalata volt a nők körül, de a
főváros minden elismert szépsége közül egyet sem tudott volna
megnevezni, aki Kozerihez fogható lett volna. És ezen az éjszakán
kezdett rájönni, hogy a lány távolról sem olyan ostoba és lassú
észjárású, mint gondolta.
- No lám - motyogta az egyik komorna, és öreg, fogatlan szája
kaján vigyorgásra húzódott -, nem lett volna halálos kár, ha
úrnőnk a maga kívánsága szerint* adja férjhez? Ez aztán a
csodálatos szerencse!
És súgtak-búgtak, hogy Agemaki is jobban tenné, ha gyorsan
elszánná magát, mert valóban csoda lenne, ha még kínálkoznék
ilyen lehetősége, mint amit most bolond fejjel el akar dobni.
Az alkalom örömére az idős hölgyek a kéznél levő legrikí-tóbb
színű és feltűnő mintájú ruhájukat húzták fel.
"Az ő korukban ilyen mintákat választani megbocsáthatatlan
ízléstelenség!" - gondolta Agemaki, és szigorúan pillantott az
öregasszonyokra. Hirtelen eszébe jutott, hogy maga sem

kimondottan fiatal már. Elnézte magát a tükörben. Az utóbbi

időben nagyon lefogyott, ez igaz. De azért nem látja magát
igazából csúnyának. Ez azonban semmit nem bizonyít, hiszen jól
látszik, hogy még ezek az öregasszonyok sem tartják önmagukat
reménytelenül csúfnak. Lám, gyér fürtjeikét előrehúzkodták a
homlokuk fölé, s egy csöppet sem törődnek vele, hogy hátulról
milyen förtelmes látvány a frizurájuk! Berizsporozták, kifestették,
úgy felcicomázták magukat, mint akinek sejtelme sincs róla,
milyen is a külseje.
"Annyi bizonyos - elmélkedett Agemaki -, szörnyetegnek
éppen nem nézhetnek: szemem és orrom ott van, ahová való .. ."
De vajon biztos lehet-e benne? Ha saját magunkról van szó,
határtalan a vakságunk. Mindenesetre szentül megfogadta: nem
mutatkozik senki előtt, aki valamit is jelent számára. Bármilyen is
most, bizonyos, hogy néhány év múlva nyoma sem lesz rajta
szépségnek. És Agemakit egyszerre mélységes részvét fogta el
önmaga iránt. Ámde bárki is látja csonttá fogyott kezét, ezt az
állapotát inkább Agemaki testi gyengeségével magyarázza.
Niu már javában úszott a boldogságban, amikor eszébe jutott,
hogy ebben az esetben sikerült ugyan megszöknie, de a
vállalkozást nem lesz könnyű megismételni. Hozzáfogott, hogy
elmondja, milyen nehézségei vannak a császárnővel.
- Mindent elkövetek, de ha egy kis ideig nem tudnék eljönni,
ígérd meg - kérlelte a lányt -, hogy nem fogsz neheztelni rám.
Kínszenvedés lenne, ha mindannyiszor, amikor útját állják
jövetelemnek, azt gondolnád: csupán kibúvót keresek, de
valójában másutt szórakozom. Ez úgyis csak átmeneti ideig lesz
így. Mihelyt szerét ejthetem, elviszlek valahová, ahol közelebb
leszel hozzám.
Kozeri azonban semmit sem tudott az udvarról és az ottani élet
szabályairól, ellenben bőven hallott Niu állítólagos léhasá-gáról,
és most, hogy Niu nehézségekről és akadályokról beszélt neki,
nyomban kételkedni kezdett, vajon a maga sorsa valóban olyan
boldogító-e, mint környezete feltételezi.
Hajnaltájt Niu kinyitotta a szárnyas ajtót, azután ott álltak
kettesben, és elnézték a folyót. A folyóra terülő sűrű őszi köd-

ben olykor feltűnt egy-egy hajó: fával volt megrakva, s ahogy

úszott, nyomában hosszú fehér barázda húzódott a víz tükrén.
"Milyen csodálatos lenne ilyen helyen élni!" - gondolta Niu,
mert fogékony volt minden szépség iránt, és semmi más tájat nem
ismert, csak a várost. A dombok tetejét már bearanyozta a nap.
Oldalt fordult, hogy gyengéden elnézze a mellette álldogáló lányt.
A hamvas bőr, a finom vonások és a szépség egyéb más velejárói,
Niu hite szerint, csupán az előkelő családok dédelgetett
gyermekeinél fordulhattak elő - például az ő családjában. De még
az ő osztályához tartozó és vele egyenrangú udvari szépségek
közül is csak nagyon kevésről mondhatta volna el, hogy ebben a
tekintetben felveheti a versenyt ezzel az elhanyagolt vidéki
lánnyal; s egyszerre csak derengeni kezdett benne, hogy az olyan
nők állítólagos fensőbbsége, mint Rjozen lányaié, vagy saját
nővéréé, az Első Hercegnőé, sokszor nem áll másból, mint
előkelősködésből. Még sohasem kívánta eny-nyire, hogy a lány
valami olyan helyen lakjék, ahol nehézség nélkül találkozhat vele.
Bárcsak a fővárosban élhetne!
Ahogy világosodott, Niu szemében a hely sokat vesztett
varázsából. A folyó csobogásába fenyegető zúgás vegyült; a túlsó
parton a táj teljes kietlen vadságában bontakozott ki a ködből. A
híd ösztövérnek, ijesztőnek tetszett. Elcsodálkozott: hogyan
bírhatja ki bárki is ezt a látványt hosszú éveken át. Kozeri pedig
szégyenkezett, merhogy Niu szemügyre veszi környezetét,
amelyben ő eddigi életét élte.*
Niu gyengéd fogadkozásokat, ígéreteket suttogott a lány fülébe.
Kozeri pedig, míg a fiatalembert hallgatta, elgondolkodott, milyen
különös is, hogy kéz a kézben itt áll ezzel a csinos fiatalemberrel,
akit mindössze három napja ismer, és mégis, egy cseppet sincs
zavarban! Ha viszont Kaoru lenne vele, akit pedig már évek óta
ismer . . . Persze amikor Niu még csupán egy név volt számára és
semmi egyéb, feszélyezte, hogy állandóan leveleket kap tőle;
ámde mióta megismerte, a legcsekélyebb félénkség sem fogja el
társaságában. Sőt már ott tartott, hogy teljesen elkeseredett,
valahányszor es'zébe jutott, hogy el kell válnia tőle - még ha
csupán néhány napra is. Kao-ruvai valahogy furcsa volt a helyzet:
az ő társaságában sosem

tudott elfogulatlan lenni. Bármilyen hihetetlenül hangzik, de

Kaoru ártatlan látogatása, akkor, azon az éjszakán, jobban
meghökkentette, mint Niu riasztó betörése!
Niut szólongatták emberei. Ha még idejében meg akar érkezni
a városba, nincs vesztegetni való ideje.
- Ha a távollét feledést jelent, akkor, Híd Lánya, fogd fel
ruhád ujját és sírj!
így hangzott Niu búcsúkölteménye. De nehéz volt a válás:
többször is menni készült, aztán mégis visszajött.
- Bár távollét és feledés egyet szokott jelenteni, messzi
otthonában, mi mást tehetne? - türelmesen vár a Híd Lánya.
így válaszolt Kozeri, de ahogy Niu a lány arcába pillantott,
világosan meglátta rajta ki nem mondott balsejtelmét. Nem volt
csoda, hogy a lány ifjú szíve reszketett, ahogy elnézte, mint
távolodik Niu: ritka lenyűgöző báj áradt belőle, míg csak el nem
nyelte alakját a hajnali szürkület. De nem Kozeri volt az egyetlen,
aki megindult látásán, mert a házbeli hölgyek, akik most látták
először napvilágnál, alig tudtak magukhoz térni a csodálattól.
- Őkegyelmessége* nagyon vonzó - jegyezte meg egyikük
-, de inkább nyugodt vérmérsékletű. Ebben a Niuban viszont
van valami - ámbár lehet, nem így gondolnám, ha nem tud
nám, hogy herceg -, s ez a valami egészen mássá teszi.
Hazatérőben Niu folyton maga előtt látta a lány arcát, mely
bizakodásról, de szomorúságról is árulkodott. Nehezen tudta
megállni, hogy sutba ne vágjon minden józanságot, és vissza ne
térjen hozzá, hogy még egyszer megnyugtassa.
De gondolnia kellett a saját jó hírére, és végül is féken tartotta
magát.
Mihelyt hazaért, bosszúsan látta, hogy most már valósággal
fogolyként őrzik. Mindenesetre annyira figyelték, hogy nem
távozhatott el titokban. Viszont el tudta intézni, hogy napjában
többször is levelet küldhessen Udzsiba, s eleinte úgy is látszott,
hogy Niu valóban nagyon szerelmes. De ahogy teltmúlt az idő, és
csak nem ment el Udzsiba, Agemakinak balsejtelmei támadtak, és
kínjai attól sem enyhültek, hogy jómaga mindig is sejtette: végül
úgyis ez lesz a helyzet. Nem akarta

súlyosbítani a bajt, ezért Kozeri előtt titkolta, mennyire aggódik.

Ami pedig a saját személyét illeti, e tapasztalat után még kevésbé
volt kedve, hogy hasonló kockázatot vállaljon.
Kaoru is nagy nyugtalansággal szemlélte a helyzetet. Érezte, ha
a dolog rosszra fordul, érthető módon őt teszik majd felelőssé.
Minduntalan megtette, hogy váratlanul beállított Niuhoz, mert
érdekelte, milyen hangulatban kapja el. Mindig szótlan
búskomorságban találta, ami arra vallott, hogy Niu miatt nincs
mitől tartania.
A dolgok alakulása folytán Niu egyre inkább úgy látta, az az
egyetlen megoldás, ha Kozerit elhozza a fővárosba. De hol
helyezze el? Önként kínálkozott a megoldás, hogy az új palotában.
Itt viszont egy födél alá került volna Jugirival. "Márpedig ez bajos
dolog - gondolta Niu -, hiszen szüntelenül a nyakamba akarja
varrni a lányát."* Meg volt győződve, hogy Jugiri panaszkodott az
ő léha életmódjára, s főként ez tépázhatta meg jó hírnevét
őfelségéiknél. Bizonyára azt javasolta, hogy őt, Niut, meg kell
házasítani, akkor majd megkomolyodik, és rábeszélte
őfelségéiket, hogy erre a célra igen előkelő, igen tekintélyes nőt
szemeljenek ki - például az ő lányát. Akkor pedig cseppet sem
valószínű, hogy megfelelő jelöltnek tekintsenek olyan lányt, mint
Kozeri, akinek családja nem befolyásos, és teljesen ismeretlen az
udvarnál. Ha mindössze arról lenne szó, hogy megkívánta a lányt,
és csupán azt szeretné elérni, hogy kéznél legyen, szerezhetne
neki valami állást a császárnő udvarában. Niu érzelmei azonban
más természetűek voltak. Tudta, hogy apját, halála után, bátyja
követi a trónon, ő maga pedig trónörökös lesz. Akkor pedig olyan
helyzetbe kerül, hogy valóban ragyogó lehetőségeket nyújthat
Kozeri-nek. Annál bosszantóbb, hogy jelenleg kénytelen ilyen
szégyenletesen bánni a lánnyal.
Kaorunak nem álltak útjában ilyen nehézségek; el is határozta,
hogy Agemakit elhozza palotájába, mihelyt a ház újjáépítése
befejeződik. Úgy érezte, valóban elszomorító, hogy Niu rangja
miatt abból az egyszerű ügyből, amit Niu és Kozeri kapcsolata
jelent, mindkettőjük számára ilyen nehéz és fájdalmas probléma
kerekedik. Nagy kísértést érzett, hogy az

egész dolgot elmagyarázza a császárnőnek, és támogatását kérje

Lehet, hogy Niu neheztelne beavatkozása miatt, de Kozerit nem
érné sérelem. Rosszabb már úgysem lehet a helyzet, de ha
felhívná a figyelmet a hercegnők körülményeire, talán tennének
valamit értük, hogy ismét az őket megillető társadalmi helyzetbe
kerüljenek. Közben az is eszébe jutott, hogy a hercegnőknek
valószínűleg gondjaik vannak otthonuk téli felszerelésével, ezért
elküldte nekik az ágyfüggönyöket és fali kendőket, amelyeket
egyébként is Agemakinak szánt későbbre, ha majd rá tudja venni,
jöjjön el az újjáépített palotába.
"Miért is ne használnád őket már most?!" - Ezt üzente, amikor
a holmikat nagy titokban elküldte Udzsiba. A szolgálók részére is
küldött egy csomó ruhaneműt, amit öreg dajkája segítségével
válogatott össze.
Végül a tizenegyedik hónap első napján úgy látszott, itt az
alkalom, hogy Niu elmenjen Udzsiba. Ebben az időben vontak a
halaknak hálócsapdákat, s ennek ürügyén Kaoru azt ajánlotta
Niunak, Udzsiba menjen megszemlélni a juharleveleket.* Meg is
kapták az engedélyt, és úgy rendezték, hogy a kirándulás egészen
magánjellegű maradjon: Niu mindössze egy-két bizalmasabb
barátját hívta meg. De a herceg terveinek mindig is hamar híre
futott, és máris nagy bosszúsággal látta, hogy Jugiri fia, Korudo
no Soso is csatlakozik hozzájuk. Ámbár a társaságból egyedül
Kaoru volt magas rangú tiszt, kíséretükhöz mégis egy sereg
udvaronc tartozott.
Kaoru úgy gondolta, helyes, ha előre értesítést küld Udzsiba.
"Valószínűleg nálatok fogják berendezni főhadiszállásukat - írta -,
helyes tehát, ha felkészültök rá. Többen eljönnek az urak közül,
akik egy-két évvel ezelőtt is Niuval tartottak a tavaszi
virágnézésre, és már nagyon várják, hogy mindkettőtöket jobban
megismerhessenek."
Nyomban nagy sietve hozzáfogtak az előkészületekhez.
Kicserélték a függönyöket, alaposan kitakarítottak, a folyó
partjáról összesöpörték a lehullott leveleket, az árkot pedig
megtisztították az elburjánzó hínártól. Kaoru jócskán küldött
gyümölcsöt és halat, és rendelkezésükre bocsátotta néhány
szolgáját. Agemaki számára kínos volt, hogy ennyire függ
Kaorutól,
de nem utasíthatta vissza; ráadásul fogytán voltak a saját
tartalékaik, s így bizony nagy szerencsének számított, hogy a
fiatalember segítségükre sietett.
Kellemes zeneszó jelezte, hogy a látogatók a közelben járnak: a
hangok hol erősödtek, hol meg tovaszálltak a szellő szárnyán,
ahogy a csónak lomhán fel s alá járt a folyón. A fiatal
szolgálólányok nyomban a ház folyóra néző ablakaihoz tolongtak,
hogy egy pillanatra megláthassák a csodálatos fővárosi
uraságokat. A csónakot azonban annyira körberakták nagy
juharágakkal, hogy lehetetlen volt felismerni bárkit is - még magát
Niut sem -, így kíváncsiságukat csupán a lombsátor alól harsogó
zenével elégíthették ki. A hölgyek érezték, hogy Niu roppant nagy
ember lehet, ha erre a magánjellegű kirándulásra is ilyen seregnyi
pompás kísérettel jön - mert a vöröslő levelek közt ennyit
halványan ki tudtak venni. Azt is érezték, hogy ha Niu és Kozeri,
akárcsak a Szövőlány és a Pásztorfiú, évente csupán egyszer
találkoznának,* a lány akkor is boldog lehetne, hogy ilyen férfit
talált magának.
Mivel Niunak szándékában volt, hogy néhány kínai költeményt
ír, professzorokat is hozott magával. Amikor leszállt az alkony, a
csónak kikötött a túlsó parton, A zene még egyre szólt, s közben
Niu versfaragással próbálkozott. Milyen elégedetteknek látszanak
mindnyájan! Homlokukon tarka levélkoszorú, és csak játsszák a
Vízitündérek muzsikáját! Niunak viszont egyre csak a folyó túlsó
partján lakó lány járt az eszében . . . Semmi sem lehetett volna
gyötrelmesebb; egészen közel volt hozzá, és mégis olyan távol.
Vajon Kozeri megérti-e nehézségeit? . . .
A professzorok most kijelölték az évszakhoz és az alkalomhoz
illő témákat, és máris mindenki dünnyögni kezdte a verssorokat.
Niu már mindent elrendezett, hogy amint befejeződik a verselés,
Kaoru segítségével elszökik* - ámde ekkor egy sereg csatlósa
kíséretében megjelent Kurodo no Soso egyik bátyja, és közölte,
hogy a császárnő parancsára csatlakozik a társasághoz. Mint
kiderült, utánanéztek az udvari krónikákban, és nem találtak rá
példát, hogy vérbeli főherceg csupán egyetlen magas rangú tiszt
kíséretében ment volna el juharlomb-

nézőbe, és úgy vélték, nem kívánatos erre precedenst teremteni.

Kaoru és Niu persze bosszúsan fogadták az újonnan jött
tolakodókat, és az ünnepség hátralevő része ezzel teljesen
érdektelenné vált Niu számára. Mindenki jócskán ivott már, aztán
ki zenélt, ki táncolt, ahogy kedve tartotta, és ebben az emelkedett
hangulatban senki sem vette észre, hogy Kaoru meg Niu
félrevonul. De mintha még most is kevesellnek Niu ellenőrzését:
egy sereg alacsonyabb rangú udvaronc kíséretében megjelent a
császárnő háztartásának felügyelője, és kifejezte abbeli reményét,
hogy hazakísérheti őfenségét. Niu csüggedten állapította meg,
hogy lám, haza nógatják, pedig még egy szót sem válthatott
Kozerivel. Üzenetet küldött a lánynak: pontosan elmondta, mi
történt aznap, és kifejezésre juttatta szörnyű csalódását. Levelében
azonban híre-hamva sem volt megszokott kedvességének és
gyengédségének - akárha egy teljesen idegen ember írta volna.
Kozeri úgy vélte, hogy Niu érdeklődését úgyis teljesen lefoglalja
zajos társasága. S ha most válaszol neki, alighanem kézről kézre
adnák levelét. Elhatározta tehát, hogy nem válaszol.
Agemaki elnézte Kaorut és Niut barátaik körében, és most még
inkább érezte, jómaga milyen kevéssé volna alkalmas arra, hogy
ilyen társaságban éljen. Ami Kozerit illeti, Niu hosz-szú távolléte
alatt sikerült elhitetnie önmagával: fájdalmas ugyan, hogy nem
találkozhatnak, de aggodalomra nincs oka. Niu megmagyarázta,
hogy ő nem hibás ebben, és úgy tetszett, hogy a fiatalember
éppolyan feldúlt a helyzet miatt, akár jómaga. Ámde az a tudat,
hogy itt mulatozik tőszomszédságukban, majd eltávozik anélkül,
hogy legalább megpróbálta volna felkeresni, ez több volt, mint el
bírt viselni. Pedig ha tudta volna, hogy Niu éppolyan izgatott,
mint ő maga!
Ezen a napon szemlátomást a hio halak is felbolydultak, mert
pompás zsákmány került elő a csapdákból. A halat különböző őszi
levelekből összeállított tálcán tálalták fel, és Niu is igyekezett,
hogy ki ne maradjon az általános ujjongásból. De talán még
sohasem érezte magát ilyen rosszul ebben a társaságban, és
mindössze arra futotta erejéből, hogy udvariasan viselkedjék,

Egyre a folyó túlsó oldalára bámult. Hacsi herceg különös gondot

fordított fáira. De a hatalmas cédrusokat most burjánzó repkény lepte el,
és még innen is látszott, milyen szomorkássá teszik a kertet.
Kaoru nagyon boldogtalan volt, valahányszor eszébe jutott, hogy
pusztán az ő biztatására milyen készülődés folyhatott a túlsó parton álló
házban.
A látogatók közül néhányan, akik annak ideién, amikor Ha-csi herceg
még élt, elkísérték Niut Udzsiba, most arról kezdtek beszélni, milyen
kedves volt akkor hozzájuk, és hogy halála milyen szörnyű veszteséget
jelenthetett a két lány számára. Egyikük-másikuk megjegyzéséből
kiderült, hogy tudnak valamit Niu és Kozeri kapcsolatáról. De azok közül
is, akik ebben a tekintetben egészen tájékozatlanok voltak, számosan igen
sokat tudtak a család egyéb dolgairól, ami elég meglepő, lévén hogy igen
távoli és ismeretlen házról volt szó.
- A kisebbik lány roppant csinos - újságolta valaki a társaságnak -,
és
a tizenhárom húros citerán játszik. Az öreg hercegnek a zene volt a
szenvedélye, és minden idejét az ő oktatására fordította.
- Kik egykor e kertet vidám tarkaságban virágozni látták, de
szomorúan álldogálhatnak rnost e száradó ágak komor árnyékában !
így szólt Kurodo no Soso költeménye; Kaoruhoz intézte, mert őt
tekintette a család védelmezőjének.
- Tovatűnt a szépség, de ismét feltámadt a vörös lombban,
majd újra nyoma veszett. Rólad beszélek, ó, cseresznyefa, te,
a világ múlandóságának igazi tüköré!*
Ez volt Kaoru válasza, Kurodo bátyja pedig így folytatta:
- Mi talán kevésbé szomorúan hagyjuk el e juharfák terebélyes
árnyát, mint ő,* kit egykor egy másik ősz ragadott el hegyi otthonából?
- Vajon eltávozhatott-e, hiszen a szikla kemény oldalán még oly
bizonytalanul kapaszkodott meg a szívós maranta-gyö-kér?
Így szólt a felügyelő költeménye. A jelenlevők közül egyedül ő volt
kortársa a megboldogult hercegnek; most mély meg-

indultsággal emlékezett meg tóla, milyen volt Hacsi, amikor még

mindketten ifjak voltak.
- Hegyi erdők szele, ne fújj vadul e szomorú kertekben, hisz úgyis
annyira bánatosak ilyenkor, ősz utolján!*
Ez volt Niu költeménye. Szemébe könnyek gyűltek, amikor elmondta,
és azok a vendégek; akik tudtak valamit Kozerivel való kapcsolatáról,
eltöprengtek: lám, komolyabb a viszony, mint képzelték. Megértették,
milyen fájó lehet Niu számára, hogy így elragadják innen, még módja
sincs látni a lányt, és bármit megtettek volna érdekében, ha lett volna
rá
lehetőségük, ámde jóakarói tehetetlenek voltak ezzel az egyre szigorúbbá
váló ellenőrzéssel szemben.
Kirándulásuk folyamán igen sok kínai költeményt írtak, és most
azokból idéztek részleteket, de mondtak egy sereg japán verset is.
Viszont olyan társaságban, ahol sűrűn körbe jár a pohár, és mindenki
eléggé emelkedett hangulatban van, nem alkotnak költői remekműveket.
Láttam ezeket a verseket, de egyet sem találtam köztük, amit érdemes
lenne megőrizni.
 A két lány észrevette, hogy a társaság hazafelé készül, majd hallották
a
fullajtárok távolodó, egyre halkuló kiáltozását is. Igen elszomorodtak,
de
velük búsult mindenki, aki részt vett a kárba veszett előkészületekben.
Agemaki most már szentül meg volt győződve, hogy igaz minden,
amit Niuról beszélnek. Persze gyakran hallotta ko-mornáitól, hogy ,,a
hazugság az egyetlen dolog, amihez a férfiak értenek", és hogy
szemrebbenés nélkül intézik a legszenvedélyesebb vallomást olyan
nőkhöz is, akik jóformán nem is érdeklik őket. Agemaki azonban
feltételezte, hogy ez csak olyan férfiakra áll, akik ugyanabba a
társadalmi
osztályba tartoznak, mint maguk a szóban forgó nők - az olyan
embereknél természetes az effajta lehetetlen viselkedés; a jó nevelésű
férfiaknak viszont magasabb erkölcsi elveik vannak; de azt is tudják,
hogy rajtuk a világ szeme, és nem is mernek nem rendesen viselkedni.
Ügy látszik, tévedett. Apja jobban tudta ezt: mindig fenntartással
beszélt
Niu jelleméről, és úgy vélte, nem jó annak, akinek dolga akad vele. A
családba befogadni, ahogy tették, egyértelmű volt azzal, hogy maguk
keresték a
bajt. Agemaki eltöprengett, mit is gondolhat Kaoru erről a
helyzetről, amelyet éppen az ő mesterkedése idézett elő. Az volt
egyetlen vigasza, hogy itt. Udzsiban, nincs senki, aki elég fontos
volna ahhoz, hogy törődni kelljen vele, tud-e erről a kellemetlen
helyzetről vagy nem. De bármilyen kevés respek-tus él is az
emberben környezete iránt, nem valami kellemes, hogy amerre
csak jár, gúnyos pillantásokkal találkozik . . . Any-nyira bántotta
ez az egész dolog, hogy a szó szoros értelmében belebetegedett.
Kozerit ugyan keserű csalódás érte, mert nem láthatta Niut, de
nem volt hajlandó elhinni, hogy Niu minden gyengéd ígérete,
fogadkozása merő képmutatás volt. A férfi azt állította, hogy azért
nem látogathatja meg, mert megakadályozzák benne, és Kozerinek
egyelőre el kellett ezt hinnie. De nem tudott vidámságot erőltetni
magára, és Agemaki -mert állandóan figyelte húgát, és tépelődött
balszerencséjén -tragikus búbánatot vélt látni rajta, jóllehet Kozeri
csupán szomorkás volt és csalódott. Niu sohasem mert volna így
bánni Kozerivel, elmélkedett Agemaki, ha húga úgy élne, mint
mások, és azt a helyet foglalná el a társadalomban, amely
származásánál fogva megilleti. E gondolat nyomán pedig még
nagyobb aggodalom fogta el a saját jövője miatt, hiszen őt is
pontosan ilyen veszélyek fenyegetik. Kaoru megígérte ugyan,
hogy barátságuk olyan természetű marad, mint ő, Agemaki,
kívánja - ámde ez egyáltalán semmit sem jelent. Kaoru ezt csak
azért mondhatta, hogy kedvében járjon, de nyilván újra kezdődne
minden. Bármennyire elhatározta, hogy távol tartja magától a
fiatalembert, a legjobb esetben is keserves küszködés vár rá, végül
pedig - ezt bizonyosra vette - valamelyik javíthatatlan, minden-
lében-kanál vénség fondorkodása halomra döntheti tervét, hiszen
egyéb sem jár a fejükben.
Most már tudta, miért mondogatta apjuk, hogy hajadonoknak a
világgal való kapcsolatukban rendkívül óvatosaknak és
körültekintőknek kell lenniük.
Az az igazság, hogy mindketten boldogtalanságra születtek.
Szüleik elvesztése csupán a kezdetet jelentette. Kozeri jelenlegi
helyzete egy része ennek a sorsnak, és mivel minden újabb csapás,
mely őket éri, a túlvilágon csak újabb kín szüleiknek,
Agemaki elhatározta, hogy jómaga elmenekül az életből, mielőtt
még beteljesülne tragikus sorsa. És részben ezért, részben mert
igen rosszul érezte magát, egy falatot sem volt hajlandó enni.
Niu egyre azt gondolta, hogy hamarosan talál lehetőséget, és
megszökhet a Palotából. A nehézségek azonban nagyobbak
voltak, mint valaha. Ugyanis Jugiri legidősebb fia,* Udzsiból
hazatérve, egyenesen bement a császárhoz és közölte: megfejtette,
miért támadt Niuban az a hirtelen elhatározás, hogy Udzsiban
megszemléli a juharleveleket; kétségtelen, hogy többek között ott
is titkos és botrányos szerelmi viszonyt folytat. Azt is közölte,
hogy Niu viselkedése - mert ilyen szégyenletes célra használta fel
az őszi kirándulást - sok rosszalló megjegyzésre adott okot.
A császárnő sóhajtott egyet, a császár pedig igen haragosnak
látszott.
- Teljesen elhibázott dolog ez - mondta. - Ez is csak azért eshet
meg, mert megengedik, hogy hazamenjen és otthon lakjék,*
amikor kedve tartja.
Szigorú rendszabályokat léptettek életbe, és Niút, állandó
szolgálatra, áthelyezték a Palotába. Niu ekkor is kereken
kijelentette őfelségéiknek, hogy Jugiri lánya, Roku no Kimi,
cseppet sem érdekli, ámde ennek ellenére megkezdődtek az
előkészületek a házasságkötésre. Kaoru hallott erről, és roppantul
feldúlta a hír. Hát ez lett a vége mindannak az erőfeszítésnek, amit
Kozeri érdekében tett! És elejétől fogva mindennek az ő furcsa
természete az oka, mellyel balsorsa felruházta. Hacsi ugyanis azért
választotta őt szeretett lányai gyámjául, mert feltételezte, hogy
mentes minden emberi gyarlóságtól. Senki sem állíthatta, hogy
Kaom félvállról vette kötelességét. Senkinek sem fájhatott volna
jobban a gondolat, hogy két ilyen rendkívül bájos, vonzó lány
magányban és ismeretlenségben vesztegesse el életét, és valóban
helytelen lett volna, ha ellenáll Niu szüntelen esdeklésének, és
nem mutatja be -különösen mivel Niu éppen akkor ostromolta
kérésével, amikor ő, Kaoru, azon törte a fejét, milyen úton-módon
alapozhatná meg a lányok jövőjét. Természetesen nagyon bántotta
Agemakinak az a szándéka, hogy átjátssza őt húga kezére, és éppen ez
késztette arra. hogy - bár elhamarkodottan - összeboronálja Kozerit és
Niut. E szörnyű baklövés előtt még igazán megtehette volna, hogy a két
lányt elhozza a fővárosba. De most már nem lehetett jóvátenni a bajt, és
csak átkozhatta a saját szerencsétlen ostobaságát.
Niu semmitől sem szenvedhetett volna jobban, mint bearanyozott
börtönétől. Mit mondjon vagy mit tegyen, hogy Ko-zeri higgyen benne?
Szüntelenül dühöngött meg emésztődött, és világosan látszott rajta, hogy
valamit forgat a fejében. Anyja végül is így szólt hozzá:
- Ha van valakid, akihez valóban ragaszkodsz, jobban tennéd, ha ide
hoznád, és elfogadhatóan rendeznéd a dolgot. Apád halálával te leszel a
trón örököse, ezért igen nagy jelentősége van annak, hogy a nép érezze:
olyan ember vagy, akit komolyan lehet venni.
Egy esős napon, amikor a Palotában eseménytelenül telt az idő, Niu
meglátogatta húgát, az Első Hercegnőt. A lány egyedül volt, és könyveket
meg képeket nézegetett. Leült húgának paravánnal elkerített fekhelye elé.
Beszélgetni kezdtek. Éveken át húga jelentette az eszményképét. Ugyan
hol találhatott volna még valakit, aki az előkelőségnek és szelíd bájnak,
a
büszke tartózkodásnak és vidámságnak ilyen különleges keveréke? Ha
van, akit hasonlítani lehet hozzá - gondolta -, az legfeljebb Rjozen
excsászár lánya lehet: olyan dolgokat hallott róla, amik nagyon
érdekelték, ámbár sohasem sikerült érintkezésbe lépnie vele. De most már
. . . Ámbár ez igazán nem volt megfelelő pillanat, hogy ismét Udzsin
töprengjen, és hogy másfelé terelje gondolatait, nézegetni kezdte a
padlón
heverő festménytekercset. Néhány sorozat volt híres asszonyokról és
kedvesükről, s látható volt a környező táj: kertrészlet, vidéki ház - s
minderről eszébe jutott egy sereg esemény, ami Udzsiban játszódott le.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ezekről a dolgokról egy-két
szót elmond húgának, és megkéri, a festményekből hadd küldjön el
néhányat Kozerinek. Az egyik tekercsen az Iszei történetek képsorozata
volt látható, s ahogy végignézte, ráakadt a két testvér, fiú és lány*
históriájára. A
kép azt ábrázolta, amint a fiú citerára tanítja húgát. Niu kíváncsi
volt, mi lehet az Első Hercegnő véleménye erről a képről. Kissé
közelebb húzódott.
- Bár abban az időben élhettem volna! - mondta titokza
tosan. - Manapság a lányok korántsem ilyen kedvesek a báty
jukhoz.
A lány eltűnődött, melyik képet szemlélheti Niu, de az már
feléje is tartotta a tekercset.
A hercegnő a kép fölé hajolt. Haja előrehullott, és a vége kibújt
a függöny rojtjai közt. Valóban nagyon vonzó lány! Milyen kár,
hogy olyan esetleges valami, mint a születés, áttör-hetetlen gátat
emel közéjük!
- Milyen nehéz is elviselni, hogy üde, zsenge gyökeréről
idegen ember keze szakítja le a virágot, amelyet én meg se
érinthetek!
Niu ezt a költeményt mondta. Versével vagy semmit sem akart
mondani, vagy valami olyat, amire gondolni is rettentő. A
hercegnő tudta, hogy hölgyei közül többen egy paraván mögött
rejtőznek, mivel nem volt idejük felkészülni, és restelltek
találkozni Niuval. Ez csak növelte a hercegnő zavarát, és
kísérletet sem tett arra, hogy válaszoljon. Talán jobb is így,
gondolta Niu, hiszen maga is megbotránkozott volna, ha húgának
felelete csak némileg is hasonlít a történet hősnőjének
válaszához.*
Niu és az Első Hercegnő kedvence volt Muraszaki úrhölgynek,
és gyermekkorukban sok időt töltöttek együtt az ő lakosztályában.
Niu összes testvérei közül éppen vele volt együtt a legtöbbet. A
császárnő bolondja volt a lánynak, és mindent megadott neki,
amit szeme-szája kívánt. Valósággal bűnnek tartotta volna, ha a
hercegnő komornái közül csak egy is nem ütötte volna meg a
legmagasabb szintet, mind külsejét, mind pedig nevelését illetően,
s ezért közülük igen sokan az ország legnagyobb méltóságainak
házából kerültek ki.
Igazán meglepő lett volna, ha olyan gyúlékony szívű
fiatalember, mint Niu, nem udvarolgatott volna sokat, hiszen
mióta fogságban tartották a fővárosban, a szokottnál is többet volt
együtt ezekkel a csodálatos teremtésekkel. Ez nem jelentette
azt, hogy Kozeri iránt való érzelmei a legkevésbé is megváltoztak,
de idejének java részét kitöltötte ez az udvarlás, és napok múltak
el anélkül, hogy elkészült volna a Kozerinek szánt levél.
Udzsiban a várakozás feszültsége a tetőpontra hágott, és már
mindenki azt mondogatta, ha hamarosan nem jön valami hír,
kétségtelen, hogy vége az egész dolognak. Ekkor érkezett meg
Kaoru: érdeklődni kívánt Agemaki után, mert hallotta, hogy
betegeskedik. A lány nagyon legyengült, de nem volt lázas, sem
eszméletlen, tehát tudott volna beszélgetni. Viszont örült, hogy
betegségét ürügynek használhatja, és kiüzent, hogy senkit sem tud
fogadni.
- Ha csupán más emberek beszámolóját akartam volna hal
lani Agemaki egészségi állapotáról - mondta Kaoru -, el sem
indulok a fővárosból. Azért tettem meg ezt az utat, hogy a
tulajdon szememmel lássam, kialakíthassam a saját véleménye
met. Semmi más nem csillapíthatja aggodalmamat.
Agemaki végül is beleegyezett, hogy Kaorut bevezessék
betegszobájába, és székét odategyék lefüggönyözött ágya mellé.
Egyáltalán nem volt kedvére, hogy ilyen körülmények között
látogatót fogadjon. De ha már itt volt Kaoru, nem akart
barátságtalannak mutatkozni: arcából kisimította haját, majd
elmondta szokásos üdvözlő szavait. Kaoru beszámolt róla,
mennyire boldogtalan volt Niu, amikor a napokban visszavitték a
fővárosba, és még csak nem is láthatta Kozerit.
- Tehát semmi okotok az aggodalomra - mondta. - Bizonyos,
hogy Niu nem hibás a dologban.
- Már nem is ír - jegyezte meg Agemaki. - Úgy látom,
hagytam, hogy Kozeri tönkretegye életét, mégpedig éppen olyan
módon, amitői apánk óva intett bennünket. Szörnyű, mit tettem!
- Nehéz egy asszony élete, még a legkedvezőbb körülmé
nyek közt is - válaszolta Kaoru, és bizony nem valami jól
érezte magát, amiért szerepe volt ebben a dologban. - Ha
annyi tapasztalatod lenne az életről, mint nekem, megértenéd:
bármennyire nehéz is Kozeri helyzete, valójában nincs benne
semmi rendkívüli. Bennem nincs semmi kétség Niu végső szán-

dékait illetően. Pusztán arra van szükség, hogy egy kis türelemmel
legyetek. - Magában azonban eltöprengett, felhatalmazták-e arra,
hogy Niu nevében ilyen kötelezettségeket vállaljon? Valójában őt
magát is nagyon nyugtalanította az egész ügy-
Agemaki leginkább éjszaka szokott rosszul lenni. Kozerinek
eszébe jutott, hogy nővérére esetleg rájöhet egy roham, s
bizonyára nem szívesen venné, ha idegen tartózkodnék a
szobájában. Ezért azt ajánlotta Kaorunak, hogy vonuljon vissza
megszokott szállására. Kérését több idős hölgy is támogatta, ezért
Kaoru kénytelen volt engedni.
- Azt hiszem, kissé udvariatlan dolog, hogy így kiküldtök -
jegyezte meg Ben no Kiminek. - Éppen azért jöttem, hogy jelen
legyek egy ilyen rohamnál, mert amit hallottam róla, nagy
aggodalommal tölt el. Azt hiszem, csak örülhetnétek, hogy ilyen
percekben kéznél van valaki, akiben megbízhattok.
Kaoru arra gondolt, helyes lenne, ha a betegért könyörgése-ket
tartanának, és szólt is erről Bennek.
Agemakit nyugtalanította, hogy ennyi erőfeszítést óhajtanak
tenni életének meghosszabbítása érdekében, jóllehet igazán joga
van hozzá, hogy őt magát is megkérdezzék - s ő semmi egyebet
nem kíván, csak hogy engedjék békében meghalni. Tiltakozásba
nem kezdhetett, mert az faragatlanságra vallott volna, de meg is
hatotta, hogy Kaoru ennyire igyekszik megmenteni őt az életnek.
"Remélem, ma jobban érzed magad - írta másnap reggel Kaoru.
- Mindenesetre nyomban átmegyek hozzád, és veled maradok,
mint az elmúlt éjszaka."
Agemaki azt üzente, hogy egy idő óta napról napra csak
gyengül, s így ma regggelre sem várt semmiféle javulást. Persze
ha kedve van eljönni, ő mindent elkövet, hogy fogadhassa.
Kaoru felkészült rá, hogy valami szörnyű változást talál majd
rajta, de amikor Agemaki ágyához közeledett, örömmel és
megkönnyebbüléssel látta, hogy Agemaki valamivel jobb színben
van, mint előző nap. Olyan közel ült le hozzá, amilyen közel csak
lehetett, és mindenféléről mesélgetett neki. A lány

azonban hirtelen félbeszakította, és elhaló hangon közölte vele,

hogy fárasztja. Talán később, a nap folyamán, ha egy kissé jobban
érzi magát. . .
Kaoru azonban nem lézenghetett ott egész nap céltalanul;
nagyon aggódott a lányért, de elhatározta, hogy visszamegy a
fővárosba.
- Mindent nagyon megnehezít, hogy Agemaki ennyire tá
vol lakik - mondta Ben no Kiminek. - Mihelyt elvihetjük, ke
resünk számára valami megfelelőbb helyet. Betegsége már ön
magában véve elég indok erre a lépésre.*
Még üzent a Tanítónak, hogy Agemakinak szüksége lenne
imáira, s azzal el is indult hazafelé.
Űgy esett, hogy Kaoru egyik kísérője udvarolt Agemaki
valamelyik ifjabb szolgálólányának. Ez a férfi egy nap így szólt a
lányhoz:
- Gondolom, hallottad már a legújabb hírt: véget vetet
tek Niu herceg kirándulásainak. Minden éjszaka jelentkeznie
kell a Palotában. A bal kéz felőli miniszternek az a kíván
sága, hogy a herceg vegye feleségül hatodik lányát. A hölgy
már régóta szerelmes belé, és minden előkészület megtörtént,
hogy még az év vége előtt megtartsák a lakodalmat. Niu her
cegnek azonban esze ágában sincs feláldoznia szabadságát. Azt
mondják, még a Palotában is egyre csak azon jár az esze, ho
gyan szórakozhat az udvarhölgyekkel. A császár és a császárnő
minduntalan rendreutasítja, de ő rá se hederít. Az én uram
szöges ellentéte a hercegnek. Ö semmi örömet nem csikar ki
az életből. Némelykor eszembe jut, talán terhére is van, hogy
sokat érintkezzék másokkal. Annál furcsább, hogy ide viszont
gyakran eljön. Ámbár úgy mondják, ez az egyetlen kivétel. . .
A lány mindezt elmondta barátnőinek, és szájról szájra járt a
hír, míg Agemaki fülébe is el nem jutott.
Ez már a vég! Agemaki eddig is meg volt győződve, hogy a
Kozerival való kapcsolat Niu számára csupán egy a számtalan
léha kalandja közül, de arról nem tudott, hogy a fiatalember ezzel
igen befolyásos helyeken kompromittálta magát. Erről mindeddig
egy árva szó sem hangzott el. Agemakiban hirtelen az a
meggyőződés támadt, hogy Niu pusztán azért ud-
varolt, mert szívességet akart tenni Kaorunak. Annyi bizonyos,
hogy Niu a lehető legszívtelenebb módon viselkedett. Agemaki
már amúgy is igen erőtlen volt, de most, hogy hallgatta ezt az
elképesztő hírt, az életvágy utolsó szikrája is kihunyt benne. Az
nem érdekelte, hogy mit gondolnak az emberek. Le is hunyta
szemét, és úgy tett, mint aki nem is hallja, mit beszélnek. Mellette
ott feküdt Kozeri - ő viszont nem csupán színlelte az alvást. Az
utóbbi időben ugyanis, hogy Agemaki számára az éjszaka volt a
legnehezebb, Kozeri napközben sokat szunyókált. "Ez a
szunyókálás, amelytől drága szüleim úgy óvnak . . ."*
Agemakinak eszébe jutott a régi költemény. Elnézte alvó húgát,
amint fejét behajlított karján nyugtatja, és szép haja elterül a
párnán, és újra meg újra szemrehányást tett önmagának, amiért
olyan könnyelműen megfeledkezett apja intelmeiről.
Vajon a létnek olyan körében van-e apjuk, hogy tudomást
szerezhet helyzetükről? Ámbár világi emberként halt meg,
bűneinek súlya nem lehetett akkora, hogy súlyosabb büntetésnek
szánt állapotba szülessen bele.
- Küldj el értem! - szólalt meg Agemaki szenvedélyesen.
- Hozzád akarok menni, bárhol vagy is. Ne hagyj el bennün
ket nyomorúságunkban. Ha már ébrenlétünkben nem látha
tunk, legalább álmunkban keress fel bennünket!
Későre járt. Kint a borús, terhes fellegekből eső zuhogott az
erdőre, és üvöltött a szél. Egy hirtelen támadt szélroham megrázta
a házat, s erre Kozeri felriadt. Világoskékkel szegélyezett sárga
ruhájában, alvástól kipirult arcával, különösen vidámnak látszott,
és valóban agyafúrt embernek kellett volna lennie, aki ebben a
szép, jókedvű lányban meglátja egy szívettépő tragédia áldozatát*
- Éppen apánkkal álmodtam - mondta. - Gondterhelten nézett
felém, mint aki attól fél, hogy valami rettenetes esemény
készülődik köröttem.
- Mióta csak meghalt, mindig szerettem volna vele álmodni,
de egyszer sem jött el hozzám! - Agemaki zokogásban tört ki.
Könnyei láttán Kozeri is sírva fakadt.
Jóval később, amikor már teljesen besötétedett, küldönc ér-

kezett Niu hercegtől. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha a dolgok

kedvezőbbre fordulnának.
- Válaszolj, kedvesem, mintha mi sem történt volna -
utasította Agemaki, amikor látta, hogy Kozeri habozik, felbontsa-
e a levelet. - Ha meghalok, meg kell tudnod védeni magad olyan
emberek ellen is, akik Niunál is lelkiismeretlenebbek, és
bizonyára kevesebb bajod lesz velük, ha tudják, hogy egy olyan
rangos ember, mint Niu, bizonyos mértékig védelmébe vett. Azt
hiszem, ilyen szempontból támaszod lehet.
- Ne is említs olyasmit, hogy bármelyikünk is előbb megy el,
és itthagyja a másikat - könyörgött Kozeri. - Nem bírom elviselni!
És ruhája ujjával eltakarta arcát.
- Én is így éreztem apánk halálának gondolatára - szólt
Agemaki. - És az ember mégis tovább él, éldegél egyik napról
a másikra, egyszerűen azért, mert élnie kell. De most szeret
ném, ha gondolnál erre . . .
Behozták a lámpát, és Kozeri elolvasta Niu levelét. Valóban
igen gyengéd hangú írás volt, de mintha egyre csak a régi
szólamokat ismételgette volna.
"Mivel mindkettőnk feje fölött ugyanaz a viharfelhő tornyosul,
miért, hogy az esős éjszaka mégis határtalanná növeli
nyugtalanságomat?"
Így szólt Niu költeménye. ,Az istentelen hónap minden esője . .
."* - Ilyen és más elcsépelt célzásokkal próbálta eltalálni a
megfelelő hangot. Agemaki azonban mindenestül felületesnek
tartotta Niu írását, és megint elszomorodott. Azon töprengett,
hogy Niu nemcsak nagyon csinos, de azt is tudja, hogyan kellesse
magát. Persze hogy Kozeri lépre ment. Nem kétséges, hogy az ő
helyében más lány sem sejtette volna, valójában milyen kevés
jelentősége van minden kellemkedő beszédének és
figyelmességének.
Kozeri nagy feszültségben élt a hosszan tartó bizonytalanság
miatt, de soha, egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Niu ennyiben
hagyja a dolgot. Olyan szentül hangzott minden ígérete, és -
Kozeri szerint - annyira nem fért kétség érzelmeinek nagyságához
... és ha feltételezi, hogy csupán játszik ér-

zelmeivel, mi értelme lenne, Niu számára, hogy ilyen

fölöslegesen elkötelezze magát?
A küldönc beüzent: nem várhat tovább, mert parancsa van,
hogy még pirkadat előtt visszatérjen. Kozeri, hölgyeinek
segítségével, ezt a költeményt írta: "Magányos dombjainkra
naphosszat csak zuhog a jeges eső, és fent az égbolt egyre
sötétedik." A verset egymagában küldte, kísérő levél nélkül.
Mindez a tizedik hónap utolsó napján történt. Egy álló hónapja
nem járt Udzsiban! Niu elszörnyedt, milyen gyorsan múlik az idő,
és minden éjszaka tervet kovácsolt, hogyan szökhetne meg - de
folyton közbejött valami. A tizenegyedik hónap derekán még
lehetetlenebbnek látszott, hogy el tudjon szökni, ugyanis a
Goszecsi-tánc ebben az évben korábbi időre esett, Niu pedig
csakhamar elmerült a palotabeli ünnepségekben, amelyek minden
idejét és figyelmét lekötötték. Így aztán - bár akarata ellenére -
még jobban kitolódott udzsi látogatása. Fölösleges mondani, hogy
ez alatt a két hónap alatt sem maradt női társaság nélkül. Ennek
ellenére folyton Kozeri járt az eszében, és nagyon boldogtalannak
érezte magát.
- Mindketten nagyon szeretnénk, ha végre megállapodott
életet folytatnál - mondta a császárnő egy nap, amikor Roku no
Kimivel tartandó lakodalma előkészületeiről beszélt Niu-nak. - Ha
van valakid, akibe nagyon beleszerettél, semmi akadálya, hogy
mihelyt megnősültél, őt is idehozd, és illendően rendezd azt a
dolgodat is . ..
- De nem nagyon sürgős . . . vagy igen? - kérdezte Niu. -
Szeretném, ha lenne időm megfontolni a dolgot.
Kozeri semmit sem tudott a vele kapcsolatos tervekről, és most,
hogy annyi hete várt már, hovatovább elfogta a kétségbeesés.
Kaoru szintén megállapította, hogy ezek szerint Niu valóban
javíthatatlanul csapodár természetű. Bizony megbocsáthatatlan a
mód, ahogy Kozerivel bánik. S ettől kezdve egy időn át ritkán
találkozott a két barát. Udzsival azonban Kaoru állandóan tartotta
a kapcsolatot.
 A tizenegyedik hónap elején Kaoru arról értesült, hogy
Agemaki jobban van, és mivel rengeteg dolga volt, csaknem egy
héten át senkit sem küldött újabb hírekért. Ekkor hirtelen

nyugtalanság fogta el: minden kötelezettségét félretette, és

elrohant Udzsiba. Megállapította, hogy bár utasítása szerint a
könyörgéseket mindaddig folytatni kellett volna, amíg Agema-ki
teljesen fel nem épül, a Tanító engedelmeskedett Agemaki-nak,
amikor az elküldte őt azzal a kifogással, hogy állapota kielégítően
javul. Valóban, a ház jóformán kihaltnak látszott. Ben no Kimi
beszámolója sem hangzott megnyugtatóan.
- Riasztó tüneteket nem látunk - mondta az idős asszony -, és
úgy látszik, nincsenek nagy fájdalmai. Viszont egy falatot sem
eszik. Sohasem volt igazán erős, és mióta az a csalódás érte Niu
herceg miatt - mert szemlátomást nagyon a szívére vette -, rá sem
néz az ételre. Persze napról napra gyengül, és úgy látom, már nem
bírja sokáig. Mi már semmit sem tudunk tenni érte. Bár ne éltem
volna meg ezt a napot! . . . -És könnyekre fakadt.
- Ha valóban ilyen rossz a helyzet - válaszolta Kaoru -,
helyesen tetted volna, ha idején értesítesz. Annyi dolgom volt az
utóbbi napokban, hogy nem tudtam küldeni senkit. De nagyon
aggódtam . . .
Agemaki ágyához sietett, de amint beszélt hozzá, látszott, hogy
a lánynak nincs ereje válaszolni. Düh fogta el, mert nem
értesítették, hogy ilyen súlyosra fordult Agemaki állapota. De mi
haszna, ha csattog-pattog? Nyomban intézkedett, hogy a Tanító és
egy seregnyi híres csodatevő - valahányat csak elérthetett -
pirkadatkor nagyszabású szertartásba kezdjen, és felolvasást
tartson a szent iratokból.
Kaoru számos csatlósa utánajött Udzsiba: volt is az udvaron
nagy felfordulás, sürgés-forgás. Most, hogy ennyi férfi volt a
háznál, a komornákban rég nem tapasztalt biztonságérzet támadt.
Alkonyatkor közölték Kaoruval, hogy a szokott helyen
feltálalták vacsoráját. Kaoru azonban előbb újra fel akarta keresni
Agemakit, hogy a tulajdon szemével láthassa, hogy van. Ott, ahol
nemrég ő ült, most a recitálást végző papok tanyáztak, a szolgálók
azonban paravánnal elkerítettek számára egy kis helyet az ágy
másik oldalán: Kaoru oda vette be magát, és teljesen
megfeledkezett az evésről. Kozeri attól tartott, hogy

Agemakit felizgatja a fiatalember tolakodása, de az volt az

általános vélemény: Kaoru olyan viszonyban áll a lánnyal, hogy
joga van tenni, amint kedve tartja, ezért nem is próbálták
visszatartani.
Éjfél előtt, az utolsó váltáskor, megkezdődött a Hokkekjo
folyamatos recitálása. Az erre a célra kiválasztott mind a tizenkét
papnak gyönyörű hangja volt, és nagyon hatásosan recitáltak. A
szomszéd helyiségben lámpa égett, de a beteg lány szobájára
csaknem teljes sötétség borult. Kaoru fölemelte az ágy egyik
függönyének sarkát, vállig bebújt és körülnézett. Agemaki
ágyánál két-három öregasszony őrködött. Kozeri nénje mellett
szokott feküdni, de most kisurranhatott, mert Kaoru látta, hogy
Agemaki egyedül fekszik az ágyban. Megfogta a lány kezét, és
kérlelte, próbáljon megszólalni.
 - A fejem egészen tiszta - mondta Agemaki alig hallha
tóan -, de nincs erőm beszélni. Miért, hogy olyan hosszú időn
át nem jöttél el? Attól féltem, már nem is látlak többé . . .
Valóban ekkora jelentőséget tulajdonítana látogatásainak?
Kaoru megérintette Agemaki homlokát. Úgy érezte, tüzel.
- Azt hiszem, lázas vagy - mondta. - Csak tudnám, miért?
Azt mondják, nemegyszer attól van, mert az ember boldogta
lanná tett valakit.
És fülébe suttogva újra kezdte a maga szenvedéseinek
történetét.
Agemaki nem bírta elviselni. Miért nem kíméli meg Kaoru
ettől a gyötrelemtől? Miért? És ruhája ujjával elfedte arcát.
Milyen csendesen fekszik! Kaoru egy pillanatig azt gondolta,
hogy mindennek vége már.
- Teljesen kimerülhettél, hiszen annyi éjszakán át virrasz
tottál - mondta most Kaoru Kozerinek, mihelyt az ismét meg
jelent. - Menj pihenni. Ma éjszakára felváltlak.
Rendes körülmények között eszébe sem jutott volna Kozerinek,
hogy így magára hagyja Agemakival. De talán ilyen válságos
helyzetben . . . Átadta helyét a fiatalembernek, de óvatosságból
hallótávolban maradt.
Agemaki még most is eltakarta arcát ruhája ujjával, de tudta,
hogy Kaoru közelebb húzódott hozzá és nézi. Mintha a

gondviselés küldte volna Kaorut, hogy neki gondját viselje -

hasztalan lett volna szembeszállni a sorssal. Végül is a fiatalember
igen együttérző és kedves. Agemaki el sem tudta képzelni, hogy
ennyire megbízhatna bárki más férfiban. Niuban sem. Más
tekintetben talán felette áll Kaorunak, de ebben nyomába sem
léphet - Agemaki ezt biztosan tudta. Iszonyodott a gondolattól,
hogy halála után Kaoru úgy fog rá emlékezni, mint kőszívű,
hálátlan teremtésre. Elhatározta, nem fogja engedni, hogy Kaoru
abban a hitben legyen, visszautasítja kedvességét. És mégis:
Kaoru az éjszaka folyamán többször is behozatott az asszonyokkal
húslevest meg más ételeket, abban a reményben, hogy sikerül
rábírnia, egyék egy falatot - de minden igyekezete hasztalannak
bizonyult. Ez a kudarc bántotta is, aggasztotta is Kaorut, mert meg
volt győződve, hogy csak úgy menthetik meg a lányt, ha nyomban
bele lehet diktálni valami ételt.
Egész idő alatt egyre tartott az írások recitálása. Hajnaltájban
hirtelen felcsendült egy egészen új hang,* s roppant mély hatást
keltett.
A Tanító is a házban töltötte az éjszakát, abban a reményben,
hogy életszentsége folytán sikerül elűznie az ártó gonoszt. Rövid
időre elszundított, de most fölkelt, és recitálni kezdett egy
daranít* Vékony, recsegő hangja volt, de érzett, hogy nagyon
tudja a dolgát, és valahogy bizakodást ébresztett az emberben.
Ezután érdeklődött Agemaki állapotáról, majd reszkető hangon
beszélni kezdett az öreg herceggel való barátságáról.
- Megbizonyosodtam róla - mondta a Tanító -, hogy lelke már a
Paradicsomba vezető útra lépett. De egy-két napja, éjszaka,
látomásomban megjelent nekem éppen olyan alakban, mint itt a
földön ismertük; azt mondta, bár sikeresen megszabadult minden
földi kötöttségtől és szenvedélytől, van még egy rendezetlen
dolga, ami makacsul elzárja előle az üdvösséghez vezető utat, és
megkért, hogy valamiképpen legyek segítségére. Abban a
pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a
legalkalmasabb szertartás, de mivel a templomban történetesen
rendelkezésemre állt öt-hat pap, velük elkezdettem reci-

tálni Amitabha nevét. Azóta azonban eszembe jutott, hogy a

Szadaparibhuta* lenne talán a leghatékonyabb, és intézkedtem,
hogy végezzék el.
Sajnos, mindezt Agemaki füle hallatára mondta, és szavai
szörnyű hatással voltak a lányra. Már az is elég baj volt, hogy ő és
a húga apjuk életében akadályozták annak hitbuzgalmát, de
szörnyű tudat, hogy apai szeretete még a túlvilágon is gátolja a
herceg útját. És Agemaki szentül megfogadta: elmegy apja után,
most, míg az két inkarnáció között van, s akkor együtt
születhetnek meg az Üdvösség Honában.
A Tanító elhallgatott, és hirtelen kiment a szobából. A pap, akit
elküldött a Szadaparibhuta elvégzésére, sorra fölkereste a
környező falvakat, sőt még a főváros külső kerületeibe is eljutott.
Hajnalban azonban heves vihar támadt, és kénytelen volt
visszatérni.* Ekkor végezte el az utolsó tisztelgést,* mégpedig a
Tanító előtt, aki a főkapunál várt rá. Kaorura nagyon hatott
minden ilyen élmény, s így ezt a jelenetet is, de különösen a
köszöntés befejező szavait, kimondhatatlanul megindítónak
érezte.
Hirtelen azonban meghallotta, amint Kozeri odasuhan a
lefüggönyözött ágy túlsó oldalához, hogy megnézze Agemakit.
- Ugye, csodálatos volt az ének? - kérdezte Kaoru. Felült
és rendbe szedte ruháját. - Ezt a szertartást nyilvános ünnepe
ken sohasem végzik, pedig nincs még egy, mely ennyire hatásos
lenne: "Szomorú, mint a madarak hajnali kiáltozása, melytől
az ezüstös dér lerázódik szárnyukról."
Ha Kozeri Niuval találja magát szemközt, s az mondja e
verssorokat, maga nyomban talál rá választ, jóllehet a férfi
szívtelenül bánt vele. Kaoru és Niu ugyan furcsán hasonlítottak
egymásra, de Kaoruval szemben mégsem tudta legyőzni
félénkségét. Szerencsére Ben no Kimi ott állt a közelben, s így
Kozeri, suttogó hangon, hozzá intézte válaszát:
- A madarak, kiknek jajszava bejárja a dérlepte partokat,
tudják-e, milyen nagy szomorúság borult e házra?
Kevésbé alkalmas közvetítőt* képzelni sem lehetett volna, de
nagyon szellemesen oldotta meg feladatát.
Ámbár Agemaki más tekintetben elzárta szívét Kacru elől,

de az ilyen verses beszélgetésre már betegsége előtt határozottan

kedvet kapott. Kozeri vonakodása láttán Kaoru még inkább látta,
milyen pótolhatatlan veszteséget jelentene számára Agemaki
halála.
A Tanító leírta, hogyan jelent meg látomásában Hacsi herceg:
még egyre gyötri az a keserves aggodalom, amely e földön is
gátolta lelki fejlődését, és csak úgy lebeg e világ és egy másik
világ között. Mindez annyira feldúlta Kaorut, hogy bár Agemaki
érdekében kísérői már száguldtak egyik szentélytől a másikig,
mégis talált rá időt, hogy az öreg herceg üdvéért külön szertartást
tartasson abban a templomban, ahol az meghalt.
Valóban, Kaoru egész idejét lefoglalta a számtalan engesztelő
és megtisztító szertartás rendezése, és ezért elhanyagolta minden
dolgát, közügyeket és magánügyeit egyaránt.
Ha Agemaki betegsége valóban valamely megsértett istenség
műve, mindennek a sok erőfeszítésnek talán lett volna valami
hatása; és főként az használhatott volna, ha jómaga hajlandó
imádkozni a saját felépüléséért. Ámde a lány éppen azt érezte,
hogy megváltása már nem is jöhetett volna jobb órában. Akarata
ellenére történt, hogy bizalmas viszonyba került Kaoruval, és nem
látta módját a szabadulásnak. Most ugyan látszott, hogy Kaoru
komolyan szereti őt, de biztos volt benne, ha egy kis ideig együtt
élnének, Kaoru rádöbbenne -így történt ez Niu és Kozeri esetében
is -, hogy ő, Agemaki, nem felel meg várakozásának. Tudta, hogy
ez a felismerés olyan helyzetet eredményezne, ami egyképpen
fájdalmas lenne Kaoru és a maga számára. Agemaki eltökélte,
hogy ha netán mégis felépülne, elmegy apácának, mivel bizonyos
volt benne: ez az egyetlen út, hogy barátságuk tartós maradjon.
Ámbár egy cseppet sem lenne könnyű végrehajtani ezt a tervet.
Kétségkívül hiba lenne, ha említést tenne róla Kaorunak. Közelit
már meg is kérte, beszéljen erről a Tanítóval, és említse meg:
hallotta, hogy olyan esetben, mint az övé is, nemegyszer jótékony
hatása lehet, ha a beteg leteszi a fogadalmat. Agemaki terve
azonban mindenkiből heves tiltakozást váltott ki. -
Őkegyelmessége* már amúgy is elég nyugtalan - mondták.

Őrjöngene, ha csak megemlítenék neki a dolgot. Hogyan is

juthatott eszébe?! Agemaki látta, hiába is ragaszkodnék
elhatározásához, hiszen nem adják át üzenetét sem a Tanítónak,
sem bárki másnak, aki segíthetne rajta.
Lassacskán elterjedt a hír, hogy Kaoru visszavonult Udzsi-ba,
és most már naponta egy sereg látogató jött el tisztelegni.
Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy Kaoru legbensőbb
érzelmeiről van most szó, ezért számos bizalmas embere
könyörgő szertartást tartatott, mégpedig mindegyikük a maga
költségére.
Kaoru egyik nap hirtelen arra eszmélt, hogy a fővárosban
megkezdődött a farsang.* Udzsiban szörnyű volt az időjárás,
naphosszat hóvihar dühöngött, és üvöltött a szél. Úgy hírlett, hogy
a fővárosban nincs ilyen rossz idő. Kaoru némelykor eltöprengett:
mi értelme, hogy itt lézeng? Miért gyötri magát azzal, hogy a
tulajdon szemével végignézi azt, amit amúgy is tud: Agemaki
meghal, anélkül, hogy felengedne iránta. De mihelyt eszébe ötlött,
milyen megkönnyebbülés lenne számára, ha mindezt lerázná
magáról, és megszabadulna ettől a feszültségtől, ettől a nyomasztó
tehertől, nyomban feltámadt benne az emlékezés: a lány egyetlen
szava, egyetlen pillantása földöntúli boldogsággal tölti el, bár
tudja, hogy mindez lényegében milyen keveset jelent. Halvány
reménység élt benne, hogy Agemaki talán magához tér, ha csak
néhány percre is, és elbeszélget vele, mint régen - s ez a
reménység fogva tartotta Udzsiban.
A nap éppen olyan örömtelenül ért véget, ahogy kezdődött.
- A hajnalra ismét hajnal következik, és a nappal sohasem jön
el erre a vad hegyvidékre, ahol a fény koszorúját bánat felhője
rejti.*
Ezt a költeményt mondta Kaoru. Úgy érezte, hogy csak
elvesztegeti idejét. Pedig jelenléte valójában igen jó és
megnyugtató volt mindenki számára.
Kaoru most is Agemaki ágya mellett ült. Most egy váratlan
erős szélroham felcsapta az ágy függönyét, mire Kozeri óvatosan
elvonult a hátsó szobába. Az Agemaki betegágyánál virrasztó két-
három szolgáló történetesen csupa lehetetlen külsejű vénség volt,
s ők is nagy sietve elvonultak.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Kaoru, és az ágy fölé ha
jolt. - Igazán lehetne számomra egy szavad, hiszen annyit fá
radoztam, hogy meggyógyítsalak. Minden erőddel igyekezned
kell, hogy meggyógyulj! Ugye, megteszed? El sem tudom kép
zelni, hogyan tudnék élni nélküled.
Agemaki már órák óta eszméletlennek látszott, de még volt
benne annyi erő és tudatosság, hogy amikor Kaoru feléje hajolt,
ruhája ujját arca elé vonta.
- Némelykor, amikor kissé jobban érzem magam - mondta
Agemaki -, szeretnék veled beszélni. E percben azonban le
hetetlen. Nagyon gyenge vagyok . . .
Hangján valami nagy gyengédség érzett. Kaoru már nem bírt
uralkodni magán: ámbár semmi sem volt annyira ellenére, mint a
heves érzelmi kitörés, hangos, keserves zokogásban tört ki. Tudta,
hogy hosszan tartó betegség idején az emberek sokszor minden
vonzóerejüket elvesztik, és ez talán kevésbé fájdalmassá teszi
számukra az elmúlást. Agemakira bámult, szinte remélte, hogy
valami borzaimas változást lát majd rajta. Karja és keze feje
persze nagyon sovány volt - egészében sem tetszett többnek holmi
árnynál. De bőre, finom sápadtságában, szebb volt, mint valaha.
Takaróját visszahajtotta, és fehér ruhájának hullámos redőibe
burkolózva úgy feküdt, mint játékbaba a dobozában. Noha hosszú
ideje volt már súlyos beteg, ápoltnak, rendezettnek tetszett;
ellenben a körülötte levő nőkön - jóllehet ezek idejüknek felét arra
fordították, hogy aggodalmasan vizsgálgatták magukat a tükörben
- már meglátszottak az elmúlt idők okozta megpróbáltatások.
Kaoru Kozeriről kezdett beszélni. Azt remélte, hogy húga
nevének említésével némi élénkséget csiholhat ki ebből a néma és
mozdulatlan alakból.
- Ne számíts rá, hogy gondoskodni fogok róla - mondta
Kaoru. - Valami azt súgja nekem, hogy ha te most elhagysz,
nem sokkal éllek túl; és még ha egy ideig elélnék is, nem ma
radok sem itt, sem az udvarban - ez egészen bizonyos. Re
metecellában töltöm el hátralevő napjaimat, messze innen,
végtelenül magányos hegyek között.

Kozeri nevének említése nem maradt hatástalan. Agemaki

kissé kitakarta arcát.
- Részben ezért kívántam, hogy helyettem vedd el Kozerit -
mondta -, mert éreztem, hogy nem sokáig élek. Úgy éreztem,
ezzel nem kevesebbet, hanem többet adok, mint ameny-nyit
kívánsz. Ha akkor hallgattál volna rám, milyen boldog
nyugalommal halnék meg most! Mert semmi egyéb okom nincs,
amiért félhetnék a haláltól.
- Lehetedent kértél! - tiltakozott Kaoru. - Kívüled soha senki
nem érdekelt; ennyi érzést soha nem is kínálhattam volna neked,
ha a sors oly sokáig el nem zárja szívemet. Amit Kozerival
tettem, nem lehet meg nem történtté tenni; de még most is azt
hiszem, semmi okod, hogy aggódj miatta.
így próbálta megnyugtatni, de jól látszott, hogy Agemaki
nagyon gyötrődik. Kaoru még egyszer köréje gyűjtötte a
csodatevőket. A leghatásosabb varázsigéket mondták el, a
legsötétebb hatalmakat szólították, Kaoru pedig szenvedélyesen
hívta Buddhát. De mintha az istenek elhatározták volna, hogy
gondolatait egyszer s mindenkorra kiszabadítják a földi vágyak
béklyóiból: minden egyes imája végeztével csak azt látta, hogy
Agemaki egyre jobban összetöpörödik és hervad. Az
öregasszonyok babonásan rettegtek a halottól, és az utolsó
pillanatban elvonszolták nővére mellől Kozerit, aki a történtek
láttán félájult volt.
Kaoru először azt hitte, álmodik. Miért ez a kiabálás, ez a
zűrzavar? Agemaki eszméletlen - talán elájult. De nem lehet
halott. Az ágy fölé tartotta a lámpát. A lány arca szebb volt, mint
valaha. Úgy feküdt ott, mintha aludna. Lelke elszállt. De Kaoru
hiába is gondolt arra, hogy mint rovar a gubóját, Agemaki is
csupán a burkát hagyta itt. Úgy érezte, beérné a boldogsággai,
hogy ezt bámulhatja. Agemaki homlokából valaki hátrasimította a
haját. Ha Buddha azt akarja, hogy megrettent szívvel elforduljunk
élettől és szerelemtől, miért tette a halált ilyen békéssé, ilyen
széppé?!
Egy ideig kétségbeesetten imádkozott vigaszért. De honnan
jöjjön a vigasztalás? Szinte megkönnyebbült, amikor belevethette
magát a halotti szertartások és a temetés megrendezé-

sével kapcsolatos teendőkbe. De amikor eljött a nap, reszkető,

bizonytalan léptekkel ment a haiottvivők nyomában.
A nap folyamán Niu egyik részvétlevelet a másik után küldte.
De az a tudat, hogy Niu, kellő időben, egyetlen gesztusával
megmenthette volna nénje életét, Kozeri szemében teljesen
értéktelenné tette elkésett figyelmességét. Kozeri eleinte
semmiféle érintkezést nem óhajtott Kaoruval, annak ellenére,
hogy a fiatalember azt állította: Agemaki kívánsága, hogy
megossza vele gondjait. Amikor végre rávette a lányt, hogy
fogadja, mindvégig szófukar maradt. Viszont sok olyan dolog
akadt, amiben együtt kellett dönteniük, és Kaoru úgy érezte: most
sokkal jobban megérti a lányt, mint ezelőtt. Kozeri igen jól ítélt
meg minden gyakorlati kérdést; néha még elkövetett gyerekes
hibákat, de egészében véve kiváló érzéke volt a dolgokhoz. Kaoru
azonban úgy látta, hogy érzésvilág és gazdag képzelet dolgában
nyomába sem léphet nővérének.
Egyszer, amikor Kaoru egész nap csak üldögélt, és elnézte a
sötét égbolt alatt kavargó havat, alkonyatkor hirtelen
kivilágosodtak a felhők. Kaoru felhúzta a redőnyt és kitekintett:
olyan holdfény volt, amilyet csak tél végi csillogó éjszakán látni.
A messzeségből halk harangszó hallatszott, jelezve, hogy megint
elmúlt egy nap.
- Bárcsak arra járhatna a lelkem, túl a sötétség birodalmán,
amerre a hold alászáll a nyugati égbolt tiszta terében.*
Ezt a költeményt mondta.
 Dühöngött a szél. Kaoru ment, hogy leeressze a redőnyt.
Kinézett: a hegyvonulat hósapkás csúcsai csillogtak a
holdfényben; az árok fenékig befagyott, úgy fénylett, akár a
csiszolt tükör. Bármilyen szép is a téli táj a fővárosban, hogyan
lehetne ezzel összehasonlítani? Csak ne egyedül álldogálna az
ablaknál, csak lenne vele valaki, aki ilyesmi láttán úgy érez, mint
ő! Eszébe jutott a meséből ismert, varázslatos Havas Hegy: "Mert
nélküled oly árva vagyok, varázslatosan elenyészne életem, akár a
kietlen hegyek havában elvesző lábnyom!" Emlékezett, hogy egy
fiú, valamikor régen, a mesz-szi-messzi hegyekben, az ott tanyázó
falánk démonok elé vetette magát prédának . . .* A hasonlat
azonban szentségtörő,

mert a himalájai fiú elszántsága magasabb rendű sóvárgás-ból

táplálkozott, hatalmasabb szenvedély volt, mint a földi szerelem.
Most maga köré gyűjtötte a ház népét, és bátorította őket, hogy
beszélgessenek. A fiatalabb lányok közül sokan ámuldozó
sóhajjal adóztak Kaoru kedvességének és finom tapin-tatának. Az
idős asszonyok viszont újra csak csóválgatták a fejüket, merthogy
a halál megfosztotta őket egy szép emberpár látásától.
- Ha szabad szólnom - jegyezte meg egyikük, amikor Agemaki
betegségének okáról beszélgettek -, én azt hiszem, az volt az oka,
hogy csalódott Niu hercegben - semmi más. Eltökélte, hogy nem
mutatja húga előtt, mennyit szenved, és a szívébe zárt fájdalom
okozta a szerencsétlenséget. Nem a2 a természet volt, aki
megmutatja érzelmeit, de attól kezdve, hogy Niu herceg kezdett
elhidegülni, szíve mélyén úgy érezte, nem érdemli meg drága
apjának bizalmát. És ahogy teltek a napok, Niu pedig nem jött,
éjjel-nappai bánkódott húga miatt, egy falatot sem evett, és végül
sírba vitte szegényt a bánat.
Az öregasszony elismételte, mit mondott neki Agemaki
betegsége alatt, és csakhamar mindenkinek könnyben úszott a
szeme.
És mindez - minden jó szándéka ellenére - Kaoru műve volt.
Ezerszer elátkozta a maga hiszékenységét, merthogy megbízott
Niuban. Elégedetlen volt önmagával és általában a világgal, és
morzsolni kezdte rózsafüzérét: az egész éjszakát buzgó imávai
töltötte. Hajnal felé egyszerre csak hangok szűrődtek be kívülről,
a havas sötétségből, majd lódobogás hallatszott. Lehetséges, hogy
ilyen késő éjszaka, ilyen viharban látogató jönne? Pedig nem
álom volt - a papok is felrettentek a zajra. Egy perc múlva egy
felismerhetetlenségig bebugyolált alak, akiről csak úgy pergett a
víz, sietve besurrant a házba. Kaoru már az első zörgetésre
felismerte Niu kopogtatását és elrejtőzött.
Niu tudta, hogy még nem múlt el a negyvenkilenc nap. Távol
kellett volna maradnia - de alkalma nyílt a szökésre.
Elviselhetetlenné vált aggodalma, s íme, megjelent, miután egész

éjszaka tévelygett a hóban, úttalan utakon. Ez bizonyára elég lesz

arra, hogy feledtesse minden vétkét! Meglepetésére azonban
üzenetet kapott, hogy Kozeri képtelen őt fogadni. Az igazság az
volt, hogy megérkezése fájdalmasan érintette a lányt -mégpedig
számos, egészen váratlan okból. Niu megjelenése azt bizonyította,
hogy Agemaki tragikus magatartása az egész ügygyei
kapcsolatban erőszakolt és fölösleges volt - s ez több volt, mint
amit Kozeri e pillanatban el bírt viselni. De olyan érzés is
motoszkált benne, hogy ez a látogatás - ha néhány héttel korábban
jön - biztosan megmentette volna Agemaki életét -ez pedig
végképp gyötrelmessé tette számára Niu elkésett megjelenését. De
amikor a házban sorra-rendre mindenki Niu pártjára állt, Kozeri
végre megenyhült annyira, hogy paraván mögül hajlandó volt
beszélni vele. Niúból csak úgy dőlt a szó, amikor elbeszélte,
hányszor akart szökni, de minden alkalommal kudarcot vallott.
Kozerit szemlátomást mindez igen kevéssé érdekelte, és Niu
kérdéseire annyira gyenge, halk hangon válaszolt, hogy a
fiatalember komolyan megrémült. Csak nem emésztődik ő is
halálra, mint szegény nénje? Aggodalma olyan nagy volt, hogy
elhatározta: fittyet hány minden óvatosko-dásra, és az egész napot
Udzsiban tölti. Újra és újra kérlelte a lányt, hogy távolíttassa el a
paravánt, Kozeri azonban azt válaszolta, most nem érez magában
annyi önuralmat, hogy ezt megtegye.
Kaoru hallott a nehézségekről, és remélte, hogy enyhíthet a
helyzeten, ha közbenjár Kozerinél.
"Tudom - üzente a lánynak -, Niuval kapcsolatban most egyre
az lebeg a szemed előtt, hogy elhanyagolt. Nagyon is megértem,
hogy úgy érzed: rászolgált a feddésre. De emlékeztetnem kell rá,
hogy Niu nem szokta meg az ilyen szigorú rendreutasítást, és
megeshet, hogy jobban szívére veszi, mintsem gondolnád vagy
kívánnád."
Jóindulatú figyelmeztetésével csupán azt érte el, hogy a lány
még jobban eltökélte: kitart szándéka mellett.
- Szörnyű ez - panaszolta Niu. - Mintha vadidegen lennék
számodra. Úgy látszik, teljesen feledtél mindent, ami közöttünk
történt.

Amint leszállt az éjszaka, a szél még jobban bömbölt. Kozeri

tudta, hogy aki ezt nem szokta meg, egy szemhunyásnyit sem bír
aludni. Niu esetében az lett volna az egyetlen orvosság, ha
visszatér a fővárosba. De hogy ennek semmi jelét nem mutatta,
Kozeri érte küldött, és ismét megengedte, hogy a paravánon át
beszéljen vele. Niu égre-földre fogadkozott, hogy bármi jöjjön,
soha el nem hagyja. Ámde e szenvedélyes fogadkozásait úgy
mondta, mint a vízfolyás, és Kozerinek olyan érzése támadt, hogy
nagy gyakorlata lehet benne. De más dolog elítélni Niut, amikor
nincs jelen, s megint más ellenállni megnyerő, szeretetre méltó
lényének, amikor itt van a közelben.
- Sok minden történt, s bizony rövidnek bizonyulna emlé
kezetem, ha bízni mernék a jövendőben. - A lány alig hallható
hangon suttogta el a hevenyészett költeményt.
Niu megbántódott: úgy érezte, távolabb van a lánytól, mint a
fővárosban töltött hetek alatt.
- Mivel elmúlt már a tegnap, és nem bízol az ígéretekben,
csupán a mai nap maradt a gyengédségre . . . Az élet arra sem
elég, hogy örüljünk mindannak, ami jót találunk egymásban -
mondta Niu. - Hagyjuk hát a szemrehányást egymás hibáiért.
- Nagyon fáradt vagyok - szólt Kozeri, és eltűnt a belső
szobában.
Minden egyébtől eltekintve, Niu sértve érezte magát
hiúságában. Nem szokta meg, hogy faképnél hagyják. Nem a
visszautasítás bántotta, inkább a mód. Kozeri persze gyászban van
még - ő tette rosszul, hogy ilyen hamar eljött. De azért nem kellett
volna úgy bánnia vele, mintha soha semmi közük nem lett volna
egymáshoz. A harag és megalázottság könnyet sajtolt ki
szeméből. Ámde éppen a saját háborgásából értette meg, mit
szenvedhetett Kozeri, mert ő olyan sokáig távol maradt.
Hamarosan már nem haragjában sírt, hanem mert elérzékenyült.
Később, amikor bement Kaoru iakosztályába, akaratlanul is
meghatódott, de mulatott is azon, hogy Kaoru, házigazda módján,
mindenkit odarendelt, és étkezésnél egy sereg hölggyel
szolgáltatja ki magát. Niut azonban megdöbbentette, mennyire
lesoványodott és megsápadt. Kétségtelen, hogy nagyon szen-

védett vesztesége miatt. Hosszasan és komolyan elbeszélgettek.

Kaoru egy pillanatig arra gondolt, hogy megmondja Niúnak:
Agemakihoz való kapcsolata valójában nem az volt, mint ő
nyilván feltételezi. De mi értelme lenne, hogy önként megvallja
tehetetlenségét? Valóban úgy volt, ahogy Niu első látásra
megállapította: az utóbbi napok eseményei nyomot hagytak
Kaorun - de nem előnytelen ez a változás. Bizony, kissé még
idegesítette is Niut, hogy hosszabb időn át Kaorura kell hagynia
Kozerit, mert el sem tudta képzelni, hogy akadjon fiatal lány, aki
barátját ne találná roppant vonzónak - és megint terveket kezdett
szőni, hogyan vihetne el a lányt a fővárosba, de valahogy úgy,
hogy ne legyen baja belőle. Kozerit azonban roppantul
bosszantaná, ha most hozná szóba a dolgot anyjánál, amikor
éppen feszült a viszony kettejük közt.
Mielőtt még teljes tanácstalanságban visszaindult volna a
fővárosba, könyörgőn, majd kedveskedve százszor is
megpróbálta, hogy néhány meleg szót csikarjon ki a lányból. De
hasztalan volt minden. Ügy látszik, Kozeri elhatározta, hogy
egyszer végre éreztetni fogja Niuval, milyen az, amikor
szívtelenül bánnak az emberrel.
Az év hóviharokkal végződött; zord idő járta a síkságon is -
emberemlékezet óta nem volt ilyen telük. Udzsiban pedig akkora
hótorlaszok álltak, hogy ki sem lehetett mozdulni. Kaoru szinte
kábulatban töltötte napjait, s az volt az egyetlen elfoglaltsága,
hogy ájtatosságokat tartott Agemaki lelkéért. Niu szintén
bőkezűen küldött adományokat, hogy felolvasást tartassanak a
szent iratokból. Kaoru azonban innen is, onnan is felszólítást
kapott, ne temetkezzék el továbbra is Udzsiban. Barátai azt írták,
remélik, hogy újév ünnepére hazajön. Kaoru belátta, hogy igazuk
van, de mégis nagyon nehezére esett elmenni, nemcsak önmaga,
hanem itteni barátai miatt is. Mert jól látta, megszokták már, hogy
itt van a körükben, és most, hogy már egyházi és világi vendégeik
sorra eltávoztak, még fájóbban hiányolják majd úrnőjüket, mint az
első napok felfordulása, sürgés-forgása közepette. E szomorú idő
alatt bizony jobban megismerhették őt, mint évek során át, amikor
mindig nagy sietve jött, és rövidesen távozott; megtanulták
megbecsülni rendkívüli kedvességét és azt, hogy mások érzelmeit
mindig tiszteletben tartja, még a legapróbb dolgokban is.
Valósággal mélabúsak lettek a gondolatra, hogy elveszítik
Kaorut.
 Niu azt írta, nem tudja elviselni, hogy esetleg beláthatatlan időn
át nem juthat el Udzsiba, ezért úgy rendezte a dolgot, hogy Kozeri
"valahol a közelben" lakhasson. Valójában a2 történt, hogy a
császárnő hallott Kaorunak Agemaki iránt való rajongásáról és
nagy boldogtalanságáról, merthogy meghalt a lány. S mivel
mindenki azt hangoztatta, hogy a két lány rendkívül hasonlít
egymásra, valami azt súghatta neki, hátha Niu is így érez Kozeri
iránt. Annyi bizonyos, hogy a császárnő hirtelen megenyhült, és
nagy érdeklődést kezdett tanúsítani a dolog iránt. Bizalmasan azt
tanácsolta Niunak, szállásolja el Kozerit a Nidzso-in nyugati
szárnyában, s ott időnként meglátogathatja. Noha a császárnő
őfelsége ezt nem mondta, nyilván úgy gondolta, hogy Kozeri
udvarhölgy lehetne Niu nővére, az Első Hercegnő mellett. Niu ezt
a megoldást korántsem tartotta megfelelőnek, de azért örült, mert
bármi jobb, mint hogy Kozeri eltemetkezzék Udzsiban.
Kaoru a terv hallatán óhatatlanul némi csalódást érzett. A
harmadik kerületben álló palotájának újjáépítése csaknem
befejeződött. Szívfacsaró lett volna, hogy teljesen lakatlanok
maradjanak az Agemakinak szánt szobák, ezért egy idő óta abban
a gondolatban keresett vigasztalást, hogy végül is Kozeri oda
költözhet. Niunak nem volt igaza ebben, pedig - a jelek szerint -
feltételezte, hogy Kozeri és Kaoru között valami szorosabb
kapcsolat van. Már régóta Kaorura hárult a lány ügyesbajos
dolgainak intézése, és jelenleg semmi sem mutatott arra, hogy
felelősségének súlyosabb részét bárki is hajlandó lenne átvenni.

A zsenge páfrány

"Tavasz ragyog le a romba dőlt falakra." Mint mindenütt,

Udzsiban is kisütött a nap, ismét dalolt a fülemüle. Kozeri
azonban ábrándozva üldögélt. Most üresnek látta a beköszöntő új
évszak szépségét. Ami örömet jelentett virág, fa, madarak éneke,
eddigi életében mindig megosztotta Agemakival. Valahányszor
egyikük elkezdett egy költeményt, a másik fejezte be. S ahogy
múlt az év, annyi gondolatuk, annyi ábrándjuk várt
megfogalmazásra, hogy nem volt idejük eltöprengeni elhagyatott
életük nyomorúságán és fájdalmán. De Kozerinek most senkije
sem volt, akivel megossza örömét és bánatát. Teljesen összetörte
ez a második vesztesége, még apja halálánál is jobban, hiszen azt
Agemaki segített neki elviselni.
A Tanítótól levél érkezett. "Hogy érzed magad az új
esztendőben? - írta. - Minduntalan mondok egy-egy fohászt
jólétedért, és ebben a boldog évszakban megkettőztem imáimat."
Csinos kosarakat küldött, tele zsenge páfránnyal meg
ökörfarkkóróval, és azt írta, hogy mindezt egy fiú hozta neki
áldozati ajándékul. "Mivel minden tavasszal megismételt
áldozataimat érted is* ajánlom, úrnőm, hogyan feledkezhetnék
meg erről a szokásról most, amikor zöldellnek a mezők, és
megjelennek az év első zsengéi?" A költeményre és a levélre is
ráírta a megjegyzést: "Őfenségének hangosan felolvasandó" - s ez
bizony nem csoda, mert nagyon rossz volt az írása, s főként: a
költeményt roppant esetlen, elterpeszkedő vonásokkal írta, meg se
próbálta összekötni őket.* Kozeri azonban biztosra vette, hogy
bármilyen egyszerű is a költemény, az öreg papnak rendkívül sok
idejébe és erőfeszítésébe kerülhetett a megírása. Ahhoz biztosan
nem fért kétség, hogy teljesen őszinte érzést fejezett ki, és nem
pusztán ürügy volt, hogy bonyolult hasonlatokat meg szólamokat
vethessen papírra - márpedig ügyes és műgonddal összehozott
levelek láttán nagyon is gyakran támadt ilyen érzése.*

"Mivel az elhunyttal már nem oszthatom meg őket, az e

hegyen termett zsengéket hadd indítsam útnak az emlékezés
völgye felé."
A levél mélyen megindította Kozerit: könnyes szemmel újra
meg újra elolvasta, és megajándékozta a küldöncöt.
Kozeri sohasem volt olyan karcsú és törékeny, mint Agemaki,
de a legutóbb történt szomorú események következtében arcban
nagyon lefogyott: szemre finomabbá vált, és Agemaki-hoz is
jobban hasonlított. Asszonyaik állandóan együtt látták a két
nővért, de eddig nem vették észre, hogy hasonlítanak egymásra.
Most azonban gyakran megesett, hogy egy pillanatra feledték, mi
történt, és Kozerit összetévesztették nénjével. Találgatták, vajon
Kaoru nem vette-e észre a két lány egyre szembetűnőbb
hasonlatosságát. Nagy kár, gondolták, hogy Kozeri másfelé
kötötte le magát; hiszen látták, hogy Kaoru mennyire ragaszkodik
mindahhoz, ami Agemakira emlékezteti, s így biztosak voltak
abban, hegy ha Kozeri és Niu között nem volna ez a szerencsétlen
kapcsolat, Kaoru most őhozzá, Agemaki hasonmásához és
tükörképéhez, fordulna barátságért és vigasztalásért.
Kaoru csatlósai közül többen udvaroltak udzsibeli lányoknak,
így szolgálóin keresztül Kozeri csaknem mindennap hallott
Kaoruról. Ugy látszott, hogy a fővárosban nehezen tud
visszazökkenni a régi kerékvágásba, és végül is csak
egyszeregyszer vett részt az újévi ünnepségeken, pedig főként az
ünnepek miatt tért vissza. Kozerit meghatotta, hogy Kaoru ennyire
ragaszkodik Agemaki emlékéhez, és iránta érzett ellenszenve
tünedezni kezdett.
Ezalatt Niu egyre jobban zúgolódott a rangjával járó
korlátozások miatt, és elhatározta, nem vesztegeti tovább az időt,
hanem elhozza Kozerit a fővárosba. Mihelyt a Palotában lezajlott
a lakoma meg más újévi szertartások, egy csendes, szép estén
meglátogatta őt Kaoru, mert nagyon vágyott rá, hogy beszélhessen
valakivel, aki ismerte Agemakit.
Niu az ablaknál ült, élvezte a szilvavirág illatát - ez volt a
kedves virága -, és közben játszott tizenhárom húros citeráján.
Kaoru, arra haladtában, a fa egyik alsó ágáról letört egy
gallyat: ezt tartotta kezében, amikor belépett Niuhoz. Valóban
bámulatos volt a virág illata.
- Külsőre igénytelenek e ki nem feslett bimbók, akár annak
szíve, aki letörte - de belül nem sejtett illatot rejtenek.
Így szólt Niu költeménye, Kaoru pedig ezzel felelt:
- Óvatosan kell sétálnunk a kertben, mert ha rajta kapnak
bennünket, amint letörünk egy illatos ágat, mindjárt kész a
mélységes erkölcsi tanulság!
Találkozásuk igen eredményesnek bizonyult. Niu természetesen
nagyon várta a legújabb udzsi híreket, Kaoru számára pedig nagy
megkönnyebbülést jelentett, hogy elmondhatta Agemaki
betegségének és halálának történetét és a maga azóta is tartó
szenvedéseit. Nem kell azonban azt hinni, hogy Kaoru elbeszélése
véges-végig komor volt. Mindig akadt valami, még a
legvigasztalanabb körülmények között is, ami felajzotta képzeletét
és mulattatta. Valóban, hosszú beszélgetésük folyamán éppen
annyit nevettek, mint sírtak. Niunak, mint jó barátnak, megvolt az
az előnye, hogy nem csupán a saját élményeihez voltak finom
csápjai. Nem élt még ember, aki készebb lett volna könnyét
hullatni más boldogtalanságának hallatán. Ráadásul, már
beszélgetésük kezdetén, a fölébük boruló ködös égbolton is
valami különös lágyság, enyheség érződött: úgy tetszett, mintha a
tél már nagyon-nagyon messze lenne. Hirtelen azonban jeges szél
kerekedett. Kialudt a lámpa, és egyszeribe hideg és sötétség vette
körül őket. De jóformán észre sem vették, mi történik körülöttük;
késő éjszakáig beszélgettek, s végül mégis az volt az érzésük,
hogy a felét sem mondták el annak, amit akartak.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy semmi más nem tör
tént? - kérdezte Niu elcsodálkozva, miután meghallgatta
Kaoru és Agemaki kapcsolatának történetét. Szerinte vagy
arról lehetett szó, hogy Kaoru a legfurcsább ember a világon,
vagy pedig - és a nők körül szerzett tapasztalatai alapján in
kább erre gondolt - igen hiányos lehet ez az elbeszélés. Niu
nak azonban különleges érzéke volt ahhoz, hogy még olyan
érzelmeket is megértsen, amelyek a maga természetétől telje
sen idegenek, és hol egy részvevő szóval, hol valami bátorítás-

sal nemegyszer sikerült elűznie a bánat legsötétebb felhőit is.

Ezúttal kitűnő alkalom kínálkozott e képességének
felhasználására, de élt is vele, mégpedig eredményesen: Kaoru
lassacskán olyan témákra tért át, amelyekről sohasem hitte volna,
hogy bárki előtt képes lesz megpendíteni.
Niu viszont beszélt tervéről, hogy Kozerit elhozza a városba.
- Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szándékod van - szólt
Kaoru. - Már attól tartottam, szörnyű hibát követtem el, hogy
bemutattalak neki. Nem mintha úgy érdekelne Kozeri, ahogy te a
jelek szerint feltételezed. De végül is ő az egyetlen lány a világon,
aki emlékeztet Agemakira; természetes, hogy kapcsolatban
kívánok maradni vele, és szeretnék segítségére lenni mindenben,
amiben csak tudok-
Elmesélte Niúnak Agemaki tervét, hogy hozzá akarta adni
húgát; arról az éjszakáról azonban egy szót sem szólt, amikor a
lány kiszökött a szobából, és Kozerit meg őt magukra hagyta az
"ivaszei erdőben".*
Szíve mélyén azonban érezni kezdte, hogy bármennyire
hasonlít is Kozeri Agemakira, a dolgok mai állása szerint ebből
számára nem sok vigasz fakad. Valójában szerepet kellene
cserélnie Niuval. De már késő. Mindennek úgy kell maradnia,
ahogy van; ha csak a legkisebb gyanú is lábra kapna, roppant
kényes és kellemetlen helyzet teremtődne, ezt pedig
mindenképpen el kell kerülnie.
Valóban nagyon boldog lett volna, ha talál valakit, aki helyette
segítségére lenne Kozerinek a költözésnél. Sajnos, ilyen embere
nem akadt, és így magának kellett lebonyolítania, ahogy éppen
tudta. Udzsiban a fiatalabb komornak és cselédek, akiket
kiválasztottak, hogy Kozerit elkísérjék a fővárosba, természetesen
nagy izgalomban számolgatták a napokat. Kozeri ellenben nem
lelkendezett. Sosem volt más otthona. Valahányszor arra gondolt,
hogy itt hagyja pusztulni a házat, mely minden hátránya ellenére
mégis oly kedves szívének, kimondhatatlan szomorúság fogta el.
Kozeri úgy érezte, hogy még sokáig kibírná jelenlegi életmódját, a
magányt és az egyhangúságot - Niúnak azonban más volt a
véleménye. "Úgy szeretlek, hogy jobban nem is lehet - írta -, de
attól tartok, még az

én szerelmemet is megfojtanák a nehézségek, hiszen olyan

keservesen tudlak elérni távoli lakóhelyeden. Te egyszer sem
tetted meg ezt az utat, így nem is tudhatod, mekkora feladat."
Kozeri el is ismerte, hogy igen terhes lehet Niunak ilyen
messzire eljárnia, viszont egy szemernyi hajlandóságot sem érzett,
hogy elhagyja a helyet, amelyet ismert és szeretett.
A költözködést a második hónap elejére tűzték ki, és ahogy
közelgett az idő, Kozeri fától fáig vándorolt, és elmerengve
bámulta a rügyeket: kibomlottan már nem fogja látni őket. Hát
elhagyja ezeket a dombokat, amikor már lassan-lassan kezd
felszállni a köd! Elmegy idegen emberek közé, olyan világba,
amit sohasem látott. Mindez rettegéssel töltötte el Ko-zerit. Az
udvar - a maga mustrálgatásával, ezer idegen szokásával -
sohasem válik otthonává. Félelméről senkinek sem beszélt, de
naphosszat egyébre sem gondolt. Most ért véget háromhónapos
gyásza. Valami érzéketlenséget érzett ebben a szomorúság végét
jelző, felszínes megtisztulásban. Mivel anyját nem ismerte,
Agemaki pedig jóformán az anya szerepét töltötte be mellette, úgy
érezte, többel tartozik neki, nem csupán a szokás diktálta, szűkre
szabott gyászidő megtartásával. De látszott, hogy erről szó sem
lehet: most már titokban kell gyászolnia.
Kaoru szertartásmestereket küldött, hogy felügyeljenek a
megtisztulási szertartásra, de kocsikat és fullajtárokat is
rendelkezésre bocsátott a költözködéshez.
"Mihelyt meghasad a tél köntöse, a hegyek fölött csillogó köd
máris azt hirdeti: itt az idő, hogy felöltsük a tavasz virágos
ruháját." így szólt Kaoru költeménye, és valóban, pompásan
összeválogatott tarka ruhákat küldött Kozerinek. De
gondoskodása ezzel még nem ért véget. Kozerinek illő
ajándékokat kellett adnia az uraknak, akik elkísérik útjára. Kaoru
erre a célra nem szánt feltűnő vagy nagy értéket jelentő
ajándékokat, de gondosan kitervelte, kinek mi lenne alkalmas, és
arra is volt gondja,' hogy Kozerinek még némi készlete is
maradjon.
Létezhet-e még valaki, aki ilyen hűséges gondoskodást tanúsít
minden lehető alkalommal?
- Saját bátyád sem tehetne többet érted - jegyezte meg

valaki Kozerinek. Látszott, hogy Kaoru hódolata gyakorlati

dolgokban is mennyire komoly, s ez nagyon nagy hatással volt a
megállapodottabb, idősebb komornákra. A fiatalabbak viszont
megállapították, hogy Kaoru barátságának vannak egyéb oldalai
is, amiket Kozeri nagyon fog még nélkülözni.
- Megszokta, hogy itt gyakran láthatta - mondták. - Ezentúl
persze másként lesz, és Kozeri bizonyára ezt érzi majd meg
elsősorban. Kaoru mindig olyan jó volt hozzá.
Maga Kaoru a költözködést megelőző napon kora reggel
érkezett Udzsiba. Nyomban betessékelték régi száliására. Meg
volt győződve róla, ha Agemaki élne, eddig már megszokta volna,
hogy mint szerelmese közeledik feléje. Különös volt arra
gondolni, hogy hosszú idővel ezelőtt, amikor Niu még meg sem
jelent a színen, jómaga épp így el akarta költöztetni Agemakit,
ahogy ma Kozeri útjára készülnek. Furcsa elevenséggel feltámadt
emlékezetében, mi mindent tett vagy mondott Agemaki ebben a
házban, ahol talán most fordul meg utoljára. Most már nem úgy
látta, hogy a lány viselkedése ellenszenvről tanúskodott.
Elsősorban a saját félénksége emelt gátat közéjük - hiszen ilyen
dolgokban képtelen volt erélyesen célra törni. Eszébe jutott az a
repedés az ajtón. Most is megvolt. Szemét odatapasztotta, de
valamit elébe tehettek, mert semmit sem látott. Ellenben nagy
zokogást hallott bentről.
A költözködés előkészületei közepette Agemaki komornái-nak
minduntalan eszükbe jutott halott úrnőjük. Kozeri pedig szüntelen
sírástól kábultan feküdt, és képtelen volt gondolni a másnapra
tervezett költözködésre. E pillanatban levél érkezett Kaorutól. Azt
írta, hogy Udzsitól való hosszú távolléte alatt sokat aggódott
Kozeriért, s így nagyon örülne, ha nyugodtan elbeszélgethetnének.
"Nagyon szeretném - írta -, ha még ma sor kerülhetne egy
barátságos, fesztelen találkozásra. Képzelheted, milyen
érzelmekkel tértem vissza ide a jelenlegi körülmények között."
Kozeri nem akart barátságtalan lenni, de Kaoru valóban nagyon
alkalmatlan pillanatot választott ki. Minden a feje tetején állt -
Kozeri aligha tudta, mit tesz, mit beszél. Úgy érezte, nem lesz
képes értelmes és összefüggő választ adni Kaoru kérdéseire.
Szolgálólányai azonban mind a
lelkére beszéltek, ne legyen rideg Kaoruhoz, s így végül magához
kérette, és a félig nyitott ajtón beszélgetett vele. Kozerit
csodálatba ejtette Kaoru szépsége. Elfelejtette talán, hogy milyen
csinos volt, vagy néhány hét alatt valóban ennyire megváltozott
volna? Igaz, Kaoru mindig is remek ízléssel öltözködött - ez is
hozzájárulhatott a dologhoz. De annyi bizonyos, hogy Kozeri
elámult. Kaorut pedig az vonzotta, hogy a lány azonnal
Agemakiról kezdett beszélni.
- Ma ne beszéljünk szomorú dolgokról - jegyezte meg Kaoru.
- Néhány nap múlva visszaköltözöm saját palotámba. Egészen
közel van a Nidzso-inhez, ahol te leszel, és ha az ember ilyen
közel lakik valakihez, mindig akad egy-egy üres perc. Hiszen
ismered a közmondást: "A szomszédok derűreborúra
megjelennek." Ami engem illet, boldog leszek, ha továbbra is
segíthetlek, és elláthatlak tanáccsal, mint eddig is tettem, de nem
tudom, hogy te óhajtod-e ezt. Az embereknek igen eltérő a
véleményük ilyen dolgokról, jómagámnak pedig nincs erről
kialakult nézetem.
- Túlságosan felkavar, hogy el kell hagynom igazi otthonomat
- mondta Kozeri zavartan, el-elcsukló hangon -, s így nem is
tudok gondolni rá, milyen előnyökkel jár majd, hogy a fővárosnak
ugyanabban a részében fogunk lakni.
Fáradt hanghordozása Kaorut nyomban Agemakira
emlékeztette; viszont semmiképp sem akart bizalmasabb hangra
áttérni, sőt olyan udvariasan és kimérten viselkedett, ami furcsa
ellentétben állt az elszalasztott lehetőségek éjszakáján* tanúsított
viselkedésével.
A lány ablaka előtt vörös szilvafa állt: színe és illata egyaránt
elbűvölő volt. Még a fülemüléket is ellenállhatatlanul vonzhatta,
mert egy-egy percre elszálltak más fára is, de dalolni mindig
visszatértek. Minthogy Kaoru és Kozeri beszélgetésén teljesen az
az érzés uralkodott, hogy ez a tavasz már nem olyan, mint régen,*
hely és idő egyaránt olyan volt, melynél megindítóbbat keresve
sem találhattak volna. Hányszor, de hányszor elüldögélt itt Kozeri,
és Agemakival együtt bámulta a fát! Szépsége hányszor száműzte
szívükből gondjaik és szenvedéseik keserűségét!

- A sors vihara messzire sodorta annak lelkét, ki bámulta e fát,

de illatában most is itt időzik, úgy mint rég. - Bágyadtan, el-
elcsukló hangon ezt a költeményt suttogta Kozeri. Kaoru
gyengéden elismételte a szavakat.
- Rég tovalibbent ruha ujja érintette meg, s ettől a fa oly
ismerős illattal terhes, hogy alig tudom elhinni: nem az én kertem
várja.
Ezzel a verssel válaszolt Kaoru. Hirtelen mozdulattal letörölte
kibuggyanni készülő könnyeit, de nem mert tovább beszélni.
- Engedd meg, hogy gyakran eljöjjek, és így elbeszélgessek
veled - szólalt meg váratlanul. Néhány kérdést tisztáztak még
a másnapi utazással kapcsolatban, majd elhagyta a szobát.
A költözködés és a birtok további kezelése ügyében még sok
minden elintéznivaló akadt. A házat a szakállas őr gondjaira, a
föld művelését pedig azokra az emberekre bízta, akik ott laktak a
közelben, az ő birtokán. Minden gyakorlati kérdést gondosan
megbeszélt, majd Ben no Kimiért küldött. Mélyen megrendült,
amikor megtudta, hogy az idős hölgy már letette fogadalmát.
Arról volt szó, hogy Ben no Kimi el fogja kísérni Kozerit a
fővárosba. Ben azonban félt attól, hogy új ismeretségeket kössön.
Azok nem tudhatják, milyen volt ő, mikor még jobban bírta
magát, és bizonyára éreztetnék vele, hogy eljárt fölötte az idő.
- Ha nem visz el a halál - mondta -, kénytelen vagyok
még egy ideig itt tengődni; de nincs értelme, hogy bárki is
megtudja: még a világon vagyok.
Ben eleinte vonakodott találkozni Kaoruval, de a fiatalember
ragaszkodott hozzá, Jiogy jöjjön be. Ben azután sokáig ott
üldögélt, és mesélgetett a régi időkről.
- Egyszer-egyszer persze el kell jönnöm ide, hogy
megnézzem, rendben van-e minden - szólt most Kaoru -, és
nagyon szomorú lenne, ha már senkit sem találnék itt; így hát
különösen örülök, hogy erre határoztad el magad.
- Némelykor úgy látszik - mondta az asszony -, hogy minél
inkább szeretne valaki megszabadulni az élettől, annál jobban
megkapaszkodik benne az élet. Amikor úrnőm elhagyott,

úgy éreztem, azért tette, hogy utolsó ürügyemet is elvegye, de

hogy nap nap után mégis tovább tengtem-lengtem, nemcsak
magamat kezdtem meggyűlölni - ehhez mindannyiunknak jogunk
van -, de megutáltam a világot és benne mindent: reggeltől estig
már egyebet sem teszek, mint dohogok és siránkozom, pedig
tudom, hogy ez nagy bűn.
Nagyon nehéz volt vele zöld ágra vergődni; Kaorunak azonban
lassacskán sikerült egy kissé kizökkentenie gyászos
kedélyállapotából. Bennek, magas kora ellenére, nemrég még szép
hajkorona díszítette fejét, de hogy levágták, arckifejezése annyira
megváltozott, hogy első pillantásra egészen döbbenetesnek
tetszett. Kaoru azonban végül is megállapította, hogy az asszony
ebben a viseletében valóban fiatalabbnak és előkelőbbnek látszik.
Azon tűnődött: vajon nem lett volna érdemes Agemakinak is
megtennie ezt a lépést? Úgy látszik, ez néha új életet önt az
emberbe, Agemaki mindenesetre eljutott volna vallásának
mélyebb megértéséig, Kaoru pedig boldog lett volna, ha ezekről a
dolgokról beszélgethet vele. Irigyelte Ben no Kimit. Egyedül ő
valósította meg azt, amiről ő maga és olyan sokan mások csupán
beszéltek. Kissé félretolta a paravánt, amely mögött az asszony
ült, és hosszú ideig komolyan elbeszélgetett vele. Az asszony
szellemileg egyáltalán nem hanyatlott, és kifejezésmódján
világosan látszott, hogy valamikor finomabb teremtés lehetett,
mint mostani külseje mutatta.
- Jobb lenne az öregeknek, ha belefúlhatnának saját köny-
nyen pergő könnyeik árjába, mintsem megérjék, hogy mind
azok, kik drágák szívüknek, előttük szálljanak a sírba!
Ben ezt a költeményt mondta. "
- Aki vízbe fojtja magát, nagyobb bűnt követ el, mint aki
zsörtölődik - tiltakozott Kaoru. - Ha így beszélsz, sohasem
fogod elérni a Túlsó Partot, sőt: a kárhozat feneketlen mély
ségébe süllyedsz. Az ember igyekezzék úgy szemlélni a világot,
hogy az csak saját szemszögéből nézve valóságos, ezért nem
is alkalmas arra, hogy bennünk visszavonhatatlan érvényű ér
zelmeket keltsen.
Kaoru olyan sokáig beszélgetett Bennel, hogy már igen ké-

sőre járt. Bár semmi kedve sem volt hazatérni, úgy érezte,
bántaná Niut, ha itt töltené az éjszakát, ezért a sötétségben útra
kelt a város felé.
Ben beszámolt Kozerinek Kaoruval folytatott beszélgetésétől,
és persze ismét csillapítani, vigasztalni kellett az öregasz-szonyt.
Főként az ingerelte, hogy Kozeri komornái - akik közül sokan
semmivel sem voltak fiatalabbak nála - hozzájuk semmiképp nem
illő, cicomás haszontalanságokat varrogattak, és szemlátomást
számolták a perceket, amikor a császári udvarba léphetnek. Pedig
lehetetlen, hogy ezzel kapcsolatban ne élt volna bennük némi
aggodalom.
- Én nem vagyok alkalmas az ilyesfajta életre - vigasztalta
Kozeri. - Valószínű, hogy hamarosan újra viszontlátsz. De
azért jó lett volna, ha velem jössz, hiszen tudod, milyen nehe
zen nélkülözlek még olyan rövid időre is, amit előreláthatólag
az udvarnál töltök. Szerencsére nem olyan rendbe léptél, amely
ragaszkodik a szigorú elvonultsághoz, tehát egyszer-egyszer
így is nyugodtan eljöhetsz hozzám látogatóba, mintha világi
ember lennél.
Ezután kettesben átnézték Agemaki holmiját; sok mindent
félretettek, ami mind Ben gondjaira maradt.
- Tudom - mondta Kozeri -, hogy te sokkal jobban szí
vedre vetted halálát, mint a többiek. Kétségtelen, hogy vala
melyik korábbi életetekben már ismerhettétek egymást. Ha
erre gondolok, különösen ragaszkodom hozzád ...
E szavakra az öregasszony megint olyan keserves sírásban tört
ki, mint egy újszülött csecsemő.
A következő nap korai órái nagy rendezkedés, takarítás
közepette teltek el. Egyszerre csak megérkeztek a kocsik. A
kíséret igen impozáns volt: csupa magas rangú, többnyire a
negyedik és az ötödik rangosztályhoz tartozó udvari
tisztviselőkből állt. Niu roppantul szeretett volna személyesen
eljönni, de ezzel nagyobb ügyet csinált volna az egészből, mint e
percben kívánatos, s így kénytelen volt az udvarban maradni -
leplezgethette nyugtalanságát, ahogy éppen tudta. Kaoru csatlósai
közül sokan csatlakoztak a kísérethez, sőt ő maga készítette el az
utazás és a költözködés részletes tervét is, és különös

előrelátással és gonddal mérlegelt minden eshetőséget. Ezzel

szemben Niu csupán nagyvonalú és általános utasításokat adott.
- Nemsokára lenyugszik a nap! - kiáltozták bent a házban,
de kint az udvaron is.
Konzeri beszállt a kocsiba, és sötét sejtelmek közepette azon
töprengett, vajon milyen sors vár rá.
- De örülök, hogy nem öltem magam sem ebbe, sem más
folyóba! - kiáltotta az egyik udvarhölgy, aki Kozerivel tar
tott. Tréfás célzásnak szánta ezt Ben no Kimi bánatos versére.
A hölgy örvendezése, hogy hátat fordíthat Udzsinak és minden
itteni emlékének, pattanásig feszítette Kozeri amúgy is megviselt
idegeit.
- Nos, igen - mondta egy másik hölgy -, mindnyájan örül
hetünk, hogy így fordultak a dolgok, de ízért nem kell feled
nünk, ami volt s elmúlt. -*-
Mindketten már régóta a házhoz tartoztak, és hűségesen
szolgálták Agemakit. Most azonban annyira lefoglalta őket a
kezdődő kaland, hogy gondosan ügyeltek, nehogy Agemaki
nevének említésével megzavarják kellemes ábrándjaikat.
"Milyen közönyösek is az emberek!" - gondolta Kozeri, és nem
vett részt a most meginduló társalgásban.
A távolság sokkal nagyobb volt, mint gondolta, és amikor nagy
kínnal áthaladtak a meredek és veszélyes hegyi ösvényeken,
kezdett rájönni, hogy Niu korántsem túlozta az út nehézségeit -
pedig ő ezt hitte -, sőt jövetele rendkívül nagy ragaszkodásról
tanúskodott. Az őszi hold felhőtlen, de finom ködtől fátyolos
égboltról sütött alá. Kozeri azonban - mivel egyáltalán nem
szokott az utazás fáradalmaihoz - annyira kimerült, hogy nem is
tudott gyönyörködni a környező táj szépségében.
- Félek a világtól és útjaitól! Bárha megtehetném, hogy
mint a hold, mely a hegyoldalról hág a magasba, újra a he
gyekbe térjek vissza!
Ezt a költeményt suttogta el. Úgy érezte, hogy az utóbbi évek
minden nyomorúsága és baja eltörpül a rá váró ismeretlen élet
kínzó bizonytalansága és félelmetessége mellett. Már késő éjszaka
volt, amikor megérkeztek. Kifogták az ökröket,

és a kocsikat végigvontatták a ragyogó épületek előtt,

amilyeneket Kozeri még álmában sem látott. Niu már lázas
türelmetlenséggel várta, és egy szempillantás alatt ott termett
kocsija mellett: kézen fogta a lányt és bevezette a palotába.
A számára kijelölt lakosztály pompásabb már nem is lehetett
volna, és még az udvarhölgyeinek szánt szobákat is finom ízléssel
és nagy gonddal rendezték be. A fogadás valóban minden
tekintetben tökéletes volt; Kozeri környezete az első pillanattól
kezdve láthatta, hogy minden aggodalmuk fölösleges: úrnőjük
igazán szerencsés, mert a legelső helyet fogja betölteni ebben a
házban. Feltevésüket hamarosan megerősítette, hogy a házban és
házon kívül mindenki tiszteletteljes magatartást tanúsított iránta.
Kaoru most azt remélte, hogy e hónap huszadik napján
beköltözhet a harmadik kerületben álló palotájába. Minden nap
elment megnézni, hogy halad a munka, és mivel a Nidzso-innek*
úgyszólván a tőszomszédságában járt, késő éjszakáig ott
várakozott, hogy értesülést szerezzen Kozeri szerencsés
megérkezéséről.
Csatlósai, akiket a lány kíséretének kiegészítésére kölcsönadott,
ott találták Kaorut épülő házának vályogfala mellett; azonnal
beszámoltak Kozeri költözködéséről és rendkívül ünnepélyes
fogadtatásáról. Kaorut bizonyára nagyon bántja, ha azt kellett
volna hallania, hogy hűvösen fogadták Kozerit. És most mégis
sokkal kevésbé örült a jó fogadtatás hírének, mint maga is várta.
Nála jobban senki sem tudhatta, milyen képtelenség, hogy ő - az
adott körülmények közt - netán féltékenységet érez; de nem is
erről volt szó. Egy dologban azonban bizonyos volt: ha életének
ezt a részét újra élhetné, egészen másként intézné ügyeit!
Sajnos, Jugiri ugyanebben a hónapban határozta el, hogy
lányát, Roku no Kimit, elküldi az új palotába. Minthogy Kozeri
pontosan ekkor érkezett meg a Nidzso-inbe, ezt Jugiri
szükségképpen úgy tekintette: Niu megkísérli, hogy keresztezze
tervét. Niu semmiképpen sem akart ujjat húzni ilyen hatalmas
személyiséggel, és volt benne annyi óvatosság, hogy ne szakítsa
meg Roku no Kimivel folytatott levelezését. A lány avatása nagy

eseménynek számított: már jó előre nagyon sokat beszéltek róla,

és az egész udvar élénk érdeklődéssel várta. A jelen körülmények
között Jugiri a legszívesebben elhalasztotta volna az ünnepet,
ámde úgy érezte, hogy ezzel valósággal elismerné vereségét. Így
hát a lányt huszonnegyedikén, az eredetileg kitűzött napon, annak
rendje-módja szerint felavatták. Jugiri egy időben más terveket is
szőtt. Kaoru persze köznemes volt, ezért ez a házasság egyáltalán
nem volt olyan vonzó, mint beházasodni a császári családba;
ráadásul Kaoru olyan közeli rokon volt, hogy nem hozhatott friss
vért a családba. De minden egyéb vonatkozásban kívánatos
partinak látszott, és ha igaz a szóbeszéd, hogy nemrég nagy bánat
érte titkos szerelmének halálával, valószínűleg meglehetősen
elhagyatottnak érzi magát, és boldog lenne, ha valami lekötné
figyelmét. Jugiri tehát elküldött Kaoruhoz, hogy kipuhatolja a
dolgot - ámde a fiatalembert mintha sértette volna az ajánlat.
- Az igaz - mondta -, hogy nemrégiben súlyos veszteség ért.
De nem értem, miért tekintik olyan magától értetődőnek, hogy az
ilyen csapás a házasság felé vonzza az embert?! Ha rajtam múlna,
a legszívesebben hátat fordítanék az egész világnak!
 - Nem ártana, ha ezek a fiatalemberek legalább udvariasak
lennének! - jegyezte meg Jugiri, amikor beszámoltak neki Kaoru
viselkedéséről. - Azt hiszem, senki nem állíthatja, olyan
indítvánnyal zaklatok bárkit is, amiről látom, hogy az nem fogadja
szívesen.
Kaoru jellemében azonban volt valami, ami megfélemlítette
Jugirit, és meggátolta abban, hogy családjában élvezett tekintélyét
olyan módon hasznosítja, amit közeli rokonságuk egyébként
természetessé tett volna. Többé nem is került szóba a dolog.
A fák már virágba borultan álltak. Kaoru a kerteken át elnézett
a Nidzso-in felé, és egyszeribe eszébe jutott az "elhagyott ház", a
ritka szép cseresznyevirág, melynek szirmai most "gyászolatlanul
hullanak".* Vágyott rá, hogy Udzsiról beszéljen, ezért elment
meglátogatni Niut. Niu ezekben a napokban csaknem állandóan a
Nidzso-inben tartózkodott, amit igazán

kedvező jelnek lehetett tekinteni. Ámde Kaoru lelke mélyén titkos

kívánság lappangott - jómagát ez éppen úgy meglepte, ahogy
bárki mást is elképesztett volna. Azt kívánta, bár ne lenne ilyen
zavartalan az életük. Kaoru úgy érezte, hogy érzelmeinek csupán
valami furcsa vadhajtása lehet ez, s nincs semmi jelentősége a
dolognak. Mert valójában mit is kívánhatna? Mi más hozhatna
neki örömet vagy lelki nyugalmat, ha nem az, hogy Niu
mélységesen ragaszkodik Kozerihez?
Hosszú ideig beszélgettek erről-arról, de estefelé Niunak
látogatóba kellett mennie a Császári Palotába. Már gyülekeztek is
a kíséretéhez tartozó csatlósok. Kaoru elosont a tömegből, és
Kozeri lakosztálya felé tartott. Milyen más élet zajlott itt most a
paravánok mögött! Tarka ruhás apródlányok sürögtek-forogtak.
Alighogy bejelentette magát, ülőpárnát nyújtottak ki, hogy azon
foglaljon helyet. Bizonyára valamelyik Udzsiból ismert
komornának köszönhette ezt a figyelmességet.
- Nagyon közel lakom - kezdte Kaoru -, tehát egyáltalán
nem esnék nehezemre átjönni, és boldogan töltenék több időt
is veled, de úgy érzem, Niu nemigen óhajtja, hogy idejárjak.
Kivéve persze, ha fontos megbeszélnivalónk akad. Megértem,
hogy a helyzet szükségképpen más, mint eddig. Most azéit
jöttem, mert kertemből a ködön át is halványan látom a cse
resznyefádat, s az minduntalan Udzsira emlékeztet. Ámbár at
tól tartok, hogy ez az ok nagyon is elégtelen . . .
Kozeri nagyon megsajnálta. Látszott, hogy Kaorunak társra van
szüksége. Hiszen ha elvehette volna Agemakit! És Kozeri azon
kezdett ábrándozni, milyen csodás is lenne, ha együtt jöhettek
volna a fővárosba, és nénje most itt lakna a harmadik kerületben.
Egész évben átjárhatnának egymáshoz, együtt örülhetnének a
dalos madarak jöttének, virágok nyílásának . . . E percben a sok új
szórakozás, a fényűző élet közepette magányosabbnak érezte
magát, mint valaha is, az elhagyatott hegyi faluban.
- Ó, úrnőnk - zajongták körülötte a komornái -, most itt
az ideje, hogy megmutasd neki, milyen hálás vagy mindazért,
amit érted tett. Nem bánhatsz úgy vele, mint bárki más ven
déggel.

Kozeri éppen azon töprengett, vajon kimenjen-e,

találkozhatnak-e szemtől szembe - de ekkor beállított Niu, hogy
elbúcsúzzék, mielőtt az udvarba megy. Kozeri szerette látni így,
tetőtől talpig ünnepi díszbe öltözötten.
- Ne légy hozzá rideg - suttogta Niu, mikor látta, hogy Kaoru a
függönyön kívül üldögél. - Elég kényelmetlen számomra, hogy
annyi mindent tett érted; igen, talán ostobaság is volt részemről,
hogy megengedtem. De hát a dolog úgy áll, hogy hálával tartozol
neki, és nem szabad, hogy úgy érezze, mintha erről
megfeledkeztél volna. Semmi rossz nincsen abban, ha kevésbé
szertartásosan fogadod, és elbeszélgetsz vele a régi időkről meg
egyebekről. Ámbár - tette hozzá egy perc múlva -, azt hiszem,
nem árt, ha óvatos vagy. Tulajdonképpen nem vagyok biztos
benne, hogyan érez irányodban. Némelykor úgy érzem, hogy lelke
mélyén . . .
Rendben van! De hát tulajdonképpen mit kíván tőle Niu:
hogyan viselkedjék? - tűnődött Kozeri. Ellentmondó intelmeiből
ezt aligha lehetne megállapítani. Ami saját személyét illeti, Kozeri
boldog volt, hogy végre kimutathatja háláját mindazért, amit
Kaoru érte tett. Főképpen azt óhajtotta értésére adni: mélyen
meghatja az a kívánsága, hogy az ő életében bizonyos mértékig
ugyanazt a szerepet töltse be, mint Agemaki. De ha Niu
gyanújának van valami alapja, ilyen kapcsolatot nem egyköny-
nyen lehet majd fenntartani.

NYOLCADIK FEJEZET

A fagyöngy

A jelenlegi császárnak feleségén kívül ágyasa is volt, mégpedig

egy régebbi bal kéz felőli miniszter lánya, akivel még igen
fiatalon került össze, jóval előbb, hogy trónra lépett. A császár
igen vonzódott hozzá, és eleinte bizonyosnak látszott, hogy őt
szánja a legmagasabb helyre. Később azonban feleségül
vette az akasi hercegnőt, akit csakhamar császárnőnek
nyilvánítottak. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebbet lehetett
hallani a császár ágyasáról; szerencsétlenségére neki csupán egy
gyermeke volt, a császárnő számos fia és lánya viszont most már
fontos szerepet kezdett játszani az udvarban.
Ez az egy szem gyermek lány volt - Második Hercegnő néven
ismerték. Anyjának az volt az egyetlen vágya, hogy számára olyan
jövőt biztosítson, amely mentes lesz saját pályafutásának
kudarcaitól és megaláztatásaitól. A Második Hercegnő roppant
csinos volt, s apja kedvencének számított, és ha nem is tett szert
akkora hírnévre, mint az Első Hercegnő,* a Palotában éppen olyan
rangja volt, mint a császárnő bármelyik gyermekének. Anyagi
szempontból sem került hátrányos helyzetbe, mert nagyapja, aki
igen gazdag ember volt, rendezett vagyoni helyzetben hagyta. így
módjában állt, hogy jó származású és megjelenésű udvarhölgyeket
vegyen maga mellé, és minden alkalomra finom ízléssel és a
legújabb divat szerint öltözködhetett.
Avatását tizennégy éves korában akarták megtartani. Az év
elejétől kezdve a császár csaknem kizárólag ennek az eseménynek
előkészítésével foglalkozott, mert feltette magában: olyan
pompával tartják meg a szertartást, amit hasonló alkalomból még
nem láttak az udvarnál. A Palota kincstárát felkutatták olyan
családi ereklyékért, amikhez a császárnak egyébként soha eszébe
nem jutott volna hozzányúlni, és mindenki eszeveszetten
dolgozott az ünnep sikere érdekében - ámde ekkor hirtelen elhunyt
a hercegnő anyja, akit még a forró évszakban valami démon szállt
meg. A császár úgy érezte, hogy megszakad a szíve. A hercegnő
anyja roppant szeretetre méltó és megnyerő asszony volt.
Mindenki, aki egyenrangúként érintkezhetett vele, elismerte, hogy
senki halála nem boríthatta volna az udvart ilyen gyászba, s a
Palotában egyetlen szolgáló sem akadt, aki nem érezte volna,
hogy igaz pártfogóját vesztette el benne.
A hercegnő úgyszólván gyerek volt még, s így szörnyű volt
számára ez a váratlan csapás. A császárnak nagyon fájt a szíve
szegénykéért, és mihelyt letelt a negyvenkilenc nap,* titokban
visszahozta a Palotába, és itt mindennap meglátogatta. Úgy

látta, hogy a lánynak nagyon jól áll a fekete szín, és hogy szellemi
képességei máris nagyon fejlettek: talán kevésbé élénk, mint az
anyja, de jobb az ítélőképessége. Látszott, hogy ameny-nyiben ez
személyes tulajdonságain múlhat, kitűnő férjet fog találni.
Kizárólag az anyai részről jövő családi támogatás hiányzott nála.
Volt ugyan két nagybátyja, de ezek az elhunyt asszonynak csupán
féltestvérei voltak, és sajnos sem rangjuk, sem általában a
befolyásuk és állásuk nem volt elégséges ahhoz, hogy hathatósan
segíthessék a fiatal lányt. Pedig az életének olyan szakaszába
lépett, amikor - s ezt jól tudta a császár - ilyen természetű jelentős
támogatás nélkül sok gyötrelem és nehézség várhatott reá. A
császár látta, hogy a hercegnő nyilvánvaló előnyei ellenére sem
lesz könnyű olyan jól kialakítani a jövőjét, amint szeretné, és
sokat emésztődött emiatt.
Egy őszi napon, amikor a Palota előtt a hervadó krizantémok a
legcsodálatosabb színárnyalatot öltötték,* és a borús égbolton
valami sajátos, szomorkás szépség áradt el, a császárnak hirtelen
eszébe jutott az ifjú hercegnő, és elindult, hogy felkeresse
szobájában. Egy ideig a lány anyjáról beszélgettek, és rendkívül
tetszettek neki a lány válaszai: értelmesen és józanul, de nem
ridegen válaszolgatott. Jelleme és külseje egyaránt igen megnyerő
volt, és bizonyosnak látszott, hogy mihelyt megismerik az
udvarnál, igen sok rajongója lesz. A lány helyzete Njoszan
hercegnőére emlékeztetett: apja, mielőtt végképp elvonult a
világtól, Gendzsi herceg gondjaira bízta a hercegnőt. Köny-nyen
meglehet, hogy ebben az esetben is valami ilyesmi lesz a legjobb
megoldás.
- Ez a megoldás azonban nem mindig kielégítő - mondta a
lánynak. - Remélem, jobbat is találunk.
Njoszan visszavonult a világtól, de hogy ennek ellenére
megtarthatta előkelő társadalmi helyzetét, és általában tekintélyes
személyiségnek tartották, ez teljes mértékben Kaoru hűségének
volt köszönhető: állandóan őrködött Njoszan érdekei fölött, és
olyan módon irányította ügyeit, ahogy azt más fiúgyermek meg
nem tette volna. Kaoru gondoskodása nélkül Njoszan nemcsak
elmerül az ismeretlenségbe, de rútul kihasználják és becsapják.
Kaorunál ez a vonás már egymagában is jó ajánlólevelet je-
lentett. A császár alaposabban mérlegelte a dolgot, és úgy vélte,
hogy rajta kívül senki mást nem tudna megnevezni, aki az ösz-
szes kívánalmaknak megfelel.
Fel sem vetődött a kérdés, hogy Kaorut feljogosítja-e
származása császári vérből származó hercegnővel kötendő
házasságra. Csupán egy kedvezőtlen körülmény akadt nála: úgy
hírlett, hogy más irányban már lekötötte magát.* Kaoru viszont
nem az az ember, aki - ha törvényes élettársának elfogadja a
Második Hercegnőt - később nyíltan vagy botrányos módon
elhanyagolná, és mivel nyilvánvaló, hogy mint bárki más, végül ő
is meg fog házasodni, a császár úgy vélte, leghelyesebb, ha
azonnal kipuhatolja Kaoru véleményét - nem számít, hogy a
hercegnő gyásza még úgyis hónapokon át tart.
A császár ezen a napon ostábla- és egyéb játékkal szórakoztatta
a hercegnőt. Ahogy lassan leszállt az este, egyre szépült a kert:
egyszer-egyszer zápor vonult végig, közben pedig a lenyugvó nap
sugarai pásztázták az esőtől harmatos virágokat.
- Udvaroncaink közül kik tartózkodnak itt a Palotában? -
kérdezte a császár.
- Felséged parancsára: Nakacukasza herceg,* Kanzuke
herceg* és őkegyelmessége,* a középtanácsos! - felelte a
szolgálattevő kamarás.
- Küldd hozzám őkegyelmességét! - adta ki a parancsot
őfelsége.
- Az ember azt sem tudta, mivel szórakozzék ilyen esős
napon! - szólt, amikor Kaoru megérkezett. - Zenéről
természetesen most nem lehet szó. Mi lenne a véleményed az
ostáb-láról? A hercegnő és én igen kellemes időtöltésnek tartjuk.
Semmi szokatlan nem volt abban, hogy őfelsége magához
hívatta Kaorut, ámde most titokzatosan hozzátette:
- Ha nyersz, ajándékot kapsz, méghozzá igen szépet.. . Va
lamit, amitől nem szívesen válok meg ... de te tudod, meny
nyire kedvellek . . .
Kaoru már sejtette, mi készül, de nem tett semmi megjegyzést,
és továbbra is figyelmesen várta uralkodója parancsait. A most
következő játékban három játszma közül kettőt megnyert.
- Nagy kópé vagy! - kiáltott fel a császár. - Hamarosan
fizetek, de addig is vigyél el zálogul egy szál virágot!
Kaoru nem válaszolt, hanem egyenesen kiment a kertbe, és
hozott egy szép szál fehér krizantémot.
- Ha ez olyan virág lenne, mely szerény kis sövény mellett
termett, nem győzném bámulni szépségét.
Ügyesebben már nem is válogathatta volna meg szavait.
Időnként következett még egy-egy újabb célzás, s minthogy
őfelsége szájából hangzottak el, kétségtelenül nagyon hízelgőek
voltak. Kaoru szerette halogatni döntéseit, és most is úgy vélte,
hogy később talán több kedve lesz fontolóra venni a dolgot. Ámde
ha belemegy ebbe a házasságba, az azt jelenti, hogy elvei ellen
cselekszik. Hosszú éveken át mindig sikerült elkerülnie az efféle
helyzeteket, s ha most hirtelen ilyen felelősséget venne a nyakába,
bizonyára úgy érezné magát, mint a szerzetes, ha világi embernek
öltözik, és egy időre, mint bárki más egyszerű halandó, részt vesz
az élet mindennapos dolgaiban. Az ajánlat persze így is hízelgő.
Az udvarnál egész sereg fiatalember akadt, aki égett a vágytól,
hogy olyan bátorítást kapjon őfelségétől, amiben Kaorunak szinte
mindennap része volt. Ámbár ha egyáltalában szó lehetne róla,
hogy ő, Kaoru, a császár lányát vegye feleségül, akkor már inkább
az Első Hercegnőt választaná, aki mindig is komolyan érdekelte.
Ez azonban bizonyára túlságosan nagyralátó terv lenne.
Jugiri egyre azt remélte, hogy ha kudarcot vall Roku no Ki-
mivel és Niuval kapcsolatos terve, még akkor is ráveheti Kao-rut,
hogy újra vegye fontolóra a dolgot. Alig hihette, hogy Kaoru, az
adott körülmények között, olyan sértőn kitartana elutasító válasza
mellett. Éppen ezért nem nagyon örült a hírnek, hogy Kaorunak
felajánlották a Második Hercegnőt. Ügy látszott, hogy Roku no
Kiminek nincs más választása, meg kell hódítania Niút, akinek
udvarlása ugyan nem volt valami lelkes, de továbbra is igen
kedves és mulatságos leveleket küldözgetett. És ha Niu érzelmeit
más nő köti le - ha így lenne is, nem lehetne vádolni érte, hiszen
az ilyen dolgok nem függnek akaratunktól -, a lány számára akkor
is jobb, ha jómaga pusztán szórakozást jelent Niu életében,
mintha
hozzámegy holmi szürke emberhez. Lehet, hogy az hódolattal és
tisztelettel venné körül, de egyszerűen nem lenne abban a
helyzetben, hogy olyan környezetet teremtsen számára, amiben
nevelkedett, és amihez természetesen minden joga megvan.
- Valóban keserves feladat egy apának, hogy férjet találjon
lányainak. Úgy sejtem, hogy ez még őfelsége számára sem
könnyű dolog - mondta Jugiri barátainak, s hangján némi
bosszúság érzett. - Képzeljétek el, milyen nehéz feladat ez a
magamforma egyszerű alattvaló számára, különösen ha olyan
lányról van szó, akiről már egy ideje sokat beszélnek. ..
Panaszával, szokása szerint, most is a császárnőhöz fordult.
- Azt sem tudtam, mit válaszoljak Jugirinak - vette elő
Niut a császárnő. - Tekintve, hogy az utóbbi két év alatt
erősen próbára tetted türelmét, azt hiszem, igen helytelenül
viselkednénk, ha kibúvót keresnénk. Meg kell állapítanom,
hogy Jugiri mindig igen méltányos volt. Talán nem érted, de
a te helyzetedben sok minden függ a házasságtól. Apád már
elhatározta, hogy rövidesen visszavonul, és neked másutt kell
majd támogatást keresned. Még a köznemesek is úgy érzik,
hogy egyetlen asszonnyal nem megy kielégítően a háztartás.
Vegyük például Jugirit. Általában rendkívül komoly gondol
kodású embernek tartják, de már évek óta megosztja érdeklő
dését Kumoi és Ocsiba között, és amennyire meg lehet ítélni,
igen jól bevált ez a megoldás. Ha minden jól megy, rövidesen
a legmagasabb polcra jutsz. Nem látom be, miért ne vennél
hites feleséged mellé egy vagy akár több ágyast is, a magad
ízlése szerint.
Mindez teljesen ésszerűnek tetszet, Niunak nem is volt soha
kifogása Roku no Kimi személye ellen. Csupán attól félt, hogy
Jugiri állandó felügyelete alá kerülne. Ez biztosan véget vetne a
megmaradt, szűkre szabott szabadságának is, márpedig ez a
gondolat évek óta félelemmel töltötte el. De bármilyen
kellemetlennek ígérkezett is ez a helyzet, Niuban elég józanság
volt ahhoz, hogy megértse: ha végleg kenyértörésre kerülne sor a
nagy kancellárral,* ebből még nagyobb kellemetlenségek
származhatnak. Jobb is lenne fontolóra venni a dolgot. Egyébként
nem Roku no Kimi volt az egyetlen, akinek udvarolgatott. Többek
között Kobai lányával is élénk levelezést folytatott. Sajnálta is,
hogy oly ritkán látja a lányt.
Újév napjával véget ért a Második Hercegnő gyásza. Itt volt az
ideje, hogy foglalkozzanak a dologgal. Kaorunak több alkalommal
is értésére adták, hogy a császár valami jelt vár tőle. Nagy
tiszteletlenség lett volna, ha tudomást sem vesz a dologról. Kaoru
tehát többször is óvatosan célzást tett rá, s a császár válaszából
mindannyiszor világosan kitűnt, hogy egyáltalán nem óhajtja
kerülni a témát. Kaoru, bizalmas értesülései révén, arról is
tudomást szerzett, hogy őfelsége már meg is állapította a
házasságkötés időpontját; saját megfigyelései is alátámasztották
ezt. Kaoru szívét azonban még teljesen betöltötte Agemaki
emléke. Minden boldogságának útját állta a gondolat, hogy ez a
szerelem - melyről biztosan tudta, hogy életének egyetlen mély és
maradandó szenvedélye - az ő hibájából végződött úgy, ahogy
végződött: terméketlenül, beteljesületlenül. Érezte, ha van is
lehetősége rá, hogy újra felgyúljon a szíve, ezt nem holmi
elkényeztetett teremtés fogja felidézni, amilyen a Második
Hercegnő is, hanem más: lehet, hogy társadalmilag alacsonyan áll
majd, de szellemében vagy külsejében legalábbis emlékeztetni
fogja arra a hölgyre, akit elvesztett.
Kihirdették, hogy Niu és Roku no Kimi esküvőjét a nyolcadik
hónap közepén rendezik meg. Kozeri elszörnyedt a hír hallatára.
Bizonyosra vette, hogy most már mindennek vége. Nemsokára
megmutatkoznak Niu elhidegülésének első jelei. A fiatalembernek
egyébként olyan híre volt, hogy erre ő már rég felkészült. Ámde
semmi ilyesmi nem történt. Ez azonban távolról sem nyugtatta
meg, hanem még csak fokozta rettegését: várta a pillanatot,
amikor óhatatlanul bekövetkezik a hirtelen fordulat. De talán nem
is hirtelen jön majd a változás. Tudta, egyszerű emberek képesek
rá, hogy egyik napról a másikra megszakítsanak egy viszonyt.
Érezte, hogy Niu az ilyen nyílt magatartást bizonyos tekintetben
durvának találná. Ez azonban semmit sem változtat a helyzeten. A
valóság az, hogy elvesztette Niüt, és semmi értelme, hogy
továbbra is itt ma-
radjon az udvarban. Pedig szégyenletes visszatérés lenne, és
bizony nem kecsegtető, hogy szembe kell néznie a falusi
csőcselékkel, amely vajmi ritkán van tekintettel az ember
érzéseire.
Niuval szemben igyekezett éppúgy viselkedni, mint eddig, és
egy szóval sem említette, mit hallott. Niu sem utalt a dologra, de
ezer jelét adta gyengédségének és szeretetének, mert így akarta
értésére adni, hogy iránta érzett vonzalmát soha semmi meg nem
változtathatja.
Az ötödik hónapban Kozeri gyengélkedni kezdett.
Szemlátomást nem lehetett komoly baja; étvágya azonban nem
volt a régi, és hamar elfáradt. Niunak igen kevés tapasztalata volt
ilyen dolgokban, s így állapotát az időjárással magyarázta:
szokatlan forróság volt. Ámde meglepő tünetek is jelentkeztek.
Niu ekkor célozni próbált állapotának nyilvánvaló okára. Kozeri
elpirult, de azt mondta, nincs semmi alapja, hogy ilyesmit
feltételezzen, és ettől kezdve próbált úgy viselkedni, mintha nem
volna semmi baja. Hölgyei természetesen levonták a maguk
következtetését, de egyikük sem merészelte feltárni a helyzetet
Niunak, s így az továbbra is bizonytalanságban maradt.
Elérkezett a nyolcadik hónap, és Kozeri mind több és több
részletet hallott az esküvői előkészületekről. Niu nem akarta
eltitkolni, mi készül, de kínban volt, mert nem tudta, hogyan
hozza szóba; már sürgette az idő, s még egyszer sem tett róla
említést. Kozeri ostobaságnak tartotta ezt a titkolózást, és nagyon
felháborodott miatta. Hát Niu nem gondol arra, hogy
házasságkötése országos esemény, és mindenütt szóbeszéd
tárgya? Nevetséges és sértő azt képzelni, hogy egyedül őelőtte
kell titkolnia a dolgot.
Mióta Kozeri beköltözött a Nidzso-inbe, néhány kivételes
esettől eltekintve, Niu még a Palotában való szolgálatának
időszakai alatt is minden este visszatért hozzá, és többé sehol
másutt nem hált. Niu azonban tudta, hogy hamarosan kénytelen
lesz olykor-olykor távol maradni,* és hogy ez minél kisebb
megrázkódtatással járjon Kozeri számára, még házasságkötése
előtt egy-két ízben céltudatosan szolgálatban maradt egész éj-
szaka. Kozeri ezt természetesen úgy értelmezte, hogy érzelmei
máris kihűlőben vannak.
Kaorut nagyon bántották ezek a hírek. Ha valaki olyan
temperamentumos, mint Niu, bármennyire szereti is Kozerit,
bizonyára behódol Jugiri szép és elegáns lányának, aki mégis
sokkal közelebb áll az ő világához. Ráadásul Roku no Kimit
olyannak ismerte, mint akinek különös tehetsége van ahhoz, hogy
megvédje a maga érdekeit. Bizonyára gondja lesz rá, hogy Niu
idejét és figyelmét senki más ne nagyon köthesse le, és ha Niunak
hébe-hóba sikerül is megszöknie az új palotából, bizonyos, hogy
Kozeri szíve megszakad bele, hiszen hónapok óta jóformán
egyetlen órára sem vált el Niutól. El sem tudta képzelni, hogyan
lehetett valaha is olyan esztelen, hogy ő maga segítse elő ezt a
kapcsolatot. Egyszerűen őrültségnek érezte saját viselkedését azon
az éjszakán, amikor először hozta össze Kozerit Niuval. Újra
végiggondolta az egész históriát. Mindig is az volt a véleménye,
hogy jómaga olyan életmódra kötelezte el magát, ami másokénál
mindenesetre sokkal egyszerűbb. Az életnek volt egy olyan része,
ami őt nem érintette, gondolatainak sima tükrén sosem vert
hullámot. Ámde mindez egyszeribe felborult, amikor beleszeretett
Age-makiba; azokat a zavaró gondokat, amelyekben mások
őrlődnek, most már ő sem tudta kirekeszteni saját életéből: egy
szempillantás alatt úgy elborították, hogy semmi mással nem
tudott törődni.
És mégis, megmaradt benne a múltban beléje idegződött
tartózkodás, amely lehetetlenné tette számára a kezdeményezést -
hogy erőnek erejével kikényszerítse a lányból azt a szerelmet,
mely úgysem a szíve mélyéből fakadna. így élt évről évre, egyre a
jövőben reménykedett, várta a fordulatot, amely csak nem
következett be. Közben a lánynak - aki, ha egészen más módon is,
de mégis szerette őt, és kereste az utat, hogyan tarthatná meg
barátjának, és hogyan tehetné boldoggá - az a szerencsétlen
gondolata támadt, hogy helyette vegye el Kozerit. Agemakinak ez
az ajánlata akkor szíven ütötte. Esztelen önfejűségében
elhatározta, hogy megmutatja neki: nem lehet őt ilyen egyszerűen
lerázni. Akkor nyilván úgy okoskodhatott,
hogy ha Kozeri le lenne kötve, Agemaki nem találna kibúvót -
most azonban az egészet gyerekesnek, szinte hihetetlennek érezte.
"Bizony - gondolta Kaoru -, még Niut is feszélyezi kissé az a
mód, ahogy ebben a dologban velem szemben viselkedett, ha
ugyan, ami fölöttébb valószínű, teljesen meg nem feledkezett róla,
milyen szerepem volt abban, hogy ő és Kozeri összekerüljön. Ha
meggondolom, szinte bizonyos vagyok benne, hogy már
elfelejtette mindezt, hiszen még halvány célzást sem tesz soha
erre az időszakra. Utóvégre a Niuhoz hasonló emberek nemcsak a
nőkkel bánnak csúnyán. Az ügyben tanúsított teljes felelőtlensége
mélyen, a jellemében gyökerezik, és ez szükségképpen érvényesül
saját nemével szemben is."
Kaoru hajlamos volt rá, hogy szigorúan ítéljen meg másokat,
mert nem vett tudomást a tényről - pedig már rég rájött -, hogy
saját viselkedése is roppantul ésszerűtlen és különös.
Éjszakánként, ahogy egyedül feküdt ágyában - noha semmi oka
nem volt rá, hogy egyedül maradjon -, újra meg újra átgondolta
mindazt, ami történt, s ha a szél vagy eső leghalkabb neszére
felriadt, elölről kezdte az egészet. Annyi mindenesetre bizonyos,
állapította meg, hogy ami más emberekhez való kapcsolatát illeti,
élete a múltban teljesen elhibázott volt, és szemlátomást az is
marad. Számtalan ismerőse akadt, emberek, akikkel kellemesen el
lehetett beszélgetni, voltak alárendeltjei, akiktől megszokta, hogy
körülötte legyenek, s közülük egyikhez-másikhoz bizonyos
értelemben nagyon ragaszkodott is. De ennyi ember közt egy lélek
sem akadt, akihez, a szó igazi értelmében, benső barátság fűzte
volna. Eszébe jutott Niu ötlete, hogy messzi vidéki házakban
elrejtve bizonyára egy sereg lány él, akinek családja valaha jobb
napokat látott, s hogy ezeket a lányokat kellene megkaparintani.
Maga a legcsekélyebb érdeklődés nélkül hallgatta Niu ábrándjait.
Mit érdekelheti ez a magafajta embert, akit már csak egy lépés
választ el attól, hogy teljesen elvonuljon a világtól? Valóban,
akkoriban az volt az egyetlen gondolata, hogy minden
felelősségtől és tehertől mentesíti életét. Ezután kezdett járni
Udzsiba, és fölfedezte a két hercegnőt: furcsa, de mintha ben-
nük öltött volna testet Niu ábrándja. Ami ezután következett, az
már a végső romlást jelentette: lemondott elhatározásairól,
rácáfolt saját elveire, halomra döntötte minden tervét ...
Hajnalodott. A köd borította sövény mentén egymás után
előmosolyogtak az eddig csupán szürke foltnak tetsző virágok.
Köztük itt is, ott is előbukkant egy-egy sápadt hajnalkavirág,
"mely egy és ugyanazon órában kivirágzik, és máris elhervad" -
az a virág, amellyel képzelete mindig is sokat foglalkozott,
nyilván azért, mert állandóan élt benne a lét bizonytalanságának
tudata. A faredőnyöket mind kinyitotta, lefeküdt és még egy kicsit
szundikált. Amikor felébredt, már világos nappal volt. A hajnalka
már megfonnyadt, elhervadt. Ö, Kaoru, volt az egyetlen ember,
aki nyitni látta!
- Átmegyek a Nidzso-inbe - mondta egyik szolgájának. -Szólj,
hogy készülődjenek! Bármelyik kocsi megfelel.
- Niu herceg őfelsége palotájában van tegnap óta - mondta az
ember. Láttam, hogy az este üresen tért vissza a kocsija.
- Akkor Kozeri hercegnőt keresem fel - szólt Kaoru. - Hallom,
gyengélkedik. Ma szolgálatban vagyok a Palotában, tehát úgy kell
befejeznem a látogatást, hogy a Palotába érjek, mielőtt még
felébred az udvari nép.
Felöltözött és ahogy kifelé tartott, kis kerülőt tett, elsétált a
virágok mellett. A kecses mozgás és testtartás természetes
adottság volt Kaorunál, s tévedés lenne azt hinni, hogy amint most
elbűvölő mozdulattal le-lehajolt, mert szemügyre akart venni egy-
egy virágot, ezt alattomban arra szánta, hogy magára vonja a
figyelmet. Száránál megcsippentett egy hajnalkát és letépte.
Harmat záporozott ruhája ujjára.
- Miért, hogy szívemnek mindig az a legdrágább, ami a
reggeli harmatnál is illanóbb?
Ezt a költeményt mondta. Kifelé tartott, és vitte magával a
virágot. Mihelyt teljesen kivilágosodott, felszállt a köd, és csodás
alakzatokban kavargott fent a légben. A házbeli hölgyek
feltételezhetően még ágyban voltak, tehát tapintatlanság lett
volna, ha kopogtat a redőnyön vagy a szárnyas ajtón. De kiáltani
sem akart, hogy így kérjen bebocsátást. Talán képte-
lenség is, hogy ilyen korán beállít. De embere, akit azért küldött
be, hogy a középső kapun át vessen egy pillantást Kozeri
lakosztálya felé, azt jelentette, hogy az ablakredőnyök mind
nyitva állnak, a hercegnő hölgyei talpon vannak, és nyilván
felöltöztek már. Kaoru kiszállt kocsijából, és a köd leple alatt
halkan beosont a házba. Bentről a hölgyek persze nem látták, ki
az, és eleinte azt hitték, Niu tért vissza váratlanul valami titkos
kirándulásáról. Kaorut azonban egy pillanat alatt elárulta iilata.
- Milyen csinos - suttogták a fiatalabb komornak. - Csak
az a kár, hogy mindent olyan komolyan vesz!
Meglepetésnek nyoma sem látszott rajtuk, nyomban
kinyújtottak egy párnát; szemlátomást örültek a korai
látogatásnak.
- Kétségtelen, hogy úrnőtök parancsára kínáltok meg itt
hellyel, én pedig nem akarok hálátlannak mutatkozni. De rosz-
szul esik, hogy ilyen szertartásosan bánnak velem, s nem is lesz
bátorságom gyakran eljönni, hacsak úrnőtök több bizalommal
nem lesz irántam . . .
- Nos - kérdezte valaki -, hol óhajtanál helyet foglalni?
- Úgy vélném - válaszolt Kaoru -, hogy a magamforma régi
barát számára a fülke mellett sokkal megfelelőbb hely
kínálkoznék. De, mint mondtam is, ti csak úrnőtök utasításait
követitek, ezért nincs más választásom: alkalmazkodnom kell.
Kozeri elfüggönyzött heverője az ajtó közelében állt, és
Kaorunak bizony nagyon kényelmetlen helye volt a küszöbön.
- Engedd meg, hogy átjöjjön a másik oldalra! - kérlelték
az udvarhölgyek Kozerit.
Kozeri kénytelen volt elismerni, hogy Kaoru viselkedésében
sosem volt semmi riasztó vagy támadó jelleg. Furcsa, hogy
jelenlétében mégis mindig feszengést, zavart érez. De e percben a
fiatalember annyira szelídnek és tartózkodónak látszott, hogy
Kozeri lassan-lassan legyűrte régi bizalmatlanságát, és olyan
könnyed és természetes modorban beszélt vele, mintha valami
közömbös ismerőse lenne. Csak akkor szótlanodott el, amikor az
egészségi állapota felől kezdett érdeklődni. Kaoru észrevette,
hogy a lány igen nyomott hangulatban van, ezért minden módon
igyekezett lekötni a figyelmét: a nap esemé-
nyeiről mesélgetett, és kedves, baráti hangon próbálta felkelteni
érdeklődését minden iránt, ami körülötte történik.
Ujabban minden találkozásuk alkalmával felfedezett valami
hasonlóságot Kozeri és Agemaki közt, amit addig még nem vett
észre. Szinte hihetetlennek érezte, hogy nem maga Agemaki ül a
függöny mögött. Kaoru ki is nyújtotta kezét, hogy félrehúzza a
függönyt, de észrevette, hogy az udvarhölgyek szemmel tartják, s
erre lehanyatlott a keze. Arra a következtetésre jutott, hogy
vannak dolgok az ember életében, amelyek elől lehetetlen kitérni.
Gondolatait folytatva, fennhangon így szólt:
- Társadalmi szempontból persze sohasem volt kilátásom
igazán ragyogó pályafutásra. De hittem benne, hogy az életet
le lehet élni azok nélkül az idegtépő feszültségek és izgalmak
nélkül is, amelyek tönkreteszik a legtöbb ember egészségét és
boldogságát. De különös is most visszatekintenem erre a becs
vágyra! Mert egyrészt Agemaki halála, másrészt a veled kap
csolatos, átkozott bolondságom* miatt oly messze kerültem
attól a nyugalomtól, amelyet eszményemnek tekintettem, hogy
távolabb már nem is lehetnék tőle. Ámde számtalan olyan em
bert látok magam körül, akik igazán bajban vannak: elvesz
tették hivatalukat és így tovább - és kénytelen vagyok elis
merni, hogy nekik sokkalta több okuk van a panaszra.
A hajnalkát lefektette egy legyezőre. Ahogy most rápillantott,
látta, hogy már egészen rozsdabarna, de úgy vélte, most talán még
szebb, mint amikor letépte. Roppant gyengéden felemelte, és a
függönyön keresztül átnyújtotta Kozerinek:
- Éppoly igézően ragyog e hajnalka, mint pirkadatkor, noha
minden fehérsége immár átszállt a harmatcseppekbe.*
Kozerit elbűvölte Kaoru ügyessége: nem is óvatoskodott, mégis
úgy tette elébe a virágot, hogy még rajta ragyogott minden
harmatcsepp.
- Boldogabb a virág, mely meghal az üde hajnalon, mint én,
aki mint a harmat, megvárom a találkozást a lángoló nap
pal . .. Igen, még ezek a harmatcseppek is megpihenhetnek
valahol, de én . . .
Leheletszerűen suttogta el e szavakat, majd hirtelen elhall-
gatott, mint aki fél, hogy Kaoru meghallja. Ö pedig ismét úgy
érezte, mintha Agemaki lenne a függöny mögött.
- Újabban - ahogy már ez ősszel lenni szokott - csak még
lehangoltabb vagyok - mondta Kaoru. - Hogy agyonüssem az időt,
ellátogattam Udzsiba. Szinte elviselhetetlen volt látni, hogy
romlik, pusztul ott minden. Hallottam már ilyet. Másoknak is
ugyanilyen tapasztalatuk volt, amikor Gendzsi halála után két-
három év múlva ellátogattak az új palotába vagy a szagai
kolostorba, ahol Gendzsi utolsó éveiben oly sok időt töltött. A
folyó, a virágok, a fák - minden a hercegre emlékeztette őket, s az
volt egyetlen gondolatuk, hogy a lehető leggyorsabban
távozhassanak. Persze Gendzsi egészen rendkívüli hatással volt
mindenkire, kis és nagy emberekre egyaránt, s az sem számított,
hogy esetleg egészen távoli volt a kapcsolatuk. A háza népéhez
tartozó hölgyekből is kiveszett minden érdeklődés az élet iránt, és
javarészt szétszéledtek, elmentek kolostorba vagy remetelakba.
Szívszaggató történeteket hallani a komornákról: bár csak egészen
felületes kapcsolat fűzte őket a herceghez, halála annyira megrázta
őket, hogy elvándoroltak erdőkbe, hegyek közé - sohasem látták
őket viszont a fővárosban. Már úgy látszott, hogy a "feledés füve"
örök időkre benövi az új palota csarnokait, de ekkor odaköltözött
Jugiri; most már a császári hercegek közül is többen ott laknak.
Egyszóval árpalota rövid idő alatt megint olyan lett, mint régen.
Érezték is, hogy ha olyan megrázó esemény, mint Gendzsi halála,
elmosódhatott az emberek emlékezetében, nincs is olyan
szomorúság, amire gyógyulást ne hozna az idő. Természetesen én
mindezt csak hallomásból ismerem. Jómagam túlságosan fiatal
voltam, s így Gendzsi halálakor nem érezhettem azt, amit a
többiek. Igyekszem meggyőzni önmagamat: semmi sem
indokolja, hogy magunk is évek múltával ki ne heverjük a
bennünket ért csapást. És mégis úgy érzem, hogy engem a síron
túlra is elkísér majd a bánatom.
Kaoru keserű könnyekre fakadt. Még ha Kozeri nem is
osztozott volna bánatában, szenvedése láttán meg kellett sajnálnia.
Egy pillanatig a lány sem bírt szólni, könnyeivel küszködött, és
együttérzőn, csendben üldögéltek.
- Bármit odaadnék érte, ha ismét Udzsiban lehetnék! -
mondta végül a lány. - "A magány nem sebezhet úgy. . ."*
Ismerem a költeményt, de eddig nem volt alkalmam meggyő
ződni igazáról. Annyit tudok csupán, hogy ha visszamehetnék,
bármilyen egyhangú is ott az élet, soha többé nem jönnék el.
El sem tudod képzelni, mennyire irigylem Ben no Kimit.* Né
hány nap múlva lesz apám halálának évfordulója. Vágyom rá,
hogy halljam a templom harangját, és már egy ideje szeretném
megkérdezni tőled, nem tudnál-e magaddal vinni.
- Attól tartok, hogy erről szó sem lehet - válaszolta Kaoru. -
Az évnek ebben a szakában még férfi számára is keserves az
utazás. Terveztem, hogy ismét elmegyek, és rendbe teszem a
dolgokat, de teljesen lehetetlen volt. Már jó egy hónapja, hogy ott
jártam. Minden szükséges intézkedést megtettem a Tanítónál,
hogy megüljék apád halálának évfordulóját. Én a te helyedben
templommá alakíttatnám át a házat. Időnként kijárni, amint
magam is szoktam, csupán arra jó, hogy fájdalmas emlékeket
ébresszen az emberben, ami senkinek sem használ. Viszont ha
átalakíttatnád templommá, ez biztosan igen nagy vigaszt jelentene
halottaid lelkének. Természetesen nem is gondolhatok arra, hogy
beleegyezésed nélkül bármit is tegyek ebben az ügyben. Közöld
velem, mi a véleményed. Biztos lehetsz benne, hogy azt fogom
tenni, amit a legjobbnak tartasz.
- Azon kívül, amiben a Tanítóval már megegyeztél, szeret.-
nék felajánlani néhány írást és szobrot - mondta Kozeri. -Nem
lehetne, hogy ezzel az ürüggyel egy kis időt eltölthessek ott
visszavonultságban?
- Nem, lehetetlen! - tiltakozott Kaoru. - Egyelőre igyekezz
beletörődni helyzetedbe.
Késő reggelre járt, és már szállingóztak a látogatók.
Kellemetlen feltűnést okozna, ha még sokáig maradna.
- Sem itt, sem másutt sohasem tudnék belenyugodni - szólt
Kaoru, amikor felállt -, hogy függönyödön kívül kell marad
nom. De ettől függetlenül megígérem: ez nem fog elriasztani
attól, hogy ismét eljöjjek.
Eszébe jutott, hogy valami magyarázatot kell adnia, miért jött
olyankor, amikor Niu nincsen itthon, mert különben meg-
haragítja. Behívatta tehát Niu egyik szolgáját és megmagyarázta:
abban a hiszemben volt, hogy Niu már visszajött az udvartól.
- Úgy hallottam, hogy már éjszaka hazajött - mondta. -Korán
jöttem, abban a reményben, hogy találkozhatom vele, ugyanis
jómagam most délelőtt szolgálatban leszek a Palotában.
- Őfensége csak később tér vissza az udvarból - mondta az
ember.
- Este újból eljövök - közölte Kaoru.
Valahányszor Kozerinél tett látogatásából hazatért, mindig
ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták. Mikor látta Agemaki
makacsságát, miért is nem hallgatott inkább tanácsára, ahelyett
hogy saját magát és Kozerit is ilyen értelmetlen boldogtalanságba
taszította?
Kaoru továbbra is buzgón imádkozott, és folytatta a vezeklést
Agemaki lelki üdvéért. Anyja, Njoszan úrhölgy, általában
nemigen igyekezett érvényt szerezni anyai tekintélyének, és csak
nagy ritkán avatkozott Kaoru dolgaiba, de most komolyan
aggódni kezdett fia buzgalma láttán.
- Ha már nem leszek - mondta Kaorunak -, természetesen
tehetsz, amit akarsz. De ne fossz meg engem egyetlen büszke
ségemtől és vigaszomtól. Tudom, igen különös, hogy én, aki
letettem a fogadalmat, akadályokat gördítek utadba. Meg kell
azonban gondolnod, hogy számomra nagyon fájdalmas s üd
vözülésemet végzetesen meggátolhatja, ha ilyen irányban ha
ladsz.
Szegényke! Kaorunak ez igazán nem volt szándékában! Ettől
kezdve anyja társaságában gondosan került mindent, amiből
következtetni lehetett volna nagy boldogtalanságára, vagy arra,
mennyit vezekel és imádkozik.
Niút a nyolcadik hónap tizenhatodik éjszakájára várták az új
palota keleti szárnyába,* ahol Jugiri parancsára már korábban
rettentő nagy takarítást, seprést csaptak. Ahogy a hold egyre
feljebb hágott az égen és Niu csak nem jelent meg, Jugiri
komolyan rettegni kezdett, főként, mivel igen jól tudta, hogy Niu
az elmúlt évek alatt mindent megtett, hogy elkerülje
ezt a házasságot. Küldöncöt indított, hogy megtudja, mi történt, s
ez azzal a hírrel tért vissza, hogy őfensége a kora esti órákban
elhagyta a császári Palotát, és egyenesen a Nidzso-inbe ment. Ez
nem valami biztatóan hangzott, hiszen Jugiri tudta, hogy Niu oda
költöztette be egyik szeretőjét. Ámde mindenki várta már, hogy
ezen az éjszakán megtörténik az eljegyzés, és Jugiri bizony
roppantul ostoba helyzetbe kerül, ha Niu nem jelenik meg. Ezt a
költeményt küldte fiával, Kurodo no Sosóval:
"Magasan áll a hold a ház fölött, mely egyre vár. Tovaosonnak
az éjszaka órái, de léptek még nem közelegnek."
Niunak eredetileg az volt a szándéka, hogy a császártól
egyenesen az új palotába megy, és fel sem keresi Kozerit, mert
úgy gondolta, hogy így kevesebb fájdalmat okoz a lánynak. Még a
császári Palotából üzenetet küldött neki, ámde olyan választ
kapott, hogy elhatározta: mégis betér a Nidzso-inbe; mihelyt
azonban ott volt, egyszeribe hallatlanul nehezére esett, hogy
távozzék. Soha még ilyen vonzónak nem látta a lányt. Niut nagyon
bántotta, hogy kénytelen fájdalmat okozni neki, és ahogy
holdvilágnál együtt üldögéltek, ki nem fogyott a gyengéd
ígéretekből és fogadkozásokból. Kozeri ettől az órától rettegett
már napok óta, de eltökélte, hogy Niu előtt nem mutatja, mit
szenved; annyira sikerült elrejtenie érzéseit, hogy amikor Kurodót
bejelentették, a lány viselkedéséből nem lehetett megállapítani,
hogy tudja, miért jött. Niut nagyon meghatotta Kozeri
fegyelmezettsége, de a Kurodo útján érkezett üzenet mégis eszébe
juttatta, hogy másokra is tekintettel kell lennie.
- Nem maradok el sokáig - mondta Niu. - Ne nézz a holdba,*
mialatt távol vagyok. Nem jó ilyesmit tenni, ha közben az ember
gondolatai másutt járnak.
És hogy kedvezőbb hatást keltsen,* előbb visszatért a
főépületbe, és onnan jött elő, hogy csatlakozzék Kurodóhoz. A
lány néhány pillanatig bámult utána. Niu nem fordult vissza.
Kozeri a párnájára hanyatlott. Tudta, hogy valami rettenetes
történt; de jóformán fel sem fogta, mi az. Aztán megindultak a
könnyei, és világosabban kezdett működni az agya: igen,
féltékenységet érez - ez az az érzés, melyről annyit hallott, és
megfogadta, hogy az ő szívében sohasem ver tanyát. Ez hát a
féltékenység, a legnagyobb gyötrelem, mely ember lelkére
nehezedhet !
Gyerekkora éppen elég szomorú volt: neki és Agemakinak
senkijük sem volt, aki gondoskodott volna róluk, csupán az apjuk
- akinek viszont minden gondolata már rég csak a jövendő élet
körül forgott. Igen, az Udzsiban töltött évek eseménytelenek, sőt
nyomasztóak voltak, de ott legalább azok a nyugtalanító, gyötrő
érzések is elkerülték őt, amelyek viszont osztályrészül jutnak
neki, mióta csak kilépett a nagyvilágba.
Igaz, amikor az apja meghalt, majd pedig az ő halálát még
szörnyűbb veszteség követte, úgy érezte: mindennek vége. Pedig
nemcsak hogy nem ért véget, de váratlanul új fordulat jött. Niuval
való kapcsolatán mindenki álmélkodott. Helyzetét tekintve több
volt ez, mint amit valaha is várhatott vagy remélhetett. De ő
sohasem vesztette el a fejét. Kezdettől fogva tudta, hogy az egész
nem tarthat soká; Niu nyilvánvaló odaadása enyhítette ugyan
gyanakvását, de nem ringatta tévhitbe - és most eljött a vég.
Ámbár mégsem mondhatta ezt abban az értelemben, mint
övéiről, akiket a halál ragadott el tőle. Annak ellenére, ami ma
éjszaka történt, szíve mélyén érezte, hogy Niu szerette, és
szeretheti ismét.
Ott ült, és vigasztalanul bámult a holdba. Enyhe szellő
fújdogált, és susogva járt a palota kertjében álló fenyők között.
Kozeri hölgyei gondolták is, milyen kellemes ellentét ez a
magányos udzsi házat meg-megrázó, fülsiketítő viharokhoz
képest. Kozeri azonban e pillanatban boldogan elcserélte volna a
kellemes szellő sóhaját a tölgyfák között zúgó szél süvölté-sével:
- Magányos falumban a hegyi szél legvadabb őszi tombo
lása sem dermesztette így meg szívemet!
A pillanat szenvedése ilyen könnyen feledteti a múlt
fájdalmait.
- Gyere el az ablaktól! - kérlelte az egyik idős komorna. -
Nem tudod, hogy veszedelmes a holdba nézni? ... Jaj ne
künk! Nézzétek! Hozzá sem nyúlt a vacsorához! Úrnőm, mi
van veled? Szegény testvéred r^omdokába akarsz lépni? Ugyan
már, viselkedj józanul, próbálj észre térni!
 A fiatalabb komornak jobbára csak kezüket tördelték, és azt
sóhajtoztak, hogy bizony nagy baj ez. Egyikük ellenben így
vélekedett:
- Dehogyis! Én szemre is megmondom bárkiről, hogy sze
relmes-e. Lefogadom, hogy vissza fog jönni. Az a másik sem
mit sem számít!
Miért nem maradnak nyugton, miért nem hagyják, hadd menjen
minden a maga útján?! Nem rájuk tartozik! Az ő dolga, hogy
bíráljon, de az is, hogy megbocsásson.
- Nem ő az egyetlen férfi a világon! Itt van őkegyelmes
sége!* Szerelmesebb már nem is lehetne beléd, és nagyon bol
dog lenne, ha őfensége* helyében lehetne!
Egy dologban valamennyien megegyeztek: valamelyik előző
életében minden bizonnyal igen különös dolog történhetett Ko-
zerivel.
Habár fájt Niunak, hogy otthagyja Kozerit, mégis kíváncsiság
és izgalom fogta el, ahogy közeledett az új palotához. Nagy
gonddal öltözött, és válogatottan finom fűszerekkel illatosította be
magát. Roku no Kimi szobáit csodálatosan feldíszítették és
elrendezték. Niu nem várhatta a lánytól a zsenge fiatalság
törékeny báját, viszont sok egyéb szempontból érdekesebbnek
ígérkezett, mint egy gyereklány. Niu tulajdonképpen a
kevélységétől félt, attól a konok, önelégült tetszelgéstől, ami a
Roku no Kimihez hasonló lányok zömét ellenszenvessé tette
számára. De az első szempillantással felmérte, hogy Roku no
Kimi egyáltalán nem ilyen. Látszott, hogy igen jól meg fognak
férni egymással.
Gyorsan eltelt a hosszú őszi éjszaka, hiszen már akkor igen
későre járt, amikor Niu megérkezett. Mihelyt kivilágosodott,
sietve visszatért a Nidzso-inbe, de nem ment egyenesen Koze-
rihez, hanem elment a férfilakosztályba: aludt egy keveset, majd
megírta a másnap reggeli levelet.
- Nem úgy fest, mint akit csalódás ért - suttogták a höl
gyek, akik szolgálatban voltak körülötte. - Nagyon szomorú
kilátás ez úrnőnk részére. A herceg szíve lehet olyan tágas,
mint az égbolt, és nagy, mint a földkerekség, de ezek szerint
mégiscsak szenvedés vár Kozerire.
Az asszonyok nem egészen szenvtelenül szemlélték a
helyzetet, mert többségük bizonyos fokig Niu kegyében állt, és
bizony nem örültek volna, ha Niut ezentúl az új palotához kötnék
érzelmei.
Niu szerette volna megvárni Roku no Kimi válaszát, de tudta,
hogy az elmúlt néhány óra szükségképpen fájdalmas lehetett
Kozeri számára. Elküldte tehát levelét, majd nyomban hozzá
sietett, meg se várta, hogy rendbe hozzák haját és ruháját. Kozeri
már nem is erőltette az alvást, mert úgysem ment, és félig ült,
félig feküdt az ágyon. Niu szebbnek látta, mint valaha, ahogy ott
kuporgott, és feléje fordította sírástól kipirult arcát. A gyengéd
szánakozástól kibuggyant a könnye. Szótlanul bámult a lányra.
Kozeri nem akart a szemébe nézni, ezért fejét a párnába fúrta, és
szépséges haja szétterült az ágyon. Niu elég kényelmetlenül érezte
magát. Lehetetlennek látszott, hogy máris az előző esti
gyengédségeivel hozakodjék elő, és hogy zavarát leplezze, Kozeri
rosszullétéről kezdett beszélni.
 - Nem tudom, mi lehet az oka - kezdte -, hogy még most
is olyan gyenge vagy. Emlékszel, arra gyanakodtunk, hogy a
nagy melegtől van. De nem ez lehet az oka, hiszen a forró
ságnak régen vége. Annyi minden ájtatosságot tartattam gyó
gyulásodért, de szemlátomást roppant kevés eredménnyel.
Mégsem tehetünk egyebet, folytatnunk kell ezeket a szertartá
sokat. Csak találnánk olyan papot, aki alkalmas erre. Gondol
tam már egy apátra. Azt hiszem, őt kérem meg, virrasszon
melletted ma éjszaka.
Kozeri igen jól tudta, Niu csak azért mondja mindezt, mert időt
akar nyerni, és ingerelte ez a könnyed, csevegő hang.
Ostobaságnak tetszett, hogy olyan beszélgetést folytassanak, ami
egyiküket sem érdekli, de ebben a pillanatban a hallgatás csak
még kínosabb lehetett.
- Valójában semmi rendkívüli nem történt - mondta Ko
zeri. - Ebben a tekintetben mindig is valahogy más voltam,
mint a többiek. Legjobb, ha nem törődünk az egésszel. A vé
gén mindig rendbe jövök.
Természetes hangon, okosan beszélt, s ettől egyszeribe úgy
érzett, mintha kiderült volna az ég. Milyen elbűvölő teremtés! De
nyomban tovább szállt a gondolata: Kozeri iránt érzett rajongása
összehasonlítási alapot talált, és bár Kozeri került ki győztesen, a
puszta tény, hogy erre sor kerülhetett, azt mutatta, hogy Roku no
Kimi beférkőzött a szívébe. Ámde azzal nyugtatgatta magát, hogy
mindaddig, míg Kozerivel van, tulajdonképpen semmi sem
változik. Újból megesküdött a lánynak, hogy szeretni fogja ebben
és az összes következő életében. Kozeri hallgatta, de közben
óhatatlanul az járt az eszében, hogy rövid ez az élet, Niu máris
talált rá alkalmat, hogy összetörje a szívét; hogyan is várhatná
Niu, hogy ezek után hittel és bizalommal gondoljon rá:
elkövetkező életük során újra és újra egymásra találnak? Az előző
napon magára erőszakolt fegyelem és a korábban átélt keserves
időszak, amikor olyan derekasan küzdött, hogy eltitkolja
szenvedését, megviselte Koze-rit: egyik pillanatról a másikra
elvesztette önuralmát. Ömleni kezdett a könnye, és sírt, sírt
végeszakadatlan. Megalázónak érezte gyengeségét, és igyekezett
félrefordítani arcát - de Niu nem engedte.
- Mindig azt hittem, hogy bízol bennem - mondta -, de most
látom, hogy teljességgel megtévesztettél. . . hacsak meg nem
változtál tegnap óta! - Saját ruhája ujjával itatgatta a lány
könnyeit.
- Mármint hogy megváltoztam tegnap óta! Köszönöm, hogy
megfogalmaztad helyettem! - válaszolta Kozeri, és könnyein át
Niura mosolygott.
- Nem is tudod, milyen gyerekesen viselkedsz! - ágált Niu. -
Nekem viszont nyugodt a lelkiismeretem. Sokat ígértem neked, de
nem többet, mint amit teljesíteni tudok. Vonzóerődhöz
kétségtelenül hozzá tartozik, hogy csak igen kevéssé ismered az
életet s annak különböző útjait - de ennek megvan a hátránya is.
Képzeld magad az én helyzetembe. Most nem vagyok a magam
ura, de ha semmi nem jön közbe, hamarosan olyan helyzetben
leszek,* hogy bármit megtehetek barátaimért, amit csak óhajtok.
Tudom, ez üres dicsekvésnek hangzik, pedig szóról szóra igaz.
Majd meglátod ...
 A küldönc visszaérkezett az új palotából. Sokat adhattak neki
inni, mert teljességgel .megfeledkezett Niu kényes helyzetéről, és
egyenesen Kozeri lakosztályának déli ablakaihoz támolygott;
magával cipelte a méregdrága damaszt- és brokát-szöveteket,
pedig így csak még világosabbá vált küldetésének természete.*
"Mikor és hol írhatta Niu a levelet, amelyre a küldönc választ
hozott?" - töprengett Kozeri nyugtalanul.
Niunak az volt az óhaja, hogy Roku no Kimivel kapcsolatos
dolgát teljesen különválaszthassa, és bizony nem bánta volna, ha a
küldönc kissé tapintatosabban viselkedik. De a történtek után nem
volt értelme a titkolózásnak: nyomban szólt az egyik komornának,
hogy hozza be a levelet. Ha már úgy esett, hogy a levelet Kozeri
jelenlétében adják át neki, úgy gondolta, helyesebb, ha teljesen
bizalmába vonja a lányt. Mihelyt felbontotta a levelet,
megkönnyebbülésére nyomban látta, hogy valóban kár lett volna
titkolóznia. A levél nem Roku no Kimi írása volt, hanem
mostohaanyjáé, Ocsiba úrhölgyé.* Ámbár hamarosan rájött, hogy
a levél ennek ellenére sem való avatatlanoknak.
"Remélem, nem tartasz tolakodónak - írta. - Mindent
elkövettem, hogy lányom illő választ küldjön neked, de úgy
látszik, nagyon izgatott ma reggel. Nem volt más választásom,
mint hogy magam feleljek: »Hogyan történhetett, hogy amióta
erre jártam, kertemnek virága hirtelen elhervadt? Lehetséges,
hogy a reggeli harmatcsepp oly szívtelen volt, és elkerülte őt?«"
Igen választékos és kecses kézírás volt.
- Ezek az emberek elhatározták, hogy kordában tartanak -
jegyezte meg Niu. - Aligha szerencse ez, hiszen egyéb
kívánságom sincs az élettől, mint hogy hagyjanak békében,
engedjék, hogy a magam módján legyek boldog.
Valójában azonban jól tudta, hogy még ha óhajtaná is, rangja
miatt nem élhet úgy, mint az egyszerű emberek, akik egyetlen
asszonnyal élik le egész életüket, és minden figyelmüket neki
szentelik. Még ha a császári család egyszerű tagja lenne is csupán,
akkor sem várná ezt tőle senki, és senkinek sem jut-
na eszébe, hogy Kozerit netán sérelem éri, pusztán azért, mert a
körülmények folytán rá, Niura, más kötelezettséget is róttak. S az
ő esetében - hiszen nagy jövő várt rá - még indokolatlanabb lett
volna, hogy ne bővítse asszonyainak körét, ahogy éppen kedve
tartja. Tudta, hogy az emberek általában rendkívül szerencsésnek
tekintik Kozerit, merthogy mindeddig a maga számára tarthatta
meg őt. A baj onnan ered, hogy elkényeztette a lányt: hagyta, hogy
hozzászokjék egy olyan helyzethez, ami mindenképpen csak
időleges lehetett. Természetes, hogy ez az elkerülhetetlen fordulat
rémületet kelt benne, és eleinte nagyon nehezen viseli el.
Elbeszélésekből és valóságosan megtörtént esetekből Kozeri
már elég sokat tudott erről a helyzetről, amelybe most maga is
került. Gyakran elcsodálkozott, hogy azok, akik ilyen
körülmények közé kerülnek, miért nem képesek értelmesebben
viselkedni? De most már bármit olvas vagy hall, semmi sem
lepheti meg.
Ámde Niu viselkedése Kozerivel szemben még gyengédebb és
szenvedélyesebb volt, mint régebben.
- Úgy látszik, mostanában semmit sem eszel - mondta Niu -,
pedig ez nagyon helytelen.
 Es finom falatokat hozatott palotájából, és saját szakácsával
készíttette el őket Kozeri számára. A lányt azonban nem lehetett
rábeszélni, hogy csak hozzá is nyúljon az ételhez. Niu
kétségbeesett, és végül visszatért a férfilakosztályba.
Szeles este volt, vörhenyes égbolt, márpedig Niu, mint a
legtöbb modern fiatalember, roppantul élvezte és teljes mértékben
méltányolta az ilyesmit. Kozeri azonban túlságosan feldúlt volt,
hogysem gyönyörködni tudjon az őszi est szépségében. Amit
látott, amit hallott, mind a hegyekben levő otthonára emlékeztette,
amelyet elvesztett. Még a tücskök ciripelése is - pedig Udzsiban
mindig elbűvölte - fülében a mélységes fájdalom hangja lett. Ezen
az éjszakán Niu nagyon korán elindult az új palotába. Amikor
fullajtárjainak kiáltozása elhalt a távolban, Kozeri ismét
csillapíthatatlan zokogásban tört ki. Ott feküdt némán, szótlanul, s
közben olyan érzések vihara rohant át rajta, amiket maga is gyűlölt
és elítélt. Ami fájót Niu
valaha is mondott vagy tett, mind eszébe jutott, és egy pillanatra
úgy érezte, hogy megutálta Niut. Ráadásul jómaga még beteg is.
Mi lesz ennek a vége? Ügy látszik, családjának tagjai rövid
életűek. Végtére jobb is lenne talán, ha meghalna - csak jobb
lelkiállapotban várhatná a véget.* Közben már kivilágosodott, de
Kozeri még szemhunyásnyit sem aludt.
Másnap reggel elterjedt a hír, hogy a császárnő rosszul érzi
magát. Mindenki az udvarba sietett, de kiderült, hogy nincs
nagyobb baja, csupán meghűlt.
Jugiri még délelőtt visszatért az új palotába,* és kocsiján
magával hozta Kaorut is.
Ámbár csupán családi ünnepről volt szó, látszott, hogy Jugiri
elhatározta: roppant szertartásosan és nagy gonddal ünneplik meg
az eseményt. Eleinte nem volt kedve, hogy meghívja Kaorut, mert
az esetleg úgy érezheti: könnyen napirendre tért fölötte, hogy
jómaga vonakodott elvenni a lányt. Viszont ilyen alkalmakkor
mindig fontos szerep jutott a nagybácsiknak - Kaoru pedig
egyetlen fivére volt Jugirinak; ráadásul senki más jelenléte nem
emelhette úgy az ünnepség fényét, mint éppen Kaorué. Apai
hiúságának azonban hízelgőbb lett volna, ha Kaoru egy kicsit
kéreti magát. Látszott, a fiatalember egy csöppet sem sajnálja,
hogy másnak jutott a lány. És valóban, a nap hátralevő részét
Kaoru az esti szertartás rendezésével töltötte, mégpedig akkora
lelkesedéssel tevékenykedett, ami Jugirit meglehetősen
bosszantotta.
Niu elég későn érkezett. A lakomát a főcsarnok déli oldalán
sorakozó szobákban szolgálták fel. Nyolc asztalt terítettek meg a
szokásos pompás ezüstneművel, oldalt pedig, két kicsiny
asztalkán, ízlésesen elrendezték a serlegekben felhalmozott
lakodalmi ostyát. De nem akarlak unalmas leírásokkal fárasztani
benneteket.
Jugiri hirtelen panaszkodni kezdett, hogy már igen későre jár,
és az egyik komornát elküldte, hogy hívja ki Niut a menyegzői
szobából. Ámde a pillanat nem lehetett kedvező, mert újabb
hosszú várakozás következett. Végül Kumoi úrhölgy bátyjainak,
Szajemon no Kaminak és To no Szaisónak sikerült előteremtenie
Niut. Jugiri fiára, Kurodo no Sosóra bízták a
serleget, és ő szolgálta ki Niut. A nagy cserépkupa újra meg újra
körbejárt. A felköszöntők és a szerencsekívánatok terén senki sem
tanúsított akkora buzgóságot, mint Kaoru. Niu már-már arra
gyanakodott, hogy barátja csúfondároskodni akar vele. Eszébe
jutott ugyanis, hogy egyszer megvallotta Kaorunak: egyedül azért
érzi valószínűtlennek, hogy létrejöhet ez a házasság, mert Jugíri
szeret nagy hűhót csapni minden unalmas szertartás kapcsán. De
Kaoru arcán nyoma sem látszott, hogy csúfolódnék.
Niu kísérőit a keleti szárnyban vendégelték meg. Többségük
magas rangú udvari tisztviselő volt. Hatan a negyedik rangban
voltak, ezek egy-egy boszonagát* meg egy rendes női ruhát
kaptak ajándékba. Az ötödik rangosztályba tartozó tíz embernek
duplán bélelt kínai köntös jutott: mindegyiknek övét más és más
minta díszítette. A hatodik rangosztálybeli négy tiszt mind ruhát
kapott: damaszt boszonagát vagy nadrágot; persze nem lehetett
valamennyi alacsonyabb rangú udvaroncot is ennyire bőkezűen
megajándékozni, de az egész társaságban egyetlen ember nem
akadt, aki ne valami szokatlanul szép szabású vagy mintájú
darabot kapott volna. Sőt, még a küldöncök és egyebek is javarészt
olyan ajándékokat kaptak, amiben a magukfajta embernek még
soha nem volt része. Meg kell kockáztatnom, hogy csalódást
szerzek olvasóimnak, hiszen nyilván azt remélik: történetemben
részletes ismertetést találnak lakodalmakról és más ünnepi
szertartásokról, márpedig én erre a szűkszavú leírásra
szorítkozom.*
Palotájába visszatérve, Kaoru véletlenül fültanúja lett, amint
egyik embere beszámolt az ünnepségről.
- És a dologban az a legrosszabb - mondta az ember -, hogy
tulajdonképpen a mi urunknak kellett volna ma éjszaka
megházasodnia. Micsoda ajándékokat kaptunk volna! Rossz üzlet,
ha az ember agglegény szolgálatában áll!
Kaoru jót mulatott magában, annál is inkább, mert ennek az
embernek nem is volt semmi keresnivalója az ünnepségen.
Jelentéktelen ember volt, akinek nyilván sikerült észrevétlenül
besurrannia az új palotába, ott pedig Niu kísérőjének adta ki
magát. Mennyire irigyelhette a többi szolga Niu kísérőit, akik
Jugiri költségére minden bizonnyal remekül szórakoztak egyet!
Igen, a vendégeknek valóban nagyon jó dolguk volt,
elmélkedett Kaoru, amint leheveredett szobájában, de az ifjú férj
számára bizony keserves élményt jelenthetett. Például ez az
éjszaka is. Niu természetesen nagyon jól ismeri Jugirit, hisz
valójában rokonok, de ettől még a bal kéz felőli miniszter
félelmetes ember marad. És az a menyegzői szoba a lobogó
fáklyákkal, meg a lakoma a maga végeláthatatlan szertartásaival!
Ámbár, ahogy végiggondolta, nem emlékezett, hogy Niut csak
egyetlenegyszer is zavartnak látta volna. Igazán csodálatos,
milyen pompásan megállja helyét ilyen alkalmakkor.
"Ha volna egy lányom - tűnődött Kaoru -, azt hiszem, inkább
Niuhoz adnám, mintsem elengedjem a császári Palotába."
Pedig egy idő óta sok családban, ahol csalódást okozott Niu
eljegyzésének híre, minden reményüket Kaoruba vetették. Számos
helyről máris megindították az ostromot; látszott, hogy valami
okból Kaorut is pompás fogásnak tekintenék - ez pedig valóban
elég hízelgő volt olyan ember számára, aki megszokta, hogy úgy
tekintsen önmagára, mint aki kudarcot vallott a társas életben.
 Aztán ott volt még a császár ajánlata is.* Ha még most is
ragaszkodnék hozzá, kényes helyzet alakulhat ki, mert ő, Kaoru,
változatlanul úgy érez, mint amikor első ízben igyekezett nem
elérteni a császár ajánlatát. Ez a házasság persze hallatlanul
megnövelné tekintélyét - ha egyáltalán rá tudná szánni magát. Az
Első Hercegnő valóban emlékeztette Agemakira, és úgy érezte, ha
őt ajánlották volna fel, talán mérlegelte volna a dolgot. Ámbár a
kapott ajánlat sem volt olyan, hogy egyszeribe végleg elvesse.
Mint rendesen, most sem bírt elaludni. Elunta a hánykoló-dást,
és átment Azecsi no Kimi szobájába. Ez anyjának egy fiatalabb
komornája volt, akit Kaoru jobban kedvelt a többinél. A lány
csalódására azonban már virradatkor elhagyta, elég sietve, mert
vissza akart térni szobájába, mielőtt még felébredne a ház népe.
- Elhoztál ebbe az országba, de ha senkinek nem szabad
látnia, hogy itt lakom, mit nyertem vele, hogy átlábaltam a
gázlón?
így szólt a lány költeménye.
- Ha sekélynek tetszik is a folyó, mely a két országot elvá
lasztja, de lent, a felkavart hullámok alatt, szüntelen rohan az
ár.
így szólt Kaoru, hogy megvigasztalja a lányt. De éppen ez a
szemlátomást meglevő "sekélyesség" bántotta a lányt, és aligha
talált vigaszt abban a valamiben, ami, Kaoru szerint, állítólag a
felszín alatt kavarog. Kifelé menet Kaoru kinyitotta a szárnyas
ajtót, és kérte a lányt, jöjjön és nézzen az égboltra.
- Minek is feküdnél, amikor ilyen szép látnivalóban lehet
részed? - biztatta Kaoru. - Majd meglátod, hogy ilyen regge
len érdemes korán kelni. Én bizony tudom, milyen a napkelte;
nem mintha szokásom lenne pirkadatkor hazalopakodni, de
újabban rosszul alszom: mindenféle kétségek kínoznak, és ag
gódom mostani és a következő életem miatt, s mondhatom, az
az egyetlen vigaszom, hogy másoktól eltérően én nem szalasz
tóm el a hajnali órák szépségeit.
Kaoru megjelenésében és viselkedésében volt valami, ami -még
akkor is, ha semmi olyat nem mondott, ami erre a következtetésre
feljogosítana - azt az érzést keltette az emberekben, hogy
rendkívül érdeklődik irántuk. Újra és újra megesett, hogy egy-egy
hölgy, akivel talán csak néhány közhelynek számító szót váltott,
feláldozta jövendő érvényesülését - legalábbis ez volt az emberek
véleménye -, és Njoszan úrhölgy kolostori szállásán keresett
alkalmazást, mert remélte, hogy így még alkalma lesz összejönnie
Kaoruval. Legtöbbször persze igen nagyot csalódott a hölgy.
Amikor Niu másnap első ízben megláthatta Roku no Kimit
nappali fényben, még jobban tetszett neki, mint eddig. Magassága
éppen a legjobb, és igen arányos. Bűbájos a fejtartása, aláomló
szép haja. Gyönyörű bőre volt - talán csak azt lehetett volna
kifogásolni, hogy orcája pirosabb a kelleténél -, arcvonásai
rendkívül széprajzúak és kifinomultak, tekintete eleven, okos és
cseppet sem kihívó. Egyszóval a legritkább szépségek közé
tartozott. Persze jóval több volt húszévesnél, éppen
ezért - a lányok zömétől eltérően - bőségesen volt ideje, hogy
férjhezmenésig eltüntesse esetleges vele született szépséghibáit.
Szépsége nem a bimbó szépsége volt, hanem a kifeslett virágé.
Niu könnyen megértette, miért fordított Jugiri olyan nagy gondot
a lány nevelésére. Finomsága időnként Kozerire emlékeztette. De
sokkal élénkebben társalgott - jóllehet nem volt fárasztóan
beszédes -, és nem egy tekintetben valóban rendkívül
tehetségesnek látszott. Apja harminc komornát és hat fiatal lányt
adott szolgálatára - mind jó családból való, csinos teremtés volt.
Jugiri bizonyos volt benne, hogy Niu halálosan unhatja az
egyszerű ruhákat, bármilyen drága szövetből készüljenek is, ezért
egészen különleges ruhákat terveztetett, igen finom anyagokból,
azzal a szándékkal, hogy a legfásul-tabb emberre is csábítóan
hassanak. Jugiri valóban még nagyobb gondot fordított erre a
lányára, mint a legidősebbre, a trónörökös feleségére, részben
azért, mert Niut igényesebbnek tartották családja bármelyik
tagjánál.
Most egy ideig Niu egyetlen éjszakát sem tölthetett a Nid-zso-
inben, és mivel idejének zömét közügyek foglalták le, még azt
sem tudta megtenni, hogy éppen csak benézzen Kozerihez. Roku
no Kimi szobái ugyanazok voltak, amelyekben egykor Muraszaki
lakott, és Niu, gyermekkorában, oly sok időt töltött a keleti
szárnynak e déli részén, hogy egészen otthonosan érezte magát.
Csak igen-igen ritkán juthatott el a Nidzso-inbe; Kozeri ugyan
már régen felkészült arra az időre, amikor Niu látogatásai majd
megritkulnak, de azt mégsem hitte volna, hogy egyszeribe teljesen
hátat fordít neki. Mindig is tudta, de most a saját bőrén is
tapasztalhatta, hogy az udvar nem a magaforma jöttmentnek való.
Valahányszor visszatekintett életének utóbbi szakára, teljesen
valószínűtlennek érezte mindazt, ami azóta történt vele, hogy
elhagyta Udzsit. Elhatározta, visz-szamegy oda, még ha rövid
időre is. Mindenekelőtt pihenésre volt szüksége - erőre kellett
kapnia, hogy szembenézhessen a bajokkal. Ez bizonyára
megoldható anélkül, hogy megsértené vele Niut vagy bárki mást.
De segítség nélkül ezt a tervet sem valósíthatta meg, és ha nem is
szívesen, de elszánta magát, hogy érintkezésbe lép Kaoruval.
"A Tanítótól értesültem, mennyi szívességet tettél az
évforduló* alkalmával. Szomorú, de úgy igaz, hogy apám barátai
közül egyedül te őrzöd a múlt emlékeit. Meghatott mindaz, amit
tettél, és örülnék, ha alkalmam lenne személyesen is kifejezni
hálámat."
A levelet vastag micsinokui papírra írta. Szinte hivatalos
jellegű irat volt, sehol egy díszítő cikornya, de maga a kézírás
igen szép volt. Hacsi halálának évfordulóján Kaoru valóban
megrendeztette a szokásos könyörgéseket, és semmi meglepő nem
volt abban, hogy Kozeri köszönőlevelet írt neki, sem a módban,
ahogyan tette. A lány írásán azonban érzett valami, ami azt
mutatta, hogy valóban hálás. Igaz, nagyon rövid és kimért hangú
levél volt, de Kozeri mindig így írt, még akkor is, ha nem maga
kezdeményezte a levelezést; az pedig, hogy háláját "személyesen"
óhajtotta kifejezni, teljességgel példátlan volt.
Kaoru eléggé ismerte Niut, hogy tudja: ebben a pillanatban
nemigen jut ideje, hogy ellátogasson a Nidzso-inbe. Sejtette, mit
szenvedhet Kozeri, és meghatotta, hogy ennek ellenére erőt vett
magán és írt. Aligha állíthatta volna bárki, hogy e levél több volt
egyszerű udvarias gesztusnál, és mégis nagy örömöt szerzett
Kaorunak: újra meg újra elolvasta.
"Az igaz - írta válaszában -, hogy a minap Udzsiban voltam, és
részt vettem a szertartásokon. Amint tudod, jó okom volt rá, hogy
ezt a szándékomat eltitkoljam.* Csak azt sajnálom, hogy a múlttal
kapcsolatos érzéseimről úgy beszélsz, mintha azokat az idő valaha
is elhomályosíthatná. Ha találkozunk, sok mondanivalóm lesz
számodra. Mélységes tisztelettel..."
Az íráson látszott, hogy fegyelmezetten, józanul vetették az
egyszerű fehér papírra.
Csak másnap este jelent meg Kaoru. Lehetséges, hogy titkos
reményeket fűzött ehhez a találkozáshoz, ugyanis roppant gonddal
öltözött fel: a legfinomabb anyagból készült ruháját választotta ki,
és olyan erősen beillatosította magát, hogy szegfűszeggel átitatott
legyezője egymaga is megtöltötte volna illatával a szobát, ha csak
egy kis ideig is magával hordja.
Kozerinek, mint gyakran megesett, most is eszébe jutott
Kaoru magatartása azon az éjszakán, amikor Agemaki magára
hagyta vele, s hogy azóta is milyen tapintatosan és kedvesen
viselkedik. Néha szinte úgy érezte, hogy amennyiben a dolog nem
lépné túl ezt a határt, egyáltalában nem bánná, ha ismét olyan
helyzetbe kerülne.* Valahányszor visszatekintett kettőjük
kapcsolatára - most, hogy már felnőttebb volt, és valamelyes
élettapasztalatot is szerzett -, úgy érezte, sokszor indokolatlanul
ridegen bánt Kaoruval: úgy viselkedett, hogy Kaoru nemegyszer
neveletlennek vélhette. Ma történt meg először, hogy beengedte
Kaorut az oldalsó folyosó függönyei mögé, maga pedig elvonult a
főcsarnok függönye mellett felállított paraván árnyékába.
- Meghívásodban nem jelölted meg sem a napot, sem az
órát - kezdte Kaoru. - Én azonban boldog voltam, hogy egy
szer végre hivatsz, és már tegnap eljöttem volna, de hallottam,
hogy Niu itt jár. Meghat, hogy végre némi bizalmat kezdesz
érezni irántam. Bekerülhettem a függöny mögé! Biztató jel ez
- ámbár megszolgáltam sok esztendőn át tartó hűséges ragasz
kodásommal
Most, hogy a fiatalember ott állt előtte, Kozeri már egy cseppet
sem vágyott rá, hogy kifejezze háláját. De ha egyszer meghívta,
most hogyan hallgathatna?
- Elnéztem, hogy annyi mindent teszel értem - mondta Ko
zeri -, és mindeddig még csak meg sem próbáltam köszönetet
mondani neked. Most, hogy hallottam Udzsiban tett legutóbbi
látogatásodról, úgy éreztem, valóban össze kell szednem ma
gam, és legalább részben ki kell fejeznem hálámat, amelyet
mindig is éreztem és a jövőben is érezni fogok irántad.
Kozeri annyira visszahúzódott a szoba végébe, és - főként a
mondatok végén - annyira lehalkította hangját, hogy Kaoru csak
nehezen tudta megérteni.
- Nem jönnél egy kissé közelebb? - kérte. - Nagyon sze
retném tudni, hogy megy sorod, de ilyen távolságból szinte le
hetetlen összefüggőn eltársalogni.
Ebben igaza volt; Kozeri kissé közelebb jött a paravánhoz.
Kaoru hallotta ruhájának suhogását, és ez a nesz megborzongatta.
De erőt vett magán, és nyugodt, szenvedélytelen hangon
beszélni kezdett Niu álihatatlanságáról; elismerte, hogy barátja
viselkedése szinte megbocsáthatatlan, de azért minden úton-
módon igyekezett vigasztalni a lányt. Kozeri csak ritkán szólt,
nemcsak azért, mert érezte, hogy nem lenne helyes, ha Kaoru-nak
panaszkodnék Niu viselkedésére, hanem inkább azért, mert most
egyszeribe úgy érezte: valójában nincs is oka panaszra. Ha hiba
történt, csak ő követte el: betolakodott ide, pedig ez nem az ő
világa. Viszont vágyott rá, hogy elmenekülhessen Udzsiba, ha
csak rövid időre is.
- Szeretnék segíteni rajtad - mondta Kaoru -, de attól tar
tok, hogy felelősséggel nem tehetem. Ha Niut kedvesen megké
red, azt hiszem, nem emel kifogást. Ebben az esetben mindent
megteszek, amit csak lehet. Ugyanis, ha valami baj történnék,
Niu azt hinné, én beszéltelek rá ilyen meggondolatlanságra, és
ez bizony nagyon kényelmetlen lenne. De ha megszerzed a
beleegyezését, ígérem, hogy elviszlek és vissza is kísérlek.
Ebben igazán nincs semmi kivetnivaló; Niu jobban tudja,
mint bárki más, hogy mennyire alkalmas vagyok minden ilyen
feladatra.
Ámde most célozgatni kezdett arra, hogy mióta azon a végzetes
éjszakán Niu kezére játszotta Kozerit, hányszor és milyen
keservesen megbánta a saját oktalanságát, és mennyire szeretné
meg nem történtté tenni a múltat. Ebben a hangnemben beszélt
tovább, míg csak egészen be nem sötétedett. Kozeri már azt hitte,
sohasem hagyja abba.
- Nagyon rosszul érzem magam - mondta végül. - Talán
hamarosan jobban leszek, s akkor majd befejezheted, amit
mondani kívánsz.
Megmozdult, mint aki vissza akar vonulni a belső szobába.
- Mikor szándékozol Udzsiba menni? - kérdezte Kaoru,
mert valamivel még vissza akarta tartani. - Szeretném idejé
ben tudni, mert az út nagyon rossz állapotban van, és néhány
emberemet kiküldeném, hogy megjavítsák.
Kozeri hallgatott.
- Nem hiszem, hogy ebben a hónapban sor kerülhet rá -
felelte végül. - Legjobb lenne, ha a kilencedik hónap elején
mennénk. Egyébként szeretném, ha senki sem tudna róla. Nem
akarok vég nélküli magyarázatokba bocsátkozni, és mindenünnen
engedélyt kérni. . .
Hangja és beszédmódja annyira emlékeztetett Agemakira, hogy
Kaoru nem bírt uralkodni magán: fél kezével megkapaszkodott
egy oszlopban, s addig nyújtózott, míg másik kezével, a paraván
függönye alatt, el nem tudta kapni a lány ruhájának ujját.
"Vagy úgy! Szóval ebben sántikál!"
Kozerinek éles szavak voltak a nyelvén, de annyira
meghökkent, hogy szólni sem bírt, ellenben sietve visszahúzódott
a belső szoba felé. Kaoru azonban még egyre szorongatta a
ruháját, sőt bebújt a paraván alatt: nyugodtan megült az oszlop
mellett, de feje és válla a paravánon belül volt.
- Úgy értettem - magyarázta, amikor látta, hogy a lány fel
háborodva nézi -, az az óhajod, hogy senki se tudjon a dolog
ról. Természetesen úgy értelmeztem, hogy erről a tárgyról
négyszemközt akarsz beszélni. Ha félreértettelek, kérlek, szólj.
Ha nem jól fogtam fel, bocsáss meg. De annyi bizonyos: sem
mi okod, hogy ilyen rémületbe essél.
Kozeri új oldaláról ismerte meg Kaorut, erre pedig egyáltalán
nem volí. felkészülve, és fogalma sem volt, mihez tartsa magát.
Nyugalmat színlelt, és végre sikerült megszólalnia:
 - Ezt igazán nem vártam volna tőled! Mit fognak gondolni
a hölgyeim? Igazán tapintatosabb lehetnél!
Bármennyire igyekezett is nyugalmat erőltetni magára,
szeméből kicsordult a könny. Kaoru látta, ha egyszer így érez a
lány, neki igyekeznie kell kedvében járni. De hát mit tett, amivel
így megrémítette?
- Régen, Udzsiban, mindig is így voltunk együtt - érvelt
Kaoru. - Nővéred kifejezetten megengedte, sőt így is kívánta.
Azt hiszem, nem is lennél ilyen megrettent, ha meggondolnád:
semmi olyat nem tettem, amit ő ne helyeselt volna. És szentül
megígérem, hogy nem fogok visszaélni a szabadsággal, melyet
engedélyezel nekem.
Kaoru roppant finoman és tartózkodóan viselkedett. De
továbbra is csak arról beszélt, hónapok óta mennyire bántja, hogy
átjátszotta a lányt másnak, és hogy megbánása most már szűn-

telen gyötrelemmé vált. Csak úgy ömlött belőle a szó. Kozeri

közben azon tépelődött, mikor engedi már el a ruhája ujját. De
nem tudta, mi mást is tehetne, mint hogy belenyugszik ebbe a
megpróbáltatásba, végtére ez mégiscsak semmiség azokhoz a
keservekhez képest, amelyeket az utóbbi időben el kellett viselnie.
Még ha ezt a vallomást olyasvalaki teszi, akit nem ismer, aki nem
érdekli! Elviselhetetlenül kínosnak érezte Kao-ru szóáradatát, s
újra sírva fakadt.
- Ugyan, ugyan - mondta Kaoru -, hát ez meg mit jelentsen?
Olyan gyerekesen viselkedsz!
De ahogy Kozerire pillantott, hiába ült arcára a kétségbeesés,
most így, teljes asszonyiságában, még bajosabbnak látta, mint első
találkozásuk éjszakáján; eszébe jutott, mit vesztett, és maga is kis
híján könnyekre fakadt.
Két udvarhölgynek kellett volna vigyáznia Kozerire, és ha
idegen teszi, hogy a túlsó oldalról váratlanul betolakszik a
függöny mögé, segítségére sietnek úrnőjüknek. Kaoru azonban
olyan régi barátnak számított, hogy azt gondolták, Kozeri valami
magánügyét óhajtja megbeszélni vele, és úgy vélték, jobb, ha
tapintatosan elvonulnak a ház másik részébe.
Kozerit így teljesen kiszolgáltatták Kaorunak. Nem lehetne azt
mondani, hogy Kaoru minden pontban teljesítette az illő
viselkedésre vonatkozó ígéreteit. De akár az első éjszakán, a lány
kétségbeesését látva, nem bírt erőszakoskodni, nem tehette meg,
amit szeretett volna. Nincsen szükség rá, hogy további részletekbe
bocsátkozzam. Elég, ha annyit mondok, Kaoru végül is belátta:
hiába erőlteti a dolgot. A házban már mozgolódtak, ami
különösnek tetszett, hiszen még alig múlhatott el éjfél. Kaoru
meglepetve vette észre, hogy már csaknem világos van. Nyilván
meg fogják látni, amikor elhagyja a házat, ez pedig kellemetlen
lesz Kozeri számára.
Kaoru magában megállapította, hogy nem viselkedhetett
másképpen, mint ahogy viselkedett. Erőszakhoz már csak azért
sem folyamodhatott, mert tekintettel kellett lennie Kozeri
állapotára. De jól tudta, hogy kudarcának mélyén valójában
ugyanaz a jellemhiba rejlik, ami régebben is oly sokszor
megbénította. De utóvégre azt akarta elérni, hogy ismét szerethes-
sen. Ha elragadja pillanatnyi felgerjedése, és ráerőszakolja magát
a lányra - ha egyszer ez megtörténik, soha többé nem tudna
másként gondolni a lányra. Titkos szerelmi viszony kezdődött
volna köztük, mégpedig olyan körülmények között, amelyek
mindkettőjük számára szükségképpen gyötrelmessé tették volna
ezt a kapcsolatot. Ilyen bölcsen elmélkedett magában. De közben
valami különös perverzitás arra késztette, hogy egyre olyan
jeleneteket képzeljen el, amint birtokába veszi a lányt. Nem
zavarta, hogy Kozeri elűzte. Most is látta a lányt - finom vonású, a
réginél is vékonyabb arcocskáját, bájos és előkelő mozdulatait -,
és ez minden egyebet elűzött képzeletéből. Nyilvánvaló, hogy
Kozeri nagyon szeretne Udzsi-ba menni, és nem bánná, ha Kaoru
elvinné. De beleegyezik-e Niu? Aligha. Márpedig ha tudta nélkül
járják meg az utat, az valóban megbocsáthatatlan eljárás lenne
Niuval szemben. Kaoru nyugtalanul hánykolódott ágyában, és
egyre azon töprengett: hogyan hajthatná végre ezt a tervet anélkül,
hogy mindketten kegyvesztetté ne váljanak.
Kaoru másnap reggeli levele igen korán érkezett. Tekercsbe
sodorta, s így - legalábbis szemre - hivatalos jellegűnek látszott.
Költeményében emlékeztette a lányt arra a másik őszi éjszakára,
amikor üres kézzel távozott. "Fölösleges megkísérelnem, hogy
bármi megjegyzést fűzzek múlt éjszakai találkozásunkhoz.
Viselkedésed teljesen lesújtott."
Ha Kozeri válaszolatlanul hagyja a levelet, ezzel csak felkelti
háza népe kíváncsiságát. Mindenesetre megvolt az a mentsége,
hogy pillanatnyilag valóban nem jól érezte magát, ezért csupán
ennyit írt:
"Leveledet megkaptam, de túlságosan rosszul érzem magam,
semhogy válaszolni tudjak."
Kétségbeejtően szűkszavú és elutasító válasz volt. Hogy
megvigasztalódjék, Kaoru kénytelen volt újra felidézni a bájos
képet, amely nyomban meghazudtolta ezeket a kurta, rideg
szavakat. Ahogy felidézte Kozeri képét, meglepődött, milyen
nyugodtan, magabiztosan állt ellen. Persze már nem holmi
tapasztalatlan lány. Kétségtelen, hogy megdöbbent és
elszomorodott, de ellenállásában nem volt semmi görcsös
rémület.

Egyszerűen lehűtötte, a legfinomabb és legválasztékosabb módon.

Kaoru gondolatai újra meg újra visszatértek erre a jelenetre, és
egyre jobban elkeserítette, hogy a saját ügyetlensége ilyen
reménytelen helyzetbe sodorta. Megállapította, hogy Kozeri a régi
udzsi napok óta minden tekintetben sokat fejlődött. Ha Niu
végképp elhagyná - ez pedig valószínű -, Kozeri rákényszerülne,
hogy hozzá forduljon támogatásért -elmélkedett Kaoru. De nyíltan
így sem lehetne viszonyuk. Titokban viszont elég könnyen
eljárhatna Kozerihez. Igen, Kozeri lesz életének nagy szerelme, az
első és egyben az utolsó! így száguldtak Kaoru gondolatai tovább,
tovább, egyre veszélyesebb utakon.
- Niu herceg a Nidzso-inben van.
Most történt meg először, hogy Kaoru ezt a hírt nem azzal a
megnyugvással fogadta, mint aki felelős Kozeri boldogságáért,
hanem a szerelmes ember féltékenységével.
Niu, több napi távollét után, örömmel ragadta meg a legelső
alkalmat, hogy eltávozzék az új palotából. Kozeri elhatározta,
hogy nem érezteti vele neheztelését. Mi más maradt számára, mint
hogy a lehető legbarátságosabb arccal fogadja az eseményeket?
Udzsiba való visszavonulásának reménye semmivé lett Kaorunak
az elmúlt éjszaka tanúsított viselkedése miatt. Sikerült is Niut
olyan kedvesen és jókedvűen fogadnia, hogy az meghatódott, és
boldog volt: gyengédségben felülmúlta önmagát, úgy kérlelte,
bocsássa meg, hogy többször is távol maradt. Niu észrevette, hogy
legutóbbi együttlétük óta Kozeri kissé kieresztette övét. Még
sohasem élt együtt ilyen állapotban levő asszonnyal, és a
legnagyobb tapintattal viselkedett.
Kozeri azonban édeskevés meggyőződéssel hallgatta Niu
kedveskedéseit. Vajon Kaoru nem ugyanilyen ékesszólással
bizonygatta-e éveken át: egyedüli gondja, hogy az ő, Kozeri javát
nézze? Most aztán megmutatta, hogy indítékai egészen más
természetűek, és úgy tör céljára, hogy sem az ő érzelmeire, sem jó
hírére nincsen tekintettel. A történtek után nehéz is elhinni
állítását, hogy ártatlan volt Agemakival való kapcsolata. "Igen
valószínű, hogy csupán azért agyalta ki az
egész történetet, mert el akarta altatni éberségemet" - gondolta
Kozeri keserűen. Ami történt, mindenesetre elég volt ahhoz, hogy
megtudja: többé nem bízhat meg Kaoruban. Óvintézkedései
bizonyára felháborítják majd Kaorut, s végül alighanem be is
szünteti látogatásait. Kozeri azonban úgy érezte, képtelen a
dolgait segítség nélkül intézni: gyámolatlansá-gát érezve átölelte
Niut, és úgy csüngött rajta, mint még soha. A lány bizalma és
ragaszkodása láttán gyönyör ébredt Niu-ban, ámde ez hirtelen el
is párolgott. Különös és mégis ismerős illat csapta meg. Vérbeli
műértő lévén, nyomban tudta, hogy ez nem holmi szokásos
tömjénező szer. Hirtelen gyanakvás támadt benne, és gyanúját
csak megerősítette, hogy kérdésére Kozeri hirtelen elhúzódott
tőle, s arcán kétségbeesés és esdeklés tükröződött. De a dolog
nem maradhatott ennyiben. Nem mintha ez a fölfedezés meglepte
volna Niut. Hiszen az első pillanattól fogva sejtette, hogy
kapcsolatuk egészen más természetű lehet, mint Kaoru feltünteti.
Kozeri a múlt éjszaka viselt minden ruhadarabját kicserélte.
Mindez azonban teljesen hasztalan volt, mert úgy látszik, teste is
bevette az illatot. Hiába is állította, hogy Kaoru itt volt ugyan, de
semmi sem történt. Niu nem akart neki hinni. Egyre azt hajtogatta,
nincs az az illat, amely így átjárna valakit, pusztán attól, hogy a
két ember egy szobában ül. Kozeri némán hallgatta Niu tomboló,
dühös szitkozódását, és az volt egyetlen vágya, hogy
megszökhessen, elbújhasson.
- Most már tudhatod, milyen érzelmek fűznek hozzád -folytatta
Niu. - De még ha azt gondoltad is, hogy el akarlak hagyni, akkor
is alávaló dolog olyan álláspontra helyezkedni, hogy "inkább
megelőzlek".* És hát végül is olyan hosszú időre hagytalak
magadra, hogy elegendő okod volt a nyugtalanságra?
Niu korholta, és vég nélkül folytatta szemrehányásait. Kozeri
azonban egy szót sem válaszolt.
Másnap reggelre Niu visszanyerte derűs nyugalmát.
Mosdóvizét és reggelijét Kozeri szobájába hozatta. Roku no Kimi
kínai és koreai brokáttól meg damaszttól tündöklő lakosztálya
után az itteni szobák szinte szegényeseknek látszottak; és Ko-
zeri háza népének nem egy tagja bizony igen kopott ruhát viselt.
Kozerin világosbarna puha szövetből készült köpeny volt, alatta
pedig nadesiko* stílusú ruha, de az egymásra bukó szegélyek
színhatása bizony gondatlanul volt megválogatva. Niu szerint
azonban a lány éppen olyan előkelőnek hatott, akár Roku no Kimi
a maga kifogástalan, divatos ruhájában. Mert szerelme elég erős
volt ahhoz, hogy meglegyen benne ez a különös elfogultság,
amely a hibát is erénynek látja.
Észrevette, hogy amióta Kozeri teherben van, arca
megvékonyodott, sőt egy árnyalattal sápadtabb is lett - de ez csak
még finomabbá tette külsejét. Már az illatszer-incidens előtt is
elképzelhetetlen volt Niu számára, hogy - szülőt vagy fivért
leszámítva - bárki férfiember sűrűn együtt lehessen egy ilyen
vonzó lánnyal, és mindössze olyan érzelmet tápláljon iránta, mint
amit Kaoru neki bevallott. Úgy vélte, ha az elképzelésének
megfelelő kapcsolat fennáll Kozeri és Kaoru közt, ennek
nyomának kell lennie. Amikor egyszer-egyszer magára maradt
Kozeri lakosztályában, minden gyanúsnak tetsző dobozban és
fiókban kapkodva kutatott ilyen írások után, de mindössze néhány
rövid és semmitmondó közlést talált, s ezek is vagy elöl hevertek,
vagy egy csomó egyéb holmi közt kallódtak, ami arra vallott,
hogy Kozeri számára semmiképp sem lehettek fontosak. De még
ez sem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa gyanakvását. Az illatszer-
incidensből ítélve bizonyosra vette, hogy érkezett ide szerelmes
levél, még ha a felületes kutatás eredménytelen maradt is. Hegy
Kaoru bele fog szeretni Ko-zeribe, ezt Niu már rég
elkerülhetetlennek tartotta. És Kozeri miért is utasítaná vissza
közeledését? Nagyon jól illenek egymáshoz . . .
Niu eszeveszett féltékenységbe lovalta magát. Az egész napot a
Nidzso-inben töltötte, ámde közben háromszor is írt az új
palotába,* ezt pedig a Kozeri szolgálatában levő öregasszonyok
nem valami kedvező jelnek tekintették úrnőjük jövendő
boldogsága szempontjából, ugyanis a levelek igen terjedelmesek
voltak ahhoz képest, hogy Niu és Roku no Kimi igazán csak rövid
időre szakadt el egymástól.
Kaorüt először kétségbeesés fogta el, amikor meghallotta,
hogy Niu még a Nidzso-inben van. Egyszerre csak eszébe jutott,
hogy végtére ő a felelős ennek a kapcsolatnak a sikeréért, éppen
ezért örülnie kellene, vagy legalábbis igyekeznie kell örülnie
annak, hogy Niu még tudatában van kötelezettségének. Igyekezett
eltalálni régi levelezésük tárgyilagos, hivatalos hangját, ennek
ellenére Kozerihez írt minden levelén most már fojtott szenvedély
érzett:, s így e levelek érkezése még csak újabb terhet jelentett az
amúgy is elkínzott Kozeri számára. Ha Kaoru holmi idegen, elég
könnyű lett volna lerázni. De mindenki tudott róla, hogy Kaoru
milyen támaszt jelentett számára a múltban, és a nyílt szakítás két
ilyen régi barát között éppen olyasmi gyanúnak adott volna tápot,
amit Kozeri leginkább el akart kerülni. Ráadásul Kozeri igen
szerette Kaorut - magában kénytelen is volt ezt bevallani -, és
nagyon szerencsétlen dolog volt, hogy Kaoru olyan helyzetet
teremtett, amelyben érzelmeinek legcsekélyebb megnyilatkozása
is végzetessé válhat Kozeri számára.
Komornái között egyetlenegy sem akadt, akit bizalmába
avathatott volna. A fiatalabbak közt volt néhány igen kedves és
értelmes teremtés, de ezek még csak néhány hónapja éltek ott, s
így maga sem tudta, kiismerhette-e őket. Az idős asz-szonyok,
akik vele jöttek Udzsiból, bárdolatlanok voltak -velük nem volt
kedve magánügyeiről beszélni. Soha ennyire nem vágyott
nénjének tanácsára és együttérzésére. Ám ha Agemaki élne, ilyen
helyzet nem alakulhatott volna ki. Kaoru viselkedése most még
nyomasztóbban nehezedett rá, mint az a gondolat, hogy Niu
esetleg elhagyja.
Kaoru eltökélte, hogy távol tartja magát Kozeritöl, de egy
komor estén olyan elviselhetetlennek érezte magányát, hogy ismét
ellátogatott a Nidzso-inbe.
Némi várakozás után kiadták neki a párnát a paraván mögül, de
közölték vele, hogy Kozeri gyengélkedik, és nem tudja fogadni.
Ez nagy csapás volt, de a lány udvarhölgyeinek jelenléte arra
kényszerítette Kaorut, hogy elrejtse csalódását. A következő
üzenetet küldte Kozerinek:
"Abban a reményben kerestelek fel, hogy szolgálatodra le-
hetek. De ha csupán üzeneteket válthatunk, félek, hiába is jöttem.
Tudom, bármilyen rosszul érzed is magad, teljesen ismeretlen
papokat, sőt egyszerű füves embereket és más efféléket is habozás
nélkül beengedsz függönyöd mögé . . ."
Igyekezett minél könnyedebb hangot használni, de Kozeri
hölgyei jól látták, hogy nagy csalódás érte. Néhány napja, éjszaka,
szemtanúi voltak, hogy Kozeri beengedte őt függönye mögé, és
nem értették, hogy most miért fogadja ilyen barátságtalanul. Ezért
önhatalmúlag leengedték a fülke és a nagy szoba közti
redőnyöket, és Kaorut ahhoz az üléshez* vezették, ahol a
virrasztó pap szokott helyet foglalni.
Kozeri valóban nagyon rosszul volt. De ha kifogást emel
asszonyainak eljárása ellen, csak gyanút ébreszt bennük, és így
végül, vonakodva bár, de kissé beljebb húzódott a szobának a
fülke felé eső részébe, és megengedte Kaorunak, hogy beszéljen
hozzá. Bágyadt testtartása és el-elhaló hangja Kaorut fájón
emlékeztette a betegsége utolsó időszakát élő Agema-kira, s ez az
érzés annyira elhatalmasodott rajta, hogy már alig bírta folytatni a
társalgást. Kozeri egyébként is annyira távol ült, hogy igen
megerőltető volt így a beszéd. Benyúlt a redőny alatt, és a lány
elfüggönyözött heverőjét kissé közelebb húzta magához.
Kozerinek azonban semmi ereje nem volt olyasféle viasko-
dásra, mint nemrég éjszaka lejátszódott köztük, és azonnal kiszólt
komornájának, Sosónak:
- Olyan fájdalmat érzek a szívem táján! Gyere, nyomkodj meg
egy kicsit!
- Ó . . . fájdalom a szívünk táján! Én tudom, mit jelent
elnyomni azt!* - sóhajtotta Kaoru, és utat engedett Sosónak, bár
nemigen tetszett neki, hogy társaságukhoz még egy harmadik
személy is csatlakozik.
- Miért van az, hogy állandóan szenvedsz? - jegyezte meg
Kaoru. - Azt mondják, hogy a rossz időszakok általában egészen
rövidek, és a közbenső időben egészen jól kellene érezned magad.
Próbáld meg, hogy ne gondolj annyit állapotodra. Úgy látom,
sokkal többet aggódsz magad miatt, mint valójában indokolt
lenne.
 - A fájdalomnak, amelyről beszéltem, semmi köze sincs
ehhez - válaszolta Kozeri. - Amióta csak élek, mindig is érez
tem ezt. Agemakinál is így volt. Azt mondják, ez annak a
jele, hogy az ember nem él sokáig.
Minden barátját így kellene elveszítenie, egyiket a másik után?
Kaorut mélyen felkavarta ez a gondolat, és bár Soso jelen volt,
szenvedélyes vallomásaival újra elárasztotta Ko-zerit. Ezúttal
azonban tapintatosan viselkedett, a lány pedig igazán hálás volt
érte, hogy gondosan kerülve minden kínos célzást,
mondanivalóját úgy fogalmazta meg, hogy Soso édeskeveset
érthetett belőle. Sőt hamarosan már nem is Kozeriről beszélt,
hanem a nénjéről.
- Amint tudod - mondta -, gyermekkorom óta arra készültem,
hogy szerzetes leszek, és éveken át ennek megfelelően alakítottam
életemet és magatartásomat. Míg Agemaki-val nem találkoztam,
ezt az elhatározást soha semmi meg nem ingatta bennem. És
amikor őt elvesztettem, lehetetlen volt visszatérnem régi
életmódomhoz. Nem mintha megváltozott volna a természetem,
de létkérdés lett számomra, hogy eltereljem gondolataimat.
Céltalanul jártam-keltem, egyre remélve, hogy találok valamit,
ami feledteti bánatomat, de úgy látszott, nincs olyan szél, amely
még egyszer felkavarhatná sorsom hullámait. Valószínűleg
furcsának találod mindazt, ami azóta történt, hiszen akkor, amikor
Agemakitól engedélyt, sőt bátorítást kaptam rá, olyan kevés
erőfeszítést tettem, hogy közelebbről megismerjelek. De nem
szabad elfelejtened, hogy teljesen kétségbeestem, és alig is láttam,
mi történik körülöttem. Nagyon rosszul esne, ha azt gondolnád
rólam: hűtlen lettem Agemaki emlékéhez. Tudom, szavaimat nem
erősíti meg az, ami múltkor éjszaka történt - szörnyű volt, és
ígérem, soha többé meg nem ismétlődik. És miért is ne
találkozhatnánk gyakran, így, mint most, hogy elbeszélgessünk
erről-arról. Ezen igazán nincs semmi kivetnivaló! Persze
akárkinek nem lehetne megengedni, hogy így bejöjjön hozzád, de
mindenki tudja, hogy én más vagyok, mint a többiek. Tőlem nem
kell félned.
- Ha csak a legcsekélyebb félelmet érezném is - válaszolta
Kozeri -, aligha fogadnálak így, mint most. . . ami egyébként bárki
kívülállót meglepne. Hogy megteszem, ennek csupán egy oka
vau: sohasem felejtem el, mennyi szívességet tettél nekem az
elmúlt évek alatt itt és Udzsiban. Tudod, hogy segítséged milyen
becses számomra. Hát nem üzentem-e érted nemrégiben?
- Csakugyan? - kérdezte Kaoru. - Nemigen emlékszem
rá. De mindenképpen hízelgőnek érzem, hogy úgy gondoltad:
hasznodra lehetek. Ó, igen, tudom már! Akkor volt ez, ami
kor annyira szerettél volna visszamenni Udzsiba, és úgy vél
ted, hogy ezt csak én tudnám elintézni. Persze, mert nagy ki
tüntetésnek kellene tartanom . , .
Már éppen újabb szenvedélyes hangú tirádába akart kezdeni, de
szerencsére észrevette, hogy Kozeri háza népe ott járkál
hallótávolságon belül, és nagy nehezen türtőztette magát.
Kívül már sötétedett. A kertből semmi nesz nem hallatszott,
csupán a tücskök vég nélküli ciripelése. A "hegy"* sűrű árnyékot
vetett; mindenre sötétség borult. Kaoru ott ült, és bánatos arccal
bámult ki az ablakon. Jól látszott, hogy fogadkozásai ellenére is
megint valami rosszban sántikál.
- Csak lenne valami, ami rá emlékeztetne - mondta végül. - Ha
akadna egy hely, ahová elmehetnék, és kisírhatnám magam.
Szeretném elkészíttetni a szobrát vagy a képét.* Elhelyezném
valahol Udzsiban . . . nem feltétlenül valami külön épületre
gondolok ... és néha elmennék oda, tömjént és más áldozatot
mutatnék be előtte. Mit gondolsz, meg lehetne ezt tenni?
- Nagyon szép gondolat - mondta Kozeri. - De nem tehetek
róla, arra kell gondolnom: ha valaki képmást készíttet, inkább
felejteni akar, nem pedig megörökíteni valakinek az emlékét.* És
az ember félelemmel gondol rá, milyennek festi meg majd a festő.
Bizonyára csúnyának festené, hacsak tetemes összeget nem
fizetünk neki.
- Igazad van - felelte Kaoru. - Amit egy egyszerű szobrász
vagy festő készíthet, az sohasem fog kielégíteni bennünket. Itt
csak egy varázsló segíthetne - ha olyan valaki lenne,
mint az az ember . . . hisz nem is régen történt. . . olyan szép
szobrot készített, hogy az ég virágszirom-esőt hullatott rá.*
Kozerit meghatotta Kaoru hűsége Agemaki emlékéhez.
Különös viselkedése ellenére is őszintének látszott. A lány egy
kissé közelebb húzódott.
- Amit a képekről és a szobrokról mondtál - szólt -, eszem
be juttat egy igen meglepő dolgot, ami nemrégiben történt.
Kaoru különösen meleg, bátorító hangon szólalt meg:
- Mondd el! - biztatta. Közben benyúlt a függöny alatt,
megkereste és kezébe vette a lány kezét.
Kozeri már nem tudta, mit tegyen; gondolta is, hogy lám, nem
sok eredményt ért el erőfeszítéseivel, hogy lecsillapítsa Kaorut, és
másfelé terelje figyelmét. Viszont ha elhúzza a kezét, ezzel csak
felhívja környezete figyelmét, hogy Kaoru milyen szabadosságot
enged meg magának. Ezért jobbnak látta, ha úgy viselkedik,
mintha semmi sem történt volna.
- Ezen a nyáron - kezdte Kozeri - váratlanul levelet kap
tam valakitől, akiről évek óta semmit nem hallottam, és már
alig is hittem, hogy életben van. Egy lányról van szó; azt
írta, hogy éppen most tért vissza egy távoli tartományból, és
hogy szeretne velem találkozni. Valami rokonság fűz ugyan
a lányhoz, de nem láttam indokoltnak, miért rohan meg így,
és nemigen biztattam, hogy keressen fel. Ö azonban ragaszko
dott hozzá, s ekkor láttam, milyen elképesztően hasonlít Age-
makihoz. Nyomban összebarátkoztunk. Gyakran mondtad ne
kem, hogy nővéremre emlékeztetlek - de ezt rajtad kívül senki
nem látja. Ez a lány viszont, aki sokkal távolibb rokonom,
úgyszólván hajszálra olyan, mint Agemaki. Magad sem hin
néd, hogy mennyire szakasztott mása.
Mindez úgy hangzott, mint valami álom.
- Bizonyára valami különös oka volt rá, hogy felhívja fi
gyelmedet rokonságotokra - jegyezte meg Kaoru. - Az egész
dolog rejtély számomra. Miért nem említetted akkor a dolgot?
- Egészen a legutóbbi időkig magam sem tudtam, hogy azok
az emberek miért igyekeznek kapcsolatot találni velem - magya
rázta Kozeri. - És nem is óhajtom, hogy bárki is tudomást sze
rezzen erről. Elég baj, hogy igazoltam apám legrosszabb sej-
telmeit azzal kapcsolatban, milyen sors vár kettőnkre az ő
halála után. Minek hívjam fel az emberek figyelmét még apám
ballépésére is . . . s
A lány szavaiból Kaoru tudta már, hogy a váratlanul felbukkant
lány Hacsi herceg törvénytelen gyermeke. Nem nagyon érdekelte
a dolog, de Kozeri említette, hogy a lány milyen feltűnően
hasonlít Agemakira.
- Ha a lány olyan közeli rokonod, mint a mondottakból
sejthető, azt hiszem, ha már ennyit közöltél, elmondhatod a
többit is - biztatta Kaoru.
Kozeri úgy érezte, annyit már közölt, amennyit Kaoru józan
ésszel elvárhatott.
- Többet nem is tudok - ellenkezett. - De ha meg akarsz vele
ismerkedni, ennek nincs akadálya; megadhatom a címét. Nem
kívánok többet mondani arról, milyen hatást tett rám, mert attól
félek, csalódni fogsz, ha meglátod.
- Nagyon jól tudod - mondta Kaoru -, ha arról lenne szó, hogy
egy pillanatra is viszontláthatom Agemakit, lemennék érte a
tenger mélységes fenekére is. Amit most mondtál, persze egészen
más dolog. Ámde elismerem, hogy felkeltetted kíváncsiságomat.
Gondolhatod, hogy sokkal jobban szeretném, ha Udzsiban valaki
eleven ember emlékeztetne Agemakira, mint hogy felállíttassam
azt a szobrot, amelyről beszéltünk! Örülnék, ha a történet végét is
elmondanád.
- Nem vagyok benne biztos - szólt Kozeri, engedve az
unszolásnak -, egyáltalán helyes volt-e, hogy szóba hoztam.
Kétségtelen, hogy apám nem óhajtotta gyermekének tekinteni. De
mégis kár volna, ha varázslókat keresnél, hogy elkészíttesd
Agemaki képmását, amikor itt él a közelben ez az eleven mása.
Ugyanis szóról szóra ez történt: Ukifune - így hívják a lányt - igen
messzi vidéken nevelkedett. Anyja szeretett volna lendíteni a
sorsán, és ennek érdekében írt is nekem. Akkoriban eléggé
arcátlannak tartottam, hogy így akar kapcsolatot teremteni
köztünk. De nem tudtam kereken elutasítani. A következő lépés az
volt, hogy a lány, aki kifejezetten ezért utazott fel vidékről,
bekopogtatott hozzám. Igaz, hogy este volt, és csak félhomályban
láttam, de megjelenése rend-
kívül meglepett, hiszen tudtam, milyen viszonyok között nőtt fel.
Anyjának nyilván igen nagyralátó tervei vannak vele, de azt a
szándékodat, hogy oltárra helyezed, mint egy istennőt, még ő is
kissé túlzottnak tartaná!
Kozeri kinevette Kaorut, de nem rosszmájúságból tette, hanem
csupán azért, mert kész volt megragadni minden alkalmat, hogy
másfelé terelje Kaoru figyelmét, és elkerülje az olyan természetű
kellemetlenségeket, amelyek legutóbbi látogatása során
előadódtak. Kaoru világosan látta ezt, és meg volt bántva, de
ugyanakkor hálát is érzett a lány iránt. Kozeri viselkedése arra
vallott, hogy - noha szilárdan eltökélte, féken tartja őt - mégis
szükségét érzi valami kibúvónak. Ez mindenesetre azt mutatta:
látja, hogy Kaoru milyen mély érzelmekkel viseltetik iránta, és
nem akarja megbántani.
Későre járt. Kozeri érezte, hogy udvarhölgyei kérdőn néznek
rá, s most egy óvatlan pillanatban, amikor Kaoru nem ügyelt, el is
húzta kezét, és visszavonult a szoba végébe.
Kaoru részben örült, hogy így végződött beszélgetésük.
Ugyanakkor azonban csalódást és bosszúságot is érzett, s olyan
ellentmondó érzések gyötörték, hogy már-már sírva fakadt. De
ennek más is szemtanúja lett volna, nemcsak Kozeri - s végtére
azt is belátta, hogy ezek a találkozások nem vezethetnek
boldogsághoz. Mert minél nagyobb sikere lenne Kozeri-nél, végül
annál nagyobb szenvedések és bonyodalmak zúdulnának
mindkettőjükre.
Amint hazatért, elgondolkodott: valami módon meg kell
kísérelnie, hogy kiszabaduljon ebből a kétértelmű helyzetből,
amely egyre elviselhetetlenebbé teszi életét. Bizonyára van olyan
út, amelyen haladva megkaphatja Kozerit, de nem veszélyezteti
senki jó hírét. Kaorunak kevés tapasztalata volt ezen a téren; még
nem tudta, hogy ilyen esetben szükségképpen mennyi kockázatot
kell vállalnia az embernek. Egész éjszaka ott feküdt ébren, és
különféle terveket szőtt: hogyan őrizhetné meg maga és Kozeri
hírnevét.
Ami pedig Ukifunét illeti - a lányt, akiről azt mondják, hogy
rendkívüli módon hasonlít Agemakira -, Kaoru kíváncsi volt rá, és
a tulajdon szemével szerette volna látni, milyen
mértékű ez a hasonlóság. Mivel a lány anyja, a jelek szerint,
egészen egyszerű származású, bizonyára nem lesz különösebben
nehéz kapcsolatba lépni vele. Persze ostoba helyzet adódnék, ha
úgy találná, hogy a lány nem kedvére való. Talán jobb, ha hozzá
sem kezd az egészhez.

HATODIK RÉSZ

AZ ÁLMOK HÍDJA

Fontosabb szereplők
Agemaki Hacsi herceg nagyobbik lánya. Mikor ez a rész kezdődik, már
halott
Ben no Kimi Udzsiban lakó idős apáca
A császár Szuzaku excsászár fia
A császárnő Gendzsi és az Akasiból magával hozott hölgy lánya
Dzsidzsu Ukifune udvarhölgye Udzsiban
Az ezredes Imoto korán elhunyt lányának jegyese. Onóban Uki-funénak
udvarol
Hacsi herceg Agemaki, Kozeri és Ukifune apja. Mikor ez a rész
kezdődik, már halott
Az Első Hercegnő Niu nénje
A Második Hercegnő A császár lánya egyik ágyasától, ö lesz Kaom
felesége
A hitacsi helytartó Ukifune mostohaapja
lmoto Apáca, Szozu nővére
Jugiri Gendzsi fia első feleségétől, Aoitól. Körülbelül ötvenéves, amikor
a hatodik rész kezdődik
Kaoru Gendzsi fiának tartják, de valójában Kasivagi fia, aki Gendzsi
feleségével, Njoszannal, szerelmi viszonyt folytatott. Mikor ez a rész
kezdődik, körülbelül huszonöt éves
Koszaiso Az Első Hercegnő udvarhölgye. Régi barátság fűzi Kaoruhoz
Micsiszada Niu csatlósa
Mija no Kimi Gendzsi féltestvérének lánya. Arra kényszerül, hogy
szolgálatot vállaljon mint udvarhölgy
Nakanobu Kaoru csatlósa
Niu A császár és a császárné harmadik fia. Mikor ez a rész kezdődik,
körülbelül huszonnégy éves
Roku no Kimi Jugiri hatodik lánya. Niu második élettársa
Soso Apáca Onóban
Szakon Ukifune jegyese, de felbontja a jegyességet, amikor fölfedezi,
hogy Ukifune nem a helytartó lánya
Szozu Főrangú pap Jogavában, a Hieizanon
Tokikata Niu csatlósa
Ukifune Hacsi herceg törvénytelen lánya
Ukifune anyja Hacsi herceg igen csúnyán bánt el vele. Később Hitacsi
helytartójához ment feleségül
Ukon Ukifune udvarhölgye. A lány idős dajkájának volt a lánya

NYOLCADIK FEJEZET
(Folytatás)

A fagyöngy

Nagy ideje, hogy Kaoru utoljára Udzsiban járt. Úgy érezte, hogy
már-már megszakad a múlttal való kapcsolata, éppen ezért a
kilencedik hónap vége felé, egy viharos napon, újra nekivágott az
ismerős útnak. Nyomasztóbb látványt képzelni sem lehetett, mint
Udzsi ezen a viharos, ólomszürke délutánon. A szélsöpörte
kertekben semmi nyoma az életnek. A megáradt folyó fenyegető
bömbölése betöltötte az egész házat -mintha ez lett volna egyetlen
lakója. Végre-valahára a nyitott ajtó közelébe húzott heverő
szürke* függönye mögül előbukkant az öreg apáca, Ben no
Kimi.*
- Bocsáss meg! - mentegetőzött Ben no Kimi. - Nincs
bátorságom így mutatkozni előtted. Azelőtt sem voltam valami
szemrevaló, de most, ebben a furcsa öltözékben . . .
- Gyakran gondoltam rád, hogyan is mehet sorod - mondta
Kaoru. - Te vagy az egyetlen a világon, aki megérted: mit érzek,
ha arra gondolok, ami az elmúlt esztendőben történt* - igen, egy
éve már annak. Hogy röpül az idő!
Kaoru szemébe könnyek gyűltek; az öregasszony pedig máris
keservesen zokogott.
- Most is éppen olyan rút idő van - hüppögte -, mint amikor az
én drága úrnőm olyan irtózatosan szenvedett Kozeri úrhölgy miatt.
Mi mindent eszembe nem juttat ez a gyűlöletes őszi szél! Mióta
rákezdte, egyszer sem száradt fel a könnyem. Úgy hallom, az én
szegény úrnőm sejtelmei nem is jártak messze az igazságtól . ..
- Ó, nincsen azért semmi nagy baj!* - mondta Kaoru. -Nincs
kétségem aziránt, hogy idővel minden rendbe jön. Csupán az volt a
baj, hogy Agemaki bebeszélte önmagának: eb-

bői* valami szerencsétlenség lesz. Kétségtelenül ez a

meggyőződés okozhatta halálát. Csak az a borzalmas, hogy én
hoztam össze őket, s így soha többé nem bírok megszabadulni az
érzéstől, hogy én öltem meg. Tény azonban, hogy valójában
most* sincs ok aggodalomra. Megszokott dolog ez. Bizonyára azt
mondod erre: a halál is az. És valóban nem nehéz szembenézni a
ténnyel, hogy mi magunk, azokkal együtt, akiket szeretünk, végül
mind hamuvá leszünk. Az ember számára az gyötrelmes, ha
elhagyják szerettei, ahogy velem is történt. . .
Kaorunak ismét kicsordult a könnye.
Nyomban elküldött a Tanítóért.
- Azt tervezem, hogy egyet s mást megváltoztatok itt -
mondta, mihelyt megadta utasításait az évforduló* megün
neplésére vonatkozóan. Időnként el kell majd jönnöm ide, és
nem tudom elviselni, hogy minden olyan, mint régen, csak ép
pen azok nincsenek többé, akik miatt számomra drága e ház.
Azt tervezem, hogy lebontatom a ház fő szárnyát, és a hegyen
levő templomod mellett kápolnaszerűen újra felépíttetem. Ha
egyetértesz ezzel a tervvel, akkor minél előbb kezdődjék is
meg a munka.
Vázlatot készített, és megmutatta, mit szeretne: hol húzódna az
oszlopos folyosó, hol lennének a papok cellái és így tovább. A
Tanító teljes egészében helyeselte tervét.
- Remélem, nem tartasz szívtelennek, mert lerombolom Hacsi
herceg ízléssel és gonddal megtervezett művét. Úgy érzem, ő
maga is így cselekedett volna, ha nincs tekintettel azokra, akiket
hátrahagy. Agemaki halála után Kozerire szállt a ház, rajta
keresztül pedig Niu herceg felügyelete alá került. Minthogy így áll
a dolog, nem tehetem meg, hogy egyszeribe átadjam neked
templom céljára. De nem is megfelelő a ház fekvése. A folyón
igen nagy a forgalom, s így nem lenne meg a kolostori élethez
szükséges nyugalom. Kétségtelen, hogy sokkal jobb lenne
lebontani a főcsarnokot, és valahol másutt felépíteni; de persze
csak őfensége engedélyével tehetem meg.
- Bármilyen eredménnyel jársz is - válaszolta a Tanító -,
hitünk tanításával teljesen megegyezik elhatározásod, hogy
tüntessük el a múltra vonatkozó céltalan emlékeztetőt. Nem
tudom, ismered-e a történetet arról az emberről, aki nyakába
akasztott zsákban évek hosszú során át magával cipelte kedvese
földi maradványait. Végül találkozott Buddhával, aki kegyes
csalással rávette, dobja el a zsákot, és térjen az Igaz Ösvényre.
Ezek az épületek szüntelenül arra emlékeztetnek, amit pedig jobb
feledni, és valahányszor ide jönnél, mindig fájdalom töltene el.
Ezzel szemben felajánlásod biztosan javadra lesz jövő életedben.
Remélem, megengeded, hogy azonnal végrehajtsam tervedet.
Közöld, hogy csillagjósaid milyen napot tartanak alkalmasnak, adj
a kezem alá néhány megbízható felügyelőt, és majd azon leszek,
hogy minden a Magasztos parancsaival összhangban történjék.
Mire Kaoru megbeszélte a terv részleteit, és megadta a
szükséges utasításokat a saját birtokáról odarendelt és a Tanító
rendelkezésére bocsátott embereknek, észrevette, hogy nagyon
későre jár, ezért elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Ügy érezte,
helyes, ha még egyszer bejárja a házat és körülnéz. A Buddha-
szobrok mind a hegyen levő templomba kerültek, s így - Ben no
Kimi néhány holmiját leszámítva - teljesen kopár volt a ház.
Elviselhetetlennek érezte, hogy Ben no Kimi ilyen sivár helyen
tengeti életét.
- Az a tervem - mondta -, hogy újjáépíttetem ezeket a
lakosztályokat. Míg folyik a munka, jobb lesz, ha beköltözöl
az oldalszárnyba. Ha ráakadsz valamire, ami még a főváros
ban élő hölgyünké, a birtokomon dolgozó valamelyik embe
remmel elküldheted neki.
Furcsa emberpár volt Kaoru meg az öregasszony, amint ott
feküdtek egymás mellett, és késő éjszakáig halkan beszélgettek.
Első pillantásra bárki szerelmespárnak hitte volna őket. Valóban
ritka jó alkalom volt ez, mert Kaorunak nem kellett félnie, hogy
kihallgatják beszélgetésüket, vagy megzavarják őket, és sok újat
megtudhatott apjának szívfacsaró történetéből.
- Ha meggondolom - elmélkedett Ben no Kimi -, hogy
életének utolsó napjaiban mennyit kérdezősködött felőled, és
mennyit foglalkoztatta a jövőd, csak csodálkozni tudok, és há
lás vagyok érte, hogy a különös véletlen végül is összehozott

kettőnket, és annyi év elmúltán az én drága uram gyermeke

szolgájának tekinthetem magamat. De egyrészt a mi nagy
bánatunk,* másrészt a hamarosan bekövetkezett bajok miatt* úgy
érzem, már semmire sem vagyok jó. Drága hölgyünk már
többször is üzent értem a fővárosból, kért, hogy látogassam meg,
és megmondta, nagyon zokon veszi, hogy időtlen időkre
elzárkózom itt, de amióta az vagyok, aki vagyok,* nem érzek rá
vágyat, hogy bárki másnak az arcát lássam, mint Amidáét, a
Magasztosét.
Hosszan elbeszélgettek Agemakiról. Ben felelevenítette
úrnőjének egy-egy régi mondását, és reszkető, de csöppet sem
kellemetlen hangján elismételte a költeményeket, amelyeket
Agemaki készített, amikor a tavaszi virágok vagy az őszi levelek
szépsége megindította szívét. Verseinek nyelve általában nyers és
csiszolatlan volt, de olyan látásmód tárult fel bennük, amit Kaoru
rendkívül rokonszenvesnek érzett: mohón fülelt minden szóra. Ha
a rég ismert Agemakival összehasonlította a mai Kozerit, ez
utóbbi könnyed, nagyvilági nőnek tetszett. Igaz ugyan, hogy ő
csupán egyetlen oldaláról ismeri, őiránta bizalmat érez Kozeri,
márpedig így még azt is könnyű mondani, hogy talán nincs is
benne semmi félénkség vagy tartózkodás. De úgy képzelte, hogy
bárki idegennek, aki bizalmaskodni próbálna vele, egykettőre
kiadná az útját. A két lányról, akiket ismert, gondolatai most arra
a másikra terelődtek, akire még most is kíváncsi volt -
Ukifunéra.* Azt mondták róla, hogy szakasztott mása annak a
hölgynek, akit elvesztett.
- Nem tudom, a fővárosban van-e most vagy nem - mondta Ben
no Kimi. - Csak közvetve hallok róla. Hacsi herceg még a
fővárosban élt - tehát valamivel a felesége halála előtt történt ez -,
amikor megtetszett neki az egyik házbeli, fonto-sabb beosztásban
levő komorna. Jelentéktelen ügy volt, nem is tudott róla senki.
Mindössze egyszer vagy kétszer találkoztak titokban. A nőnek
gyermeke született. A herceg tudta, hogy a kislány az övé, de
mivel úgy esett, hogy gondolatait akkor már teljesen lefoglalta
nagy bánata, nem bírta elszánni magát, hogy ismét találkozzék a
gyermek anyjával. Az asszony látta, hogy a herceg minden
érdeklődését elvesztette a világ
iránt, és teljes egészében szerzetesi életre törekszik, tehát nem
maradt számára hely a herceg életében. Felmondott, feleségül
ment Micsinoku helytartójához, és el is utazott vele tartományába.
Egy év múlva írt Hacsi hercegnek, és emlékeztette kislányukra. A
herceg mindössze annyit válaszolt, hogy többé ne térjen vissza
erre a tárgyra. Férjét később áthelyezték Hi-tacsiba, és éveken át
semmit sem hallottam róla. Most, tavasszal azonban valaki azt
mesélte, hogy visszatért a fővárosba, és meglátogatta Kozeri
úrhölgyet. A lány, számításom szerint, most tizenkilenc éves
lehet. Tudom, hogy anyja nemrégiben hosszú levelet küldött
Kozeri úrhölgynek. Megírta, hogy a lány rendkívül csinos, és
ezért még nagyobb szomorúsággal tölti el, hogy nem élhet
rangjához méltóan.
Kaoru valósággal itta az öregasszony minden szavát. Mindez
pontosan egyezett azzal, amit Kozeri mondott. Nagy vágyakozás
fogta el, hogy megismerkedhessek Ukifunéval.
- Az egész világot bejárnám - mondta sóvárogva -, csak hogy
egyetlen pillanatra is láthassak valakit, aki a leghalvá-nyabban is
emlékeztet Agemakira. Az, hogy Hacsi nem ismerte el
gyermekéül, ebből a szempontból semmit sem jelent számomra.
Nem akarlak terhelni, de ha véletlenül összehozna vele a sors,
meséld el neki, amit az imént mondtam.
- Az anya rokona Hacsi herceg feleségének, és én is az
vagyok - válaszolta Ben no Kimi -, de olyan hosszú ideig élt távol,
hogy úgyszólván nem is ismerem. Nemrégiben én is kaptam
üzenetet Kozeri úrhölgy egyik komornájától; azt írta, felmerült a
gondolat, hogy a lány látogassa meg apja sírját, és kér, mindent
tegyek meg érdekében, amit csak tudok. A lány azonban azóta
sem járt itt. Ha eljön, természetesen beszámolok neki üzenetedről.
Kaoru úgy tervezte, hogy napkeltével visszatér a fővárosba, s
mihelyt megérkezett Udzsiba, selymet meg pamut- és egyéb
holmikat hozatott. Most ellátta ebből a Tanítót, de jutott az
anyagokból Ben no Kiminek és a körötte tevékenykedő papoknak
meg asszonyoknak is. Udzsiban az élet persze nem folyt valami
vidáman, de amíg Kaoru el-eljárt oda, senki sem állíthatta, hogy
Ben no Kiminek rosszul ment volna sora, külö-
nősen, ha figyelembe vesszük, hogy csendes, ájtatos életet kívánt
élni.
Vadul tomboltak az őszi viharok - egyetlen levél sem maradt az
ágakon. Emberi láb nem taposta rozsdavörös levélszőnyeg terített
be mindent. Kaorut annyira megfogta szépsége, hogy még jó ideig
nem bírta rászánni magát az indulásra. A teljesen kopár erdőben
egyetlen fa állt lángvörös díszben. Egy megtépett vén fán
fagyöngy vagy valami kúszónövény telepedett meg. Kaoru
odaküldte egyik emberét, hogy szedjen belőle egy csokorra valót:
Kozerinek akarta vinni.
- Ha az emlékezés, mint fagyöngy az ágon, nem talált vol
na menedékre és vendéglátó gazdára, sivár lett volna az itt
töltött éjszaka.
Ben no Kimi hallotta, hogy Kaoru ezt a költeményt suttogja;
jómaga pedig így válaszolt:
- Milyen szomorú, ha a fagyöngy még ezt a kiszáradt, kor
hadt facsonkot is érdemesnek találja, hogy pihenőhelyéül vá
lassza.
Ben no Kimi költeményének ritmusa aligha lehetett volna
merevebb és ódivatúbb. De a benne rejlő célzás* meghatotta
Kaorut, és hálás volt az együttérzésért.
Amint megérkezett palotájába, nyomban átküldte a fagyöngyöt
a Nidzso-inbe. Mikor a csokor megérkezett, Niu is jelen volt, és
Kozerit elég kínosan érintette, hogy ráadásul ezzel az üzenettel
hozták be: "A déli palotából".* Bármi titkolózás csak
súlyosbította volna a dolgot.
Kaoru levelei - egyik üzenete a gallyra volt tűzve - bizony nem
mindig voltak valami tapintatosak. Kozeri csupán a jó
szerencsében reménykedhetett.
- De szép falevelek! - jegyezte meg Niu sokatmondóan, és
megkérdezte, megnézheti-e az ajándékot. Bepillantott az üze
netbe.
"Mit csinálsz mostanában? ... Én éppen most tértem visz-sza
Udzsiból. De erről és »a hegycsúcsokon ülő hajnali köd-ről«*
majd beszámolok, ha találkozunk. Beszéltem a Tanítóval a
főcsarnok újjáépítéséről. De semmihez sem nyúlnak a te
engedélyed nélkül. Utasításaid megadhatod Ben no Kiminek,
mert megígérte nekem, hogy ő mindenről gondoskodni fog."
- Nos, ez mindenesetre eléggé ártalmatlan hangú levél -
jelentette ki Niu -, de ez könnyen érthető: tudta, hogy itt le
szek, amikor a levél megérkezik.
Ezt többé-kevésbé tréfának szánta, de volt benne némi igazság.
Kozeri mindenesetre megkönnyebbült, hogy a levél, amelyet
Niu elcsípett, történetesen ártalmatlannak bizonyult. Furcsa
módon mégis sértve érezte magát, amiért Niuban egyáltalában
megfogamzott valamiféle gyanú. De ahogy ott ült Kozeri, és arcán
részben megkönnyebbülés, részben méltatlankodás tükröződött,
annyira elbűvölte Niut, hogy az megbocsátott volna neki bármi
hibát vagy ballépést.
- Meg kell írnod a választ - mondta Niu. - Bármit írhatsz,
nem nézek bele.
Azzal hátat fordított Kozerinek. Ha Kozeri most vonakodnék
válaszolni Niu jelenlétében, a férfiban nyomban felébredne a
gyanakvás.
Így hát haladéktalanul megírta a választ:
"Szóval Udzsiban voltál? Nem is tudom megmondani,
mennyire irigyellek érte. Teljes egészében helyeslem tervedet,
hogy a csarnokot alakítsuk át szentéllyé. Előbb-utóbb szükségem
lesz ilyen menedékhelyre, és sokkal szívesebben visszamegyek
oda, mintsem szerte barangoljak, menedéket keresve. Reméltem,
hogy valamilyen módon meg lehet őrizni a csarnokot eredeti
állapotában, s ha tudsz erre megoldást, nagyon hálás lennék
javaslatodért."
A választ megmutatta Niunak. Kifogástalanabb levelet képzelni
sem lehetett volna. De hogy férfi és nő között olyan viszony is
lehet, amit ez a levél tükröz, erről Niunak nem volt semmi
tapasztalata, s így nem nyugodott meg, sőt egyre inkább gyökeret
vert benne a meggyőződés: az ártatlan gyámo-latlanság látszata
mögött valami sötét dolog lappang.
Az őszi kert sivárságát csak a pampafű virága enyhítette;
hosszú szárán úgy lengett, lengedezett a virágágyak szélén, mint
integető kar. Harmatcsepp-füzérek rezegtek még a fel-magzott
virágokon is. Nem voltak különösebben szép virágok,
de most, az esti szürkületben, mégis valami varázsa volt a tájnak.
 "Ó pampafű, bár ártatlan a te virágod, de ruhádnak szomorú
harmatban ázott ujjai elárulnak téged!"*
Ezeket a szavakat mormolta Niu. Otthoni ruhájában volt,
egyszerű köpenyt viselt,' és most elküldött lantjáért. Kísérőzenét
játszott odzsiki hangnemben.* Kozeri annyira szerette a lantot,
hogy amint Niu játszani kezdett, feledte minden szomorúságát és
félelmét. Ahogy egy széknek támaszkodva ott ült a díszparaván
mögött - ez olyan kicsi volt, hogy alig fedte el -, és önfeledten
fülelt a zenére, olyan bájos volt, hogy nincs az a herceg, akinek
szívét ne hódította volna meg.
- Vigasztalan ősz száguld végig a mezőkön, s a bólingató
világokkal érezteti a szél hideg leheletét.* - Ezt a költeményt
mondta Kozeri. Majd hozzáfűzte az idézetet: - "Ámbár nem
csak számomra . . ."* - Kibuggyant a könnye, de gyorsan arca
elé kapta legyezőjét.
Niu fürkészve nézte. A lány ebben a percben a szelídség és a
jóság megtestesülésének látszott. Ámbár éppen mert ilyen édes és
ártatlan, ellenállhatatlanul vonzhatja Kaorüt - ez volt Niu
meggyőződése. A krizantém még csak most kezdett elszíneződni:
itt, ahol olyan jól gondozták, sokáig megtartotta fehérségét* Niu
végignézte a virágágyakat, de nehezen talált csak egyet is, ami
valóban tökéletes volt. Végül mégis kiválasztott egyet, s közben a
kínai költő versét dúdolgatta:
- "Ne gondold, hogy minden virág közül.. ."* Majd
emlékeztetni kívánta Kozerit: - Volt egyszer egy herceg.* Ez, egy
este, ilyen virágokban gyönyörködött éppen, amikor repülve eljött
hozzá a szellem, és lanton megtanította egy dalra. Bárcsak mi is
akkor éltünk volna! Manapság senkivel sem történik ilyesmi! - És
csüggedt mozdulattal félretette hangszerét.
- Azért nem esik meg velünk - érvek Kozeri csalódottan -,
mert mi már nem érdemeljük meg. De ha mi rosszabbak lettünk
is, a régi dallamok nem.
Ezután megkérte Niut, mutassa meg, hogyan kell helyesen
játszani egyes részeket, amelyekben nem volt biztos.
- Miért ne? - mondta Niu. - De jobb lenne, ha kísérnél.
Az sokkal mulatságosabb!
Elhozatta tizenhárom húros citeráját, és letette Kozeri elé.
- Apám valamikor adott nekem néhány leckét - mentegetőzött
a lány -, de nem valami sokat tudok.
- Ugyan, ugyan! - kiáltotta türelmetlenül Niu. - Mégiscsak
túlzás, hogy azért, mert itt vagyok, ilyen csekélységekből is nagy
ügyet csinálsz! A másik barátnőmet még csak rövid ideje
ismerem, de egyáltalában nem szégyell segítségért fordulni
hozzám olyan dolgokban, amiket ő még csak most tanul. Nem
hiszem, hogy Kaoru, akire úgy szeretsz hivatkozni, helyeselné ezt
az álszerénységet. Gyakran hallottam tőle, hogy nőnél legelső
követelménynek a könnyed és előzékeny viselkedést tartja. Biztos
vagyok benne, hogy akkor nem húzódozol, ha az ő jelenlétében
kell játszanod. Ha viszont így van, akkor nyilván egymáshoz
valók vagytok.
Kozeri sóhajtott, fölvette a hangszert, és meglehetősen
bátortalanul elkezdte hangolni. A húrok nagyon feszültek, ezért a
legegyszerűbb volt a bandzsiki hangnemre* hangolni. Kísérni
kezdte Niut. A fiatalember úgy vélte, hogy a lány igen pontosan
követi, és a pendítése is igen jó. Az udvarhölgyek összebújtak a
függönyök és a paravánok mögött, és onnan hallgatták Niu tiszta
és finom hangját, amint Az iszel tó* dallamát énekelte, és arcukról
gyönyörűség sugárzott.
- Mit számít, ha valakinek több otthona is van, nemcsak egy! -
szólt egyikük. - És a hercegnek miért is ne lenne? Mit tagadjam,
úrnőnk igen hálás lehet neki! Micsoda képtelenség, hogy annyi
éven át számkivetetten élt Udzsiban, és most azt hajtogatja, hogy
visszamegy!
- Micsoda? Vissza Udzsiba? - kiáltozták a fiatalabb
komornak. - Ne is beszéljetek róla!
Több nap múlt el lant- és citeraleckével meg más egyébbel, s
ezalatt Niu ki sem mozdult a Nidzso-inből. Jugirit vajmi kevéssé
elégítette ki, hogy Niu az új palotába küldött üzenetében rituális
okokra, tisztátalanságára hivatkozott, és amikor hazafelé tartott a
császári Palotából, berontott a Nidzso-inbe, hogy kipuhatolja, mi
történt.

- Igazán bosszantó, hogy így a nyakamra jön! - mérgelődött

Niu, de azért felszedelőzködött, és illő módon megjelent a
fogadócsarnokban.
- Furcsa érzésem támad, valahányszor betérek ide - kezdte
Jugiri. - Apám életében persze sokat jártam itt, de most egészen
más a helyzet.
Elmondott néhány anekdotát, emlékeit idézgette, majd karon
ragadta Niut, és elcipelte az új palotába. Kíséretükben volt Jugiri
több fia, ezenkívül egy sereg nemes és udvaronc. S ahogy kifelé
tartott a seregnyi ember, Kozeri leselkedő hölgyei kellő fogalmat
alkothattak az úrnőjük vetélytársát jelentő család hatalmáról.
- Nézzétek csak a miniszter úr őkegyelmességét! -
ámuldoztak. - Micsoda finom úr! Bár csak úgy hemzsegnek
mellette a fiatalok, de fiai közül egy sem fogható hozzá!
- És lám, mégiscsak úgy tudja házába csalogatni a
hercegünket, hogy eljön érte. Azt hiszem, ha ismernék a való
helyzetet, mindőjüknek főhetne a feje!
Kozeri magában összehasonlította a saját egyszerű nevelését
Roku no Kimi ragyogó környezetével, és úgy érezte, jómaga nem
is képes kielégíteni olyan embert, akinek számára ez az életmód, a
maga pompájával és könnyed eleganciájával, egészen magától
értetődő. Még soha ennyire nem érezte, hogy egyetlen ésszerű
dolgot tehet: újból visszatér a magányos életbe, amelyben
otthonosan érzi magát.
így múlt el az esztendő. Az első hónap végétől kezdve Kozeri
nagyon rosszul érezte magát. Niu teljesen járatlan volt az ilyen
dolgokban, és roppantul aggódott érte: a templomokban egymás
után rendeztette a szertartásokat és könyörgése-ket, még azokon
felül, amelyeket már korábban rendelt. A császárnőnek
tudomására jutott, hogy Kozeri állapota valóban aggodalomra ad
okot, s erre maga is érdeklődött utána. Bár a kapcsolat névleg
titokban maradt, de Niu barátai mégis jól tudták, hogy szokatlanul
nagy ideje, immár három éve, Niut ide húzza a szíve, s így
tapintatlanság vádja nélkül kifejezhették neki együttérzésüket és
jókívánságaikat. Kaoru persze nem kevésbé volt nyugtalan
Niunál, de úgy érezte, ilyen
helyzetben tapintatosabb a háttérben maradni, és ámbár néha
elküldött hírekért, személyesen nem állított be. De titokban ő is
tartott ájtatosságokat Kozeriért.
Eljött a kijelölt idő, amikor meg kellett tartani a szoknya
felvételének ünnepét a Második Hercegnővel kapcsolatban. Az
esemény kedvelt beszélgetési témát jelentett az udvarnál. A
császár személyesen olyan nagy gondot fordított a szertartás
előkészületeire, hogy a hercegnő nemigen érezhette magát
árvának.* A szükséges holmikból anyja már sokat félretett
számára, de a munkahivatal és számos vidéki tartomány kincstára
is csak úgy ontotta az ajándékokat. Magától értetődőnek tartották,
hogy mihelyt ez az esemény lezajlik, sorra kerül a hercegnő
házasságkötése Kaoruval. Addig bizony Kaorunak sok mindent el
kellett volna intéznie. Valójában azonban alig foglalkozott a
gondolattal - annyira lefoglalta Kozeri állapota.
A második hónapban került sor arra az eseményre, amelyet -
tudomásom szerint - pótkinevezések kihirdetésének neveznek.
Kaorut valóságos belső főtanácsosnak nevezték ki, katonai rangja
pedig a jobb kéz felőli tábornoki rang lett; ugyanis üresedés
támadt, mert Kobai, a bal kéz felőli tábornok, visszavonult. Újabb
előléptetésével kapcsolatban Kaoru igen sok látogatást tett -
többek között a Nidzso-inbe is elment. Niu ekkortájt különösen
nagy aggodalomban élt Kozeri miatt, és éppen nála volt, amikor
Kaoru megérkezett.
- Nagy kár - mondta Niu -, hogy éppen ilyen időben ér
kezel. Amint látod, seregestől összejöttek itt a papok.
Niun egy cseppet sem látszott meg, hogy a házban nagy a
felfordulás: új, kifogástalan öltözékben, tetőtől talpig elegánsan
jött le a lépcsőn, hogy hivatalosan elmondja szerencse-kívánatait.
- Remélem, eljössz a ma esti lakomára - mondta Kaoru,
mihelyt átestek a formaságokon. - Amint tudod, ünnepi va
csorát adok jövendő hivatali társaim számára.
Niu azonban bizonytalankodott, mondván, hogy nem tudja, az
adott helyzetben el tud-e szabadulni. Elhatározták, hogy a lakomát
Jugiri által miniszteri kinevezésekor adott lakoma mintájára
rendezik meg, mégpedig az új palotában. Kaorunak
annyi herceg és más nemesember volt segítségére a vendégek
szórakoztatásában, hogy az egész mulatság inkább császári
lakomához, mint magánvendéglátáshoz hasonlított. Niu éppen
csak megjelent, de jóval az ünnepség befejezése előtt máris sietett
vissza a Nidzso-inbe, Jugirinak és barátainak bánatára, mert ők ezt
a futó látogatást szinte sértésnek tekintették. Valójában Kozeri,
rangját tekintve, fölötte állt vetélytársnőjének, és az az általános
hiedelem, hogy Roku no Kiminek szükségképpen nagyobb
tisztelet és figyelem jár, csupán abból táplálkozott, hogy Jugiri
roppant nagy tekintélynek örvendett.
Másnap, kora reggel, Niu örömére Kozeri minden baj nélkül
fiúgyermeket szült. Kaoru szívéről is nagy kő esett le, és mihelyt
meghallotta a hírt, nyomban átment a Nidzso-inbe, mert egyébként
is meg akarta köszönni Niunak, hogy részt vett az előző esti
ünnepségen. A palotát elözönlötték a látogatók, mert az emberek
tudták, hogy az elkövetkező néhány napon át Niut biztosan otthon
lehet találni. A szokásokhoz híven, a harmadik napon csupán
Niütól érkeztek meg az ajándékok. De az ötödik nap éjszakáján
Kaoru is küldött ötven zsák rizst, ostáblához való játékpénzeket és
más szokásos apróságokat, az anya részére pedig harminc
egymásba rakott dobozt; ezekben öt rétegű szoptatós ruha volt és
pólya a gyermek számára. Csupa egyszerű holmit válogatott össze,
de közelebbről nézve mindegyik ajándék elárulta Kaoru ízlését és
ötletességét. Niunak fehér lisztből készült süteményt küldött:
néhány magas, egylábú állványra helyezett szantálfa tálcára
halmozta fel a süteményt. A komornáknak, a szokásos
dobozsorozaton kívül, harminc uzsonnás kosarat küldött
mindenféle finomsággal. Kaorunak azonban gondja volt rá, hogy
ajándékaival minél kevesebb feltűnést keltsen.
A hetedik nap éjszakáján ajándékok érkeztek a császárnétól; a
küldöncöket egy sereg befolyásos látogató kísérte, köztük a
császárnő udvarának felügyelője is.
A császár pedig, amikor az eseményről hallott, megjegyezte:
- Végül is ilyen esemény - az elsőszülött érkezése - csupán
egyszer adódik az ember életében. Én is szeretnék kitenni
magamért ... - És kardot küldött a gyermeknek.*
A kilencedik napon küldöttség érkezett Jugiritól. Öt magát
természetesen egyáltalán nem lelkesítette az esemény, de látta,
hogy sok szempontból tanácsos fenntartania Niuval a jó viszonyt,
ezért mindegyik fiának meghagyta, tegyenek tisztelgő látogatást
Niunál.
Kozerinek igazán semmi oka nem lehetett panaszra, mert
örömmel fogadták az eseményt. Hosszan tartó betegeskedése és a
sok bánat már egészen búskomorrá tette, de az a kedvesség, sőt
tisztelet, amellyel gyermekének születését fogadták, visszaadta
kedvét és önbizalmát. Kaoru érezte, hogy ez után az esemény után
ők ketten még távolabb kerülnek egymástól' Az mindenesetre
bizonyosnak látszott, hogy a gyermek születése erősíteni fogja
Kczeri és Niu kapcsolatát, ez pedig bizonyos tekintetben
megkönnyebbülést jelentett számára, hiszen ő volt felelős ezért; ő
ismertette össze őket.
A második hónap vége felé megtörtént a Második Hercegnő rég
várt avatása. Kaoru másnap meglátogatta a hercegnőt a Palotában.
Az egybekelésükkel kapcsolatban ezen az éjszakán megtartott
ceremónia magánjellegű volt. A Második Hercegnő, mivel a
császár rendkívül kedvelte, már régóta az érdeklődés
középpontjában állt, és szinte csalódást keltett, hogy egy
köznemessel* lép házasságra. Sokan úgy vélték, hogy bármilyen
rokonszenvet érez is a császár Kaoru iránt, jobban tette volna, ha
előbb egy kicsit körülnéz. De őfelsége szerette azonnal
végrehajtani, amit tervbe vett, és sohasem lehetett rábeszélni,
hogy időt vesztegessen precedensek keresgélésére. Valójában az
ilyen házasság korántsem volt példátlan, ámbár titkán történt meg,
hogy trónon levő uralkodó ilyen sietséggel férjhez adja lányát a
felavatás után, mert ez csupán közrendű családoknál volt
szokásban.
- Akárhogy is van - jegyezte meg Jugiri -, de ezt a fiatalembert
különösen szerencsésnek kell tartanom. Szuzaku csupán
leköszönése után és a világtól való teljes elvonulásának előestéjén
ajánlotta fel a lányát* Gendzsinek. Ami pedig engem illet, igazán
nem szüleid bátorításának köszönhetem, hogy olyan szerencsés
voltam és elnyertelek! - Jugiri Ocsiba hercegnőhöz* beszélt.
 Ez valóban igaz volt. Ocsiba hercegnő kissé zavartnak látszott,
és nem válaszolt.
A harmadik nap estéjén, a császár kérésére, a Második
Hercegnő gyámja* s valamennyi kísérője és híve titokban
ajándékokat osztott szét Kaoru fullajtárjai, kísérői, futárai és
palotabeli szolgái között. De az egész ceremónia teljesen
magánjellegű volt. Kaoru a következő napokon is meglátogatta a
hercegnőt, de úgy érezte, hogy nem képes száműzni szívéből az
elvesztett hölgy emlékét. Különös élet volt ez: reggel hazarohant,
csak hogy kelletlenül újra útra keljen a Palotába, mihelyt leszáll az
éjszaka. Ez túlságosan nagy változást idézett elő életrendjében,
ezért elhatározta, hogy a hercegnőt elhozza anyja házába. Njoszan
rendkívül örült ennek, sőt azt is felajánlotta, hogy kiköltözik saját
lakosztályából. Kaoru eleinte nem akart ebbe beleegyezni, de
végül azt tervezte, hogy a kápolna közelében új szárnyat építtet, s
ennek nyugati oldalán új lakosztályt rendez be anyja számára. A
palota keleti szárnyában különösen nagy kárt tett a tűz;
újjáépítették ugyan, és egészen kényelmes is lett, de Kaoru most
teljesen újonnan bebútoroztatta. A császár hallott róla, hogy Kaoru
haza akarja vinni a hercegnőt, és természetes szülői aggodalmában
felvetődött benne a kérdés, vajon ez a lépés nem lesz-e túlságosan
korai. Njo-szanhoz írt leveleiben őfelsége állandóan utalt a
házasságra, és kérte, értesítse, jónak tartaná-e. Szuzaku excsászár
halálos ágyán külön utasításokat adott a császárnak Njoszant
illetően; Njoszan apáca volt ugyan, de az udvarnál igen
jelentékeny befolyása maradt; teljesítették a császárhoz intézett
minden kérését, és mindig rendkívüli módon vigyáztak érdekeire.
Kaoru tisztában volt vele, milyen előnyt jelent, hogy két ilyen
kimagasló személyiség törődik családi boldogságával.
Pillanatnyilag azonban ennek még a gondolata is sok tekintetben
kellemetlen volt számára. Házasságkötése óta sokkal
nyugtalanabb volt, mint azelőtt, és az Udzsiban folyó építkezésen
kívül semmi nem érdekelte. Számolta már a napokat, és készen
állt arra, hogy az ötvenedik nap* elérkeztével felajánlja a
kalácsáldozatot; ő maga ügyelt fel a dobozok és ladikok
készítésére - ezekben akarta elküldeni ajándékait. Még azt is meg-
tette, hogy erre a célra összeverbuválta a legjobb szantálfa-és
cédrus-faragókat, arany- és ezüstműveseket, s ezek versengtek
egymással, hogy olyan mesteri teljesítményt nyújtsanak, amilyet
még nem látott a világ. Szokása szerint most is megvárta a hírt,
hogy Niu nem tartózkodik a Nidzso-inben, s ekkor ment el, hogy
tiszteletét tegye.
Kozeri eltűnődött: vajon képzeleg-e, vagy Kaoru valóban
megváltozott kinevezése óta. Magatartásán mintha több erély és
határozottság érződnék. Mindenesetre megnyugtató volt a tudat,
hogy Kaoru most már házasember, és így nem támadhatnak olyan
természetű bajok, amik nemrég majdhogy tönkre nem tették
boldogságát. Ámde mihelyt beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy
korai volt ez a feltételezés. Kaoru nyomban azzal kezdte, hogy
házassága az égvilágon semmit sem jelent számára, teljesen
elhibázott az élete, és egy szemernyi boldogság sem jut neki.
- Nem okos, hogy így beszélsz a házasságodról! - tiltakozott
Kozeri. - Még meghallhatja valaki. - Nem mondta ugyan, de
valójában megelégedéssel töltötte el, hogy még az uralkodó
legnagyobb kegye sem képes megvigasztalni Kaorut. A
fiatalember tagadhatatlanul hűséges természet, ez pedig olyan
tulajdonság, amit meg kell becsülni.
Kaoru nagyon szerette volna látni a kicsit. Kozerit ez némileg
zavarba hozta, de magában úgy okoskodott, szűkkeblű-ségre
vallana, ha megtagadná tőle ezt az örömet, amelyet módjában van
megadni, hiszen annyi mást meg kellett tagadnia tőle. Nyomban
utasítást adott a dajkának, hogy mutassa meg a gyermeket. Kaoru
bizonyosra vette, hogy ilyen apának és anyának nem lehet csúnya
gyermeke, de maga is elámult a gyerek bársonyos fehér bőre
láttán. Ott feküdt a pici, nevetett és gügyögött - és Kaoru úgy
érezte, merőben más lenne az élete, ha ez a gyerek az övé volna.
Milyen más lenne is az élet, ha Agemaki hagyott volna neki egy
gyermeket!
Furcsa, de eszébe sem jutott, hogy valaki más révén talán
hamarosan apa lehet. Félek, hogy a házasságával szemben
tanúsított, egész viselkedése kissé kedvezőtlen színben mutatja
Kaoru jellemét. Erre csak annyit mondhatok, hogy ha való-
ban olyan haszontalan ember, amilyennek szükségképpen
mutatkozik az általam elbeszélt történetben, nyilvánvaló, hogy az
uralkodó soha ki nem emeli és nem halmozza el tisztségekkel,
ahogy pedig valójában történt.
Kaoru megtisztelve érezte magát, mert Kozeri megmutatta neki
a gyermeket, mielőtt még feltételezhetően bárki idegen látta
volna. Hosszan elbeszélgettek, és sokkal meghittebb hangulatban,
mint máskor. Sajnos, Kaorut a Palotába szólította a kötelesség,
tehát nem maradhatott késő éjszakáig - pedig szívesen elidőzött
volna még. A fiatal komornak összesereglettek, és meglesték,
amint távozik.
- Hozzánk fog seregleni minden fülemüle! - mondták, mert
annyira édes illat szállt feléjük, mialatt a távozó Kaoru után
bámultak.
Kaoru a nyár folyamán szerette volna hazavinni a hercegnőt, a
csillagjósok azonban kijelentették, hogy a csillagok állása
kedvezőtlen lesz, s ezért kénytelen volt lebonyolítani a
költözködést a negyedik hónap első napja előtt. A hercegnőt
elutazása előtt egy nappal meglátogatta a császár, és az ő
lakosztályában rendeztette meg a glicínia-ünnepet. Felhúzták a
déli oldalszárny függönyeit: itt helyezkedtek el a császári
vendégek. Az ünnep nyilvános volt, s ennek egész terhe nem
hárulhatott a hercegnőre. Éppen ezért a jelenlevő udvaroncok és
tisztek megvendégeléséről a kincstár gondoskodott. A
kormányzati szerveket Jugiri, Kobai és Higekuro két fia
képviselte, a császári családot pedig Niu és még néhány fivére. A
császár ülőhelyével szemközt, kint az udvaron, glicíniabokor állt:
ennek, tövében helyezkedtek el az udvaroncok és a kevésbé
rangos vendégek. A szomszédos csarnokban a zenészek
gyülekeztek, és mihelyt leszállt az este, a fuvolákon felzendült a
nyitány szodzso hangnemben.* A császárnak szánt hangszereket
maga a hercegnő ajánlotta fel, és Jugiri helyezte le őket őfelsége
elé. Jugirira hárult az a feladat is, hogy őfelségének
rendelkezésére bocsásson citerára írt dalokat: a két kötetre
ízlésesen rákötöttek egy ötös tűlevelű fenyőgallyacskát. Szuzaku
excsászár gyűjteményéből is érkezett többféle, hazai meg kínai
citera és egy lant is. A fuvola az a hangszer volt, amelyről
Kasivagi beszélt Jugirinak, amikor álmában megjelent.* A császár
egy ízben már megcsodálta e hangszer hangjának szépségét, és
szemlátomást nem is lehetett volna kedvezőbb alkalmat találni,
hogy újból megszólaltassák.
Egybehangzóan megállapították, hogy Kaoru még sohasem
játszott ilyen jól,* mint ma, és mivel a vendégeket főleg aszerint
válogatták meg, mennyire értettek hozzá, hogy énekükkel kísérjék
a hangszeres zenét, igen kellemes hangverseny kerekedett.
Frissítőkről a hercegnő gondoskodott. Áloéfából faragott négy
tálcán tálaltak, a tálcákat pedig magas szantálfa állványra
helyezték. A gyékényből font tálcakendőket a glicínia színének
különböző árnyalataira festették meg, és kihímezték gli-
cíniavirág-mintával. A tálak ezüstből voltak, a serlegek
kristályból, a csészék lazúrkőből. Higekuro fia, Hjoje no Szűke
volt a főrendező. A kupát eddig még minden alkalommal Ju-giri
nyújtotta át a császárnak, s mindenki úgy érezte, hogy jó lenne
már változtatni ezen. A hercegek között azonban senki sem akadt,
aki különösebben alkalmas lett volna erre a feladatra. Végül
megkérdezték Kaorut, vállalná-e, és mivel jelölését a császár
bizonyára jóváhagyta, végül is sikerült őt rábeszélni. Amikor
elhangzott a csendre intő felhívás - jól ismert hang ez nyilvános
ünnepségeken -, mindenkit mélyen megragadott, hiszen annak
ajkán csendült fel, akit ez az összejövetel közvetlen közelről
érintett. Kaoru befejezésül kiürítette a serleget,* majd elvégezte a
végső térdhajtást, mégpedig mindezt mesteri módon. Ezek a
ceremóniák akkor is igen érdekesek, ha császári herceg vagy
miniszter végzi őket; de most még hatásosabbnak tetszettek,
hiszen azt jelezték: Kaoru házába császári vérből származó feleség
érkezik. Valóban különös ellentétként hatott, ahogy a szertartás
végeztével Kaoru ismét helyet foglalt a közrendű vendégek
között.
Kobai számára kissé fájó volt ez az esemény. Öt ugyanis nagy
szerelem fűzte a hercegnő anyjához, és igen bizalmas viszonyban
maradt vele akkor is, amikor az asszony már beköltözött a
Palotába. Természetesnek érezte, hogy rábízzák majd a hercegnő
nevelését, és jelezte is, hogy kész magára vállalni ezt a
felelősségt, de ajánlkozását nem vették figyelembe,
- Eszembe sem jutna, hogy tagadjam Kaoru kivételes érdemeit
- jegyezte meg. - De hogy egy köznemes elvehesse uralkodó
császár lányát, ezt - enyhén szólva - túlzásnak tartom. Ettől
azonban még eltekinthetünk. De ami ma lejátszódott, az valóban
botrányos!
Kobai valóban habozott, hogy egyáltalában elfogadja-e a
meghívást, de mégis odavitte a kíváncsiság. Végigülte a lakomát,
de belül tombolt a méregtől.
Lampionokat gyújtottak, és a vendégek egy sereg költeményt
rögtönöztek. Amikor az emelvénynél átnyújtották művüket, arcuk
teljes elégedettségről árulkodott. De régi tapasztalatok révén az
ember tudja már, hogy ettől még bármelyikük verse elcsépelt
frázisok sivár gyűjteménye lehetett. Sajnos, lusta voltam hozzá,
hogy valamennyiről másolatot szerezzek. Ha szemügyre veszem a
rendelkezésemre álló néhány példát - közülük nem is egy a
legfelső réteghez tartozó méltóságok verse -, megállapíthatom,
hogy a színvonal nem lehetett túlságosan magas.
Feltételezem, hogy az itt következő költemény Kaoru műve.
Akkor írhatta, amikor kiment az udvarra, hogy letépjen egy
gallyat koszorúnak a császár homloka köré.
"Ügy vélte a világ, hogy közönséges halandó számára*
elérhetetlen az ág, mely felé kinyújtottam kezemet, hogy letépjem
koszorúnak a császár homloka köré." Az érződik rajta, mintha
valóságos diadalmámorban írta volna.
"Ember számára meg sem fogható becsvágy lakozhatott a
fában, amelynek megengedték, hogy ilyen magasra nőjön!" Ezt
csak a sértett Kobai írhatta.
Azt mondhatná valaki, hogy én rontottam el ezeket a
költeményeket, mert pontatlanul közöltem őket. Lehetséges - de
még akkor sem hiszem, hogy eredetileg különösebben figyelemre
méltók lettek volna.
Ahogy telt-múlt az éjszaka, egyre vidámabb lett a hangulat.
Kaoru nagy sikerrel adta elő az Anci totót* Kobai hangja pedig
még most is őrzött valamit régi szépségéből, amellyel akkora
tetszést aratott azon a réges-régi éjszakán.* Most ő kísérte Kaorut.
Jugiri hetedik fia - jóformán gyermek volt
még - a nádsípot fújta, és előadása annyira tetszett a császárnak,
hogy megajándékozta egy köntössel.
A hercegnő beköltözése Kaoru palotájába éppen úgy zajlott le,
mint egy hivatalos ceremónia. A hercegnőt a császári udvartartás
minden hölgye elkísérte. Előreugró tetőzetű, selyemmel borított
gyaloghintóban utazott, nyomában három egyszerű gyaloghintó,
huszonhat gyékényfedelű kocsi, ezek közül hat aranyozott, kettő
pedig fonott cipruságból volt. Harminc udvarhölgy jött ezeken,
mindegyikük nyolc-nyolc kislánnyal vagy szolgálóval. A Kaoru
által küldött kísérethez húsz kocsi tartozott, tele a saját háza
népével. Végül az udvaroncoknak, nemeseknek és
hivatalnokoknak hatalmas serege következett, akiknek felvonulása
példátlanul nagyszerűvé tette a menetet.
Most, hogy a hercegnő itt élt vele és részt vett mindennapi
életében, Kaoru végre ráeszmélt, milyen roppant csinos feleséget
kapott: kicsiny és finom termetében valóban a legfinnyá-sabb
ember sem lelt volna hibát. Kaoru világosan látta, hogy hallatlanul
büszke lehet - tulajdonképpen a föld legboldogabb emberének
érezheti magát. De ennek útját állta Agemaki emléke, Agemaki
utáni vágyódása. Most már biztosan tudta, hogy sírig elkíséri az a
furcsa kényszerű imádat, mely az első pillanattól fogva csak
kétségbeesést hozott számára. Talán csak egyik eljövendő
életében éri el azt a megvilágosodást, hogy végre felfoghatja saját
sorsának okát - és csak akkor lesz képes megszabadulni tőle. És
az életében bekövetkezett minden külső változás ellenére még
most is csupán az Udzsiban folyó munka nyújtott neki igazi
kielégülést.
A negyedik hónap vége felé, amikor elült a kamói ünnep körüli
sürgés-forgás, ismét lehetősége nyílt, hogy elhagyja a fővárost.
Előbb felkereste a munkásokat, megadta nekik a szükséges
utasításokat, s azzal készült is, hogy egy-két szót váltson Ben no
Kimivel, hiszen tudta: az asszonyt csalódás érné, ha nem
találkozhatnának. Ekkor az udzsi híd felől kocsit látott közeledni.
Bizony nem valami elegáns női kocsi volt, és néhány
meglehetősen durva külsejű ember kísérte; oldalukon kardot
viseltek - szemlátomást az egyik keleti tartományból

jöhettek. Ezeknek nyomában egy sereg egyszerű ember zárta be a

kíséretet, amiből kitetszett, hogy az utas ugyan nem fővárosi
hölgy, de azért elég jelentékeny személy. Kaoru hintója már a
kapuhoz érkezett, amikor a másik kocsi újra felbukkant, és
nyílegyenesen a ház felé tartott. Kaoru csendre intette zajongó
kísérőit, és elküldte egyik szolgáját, tudja meg, ki az utas. Az
ember, aki válaszolt, erősen tájszólásban beszélt. Kitűnt, hogy a
kocsi utasa őnagyságának, Hitacsi volt helytartójának lánya.
Éppen hazafelé tart hacuszei zarándokútjárói, s ahogy menet is
tette, most is meg akarja szakítani útját Udzsi-ban. Nem lehetett
más, mint Hacsi herceg két lányának mostohahúga, akiről már
hallott. Felszólította embereit, hogy álljanak félre, majd üzent az
idegeneknek, hogy egyenesen menjenek be a kocsival. Ne
feszélyezze őket, hogy más vendég is van, mert a ház északi
szárnya teljesen rendelkezésükre áll. Kaoru kísérői nem voltak
udvari ruhában, és semmi sem jelezte, hogy uruk előkelő
személyiség; viselkedésükben azonban volt valami, ami nyomban
megfélemlítette e vidékieket, és nagy sietve tisztes távolba terelték
a lovukat. A hölgy kocsija a csarnok nyugati sarkánál állt meg. A
főszárny rendbe hozása éppen akkor folyt. Az előszobában nem
voltak felszerelve a redőnyök, és a zsalugátereket mind
elreteszelték. A ház hátsó traktusába vezető tolóajtón azonban volt
egy hasadék, s ezen keresztül Kaoru jól láthatta az érkező kocsit.
Ruhája azonban idegesítően suhogott. Levetette hát, és alsóruhára
vetkőzve leselkedett. Amikor a kocsi megállt, némi szünet támadt,
mert üzenetet küldtek be. A hölgy előbb nyilván tudni óhajtotta,
kivel kell megosztania a fedelet. Kaoru azonban már utasítást
adott, hogy semmiképp ne árulják el kilétét, és szolgái
felszólították az utasokat, hogy érezzék magukat otthon.
- A másik vendég nem lesz utatokban - mondták. - Ö a
ház más részében szállt meg.
Ebben a percben egy ifjú komorna fürgén kipenderült a
kocsiból, és kezdte felrakni a redőnyöket. Szemlátomást nem
osztozott úrnője aggályaiban. Most egy idősebb hölgy is kiszállt,
és szólította úrnőjét, hogy jöjjön már.
- Úgy érzem, nem vagyunk itt biztonságban - hallatszott a

kocsi belsejéből. A hölgy szavát alig lehetett érteni, de hangja

előkelően csengett.
- Ó, úrnőm, hát megint kezdjük ezeket a dolgokat? Úgj látom
pedig, hogy szükségtelen. A háznak ez a része teljesen le van
zárva.
- Nem látod, hogy az ablakokat mind bezárták és
elreteszelték? - szólt valaki más fölényes biztonsággal.
Végre a hölgy óvatosan megjelent a kocsi ajtajában: főként a
fejtartása, de finom, arányos alakja is egész különös módon
nyomban Agemakira emlékeztetett. De éppen abban a pillanatban,
amikor Kaoru, nyakát nyújtogatva, igyekezett megpillantani az
arcát, hirtelen maga elé kapta legyezőjét. A kocsiból jó magasról
kellett lelépni a földre. A komornak számára ez szemlátomást
nem jelentett nehézséget, de Ukifune egy ideig riadtan bámult
lefelé, mire elszánta magát: leszállt és besurrant a házba.
Sötétvörös kabátot viselt. Testhezálló ruhája "szegfű-módi"*
volt; szoknyájának színe, mint a zsendülő rizsvetésé. Négylábú
paravánt állítottak az ajtó elé, mely mögött Kaoru állt, de kissé
ágaskodva átláthatott fölötte, és jól megfigyelhetett mindent, ami
bent történt. Ukifune szemlátomást még most is gyanúsnak érezte
a háznak ezt a részét, és Kaoru csalódására, háttal ült le neki.
- Úrnőnk fáradtnak látszik, ugye? - kérdezte az egyik ko-
morna a társnőjétől.
- Nem csodálom! Valóban félelmetes volt ma az átkelés az
Izumi folyón. A második hónapban távolról sem volt ilyen rossz,
akkor jóval alacsonyabban állt a víz. De hitemre, ha az ember
meggondolja, mit jelent az utazás a keleti tartományokban,
amiben itt része lehet, az már szót sem érdemel.
Az asszonyok fesztelenül csevegtek, s ezalatt Ukifune némán
és mozdulatlanul feküdt.
Kaoru láthatta a lány karját, és megállapította: finom vonala
már önmagában is cáfolja, hogy bármi rokonság lehet a lány és a
volt vidéki helytartó között.
Kaoru helyzete cseppet sem volt kényelmes, de elhatározta,
hogy még egy kicsit kitart.
- Milyen kellemes illat! - mondta az egyik asszony. - Valaki
füstölőszert égethet. Alighanem az az idős hölgy, aki itt lakik.
- Ó, igen! - jegyezte meg egy másik idősebb asszony. - Ez
valami egészen különleges keverék. Láthatjátok, hogy Ben no
Kimi most sem elégszik meg mással, csak a legjobbal. Ilyenek
ezek a városiak! A mi gazdánknak - bár ő volt a legnagyobb
ember keleten - sosem jutott eszébe, hogy ilyet szerezzen. És
mindennel így van ez. Ben igen csendesen éldegél, az kétségtelen,
de a legjobb holmikat hordja. Mindene szürke vagy barna, de
persze jó anyagból van ...
Ebben a percben bejött egy kislány, és jelentette, hogy forr a
víz. Csakhamar behoztak egy sereg tálcát. Az asszonyok
nekiláttak az evésnek, Ukifune azonban meg se mozdult.
- Úrnőm, tálalva van! - szólongatták, és egyik finom fala
tot a másik után hozták oda neki. De a lány tovább aludt -
még az sem zavarta, hogy két szolgálója, csupán néhány arasz
nyira tőle, elég nagy zajjal diót ropogtatott. Kaoru számára
teljesen szokatlan volt, hogy nőket ilyesfajta foglalatoskodás
közepette lásson, és kissé zavarba is jött, de még most is re
mélte, hogy valami egyébben is lesz része, és nem bírta elszán
ni magát, hogy elhagyja leshelyét. így hát ez a fiatalember, aki
az udvar legszebb és legelőkelőbb nőinek társaságához szokott,
beleértve a császárnőt is, ő, akit barátai kinevettek, sőt szid
tak, mert olyan képtelenül igényes, órákig ott állt lábujjhegyen,
és abban reménykedett, hogy csak egy pillantást is vethet a
nőre, akinek pedig - az ő mértékével mérten - nem sok di-
csekednivalója lehetett sem egyéniségét, sem nevelését, sem
képességeit tekintve. Ben no Kimi el sem tudta gondolni, mi
történhetett vele, és üzenetet akart küldeni - ámde Kaoru em
berei nem vették át levelét, hanem tapintatosan azzal érveltek,
hogy uruk nem jól érzi magát, és szeretne aludni egyet. Ben
azonban tudta, hogy Kaoru nagyon szeretné látni Ukifunét, és
úgy vélte, kár lenne elmulasztani ezt az alkalmat. Arra nem is
gondolt, hogy Kaoru már kezébe vette a dolgot.
Kaoru birtokáról ekkor megérkeztek az emberek, és finom
ételekkel megrakott kosarakat hoztak. Ben intézkedett, hogy
az utasok is megkapják a részüket, majd felöltötte legjobb ruháját, és
átment Ukifune szállására. Ben no Kimi ugyan nem volt olyan divatosan
öltözve, mint a komorna állította, de azért egészen elfogadhatóan
festett.
- Tegnap reggelre vártunk benneteket - mondta. - Mi történt, hogy
csak ma délután érkeztetek?
- Úrnőnk nagyon fáradt volt - magyarázta az egyik öregasszony -,
ezért pihenőt tartottunk, mikor átkeltünk az Izumin, és ma reggel is csak
akkor indultunk útnak, amikor már látszott, hogy úrnőnk bírja az utazás
fáradalmait.
Ismét szólongatták Ukifunét, s a lány ezúttal felriadt álmából.
Megfordult, hogy némi mentegetőzés közepette üdvözölje látogatóját.
Kaoru most végre szemügyre vehette arcát. Feltűnően szép vágású
szeme, a mód, ahogy a haját elválasztotta, mindez az apró részlet a
nővérére emlékeztette, habár Kaoru-nak ritkán nyílt alkalma, hogy
ennyire közelről megfigyelhesse Agemaki arcát. És Kaoru szeméből
kibuggyant a könny. Hanem amikor Ukifune megszólította Ben no Kimit,
hangja -bár innen nem hallatszott egészen tisztán - már inkább Koze-rire
emlékeztette. Annyi bizonyos, hogy gyönyörűségét lelte a lányban, és
csak azt fájlalta, miért is nem igyekezett már korábban megismerkedni
vele. Bárki, aki ennyire hasonlít Age-makihoz, még ha a társadalom
legalsó rétegéből kerülne is ki, felkeltette volna érdeklődését. Márpedig
ez a hölgy - habái az öreg herceg nem ismerte el lányának - mégis a
császári család tagjának számított, s így társadalmilag semmivel sem állt
lejjebb, mint ő, Kaoru. Valóban csodálatos felfedezés volt, és Kaoru,
felbuzdulásában, akár nyomban előjött volna rejtekéből, hogy elmondja a
lánynak, mit jelent számára e találkozás. Hiszen a mesebeli varázsló -
pedig vándorlása közben még az Üdvözültek Szigetére is elvetődött -
zálogul csupán egy hajtűt hozhatott magával a hölg)'től, akit keresett;*
Kaoru ellenben fölfedezett valakit, akiről biztosan tudta, hogy bár nem
maga Agemaki, valamennyire mégis kárpótolni fogja Agemaki
elvesztéséért. Igen, bizonyos, hogy gondviselésszerű ez a találkozás.
Ben egy ideig még elbeszélgetett Ukifunéval, majd visszavo-
nult. Nem lehetetlen, hogy az ismerős illatról rájött: Kaoru ott van
a közelben - ez pedig gátat vetett a beszélgetésnek.
Lassan már sötétedett. Kaoru halkan elvonult rejtekhelyéről,
felöltözött, majd Ben no Kimit odahívta a rácshoz, amelyen
keresztül rendszerint beszélgetni szoktak.
- Hogyan történhetett - faggatta Kaoru -, hogy pontosan
egyszerre érkeztünk? Ha a te műved volt, remekül csináltad!
- Nem - válaszolta Ben. - Amióta említetted, folyton lestem az
alkalmat. A múlt esztendőben semmi nem sikerült, de az idén, a
második hónapban, találkoztam velük, amikor tavaszi
zarándokúton jártak Hacuszéban. Az anyának beszéltem Agemaki
iránt tanúsított kitartó ragaszkodásodról, majd arról, hogy
érdeklődsz húga iránt. Persze hízelgőnek érezte, hogy figyelmedre
méltatod lányát. Viszont hallottam, hogy éppen ebben az időben
mással voltál elfoglalva, és úgy véltem, egyelőre helyesebb, ha
nem zavarunk. Ebben a hónapban megismételték zarándokútjukat,
és a lány, hazatérőben a fővárosba, ismét megszakította útját,
egész egyszerűen azért, mert fel akarja keresni apja sírját. Anyját
feltartóztatták Hacuszéban, s az ifjú hölgy egyedül érkezett.
Természetesen sejtelme sincs íóla, hogy te itt vagy.
- Meglehet - mondta Kaoru -, hiszen embereimnek szigorúan
meghagytam: ne árulják el, ki vagyok. De lehet, hogy valamelyik
szolga vagy inas mégis elárult. Mindenesetre jobb lesz mielőbb
megmondani Ukifunénak. Még különösebb, hogy éppen most
egyedül jött. Találkozásunk semmiképp nem lehet vakvéletlen.
Bizonyos, hogy a sors rendelése. Mondd meg neki, hogy szóról
szóra így mondtam.
- Ajtóstól mégy a házba? - kérdezte Ben mosolyogva. -Jó, ha
így kívánod, megmondom. - Ben indulni készült, amikor hallotta,
hogy Kaoru ezt a költeményt suttogja:
- Ó, messzi erdőségek madara! Hangod varázsa felidézi a
múltat, s nem lesz nyugtom, míg meg nem lelem az ösvényt, mely
otthonodhoz vezet!
Az idős asszony a verset is, Kaoru üzenetét is közölte a
vendéggel.

KILENCEDIK FEJEZET

A keleti ház

Mint sejthetjük, most, hogy elérte a "Csikuba hegység lábát",

Kaorunak egyetlen vágya volt: nem fordulni vissza, míg csak "a
rengeteg bozóton át utat nem tor a csúcsig".* A körülmények
folytán azonban szinte lehetetlen volt titokban tartani a dolgot; az
viszont szóba sem jöhetett, hogy az ő pozíciójában bárki fusson
egy lány után, aki olyan rétegből jött, melyhez - a látszat szerint*
- Ukifune is tartozott. Éppen ezért Kaoru meg sem próbálta,
hogy üzenjen vagy írjon. Beérte azzal, hogy Ben no Kimi útján
tudósíttatta az anyát, mennyire megtetszett neki Ukifune.
Időnként célzatosan meg-megismé-telte üzenetét, mert remélte,
hogy ennek nyomán az asszony végül is felajánlja neki a lányt.*
Az anyának azonban eszébe sem jutott, hogy mindez többet jelent
a szokásos bóknál. Persze mindig örült, ha felfigyeltek Ukifune
megjelenésére, és ha nincs közöttük olyan áthidalhatatlan
társadalmi különbség, igazán boldog lett volna, ha folytatódik a
dolog.
A hitacsi helytartónak sok gyermeke volt első feleségétől, de
Ukifune anyja is több gyermeket szült neki, köztük egy lányt is,
aki már szépen felserdült, és még vagy fél tucat csemetét, akik
még pendelyes korban jártak. A helytartó persze többet törődött a
saját véreivel, s így az asszonynak nem kis küzdelmébe került,
hogy magával hozott gyermekét ne engedje teljesen háttérbe
szorítani. Különösen megnehezítette a helyzetet, hogy a helytartó
saját gyermekei mind tenyeres-talpasok és csúnyák voltak,
Ukifune ellenben kicsi korától fogva igen csinosnak és vonzónak
tetszett. Az anya nem bírta elviselni, hogy amazokat tejbe-vajba
íürösztik, Ukifunét pedig semmibe veszik, és mindent megtett,
hogy lánya számára is biztosítsa mindazt a szépet és jót, amiben a
többi gyereknek része van.
Köztudomású volt, hogy a családban több lány is van, ezért
nem egy olyan fiatalember látogatta a helytartó otthonát, aki
kérőként számításba jöhetett. Maga a helytartó elég jó családból
származott, és közeli rokonai közül sokan fontos tisztségeket
töltöttek be. Öröklés révén igen számottevő vagyonhoz jutott, és
nagyon igyekezett, hogy társadalmi helyzetéhez méltóan éljen. De
egy szemernyi vele született érzéke sem volt ehhez, s így képtelen
volt elérni az előkelőségnek azt a fokát, amelyre törekedett.
Házában minden szörnyen rossz ízlésről árulkodott, jómaga pedig,
mivel hosszú időn át eldugott vidéki tartományokban élt, egészen
pórias hanglejtést szedett fel, és ráadásul már nem is tudta magát
rendesen kifejezni. Ezzel szemben túlzóan, szinte csúszó-mászó
alázatossággal tisztelte a hatalmasságokat, és hivatali kötelességét
mindig a legpontosabban és legmódszeresebben látta el. Olyan
dolgok iránt, mint a zene, a költészet és így tovább, egyáltalában
nem volt érzéke. Gyakorlati dolgokban viszont rátermettnek
bizonyult -például igen jól bánt íjjal, nyíllal.
A helytartónál tehát fényűző háztartás folyt, s ennek - hátrányai
mellett - előnye is volt, ugyanis szolgálatába szegődött számos
eléggé szalonképes hölgy. Ezekre valami lehetetlen öltözéket
húzott, és arra kényszerítette őket, hogy költői versenyeket
rendezzenek, regényeket írjanak, végigüljék a
"majoméjszakákat",* és általában igyekezzenek meggyőzni a
világot, hogy a ház ura nincs híjával ízlésnek és műveltségnek.
Az udvarlók között, akiket Ukifune szépségének híre vonzott a
házhoz, volt egy bizonyos Szakon nevezetű is, a császári testőrség
tisztje. Huszonkét éves volt ugyan, de úgy hírlett, hogy mindeddig
még egyetlen valamirevaló szerelmi kalandja sem volt. Ennek az
lehetett az oka, hogy bár higgadt és jól nevelt volt, modora eléggé
nehézkes és félszeg maradt. Ukifune anyja eléggé bátorította a
fiatalembert. Értelmes legénynek látszott, aki komolyan veszi,
amit mond. Kilátásai kedvezőek voltak, és bár eddig még nem
nagyon sokra vitte, arra nem lehetett számítani, hogy egy
helytartó lánya iránt nála rangosabb ember is érdeklődhet. Éppen
ezért az anyának gondja volt rá, hogy Ukifune bátorítóan
válaszoljon a férfi leveleire. Bármi volt is a helytartó véleménye,
az asszony szentül meg volt győződve, hogy ha bárki udvarló
csupán egyetlen pillantást vethet
is Ukifunéra, nyomban az lesz a leghőbb vágya, hogy nyélbe üsse
a házasságot. Magában már eldöntötte, hogy a nyolcadik
hónapban meg is tartják az esküvőt, és hogy ebben se függjön
férjétől, máris kezdte összeszedegetni a lány kelengyéjét. Minden
igazán szép, lakkozott vagy intarziás holmit - bútort, hangszert és
más egyebet - ócsárolt a helytartónak, és meggyőzte róla, hogy az
a másik, teljesen értéktelen kacat sokkal többet ér. Attól sem
kellett tartania, hogy a helytartó észreveszi néhány szanaszét
heverő tárgy eltűnését; ugyanis a legcsekélyebb ízlés vagy
válogatás nélkül eszelősen gyűjtött minden tücsköt-bogarat, s úgy
megtömte a házat, hogy jóformán leülni sem lehetett tőlük.
Mellesleg olyan becsvágy is fűtötte, hogy lányai muzsikusokként
tündököljenek. A császári zeneiskola egyik állítólagos tagja
állandóan eljárt a házhoz, és amikor végre az ifjú hölgyek
lepetyegtették az első dallamot, a helytartó, gyönyörűségében, a
tanár lába elé vetette magát, és úgy elhalmozta ajándékokkal,
hogy az szinte belefúlt. Amikor pedig már tudtak néhány egészen
kedves dalt, és szép estéken, tanítójuk segítségével, kisebb
hangversenyt is adtak, a helytartó annyira megrendült, hogy
kicsordult a könnye. Az anyának, aki valamennyit értett a
zenéhez, igen nehezére esett, hogy különösebb elragadtatással
nyilatkozzék ezekről a produkciókról.
- Ürülhetnél, ha a saját gyermekedben csak feleennyi tehetség
is lakozna! - mondta a férfi bosszúsan.
Közben Ukifune kérője, Szakon, sürgette, hogy korábbi
időpontot tűzzenek ki az esküvőre. Ha egyszer
összeházasodhatnak, mondta, miért várjanak a nyolcadik hónapig?
Az asszonyt idegesség fogta el. Biztosra vette, Szakon előbb-
utóbb rájön, hogy a házasságkötés előkészületeit egyedül ő
irányítja, és úgy érezte, helyesebb, ha már most közli vele:
Ukifune nem a helytartó lánya. Elküldött tehát barátjukért, aki
elsősorban közvetítette ezt a házasságot, és megkérte, magyarázza
meg ezt Szakonnak. Minthogy Ukifunénak nincsen apja, mondta
az asszony, teljesen ki lesz szolgáltatva jövendőbeli férjének, s ha
az valami okból kibújna a felelősség alól, a lány roppant nehéz
helyzetbe kerülne. Éppen ezért arra szeretné kérni, gondolja meg
alaposan, mielőtt végleg elszánja magát a házasságra.
- Ezt még egyetlen szóval sem említették! - hökkent meg
Szakon. - Számomra persze teljesen közömbös, hogy Ukifune
kinek a lánya. De arra is kell gondolnom, mit mondanak az
emberek, ha törvénytelen lányt veszek el. Hadd mondjam
meg: nagyon helytelennek tartom, hogy nem közölted ezt már
a kezdet kezdetén.
A család jó barátja magyarázkodni kezdett, hogy ő maga is
teljes tévedésben élt. Sohasem jutott eszébe, hogy a
gyermekeknek nem mind a helytartó az apjuk. Szakon most
roppant kényelmetlenül érezte magát. Már az is leereszkedésnek
számított, ha ebből az osztályból származó törvényes szülöttel
házasodik össze, ha pedig az a helyzet, mint Ukifunénál - teljesen
lehetetlenné válik a dolog. Senki sem értené meg indítékait, és a
helytartó nagy vagyona miatt bizonyára az lenne a végső
következtetés: megvásárolták, hogy a mostohaapa lete-hesse a
lány gondját. A helytartó törvényes lányai közül ketten már férjnél
voltak, és egyszerre majd csak azt látná, hogy azok férje lekezeli
őt, sőt maga a helytartó jóformán el sem ismeri családtagnak. Ez
mindenképpen nagyon kellemetlen lenne. A kapcsolatot közvetítő
jó barát számára, aki mindenkivel jó viszonyban akart maradni,
igen kínos volt ez a helyzet. Mi mást tehetett, mint hogy azt
ajánlotta: ha Szakon úgy véli, kérje meg a helytartó egyik
törvényes lányának kezét.
- Örömmel szószólód leszek még egyszer - mondta. - Ott
van még a középső lány, akire a helytartó különösen büszke.
Némi habozás után Szakon elfogadta a javaslatot, és azzal
mentegette, hogy ilyen készséggel rááll erre a lelketlen tervre:
kezdettől fogva a helytartó kiváló személyes tulajdonságai
vonzották a családhoz. Hogy ilyen férfival kerülhet kapcsolatba,
ezt már önmagában is nagy megtiszteltetésnek érzi. Egyáltalán
nem vágyódik arra, mondta, hogy valami nagy szépséget vegyen
el. Rengeteg csinos, igen rangos nő van, akit megkérhetne.
Viszont - mint mondta - számtalan embert látott, aki előkelő
házasság révén kívánta egyengetni a jövőjét, ámde szörnyű
nyomorúságban végezte.
 - Cseppet sem vagyok becsvágyó ember - erősködött. -
Egyetlen óhajom, hogy nyugodtan éljek, s felőlem az emberek
gondolhatnak vagy mondhatnak, amit akarnak. Igen, jó lenne ha
megemlítenéd ezt a helytartónak, s ha ő hajlandó - majd
meglátjuk: lesz, ahogy lesz.
A valóság az volt, hogy a közvetítő csupán a női lakosztály-lyal
állt kapcsolatban - ugyanis a húga ott szolgált -, a helytartóval
azonban nem volt ismeretségben. Ez azonban nem akadályozta
meg abban, hogy ne egyenesen a helytartóhoz menjen, és
kihallgatást ne kérjen tőle. A helytartó valamit hallott róla, hogy
egy ilyen nevű férfi olykor fel szokta keresni házát, de nyersen azt
üzente vissza, hogy csak azt fogadja, akit ő hívatott. Amikor
azonban az ember kijelentette, hogy a bal kéz felőli testőrség
kapitánya őnagyságának megbízásából jött, egyszeribe
megváltozott a helytartó viselkedése. A látogató bebocsátást
nyert, és némi kertelés után szóról szóra elmondta a helytartónak,
mi történt. Különösen azt hangsúlyozta: Szakon indítéka inkább
az, hogy olyan csodálatos ember legyen az apósa, mint a
helytartó, nem pedig hogy köti magát egyik vagy másik lányhoz.
A helytartó el volt bűvölve.
- Bocsásd meg, hogy nyers voltam - mentegetőzött. -
Természetesen sejtelmem sem volt róla, hogy a kapitány
megbízásából jössz. Biztosíthatlak, hogy mindig is úgy bántam
Ukifu-néval, mintha saját lányom lenne. De még sok gyermekem
van, és értük is meg kell tennem, amit csak tudok. Feleségemmel
ez némelykor félreértésekre vezet, mert azt képzeli, hogy elfogult
vagyok a lánya kárára. Éppen ezért mostanában nagyon keveset
beszél arról, mi van Ukifunéval. Hallottam valamit arról, hogy
Szakon ajánlatot tett, de sejtelmem sem volt, hogy ezt az én
szerény képességeim iránt érzett csodálatának köszönhetjük.
Majd azt ajánlotta, hogy Szakon vegye el középső lányát,
akinek jövője különösen sokat foglalkoztatja. Most egyszerre
eszébe jutott, hogy fiatal korában egy ideig Szakon apjának
szolgálatában állt, és megjegyezte, ha hivatása nem szólítja el
távoli tartományokba, a család második nemzedékével is
fenntartotta volna a kapcsolatot. Kijelentette, hogy nagyobb öröm
nem is érhette volna, mint ez a lánykérés, és hogy csupán
egyetlen nehézséget lát: felesége esetleg megütközik azon, mit is
gondol felőle Szakon, hogy így elejti a tervet, amelyben már
hónapokkal ezelőtt megállapodtak. A közvetítő megnyugtatta: e
tekintetben ne legyenek aggályai. Szakon kezdettől fogva kész
elfogadni azt a lányt, akit a szülők választanak ki számára.
Pusztán az a feltétele, hogy a családdal jó kapcsolatai
teremtődjenek. Irtózik a gondolattól, hogy az emberek azt véljék:
ő, úgymond, a hátsó ajtón surrant be.
Az ember most azzal folytatta, hogy lelkesült szavakkal
ecsetelte Szakon jellemét és kilátásait. Rangja és zsoldja persze e
pillanatban még nem valami számottevő, de holtbiztos, hogy a
jövő évben előlép a negyedik rangosztályba, s mi több, ígérete van
egy posztra, mihelyt üresedés lesz a kincstári titkári karban - ezt
maga a császár említette. Őfelségének szemlátomást különös
gondja van Szakonra, és roppantul szeretné, ha jó házasságot
kötne. "Válaszd ki hölgyedet, és értesíts engem róla - mondta
neki. - Vállalom, hogy néhány napon belül helyed lesz a
kormánytanácsban" ... - Azt hiszem, helyes, ha hamarosan döntesz
- folytatta a közvetítő. - Természetes, hogy csőstül érkeznek hozzá
ajánlatok, és ha tétovázol, azon veheted észre magad, hogy
elszalasztottad a kedvező alkalmat. Hidd el, tudom, mit beszélek.
Ezzel a történettel senkit sem lehetett volna ámítani, aki csak
némileg is ismeri az udvari életet. A helytartó azonban
készpénznek vette. Biztosította a szószólót, hogy nemigen érdekli,
ha Szakon állása e percben még nem valami jövedelmező.
- Amíg élek, gondom lesz rá, hogy legyen mit aprítaniuk a tejbe
- mondta. - Később sem lesz gondjuk, mert minden földemet és
vagyonomat erre a lányra hagyom, akit neki felajánlok. Ha sikerül
a házasság, nincs, amit felesége révén el ne érhetne. Ha például a
nagykancellári méltóságra pályázna -s úgy tudom, erre jócskán
kell áldozni -, ennek a költsége is semmiség lenne olyan gazdag
asszonynak, mint az én lányom lesz.
A közvetítő a saját nővérét sem értesítette róla, mi készül,
Ukifune anyjának pedig tájára sem ment. Egyenesen Szakon-

hoz sietett, mert úgy vélte, hogy roppantul boldoggá teszi híreivel.
Szakon eleinte elnéző mosollyal hallgatta, és jobbára az járt az
eszében, hogy a helytartó szemlélete elég egyértelműen
közönséges. De az az ajánlata, hogy a nagykancellári posztot
megvásárolja neki, már több volt, mint amit le tudott nyelni.
Megkérdezte, beszélt-e az anyának erről a tervről, és hozzátette:
fél, hogy majd úgy látszik, mintha jómaga helytelenül viselkedett
volna vele szemben. A közvetítő arcátlanul azt felelte erre, hogy
az asszony a legcsekélyebb kifogást sem fogja emelni, mert a
helytartótól született lányait éppen úgy szereti, akár Ukifunét.
Valójában azért is ajánlotta elsősorban Ukifunét, mivel az már
benne van a korban, és szerette volna, ha mielőbb révbe jut. Ez
annyira ellentétben állt mindazzal, amit az ember korábban
mondott, hogy Szakonnak fogalma sem volt róla, mihez tartsa
magát. De mivel igen értelmes fiatalember volt, látta: megéri,
hogy nézeteltérése támadjon az anyával, és netán még mások
szemében is elveszítse jó hírét, ha az újonnan kínálkozó friggyel
előnyöket biztosíthat magának. Szemlátomást arra sem volt
szükség, hogy az esküvőt illetően változtasson valamit.
Egyszerűen beállított hát az előre kijelölt estén.
Ezenközben az anya szorgosan készült Ukifune esküvőjére. A
szolgálólányok mind új ruhát kaptak, és felsikálták, kitakarították
az egész házat. Végül megmosta lánya haját, és miközben fésülte,
óhatatlanul az az érzés motoszkált benne, hogy lányát kár olyan
emberhez adni, mint Szakon. Ha Hacsi herceg - habár hamarosan
meghalt - elismerte volna gyermekének, Kaoru rajongása
hozhatott volna valamit, jóllehet ez túlságosan becsvágyó
elképzelés. így azonban minden ilyen gondolat céltalan. A világ
szemében Ukifune rangját az adta meg, hogy a helytartó lányának
számított, és még azok számára is, akik tudták, hogy törvénytelen
gyermek, titok volt, ki az igazi apja. De mit lehetett tenni?
Ukifune már nem volt nagyon fiatal. Szakon egészen tiszteletre
méltó családból származott, és elég jók voltak a kilátásai.
Ráadásul szemlátomást óhajtotta is ezt a házasságot. Az asz-
szony ugyanis elhitt mindent, amit a közvetítő mondott, s ez
ilyen tapasztalatlan asszonynál nem is meglepő.
 A kijelölt időpont előtt egy-két nappal, amikor Ukifune
szobájában mindenki lázasan tevékenykedett, és az anyát teljesen
lefoglalta, hogy Ukifune fejdíszén és ruházatán elvégezze az
utolsó simításokat, besétált a helytartó, és fesztelenül beszámolt a
közvetítővel folytatott beszélgetésről meg arról, hogy Szakon
terve megváltozott. Még arra is vetemedett, hogy megvádolja az
asszonyt, merthogy az ő gyermeke és a kívánatos férjjelölt közé
állt.
- Eleget éltél ahhoz, hogy tudd: egy testőrtiszt nem az
az ember, akivel tréfálni lehet - mondta. - Ó, bocsánat! Az
ifjú hölgynek herceg volt az apja! Hogy is feledhettem el! Így
persze senki sem elég jó neki. Ámbár furcsa: bármilyen kis
ember vagyok is, Szakon csak arra vágyik, hogy az én lá
nyomat vehesse el. Agyafúrt terved ellenére is ez a szándéka,
s én közöltem vele, hogy megkaphatja a lányt.
Szokása volt, hogy ha kijött sodrából, esztelen vádaskodásba
kezdett, és senkire nem volt tekintettel. Az asszony le-
sújtottságában válaszolni sem tudott. Végsőkig kétségbeejtette,
hogy csupa szívtelen emberrel hozza össze a sors. Kiment és
Ukifunéhoz sietett. Ha a szépség egymagában boldogságot
hozhatna, gondolta, amint szeretettel elnézte lányát, az ő
gyermekének semmitől sem kellene félnie.
- Annyi bizonyos, senki sem állíthatja, hogy ne tenném
meg kötelességemet bármelyik lányom férje iránt - mondta
az asszony, amikor Ukifune öreg dajkájával megbeszélte a
dolgot. - Ezért a Szakonért pedig az életemet is odaadtam
volna mindaddig, amíg voltam olyan bolond, és elhittem,
hogy boldoggá teszi lányomat. Most pedig ilyen köpönyeg
forgatónak bizonyul, kijelenti, hogy a lánynak nincs apja, és
helyette a másikat akarja elvenni, pedig az gyerek még: fele
annyi idős sincsen, mint Szakon. A legtöbb ember óvakodna
attól, hogy bármi dolga is legyen valakivel, aki ilyen gya
lázatosan viselkedett. De a férjem nem talál ezen kivetni
valót, sőt nem győzi magasztalni Szakont, és kész megtenni,
bármit indítványozzon is. Egyik kutya, másik eb! De azt ne
kívánják tőlem, hogy jó képet vágjak az ilyen eljáráshoz.
Elmegyek valahová, míg ez az egész le nem zajlik.
A dajka természetesen nem kevésbé méltatlankodott, merthogy
így bántak Ukifunéval.
- Csak annyit mondhatok: boldog lehet, hogy megszabadult
ettől a nyomorult, hitvány semmirekellőtől - háborgott. - Ifjú
úrnőnk számára olyan ember kell, akiben van némi tisztességtudás
és jó érzés. Mi sem könnyebb ennél! Hiszen azt mondják, hogy
még őkegyelmessége is valósággal beleszeretett, megnyerőbb és
csinosabb urat pedig nem is kívánhatsz. Ez Ukifunénak való, de
persze neked kell megteremtened a lehetőséget.
Az anya azonban azt hallotta, hogy Kaoru rendkívül igényes.
Azt beszélték, hogy éveken át állhatatosan visszautasította Jugiri
és Kobai, a birodalom legelőkelőbb családjai részéről érkező
ajánlatokat, és végül biztosította magának a császár kedvenc lánya
kezét. Egy percig sem hihette, hogy egy ilyen férfiú komoly
érdeklődést tanúsíthasson Ukifune iránt. Egyszer-egyszer eszébe
jutott, hogy Ukifunét elküldi udvarhölgynek Njoszan hercegnő
mellé, de egyáltalában nem volt biztos benne, hogy lánya bele tud
illeszkedni a megszokottól annyira eltérő környezetbe.
Aztán itt van féltestvére, Kozeri. De ez megint csak ugyanaz az
eset. Egy ideig úgy látszott, mintha minden jól menne, most
azonban nála is bajok vannak. Volt-e valaha is férfiember a
világon, aki egy szemernyit is ismerte a saját szívét?!
- Nézd meg, mi volt a magam tapasztalata! - mondta a
dajkának. - Hacsi herceg az utolsó percig úgy bánt velem, mint
valami királynéval: semmi sem volt elég jó számomra. Végül
pedig még a gyermekemet sem akarta elismerni! Ezzel szemben
férjemről azt kell mondanom, hogy közönséges-sége és
nyersesége ellenére is vannak bizonyos dolgok, amiktől
megkímélt. Sohasem hozott más asszonyt a házba. Nem mintha
nem kellett volna sokat tűrnöm, hiszen gyakran viselkedett
tapintatlanul és barátságtalanul. De én mindig nyíltan
megmondtam neki, ami a szívemet nyomta, és ha
emiatt estek is köztünk kemény szavak, mégis elég jól elviseltük
egymást. Az az igazság, hogy a rangos emberek, hercegek, mind
nagyon kedvesek azokhoz, akiket kegyeskednek magukkal
egyenrangúnak tekinteni. De ránk, egyszerű emberekre, ezt
egyáltalán nem vonatkoztatják. Igen, ebben az életben a rang
jelent mindent! Semmi értelme, hogy az ellenkezőjével áltassuk
magunkat! Ez a szegény lány pedig léptennyomon ennek hiányát
érzi. Ö, mennyire szeretném, ha tisztességesen révbe juthatna! . . .
Ebben a percben berontott a helytartó, és közölte, hogy mivel
Ukifunénak szemlátomást több szolgálólánya van, mint amennyit
foglalkoztatni tud, talán lenne szíves kölcsönadni néhányat.
- Amint látom, új díszparavánokat szereztél - tette hozzá,
amint körülnézett. - Mivel az események elég hirtelen jöttek,
attól félek, nem lesz időnk rendbe hozatni a mieinket, így
hát küldd át ezeket. De van egy jobb ötletem - tette hozzá.
- Itt tartjuk meg az esküvőt. Ezzel sok vesződségtől kímél
jük meg magunkat.
És kezdte felforgatni Ukifune holmiját, és rendezgette bútorait.
Az anyának majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy férje
mindent tönkretesz, amit ő olyan végtelen gonddal elrendezett. A
helytartó sürgött-forgott, vagy egy tucat paravánt oda helyezett,
ahol semmi szükség nem volt rájuk, szekrényeket, polcokat,
ládákat tologatott túlzsúfolt sarkokba. Kín volt látni, de az asszony
kezdettől fogva tudta, hogy hasztalan lépne közbe.
- Azt hiszem, lehetne benned annyi tisztességtudás, hogy
segítesz nekem - jegyezte meg a helytartó. - Utóvégre ez a
lány is a te gyermeked, akár az a másik. Megvallom, megle
petés számomra, hogy ilyen kevés érdeklődést tanúsítasz
iránta. De ezen nem lehet segíteni. Tagadd meg, ha úgy tet
szik. Vannak még a világon más anyátlan gyermekek is . . .
Ezalatt két dajka nagy buzgalommal felcicomázta a helytartó
kedvencét. A lány körülbelül tizenöt éves, suta, még egészen
gyerekes teremtés volt. Ámbár a helytartót igen boldoggá tette ez
a házasság, mégis attól félt, az emberek
különösnek találják, hogy elfogadott olyan kérőt, akinek érzelmei
köztudomás szerint nemrég még másfelé irányultak; és mindenütt
magyarázkodni kezdett, hogy Szakon kivételes egyéniség, és
olyan ragyogó jövő vár rá, hogy a szokatlan körülmények ellenére
is hálás azért a sorsnak, hogy ő lesz a veje.
 - A végső pillanat volt - mondta. - Már a fele udvar
kivetette rá hálóját! - Valójában ezt persze csupán a köz
vetítő állításával tudta alátámasztani.
Szakonnak a maga részéről semmi oka nem volt panaszra. A
helytartó továbbra is a legnagyobb tisztelettel bánt vele, és mivel
úgy látszott, semmi szükség rá, hogy újabb időpontot tűzzenek ki,
így hát beállított az előre megállapított napon.
Ukifune anyja és dajkája számára elviselhetetlenül kínos és
megalázó volt a helyzet. Nevetséges lett volna itt hagyni a házat;
de az is lehetetlen, hogy maradjanak és részt vegyenek az
eseményekben. Ezért az asszony elhatározta, hogy ír Kozerinek,
és megkérdi, elvihetné-e hozzá Ukifunét egy kis levegőváltozásra.
"A magamforma asszony igen keveset tehet érte - írta
levelében -, pedig a legutóbb is nagyon megsínylette, hogy nincs
része megfelelő támogatásban. Senkit sem tudok, aki alkalmasabb
lenne ..." - és így tovább.
A levél igen kényes helyzetbe hozta Kozerit. Úgy érezte, nem
fogadhat testvérének valakit, akit apja, a herceg, sohasem ismert
el gyermekének. Mégis kegyetlenségnek látszott, hogy a lányt
ilyen szörnyű körülmények között hagyja, amikor hatalmában áll
változtatni rajta. Egy dolog bizonyos volt: Ukifunénak nem juthat
a házban ugyanolyan hely, mint jómagának, mert ez
tiszteletlenség lenne apja emlékével szemben. Elhatározta, hogy
komornájával, Tajuval, megbeszéli a dolgot.
- Biztos vagyok benne, hogy csupán azért mert írni, mert
valami nagy kellemetlenség történt - mondta az asszony. -
Nem ítélem meg őket szigorúan. Egyáltalában nem szokat
lan, hogy az ilyen körülmények között született lányokat fo-

gadják előkelőbb rokonaik. Helyedben nem utasítanám el őket,

mielőtt nagyon gondosan meg nem fontoltam a dolgot.
Végül rábeszélte Kozerit, engedje meg, hogy ő válaszoljon a
levélre.
"Igen csendes szobákat tudunk neked adni a nyugati szárnyban
- írta. - Félek, hogy elég szűkösek és kényelmetlenek, de azt
hiszem, hogy egy kis időre jól megfelelnek."
Az anya el volt bűvölve, és nagy titokban nyomban útnak is
indultak. Ukifune sokat hallott Kozeriről, és nagyon szerette volna
látni. Valójában sokkal jobban örült annak, hogy megismerkedhet
a nővérével, mint annak a lehetőségnek, hogy férjhez megy, és
egyáltalában nem bánta, hogy így fordultak a dolgok. Csupán a
dajka jött velük, meg két-három fiatal szolgáló. Szobáik a nyugati
oldalszárny hátsó traktusában voltak, a háznak egészen félreeső
részében.
Bármilyen különböző körülmények között nevelkedtek,
voltaképpen igen közeli rokonságban álltak, és attól a perctől
kezdve, hogy az anya* megjelent, Kozeri egészen otthonosan
érezte magát vele. Amikor a látogatókat fogadta, karján ott volt a
csecsemő; és Ükifune anyja, amikor látta, mennyi kényelemmel és
figyelemmel veszik körül Kozerit, bármilyen elragadónak találta
is külsejét és modorát, óhatatlanul némi keserűséget érzett. Nem
mintha Kozeri anyja, akivel Hacsi herceg annyira másképpen
bánt, a társadalom más rétegéhez tartozott volna. Ellenkezőleg:
ugyanabból a családból származtak. Valóban igen bántó, hogy őt
világéletében jobbára csak szolgának tekintették, gyermeke pedig
a társadalomnak olyan rétegébe szorult, amelyet általában
megvetettek; ezzel szemben unokatestvérének gyermekei
palotákban henyéltek, és őt olyan kínos szerepre kényszerítették,
hogy hivatkozzék rokonságukra.
Úgy állították be, hogy Ukifune elutazása rituális
megtisztulással függ össze, és látogatókat nem fogadtak. Az anya
mindössze két-három napig maradt, de ennyi is elég volt neki,
hogy alaposan megismerkedjék a palotabeli élettel. Természetesen
nagyon szerette volna látni Niut. Nemsokára jelezték, hogy éppen
megérkezett, és ahogy kilesett a paraván mögül,

igen jól láthatta. Niu cseresznyevirág-koszorút viselt, körülötte a

negyedik és ötödik rangba tartozó tisztviselők térdeltek, és
beszámoltak a különböző tárgyalásokról és feladatokról,
amelyeknek elintézését rájuk bízták. Ezek csupán a házához
tartozó csatlósok voltak, de még a legkisebbjük mellett is milyen
jelentéktelennek hatott az ő férje, akit - sok cívódásuk ellenére -
mindig igen tekintélyes és nagy hatalmú férfiúnak tartott! Számos
ifjú udvaronc is jelen volt - legtöbbjüket nem ismerte. Egyszerre
azonban egyik mostohalányának férjét látta bejönni - valami
üzenetet hozott a Palotából. Az asszony tudta, hogy veje a
kincstárnál dolgozik, és egyben a szertartásügyi hivatal
tisztviselője, de jól látta, hogy ő is csak tisztes távolságban mer
ácsorogni. Ö maga gyakran méltatlankodott amiatt, hogy Niunak
és a hozzá hasonló embereknek mennyi mindent megengednek.
Miért van az, hogy olyan esetleges valami, mint a születés,
egyeseket olyan viselkedésre jogosít, amit egyszerű embereknél
szívtelennek és kegyetlennek bélyegeznek? De most
megszédítette Niu szépsége és az egész pompás környezet,
amelyben az ilyen emberek élnek, és úgy érezte, hogy a nőknek,
akiket magukhoz emelnek, majd félreállítanak, nem lehet okuk
panaszra. Ilyen ragyogó élettel még egy rövidke kapcsolat is felér
azzal, amit holmi hétköznapi érzelem egy életen át nyújthat.
Niu most karjára vette a picit, s egy ideig elüldögélt és játszott
vele. Kozeri egy alacsony paraván mögött tartózkodott. Niu most
ezt félretolta, és ahogy ott ültek kettesben és beszélgettek,
játszottak a gyermekkel, valóban szép párnak látszottak. Ukifune
anyja nem tudta megállni, hogy össze ne hasonlítsa az itt folyó
életet azzal, amelyet jómaga egykor Hacsi herceg omladozó
palotájában megismert. Pedig - milyen különös volt is erre
gondolni! - Hacsi is császár fia volt. A gyermeket most átadták
dajkáinak, Kozeri pedig eltűnt a belső szobában. Egyik látogató a
másik után érkezett, de mindenkivel azt közölték, hogy Niu pihen.
Este újra megjelent, és Kozeri társaságában annak lakosztályában
étkezett. E palota impozáns és rendezett életéhez képest milyen
nyomorúságosnak tetszett a kis tisztecskék és hivatalnokok háza -
hiába is törekedtek úgy előkelőségre meg harmóniára !
Úgy látszott, az lenne az egyetlen érdemleges dolog, ha valami
ehhez hasonló környezetben sikerülne bármiféle helyet biztosítani
Ukifune számára. Végül is maga miért ne legyen olyan becsvágyó
Ukifune érdekében, mint férje az ő lányai ügyében? Igaz, hogy a
helytartó számára nagy előnyt jelent a vagyon; de a szépséget
tekintve Ukifune van előnyben.
 Másnap Niu későn kelt. Közölte, hogy a Palotába kell mennie,
mert érdeklődni akar a császárnő hogyléte iránt -anyja ugyanis
nem jól érezte magát. Niu kiment tehát, hogy felöltse udvari
díszruháját. Ukifune anyja egy pillanatra láthatta, amikor
visszatért az öltözőszobából. Pompás látványt nyújtott; de
nemcsak méltóságos, hanem kecses és megnyerő is volt, amint
Kozeri szobájába visszatérve eljátszott a gyermekkel; látszott,
hogy jóformán le sem tudja venni róla szemét. Reggeli után
kiment a csarnokba, s ekkor az urak, akik az előszobában már
vártak rá, előléptek és üdvözölték. Volt közöttük egy rideg,
kellemetlen arckifejezésű férfi, aki azonban szemlátomást igen
meg volt elégedve saját külsejével. Bő köpenyt viselt, övén pedig
nagy kardot. Az asz-szony számára ismeretlen volt az arca, de a
férfi nyilvánvalóan nem is tölthetett be fontos szerepet.
- Ez az az ember, aki a hitacsi helytartó lányát vette el - suttogta
az egyik komorna. - Ügy volt, hogy azt a lányt kapja, aki ide jött,
de később úgy gondolta, hogy neki a helytartó édeslánya dukál, és
holmi kis kövér babát vett el helyette. Mondanom sem kell, hogy
itt nem így adják elő a históriát, de én ezt a helytar.: >
embereitől tudom.
A komornak persze nem tudták, hogy a lány anyja mindezt
hallja, számára viszont egyáltalán nem volt kellemes, hogy
fültanúja lett ennek a beszélgetésnek. Egy dologról azonban
meggyőződhetett: Szakon valóban messze áll attól, hogy olyan
helyet töltsön be az udvarnál, mint a közvetítő híreszteli. Abból,
ahogy kezelték és ahogy beszéltek róla,
világosan kiderült, hogy Szakon jelentéktelen személy, és Uki-
fune csak örülhet, hogy megszabadult tőle.
Niu most meglátta, hogy a kicsi kimászik Kozeri szobájából, és
felé leselkedik a függöny mögül. Visszafordult, hogy integessen
neki, majd odakiáltott Kozerinek, hogy amennyiben a császárnő
jobban van, mindjárt visszatér, de ha valóban rosszul lenne, ott
kell töltenie az éjszakát a Palotában.
- Rettenetes, mindketten mennyire hiányoztok nekem mos
tanában, valahányszor távol kell maradnom, akár csak egyet
len éjszakára is! - sóhajtotta. Még egyszer megcirógatta a
gyermeket, és elhagyta a házat. Amint eltűnt ez a szeretetre
méltó, sugárzó fiatalember, hirtelen valósággal elhagyatottá
vált a ház.
Az asszony nem bírta megállni, hogy egyenesen be ne menjen
Kozerihez: elmondta, mennyire elragadta Niu, és beszámolója
olyan mesterkéletlenül csengett, hogy Kozeri elmosolyodott.
Utána elbeszélgettek Kozeri gyermekkoráról, az udzsi magányos
életről és Agemaki haláláról . . .
- Számomra sem volt mindig könnyű az élet - mondta Kozeri.
- Most azonban jobb a helyzetem. Természetesen szörnyű csapást
jelentett a szüleim elvesztése, pontosabban apámé, hiszen anyámat
nem is ismertem. De Agemaki halála volt az, ami életemet
felforgatta, sőt nemcsak az enyémet, hanem Kaoruét is, s attól
félek, sohasem fogja ezt kiheverni. Rettenetes ilyen helyzetben
látni valakit, s még most sincs semmi jele a változásnak. Úgy
látszik, sohasem lesz képes arra, hogy valaki más iránt
érdeklődjék.
- Bizonyos - mondta az anya -, hogy csak hízelgő lehet
számára az a bizalom, amelyet a császár őfelsége tanúsított iránta.
Azt mondják, ilyesmi soha még meg nem esett. És bizonyos
szempontból még jó is, hogy Agemaki nincs már köztünk, hiszen
Kaoru kénytelen lett volna ezt a házasságot elfogadni. . .
- Ebben az esetben - vetette közbe Kozeri - az ő helyzete sem
lenne rosszabb, mint az enyém.* Nem, Kaoru ebből a
szempontból egészen eltér mindenkitől, akit valaha is ismertem.
Gondold csak el, milyen régen meghalt az apám,
és még most is annyi mindennel gondol rá, ájtatosságokat
tartat üdvéért, gondoztatja a sírját, és így tovább.
- Ben no Kimi mondta nekem - pedzette most az asz-
szony -, hogy Kaoru érdeklődik szegény lányom iránt, és
szeretett volna találkozni vele, mégpedig azért - ámbár olyan
dolog ez, amit sohasem volna szabad megemlítenem -, mivel
emlékezteti Agemakira. Nem tudom, mi igaz ebből, de bi
zonyos lehetsz benne, hogy ez mélyen megindított engem.
Apránként elbeszélte, milyen bajok érték Ukifunét, de amikor
Szakon szívtelen viselkedéséről kellett beszámolnia, sokáig
habozott, mert nem tudta, nem hallgatózik-e valaki.
- Ami engem illet - folytatta -, jobbat nem is kívánhatok, mint
hogy velem maradjon, de a jövőre is kell gondolnom. Múlik az idő
a fejem felett, és reszketek a gondolatra, mihez kezd, ha én már
nem leszek. Némelykor azt hiszem, jobb lenne, ha nem
foglalkoznék sem a férjhez adásával, sem más hasonló gondolattal,
hanem apácának adnám valamelyik zárdába, jó messzire. De ezt
csak legrosszabb hangulatomban gondolom.
- Nagyon elszomorít mindez - mondta Kozeri. - Saját
tapasztalatomból nagyon is jól tudom, hogy az a lány, akit nem
támogat sem apa, sem fivér, nem sok kíméletre számíthat. Ez
azonban aligha lehet ok arra, hogy az ember teljesen
visszavonuljon a világtól, kivéve ha erős hajlandóságot érez a
kolostori életre. És még akkor is igen nagy horderejű lépés ez.
Engem mindig is ebbe az irányba vontak hajlamaim, és mégis itt
vagyok! Nem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy apácának
add!
Az asszonyt boldoggá tette Kozeri érdeklődése és együttérzése.
Kozerinek viszont az volt a véleménye, hogy Ukifune anyja
igen kellemes asszony, sőt korához képest csinos is, és kissé testes
alakját leszámítva, semmi sem árulja el rajta, hogy egyszerű
környezetben élte le életét.
- Azok után, hogy apja megtagadta, és minden valamire
való ember átnézett a feje fölött, el sem tudom mondani -
folytatta az asszony -, milyen megkönnyebbülés szegény Iá-
nyom számára, hogy fogadtál bennünket, és meghallgatod, mi
mindenen mentünk keresztül.
Most visszakanyarodott élete történetére és elmondta Ko-
zerinek, milyen volt az élet Micsonokuban, férje első
állomáshelyén. Sok különös dolgot mesélt, amit ebben a távoli
tartományban látott. Aztán ott volt a Csikuba-hegy. Milyen
borzasztóan magányosnak érezte magát Hitacsiban! Egy lélek sem
akadt ott, akinek kiönthette volna szívét.
- Vég nélkül beszélhetnék róla - mondta. - De otthon
a gyermekeim már el sem tudják képzelni, mi történhetett
velem. Azt hiszem, jókora felfordulásban élhetnek. De bár
ne lennék olyan nyugtalan lányom miatt, akit itt hagyok.
Nagyon is jól tudom, milyen hátrányt jelent, hogy ahhoz a
réteghez tartozik, ahová apja magatartása juttatta. Ámbár
amíg veled van, nem kell aggódnom . . .
Kozeri látta, hogy az anya éreztetni akarja vele: kötelessége
helyrehozni a bajt, amelyet Hacsi herceg hozott rájuk.
Mindenesetre eltökélte, hogy mindent megtesz Ukifunéért, ami
csak módjában áll. A lány kedves is volt és szép is. Nem látszott
különösebben félénknek, s bár nem egészen volt meg benne a
korával járó érettség, korántsem volt ostoba; ha pedig Kozeri
hölgyeivel megjelent, senki sem mondhatta volna rá, hogy bármi
tekintetben is elmarad mögöttük. Egészen elképesztő, hogy
beszédmódjában és sok minden másban is mennyire emlékeztet
Agemakira. Eszébe jutott Kaoru-val folytatott beszélgetése
Ukifunéról. Csakugyan érdemes lenne összehozni őket. Ez
többször is megfordult a fejében, de semmit sem tett, hogy nyélbe
üsse a találkozást. Ámde most váratlanul bejelentették Kaorut.
Kozeri gyorsan megigazította a függönyöket, és kissé rendbe
hozta magát.
- Most végre meglátom! - szólt az anya. - Mindenkitől azt
hallom, hogy csodaszép ember, de nagyon meglepne, ha szépsége
felérne Niuéval.
- Nem is könnyű ezt eldönteni! - jegyezte meg az egyik
udvarhölgy. - Ha együtt vannak, némelykor azt gondolom, Niu
nem aratna fölényes győzelmet. De ha az ember külön-külön látja
őket, aligha tudna dönteni. Bizonyos, hogy mind-
ketten nagyon szépek, s az összehasonlításnak nem sok értelme
van.
- Mindazonáltal aligha fér hozzá kétség - szólt egy má
sik asszony mosolyogva -, hogy őnagysága kinek a javára
elfogult. És valóban csoda lenne, ha bárki is felvehetne a
versenyt a mi drága hercegünkkel!*
Szájról szájra adták a hírt, hogy Kaoru éppen most szállt ki
kocsijából. Ukifune anyja zajt és kiáltozást hallott, de nagy idő telt
el, és még senki sem mutatkozott. Végül lassan besétált egy
fiatalember. Az asszonynak eszébe sem jutott volna, hogy
feltűnően csinosnak mondja, de kétségtelenül volt benne valami
varázs, ami rendkívüli finomsággal és előkelőséggel párosult.
Ámbár tudta, hogy Kaoru nem láthatja, ösztönösen a fejéhez
kapott, és rendbe hozta a haját. Kaoru szertartásos öltözéke és
népes kísérete, amelynek lármája idáig behallatszott, némileg
hamis képet adott a férfi szokásairól és egyéniségéről. De mihelyt
megszólalt, az asszony nyomban rájött, hogy mindez csak azért
van, mert Kaoru a császári Palotában tett hivatalos látogatásról
jött.
- Minthogy a császári hercegek közül senkit sem találtak meg,
az elmúlt éjszaka nekem kellett szolgálatban lennem a Palotában -
magyarázta. - Sajnálatos, hogy Niu nem jelent meg, mert a
császárnő egyáltalán nem érzi jól magát. De azt hiszem, sikerült
áthidalnom a dolgot. Ma reggel is igen későn érkezett, s azt
hiszem, ezért téged terhel a felelősség.
- Roppant kedves volt tőled, hogy helyettesítetted Niut - szólt
Kozeri, hallatlanul hagyva a vádat.
Jól tudta, hogy Kaoru azért választotta látogatására ezt a napot,
mert számított rá, hogy Niu sokáig a Palotában marad. Ügy
tetszett, hogy jó hangulatban van, és semmi olyat nem mondott,
amit kifogásolni lehetett volna - ámbár ma is minden szava
mélyén halványan érzett a szokásos tragikus csengés. Nehezen
hihető, hogy - mint jómaga állandóan erősgette - az idő múlása
semmivel sem járult hozzá, hogy beletörődjék veszteségébe. Nem
ilyen az emberi természet, gondolta Kozeri, és néha úgy
érezte: Kaoru melankóliája
jobbára már csak felvett szokás, s azzal magyarázható, hogy az ő
jelenlétében képtelen levetkőzni azt a magatartását, amelyet
kezdetben felvett. De aztán elcsípte Kaorunak egy pillantását, egy
szavát, ami az övénél érzéketlenebb szívet is meggyőzött volna a
fiatalember teljes őszinteségéről. Kozerit leginkább az
nyomasztotta, hogy beszélgetésükbe előbb-utóbb minden
alkalommal belevegyültek Kaoru célzásai: bármenynyit szenved
is ő, neki, Kozerinek, módjában áll enyhítenie gyötrelmeit. Kozeri
remélte, hogy sikerül elkerülniük ezt a fenyegető témát, s ezért
emlékeztette Kaorut fogadalmára, hogy Agemakinak szobrot
állíttat Udzsiban,* illetőleg a saját tanácsára, hogy inkább "eleven
képmás"* foglalja el a szobor helyét.
Az újság sokkal jobban érdekelte Kaorut, mint mutatta.
- Hagyjuk ezt! - mondta. - Ha nem tudsz biztosítani róla, hogy
erre a te új istenségedre hagyatkozhatom, mert meghallgatja
imáimat, jobb, ha távol tartom magam tőle. Ha csupán
zarándoklatra mehetek a szentélyhez, ez mindössze arra jó, hogy
megzavarja elmélkedésemet.
- Voltaképpen elég ködösek a vallással kapcsolatos fogalmaid!
- Ukifune anyja hallotta, amint Kozeri nevetve így válaszolt.
- Könnyen meglehet - felelt Kaoru. - De kérlek, egészen
világosan mondd meg az anyjának, hogy számítok a találkozásra .
. . Mellesleg van valami félelmetesen ismerős ebben az egész
helyzetben.*
Szemébe könny szökött, de azért félig tréfásan elmondott egy
költeményt; ebben azt kérdezte, vajon ahogy a nademono*
érintése megtisztítja a hivőt, ugyanúgy megszünteti-e az ő
szenvedéseit Ukifune puszta jelenléte.
Kozeri válaszában viszont arra emlékeztette, hogy a na-
demonót a folyóba dobják, mihelyt szerepét betöltötte, azaz "ha
már elég sok kéz beszennyezte".
- Bizonyára megbocsátod, ha figyelmeztetlek: nem elég
szerencsésen választottad meg a hasonlatot.
- Magam is csupán egy habfodor vagyok ugyanazon a folyón;
mi mást tudnék hát nyújtani, mint egy pillanatnyi
enyelgést? - válaszolta Kaoru. - Reményeim rég kitűzött célra*
irányulnak.. . nálad jobban ezt senki sem tudhatja. Ha szó lehet itt
nademonótól, az csak én lehetek, ő pedig a folyó, melybe belévettetem.
- Elég későig maradsz - panaszkodott Kozeri. - Jusson eszedbe, hogy
idegenek vannak a házban. Azt hiszem, ma éjszaka valóban illendő
időben kellene távoznod.
- Ha azokra gondolsz, akikről az imént beszéltünk - jegyezte meg
Kaoru -, nem hiszem, hogy sokat kell velük törődni. . . De arra kérlek,
okvetlenül beszélj nekik erről, és értesd meg velük, hogy nem hirtelen
támadt szeszélyről van szó. Nyilván nem az, hisz jól tudod, hogy már
évek óta szeretnék találkozni a lánnyal. Mindenesetre igyekezz úgy
megmagyarázni a dolgot, hogy ne tetsszék túl ostobának. Sajnálom, hogy
téged terhellek vele, de tudod, hogy én csak elrontanám a dolgot. . .
Ahogy Kaoru kifelé tartott, Ukifune anyja utánalesett, és önkéntelenül
felvetődött benne a kérdés: nem lenne-e mégis helyes, ha megfogadná a
dajka tanácsát. Ha van rá lehetőség, hogy lánya valamiféle kapcsolatba
kerülhessen ilyen emberrel, nem lenne-e kár, ha holmi közönséges,
unalmas hivatalnokemberre pazarolná életét . . . amilyen Szakon is. Mert
most jött rá, hogy Szakon soha így meg nem szédíthette volna, ha
jómaga, hitacsi és micsinokuí számkivetettségében, hozzá nem edződik
az ilyen tökfilkók és barbárok társaságához.
Az oszlopba, amelyhez Kaoru támaszkodott, és a párnába, amelyen ült,
olyan leírhatatlanul különös illat ivódott bele, hogy még a házbeli
udvarhölgyek sem állhatták megjegyzés nélkül.
- Nem csoda - mondta valaki -, hogy a szent iratokban
olyan sok szó esik illatokról. Hiszen a Paradicsom csodái
közül is leginkább az illatokat dicsérik. A mi Urunk, Buddha,
az édes illatot a legnagyobb adománynak tekintette. Nem em
lékszel, mit ígért a Jaku-o Bonban?* Én nem ismerem a
Bikafej-hegységben termett szantálfát, azt sem tudom, mi le
gyen az, de annyi bizonyos, valahányszor Kaoru uraság itt
jár, az ember rájön, hogy Buddha nemhiába tett ilyen ígéretet.
Bizonyára ő is tanulmányozta ezt a fejezetet, hiszen
gyermekkorától fogva mélyen vallásos.
- Azt hiszem, inkább az előbbi életében történt valamely
eseménynek lehet a következménye - jegyezte meg egy má
sik udvarhölgy.
Az anya mindezt hallotta, és mosolyogva fülelt a beszélgetésre.
- Így szól tehát az üzenete - számolt be Kozeri valamivel
később. - Vedd fontolóra a dolgot. Biztosíthatlak, hogy sosem
mond mást, mint amit gondol. Valóban, ha egyszer a fejébe vesz
valamit, roppant makacsul ragaszkodik hozzá. Igaz, hogy más
kötelezettsége is van,* ami szerinted nyilván nagy hátránynak
számít. De ha már arra is gondoltál, hogy kolostorba adod a
lányodat, igazán érdemes lenne előbb még ezt megpróbálni.
- Egyáltalán nem óhajtom apácának adni - válaszolta az anya. -
De azt merem állítani, hogy az ilyen lány számára még a vadon is,
"ahol madár se dalol", jobb hely, mint az a ház, ahol lépten-
nyomon sértést és megaláztatást kell eltűrnie. Teljesen igaz, ha
bárki meglátja Kaorut, úgy érzi, érte érdemes bármit vállalnia.
Jómagam boldog lennék, ha fazekat mosogathatnék vagy padlót
súrolhatnék nála; megérné már az az öröm is, hogy ilyen úr
közelében lehetek. Egy fiatal lány pedig csak még inkább így
érezhet. De az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: okos
dolog-e elplántálni a szerelmet ott, ahol aligha terebélyesedhet ki?
Úgy érzem, olyan ez, mintha valaki maga keresi a bajt. De talán az
jelenti a legnagyobb szerencsétlenséget, hogy nőnek született
szegényke. Előkelő vagy egyszerű származás itt mit sem számít:
egyikünknek sem adatott sok lehetőség, sem ezen a világon, sem a
másikon.* Csupán arra kérhetlek, tégy, amint jónak látod, és
később, bárhogy alakuljanak is a dolgok, állj mellé, és segíts
rajta, ahogy csak tudsz.
Szörnyű felelősséget jelentett ez!
- Annyit mondhatok csupán, hogy Kaorut sosem ismertem
szívtelennek - mondta Kozeri. - Hogy a jövőben mi
minden történhet... - Elhallgatott és sóhajtott egyet. Jó időre
elszótlanodtak.
Napkelte után hamarosan beállított egy kocsi, s a hitacsi
helytartó egyik szolgája jelent meg egy dörgedelmes hangú
levéllel: felszólították az asszonyt, hogy azonnal térjen haza.
- Akkor tehát mindent rád bízok - mondta az anya Ko-
zerinek. - Nem is tudom elmondani, milyen hálás vagyok
neked. Tartsd itt egy ideig, míg fontolóra nem veszem a dol
gokat. Azt hiszem, végül is nem lesz jobb választásunk, mint
a kolostor. Addig is viseld gondját, ahogy tudod, mintha a
tieid közül való lenne, és segítsd mindabban, amit jónak
látsz.
Könnybe lábadt a szeme, és persze Ukifunét is nagyon letörte
távozása. Ámde azért fájt volna, ha neki is meg kellett volna
válnia ettől a rendkívül kellemes és vidám környezettől.
A kocsit elhúzták* a kapuhoz; éppen világosodni kezdett, s Niu
ekkor érkezett meg a Palotából. Hirtelen ugyanis aggódás fogta el
a kisgyermekért, mert az nem volt valami jól. Titokban hagyta el a
Palotát, az egyik emberétől kölcsönzött egyszerű kocsin, s amint
észrevette, hogy egy idegen kocsi útját állja, megállíttatta
járművét, és maga egy oldalsó ajtón került beljebb.
- Kié ez a kocsi? - kérdezte. - Elég furcsa időpont e2
látogatásra!
Nyomban arra gondolt, hogy mielőtt még felébred a ház, valaki
el akar osonni a titkos szerelmi találkozóról. Talán valóra válnak
legrosszabb sejtelmei?
- Tudakozódtam - jelentette egyik csatlósa -, és azt a választ
kaptam, hogy ez őkegyelmességének, Hitacsi helytartójának
kocsija!
- Finom ember a kegyelmes úr! - jegyezte meg halkan az
egyik fullajtár, de szavait meghallotta a kocsiban ülő asz-szony is:
pontosan megérezte, hogy még ezek az emberek is milyen
megvetéssel viseltetnek a férje osztályához tartozó hivatalnokok
iránt. Nem mintha ezt magára vette volna. De szívettépő volt,
hogy apja mulasztása következtében Uki-
funénak is kijut ez a megvetés, jóllehet valójában nem is tartozik
ehhez az osztályhoz.
- Valaki, aki "Hitacsi helytartójának" nevezi magát, szem
látomást jogot formál hozzá, hogy meglátogasson téged;
majd a reggelt meg sem várva elrohan, egy sereg szolga és
inas kíséretében.
Kozeri éppen hölgyei társaságában tartózkodott, amikor Niu
berontott. Gondolta is Kozeri, hogy Niu bármennyire gyanakodjék
is, igazán lehetett volna benne annyi tapintat, hogy türtőzteti
magát, míg kettesben nem maradnak.
- Ok nélkül izgatod fel magad! - csillapította. - Taju
vagy valamelyik másik hölgyem már gyermekkora óta is
meri a helytartó feleségét. Meglep, hogy ennyire érdekelnek
a dolgaik. De úgy látom, annyira elvesztetted önuralmadat,
hogy megjegyzéseiddel - bármit gondolj is magadban - igen
kedvezőtlen hatást keltesz az emberekben. Úgy látom, ha még
maradt valami a jó híremből. . .
És hátat fordított Niunak. Az nem sietett engesztelni, mert igen
felpezsdítette Kozeri kitörése.
 Niu csak késő reggel jött elő Kozeri lakosztályából. Mikor
végre megjelent a külső szobákban, már várta egy sereg látogató.
Megkönnyebbüléssel hallotta, hogy a Palotában kedvezőbbre
fordultak a dolgok. A császárnő betegsége, úgy látszik, nem volt
komoly, és máris javulás mutatkozott. Niu azzal töltötte a délelőtt
hátralevő részét, hogy Jugiri fiaival dámát és rím-letakaróst
játszott.* Késő délután visszatért Kozeri lakosztályába, de
megtudta, hogy a hölgy éppen hajat mos. Komornái mind a
szobájukban pihentek, s így Niu senkire sem akadt, akivel
elbeszélgessen. Ekkor szembejött vele egy kislány.
- Átvennél egy üzenetet? - kérdezte Niu. - Mondd meg, hogy
el sem tudom képzelni, miért éppen ezt a pillanatot szemelte ki
úrnőtök a szépítkezésre. Nem valami szórakoztató számomra,
hogy magamban kószáljak!
- Mindig igyekszünk az ilyesmit olyankor elvégezni, amikor
nem vagy itt - mondta Taju, válaszul küldött üzenetében. - De
úrnőnk már napok óta készül, hogy megmossa
a haját, és ebben a hónapban már nincs is több alkalmas nap.* Ez
annyit jelentett volna, hogy még két hónapot kell várnia . . .*
A kicsi aludt - a dajkák nem hagyhatták magára. Niu
kedvetlenül vándorolt szobáról szobára. Ahogy elért a nyugati
szárnyhoz, találkozott egy fiatal szolgálólánnyal. Ismeretlen arca
volt. Azt gondolta, hogy bizonyára azok közé az udvarhölgyek
közé tartozik, akik újabban léptek Kozeri szolgálatába. Belesett.*
Ahol állt, a válaszfal széttolható középső része résnyire nyitva állt,
emögött, vagy két araszra, összecsukható nagy paraván fogta el a
kilátást. Nyilván azért tehették oda, hogy eltakarja a közvetlenül az
ablaknál levő, elfüggönyzött fekhelyet. A függöny mögül, az egyik
oldalon, kivillant valami - csak egy női ruha ujja lehetett:
szemvilla-násnyi ideig láthatta őszirózsa-mintás, kihajló ominabesi
brokáttal szegett anyagát. Ha valamelyik gondatlan nőszemély
nem felejtette volna el, hogy a paraván utolsó tagját is kinyissa,
még ennyit sem lehetett volna látni.
"Ennek utána kell néznem!" - mondta Niu magában.
Lábujjhegyen a szoba ajtajához osont, és óvatosan kinyitotta. Kint,
az udvarnak erre néző részén, seregnyi virágcserépben ezernyi szín
virított. Az árok errefelé igen magas kőfalak között húzódott.
Ukifune éppen ezért szerette, ha fekhelye a lehető legközelebb van
az ablakhoz, és most is az elébe táruló látványban gyönyörködött:
egészen elbűvölte új otthonának szépsége. Niu kissé jobban kitárta
az ajtót, és már a nagy, összecsukható paraván sarka mögül
leselkedett. A lány most vette észre, hogy valaki bejött a szobába,
de még csak fel sem nézett. Nyilván azt hitte, hogy a saját
asszonyai közül jött be valaki, hiszen szüntelen ki-be jártak. Ahogy
ott feküdt fél karjára támaszkodva - így jobban kilátott a kertbe -,
Niu elragadtatva nézte, és a világ legtermészetesebb dolgának
tartotta, hogy megismerkedjék vele. Becsukta a tolóajtót, amelyet
az imént nyitva talált, leült a paraván mellé, és meghúzogatta a
lány ruhájának szélét. A lány megszeppent, villámgyorsan
hátrapillantott, legyezőjével nyomban el is takarta arcát. Niut
elbűvölte vallanak és fejének bájos
mozdulata, megragadta a lány legyezőt szorongató kezét és
megkérdezte:
- Ki vagy? Ne félj! Csupán a nevedet szeretném tudni!
 Vad gyanú villant fel a lányban: ez biztosan Kaoru, akinek
különös érdeklődéséről hallott már - Niu úgy ült, hogy arcát nem
láthatta -, és az az átható illat, mely belépése óta megtöltötte a
szobát, úgyszólván teljesen meggyőzte, hogy ez a fiatalember
Kaoru. Ettől a gondolattól azonban egyáltalában nem szűnt meg
roppant gyámoltalansága és ijedelme. Némi kis reménye volt a
menekülésre. Öreg dajkája éppen arra jött, s minthogy megütötte
fülét az ismeretlen hang, becsörtetett, hogy megtudja, mi történt.
Az asszony megjelenése
- ha talán jó is volt valamire - Niu pergő nyelvét nem ál
lította meg: roppant könnyed és természetes hangon tovább
beszélt erről, arról, mintha mi sem történt volna, s mintha
már évek óta ismerné a lányt.
- Mi a csoda? Ki hitte volna! - vetette néha közbe az
öregasszony, de egyébként meg sem próbálta, hogy bele
avatkozzék a dologba.
Későre járt.
- Most még csak áruld el a nevedet - kérlelte Niu -, s
akkor békén hagylak!
De ekkor már elnyújtózva ott feküdt a lány mellett - az öreg
dajka megrökönyödésére, hiszen ő már rég felismerte Ukifune
látogatóját.
A nagy lámpát már elhelyezték az állványon, de még nem
gyújtották meg.
- Egy perc, és itt lesz!* - mondogatta mindenki.
A palotát bezárták éjszakára. Kozeri lakosztályát kivéve
mindenütt csukogatták a zsalugátereket. A csapkodás zaja egyre
közeledett, s végül rohanva jött Ukon, Kozeri Taju nevű
komornájának lánya, hogy a nyugati szárnyban is bezárja a
zsalugátereket.
Most már Niu is kissé kényelmetlenül érezte magát, a dajka
pedig teljesen elvesztette fejét.
- Vigyázz, hová lépsz! - szaladt ki az öregasszony száján.
- Itt valami nincs rendjén! Azazhogy ... én is éppúgy tu-

dom, mint bárki, hogy ennek sohasem lett volna szabad

megtörténnie! De kérdezlek, mit tehettem volna?!
Ukon eleinte egy árva szót sem értett az egészből, de ahogy
elindult a sötétben, rádöbbent, hogy Ukifune mellett elnyújtózva
ott fekszik egy fiatalember, aki a kabátját is levetette. Nem volt
nehéz kitalálni, ki a látogató, és ugyanakkor az is egészen
valószínűtlennek tetszett, hogy hívásra jött.
- Nem, ez sehogy sem tetszik nekem! - szólt Ukon fej
csóválva. - De minél kevesebbet mondok most, annál jobb.
Visszamegyek úrnőmhöz, és természetesen beszámolok neki
mindenről.
Felszegte az állát s elvonult. Az öreg dajka arcára kiült a
megdöbbenés, de meghökkent még néhány más szolgáló is, akik
szintén hallották a fenyegetést - Niura viszont egy csöppet sem
hatott. Öt csak az érdekelte, ki lehet ez a szép és finom teremtés?
Abból, ahogy Ukon beszélt róla, még inkább meggyőződött, hogy
nem egyszerűen holmi új udvarhölgy. Zavartalanul folytatta tehát
a kérdezősködést és hí-zelgést. A lány csak ült és hallgatott - egy
szemernyi ellenséges érzés vagy türelmetlenség nem látszott rajta.
Niu azonban láthatta, hogy jelenléte miatt még most is szörnyen
zavarban van. Igyekezett tehát, hogy nagyon gyengéd legyen
hozzá, és mindent megtett megnyugtatására.
Ukon beállított Kozerihez, és jelentette, hogy mit látott.
- Reszketek a gondolatra, mit élhet át szegény teremtés!
- mondta fölháborodva.
- Mindig ilyen bántó dolgokat művel - válaszolta Kozeri.
- Attól tartok, a lány anyja nagyon szívére veszi, ha ezt meg
tudja. Újra és újra kért, hogy vigyázzak rá, és azt mondta,
ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan itt meri hagyni.
Kozeri később elgondolkodott rajta, hogy Niu persze nem az az
ember, aki nem fedezi fel, hogy a házba egy csinos fiatal lány
érkezett. De hát Kozeri ez esetben valóban úgy hitte, hogy megtett
minden óvintézkedést. Nagyon kellemetlen, hogy ilyesmi
megeshetett.
Intett Ukonnak, hogy vonuljon vissza, s az kénytelen volt
a dolgot felháborodott suttogás közepette társnőjével, Sosóval,
megvitatni.
- Azokon a napokon, amikor egy sereg úr jön a herce
günkhöz látogatóba, késő délutánig is jól elszórakozik tár
saságukban - mondta. - Ma azért eshetett meg ez a do
log, mert mindenki pihenni tért. Habár nem sokat tehettünk
volna ellene. De az a dajka együgyű vén bolond! Nyugodtan
leülhetett volna a hölgyünk mellé, és mihelyt bármit tapasz
tal, kitessékelhette volna a herceg urat.
E pillanatban küldönc érkezett a Palotából, és közölte, hogy
este a császárnő őfelsége nagyon rosszul lett, és állapota igen
súlyos.
Ukon gúnyosan megjegyezte:
- Niu herceg bizonyára azt gondolja, tapintatlanság a
császárnő részéről, hogy éppen ezt a pillanatot választja ki.
Megyek és nyomban közlöm vele a hírt.
- Helyedben nem tenném - suttogta Soso. - Azóta már
megesett a baj. Sokkal jobban teszed, ha nem zaklatod.
- Nem az volt a benyomásom, hogy ilyen rohamléptekkel
alakulnak a dolgok - vágta rá Ukon. Beállított Ukifune szobájába,
és jelentette Niunak, milyen hírt hozott a küldönc. Még meg is
fűszerezte néhány nyugtalanító szóval.
Kozeri valamennyit elcsípett a két komorna suttogásából.
Gondolta is, hogy Niu valóban lehetetlenül viselkedik. Hamarosan
nem akad egyetlen család sem, ahonnan - ha adnak magukra -
csinos lányukat elengednék az ő házába.
Niu szemlátomást eléggé kételkedve fogadta a Palotából
érkezett hírt, és semmi jelét nem mutatta, hogy menni készül.
- Ki hozta a hírt? - kérdezte. - Minduntalan ilyen históriákkal
ijesztgetnek, s mihelyt beállítok, látom, hogy nincsen semmi baj.
- A császárnő egyik tisztje jött el - felelte Ukon. - Ügy
emlékszem, azt mondták, hogy Taira no Sigecunénak hívják.
Niu azonban szemlátomást nem volt hajlandó megmozdulni.
Ukont meghökkentette, hogy a herceg így fittyet hány az udvar
véleményére, s már arra gondolt, a császár hírnökét elküldi
a nyugati szárnyba. Ámde ekkor beállított az a szolga, aki az első
híreket hozta, és közölte, hogy Niu fivére, Nakacukasza herceg,
máris elsietett a Palotába, a császárnő őfelsége udvartartásának
felügyelője pedig útban van ide.
- Az úton találkoztak a kocsijával - mondta az ember.
A jelek szerint mégis arról lehetett szó, hogy a császárnőre
újabb roham jött - ez ugyanis időről időre előfordult vele. Niu úgy
gondolta, jobb, ha megy - valóban rendkívül kellemetlen
helyzetbe kerülhet, ha nem mozdul. Számtalan fogadkozás és
becéző szó után végre elhagyta a házat. Ukifune arra eszmélt,
hogy dajkája ott áll mellette, és nagy igyekezettel legyezi. Ügy
érezte magát, mint aki felretten valami szörnyű álomból: egész
testét kiverte a verejték.
- Szegénykém! - sóhajtotta a dajka. - Szörnyű helyre hoz
tak téged, annyi szent! Ha máris megeshetett ilyesmi, reszke
tek a gondolatra, mi lesz később! Ha százszor is herceg, és
mit tudom én még micsoda, de a háznak ebben a részében
nincs semmi keresnivalója. Ha te barátságban óhajtasz lenni
férfiemberrel, bárki legyen is az, csak a családon kívül álló
személy lehet. Már azt hittem, hogy valami egészen komisz
dologra készül, s olyan csúnyán néztem rá, hogy még! Akár
hiszed, akár nem, amikor látta, milyen szemeket meresztek rá,
nagyot csípett a karomba. Bizonyára azt hitte, hogy egyszerű
komorna vagyok. Még hogy én! Kereken kimondom: úgy visel
kedett, mint valami közönséges fickó, amikor csapja a szelet.
Legalábbis én semmi különbséget nem láttam! . . . Egyébként
ma otthon jártam apádnál - folytatta, abban a reményben,
hogy Ukifune gondolatait elterelheti a történtekről. - Megint
szóváltás volt közte és anyád között. Mindig ugyanaz a nóta!
Azt mondta, hogy anyád csupán veled törődik, és a többi gyer
mekkel szemben nem teljesíti kötelességét. Kijelentette: az új
vő nagyon furcsállta, hogy anyád pont akkor megy el látoga
tóba, amikor ő beteszi lábát a házba. Hogy egymásnak estek
az egész cselédség jelenlétében! Csak annyit mondhatok, hogy
jómagam gyűlölöm ezt az ifjú Szakont. Nem volt semmi ba
jod, míg ő meg nem jelent a színen. Igaz, apád és anyád oly
kor-olykor összeveszett miattad, ami egy csöppet sem volt kel-
lemes. De ha minden úgy marad, ahogy volt, különösebb okod
nem lett volna panaszra.
Ukifunét azonban e pillanatban nem nagyon érdekelte, mi
történik otthon, sem pedig az, hogy érdekében mit tettek, vagy mit
tehettek volna. Nem tudott másra gondolni, mint arra az utálatos
dologra, ami az imént történt vele, s ami önmagában is elég
kellemetlen volt, de még sokkalta kínosabb következményekkel is
járhat, ha fülébe jut Kozerinek. Arcát a párnába temette és
zokogott.
- Ne törődj vele! - vigasztalta dajkája. - Nem kell eny-
nyire a szivedre venned! Rosszabbul is kiüthetett volna. Nem
vagy teljesen árva, és bár tudom, szörnyű az, ha az embernek
nincs apja, de feleannyira sem rossz, mintha élne az apád, és
kiszolgáltatna holmi gonosz mostohának. Majd mindent eliga
zítunk, csak ne emészd magad ennyire! Gondolj csak arra,
hányszor elzarándokoltál Hacuszéba! Nagyon hosszú út az
annak, aki nem szokta meg az utazást, és bizonyos vagyok
benne, ha imádkozni fogok Kvannonhoz, hamarosan megadja
neked, ami téged illet, ez a gonosz népség pedig megbánja
még, hogy így kihasznált. Igen, te nevetsz majd utoljára, arról
kezeskedem!
Ukifune, ahogy ott feküdt, hirtelen meghallotta Niu hangját. Az
ugyanis a nyugati kapun tartott kifelé, nyilván azért, mert sietett,
és onnan közelebb érte a Palotát. Niu egy régi szép vers néhány
sorát idézte, nagy hozzáértéssel és átérzéssel - ezt a lány is
kénytelen volt elismerni, de nem volt olyan hangulatban, hogy
méltányolja Niu deklamálását. A herceget váltott lovakkal várták,
s mindössze tíz udvaroncból álló kíséretével máris elnyargalt.
Kozeri jól tudta, mit érezhet most a húga. Nem is tett célzást a
történtekre, csupán üzenetet küldött; kérte Ukifunét, jöjjön át
hozzá.
"Niu anyja rosszul érzi magát - írta -, s ezért át kellett mennie a
Palotába. Jómagam elfáradtam, mivel hajat mostam, és le is
fekszem. Gyere át, ha nincs egyéb dolgod!"
- Úrnőm elnézésedet kéri, de e pillanatban igen feldúltnak
érzi magát. Majd később átjön. - Ezt a választ hozta a dajka.
- Feldúltnak érzi magát? - sajnálkozott Kozeri. - Nagyon bánt,
hogy ezt kell hallanom. Kérdezd meg, mi bántja.
- Semmi különösebb oka nincs rá - jött a válasz -, csupán
kedvetlen, rossz hangulatban van.
- Kíváncsi vagyok, valójában mi is történhetett! - suttogta
Soso, és oldalba lökte Ukont. - Űrnőnk nagyon odalesz, ha az a
gondolata támad, hogy valóban történt valami!
Kozeri bizony nagyon nyugtalan volt. Kaoru éppen most
kezdett érdeklődni a lány iránt, s egyszeribe beüt ez a
szerencsétlen história. Ha tudomására jut, előítéletei támadnak, sőt
talán vissza is riad a lánytól. Hiszen annyira komolyan vesz
mindent - a szöges ellentéte Niunak: ez ugyan hajlamos rá, hogy
a legártatlanabb dolgokat kiforgassa, és kétszínűséget meg
csalfaságot magyarázzon bele, de valószínűleg igen elnéző-nek
bizonyulna valódi, komoly hűtlenkedéssel szemben. Ami most
történt, azt Kaoru éppen hogy nagyon is a szívére venné, és
bizony úgy látszott, hogy Kaorut illetően örökre odavesztek
Ukífune lehetőségei.
Kozeriben igen gyorsan felébredt a ragaszkodás húga iránt,
pedig hosszú éveken át még a létezéséről sem tudott. Ö maga is
elég megpróbáltatáson ment keresztül, de legalább nem volt
sohasem otthontalan, mint ez a szerencsétlen lány. "Valóban -
gondolta Kozeri -, ha Kaoru végre abbahagyná ezt a nyűgös
viselkedést, mostanában nemigen volna okom panaszra."
Kozerinek igen dús haja volt, és bizony fárasztónak érezte,
hogy olyan sokáig ébren üldögéljen, és várja, amíg megszárad.
Mindössze egy fehér köntöst viselt - igen csinos és törékeny volt
benne.
Szóról szóra igaz, hogy Ukifune igen rosszul volt, dajkája
azonban sürgette, hogy szedje össze magát.
- Menj át hozzá egy rövid időre - mondta -, és igyekezz
úgy viselkedni, mint máskor, különben azt hiszi, hogy valóban
történt valami baj. Én majd előremegyek, és kimagyarázko
dom Ukonnal vagy egy másik komornával, aztán visszajövök
érted.
- Idegrohamot kapott szegényke - magyarázta a dajka
Ukonnak -, ennyi az egész. De azt hiszem, lázas egy kicsit, és
kétségtelenül nagyon elesettnek érzi magát. Remélem azonban, ha
áthozom ide, te és úrnőd némileg lelket öntőtök beléje. Megmondhatjátok
neki, hogy mivel semmi sem történt, nincs oka rá, hogy így felizgassa
magát, és hát csakugyan nincs is miért nyugtalankodnia. De ne feledjétek,
hogy ártatlan teremtés, s így nem is tudja, amit helyében bárki más
tudna:
hogy semmi baj sem történt. Szerintem nem is csoda, hogy így felkavarta
a dolog. Igazán nagyon sajnálom szegényt.
Ukifune még egyre sírt, sírdogált, de dajkájának végül is sikerült
talpra
állítania, és átcipelnie Kozeri lakosztályába. A történtek miatt még most
is rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy bárkivel is szembenézzen.
Dajkája és még néhány szolgáló a szó szoros értelmében úgy vitte át,
viszont igen szelíd természet volt, s így bármenynyire szerette volna, ha
békén hagyják, nem ellenkezett. Tudta, hogy haja még csatakos a
verejtéktől, ezért háttal ült le a lámpának. Kozeri komornál, Ukon és
Soso, nagy csodálói voltak úrnőjüknek, de kénytelen-kelletlen
megállapították, hogy ez a jövevény nagyon is kiállja vele az
összehasonlítást. Féltek is attól, hogy Niu - akiről köztudomású volt,
hogy nemegyszer Kozerinek még kevésbé veszélyes vetélytársnőibe is
belehabarodott - valóban beleszeret, ennek pedig igen súlyos
következménye lehet. E két komornáján kívül senki sem volt Kozeri-nél,
s így a látogató hamarosan kissé fesztelenebbül érezte magát.
- Nagyon nem szeretném - mondta Kozeri -, ha azt gondolnád
otthonomról, hogy veszélyes idekerülni. Amióta apám, majd nemsokára
szegény Agemaki is meghalt, nagyon egyedül vagyok, és el sem tudom
mondani, milyen jó érzés számomra, hogy van itt valakim, aki nővéremre
emlékeztet. Egy idő múltán talán majd te is úgy érzel irántam, mint
Agemaki. Milyen boldoggá tenne ez!
A felhívás, bár nyilvánvalóan őszinte volt, csak még félénkebbé tette
Ukifunét. Valamilyen udvarias szólamot keresgélt, amivel felelhetne
Kozeri közeledésére, de semmi sem jutott az eszébe.
- Igazán örülök, hogy találkozhattam veled - felelte olyan
modorban, ahogy kisgyermek beszél felnőtt emberrel -, hi
szen már évek óta annyit hallottam rólad.
Kozeri most behozatott több tekercs képet: kettesben
nézegették, Ukon pedig a szöveget olvasta. Ukifune hamarosan
legyűrte félénkségét. Kozeri elnézte, ahogy ott ül a lámpafényben,
s a szétsodort tekercs fölé hajol: elámult szépségén. Homloka
vonalában, szeme metszésében kétségtelenül volt valami - valami
finomság és előkelőség, amit mindeddig csupán Agemakinál
látott. És Kozeri azon kapta magát, hogy nem a festményeket nézi,
hanem egyre a húga arcát bámulja: azon tűnődött, hogyan
lehetséges, hogy ilyen tökéletes mása Agemakinak. Ha Agemaki
inkább az anyjára üt, természetesen lehetetlen lenne ekkora
hasonlatosság. De azok a szolgálók, akik már régóta náluk éltek,
gyakran mondták, hogy ő, Kozeri, hasonlít ugyan az anyjára, de
Agemakiban nyoma sincs ennek. És valóban, Agemaki
hasonlósága apjához annál is szembetűnőbb volt, mert a
megboldogult herceg lényében -roppant méltóságteljes és
arisztokratikus magatartása ellenére -, volt valami különös lágyság
és gyengédség, mégpedig olyan mértékben, ami férfinál igen
szokatlan. Ukifune természetesen még igen tapasztalatlan és
félénk volt, éppen ezért e pillanatban még kissé színtelennek és
közönségesnek tetszett Agemakihoz viszonyítva. De semmi ok
nem volt olyan feltételezésre, hogy ha hagynak neki egy kis időt,
és megszokhatja az udvari életet, ne feleljen meg olyan ember
mellé, mint Kaoru.
Még egy ideig beszélgettek, majd amikor már közelgett a
hajnal, lefeküdtek. Kozeri a maga fekhelyén készített helyet
Ukifunénak, és elalvás előtt még mesélgetett neki az öreg
hercegről meg arról, milyen volt az élet Udzsiban, otthonukban,
amikor ő még élt. A lányt természetesen nagyon érdekelte, milyen
volt apja, akit sohasem látott, és mohón hallgatta Kozeri minden
szavát.
- Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa ennek a fiatal hölgynek!
- suttogta Soso Ukonnak. - Úrnőnk most szemlátomást na
gyon kedveli. De ha urunk továbbra is csapja neki a szelet,
a hölgy nem marad sokáig asszonyunk kedvence. Meg kell vallanom,
igen sajnálom.
- Nem hiszem, hogy a dolgok annyira jutottak volna! - ve
tette ellene Ukon. - Hallhattad a dajkától, hogy belecsípett
a herceg, amikor rámeresztette a szemét, hallhattad az egész
históriát. . . Nem úgy hangzott, mintha valami komoly dolog
történt volna. És még valamit mondok neked: a herceg, amint
kifelé tartott, csupa olyan verset dünnyögött, amiben arról
volt szó, hogy ez a "találkozás nem igazi találkozás". Persze
lehet, hogy csak bennünket akart félrevezetni. De az imént
jól megnéztem a lányt, amikor a lámpafényben ült, és arcán
volt valami, amiből azt olvastam ki, hogy a herceg nem csi
nált vele semmit.
Másnap a dajkának az volt az első dolga, hogy kocsit kért kölcsön, és
elhajtatott a helytartó házába. Az anya mélységes megdöbbenéssel
hallgatta a történetet. Ez az esemény minden szempontból valóságos
csapásnak számított, de mindenekelőtt feltétlenül hatással lesz lánya és
Kozeri kapcsolatára.
- Ha ilyesmi felüti a fejét, vajmi kevés különbség akad a
legelőkelőbb
dáma és holmi mosogatólány között - mondta. - Annyit legalábbis tudok,
hogy jómagam mit éreznék ilyen esetben. - Fejvesztetten elrohant a
Nidzso-inbe. Szerencsére Niu még a Palotában tartózkodott, s így
négyszemközt tudott beszélni Kozerivel.
- Természetesen boldog vagyok, hogy itt lehet a lányom -mondta. -
Jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. De olyan gyermek még . . .
Igyekszem, hogy mindent megtegyek valamennyiükért, de otthon azok a
haszontalanok állandóan panaszkodnak rám. Amint látod, most meg ide
szaladtam át. Hol itt bukkanok fel, hol ott, akár egy mókus.
- Igazán nem is olyan gyerekes a lányod! - tiltakozott Kozeri
nevetve.
- Megnyugtatlak, semmi szükség rá, hogy folyton utána rohanj, kezedet
ellenzőként tartva a szemed fölé.*
Az anya azonban zavart vélt látni Kozeri arcán, és gyanította, hogy
barátságos hangja ellenére, magában másképp érezhet. Utóvégre nem
lehetett tudni, mi megy végbe Kozeri lelkében, és elhatározta: nem céloz
a történtekre.

- Éveken át arról álmodoztam - szólt -, hogy a te gond

jaidra bízom lányomat, s számára ez bizonyosan önmagában
is nagy szerencse, de az is sokat lendít a sorsán, ha az em
berek megtudják, hogy te befogadtad. Ellenben újból átgon
doltam a dolgot, és nem vagyok benne egészen biztos, nem
lenne-e jobb, ha visszatérnék első tervemhez, és elküldeném
a hegyekbe, valamelyik kolostorba. Talán biztosabb helyen
lenne .. .
És könnyekben tört ki.
- Miért félted most egyszeribe attól, hogy itt maradjon? -
tiltakozott Kozeri. - Ha bármi okod lenne feltételezni, hogy ittléte
terhemre van, az persze más lenne. Az is igaz, hogy az ilyen
házban sokféle ember megfordul, különösképpen pedig
egyvalakire gondolok, aki nem mindig viselkedik olyan
kifogástalanul, mint kellene. Ámde ezt mindenki tudja róla, és
könnyű óvakodni tőle. Nem gondolhatod komolyan, hogy nálunk
bármi veszély fenyegetheti lányodat. Mi aggaszt hát any-nyira?
- Biztos vagyok abban - szólt az anya -, hogy te mindig jó
leszel hozzá. Hiszen ha az apja úgy viselkedett volna vele
szemben, ahogy kellett volna! . .. De ne bolygassuk most ezt.
Annyi bizonyos, hogy együtt neveltek volna benneteket. Ettől
eltekintve is van némi jogom, hogy hozzád forduljak, mivel én is
elég közeli rokonod vagyok. - Most hirtelen fordított egyet a szón
és hozzáfűzte: - Egy-két nap múlva szigorú magányba vonulok, s
azt hiszem, magammal viszem Ukifunét. Úgy látom, nem ártana
neki egy kis pihenés. Később visszahoznám.
Azzal karon ragadta a lányát, és eltávozott vele. Bizonyára igen
izgatott és nyugtalan lehetett, mert úgy rohant el, hogy egy szó
köszönetet nem mondott, és el sem búcsúzott. Nagy csalódást
jelentett ez Kozeri számára, de úgy látszott, hiába is próbálná
tartóztatni. A hely, amelyet az anya "csendes magánya" céljára
választott, igen szép fekvésű házikó volt a harmadik kerületben.
Sajnos, részben még befejezetlen épület volt, nem is volt teljes a
berendezése és bútorzata. I - Szegény gyermekem! - szólt. - Úgy
látszik, mostanában
egyik baj a másik után ér. Az az igazság, hogy kellő támogatás
nélkül nem lehet úgy létezni, hogy azt életnek lehessen nevezni.
De mégsem hagyhatunk olyan helyen, ahol így bánnak veled!
Mert nem merészkednének ilyesmire, ha nővéred valóban
önmagával egyenrangúnak tekintene. Ami engem illet, engem már
nem érdekel a társaság, a rang vagy más hiúság, és egyedül is
egész kellemesen el tudom tölteni az időmet ilyen helyen. De attól
félek, hogy te nem fogod tudni, mit kezdj magaddal. Ez nem
neked való élet, de próbáld meg beérni vele. Természetesen
senkinek sem szabad tudnia, hogy itt vagy. Ámbár úgysem tart
sokáig, mert hamarosan találok számodra jobb megoldást.
Az asszonynak máris haza kellett térnie. Ukifune még sohasem
érezte magát ennyire elhagyatottnak. Úgy látszott, hogy az élet
minden lehetősége, egyik a másik után, bezárult előtte. Még
idegen embernek is megesett volna rajta a szíve, ha látja, amint a
kietlen és barátságtalan helyen ott fekszik és zokog. Anyja
számára pedig egyenesen szívettépő volt, hogy ez lett a vége
minden kedves reményének, becsvágyának. Viszont mégis jobb,
mintha ki lenne szolgáltatva olyan inzultusoknak, mint ami előző
este is lejátszódott; itt, ha nyomorultul érzi is magát, legalább
abban bizonyos lehet, hogy megőrzi jó hírnevét. Ukifune anyja
általában igen értelmes asszony volt, de ha harag vagy ijedtség
fogta el, könnyen elvesztette fejét: szélsőséges tettekre ragadtatta
magát, és senki tanácsára nem hallgatott. Még ha úgy is van, hogy
Ukifunét el kell zárnia a világtól, ezt ugyanígy a helytartó házában
is megtehette volna. De mivel Szakon ki-be járt a házban, úgy
vélte, hogy lánya súlyosabbnak érezné a helyzetét, ha otthon
lenne. Ezért folyamodott ehhez a megoldáshoz. De mindkettőjük
számára igen fájdalmas volt az elválás.
- Bár nagyobb rendben hagyhattam volna itt a dolgokat! -
mondta, mielőtt elvált volna a lányától. - Tudom, hogy a ház
eléggé befejezetlennek látszik, és persze meg kell bizonyosodnom
róla, hogy rendesen őriznek-e. Habár én már mindezt elintéztem
az őrrel. Nem hiszem, hogy kényelmetlen lesz számodra ez a
szállás. A vendégszobákban szolgálókat helyeztem
el, és ha van valami óhajod, csak küldj értük. Kíváncsi vagyok,
hogyan érzed majd magad. Gondolhatod, hogy nem hagynálak
magadra, ha tudnék valami megoldást. Otthon azonban szörnyű
bajba kerülhetek . ..
Es keservesen sírva visszatért a helytartó házába.
A helytartó továbbra is nagy respektussal bánt új vejével, és
szüntelenül panaszkodott, hogy a felesége nagyon megnehezíti
számára a dolgokat azzal, hogy távol tartja magát tőle. Az asszony
azonban nem tudta feledni, hogy lányának minden baját -
közvetve vagy közvetlenül - az okozta, hogy Szakon megjelent a
színen, és csak nehezen tudta magát elszánni, hogy érintkezzek
vele. De amióta meglátta, milyen jelentéktelen senki az ő veje
olyan környezetben, mint a Nidzso-in, egészen más szemmel
nézte, és teljesen elképedt a saját ítélőképessége gyarlóságán,
merthogy ilyen nyomorult alakot valaha is kívánatos kérőnek
tarthatott. Eltökélte azonban, hogy igyekszik feledni ezt a
Szakonnal kapcsolatban szerzett, kevéssé hízelgő benyomást.
Végül is ezt a véleményét egészen különleges körülmények közt
alakította ki. Talán ha fesztelen viselkedését láthatja olyan
környezetben, amelyhez valóban tartozik, kevésbé érzi
nevetségesnek.
Egy reggel, amikor Szakon, ifjú felesége társaságában,
nyugodtan üldögélt annak szobájában, az asszony arra járt és
belesett. Szakonon vékony fehér selyemből készült finom köntös
volt, alatta pedig divatos, világos rózsaszínben játszó, ízléses
selyemruhát viselt. Ahogy ott ült az ablak mellett, és elismeréssel
nézegette a helytartó szépen gondozott kertjét, most egyáltalán
nem látszott holmi szánalmas alaknak. Felesége, aki jóformán
még most is gyermeknek látszott, elégedetten kuporgott mellette.
Valóban furcsa, ha ezt az emberpárt összehasonlítja azzal a
másikkal,* akit nemrégiben látott szinte ugyanilyen körülmények
között. Szakon időnként hátrafordult, hogy odaszóljon egyik vagy
másik komornának, és - az anya kénytelen volt elismerni -
társalgása bizony nem volt sem neveletlen, sem unalmas. Bizony
annyira másnak látszott most, hogy az asszony alig hihette: ez
ugyanaz a Szakon, akit a Nidzso-inben látott.
- Nincs több olyan hagi, mint Niu hercegé* - jegyezte meg
most Szakon. - El sem tudom képzelni, honnan szerezte a magot.
Egészen bizonyos, hogy nem valami másfajta, de a virágai
csodaszépek. .. Sajnos, a herceg éppen a kertben tartózkodott,
amikor a minap ott jártam, különben szedtem volna belőle. Bár
hallhattad volna, amint jártában eldünnyögte Isze úrhölgy versét!*
Szakon még önállóan is faragott egy-két egészen kedves verset,
s az anya elképesztőnek érezte, hogy ez az az ember, aki a
leghitványabb indítékokból oly rútul viselkedett lányával
szemben, és aki - amikor előkelőbbek társaságában látta -•
egyszerűen senkivé vált. Nem bírt ellenállni a kísértésnek,
emlékeztetni akarta Szakont: vannak emberek, akik nem ilyen
ártatlannak és barátságosnak ismerik őt, s ezt a költeményt küldte
be neki:
"Hogyan lehetséges, hogy a harmatcsepp az alsó levélen pihent
meg, jóllehet azt ígérte, hogy szerelmével csakis a kinyílt virágot
ajándékozza meg?"
"Ha a harmatcsepp tudta volna, hogy a virág királyi mezőkről
származik, sosem tér el eredeti szándékától" . . .* "Nagyon
szeretném, ha alkalmam lenne megbeszélni veled az egész dolgot"
- tette hozzá Szakon.
Nyilvánvaló, hogy Szakon felderítette Ukifune születésének
körülményeit, és most már bánta hitszegését. Ámde ha az emberek
most így tekintenek a lányra, akkor talán lehetne tenni valamit,
hogy visszaszerezze társadalmi rangját?! Az asszony szeme előtt
Kaoru képe lebegett, ahogy a Nidzso-inben látta. Persze ha csak a
legkevésbé is hasonlít ahhoz az utálatos Niu-hoz, értelmetlenség
lenne egy percig is foglalkozni vele. Ámbár attól eltekintve, hogy
mind a ketten egyformán csinosak, amit Kaoruról hallott, mind
fölöttébb valószínűtlenné tette, hogy valaha is olyan felháborítóan
viselkednék, mint Niu. Hiszen ez, puszta unaloműzésből,
ráerőszakolta magát arra a szerencsétlen lányra. Ámde Kaoru - bár
nyilvánvaló, hogy őszintén érdeklődik Ukifune iránt - eddig még
egyetlen lépést sem tett, hogy megismerkedjék vele. Valóban,
zavarbaejtő módon tapintatos volt. Az a tény, hogy Ukifune már
látta
Kaorut, és tudta, hogy az érdeklődik iránta, még inkább
lehetetlenné tette, hogy rábeszélje: elégedjék meg ezzel a hitvány
Szakonnal. De minél többet töprengett a dolgon, annál kevésbé
volt meggyőződve róla, hogy valóban kívánatos a Kaoruval való
kapcsolat. A férfi magas hivatala, nevelésének körülményei, már
fennálló kötelezettségei - mindezek rendkívül kérdésessé tették,
hogy valóban hű maradna-e még olyan hölgyhöz is, akinek joggal
lehetnek nagyobb igényei, mint Uki-funénak. Minél többet látott a
világból, maga annál jobban meggyőződhetett róla, hogy a
származásban és rangban különböző emberek keveredése semmi
jóra nem vezet. A tulajdon szemével láthatta, hogy többi
gyermeke mennyit szenved az Ukifunéval való összehasonlítástól.
Szakon pedig, aki itt egészen tiszteletre méltó férfiúnak látszik,
mihelyt beteszi lábát a Nidzso-inbe, azzá válik, amit jómaga is
láthatott. Nem, olyan ember kedvesének lenni, akinek a császár
lánya a felesége, nem vezethet másra, mint szüntelen gyötrelmekre
és megaláztatásra. Félelmetes helyzet volt!
Ezalatt a harmadik kerületben álló házikóban igen egyhangúan
telt az idő. A kert csupa gyom volt, s a háznak más sem jött a
tájékára, mint néhány barbár, keleti kiejtéssel beszélő faragatlan
szolga. Ha legalább volna néhány szál virág! De a kert teljesen
gondozatlan volt, s Ukifune napjai szomorúságban teltek. Gyakran
gondolt Kozerire, és vágyott utána, sőt eszébe jutott Niu is - mert
a herceg igen szépeket mondott neki, vagy legalábbis jómaga
akkor szépnek érezte szavait, habár nem volt benne egészen
bizonyos, mit is akar velük mondani. Néha úgy rémlett, hogy
ruháján még most is érzik a herceg különös illatszere, s ilyenkor
újra elfogta a találkozásuk éjszakáján érzett rettegés.
Anyjától gyengéd aggódással és szeretettel teli levél érkezett,
de ettől csak még búskomorabb hangulat fogta el, mert úgy érezte:
valóban reménytelen lehet a helyzete, ha még eny-nyi odaadással
sem tudnak segíteni rajta. "Mit csinálsz egész nap? - írta az anyja.
- Félek, hogy nagy honvágyat érzel. De igyekezz és tarts ki egy
kicsit!"
"Ki tudom tölteni az időmet - válaszolta Ukifune -, és iga-
zán nem is vagyok boldogtalan." Válaszához ezt a költeményt
csatolta: "Boldog vagyok, de még sokkalta boldogabb lennék, ha
nem tudnám, hogy még erre az elhagyatott helyre is elkísér a
világ."*
Szörnyű, hogy ilyen érzelmek lakozzanak olyan zsenge korban
levő lányban, mint Ukifune! Anyja keserű könnyeket hullatott,
amikor ezt írta: "A világ kellős közepén, vagy ember nem járta,
úttalan messziségben - mindegy már, csak találnék egy helyet,
ahol végre boldogulhatnál!" Ezekben a költeményekben igazán
nem akadt semmi csodálatra méltó, de feloldották az írójukban
lakozó érzelmi feszültséget.
Az ősz vége felé* Kaoruban ismét egyre nőtt a nyugtalanság, és
mivel gondolni sem bírt egyébre, útra kelt Udzsiba, ahol már
befejeződött az öreg herceg lakosztályának átépítése. Nagy ideje,
hogy utoljára a hegyekben járt, és most valósággal meglepetésnek
érezte az őszi erdők szépségét. Nyoma sem volt a régi épületnek.
Kaoru lelki szeme előtt megjelent az öreg herceg szállása, a maga
csupasz, szinte kolostori egyszerűségében. Annyi szeretettel
gondolt azokra a szobákra és néhai barátjára, hogy szinte bánta
már, miért nem hagyott mindent úgy, amint volt. A régi ház
berendezése is annyira kolostori jellegű volt, hogy mindennapi
környezetnek nem volt alkalmas. Egyik-másik holmit átalakíttatta,
hogy hölgy számára is megfeleljen, a többit pedig - háncsfonású
paravánt meg néhány egyszerű, nehezebb bútordarabot - az új
templom papjainak szállására küldött. Ami új bútor kellett, vidéki
lakóházhoz illő stílusban készíttette el, de úgy, hogy ne legyen
holmi semmitmondó tákolmány.
Mikor befejezte ellenőrző körútját, sokáig elüldögélt egy
sziklán, az árok partján.
- Ó, ti szüntelenül hömpölygő vizek, már-már azt hittem,
megtalálom bennetek annak a férfiúnak képét, aki nincs többé!
így szólt a költeménye, és szemében még akkor is könnyek
ültek, amikor szokása szerint elment Ben no Kimi szállására. Az
asszony látta, milyen lehangolt Kaoru, s az ő homloka is ráncba
futott. Kaoru az udvar felől jött, és egy ideig ott üldögélt Ben no
Kimi ablaka alatt: egyik oldalon félretolta a re-
dőnyt, s elbeszélgetett a lefüggönyözött fekhelyén pihenő asz-
szonnyal.
- Ügy tudom - szólalt meg váratlanul Kaoru -, hogy a
"képmás",* akiről egyszer-egyszer beszéltünk már, a minap a
Nidzso-inben tartózkodott, amikor ott jártam. Sajnos, nem mertem
beszélni vele. Az igazat megvallva azt vártam, hogy te egy kissé
jobban előkészíted számomra a talajt.
- Éppen most kaptam levelet az anyjától - mondta Ben. -Azt
írja, a csillagok kedvezőtlen állása arra késztette, hogy egyik
helyről a másikra vigye Ukifunét. Itt a levél. Igen . . .
"Lányom jelenleg egy rozoga házikóban 'húzódik meg. Bizony,
nem neki való hely, és ha Udzsi nem lenne annyira mesz-sze,
bizonyára megkérnélek: vedd magadhoz egy időre."
- Már olyan régen megszoktam ezt az utat - sóhajtotta Kaoru -,
hogy el is felejtem, milyen nagy dolgot csinál belőle a legtöbb
ember. Valóban különös sors az, mely egész életemen át arra
kényszerít, hogy újra meg újra, föl, le, megtegyem ezt a
fáradságos utat a hegyeken át. . . Ellenben ez most jó alkalom,
hogy érintkezésbe lépjek a lánnyal. Talán üzenhetnél neki, vagy
még inkább: menj és látogasd meg.
- Üzenetet küldhetek, ha kívánod - mondta Ben. - De azt ne
kérd, hogy lemenjek a városba. Hiszen még Niu hölgyét sem
látogattam meg a Nidzso-inben.
- Megértem, hogy nem kívánsz nyilvánosság előtt megjelenni -
szólt Kaoru. - De ebben az esetben teremtett léleknek sem kell
tudnia róla. És bizonyos alkalmakkor még Atago hegyének
remetéi is lemennek a völgybe. Azt mondják, hogy még a
legszigorúbb fogadalmat is nemcsak szabad, de meg is kell szegni,
mihelyt arról van szó, hogy segítséget nyújthatunk barátunknak.
- Hogy itt maradok vagy lemegyek a városba, ennek semmi
köze a fogadalmamhoz, üdvösségemhez vagy más efféléhez.
Csupán az a véleményem, hogy visszatetszést szül, ha a
magamforma asszony a városban futkos. Mindössze erről van szó.
- Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen alkalmam - unszolta
Kaoru. - Figyelj ide: néhány napon belül kocsit kül-
dök érted, s azzal lemégy a városba. Addig is tudd meg, kérlek,
hol az a házikó. Elég jól ismersz, tudhatod, hogy nem cselekszem
elhamarkodottan, sem pedig tolakodó nem leszek.
"Akkor hát tulajdonképpen mi a szándéka?" - tűnődött az idős
hölgy, s a férfi fogadkozása ellenére is nagyon kényelmetlenül
érezte volna magát, ha kevésbé lelkiismeretes emberrel van dolga,
mint Kaoru. Persze, Ukifune érzelmeit nem is tekintve, Kaoru
társadalmi helyzetében a saját jó hírnevére is tekintettel kellett
lennie.
- Jól van - mondta végül Ben -, írj néhány sort, és én hajlandó
vagyok elvinni, amikor óhajtod. Levél nélkül azonban nem
megyek, mivel nem szeretném, ha azt gondolnák rólam,
felcsaptam házasságközvetítőnek. Az ilyesmit inkább átengedem
az igái boszorkányoknak.*
- Semmiből sem áll levelet írni - mondta Kaoru -, de sohasem
lehet tudni, kinek a kezébe kerül. Nem óhajtod, hogy igái vén
boszorkánynak tartsanak; de számomra nem lenne nagyon
kellemes, ha az emberek mindenütt elhíresztelnék, hogy
"őkegyelmessége, a jobb kéz felőli miniszter, egy vidéki helytartó
lányának udvarol, méghozzá a helytartó nem is valami kifinomult
példánya osztályának - legalábbis úgy hallottam".
Ben nevetett; ez valóban igen rosszul hangzott.
Már sötétedett. Kaorunak eszébe jutott, hogy valamit kell vinnie
a Második Hercegnőnek, és kiment, hogy a fű közt keressen egy-
két szál őszi virágot, és törjön egy szép juharágat. Kaoru minden
tőle telhetőt megtett, hogy a hercegnőnek ne legyen az az érzése,
hogy úgy tukmálták rá, s mindig ügyelt arra, hogy a legnagyobb
tisztelettel és előzékenységgel bánjék vele; de már régen rájött,
hogy bensőséges viszony soha nem lehet közöttük. Még ha saját
lelkiismerete nem is diktálja ezt, akkor is kénytelen lett volna nagy
figyelmet tanúsítani a hercegnő iránt, ugyanis a császár, nagy
elfoglaltsága ellenére, továbbra is apai gondoskodással vette körül
a lányát, és állandó levelezésben állt Kaoru anyjával. Nem kis
felelősséget jelent a házasság, ha állandó felügyeletet gyakorol
fölötte egy felséges személy, és Kaoru jól tudta, senkinek sincs
több oka
rá, mint éppen neki, hogy százszor is meggondolja, mielőtt magára
vállalná egy új kapcsolat terhét.
A megjelölt napon, reggel, kocsit küldött Udzsiba. Egyetlen, igen
megbízható lovász jött el kíséretül, a kocsis pedig olyan ember volt,
akit
senki sem tudott volna könnyen felismerni.
- Visszafelé, kíséretül, hozhattok magatokkal néhány pa
rasztlegényt egyik birtokomról! - hagyta meg Kaoru.
Ben no Kimi egyáltalán nem örült a rábízott küldetésnek, de nem talált
semmi kibúvót. Felöltötte a legszebb ruháját, majd kelletlenül
felkapaszkodott a kocsiba. Az utazást azonban nem érezte hosszúnak,
mert a hegyekben éppen most volt a legszebb, és az útnak minden
kanyarulatánál eszébe jutott eg)'-egy rég elfeledett verssor. Nagy
megkönnyebbülésére, érkezése teljesen észrevétlenül zajlott le. Kifogták
az ökröket, és minden feltűnés nélkül behúzták a kocsit a ház mellé. Ben
no Kimi bejelentette magát, mire megjelent egy fiatal lány -Ben
megismerte, mivel együtt volt Ukifunéval a hacuszei zarándoklaton -, és
felkérte, hogy jöjjön be.
Ezen az elhagyatott helyen vaióban olyan lassan telt az idő, hogy
Ukifune minden változatosságot örömmel fogadott; ráadásul Ben no
Kimi nemcsak régi barátnak számított, de társasága igen érdekesnek
kínálkozott, mivel hosszú időn át szolgált apjánál.
- Amióta Udzsiban jártál - kezdte Ben -, gyakran gondol
tam rád, és nagyon szerettem volna tudni, hogy megy sorod.
De amióta apáca lettem, sehová nem járok, még Kozerit sem
látogattam meg a Nidzso-inben. De Kaoru annyit emleget,
hogy végül úgy éreztem, mégiscsak el kell jönnöm.
Az indokolás kissé furcsán hangzott, de Ukifune, érthető módon,
nagyon örült, hogy olyan ember, mint Kaoru, megemlékszik róla.
Ugyanis amikor a fiatalembert meglátták a Nidzso-inben, ő is és dajkája
is, mindketten roppantul megcsodálták. Hogy Kaorunak további
szándékai is lehetnek, ez egy pillanatra sem jutott eszébe.
Késő este azonban kopogtattak az ajtón.
- Udzsiból vannak itt - szólt be valaki kintről.
Ben sejtette, hogy Kaoru küld üzenetet, és Ukifune dajkáját
küldte ajtót nyitni.
- Téged keresnek - szóltak az asszonyok, és egy nevet
mondtak. Ben ismerte az embert, tudta, hogy Kaoru egyik
tiszttartója. De Ben azt is hallotta, hogy egy kocsit húznak
be a kapun, s ezt nagyon furcsállta. Esős, szeles éjszaka volt,
s ahogy Ben a kapu felé tartott, nyirkos, jeges szél csapta meg.
Ámde ő is és a mögötte álldogáló asszonyok is hirtelen meg
érezték, hogy a nyirkos éjszakai szél valami leírhatatlan illatot
 hoz feléjük. Mindnyájan meghökkentek. Ha illendően akar-
nak fogadni ilyen látogatót, napokon át kellett volna tervez-
getniük, készülődniük - de lám, egészen váratlanul érte őket
a látogatás. Mit tegyenek? Éppen ezt vitatták nagy sietve, ami-
kor Kaoru beüzent: közölte, hogy olyan dolgot óhajt meg-
1 beszélni Ukifunéval, ami már hónapok óta foglalkoztatja.
- Ez békés helynek látszik - mondta -, s azt hiszem, nem
igen fognak bennünket zavarni.
Ukifune törte a fejét, ugyan mi is lehet az a rejtélyes
megbeszélnivaló, és hogyan válaszolja meg Kaoru üzenetét,
amikor mellette termett a dajkája.
- Gondolhatod, hogy nem azért jön el külön és ilyen késő
éjszaka, mert egy kicsit beszélgetni óhajt veled - magyarázta. -
Ilyen üzenetre nem lehet azonnal választ rögtönözni. Jobb lesz, ha
átmegyek anyádhoz, és szólok neki. Nem maradok sokáig.
- Nem, én nem tennék ilyet - szólt Ben no Kimi. - Ez
túlságosan nagy hűhót eredményezne. Egy lány nyugodtan
elbeszélgethet egy kicsit bárki fiatalemberrel, ezzel még nem teszi
? kockára egész jövőjét. Az efféle dolgok nem mennek ilyen
gyorsan, ráadásul Kaoru igazán nem az az ember, aki engedi,
hogy elragadják érzelmei. Kezeskedhetem érte, hogy ha Uki-
fune beengedi, ő nem él vissza a helyzettel.
Egyre esett az eső, és koromsötét volt. Kint, a kertben,
körbejártak az őrök, s közben egyszer-egyszer furcsán kiáltoz-
tak.
~ Veszedelmesnek látszik a fal, itt, a ház sarkánál! Hama-
rosan a fejére dől valakinek - jegyezte meg az egyik őr.
- Igazán behúzhatták volna a kocsit, annak rendje-módja
szerint, hogy be tudjuk zárni a kaput. Az ember feltételezné,
hogy több eszük van, de azoknak a szolgái már csak ilyenek
mind!
Társalgásuk bizony nemigen volt alkalmas arra, hogy Kaoru,
aki ott gubbasztott a rozoga szunoko* szélén, otthonosan érezze
magát.
- Tető nem véd engem* - zümmögte Kaoru, majd nyom
ban elmondta ezt a költeményt: - "Mennyi gizgaz zárhatja el
ajtódat, ó, Keleti Ház, hogy annyi ideig kint kell vacognom az
esőben."*
És amikor kabátjáról lerázta az esőcseppeket, olyan illat
lengedezett a házban, hogy az alantasabb szolgák - az ország
keleti részéből jött egyszerű falusi emberek - nem találtak rá
magyarázatot. Lehetetlen volt egyszerűen elküldeni Kaorut, s
Ukifune végül úgy rendelkezett, hogy vezessék be a délnek néző
oldalsó szobába. Ámde a dajkának és a többi asszonynak csak
nehezen sikerült kicsalogatniuk a lányt, hogy üdvözölje Kaorut.
Azt a helyiséget, ahová Kaorut bevezették, hevenyészve
összetákolt ajtó választotta el a szobától, ahol Ukifune helyet
foglalt; az ajtó zárva volt ugyan, de tökéletlen tákolmány lévén,
jókora hasadék volt a szárny és a keret között.
- Az ácsművészet remeke! - kiáltott fel Kaoru. - A hidai
mester is tanulhatna egyet-mást attól az embertől, aki ezt csi
nálta! Ámde nem szoktam meg, hogy ilyen akadályon át be
szélgessek.
A lánynak sejtelme sem volt róla, hogyan tudott Kaoru
átfurakodni, de a következő pillanatban ott termett előtte. Kaoru
egy szóval sem említette, mennyire hasonlít Agemakira, hanem
nyomban arról beszélt, hogy amióta Udzsiban egy röpke pillanatra
láthatta, mennyire vágyott rá, hogy megismerje. Gondolatai olyan
állhatatosan visszatértek rá, hogy semmi kétség: a sors akarata,
hogy ők ketten barátok legyenek. Mialatt beszélt, nézte, nézte a
lányt, és megállapította, hogy Udzsiban kialakított véleménye
egyáltalán nem volt túlzó: Ukifune rendkívül kecses, bűbájos
lány.

Világosodott. A városnak ebben a részében nem kakaskuko-

rékolás hirdette a hajnalt, hanem a portékájukat kínálgató utcai
árusok rekedt kiáltozása - ha ugyan erről lehetett szó, mert
lármájukból semmit sem lehetett kivenni. Úgy látszik, csapatostul
jártak erre. Kaoru kinézett. Volt abban valami kísérteties, amint a
szürke reggeli égbolt alatt cipelték a fejükre magasan
feltornyozott, furcsa csomagjukat. Minden egyébtől eltekintve,
maga a szokatlan látvány lekötötte Kaoru figyelmét. Most meg
hallotta, amint az őr kinyitja a kaput és elmegy. Aludt az egész
ház. Kaoru kiküldte egyik emberét, csendesen odahúzatta kocsiját
a főcsarnok szárnyas ajtajához, majd felnyalábolta Ukifunét, és
beemelte a kocsiba.
Ámde egykettőre riadót fújtak a házban, és Dzsidzsu ko-morna
lélekszakadva kirohant:
- Vissza! Vissza! Hová gondolsz?! - rikácsolta. - Kilen
cedik hónap van!*
Ben no Kimi szintén megjelent a színen. Megdöbbentette
Kaoru elhamarkodott cselekedete, s bizony nem bánta volna, ha a
dolog egészen másként zajlik le. De azért segítségére sietett
Kaorunak, ugyanis megjegyezte, hogy az ünnepek csupán a
kilencedik hónap tizennegyedik napján kezdődnek.
- Ma még csak tizenharmadika van - szólt oda a komor-
nának. - Semmi okod aggodalomra. Az úrnak erre is volt
gondja ... - Majd Kaoruhoz fordult: - Attól tartok, hogy
nem mehetek most vele Udzsiba. Kozeri sohasem bocsátaná
meg nekem, hogy ennyire a közelében jártam, és mégsem lá
togattam meg.
Csak nem akar az idős hölgy egyenesen a Nidzso-inbe menni,
hogy hírül vigye a ma éjszaka történt eseményeket?! Kaorunak
ugyan nem volt szándékában, hogy mindvégig eltitkolja a dolgot
Kozeri előtt, de ezt mégis korainak érezte.
- Én majd kimentlek! - mondta Bennek. - Igen fontos,
hogy velünk maradj, és segíts eligazodni Udzsiban. Jó lesz,
ha magunkkal visszük az egyik komornát is.
Dzsidzsu nyomban beugrott a kocsiba, s ott hagyták a dajkát
meg azt a lányt, akit Ben hozott magával.
Csakhamar kiderült, hogy nem Kaoru városi házába tárta-
nak - Ukiíune ugyanis eleinte ezt hitte -, hanem Udzsiba. Az
ökröket váltották, ez pedig arra vallott, hogy az utazást előre
eltervezték. Mire elértek Hoszodzsiba,* már teljesen
kivilágosodott.
Dzsidzsunak semmi kifogása nem volt ez ellen a hirtelen
szökés ellen. Nappal is Kaoruról álmodozott, amióta csak
meglátta a Nidzso-inben. Gondoljon mindenki, amit akar, ő
bizony hajlandó követni Kaorut akár a világ végére is! Ürnőjc
azonban egészen másként foghatta fel a dolgot: szótlanul, riadtan,
álmélkodva, magába roskadva kuporgott a sarokban, ahová Kaoru
ültette. Kaoru egy ideig magára hagyta, de most a karjába vette.
- Most egy köves útszakaszhoz érünk - magyarázta. - Hadd
tartsalak, akkor nem érzed annyira a kocsi rázását.
A kocsi belsejében, úgy középtájon, egy köntöst vontak ki
függönyként, s így Ben no Kimi némileg mégis elszigetelődhetett;
ámde a vékony, lengedező selymen most áthatolt a tűző napsugár,
és Ben no Kimi teljesen védtelennek érezte magát. Akarata
ellenére egész idő alatt az járt az eszében, hogy tulajdonképpen
Agemakinak kellene ott ülnie a kocsi sarkában. Soha, de soha,
álmában sem hitte volna, hogy ilyet fog megérni! És ámbár
egyáltalán nem óhajtotta, hogy éppen most ilyesmin kapják rajta,
zokogásban tört ki. Dzsidzsu szörnyen megbotránkozott. Már az is
elég baj, hogy egy apáca van velük ilyen alkalommal, de legalább
lehetne benne annyi tapintat, hogy jókedvet mutasson. Dzsidzsu
ugyanis nem ismerte a körülményeket, és azt hitte, hogy Bennél
ez csak afféle értelmetlen elérzékenyülés, ami idős embereket
gyakran elfog. Kaoru boldog volt ugyan, de ahogy egyik ismerős
hely a másik után elmaradt mögöttük, és csak hajtottak tovább az
őszi hegyek között, még ő sem tudott teljesen szabadulni régi
időkben tett őszi utazásainak emlékeitől. Elfátyolosodott a szeme.
Karját a kocsi ablakán nyugtatta, és maga elé révedt. Köpenyének
bő ujja lecsüngött a kocsi ablakából, és hamarosan annyira
átnedvesedett a folyó felől gomolygó nyirkos reggeli ködben,
hogy köpenyének virágos mintái közt áttetszett alsóruhájának
bíborvörös színe. A kocsi egyszerre akkorát zök-
kent, hogy magasan fel-felcsapódott Kaoru köpenyének ujja. Sietve
megigazította, s közben ezt a költeményt dünnyögte:
- Rövid volt a boldogságom, mert leereszkedett az el nem
feledett őszök köde, éj átitatta ruhám ujját.
"Ejnye, de furcsa emberek ezek! - gondolta Dzsidzsu. -Ez az idős
hölgy már megint sír!" (Ben ugyanis hallotta Kaoru költeményét, és most
csak úgy patakzottak a könnyei.) "Mintha csak temetésre készülne. Pedig
azt hinné az ember, hogy ilyen utazásnál mindenkiből csak úgy árad a
jókedv!"
- Félek, nagyon bánatos útitársnak látszom - magyarázko
dott Kaoru. - De bizonyára megérted, hogy amikor megint
erre járok, azon az úton, amelyet évekkel ezelőtt olyan gyak
ran megtettem, mélységesen meghatódom. Ülj fel egy kicsit,
és nézd meg, milyen színben játszanak a hegyek. Úgy elbúj
tál, hogy semmit sem láthatsz.
A lány meg sem mozdult. Kaoru kénytelen volt fölemelni őt az
ablakig. De a mozdulat, ahogy legyezőjével eltakarta az arcát, miközben
félénken kipillantott az útra, ismét Agema-kira emlékeztetett.
Kaoru azonban attól félt, hogy hasonlóságuk csak felületes, mert
Agemaki, tapasztalatlansága ellenére, önálló gondolkodású volt, és
mindig érdekesen lehetett beszélgetni vele, ez a lány ellenben nagyon is
szellemtelennek és önállótlannak látszott. Nem, neki, Kaorunak, nagy
utat kell még megtennie, mire eljut bánata végére!
Amikor végül megérkeztek Udzsiba, Kaorunak folytonosan az az
érzése volt, hogy Agemaki ott van, és figyeli őt. Furcsa volt, hogy
rajtakapta magát, amint magában vitatkozik a láthatatlanul jelenlevő
lánnyal: újra meg újra hangoztatta, hogy csal a látszat, mert számára ez
nem holmi könnyű kaland.
- Érted, egyedül csak érted jöttem el! - Kaoru újra meg
újra ezt suttogta magában.
Megérkezésük után Kaoru, szokásos figyelmességével, egy kis ideig
magára hagyta a lányt. Ukifune még most is nagyon aggódott, mit fog
gondolni az anyja, a férfi azonban az első pillanattól kezdve olyan
kedvesen bánt vele, olyan gyengéden beszélt hozzá, mintha csakugyan
nagyon szeretné őt, s így
lassan-lassan már nem érezte magát annyira rémültnek és
szerencsétlennek.
Ben no Kimi a kocsiban maradt, és az oldalsó bejáróhoz
hajtatott, ezzel mintegy jelezve - Kaoru szerint túlzott hangsúllyal
-, hogy e perctől fogva Ukifune a ház úrnője. Kaoru ugyanis egy
szót sem szólt, amivel sejtette volna, hogy állandóan itt akarja őt
tartani.
Kaoru környékbeli birtokain híre futott, hogy megérkezett, és
felügyelői most egymás után eljöttek tisztelegni. így egész nap
éppen elég elfoglaltsága akadt. Ukifune ebédjét Ben lakosztályába
küldték át. Udzsiba jövet az út sűrű erdőkön át vezetett, és persze
nagy megkönnyebbülést jelentett újra kiérni a nyílt terepre, ahol
szabad kilátás kínálkozott a folyóra és a túlsó parton emelkedő
hegyekre. A szélesen elterülő telek is merőben más látványt
nyújtott, mint az a gondozatlan föld, amely Ukifune legutóbbi
látogatása idejéből megmaradt emlékezetében. Boldogan itt is
maradt volna, ameddig Kaoru hajlandó őt befogadni - csak tudta
volna, miért hozta ide, és valójában mi a szándéka vele!
Kaoru, mihelyt végzett látogatóival, írt az anyjának meg a
Második Hercegnőnek és másoknak. Közölte velük, hogy mái
régebb idő óta szándékában volt megtekinteni az új templom
díszítését, és mivel váratlanul úgy adódott, hogy ma éppen el
tudott szabadulni, lóhalálában elrohant Udzsiba. Minthogy eléggé
fáradt, és eszébe jutott, hogy egy vallási tilalom miatt is most
néhány napi visszavonulásra kényszerül, úgy véli, legegyszerűbb,
ha itt marad.
Ukifune úgy látta, hogy a házi ruha, amellyel Kaoru most
felcserélte udvari öltözékét, sokkal, de sokkal jobban áll neki, mi
több, annyira elbűvölte, hogy bár amikor a férfi felkereste őt
szobájában, jómaga eleinte elég félénknek mutatkozott, mégsem
próbálta távol tartani magától.
Kaoru megállapította, hogy a lány ruhái meglepően jó sza-
básúak, és a színeket kitűnő ízléssel válogatták össze - noha
természetesen itt-ott akad rajta valami nem divatos apróság.
Agemaki persze nemigen törődött a ruházatával, s többnyire
eléggé viseltes holmikat hordott, mégis milyen bájos, milyen
finom jelenség volt. Volt azonban valami, amiben Ukifune az
udvarban bármelyik hölggyel fölvehette volna a versenyt: a haja.
Szépségesen folyt alá a vállán. Bizony még a Második Hercegnő
elől is elhódította volna a pálmát, pedig úgy tartották, hogy az
egész birodalomban neki van a legszebb haja.
Kaorunak most meg kellett oldania azt a cseppet sem köny-nyű
kérdést, hogy mit kezdjen a lánnyal.
Elhelyezze a fővárosban, és Ukifune legyen házának úrnője?
Ez szóba sem jöhetett, hiszen ez a lépés összeütközésre vezetett
volna.* Valami alárendelt helyet teremteni számára a háztartásban
elég könnyen ment volna, ámde Kaorunak nem tetszett a
gondolat, hogy Ukifunét egyszerűen besorolja az udvarhölgyek
veg)res társaságába. Pillanatnyilag az látszott a legjobbnak, ha itt
hagyja. Mostanában viszont igen nehezen jutott el ilyen távoli
helyre, mint Udzsi, tehát ez a megoldás igen lehangoló lett volna
mindkettőjük számára.
A nap hátralevő részét azzal töltötték, hogy együtt üldögéltek,
és Kaoru mindent megtett, hogy a lány teljesen felengedjen. Sckat
beszélt neki apjáról - ez persze nagyon érdekelte Ukifunét -,
ezernyi érdekes és mulatságos dolgot mesélt el a régi udzsibeli
életről, de látta, hogy nem sok eredményt ért el: Ukifune továbbra
is kétségbeejtőn szótlan és félénk maradt. Ez azonban
rokonszenves hiba, s némi tapintattal és bátorítással hamarosan le
lehet győzni. Ha viszont azt a modortalan hetykeséget és
nyelvességet nevelték volna belé, ami vidéki lányoknál olyan
gyakori, aligha lenne rá remény, hogy Uki-funéból valaha is
második Agemaki legyen.
Kaoru ekkor behozatta az öreg herceg citeráit. Nagy
csalódására azonban eszébe jutott, hogy Ukifunénak valószínűleg
igen kevés alkalma lehetett zenét tanulni, s ezért maga hangolta
fel a citerákat. Különös gondolata támadt: lehet, hogy Hacsi
herceg halála óta most nyúltak először e hangszerekhez. Kaoru
elmerülten töprengett, s közben szórakozottan megmegpendítette
a húrokat. Hirtelen előbújt a hold. Hacsi herceg persze nem
számított kitűnő játékosnak, de Kaoru emlékezett rá, hogy játéka
mindig finom és érzéssel teli volt.
- Bár ismerted volna Udzsit, amikor még mindnyájan itt
éltek! - szólt Ukifunéhez fordulva. - Akkor jobban megértenéd, mennyire
megindít, hogy ismét hallhatom e hangszer hangját. Bizonyára sejted,
hogy a hercegben lehetett valami különös szeretetreméltóság, hiszen
láthatod, hogy még a magamforma idegen is* milyen szeretettel ápolja
emlékét. Valóban nagy kár, hogy azokat az éveket olyan helyen
vesztegetted el, mint Hitacsi!
Ukifune kissé elpirult, lesütötte szemét, és fehér legyezőjét hol
fölvette, hol letette. Most, hogy orcájának élénkebb színe még fokozta
homlokának sugárzó fehérségét, így, profilból, furcsán hasonlított
Agemakira, és Kaoru úgy érezte, a világ legkönnyebb dolga lesz
megtanítani mindarra, amit Agemaki tudott.
- Tudsz játszani? - kérdezte Kaoru, nem nagy reménységgel. - Ott,
ahonnan jöttél, ehhez bizonyára értenek! - és rámutatott a keleti
citerára.
- Ezt japán citerának neveztük - szólt a lány -, és számunkra,
Hitacsiban, a valódi japán hangszeres zene éppen olyan idegen volt, akár
a japán dal.*
Ösztönös készséggel mondta el válaszát, s ebből kiderült, hogy sokkal
több mondanivalója van, mint Kaoru feltételezte, és most még jobban
kételkedett benne, kibírná-e, hogy itt tartsa a lányt, jóllehet maga igen
ritkán tudna eljönni. Eltolta magától a hangszert, és halkan eldúdolta
ezt a
sort:
-" Csu herceg teraszáról éjjel felcsendült egy citera hangja."*
Dzsidzsu, a szolgálólány, ott nőtt fel a helytartó házában, s ezért
sokkal
jobban ismerte az íjász szakkifejezéseket, mint a kínai költészetet. Most
aztán egészen elámult, hogy az udvari urak ilyen könnyűszerrel kirázzák
az ujjúkból az éppen alkalmas idézetet. Sokkal kevésbé hatódik meg, ha
valaha is olvasta volna a kérdéses költeményt, vagy legalább ismerte
volna a dal következő sorát,* mert az bizony baljóslatú volt. Kaorut,
mihelyt e szavak kiszaladtak a száján, meg is hökkentette saját
baklövése.
Szinte hihetetlen, hogy rendelkezésére áll a költészet egész birodalma,
de
neki éppen ez a sor jut eszébe.
Ben no Kimitől ekkor egy doboz gyümölcs érkezett. A doboz tetejére
néhány csokor juharlevelet helyezett el, és futó-
növény zöldjét tette mellé, közbül pedig ügyesen elrejtett egy
papírszalagot. Ezen egy sebtében odavetett üzenet állt. A telihold
egyenesen a dobozra sütött, s így Kaoru azonnal észrevette Ben
levelét. Nagyon éhes volt, s ezért míg fél kezével kisimította a
papírt, a másikkal a dobozba nyúlt.
- Megváltozott ez a ház, akár az őszi erdő, mikor fáin fa
gyöngy aranylik - a hold azonban úgy süt, mint régen.*
A Ben no Kimi ódivatú ákombákom) aival írt üzenet szíven
találta Kaorut.
- Ó, Udzsi holdja, aki ma is hű vagy szomorú nevedhez,*
könyörtelen fényed olyan arcra sugárzód, mely az övé, és
mégsem az övé!
Kaoru halkan suttogta el a sorokat - nem válasznak szánta
versét, de Dzsidzsu továbbította.

TIZEDIK FEJEZET

Ukifune

Ezalatt Niunak szüntelen a nyugati szárny rejtélyes lakójával

való rövid találkozása járt az eszében. Valószínű, hogy a lány
valami egészen alacsony rangú családból származik, de
kétségtelenül bűbájos teremtés. Szörnyen bosszantó tehát, hogy
így eltűnik egyetlen felzaklató s ráadásul annyira ki nem elégítő
találkozás után. Ami pedig Kozerit illeti, el sem tudja képzelni, mi
üthetett belé. Már az is nevetséges, hogy ilyen semmiség
felizgatja; de hogy annyira elveszítse a fejét, hogy elküldje a
lányt! . . . Nem, ez semmiképpen nem vall rá!
Kozcri azonban nem látott más megoldást, mint hogy szótlanul
tűrje Niu szüntelen dohogását és szemrehányásait, és hagyta,
gondoljon, amit akar. Ha közli vele a való tényállást, már nyomra
is vezeti, hol van most a lány; annyira pedig ismerte Niut, hogy
tudja: végére is járna a dolognak. Ráadásul igen csúnya eljárás
volna ez Kaoruval szemben, hiszen ha a
körülmények miatt nagyon nehéz volt is számára, hogy illő kereteket
teremtsen e viszonynak, szemlátomást nagyon szereti a lányt.
Mivel azonban Niu olyan volt, amilyen, Kozeri nem számíthatott rá,
hogy saját titoktartása sokat fog használni. Nemegyszer látta, hogy Niu a
leglehetetlenebb helyekről is előkeríti azt a lányt, akivel röpke
szerelmi
viszonyra vágyott. Ilyen esetken pedig, amikor nyilvánvalóan többről van
szó, mint múló szeszélyről - hiszen már több hónap telt el azóta, hogy a
dolog elkezdődött -, nagyon valószínűtlen, hogy Niu végül is fel ne
kutatná a lányt. Kozeri nem is tehetett mást, mint hogy hallgatott. Ha
Niunak valahol másutt sikerül megszereznie a szükséges tájékoztatást,
ebben jómaga nem lesz hibás. Ha valami történne, nagyon sajnálná
Kaorut is meg Ukifunét is, de nem tud mit tenni. Ilyen dolgokban Niuval
nem lehetett szót érteni. Bárki lenne is a szóban forgó lány, mindenképp
szomorú dolog, de még botrányosabbá tenné az ügyet, hogy az ő húgáról
van szó. Kozeri mindenesetre eltökélte, hogy ha valami módon
bekövetkeznék is a baj, ő maga semmiféle elővigyá-zatlansággal nem fog
hozzájárulni a szerencsétlenség előidézéséhez. És hiába volt Niu minden
kérdezősködése és szemrehányása, konokul hallgatott: nem árulta el, ki a
lány, és hogy hová lett. A legtöbb ember persze úgy oldotta volna meg a
nehézségeket, hogy kitalál valami hihető históriát, de Kozeri-nek eszébe
sem jutott ilyesmi. Ennek az lett az eredménye, hogy Niu csak egy
magyarázatot talált hallgatására: a közönséges, kicsinyes féltékenységet.
Sohasem hitte volna, hogy Kozeri ilyen mélyre süllyedhet.
Kaoru számára nem volt világos, hogy másokban nem lakozik annyi
türelem és belátás, mint őbenne. Lekötötte a munkája, de más tekintetben
is annyira el volt foglalva, hogy megfelelő ürügy híján nehezebb volt
eljutnia Udzsiba - bizonyos volt benne, hogy Ukifune megérti ezt -,
mintha "maguk az istenek akadályoznák meg benne".* De állandóan a
lányra gondolt és remélte: Ukifune nem tépelődik azon, mi történhetett
vele. Úgy érezte, pillanatnyilag nem lenne okos elhozni a lányt. Szerinte
arra kellett törekednie, hogy minél kényei-
mesebbé tegye udzsi tartózkodását. Szentül hitte, hogy időnként
eljut L'dzsiba, és milyen pompás lesz, ha mindig ott találja a lányt.
Hát még ha olykor-olykor valami ürüggyel ott tölthet néhány
napot, és egy kis ideig nyugodtan együtt lehetnek! Helyesebb, ha
egyelőre titokban ott tartja Ukifunét Udzsiban, mert így
észrevétlenül tovább alakulhat kapcsolatuk. Először is alkalmat ad
vele a lánynak, hogy legyőzze félénkségét; de neki is jobb, ha
nyugodtan megismerheti Ukifunét, hogysem minduntalan érezze,
amint másokban felmerül a kérdés: "Kit szerzett ez magának?" . . .
"Mióta tarthat a dolog?" ... és így tovább. Ráadásul eddig
mindenki abban a hiszemben élt, hogy udzsi látogatásainak vallási
okuk van,* s ha most rájönnének, hogy más vonzza oda, elég
nevetséges helyzetbe kerülne. Hogy Kozeri mit gondolhat az
ügyről, ezt nem tudta biztosan. Ámde ha Ukifunét elhozná a
fővárosba és teljesen megszakítaná a kapcsolatot Udzsival, Kozeri
bizonyosan azt hinné, hogy elfelejtette Agemakit - ez pedig nem
igaz. Valójában az volt a helyzet, hogy szokásához híven most is
annyi mindenre igyekezett tekintettel lenni, pedig egészében véve
jobb lett volna, ha, ösztönösen cselekszik. Neki azonban máris
azon járt az esze, hogyan lesz, amikor Ukifunét el tudja hozni a
fővárosba, sőt már a palotáján is kezdett végeztetni átalakításokat,
abból a célból, hogy végül majd ide költözteti a lányt.
Üj érzelmi kötöttsége azonban nem csökkentette Kozeri iránt
érzett rajongását. Azok az emberek, akik nem ismerték e különös
barátság történetét, hajlamosak voltak arra, hogy rejtélynek
tekintsék. Kozeri élettapasztalatai azonban egyre gyarapodtak, s
így megértette, milyen roppant ritka az olyan hűség, mint
Kaoruban lakozik, és mivel a férfi iránta megnyilvánuló
magatartását úgy tekintette, hogy az csupán visszfénye
Agemakival szemben táplált érzelmének, mélyen meghatotta
ragaszkodása. Néha - főként ha Niu szeszélyei különösen próbára
tették türelmét - már-már azt kívánta, bárcsak megfogadta volna
Agemaki tanácsát.* Különösen olyankor esett ez meg,
valahányszor hallotta, milyen tisztelettel beszélnek Kaoruról, aki
szerinte is előnyére változott ismeretségük kez-
dete óta. Kozeri azonban félősnek érezte, hogy túlságosan hosz-szú időt
töltsön vele, hiszen akik nem ismerik az egész történetet, egyszerűen úgy
vélhetik, hogy íme, férjes asszony létére ma is rendületlenül fogadja
régi
udvarlóját. Kozeri szerint az ilyesmit talán elnézik egyszerű
családoknál,
de nagyon szigorúan ítélik meg azokban a körökben, ahol ő mozog. Az
emberek joggal gondolhatják, hogy éppen ő - egy császári herceg felesége
- semmiképp nem engedheti meg magának, hogy ne vegye figyelembe ezt
a szabályt. Niu továbbra is gyanakvással szemlélte Kozeri és Kaoru
kapcsolatát, és olyan kellemetlenül viselkedett, hogy Kozeri akaratlanul
is
egyre hűvösebben bánt Kaoruval, jóllehet ez egyáltalán nem állt
összhangban valódi íTZelmeivel. Niu féltékenykedése tehát elidegenítette
Kaorutól. air.de viselkedésével nagyon megnehezítette Kozeri életét.
Kozeri volt az anyja Niu egyetlen gyermekének, ennek a napról napra
szépülő, erőtől duzzadó fiúcskának. Ez nagy előnyt jelentett Kozerihek
összes vetélytársnőivel szemben. Ővele valóban sokkal gyengédebb és
bensőségesebb volt Niu kapcsolata, s ahogy múlt az idő. Kozeri helyzete
egészében véve csak javult.
Mihelyt az udvarnál véget értek az újévi szertartások, Niu a Nidzso-
inbe sietett, mert meg akarta ünnepelni, hogy gyermekük szerencsésen
élete második évébe lépett. Egy reggel éppen vele játszadozott, amikor
egy egészen fiatalka szolgálólány betipegett a szobába: aprócska
ezüstfenyőt hozott, "hajas" kosárban.* A fácskához kötötték a
világoszöld, nagy selyempapírra írt, összehajtogatott levelet, de a
kislány
még egy rendes levelet is hozott. A lányka pillanatnyi habozás nélkül
egyenesen Kozerihez futott, és a holmit mind letette a lába elé.
- Nini! Honnan érkezett ez? - kérdezte Niu.
- A küldönc azt mondta, hogy Udzsiból hozta - válaszolta a lányka -,
és hogy Tajunak adjam. De ami Udzsiból érkezik, az úgyis mindig
úrnőnké, ezért egyenesen ide hoztam. Ugye, helyes kis kosár? Pedig
drótból fonták, de befestették. És milyen ügyesen csinálták meg a fát!
Nézd csak azokat az aranyos kis ágacskáit!

A kislány csak csacsogott, és izgatottan repdesett ide-oda.

- Gyere, hozd ide! Hadd nézzem meg most már éa is -mondta
Niu nevetve.
- De a leveleket nem! - szólt oda Kozeri a kislánynak. -Vidd el
őket Tajunak!
Kozeri elpirult mondókája közben, és Niunak egyszeribe az a
gondolata támadt, hogy így levelez hát Kaoru titokban. Nem azt
mondták-e, hogy Udzsiból jött az ajándék? És nagyon valószínű,
hogy Kaoru az öreg hölgyet használja fel közvetítőnek. Niu
felkapta mindkét levelet, de ahogy a kezében tartotta, annyira
bizonyos volt benne, hogy Kaoratól származnak, hogy nem volt
bátorsága felbontani.
 - Nem lenne baj, ha felbontanám és belenéznék? - kérdezte
Kozerire pillantva.
- Ez aztán igazán több a soknál! - csattant fel Kozeri
méltatlankodva. - Két komorna magánleveléről van szó . . . De
tégy, ahogy jónak látod!
Niu megállapította: Kozeri arckifejezése egyáltalában nem arra
vall, hogy a leveleket valóban Kaoru küldte.
- Azt hiszem, azért mégis belepillantok - mondta. - Gyak
ran töprengtem már rajta, mit írhat egymásnak két ilyen asz-
szony!
Kibontotta a zöld színű levelet, és azonnal látta, hogy nem
férfikéz irta. Női írás volt,* mégpedig fiatal lányé. Egyszerű, nem
valami ügyesen fogalmazott újévi levél volt. "A fácskát - így szólt
az utóirat - a kis hercegnek küldöm. Nem bántam volna, ha
valamivel szebbre sikerül."
A dologban egyedül az volt érdekes Niu számára, hogy el sem
tudta képzelni, ki lakhat mostanában Udzsiban, aki így ír. Némi
kíváncsisággal vette kezébe a másik levelet.* Kétségtelen, hogy
ezt is nő írta. "Remélem, mindnyájan vidáman búcsúztattátok el az
óesztendőt, és köszöntöttétek az újat. Most is bizonyára sokan
keresik fel házatokat.* Meg kell mondanom, itt is mindent
megtesznek, hogy jól érezzük magunkat, de nem hiszem, hogy ez
megfelelő hely úrnőm számára. Néha-néha mondom is neki, miért
ül itt egész nap mélázva; jobban tenné, ha egyszer-egyszer
elmenne a városba, és egy kicsit ná-
latok lenne. De ő hallani sem akar erről, tekintettel arra, ami ott
történt vele, és attól félek, nemigen lehet rávenni, hogy valana is
betegye oda a lábát. Megbízott, hogy ezeket a nyúlpálcikákat*
küldjem el a kis hercegnek, de azt üzeni, légy szíves olyankor
átadni, amikor nincs jelen sem az apja, sem az anyja."
Ügy látszik, a levél írója nem volt képes eldönteni, hogy újévi
levélnek szánja-e írását, vagy nem. Ha annak szánta, minek
emleget benne valami kellemetlen eseményt. Ezt a levelet Niu
elég különösnek találta, noha az volt a véleménye, hogy elég suta,
esetlen írás.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy abbahagyd ezt a titkolózást!
Mondd, ki írta ezeket a leveleket? - szólalt meg Niu.
- Igen egyszerű a dolog - válaszolta Kozeri. - Udzsiban
szolgált nálunk egy asszony . . . annak a lánya írta. Most rövid
látogatásra ott tartózkodik a családjánál - ennyi az egész.
Ámde az első levél nyilvánvalóan nem ehhez a réteghez tartozó
nőtől származott. És a másik levélben az az utalás, hogy valakinek
valami kellemetlen tapasztalatban volt része a Nid-zso-inben!
Niuban hirtelen derengeni kezdett valami. Igen, persze! Milyen jól
egybevág minden! Ezeket a nyúl-pálcikákat is nyilván nem egy
egyszerű komorna készítette, hanem valaki más, akinek jó ízlése
van, és bőségesen akad szabad ideje. A játék fenyőfácska egyik
villás ágán parányi golyóbisokat talált: aranyló festésükkel
megannyi pici narancsra emlékeztettek. A leágazó gallyra ezt a
költeményt függesztették: "Bár ez a fács-ka most készült csupán,
ugyanazt a jókívánságot fejezi ki, ha félénkebben is, mint az
időtlen idők óta zöldellő erdei fenyők." A költemény elég
semmitmondó volt, és egy cseppet sem érdekelte volna Niut, de
biztosra vette, hogy csak az a lány írhatta, akit olyan hosszú időn
át keresett.
- Bárki is, nagyon kedves tőle, hogy ilyen ajándékokat küld -
mondta Niu. - Természetesen válaszolnod kell rá. És mivel semmi
magánjellegű közlés nem volt a két levélben, el sem tudom
képzelni, miért háborított fel, hogy felbontottam őket. . . Ég veled!
- S ezzel eltávozott.
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! - Kozeri így
panaszkodott később egyik komornájának. - Egy ilyen kislány
nem hozhat be ide semmit, míg valaki meg nem nézi, mi van nála.
- Annyit mondhatok - válaszolta az asszony -, ha én látom, be
nem eresztem. De ezek a gyerekek mind egyformák. Bármit mond
nekik az ember, mindig a maguk feje után mennek. Pedig amíg be
nem bizonyítják, hogy okosabbak nálunk, addig jobban tennék, ha
engedelmeskednének.
- Szegényke! Ne légy hozzá szigorú! - mondta Kozeri.
A szóban forgó kislány csak ezen a télen került a Nidzso-inbe.
Rendkívül csinos volt, és Niu nagyon kedvelte.
"Furcsa nekem ez az egész dolog!" - töprengett Niu, mikor
visszatért a szobájába. Természetesen tudomása volt arról, hogy
Kaoru évek óta rendszeresen eljár Udzsiba, és úgy hallotta, hogy
néha az éjszakát is ott tölti. Kaoru kétségkívül nagyon szerette
Agemakit, de azért nehezen hihető, hogy pusztán Agemaki
emlékének óhajt áldozni azzal, hogy megteszi azt a hosszú utat
Udzsiba, sőt egész éjszakákat is ott tölt. Most aztán megoldódott a
rejtély! Eszébe jutott, hogy Micsiszada, a császári titkárság egyik
tisztviselője - ő, Niu, is vele szokta rendben tartatni könyveit és
okmányait - Kaoru egyik csatlósának lányát vette feleségül. Ez az
ember talán fényt tud deríteni a dologra. Elhívatta tehát, és
megkérte, keressen ki számára néhány verseskötetet, ami alkalmas
a rímkereső játékra, és majd tegye le a szobájában áiló egyik
polcra.
- Hallom, hogy Kaoru még most is rendszeresen eljár Udzsiba
- mondta csak úgy mellékesen. - Azt mondják, igen szép a
templom, amelyet felépíttetett. Örülnék, ha megláthatnám.
- Igen, apósom szerint gyönyörű lett - szólt Micsiszada. -Van
egy kápolnája állandó elmélkedésre,* és nem is tudom, mi minden
még. Az egészet ő maga tervezte, s az utóbbi néhány hónapban
sokkal gyakrabban járt ki. Csak a minap hallottam ezt az egyik
szolgájuktól. Ennek az embernek bizalmasan elmondta valaki,
hogy őkegyelmessége egy nőt tart Udzsi-ban. E hölgy nyilván igen
fontos lehet számára, mivel a közelben levő birtokain kiadta a
parancsot, lássák el mindennel, amire szüksége van, állítsák ki a
ház körüli őrséget, sőt titok-
ban bejöhetnek a fővárosba, ha a hölgy olyasmit óhajtana, amit
kint nem lehet előteremteni. "Szerencséje van a hölgynek -
jegyezte meg ez az ember -, de ilyen helyen időnként bizonyára
nem lehet valami vidám az élet. Éppen újévkor történt, hogy
beszélt erről valakinek."
- Ez nagyon érdekes - mondta Niu. - Sejtettem, hogy valami
ilyesmi van a dologban, de eddig nem hallottam róla semmi
bizonyosat. Nekem mindig úgy mondták, hogy már csak Ben no
Kimi, az az öreg apáca lakik ott.
- Az apáca az egyik épületszárnyba vonult vissza - magyarázta
Micsiszada. - A ház újjáépített részében az a hölgy lakik, akiről az
imént beszéltem. Azt mondják, hogy egész sereg komorna áll
szolgálatára, mind igen jól öltözködik és a többi. Ügy látszik, az
egész háztartás igen fényűző.
- De furcsa história! - ámuldozott Niu. - Kíváncsi vagyok, ki
lehet ez a hölgy, és persze arra is, miért tartja ott Kaoru? Persze ha
bárki másról lenne szó, nem Kaoruról, az egész dologban nem
lenne semmi különös. De bizonyára te is tudod, hegy neki mindig
igen különös nézetei voltak a nőkről. A bal kéz felőli
miniszternek* komoly aggodalmai vannak emiatt. Meggyőződése,
hogy Kaoru tekintélyének sokat árt éppen a saját életmódja. Azt
hangoztatja, hogy a nép nem szereti, ha ilyen magas állást betöltő
ember vakbuzgó. Azt senki sem kifogásolja, ha alkalmilag eltölt
egy-egy éjszakát valamelyik hegyi templomban, de az ilyesminek
nem szabad állandó szokássá válnia. Jómagam mindig is biztos
voltam benne, hogy más magyarázatuk lehet ezeknek az állandó
udzsi látogatásoknak. Az emberek zöme azt hiszi, hogy a
kegyelet, Hacsi herceg évekkel ezelőtt elhunyt nagyobbik
lányának emléke vonzza oda, jóllehet ez a másik ügy az egész idő
alatt folyt már! Kaoru rejtélyes ember, annyi bizonyos. Nem
restelli megjátszani, hogy ő fölötte áll az efféle dolgoknak!
Képzeld el, mi időt és fáradságot áldozhat rá. hogy megrendezze
ezt a színjátékot! Hihetetlen, hogy valaki ilyen szélhámos legyen!
Semmi oka nem volt, hogy kételkedjék Micsiszada
elbeszélésében, hiszen annak apósa, Nakanobu, Kaoru egyik
legbizalmasabb csatlósa, és nyilván jól tájékozott ebben a
dologban.

Niut csupán egy kérdés foglalkoztatta: meg akarta tudni, hogy

az Udzsiban lakó lány valóban az-e, aki eltűnt a Nidzso-inből. Az
udzsi fényűző háztartás kétségtelenül arra vall, hogy a lány nem
sorolható az egyszerű komornak közé. Ha pedig csakugyan ő az,
akkor alighanem kapcsolatban áll Kozerivel. sőt: szinte úgy
látszik, mintha Kaoru és Kozeri együtt eszelték volna ki a dolgot.
Valósággal megszállottja lett ennek a gondolatnak. A nagy
íjászversenyen és a császári irodalmi lakomán sem tudott egyébre
gondolni. A most következő nyugodtabb időszakban is alig
szentelt figyelmet rengeteg látogatójának, akik mind azt remélték,
hogy támogatni fogja őket az új évben esedékes kinevezéseknél:
gondolatait úgyszólván teljesen az foglalta le, hogyan tehetne
titkos látogatást Udzsiban. Történetesen Mi-csiszada is jobb
beosztásban reménykedett, ezért most mindent elkövetett, hogy
urának kegyeibe férkőzzék. Egyik nap észrevette, hogy Niu
szokatlanul nyájasan fogadja.
- Szeretném, ha elintéznél nekem valamit. Félek, nem lesz
valami könnyű! - szólt Niu váratlanul.
Az ember mélyen meghajolt.
- Nem szívesen terhellek vele - folytatta Niu. - Emlékszel,
hogy egy nap beszélgettünk az udzsi lányról? Erős a gyanúm,
hogy ismerem. Szemlátomást minden egybevág. A barátnőmnek
hirtelen nyoma veszett, és szinte biztos vagyok benne, hogy Kaoru
tüntette el. Úgy látom, a kérdést csak egyetlen módon oldhatom
meg: el kell mennem Udzsiba, és a tulajdon szememmel kell
látnom a lányt. Félek, nem fog könnyen menni. Arra persze nincs
szükség, hogy valóságosan találkozzam vele. Egy szempillantás
elég. Természetesen senkinek sem kell tudnia róla, hogy ott
jártam. Gondolod, hogy el tudod ezt rendezni?
- Először is - kezdte Micsiszada, akinek a megbízatás
egyáltalán nem volt ínyére - kérdés, hogyan tudsz kijutni. Csak a
hegyeken át mehetsz, az út pedig igen rossz. Maga a távolság
persze nem nagy. Ha például délután indulsz el innen, éjfélkor
valószínűleg megérkezel, és vissza is térhetsz a fővárosba, mielőtt
még bárki talpon lenne. Senkinek sem kell

tudnia róla, csupán a szolgáknak, akiket magaddal viszel, de nekik

sem kell megmondani, miért mégy.
- Ó, számomra nem az utazás jelent gondot! - jegyezte meg
Niu. - Jártam én már ott többször is. Az a nehézség, hogy
őfelségéik nem szeretik, ha a magam útját járom. Mindig attól
félnek, hogy bajba kerülök, és szégyent hozok a császári családra.
Niunak időnként megfordult a fejében, hogy bolondság ez az
egész vállalkozás: roppant kevés, amit nyerhet vele, de micsoda
kellemetlen következményekkel járhat, ha bármi is balul üt ki.
Ámde kifejezetten megkérte Micsiszadát, hogy készítse elő az
utat, és most már nem akart meghátrálni. Abban állapodtak meg,
hogy két-három ember kíséri majd, akik már jártak vele Udzsiban,
és velük tart néhány megbízható csatlós, köztük Micsiszada és a
herceg öreg dajkájának fia, akit éppen mostanában léptettek elő az
ötödik rangba.
Micsiszada előzőleg megbizonyosodott róla, hogy Kaoru sem
ezen, sem a következő napon nem lesz Udzsiban. Niu kocsin
utazott Noszodzsiig, ott pedig lóra ült. Mindent furcsán
ismerősnek érzett. Kivel is volt, amikor másodszor erre járt?
Persze, Kaoruval! És kissé feszengett a gondolatra, mennyit
fáradozott barátja, hogy összehozza őt és Kozerit.
"Attól tartok, furcsállná, hogy így fizetek kedvességéért" -
töprengett Niu.
Társadalmi helyzete még a fővárosban is roppantul
megnehezítette, hogy kedvére elszórakozzék, és már megszokta,
hogy éjszaka, titokban járjon kalandok után. De ezúttal még
sokkal nagyobb óvatosságra volt szükség. Tetőtől talpig
álöitözetben volt, rossz szabású, csöppet sem feltűnő ruhában, és
órák hosz-szat nyeregben kellett ülnie - ezt pedig nagyon utálta.
De hajtotta a kíváncsiság, és ahogy közeledtek Udzsihoz, annyira
izgatott lett, hogy alig is vette észre, milyen tekervényes hegyi
úton haladnak. Hogy üt ki ez a dolog? Egészen bizonyos, hogy ez
az a lány, akit keres? Valóiában nem is ez a döntő. Csupán tudni
akarja, hányadán áll. De valóban csak erről lenne szó?
Kétségtelen: ha kiderülne, hogy a lány nem az, akit keres, roppant
csalódottan térne haza.

Jó iramban haladtak, és még alig múlt el éjfél, amikor

megérkeztek Udzsiba. Micsiszada, kapcsolatai révén, egyet-mást
már kipuhatolt az éjjeliőrök szokásairól. Ha el akarja kerülni őket,
az látszott a legjobbnak, ha a nyugati oldalról közelíti meg a
házat. Hátrahagyta Niut, odakúszott a háznak ezt a részét
körülvevő sövényhez, egy alkalmas helyen nagy óvatosan
szétválasztotta egy kicsit, és keresztülnyomakodott a résen. Csak
hosszas botorkálás és tapogatózás után találta meg az utat a
házhoz, mert bár vállalta a vezető szerepét, de mi tagadás, még
sohasem járt itt. Megkereste a ház homlokzati részéhez vezető
utat. Szemlátomást erre sem volt senki ébren, de most észrevette,
hogy az egyik ablakon sápadt fény szűrődik ki, és hallotta, hogy
bent suttogva társalognak.
- Úgy látszik, még nem feküdtek le - jelentette Niunak. -
Legjobb, ha ott bújsz át a sövényen, ahol én az imént.
És elvezette Niut a világos ablak alá. A zsaluk be voltak zárva;
a fény, amelyet Micsiszada észrevett, a deszka repedésén át
szűrődött ki. Niu nesztelenül feltornászta magát a párkányra, és
igyekezett minél közelebb férkőzni a fában húzódó repedéshez.
Közben valahol megzördült egy bambuszredőny, s ettől annyira
összerezzent, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.
A háznak ezt a részét csak nemrég építették újjá, s persze
mindennek tökéletesen rendben kellett volna lennie. A felügyelők
figyelmét azonban valamiképp elkerülte, hogy hibás a deszka.
Könnyen be is tömhették volna a repedést, de ahol olyan békés az
élet, mint Udzsiban, senki sem törődik ilyesmivel. Bent függönyös
fekhely állt, de a függöny szárnyai szét voltak húzva. Három-négy
asszony ült ott: varrogattak, szorosan a lámpafénybe húzódtak
munkájukkal. Egy csinos kislány fonalat gombolyított. Niu
megesküdött volna, hogy ez az a gyerek, akivel találkozott akkor
éjszaka: a kislány a rejtélyes hölgy lakosztálya felől jött.
Gyermekek azonban némelykor nagyon hasonlítanak egymásra, és
Niu csak akkor lett teljesen biztos a dolgában, amikor meghallotta,
hogy az egyik asszonyt Ukonnak szólítják. Nyomban felismerte,
ez az a nő, aki bejött, hogy bezárja a zsalugátert, és a sötétben
majdnem átbukott
rajta. Legutoljára pedig megpillantotta magát a hölgyet. Ott volt:
fejét karjára hajtotta, s a lámpafénybe bámult. Már arról is
nyomban felismerte volna, ahogy acélos hajfürtje a homlokába
bukott. Feltétlenül rokonság fűzheti Hacsi herceg családjához!
Határozottan volt benne valami Kozeri finomságából és bájából.
- Nem akkora út ez, hogy ma oda mégy, holnap meg már
itthon is vagy! - Ukon szólt így, s közben szorgosan öltögetett.
- Helyedben nem kockáztatnám meg. A küldönc, aki tegnap
járt itt, mondta, hogy biztosan eljön,* mihelyt az új kinevezé
seket közzéteszik. De legkésőbb elsején.* A levelében nem írt
erről semmit?
A hölgy nem válaszolt. Nagyon lehangoltnak látszott.
- Bizony nem tudom, mit gondolna, ha beállít, és látja, hogy
megszöktél, amikor pedig várhattuk érkezését - folytatta Ukon.
- Ha valóban menni akarsz, jobban teszed, ha nyomban írsz
neki és értesíted - szólt közbe egy másik asszony. - Nem lehetsz
olyan udvariatlan, hogy szó nélkül elszöksz. És ha megjöttél a
zarándokútról, ne hagyd, hogy hazavigyen az anyád. Biztos
vagyok benne, hogy megpróbálja. Egyenesen ide térj vissza, és
próbálj itt megszokni. Igazán nem tudom, mi kifogásod lehet
ellene. El kell ismerned, hogy nagyobb kényelemben már nem is
lehetne részünk. Több mérföldnyi körzetben egyetlen szavunkra
mindenki rendelkezésünkre áll. Nem hiszem, hogy otthon valami
boldog lehetnél, hiszen nagyon megszoktad, hogy minden a
kedved szerint történik.
 - Helyedben én egyáltalán nem mennék! - mondta egy másik
asszony. - Nyugodtan itt maradnék, és igyekeznék jól élni.
Később, majd ha Kaoru átköltöztet a városba, bőven lesz
alkalmad, hogy lásd az anyádat. Tudom, neki mindig minden
nagyon sürgős. Ne hallgass rá! Azt mondják, a türelem rózsát
terem, és bizonyos, hogy türelem nélkül még senki sem ért el
semmit a világon.
- Öregszik a dadus! - jegyezte meg Ukon. - Minek is
engedjük, hogy tanácsokat adjon? Nagyon is nyűgös már.
Niu szívből egyetértett ezzel a bírálattal. Eszébe jutott,
milyen kellemetlenül viselkedett azon az éjszakán egy
öregasszony - bizonyára ez a dajka, akiről most szó van. Mindez
olyan volt, mint egy furcsa álom. Ukon megjegyzései hamarosan
annyira személyes jellegűek lettek, hogy szinte kellemetlen volt
hallgatni.
- Niu hölgyének mostanában igen jól megy a sora - mondta. -
Eleinte persze igen rossz volt, hogy a bal kéz felőli miniszter
minduntalan ott sürgölődött, és mindent megtett, ami hatalmában
állt, hogy kellemetlenkedjék a hölgynek. De mióta gyermekkel
ajándékozta meg őfenségét,* ez szemlátomást sokkal jobban
bánik vele. Ez tanulságos számodra, úrnőm! Véleményed szerint
hol lenne most, ha hallgat olyan minden-lében-kanál öregasszony
tanácsára, amilyen a te dadusod?
- Semmi ok nincs rá, hogy hamarosan te is ugyanúgy révbe ne
érj! - szólt közbe egy másik asszony. - De maradj itt nyugodtan,
és ne tégy semmi olyat, ami uradat arra késztethetné, hogy
megváltoztassa szándékát.
- Hányszor kértelek benneteket, hogy ne beszéljetek így
rólam! - szólalt meg végül a hölgy, és fektében kissé
felemelkedett. - Mindig másokhoz mértek. Nagyon utálom ezt. És
kérlek, ilyen hangon ne beszéljetek Kozeri hercegnő ügyeiről.
Joggal neheztelne, ha fülébe jutna.
A mód, ahogy Kozeriről beszélt, azt sejtette, hogy rokoni
kapcsolatban állnak. De hogyan rokonok? Rendkívüli
hasonlóságuk alapján Niu úgy vélte, hogy igen közeli lehet a
rokonság. Kozeri magatartása persze sokkal előkelőbb, és
beszédében több az egyéniség és eredetiség. De testi szépségben
ez a lány teljesen egyenrangú vele. Niu valóban rendkívül
vonzónak érezte.
Még ha a lány okozott is volna némi kiábrándulást, már maga
az a tény, hogy heteken át foglalkoztatta Niu gondolatait - és
kilétét illetően most már semmi kétsége nem volt -, önmagában is
elegendő ok lett volna, hogy nagy csalódás érje, ha a dolog nem
alakulhat tovább. Nem csoda hát, hogy most, amikor egy olyan
teremtéssel került szembe, akiben még az ő műértő pillantása sem
tudott semmi hibát fölfedezni, gyötrő türelmetlenség fogta el,
hogy magáévá tegye.
Annyit már megtudott, hogy a lány másnap zarándokúira készül
s az anyja érte fog jönni. Ha pedig a lány elkerül Udzsi-ból,
sejtelme sem lesz, hol keresse. Minden jel arra vallott, hogy vagy
ma éjszaka megkapja a lányt, vagy soha. Ezernyi vad terv
kavargott a fejében, de mintha földbe gyökerezett volna a lába,
csak bámult tovább a repedésen át.
- Nagyon elálmosodtam - vallotta meg most Ukon. - Mi
nek is maradjak fenn egész éjszaka! Holnap is bőven lesz rá
idő, hogy befejezzük ezeket a holmikat. Bármilyen korán indul
is el a kocsi,* nem lehet itt előbb, mint késő délelőtt.
Összehajtogatta a varrnivalókat, és gondosan leteregette az ágy
fejénél, s mint aki már nem bírja nyitva tartani a szemét, leroskadt
egy fekhelyre, és nyomban elszenderedett. A hölgy a szoba végén
levő falmélyedéshez ment, és ott lefeküdt egy heverőre. Ukon
most felriadt, egy-két percre eltávozott a hátsó szobába, és amikor
visszatért, közvetlenül úrnőjének fekhelye mögött rendezkedett be
éjszakára. Egy pillanat múlva már látszott is, hogy mélyen alszik.
Nem volt értelme, hogy Niu tovább is kint álldogáljon. Csak
két lehetősége volt: vagy lemond az egészről és hazamegy, vagy
pedig kerít valakit, aki kinyitja a belülről jól elreteszelt
zsalugátert. Kopogott, először halkan, aztán erősebben. Ukon
meghallotta.
- Ki az? - kérdezte.
Niu köhintett, nem hangosan, hanem diszkréten, ahogy előkelő
emberhez illik. Ukon egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
Kaoru érkezett meg: felugrott és az ablakhoz sietett.
- Kizártatok - suttogta Niu.
- Nagyon sajnálom - válaszolta Ukon. - De úgy értettük, hogy
nem ma jössz. És mindenképpen furcsa időpontot választottál!
- Nakanobu felkeresett ma este - suttogta Niu. - Valami
zarándokútról beszélt. Azt mondta, holnap reggel indultok, s
persze nyomban idesiettem . . . ámbár, mondanom sem kell,
nagyon alkalmatlan időben jött ez az út. Még most sem engedsz
be? - szólt figyelmeztetően.
Niu halkan suttogott, és olyan jól utánozta Kaoru hanghor-
dozását, hogy teljesen megtévesztette Ukont, s az sietve
félrehúzta a reteszt.
- Idejövet rendkívül kellemetlen és izgalmas élményben
volt részem - magyarázta -, és igen különös ruházatban ér
keztem. Valóban nem kívánkozom senki szeme elé .. . vidd is
odébb azt a lámpát!
A zsalugáter már nyitva állt, de Niu még kint kuporgott. Ukon
mélyen megrendült. Valóban szörnyű kalandja lehetett, ha olyan
állapotba került, ahogy mondta. Sietve távolabb vitte a lámpát.
- Így már jó - mondta Niu. - Nagyon szeretném, ha senki
sem látna. Kérlek, ne ébressz fel senkit, és ne mondd el, hogy
itt vagyok.
Olyan természetes hangon beszélt, és most, hogy már belejött a
játékba, olyan sikerrel utánozta Kaoru hangját és modorát, hogy
bár a félhomályos szobában mindössze néhány lépésnyire állt
Ukontól, az nem gyanakodott, hogy valami nincs rendjén.
A férfi úgy beszélt állapotáról, amiből arra következtetett, hogy
valami szörnyű sebesülést szerzett, és még csak feléje sem mert
názni. Mikor végre összeszedte a bátorságát és egy paraván mögül
kilesett, karcsú alakot látott, lágy, szorosan testhez simuló
ruhában, amint lopakodva a szoba végébe ment, levetkőzött és
lefeküdt úrnője mellé. Ukon még valami igen erős illatszer szagát
is érezte, ahogy a férfi végigsuhant a szobán. Ez pedig teljesen
megegyezett azzal a feltevéssel, hogy Kaoru a látogató.
- Itt akarsz maradni? - kérdezte Ukon meglepetten, mert
hogy azok ketten nem vonultak vissza szokott fekhelyükre.
 Mivel választ nem kapott, odadobott némi ágyneműt, a
közelben alvó néhány komornát pedig fölkeltette és átküldte a
szomszéd szobába. Kaoru természetesen mindig hozott magával
csatlósokat és kísérőket, de most senkinek sem jutott eszébe
megkérdezni, hogy mi lett velük, ugyanis azok mindig a háznak
abban a részében töltötték az éjszakát, ahol az öreg apáca lakott.
- No látjátok! Még éjszakai utazástól sem riad vissza! -
jegyezte meg az egyik komorna, miközben elhelyezkedtek. -És
úrnőnk mégis úgy beszél róla, mintha nem teljesítené
kötelességét. Vannak emberek, akiknek sosem lehet eleget tenni!
- Te céda, nem szégyenled, hogy így beszélsz úrnődről! -
tiltakozott Ukon. - Jobban tennéd, ha féket tennél a nyelved
re - tette hozzá. - Éjszaka még a suttogást is hallani az egész
házban!
Ukifune nyomban látta, hogy a férfi nem Kaoru, de az szorosan
magához ölelte., mielőtt még egyet is kiálthatott volna. Niu úgy
vélte, hogy a bevezetés már megtörtént a Nidzso-in-ben, most már
fölösleges a körülményeskedés. Ha egyetlen másodperc is eltelt
volna Niu támadása és a pillanat között, amikor Ukifune
rádöbbent, hogy nem Kaoru van itt, talán még tehet valamit, hogy
megmeneküljön. De most, hogy már megtörtént a baj, mi haszna,
ha segítségért kiált? . . . "Amióta őszszel találkoztunk, szüntelen
..." - tört át kábulatán Niu mondatainak egy-egy foszlánya. "Akkor
éjszaka miért voltál hozzám olyan barátságtalan?" - hallotta a férfi
kérdését.
Niu! A lányban derengeni kezdett a felismerés. Megrettent.
Azzal már nem törődött, hogy vele mi lesz. De Kozeri. . . Még
csak gondolni is szörnyű. Ukifune könnyekben tört ki. Egészen
más okból, de Niu is sírt: a lány sokkal kívánatosabbnak
bizonyult, mint várta, és mélységesen lehangolódott a gondolatra,
hogy soha többé nem lesz ilyen alkalma.
Már világosodott. Niut szólongatták. Ukon hallotta ezt, és bejött
a szobába. Fölösleges mondani, hogy Niu sokkal szívesebben
maradt volna, ahol van. Éppen elég nehéz volt megszöknie, és ha
már megtette, semmit sem nyer vele, ha bees-teledés előtt
visszatér. A Palotában már bizonyára rég kitört a botrány. De
nyilván ők is élve akarják előkeríteni, márpedig ebben a percben
határozottan úgy érezte, belehalna, ha elszakítanák a lánytól.
Ukont szólította, és már nem is próbálta titkolni kilétét.
- Az emberek gondoljanak, amit akarnak - mondta -, én
azonban egész nap itt akarok maradni. Gondoskodj róla, hogy
kísérőim elrejtőzhessenek valahol, itt a közelben. Ha jönne va-
laki, könnyen felismerné őket. Tokikata* menjen a városba, és
közölje, hogy visszavonultam egy hegyi templomba. Ha
faggatják, mondjon, amit akar, csak legyen valami veleje.
Ukon megdöbbenve meredt rá. Rettentő hibát követett el az
éjszaka, amire nincs magyarázat, és csaknem elájult, amikor arra
gondolt, milyen félelmes következményekkel járhat
gondatlansága. A dolgok mostani állását tekintve azonban semmi
jóra nem vezethet, ha elkiabálja, ki a betolakodó, vagy ha bármi
botrányt csap. Ráadásul nem az ő feladata, hogy rendre utasítson
egy császári herceget, ha az még annyira rá is szolgált. Az a tény,
hogy Niu a Nidzso-inben történt incidenst követően hónapokon át
fáradozott, hogy kinyomozza a lány hollétét, minden bizonnyal azt
jelenti, hogy Ukifune rendkívüli hatást tett rá. Végül még abban a
gondolatban keresett vigasztalást, hogy ilyen hajmeresztő terv
nem is sikerülhetett volna, de nyilván a sors* rendelése volt, hogy
találkozzanak, akkor pedig ember úgysem szólhatott volna bele.
- Bizonyára tudsz róla - kezdte Ukon -, hogy úrnőm ma
zarándokúira indul. Anyja elküld érte, és a kocsi bármely perc
ben itt lehet. Nincs szándékom elmondani, hogyan bántál úr
nőmmel. Lehet, hogy össze kellett kerülnötök, és nincs értelme,
hogy bárki hadakozzék az ellen, amit a sors rendelt. De attól
tartok, anyja nem vallja majd ezt a nézetet. Valóban éppen azt
a napot választottad, amelyik semmiképp nem alkalmas. Annyi
bizonyos, jobban tennéd, ha most hazamennél. Eljöhetsz más
kor, nyugodtan meglátogathatod - persze ha kedved tartja.
Valóban igen-igen ritkán fordul elő, hogy úrnőm távol van,
vagy foglalt.
Niut azonban nem lehetett egykönnyen levenni a lábáról.
- Ide hallgass - mondta. - Hónapok óta rá gondolok éjjel
nappal, szüntelen - szinte eszemet vette. Gondolod, hogy
most, amikor végre megtaláltam, törődöm vele, mit gondol az
anyja vagy bárki? Szerelmes vagyok belé, őrülten szerelmes!
Ügy látszik, nem tudod, mit jelent ez. Beszélhetsz nekem, hogy
az emberek mit gondolnak vagy mondanak! Ha egy fikarcnyit
is törődnék vele, nem jöttem volna ide. Mellesleg az anyját
igazán könnyű lerázni. Mondd azt, hogy úrnőd tnono-imi* alá
került, vagy mondj, amit akarsz - csak ne az igazat; mert
mindkettőnket bajba sodorsz.
Ukon elcsodálkozott, hogy ilyen magas rangú férfi, mint Niu,
ennyire nemtörődöm módon beszél. Csak azzal magyarázhatta,
hogy - mint maga Niu is beismerte - vadul, őrülten szerelmes.
Micsiszada most bejött Ukonhoz, és megkérdezte, tudja-e,
mikorra készül el Niu. Ukon feltárta előtte a helyzetet.
- Bár megértetnéd vele, mennyire kínos ez számunkra! -
panaszolta Ukon. - Azt hiszem, benneteket is mind felelősség
terhel ezért. Tudjátok jól, hogy nem követhette volna el ezt az
esztelenséget, ha ti nem támogatjátok. Nem is tudom, hogyan
csempésztétek be a házhoz! Bemászni idegen ember kertjébe!
Akár a neveletlen csibészek! Szégyellhetnétek magatokat! A
napszámosok meg a kertészek szép dolgokat fognak mondani
róla!
Micsiszada eltöprengett, és magában kénytelen is volt
beismerni, hogy elég gyalázatos csínyt követtek el. Kissé zavartan
váltogatta a, lábát.
- Melyikőtök Tokikata? - kérdezte Ukon.
Az ember előlépett, mire Ukon közölte vele Niu megbízását.*
- Azt hiszem, egyébként sem lenne bátorságom, hogy to
vább itt maradjak - mondta nevetve. - Azt végképp nem sze
retem, ha szidnak. De valóban úgy van, hogy ha egyszer tüzet
fog a gazdánk, nyomban el tudja hitetni az emberrel, hogy
most semmi más nem számíthat, csak az ő dolga. S az ember
az életét is odaadná, hogy segíthessen rajta . .. De sietnem
kell, különben az őr meglát távoztomban.
És sietve elindult a város irányába.
Ukonra hárult a feladat, hogy Niu jelenlétét rejtegesse a ház
népe elől. A többi komorna most kelt fel.
 - Amint megpillantottam
láttam, hogy egyáltalán nem
előtt nem akart mutatkozni.
nyű kalandja akadt az úton.
váltás ruháért.
- mondta nekik Ukon -, máris
olyan, mint szokott lenni. Senki
Nem csoda. Szegény urunk! Ször
El kellett küldenie a városba egy

Rémült és részvevő mormolás fogadta szavait.

- Ez bizony rettenetes - válaszolta az egyik hölgy. - De én már
rég számítottam erre. A Kohata-hegynek nagyon rossz híre van.
Ben no Kimi embereitől hallom, hogy urunk nem azokat a
szolgáit hozta, mint máskor. Feltételezem, hogy arra gondolt:
súlyosbítja a helyzetet, ha felismerik. Képzelem, milyen
állapotban lehet! Valóban szörnyűség!
- Csak aztán vigyázzatok! - figyelmeztette őket Ukon. -Egy
szót se erről a szolgáknak, mert mind úgy begyulladnak, hogy
majd nem végzik el a munkájukat.
Eddig még minden simán ment, de Ukon nem érezte magát
túlságosan nyugodtnak. Először is bármely pillanatban beállíthat
Kaoru küldönce, ez pedig nagyon kínos lenne. Azt is érezte: csak
valami csoda segítheti meg, hogy egész nap takargathassa ezt a
gazságot, és buzgón könyörgött az áldott istenasz-szonyhoz, a
hacuszei Kvannonhoz.
Ukifune zarándokútja Isijamába vezetett volna. Űgy volt, hogy
vele mennek, és mindnyájan felkészültek már böjttel és
imádsággal. Nagy csalódást jelentett, amikor meghallották, hogy
az egészet elhalasztották. A reggeli órák elmúltával Ukon ismét
bement Ukifune lakosztályába, kinyitotta a zsalukat, de a
redőnyöket mind leeresztette, és cédulákat ragasztott rájuk; ezekre
nagy betűkkel felírta: mono-imi. Ezzel azonban nem lehetne
feltartóztatni Ukifune anyját. Bár csupán azt ígérte, hogy kocsit
küld, de valószínű, hogy személyesen beállít. Ukon tehát most azt
a hírt terjesztette, hogy Ukifunének nyugtalanító álma volt.*
Mivel már későre járt, azt gondolta, helyes lesz, ha beviszi
Ukifunénak a melegített mosdóvizet meg egyéb dolgait. Minden
holmi igen rendes volt, de Niu roppant primitívnek látta őket.
- Előbb hadd lássalak téged! - szólt Niu, amikor Ukifune
felkínálta neki a tisztálkodó szereket.
Kaoru ilyenkor tapintatosan vissza szokott vonulni. Ez most új
és igen hízelgő élményt jelentett Ukifune számára, hogy olyan
férfival van együtt, aki szemlátomást egy pillanatra sem tud
megválni tőle. Valóban úgy érezte, hogy ezen az éjszakán

tudta meg, mi a szerelem. Szörnyű helyzetbe került! Még ha

Kaoru nem is jönne rá, vannak mások, akikre gondolnia kell - az
anyjára, s ami a legnehezebb: Kozerire. Milyen bonyolult ügy!
- És még most sem tudom, ki vagy! - panaszolta Niu. -Ügy
érzem, nevetséges, hogy nem árulod el. Tudod jól, hogy semmi
rosszat nem gondolok rólad, bármilyen alacsony származású légy
is. Éppen ellenkezőleg . . .
Újra és újra faggatta, de ezekre a kérdésekre a lány nem akart
válaszolni. Mihelyt azonban másról beszéltek, nagyszerűen
megértették egymást. Úgy látszott, hogy Ukifune teljesen
fesztelenül érzi magát Niu társaságában. Egyszer-egyszer tett egy
mulatságos megjegyzést, és valóban minden tekintetben a
legbűbájosabb nőnek bizonyult, akivel Niu valaha is találkozott.
Az emberek, akiket a lányért küldtek, délfelé érkeztek meg.
Úgy volt, hogy Ukifune anyja később csatlakozik hozzájuk. Két
kocsi érkezett, a szokásos, marcona képű lovasok kíséretében.
Megérkezésük a többi hölgyet* éppúgy zavarba ejtette, mint
Ukont. Heten vagy nyolcan voltak, úgy rontottak be, mint valami
vad horda, s a szavak végét elharapva, szüntelenül vitáztak keleti
tájszólásukban. Valaki nyomban kint termett, és megkérte őket,
vonuljanak félre egy sarokba, hogy a házból ne lássák meg őket.
Ukonnak az volt első gondolata, megmondja nekik, hogy Kaoru itt
van, de aztán rájött, hogy ez igen kockázatos dolog, mert a
fővárosban mindig számon tartják az ilyen magas rangú személy
minden lépését. Ezért meg sem kérdezte a többi hölgyet, hanem
levélkét írt Ukifune anyjának:
"Sajnálattal kell közölnöm, hogy tegnap este váratlanul megjött
úrnőm hószáma,* és az éjszaka folyamán igen nyugtalanító álma
volt, ezért tanácsosnak tartom, hogy ma különösen vigyázzon
magára, és helyesnek véltem a mono-hnit. Nagy kár,
természetesen, de azt hiszem, okosabb, ha az ember óvatos."
Üzenetét átadta az embereknek, és miután gondoskodott róla,
hogy kapjanak némi élelmet, elküldte őket. Ben no Ki-minek
ugyanezt a históriát mondta.

Ez a gyönyörű tavaszi nap tehát egészen az övék lehetett.

Niunak azonban úgy tetszett, hogy röpül az idő. Ukifune számára
is különös élményt jelentett: eddig minden áldott este leste-várta,
mikor nyugszik le végre a nap a ködös hegyek mögött, és lám,
most, hogy Niuval van, milyen ijesztő gyorsasággal nőnek az
árnyékok! Niu boldog lett volna, ha örökké ott ülhet, és
bámulhatja a lányt. Eltűnődött, mi is lehet az, ami olyan erővel
vonzza hozzá? Valóban nem olyan szép, mint Kozeri, és az is
kétségtelen, hogy Roku no Kimi* elegáns világában is teljesen
háttérbe szorulna. Pillanatnyilag azonban minden arányérzékét
elvesztette, és rengeteg tapasztalata ellenére is úgy érezte, hogy
ilyen szép lányt sohasem látott még. Ukifunéban viszont
derengeni kezdett, hogy bármennyire csodálja is Kaorut, vannak a
világon más csinos és elbűvölő férfiak.
Niu most magához húzta az írótáblát, és írásjegyeket kezdett
rajzolgatni, de olyan ügyesen, hogy azzal bárki fiatal lányt
csodálatba lehetett ejteni. Azután képeket rajzolt neki, ez pedig
különösen erős oldala volt.
- Majd erre pillants, ha valami akadály miatt nem lehetek
itt veled - mondta és megmutatta neki az egymás mellett fek
vő két szerelmest ábrázoló rajzot. - Bár örökre így lehetnénk
együtt! - sóhajtotta. - Azt mondom, hogy "örökké", de ebben
a gyarló világban még a "holnap" is olyan ígéret, amely meg
csúfolja a szerelem szentségét! . .. Tudom, szörnyű most ilyes
miről beszélni, de én valóban úgy érzem, ha nem láthatlak,
amikor csak óhajtom, ha csupán egyszer-egyszer csempészhet
nek be a házba, amikor történetesen senki sincs itt, ebbe be
lehalok. Sokkal jobb lett volna, ha első találkozásunkkal abba
marad minden, és soha fel nem kutatlak!
A lány kezébe vette a még nedves ecsetet, és ezt írta: "Ha
semmi más nem volna bizonytalan a világon, csak maga az élet,
milyen boldogok lennénk halandóságunkban is!"*
Niu a lány válla fölött nézte, mit ír, és érezte, hogy Ukifune
valóban éhezik az ő szerelmére, s nagyon szívére venné, ha
elhagyná.
- Ugyan milyen tapasztalataid lehetnek neked az emberi
érzelmek változékonyságáról? - kérdezte nevetve. - Ez igazán
érdekelne!
Niu nagyon kíváncsi volt, hogyan kezdődött Ukifune
kapcsolata Kaoruval, a lány azonban erről semmit sem akart
mondani.
- Nem először viselkedsz így - mondta a lány, elég bosszú
san. - Ha látod, hogy valamiről nem akarok beszélni, egyene
sen zaklatni kezdesz vele.
Niu számtalan más úton-módon megtudhatta volna, amit akar,
de úgy érezte, hogy különös elégtétel lenne számára, ha a lány
saját szájából hallhatná a történetet.
Már leszállt az este, amikor Tokikata visszatért a fővárosból.
- A császárnőtől küldöttség jött éppen, hogy megérdeklődjék,
mi van a herceggel - számolt be Ukonnak -, a bal kéz felőli
minisztertől* pedig igen szigorú üzenetet hoztam: "őfensége nem
távozhat el anélkül, hogy valakinek ne szólna róla. Nagyon
önkényes viselkedés ez; de tapintatlan is velem szemben, ugyanis
valahányszor őfelségéik ilyesmiről hallanak, mindig nekem gyűlik
meg a bajom." És így tovább. Elmondtam, hogy Niu herceg a
Keleti Hegyek remetéjét ment meglátogatni.. . Íme - folytatta
Tokikata -, láthatod, hogy bármi bűn van a világon, mindig ti, nők,
vagytok mögötte. És a nők nemcsak szeretőiket döntik kárhozatba.
Nézz rám! Én nem is ismerem a hölgyet, de hazudok a jó hírneve
érdekében!
- Egyébként elég jól sikerült hazugság volt - jegyezte meg
Ukon. - Ha meggondolom, hogy még nevet is találtál ki a
remetének! Annál jobb neki. Azt mondják, a kegyes csalás nem
bűn. De mondd csak, mindig ilyen volt a herceg? Én soha
életemben nem voltam ennyire megdöbbenve. Nem mintha az
adott körülmények között sokat tehettem volna, ha esetleg tudom
is, hogy jön. Az ilyen emberrel nem lehet nyersen bánni, de nem
is lett volna semmi értelme, ha megpróbálok vitatkozni vele.
Miután Tokikatával végzett, Ukon bement Niuhoz, és
jelentette, mit mondott az ember. Niu látta, hogy hazatérésekor
elég sok kellemetlenség vár rá.

- Ha legalább egy kis időre magam is egyszerű emberré

válhatnék - mondta utóbb Ukifunénak. - Halálosan unom ezt
a nagy hűhót! Láthatod, milyenek ezek az emberek.* Teljes
séggel lehetetlen bármit is eltitkolni előlük. Kaoru miatt is ag
gódom. A körülmények folytán természetesen mindig is sokat
voltunk együtt, de ettől függetlenül is nagyon kedvelem őt, és
nem szeretném, ha úgy érezné, hogy csúnyán viselkedtem vele
szemben. Nem mintha ez igaz volna, hiszen egészen bizonyos,
ha valóban törődne veled, nem hagyná, hogy hétszámra ma
gadban búslakodj. De az meg sem fordul majd a fejében, hogy
ő a hibás. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elviszlek valami
rejtekhelyre, ahol senkinek álmában sem jut eszébe keresni té
ged. A továbbiakban már nem találkozhatunk itt.
Az éjszaka már csaknem véget ért. Niu tudta, hogy olyan lesz a
válás, mintha a test elszakadna a lélektől, de szó sem lehetett róla,
hogy még egy napot eltöltsön ilyen boldogan. Kísérői egyre
ösztökélték, hogy még szürkület előtt induljanak. Niu végre
nekikészülődött. Ukifune elkísérte a nagy szárnyas ajtóig.
- Hogyan remélhetném, hogy hegyek kanyarulatain át ráta
lálok a járatlan ösvényre, amikor már ajtódban könnyek sötét
fátyla rejti el előlem az utat?
így szólt Niu költeménye, Ukifune pedig ezzel válaszolt:
- Bárcsak ruhám ujja elég bő lenne,* hogy felszárítsam én
szegény könnyeimet, akkor remélhetném, hogy elodázhatom a
válást, melytől annyira félsz.
Szívettépő volt ez a búcsú a derengő hajnali fényben; jéghideg,
üvöltő szél fújt, és minden harmatban úszott. Niu már nyeregben
ült, de Tokikata és a többiek még most is csak nehezen tudták
rábírni, hogy induljanak el végre. De annak, ami történt, már a
fele sem volt tréfa. Még jóval délidő előtt meg kellett érkezniük a
fővárosba, tehát nem volt veszteni való idő. Niu nem volt olyan
állapotban, hogy ügyelni tudjon magára, ezért, míg le nem értek a
biztonságos sík vidékre, Micsi-szada és Tokikata, a csoport két
legmagasabb rangú tisztje, kétoldalt fogva a kantárt, vezette a
lovát. Útjuk egy darabon egy folyó befagyott ágyában vezetett.
Niu úgy érezte, soha
nem hallott még olyan szomorú muzsikát, mint a jégkéreg
ropogása lovának patái alatt. Ugyanaz a hegyi út volt ez - mást
nem is ismert -, amely régen elvezette őt Kozerihez. Úgy tetszett,
mintha valami különös kötelék fűzné ehhez az elhagyott kis
faluhoz.
Amint megérkezett a Nidzso-inbe, bement a saját szobájába és
lefeküdt. Nem óhajtotta látni Kozerit, mert most még inkább úgy
érezte: helytelenül tette Kozeri, hogy elrejtette előle a lányt. Ámde
nem tudott elaludni, s minthogy hiányzott neki a társaság, végül
mégis kénytelen volt átmenni Kozeri lakosztályába. Semmi sem
jelezte, hogy Niu hirtelen eltűnése felizgatta volna Kozerit.
Valóban, csak ritkán látta ennyire szépnek és vonzónak, és az volt
az első gondolata, hogy pillanatnyi elvakultságában bárhogy érzett
is nemrég, Kozeri valóban ezerszerte szebb, mint az a másik lány.
De olyan nagy volt közöttük a hasonlóság, hogy ha az egyikkel
volt, csak annál boldogtalanabbnak érezte magát, mert elvesztette
a másikat Levetette magát Kozeri fekhelyére, és ott feküdt
csendesen, töprengve. Kozeri most odajött, és melléje feküdt.
- Nagyon nem jól érzem magam! - panaszolta Niu. - Ag
gasztó a dolog. Attól tartok, hogy komolyra fordulhat. Mit
tennél, ha meghalnék? Persze, számodra tulajdonképpen ked
vező lenne. Megtehetnéd, amit mindig is szerettél volna.*
Magatartásán semmit sem érződött, hogy netán nem egészen
komolyan beszél.
- Remélem, tudod, mennyire kellemetlen lenne számomra,
ha Kaorunak fülébe jutna, hogy ilyesmiket mondasz! - felelte
Kozeri. - Ezt csupán azzal tudná magyarázni, hogy én teljesen
hamis képet festettem neked a közte és köztem levő kapcso
latról. Ha pedig tréfálsz, csak annyit mondhatok, hogy nekem
az életben sokkal több bajom volt, semhogy méltányolni tud
jam az ilyesfajta tréfákat.
Azzal hátat fordított Niunak.
- Ha még akkor sem tudod elviselni, hogy szóvá tegyem
ezt a dolgot, amikor pedig látod, hogy tréfálok - szólt Niu -,
mi lenne akkor, kérdem, ha azt gondolnád, hogy komolyan
beszélek? Utóvégre elég sokat tettem érted - némelyek sze-
rint* túlságosan is sokat. Mindig is szembenéztem azzal a
ténynyel, hogy előnyben részesíted.* Meg is értem. Ügy látszik, ti
ketten egymásnak vagytok teremtve.* Egyedül azt kifogásolom,
hogy igyekszel ezt rejtegetni előlem.
"Egymásnak teremtve ..." Niu eltűnődött, mikor is használta
legutóbb ugyanezt a kifejezést. Persze! Mindössze néhány órája
Udzsiban ugyanezt mondta a lánynak! S ahogy eszébe jutott
búcsúzásuk, elsírta magát.
Nyilván hallott valamit, ami roppantul felizgatta - gondolta
Kozeri -, talán éppen vele és Kaoruval kapcsolatban. Nem . is
próbált válaszolni. Úgy érezte, nagyon igazságtalan, hogy mivel
az ő viszonyuk nem az előirt formák közt kezdődött, teljességgel
erkölcstelennek tartja őt. Az, hogy Niu és ő összekerült,
egyáltalán nem is szabályellenesen történt. Kaoru hozta össze
őket, s egyedül az nem volt szabályos, hogy ő csupán jó barát
volt, de nem rokon vagy gyám. Valóban szörnyű lenne, ha Niu
szemében ez lealacsonyíthatná őt.
Niu látta, hogy Kozeri nagyon csüggedten néz rá, és
megsajnálta. Nem volt szándékában, főként nem ebben a
pillanatban, hogy elmesélje udzsi kalandját; Kozeri azonban
nyilván észrevehette, hogy történt valami, ő pedig éppen azért
hozakodott elő Kaoruval, hogy gyanúját elterelje. Viszont úgy
látszott, hogy Niu a szokottnál sokkal komolyabban foglalkozik a
dologgal, s ezért Kozeri bizonyosra vette, hogy valami fontos
esemény történt: valaki teljesen valótlan híreket terjeszthetett róla,
Niu pedig nyilvánvalóan elhitte. Kozeri úgy érezte, hogy amíg
végére nem jár a dolognak, jobb, ha nem is látja Niut.
E pillanatban jelentették, hogy levél érkezett a császárnő
őfelségétől. Niu fölkelt, és eltávozott a saját lakosztályába.
Szokásával ellentétben, búcsúzásul egy gyengéd szava sem volt
Kozerihez.
"Mi volt veled tegnap? - írta az anyja. - A császár egész nap
várt téged. Folyton kérdezősködött, hogy hol jársz. Látom, nagyon
izgatott miattad. Hacsak nincs valami olyan okod, ami teljesen
lehetetlenné teszi, nagyon komolyan tanácsolom, hogy azonnal
jöjj át a Palotába. Ami engem illet,
nem is merek rágondolni, mikor láttalak utoljára .. ." És így
tovább. Niu sajnálta, hogy nyugtalanságot szerzett szüleinek, de
az az igazság, hogy nem volt kedve emberek előtt mutatkozni.
Ismét elmúlt egy nap, és Niu továbbra is kerülte az udvart.
Számos látogatója érkezett, akik érdeklődni kívántak, de Niu
senkit sem akart látni, és egész nap rossz hangulatban hevert
elfüggönyözött ágyán. Alkonyattájt azonban Kaorut jelentették be.
Niu kérte, hogy vezessék be.
- Bocsásd meg, hogy nem kelek fel - mentegetőzött.
- Hallottam, hogy nem jól érzed magad - szólt Kaoru. -Ezért is
jöttem el. Anyád aggódik miattad.* Egy árva szót sem írtál neki
arról, hogy voltaképpen mi bajod.
 De nagyon nehéz volt egy szót is kicsikarni Niuból. Az az
igazság, hogy Niut nagyon felizgatta Kaoru jelenléte. Bár erői
lelkiismeret-furdalást érzett, mégsem tudta legyőzni
felháborodását. Íme, ez a fickó elhitette a világgal, hogy ő holmi
hegyi aszkéta, aki egész életét imádsággal és böjtöléssel tölti!
Azután pedig megszöktet egy szép lányt, pusztán azért, hogy
eldugja valami isten háta mögötti helyen, és hónapokon át magára
hagyja . . . Kaoru mindig úgy tett, mintha tökéletesen közönyös
lenne a nők iránt, de ő, Niu, ezt sohasem hitte el, és a múltban
gyakran megpróbálta leleplezni. Természetesen erős kísértést
érzett, hogy közölje Kaoruval: itt az ideje, hogy abbahagyja ezt a
bosszantó képmutatást. De amikor sor kerülhetett volna rá,
képtelen volt elszánni magát.
"Annyi bizonyos, hogy Niu nem olyan, mint egyébként" -
gondolta Kaoru.
- Roppantul sajnállak - mondta. - Persze, biztos vagyok
benne, hogy nem valami súlyos dolog, de lehet, hogy nem lesz
egyszerű szabadulni tőle. Nagyon vigyázz magadra!
"Bár én is ilyen szép ember lennék! - sóhajtotta Niu, ahogy
távozó látogatója után nézett. - Nem értem, hogy a lány miért ne
őt szeretné jobban!"
Mert most mindent abból a szempontból nézett, milyen kilátása
lehet a sikerre Udzsiban.
Ukifune és hölgyeinek élete közben ismét a régi
egyhangúságban folyt tovább, hiszen nem lett semmi az isijamai
zárán-
doklatból. Niutól egyre-másra érkeztek a kétségbeesett hangú
levelek. Óvatosságból úgy intézte a dolgot, hogy Tokikata egyik
szolgája vitte a leveleit, ennek pedig sejtelme sem volt róla, hogy
a levelek valójában kinek szólnak, vagy hogy kitől jönnek.
Ukonnak kellett leadnia.
- Egy régi udvarlóm írogat - magyarázta Ukon. - Váratlanul
felbukkant Kaoru kísérői között, és úgy látom, nagyon szeretné
felújítani régi kapcsolatunkat. - Annyira belejött az efféle költött
történetek rögtönzésébe, hogy már nem is okozott neki semmi
nehézséget.
A hónap lassan már véget ért, de Niu nem jelent meg újból
Udzsiban. Újra meg újra eltervezte, hogyan szökhetne meg
titokban, de valahányszor már minden előkészületet megtett,
mindig közbejött valami, .és nem hagyhatta el a fővárost.
Egyáltalán nem volt jól. Úgy érezte, hogy lassan felőrli az örökös
nyugtalanság, s így egyéb gyötrelmeit tetézte a saját egészsége
miatt érzett aggodalma.
K^ru közéleti feladatai végre csökkentek egy kissé, s így szerét
ejthette, hogy rövid időre ellátogasson Udzsiba. Először is a
templomba ment: leborulva hódolt a Buddha-szobrok és más
ereklyék előtt, meghallgatta a szent iratok recitá-cióját, és
ajándékot osztott szét a papok közt. Csak ezután, estefelé, ment el
Ukifune lakosztályába. Persze Kaoru is kénytelen volt titokban
jönni, de nem viselt álöltözetet. Ellenkezőleg, szépen kiöltözött:
fején ebosi* vállán lengő köpönyeg. És mennyire másképp jött ő
be! Ukifunét szorongás fogta el. Valami okból félt tőle: félt Kaoru
hűvös, megfontolt, vizsgálódó tekintetétől - félt ő, aki olyan
könnyen áldozatul esett Niu fékevesztett udvarlásának! "Amióta
veled lehettem, senki más nő nem érdekel: mindőjükkel
szakítottam, pedig egyik-kel-másikkal már évek óta tart az
ismeretség." Ezt írta Niu egyik levelében; és ez nem lehetett
túlzás, mert Ukifune más forrásból tudta, hogy Niu azt híreszteli,
nem jól érzi magát, és senkit nem fogadhat. Úgy hírlett, hogy
állandóan szertartások és ceremóniák rendezésével bíbelődik,* ez
pedig - az emberek véleménye szerint - egyáltalán nem vallott rá.
Vajon mit gondolna, ha tudná, hogy e percben itt van nála
Kaoru nagy igyekezettel fejtegette, milyen okok miatt
kényszerült rá, hogy olyan hosszú időn át magára hagyja. Niuval
ellentétben, ő nem használt olyan megrázó szavakat, hogy
"kibírhatatlanul gyötrődött", meg hogy "belehal a szerelembe" és
más ilyesmit, Ukifune mégis érezte: csakugyan nagyon fájhat
neki, hogy olyan keveset láthatja. Kaoru rendkívüli meggyőző
erejének titka éppen tartózkodó magatartásában rejlett: néhány
csendes szavának több hitele volt, mint mások szenvedélyes
esküjének, fogadkozásainak. Ha Ukifune csupán úgy nézett rá,
mint kedvesére, most már tudta, hogy annak nem kielégítő, de
afelől nem lehetett kétsége, hogy végső soron a két férfi közül
melyik a jobb barát és védelmező. Rémítette a gondolat, hogy
Kaoru bármikor rájöhet, mi történt. Persze izgató volt, hogy
jómaga, Niu révén, viharos és szenvedélyes szerelem tárgya lett.
De ez mindkettőjük számára kaland csupán - semmi más.
Hamarosan meg.tudnának lenni egymás nélkül is. De megbántatni
Kaorut, éreztetni vele, hogy többé nincs rá szüksége - nem, ez
elképzelhetetlen, hisz enngk az érzésnek mélyek a gyökerei.
Jöjjön, aminek jönnie kell, de ha Kaoru elhagyja, ő, Ukifune,
teljesen elárvul.
Kaoru úgy látta, hogy a lány eléggé ideges és nyugtalan.
Legutóbbi látogatása óta valóban nagyon megváltozott. Mintha
kevésbé volna éretlen és gyerekes. De nem szabad nagyon sokáig
magára hagynia ezen a magányos helyen, ahol nem akad semmi
tennivalója, és folyton csak ül, tépelődik. Nem csoda, hogy elég
beteges állapotba került. Igyekeznie kell, hogy felvidítsa
valamivel.
- Jó újságot hoztam - mondta Kaoru. - A ház, amelyet neked
építtetek a fővárosban, csaknem készen áll. Csak a minap jártam
ott. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod. Folyó húzódik
mellette, de nem olyan ijesztő, mint ez: csendesen folydogál
virágos mezőkön át. Anyám palotája mindössze néhány lépésnyi
távolságra van. Nagyon vágyom rá, hogy a közelemben légy,
valahol, ahol mindennap meglátogathatlak. Ha minden jól megy,
remélem, hogy a jövő hónap vége előtt átköltözhetsz.
Furcsa véletlen, de Niu éppen előző nap érkezett levelében
arról értesítette, hogy sikerült találnia "egy csendes házikót, éppen
olyat, amit keresett. . ." Nos, Kaoru megelőzte, anélkül hogy
tudott volna erről. Ez tehát annyit jelent, hogy teljesen megszakad
Niuval való viszonya. Talán jó is. De emlékezetében hirtelen
megjelent Niu herceg képe, ismét érezte érintését, szorítását.. .
- Rettenetesen boldogtalan vagyok! - tört ki a lányból, és
elsírta magát.
Kaoru csodálkozva nézett rá.
- Nem értem, mi történt veled - szólt. - Mindig annyira
értelmes voltál és türelmes. Nagy megnyugvást jelentett. Csu
pán azt tételezhetem fel, hogy valaki hazugságokat mondott
neked rólam. Csak annyit mondhatok: ha meggondolod, mi
lyen rosszak a2 utak, és mennyire nehéz miniszteri állásban
levő embernek akár csak egy órára is elszabadulnia, feltétele
zed-e, hogy eljönnék, ha csak nem szeretnélek olyan nagyon?
Az ablakhoz vezette a lányt, és figyelték a kelő újholdat.
Hányszor, de hányszor álldogált így Agemakival! És mialatt
Kaoru gondolatai visszakalandoztak a múltba, a lánynak
kétségbeesetten egyre csak ezen az újabb bonyodalmon járt az
esze. Sok nehéz napot megért már, de azok a bajok jöttek és el is
múltak - ettől az egytől azonban nem lesz szabadulás. Köd ült a
hegyeken, s a ködös háttérben halványan idelátszott egy kócsag:
mozdulatlanul ágaskodott egy kopár sziklán. A híd, mintha
nagyon messze lenne, fakón nyújtózott el a ködben. Egyszer-
egyszer, fával megrakottan, elúszott alatta egy bárka.
"Különös, kísérteties hely ez az Udzsi" - gondolta Kaoru. Az
ember még ki sem teszi lábát a küszöbön, és máris annyi mindent
lát és hall, amiben sehol másutt nem lehet része; éppen ezért,
valahányszor visszatér, csak még nehezebben szabadulhat a
múlttól. Annyi emléke tapadt a folyó minden kanyarulatához,
minden fához, hogy ha Ukifune nem lett volna az, aki, Kaorut
akkor is mély megindultság fogja el. Nem csoda hát, hogy most,
amikor együtt volt a lánnyal, aki any-nyira hasonlított a szeretett
hölgyhöz, és akiből - Kaoru nagy örömére - már szinte teljesen
eltűnt régi sutasága és nehéz-
késsége, ami hasonlatosságukat eleinte eltorzította, Kaoru
belefeledkezett a múlt emlékeibe. De Ukifune, minden igyekezete
ellenére, nem tudta visszatartani könnyeit. Kaoru vigasztalta, de
hiába. Végül elmondta ezt a költeményt:
- Tátongó hasadékai fölött lépdelj át könnyedén. Ne félj, hogy
az Udzsi hídja leszakad: erős pallói addig tartanak, mint maga az
idő! . . . Majd meglátod! - tette hozzá.
- A tátongó hasadék és nem más jelenti a veszedelmet a
szerelem világában. Hogyan bízhatnék hát benne, hogy megtart az
Udzsi hídja?
Ez volt Ukifune válasza Kaoru költeményére.
Kaorunak még egyszer sem esett ennyire nehezére, hogy
elhagyja a lányt, de ezen a napon sürgős ügyek késztették rá, hogy
hazatérjen - ámbár valahányszor eljött, mindig is így fordult a
helyzet. Szerencsére minden reménye megvolt már arra, hogy
hamarosan elköltöztetheti a lányt. Kaoru hajnalban indult, és a
nyeregben ülve egyre csak törpengett. Ukifune mintha hirtelen
most lett volna felnőtté, s ettől még vonzóbb társsá vált. De valami
okból mégis szíven ütötte ez: Ukifune most már nagyon-nagyon
emlékeztette Agemakira.
A második hónap tizedik napján kínai verselésből vetélkedőt
rendeztek a Palotában. Kaoru és Niu ís megjelent. A vetélkedőt
alkalmas zenedarabokból összeállított hangverseny nyitotta meg.
Niu elénekelte A szilvafát,* mégpedig olyan csodálatos szépen,
hogy mindenkinek az volt a véleménye: ha Niu akarja, bármely
téren kitűnhet, és bizony nagy kár, hogy annyi idejét elvesztegeti
értelmetlen szerelmi kalandokra.
Hirtelen hóvihar kerekedett, s ez véget vetett a
hangversenynek. Niu visszavonult saját hivatalos lakosztályába,*
s hamarosan csatlakozott hozzá Kaoru és több más barátja.
Frissítőket szolgáltak fel, majd mindnyájan lefeküdtek és
pihentek. Alkonyatkor egyikük kiment egy percre, nyilván
üzenetet küldött valakinek. Utána csak álldogált az ablaknál:
alakja kirajzolódott az égbolton, ahonnan, a szállingózó havon át,
sápadtan hunyorogtak alá a csillagok. Niu is felébredt, és még a
"tavaszi éj sötétségében" is nyomban rájött, ki áll ott. És milyen
verssorokat suttog Kaoru olyan mély érzéssel? "Ma éj-

szaka is, félig kiterített köntösén . . ."* Ezt a néhány szót kapta
csak el, de a célzást nem lehetett félreérteni. Niu ugyan nyomban
visszafeküdt, és úgy tett, mintha aludna, de lelke annál inkább
háborgott. Kaoru tehát mégis mélyen érez a lány iránt!
"Igazságtalanul ítéltem meg - töprengett Niu. - Bizonyosra
vettem, egyedül az én számomra gyötrelmes a gondolat, hogy a
lány ott vár éjszakáról éjszakára!"
Egyrészt meghatódott, lám: valaki más is éppen úgy érez, mint
ő. De ugyanakkor elfogta a kétségbeesés. Mert ha Kao-rut
valóban komolyan érdekli a lány, milyen esélye lehet jómagának,
hogy ilyen szeretőt kiüssön a nyeregből?
Másnap reggel olyan magasan állt a hó, hogy csak nagy
nehezen lehetett átjutni a császári udvarba. Amikor Niu megjelent
a trón előtt, hogy átadja költeményét, mindenkinek az volt a
véleménye, hogy a herceg rendkívül kellemes, szép ember. Kaorut
ugyan mindössze egy-két év választotta el Niu-tól, de ő ilyen
alkalmakkor annyira megfontoltan viselkedett, annyira kiült arcára
felelősségének tudata, hogy jóval idősebbnek látszott Niunál.
Mindenkinek az volt a megállapítása, hogy ő a főúri méltóság és
előkelőség mintaképe; a császár igazán nem is választhatott volna
jobban:* ritkán látni olyan embert, akiben a műveltség és a
gyakorlati dolgokban megnyilvánuló tehetség ilyen magas fokon
együtt található.
Miután felolvasták és megtárgyalták a költeményeket,
szétoszlott a társaság. Egy sereg ember körülfogta Niut, és azt
bizonygatta neki, hogy az ő verse volt a legjobb. Niunak sejtelme
sem volt róla, mit mondhatott, azt sem tudta, hogyan lehetett
képes bármit is összehozni, hiszen gondolatai egész idő alatt
messze jártak. Annyira gyötörte új fölfedezése, hogy néhány nap
múlva, minden óvatosságot félretéve, újra elment Udzsiba.
A fővárosban már csak itt-ott, foltokban lehetett látni havat, de
a hegyekben még igen magasan állt. Így aztán még nehezebb volt
rátalálni a keskeny ösvényre. Niu kísérői némelykor derékig
gázoltak a hóban, vissza-visszacsúsztak, s bizony boldogak lettek
volna, ha már újra otthon lehettek volna az ágyukban. Micsiszada,
a Palotában betöltött állása mellett,
a szertartásügyi hivatal helyettes titkára volt, és nehezen tudta
összeegyeztetni méltóságával, hogy felgyűrt köntössel legyen
kénytelen gázolni a hóban, akár egy közönséges málhahordó.
Niu előzőleg üzenetet küldött, hogy jön. De amikor
megérkezett, kiderült, hogy nem várták - nyilván az erős havazás
miatt. Ráadásul igen későre járt. Üzenetet küldött Ukonnak. Ez
elcsodálkozott, hogy a herceg ilyen körülmények között
egyáltalán vállalkozott az útra. Úrnője szintén. Ukont nagyon
aggasztotta ez az újabban kialakult helyzet: jobban érezte, mint
valaha, milyen végzetes lenne, ha kiderülne e titok. Súlyos teher
volt számára az is, hogy minden intézkedést teljesen ráhárítottak
ebben a bonyodalmas helyzetben. Ha lett volna bátorsága, szíve
szerint most egyszerűen elküldte volna Niut; ehelyett azonban
bizalmába vont egy Dzsidzsu nevű, igen okos lányt, akiről tudta,
hogy Ukifune szereti, és megbízik benne. Dzsidzsu szentül
megfogadta, hogy senkinek sem szól egy árva szót sem, s így
kettesben végre minden feltűnés nélkül be tudták csempészni Niut.
A herceg ruhája csuromvizes volt, s mihelyt belépett a házba, a
melegben a szokottnál is erősebben érzett illatszerének szaga. Más
körülmények között ez kellemetlen lett volna, de jelen esetben
csak megkönnyítette a cselt.
Niunak semmi kedve nem volt hozzá, hogy elhagyja a házat,
mihelyt kivilágosodik, és mivel Ukon nem tudta biztosítani, hogy
napközben megfelelő rejtekhelyet talál számára -pedig nappal
nyilván nehezebb a rejtegetés -, Tokikatával elintéztette, hogy a
folyó túlsó partján rendelkezésére álljon egy házikó. Valamivel a
hajnali szürkület előtt megjelent Tokikata, és jelentette, hogy
minden készen áll.
- Azt hiszem, meg leszel elégedve az elhelyezéssel -mondta.
- Miféle újabb bolondság ez? - töprengett Ukon sűrű
hunyorgás és ásítozás közepette, mert megint kirángatták ágyából,
és míg sietve csomagolta Ukifune holmiját, úgy vacogott a foga,
mint holmi rongyokba öltözött gyerkőcnek, akit kizavarnak a
hóba, hogy ott játsszék.
- Jobb lesz. ha itt maradsz, és vigyázol a dolgokra. Ezt a
kislányt magunkkal visszük - jelentette ki Niu, Dzsidzsura
mutatva. Egy szót sem szólt arról, hová mennek, csak karjába
kapta Ukifunét és kivitte a házból.
Ügy látszott, hogy egyenesen a folyó felé tartanak. Ott ringott a
kis csónak. Ukifune gyakran elnézte már ablakából, és el sem
tudta képzelni, hogy valaha is használták, hiszen egy csöppet sem
látszott biztonságosnak. Most aztán eltaszították a parttól.
Rettenetes hosszúnak tetszett az út, mire elérték a túlsó partot. Niu
érezte, hogy a lány riadtan megkapaszkodik benne. Felhőtlen
hajnal volt; a körös-körül elterülő víz fodrozódó hátán meg-
megcsillant a holdfény.
- Egy percre megállunk a szigetnél - mondta Niu, de már
meg is érkeztek a nagy kősziklához, amelyet holmi folyó há
tára telepitett kertté alakították át. - Narancsfa-szigetnek ne
vezik - mondta. - Nem csodálatos, hogy a szirt tetején is
meg tudták telepíteni? Csupán egy lapátnyi termőföldet ad
janak neki, és máris terebélyesedik zöldje, télen, nyáron, ezer
esztendőn át. . . Narancsfa, ki e kis szigetet koronázod, előbb
veszíted el hűséges leveleidet, mintsem kihűlne a mi szerel
münk heve!
így szólt Niu költeménye. Ámde a lány még most is az út-
jukkal járó veszélyekre gondolt, ezért így válaszolt:
- Tavaszról tavaszra hűségesen megtartja fogadalmát a
narancsfa, de vajon hová sodródik a Csónak Úrnője?
Niu nem neheztelt bizalmatlansága miatt, még kevésbé korholta
érte; a helynek és pillanatnak olyan varázsa volt, hogy a lány
bármit tett vagy mondott, Niu mást sem érzett, csak elragadtatást.
Végre kiszálltak a túlsó parton, de még volt egy kis gya-
logútjuk. Niu nem engedte, hogy másvalaki vigye Ukifunét,
Tokikata viszont látta, hogy egy kissé bizonytalanul lépdel
terhével, ezért szorosan a nyomában haladt, és egyszer-egyszer
segítséget nyújtott neki. Ki lehet ez az asszony, törte a fejét, és
hogyan kerülhetett Udzsiba, ha egyszer annyira rangos személy,
hogy senki más nem érhet hozzá, csak egy császári herceg?
A ház, ahová igyekeztek, Tokikata nagybátyjának, Inába

helytartójának falusi birtokán áll. Egyszerű tanyai ház volt,

minden berendezés nélkül, csupán néhány durva fonatú paravánt
és más furcsa holmit találtak bent, amilyet Niu még sohasem
látott. Igen rosszul volt védve a szél ellen. Olvadáskor megroskadt
nagy hókupacok zárták el az udvart, és még egyre hullt a hó.
A vihar azonban csak rövid ideig tartott. Csakhamar ragyogón
kisütött a nap: Ukifune ott ült a fényben, mely szikrát hányt az
ereszről lecsüngő jégcsapokon - Niu még sosem látta őt ilyen
szépnek. Mindkettőjükön igen egyszerű ruha volt, mert Niu
vadászkabátot viselt - ezt vette fel az utazásra, ál-öltözetnek, a
lány pedig, amikor a nap kisütött, levetette kabátját: rendkívül
csinos és karcsú volt, sima fehér alsóruhájában. Ö azonban úgy
érezte, hogy nagyon zilált a külseje, és szerette volna rendbe hozni
magát. Úgy látszott azonban, itt nincs lehetősége, hogy
félrevonuljon, s így elszánta magát, hogy úgy jelenik meg Niu
előtt, ahogy éppen van. Niu pedig semmi kifogásolnivalót nem
talált rajta. Egyszerű ruházatát sokkal tetszetősebbnek látta, mint
azokat a rafináltan összeállított ruhákat, ahol az ujjat és
nyakszegélyt díszítő seregnyi hajtás szépen összehangolt
szövésmintákkal és színárnyalatokban sorakozik egymás mellett.
Roku no Kimi sohasem mert volna ilyen ruhában megjelenni
előtte. Nem, még Kozeri sem. De ez a lány kiállta a próbát. ,.Ez a
Dzsidzsu is egészen csinos" - gondolta Niu.
- Nem mondták meg nekem, ki vagy - mondta, Dzsidzsu-hoz
fordulva. - Ez persze nem is olyan nagy baj, csak te ne mondd
meg, hogy én ki vagyok.
A lány boldog volt, mert a herceg leereszkedett hozzá és
megszólította. Ukifune nagyon szerette volna, ha Dzsidzsu nincs
ott, és magában azon töprengett, vajon hány embert akar még
beavatni Ukon a titokba.
A ház felügyelője is ott tartózkodott. Elhitették vele, hogy
Tokíkata az uraság, Niu és a többiek pedig a szolganép. Nagy
reverenciával be is vezette Tokikatát a fő helyiségbe, és
leválasztotta azt a részt, ahol Niu tartózkodott. Tokikata, amikor
hallotta, milyen megkülönböztetett tisztelettel beszél vele az

a fickó, úgy érezte magát, mint akit csiklandoznak, és alig bírta

megőrizni komolyságát.
- Jobb lesz, ha megtudod, miért is jöttem ide - mondta
végül. - Tanácsot kértem egy jóstól, s az, sajnos, feltárta előt
tem, milyen nagy veszedelmet rejteget számomra, ha a fővá
ros határain belül maradok. Azt mondta, pillanatnyilag az a
legbiztosabb, ha bezárkózom és senkit sem fogadok. így hát
arra kell kérnem téged, engedd át nekem ezt a házat.
A felügyelő tökéletesen látta el feladatát: egy lelket sem
engedett be. A szerelmesek csodálatosan szép napot töltöttek
együtt. De ha történetesen Kaoru hozta volna ide Ukifunét, a lány
vajon nem éppen ilyen boldogan halmozta volna el
simogatásaival, gyengéd szavaival és kedveskedéseivel? Biztosan
így lett volna! - állapította meg keserűen Niu, és haragvó
féltékenységében arról kezdett mesélni a lánynak, milyen
tisztelettel bánik Kaoru a Második Hercegnővel, és menynyire
retteg attól, hogy bármit is tegyen, ami sértené a hercegnő
büszkeségét.
A teljes őszinteség azonban azt is megkövetelte, volna, hogy
megemlítse, milyen verssorokat suttogott Kaoru akkor éjszaka, a
Palotában, az ablaknál állva. Ámde Niu még csak célzást sem tett
erre.
Tokikata gondoskodott egy kis gyümölcsről, s ezt saját maga
szolgálta fel. Némi vizet is hozott mosakodáshoz.
- Nehogy meglásson barátunk, a felügyelő! - intette Niu. -
Ha észreveszi, mit művelsz, majd nem áraszt el olyan hódoló
szavakkal, mint ma reggel!
Dzsidzsunak szintén boldog napja volt. Ö nem volt az a fajta,
aki elszalasztja a kínálkozó alkalmat, ha van férfi a közelben,
méghozzá ötödik rangosztályba tartozó tiszt.* Úgy érezte, hogy
bizony nagy szerencse érte.
Ukifune elnézett a folyón át a túlsó part felé, és látta, hogy
ismét sűrűn hull a hó. Mindössze néhány fa csúcsa látszott ki a
ködből, és jelezte a helyet, ahol az udzsi ház áll. A hegycsúcsokon
azonban sütött a nap - mintha tükrök csüngtek volna alá a fényes
égboltról. Niu most újra arról mesélt, milyen kalandos útja volt,
amikor az elmúlt éjszaka Udzsiba jött.

- Ahol a legmélyebb volt a hófúvás, ahol jég roppant a talpam

alatt, csalhatatlanul megtaláltam az utat - csak te jelentettél
számomra útvesztőt!*
A házban csupán holmi durva írótábla akadt. Niu elhozatta, és
megírt néhány szépírási gyakorlatot, mégpedig ilyen sorokból:
"Ámbár Kohata falujában lovat kaphattam vol-na ... *
"Mint a pehely, melyet a dérlepte part hótorlaszairól felkap a
forgószél, majd tovalibben a levegőben és eltűnik -én is így fogom
végezni életemet" - itta Ukifune egyre erőtlenebb, szétfolyó
írásjegyekkel. A "levegőben"* szó egészen kiállt a sorból, s így
nyomban szemet szúrt Niunak. Kissé elpirult, fölkapta a számára
nem kellemes mondanivalójú költeményt, és darabokra tépte. De
az a gondolat, hogy a lány még ingadozik, korántsem hűtötte le
hevét, sőt ösztökélte. Azt hitte, már meghódította; de ma éjszaka
megmutatja neki, mi az igazi szerelem.
Az ürügy, amelynek alapján engedélyt kapott, hogy az udvart
elhagyhassa, fölöslegessé tette, hogy másnap este előtt
visszatérjen, s így elég hosszú időt tölthettek együtt. Ügy érezték,
hogy ezúttal csakugyan megismerték egymást. Niu vará-
zsosabbnak látta a lányt, mint valaha, és úgy érezte, hogy Ukifune
is nagyon szereti. Ukonnak sikerült becsempésznie némi ruhát és
egyéb holmikat. Ukifune végre rendbe hozhatta a haját, és
szilvavirágpiros köpenyében, alatta sötét bíborszín ruhájával,
kellemes látványt nyújtott. Dzsidzsu szintén igen csinos
öltözékben jelent meg. Különös szabású köntösben jött be. Niunak
éppen ez esett a keze ügyébe: lehúzta a lányról, és Ukifune térdére
borította, hogy le ne fröcsköljék ruháját, mialatt mosdatják.
Micsoda izgalom támadna még az Első Hercegnő*
lakosztályában is - pedig udvarhölgyei között sokan a birodalom
legelőkelőbb családjaiból származtak -, ha ilyen teremtés, mint
Ukifune, hirtelen megjelenne köztük! Niu és Ukifune egész nap
furcsa és roppant gyerekes módon játszott. Dzsidzsu némelykor
azt sem tudta, merre kapja a tekintetét. Komolyabb pillanatokban
Niu újra meg újra előhozakodott tervével, hogy

Ukifunét titokban elviszi a fővárosba. Megpróbálta kicsikarni

belőle, esküdjék meg, hogy addig nem találkozik Kaoru-val. A
lány válaszul kezébe temette arcát és sírt. Ha Ukifune még akkor
is így érez, amikor vele van, mi reménye lehet arra, hogy hű
marad hozzá a közbenső időben? - töprengett Niu. Tombolt
dühében, sőt még sírt is. Ideje azonban lejárt, mert már csaknem
éjfél volt. A csónakhoz siettek. Ismét karjában vitte a lányt.
- Látod, olyat teszek érted, amit ő - holtbiztosán tudom -
sohasem tett meg. Remélem, ezt elismered! - mondta.
Ez bizony igaz volt. A lány bólintott; ez valamennyire
megnyugtatta Niut. Ukon a szárnyas ajtóban várta őket:
beeresztette úrnőjét.
Ez is elmúlt. Niu ismét otthon volt, és folytatta megszokott
Nidzso-in-beli életét. Nagyon rosszul érezte magát, és teljesen
étvágytalan volt. És ez így ment nap nap után. Mindenki
észrevette, mennyire lesoványodott. Roppant nyugtalanító volt. A
Palotában mindenki megdöbbent; komor hangulat lett úrrá az
egész udvaron.
Udzsiban még bonyolultabbá vált a helyzet: visszatért az öreg
dajka - egy ideig ugyanis lányánál volt, hogy gyermeke születése
körül segédkezzék. A fontoskodó öreg hölgy hűségesen
ragaszkodott úrnőjéhez, és egy pillanatra sem tágított mellőle.
Ezért aztán Ukifunénak csak nagy nehézségek árán sikerült
elolvasnia Niu rövid alkalmi üzeneteit. Ukifune anyja elégedetten
látta, hogy Kaoru milyen háztartást biztosít Udzsiban. De arra
számított, hogy ez a lánya szempontjából sok tekintetben kevéssé
kielégítő megoldás ideiglenes lesz csupán. Minél hamarabb elviszi
a lányt - ha kell, akár titokban is - valami közelibb és elérhetőbb
helyre, annál jobb lesz mindkettőjük számára. Az asszony már fel
is készült arra, hogy hasznosítsa magát, és segítséget nyújtson
Ukifunénak, ha néhány udvarhölgyre és szolgálólányra lenne
szüksége városi háztartása részére. Ami Ukifunét illeti, azelőtt ő is
szívesen gondolt arra a fővárosi csendes házra, ahol Kaoru
naponta meglátogathatja; most azonban valahányszor eszébe jutott
ez az egykor vágyva vágyott fordulat, lelki szeme előtt
nyomban megjelent Niu
képe - Niu nevetése, könnyei, szenvedélyes ölelése,
szemrehányásai. Nem, nem bírná elviselni, hogy bezárják
valahová, ahová Niu nem jöhet utána... Szörnyű volt! Ha csak
egy percre is lehunyta szemét, máris Niuval álmodott.
Napokon át szünet nélkül esett az eső. Niu jól tudta, hogy a
hegyi út amúgy is járhatatlan, még ha ő szabadon jöhetne-mehetne
is, és nem lenne bezárva, "akár selyemhernyó a gubó-jába",* a
császári pár felséges gondoskodásának jóvoltából. Most még
sokkal hosszabban írt Ukifunénak, mint régebben. "Mintha
vaksötétbe mereszteném tekintetemet, hisz nemsokára már a
felhőket sem látni, amelyek faludat elrejtik, olyan sűrűn zuhog az
eső." Így szólt a költeménye.
Niu írásában, bármilyen felületes és hanyag volt is a stílusa,
valóban akadtak vérbeli tehetségre valló részletek, bámulatosan
szárnyaló, merész sorok. Ukifune igazán különös teremtés lett
volna, ha életének éppen legfogékonyabb korszakában nem jelent
számára izgalmas élményt minden ilyen levél. De minduntalan
rádöbbent, hogy Kaoru kevésbé szenvedélyes jelleme valójában
sokkal csodálatraméltóbb. Ráadásul Kaoru révén ismerte meg
először a szerelmet. Barátságuk jelentette számára az egész életet,
és nem is tudta elképzelni nélküle. És milyen szörnyűség lenne ez
anyja számára, hiszen folyton kérdezősködik, mikor fogja Kaoru
visszahozni őt a fővárosba. "Milyen kevéssé ismerik a szülők
gyermekeiket! Bizonyos, hogy anyám sohasem hitte volna ezt
rólam!" - gondolta Ukifune. Persze mindenki azt mondja, hogy
Niu teljességgel megbízhatatlan. De feltéve, hogy ebben az
esetben valóban megteszi, amit ígért, elviszi őt a fővárosba, és
minden idejét neki szenteli - mi lesz akkor Kozerivel? Elgondolni
is nehéz. Viszont azt sem lehet feltételezni, hogy e világon bármit
is sokáig titokban lehet tartani, és még ha a dolog ennyiben marad
is, egészen bizonyos, hogy Kozeri csakhamar tudomást szerez
róla. Nem sikerült-e Niunak is - Kaoru minden elővigyázatossága
ellenére - sokkal kevesebb áruló jelből rájönnie az ő és Kaoru
kapcsolatára? "El tudnám viselni, hogy elveszítem - állapította
meg Ukifune, ahogy gondolatai újra visszatértek Kaorura -, ha
szabad akarna lenni. De azt már nem bírom

el, hogy saját bűnösségem és őrületem fordítja majd ellenem . . ."

Megint jött egy levél. Ezúttal Kaorutól. Niu írása azonban igen
terjedelmes volt, és akadtak benne hosszú részek, amiket Ukifune
még nem is olvasott. Úgy érezte, helyesebb, ha előbb
végigolvassa Niu levelét. Elő is vette, Kaoru levele pedig ott
hevert felbontatlanul. Ukon és Dzsidzsu sokatmondó pillantásokat
váltottak.
- Nem tudom hibáztatni - jegyezte meg Dzsidzsu később.
- Bármilyen csinos is őkegyelmessége, vannak egyéb dol
gok is. amik teljesen függetlenek a külsőtől, s ezek sokat
nyomnak a latban. Tudom, mit beszélek, mert láttam Niu her
ceget, amikor valóban elemében volt. Ha én úrnőnk helyében
lennék, nem unatkoznék itt tovább, hanem valami állást vál
lalnék a császárnő udvartartásában. Ott aztán megtalálnák a
módját, hogy időnként találkozzanak.
- Nos, nem kétséges, hogy te kinek a pártján állsz - mondta
Ukon -, pedig mit lehet ezt tudni? Én például nem hiszem,
hogy a herceg felveheti a versenyt őkegyelmességével. Külső
ben és más ilyesmiben még meglehet. De ha szellemről és jel
lemről van szó . . . Én bizony sajnálom, hogy így fordultak a
dolgok. Nem hiszem, hogy bármi jó származhat belőle.
Bár Ukon nem tudta olyan könnyen venni a dolgot, mint
Dzsidzsu, megnyugvás volt számára, hogy akadt valaki, akivel
megbeszélje az ügyet - "valaki, aki segít neki a hazudo-zásban",
ahogy ő mondta.
"Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni. Szeretném, ha
gyakrabban írnál. Tudod, hogy nem. az én hibám .. ."
Kaoru levele rövid volt. A szélére ezt a költeményt írta:
"Itt szűnni nem akaró eső zárja el szemem elől az elsötétült
világot. Vajon a messzi Udzsiban milyen magasra szökött a
fenyegető ár? . . . Sokkal többet gondolok rád, mint valaha"
- fűzte még hozzá.
A költeményt fehér papírcsíkra írta, és a szokásos módon
hajtogatta össze. Kaoru írásában nem akadt különösebb szépség,
de Ukifune mindig úgy látta, hogy finom és érdekes a keze
vonása. Különös ellentétet jelentett a két levél: Kaorué
szemre hosszú volt, de tartalmában rövid, Niué szokatlanul
hosszú, de olyan apróra hajtogatva, mint a szerelmes leveleket
szokás.
- Jobban tennéd, ha előbb a hercegnek válaszolnál, mert most
senki sincs a közelben - tanácsolta Ukon.
- Ma nincs kedvem válaszolni rá - felelte Ukifune, de
másolófüzetébe ezt írta: "Rászolgáltál a nevedre!* Mi
bizonyíthatná ezt jobban, mint az én életem - ó, te falu a Jamasirót
bejáró Udzsi folyó gázlójánál!" Újra meg újra elővette a képet,
amelyet Niu rajzolt neki. Vajon találkoznak-e még? Be kellett
látnia, hogy a dolog nem megy, nem mehet így tovább. De
szörnyű volt a gondolat, hogy bezárják valahová, ahová Niu nem
jöhet utána. "Belefáradtam, hogy mint egy hontalan felhő,
hegycsúcsról hegycsúcsra vándoroljak, de, ó, bár én is eltűnhetnék
az égbolt felhőgomolyagában!" "Egyetlen habfodor sem jelezné . .
."*
Mindössze ennyit írt Niunak. A herceg szemét elfutotta a
könny. Mélyen megindította, hogy a lány ennyire szívére veszi
elválásukat, és szinte látta, amint ott ül Ukifune szomorúan,
magányosan.
Kaoru esőt megéneklő versére Ukifune így válaszolt: "Hogy
van-e kint árvíz, nem tudom, de mi könnyeim árját méri, azt
mutatja, hogy számomra valóban sötét a világ."
Kaoru, a maga nyugodt módján, újra meg újra áttanulmányozta
a levelet. Úgy érezte, hogy Ukifune nehéz időket élhetett át, és
részvéttel volt iránta. Még akkor is ez járt az eszében, amikor
éjszaka a Második Hercegnőnél volt, mert egyszerre csak
megszólalt:*
- Van valami, amit már egy ideje szeretnék elmondani ne
ked, de nem voltam bizonyos benne, mi lesz róla a vélemé
nyed. Pedig mindez már elég régen történt. . . Valaki, akit
régóta ismerek, messze, vidéken él, igen szerencsétlen körül
mények között, és úgy érzem, el kellene hoznom a városba.
Amikor fiatal voltam, nem vonzott az élet, amelynek sűrűjé
ben éltem, és az volt a szándékom, hogy a lehető legrövidebb
időn belül mindentől megválók, és napjaimat valami távoli
kolostorban, békésen fogom leélni, A lány tisztában volt ezzel.

tudta, hogy rám nem számíthat. De hogy veled házasságot

kötöttem, a helyzet nyilvánvalóan változott. Látja, hogy most már
nem vonulhatok vissza a világtól még akkor sem, ha ez lenne az
óhajom, és attól félek, szívtelenségnek tartaná, ha nem lépnék
közbe, és nem tennék valamit érdekében.
- El sem tudom gondolni, miért tételezed fel, hogy bármi
kifogást emelek ez ellen! - válaszolta a hercegnő.
- Nem, természetesen nincsen semmi okod, hogy szót emelj
ellene - mondta Kaoru. - Inkább attól félek, hogy a császár
teljesen megtévesztő értesülést kap az ügyről. Tudod, hogy az
emberek milyen vakmerően felnagyítanak mindent. Ámbár
meglehet, hogy ez nem is számít: őfelsége hamarosan meglátná,
hogy nincsen oka az aggodalomra.
Különös gondja volt arra is, hogy a munkálatok, amelyeket
azon a házon végeztetett, ahová Ukifunét akarta elszállásolni,
minél kevesebb feltűnést keltsenek. Nem is hozott hozzá külső
segítséget, hanem az egész feladatot csatlósára, Nakanobura bízta.
Szerencsétlenebbül már nem is választhatott volna, ugyanis
Nakanobu lánya, mint emlékszünk, Niu könyvtárosának, Mi-
csiszadának volt a felesége. Az asszony természetesen mindent
tudott arról, min dolgozik az apja, és hamarosan az egész dolog
Niu fülébe jutott.
- Ügy hallom, hivatásos festőket nem is alkalmaznak -
mondta Micsiszada -, a díszítést teljes egészében saját em
bereivel oldja meg. De néhányuknak van érzéke az ilyen dol
gokhoz, és azt hiszem, őkegyelmessége felügyelete alatt igen
szép munkát fognak végezni. -
Niu azonnal elrohant a város külső kerületébe. Tudta, van ott
egy ház, mely hamarosan megürül. A saját öreg dajkájáé volt ez a
ház. Az asszony férje vidéken kapott állást, és úgy volt, hogy
rövidesen el is foglalja posztját.
- Nem a magam részére kell - magyarázkodott Niu. - Egy
barátomnak szeretnék segítségére lenni, hogy elrejtőzhessen.
Roppant fontos, hogy azonnal, találjak neki valami helyet.
A dajka férjének nem nagyon tetszett, hogy ilyen célra
átengedje a házát valakinek, akit nem is ismer. Ámde nyilván-

való volt, hogy Niu mindenáron meg akarja szerezni a házat, és

tekintve, hogy ő kérte, nemigen lehetett visszautasítani.
Egyszóval ezt elintézte! Nagy kő esett le szívéről. Megígérték,
hogy a hónap harmincadikán birtokába is veheti a házat, és semmi
okát nem látta, miért ne költöztesse át Ukifunét még ugyanazon a
napon. Irt neki: közölte tervét, és óva intette, nehogy egyetlen szót
is ejtsen róla bárki előtt. Hasztalan lett volna arra gondolni, hogy
elmegy Udzsiba. Az udvarnál olyan kötelezettségei voltak, hogy
nem szabadulhatott el, de Uki-íune is azt írta, hogy öreg dajkája
már teljesen berendezkedett ott, és bármi történik, mindenről tudni
akar - az ő éberségét pedig olyan nehéz lenne kijátszani, hogy
nemigen érdemes megkockáztatni a látogatást.
Kaoru közölte, hogy már véglegesen döntött a negyedik hónap
tizedike mellett. Ukifune korántsem érezte, hogy "ha egy hullám
csábítana, mennék . . ."* Rémítette, hogy sürgősen döntenie kell.
Úgy érezte, el kell mennie innen ahhoz, hogy átgondolhassa a
dolgot: itt, Udzsiban, ahol annyi minden történt, nem tud
határozni. Megkérdezte anyját, nem mehetne-e hozzá egy kis
időre. Sajnos, Szakon felesége éppen szülés előtt állt, és a ház
tömve volt papokkal meg varázslókkal. Ugyanezen okból egy
isijamai útról sem lehetett szó.* Végül is anyja jött el Udzsiba. Az
asszony az ajtóban az öreg dajkával találkozott, ez áradozva
dicsérte a szöveteket, amelyeket Kaoru küldött, hogy a komornak
ruhatárát kiegészítse.
- Az ember azt hinné, hogyha már őkegyelmessége ennyit
fáradt vele, legalább valami szépet hoznak ki belőle! De hát az
öreg mamának* nincs ebbe beleszólása! Magunk közt szólva,
amikor megnéztem, mit csináltak, gondoltam is, hogy még soha
életemben nem láttam így elpocsékolni finom kelmét!
Álmukban sem jutott eszükbe, sem a dajkának, sem az
anyának, hogy elég egyetlen szó, egyetlen pillantás, és Kaoru
máris rájön, mi van Ukifunéval. Akkor pedig egykettőre vége
szakad a vidám előkészületeknek! Pedig aznap is érkezett levél
Niutól, aki ebben arra kérte a lányt: szentül ígérje meg, hogy
elfoglalja a felajánlott búvóhelyet. "Ne gondold, hogy magadra
foglak hagyni. Itt nagyon könnyű lesz eljutnom hoz-

zád, de ha tízszerte messzebb kellene is mennem, esküszöm, nincs földi

hatalom, mely megakadályozhatná, hogy beállítsak, még akkor sem, ha
ez azzal járna, hogy utána egész életünket kiközösítve kell leélnünk."
"Vajon komolyan gondolja, amit ír? Csak tudnék végre határozni!" -
sóhajtott fel Uki-fune.
- Szerintem egy cseppet sem vagy jó színben - mondta az anyja. -
Sohasem láttalak ilyen soványnak és sápadtnak.
- Már napok óta ilyen - mondta a dajka. - Biztosan valami baja van.
Egy morzsányi ennivalót sem tudok belediktálni.
- Nem gondolod, hogy valami rontás van rajta? - kérdezte az anya. -
Félek, hogy valami ilyesmiről lesz szó.
- Nos, nekem volt valami gyanúm, hogy mi lehet ez - szólt a dajka -,
de hogy a minap nem tudott elmenni Isijamába, az nem éppen erre vall*
A lány elpirult, és tenyerébe rejtette arcát. Éppen ebben az órában
kelt
át a folyón Niuval! Ragyogón sütött a hold. Éppen ilyen éjszaka volt,
mint ma is. Valamiképp urakodnia kell magán, hogy sírva ne fakadjon. A
sírással végképp nem segíthet semmin.
Az anya szeretett volna hallani a régi időkről, ezért elküldött Ben no
Kimiért. Ez valahogy Agemaki utolsó napjairól kezdett beszélni - hogy
milyen rettenetesen szívére vette a dolgokat, sokáig tépelődött még azon
is, amin már nem lehetett segíteni, és hogy milyen szörnyű volt
tehetetlenül szemlélni, amint lassan halálra emésztette magát.
- Ha élne - folytatta Ben no Kimi -, ugyanolyan helyzet
ben lenne, mint húga, Kozeri. Igen, minden bánata örömre
változott volna.
"És mi lenne akkor az én szegény lányommal?" - gondolta az anya
önkéntelenül. Minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, ha a dolgok így
mennek tovább, Ukifune jó úton van afelé, hogy éppen olyan kedvező
helyzete alakuljon ki, mint Kozerinek.
- Nagyon aggódtam a lányom miatt - mondta. - De úgy
látszik, most már jóra fordul minden. Viszont félek, hogy
ezzel vége szakad a mi nyugodt beszélgetéseinknek, mert ha

lányom elköltözik a fővárosba, többé nem tudok ide eljönni. Pedig

nagy öröm lenne számomra, ha még többet hallhatnék azokról a
régi időkről.
- Mivel az vagyok, aki vagyok* - mondta Ben - nem hiszem,
hogy jó társaságot jelentenék bárki számára is. Ukifunét is csak
nagyon keveset láttam, amióta itt van. De bizonyos, hogy nagyon
fog nekünk hiányozni. Ha az ő érdekét nézem, akkor viszont
nagyon örülök, hogy elmegy innen. Az ember itt mindentől el van
vágva. Egyáltalán nem fiatal lánynak való hely ez. Bizonyos,
hogy Kaoru hamarosan talál valami jobb megoldást; ő soha nem
másítja meg a szavát. Nem mond-tam-e neked mindjárt, hogy nem
vette volna gondjába lányodat, ha nem érez iránta nagyon mély
vonzalmat? Most láthatod, hogy tudtam, mit beszélek.
- El kell ismernem, hogy mindeddig maga volt a megtestesült
kedvesség - bólintott az anya. - Persze az ember nem tudhatja,
hogy később miként alakulnak a dolgok. Mindenesetre nagyon
hálás vagyok neked, hogy összehoztad kettőjüket. Kozeri egy
időben szintén nagyon kedves volt hozzá, de amikor Ukifune a
Nidzso-inben járt, közbejött valami kellemetlenség, s ezért
kénytelen voltam elhozni onnan. Szegény lányom igen nehéz
időket élt át!
- Nem nehéz megfejteni, milyen kellemetlenség érhette -
jegyezte meg Ben mosolyogva. - Botrányos állapot! Az emberek
nehezen szánják el magukat, hogy tisztességes lányt elengedjenek
oda szolgálatba. Taju egyik lánya csak a minap mesélt nekem
erről. "Egyébként nagyon rokonszenves úr -mondta. - De az a
dolga az ember idegeire megy: nagyon megnehezíti úrnőnkkel
való kapcsolatunkat."
"Pontosan így van!" - állapította meg Ukifune, ugyanis ágyában
fekve hallotta az egész beszélgetést. Sajnos, nála jobban ki is
tudhatta az igazságot?!
- Ne mondd! - kiáltott fel az anya. - Milyen szörnyű!
Kaoru persze már nős. De nem látom be, miért jelentene ez
nehézséget? Ez nem olyan, mint ha mindketten egy fedél alatt
élnek. Nos, reméljük a legjobbakat. Nagyon sokat töpreng
tem, mire el mertem magam határozni. Nem hiszem, hogy jobb

megoldást találhattam volna lányom számára, és remélem, hálás

érte. Annyit mondhatok, ha mindazok után, hogy annyit
fáradoztam, az ő hibájából rosszra fordulnának a dolgok -arra
gondolok, ami a Nidzso-inben történt -, ámbár megszakadna a
szívem, ha elveszíteném, nem tudnám elviselni, hogy a szemem
elé kerüljön.
Ukifune minden szót hallott, és ereiben megfagyott a vér. Ez
mindent eldönt. Végeznie kell magával, mielőtt kiderül a dolog.
De hogyan?
- Általában szeretem hallgatni a rohanó víz zúgását - je
gyezte meg az anya -, de ez a dübörgés merőben más. Sze
rintem szörnyen nyomasztó, ez a szegény gyerek pedig hónap
számra ezt hallgatja. Nagyon is megértem, hogy Kaoru egy
perccel tovább nem hagyja itt, mint szükséges.
Most mindenki történeteket mesélgetett róla, milyen sebes
folyású az Udzsi, és milyen szerencsétlenségeket okoz, amikor
megárad.
- Csak a minap történt, hogy a híd felügyelőjének kis uno
kája megcsúszott és beleesett, amikor elrúgta a csónakot. Máig
sem találták meg a holttestét. Csodálkoznál, ha tudnád, hány
embert nyel el évente a folyó!
"Ez az!" - villant át Ukifune agyán. Hogyan is nem gondolt rá
már előbb? Senki sem tudná meg, hová lett. Anyja és a többiek
persze egy ideig nagyon szomorúak lennének, de hamarosan
túljutnának rajta. Ha viszont hagyja, hogy a dolgok tovább
fejlődjenek, amíg csak Kaoru rá nem jön mindenre - nem, ezzel
nem tud szembenézni! Örök szégyent és nyomorúságot jelentene.
Ez az út viszont annyira könnyű: egy perc, és mindennek vége.
Végre túljutott a kétség és a határozatlanság kínjain. Agya most
világosan dolgozott: a legapróbb részletekig eltervezte, miképpen
fogja végrehajtani a dolgot. Vége is lesz. Mielőtt még bárki is
keresni kezdené, már vége is lesz; semmi sem jöhet közbe. De
azért szomorú dolog búcsút mondani az életnek . . .
Anyja észbontó makacssággal egyre a költözködés
lebonyolításáról fecsegett. Hirtelen visszatért Ukifune egészségi
állapotára.

- Azt hiszem, könyörgést kellene tartanod érte - mondta a dajkának -,

és a megtisztulási szertartás* sem tenne rosz-szat ... - Sejtelmük sem
volt
arról, hogy az istenek már visz-szautasították Ukifune áldozatát.*
- Remélem, nem kell túlságosan sok asszonyt magával vinnie -
folytatta az anya. - jobban is szeretném, ha a lányok közül nem is vinnél
el
senkit, csak ha biztos vagy benne, hogy minden tekintetben megfelelnek.
Nem kétlem, hogy a hercegnő józanul ítéli majd meg a helyzetet. De ha
mégis támadnának nehézségek, néhány tapintatlan és tapasztalatlan lány
roppant sok bajt okozhat. Észrevétlenül tartsd szemmel őket, és figyeld
meg, hogyan viselkednek . . . No, mennem is kell - szólt végre. - Nem
akarok éppen most* hosszú időre távol maradni hazulról.
Soha többé nem fogja látni az anyját? Ukifune nagyon vágyott arra,
hogy néhány nyugodt órát tölthessen vele, mielőtt elutazik, és egészségi
állapotára hivatkozva azt indítványozta, hogy ő is hazamegy anyjával
együtt.
- Ügy érzem, jót tenne nekem, ha egy kicsit otthon lehetnék! -
mondta.
- Attól tartok, e pillanatban szó sem lehet erről - mondta az anyja.
-
Nemcsak a húgod miatt. A ház tele van varrónőkkel; a te ruháidat
készítik, amelyeket majd a városban fogsz viselni. Őket is alig tudjuk
elhelyezni. Ha majd a városban leszel, sokat láthatjuk egymást. És még
ha "Take-uba költöznél is, amely a világ végén van",* akkor is szerét
ejteném, hogy meglátogassalak. Ezt magad is jól tudod. Csak azt
szeretném, bár olyan helyzetben lennék, hogy többet tehetnék érted!
-tette
hozzá szomorúan, amikor indulni készült.
Aznap még egv levél érkezett Kaorutól. Hallotta, hogy Ukifune nem
jól érzi magát, és szeretett volna újabb híreket kapni. "Reméltem, hogy
személyesen elmehetek - írta -, de az utolsó pillanatban váratlanul
rengeteg tennivaló szakadt a nyakamba, s így nem tudok elszabadulni.
Attól félek, igen nehéz, nyugtalanító időszak előtt állsz."
Niutól is jött egy igen hosszú és izgatott hangú levél. Utolsó
üzenetére
Ukifune még most sem válaszolt. Niu azt írta, hogy

azonnal határozza el magát. "Elviselhetetlen már azt lesni-várni, merről

fúj a szél!" A két küldönc már találkozott itt azon az esős napon, és
most
ismét szemtől szembe kerültek egymással. Kaoru embere felismerte a
másikat - gyakran látta Micsiszada házában.
- Mi szél hoz erre ilyen gyakran, vazallus? - kérdezte.
- Jó barátaim vannak itt - felelt az ember.
- Nagyon finom levelet hoztál "jó barátaidnak"! Ámde a mi
vazallusunk* egykettőre elrejti levelét. Mondd, barátom, miért ez a nagy
titkolózás?
Az ember látta, hogy elárulta magát.
- Igaz, ami igaz - szólt -, a levél nem az enyém. Uram,
Tokikata,* küldte az egyik itt lakó udvarhölgynek.
Kaoru küldönce nem látta okát, miért lenne ez a történet bármivel is
igazabb az előbbinél, de mivel mások is hallották beszélgetésüket, nem
látta ésszerűnek, hogy e percben tovább firtassa a dolgot. De értelmes
fickó volt, és amikor mindketten átadták az üzenetet, félrehívta a
kíséretében levő egyik apródot, és utasítást adott neki, kövesse nyomon
Niu emberét a fővárosban.
- Vigyázz, hogy észre ne vegyen - intette. - Azt szeretném tudni,
valóban Tokikata úr házába megy-e?
- Nem Tokikatához ment - számolt be a fiú, amikor később eljött,
hogy jelentést tegyen. - Egyenesen Niu herceg palotájába igyekezett, és
átadott egy levelet Micsiszada úrnak.
Niu küldönce természetesen rendkívül elővigyázatlanul járt el, de
csupán egyszerű szolga volt, aki semmit sem tudott az udzsi szerelmi
viszonyról, és sejtelme sem volt róla, hogy nyomon követik.
Amikor Kaoru küldönce át akarta adni az Udzsiból hozott levelet, ura
éppen távozni készült.
A császárnő egy kis időre beköltözött az új palotába,* és Kaoru éppen
oda tartott egy nem hivatalos jellegű látogatásra. Csupán egy-két úr volt
vele, hiányzott a megszokott, seregnyi fullajtárja és kísérője. A küldönc
átadta a levelet az egyik úrnak és hozzáfűzte:
- Amikor ma odaát voltam, valami különöset vettem ész-

re. Gondoltam, érdemes lesz utánajárni a dolognak, és úgy

látszik, nem nagyot tévedtem. Kaoru fél füllel hallott valamit.
- Mi az, aminek érdemes volt utánajárni? - kérdezte csak
úgy mellékesen, amint kilépett a házból.
A nemesúr, akinek átadták a levelet, közvetlenül mellettük állt.
A küldönc csak nézett Kaorura, és látszott, hogy habozik.
- Rendben van - mondta Kaoru -, majd máskor!
Látta, hogy bizalmas természetű a dolog.
A császárnő nagyon rosszul volt. Minden gyermeke köréje
gyűlt, és lakosztálya zsúfolva volt emberekkel, akik mind azért
jöttek, hogy érdeklődjenek, és kifejezzék együttérzésüket. Úgy
látszott azonban, hogy csak a szokásos roham jött rá a
császárnőre. Mint a császári titkárság tagjának, Micsiszadának is
joga volt őfelsége elé járulni, ámbár csak későn került rá a sor.
Mivel tudta, hogy itt találja Niut, magával hozta az Udzsiból
érkezett levelet. Azt mondták neki, hogy ura az udvarhölgyek
közös termében tartózkodik. Niu az ajtóhoz jött, hogy átvegye a
levelet. Ott állt, és sietve feltörte a pecsétet, amikor Kaoru, a
császárnő szobájából jövet, éppen arra ballagott. Mulattatta,
milyen hévvel kap Niu a levél után; egy pillanatra megállt a
folyosón és eltűnődött: kitől kaphatta a levelet. Niunak annyi
bájos barátnője van. Csupán annyit látott, hogy a levelet vékony,
rózsaszín papírra írták, igen apró kézírással. Niu tekintete úgy
tapadt a levélre, hogy látszott: igen komoly a dolog.
"Kíváncsi vagyok, mikor veszi végre észre, hogy itt
álldogálok!" - gondolta Kaoru, s ekkor látta, hogy Jugiri éppen
közeleg az átjáróban.
Kaoru köhentett egyet, s erre Niu végre felpillantott.
- A nagykancellár! - szólt oda figyelmeztetőn Kaoru.
Jugiri azonban már odaért, és még láthatta, amint Niu sietve
ruhája redőibe rejti a levelet. Éppen megkötötte övét, amikor
Jugiri odalépett.
- Visszamegyek - mondta Jugiri. - Nem hiszem, hogy ez
valami új dolog, de már régen nem volt ilyen rohama, és meg
vallom, eléggé megijeszt. Azt hiszem, szertartást kell rendezni
a Hieizanban. Érintkezésbe kell lépnem az apáttal.
Elviharzott és magával vitte Niut is. Későre járt, a látogatók
már mind elmentek. Niut a hercegek és az udvaroncok serege
követte Jugiri lakosztályába. Kaoru valamivel később ment át.
Hazafelé menet eszébe jutott, hogy a küldönc, aki Udzsiba vitte
a levelét, nyilván valamilyen személyes jellegű dolgot akart neki
mondani. Meg akarta tudni, hogy mi az. Kísérői megálltak, hogy
fáklyáikat meggyújtsák. Kaoru intett a küldöncnek.
- Mi volt az? - kérdezte. - Most nyugodtan elmondhatod.
Az ember elmondta, mi történt.
- Mondd meg gyorsan - szólt Kaoru döbbenten -, miféle levél
volt, milyen volt a külseje?
- Jómagam persze nem láttam - jelentette ki a küldönc -, de az
apródnak a szeme elé került. Meg is kérdeztem, milyen volt a
levél, ő pedig azt mondta, rózsaszín papírra írták. "Pirosas színű,
könnyű, finom fajta papír" - szó szerint így mondta.
Ezzel el is dőlt a dolog. Látszott, hogy az ember igen ügyesen
járt el. E pillanatban azonban lehetetlen volt tovább faggatni, mert
Kaoru kísérői ismét hallótávolságban jártak. De ennyi is elég volt!
Hogyan tudott Niu kapcsolatot találni a lánnyal? Egyáltalán
hogyan szerezhetett tudomást létezéséről? Döbbenetes! Azt
gondolta, hogy ott kint, Udzsiban, sok mérföldnyi messzeségben,
ilyen szempontból biztonságban lehet a lány. "Ámde ha valaki
annyira ismeri Niut, mint én, igazán gyerekes volt ez a feltételezés
- morfondírozott magában. - De ha már kalandvágyában így
bebarangolja az országot, lehetne benne annyi tisztesség, hogy
valami más helyet szemel ki. Utóvégre én vezettem be oda. Senki
sem fáradozhatott volna többet, hogy egyengesse az útját, és íme,
így fizet érte! Igazán gyalázatosan viselkedett!" Mennyire más
magatartást tanúsított ő Kozeri iránt, pedig éveken át igazán
mélységesen szerette! És még ha kevésbé lett volna tartózkodó,
viselkedése még akkor is egy szemernyit sem hasonlított volna
Niu magatartására. Hiszen Kozerit már évek óta közelről ismerte,
mielőtt még Niu szemet vetett rá, és hogy úgy döntött, hogy
kapcsolatuk maradjon meg a mai keretek közt, ez azért történt, mert
bizonyos okokból kínos lett volna számára, ha barátságuk más jelleget
ölt. Az emberek zöme bolondnak tartaná, mert elszalasztott ilyen
alkalmat.
Nehéz volt megérteni, hogyan tudott Niu ilyen kapcsolatot fenntartani,
éppen most, amikor anyja otthon* tartózkodik, és lakosztályában
reggeltől késő éjszakáig hemzsegnek a látogatók. Alig hihető, hogy
valóban kint járt volna. Niu nem járha-tott-kelhetett kedvére, mint más
emberfia. Igaz, számtalan szerelmi kapcsolatot volt képes fenntartani -
de
mindig valahol a közelben, ahová megszökhetett néhány órára, és vissza
is tért, mielőtt még felfedezték távollétét. Udzsi azonban nem egy
macskaugrásra van - Kaoru ezt igazán jól tudta. Eszébe ötlött viszont,
hogy Niu egyszer-egyszer rejtélyesen eltűnt. Nemrég egy álló napig nem
találták. Aztán milyen hűhót csaptak az egészségi állapota körül! Nem ez
volt az első eset, hogy Kaoru ilyen állapotban látta Niut. Önemésztő
nyugtalansága ugyanilyen állapotba juttatta évekkel ezelőtt, amikor a
körülmények folytán nem láthatta Kozerit. Kaorut az is gondolkodóba
ejtette, hogy Ukifune, aki tudja, hogy alig néhány hét múlva elköltözik
Udzsiból, mostanában nagyon lehangolt. Ez persze sok mindenre
világosságot derít. "Persze nem nagyon vonzza, hogy olyan helyen kell
majd élnie, ahol én bármikor felbukkanhatok" - gondolta bánatosan.
Bizony, milyen keveset tud az ember arról, ami más lelkében
lejátszódik! Ö, Kaoru, mindig nemes és melegszívű lénynek tartotta
Ukifunét, aki inkább nagyon is rá hagyatkozik. És közben folytonosan
benne élt ez a visszataszító sóvárgás. Undorító. Nyilván azok közé a nők
közé tartozik, akik egyetlen napig sem tudnak meglenni szerető nélkül.
Minden bizonynyal benne is megvan ugyanaz a kellemetlen hajlandóság,
ami megrontotta Niut. Igazán pompásan összeillenének. Nagy kedve
volna egyszerűen megszakítani vele minden kapcsolatot, s aztán
gondoskodjék róla Niu, ha kedve tartja. De talán jobb lesz meggondolni,
mielőtt ilyet tesz. Nyilvánvaló, hogy ha Ukifune hivatalosan is házának
úrnője volna, semmiképpen sem bocsáthatná meg neki ezt a ballépést; az
adott körűimé-
nyék között azonban okosabb, ha még egyszer próbára teszi a
lányt. Neki, Kaorunak, bizonyára nagyon hiányozna, ha soha
többé nem láthatná -, ámbár teljesen megváltozott a lányról
alkotott véleménye.
Egy dolog azonban bizonyos: ha ővele már nem törődik, és
végleg elhatározta, hogy sorsát összeköti Niuval, Ukifunéra
rettenetes kiábrándulás vár. Niu érti a módját, hogyan kell eljárni
ilyen helyzetben. Nincs, amit meg ne tenne egy nőért, amíg az
vonzza. Amikor azonban vége ennek, nemigen fáradozik, hogy
megtudja, mi is történt a nővel. A legtöbbször -Kaoru két-három
ilyen esetre emlékezett - egyszerű komorná-nak helyezte el a nőt
húga udvartartásában. Fájdalmas lenne végignézni, amint ez
megismétlődik Ukifunéval.
Végül bármire szánja is el magát, első lépésként érintkezésbe
kell lépnie Ukifunéval, és ki kell derítenie, hogyan állnak a
dolgok. Elhívatta szokott küldöncét, félrevonta és megkérdezte,
vajon Micsiszada úr látogatja-e még Nakanobu lányát. Az ember
azt válaszolta, hogy amennyire ő tudja, most is eljár hozzá.
- És azt mondod, hogy mindig ugyanazt a küldöncöt küldi
Udzsiba? Úgy látom - folytatta Kaoru álnokul -, hogy Nakanobu
lányától hallhatott valamit, mi van ott, és kísérletet tett, hogy
érintkezésbe lépjen hölgyemmel, de egyáltalában nem azért,
mintha tudta volna, milyen kapcsolatban áll velem .. . Vigyázz,
nehogy kövessenek - tette hozzá. - Nem óhajtom mindenkinek
tudomására hozni, kinek szólnak a leveleim.
 Az ember meghajolt. Hogy Micsiszada állandóan értesüléseket
kapott Kaoru magánügyeiről és különösképpen az udzsi
helyzetről, az csakugyan igaz. Ha a küldönc helyénvalónak érzi,
érdekes felvilágosítást adhatott volna arról, hogyan szivárgott ki a
titok. Arcáról ezt le is lehetett olvasni, de Kaoru nem tartotta
helyesnek, hogy egy egyszerű szolgáját túlságosan bizalmába
vonja, ezért tartózkodott attól, hogy tovább kérdezősködjék.
Ismét egy levél! Szerencsésebb körülmények között Ukifuné-
nak hízelgett volna, hogy így özönlenek hozzá a levelek, de most
mindez csak nyugtalanította és feldúlta. Ez a levél azon-

ban mindenesetre nagyon rövid volt. Mindössze ez a költemény

állt benne: "Azt hittem, előbb "támad fel a tenger, hogy a hegyen
álló fák csúcsát is elbontsa!" A levél szélén pedig ez állt:
"Mindenáron kerüld el a botrányt!"
Ukifunéval rémületében fordult egyet a világ. Levegő után
kapkodott. Lehetetlen válaszolnia! Kitől tudhatja? Mennyit tudott
meg? Ha elárulja, hogy megértette a célzást,* akkor szemlátomást
beismeri vétkét. Ha nem utal rá, az is ugyanolyan gyanús lehet.
"Visszaküldöm, mert nyilvánvalóan tévedésből hozták nekem -
írta. - Rosszul vagyok, többet nem írhatok . . ."
Kaoru, amikor a levél visszaérkezett hozzá, óhatatlanul
megcsodálta a lány okosságát, hogy ilyen ügyes kibúvót talált.
Sohasem hitte volna, hogy ennyire talpraesett. Persze
felháborította, hogy ilyen arcátlanul elbánnak vele, de mégis úgy
érezte, hogy a dolog inkább mulattatja, mint bosszantja.
Ukifune viszont egyáltalán nem volt olyan mámoros
hangulatban, mint Kaoru gondolta. Minden hiába! Mit is
használhatott az a válasz? Csupán arra ingerelheti Kaorut, hogy
magában még határozottabban megfogalmazza, amire már elég
világosan célzott. De az is elég, hogy tudja a dolgot. Ilyen
körülmények között elképzelhetetlen az élet.. .
Ukon fontoskodva bejött.
- Miért nem vettél elő másik papirost? Nem tudod, hogy
szerencsétlenséget jelent, ha bárkinek visszaküldőd a levelét? -
kérdezte méltatlankodva.
- Nem tudok kiokosodni belőle - dünnyögte Ukifune. -Azt
hiszem, tévedésből hozták ide.
Az az igazság, hogy Ukon - bár tudta, nem lett volna szabad
megtennie - titokban felbontotta a levelet, mielőtt átadta a
küldöncnek, mert igen furcsállta, hogy visszaküldik.
- Azt hiszem, neked és a hercegednek elég nehéz dolgotok
lesz - mondta -, hiszen őkegyelmessége már nyomon van.
Ukifune arcát elöntötte a vér.
"Ki mondta neked?" - Ukifunénak már nyelvén volt a kérdés,
mert nem tudta, hogy Ukon látta a levelet, és úgy vélte, már
valami hír kapott lábra, s Ukon csupán azt ismétli. De

képtelen volt beszélni a dologról. Elviselhetetlennek érezte, hogy

ezek most mind az ő ügyével foglalkoznak. Úgysem tudnák
megérteni, mi történt, elítélnék, mintha bizony ő tehetne a
dologról - pedig nem így van. Ami történt, szükségképpen történt,
azért, mert úgy kellett jönnie. Így volt ez egész életében . ..
Fáradtan visszahanyatlott, és már majdnem elaludt, amikor bejött
Dzsidzsu.
- Tudod - mondta Úkon a lánynak - mindez félelmetesen
emlékeztet valamire, ami Hitacsiban történt. . . Persze egészen
más rangban levő emberekkel, egyébként azonban hajszálra így
játszódott le. A nénémnek két férfival volt kapcsolata. Mindketten
bolondul szerelmesek voltak beléje, ő pedig nem tudta, melyiküket
válassza. Egészben véve azonban úgy érezte, hogy inkább a
másodikhoz vonzódik, s amikor emez rájött, féltékenységből
megölte vetélytársát. Ami a nénémet illeti, mindkét férfit egy
csapásra elvesztette, mert az, aki megmaradt, soha többé a tájára
sem jött. A tartománynak súlyos veszteséget jelentett az eset. A
meggyilkolt fiatalember igen erős volt, az a fajta, akiből pompás
katona lesz, a másik pedig a helytartó egyik legjobb embere. A
történtek után azonban nem maradhatott meg állásában. Tetejébe a
nénémet is elbocsátották, mivel a helytartónak az volt a
véleménye, hogy ha ilyesmi történik, abban végeredményben
mindig a nő a hibás, és nem akarta megtartani szolgálatában. Az
eredmény az lett, hogy amikor mindnyájan visszatértek a
fővárosba,* a lányt otthagyták. Nem hiszem, hogy valaha is
viszontlátjuk. A te dajkád,* úrnőm, még ma is sír, valahányszor
csak a nénémet említik. Szörnyű csapás ez mindnyájunkra. Azt
mondod, hogy rosszkor emlegetem ezt az esetet. De nem árt
emlékezetünkbe idézni, hogy amikor hasonló bonyodalom támad,
nincsen különbség a hitacsi parasztok és az itteni főurak között - a
kockázat ugyanaz. Nem mintha most bárkinek is veszélyben
forogna az élete. Az ilyen rangos embereknél ez nem történhet
meg. De számolni kell büszkeségükkel: olyan dolgok eshetnek
meg, amiken az egyszerű nép könnyen túlteszi magát, náluk
azonban rosszabb, mint a halál. Ezért mondom, úrnőm, gyorsan
határozd el magad. Ha úgy érzed, jobban szereted a herceget, mint

őkegyelmességét, és ha azt hiszed, hogy a herceg komolyan

szeret, mondd meg nekik. Ebben nincsen semmi szörnyűség
Semmit sem használ, ha itt fekszel, és tönkremégy a
rémüldözésben. Nem tehetek róla, de azt hiszem, anyád részéről
nagy hiba, hogy ekkora hűhót csap, és dajkád sem teszi jól, hogy
ennyire sürgeti a dolgot, amikor még minden bizonytalan. Ki
tudja, hol leszel akkor, amikor őkegyelmessége elkészül? Ügy
tudom, más tervek is vannak veled kapcsolatban, s ezek
gyorsabban megvalósulhatnak.*
- Hogyan mondhatsz ilyesmit a szemébe? - szólt közbe
Dzsidzsu. - Csak megrémíted! Hallgass rám, úrnőm. Ne tö
rődj másokkal! Csupán a magad szívétől kérj tanácsot. Hama
rosan rá fogsz jönni, melyik utat válaszd. Ha a herceg mellett
döntesz, senki sem fog rosszat gondolni rólad. Mindnyájan tud
juk, hogy ilyen dolgokban az ember nem tud parancsolni ön
magának. "Úgy történik, ahogy a sors akarja" - én mindig ezt
mondom. Ha a herceg - remélem, nem haragszol, ha beszélek
erről - annyira törődik veled, amint látható is, hiba volna
hagyni, hogy belehajszoljanak a költözködésbe. Ha a helyed
ben lennék, addig nem is találkoznék őkegyelmességével, míg
az egészet nyugodtan át nem gondoltam, és el nem szántam
magam.
 Tanácsa nem volt pártatlan, mert Dzsidzsu maga is erősen
vonzódott Niuhoz.
- Remélem, hogy minden jóra fordul - mondta Ukon. -
Imát mondattam érted mindkét helyen, Hacuszéban és Isija-
mában is. Nem is tudom, mit tehetnék még ezenfelül. Mégis
attól tartok, hogy igen hamar elkövetkeznek a bajok. Őkegyel
messége birtokain, itt körös-körül, mind csupa kötekedő em
ber él, és mostanában Udzsi is tele van velük. Annak az em
bernek, akit Udonerinek hívnak, és akit intézőnek helyeztek
ide, nagy hatalma van. Őkegyelmessége jamasirói és jamatói
birtokain a legtöbb bérlő valamiképp kapcsolatban áll vele.
Taju például - a tiszt, akire ezt a házat bízták - Udoneri veje.
Persze mindenki tudja - ahogy az előbb mondtam is -, attól
nem kell félni, hogy az olyan urak, mint a herceg és Kaoru
úr, valaha is ölre mennek. Ezek az emberek azonban mások.

Utóvégre durva falusi fickó mind. Felváltva vannak itt

szolgálatban, és mindegyik csapat azért felelős, ami őrségének
ideje alatt történt. Ha csak a legcsekélyebb baj történik, ők lesznek
felelősek érte, ezért nem is lehet csodálni, ha néha elvetik a
sulykot. Most már elmondhatom neked, mennyire féltem egész
idő alatt, amikor Niu azon az éjszakán átvitt a folyón. Egy
teremtett lélek sem volt vele. Persze azért rendezte így, hogy
feltűnést ne keltsen. De ha azok elfogják a herceget, aki egyedül
volt, és olyan öltözékben, mit lehet tudni, minek nézik? Még
elgondolni is rossz.
Ezek - gondolta Ukifune - valami okból már mind biztosra
veszik, hogy valójában ő már rég Niu mellett döntött. Ez nem
igaz. Valóban, ha visszatekintett azokra az órákra, amelyeket a
herceggel töltött, egyáltalában nem úgy érezte, hogy valóságosan
átélte mindazt, ami történt. Niu felajzottsága, szenvedélyes
ölelései. . . hogyan is támadhatott benne ilyen szenvedély őiránta?
Nem, az egész teljességgel valószerűtlennek tetszett. Nem is Niu
miatt emésztette magát - asszonyai higgyenek, amit akarnak. Az a
tudat nyugtalanította, hogy elvesztette gyá-molítóját, egyetlen
hűséges barátját, aki az egész idő alatt mellette állt. Igen, igazuk
van. Ezt a történetet csak a halál zárhatja le, ámbár nem úgy, mint
Ukon az imént mesélte.
- Ukon, drága Ukon! - sóhajtotta, Ügy szeretnék meghalni.
Rettenetesen boldogtalan vagyok. Nem hiszem, hogy az ország
legszegényebb és legmegtiportabb emberei között van még olyan
nyomorult sorsú, mint én!
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Látom, nem kellett volna úgy
beszélnem, de azt reméltem, hozzásegítlek, hogy elszánd magad.
Ámbár nem tudom, mi van veled az utóbbi napokban. Mindig
olyan nyugalommal fogadtad a dolgokat, az ember nem is tudta
volna megmondani, bánt-e valami vagy nem. Pedig gyakran elég
természetes lett volna, ha bánt. De amióta ez az ügy tart, valahogy
minden apróságot a szívedre veszel.
Ennyit azokról, akik be voltak avatva a titokba. Az öreg dajka úgy
látta, hogy minden pompásan halad, és nagyon jókedvű volt. Az
újonnan érkezett lányok közül maga
köré gyűjtötte a legcsinosabbakat, és azok segítettek neki a
szövetek festésében.
 - Olyan kedves kis teremtések. Nem óhajtod, hogy néhá
nyan bejöjjenek, és játsszanak veled? - kérdezte Ukifunétól.
- Nem szeretem, hogy egész nap csak fekszel. Nem óhajtanám,
hogy megbetegedj, éppen akkor, amikor útra kelünk a városba.
Múltak a napok; Kaoru nem jelentkezett, de egyik reggel
Udoneri, a főfelügyelő, akinek fontos szerepéről Ukon suttogva
beszélt, váratlanul beállított, és közölte, hogy valamelyik hölggyel
szeretne beszélni. Rekedt hangú öregember volt, aki modorában
egy csöppet sem törekedett finomságra, viszont nagyon is adott a
tekintélyre, ami pedig furcsa ellentétben állt faragatlan és lompos
megjelenésével.
- Egyenesen őkegyelmességétől jövök - szólt Udoneri. -
Üzent, hogy látni kíván, és ma reggel odamentem. Egyebek
között beszélt azokról az intézkedésekről, amelyek a ház éj
szakai őrizetére vonatkoznak. Azt mondta, abban a hisaemben
volt, hogy az én embereim ellátják ezt a feladatot, különben
küldött volna a fővárosból éjjeliőröket. Úgy látszik, valaki azt
mondta neki, hogy éjszaka idegenek hatoltak be a házba, és
enyelegtek az itt lakó nőkkel. "Ha ez így van - mondta -, a
ti embereitek eresztették be őket. Hiszen nekik fel kell szólí
taniuk mindenkit, aki arra jár. Mivel magyarázod ezt?" Én
semmit sem tudtam az egészről. "Egészségi állapotom egy idő
óta nagyon rossz - mondtam* -, s így magam nem lehettem
az éjszakai őrségben, de megbízható embereket válogattam
össze, és nagyon szigorú utasításokat adtam nekik. Ha bármi
rendellenesség történt, azok biztosan jelentették volna." Erre
azt mondta, hogy sokkal szigorúbban kell őriznünk a házat,
és értésemre adta, hogy ha még egyszer előfordul ilyesmi, ko
moly bajba kerül mindenki, aki éppen őrségen volt. Annyi bi
zonyos, hogy én nem tudom, miről van szó. Viszont ez a pa
rancs, és ennek engedelmeskednünk kell!
Ukon nem válaszolt. A hír valóban még a bagolyhuhogá-son is
túltett.
- Nos, mit szólsz hozzá? - kérdezte Ukon Ukifunét. -
Ugye, nem tévedtem nagyot, amikor azt mondtam, hogy őke-

gyelmessége nyomon van? És hogy ennyi időn át nem adott

magáról életjelt. . . Kellemetlen dolog.
A dajka fél füllel hallott valamit Udoneri látogatásáról.
- Igazán nagyon örülök neki - jegyezte meg. - Az utóbbi időben
sok betörés akadt errefelé. Ezek az őrök eleinte egészen jól
teljesítették kötelességüket. De mostanában az a szokásuk, hogy
aludni térnek, és másokat állítanak maguk helyett, csupa szedett-
vedett népséget, akik azt sem tudják, hogyan kell megszervezni az
éjszakai őrjáratot.
"Teljesen igaza van - gondolta Ukifune. - Bármely percben
valami rettenetes történhet.* Nem késlekedhetem."
Legnagyobb megdöbbenésére ebben a pillanatban levél érkezett
Niutól, amelyben azt írta, hogy szenvedélyesen vágyik látására.
Csak egyetlen útja volt, hogy megmentse a helyzetet. Sok ember
élete forog kockán* - vélte -, s ha a sajátját feláldozza, csak azt
teszi, amit hasonló körülmények között más nők is megtettek már
előtte, mégpedig ugyanolyan módon, ahogy ő tervezi.* Ha élni
óhajt, elkerülhetetlen katasztrófa vár rá; de ha meghal, egy idő
múlva senki sem törődik vele. Anyját persze feldúlná egy időre,
de ott van a többi gyermeke, akivel törődnie kell, és hamarosan
megvigasztalódnék. "Sokkal súlyosabb lenne számára - gondolta
Ukifune -, ha annyi tervezgetés és reménykedés után azt kellene
látnia, hogy nyomorúságosan tengetem az életemet, hontalanul,
tönkretéve, mindenkitől megvetve."
E finom, törékeny teremtés láttán senki nem tételezte volna fel,
hogy ilyen terveket sző, még kevésbé, hogy végre is hajtja. De
zsenge ifjúságában egyáltalában nem volt része olyan nyugodt és
védett életben, ami a legtöbb lánynak osztályrészül jut. Hitacsi
elvadult hely; Ukifune sokat látott és hallott, és már
gyermekkorában olyan bátorságra és önállóságra tett szert, ami
egyébként meglepő lett volna.
Átnézte papírjait, és eltépett mindent, ami terhelő lett volna rá:
darabonként elégette a lámpa lángjánál, vagy a folyóba dobta.
Asszonyainak zöme nem is furcsállta ezt. Költözködni készült, s
így egészen természetesnek látszott, hogy minden ócska lomtól -
írásgyakorlatoktól, rajzvázlatoktól és más egyéb

papírtól - meg akar szabadulni, hiszen sok felgyülemlett, mióta itt

élt. Dzsidzsu azonban felismerte egyik-másik megsemmisített
írást, és hevesen tiltakozott.
- Nem szívesen látom, hogy ilyesmit csinálsz - mondta.
- Az ember persze nem óhajtja, hogy mindenki beleolvasson az
ilyesfajta leveleibe, hiszen írójának legbensőbb érzéseiről szólnak.
Az ilyesmit egy doboz legmélyére kell tenni, s mindig
belepillanthatsz, ha kedved tartja. Még olyan sok örömödet lelnéd
bennük. Nézd csak, milyen szép papirosra vannak írva
- arról már nem is beszélek, mennyi kedvesség áll bennük. El
sem tudom képzelni, hogyan van szíved megsemmisíteni őket.
Igazán nem értem!
- Mit zaklatsz? Vagy nem tehetem azt, amit jónak látok?
Tegyük fel, hogy valami történik velem - és úgy érzem, nem
élek már sokáig -, nagyon kínos lenne az ő számára,* ha meg
találnák ezeket a leveleket... És egyáltalán: akár életben ma
radok, akár nem, Kaoru tudomást szerezhet ezekről a levelek
ről, és nem szeretném, ha azt gondolná, azért őriztem meg
őket, mert nagyon fontosak voltak számomra.
Ukifune nyugodtan nézett szembe sorsával. Csak egyvalami
bántotta. Nemegyszer hallotta - ámbár nyilván nem nagyon
megbízható forrásból -, hogy az eljövendő életben nagy hátrány,
ha valaki hátrahagyja szülőjét.*
A tulajdonos, akitől Niu bérbe vette a házat, a harmadik hónap
huszonnyolcadikán készült indulni tartományába. Most már
huszadika is elmúlt. Niu azt írta Ukifunénak, hogy a
huszonnyolcadikára virradó éjszaka érte jön. "Ukonon és Dzsid-
zsun kívül senkinek sem szabad tudnia a dologról; én
természetesen egy árva szót sem ejtek róla senkinek. Bízzál
bennem!" Valószínűleg vissza kell majd fordulnia, mielőtt még
egyáltalán elérné a házat, el fogják űzni - Niu esetleg azt hiszi,
hogy éppen Ukifune utasítására -, egyetlen szónyi magyarázat
vagy búcsú nélkül. És ha véletlenül sikerül is kijátszania az
őrséget, mi értelme, hogy bejöjjön? Ahogy a dolgok állnak,* most
semmi reménye, hogy biztonságban eljuthat az ő szobájába.
Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy Niu fogadkozik,
könyörög és végül bánatosan távozik . . .

Újra kezdődött! Niu képe - pedig mennyi erőfeszítéssel űzte el!

- most ismét megjelent előtte, és nem bírt tőle szabadulni. Szereti
Niut, szenvedélyesen szereti. Minek is tagadná? És felkapta
levelét, arcához szorította, és hiába is próbálta elfojtani könnyeit.
- Ugyan, ugyan, drága úrnőm, hogyan tehetsz ilyesmit!
Szemtanúid vannak! Máris ámuldoznak, hogy mi lelhetett!
Szerintem helyesebb, ha felülsz, és illően megválaszolod a
levelet. Tudom, miről van szó. Aggódsz, mert nem tudod, hogyan
tud majd elvinni innen. Ne töprengj ezen. Én majd mindent
elintézek. Igazán furcsa lenne, ha nem tudnánk valamiképp
kicsempészni - egy ilyen magadforma parányi teremtést!
- Elég! Elég! Nem bírom! - szólalt meg végre Ukifune
zokogás közepette. - Soha, egyetlen pillanatra sem volt
szándékomban megengedni neki, hogy elvigyen! "Őrültség az
egész! És újra meg újra szóba hozza, mégpedig úgy, mintha már
bele is egyeztem volna, holott ez eszem ágában sem volt! Meg
vagyok rettenve! Mit tudhatom, miféle őrültséget akar elkövetni!"
Niu nagyot csalódott. Kezdettől fogva érezte, hogy Ukifune
valójában nem nagyon lelkesedik a tervéért, most pedig, hogy
végleges formában vetette fel, még csak nem is válaszol.
Valószínű, hogy Kaoru ismét ott van, s így nem meglepő, hogy
amikor Ukifune kénytelen választani, inkább Kaoruhoz szegődik,
hiszen az ő szempontjából ez könnyebb és biztonságosabb -
elmélkedett Niu. Azt biztosra vette, hogy Ukifune nagyon szereti,
vagy legalábbis szerette, de az Udzsiban tett látogatásai között
levő nagy szünetek alatt Ukifune komornái közül azok, akik be
voltak avatva a titokba, nyilván mindent megtettek, hogy
úrnőjüket ellene hangolják. Nem tudott mit tenni. Igyekezett
kiverni fejéből az egész dolgot, de sehogy sem sikerült. Legalább
azt meg kell tudnia, mi történt, Nem maradhat ebben a
nyugtalanító, bizonytalan helyzetben, hiszen bármi teendője van,
képtelen összpontosítani gondolatait. Minden kockázatot vállalva,
módot kell rá találnia, hogy elmenjen.
A szokott helyen éppen át akart bújni a sövényen, amikor
egy kórusban elhangzó, nyers rikoltás megállította. Gyorsan
visszavonult, sebtében irt néhány sort, és odaadta annak a
szolgájának, aki mindig is vitte Udzsiba szóló üzeneteit. Az őrök
jól ismerték ezt az embert, de ez is meglepődve tapasztalta, hogy
nem engedik be. Éppen magyarázkodni kezdett, hogy a hölgy
részére sürgős üzenetet hoz fővárosban lakó anyjától, amikor
megpillantotta az egyik asszonyt, aki Ukon mellett dolgozott, és
mivel tudta a nevét, odahívta a sövényhez.
"Ó, egek, ez sehogy sem megy!" - sóhajtotta Ukon, amikot
elolvasta Niu üzenetét.
"Bocsásd meg, hogy elküldelek - írta Ukon -, de mit tehetek?
Ma éjszaka szó sem lehet erről."
Mit jelentsen mindez? Miért rejtik el előle Ukifunét? Niu
kétségbeesetten töprengett. Végső menedéknek ott volt még
Dzsidzsu.
- Hozzá tudnál férni valamiképpen? - kérdezte Niu To
kikatától. - Tudd meg, tehet-e valamit?
 Tokikata nem az az ember volt, aki ilyen helyzetben
megtorpan. Fondorlatos csellel átjutott az őrségen, és elintézte,
hogy Dzsidzsut kiküldjék hozzá.
- Ügy látom, semmit sem tehetek - mondta a lány. - Az
őrök azt mondják, parancsuk van, hogy mindenkit feltartóztas
sanak - nyilván maga őkegyelmessége adhatta ezt az utasí
tást -, így nincs rá lehetőség, hogy a herceg bejöhessen.* Biz
tos vagyok benne, hogy szegény úrnőm is ezért emészti magát.
Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy a herceg megteszi ezt
a hosszú utat, pusztán azért, hogy elküldjék. Annyira feliz
gatja ez, hogy egészen belebetegszik. De ma éjszaka nagyon
résen van az őrség. Egyszer már visszaküldték a herceget, és
ha rajtakapnák, hogy újból próbálkozik, attól félek, erőszakot
alkalmaznának vele szemben. Azon az éjszakán, amikor majd
eljön Ukifunéért, Ukon meg én valamiképp elintézzük, hogy
kicsempésszük úrnőnket. Erről majd még értesítjük.
Dzsidzsu azt is elmagyarázta, milyen nehézségeik vannak a
dajkával és a többi fontoskodó asszonysággal.
- A herceg őfenségét még nem láttam ilyen izgatottan ké
szülődni, mint a mai útra. Borsódzik a hátam, hogy olyan hír-

rel térjek vissza: nem megy a dolog. Ide figyelj! Nagy segítség
lenne, ha velem jönnél, és segítenél a magyarázkodásban.
- Nem szívesen tenném - mondta a lány. - Nem engem
óhajt látni.
Tokikatának mégis sikerült rábeszélnie. Most már nagyon
későre járt. Niu már nyeregben ült, és visszavonult egy bizonyos
távolságra. Kísérői nem nagyon lelkesedtek feladatukért.
Csapatukat időről időre a faluból jött kutyák egész falkája
ólálkodta körül, és csaholásukból ítélve, egy csöppet sem lehettek
szelídek. Ráadásul a kíséret nem sok emberből állt, és tudták, ha
rablók vagy más nemszeretem alakok jelennének meg a színen,
nagyon nehezen tudnák megvédeni magukat.
- Gyorsabban! Gyorsabban! - kiáltotta Tokikata, Dzsid-
zsut nógatva.
A lánynak igen hosszú haja volt, és amikor látta, mennyire
akadályozza a mozgásban, felcsavarta a karjára. Csinos lány! -
állapította meg Tokikata. Nyergébe akarta emelni, de a lány
kapálózott ellene, s így nem tehetett mást, mint megragadta a
ruhája csücskét, és úgy terelgette. Mikor látta, hogy a lány
mezítláb van, odaadta neki saját cipőjét, maga pedig kölcsönvette
a kíséretében levő parasztlegény lábbelijét - ilyen furcsa holmit
sem viselt még!
- Azt hiszem, fenségednek le kell szállnia a lóról - jegyez
te meg Tokikata.
Sövénnyel bekerített tanya közelében várakozott a társaság.
Tokikata egy kis tisztást fedezett fel, amelyet magasra nőtt
libapimpó vett körül. Kiterített egy ponyvát, és hellyel kínálta
Niut.
- így már kényelmesebben lehet beszélgetni - mondta a
hercegnek.
De nemigen akadt mondanivalójuk. Rettenetes csapás volt.
Üres kézzel kell visszatérnie? Úgy látszik, annyira hírhedt lett
ilyesfajta kalandjai miatt, hogy ez már minden lehetőségének útját
állja. Mintha kihúzták volna a talajt a lába alól. Dzsidzsu csodálta
Niut, és most elszörnyedve látta, hogy szavainak eredményeként a
megalázottság és csalódás könnyei peregnek végig a herceg arcán.
A lány valóban úgy érezte, hogy ha -
mint mondani szokás - ,.a leggonoszabb ellenségének szelleme állna
előtte", nem pedig ez a bűbájos herceg, akkor is az lenne egyetlen vágya,
hogy segítsen rajta.
- Így hát egy szót sem tudok vele váltani? - szólt Niu, mikor végre
erőt vett magán. - Mi történt az őrökkel ilyen hirtelen? Ez még sosem
fordult elő. De jól tudom, mi történhetett. Valamelyikőtöknek eljárt a
szája!
- Nem, nem! - tiltakozott Dzsidzsu, azzal elmesélte Udo-neri
látogatását és az őrségre vonatkozó legújabb utasításokat. - Ha eljössz
úrnőmért - folytatta -, legyen rá gondod, hogy időben tudjak róla. Mi
majd elintézzük, hogy valamiképp kijusson hozzád. Annyi bizonyos,
hogy én inkább meghalnék, de nem hagynálak így távozni.
Mindez szép és jó, de mihez kezdjen ma? Niu úgy érezte, hogy
megsértették, és még sok mindent szeretett volna elmondani, de látta,
hogy már csaknem elmúlt az éjszaka. Azonnal indulnia kell, ha
észrevétlenül el akar menekülni. A kutyák még most is ugattak, pedig
emberei próbálták őket elűzni. Ez a messze elhangzó lárma nyilván
riasztotta az őröket: pengették íjuk húrját, és rekedt hangon kiáltoztak:
"Riadó! Riadó!"; s ez még csak hozzájárult az éjszakai levegőben vibráló
feszültséghez, nyugtalansághoz. A zaj, az állandó izgalom és
nyugtalanság már elviselhetetlenné vált. Niunak az volt egyetlen vágya,
hogy elmenekülhessen. Ámde mihelyt feltápászkodott, hirtelen szörnyű
balsejtelme támadt, amitől szinte földbe gyökerezett a lába. Miért térjen
vissza? Miért hagyja el ezeket a felhősapkás hegyeket? Úgy érezte, hogy
lenti életében semmi sincs, ami megérné, hogy visszatérjen.
"Szégyenem órája elérkezett - írta. - Lehet-e szükségem más
lakhelyre, mint amit ama hegyi kolostor nyújt azoknak, akik menekülnek
a világ elől?"
- Jobban teszed, ha visszamégy olyan gyorsan, ahogy csak
visz a lábad! - szólt oda Dzsidzsunak, és átadta költeményét.
A párás éjszakai levegőben erősen érezni lehetett annak az illatszernek
különös szagát, amelyet Niu állandóan használt. Az ő édes, szépséges
hercege! Dzsidzsu alig tudott elválni Niutól, és keservesen sírva tette
meg
az utat a házig.

Ukifune már hallotta Ukontól a nyugtalanító hírt, hogy

kénytelenek voltak elküldeni Niut, most pedig Dzsidzsu is
megérkezett a maga szomorú históriájával. Ukifune szótlanul
hallgatta, nem mert szólni, nehogy ismét eleredjen a könnye.
Párnája már úgyis átázott, és tudta, hogy Dzsidzsu és Ukon úgy
magyarázzák könnyeit, ahogy jómaga a legkevésbé óhajtaná.
Ráadásul a szeme kivörösödött a sírástól, márpedig ha elérkezik a
cselekvés ideje, ez is csak kellemetlen feltűnést kelthet. Lehunyt
szemmel feküdt, ameddig csak bírta, majd felöltötte övét, kicsit
rendbe szedte magát, és ültében olvasni kezdte a szent iratokat
meg imádkozott: ha valóban bűn az, ha valaki anyja előtt hal meg,
Buddha legyen hozzá irgalmas.
Eszébe jutott, hogy Niu rajzait még nem semmisítette meg. Az,
amelyik őt és Ukifunét ábrázolta, nagyon jó volt. Szinte úgy
érezte, hogy visszatért a csodálatos nap, és most is együtt
üldögélnek. Szörnyű volt arra gondolni, hogy Niunak ma éjszaka
vissza kellett mennie, de még egy szót sem válthattak. Egészen
mások voltak Kaoruval kapcsolatos emlékei, mert a férfi iránta
érzett szerelme is egészen másfajta volt. Valóban furcsa, ha
összehasonlítja Kaoru nyugodt, állhatatos érzelmeit Niu
szenvedélyes kitöréseivel és önkívületével. De Kaoru újra és újra
elismételte, hogy élete végezetéig számíthat rá, és Ukifune hitt is
benne, hogy így van. Hiányozni fog Kaorunak, ebben bizonyos
volt; és ami még rosszabb: semmiképpen nem biztos, hogy halála
után nem mesél-e majd valaki kajánkodva az ő hűtlenségéről. De
még ez is jobb, mint azzal a tudattal élni, hogy neve Kaoru
szemében egyet jelent a csapodársággal és hűtlenséggel.
"Egyetlen cselekedet megválthat minden szenvedéstől. Bárcsak
hihetnék benne, hogy a halál hullámai elfedik a szégyenfoltot,
amely bemocskolja nevemet!"
Összehajtogatta a költeményt, és írótáblája alá helyezte.
Annyian voltak, akiket még egyszer szeretett volna látni!
Elsőnek is persze az anyját; de otthonából mindenkit, még csúf kis
öccseit és húgait is, akik eddig sosem érdekelték.
És Kozerit!
Itt mindenki buzgón tevékenykedett; a ház minden zege-

zugában szőttek, szabtak, szöveteket festettek. Igyekezett kivonni

magát a lármás sürgés-forgásból. Amikor leszállt az éjszaka, nem
próbált aludni, hanem újból átgondolta tervét. Már egészen
beleidegződött, hogyan hagyja el a házat észrevétlenül, merre
megy le a vízhez. Rég volt, hogy utoljára aludt, és most gyenge
volt és szédült. Hajnalban felkelt, és kinézett a folyóra. Most már
csak percek kérdése. Úgy érezte magát, mint a "birka, amelyet a
mészárszékre hurcolnak".*
Niu levelét hozták be, amelyet hazatérése után írt. Tele volt
keserű vádakkal, szemrehányásokkal. Ezekre nem is lehetett
válaszolni. "Ne szidj, hisz eltűnök a világból testestül-lelkes-tül,
nehogy azt mondd: másnak adtam, ami a tiéd." Ukifune pusztán
ennyit írt Niunak. Érezte, helytelen, hogy Kaorut nem értesíti
elhatározásáról - szeretett volna legalább búcsút mondani neki. De
tudta, hogy Kaoru gyakran találkozik Niuval. Ha ilyen levelet írna
neki, az úgy érezné, hogy meg kell mutatnia Niunak.
Megbeszélnék egymással a levelet. Ezt a gondolatot pedig nem
bírta elviselni. Jobb, ha egyszerűen eltűnik, ha senkinek sem szól,
hová lesz.
Még egy küldönc érkezett - ezúttal anyjától hozott levelet. "A
múlt éjszaka szörnyűséget álmodtam rólad - írta -, és azonnal
imákat mondattam érted több templomban. Emiatt nagyon feldúlt
éjszakám volt, és kénytelen voltam délelőtt pihenni. Ekkor ismét
álmodtam rólad. Láttalak, amint... de még elmondani is szörnyű!
Amint felébredtem, leültem, hogy írjak neked. Kérlek, vigyázz
magadra. Létezik egy személy,* hozzátartozója valakinek, akit
nem kell megneveznem, és ennek gondolatai ártanak neked. Nem
is jelenthetnek mást ezek az álmok, hiszen éppen akkor láttam
őket, amikor egyébként is valami megfejthetetlen betegségben
szenvedsz. Személyesen mentem volna, de Szakon feleségének
állapota nagyon aggaszt bennünket, és ha annyi időre magára
hagynám, a helytartó sohasem bocsátaná meg nekem. Szeretném,
ha a szomszédos templomban imákat mondatnál."
Mellékelt egy levelet a papoknak szóló utasítással, és
megfelelő áldozati ajándékokat is küldött.
Ha tudná az anyja, milyen kevéssé érdeklik őt most ezek

a baljós látomások és sejtelmek! Mialatt a küldönc a templomba

ment, leült, hogy válaszoljon a levélre. Annyi mindent szeretett
volna elmondani! De nem lehet - legjobb, ha hallgat.
"Ne kételkedj benne, hogy találkozunk még, ha nem is itt, de
olyan helyen, amelyet nem szennyeznek be világi álmok és
balsejtelmek!"
Megkezdődött a szertartás. Ahogy fektében fülelt, hallotta a
harang kongását, amint a hol erősödő, hol gyengülő szél hátán
majd zengőn, majd halkan szállt felé. Most visszatért az ember, és
magával hozta a kvandzsut* Ennek szélére Ukifune ezt írta: "Ez
legyen az üzenet, hogy a harangkongás végső halk visszhangjával
az én szomorúságom is véget ért."
- Késő van már ahhoz, hogy visszatérjek - mondta az ember.
Ukifune rákötötte a kvandzsut egy zöld leveles gallyra.
- Valami készül, jól tudom! - sóhajtotta a dajka, amint
belépett. - Ha hallanád, hogy ver a szívem! És anyádnak milyen
rossz álmai voltak ... - Elrohant, hogy meggyőződjék, mind
helyükön vannak-e az éjjeliőrök.
- Semmit nem akarsz vacsorára? - kérdezte később. - Van jó
kis húsleves, vagy ha azt nem kívánod . . .
És felsorolt még ezt, azt - Ukifune már alig győzte türelemmel.
A dadus fontoskodó és tapintatlan volt, de Ukifune nagyon
megsajnálta.
"Mi lesz vele, ha én már nem élek? - töprengett. Mert nemigen
lehetett feltételezni, hogy bárki is szolgálatába fogadja ezt a csúf,
fogatlan öregasszonyt. - Nem lenne jobb előkészíteni, legalább
valami célzást tenni arra, hogy nem fogok sokáig élni?"
Most bejött Ukon, hogy egy kicsit elüldögéljenek együtt.
- Ha valaki úgy gyötri magát, mint te, tudjuk, hogy mi a
vége: lelke elhagyja a testét, és egymagában vándorlásba kezd.
Ezért is volt anyádnak olyan rossz álma rólad. Pedig nincs
okod aggodalomra. Csak szánd el magad, akár erre, akár arra,
és minden rendbe jön. Legalábbis remélem! - fűzte hozzá
egyet sóhajtva.
Ukifune ott feküdt, és arcát mélyen a lágy párnába fúrta.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az ökörnyál

Mondanom sem kell, mekkora felfordulás és sírás-rívás támadt,

amikor másnap reggel felfedezték Ukifune eltűnését. Ki ne olvasott volna
számtalan ilyen leírást magas rangú hölgyek mcgszöktetéséről, hiszen a
régimódi elbeszéléseknek ez volt egyik fő témája. Elég az hozzá, Ukifune
anyja számított rá, hogy küldönce még aznap visszaérkezik, és útnak
indított egy másikat, mert tudni akarta, mi lett az előbbi emberével.
- Nyilván nagyon sürgős - mondta az ember -, még kakas-kukorékolás
előtt parancsot kaptam az indulásra.
 De a házban hiába fordult bárkihez. A dajkától lehetetlen volt
bármiféle értesülést szerezni. Teljesen belekábult, annyira megrázta
Ukifune eltűnése, hisz nem talált rá semmi magyarázatot. Ukonnal
egészen más volt a helyzet. Valamit tudott róla, mi zajlott le úrnője
szívében, és igen valószínűnek tartotta (bár gyanúját nem közölte
másokkal), hogy Ukifune megölte magát. Szeme könnybe lábadt, amikor
felbontotta az anya levelét:
"Azóta nem láttalak álmomban - legfeljebb egy-két szem-
pillantásnyira -, mégpedig azért nem, mert legutóbbi levelem óta annyit
nyugtalankodom és aggódom miattad, hogy valójában nem is tudok
aludni. Nem tudom miért, de nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy
valami szörnyűség van készülőben. Szeretném hinni, hogy' csupán azért
érzem ezt, mert ideges vagyok költözködésed miatt. Valóban nagy
megnyugvást jelentene, ha előbb egy kis időre ide jöhetnél. Remélem, el
tudom intézni. De attól tartok, meg kell várnunk, amíg eláll ez az
esőzés."
Ukonnak eszébe jutott, jó lenne tudni, hogy legutóbb, éjszaka, mit írt
Ukifune az anyjának. A vers* - ebből állt az egész levél - nyilvánvalóvá
tette, hogy nem ok nélkül gyanakodott. Amennyire tudta, együtt töltött
gyermekkoruk óta Ukifunénak soha a legkisebb titka sem volt előtte. És
most,

mintha egész életükben idegenek lettek volna, egyetlen célzás,

egyetlen szó nélkül indult el erre a szörnyűséges végső útjára.
Ukon eddig nyugodtabb volt, mint a többiek, de ahogy most
végiggondolta, mit szenvedhetett úrnője, magára hagyatva
ezekben az utolsó órákban, teljesen összeomlott: vadul fetrengett,
és fékevesztetten zokogott, akár egy kisgyermek. Dzsidzsu szintén
tudta, milyen kétségbeesett lelkiállapotban volt Ukifune, s ő is
nyomban arra gyanakodott, hogy öngyilkos lett, ámbár igen jól
ismerte úrnője jellemét, és teljesen képtelennek tartotta ilyen
szörnyű elhatározás kivitelezésére. Gondolt erre, gondolt arra, de
mindegyik lehetőséget elvetette. Teljesen tanácstalan volt, akár a
dajka: az csak ült, s mint aki eszét vesztette, egyre csak ezt
hajtogatta: "Mit tegyünk? Mit tegyünk?"
"Ne szidj, hisz eltűnök a világból. . ."*
Mit jelentsen mindez, töprengett Niu, amikor megkapta
Ukifune legutolsó költeményét. Feltételezhetően így közli vele,
hogy megcsalta, és elfogadta Kaoru ajánlatát, hogy az ő városi
házába költözik. Niut nem érte meglepetés. Kétségtelen, hogy
Ukifune egy időben nagyon szerette őt, de érzelmei sohasem
változtak meg Kaoru iránt. Azonnal küldöncöt menesztett
Udzsiba. Ez éppen akkor érkezett meg, amikor a fejvesztettség
tetőfokára hágott. A rengeteg zokogó asszony közt egyet sem
talált, akinek átadhatta volna Niu levelét, s végül,
kénytelenségből, egy tenyeres-talpas falusi lányhoz fordult, aki
szemlátomást egyedül őrizte meg a józanságát.
- Ügy tudom - mondta a lány -, hogy úrnőm hirtelen meg
halt az éjszaka.* Ezért is vannak mind ilyen állapotban. Egyet
len lélek sincs a házban, akihez segítségért fordulhatnának, pe
dig nem tudják, mitévők legyenek.
Az ember sem tudott egyebet, csak amit meghagytak neki:
vigye el a levelet Ukonnak. Nem ismerte Niu kapcsolatát az udzsi
házzal, ezért nem is fáradozott további kérdezősködéssel, hanem
visszatért a fővárosba.
- A ház úrnője meghalt az éjszaka - mondta, amikor jelen
tést tett, hogy elvitte Niu levelét.
Hihetetlen! Ukifune ugyan elég rosszul érezte magát az
utóbbi időben, de Niu bizonyosra vette, hogy Ukon értesítette
volna, ha Ukifune állapota komolyra fordul. Űjból megnézte a
költeményt, amelyet a lány küldött. Nagyon jó volt az írása
- sokkal jobb, mint egyébként. Aki írta, semmiképp sem fek-
hetett halálos ágyán.
- Tokikata - szólt Niu -, azonnal el kell menned Udzsiba, és
meg kell tudnod, mi történt. Ne félj, hanem érdeklődj meg
mindent tüzetesen. Minden részletet tudni akarok.
- Azt hiszem, helyesebb, ha most nem mutatkozom arrafelé
- jegyezte meg Tokikata. - Őkegyelmessége bizonyára tudja,
mi történt. Az őrséget is úgy megszigorította, hogy azok ke
resztkérdések alá vonnak mindenkit, aki be akar jutni. Való
színűleg tudomást szerezne róla, hogy ott jártam, jóllehet erre
édeskevés okom lehetett. Nagyon furcsállná, és mivel tudja,
hogy gyakran dolgozom a te megbízásodból, félő, hogy ebből
következtetéseket vonna le . . . Nem lenne bölcs dolog. Ebben
a percben, amikor az egész ház a feje tetején áll, még a szo
kottnál is nehezebb lenne nyugodtan szót váltani azokkal,
akikhez egyáltalán fordulhatok.
- Alighanem igazad van - felelte Niu. -^ Én azonban min
dent tudni akarok. Nem tudnád úgy intézni, mint múltkor is,
hogy előkeríted Dzsidzsut, és kikérdezed, mit jelent mindez?
Amit eddig hallottam, az az értesülés valami konyhalánytól
vagy más efféle személytől ered. Az is lehet, hogy teljes félre
értésen alapszik.
Nyilvánvaló, hogy Niut rettenetes szorongás fogta el, s így
bármilyen kockázatosnak ígérkezett is a vállalkozás, Tokikata
még aznap délután elindult Udzsiba. Niu nélkül egészen más lett
az utazás. Meg is lepődött, milyen egykettőre megérkezett
- habár igaz, csendesült az eső, de az út nagyon rossz állapot
ban volt. Parasztnak öltözve érkezett meg, elvegyült az udzsi
falusiak közé, és hallgatta, amint csoportokba verődve, izga
tottan tárgyalják az eseményeket.
- Úgy hallom, ma éjszaka lesz a temetés.
Tokikata meghökkenten fülelt.
Először megpróbált kapcsolatot találni Ukonnal. A lány azt
üzente vissza, hogy e percben képtelen bármit is tenni. Talán

később, a nap folyamán .. . Tokikatának azonban valószínűleg

sietve vissza kell térnie.
"Csakugyan nem óhajtok tovább maradni, mint okvetlenül
szükséges - üzente Tokikata. - De csak akkor fordulhatok vissza,
ha már szereztem némi értesülést. Valamelyőtöknek biztosan akad
egy perce ..."
Végre megjelent Dzsidzsu.
- Igen, nagyon hirtelen jött - mondta. - Azt hiszem, neki
magának sem volt ideje felfogni, hogy ez valami súlyos dolog.
Természetesen mindnyájunk számára szörnyű megrázkódtatást
jelent. A herceg bizonyára meg fogja érteni, mi az oka, hogy
meg sem kíséreltük értesíteni. Valójában nagyon keveset tu
dunk mondani, kivéve, hogy már napok óta nagyon lehangolt
volt, és bizonyára nagyon bántotta, hogy nem láthatta a her
ceget, amikor a minap éjszaka itt járt. De ha visszajössz a te
metés után, amikor már egy kissé csillapodnak az izgalmak,
igyekeznék beszámolni mindenről, amit csak tudok. Természe
tesen szeretném, ha a herceg pontosan tudná, hogyan történt
mindez, és akkor talán már olyan állapotban leszek, hogy tu
dok majd beszélni.
A lány keservesen sírt. A belső szobából szintén szüntelen
jajgatás, siránkozás hallatszott.
- Hol vagy, úrnőm, drágaságom? - Ez csak az öreg dajka
lehetett. - Gyere vissza hozzánk, gyere vissza! ... De ha meg
halt, hol a holtteste? . . . Tudod, hogy látni akarlak, én drá
gám! Nem te voltál-e gyönyörűségem, akin éjjel-nappal legel
tethettem a szememet?! Hiszen csak azért éltem, hogy meglás
sam a napot, amikor végre jogaidba lépsz! És most, amikor
már minden kezdett rendbe jönni, elmégy és itthagysz bennün
ket! Már mindent tűvé tettünk érted! Nem tudjuk, hol lehetsz.
De vissza fogják hozni, nem veszik el tőlem az én úrnőmet!
Nincs isten vagy ördög, akinek szíve lenne ilyet tenni! Vagy
nem tudjuk talán, hogy a nagy Indra isten* maga is megszánja
a szegény halandókat, és visszaadja azokat, akiket elragadott?
De legyen ember vagy démon, aki elrejtette, akár életben van,
akár meghalt, engedd meg, hogy visszatérjen hozzánk, küldd
vissza hozzánk!

A dajka persze felindultságában beszélt így, és hiba lett volna

komolyan venni zavaros szóáradatát. De miért hajtogatja, Hogy
nincs meg a holttest? Tokikata azon töprengett, nem merő
kitalálás-e Dzsidzsu története.
- Ide figyelj! - szólt. - Erős a gyanúm, hogy a lány egy
általán nem halt meg, hanem elrejtette valaki. Niu herceg
azért küldött ide, hogy kiderítsem a valót. Egy időre megté
vesztheted ezzel a mesével, de végül rájön az igazságra. Akkor
pedig bajba kerülök, mert olyan ostoba voltam, hogy elhittem,
amit mondtál. Benne valószínűleg ugyanaz a gyanú él, mint
bennem. De abban bízott, hogy ha valamelyőtökkel négyszem
közt beszélhetek, meg fogja tudni a teljes igazságot. Remélem,
bebizonyítod, hogy érdemes vagy bizalmára. Ne feledd, hogy
ez nem holmi futó kaland volt számára. Őrülten, eszeveszetten
szerette a lányt. Még soha senkit nem láttam ilyen állapotban.
Ez úgy hatott Dzsidzsura, hogy nem látott más megoldást:
elmondta az igazságnak legalább egy részét. Arra, hogy Uki-fune
nem valami betegségben halt meg, Niu amúgy is rájön.
- Ha tudnám, hogy csupán valami rejtekhelyen van -mondta a
lány -, feltételezed, hogy ilyen állapotban lennék? Amint tudod,
egy idő óta nagyon rosszkedvű volt. De valójában az dúlta fel,
hogy egy levelet kapott őkegyelmességétől. Ebben - legalábbis
úgy vélem - valami célzás lehetett, amiből azt olvasta ki, hogy
őkegyelmessége megneszelte, mi történik. Az is fölöttébb
nyomasztotta, hogy anyjának és az öreg dajkának, akik nagy
fontoskodva készülődtek a költözködésre, képtelen volt bevallani,
hogy veled már másképp állapodott meg, és már nem lesz itt, mire
őkegyelmessége érte jön. Mindezen annyit emésztődött, hogy
végül kétségbeesés lett rajta úrrá. Azt hiszem, megkönnyebbülés
lehetett számára a halál. Ez az értelme a dajka furcsa
szóáradatának, aminek az imént fültanúja voltál. Szegényke, félig
eszét vesztette.
- Jól van hát - mondta Tokikata, aki most még bizonyosabb
volt abban, hogy a lány nem mond igazat -, nem terhellek tovább.
Azt hiszem, eleget tudok ahhoz, hogy elmehessek. De őfensége
még sok mindent tudni szeretne, és úgy érzem, hamarosan ő maga
jön el kérdezősködni.

- Tisztelem, becsülöm őfenségét, de remélem, hogy nem tesz

ilyet! - kiáltott fel Dzsidzsu. - Úrnőm számára igen nagy dolog
volt, hogy itt találkozhatott vele, de azt hiszem, a jelen
körülmények között sokkal jobban szeretné, ha az emberek nem
szereznének erről tudomást. A titkot mindeddig sikerült
megőrizni, és a herceg bizonyára lesz olyan jó . ..
Dzsidzsunak sikerült meggyőznie a ház népét, hogy úrnőjük
egyszerűen meghalt. Tokikatát azonban nem lehetett olyan
könnyen félrevezetni. A lány látta, ha további kérdéseknek teszi ki
magát, az igazság bármely pillanatban kipattanhat, és csak azért
válaszolt így, hogy próbára tegye Tokikata türelmét, és végre
megszabaduljon tőle.
Bár még egyre szakadt az eső, Ukifune anyja váratlanul
megjelent. Ha lányát akár betegség, akár szerencsétlenség
következtében holtan látja, ez valóban szörnyűséges lett volna. De
hogy eltűnt, hogy a jelek szerint önkezével vetett véget életének -
ezt hihetetlennek érezte. Mi oka lehetett rá? Elég természetes
kérdés volt ez olyasvalaki részéről, aki semmit sem tudott arról a
szörnyű dilemmáról, amely miatt Ukifune öngyilkosságot követett
el. Inkább kész volt elfogadni a legfantasztikusabb magyarázatot
is. Ómódi regényekben olvasni olyasmit, hogy valakit elnyel a
démon, vagy hogy egy róka, szép lány képében, tőrbe csal egy
halandót, és utóvégre nem bizonyos, hogy manapság már
nincsenek ilyen szörnyetegek. Itt azonban nem is volt szükség
ilyen elképesztő feltevésekre. Vajon nem volt-e nagyon is
kézenfekvő, hogy lányát merről fenyegeti veszély, amit ő már rég
megérzett? Igen, ez az! Valamelyik öreg dajkának vagy a ház más
alkalmazottjának* fülébe juthatott, hogy úrnőjének vetélytársát a
fővárosba akarják telepíteni, s minthogy ezt halálos sértésnek
tekintette asszonyával szemben, bűnös összeesküvést szőtt, hogy
Ukifunét félreállítsa az útból. Ilyen összeesküvést azonban igen
nehezen lehetett volna végrehajtani, ha itt nem akad cinkostársuk;
jogos tehát a gyanú, hogy valamelyik újabban alkalmazott lányt
megvesztegették. Ki is fejezte ezt a gyanúiát, de azt a választ
kapta, hogy ez lehetetlen, annál az egyszerű oknál fogva, mert már
egyikük sincs a házban.

- Azt mondták nekem - magyarázta Ukon -, nincsenek

hozzászokva, hogy ilyen távol éljenek a világtól és nem tud
ják, mihez kezdjenek itt. Megjegyezték, hogy tudják, igen sok
a munka, és nemigen lesz szabad idejük, viszont otthon is épp
úgy elkészülnek vele. Ezért az összes ruhaanyagot összecsoma
goltuk, és magukkal vitték a városba. Persze úgy volt, hogy
mihelyt megérkezünk, ismét hozzánk költöznek.
 Valóban nemcsak az újonnan felvett lányok, de a többi ko-
morna közül is igen sokan előrementek a fővárosba, s így
Ukonnak meg Dzsidzsunak alig maradt segítsége. Dzsidzsu,
mikor a szobát takarította és elmozdította az írótáblát, alatta
megtalálta a költeményt,* amelyet Ukifune hagyott ott. Ez elég
világosan megmutatta - ha egyáltalán szükség volt még további
bizonyítékra -, hogy tettét előre megfontoltan követte el. Ekkor
Ukonnak is eszébe jutott, hogy úrnője még jóval halála előtt
mondott valamit - ennek akkor alig szentelt figyelmet - arról, hogy
bárcsak meghalhatna. Ukon és Dzsidzsu ott állt az ablaknál.
Félelmetes volt tudni, amit tudtak, és hallgatni a folyó robaj lását,
látni a hullámok falánk örvénylését.
- Szörnyűség megengedni, hogy úrnőnk hol erre, hol arra
gyanakodjék, és mindenütt keresse-kutassa lányát, abban a re
ményben, hátha csak elrabolták, és még életben van.
Dzsidzsu is ezen a nézeten volt.
- És mivel már úgyis benne vagyunk - tette hozzá -, nem
lenne sokkal jobb, ha elmondanánk neki az egész históriát?
Nem hiszem, hogy Ukifune bánná, ha anyja most már megtud
ná. Hiszen nem az ő hibájából kezdődött az egész. Természe
tesen nem óhajtotta, hogy beszéljenek erről, de csak Kaoru
miatt, nem pedig azért, mintha neki, szegénykének, bármi
szégyellnivalója lett volna. Mások is nagyon furcsállják, hogy
nem láthatják a holttestét. Arra ugyan nincs szükség, hogy
mindent elmondjunk nekik, de azt hiszem, őket sem lehet tel
jes tájékozatlanságban hagyni. Hogy eleget tegyünk az itteni
embereknek, természetesen valamiféle "temetést" kell rendez
nünk, mégpedig minél hamarabb, annál jobb. Már most is cso
dálkoznak, miért hogy senki nem látta a holttestet. Amint

mondtam, nem bánnám, ha az anyjának elmondanánk mindent -

de ezért még nem kell róla tudnia az egész világnak.
Félrevonta az anyát, és az egész történetet sikerült neki
elmondania. Viszont nem ment olyan könnyen, mint képzelte,
mert amikor sor került rá, hogy közölje, sejtelmük szerint milyen
rettentő dolgot cselekedett Ukifune, Dzsidzsut ájulás környékezte,
és többször is kénytelen volt beszédét a mondat közepén
megszakítani. Amikor Ukifune anyja végre megértette, mit is akar
mondani Dzsidzsu, nyomban arra gondolt: nem csoda, hogy a
bősz folyó láttán már az első pillanatban is iszonyat fogta el.
- Bizonyára kerestétek a holttestét - mondta, mihelyt
megrázkódtatásából magához tért, ámbár közben volt egy pillanat,
amikor gyötrelmében közel állt hozzá, hogy követi Ukifune
példáját, és beleveti magát abba a szörnyű vízbe. - Valameny-
nyire mégis sejthetitek, hol követte el. Szörnyűség, hogy még
gyászszertartást sem tudunk rendezni.
- Teljesen hasztalan lett volna - mondta Dzsidzsu. -Nézd,
milyen sodra van a víznek! A test egy percig sem marad ott, ahol
elmerül. Azt hiszem, azóta már elérte a tengert. Egyébként ha
kutatni kezdünk a folyóban, azonnal megindult volna a szóbeszéd.
Valóban nincs értelme, hogy keresésébe fogjanak? A
komornáknak talán igazuk volt, de ő, az anya, nem volt
meggyőződve erről. Pillanatnyilag azonban annyira kábultnak és
megtörtnek érezte magát, hogy semmihez sem tudott
kezdeni.
Ukon és Dzsidzsu szekeret hozatott; ebben elhelyezték úrnőjük
párnáit, legyezőit és más személyes holmiját, ágyneműjét, amit
azonmód, gyűrötten hagyott ott, amikor fölkelt és kisurrant.
Ezután összehívtak néhány papot - a dajka egyik pap fiát, egyik
nagybátyját, aki hitoktató volt, és néhány tanítványát is magával
hozta, és néhány idősebb boncot, akiket Dzsidzsu már
gyermekkora óta ismert. Elintézték velük, hogy ők mindnyájan
elvonulnak a világtól negyvenkilenc napra,* és ájtatosságokat
tartanak a halottért. A szekeret úgy díszítették fel, hogy külsőre,
amennyire csak lehet, halottaskocsinak lássék, s amikor az anya és
az öreg dajka megpillantotta, mind-

ketten éppen úgy megrendültek, mintha nem is tudtak volna a

kegyes csalásról: törzsük rengett-ringott, arcukat tenyerükbe
rejtették, mialatt a szekér megindult a kapu felé.
Ebben a percben megjelent Udoneri, a veje és még néhány
félelmetes külsejű őre kíséretében.
- Ami a temetést illeti - kezdte -, természetesen közölnöd kell
őkegyelmességével, hogyan intézkedtél. Bizonyára maga kívánja
megállapítani az időpontot, és ragaszkodni fog hozzá, hogy
minden annak rendje-módja szerint történjék.
- Attól tartok, már elkéstünk vele, hogy megkérdezzük -
válaszolta Ukon. - Ma este, sötétedés után, megtartjuk a
szertartást. Úgy döntöttünk, hogy jobb ezt minél nagyobb
csendben intézni.
A szekérrel a szomszédos hegy lábához hajtottak, és ami rajta
volt, meggyújtották. Senki sem mehetett a közelébe, csak a papok,
akiket már beavattak a titokba. Sápadt füst terjengett a síkság
fölött - semmit sem hasonlított az igazi halotti máglya füstjéhez. A
falusi nép egy csöppet sem közönyös az ilyesmi iránt; számukra
roppant jelentősége van a temetésnek és más hasonló
eseményeknek. Valóban, a halált és mindazt, ami ezzel
kapcsoiatban áll, olyan rettegő tisztelet veszi körül, hogy nem is
merészelik a dolgokat a maguk nevén nevezni.
- Nem tudok kiokosodni rajta - jegyezte meg az egyik paraszt.
- Ez aztán igazán nem tisztességes gyászszertartás. Biztosan csak
úgy összecsapták. Pedig hát a ház úrnője volt a megboldogult!
- Hát éppen azért - vágta rá egy másik. - Ezek a fővárosi
népek mind egyformák. Még ha hátramarad a férj vagy az apa, aki
gondoskodhat a temetésről, az még csak vesz magának némi
fáradságot. De ha csak fivérei vannak, mint látom, ennek az
árvának is, azok ugyan nem sokat törődnek az egészszel.
Ezt a párbeszédet és az egyéb lekicsinylő megjegyzéseket Ukon
véletlenül meghallotta. Nem volt éppen kellemes, hogy még ezek
az emberek is bírálják a szertartást, bár nem sokat számított, hogy
mit gondolnak vagy mondanak. Az ilyen szóbeszédnek azonban
hamar híre fut, és ha fülébe jut Kaorunak,
hogy nem rendeztek tisztességes gyászszertartást, egyszeribe az a
gyanúja támad, hogy az egész dolgot Niu rendezte,
megtévesztésül, hogy megszöktethesse Ukifunét. Ez azonban nem
tartana sokáig. Niu és Kaoru szoros kapcsolatban áll egymással,
és ha Kaoru el is határozná, hogy a jelen körülmények között nem
kérdezősködik és nem avatkozik a dologba, egy idő múltán
kiderülne, hogy alaptalan volt a gyanúja. De még valószínűbb,
hogy utánajár, és ha meggyőződik arról, hogy Ukifune nincs Niu
keze között, kénytelen lesz arra következtetni, hogy valaki más
rejtegeti - hogy közönséges szöktetésről van szó. Hogy ilyesmit
feltételezzenek a halott Ukifunéról, valóban szörnyű
igazságtalanság lett volna vele szemben, hiszen szerelmi élete -
amint Ukon is jól tudta - teljesen távol állt azoktól a szennyes
kalandoktól, amelyekkel egyesek gyanúsítják - nemcsak Kaoru,
hanem Udzsiban a saját háza népének egyes tagjai is. Az általános
zűrzavarban úgyis lehetetlen volt mindent olyan tervszerűen
végrehajtani, ahogy elgondolták, és még az alantasabb szolgák
közül is némelyikben gyanakvás támadt. Nem is lehet mást tenni,
mint egyenként beszélni velük, igyekezni kell eloszlatni
gyanakvásukat, vagy legalábbis rá kell venni őket, hogy
gyanújukat tartsák meg maguknak.
- Később mindkettőjüknek* el fogom mondani - szólt Ukon
Dzsidzsuhoz. - De azt hiszem, jobb szolgálatot teszünk szegény
úrnőnk emlékének, ha egyelőre meghagyjuk őket abban a hitben,
hogy természetes halállal halt meg. Attól félek, ha megtudnák az
igazságot, megváltoznának Ukifune iránti érzelmeik. Azt hiszem,
meg fogom tudni értetni velük az egészet, ha alkalom kínálkozik,
hogy nyugodtan beszélhessünk. Nem olyasmi ez, amit
üzengetéssel el lehet intézni.
Valójában azonban az volt a fő oka ennek a titkolózásnak, hogy
a történtekért mindketten nagyon is felelősnek érezték magukat.
Kaoru ebben az időben az isijamai templomban tartózkodott.
Azért vonult el oda. hogy imádkozzék anyjáért, Njoszan
hercegnőért, aki ott keresett gyógyulást betegségéből. Ukifune
haláláról és a kapkodva megrendezett gyászszertartásról udzsi
felügyelői révén értesült. Ezek azonban egyetlen szó felvilágo-

sítást sem tudtak adni arról, hogy a fiatal lány, aki látszólag
tökéletes egészségnek örvendett, hogyan halhatott meg olyan
hirtelen. Bárcsak előbb tudott volna a dologról! A házbeliek
nyilván várták, hogy hírt ad magáról, és bizonyára furcsállták,
hogy azonnal nem sietett segítségükre. Éppen ezért, mihelyt a
szörnyű hírt megkapta, sürgős levelet küldött - ez azonban csak
másnap reggel érkezett meg Udzsiba.
"Azonnal jöttem volna - írta -, de fogadalmat tettem, hogy
néhány napig itt maradok elvonultságban, és imádkozom anyám
felépüléséért. Nem értem, miért siettetek annyira a
gyászszertartással. Hallom, hogy igen méltatlan külsőségek között
hajtottátok végre. írhattatok volna, és miért is nem hagytatok időt,
hogy mindent megfelelően elrendezhessek?! Néhány nappal
bizonyára el lehetett volna halasztani. Természetesen ti is tudjátok,
akár jómagam, hogy az ilyen dolgok nem sokat számítanak. De azt
hallom, hogy a hamvasztás módja rossz vért szült a falusiakban, és
attól félek, hogy engem hibáztatnak érte."'
A levelet Nakanobu hozta. Az egész háznép mély gyászban
volt. Amikor megszólította őket, mindegyik hölgy sírva fakadt;
nem volt képes összefüggő választ kapni, még Ukontól sem: ez
kijelentette, hogy sokkal feldúltabb állapotban van, semhogy
beszélni tudjon. Nakanobu tehát semmivel sem lett okosabb, de
kénytelen volt visszatérni Isijamába.
 Kaorut persze nagy csalódás érte, de régebbi tapasztalatai
alapján,* sajnos, jól tudta, milyen lehet a helyzet Udzsiban. Mi is
üthetett belé, hogy magára hagyta a lányt ilyen magányos helyen,
ott, ahol a múlt szomorú emlékei üldözik? Ha Ukifune valóban
arra kényszerült, hogy valamiképpen vigasztalódjék, ezért nem a
lányt, hanem őt, Kaorut kell vádolni, mert olyan keveset törődött
vele - Niu bizonyára hivatkozott is erre. Ezúttal is az történt, ami
máskor: Kaoru nagyon jól tudta, hogy benne valami furcsa
gyarlóság lakozik, ami az ilyen dolgokban megbénítja,
határozatlanná teszi.
Nyilvánvaló volt, hogy nyugtalansága, közvetve, rossz hatást
tesz anyjára, ezért gyorsan vissza is tért a fővárosba. Úgy érezte,
hogy nem bír találkozni a Második Hercegnővel. "Ve-

lem nem történt semmi aggasztó - írta üzenetében -, de valami

szörnyű esettel kerültem kapcsolatba, és ez annyira feldúlt, hogy
attól tartok, igen rossz társaságot jelentenék .. ."*
Valóban, a legteljesebb reményvesztettség és kétségbeesés
szállta meg. Most már hiába is idézte emlékezetébe - pedig
minduntalan ez történt - Ukifune arcát, mozgását, bájos modorát.
Amíg élt. hosszú időszakok teltek el, és egyáltalán nem, vagy csak
ritkán gondolt rá. De úgy látszik, ő nem képes megteremteni olyan
emberi kapcsolatot, amelynek ne lenne, végzetszerűen, ilyen
szörnyű befejezése. Mikor az életbe lépett, persze egészen más
céloknak akarta szentelni magát, s úgy látszik, Buddha
megharagudott rá, mert nem tartotta meg ifjú fővel tett
fogadalmait, és egyik csapást a másik után küldi rá, abban a
reményben, hogy visszatérítheti az igaz ösvényre. Ha ez így van, a
Magasztos, célja érdekében, valóban eredményesen rejtette el
irgalmas és könyörületes természetét! De minél többet töprengett,
annál inkább érezte, hogy ami történt, bizonyos tekintetben
büntetésnek számít, és sok engesztelő szertartást végeztetett.
Egy ideig Niu még Kaorunál is rosszabb állapotban volt.
Gyakran elájult, sírt és őrjöngött, mint a megszállott. De két-
három nap elteltével megcsendesett, könnyei elapadtak, és bár a
szörnyű veszteség még megülte a lelkét, külsőleg teljesen a régi
lett. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ezekben az első napokban
az emberek előtt eltitkolja nyomorúságos állapotát, és mindenkit
úgy tájékoztattak, hogy furcsa összeomlása csupán hosszas
betegségének egyik következménye. Viszont sokan akadtak, akik -
állapotáról hallva - biztosra vették, hogy határozott ok nélkül nem
foghatta el ilyen aggasztó, heves roham. Kaoru, mikor
visszaérkezett a fővárosba, természetesen hallott különböző
híreszteléseket, milyen hirtelen és megmagyarázhatatlan
összeroppanás következett be barátjánál. Az volt az első
gondolata, hogy ezek szerint Niu és Ukifune kapcsolata nem
korlátozódott a levelezésre. Feltétlenül ismerték egymást,
mégpedig igen közelről. Ukifune kétségtelenül az a fajta nő volt,
aki nyilván az első pillanattól kezdve hallatlanul vonzotta Niut. És
Kaoru szomorúságát bizonyos tekintetben

enyhítette a tudat, hogy ha a lány életben marad, kettőjük között

csak egyre mélyült volna a szakadék.
Az udvarban másról sem beszéltek, csak Niu betegségéről.
Mindenki fontosnak tartotta, hogy érdeklődjék állapota felől.
Kaoru érezte, ha teljesen bezárkózik, főként pedig ha elmulasztja
meglátogatni Niut - ezt természetesen mindenki elvárta tőle -,
ezzel azt a benyomást keltheti, hogy nagyon lesújtja vesztesége,
jóllehet azt az emberek viszonylag nem nagy gyásznak tartották.
Az a kérdés, hogy viseljen-e gyászt, fel sem vetődött, mert
nagybátyja, Sikibu herceg, nemrég halt meg, és így
öltözködésében amúgy is mellőznie kellett a feltűnő színeket - ez
persze most teljesen a szíve szerint való volt.
Az volt az általános vélemény, hogy Kaoru szebb, mint valaha,
habár észrevették, hogy eléggé sovány és sápadt. Niu már fent
járt, és ha nagy társaságba nem is vegyült, minden bizalmas
barátját beengedték hozzá. A Kaoruval való találkozást e
pillanatban a legkevésbé sem óhajtotta, de feltűnő lett volna, ha
elzárkózik előle, jóllehet mindenki mást fogad - annál is inkább,
mert Knoru kivárta a többi vendég távozását, hogy kettesben
lehessenek.
- Állapotomat nem tekintem nagyon komolynak - mondta Niu,
s közben még egyre küszködött heves felindultságával, amelyet
Kaoru megjelenése váltott ki. - De nehéz megállni, hogy az ember
ne rettegjen, amikor mindenki olyan sötéten ítéli meg állapotát.
Attól félek, hogy a Palotában is sikerült jókora rémületet
kelteniük, ami tökéletesen fölösleges.
Úgy érezte, Kaoru valószínűleg furcsállja, hogy ilyen köny-
nyed hangnemben beszél, közben pedig percenként megáll, hogy
letörölje könnyeit. "Bizonyára azt gondolja, hogy sokkal jobban
aggódom magam miatt, mint bevallom, és szörnyen gyáva
fickónak tart-' - gondolta Niu, de hiába igyekezett visszanyerni
nyugalmát.
Kaorunak azonban egészen másfajta gondolatai voltak. Úgy
hallotta, hogy Niu alapjában már felépült, ebből pedig azt a
következtetést vonta le, hogy még ha Niu és Ukifune találkozott
is, viszonyuk nem tarthatott hosszú időn át. A szeme elé

táruló látvány alapján azonban kénytelen volt teljesen

megváltoztatni véleményét. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a
dolog hónapokon át, gyakorlatilag tehát egész idő alatt tarthatott.
Mennyit nevethettek a háta mögött! Bőszítő volt erre gondolni.
Nyilvánvaló, hogy a lány csöppet sem szerette őt, és igazán
nevetséges azon őrlődnie, mi történhetett vele.
"Igazán furcsa, hogy ilyen kevéssé érinti a dolog - töprengett
Niu -, jóllehet köztudomású, milyen rendkívül érzékeny ember.
Pedig láttam őt olyan helyzetben, ami ehhez képest semmiség
volt, és mégis annyira erőt vettek rajta érzelmei, hogy egy
tovaröppenő madár kiáltása is könnyet csalt a szemébe. Akár sejti
a valódi okát, akár nem, jól láthatja, milyen boldogtalan vagyok,
éppen ezért furcsa, hogy a leghalványabb részvétet sem mutatja.
Igen, csodálom, mert ilyen bátran viseli a sorsát, ámbár róla
igazán nem hittem volna, hogy könnyedén fog fel ilyesmit, hiszen
mindig is azt állította, hogy állandóan gyötri a halál gondolata, és
ez árnyékot vet egész életére.'"
Niu megbántva érezte magát; ámde a tény, hogy most
bármilyen könnyen veszi is halálát, mégis Kaoru volt a lány
számára az "oszlop, amelyre támaszkodott", meghatotta Niut.
"Igen különös elgondolni - elmélkedett magában, ahogy elnézte
Kaorut -, milyen gyakran láthatta Ukifune, amint ott ült az ágya
mellett, éppen ilyen testtartással, ahogy most az én fekhelyemnél
üldögél." Hiszen bizonyos értelemben Kaoru jelentette az
egyetlen emlékeztetőt Ukifunéra, az egyetlent, mely megmaradt
neki.
Egy ideig közömbös dolgokról beszélgettek, de bizony döcögve
ment a társalgás. Ügy látszott, mégis helyesebb, ha rátérnek a
tárgyra, mely valójában, lelkük mélyén, mindkettőjüket
foglalkoztatta.
- Régebben - kezdte Kaoru -, amikor még több időnk volt, és
gyakrabban találkozhattunk, bármi érdekes történt velem, az volt
az első gondolatom, hogy eljövök hozzád, és beszámolok róla.
Mostani állásom azonban annyira lefoglal, és neked is annyi
kötelezettséged van, hogy hivatalos alkalmakat leszámítva, most
már úgyszólván nem is találkozunk. Bár vol-

na időm, hogy gyakrabban eljöhetnék! Úgy érzem, nincs kapcsolat

köztünk. Nem hiszem például, hogy valaha is lett volna alkalmam
beszélni Agemaki egyik rokonáról, akivel nem is olyan régen,
egészen véletlenül összekerültem. Szerettem volna, ha valahol "itt
van a közelemben és igen gyakran láthatom, ámde ez éppen
akkor* történt, amikor nagyon kellett vigyáznom az ilyesmire,
ezért helyesebbnek tartottam, ha kint lakik Udzsiban.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy időnként legfeljebb
egy-két napra mehetek ki hozzá, és már akkor gyanakodtam, hogy
nem én vagyok az egyetlen hódolója. Ha viszonyunkat valaha is
többnek tekintettem volna, mint kellemes szórakozásnak,
hivatalos életem gondűzőjének, az ilyen kapcsolat cseppet sem lett
volna kielégítő. De csupán az volt a tervem, hogy alkalmilag
eltöltök vele néhány órát. Bűbájos barátnőnek bizonyult, s egy
ideig minden jól is ment, de ekkor a lány hirtelen megbetegedett
és meghalt. Tudod, hogy általában inkább sötéten látom az életet,
és természetes, hogy mostanában, lelkemen ezzel a teherrel, még a
szokottnál is nyomottabb hangulatban vagyok. Néhány nappal
előbb még semmi baja sem volt - de azt hiszem, hallottál már a
dologról. Most Kaorunak csordult ki a könnye. Mint néhány
perccel előbb Niu, most ő igyekezett erőt venni magán. De a már
elindult könnyet nem lehetett megállítani, és megdöbbenve vette
észre, hogy teljesen összeomlik. Niu megrendült, de meg is
lepődött. Gondolta is, hogy íme, milyen könnyű melléfogni,
amikor mások fölött ítélkezünk.
- Igen, szomorú történet ez - mondta és úgy tett, mint aki
nem látja, milyen állapotban van Kaoru. - Éppen tegnap hal
lottam róla. Gondoltam is, hogy írok neked, de nem voltam
benne bizonyos, szabad-e tudnom erről . . .
Hangja elhalt. Az ő önuralma sem állt még szilárd lábon.
- Ó, egyáltalában nem bántam volna, hogy tudsz róla -
mondta Kaoru. - Sőt, gyakran eszembe jutott, hogy bemutat
lak neki. Egyébként azt hiszem, ismerted is. Igen valószínű,
hogy találkoztál vele a Nidzso-inben. - Ezeknél a szavaknál
sokatmondó szünetet tartott. - No de igazán nagy tapintat
lanság tőlem - folytatta -, hogy amikor ilyen rosszul vagy, ide-
jövök és szomorú történetekkel búsítlak, amikhez ráadásul semmi
közöd nincsen. Vigyázz magadra! - kérte, majd feltett még
néhány kérdést Niu állapotára vonatkozóan, s azzal elsietett.
Kaoru világosan látta, hogy Niunál ez alkalommal nem a
megszokott futó kalandról volt szó: szenvedélyesen szerette a
lányt. A végzet még soha senkit nem ruházott fel olyan furcsa
ellentmondásokkal, mint azt a lányt. Kívülről szemlélve, rövid
élete teljes ismeretlenségben és eseménytelenül játszódott le.
Ámbár, különös módon, szerte az országban alig akadt ember, akit
az ő sorsa valamiképpen mégis ne érintett volna. A birodalomban
minden szent hely falai heteken át az ő miatta* mondott imáktól
és varázsszavaktól visszhangoztak, nem akadt egyetlen oltár,
egyetlen szent folyó, ahová a maga nagy megpróbáltatásában ne
fordult volna Niu herceg - Niu, császári szüleinek szeme fénye, ez
a legtekintélyesebb, de a maga korának előkelő világában
legalábbis legnépszerűbb és leginkább körülrajongott személyiség.
Igen, az, hogy Niu kiválasztotta a lányt, valóban
megtiszteltetésnek számított, hiszen ebben nagy tapasztalata volt.
Ámde az is kétségtelen, hogy ezekben az utolsó hónapokban ez a
vidéki lány megállta a helyét a legszebb és a legműveltebb főúri
hölgyekkel szemben is. Sőt, mi több, ugyanakkor egy jelentékeny
közéleti szerepet betöltő férfi* is szerette, akinek udvarlása
bizonyos szempontból még hízelgőbbnek számított, hiszen emiatt,
a legfelsőbb körökben, végzetes következményekkel járó sértődés
veszélye fenyegetett.* De bármilyen heves volt is Niu bánatának
megnyilatkozása, Kaoru nem hitte, hogy a saját érzése kevésbé
volt erős, mint Niué, sem azt, hogy szenvedései valójában
kisebbek, mint barátjáé. Mindössze arról volt szó, jómaga jobban
félt attól, hogy nevetségessé válik. Ámbár Kaoru elhatározta, hogy
az egészet kiveti elméjéből, és megy a dolga után, mint máskor,
voltak percek, amikor elhagyta önuralma, levetette magát ágyára,
és ezt suttogta: "Húsból és vérből, nem pedig fából vagy kőből..
."*
A dologban akadt számos egyéb, kevésbé jelentékeny mozzanat
is, ami rendkívül bántotta. Kétségtelenül nagyon sze-
rencsétlen dolog volts hogy úgy összecsapták a gyászszertartást.
Kozeri például elszörnyedne, ha hallaná. Kaoru látta, saját bérlőit
is megbotránkoztatta, hogy ilyen kapkodva és tiszteletlen módon
bonyolították le a dolgot, amire egyébként csak az lehetett a
magyarázat, hogy Ukifune hozzátartozói - akik egyébként sem
álltak valami finom lelkű emberek hírében - közönyösen vagy
figyelmetlenül jártak el. Úgy érezte, hogy még most is roppant
keveset tud arról, mi történt Udzsiban. Viszont aligha szerezhet
megbízható értesülést, éppen ezért legszívesebben személyesen
utazott volna, hogy felderítse a dolgot. Mostanában azonban
legfeljebb néhány órára szabadulhatna el. Tudta, hogy ez a
látogatás fölöttébb gyötrelmes és leverő lesz. Valóban, mindent
egybevetve, nem is látszott érdemesnek.
Elérkezett a negyedik hónap. Ez az időszak különösen próbára
tette Kaorut, mert ennek a hónapnak tizedik napján akarta
Ukifunct a városba hozni. Ennek a napnak estéjén egyedül, igen
lehangoltan üldögélt az ablak mellett, amikor egy kakukk -
nyilván a narancsvirág csábító illatától csalogatva - elszállt a kert
fölött, és röptében kettőt kakukkolt.
- Ó, Halál Mezejének őre . . .*
Kaoru tudta, hogy Niu ezt a napot Kozeri társaságában a
Nidzso-inben tölti. Letört egy virágos narancsgallyat, és elküldte e
költemény kíséretében: "Mi mást jelenthet a Halál Hegyét
látogató madár üzenete, mint hogy titokban te is ugyanolyan
keserű könnyeket hullatsz, mint én?"
Niu, amikor a levelet hozták, kettesben üldögélt Kozerivel:
bámultak ki az éjszakába. Niu úgy vélte, hogy Kozeri sok
szempontból roppantul hasonlít Ukifunéra, s ezért vigasztaló
együtt lenni vele. "Szívtelen a Halál Madara, mert némán kellene
átrepülnie a ház fölött, ahol ez a szomorkás illat* tölti be az
éjszakát." így szólt Niu válasza. Kozeri látta a költeményeket, és
nagyon jól tudta, hogy mire vonatkoznak. Számára különösen
ijesztő volt Ukifune hirtelen és korai halálának híre. Már csak ő él
- taián azért, mivel egészében véve különösen boldog élete van.
De nyilvánvaló, hogy családjukban van valami erőtlenség, és félt,
hogy hamarosan rá is sor kerül.

Niu nem tudta eltitkolni előle, hogy nagyon megrázta Ukifune

halála. Az adott körülmények között helyesebbnek is látszott, ha
Kozerit bizalmába vonja, és most - a részleteket illetően nem
egészen pontosan - elejétől végéig beszámolt neki a dologról.
Kozeri világosan éreztette vele, hogy neheztel, amiért mindezt
már régen nem mondta el neki. De az a tény, hogy már
megismerte az egész történetet, még sokkal jobban
összekovácsolta kettőjüket. A Niu egészségi állapotáról szóló
aggasztó hírek egész sereg látogatót vonzottak az új palotába* -
apósa és Roku no Kimi bátyjainak véget nem érő hada is
állandóan ott alkalmatlankodott -, éppen ezért Niu most különösen
hálás volt a sorsnak, hogy volt egy nyugodt hely, ahová
elmenekülhetett.
Akárcsak Kaorut, őt sem elégítették ki az Ukifune betegségéről
és haláláról kapott hírek. Nagyon furcsállta, hogy egy
makkegészséges lány máról holnapra meghaljon. Űgy érezte,
leghelyesebb, ha elhívatja Ukont. Amikor Tokikata megérkezett,
Udzsi teljesen kihaltnak látszott. Ukifune anyja, mivel nem tudta
elviselni a folyó zúgását, még a gyászidő letelte előtt elutazott.
Egy-két pap még ott tartózkodott, de Tokikata tudta, abból nem
lehet baj, ha ők meglátják, hiszen be vannak avatva a titokba. Ami
pedig az őröket illeti, milyen furcsa volt most visszagondolni a
múltkori szerencsétlen esetre: milyen keserű csalódást okozott
Niunak, hogy úgy megrohanták az őrök. Aznap őt szó nélkül
beengedték. Tokikata, mint Niu egyik legbizalmasabb szolgája,
azokban az első napokban, tanúja lett a herceg fájdalma
legszenvedélyesebb kitöréseinek, és sajnálkozva állapította meg,
hogy a herceg viselkedése túlzó és nem elég méltóságteljes.
Utóvégre Ukifune nem volt jelentékeny személyiség, és Niu
csupán rövid ideje ismerte. De most, hogy Tokikata ismét itt járt,
élénken felébredt benne az a néhány, de emlékezetes kirándulás -
főként az az éjszaka, amikor a lányt magukkal vitték csónakon.
Eszébe jutott, milyen szépnek, milyen édesnek látta akkor
Ukifunét, és megrendítette a gondolat, hogy soha többé nem
láthatja már. Észrevette, hogy a magával hozott emberek közül is
többen könnyeznek, és csöppet sem lepte meg, hogy Ukont
keserves zokogás közepette ta-
lálta. Tokikata sietve elmagyarázta küldetésének célját, de
látszott, hogy Ukon nem szívesen tesz eleget kérésének.
- Ha most elmennék* - szabadkozott -, nyomban megin
dulna a szóbeszéd. Mindenesetre most képtelen vagyok erről
beszélni. Ha letelik a negyvenkilenc nap, egy-két napra talán
el tudok szabadulni - mondhatom azt, hogy a templomba me
gyek, vagy kereshetek valami más ürügyet. Akkor egészen ter
mészetesnek látszik majd. Remélem, hogy addig ismét magam
ra találok. Nem kell értem jönni. Mondd meg, hogy nagyon
szívesen elmegyek, mihelyt megtehetem, és nyugodtan elmon
dom, hogyan történt mindez.
Tokikata hangsúlyozta, hogy sokkal jobb lenne, ha most,
nyomban jönne - Ukon azonban hajthatatlan maradt.
- Természetesen én sokkal kevesebbet tudok barátságukról,
mint te - szólt Tokikata, még egyre könnyezve. - Jól látom
viszont, hogy nagyon sokat jelentett a herceg számára. Egé
szen bizonyos, hogy el akarta vitetni a fővárosba. Ti, az ud
varhölgyei, persze elkísértétek volna. Elhiheted, mindnyájan
alig vártuk, hogy jobban megismerjünk benneteket, és nagy
csalódás számunkra, hogy az adott körülmények folytán nem
igen találkozhatunk többet. Minden részvétünk a tiétek, höl
gyeim !
Ezután Dzsidzsut kereste.
- Csak nem akarod, hogy üres kocsival térjek vissza, ami
kor őfensége nagy gonddal választotta ki és elküldte, csakis
azért, hogy egyikőtöket elvigyem?!
Ukon behívta Dzsidzsut.
- Azt hiszem, jobb, ha te mégy - jelentette ki Ukon.
- Nem tudom, miért gondolod, hogy én jobban el tudom
mondani, mint te - ellenkezett Dzsidzsu. - Ráadásul, mint magad
is mondtad, még nem telt le a gyász ideje, és őfensége nem is
óhajtaná jelenlétemet, amíg tisztátalan vagyok.*
- Betegsége alatt őfensége szigorúan került mindent, amit
kerülnie kellett - érvelt Tokikata -, s elvégzett minden meg-
tisztulási szertartást. Ennek ellenére biztosíthatlak, most sincs
olyan hangulatban, hogy törődjék vele, vajon az, aki innen jön,
tisztátalan-e vagy nem. Ellenkezőleg, bizonyos vagyok benne,
hogy semmi sem lenne inkább kedvére, mint hogy akár a halottas
szobában is* beálljon a gyászolók közé. Sokkal mélyebben
szerette a hölgyet, mint gondolod. Különben is hamarosan lejár a
negyvenkilenc nap.* Egyikőtöknek feltétlenül el kell jönnie.
Dzsidzsu bizony vágyott rá, hogy ismét láthassa Niut. Lehet,
hogy ez az utolsó alkalom, és úgy érezte, jobban teszi, ha nem
utasítja vissza. Dzsidzsu igen csinos volt fekete ruhájában. Fekete
kötényt azonban nem talált, és rémülten döbbent rá, hogy egyik
kötényét sem festette meg, mivel azt hitte, ilyen ruhadarabra már
nem lesz többé szüksége.* Végül kénytelen volt egy világosbarnát
felvenni - ilyet viselt általában. A kocsiban nagyon elhagyatva
érezte magát. Bizony egészen más utazás volt ez, mint amit
elképzelt, amikor felkészült arra az izgalmas szökésre, arra a
veszedelmes száguldásra a holdfényes éjszakában, amely
lehetőséget adott volna neki, hogy végre megmutassa a
szerelmeseknek, mit jelent a hűséges odaadás.
Niut meghatotta, hogy eljött a lány. Úgy érezte azonban, hogy
helyesebb, ha Kozeri nem tud róla, ezért Dzsidzsu kocsiját egy
oldalsó ajtóhoz irányította.
- Most pedig mondj el mindent! - szólt.
- Már napok óta igen levert hangulatban volt - kezdte
Dzsidzsu -, és azon a bizonyos éjszakán láttam, hogy sírt. Mindent
elkövettem, hogy megtudjam, mi baja van, de nagyon nehéz volt
csak egy szót is kicsikarni belőle. Annyit mondott csupán, hogy
boldogtalan és más ilyesmit - csupán általánosságban. De én úgy
láttam, hogy van valami, amit eltitkol előlünk, valami szörnyűség,
amit élő embernek nem szabad megtudnia. De egyetlen pillanatra
sem merült fel bennem, hogy ilyen gondolatokat forgat a fejében.
- Ezután megmondta, milyen szörnyűséges tettel vetett véget
életének. - Attól félek, ehhez semmi kétség nem férhet - fejezte
be.
Ez sokkal, sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit Niu
feltételezett. Érezte, hogy csak a végső kétségbeesés önthetett
Ukifunéba annyi bátorságot, hogy belevesse magát a tajtékzó
vízbe. Miért is nem volt ott, hogy hozzárohanhatott és
visszaránthatta volna? Kínszenvedés volt arra gondolni, hogy ő
vagy
bárki más milyen könnyen meggátolhatta volna tettét. De most
már semmi értelme beszélni erről.
- Tudom, azt gondolod - mondta Dzsidzsu -, hogy gyanút
kellett volna fognunk, amikor elégette a leveleit. . .
Késő éjszakáig ott maradt, és mesélt Ukifune utolsó napjairól, a
saját hiábavaló erőfeszítésükről, hogy kitalálják, mi játszódik le
lelkében, és hogy mi minden került a kezükbe,* amikor már késő
volt. Niu mindeddig különösebben nem érdeklődött Dzsidzsu
iránt, de közös veszteségük most a lányhoz vonzotta.
- Azt hiszem, jobb, ha itt maradsz* - mondta. - Biztos vagyok
benne, hogy szívesen látnak.
- Talán ha már levetettem a gyászt - felelte Dzsidzsu. -Nagyon
jó vagy, hogy felajánlod ezt, de e pillanatban nem szeretnék új
állást vállalni.
- Helyes! Mindenesetre látogass meg újra - felelte Niu.
Úgy érezte, megnyugtató lesz számára, ha néha elbeszélgethet
vele. Már hajnalodott, amikor útjára engedte a lányt. Niu
ragaszkodott hozzá, hogy Dzsidzsu elfogadjon egy fésülködő
dobozt és egy ládára való ruhát. Sok minden holmi volt ott, amit
mind Ukifunénak szánt, és mivel minderre már nem volt szükség,
örült volna, ha Dzsidzsu elviszi. De tudta, hogy ennyi ajándék
feltűnést keltene, ezért csupán néhány holmit választott ki, ami
mind alkalmas volt Dzsidzsu személyes használatára. A lány
legszívesebben ezeket sem fogadta volna el, hiszen majd
furcsállják, hogy üres kézzel indult el, mint aki templomba készül,
és ekkora poggyásszal tér vissza. Viszont udvariatlanság lett volna
visszautasítani.
- Az a baj - mondta később, amikor alkalmas időben
Ukonnal együtt megnézegették a holmikat -, hogy nem tudom,
hová tegyem ezeket a ruhákat, amíg le nem telik a gyász.
Divat és ízlés szempontjából minden darab hibátlan volt.
Nyilvánvaló, hogy Niu végtelen gondot fordított minden részletre,
és valóban szívszakasztó volt, hogy Ukifune sohasem láthatta meg
ezeket a holmikat.
Kaoru valóban úgy határozott, semmi értelme, hogy
személyesen elmenjen Udzsiba. De mivel mindeddig csupa
hiányos

értesüléseket kapott, végül mégis úgy döntött, hogy rászánja

magát az indulásra. Ahogy az ismerős úton egyik kép a másik
után kibontakozott előtte, gondolatai visszaszálltak a múltba,
azokra a réges-régi napokra, mikor először hallotta Hacsi herceg
nevét. Úgy látszik, hogy a házzal való minden kapcsolata
végzetszerűen fejeződik be. Mintha Buddha - aki csak azért
vezette ide, hogy lelke épüljön - eltökélte volna, hogy egymás
után többször szörnyen megleckézteti, hadd tudja meg, hogy ilyen
helyet nem lehet büntetlenül megszentségteleníteni.
- Még sok mindent szeretnék tudni - mondta Ukonnak, amikor
az kijött hozzá. - Nem volt szándékomban eljönni, amíg a gyász le
nem telik, de csupa zavaros és hiányos beszámolót kaptam s úgy
éreztem, nem tudok tovább várni. Mindenekelőtt azt mondd meg,
mi az a betegség, ami ilyen szörnyű hirtelenséggel elragadta.
Ukonnak már nyelvén volt a kész történet - a legutóbbi
hetekben ugyanis arra kényszerült, hogy nagy készséggel, gyorsan
kitaláljon ilyesmiket -, és hogy mégis meggondolta magát és mese
helyett ezúttal a valót mondta el, ez azért történt, mert Ben no
Kimi már rájött, hogy szó sem volt betegségről. Úgy vélte, jobb is
lesz, ha Kaoru olyasvalakitől tudja meg a tényeket, mint ő, aki
pontosan ismeri őket, és nem innen-onnan hallja meg, pletyka
formájában. Meg azután más dolog volt kiagyalni valami
történetet arra a célra, hogy majd feltálalja Kaorunak, és megint
más volt mindezt előadni, amikor Kaoru ott ül vele szemközt, és
olyan félelmetes komolysággal néz rá.
Az első pillanatban Kaorun sokkal jobban úrrá lett a
megdöbbenés, hogysem bármi megjegyzést tett volna. De szinte
nyomban fel is vetődött benne a kérdés: miért is higgye el ezt a
történetet? Ukon, saját bevallása szerint, egyszer már hazudott, és
a most elmondott história első hallásra nevetségesnek tetszik.
Ukifune egyénisége távol állott attól, hogy elragadja hirtelen
kétségbeesés vagy indulat, sőt, rendkívül értelmes,
kiegyensúlyozott és megbízható volt. Nem, nyilván durva
koholmány az egész, amit Ukon és Dzsidzsu arra szán, hogy
úrnőjük áruló nyomait elrejtse. Ámbár nehéz elhinni, hogy Niu
csupán megjátszotta szomorúságát, ráadásul jómaga most

teljesen váratlanul érkezett, és mégis nem csupán az

udvarhölgyeket, de az egész ház személyzetét, a legkisebb
embertől a legnagyobbig, mind olyan állapotban találta, amit
nyilván nem az ő számára játszottak meg.
- Még van néhány kérdésem - mondta. - Például, tűnt el
valaki más is abban az időben? Olyan dolog ez, amelyről sze
retnék teljesen megbizonyosodni. Nézd, szerintem egyáltalán
nem meggyőző az elbeszélésed. Az emberek akkor tesznek
ilyesmit, ha hirtelen valami szörnyű helyzetbe kerülnek, és úgy
érzik - legalábbis pillanatnyilag -, hogy a halál jelenti az
egyetlen menekvést. De te csupán annyit tudtál mondani, hogy
rendkívül lehangolt volt, mert olyan ritkán jöttem el. Van va
lami, amit elhallgatsz ...
Ukon számított erre a kérdésre - énnek ellenére igen kínos
helyzetbe került.
- Minden körülményt figyelembe kell venned - mondta. -
Amint bizonyára tudod, úrnőm, sajnos, elég nem kívánatos
környezetben nevelkedett fel. A fővárosban csak igen rövid
ideig tartózkodott, mielőtt idejött. Udzsi egészen más hely,
mint Hitacsi, ez kétségtelen, de mégis nagyon el van vágva
a világtól, és azt hiszem, úrnőm nemegyszer nagyon boldogta
lan volt itt. Természetesen mindig csak egyetlen eseményre
várt, a te látogatásodra. Bármilyen kevés volt is az idő, amit
kettesben töltöttetek, tudom, hogy úgy érezte: a veled való ba
rátság kárpótolja életének minden eddigi balszerencséjéért.
Azután jött a hír, hogy azt kívánod: közelebb legyen hozzád
valahol, ahol mindennap láthatod. Képzelheted, hogy ez meny
nyire felajzotta. Keveset beszélt, de láttam, hogy reggeltől nap
estig semmi másra nem gondol. Itt természetesen mindenki el
intézett dolognak tekintette ezt, és úrnőm csupa olyan embert
látott maga körül, akik lelkendezve várták a költözködést, és
sietve készülődtek. Anyja szintén úgy érezte, hogy a hitacsi va
donban töltött gyermekkora és annyi más bánat és megalázta
tás után, amit szegénykének el kellett viselnie, végre rendbe
jönnek a dolgok. Ekkor, váratlanul, különös levél érkezett tő
led, majd pedig kezdődött az a nagy hűhó az őrökkel, aminek,
mint értesültünk, az volt az oka, hogy te abban a hiszemben

voltál: idegen emberek kikezdték a komornákkal. Ezek az őrök

durva parasztok, és merem mondani, hogy a kapott utasításokon is
túltettek. De ha csupán a személyzet körében mutatkozó
rendellenességeknek akartak véget vetni, igen furcsán láttak
hozzá. Úrnőm általában néhány naponként kapott tőled híreket.
De az után a különös levél után nem írtál többet. Sejtheted, milyen
hatással van az ilyesmi arra, aki olyan köny-nyen elcsügged, mint
ő. Hiszen annyi mindenen ment keresztül gyermekkora óta.
Nemcsak arról van szó, hogy fájt neki, mert így bánsz vele. Tudta,
milyen csapás anyjának, akinek az volt egyetlen vágya, hogy
rendezett életet biztosítson számára, de most azt látja, hogy lánya
kegyvesztett lett, és félredobják. Azt hiszem, ez gyötörte
leginkább. Ez minden, amit mondani tudok. Arra a gyanúdra - bár
nem mondtad ki nyíltan, de érzem, hogy szavaid mögött ez is ott
lappang -, egyszóval arra a sejtelmedre, hogy valaki megszöktette,
mindössze annyit mondhatok: bárcsak a leghalványabb reménység
is lenne arra, hogy igazad van.
Ukon, amikor ez utolsó szavait kiejtette, olyan keserves sírásra
fakadt, hogy Kaoru lelkéből eltűnt a gyanakvás.*
- Bizonyára tisztában vagy vele - mondta Kaoru -, hogy ha
kevésbé feltűnő pozíciót töltenék be, ha szabadon járhat-nék-
kelhetnék, ahogy nekem tetszik, soha, még rövid időre sem lettem
volna hajlandó itt hagyni Ukifunét, ahol olyan ritkán láthattam. Ez
a megoldás természetesen nagyon kevéssé volt kielégítő, de azzal
vigasztaltam magam, hogy hamarosan megvalósíthatom tervemet,
akkor pedig lehetővé válik, hogy egyrészt gyakrabban
találkozzunk, másrészt élete hátralevő részére olyan környezetet
tudok neki teremteni, ami megfelel rangjának. Azt hiszem,
bizonyos fokig meg is értette ezt, és tekintettel volt rá. De az az
érzésem, hogy más hatások is érvényesültek. Van valami, amit
eléggé habozva említek csupán, hiszen mindez már a múlté. De
mivel négyszemközt vagyunk ... mondd, az a dolog, Niuval, mikor
kezdődött? Tudom, mennyire vonzó férfi, és el tudom képzelni,
hogy Ukifune eszeveszetten belészeretett, ahogy ez számtalan
nővel megesett. És amikor hirtelen lehetetlenné vált, hogy
láthassa, valószínűleg ször-

nyű kétségbeesés fogta el. Nem jutott eszedbe, hogy ez lehet a

dolog magyarázata? Arcodról leolvasom, hogy te is gondoltál rá.
Nem volna hát helyesebb, ha abbahagynád ezt a titkolózást, és
elmondanád az egész történetet?
Ukon érezte, hogy Kaoru részéről ez nem merő feltevés. Valaki
elmondta neki. De mennyit árulhatott el? Ezt most nem ártana
tudni!
- Nagyon bánt, hogy beszéltek neked erről a szerencsétlen
ügyről - kezdte. - Ha csak egyszer is megfordult volna a fejemben,
hogy megeshet ilyesmi, egy pillanatra sem tágítottam volna úrnőm
mellől. - Szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. - Nem
tudom, hogy mennyit mondtak el neked -folytatta. - Egy este
történt, amikor úrnőm még nővérénél tartózkodott a Nidzso-inben.
Hogy őfensége honnan tudhatta meg, hogy valaki ott él a házban,
arról egyikünknek sincs sejtelme. Elég az hozzá, hogy
valamiképpen bejutott a lakosztályába. Nagyon szigorúan kellett
fellépnünk, hogy megszabaduljunk tőle. Szerencsére az utolsó
pillanatban mégis sikerült ezt elérnünk - úgy értem, mielőtt még
valóban baj történt volna. Anyja azonban hallani sem akart róla,
hogy ezek után ott maradjon a palotában, és azonnal elköltöztette
abba a harmadik kerületben álló furcsa házikóba. Ott élt úrnőm,
amikor megismerkedtél vele. A herceg úrnőmnek még nevét sem
ismerte, jómaga pedig azt hitte, hogy soha többé nem hall róla.
Ámde nem így történt. Ez év elején, senki sem tudja hogyan, a
herceg rájött, hogy Ukifune itt él Udzsiban, és írogatni kezdett
neki. Úrnőm egy ideig ügyet sem vetett leveleire, de asszonyai
figyelmeztették, hogy bajt hozhat rá, ha császári herceggel ilyen
nyersen bánik, nagyobb bajt, mint abból eredhet, ha udvariasan
válaszol. Végül is egyszer-egyszer válaszolt neki. Ennyi az, amiről
bármelyikünknek is tudomása van.
A hang, ahogy utolsó szavait kiejtette, azt jelezte, hogy ha
ennyit elmondott is, tovább nem óhajt menni. Kétségtelen, ez volt
az, amit szabad volt elmondania, és tovább faggatni tapintatlanság
lett volna. De Kaoru úgy érezte, hogy most már világosan látja az
egész ügyet. Ukifune természetesen nagyon belészeretett Niuba,
és gyötrelmes volt számára, hogy hirtelen

el kell szakadnia tőle. De még ennél is többről volt szó. "Bizonyos

vagyok benne, az volt a baj, hogy az irántam való mély vonzalma
is megmaradt" - gondolta Kaoru. Nem tudott dönteni, és ez
borította fel lelki egyensúlyát. De ha ez az átkos folyó nincs ilyen
közel, az öngyilkosság gondolata valószínűleg sohasem merült
volna fel benne. És éppen ő volt, aki a lány számára Udzsit
választotta lakóhelyül! jóformán egy lépést sem kellett tennie!
Egy pillanatig tartó kétségbeesett hangulat, és már vége is volt!
Ha például valahol a hegyekben lakott volna, hármilyen
kétségbeesés fogja is el, sohasem szánta volna rá magát, hogy
bebarangolja a vidéket, abban a bizonytalan reményben, hogy
valahol egy folyóra talál. Mennyire gyűlölte most Kaoru ezt a
helyet és mindent, ami kapcsolatban volt vele! Életében többször
is akadt olyan időszak, amikor a vad, köves hegyi út is drága volt
szívének, mivel ide vezette. De most az volt egyetlen vágya, hogy
soha többé be ne tegye ide a lábát, soha, míg él, nevét se hallja
ennek az átkos falunak!
Hirtelen eszébe jutott az az este, amikor Kozeri elárulta neki
Ukifune létezését. Milyen baljóslatúnak tetszett most az a név,*
amelyen ő és Kozeri ettől kezdve emlegette Ukifunét! Igen, ő,
Kaoru, okozta Ukifune halálát, olyan biztosan, mintha önkezével
taszította volna a gyűlöletes folyóba. Azután ott van Ukifune
anyja. Kaoru mindeddig nehezteléssel gondolt rá, mert azt hitte,
hogy ő volt, aki olyan méltatlanul intézte a gyászszertartást. Most
persze megvan a magyarázat.* Szörnyű volt elgondolni, hogy mit
szenvedhetett az anya. Kaoru feltételezte, hogy az asszony semmit
sem tudott a Niuval kapcsolatos dologról. És valóban, ha többet
követelt is gyermekének, mint ami helytartó lányát megilleti, ilyen
előkelő kapcsolat lehetősége még legvadabb álmában sem
merülhetett fel. Éppen ezért Ukifune anyja egyedül olyan
bonyodalmaknak tulajdoníthatta lánya bajait, amik voltaképpen az
ő, Kaoru, részéről eredhettek.
Kaoru persze tudta már, hogy a ház nem tisztátalan. Kísérői
azonban, érthető módon, még most is úgy tudták, hogy a házban
haláleset történt, ezért Kaoru jobbnak tartotta, ha nem megy be.
Elhozatta kocsija rúdjának támasztékát, és megpró-
bált arra ülni, közvetlenül a főkapu előtt. De ez nagyon
kényelmetlen volt, s így végül egy terebélyes, árnyas fa tövében
domborodó, mohával benőtt földhányásra ült. "Ha egyszer lépteim
többé már nem vezetnek el e házhoz, ahonnan mindenki eltűnt,
akiket szerettem, ki marad itt, hogy gondját viselje ax omladozó
falaknak, vagy begyűjtse ez ősi fának titkait?"
így szólt Kaoru verse. Seregnyi emlék rajzott itt köröskörül.
Soha még így nem érezte, hogy ide nem tér vissza többé.
Elküldött a Tanítóért, aki ekkor már a szerzetesi élet
tudományának tanára volt, és olyan megbízásokat adoft neki,
amelyek mind Ukifune lelki üdvét voltak hivatva szolgálni. A
halottas szobában szolgálatot teljesítő papok számát jelentékenyen
megnövelték. Tekintettel Ukifune halálának körülményeire,*
szükségesnek látszott, hogy különleges engesztelő szertartásokat
tartsanak, ezért intézkedett, hogy minden hetedik napon* szent
könyveket és képeket ajánljanak fel.
Már teljesen besötétedett, de Kaoru nem tudta elszánni magát,
hogy egyedül itt töltse az éjszakát. Már megpróbálta, nem
beszélhetne-e Ben no Kimivel, de az asszony azt üzente, testileg-
lelkileg annyira összetörtnek érzi magát, hogy a külvilággal
semmiképp nem tud érintkezni. Kaoru pedig nem akart tolakodni.
Miért is nem intézte úgy, hogy a költözködés* valamivel
hamarabb történjék? Valóban, semmi akadálya nem lett volna.
Már messze elmaradt mögötte a folyó, de még most is az
örvénylő víz robajlása visszhangzott a fülében. Szörnyű volt a
tudat, hogy Ukifune még ott van, a folyó sziklás mélyén, hínár és
kagylók között.
Ukifune anyja félt, hogy bajba kerül, ha azt gondolják róla,
hogy tisztátalan helyről egyenesen kisebbik lányának ágyához*
megy. Nem mert hazamenni* hanem céltalanul bolyongott, egyik
bérelt szállásról a másikra. Szorongva gondolt rá, hogy éppen
ilyenkor van távol hazulról. De szerencsére minden jól ment. A
gyászidő azonban még nem telt le, és úgy érezte, helytelen lenne,
ha hazamenne.* Napokon át feküdt bánatába merülten, és még
csak eszébe sem jutott a többi, édes-és mostohagyermeke. Ekkor
azonban történt valami, ami ne-

héz helyzetében is őszinte örömet szerzett neki. Küldönc érkezett

Kaoru levelével.
"Már írnom kellett volna - így szólt a levél -, de összetört a
szörnyű és váratlan veszteség. Ráadásul, a magam állapotából
ítélve, úgy képzeltem, hogy nem vagy levelező kedvedben, és
helyesebbnek véltem, ha várok egy kis ideig. Természetesen porig
sújtott, ami történt; de ha már az a bánat ért, hogy túl kell élnem
ezt a veszteséget,* nagyon remélem, találsz rá időt, hogy
fölkeress. Vigasztaló lenne, ha beszélhetnék valakivel, aki annyira
szerette őt, mint te."
- Azzal is megbízott, hogy mondjam el - szólt Nakanobu, aki a
levelet hozta -, úgy érzi, nemtörődömnek tartod, amiért mostanáig
nem lépett veled kapcsolatba. Az az óhaja, hogy tudd: mióta
megismerte lányodat, sokszor készült írni neked, és bízik benne,
hogy megérted, hallgatásának oka elfoglaltsága volt, nem pedig
rosszakarat. Ha van valami, amit most vagy a jövőben megtehet
érted, reméli, hogy habozás nélkül tudtára adod. Ügy tudja
például, hogy serdülő fiaid vannak, akiket rövidesen be lehet
mutatni az udvarnál, és ha az ő közbenjárása bárhol
megkönnyíthetné számukra a dolgot...
Az asszony magyarázgatta, hogy tisztátalansága csak "kisebb
mértékű" - mivel valójában egyáltalán nem volt tisztátalan, ezért
semmi baj sem keletkezhetett ebből -, és unszolta Naka-nobut,
hogy lépjen be a házba,* s szeme tele volt könnyel, amikor leült,
hogy megválaszolja Kaoru levelét.
"Nem hittem, hogy túlélem ezt a szörnyű veszteséget, és nem is
vágytam rá - írta -, de most már nem fájlalom, hogy
megmaradtam. Valóban úgy látszik, hogy a kegyes sors nem akart
elengedni engem, amíg el nem nyertem kezedből azt a soha nem
álmodott megtiszteltetést és kitüntetést, amit ma irántam
tanúsítottál. Amint tudod, lányom nehéz ifjúságát annál nehezebb
szívvel szemléltem, mivel úgy éreztem, hogy az én mulasztásom
okolható érte. A magam életével kapcsolatban szánalmasan
végződött minden próbálkozásom, hogy megvessem lábamat a
világban, de elhatároztam, Ukifunénak minden lehetőséget
megteremtek, hogy jobb sors jusson osztályrészéül. Amikor
értesültem vele kapcsolatos, rendkívül hízelgő szándé-

kodról, úgy éreztem, meghallgatták imáimat, és hogy most már

kevés vagy éppen semmi aggodalmat nem kell éreznem a jövője
miatt. Nos, mindebből semmi nem lett. Ismét bebizonyosodott,
hogy az a félelmetes hely - mert, ugye, »udzsi« szomorúságot
jelent - rászolgált baljóslatú nevére. És ami megható ajánlatodat
illeti, hogy pártját fognád kisebb gyermekeimnek - ez
egymagában elegendő, hogy azt reméljem: életben maradok még
egy kis ideig, és ha így lesz, biztos lehetsz abban, hogy igénybe
fogom venni kedvességedet. E pillanatban azonban nem is
gondolhatok arra, hogy ennél többet írjak . . ."
Úgy érezte, hogy valamit adnia kellene Nakanobunak. De
olyasmit nyilván nem adhat, ami egyszerű küldönc számára
egyébként megfelelne. Eszébe jutott, hogy félretett egy övet,
melyet rinocérosz szarvából metszett szarulemezek díszítenek,
meg egy igen szép kardot, azzal a szándékkal, hogy ezeket majd
Kaorunak ajándékozza abból az alkalomból, hogy Uki-fune a
fővárosba költözik. Becsomagolta és azzal az üzenettel küldte ki
Nakanobunak, aki már beszállt kocsijába, hogy Uki-fune ezt neki
szánta.
- Attól tartok, hogy az asszony egész egyszerűen úgy érezte,
adnia kell neked valamit - mondta Kaoru, amikor Nakanobu
megmutatta az ajándékot. - Sohasem gondoltam volna, hogy
ilyesmi eszébe jut.
- Személyesen találkoztam vele - mondta Nakanobu -, és
elmondtam neki ajánlatodat, hogy teszel valamit többi gyermeke
érdekében. Láttam, el volt ragadtatva, hogy gondoltál rá. Azt
mondta, reméli, hogy fiaitól nem vársz túlságosan sokat. Fiatalok,
s így még nem sokra vihették. De kijelentette, amennyiben biztos
vagy benne, hogy nem hoz szégyent rád, ha ilyen esetlen
kamaszokat házadba fogadsz, roppantul örülne, ha akár
mindőjüket vagy csak egyiket-másikat is elküldheti hozzád, olyan
szolgálatra, amit éppen szánsz nekik.
Ez sokkalta több volt, mint ami Kaorunak szándékában állt.
Ezek a fiúk nem tartoztak ahhoz az osztályhoz, amellyel
érintkezni szokott. Ha itt élnének a házában, többé-kevésbé
barátainak kellene őket tekintenie, ez pedig egyértelmű volna
azzal, hogy nyíltan beismeri Ukifunéval való kapcsolatát.
Mert ezen a kapcsolaton kívül semmi nem indokolná, hogy ilyen
alacsony származású fiatalokkal érintkezzék. Pedig nem szívesen
látná, ha a lánnyal való barátsága - a világ szemében egyszerűen
egy helytartó lányával folytatott viszony - közismertté válna.
Pedig az ilyen kapcsolatok iránt táplált előítélet semmiképpen
sem volt indokolt. Ebből az osztályból származó lányokat gyakran
befogadtak a császári udvartartásba is, sőt némelykor híres
kegyencnőkké váltak; és számtalan, Kaoruval egyenrangú férfi
paraszti rétegből származó lányokkal tartott fenn kapcsolatot, sőt
nemcsak lányokkal, de asszonyokkal is, akik a szerelem terén már
semmiképp nem számítottak újoncoknak. Ha egy pillanatig is
gondolt volna arra, hogy Ukifunét a Második Hercegnő
egyenrangú vetélytársává tegye, akkor persze súlyosan vétkezett
volna. A legnagyobb bajt azonban most az jelentette: ez volt az
egyetlen mód, hogy kifejezze együttérzését a gyászoló anyával, és
éreztesse vele, hogy családjával való kapcsolata nem csupa
szerencsétlenséget jelent.
Ukifune anyját nemsokára felkereste a férje, és keserű
szemrehányást tett neki, amiért ilyenkor* távol marad otthonától.
A férfi az elmúlt hosszú hónapok alatt egyetlenegyszer sem vette
magának a fáradságot, hogy érdeklődjék, merre jár Ukifune, mi
történt vele. Ha egyáltalában eszébe jutott, azzal intézte el a
kérdést, hogy a lány alighanem igen kétes módon és alacsony
sorban tengeti valahol életét. Az anya pedig helyesebbnek érezte,
ha semmit sem mond, amíg Ukifune a városba nem költözik.
Elképzelte, mennyire meglepődik majd a helytartó, amikor
megtudja, hogy a lány korántsem jutott nyomorúságos sorsra,
hanem Kaoru védelme alatt, pompás házban él. Most. azonban
már nem volt oka, hogy továbbra is hallgasson, és elmondta neki
az egész történetet. A helytartó, mint a legtöbb ilyesfajta ember,
feltétlen hódolója volt az előkelőségeknek, s amikor az asszony
megmutatta Kaoru levelét, úgy vette kézbe, mint valami
szentséget, melyet közönséges halandó meg sem érinthet.
- No de ilyet! - dörmögte. - Micsoda szerencse! És hogy
őkegyelmessége kiszemelte magának ... szinte hihetetlen! És

ilyen jövő küszöbén mindent itt hagy és meghal! Ennél

rettenetesebbet képzelni sem tudok. Okegyelmességét
természetesen jól ismerem. Nem úgy értem, hogy valaha is
bizalmas viszonyban voltam vele; azt hiszem, ezt nagyon kevés
ember mondhatja el magáról. És megígérte, hogy segít a fiaimon,
hogy hónuk alá nyúl egy kissé? Hát ez igazán kitűnő újság! Sokat
fog lendíteni a sorsunkon.
Az anya hiszékenységében azt képzelte, hogy ha Kaoru most,
Ukifune halála után is hajlandó valamit tenni családja érdekében,
az ezerszeresét megtette volna, ha a lány életben marad.
Egyszóval boldog volt, hogy Kaoru így sem feledkezik meg róluk,
de nagyon elkeserítette, ha arra gondolt, mi mindent veszítettek.
Sejtelme sem volt róla, hogy mindez csak azért van, mert Kaoru
felelősnek érzi magát Ukifune haláláért, és az az óhaja - ha
mégolyan csekély kárpótlás is ez -, hogy minden lehetőt
megtegyen az anyának; mert egyébként álmában sem jutott volna
eszébe, hogy ezeket a nyers, tenyerestalpas sihedereket
pártfogásába vegye.
Kaoru tudta, szigorúan véve megengedhetetlen, hogy a
negyvenkilenc nap teljes rituáléját elvégezzék olyan esetben,
amikor a haláleset jobbára feltételezésen alapszik. De úgy érezte,
a körülmények indokolttá teszik, hogy figyelmen kívül hagyják
ezt a tilalmat, ezért megbeszélte a Tanítóval, hogy az ő hegyi
templomában, teljes csendben, megtartják a szertartást. Utasítást
adott azonban,, hogy a szertartáshoz szükséges teljes papi segédlet
meglegyen, vagyis mind a hatvan pap, és gondoskodott róla, hogy
bőséges alamizsnával jutalmazzák őket. Ukifune anyja is ott volt,
és még külön ájtatosságot rendelt. Niu-tól ezüstserleg érkezett,
benne néhány aranyrúd.* Persze az adott körülmények közt saját
nevében nem adhatott ilyen áldozati ajándékot, ezért Ukon révén
juttatta el. Dzsidzsu és még egy-két nő azonnal kitalálta, honnan
érkezett az ajándék; a többieket azonban furdalta a kíváncsiság,
hogyan kerülhettek ilyen holmik Ukon birtokába. Kaoru
legbizalmasabb csatlósai mind jelen voltak; és amikor egyikük-
másikuk később mesélt a szertartásról, hallgatósága ugyancsak
törte a fejét, miért az a nagy hűhó egy egyszerű kis vidéki lány
halála miatt. Az
a hír terjedt el, hogy Ukifune nem is a helytartó lánya, hanem a
birodalom egyik legelőkelőbb családjából származott. Ennek
azonban ellentmondani látszott az a tény, hogy a helytartó maga is
felbukkant Udzsiban, és úgy viselkedett, hogy azt a látszatot
keltette: ámbár a háttérben kíván maradni, valójában ő az, aki az
egészet rendezi. A helytartót egyébként bosszantotta, hogy még ez
a teljes csendben megtartott szertartás is felülmúlja mindazt, amit
jómaga valaha is rendezhetett volna. Amikor a lánya szült,
nemcsak saját tekintélyes készletét kutatta át, de még Kínából és
Sirugiból* is hozatott egyes holmikat, és mégis milyen szegényes
látványt jelentett az a ma végignézett szertartáshoz képest! Talán
jobb is, hogy Ukifune meghalt, mert ilyen pártfogó segítségével
biztosan háttérbe szorította volna az ő többi lányát. Kozeri szintén
külön szertartásokat rendeztetett, és adományokat küldött a
segédkező papoknak, karénekeseknek, ministránsoknak és
másoknak.
Az egész dolog akkora feltűnést keltett, hogy híre a császár
fülébe is eljutott. Most hallott először olyasmit, amiből Kaoru
hűtlenségére következtethetett. De nem neheztelt miatta, sőt
bántotta a gondolat, hogy a Második Hercegnő iránti tiszteletből
Kaoru kénytelen volt megtagadni érzelmeit, s ilyen méltatlanul
bánt valakivel, akit nyilván nagyon szeretett.
A veszteség másképp hatott Niura és másképp Kaorura. A
váratlan megrázkódtatás éppen akkor érte Niut, amikor
szenvedélye a legnagyobb lánggal lobogott, s így a lány halála egy
időre porig sújtotta. Úgy érezte, mindenáron másra kell terelnie
önnön figyelmét, s az efféle kísérletei oly rohamosan sokasodtak,
hogy nemsokára már ismét ugyanazt az életet élte, mint azelőtt.
Kaoru viszont azt remélte, hogy ha elmerül a pártfogásába vett
pereputty ügyesbajos dolgaiban, megszabadulhat fájdalmától és
lelkifurdalásától, vagy legalábbis enyhíti kínjait. Ámde csalódott
várakozásában.
A császárnő, nagybátyjának halála miatt, félgyászban volt, és
még az új palotában tartózkodott. A szertartásügyi hivatalnál
Sikibu herceg halálával üresedés támadt, s ezt a helyet Niu
bátyjával, a Második Herceggel töltötték be. A herceg
szemlátomást rendkívül komolyan vette kötelességét, mert alig
vett részt az új palotában rendezett mulatságokban. Niu azonban
főként ide járt szórakozást keresni, mégpedig elsősorban az Első
Hercegnő lakosztályába. Nem bírta elviselni, hogy nővérének
udvarhölgyei közül akár csak egyetlen csinos lány is akadjon, aki
nem hajlandó vele meghitt ismeretségbe kerülni. Volt azonban
köztük egy Koszaiso nevezetű lány, akivel Kaoru egy időben igen
bizalmas viszonyban állt. A lány kétségtelenül csinos volt, de
Kaoru inkább műveltsége miatt értékelte. Senkit sem ismert,
akinek pendítési technikája jobban tetszett volna neki akár a lant,
akár egyéb húros hangszerek megszólaltatásánál. Ráadásul igen jó
levélíró volt, és társalgásának színvonalát tekintve is magasan a
Kaoru által ismert nők fölött állt. Persze Niut is vonzotta, és ez
biztosra vette, hogy ezúttal is minden nehézség nélkül kiütheti a
nyeregből Kaorut. Meglepetésére azonban a lány hallani sem akart
róla.
- Valakinek ezt is meg kellett tennie, már csak a változa
tosság kedvéért is! - jegyezte meg Koszaiso.
"Végre találtam valakit - gondolta Kaoru -, aki más, mint a
többiek!" Semmi sem lehetett volna alkalmasabb, hogy növelje
Kaoru megbecsülését a lány iránt.
Amikor Koszaiso hallott Kaoru gyászáról, úgy érezte, írnia kell,
ámbár már igen régóta nem látta a férfit. "Ha utoljára érkezik is
meg e néhány sor, ne hidd, hogy a téged ért veszteséget
legkevésbé az érzi át, aki ez elkésett üzenetet írja, s akinek létét a
világ túlságosan jelentéktelennek tekinti, semhogy fontosnak
tartsa együttérzését..." így szólt a költeménye: "Bárcsak én
halhattam volna meg helyette! . . ."
Gondosan kiválasztott papírra írta, s a levél egy csendes nyári
estén érkezett meg, szinte válaszként a Kaoru lelkén átsuhanó
mélabús gondolatokra. "Különös, hogy olyan jól olvasol annak
gondolataiban, aki már úgy hozzáedződött a sors csapásaihoz,
hogy bánatát egyetlen sóhajjal sem árulja el a világnak."
Kaoru úgy érezte, azonnal meg kell látogatnia a lányt.
- Üzeneted nagy örömet szerzett - magyarázta -, s amint
látod, azonnal átjöttem, hogy megköszönjem.
A lány szobája - mert így nevezték, noha alig volt több,

mint holmi hálófülke, amit elkerítettek a folyosótól - aligha volt

alkalmas arra (s ezt Koszaiso is érezte), hogy fogadjon benne
olyan jelentékeny személyiséget, mint Kaoru. Ráadásul egyáltalán
nem volt jellemző Kaorura, hogy így látogatóba jön. Elég
meghökkentő volt látni, amint ez a rangos férfiú, csöppet sem
méltóságos testtartásban, átnyomakodik a kis kamra rozoga
ajtajának szűk nyílásán. De a lány meg sem kísérelte, hogy
mentegetőzzék. Talpraesettebben nem is fogadhatta volna előkelő
vendégét. Fesztelenül és nagy hozzáértéssel beszélt minden
témáról, amit Kaoru felvetett, de nyoma sem volt benne
tolakodásnak vagy bizalmaskodásnak. Koszaiso természetesen
sokkal műveltebb volt, mint Ukifune. Nagy kár, hogy kénytelen
volt szolgálatot vállalni. Kaoru például egyáltalán nem bánta
volna, ha ő gondoskodhatna róla. Már-már azon a ponton volt,
hogy elmondja a lánynak, milyen szerepe volt Niunak az
Udzsiban lejátszódott végzetes eseményben, de az utolsó
pillanatban féket tett a nyelvére.
Most virágzott a lótusz, és a császárnő elhatározta, hogy
megrendezi a Hokkekjo* ünnepélyes felolvasását. Számos szent
könyvet és képet ajánlottak fel Gendzsi, Muraszaki és a család
más elhunyt tagjai emlékezetére. Az ötödik tekercs napján
különösen nagyszerű volt a szertartás,* és mivel az udvarbeli
hölgyeknek megengedték, hogy barátaikat is meghívják, a
részvevők száma roppantul felduzzadt. Az ötödik nap reggelén,
amikor az utolsó szertartás is lezajlott, hozzá kellett látni, hogy
helyreállítsák a rendet - ez pedig igen nagy munka volt. Számtalan
függönyt és díszt kellett eltávolítani, bútorokat visszatolni eredeti
helyükre, a folyosókat lezárni. Óriási nézősereg jött össze, ezért
nehéz volt mindenki számára lehetővé tenni, hogy lásson is
valamit, s így végül az egész palota tárva-nyitva állt, a homlokzati
rész és a hátsó traktus egyaránt. Az Első Hercegnő* lakosztályát
szintén feldúlták, ezért átmenetileg egy keresztszárnyban
szállásolták el, amely megszokott lakosztályát összekötötte a
főépülettel. Hölgyeinek zöme teljesen kimerült a felolvasások
hallgatásában, ezért délután engedélyt kaptak, hogy eltávozzanak
és pihenjenek a saját szobájukban. A hercegnő úgyszólván
egyedül ma-

radt. Kaoru, miután átöltözött, kiment és a halászlugas közelében

várakozott, mert remélte, hogy távoztukban el tudja fogni a
papokat - egyiküknek ugyanis valami fontos dolgot akart
mondani. Ügy látszott azonban, hogy már mindnyájan elmentek.
Egy kis ideig azért még ott álldogált, és élvezte az árokból
felszálló hűvös levegőt.
Az a néhány hölgy, aki az Első Hercegnő mellett maradt -
köztük Kaoru barátnője, Koszaiso is -, mindent megtett, hogy a
helyiséget kényelmessé tegye a hercegnő számára: paravánokat
állítottak fel, s amolyan előszobafélévé alakították át a
keresztszárnyat.
Kaoru éppen a közelükben álldogált, kint, a kertben. S most
egyszerre ruhasuhogást hallott. Az épület hátsó traktusában az
egyik tolóajtót nem csukták be rendesen. Kaoru kíváncsi volt,
vajon Koszaiso nincs-e véletlenül a bent levő hölgyek között, és
belesett a résen. A helyiségben nem volt olyan összevisszaság,
ami mindig bekövetkezik, valahányszor ilyen hölgyek magukra
maradnak. Már olyan rendet teremtettek s oly szépen eltakarítottak
mindent, hogy Kaoru igen jól, zavartalanul láthatott mindent, ami
bent lejátszódik. Azt remélte, hogy megpillanthatja a hercegnőt,
de nyilván nem volt a három nő között, akik egy jégtömbből
darabkákat tördeltek. Rajtuk kívül még csak egy kislány volt bent.
A nők levetették hosszú köpenyüket, és a kislányon sem volt
kabátka. Mindnyájan teljesen fesztelenül viselkedtek, és Kaoru
éppen azon tűnődött, vajon merre lehet az Első Hercegnő, amikor
megpillantotta: lenge fehér öltözékben volt, és derűs mosollyal
szemlélte a finomabb jégdarabkákért tülekedő lányokat. Elbűvölő
volt a mosolya, s az arca csodaszép. Úgy ült, hogy fejét kissé
Kaoru felé hajtotta; pompás haja, töretlen vonalban, a földig
omlott. Roppant hőség volt, s a hercegnő nyilván terhesnek érezte
a nyakába és vállára hulló hajfürtjeit. Kaoru érezte, hogy minden
kétséget kizáróan ez a legszebb nő, akit valaha is látott. Az
udvarához tartozó három hölgy - pedig egyébként mindenki
nagyon csinosnak tartotta volna őket - mellette most mind
esetlennek és csúnyának tetszett. Egyikük, aki keményí-tetlen
sárga selyemruhát viselt és világosbarna kötényt, két-

ségkívül igen kecses lehetett. Bár úgy ült, hogy csak félig láthatta,
de már abból megítélhette, ahogy legyezte magát.
- És még azt mondják, hogy így hűsítheti magát az ember!
- kiáltott fel nevetve. - Fenséged szerencsés, hogy csupán
szemlélője az egésznek!
Amint meghallotta a hangját, Kaoru tudta, hogy ez Koszai-so.
Azok hárman buzgón folytatták a jégtömb feldarabolását. Az
olvadozó szilánkokkal hűsítgették tenyerüket, homlokukat,
mellüket, s közben mindenféle mókát űztek. Koszaiso papírba
burkolt egy darab jeget és a hercegnő felé nyújtotta. Ez finom
kezével végigsimított a jégdarabon.
- Nem, nem veszem kézbe - mondta a hercegnő. - Utá
lom, amikor csepeg rám.
Kaoru alig értette, mit mond, de az éveken át tartó hosszú
várakozás* után kimondhatatlan örömet érzett, hogy végre
meghallotta a hercegnő hangját. Amikor utoljára látta, a hercegnő
úgyszólván gyermek volt még, és Kaoru is csak kamasz módra
rajonghatott érte. Milyen vétket követhetett el, hogy az istenek ma
ide vezérelték? Mert annyi bizonyos, ha most, nyomban,
csírájában el nem fojtja magában ezt az új és minden eddiginél
megbocsáthatatlanabb őrültséget, ismét olyan boldogtalanság és
szenvedés vár rá, amiben már nemegyszer része volt. De csak állt
és bámult.
Hirtelen fürge lépteket hallott a háta mögül. Az egyik
alantasabb beosztásban levő asszony már nem bírta a hőséget, és a
ház mögé ment, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Egyszerre csak
eszébe juthatott, hogy sietségében elfelejtette rátolni az ajtó
reteszét, és mivel félt, hogy bajba kerül, ha észreveszik, most
rohanva visszatért. Látta, hogy az ajtóban egy férfi áll, és
töprengett, ki lehet az. De meg sem próbált elrejtőzni a férfi elől,
csupán az járt az eszében, hogyan tudná az ajtót minél előbb
becsukni. Kaoru kénytelen volt gyorsan visszavonulni. Az
asszony könnyen felismerhette, márpedig kissé kompromittáló
helyzetben ütött rajta.
Az asszony az ajtóhoz érve, meghökkenve fedezte fel, hogy bár
a paravánokat csinosan elrendezték, de hézag van köztük, és így a
szoba szinte teljes egészében jól látszik azon a résen
át, amely mellett a betolakodott férfi meghúzódott. Nem lehetett
teljesen idegen, ezt biztosra vette. Alighanem Jugiri egyik fia volt.
Ha ebből valami baj lesz, nyomban felteszik a kérdést, ki hagyta
nyitva az ajtót. Az asszony azonban észrevette, hogy a leskelődő
férfiú keményítetlen selyemruhát viselt, az pedig alig suhog, s így
könnyen lehetséges, hogy senki sem hallotta.
Kaoru, ahogy sietve távozott, eltöprengett: számára az a
végzetes, hogy egyszer letért arról az útról, amelyre hajdanán
elszánta magát, azaz hogy a hittudománynak és az imának szenteli
életét. Azóta sorozatos és mind szörnyűbb bonyodalmak felhőzik
be az életét. Bárcsak hátat fordíthatott volna a világnak, mielőtt
mindez bekövetkezett! Eddig már megtelepedett volna valamelyik
távoli hegyi templomban, hogy ott morzsolja le napjait, ahol nem
éri el semmi, ami nyugtalaníthatja vagy feldúlhatja. Éveken át
vágyott rá, hogy láthassa a hercegnőt -most el sem tudta képzelni,
miért. Tudhatta volna, hogyha lelki békéje kedves számára, akkor
inkább mindent el kell követnie, hogy kitérjen előle.
Másnap reggel korán kelt. A Második Hercegnő
tagadhatatlanul igen csinos volt. De semmi több. Arról szó sem
lehetett, hogy össze lehessen hasonlítani nővérével: lényében nem
volt meg az a leírhatatlan ragyogás és finomság, ami tegnap az
Első Hercegnőben úgy elkápráztatta. Persze, tegnap más is
belejátszhatott az összhatásba: a világítás, a ruha s más egyéb.
- Túlságosan vastag ruhát* vettél fel a mai napra - jegyezte
meg Kaoru. - Fárasztó látni, hogy egy nő mindig egyfajta
ruhát visel, a mostani időjárás pedig megadja a lehetőséget,
hogy megtörjük az egyhangúságot. . . Menj át anyám lakosz
tályába, és szólj Daininak, hogy keressen ki valami vékony
selymet, és készítsen egy béleletlen ruhát - fordult Kaoru a
Második Hercegnő egyik asszonyához. Ezek mind boldogok
voltak, hogy Kaoru végre törődik úrnőjük külsejével.
Kaoru elment imádkozni, majd a maga szobájában tettvett egy
ideig, s végül visszatért a hercegnő lakosztályába. A ruha, amit
rendelt, ott függött az ágy végében.
- Miért nem vetted fel? - kérdezte. - Elismerem, hogy
nem illendő nagyon vékony selymet viselni, ha egy sereg ember
vesz körül, de például most mi baj származhat belőle?
És ő maga öltöztette fel a hercegnőt. A hölgy buggyos
térdnadrágja történetesen ugyanolyan színű volt, mint az a
pirosas, amit az Első Hercegnő viselt fehér ruhája alatt. A haja
szemlátomást olyan sűrű volt és finom, mint nővéréé. És mégis,
valami megfoghatatlan okból, egészen más hatást keltett. De ha
már itt tartott, Kaoru teljessé akarta tenni a képet. Jeget hozatott és
felapríttatta az asszonyokkal, ahogy előző nap az Első Hercegnő
komornái is feldarabolták a jégtömböt, majd elvett egy szilánkot,
és a Második Hercegnő tenyerébe tette. Kaorunak minden
bizonnyal könnyebb feladata volt, mint a festőnek, akit
felszólítanak a szeretett nő arcképének megfestésére; végtére is a
hölgyek testvérek voltak, ez pedig lehetővé tette, hogy
természetadta hasonlóságukat alakítsa tovább. De művészi
tevékenységének az lett a2 egyetlen eredménye, hogy felkeltette
benne a vágyakozást: bárcsak a tegnapi jelenetben ugyanezt a
szerepet játszhatta volna, mint ma, itt, ahelyett, hogy csupán
futólag és lopva, kívülről szemlélte.
- Szoktál írni az Első Hercegnőnek? - kérdezte.
- Régebben igen - válaszolta az asszony -, amikor még a
Palotában laktam.* De csak ha a császár felszólított rá. Bizony
már hosszú ideje nem írtam neki.
- Ezt nagyon is értem - mondta Kaoru. - Amikor idejöttél
hozzám, elvesztetted a rangodat, és persze az udvari szokás tikja,
hogy alattvaló levelezést kezdeményezzen a császári család
tagjával. Meg fogom említeni a császárnőnek, és megmagyarázom
neki, hogy ez sért téged.
- De nem érzem magam sértve! - vágta rá a hercegnő. -
Nagyon sajnálnám, ha ilyesmit mondanál!
- Csupán azt akartam mondani - nyugtatta meg Kaoru -, hogy
szerintem a császárnővel közölni kellene, miért nem írsz.
Egyszerűen azt fogom mondani, hogy úgy érzed, a Palotában
alattvalónak tekintenek téged, és ezért csak akkor mersz levelet
küldeni a császári család valamely tagjának, ha erre utasítást
kapsz.

Kaoru másnap meglátogatta a császárnőt. Ahogy lakosztálya

felé tartott, találkozott Niuval. A herceg különösen csinos volt
sötét szegfűszegszínű selyemruhájában. Makuládan arcbőre, élénk
arckifejezése minden bizonnyai azok közé a kellemes adottságai
közé tartozott, amelyek a nővérének* szépségét olyan ragyogóvá
tették. Valamivel soványabb volt, mint régebben, de úgy látszott,
igen jó egészségnek örvend. Most, hogy Kaoru látta az Első
Hercegnőt, Niu feltűnő hasonlatossága nyomban nyugtalanító
érzéseket támasztott benne, de tudta, hogy ezeket mindenáron el
kell nyomnia magában, s ezért tovasietett. Niu egy nyalábra való
képtekercset hozott, s ezeket most átadta néhány komornának,
hogy vigyék be az Első Hercegnőnek, majd maga is belépett
nővére lakosztályába.
Kaoru előbb gratulált a császárnő őfelségének a Szent Lótusz
Irat szépen megrendezett recitációja alkalmából, majd egy ideig
eltársalogtak olyan személyekről, akiket még gyermekkorukból
ismertek. Kaoru most egy pillantást vetett a képekre, amelyeket
Niu hagyott ott, miután kiválasztott egy csomót, amit át is küldött
a nővérének.
- Attól tartok, hogy a Második Hercegnő nagyon elhagyatva
érzi magát ott, ahol most él* - szólt. - Persze szomorú lecsúszás ez
az itt megszokott életmódja után. Azt hiszem, sokat jelentene
számára, ha alkalmilag hírt kaphatna nővérétől. Most úgy érzi,
hogy ti már nem tekintitek őt hozzátok tartozónak, és látom, hogy
ez bántja. Ha például a2 Első Hercegnő küldene neki néha egy-
egy képet - talán éppen ezek közül - vagy egy könyvet. . .
Egyáltalában nem ugyanaz, mint ha én viszem. Biztos vagyok
benne, hogy megérted.
- Milyen csacsiság! - kiáltott fel a császárné. - Amikor
mindketten itt éltek, állandóan levelezgettek, most pedig, hogy
elszakadtak egymástól, leszoktak az írásról. De én majd eszébe
juttatom a dolgot. Te pedig mondd meg a Második Hercegnőnek,
verje ki a fejéből az ilyen képtelenségeket!
- Mondanom sem kell - válaszolta Kaoru -, szó sincs arról,
hogy elhidegült* volna tőle. Ami pedig a te érzelmeidet
illeti, boldoggá tesz a gondolat - ha más okod nem is lenne arra,
hogy barátságodba fogadd -, már a puszta tény, hogy az én
feleségem, elegendő ajánlás nálad az ő számára. Végtére is te meg
én elég közeli rokonok vagyunk.* De nyomósabb érvek is
akadnak. A Második Hercegnő hosszú éveken át igen bizalmas
kapcsolatban volt mindnyájatokkal, és valóban kegyetlenség
lenne, ha most hátat fordítanátok neki.
A császárnőnek meg sem fordult a fejében, hogy valami más
gondolat is rejlik Kaorunak ama óhaja mögött, hogy a két
hercegnőt közelebb hozza egymáshoz.
Amikor beszélgetésük véget ért, Kaoru a nyugati keresztszárny
felé indult, abban a reményben, hogy Koszaisót esetleg megint ott
találja, ahol a múltkor meglátogatta. Kiment a kertbe, és ahogy
körüljárta a házat, elsétált az Első Hercegnő lakosztálya előtt. A
hercegnő hölgyei kikukucskáltak az ablak redőnyén, de nyomban
visszahúzódtak, amikor látták, ki jár kint. Kaorut ugyanis fontos
közéleti személyiségnek ismerték, akinek jelenlétében roppant
illemtudóan kell viselkedni. Ahogy megérkezett a
keresztszárnyba, látta, hogy ott máris vannak látogatók: Jugiri fiai
és még néhány fiatalember. Kaoru megállt az ajtó előtt.
- Teljesen megszakadt a kapcsolatom veletek - kezdte. -
Persze, gyakran megfordulok a Palotában, de ilyen látogatásra
nagyon nehéz időt szakítanom. Minden gyorsan változik.
Közületek is már alig ismerek valakit. Ettől szinte öregembernek
érzem magam. Igazán gyakrabban kellene idejárnom. De azért ne
féljetek, fiatalok, nem rontom el mulatságotokat! -Jugiri fiaira
pillantott.
- Kegyelmes uramnak nincs oka nyugtalanságra - jegyezte
meg az egyik udvarhölgy. - Az a tény, hogy megváltoztatja
szokásait, azt mutatja, hogy visszatér az ifjúsága.
Egy sereg további megjegyzés következett, ugyanilyen köny-
nyed hangnemben. Kaoru meglepődött, hogy mindnyájan
mennyire talpraesettnek mutatkoznak. Jómaga, % azon túlmenően,
hogy látogatására ilyen körülményesen felhívta a figyelmet,
semmi egyéb mondanivalót nem talált. Most általános érdekű
témákkal próbálkozott, de sikertelenül. Hamarosan
elnémult, s még a szokottnál is jobban érezte, hogy kívül áll a
játékon.
Az Első Hercegnő meglátogatta anyját, a császárnőt.
- Hová lett Kaoru azután, hogy elment tőlem? - kérdezte
őfelsége. - Úgy láttam, hogy felétek tart.
- Valóban így is volt - felelte Dainagon, az az asszony, aki a
hercegnőt átkísérte. - Valószínűleg Koszaisót ment meglátogatni.
- Az olyan komoly gondolkodású embernél, mint Kaoru,
rendkívül kínos - jegyezte meg a császárnő -, hogy ha egyszer
szerelmes, a szépségen kívül még rengeteg sokat vár a lánytól!
Komolyan próbára teszi a nő szellemi képességeit. Ámbár azt
hiszem, Koszaiso ezt a próbát jobban kiállja, mint bárki más.
Kaoru ugyan a féltestvére volt, de a császárnő sohasem tudott
vele teljesen fesztelen lenni. Az volt az érzése, hogy roppantul
igényes, és úgy látta, hogy udvarhölgyei is kissé félnek tőle.
- Valóban nagyon kedveli a lányt - mondta Dainagon. -
TJgy tudom, hogy a múltkoriban felkereste a szobájában, és
késő éjszakáig elbeszélgetett vele. Állítólag gyakran ott tölti
az estét; de kétlem, hogy a szó közönséges értelmében vett
szerelmi viszonyról volna szó. Niu hercegnek egy időben tet
szett a lány. De Koszaisónak az volt a véleménye, hogy a her
ceg túlságosan sok kapcsolatot tart fenn, és ezért kikosarazta.
Azt hiszem, őfenségét ez eléggé meghökkentette - tette hozzá
mosolyogva.
A császárnő szintén nevetett.
- Azt hiszem, botrányos, hogy ilyen életet él - szólt -, és
nagyon örülök, hogy valakinek volt bátorsága megmondani neki a
véleményét. Legfőbb ideje, hogy Niu összeszedje magát.
Szégyenletes dolog! És ez azokra is vonatkozik, akikkel együtt
van!
- Különös történetet hallottam az imént - folytatta Dainagon. -
Úgy látszik, hogy Kaoru nemrég elhunyt barátnője Kozeri úrhölgy
húga lehetett. . . Vagy legalábbis mostohahúga. Azt mondják,
hogy anyja valami vidéki helytartó

felesége - talán Hitacsi helytartójáé -, egyesek szerint viszont az

elhunyt hölgy nem a lánya, hanem unokahúga az asszonynak. De
bárki volt is, Niu herceg titkos viszonyt kezdett vele. Kaoru
nyilván rájött erre, és úgy döntött, hogy mihelyt lehetséges,
felhozza a lányt a fővárosba. Addig is megrakta a környéket
válogatott őrséggel, s amikor Niu, szokásához híven, elment oda,
nem tudott bejutni a házba. Furcsa történet. Úgy látszik, csúnyán
bánhattak vele: nyeregben ülve órákon át várt, és végül kénytelen
volt visszatérni, jóllehet egy szót sem tudott váltani a lánnyal.
Amikor a hölgy meghallotta ezt, any-nyira feldúlta, hogy
egyszerre összeroppant és meghalt - vagy öngyilkos lett, ami
rettenetes, de ezt vallja az öreg dajkája és még egy-két
udvarhölgye is.
- Nagyon valószínűtlenül hangzik - jegyezte meg a császárnő.
- Ki mesélte ezt neked? Szörnyű, hogy ilyesmiket terjesztenek. Ha
ez a döbbenetes dolog megesett volna, bizonyára hallottam volna
róla; Kaoru soha, a leghalványabb célzást sem tett ilyesmire.
Nyilvánvaló, hogy szerinte a lány természetes halállal halt meg.
Igen, még azt is mondta, milyen szomorú, hogy Hacsi herceg
egész családja szemlátomást ilyen gyenge alkatú.
- Én is gondoltam rá - szólt Dainagon - vajon nem merő
szóbeszéd-e az egész? A minap azonban egy lány, aki Udzsi-ban
szolgált, elmondta az egész történetet Koszaisónak, és annyira
határozott hangon szólt erről, hogy azt hiszem, semmi kétség nem
lehet, milyen halált halt a lány. Akkor történt ez, amikor Koszaiso
szabadságon volt, és a családjához ment látogatóba. A
szolgálólány azt is mondta: eltökéltóíc, titokban tartják, hogy
öngyilkosság történt, és ügyesen is takargatták. Éppen ezért nem
meglepő, hogy nem hallottál róla semmit.
- Nagyon hálás lennék, ha gondod lenne rá, hogy megértessék
azzal a lánnyal: nem szabad ilyen történeteket terjesztenie -
mondta a császárnő. - Az efféle szóbeszéd roppantul árt Niu
hírnevének. Az emberek már-már kételkednek benne, hogy az, aki
ilyen kellemetlenségekbe bonyolódik, alkalmas lehet-e felelős
állás betöltésére.
Nem sokkal ezután a Második Hercegnő végre levelet ka-

pott nénjétől. Csodálatosan szép kézírása volt. Kaoru nagy

gyönyörűséggel nézegette, és csak azt sajnálta, hogy már régen
nem indította meg ezt a levelezést. A császárnő számos
képtekercset küldött, s ezek közül Kaoru kiválasztott néhányat,
amelyek szerinte különösképpen érdekelni fogják feleségét. Az
egyik egy képsorozat volt a Szerigava no Daisóhoz* A művész
csodálatosan festette meg azt a jelenetet, amikor Togimi egy őszi
estén egy csapásra beleszeret a császár nagyobbik lányába, és
reménye vesztetten távozik - s ez éppen illett Kaoru esetére.
Eszébe jutott azonban, hogy a történetben szereplő hercegnő szíve
csakhamar meglágyult. Ha csak a leghalványabb reménye lehetne
arra, hogy az ő Első Hercegnőjével is ez történik!
"Amikor az este közeledik, fagyával borzongatja szívemet a
szél, amely egykor Szerigava erdejében pergette, borzolta az őszi
harmatot." Ezt a költeményt írta, és már-már úgy döntött, hogy
csatolja ahhoz a képhez, amikor majd visszaküldi a tekercseket a
császárnőnek.
Ez azonban kockázatos lett volna. Mindenáron el kellett
kerülnie, hogy csak a leghalványabb gyanakvást is keltse. Ha csak
egy pillanatra is bárkiben felmerülne a gondolat, hogy ő szerelmes
az Első Hercegnőbe, ez végzetes következményekkel járna. Úgy
látszott, hogy ő - éppen ő - olyan állapotba került, amelyben az
élet nem egyéb, mint támolygás egyik értelmetlen izgalomból a
másikba. Mindig is úgy érezte, hogy nála ez az állapot
természetellenes. Ha Agemaki élne, egész életét neki szentelné.
Akkor persze álmában sem jutott volna eszébe, hogy társadalmi
megfontolásokból elfogadjon egy rá-kényszerített
érdekházasságot; sőt, a császárnak sem jutott volna eszébe, hogy
erre a megtiszteltetésre alkalmas az ő személye, ha tudja, hogy
másutt van érdekelve.
- Ó, Híd Lánya, Híd Lánya!* - kiáltotta. - Miért zártad el
előlem szívedet?
Igen, a szerencsétlenségek egész láncolata abból fakadt, hogy
nem tudta legyőzni a lány furcsa bizalmatlanságát. Azután be
akarta gyógyítani ezt a sebet, de elkésett, mivel meggondolatlanul
elvágta az utat feléje - a Nidzso-in úrnője* felé. Hely-
zete itt kezdettől fogva reménytelennek bizonyult, és Kozeri maga
volt, aki - hogy elhárítsa makacs ostromát - belesodorta abba az
ügybe, amely most ily tragikusan végződött.
Úgy érezte, hogy Ukifune haláláért nem vállalhatja magára a
teljes felelősséget. Bizonyosra vette, hogy itt nem előre
megfontolt, eltervezett tettről volt szó. A lány, mint néha a
gyermekek, hirtelen engedett valami vak ösztönzésnek.
Valószínűleg nem is igen tudta, mit tesz. De kétségtelen, hogy az
ő éles hangú figyelmeztetése - amely éppen akkor érkezett,
amikor Ukifune és Niu szerelme a legszenvedélyesebben lángolt -
, az kergette a lányt olyan kétségbeesésbe, amiről komornái
beszámoltak. A történtekből persze világosan látszott, hogy
Ukifune túlságosan állhatatlan és ingatag volt, hogysem jó feleség
lett volna belőle. Kaoru azonban sohasem gondolt arra, hogy
kapcsolatukat nyílttá és törvényessé tegye, és ha a lány érzelmei
továbbra is csapongtak volna, számára ez sem tette volna kevésbé
szeretetreméltóvá. Jómaga bárhogy érzett is pillanatnyi
felindultságában, most már a legcsekélyebb bosszúvágy sem
fűtötte Niuval szemben, és még kevésbé érzett keserűséget,
valahányszor Ukifunéra gondolt. Mert minél többet töprengett,
annál világosabban látta, hogy mindennek oka az a
határozatlanság, amely a saját jellemének végzetes
fogyatékossága.
Niu számára bizonyos tekintetben még súlyosabb volt a
veszteség. Kaoru gondolatait és idejét ugyanis a nap java részében
közéleti tevékenység foglalta le, Niu számára viszont az udzsi
ügyhöz hasonló kalandok az élet legfőbb tartalmát jelentették.
Ukifune olyan űrt hagyott maga után, amit Niu semmivel sem
tudott kitölteni, és még most is rá-rájött olyan búskomor hangulat,
amikor vágyott arra, hogy valakit bizalmába vonjon. Sajnos, jól
látszott, hogy Kozeri eléggé beleunt ebbe a históriába. Ez nem
volt meglepő, lévén hogy mindössze néhány napig ismerte
Ukifunét, és ismeretségük nagy hirtelen olyan körülmények között
szakadt meg, amelyek Ko-zerit aligha tehették alkalmassá az
együttérzésre. Ezért aztán Niu ismét megpróbálta rábeszélni
Dzsidzsut, hogy vállaljon szolgálatot a Nidzso-inben. Dzsidzsu,
Ukon és az öreg dajka

maradt csak Udzsiban, amikor a gyász letelt. Dzsidzsu persze nem

volt olyan bizalmas viszonyban Ukifunéval, mint azok ketten, és
ha egy ideig mégis ott maradt, csak azért tette, hogy Ukon és a
dajka ne maradjon magára. De a folyó zúgása -addig valahogy
még elviselte ezt, amíg úgy vélte, hogy úrnőjének itteni élete
csupán szomorkás előjáték az elkövetkező izgalmas napokra -
nemsokára annyira megviselte kedélyét, hogy boldogan felcserélte
udzsi lakóhelyét egy igen szerény fővárosi szállással, ahol Niu,
némi nehézségek árán, végre el tudta érni. Ha mindössze arról lett
volna szó, hogy szolgálatba lépjen, erre szívesen ráállt volna. De
Kozerinek az egész ügyhöz való kapcsolatát tekintve, Dzsidzsu
egyáltalán nem érezte biztosnak, hogy a Nidzso-inben valóban
örülnének neki, s ezért azt mondta Niunak, sokkal inkább kedvére
lenne, ha megengedné, hogy elszegődjék a császárnő őfelségéhez.
- Kitűnő gondolat! - vágta rá Niu. - Ott legalább szem
mel tarthatlak anélkül, hogy nem kívánatos feltűnést keltenék.
Ez mindenesetre jobb lesz, gondolta Dzsidzsu, mint ha
elfoglaltság nélkül marad; és mivel volt ismeretsége az udvarnál,
hamarosan szerzett is állást magának.
- Egészen csinos lány! - ismerték el a palotabeli udvar
hölgyek, meglehetős irigyen. - Igen jól meg fog felelni valami
alantasabb beosztásban.*
Kaoru gyakran megfordult a császárnő lakosztályában, és
Dzsidzsu eleinte örült, hogy találkozni fog vele, de csakhamar
rájött, hogy találkozásuk túlságosan sok fájdalmas emléket
ébresztene fel. Mindig azt hallotta, hogy a császárnő udvara telis-
tele van tündéri szépségű hercegnőkkel, s egyik gyönyörűbb, mint
a másik. De ahogy lassanként közelebbről is megismerte őket,
megállapította, hogy egy sincs közöttük, aki csak egy pillanatra is
kiállna az összehasonlítást elhunyt úrnőjével.
A tavasszal elhunyt Sikibu herceg* után árván maradt még
egészen fiatal lánya. Mostohaanyja volt ugyan, de az asszony és a
lány nem fért meg egymással. Az asszony öccse, valami
jelentéktelen, kis állású ember, beleszeretett az ifjú hercegnőbe.
Ez a házasság valóban szánalmas lecsúszást jelentett volna
császári unoka számára, ez azonban nem tartotta vissza

a mostohát, hogy ne pártfogolja az ügyet. Szerencsére a császárnő

valahogy megtudta, mi készül, és olyan elítélően nyilatkozott,
hogy a mostoha letett szándékáról. A lány azonban szemlátomást
nagyon boldogtalan volt otthon, és ekkor akadt, aki azt tanácsolta:
próbáljon szerencsét a Palotában, ha egyszer már a császárnő
annyi érdeklődést tanúsított iránta.
Maga a császárnő küldött érte kocsit. A lány, rangját tekintve,
valójában alig volt kevesebb az Első Hercegnőnél. Világos, hogy
nem lehetett vele úgy bánni, mint holmi egyszerű udvarhölggyel.
Mégis ebben a minőségben jött; egyszerűen csak Mija no
Kiminek* ismerték. A kínai kabát viselése alól felmentették, de a
kötényt hordania kellett - keserves helyzet ez annak, aki olyan
nevelésben részesült és olyan jövőre számított, mint ő.
Niu persze érdeklődéssel várta a lány érkezését. Könnyen
lehetséges - gondolta -, hogy a lány némileg hasonlít Uki-funéra,
hiszen apja és Hacsi herceg testvérek voltak.* De mindentől
eltekintve, Ukifune elvesztésével sem csökkent minden új iránt
érzett kíváncsisága, és elhatározta, hogy sürgősen meg fog
ismerkedni Mija no Kimivel.
Kaoru igen rosszallta, hogy így bántak el a lánnyal.
Botrányosnak érezte, hogy ilyen semmitmondó állásba helyezzék
azt a lányt, akinek apja néhány évvel ezelőtt hajszál híján
trónörökös lett. A lány társadalmi lecsúszását Kaoru legjobban
azon mérhette le, hogy Mija no Kimit egy időben úgy emlegették:
igen alkalmas feleség lenne az ő számára. Ehhez viszonyítva a
mostani helyzete valóban nagy lecsúszásnak számított. Ha ő veti
magát a folyóba, ezt meg tudta volna érteni. Ritkán esett meg,
hogy valakit ennyire megsajnált.
A császárnő és környezete sokkal jobban érezte magát a
hatodik kerületben álló palotában,* mint a császári reziden
ciában, ahol elég szűkösen voltak. Itt viszont számtalan szárny
épület, fedett folyosó és melléképület állt rendelkezésükre,
ahol rengeteg embert el lehetett helyezni, és minden nehézség
nélkül fedelet tudtak biztosítani a szép számú kisegítő sze
mélyzetnek, melyre a császárnőnek ilyen látogatások alkalmá-j
val szüksége volt.
Jugiri olyan házat vitt, ami semmivel sem volt kevésbé
fényűző, mint Gendzsi idejében. Sőt a mostani élet sok
tekintetben még káprázatosabbnak bizonyult. Régen ugyanis a
háttérben mindig meghúzódott egy bizonyos ellenzék Gendzsi
pártjával szemben, Jugiri és hívei ellenben most vitathatatlan
fölényben voltak. Niu valóban ragyogóan érezhette volna magát
az utóbbi hónapokban, ámde újabban mintha sokkal higgadtabbá
vált volna, sőt egyesek szerint kicsapongásait is kezdte elhagyni.
Ámde Mija no Kimivel folytatott viszonya - amely a lánynak a
Palotába való érkezése után rögtön, már az első napokban
megkezdődött - azt mutatta, hogy aligha józanodott ki teljesen.
Köztudomású volt, hogy mihelyt beáll a hűvösebb idő, a
császárnő vissza fog térni a Palotába, ahol a tarkuló őszi levelek
távolról sem nyújtottak ilyen szép látványt. A fiatalemberek tehát
mind siettek fölkeresni az új palotát, amíg a kertek teljes
szépségükben pompáznak, és a császárnő őfelsége jelenléte
különleges fényt ad az ott zajló életnek. Egymást követték a
csónakkirándulások, holdfénynél rendezett hangversenyek és
egyéb mulatságok, s ezeken Niu mindig vezető szerepet játszott.
Úgy látszott, Kaoru méltóságán alulinak tartja, hogy részt vegyen
ilyen léha szórakozásokban. Legalábbis ritkán mutatkozott, ami
sokak szerint talán jobb is volt, mert jelenléte mintha mindig
feszélyezően hatott volna a szórakozókra.
Egy nap Dzsidzsu kilesett a paravánok mögül, és látta, hogy
Kaoru és Niu mindketten tisztelgő látogatáson vannak a császárnő
őfelségénél. Azok közül, akik bejáratosak voltak ebbe a
lakosztályba, kétségkívül ők ketten voltak a legszebbek, és
Ukifune bármelyikkel kívánta volna megosztani sorsát, a világ
mindenképp szerencsés nőnek tartja. De Dzsidzsu jelenlegi társnői
között egy sem akadt, aki előtt kitárhatta volna lelkét, s így keserű
szívvel, elárvultan üldögélt, és azon elmélkedett, mit vesztett
úrnője. Niunak most még családi megbeszélnivalói akadtak, ezért
Kaoru nyomban kisurrant. Dzsidzsu úgy érezte, Kaoru
érzéketlennek tartaná, mert nem várta meg az évfordulót, és máris
új szolgálatot vállalt, ezért, amikor a férfi elhaladt előtte, eltakarta
arcát. A változatosság

kedvéért Kaoru ma a keleti szárnyba ment. A nyitott ajtón át

suttogó beszélgetés hallatszott ki. A hölgyek nyilván
magánügyeiket tárgyalhatták.
- Csak folytassátok a beszélgetést! - kérte Kaoru a társa
ságot. - Igazán szomorú, hogy mindig annyira szertartásosan
viselkedtek velem szemben. Higgyétek el, én vagyok a földön
a legártalmatlanabb ember. Azt hiszitek talán, hogy én nem ér
deklődöm olyan dolgok iránt, amelyek titeket a legjobban fog
lalkoztatnak? - folytatta. - Nagy tévedés! Sokkal többet tu
dok gusztusotokról és foglalatosságaitokról, mintsem feltéte
lezitek. Annyi bizonyos, hogy sok mindenre jobban meg tud
nálak tanítani benneteket, mint bármely asszony. Sajnos, úgy
érzem, csöppet sem értetek engem . . .
Felhívására a hölgyek részéről meghökkent csend volt a válasz.
- Nem vetted észre, hogy mi, nők, csak akkor vagyunk
igazán elemünkben, ha olyan férfiakkal vagyunk együtt, akik
ről okkal feltételezzük, hogy nem ártalmatlanok. Tudom, ép
pen fordítva kellene lennie. De az ember fogadja el a világot
olyannak, amilyen. Íme, láthatod, hogy én egyáltalában nem
félek tőled! De ebben az esetben ez nem azt jelenti, hogy rá
jöttem, erkölcstelen szándékaid vannak velem, hanem csupán
annyit, hogy szép dolog is volna, ha egy nő, aki olyan régóta
lézeng az udvarnál, mint jómagam, nem tudna kisegíteni téged
zavarodból.
A Ben no Omoto* nevű hölgy beszélt így. Jóval idősebb volt a
többieknél, és egyáltalán nem volt félénknek nevezhető.
- Igazán nem tudom, kinek tartasz engem, ha egyszer azt
mondod, hogy nem félsz tőlem, jóllehet egyebet sem teszek,
mint okot szolgáltatok arra, hogy félj! - válaszolta Kaoru.
Látta, a hölgyek javarészt levetették kínai kabátjukat, nyilván
azért, hogy szabadabban forgathassák az ecsetet - bizonyos jelek
ugyanis arra vallottak, hogy szépírást gyakorolnak. A tustartó
fedelébe néhány szál virágot tűztek - valószínűleg a virág
jelentette a témát.
Néhány hölgy Kaoru közeledtére visszahúzódott a függönyök
mögé, másokat pedig félig eltakart a nyitott ajtószárny.

Innen is, onnan is kidugta valaki a fejét, majd nyomban visz-sza

is húzódott. Kaoru magához húzta a tustartót, és ezt a költeményt
írta:
"Ámbár arra a mezőre irányítom lépteimet, amerre az
ominabesi* nő, olyan vagyok, hogy a rossznak árnyéka sem tapad
nevemhez."
- Semmi okod, hogy elrejtőzz előlem! - szólt, amikor a
költeményt átnyújtotta egy hölgynek, aki a nyitott ajtó mögött
húzódott meg.
Igen gyorsan megérkezett a válasz - szó sem volt az ilyenkor
szokásos előzetes súgdolózásról, noszogatásról.
"A név csak név marad. Ne hidd, hogy mivel a virág hírneve
nem hízelgő, ledér módon fejet hajt minden szélnek, ami éppen
fújdogál."
A kézírásban - amennyire e néhány sorból meg tudta állapítani
- sok kellemes vonás akadt. Kíváncsi volt, ki írhatta. Bizonyára
egyéb szempontból is tehetséges teremtés lehet. Ügy vélte, hogy a
hölgy éppen útban lehetett a császárnő lakosztálya felé, de az ő
hirtelen megjelenésére kénytelen volt menedéket keresni az
ajtószárny mögött.
- Nem tetszik nekem a költeményed! - jegyezte meg Ben
no Omoto Kaorunak. - Miért használsz ilyen öreges hangot?
Azzal átnyújtotta neki saját költeményét.
"Ne mondd, hogy elszállt az ifjúság, és kihűlt a szenvedély,
amíg nem töltöttél egy éjszakát azokon a zöld lankákon, ahol a
ledérke* virágzik."
- Utána majd megmondjuk, milyen a hírneved! - szólt az
asszony.
Kaoru válasza így hangzott:
"Ámbár ritkán sétálok olyan hivalkodó mezőkön, de ha
egyetlen rövid éjszakára vendégül hívnak, mit árthat, ha el-
enyelgek egy virággal?"
- Meg akarsz szégyeníteni! - tiltakozott Ben no Omoto. -
Jól tudod, hogy a meghívást nem az én személyemre kell vo
natkoztatni. A zöld hegyoldalak vonzóerejéről én csak általá
nosságban szóltam!
Valóban ritkán hallottak arról, hogy Kaoru részt vett ilyen
évődésben, és mindenki azt remélte, hogy ennek még folytatása
lesz - de ekkor, csalódásukra, így szólt:
- Nagyon sajnálom, de attól tartok, útjában vagyok ennek
a hölgynek. Mindenesetre látom, hogy alkalmatlan pillanat
ban érkeztem - bizonyára vártok valakit.
Azzal eltávozott. A többi hölgy csak abban reménykedett, nem
azzal az érzéssel ment el, hogy mindnyájan olyan
szemérmetlenek, mint Ben no Omoto.
A keleti oszlopcsarnokba ment, és a korlátra támaszkodva
kinézett a császárnő kertjére, ahol sok ágyás pompás őszi virág
virított a leszálló estében.
- "A négy évszaknak mind megvan a maga szomorúsága,
de az esztendő egyetlen szakasza sem olyan szívszaggató, mint
ezek az őszi napok!"*
Halkan suttogta e sorokat, amikor szoknyasuhogás ütötte meg a
fülét. Bizonyára az a hölgy sietett arra, akit eddig ő tartóztatott
fel: most indult el a császárnő lakosztályába.
Váratlanul felbukkant Niu.
- Ki jött ki az imént? - kérdezte.
- A hercegnő komornája, Csudzso no Kimi - vágta rá valaki
nyomban.
Kaorut meglepte, hogy ilyen készségesen fölfedik a lány kilétét
bárkinek, aki kíváncsi rá. Gondolta is, hogy ez nem lehet kellemes
Csudzso számára. Úgy látszik, Niu mindegyikükkel igen bizalmas
viszonyban áll. Ez roppant felháborító volt. Teljesen fesztelenül
bánt velük, és egyáltalán nem volt tekintettel érzelmeikre. De
kétségtelen, hogy mindig nagy sikert aratott. Kaoruban akarata
ellenére némi irigység ébredt, s azt kívánta, bárcsak Niu ellen
fordíthatná saját fegyverét, amint Koszaiso esetében egyszer már
sikerült is. Úgy érezte, számára semmi nem lenne nagyobb
elégtétel, mint hogy elhódítson valakit ezek közül a hölgyek
közül, éppen akkor, amikor Niu, a maga higgadt orcátlanságával,
éppen rá akarja tenni a kezét.
"Nagyon jót tenne neki, ha egyszer megtudná, mit érez az
ember ilyenkor - füstölgött magában Kaoru -, és ennyi nő között
bizonyára akad egy értelmes teremtés, aki látja, hogy végső fokon
sokkal jobban jár, ha velem barátkozik."

Az emberek azonban igen furcsák. Itt van például Kozeri. Niu

gyalázatosan bánik vele, s Kozeri ezt pontosan tudja. Ámde ez
sem rontja meg viszonyukat. Kozerinek természetesen nem
tetszik, hogy mindenki tud róla - de ennyi az egész. Semmi jele
annak, hogy Niu iránt való érzelmei bármit is változtak volna
ennyi év alatt. Valóban furcsa dolog!
Ámbár lehet, hogy azért talált mindeddig olyan kevés értelmes
nőt, mert csak igen csekély erőfeszítést tett, hogy kapcsolatba
kerüljön ezekkel a hölgyekkel. Most itt az ideje. Nincs
különösebb elfoglaltsága, és egy csöppet sem érzi magát fáradtnak
. . . De nem, számára már késő ilyesmibe kezdeni. Ámde
meglepetésére rajtakapta magát, hogy egyenesen a tegnap éjszakai
találkozó színtere felé tart.
Az Első Hercegnő anyjával töltötte az estét, udvarhölgyei pedig
a félreeső nyugati keresztszárnyban húzódtak meg, ahol
gyönyörködhettek a holdfényben, és kedvükre fecseghettek.
Egyikük tizenhárom húros citerán játszott - igen finoman pengette
hangszerét.
- Nem illik ilyen "kihívóan játszani"! - szólalt meg Kaoru
váratlanul, miután sikerült észrevétlenül az ablakok alá lopóz
nia.
A hölgyek rendkívül meglepődtek, és első pillanatban egyikük
sem értette, mit akart mondani Kaoru. Most azonban, egy félig
leeresztett redőnyön át, Kaoru megkapta a választ:
- Nem én vagyok az, akinek olyan bátyja van!
És Kaoru tudta, hogy elértették a célzást.* Sejtette, az a lány
beszélt, aki után Niu az imént érdeklődött - az, akit Csudzsónak
hívnak.
- A nagybácsi mindenesetre én vagyok!* - vágta rá Kaoru,
folytatva az idézetet. Így évődött egy darabig, majd megkérdezte:
- Úgy sejtem, hogy a hercegnő szokása szerint őfelségénél van,
nemde? Mit csinál egész nap, amikor így távol van otthonától?*
- Micsoda kérdés! - kiáltott fel az egyik hölgy. - Hogy mivel
foglalkozik? Mintha bizony őfenségének nem lenne mindegy,
hogy itt van vagy ott!
Igen, ez igaz. A hercegnő a maga külön világában él, maga-
san az egyszerű emberi élet változásai és esetlegességei fölött.
Mély sóhaj szakadt fel Kaoruból, és hogy ezt leplezze, felkapott
egy japán citerát, ami ott hevert a keze ügyében, nem is töltött
időt a hangolással, hanem ujjait nyomban végigfuttatta a húrokon.
Hallotta ugyan, hogy a rlcu hangnem* egyik változatára
hangolták, s ez jól illett az alkalomhoz, de egy-két akkord után
letette a hangszert, s ezzel nagy csalódást szerzett azoknak, akik
bent mohón hallgatták.
Miért van az, kérdezte magában, hogy az Első Hercegnőt
mindenki szentnek és sérthetetlennek tartja? A hercegnő a császár
lánya. De az ő anyja, Njoszan hercegnő is császár lánya. Habár
Njoszan anyját sohasem ruházták fel a császárnő címmel. Ez
azonban alig számít, és kétségtelen, hogy Njoszan éppolyan
kedvence volt Szuzaku császárnak,* akár a hercegnő a jelenlegi
császárnak. És mi a helyzet a császárnő származásával? Senki sem
állíthatja, hogy az akasi származás előkelőséget jelent.* Az
emberek megítélése szerint azonban Kaoru már azért is igen
szerencsésnek tarthatta magát, mert megkapta a Második
Hercegnőt, aki csak mostohalány volt, és bizonyára nagyon
csodálkoznának, ha megtudnák: annyira becsvágyó, hogy magára
az Első Hercegnőre is igényt tart!
Mija no Kimi szobája nem esett messze. Ablakaiból egész sereg
nagyon fiatal lány nézegetett ki: gyönyörködtek a holdvilágban.
Kaoru nagyon sajnálta Mija no Kimit. Születésénél fogva szinte
ugyanolyan rangú volt, mint az a két hercegnő, akikre Kaoru az
imént gondolt. Bizonyára igen nehezen viseli el mostani helyzetét.
Nyilván nem származhat belőle semmi baj, ha meglátogatja. Ezt
már az udvariasság is megköveteli, lévén hogy Mija no Kimit apja
egy időben neki szánta.
Két-három igen választékosan öltözött, apródruhás kislány
sétálgatott Mija no Kimi szobája előtt, de sietve elbújtak, amikor
meghallották, hogy jön Kaoru. A férfi már-már újból
megsértődött, de igyekezett meggyőzni önmagát, hogy fölösleges
mindenbe belemagyaráznia valamit. Egészen természetes, hogy a
gyerekek elszaladtak. Végre felbukkant egy jóval nagyobb lány,
és fogadta Kaorut.
- Azért jöttem - magyarázta Kaoru -, mert feltétlenül tu-
domására akarom hozni őfenségének, milyen sokszor gondolok rá,
amióta ezek a csapások érték. Bizonyára igen sokan nyilvánították
részvétüket, s az jobbára mind így hangzott. Mindazt, amit ilyen
körülmények között mondani lehet, már annyiszor elmondták,
hogy elcsépeltté vált, és szükségképpen nem cseng őszintén. Pedig
szívem mélyéből fakadnak az érzések, amelyeket ki szeretnék
fejezni, s az a vágyam, hogy olyan szavakat találjak, amelyek
őszintébben hangzanak.
A lány - ahelyett, hogy továbbította volna az üzenetet a
hercegnőnek - olyan arcátlan volt, hogy saját feje után válaszolt:
- Őfensége kétségtelenül nehéz időket élt át, és tudom,
mélyen meghatja majd, hogy nem feledkeztél meg arról, amit
apja mondott neked róla. Bizonyos vagyok benne, hogy igen
örülne, ha néha átjönnél, és érdeklődnél utána.
Vajon kinek nézi őt ez a nő? - morfondírozott Kaoru
méltatlankodva. Nem, semmiképpen nem fogja megengedni, hogy
így rendreutasítsa.
- Őfenségéhez olyan rokoni kötelék fűz* - mondta -, hogy
velem szemben fölösleges ez a szertartásosság, és jelenlegi hely
zete folytán még kevésbé helyénvaló, hogy így viselkedjék.
Egyetlen kívánságom, hogy szolgálatára legyek, amiben csak
tehetem, de ha udvariaskodó üzenetváltásokra kell szorítkoz
nunk, akkor nincs szándékomban megismételni látogatásomat.
Szemlátomást sikerült bizonyos hatást tennie a nőre, mert most
visszavonult. Suttogó megbeszélés következett, és olyan hangok
szűrődtek ki, amikből arra lehetett következtetni, hogy valakit az
ablak felé tuszkolnak.
- Nagyon kedves, hogy arra emlékeztetsz: unokatestvérek
vagyunk - szólalt meg egy kellemes, fiatal, valóban barátságos
hang. - Különösen most esik ez jól, amikor nagyon is fáj sok
régi barátom elvesztése.
Ha Mija no Kimi születésétől fogva ahhoz az osztályhoz
tartozott volna, amelybe most került, Kaoru zavartalan örömmel
hallgatja elbűvölő hangját. Így azonban óhatatlanul eszébe ötlött,
milyen kínos erőfeszítésébe kerülhetett, mire megszokta, hogy
kívülállókkal beszélgessen.* Kaoru biztosra vette,

hogy a lány igen csinos, és mit nem adott volna érte, ha láthatja.
De mi célja lenne? Szinte bizonyos, hogy Niu, szokása szerint,
ismét megelőzte. Azt mondják, hogy a szépség és tehetség ritka
dolog, de Kaoru meglepetve állapította meg, milyen gyakran
találkozik vele mégis, és a legváratlanabb helyeken. Ez persze
nem vonatkozik Mija no Kimire. Ö igazán előkelő származású, s
apja nevelte, aki majomszeretettel csüngött rajta, és minden lehető
előnyt biztosított számára. Valóban meglepő volna, ha nem lenne
ritka finom és bájos teremtés. Kaoru Agemakin és Kozerin
csodálkozott: apjuk teljesen elmerült az imában és elmélkedésben,
otthonuk is szinte járhatatlan vidéken, a hegyekben volt, és mégis
azzá lettek, amivé lettek. És az ember azt hinné, hogy Ukifunéban
valamiképpen nyoma maradt annak, hogy annyira nehéz
körülmények közt nevelkedett - de nem: Kaoru soha, még halvány
jelét sem látta rajta, hogy nyers vagy rosszul nevelt.
Egy este szokása szerint éppen megint azon tépelődött, milyen
furcsa végzet, hogy ahhoz az egyetlen családhoz újra meg újra
hozzákötődik a sorsa, és hogy ennek mindig végzetes a
kimenetele - s ekkor elszállt előtte az a megfoghatatlan valami,
amit ökörnyálnak neveznek.
"»Most megvagy!« - kiáltottam, és azt hittem, sikerült
megfognom. De ahogy néztem, néztem, eltűnt az ökörnyál...
eltűnt, vagy soha nem is fagtam a kezemben!"
Ezt a költeményt mondta, és csak üldögélt magában.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az írásgyakorlat

Élt akkoriban Jogavában* egy igen jámbor vikárius, akit

Szozunak hívtak. Anyja már jóval nyolcvan fölött járt, húga,
Imoto pedig úgy ötvenéves lehetett. Mindketten apácák voltak, és
Onóban* éltek, tehát a vikárius könnyen elérhette őket. Ér-

tesült róla, hogy a két asszony, rég tett fogadalmához híven,

zarándoklatra készül Hacuszéba. Kísérőnek elküldte hozzájuk
kedves tanítványát, s ezt egyben megbízta, ajánljon fel nevében
néhány szent iratot. Minden jól ment, de hazafelé jövet, amikor
átkeltek a Nara-dombokon, az öreg apáca rosszul lett, és
hamarosan kiderült, hogy nem is tud tovább utazni. Udzsi volt a
legközelebbi helység, ahol akadtak ismerősök, akik elvállalhatták
és gondozhatták az öregasszonyt. Sok aggodalmat álltak ki, mire
odaértek, de remélték, hogy egynapi teljes nyugalom után az idős
hölgy folytatni tudja útját. Másnapra azonban annyira rosszul lett,
hogy Imoto kénytelen volt elhívatni bátyját. Szozunak nem volt
kedve útra kelni, mert arra vágyott, hogy az egész esztendőt a
hegyek között tölthesse, és semmi világi üggyel ne foglalkozzék.
De nagyon nyugtalanította anyja állapota, főként azért, mert még
nagy út állt előtte. Szozu tehát azonnal útnak indult Udzsiba.
Az asszony magas kora miatt nem sok remény volt
megmentésére, de a vikárius magával hozta egyik tanítványát, aki
híres volt gyógyítási tudományáról, és kettesben nyomban
hozzáláttak, hogy elmondják a leghatásosabb varázsigéket. Az
énekszót és a ráolvasásokat csakhamar meghallotta a ház gazdája.
Ügy esett, hogy ez éppen akkor kezdte meg az ezernapos Nagy
Hegyi Zarándoklat* előkészületeit. A bent zajló szertartásokból
arra következtetett, hogy az öregasszony állapota súlyosabb, mint
feltételezte, és ha valami baj történik, az számára is nagyon
kellemetlen lett volna. Meg is magyarázta ezt Szozunak, s az
belátta, hogy ilyen körülmények között nagy tapintatlanság lenne,
ha anyját ott hagyná. A szállás különben is szűk volt és
kényelmetlen. Úgy látszott, legjobb, ha megszakításokkal is, de
nekivágnak az útnak hazafelé. E pillanatban azonban, sajnos, még
nem indulhattak útnak következő állomáshelyükre, mert a
csillagok állása kedvezőtlennek mutatkozott. Szállást kellett tehát
keresniük, valahol a közelben, ahol még eltölthettek két-három
napot. Szozunak hirtelen eszébe jutott, hogy valahol, nem messze,
itt kell lennie annak a háznak, amelyet udzsi régi-palotának
neveznek. Ott töltötte utolsó napjait Szuzaku császár. Szerencsére
igen jól ismerte a pa-
lota felügyelőjét, és üzenetet küldött neki, amelyben leírta nehéz
helyzetét. A küldönc visszatért, és jelentette, hogy a felügyelő,
egész családjával, éppen előző nap elment Hacuszéba. Egyetlen
furcsa öregembert talált ott, a gondnokot, akit sikerült rábeszélnie,
hogy jöjjön vele.
- Jöhetsz bármikor - mondta az öreg Szozunak. - Van elég
szoba. A család most nem használja a házat, és gyakran meg
engedjük, hogy zarándokok ott aludjanak.
Rendes körülmények között Szozu óvakodott volna, hogy így
igénybe vegye a császári rezidenciát, de hogy senki sem
tartózkodott ott, úgy vélte, helyesebb, ha elküld valakit, hadd
vegye szemügyre a házat. Az öregember nyilvánvalóan
megszokta, hogy vendégekről gondoskodjék, és bár a berendezés
egészen egyszerű volt, úgy látszott, meg lehet ott szállni néhány
napra. Szozu és tanítványai nyomban beköltöztek. Abban
maradtak, hogy az öreg apáca később követi őket. Látták, hogy az
üres, omladozó épületnek rajtuk kívül nincs is más lakója. Eléggé
nyugtalanító érzés volt.
- Helyes lesz, ha olvastok valamit* - szólt Szozu a társa
ságában levő papokhoz.
Kedves tanítványát és egy vele azonos rangban levő paptársát
pedig kiküldte, járják körül a házat egy fiatalabb pap kíséretében,
aki a fáklyát vitte.*
- Bizonyosodjunk meg, hogy valóban csak mi magunk va
gyunk itt! - mondta.
Az épület mögött kopár telek húzódott, ahol egy csoport fa
amolyan kis ligetet alkotott. Az volt az érzésük, hogy annak mélye
rejteget valamit. Ahogy a közelébe értek, észrevették, hogy a fák
tövében valami furcsa fehérség virít. A kis liget szélén magasra
emelték a fáklyát, s ekkor látták, hogy valami élőlény fekszik
vagy kuporog a földön.
- Róka ez, asszony képében! - jegyezte meg az egyik pap.
- No várj, te mocskos, mindjárt véget vetünk ennek!
Már indult is feléje, de társa elkapta.
- Hagyd azt a szörnyű teremtést! - mondta. - Mi értelme,
hogy megbámuld? Tudjuk, hogy valami tisztátalan lény, s ez
éppen elég!

így szólt, s azzal már fonta is össze ujjait: varázserejű

mozdulatokat végzett, amelyek állítólag igen alkalmasak a
szellemek és démonok elűzésére, s közben a földön kuporgó
alakra szegezte tekintetét. Egyszerre rémület fogta el, s bizony, ha
lett volna haj a fején, biztosan égnek áll, mert a fáklyát vivő fiatal
pap most odament a kuporgó alakhoz, és nyugodtan vizsgálgatni
kezdte. Fiatal lány volt az, szép, hosszú hajjal; ott ült a göbös
fatörzsnek támaszkodva, és keservesen sírt.
- Hát ezt bizony nem értem! - jegyezte meg az egyik pap.
- Nem lenne jobb, ha idehívnánk a mestert?
Ügy vélték, hogy a dolgot nem lehet ennyiben hagyni, és
egyikük elment Szozuért.
- Az emberek minduntalan mesélnek emberré változott ró
káról - jegyezte meg Szozu -, de amennyire én tudom, látni
nem látta senki, amikor ilyesmi megesett.
A fiatalabb, mozgékonyabb papok a konyhában és egyebütt
szorgoskodtak, hogy mindent előkészítsenek, mire az öreg apáca
és lánya megérkezik, mert már bármely percben várhatták őket.
Szozunak azonban sikerült találnia négy-öt papot, akiknek nem
volt különösebb dolguk, s magával vitte őket, hogy szemügyre
vegyék azt a csodalényt. A papok rettegve bámulták a magába
roskadt alakot, de semmi sem történt. Gyorsan világosodott. Még
néhány perc, és pontosan megtudják, kicsoda, micsoda ez a lény.
A jóemberek nagy igyekezettel próbálták emlékezetükbe idézni a
létező összes varázsigéket és mozdulatokat. Szozu közben azon
gondolkodott, ha majd a tulajdon szemükkel látják, hogy nincs
mitől félniük, úgyis megértik a dolgot, ezért így szólt hozzájuk:
- Ugyan már, nem szörnyeteg ez, hanem közönséges emberi
lény. Ha kételkedtek benne, menjetek oda, és kérdezzétek meg
tőle. Még csak nem is halott. Ámbár meglehet, hogy holtan
hagyták itt, de később magához tért.
- Kinek juthat eszébe, hogy ilyen hegyen hagyjon egy
halottat? - kérdezte az egyik pap. - Ha egyáltalán emberi lény ez,
nem ember hozhatta ide, hanem róka vagy valamelyik fának a
szelleme: megbabonázta és idehurcolta. Nagy kár, hogy szegény
anyádat ilyen házba hozzuk, ahol kísértetek járnak!

Egyikük azt tanácsolta, hívják ki az öreg gondnokot. Kiabáltak

neki, s szavuk bizony ijesztően visszhangzott* az elhagyott
vidéken.
Az öreg lélekszakadva jött, fogta a fejét, s arcán aggodalom és
zavar tükrÖ2Ődött.
- Valahol a közelben lakik-e fiatal nő? - kérdezték tőle, és a fa
alatt kuporgó alakra mutattak.
- Ó, igen, ezt csak róka tehette! - válaszolta az öreg. -Mindig
ezt a helyet szemelik ki, hogy ilyen furcsa dolgokat műveljenek.
Ez a kedvenc fájuk. Az elmúlt ősszel többször is megesett, hogy a
róka elhurcolt egy-egy gyereket, és éppen ide hozta. És amikor
rohanva jöttem, azt hiszed, törődött velem a róka? Rám se
hederített!
- Micsoda szörnyűség! - mondta az egyik pap. - Gondolom, a
gyermek halott volt.
- Nem, dehogyis! Élt! - mondta az öreg kissé ingerülten. - A
róka nem okoz komoly bajt, csak néha szeret egy kicsit ráijeszteni
az emberekre - ennyi az egész.
Ügy látszott, hogy a papok fölfedezését elég érdektelen ügynek
tartja. Az volt az igazság, hogy egyéb dolgok foglalkoztatták
elméjét; ugyanis éppen a konyhából jött, ott pedig kiderült, hogy
cseppet sem könnyű dolog az éjszaka kellős közepén vacsorát
rögtönözni ennyi váratlan vendégnek.
- Gyere csak ide! - szólította fel Szozu a legbátrabb szent
embert. - Még ha róka vonszolta is ide a lányt, nem esik sem
mi bajod, ha egy pillantást vetsz rá.
Buzdítására a pap a gubbasztó alak fölé hajolt, és elmondta az
ünnepélyes szellemidéző szavakat.
- Föld szelleme, levegő szelleme, róka-szellem, fák szelle
me, vagy bárki légy is, aki ezen emberi lényt megbabonáztad,
parancsolom néked, hogy tüstént nevezd meg magad, különben
magad vallod kárát, és nagyon megkeserülöd, mert mesterünk
kénytelen lesz kipróbálni rajtad hatalmát, mely az egész vilá
gon ismertté tette nevét!
így szólt, és megragadta a lány ruhája ujját; az azonban
kiszabadította magát, mélyen ruhája redőibe temette arcát, és még
keservesebben sírt.

- Vagy úgy! - mondta a pap. - Szóval ilyen makacs kísér

tet vagy, és eltökélt szándékod, hogy minden lehető módon
kellemetlenkedsz? No, mindjárt véget vetünk ennek!
Reszketett a félelemtől - ugyanis arra számított, hogy amolyan
szem és orr nélküli szörnyet fog látni, amiről a régi történetek
szólnak -, de eltökélte, megmutatja a többieknek, hogy ő milyen
bátor fickó: megragadta és ráncigálni kezdte a lány ruháját. A lány
most fürgén átfordult a másik oldalára, arccal leborult a földre, és
most már nemcsak sírt, de szívettépően nyöszörgött is.
- Persze meglehet, hogy valóban csak egy nő. De ha így
van, hogyan került ide? Teljesen érthetetlen!
A pap már-már megragadta a lányt, hogy megfordítsa, hadd
nézzen az arcába, de ekkor váratlanul zuhogni kezdett az eső.
- Annyi bizonyos - mondta a pap -, hogy ha itt hagyjuk a fa
alatt és bőrig ázik, csakugyan meg fog halni. Vigyük legalább
valami száraz helyre, oda, a fal tövébe.
- Ugye nem úgy fest, mint holmi szörnyeteg? - kérdezte
Szozu. - Elgondolni is szörnyű, hogy itt hagyták, amikor még volt
benne élet. Gonoszság már az is, ahogy az ember az oktalan
állatokkal bánik: a halat kifogja a tóból, és ott hagyja haldokolni a
parton, vagy megsebzi az űzött szarvast, és hagyja, hogy
belehaljon sebébe. Ezt is meg kell akadályoznunk, ha módunkban
áll. Ha pedig emberről van szó - még ha csak néhány órával
hosszabbíthatjuk is meg az életét - az írásban lefektetett szent
kötelességünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk
érdekében. Megvallom, nem tudom, hogyan került ide ez az
asszony. De akár démonok szállták meg, amint te mondod, akár
pedig úgy van, ahogy én gondolom, és gálád csellel csalták ide,
vagy menekülni akart valami gonosz ember karmai közül -
teljesen mindegy. Ha ilyesmi okozta a halálát, tudjuk, hogy csak
segítségül kell hívnunk a Magasztos nevét, s ezzel biztosan
megmenthetjük. Mi lenne, ha egy kis húslevest adnánk neki? Bár
nem úgy nézem, mintha ez megmenthetné. De nem árt, ha
megpróbáljuk.
Megpróbálta rábeszélni a papokat, hogy vigyék a lányt a házba,
de azoknak semmi kedvük nem volt ehhez.
 - Nem tudhatjuk, hogy valójában nem valami gonosz lé-
lek-e - jegyezte meg az egyik pap -, és nem helyes bevinni a
házba, ahol most beteget készülünk elszállásolni. Még meghal,
akkor pedig bajba jutunk* mindnyájan!
Néhányukat azonban nagyon nyugtalanította a gondolat, hogy
egy haldokló nőt kint hagyjanak az esőben. Szozu viszont tudta,
hogy az idős apáca magával hoz parasztlányokat, márpedig ha
ezek meglátják ezt az elhagyatott teremtést, nagyon megrettennek,
és mindenféle nevetséges meséket fognak terjeszteni. Éppen ezért
azokkal a tanítványaival, akik hajlandók voltak megérinteni a
lányt, elvitette őt az épületnek egy félreeső zugába, ahol nemigen
találhattak rá.
A két apáca megérkezésekor nagy izgalom támadt, mivel az
öregasszonyt fájdalmak lepték meg éppen akkor, amikor a kocsi
befordult, s ezért mindenki a segítségére sietett. Amikor végre
bevitték a házba, s egy kissé lecsillapult az izgalom, Szozu
elküldte az egyik papot, nézze meg, hogy érzi magát a lány.
- Nem valami jól - hozta hírül a pap. - Ügy látszik, any-
nyira gyenge, hogy egy szót sem tud szólni, ámbár azt hiszem,
valójában nem is tudja, mi történik körülötte. Aligha kétséges,
hogy megbabonázták.
Szozu húga, Imoto, véletlenül meghallotta beszélgetésüket.
Megkérdezte, miről van szó, mire elmondták neki az esetet. Imoto
feszült figyelemmel hallgatta.
- Nos - szólt Szozu -, már több mint hatvan évet töltöttem e
földön, és volt is részem néhány különös látványban, de
ilyesmivel még soha nem találkoztam.
- Milyen az a lány? - kérdezte Imoto izgatottan. - Amikor
Hacuszéban jártam, volt egy álmom . . . Azonnal látnom kell a
lányt!
Imoto szeme könnybe lábadt.
- Nos, nem kell messzire menned - válaszolta Szozu. -
Ott fekszik a kapubejárat mellett, az épület másik oldalán.
Imoto elrohant. A csupasz padlón ott feküdt egy szépséges
lány, finom fehér damasztból készült, bódító illatot árasztó
ruhában, vörös selyemnadrágban. Imotónak, Hacuszéban látott
álma hatására, az a meggyőződése támadt, hogy az ő rég

elvesztett lánya* tért vissza az életbe. Elküldött szolgálólányaiért,

és meghagyta nekik, hogy a hölgyet vigyék a nagyszobába. Ezek a
lányok nem úgy viselkedtek, mint a férfinép, akik a sötét ligetben
rábukkantak a kísérteties fehér alakra: szemlátomást egy cseppet
sem jöttek zavarba, egyáltalán nem féltek, hanem nyugodtan
fölemelték az ismeretlen nőt, és lefektették Imoto ágyába. Ott
feküdt, az életnek semmi jele nem látszott rajta, csak éppen néha-
néha rebbent egyet a szempillája.
- Beszélj! - kérlelte az apáca. - Mondd, ki hozott ide?
Imotónak sikerült egy kis húslevest töltenie a lány szájába,
de ennek sem mutatkozott semmi hatása.
- Attól félek, meghal! - panaszolta Imoto az egyik papnak,
aki éppen arra járt. - Nem tudsz valami varázsigét?
ö volt Szozunak az a tanítványa, akit magukkal vittek Ha-
cuszéba, és aki híres volt gyógyító tudományáról.
- Kedvedért megteszem - felelte -, ámbár csodálkozom,
hogy ilyenkor* ezzel töltöd az időt.
Találomra recitálni kezdett néhány mondatot, amely alkalmas
lehetett különböző szellemek és démonok megfékezésére, és
imádkozott Buddhához, akadályozza meg a szellemek mes-
terkedését.
- Ennek nem ez a módja - jegyezte meg Szozu, aki oda
jött megnézni, mi történik. - Azért kell imádkoznod, hogy le
gyen hatalmad legyőzni az ártó befolyást, bármi legyen is az.
A pap megfogadta mestere utasítását, de ennek ellenére úgy
látszott, hogy a lányból szemük láttára száll el a lélek.
- Sajnos, tehetetlen vagyok - mondta végül a pap. - Na
gyon kellemetlen dolog. Mindnyájan kénytelenek leszünk itt
maradni, és bezárkózni a házba olyan haláleset miatt, amihez
tulajdonképpen semmi közünk. Most már látjuk, hogy ha ilyen
végre jutott is a lány, de igen előkelő társadalmi osztályhoz
tartozott. Itt nem egyszerűen arról lesz szó, hogy el kell taka
rítanunk a holttestét, hanem illő gyászszertartást kell rendez
nünk.
Mindnyájan megegyeztek abban, hogy igen súlyos felelősséget
vettek magukra.
- Csak megnehezíted a dolgokat, ha mindenkinek fecsegsz
róla! - tiltakozott Imoto.
Öt most sokkal inkább az ismeretlen lány állapota
foglalkoztatta, mint az öreg apáca betegsége, és alig mozdult el
mellőle. A lány, némasága ellenére, már szemre is annyira vonzó
volt, hogy Imoto alig bírta távol tartani tőle a többieket, és
nemsokára az a különös helyzet alakult ki, hogy a háznép minden
egyes tagja egymással versengve tett-vett a teljesen idegen
teremtés érdekében.
A lány jóformán ügyet sem vetett a körötte kialakult nagy
sürgés-forgásra. Egyszer-egyszer azonban váratlanul felkapta
fejét, tekintete megváltozott, és hirtelen vad zokogásban tört ki.
- Csitt, csitt, kedvesem! Nem bírom elviselni, hogy így
szenvedsz! - mondta ilyenkor Imoto. - Siess, gyógyulj meg!
Ez a kötelességed, mert nem lehet, hogy a véletlen sodort vol
na utamba. Valamikor régen volt nekem gyermekem, de meg
betegedett és meghalt. Buddha urunk azért küldött téged, hogy
elfoglald az ő helyét. Legalább egy percre hagyd a sírást, és
mondd meg, mi bajod van.
Végre-valahára megszólalt a lány.
- Te ezt nem érted. Nem érdemlem meg, hogy életben ma
radjak - suttogta. - Ma éjszaka, mihelyt besötétedik, vezess
le a folyóhoz .. .
Szörnyű szavak - de Imoto úgy vélte, már az is valami, hogy a
lány ismét tud beszélni. De mi történhetett vele, hogy ilyesmit
mond, és hogyan került oda, ahol rátaláltak? Imoto egy sereg
kérdést tett fel, de hiába: a lány egy árva szót sem szólt. Imoto arra
is gondolt, hogy talán valami testi hiba vagy rútság miatt beszél
így magáról. De csakhamar meggyőződött róla, hogy éppen az
ellenkezője igaz: szép és formás a lány, feje búbjától a lába ujjáig.
Valóban szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy mégsem húsból és
vérből való teremtmény, hanem a gonoszság démona öltött benne
testet, hogy tőrbe csalja férfiemberek szívét.
A most következő napokban a szent emberek imáiból és
varázsigéiből - amelyek ez ideig kizárólag az idős apáca fel-

épülését szolgálták - minduntalan kicsendültek ezek a szavak:

"kettejük javáért", "bárcsak mindketten" ... és így tovább. Szinte
elképzelhetetlen, miért engedte meg Imoto, hogy anyjával együtt
emlegessenek egy teljesen ismeretlen embert, és meg is indult a
találgatás: ki lehet a lány, és milyen kapcsolat fűzheti Szozuhoz és
családjához.
Udzsi közelében élt ekkor több napszámos, akik régebben
Szozu szolgálatában álltak. Amikor meghallották, hogy ott jár a
szomszédságukban, eljöttek hozzá tisztelegni.
- Bizonyára hallottál róla, milyen szörnyűség történt Ud-
zsiban - jegyezte meg egyikük. - A palotában egy fiatal lány
- úgy mondják, az öreg Hacsi herceg egyik lánya - éjszaka
hirtelen meghalt. Senki sem érti a dolgot. Előző nap még
makkegészséges volt. Rettentő izgalom támadt a nyomában,
ugyanis Kaoru őkegyelmessége érdeklődött a lány iránt, és
gyakran megtette azt a nagy utat a városból, hogy megláto
gassa. Ezért is nem jöttünk el már tegnap üdvözlésedre. Na
gyon siettek a temetéssel, és szükségük volt segítségre.
Imotónak a hír hallatára nyomban az jutott eszébe, hogy
valamely démon ellopta a halott lány asztrális hasonmását, majd
túladott rajta ebben az elhagyott ligetben. Tekintete a? előtte
fekvő mozdulatlan alakra meredt, és úgy érezte, hogy van benne
valami különösen ködös és valószerűtlen. Szörnyű volt arra
gondolni, hogy ez a teremtés, aki olyan drága lett szívének, egy
szempillantás alatt eltűnhet, éppen olyan rejtélyesen, ahogy
megjelent.
- Csakugyan láttunk valami füstöt - mondták a házbeliek -, de
inkább hasonlított holmi örömtűzre.
- Az ám! - szólt az egyik napszámos. - Nem is volt az igazi
halotti máglya, és szerintünk egészen rögtönzötten, minden
kegyelet nélkül hajtották végre a dolgot.
Mivel ezek az emberek részt vettek a gyászszertartáson, Szozu
nem hívta be őket a házba, sőt inkább igyekezett megszabadulni
tőlük.
- Egyáltalán nem értem ezt a históriát - jegyezte meg va
laki. - Az igaz, hogy Kaoru szerelmes volt Hacsi herceg egyik
lányába, de az már évekkel ezelőtt meghalt. Nemrég az egyik

császári hercegnőt vette feleségül, éppen ezért nemigen

udvarolhatott másfelé, még akkor sem, ha akarta.
Az öreg apáca most sokkal jobban volt, és mivel már a
csillagok állása sem mutatkozott kedvezőtlennek, elhatározták,
hogy hamarosan hazaviszik, hiszen nagyon nehéz volt rendesen
ápolni ezen az ideiglenes szálláson.
- Ha ezt a szegény lányt magukkal viszik, élve el nem jut
Onóba! - jegyezte meg valaki. - Szikrányi ereje sincs.
De sikerült szerezniük még egy kocsit. Imoto az egyik kocsiban
elhelyezte anyját s még két apácát, akik gondját viselték, a
másikban pedig valami fekvőhelyet készített, s arra fektették a
lányt. Imoto senkit nem engedett be a kocsiba, és egész úton
végtelen gonddal ápolta betegét. Lépten-nyomon megállíttatta a
menetet, hogy húslevest melegítsen, vagy hogy megigazítsa az
ágyat, és ellássa egyéb teendőit. Mondta is a kocsis, hogy
napszállta előtt aligha érik el Onót, s éppen ezért jobb lett volna
eleve úgy intézni, hogy megpihennek a feleúton. Éjfél már elmúlt,
amikor végre megérkeztek. Szozu gondjába vette anyját, Imoto
pedig gondosan bevitette az idegent. Nemsokára mindenki mélyen
aludt.
Az öregség olyan baj, amelyből nincs gyógyulás, de úgy
látszik, az öreg apácánál inkább a hosszú utazás fáradalmai
okozhatták a váratlan rohamot. Miután hazakerült, egy-két nap
alatt szépen visszanyerte régi erejét, és Szozu úgy érezte, hogy
most már nyugodtan visszatérhet templomába. Hogy egy
magaforma rangos papi ember útközben felszedjen egy csinos
lányt, Udzsitól hazáig társaságában utazzék, és végül rábízza húga
őrizetére, mindez hallatlan botránynak számított,* különösen azok
szemében, akik nem ismerték az ügy rendkívüli körülményeit.
Szozu tudta ezt, és gondoskodott róla, hogy a dolognak híre ne
fusson. Imoto, egészen más okokból, szintén titoktartást
fogadtatott azokkal, akik ott voltak. Ö csak attól félt, hogy a lány
barátainak fülükbe juthat, mi történt, és elviszik. A lány
megjelenése, ruházata, de minden arra vallott, hogy nem arra az
isten háta mögötti helyre való, ahol rátaláltak. Imoto sokat
töprengett, hogy fővárosi lány hogyan vetődhetett el olyan helyre,
s végül arra a következtetésre jutott,

hogy valószínűleg zarándokúton lehetett a fővárosból Hacuszéba

vagy más templomba; útközben rosszul lett, és talán a mostohája
vagy másvalaki gonoszul ott hagyta Udzsiban, mivel szabadulni
akart tőle. Azt az egyetlen esetet leszámítva, szavát sem hallotta a
lánynak; fel sem kelt, és teljesen közönyös volt minden iránt, ami
körülötte történt. Imoto nem tudta, mitévő legyen. Szíve mélyén
már nem hitte, hogy meg lehet menteni a lányt. Végső kísérletként
elhívatta Szozunak azt a tanítványát, aki Hacuszéba is elkísérte:
elmondta neki, milyen álmot látott Hacuszéban, és rávette, hogy
titokban végezze el az égő áldozatok szertartását.* De sem ez, sem
pedig más, a legcsekélyebb eredménnyel sem járt. Több mint két
hónap telt el azóta, hogy a lány Imoto kezébe került, de hiába
fordított rá rengeteg gondot, semmi változás nem következett be
állapotában. Nem látszott valószínűnek, hogy Szozu hajlandó
megszegni fogadalmát, és lejön Onóba, de Imoto, végső
kétségbeesésében, mégis úgy döntött, hogy hozzá fordul. "Most
már meg vagyok győződve róla, hogy valami szellem szállta meg
ezt az egyébként teljesen egészséges teremtést. Gondolkozz ezen,
szent férfiú! Nem arra kérlek, hogy a fővárosba menj, mindössze
idehívlak, ez pedig nem is tekinthető úgy, hogy elhagyod a
hegyeket."
Szozu egyáltalában nem remélte, hogy a lány életben marad.
Valóban egészen különös eredmény volt Imoto részéről, hogy
mindeddig életben tudta tartani, és igazán fájó lett volna, ha éjt
nappá tevő, szívből jövő gondoskodása nem nyeri el jutalmát.
Szozu érezte, nem lehet merő véletlen,* hogy maga is
belesodródott ebbe a furcsa ügybe. Kötelességének érezte, hogy
visszamenjen, és végső kísérletet tegyen meggyógyítására. Ha
nem járna eredménnyel, nyugodtan el lehet fogadni, hogy a lány
karmá\a kimerült, és már nincs mit tenni.
 Imoto túláradó örömmel fogadta: lába elé borult, és részletesen
elmondta, mi volt a lánnyal azóta, hogy Szozu két hónappal
ezelőtt utoljára látta.
- Az a furcsa - mondta Imoto -, hogy egyáltalán nem úgy néz
ki, mint aki hosszabb ideje beteg. Színe jó, az arca nem kimerült
... És mégiscsak fekszik naphosszat, s úgy látszik,

mintha bármely pillanatban meghalhatna, de valahogy mégis

életben marad . . .
Imoto keservesen sírt.
- Ez az eset valóban elejétől végig igen furcsa - mondta
Szozu. - Nos, az a leghelyesebb, ha megyek és megnézem.
Imoto elkísérte a lány ágyához.
- Teljesen igazad van - állapította meg Szozu. - Az ember
alig hiheti, hogy valami baja van. Valóban nem is tudnám
megmondani, láttam-e valaha ennél szebb arcot. Nagy erény
lehetett, ami ilyen szépséget hozott létre.* El sem tudom kép
zelni, milyen balszerencse folytán juthatott ilyen helyzetbe.
Nem mondott valamit arról, hogy honnan jött?
- Leszámítva azt az egy alkalmat, amelyről már beszéltem
neked, egy árva szót sem ejtett ki - válaszolta Imoto. - De mit
számít, hogy honnan jött? A hacuszei szentséges Kvannon küldte
hozzám, hogy legyen az enyém. Mást nem is kell tudnom.
- Természetesen így is lehet magyarázni - válaszolta Szozu -,
ámbár ha az okok és okozatok láncolatából nem ez következnék,
sohasem kerülhetett volna hozzád. Hiszen jól tudod, hogyan
mondják: "Ahol okozat van, ott oknak is kell lennie."
Szozu az elmúlt évek folyamán egyetlenegyszer sem volt
hajlandó elhagyni hegyi magányát, még a birodalom legnagyobb
előkelőségeinek kérelmére sem, most azonban az első hívásra
eljött egy teljesen jelentéktelen és ismeretlen ember miatt. Ha
ennek híre fut, nemcsak nagy sértődöttség lehet belőle, de
alkalmat adhat igen kellemetlen híresztelésekre is.
- A világért se szóljatok erről senki emberfiának, értitek?! -
mondta tanítványainak. - Sok mindent követtem el életemben, ami
szégyenkezéssel tölt el, és az is bizonyos, hogy sok szabályt
áthágtam.* A nőkkel kapcsolatban azonban teljesen tiszta a
lelkiismeretem, és valóban különös, hogy jó hatvanéves fejjel
olyan helyzetbe kerülök, amiről tudom, hogy éppen e tekintetben
gyanakvásra ad okot.
- Jómagam azt vallom - mondta az egyik pap -, hogy lehetőleg
kerüljünk mindent, amibe hitünk ellenségei bele-

kapaszkodhatnak, és amit félremagyarázhatnak. Sajnos, ilyen

esetben az alaptalan híresztelés pontosan annyit árthat, mintha
igaz lenne.
Szozu érezte, hogy ha most kudarcot vall, akkor minden
elveszett, s ezért egész éjszaka úgy imádkozott, mint még soha.
Hajnaltájban úgy döntött, hogy végső erőfeszítést tesz, hátha
sikerül fölfednie, milyen ártó hatalom okozza a lány baját.
Médiumért küldött, és utasításai alapján tanítványai türelmesen
sorra kipróbáltak minden szellemidézést. Végül sikerült is
átvinni:* a megszálló szellem, hónapokon át tartó sikeres rejtőzés
után, végre arra kényszerült, hogy jelentkezzék.
 - Az vagyok, akire a legkevésbé számítottatok - szólalt meg a
hang, hogy bejelentse: végképp megadja magát -, de magam sem
számítottam arra, hogy valaha is megadásra lehet kényszeríteni
ezekkel az ismerős varázsigékkel! Hiszen életemben magam is
éppúgy mestere voltam a varázslásnak, mint te. De úgy haltam
meg, hogy lelkemet nyomta valami. Nem volt nagy dolog, csupán
egyszerű neheztelés, de ez is elég volt ahhoz, hogy visszatartson,
és csak ide-oda hányódjam e világ és a túlvilág között. Bementem
egy házba. Tele volt szép nőkkel. Egyiküket elpusztítottam.*
Aztán vártam az alkalmas pillanatot, s végül ez a lány megadta a
várva várt alkalmat. Napokon át szüntelen feküdt, nyögött és sírt,
és hívta a halált. Végül egy este, amikor már vaksötét volt, láttam,
hogy fölkel, és elhagyja a házat. Nyomába szegődtem, és amikor
magára maradt, elvégeztem művemet. De ne hidd, hogy
varázsigéddel valaha is sikerült volna kiűznöd engem. Kvannon
parancsára engedem el, ő vigyázott rá egész idő alatt.
Szozu azonnal próbálkozott vele, hogy megtudjon további
részleteket, de a médium már fáradt volt, és nem lehetett érteni
válaszait.
Ukifune érezte, hogy különös változás megy végbe rajta. Eddig
zavarosan és elmosódva érzékelt mindent, de most már kezdte
felfogni, mit lát. Körülnézett. A szoba, ahol feküdt, tömve volt
emberekkel. De kik lehetnek? Senkit sem ismert közülük, még
látásból sem. Miért van mindegyiküknek olyan gyűrött, ráncos
arca? És ami még furcsább, hogyhogy mind

pap meg apáca? Ügy érezte, komor lehet itt az élet, ha ennek a
furcsa helynek csupa ilyen lakója van. A múltjából egyes
események és jelenetek lassan felderengtek benne, de egyelőre
sejtelme sem volt arról, hogy jómaga kicsoda, és honnan jött. Azt
azonban tudta, hogy életében volt egy pillanat, amikor úgy
látszott, mindennek vége. És akkor vízbe vetette magát -erre
világosan emlékezett. De nem, nem lehet, mert akkor hogyan
kerülhetett volna ide?! Minden erejét megfeszítve igyekezett
emlékezetébe idézni, mi is történt pontosan. Először is látta
önmagát, amint ágyán fekszik, szörnyű boldogtalanság gyötri, és
arra vár, hogy a házban mindenki nyugovóra térjen. Aztán sikerült
kinyitnia a szárnyas ajtó reteszét. Kint vadul üvöltött a szél,
harsogott és bömbölt a megáradt folyó. Alig is tudta, mit tesz,
hiszen annyira kábító volt a szél és a folyó zúgása, hogy nem
tudott sem gondolkodni, sem érezni. De a félelem benne élt: nem
mert ott álldogálni magában, s lelépett a ház körül futó keskeny
dobogóra. És ott állt, álldogált. Vaksötét volt, nem látta, merre
tartson. Arra gondolni sem lehetett, hogy visszatérjen, kitegye
magát a megvetésnek, mely kijár annak, akinek az utolsó
pillanatban inába száll a bátorsága. Akkor már inkább ott, helyben
falja fel a világűrnek valami kóbor lakója, valami éhes szellem. És
ekkor, szinte válaszul a gondolatára, megjelent mellette valaki. De
nem holmi démon vagy kísértet, hanem egy szép fiatalember.
"Gyere, én majd vigyázok rád!" - szólt és gyengéden felemelte. És
ahogy ott feküdt a karjában, az volt az érzése, hogy nem idegen
ember viszi, hanem valaki, akit Niunak hívnak. Ettől kezdve
azonban emlékei nagyon zavarossá váltak. A végén ott találta
magát egy fának támaszkodva, valahol, ahol azelőtt soha nem járt.
A fiatalembernek nyoma veszett. Életben maradt. Nem tette meg,
amire készült - minden terve semmivé lett. Jól emlékezett,
mekkora megrázkódtatást jelentett, amikor ráeszmélt, hogy
kudarcot vallott: nem tudta végrehajtani szándékát - és hogy ott
feküdt azon az idegen helyen, és sírt, zokogott. Ezzel vége is
szakadt minden emlékének. Ezek az emberek azt mondják, hogy
hónapok óta itt van náluk. Iszonyatos volt arra gondolni, hogy
egész idő alatt,

éjjel-nappal vadidegenek ápolták, s neki halvány sejtelme sincs

róla, hogy öntudatlan állapotában mi szörnyűséget tett vagy
mondott.
Állapota bizonyos szempontból most még jobban aggasztotta
Imotót. Mert amíg eszméletlen volt, valamennyire mégis lehetett
táplálni, de most, hogy öntudata visszatért, és ráeszmélt, milyen
szégyenletes kudarcot vallott, olyan búskomorságba esett, hogy
szinte lehetetlen volt felrázni: Imoto napokon át egy falatot sem
tudott belé diktálni.
- Rettenetesen csalódtam benned - mondta Imoto. - Azt
hittem, ha magadhoz térsz abból a lázas vagy mit tudom én
milyen állapotból, és tudod már, hogy mi történik körülötted,
hamarosan javulsz.
Bár nemegyszer csupa könny volt a szeme, türelmesen ápolta a
lányt. De a ház minden lakója szinte ugyanekkora buzgalommal
próbálta ezt a bájos teremtést visszacsalogatni az életbe,
visszaadni a boldogságnak. Ukifunénak még most is az volt az
egyetlen vágya, hogy meghalhasson. De már az a tény, hogy a
mostani betegségét túlélte, azt bizonyította, hogy szokatlanul
szívós.
Végül, Imoto nagy megkönnyebbülésére, egyszer-egyszer
felült, és hamarosan evett is egy kevéskét - ámbár még ekkor is
riasztóan sovány maradt. Imoto magában már azzal büszkélkedett,
hogy lám, erőfeszítését mégis siker koronázza, amikor,
csalódására, Ukifune közölte vele elhatározását, hogy leteszi a
szerzetesi fogadalmat.
- Ügy érzem - mondta -, hogy csak apácaként élhetek tovább !
- Egy ilyen szép lány! - kiáltotta Imoto. - Halálos kár lenne!
Hogyan képzeled, hogy ezt megengedjük neked?!
De hogy kedvében járjon, Ukifune homloka fölött levágta a
fürtjeit, és megengedte, hogy letegye az öt fogadalmat.* Ukifunét
mindez nem elégítette ki, de látta, hogy Imoto lassú észjárású:*
alighanem nehéz lenne vitába szállni vele, és pillanatnyilag nem is
érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy makacsul ragaszkodjék
kívánságához.
- Íme! - mondta Szozu, amikor elvégezte a kis szer-

tartást. - Ez nagy segítség lesz számára. Most már csak azt érd el
nála, hogy ne tekintse magát továbbra is betegnek.
Ezzel eltávozott - visszatért Jogavába, a templomába.
Imoto buzgón munkához látott. Nehéznek bizonyult a feladat,
amellyel Szozu megbízta, de ezért a lányért bármit vállalt volna.
Csakhamar rávette Ukifunét, hogy gyakran üldögéljen, sőt járjon
is egy kicsit. Végül a haját is megfésülték, s Imoto ezt saját
kezűleg végezte el. Ámbár Ukifune haját egész betegsége alatt
csupán egy lazán kötött szalag fogta össze, amikor leengedték a
vállára és kifésülték, látták, hogy nem is lett nagyon zilált. Imoto
elámult, milyen finom és fényes a lány haja.
Valóban itt, ahol csupa öreg, megőszült ember járt-kelt,
káprázatosnak hatott a lány szépsége. Úgy érezték, mintha angyal
szállt volna közéjük. Ámde Imoto jól tudta, hogy az ilyen
látogatók bármely pillanatban elszállhatnak a légbe, ahonnan
jöttek, és gyakran elfogta a nyugtalanság: vajon előbb-utóbb nem
következik-e be szükségképpen, hogy ezt a lányt, aki nyilván
egészen más körülmények közt élt, mint ő, elragadják azok,
akikhez jog szerint tartozik.
- Biztosan megérted - mondta neki Imoto egyik nap -,
milyen fájó számomra, aki annyira szeretlek, hogy még most
is úgy viselkedsz velem, mint holmi idegennel. Azt hiszem,
elég jól ismerjük már egymást ahhoz, hogy valamit mondjál
magadról: honnan jöttél, ki vagy, és hogyan kerültél oda, ahol
rád találtunk.
Ukifune arcán zavar tükröződött.
- Amikor magamhoz tértem abból a különös állapotomból
- mondta -, eleinte semmire sem emlékeztem régebbi életem
ből. Még most is csupán néhány elmosódó képet és jelenetet
tudok felidézni. Arra emlékszem, hogy nagyon boldogtalan
voltam. Minden este csak feküdtem az ablaknál, és arra vágy
tam, bár elmenekülhetnék egy másik világba. Úgy rémlik, hogy
egyik éjszaka a ház közvetlen közelében álló fa árnyékából
előjött valaki, és magával vitt. Ez minden, amit mondani tu
dok. De kérlek, nagyon kérlek, ne kérdezz többet! - esdekelt
a lány, és hirtelen elsírta magát. - Senkinek sem szabad tud-

nia, hogy még életben vagyok. Könnyen híre mehet. . . Nem, nem
szabad! Iszonyú lenne . . .
Látszott, hogy a múlt emlegetése nagyon rossz hatással van rá,
s Imoto végül megállapította, bele kell nyugodnia, hogy a lány
olyan, akár Kagujahime,* s egy nap majd éppen olyan rejtélyesen
eltűnik, ahogy megjelent.
Imoto úgy tekintett Ukifunéra, mint aki egészen más társadalmi
osztályhoz tartozik, pedig maga is igen jó családból származott.
Férje a császári tanács tagja volt, de fiatalon meghalt, s neki csak
a kislánya maradt, akin odaadó szeretettel csüngött. A lányt egy
magas rangú tiszt jegyezte el, és már minden készen állt az
esküvőre, amikor a lány is hirtelen ágynak esett és meghalt.
Imotót porig sújtotta a gyász. Ekkor tette le fogadalmát, és
visszavonult abba a hegyi faluba, ahol anyjával azóta is él. Itt
semmi sem akadt, ami lekösse, és egyre nehezebben viselte el
veszteségét. Csak találna egy hasonló külsejű és korú lányt,
akinek körülményei lehetővé teszik, hogy örökbe fogadja! Jól
tudta, igen valószínűtlen, hogy ez a vágya valaha is teljesüljön.
Teltek-múltak az évek, és még csak nem is hallott senkiről, aki
némileg is megfelelt volna. Most aztán, teljesen váratlan és
megfejthetetlen módon, végre teljesült a vágya, és szebben, mint
remélte. Annyira szép volt, hogy nem is lehetett igaz, és
nemegyszer alig tudta magát meggyőzni, hogy nem csupán álom
az egész.
Imoto már nem volt fiatal, de Ukifune egy cseppet sem látta
csúnyának. Viselkedése sem volt sem közönséges, sem darabos.
Ami pedig a helyet illette - az az előnye volt Udzsi-val szemben,
hogy a folyó szelíden és csendesen folydogált. A telket igen
ízlésesen rendezték el: az ültetvényeket okosan tervezték, a házat
körülvevő kert pedig szebb már nem is lehetett volna. Ősszel
elbűvölő volt ez a hely. Az aratók eljöttek, hogy "learassák a rizst
az ajtó előtt": mialatt néhányan játszották ezt az egyszerű
némajátékot, egy sereg fiatal lány énekelve és kiáltozva biztatta
őket. Mint sok minden más is, a madarak zsinatolása szintén a
keleti vidéken töltött gyermekkorára emlékeztette. A ház kissé
távolabb esett a fővárostól, mint Ocsiba úrhölgy* kastélya, és
éppen a hegyoldalba

építették. Körös-körül sűrű fenyőerdő húzódott - halkan,

szomorún susogva járt benne a szél. Imára és elmélkedésre
valóban eszményi hely volt, és most Ukifune is ezzel és más
vallásos gyakorlatokkal töltötte a nap java részét. Holdvilágos
éjszakákon Imoto néha-néha citerázott, és volt egy fiatal apáca,
aki lanton és más hangszereken is játszott.
- Te egyáltalában nem játszol? - kérdezte Imoto Ukifu-
nét. - Pedig sokat segít ez ilyen helyen, ahol az embernek oly
kevés elfoglaltsága akad.
Imoto mindenesetre elég jól játszott ahhoz, hogy sok örömét
lelje benne: Ukifune látta, hogy még ilyen éltes asszony is mennyi
erőt meríthet a zenéből, és csak még jobban érezte, mekkora
hátrány, hogy maga olyan műveletlen környezetben nevelkedett.
Ami keveset értett a zenéhez és általában a művészetekhez s az élet
szépségeihez, mind magának kellett felcsipegetnie olyan
körülmények között, hogy komolyabb tu-. dásra nem is tehetett
szert. Mennyi balszerencse üldözte egés2 életében! Egy ideig
legalább azzal kecsegtethette magát, hogy végleg elmenekülhet, de
most újra fenyegetően állt előtte a jövő: rettegéssel töltötte el, és
úgy érezte, már nincs ereje hozzá, hogy kitérjen előle. Hirtelen
mély sajnálkozás fogta el önmaga iránt, és írásgyakorlatként* ezt a
költeményt írta: "Mint a folyóba hullt levelet, engem is elnyelt
volna bánatom, de az élet kifogott hálójával, és nem ereszt el."
Holdvilágos éjszakákon nem a zene jelentette az egyetlen
szórakozást. Az idős apácák egészen szellemes költeményeket
mondtak egymásnak. De szívesen vették a mesét is, és
mindegyikük tudott valami érdekes történetet a régmúlt napokból.
- Most rajtad a sor! - biztatták Ukifunét.
De úgy látszott, ő az egyetlen, akinek nincs mit mesélnie. Egy
ideig szótlanul ült, és mereven bámult maga elé.
"Azoknak, kik azt hiszik, hogy már befutottam göröngyös
utamat, el ne mondd a palotádban, ó, felséges Hold,* hogy még itt
időzöm a világban."
Abban az időben, amikor halni készült, nagyon sokat gondolt
mindazokra, akiket itt hagy, még olyan rokonaira és ismerőseire

volt. Az a világ, mindenestül, mérhetetlen távolinak tetszett.

Legfeljebb anyjára gondolt néha, némi lelkiismeret-furdalással,
mert tudta, hogy nagyon szenvedhet miatta. De dajkája is - hiszen
már alig várta, hogy védence révbe jusson - szörnyen
kétségbeeshetett. Mi lehet vele? Ö vagy más vajon gondol-e arra,
hogy még életben van? - tűnődött Ukifune. Anyján és dajkáján
kívül senki mással nem foglalkozott, ámbár néha eszébe jutott
Ukon meg Dzsidzsu, hiszen velük megosztotta titkát, s így
azokban az utolsó napokban eléggé bizalmas viszonyba került
velük.
Ezen a környéken nagyon kevés szórakozásra lehetett
számítani, s így a fiataloktól nemigen lehetett várni, hogy sokáig
lesz maradásuk. Valóban, az év legnagyobb részében a háznép
mindössze hét-nyolc apácából állt, s mindegyikük jóval túl volt
élete delén. De egyiknek a lánya, másiknak az unokája udvari
szolgálatban állt, s ezek egyszer-egyszer eljöttek egy rövid
látogatásra, és néha magukkal hozták barátaikat is. Ukifune attól
félt - mert ez bizony megeshetett -, hogy egyik-másik vendég
valamiféle kapcsolatban áll az ő régebbi életével. Ha
megbarátkozik velük, hazatérve könnyen mondhatnak olyasmit,
amivel leleplezik, még akkor is, ha sejtelmük sincs róla, kicsoda,
micsoda ő tulajdonképpen. Természetesen az a remény éltette,
hogy senki, aki a múltjához tartozott, soha meg nem tudja, mi
történt vele. Érthetően rettegés fogta el a gondolatra, hogy valami
híresztelés kap lábra . . . Ha a két férfi közül bármelyik megneszel
valamit, nyilván teljesen hamis következtetést von le arra
vonatkozóan, hogyan került oda, ahol van.* Nem! Ennek még a
gondolatát is elviselhetetlenül megalázónak érezte, ezért amikor
látogatók jöttek, gondja volt rá, hogy kitérjen útjukból. Az
apácákon kívül mindössze két nővel került kapcsolatba, Imoto két
szolgálójával, Dzsidzsuval és Komokival.* Őket bízták meg, hogy
álljanak Ukifune szolgálatára. Szerencsére e két lány
gondolkodása és viselkedése arra vallott, hogy soha semmi
kapcsolatuk nem lehetett a fővárossal.
Imoto úgy vélte, Ukifunénak bizonyára alapos oka lehet rá,
hogy ilyen szigorúan elzárkózik a világ elől, ezért gondo-
san ügyelt, hogy még azt a keveset se árulja el róla, amit tudott.
Az a férfi, aki Imoto lányát akarta elvenni, azóta már ezredesi
rangra emelkedett. Volt egy öccse, aki Szozunál tanult, és csak
nagy ritkán ment be a fővárosba. Az ezredes tehát időnként eljött
Jogavába, hogy meglátogassa öccsét, és mivel úgyis Onón
keresztül vitt az útja, gyakran felkereste Imotót. Az ezredes
érkezését az jelezte, hogy beállított egy csapat fullajtár. Ukifune
az ablakból nézte, és akaratlanul is eszébe jutottak hasonló
jelenetek, amelyeknek régebben tanúja volt.* Ono valóban sok
tekintetben emlékeztetett Udzsira. Annyi bizenyos, hogy éppen
úgy el volt vágva a világ forgatagától. De a házon és a kerten
nagyobb vidámság érzett. Imoto és anyja már régóta itt élt, és
nagy gondot fordítottak arra, hogy kellemessé tegyék otthonukat.
A sövény mentén húzódó ágyás most telis-tele volt szegfűvel; a
ledérke és a kínai harangvirág pedig éppen most kezdett virágzani.
Az ezredes kísérete -zömmel egészen ifjú emberekből álló népes
csapat - színes vadászköpenyt hordott, s a ház előtti tér csak úgy
tarkállott tőlük. Az ezredes maga is egyszerű öltözéket viselt.
Imoto megjelenésére várva, leült annak ablaka előtt, és
szomorkásán bámulta az előtte zajló jelenetet. Huszonhét év
körüli férfi volt, de idősebbnek látszott, és arcáról figyelemre
méltó tehetség sugárzott. Imoto heverőjét az ablakhoz tolták, és a
függönyön át megindult a beszélgetés.
 - Milyen nagy idő telt el azóta! - sóhajtott Imoto. - Per
sze, nincs jogunk azt várni, hogy minduntalan eszedbe jussunk.
De magad is tudod, hogy megtiszteltetés és kitüntetés szá
munkra, ha felkeresel bennünket ebben a hegyi faluban. Bi
zony, egészen fel vagyok dúlva.
Keservesen sírt.
- Szó sincs arról - felelte a férfi -, hogy valaha is elfelejt
sem, milyen kötelék fűz össze bennünket, és hogy mégiscsak
ritkán látlak, ez sokkal inkább a te hibád, mint az enyém.
Feltételezem ugyanis, hogy aligha telepedsz le ilyen távoli he
lyen, ha régi barátaiddal fenn akartad volna tartani a kapcso
latot. De senki sem érezheti mélyebben, mint én, mekkora

vonzóereje van annak az életnek, amit te élsz. Biztosíthatlak, hogy

irigykedve gondolok Jogavában élő öcsémre, és igyekszem minél több
időt vele tölteni. De eddig még minden alkalommal erőnek erejével
csatlakozott társaságomhoz néhány unalmas ember. Nem örültél volna,
ha magammal hozom őket, márpedig nem tudtam szabadulni tőlük.
Valóban ez az első jó alkalom .. .
- Ami azt illeti, hogy irigyled öcséd jogavai életét - mondta Imoto -,
félek, ezt az állításodat nem tudom egészen komolyan venni.
Megjegyzésed nem arról győz meg, hogy valóban vágyakozol kolostori
életre, sőt, éppen azt látom belőle, hogy egészen világi ember vagy. Mert
manapság semmi nem olyan divatos, mint az effajta vallomás. Én azt
értékelem benned, hogy hűséges vagy a múlthoz. Ez a magatartás a mi
léha korunkban, sajnos, egyáltalán nem divat. Ki sem tudom mondani,
mennyire csodállak érte.
Az ezredes emberei részére a kertben szolgálták fel az ebédet, ő maga
pedig Imoto társaságában lótuszmagot és más könnyű frissítőket
fogyasztott. Semmi zavart nem érzett amiatt, hogy olyan asszony
jelenlétében eszeget, akit pedig igazán ritkán lát.* Ámde egyszerre
szomorúan rádöbbent, milyen bensőséges viszonyban álltak ők ketten
valamikor.
A hirtelen támadt szakadó eső miatt jóval tovább maradt, mint
tervezte. Sokáig beszélgettek, és Imoto úgy érezte, hogy nemcsak
szeretett lányát vesztette el, hanem ugyanakkor -rövid alkalmi
találkozásaiktól eltekintve - azt a férfit is, aki - józan ítélete és
megbízható jelleme következtében - megbecsült barátja lehetett volna. És
ha legalább a lánya után maradt volna unokája! Akkor minden egész
másképp lenne. Az ezredes hosszan tartó látogatása annyira meghatotta,
és akkora örömmel töltötte el, hogy rendkívül közlékeny lett, és végül
jóval többet mondott, mint bölcs lett volna.*
Ukifune most már pontosan emlékezett mindenre, s érthető, hogy
emlékei nagyon sokat foglalkoztatták. Most ott ült, és kibámult a kertbe.
Hófehér ruhában volt, amit pedig általában igen feltűnőnek tartanak, ha a
ruha vakító fehérségét nem enyhíti tompább, szürkés árnyalatú nadrág.
Ukifune azon-

ban teljesen fénytelen, koromfekete színt választott hozzá.

Ugyanis félt, hogy felismerik, s éppen ezért igyekezett egészen
másképp öltözni, mint barátai megszokták nála. Ruhájának
anyaga is szokatlanul merev és durva szövésű volt. Kissé eredeti
öltözék, de igen jól állt neki.
- Ugye, gyakran emlékeztet szegény úrnőnkre? - szólt oda
társnőjéhez Imoto egyik szolgálója. - Nem bánnám, ha az
ezredes láthatná. Biztos vagyok benne, hogy elámulna ha
sonlóságukon. És ha már így van, és netán ismét eszébe jut
na, hogy megházasodik, nem hiszem, hogy jobbat találna!
Igazán szép pár lenne belőlük!
Ukifune meghallotta beszélgetésüket. Ámde rettegéssel és
iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy valaha is újra megláthatja
egy férfi. Nem, nem! Most már mindvégig, halála napjáig,
száműznie kell minden gondolatot, ami az élet ilyen lehetőségére
irányul! Ez az egyetlen reménysége, hogy megszabaduljon
gyötrelmes emlékeitől, amelyek szörnyű elevenséggel
feltámadnak benne, mihelyt szóba kerül ilyesmi.
Imoto most visszavonult szobájába. Az ezredes úgy érezte,
belefáradt, hogy várja, míg kitisztul az ég, ámde most megütötte
fülét egy hang: ráismert Sosóra, arra az asszonyra, aki Imoto
lányának komornája volt, és szintén apáca lett. Az ablakhoz hívta,
hogy elbeszélgessen vele.
- Igen, még mindnyájan itt vagyunk - kezdte Soso. - Bi
zony többen is akadnak itt, akiket sért, hogy olyan ritkán
jársz errefelé, s ezért inkább kitérnek az utadból.
Soso kedvence volt az elhunyt lánynak, s így persze neki is és
az ezredesnek is sok mondanivalója akadt.
- Te bizonyára meg tudod mondani nekem - szólt a férfi,
mihelyt befejezték a régi időkről szóló hosszú beszélgetésü
ket -, kit láthattam, amikor megérkeztem. Hirtelen szélroham
fellibbentette a redőny sarkát, s akkor hátulról megláttam vala
kit, akinek hosszan leomló haja van. Azt hittem, hogy mind
apácák vagytok. Itt, a keresztszárny egyik ablakában láttam
azt a hölgyet. Bizonyos, hogy nem valami szolgáló.
Semmi kétség: az idegen lányt láthatta meg egy pillanatra
hátulról, amint az, a látogató lépteit hallva, sietve eltávozott

az ablaktól. Ha ez elég volt ahhoz, hogy fölkeltse érdeklődését és

kíváncsiságát, mit érezne, ha közelebbről látná? Mert a lány az a
fajta szépség, mint az ezredes menyasszonya volt - ámbár
kétségtelen, hogy a két lány közül emez sokkalta szebb. Soso
azonban ezeket a gondolatokat tapintatosan megtartotta magának.
- Ez az a lány, aki Imotónak útjába akadt - mondta. -
Magad is tudod, hogy Imoto igen boldogtalan volt, és úgy
érezte, jót tenne neki, ha gondját viselhetné valakinek. Annyi
bizonyos, hogy így is van: Imoto ragaszkodik hozzá, és szün
telenül szemmel tartja. Nagyon meglep, hogy megláttad. Csak
valami óvatlan pillanatban eshetett meg.
Az ezredest rendkívül érdekelte a dolog. Eltöprengett, vajon
hol szedhette fel Imoto a lányt. Már ami keveset láthatott belőle,
abból is meg tudta ítélni, hogy rendkívül szép lány. Faggatta is
Sosót, de az úgy tett, mint aki nem tud többet a dologról, csak
amennyit el is mondott már. Az ezredes érezte, hogy félreértésre
adhat alkalmat, ha túlságosan nagy érdeklődést tanúsít az ügy
iránt, ezért nem kérdezősködött tovább.
- Azt hiszem, jó lesz, ha indulunk - szólt most az egyik
embere. - Elállt az eső, és már nagyon későre jár.
Az ezredes nyomban felállt, és indulni készült, de előbb az
ablak alján húzódó virágágy fölé hajolt, és letépett egy szál
ledérkét.
- Miért tékozlod illatodat?* - suttogta, s kezében tartva a szál
virágot, egy pillanatra megállt.
- Igen, ö törődik vele, mit mondanak az emberek, ez már
tagadhatatlan! - jegyezte meg az egyik öreg apáca, további
célzásként az elhangzott idézetre.
Mindnyájan örömüket lelték benne, hogy ismét részük lehetett
ilyesfajta szórakozásban.
- Ugye, nagyon jóképű ember lett belőle? - jegyezte meg
később Imoto. - Kívánni sem lehet csinosabb, kellemesebb
fiatalembert. Mondhatom, ma is csak őrá esne a választásom,
ha lenne egy férjhez adandó lányom. Úgy hallom, hogy To
Csunagon* egyik lányát fogja elvenni. De nem hiszem, hogy

komolyan érdeklődik iránta. Úgy hírlik, idejének java részét

szüleinél tölti. . . Hidd el, itt lenne az ideje, hogy összeszedd
magad, és ne búslakodj folytonosan - fordult most Ukifuné-hoz. -
Nem mondod meg, mi bajod, pedig rettenetesen fáj, hogy
tehetetlenül kell szemlélnem bánatodat. Ami történt, annak meg
kellett történnie. Így kell szemlélned a dolgot. De mindenképpen
meg kell próbálnod, hogy szabadulj ettől a búskomorságtól.
Minden azon múlik, hogy az ember találjon valami mást, ami
leköti gondolatait. Nézz meg engem. Lányom halálát követően,
hat éven át, csupa keserűség volt az életem, de mióta itt vagy te és
gondodat viselhetem, úgyszólván megtaláltam régi önmagamat.
Ezért szeretném, ha újra kezdenéd az életet. Végeredményben
semmi sincs, ami lekötne. A múltadhoz tartozó emberek közül
senki nem sejti, hogy életben vagy. Mindenképpen múlik az idő, s
e világon semmi sincs, se szenvedés, se öröm, ami változatlanul
ugyanaz maradna, mint kezdetben volt.
- Ne gondold, hogy hálátlan vagyok - válaszolta sírdo
gálva Ukifune. - Amennyit bírok, el is mondok neked. Nem
tudod, mit éreztem, amikor felébredtem egy új világban, és
tapogatózva, szinte még álomban, keresni kezdtem utamat.
Fogalmam sincs róla, tudja-e valaki, mi lett velem. De annyi
bizonyos, hogy igyekszem mindent elfelejteni, és most már
egyedül csak téged szeretlek.
Mindezt olyan bűbájosán mondta, hogy Imoto arcán boldog
mosoly jelent meg, ahogy ott ült, és bámulva nézte a lányt.
Szozu éppen úgy örült az ezredes látogatásának, akár a húga.
Sokáig beszélgettek közügyekről. Az ezredes ráállt, hogy ott
marad éjszakára, és nagyon kellemesen telt az idő, mert Szozu a
kora hajnali órákig recitáltatott a szent iratokból, s az egymást
követő énekeseknek kivétel nélkül mind igen szép hangjuk volt.
- Jövet elnéztem Onóba - számolt be az ezredes öccsé
nek.* - Természetesen elég lehangoló látvány volt. De mond
hatom, igen élvezetesen beszélgettem Imotóval. Nagyon kevés
asszony akad, aki fogadalma letétele után is ennyire megőrzi
érdeklődését minden iránt. . . Ahogy a ház mentén ballagtam,
fellibbent az egyik függöny - folytatta -, és meglepetésemre
megpillantottam egy lányt, akinek igen szép, hosszú haja van. Úgy
látszik, éppen akkor fordult el az ablaktól. Bizonyára hallhatta, hogy
jövök, és visszavonult a belső szobába. Testtartásából és egyéb jelekből
ítélve igen előkelő hölgy lehet. Szerintem nem helyes, hogy az ő
osztályából való lány ilyen helyen él, ahol reggeltől estig senki mást
nem
lát, mint apácákat és papokat. Bizonyára megszokta már, de bevallom,
hogy engem eléggé megrendített.
- Furcsa történet ez - felelte az öccse. - Ügy tudom, hogy
egy hacuszei zarándokút alkalmával szedték fel.
Ö csak hallomásból ismerte az ügyet, s így további felvilágosítást nem
tudott adni.
- Szegény teremtés! - mondta az. - Kíváncsi vagyok, va
jon ki lehet. Biztosan nagyon boldogtalan lehetett, különben
nem állt volna rá, hogy ilyen helyen eltemetkezzék. Az egész
úgy hangzik, mint valami régi regény.
Másnap az ezredes újból megjelent Onóban.
- Úgy éreztem - magyarázta -, ha már erre jövök, hát be
nézek.
Az apácák félig-meddig számítottak is erre, és azok, akik már Imoto
lánya életében ismerték az ezredest, nagy gonddal kicsinosították
magukat. Az ezredes hiányolta ugyan az akkor rég viselt ruhák hasított
ujját és vidám színeit, de azért egyikmásik hölgyet egészen csinosnak
látta. Imoto ismét kissé köny-nyezve fogadta.
- Ki az a barátnőd, akit itt rejtegetsz? - kérdezte az ezre
des beszélgetés közben.
Elég kellemetlen volt, hogy a férfi megpillantotta az idegen lányt, de
ha már így esett, csak felajzza kíváncsiságát, ha megtagadja a
felvilágosítást.
- Két-három hónapja költözött hozzám - válaszolta Imo
to. - Úgy éreztem, bűn lenne, ha életem hátralevő részét bán-
kódással és kesergéssel töltenem, viszont egyetlen orvosságot
láttam erre: legyen valakim, akiről gondoskodhatom. A lányt
valami nagy baj érte, és nem akarja, hogy barátai közül bárki
is tudja, hogy még él. Úgy gondoltam, hogy Ono éppen alkal-

mas hely lesz számára. Ámbár úgy látszik, mégsem olyan jó ez a

rejtekhely, mint gondoltam!
- Igazán nem szép tőled, hogy nem mutattál be neki! -
jegyezte meg az ezredes. - Még ha más kapcsolatom nem is
lenne e házzal, és csupán az az egyetlen kívánság vezérelt
volna ide, hogy őt lássam, már a puszta tény, hogy olyan nagy
utat tettem meg, feljogosítana arra, hogy üdvözöljem. Sza
vaidból azonban úgy látom, hogy ő ugyanazt a helyet tölti
be nálad, mint akit feleségül akartam venni, ezért ésszerű és
menthető, hogy érdeklődöm iránta. Valóban szörnyű igazság
talanság vagy szerencsétlenség lehetett, ami arra készteti, hogy
így megtagadja a világ örömeit! Bárcsak tehetnék érte vala
mit . . .
Mielőtt eltávozott volna, Sosónak átadott egy összehajtogatott
levelet, és megkérte, vigye be a hölgynek a belső szobába.
"Állj ellen, szép virág, a kósza szeleknek, míg el nem jövök
messziről, hogy sövényt fonjak a viharseperte mező köré,
amelyen virulsz."
- Habozás nélkül válaszolj rá - biztatta Imoto. - Az ezredes
kifogástalan jellem - valóban annyira lelkiismeretes, hogy az már
hiba.
- Szégyenlem a kézírásomat! - válaszolta Ukifune, és mivel
semmiképpen nem lehetett rávenni az írásra, Imoto vállalkozott
rá, hogy megválaszolja a levelet.
"Hogyan is plántálhattam volna e szűzi remetelakba olyan
virágot, amely egyetlen gondolatot is szentel a világ
bolondságainak?!" Így szólt Imoto költeménye, és még
hozzáfűzte: "Amit elmondtam, abból már sejtheted, hogy a lány
életkörülményei rendkívüliek voltak, ezért nem is várhatod, hogy
úgy válaszoljon udvariasságodra, mint bárki más."
Az ezredes egészen természetesnek vette, hogy első
alkalommal a lány némileg zavarban van, s így azzal az érzéssel
ment haza, hogy a kezdet nem volt rossz. Ámde könnyű üzenetet
küldeni, amikor egyéb okból amúgy is Onóban tartózkodik, mint
külön ezért küldöncöt menesztgetni a fővárosból. Csakhogy nem
tudott szabadulni annak az egyetlen pillanat-

nak emlékétől, amely olyan kielégítetlenül hagyta. Sejtelme sem

volt róla, milyen balszerencse érhette a lányt, de szüntelenül
nyomasztotta a gondolat, hogy annyira boldogtalan. Amikor aztán
a nyolcadik hónap közepe táján, a kis solymász-verseny
alkalmából, újból arra járt, ismét ellátogatott Onóba.
"Ama röpke látomás óta nem lelem nyugalmam."* Így szólt az
üzenet, amelyet Soso apáca közvetítésével küldött.
Kétségtelen, hogy ezúttal Ukifune kötelessége lett volna
válaszolni, ámde Imotótól jött a válasz: "Már-már azt hiszem,
hogy ez is a Macucsi no Jama esete."*
- Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy valaki ilyen
boldogtalan legyen - mondta az ezredes Imotónak, amikor az
asszony később kijött hozzá. - Mi érhette? Szeretném ismerni az
egész történetet. Főként azért érdekel ez, mert engem sem elégít ki
mostani életem, és állandóan eszemben jár, hogy otthagyok
mindent, és visszavonulok valami ilyesfajta helyre. Sajnos,
vannak bizonyos kötelékek, amelyek miatt nehezen szabadulhatok
meg. Azok az emberek, akiknek sosem volt semmi bánatuk, úgy
vélik, hogy nehéz velem összeférni. Komornak és elégedetlennek
tartanak. Olyan társra vágyom, aki éppen olyan szerencsétlen,
mint én, és megérti, ha néha kissé szomorú a szavam . . .
- Ha csak az a kívánságod, hogy valami kedvetlen teremtéssel
beszélgethess, biztosíthatlak, hogy őt igazán nem tartanád nagyon
vidámnak - nyugtatta meg Imoto. - De ha ennél többre gondolsz,
nem nagyon tudlak kecsegtetni azzal, hogy sikered lesz. Világos,
hogy többé hallani sem akar ilyesmiről, sőt állandóan azért
ostromol bennünket, hogy letehesse fogadalmát. Ámbár még most
is nagyon reménykedem, hogy lebeszélhetjük erről. Nekem jó
volt, hogy letettem a fogadalmat. Akkor már öreg voltam, és nem
várhattam semmit az élettől. De megvallom, még így is nagyon
fájdalmas volt számomra. Ám az élete hajnalán álló lány számára
egészen más dolog, hogy örökre lemondjon az élet örömeiről.
Megvallom, kételkedem benne, valóban rá tudja-e szánni magát.
- Próbálj írni egy-két szót - mondta Imoto, amikor bement
Ukifunéhoz. - Miután tudja, hogy itt élsz, mi sem ter-
mészetesebb, mint hogy szeretné valamennyire kimutatni
tiszteletét és rokonszenvét. Pusztán udvariasságból teszi.
- Mi értelme, hogy írjak neki? - kérdezte a lány. - Nincsen
semmi mondanivalóm.
 - Üzenetet küldtem - panaszkodott az ezredes -, és egyre
várom a választ.
De Ukifunét semmivel sem lehetett rávenni, hogy felkeljen
fekhelyéről.
- Semmiképp sem hiszem, hogy azért nem válaszol, mert
másé a szíve - mondta az ezredes Imotónak, szemrehányó
hangon. - Ezt csak te találtad ki kifogásnak.
Es beküldött egy költeményt, amelyben azt mondta, hogy a
fenyőtücsök ciripelése vonzotta ide, de fáradozásának mindössze
annyi a jutalma, hogy csatakos lett a síkságon növő harmatos
sástól.*
- Nagyon kérlek - mondta Imoto Ukifunénak -, ne légy
kegyetlen hozzá. Semmi bajod nem eshet, ha megválaszolod.
A lánynak azonban nem volt kedve az efféle világias
üzenetváltáshoz; ráadásul tudta, hogy ha ebben enged, nem lesz
megállás. Valahányszor eljön az ezredes, az apácák újabb és újabb
költeményekért zaklatnák. Mindnyájuk csalódására kereken
megtagadta, hogy válaszoljon. Imoto azonban ifjúsága idején igen
tehetségesen verselt, és csöppet sem volt ellenére, hogy újra
kipróbálja íráskészségét. "Vadászat és solymászat közben
végigvonszoltad köpenyedet az őszi földeken, s mert csatakos lett,
az én kunyhóm ajtaja előtt növő libapimpót hibáztatod?"
- Ezt is csak nagy üggyel-bajjal tudtuk kicsikarni tőle -
magyarázkodott Imoto, azt a látszatot keltve, hogy Ukifune
írta a költeményt.
A többi apáca nem tudott Ukifune elhatározásáról, hogy még
azt is el akarja titkolni a világ elől, hogy él, és nem értették, mire
jó ez a csökönyösség. Látták, ha ez így megy tovább, hamarosan
elűzi az ezredest. Ezt pedig mindnyájan nagyon sajnálták volna,
hiszen akkor régen mind nagyon érdeklődtek iránta, és alig várták,
hogy alkalmuk legyen újra találkozni vele.

- Túlságosan komolyan veszed ezeket a dolgokat - mond

ta egyikük Ukifunénak. - Az ezredes nem az az ember, aki
előnyöket akar magának kovácsolni abból, hogy hajlandó
voltál néhány sort írni neki. Nagyon is megértem, nem kívá
nod, hogy a szó közönséges értelmében vett udvarlássá fejlőd
jék a dolog. De ez nem ok arra, hogy ilyen nyersen bánj vele.
Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Ukifunét felbátorítsák,
sőt még gálánsnak szánt, de valójában igen suta és mulatságos
verseket is faragtak - ami korukhoz és állapotukhoz csöppet sem
illő időtöltésnek számított. Ukifune pedig mindörökre búcsút
akart mondani az ilyen időtöltésnek és mindannak, amit ez jelent.
Sajnos, nem sikerült úgy megszabadulnia, ahogy a legjobb lett
volna; de ha már a sors arra ítélte, hogy éljen - még ha ezen az
elhagyott helyen kell is tengetnie életét - másutt csak gondolják
róla továbbra is, hogy nem hagyta cserben a bátorsága.
Az ezredes ezalatt csak üldögélt magában, és teljesen átengedte
magát a kétségbeesésnek. Ezt a mostani kudarca idézte elő, habár
az utóbbi időben amúgy is szinte második természetévé vált.
Egyszer-egyszer felkapta fuvoláját, és játszott egy-két futamot,
majd letette, és halkan ilyen verssorokat suttogott: "Fel-felrettent a
szarvas bőgése . . ."* Valóban úgy ült ott, mint akit letaglóztak.
- Azt hiszem, jobb, ha elmegyek - mondta végül. - Ez a
hely sok fájdalmas emléket ébreszt bennem. Ostobaság volt
feltételeznem, hogy most már másképp lesz. Jól látom, hogy
hiába is vártam, mert innen egy szikrányi rokonszenvre sem
számíthatok.
Azzal fel is állt, mint aki menni készül.
- Hogyhogy?! - kiáltotta Imoto. - Ennyire korán el akarsz
menni ilyen éjszakán?
Odajött az ablakhoz és kinézett.
- Nem a te kerted az egyetlen, ahová süt a hold! - vála
szolta a férfi.
Egyáltalában nem óhajtotta, hogy úgy lássék, komolyan
szerelmes. Amikor megpillantotta a lányt, kétségtelenül felébredt
benne a kíváncsiság, és mivel magányosan élt, csak

természetes, hogy amikor éppen semmi dolga nem akadt, a lány

foglalkoztatta képzeletét. Világos azonban, hogy Ukifuné-val nem
lehet kapcsolatot teremteni. Szinte dölyfösen elzárkózik - pedig
ha tudná, milyen nevetségesen visszás ez az ő helyzetében!
Imoto abban reménykedett, hogy jobb kedvre hangolhatja,
ezért átadta neki ezt a költeményt: "A lenyugvó hold szépsége
iránt bizony érzéketlen annak a lelke, aki meg sem várja, hogy
véget érjen az éjszaka, és máris elhagyja az otthont, amely oly
közel a hegytetőhöz." Jelentéktelen versike volt, de Imoto
megjátszotta, mintha Ukifunétól hozná. Az ezredes kissé jobb
kedvre derült, és úgy látszott, hajlandó még maradni. "Ha addig
maradok, amíg e hegyek mögött le nem nyugszik a hold, ki tudja,
szomorúságomon át utat tör-e valami vigasztaló sugár?"
így szólt az ezredes válasza.
Imoto idős anyja nagyothallott ugyan, de valahogy mégis rájött,
hogy zene szól, és totyogva átjött az elülső szobába. Hangja
reszketett, és nagyon kínozta a köhögés, de volt benne annyi józan
ész, hogy nem kezdett nyomban siránkozni a rég múlt napokról
olyan ember jelenlétében, akit természetesen idegennek vélt,
mivel sohasem találkozott az ezredessel, és soha senki sem
mondta meg neki, ki ez a férfi.
- Szeretném, ha valamelyőtök játszana a kínai citerán -
mondta az öregasszony. - Persze, a maga nemében a fuvola is
nagyon kellemes, különösen holdfénynél. Nem hoznátok be
egy citerát?
Az ezeredes nyomban kitalálta, ki lehet ez, és eltöprengett,
vajon milyen élete lehetett az öregasszonynak. Mi történhetett
vele, hogy életének javát már ezen az elhagyatott helyen,
visszavonultan töltötte? Valóban furcsa a halál, hogy oly sokáig
kerüli azokat, akik céltalanul tengetik életüket, másokat pedig
zsenge korukban elragad!
Szájához emelte fuvoláját, és megszólaltatta a handzsiki
hangnem* skáláját.
- Tessék - mondta az ezredes -, ez a te hangnemed. És
most ki kísér a citerán?

- Te olyan jól játszol - mondta Imoto -, hogy nincs bátor

ságom a kísérethez. Ámbár lehet, hogy túlbecsülöm a játéko
dat. Nem is bírálhatom el, hiszen a hegyeken át érkező szél
dalolását leszámítva, nem is tudom, mikor hallottam utoljára
fuvolaszót. De nem bánom, megpróbálom, bár félek, hogy
szörnyen elügyetlenkedem.
Azokban a körökben, ahol az ezredes mozgott, egyáltalán nem
kedvelték a kínai citerát, éppen ezért eszébe sem jutott, hogy
bírálja Imoto játékát, sőt örült, hogy újra alkalma van együtt
játszani ezzel a hangszerrel. A körülmények nem is lehettek volna
kedvezőbbek, mert az égen egyetlen felhő sem úszott, és a
fenyőfák között járó szelíd szellő susogása elvegyült a fuvola
hangjával. Az öregasszony el volt bűvölve, és semmivel sem
lehetett volna rávenni, hogy visszafeküdjék ágyába.
- Azokban a régi időkben a japán citera volt az én hang
szerem - mondta -, és igen jól játszottam rajta. De azt mond
ják, hogy most egészen más a stílus. Én már nagyon rég abba
hagytam. A fiam, Szozu, nem szerette, ha játszom. Azt mondta,
hogy világi szórakozás az, és helyesebb, ha imádsággal töltöm
az időmet. De a citerám még itt van valahol. Nagyon jó
hangszer .. .
Látszott, hogy nagyon szeretné még egyszer kézbe venni.
- Azt hiszem, Szozu nehezen találna erre igazolást - je
gyezte meg az ezredes, és halványan elmosolyodott. - De
mindnyájan tudjuk, hogy a Paradicsomban a bodhiszattvák
mind muzsikálnak, az angyalok és a többi isteni lények pedig
táncolnak és énekelnek. Nézetem szerint helytelen a zenét
merőben világi időtöltésnek tekinteni, ami csak elrabol a lelki
épülésre szánt időből. Nagy csalódást okozna, ha ma este úgy
kellene eltávoznom, hogy nem hallhattalak.
Az idős hölgynek nem volt szüksége több bátorításra.
- Szedje a lábát valamelyőtök és hozza ki - kezdte, de hir
telen köhögési roham fogta el.
A többiek mind kissé zavarban voltak, de mert az öregasszony
felpanaszolta Szozu nyers bánásmódját, egyiküknek sem volt
szíve megtagadni kérését. Az idős hölgynek eszébe
sem jutott, hogy megtudakolja, milyen hangnemben szólaltatja
meg az ezredes a maga hangszerét, hanem egyszerűen felhangolt a
honi skálára, és élénk ütemben játszani kezdett, teljesen a maga
módján. A többieknek, beleértve az ezredest is, természetesen
abba kellett hagyniuk a játékot. Ez azonban nem zavarta az
öregasszonyt, mivel azt hitte, azért tartanak szünetet, hogy jobban
gyönyörködjenek előadásában. Tari-tanna, csiri-csiri, tan-tanna .
. . Elképesztő fürgeséggel pengette a húrokat.
- Pompás! - kiáltott fel az ezredes, mert bár az öregasszony
ódivatú dallamokat játszott, de valóban csodálatos lendülettel. -
Nem bánnám, ha ma is játszanák ezeket a dalokat!
- Úgy hallom, hogy manapság ez már senkit sem érdekel -
mondta az öregasszony, amikor megismételték neki az ezredes
megjegyzését, mivel erősen nagyothalló volt. - Nem tudom, mi
ütött ezekbe a mai fiatalokba! Nézzük csak meg ezt a lányt, aki
már nyáron is itt lakott. Nagyon csinos teremtés, de egész napra
bezárkózik, s ahogy látom, semmit sem csinál. Ami a zenét, a
játékot meg más efféléket illeti, bizonyos vagyok benne, hogy már
puszta említésükre is megbotránkoznék . . .
Az öregasszony tovább karattyolt, és jókat kuncogott saját
ötletein. Imoto és a többi apáca elég kínosan érezte magát, s azon
morfondírozott, mit fog gondolni az ezredes az öregasszonyról.
Pedig az öregasszony játéka igen jó kedvre hangolta a férfit. Ezt
abból is érezni lehetett, hogy vidáman fújta fuvoláját, ahogy
távozóban leereszkedett a hegyoldalon. Az apácák gyönyörködve
füleltek, amíg csak egy hangot is hallottak belőle, és már eljött a
hajnal, mire aludni tértek. Másnap kora reggel megérkezett az
ezredes köszönő levele. "Szívesen maradtam volna még - írta -, ha
jobb hangulatban vagyok. Persze már maga a látogatás is
felkavart, s ehhez most még egyéb okok is járultak . . . Tégy meg
mindent, amit csak tudsz, hogy megértsen a lány. Nem zavarnálak
ilyen kéréssel, de sajnos, hasztalan küzdöttem, hogy legyőzzem
érzéseimet."
Imoto válasza nem volt biztató, "Magad is hallottad, anyám

hogyan vélekedik a lányról - írta. - Attól félek, nagyon is igaz,

hogy ebben a tekintetben minden egyszerű emberi érzés hiányzik
belőle."
A férfi félrelökte a levelet. De hamarosan újból írt Ukifu-
nénak, majd napokon át olyan sűrűn hullottak az üzenetei és
levelei, akár a falevelek. De miért gyötri, töprengett Ukifune, ha
egyszer ő már világosan értésére adta, hogy nem óhajtja
közeledését?! Környezete elképzelésével ellentétben azonban
számára ez a helyzet egy csöppet sem volt ismeretlen, sőt
ellenkezőleg: nagyon is fájó elevenséggel idézte fel benne éppen
azokat az emlékeit, amelyektől örökre szabadulni akart. Most már
jól látta, hogy az effajta üldözéstől csak egyetlen lépés mentheti
meg, és szüntelenül azért imádkozott, hogy minél előbb jöjjön el
az idő, amikor ezt megteheti; de addig is készült rá, és komolyan
tanulmányozta a szent iratokat.
Ahogy telt-múlt az idő, és a lány változatlanul semmi
hajlandóságot nem mutatott a külsejének és korának megfelelő
szórakozások iránt, Imoto végül már arra gondolt, hogy Ukifune
nemcsak nyomasztó emlékei miatt búskomor, de adottságai
folytán is kedélytelen, és hiányzik belőle az érzék bármi pihentető
foglalkozás és szórakozás iránt. Ha a lány nem lett volna annyira
szép, hogy fagyos zárkózottsága ellenére is öröm volt vele lenni,
Imoto már nemegyszer engedett volna a kísértésnek, hogy
kétségbeesetten lemondjon róla. A helyzet azonban nem volt
mindig' ennyire rossz. Ha ritkán is, de előfordult, hogy Imoto
erőfeszítéseit egy-egy mosoly jutalmazta, s ennek emlékét az
apáca még sokáig drága kincsként őrizte.
A kilencedik hónapban Imoto elhatározta, hogy ismét
zarándoklatra megy Hacuszéba. Éveken át rettenetesen
boldogtalan volt, hiszen nem bírt szabadulni a gyásza okozta
búskomorságtól, mióta azonban, csodával határos módon, rátalált
erre a különös lányra, gyökeresen megváltozott az élete. A dolog
olyan titokzatos körülmények között történt, hogy úgy érezte, a
könyörületes Kvannon meghallgatta imáit, és elküldte neki ezt a
vigaszt; azért készült tehát zarándokúira, hogy hálát adjon ezért a
csodáért.

- Velünk tartasz, ugye? - szólt Ukifunéhoz. - Nem kell

félned. Nagyon valószínűtlen, hogy bárki ismerőssel találkozz.
Persze bárhová mégy is, mindenütt ugyanaz a Buddha van
jelen, de úgy látom, hogy a Hacuszéban végzett ájtatosságok-
nak különösen nagy hatásuk van. Jóformán naponta hallani
erre példát.. .
Anyja és dajkái annak idején szintén ezt hajtogatták, és Ukifune
időnként velük is tartott Hacuszéba. Ámde semmi jó nem
származott ebből, sőt azt az egyet sem nyerhette el, amiért
imádkozott:* könyörtelenül meghiúsították tervét, éppen akkor,
amikor úgy látszott, hogy sikerül. Semmi kedvet nem érzett, hogy
megismételje ezt a vállalkozást, amely számára olyan
haszontalannak bizonyult, és még kevésbé óhajtott idegenek
társaságában útra kelni.
- Még most is igen rosszul érzem magamat - mondta, mert
nem akarta megsérteni Imotót -, és attól félek, hogy ez az
utazás túlságosan megerőltető lenne számomra.
Imoto úgy vélte, érthető is, hogy ilyen nagy betegség után
egyelőre fél még, ezért nem is erőltette.
"Ó, te régi folyó partján álló ikerfenyő! Soha többé nem
kereslek fel, mivel életre ítéltél, amikor halni vágytam!" Ukifune
ezt írta másolófüzetébe.
- Talán elfelejtetted, hogy végződik e költemény,* vagy
pedig titokban arra vágysz, hogy találkozz ott valakivel?! -
jegyezte meg tréfásan Imoto, mikor meglátta, mit írt Ukifune.
Szellemessége elnyerte jutalmát, ugyanis Ukifune mélyen
elpirult, s ettől különösen szépnek tetszett.
"Hacuszei ezüstfenyő,* szívesen fogadlak gyermekemmé, és
nem is kérdem, melyik ikertörzsből hajtottál." így szólt az apáca
válaszkölteménye. Nem mestermű, az igaz, de roppant
könnyedséggel rögtönözte.
Imotónak az volt a terve, hogy teljes csendben indul útnak
Hacuszéba, s mindössze egy-két társnőjét viszi magával. Ámde
kiderült, hogy mindenki csatlakozni akar hozzá. Imoto nem akarta
teljesen magára hagyni Ukifunét, ezért rábeszélte a Soso nevű
apácát és Szajemont, aki szintén értelmes és megbízható teremtés
volt, hogy maradjanak a lánnyal. Az öreg-

asszonyt és néhány fiatal szolgálólányt leszámítva, más nem is

maradt a házban.
Ukifune az ablakhoz ment, hogy elnézze, amint útra kelnek.
Meglepetésére hirtelen teljesen elhagyatottnak érezte magát,
jóllehet a távozók közt voltaképpen egy sem akadt, akihez igazán
ragaszkodott volna. Minden gondolata ismét a saját tragédiájának
fájdalmas emlékei körül járt, és nem is tudta másfelé terelni őket.
Ekkor bejelentették az ezredes küldöncét.
- Remélem, elolvasod a levelét?! - sürgette Soso.
Ukifune azonban fel sem akarta bontani. Órákon át némán
feküdt az üres házban, és tépelődött keservein meg az újabb
megpróbáltatásokon, amelyek bármely pillanatban érhetik.
- Csak megnehezíted az életedet - intette Soso -, ha egész nap
csak ülsz tétlenül. Jobban tennéd, ha elfoglalnád magad
valamivel. Játsszunk ostáblát!
- Nem játszom jól - szabadkozott Ukifune, de végül mégis
ráállt, hogy megpróbálja.
Soso sietve behozta a táblát, majd Ukifune szavának hitelt
adva, átengedte neki az első lépést. Nagy meglepetésére azonban
csúnyán kikapott Ukifunétól, és végül el kellett fogadnia, hogy az
előnyt adjon neki.
- Bárcsak megjelenne Imoto, és látná, amint játszol! -
mondta Ukifunénak. - Milyen izgalomba jönne! Igazán jól
játszol, tudod-e? Szozu mindig nagyon szerette az ostáblát,
és jó játékosnak is tartotta magát, mégpedig okkal, mert
Jogavában mindenkit legyőzött. "Ó, nem vagyok valami híres
játékos - mondta egyszer Imotónak, amikor az habozott, mer
jen-e vele játszani -, de azt hiszem, téged azért megverlek."
Nos, akár hiszed, akár nem, Imoto kétszer egymás után le
győzte. Bizonyára kitűnő játékos, ugye, ha egyszer legyőzött
egy bajnokot?!
Ukifune úgy vélte, hogy ez a gyerekes izgalom e semmitmondó
időtöltés miatt egyáltalában nem illik ilyen idős és jámbor
élethivatású hölgyhöz, mint Soso. Ráadásul ezután az apácák
minduntalan a nyakára járnak majd, hogy játsszék velük! Ukifune
bánta már, hogy elárulta magát.

- Fáradt vagyok - mondta és újból lefeküdt.

- Néha-néha igyekezhetnél, hogy egy kissé vidámabb légy -
intette Soso. - Nem számítana ez, ha korlátolt és csúf lennél, ámde
neked megvan minden egyéb előnyöd, s éppen ezért halálos kár,
hogy ilyen kedélytelen vagy. Valóban, károdra van ez a viselkedés
- legalábbis én úgy látom.
Váratlanul ki mást jelentettek be, mint az ezredest! Csak az
imént jött a levele, s ráadásul a férfi,- Imoto távolléte ellenére,
makacsul ragaszkodott a látogatáshoz. Ez pedig nem sok jót ígért.
Ukifune rémülten bemenekült a belső szobába, sarkában Soso
apácával.
- Ugyan, ugyan - sápítozott Soso -, ez már mégiscsak sok!
Elbújhatsz, ha itt van Imoto, és ő fogadhatja. De nyilvánvaló,
hogy ma egyenesen azért jött, mert veled akar beszélni, és
téged már a felebaráti szeretet is kötelez, hogy meghallgasd,
mi nyomja a lelkét. Nem bánhatsz vele úgy, mint valami bél
poklossal!
Jól látszott, hogy Sosótól nem sok támogatást várhat. Arra
gondolt, kiüzen, hogy nincs itthon - de a küldönc, aki az előbb a
levelet hozta, nyilván tudta már, hogy nem ment el a többiekkel
Hacuszéba. Az ezredes fennhangon méltatlankodott.
- Legalább adjon alkalmat, hogy néhány szót szóljak hoz
zá - mondta. - Ha nem tetszik neki, amit mondok, nem kell
válaszolnia. Ez a bánásmód mindenképp helytelen, de külö
nösen itt és most. . .
"Nálam, ki gyászolok, ki tudhatná jobban, milyen őszi bánat
borul az elhagyatott házra, amikor a hegyekre leszáll a sötétség?"
Így szólt az ezredes verse, s még hozzáfűzte: "Azt reméltem, hogy
bánatod együttérzésre késztet."
- Ha itt lenne Imoto, írna valamit helyetted, és úgy adná
át, mint a te leveledet - magyarázkodott Soso. - De nem
szabad folyton erre hagyatkoznod. Rajta, írj valamit! Nagy
neveletlenség válasz nélkül hagyni üzenetét.
"Különös, hogy akad valaki, aki annyi mindenből csupán egy
banális tényt tud - azt, hogy néha szomorú vagyok." Így hangzott a
válasz, amelyet Soso élőszóval adott át.
 Szigorú értelemben ez nem volt megfelelő válasz az ezredes
költeményére, de ő már attól is meghatódott, hogy a lány
egyáltalában tudomást vett róla.
- így már jobb! - mondta az apácáknak. - Ha most minden
erőtöket latba vetitek, talán rá tudjátok venni, hogy egy pillanatra
az ablakhoz jöjjön.
- Nem olyan könnyű boldogulni vele, mint hiszed! - sóhajtotta
Soso.
És úgy is történt, mert mire visszament a belső szobába,
Ukifune már nem volt sehol. Csakhamar kiderült, hogy besurrant
az öreg apáca szobájába, jóllehet mindeddig úgyszólván be sem
tette oda a lábát.
- Igazán nagyon sajnálom - szólt az ezredes, amikor meg
hallotta, hová bújt el a lány. - Bizonyos vagyok benne, nem
azért éri be ezzel az élettel, mert egyszerűen hiányzik belőle
a megfelelő érzék és hajlandóság. Ha egyszerűen rideg volna
és érzéketlen, nem bánna velem ilyen nyersen. Biztos vagyok
benne, hogy valami rettenetes csapás érhette, és ez árnyékolja
be egész életét. Te bizonyára mindent tudsz erről. Mondd el,
miért ilyen boldogtalan, és meddig marad még itt - egyszóval
mondj el róla mindent.
Soso úgy érezte, nincs módjában kielégítenie az ezredes
kíváncsiságát, még olyan rövidre fogott történet keretében sem,
amit jómaga ismert.
- Imoto évek óta ismeri a lány családját - szólt -, de az
utóbbi időben nemigen látták egymást. Egyik hacuszei zarán-
dokutunk alkalmával egészen véletlenül találkoztunk a lány
nyal, és Imoto megkérte, jöjjön ide, és maradjon velünk.
Ukifune mindig is roppant barátságtalannak tartotta az öreg
apáca lakosztályát, és most kiderült, hogy éjszakai szállásul
végképp alkalmatlan. Alvásról szó sem lehetett. Az öreg mama
egyrészt rémítően horkolt, de ott aludt vele két másik elaggott
apáca is, s ezek mintha csak elhatározták volna, hogy nem
hagyják magukat lefőzni: hortyogtak és álmukban olyan vadul fel-
felhorkantottak, hogy Ukifune úgy érezte, vadállatok barlangjába
került, s ezek menten rárohannak és felfalják. Tudta, nevetséges a
félelme. Először is nincs mitől tar-
tania, de még ha valóban vad szörnyekkel lett volna összecsukva,
nem pedig a légynek sem ártó öregasszonyokkal, vajon nem a
halál jelenti-e az egyetlen kívánságát, nem azért imádkozik-e?
Mindez azonban nem változtatott azon, hogy reszketett
félelmében, akárcsak az az ember, aki visszajött, mert nem volt
bátorsága átmenni az egy szál pallóból álló hídon.* Komoki
vezette be ebbe a szobába, de ő aztán nem az a fajta lány, aki
elbújik, amikor olyan vendég van a háznál, mint az ezredes: azt
mondta, mindjárt jön, és kilopózott az elülső szobába.
Órák teltek már el azóta, de még nem tért vissza. De mit is
lehessen várni ilyen léha teremtéstől?!
Az ezredes belefáradt az érvelésbe, a könyörgésbe, s végül
eltávozott.
- Ki hallott ilyet, hogy egy csinos, szép termetű lány így
viselkedjék! - kiáltott fel az egyik apáca.
Sorsára hagyták a szökevényt, és mindnyájan aludni tértek.
Ukifune szerint éjfélre járhatott, amikor az öreg apácát
felébresztette kínzó köhögési rohama, és felült ágyában. A
szobában lámpa égett, s az öregasszony meglepetten bámult a
fekete takaró szomszédságában furcsán fehérlő arcra. Tenyerét
ellenzőként a szeme fölé emelte, és mókus módján bámult a be-
tolakodottra.
- Nem ismerlek! Ki vagy? - kérdezte.
Ukifune fülében olyan fenyegetően harsant az öregasszony
hangja, hogy egyszeriben megint úgy érezte, mintha az valami
mesebeli szörnyeteg lenne, aki bármely pillanatban karmai közé
kaparinthatja és felfalhatja. Igaz, rosszabb is történt már vele. De
nem, bizonyos szempontból az mégsem volt rosszabb. Mert
amikor Udzsiban azon az éjszakán megszállta a gonos2 szellem,
elvesztette eszméletét. Ámbár szörnyű volt felébrednie arra a
zűrzavaros életre, amikor már azt hitte, örökre megszabadult tőle.
És most, a múlt minden szörnyűsége és nyomorúsága után, újabb
bosszúságok és megpróbáltatások zúdulnak rá. De nem árt arra
gondolni, hogy ha meghalt volna, e pillanatban sokkal ijesztőbb
lények társaságában lenne, mint ez a három öregasszony!
Minthogy egész éjjel nem jött szemére

álom, nem tudta féken tartani gondolatait, s azok újból

bekalandozták egész szerencsétlen múltját. Eszébe jutott apja, akit
soha nem ismert, az újra meg újra számkivetettségben töltött
hosszú évek, eszébe jutott, hogyan vált egyszeriben semmivé az
öröme, hogy együtt lehet nővérével. Ezután olyan idő következett,
amikor sorsa szemlátomást jobbra fordult. Kaoru őszinte érzelme
végre biztosabb talajt jelentett. De ő a döntő pillanatban eljátszotta
a boldogsághoz vezető egyetlen lehetőségét, s ahogy most
visszatekintett mindarra, ami történt, maga sem értette, hogyan
bocsáthatta meg Niunak, hogy olyan gyalázatosságot követett el
ellene. Minden, még ennek az éjszakának szörnyű rémülete is Niu
műve, egyedül az övé! Ahogy eszébe jutott Niu heves udvarlása -
a kis csónak, a sziget, az egész kaland minden részlete -, most már
csak utálkozást és lelkiismeret-furdalást érzett. Ámde Kaoru
nyugodt, állhatatos szerelmének emléke, kedvességének számtalan
megnyilatkozása - mindez lépten-nyomon eszébe jutott - még most
is végtelenül kedves volt szívének. Valójában nagyon keveset
számít, hogy mások megtudják-e, milyen mélyre zuhant - de
Kaorunak semmiképpen sem szabad megtudnia. Véges-végig
abban a hitben kell maradnia, hogy ő, Ukifune, meghalt. De azért,
mielőtt meghalna, csak még egyszer, ha csupán messziről is . . .
De tudta, hogy erre sohasem kerülhet sor. Mi értelme, hogy most
újra végigelmélkedi az egészet, amikor már ezerszer megtette és
mindig hiába? Végre megszólalt a kakas. Annyira
megkönnyebbült, mintha anyja hangját hallotta volna.* Teljesen
kimerültnek érezte magát, és vágyott vissza a szobájába. De senki
sem jött érte, hogy visszakísérje. Csak feküdt, és reménykedve
várta, hogy megjelenjék Komoki.
A horkolás egyszerre csak megszűnt: az öreg apácák
hozzáláttak a zabkása vagy valami ehhez hasonló kotyvalék
készítéséhez, s ezt mindenáron beléje is akarták tukmálni.
- Idd meg gyorsan! - biztatta az öreg mama, s már hozta is azt a
löttyöt.
Ukifunénak fogalma sem volt róla, mivel kínálják, de már a
gondolattól is iszonyodott, hogy bármit is elfogadjon az

öregasszony kezéből. Szabadkozott, hogy nincs étvágya, de a

három apáca bosszantó módon zaklatta kínálgatásával.
Másnap egy sereg egyszerű pap jött le Jogavából: jelentették,
hogy Szozu rövidesen átutazik Onón, mert a fővárosba készül.
- Ez aztán váratlanul jött! - jegyezte meg valaki.
De mint kiderült, az Első Hercegnő megbetegedett, és mivel
eddig mindenki, még a hieizani apát is, hiába próbálkozott
gyógyításával, úgy vélték, hogy már csak egy lehetőség van: rá
kell bírni Szozut, hogy jöjjön le a Palotába. Előző nap reggel a
császárnő külön futárt küldött érte, délután pedig még egyet, de
Szozu mindkét alkalommal elutasította a kérést. Végül késő
éjszaka megérkezett Jugiri egyik fia, és átadta a császárnő saját
kezűleg írt sürgető levelét. Ukifune eddig nemigen tudta, hogy
Szozu ilyen jelentékeny személyiség. Félt hozzá fordulni, de
végül mégis elszánta magát, hogy megkérdi: hajlandó-e őt
nyomban apácává avatni. Imoto bizonyára kifogásokat
támasztana, éppen ezért távolléte olyan alkalmat jelentett, amit
nem mulaszthatott el.
- Ha jön, megkérdeznéd, hogy letehetem-e kezébe a fo
gadalmamat? - kérlelte Szozu anyját. - Nagyon rosszul ér
zem magam,* ezért nem merem tovább halogatni. . .
Az öregasszony bólintott, ámbár látszott, nem egészen érti, mit
is mondott Ukifune.
A lány visszatért szobájába, és küszködve hozzálátott, hogy
rendbe tegye a haját. Eddig mindig Imoto fésülte, és irtózott attól,
hogy bárki más megérintse. De annyira hosszú volt a haja, hogy
egyedül nem bírt vele. Ahogy ott állt a tükör előtt és haja lazán
hullott alá a hátán, eszébe jutott, milyen jó lenne, ha anyja még
egyszer láthatná, mielőtt levágják.
Alkonyatkor megérkezett Szozu. A házat csakhamar ellepte
egy sereg kopaszra nyírt fejű férfiú, és nagy sürgés-forgás
közepette igyekeztek szállást készíteni, ahol mesterük néhány órát
pihenhet. Szozu addig is meglátogatta anyját.
- Hogy érezted magad az elmúlt hosszú idő alatt? - kér
dezte. - Hallom, hogy Imoto zarándokúton van. Bizonyára
magával vitte az idegen lányt is,

- Most is nálunk lakik, de nem ment el Hacuszéba. Itt van

a házban. Nagyon rosszul érzi magát, és szeretné, ha letehetné
kezedbe fogadalmát.
Szozu azonnal átment Ukifune szobájába.
- Itt vagy? - kérdezte és leült a lefüggönyözött ágy lábá
nál.
A lány félénken közelebb csúszott.
- Első találkozásunk annyira rendkívüli volt - kezdte Szozu -,
hogy biztosra veszem, egyik előző életünkben valamilyen
kapcsolatban álltunk egymással. Ne gondold, hogy közben
elfeledtelek. Imáimban állandóan megemlékeztem rólad, és írni is
akartam, hogy tudjam, hogy vagy. De nekünk, papoknak, igen
óvatosaknak kell lennünk ilyen dologban, ezért úgy gondoltam,
helyesebb, ha megvárom, míg a körülmények ismét összehoznak
bennünket. Mondd hát, hogy megy itt sorod? Nem szomorkás
neked ez az élet, olyan emberek társaságában, akik lemondtak a
világról?
- Imoto nagyon kedves hozzám - mondta Ukifune. - Nem
tudok neki elég hálás lenni mindazért, amit értem tett. De én meg
akartam halni, és bár itt mindenki nagyon jó hozzám, most is
keserűen fájlalom, hogy életben maradtam. Nem mintha nekem
még sok lenne hátra. Úgy érzem, hajszálon függ csak az életem,
és szeretném, ha apácává fogadnál, mielőtt még késő. Tudom, ha
életben maradok is, soha többé nem élhetek egyszerű emberi
életet.
- Túlságosan fiatal vagy még ilyen elhatározásra - mondta
Szozu. - Lehet, hogy később majd egészen másképpen fogsz
érezni. Ez a lépés, amelyre készülsz, nem érdemnek, de bűnnek
számít, ha nincs meg a biztos hivatástudatod. Vágyad pillanatnyi
őszinteségében nem kételkedem. De hónapok, sőt évek múltán is
vajon így fogsz-e érezni? Magad is tudod, a nők különösen
hajlamosak arra, hogy hirtelen döntsenek, s aztán megbánják
elhatározásukat.
- Én egyáltalában nem hirtelen szántam el magam - felelte a
lány. - Már kisgyermek koromban annyira komoly voltam, hogy
mindenki azt mondta, apácának kellene lennem. És mivel ilyen
voltam gyermekkoromban, egészen természetes, hogy

később, amikor nagy csapások értek, gondolataim egyre inkább

elfordultak e világ mulandó örömeitől és a jövendő élet
foglalkoztatott. Nagyon gyengének érzem magam, és nem hiszem,
hogy sokáig húzom még. Ezért is szeretném nyomban letenni
fogadalmamat.
Valóban egészen rendkívüli, hogy egy ilyen szép lánynak
ennyire világfájdalmas gondolatai legyenek. Szozu eltöprengett,
mi lehet emögött. Eszébe jutott, mit mondott a megszálló szellem:
azért tudott beköltözni a lányba, mert azt teljesen elhagyta az
életkedve. Csoda, hogy ez újból meg nem ismétlődött! Bizonyára
igaza van a lánynak, ha aggasztónak érzi a saját állapotát.
- Kérésed mindenesetre megfelelő magatartásra vall hi
tünkkel és szent intézményeinkkel szemben - mondta Szozu
-, és hadd mondjam meg mindjárt, kívánságod teljesítése kö
telességem is. A fogadalom letétele egyszerű, rövid szertartás.
De a hercegnőnek sürgős segítségre van szüksége, és megígér
tem, hogy ma éjszaka megérkezem a Palotába. Az ott elvég
zendő szertartások holnap reggel kezdődnek, és hét napon át
tartanak. Utána szívesen eleget teszek kérésednek.
Akkor azonban Imoto már ismét itthon lesz, és biztosan meg
fogja akadályozni! Ukifune azt gyanította, hogy Szozu nem
szívesen teszi meg ezt a lépést nővére távollétében. Talán
megkönnyíti a dolgot Szozu számára, ha arra hivatkozhat, hogy az
ő, Ukifune, egészségi állapota késztette arra, hogy haladéktalanul
cselekedjék.
- Űgy érzem, hogy rohamosan fogy az erőm - mondta a
lány. - Néhány nap múlva talán már nem is lesz mód kéré
sem teljesítésére. Nagyon hálás lennék, ha időt szakítanál rá,
mielőtt elmégy . . .
Olyan keservesen sírt, hogy Szozunak nem volt szíve
elutasítani, de egyébként is úgy érezte, hogy pap létére nincs joga
kérni: halassza el ezt a lépését.
- Úgy vélem, hogy már igen későre jár - szólt. - Hajda
nán fel sem vettem ezt az utat Jogavából idáig, de megval
lom, most alaposan igénybe vesz, és úgy gondoltam, pihenek
egy-két órát, mielőtt tovább mennék a fővárosba. De mint-

hogy azt mondod, nagyon sürgős a dolog, nincs más választásom,

azonnal hozzá kell látnom.
Ukifune alig hitt a fülének. Gyorsan előkereste ollóját, rátette
fésűsdobozának fedelére, és átnyújtotta a függönyök közt. Szozu
behívta két tanítványát, akik vele voltak, amikor Ukifunéra
rátaláltak, és történetesen ma is elkísérték. Ezek ketten legutoljára
olyan válságos állapotban látták a lányt, hogy amikor Szozu
felszólította őket, vágják le a haját, csak azon csodálkoztak, miért,
hogy már régen meg nem tette ezt a lépést.
Ámde ahogy a lány lehajolt, és szépséges haja az ágy
függönyének szárnya közt a lábukhoz omlott,* egy pillanatra
összeszorult a szívük, és a fiatal pap, aki az ollót fogta, nem tudta
elszánni magát, hogy hozzálásson feladatához.
Az átutazóban levő egyik pap történetesen Soso bátyja volt, s
az apáca vendégül látta őt a ház másik részében. Szajemon szintén
el volt foglalva - neki a többi papról kellett gondoskodnia, s
egyiket-másikat ismerte is. Tehát amikor a dolog megtörtént, csak
a kislány, Komoki volt kéznél. Ez persze elrohant, és közölte
Sosóval, hogy mi történt. Soso akkor rontott be, amikor Szozu
éppen Ukifune vállára bontotta saját papi köpenyét, és
felszólította, hogy még egyszer, utoljára, hajtsa meg a fejét szülei
előtt.
- Hajolj meg arra, ahol feltételezésed szerint élhetnek -
magyarázta, amikor látta, hogy a lány tétovázik.
Az tanácstalanul nézett körül, majd zokogásban tört ki.
- Állj! Állj! - sikoltotta Soso. - Nem tudja, mit csinál!
És Imoto sincs itthon! Ó, mit fog ehhez szólni, mit fog mon
dani!
Szozunak azonban most, hogy már elvállalta a feladatot, nem
volt szándékában, hogy meghátráljon ilyen érzelmi kitörés miatt.
Szigorúan rendreutasította az apácát, s az kénytelen volt
tisztelettudóan, szótlanul ott állni Ukifune mellett, mialatt Szozu
folytatta a felavatási szertartást.
- Akit elkapott az Élet Kereke . . .*
E szavak megdermesztették Ukifune szívét. Ö valóban
"kiszakította magát".

Most teljesen le kellett volna borotválni Ukifune haját, de a

papok nem vállalkozhattak erre.
- Ezt később is elvégezheti az egyik apáca - mondta Szo-
zu. - Pillanatnyilag nincs jelentősége.
A lány halántékát azonban saját kezűleg leborotválta, és
közben elmondta az ünnepélyes szavakat:
- Örökre ezt a szomorú köntöst kell viselned, melyet ma
rád adtam. Intelek, hogy meg ne bánd soha!
Az adott körülmények között várható volt, hogy Szozu a lehető
leggyorsabban elvégzi a szertartást. De nem így történt, mert a
szertartás lebonyolítása után is ott maradt még egy ideig, és
elmagyarázta a lánynak új életformájával járó jogait és
kötelességeit. Ukifune már rég nem volt ennyire boldog. Úgy
érezte, hogy végre van valami értelme életének.
Szozu és paptársai elmentek. Ismét néma csend borult a házra,
csak az éjszakai szél sóhajtozott.
- Nyomasztó hely ez - jegyezte meg az egyik apáca, ahogy
ott feküdtek, és hallgatták a szél süvöltését. - És ennek a
lánynak igazán nem volt rá semmi oka, hogy örökké itt akar
jon élni. Szépségével előbb-utóbb biztosan megalapozhatta
volna szerencséjét. Szörnyűség ilyet tenni, amikor még előtte
az egész élet. Nem tudom, hogyan bírja majd.
Ukifunénak azonban semmi aggálya nem volt. Végre-valahára
szorongás nélkül nézhetett a jövő elébe. Ügy érezte, nagy kő esett
le a szívéről, és mélységesen hálás volt Szozunak azért, amit tett.
De tudta, hogy a házban mindenki szerencsétlenségnek tartja
cselekedetét, ezért másnap reggel - nehogy bárki is így láthassa -
zárva tartotta a zsalugátert, és megbújt a sötét szobában.
Kényelmetlen érzés volt, hogy olyan durván nyírták le a haját, és
ha akadt volna valaki a házban, aki hajlandó megigazítani
szüntelen szemrehányás és jajveszékelés nélkül, szívesen rá is
bízza. Már réges-rég nem volt senkije, akivel megossza
legbensőbb gondolatait, most pedig még kevésbé várhatta, hogy
bárki is megértse érzéseit. Mint már annyiszor, most is az volt az
egyetlen menedéke, hogy maga elé tette az írótáblát, és buzgón
gyakorolni kezdett.
"Már réges-rég halott vagyok önmagam és mindenki

számára, akik szerettek. Különös, hogy másodszor is elbúcsúzom

a világtól." - "Most már mindenen túl vagyok!"
Ezt írta, és óhatatlanul elérzékenyült saját szavain. Majd ezek a
sorok következtek:
"Valóban ez lenne a vég? Már rég azt hittem, befejeződött az
életem. Különös, hogy a világ és én újra megválunk egymástól!"
És szórakozásból írta egyik verset a másik után, folyton
ugyanazt a gondolatot variálva.
Váratlanul jelezték, hogy hírnök érkezett. Ügy látszik, az elmúlt
éjszaka izgalmai közepette is akadt valakinek ideje, hogy a
történtekről értesítse az ezredest. A férfi természetesen nagyon
megrendült. De ami a saját lehetőségeit illette, már úgyis
lemondott minden reményről. Érezte, hogy a lány tudta, mit akar,
és hogy mindvégig olyan állhatatosan elzárkózott a levelezés elől,
azt jelezte, hogy sohasem akart vele kapcsolatba kerülni. De azért
nagyon fájó volt ez. Csak a minap éjszaka kérdezte meg Sosót,
nem tudná-e módját ejteni, hogy közelebbről is megláthassa a lány
szép haját, hiszen első látogatása alkalmával mindössze egyetlen
gyötrelmes pillanatig láthatta - és Soso megígérte, mindent
megtesz, ami tőle telik. Hazatérte után pedig már ezt írta: "Most
hallottam a hírt... de szólni sem merek róla." - "A partra sietek,
nehogy lemaradjak a halász bárkájáról,* amely gyors
evezőcsapásokkal igyekszik a nyílt tengerre." így szólt a verse.
Ukifune ez egyszer felbontotta levelét. Nem volt olyan
hangulatban, hogy bárkiről is szigorú ítéletet mondjon, és sajnálta,
hogy az ezredest annyira megrázta a hír, hogy most már szóba
sem kerülhet a vele való találkozás. Annyi bizonyos, ő maga
semmit nem tett, amivel reményeket keltett volna az ezredesben.
"Bár távolodik e zűrzavaros világ partjaitól, nem tudom, merre
viszi vitorlája a halász törékeny csónakját." így szólt Ukifune
verse - csak hevenyészve írta egy lap szélére, amelyen éppen
gyakorolt. Soso történetesen meglátta, összehajtogatta a lapot, és
át akarta adni az ezredes küldöncének.
- Ha el akarod küldeni, legalább másold le egy darab tiszta
papirosra - tiltakozott Ukifune.

Soso azonban azt válaszolta, hogy ezzel csak elrontaná.

- Az ezredes számára így sokkal kedvesebb lesz! - erős
ködött.
A férfi nem számított semmilyen válaszra, és ez a sornyi írás is,
amely legalább Ukifune saját kezétől eredt, meghatotta és
örömmel töltötte el.
Imoto visszatért, és elszörnyedt, amikor meghallotta, mi
történt.
- Tudom, azt hiszed, hogy mivel apáca vagyok, nincs jo
gom helyteleníteni lépésedet - kezdte. - Pedig helytelenítem,
és egyszer majd megtudod, hogy miért. Ha az én koromban
lennél, más lenne a helyzet, de még hosszú, hosszú élet áll
előtted. Annyit mindenesetre meg kell értened, hogy ez rette
netes csapás számomra. Az elmúlt hónapokban egyre csak
azért imádkoztam, hogy addig éljek, amíg csak révben nem
tudhatlak, olyan emberek körében, akik biztosan boldoggá
tesznek, ha én már nem leszek. Nem tudom, hogyan bírom
ezt elviselni. . .
Keservesen sírt, és amikor Ukifune látta, hogy a világtól való
visszavonulásával milyen bánatot okozott Imotónak, aki végül
mégiscsak egy idegen, most értette meg igazából, mit érezhetett
anyja, amikor tudomására jutott - nem az, hogy apáca lett, még
csak nem is az, hogy meghalt, de hogy öngyilkos lett; hisz
kétségtelenül mindnyájan erre gondoltak. Némán ült, arcát félig
elfordította - fiatalabbnak és bajosabbnak látszott, mint valaha.
- Nem, komiszság volt ez tőled! - mondta Imoto. - Ügy
érzem, soha meg nem tudom bocsátani neked.
Szeme csupa könny volt, de azért hozzálátott, hogy
foglalkozzék Ukifune ruházatával. Ö maga általában
galambszürkét hordott, és most megbízta a ház népét, készítsenek
ilyen színű kabátot és szoknyát.
- Ahogy közöttünk járt-kelt, olyan volt, mint fénysugár a
sötétségben - jegyezte meg valaki varrogatás közben. - De
kár ilyen piszokszínt húzni rá!
És mindnyájan egyetértettek abban, hogy Szozut bizony
nagyon hibáztatni lehet a történtekért.

Mint minden tanítványa előre megjósolta, a Szozu által az Első

Hercegnő érdekében végzett szertartások csodálatos sikerrel
jártak. A hercegnő máris a gyógyulás útjára lépett, és Szozu
hírneve az udvarnál nagyobb lett, mint valaha. Figyelmeztette
őfelségéiket, hogy ha nem folytatják a kezelést, visszaesés
következhet be, s ezért azok rábeszélték, hogy még egy ideig
maradjon a Palotában. Egy viharos, esős éjszakán a császárnő érte
küldött, és megkérte, vállalja el a virrasztást a hercegnő
szobájában.* A hercegnő egész udvartartása kimerült a sok
virrasztástól, és legtöbbjük mélyen aludt már. A császárnő a
hercegnő fekhelyén pihent le.
- A császár már régóta nagy véleménnyel van képességeidről -
szólt a császárnő Szozuhoz. - De most valósággal bámulatba
ejtette, hogy sikert értél el ott, ahol mindenki tudománya csődöt
mondott. "Akinek üdvéért ilyen ember imádkozik - mondta -, az
bizakodva várhatja az eljövendő életet."
- A Magasztos az utóbbi időben különböző jelekkel értésemre
adta - válaszolta Szozu -, már nincs sok időm, hogy felkészüljek a
végre. Ezért is reméltem, hogy a hátralevő időt szüntelen ima és
böjt közepette tölthetem. Egyedül a ti parancsotok mozdíthatott ki
cellámból.
Majd a hercegnő betegségéről beszélt, arról, hogy milyen
hallatlanul makacs volt a gonosz ereje, de végül is sikerült
kiűznie.
- Ritkán hallottam szellemről, amely ennyire ellentmon
dóan nyilatkozott volna önmagáról* - mondta -, pedig ezen
a téren már nem egy különös tapasztalatom akadt. Most ta
vasszal például, idős anyám, Hacuszéba tett zarándokútjárói
hazatérőben, az udzsi régi-palotában szállt meg. Magam nem
választottam volna ezt a házat, hiszen most teljesen lakatlan,
csupa zegzugos folyosó szeli át, és hatalmas szobái teljesen üre
sek. Anyám állapota ugyanis válságos volt, márpedig szinte
bizonyosra lehet venni, hogy ilyen helyen felütik tanyájukat a
gonosz szellemek. Az események megmutatták, hogy sejtelmem
nem volt alaptalan . ..
És elbeszélte Ukifune megmentésének és rejtélyes megzava-
rodásának történetet. Olyan élénk színekkel ecsetelte, és az el-
rettentő részleteket olyan hűséggel beszélte el, hogy a császárnő
roppant izgatott lett, és ragaszkodott hozzá, hogy az összes
udvarhölgyeket költsék fel álmukból, és jöjjenek be, legyenek
mellette. Az udvarhölgyek közül eddig csupán egy volt ébren, és
végig is hallgatta Szozu elbeszélését. Koszaiso volt ez, az a hölgy,
akivel Kaoru néha bizalmasan elbeszélgetett. Szozu látta, hogy
hangsúlyoznia kell a történet kevésbé félelmes részleteit, ezért
nem is mondott többet Ukifune betegségéről és gyógyításáról,
hanem csupán arról számolt be, hogy a fővárosba jövet Onóban
egyedül találta a lányt, s hogy kérésére felvette őt a rendbe.
- A húgom, alighogy elözvegyült, hamarosan elvesztette
egyetlen lányát is, akit mélységesen szeretett - mondta Szozu. -
Nagyon szívébe fogadta ezt a lányt, s persze nagy csalódást
okozott neki, hogy letette a fogadalmát. Magam is nagyon
sajnáltam, mert nemigen láttam nála szebb teremtést. El sem
tudom képzelni, ki is lehet valójában.
- Nem valószínű - szólt közbe Koszaiso -, hogy jó családból
való lány olyan helyre vetődhet. De húgod azóta már bizonyosan
kapcsolatba lépett a lány családjával.
- Meglehet - szólt Szozu -, erről nem kérdezősködtem. Annyi
bizonyos, ha jelentékeny személy lenne, már mindenütt keresték-
kutatták volna. Valószínűleg egyszerű parasztlány lehet. A
származás azonban nem minden. Mindnyájan ismerjük a sárkány
lányának történetét.* De ha egyszerű család sarja is, csak sok-sok
érdem felhalmozódása eredményezhetett ilyen szépséget.*
 A császárnőnek eszébe jutott, hogy éppen abban az időben,
amelyről Szozu beszélt, mekkora feltűnést keltett, hogy Ud-zsiból
eltűnt az a lány, aki iránt Kaoru nagyon érdeklődött. Koszaiso is
egyszeribe emlékezni kezdett, hogy Kozeri hercegnő, akinek ez a
lány nyilván rokona lehetett, az év elején beszélt neki rejtélyes
eltűnéséről. De sem ő, sem a császárnő nem tartotta bizonyosnak,
hogy ugyanarról a személyről lenne szó.
- Tudom, hogy nem engeded tovább terjedni ezt a történe
tet - mondta Szozu.. - A lány számára szemlátomást nagyon
fontos, hogy ne fedezzék fel jelenlegi tartózkodási helyét. Né-

ha valóban úgy látszik, mintha valami gonosztevő banda

acsarkodnék ellene, és úgy hiszi, veszélyben forog az élete.
Csupán azért mondtam el, mert úgy véltem, hogy érdekel.
A többi udvarhölgy természetesen megkérdezte Koszaisót, mi
volt az, ami annyira megrémítette a császárnőt, de az nem akarta
elmondani. Viszont úgy vélte, azzal nem okoz semmi bajt, ha
később még magával a császárnővel elbeszélget a dologról.
- Azt hiszem, igazad van - mondta őfelsége. - Nem gon
dolod, hogy szólni kellene Kaorunak?
Megkísérelte rábeszélni Koszaisót, hogy említse meg az esetet
Kaorunak. De rendkívül kényes témának ígérkezett, főként azért,
mivel most is kétséges volt, vajon valóban ugyanarról a
személyről van-e szó; ráadásul Koszaiso sohasem érezte magát
teljesen elfogulatlannak Kaoruval, azért végül is úgy döntött, hogy
egy szót sem szól neki.
Mihelyt az Első Hercegnő teljesen felépült, Szozu visszaindult
Jogavába, és ismét útba ejtette Onót.
- Igen veszélyes dolognak tartom, ha ilyen korban levő
lánnyal letétetik a fogadalmat - mondta Imoto. - Úgy gon
dolom, legalábbis megkérdezhettél volna engem.
Szozu azonban hallatlanná tette megjegyzését, és Ukifuné-hoz
fordulva így szólt:
- Nincs egyéb kötelességed, mint hogy higgadtan, kellő ko
molysággal tartsd meg fogadalmadat. A vágyak világa sem
fiataloknak, sem öregnek nem hozhat békét vagy biztonsá
got. Ne hagyd magad meggyőzni arról, hogy helytelenül csele
kedtél, amikor a legbiztosabb dolgokba vetetted bizalmadat.
A lány lecsüggesztette fejét.
- Ha szükséged lenne új ruhára ... - mondta Szozu, és
megajándékozta egy csomagra való damaszttal és jobb minő
ségű vékony selyemmel. - Amíg csak élek - mondta -, gon
dom lesz rá, hogy mindened meglegyen, amire csak szükséged
van. Ilyen dolgok miatt ne aggódj. Nehéz elhagyni a világot.
A becsvágy, a szenvedély - a magunké éppen úgy, mint amit
mások éreznek irántunk - legyőzhetetlen^ akadálynak látszik,
amíg bele vagyunk bonyolódva, Pedig nem így van, Te magad
az egyszerű élet bizonytalanságai között nevelkedtél fel, és
ismered annak megpróbáltatásait. Most pedig itt, az erdő kellős
közepén, minden irigységtől és lelkiismeret-furdalástól
megszabadulva, napjaidat töltsd elmélkedéssel és imádsággal,
hiszen "az élet nem nehezedik rád jobban, mint egy elszáradt
falevél".* Igen, számtalan hajnalon látod majd "a holdat, amint ott
időzik a fenyőfa kapu fölött. . ."
 Ukifune még sohasem találkozott pappal, aki ilyen szépen
beszélt volna.* Úgy érezte, olyan ember ez, akit tisztelni lehet.
Bizonyos, hogy ezekről a dolgokról még soha senki sem szólt
hozzá ennyire a szíve szerint.
Miután Szozu eltávozott, a lány az ablakhoz ment, s ekkor
messzi, a hegyoldalon, megpillantott egy sereg lovast, tarka
vadászruhában. Úgy látszott, hogy fölfelé tartanak a Hieizan-t'a.
Ono azonban kiesett az útból, s éppen ezért ritkán kerültek el erre,
kivéve a papokat, akik Kurodaniból* tartottak felfelé. Rejtély volt,
mit keresnek itt ezek a világi emberek, de végül valaki felismerte
a bús kedvű ezredes ismerős alakját. Részben azért jött, hogy
sajnálkozását fejezze ki Ukifune lépése fölött, részben pedig azért,
mivel szerinte az ősz tarkasága sehol sem volt ilyen szép. Amint
beért a hegyek közé, az első perctől kezdve lenyűgözte a táj
szépsége. Mekkora vigasz lenne számára, ha itt valahol rátalált
volna egy rokon lélekre!
- Nem volt sok dolgom - magyarázta Imotónak -, s gondoltam,
felhasználom az alkalmat és eljövök, hadd gyönyörködjem
erdeitekben, hisz ilyenkor a legszebbek. Tudsz nekem ismét
fedelet nyújtani?
- A hegyekből jövet olyan viharos szél söpört végig erdőnkön,
hogy a fákon egyetlen fedelet nyújtó levél sem maradt. - így szólt
Imoto költeménye.
Az ezredes pedig így válaszolt:
- E bús faluban már nem reméltem szíves fogadtatást, de
úgy rémlett, hogy a fák csúcsa sorra bólogat felém.
Sosóért küldött, és egy ideig elbeszélgetett vele arról a
visszavonhatatlan lépésről, amely mindkettőjüket annyira
elszomorította.
- Ha már így áll a dolog, nem lehetséges, hogy egy percre
láthassam? - kérdezte a férfi. - Nagyon kíváncsi vagyok, milyen
lehet, mint apáca. Azt hiszem, hogy iránta tanúsított mély
érdeklődésemért ennyi jutalmat mégiscsak megérdemlek.
Soso Ukifune szobájába ment, hadd lássa, mit tehet az ügyben.
A lányon szürke damasztköntös volt, ez alatt pedig sötétbarna
szoknyát viselt. Soso szebbnek látta, mint valaha. Sötét
öltözékében szinte elegánsnak, divatosnak hatott törékeny alakja.
Rövidre vágott haja legyezőszerűen állt a homloka körül, füle
mögött pedig bájos fürtbe csavarodott. Sápadt orcáin halvány pír
ült, ami a legügyesebben felrakott rizsporon és pirosítón is túltett.
Nyilván az imént fejezhette be imáját, mert rózsafüzére még ott
függött az ágy végénél. Most elmélyülten, nagy figyelemmel
hajolt a szent iratok egyik kötete fölé. Ez a látvány még festő
szívét is megdobogtatta volna. Sosónak legalábbis mindig könny
szökött a szemébe, valahányszor ránézett, és jól el tudta képzelni,
mit érez majd az ezredes.
A szoba ajtaja, a retesz alatt, történetesen kissé megrepedt. A
leskelődési szándékhoz egyenesen kapóra jött. Soso ide vezette az
ezredest, majd visszament a szobába, és a paravánokat úgy
rendezte el, hogy a férfi zavartalanul beláthasson. Az ezredes egy
szempillantással felmérte, hogy a lány szebb, mint legmerészebb
álmában is képzelte. Nem egyszerűen csinos, de ritka szépség, s
az a gondolat, hogy a lány kétségbeesett lépéséért, feltehetően,
javarészt őt terheli a felelősség, szégyenkezéssel és lelkiismeret-
furdalással töltötte el. Ugyanakkor hirtelen fékevesztett vágy
ébredt benne, hogy félredobjon minden tartózkodást és berontson
a szobába - s mert félt, hogy nem tud magán uralkodni, gyorsan
visszavonult.
Hihetetlen, hogy hozzátartozói egyszerűen belenyugodtak
eltűnésébe, és meg sem próbáltak nyomára akadni. Nyilván
vannak szülei, vagy legalább gyámolítói, s ezek bizonyára
mindent megtettek, hogy felkutassák. Vagy ha a lány valami
szomorú élmény hatására önszántából rejtőzött el a világ elől,
eltűnése bizonyára nagy feltűnést kelthetett, és kilétéről valami hír
minden bizonnyal azoknak is fülébe jutott, akiknél most él. Az
övéhez hasonló szépség nyilván még azt a szomorú változást is
túléli, amelyen ő keresztülment. A különös öltözék szemláto-

mást csak fokozza szépségét. Az ezredes korántsem csillapodott le

attól, hogy végre megpillanthatta a lányt: sőt, most olyan terveken
kezdte törni a fejét, titokban hogyan keríthetné hatalmába a lányt.
- Megértem, hogy e változás előtt a lánynak aggodalmai
voltak szándékom miatt - mondta Imotónak. - De most már
nyilvánvalóan semmi baj nem származhat abból, ha megengedi,
hogy néhány szót szóljak hozzá. Megpróbálnád erről meggyőzni?
E házzal való kapcsolataim folytán időnként a jövőben is
ellátogatok ide, és nagy vigasz lesz számomra, ha ezeket az
alkalmakat felhasználhatnám arra, hogy elmélyítsem
ismeretségünket.
- Természetesen nagy gondot okoz nekem, hogy mi lesz vele
később - mondta Imoto -, éppen ezért nagyon megnyugtató lenne,
ha számíthatnék arra, hogy gyakorlati kérdésekben segítségére
leszel. Attól félek, ha én már nem leszek, igen nehéz idő vár rá.
Imoto szerető gondoskodásban részesítette a lányt, és olyan
hangon beszélt róla, amiből az ezredes arra következtethetett,
hogy bizonyára közeli rokonok. Úgy érezte, fontos lenne
megtudnia, mi az igazság.
- Az élet csupa bizonytalanság - mondta a férfi - és
természetesen én sem tudom, meddig élek. De számíthatsz rá,
hogy amíg itt vagyok, megkapja tőlem azt a támogatást, amelyről
beszéltél. Ám megvallom, eléggé zavar, hogy nem tudom, honnan
jött. Bármely pillanatban felbukkanhat valaki, akinek sokkal több
joga van gondoskodnia róla, mint nekem. Nem mintha
különösebben kellemetlen helyzetbe kerülnék, ha ez bekövetkezik.
De úgy érzem, ha bizonyosat tudnék, kevésbé lenne nyugtalanító a
vele való kapcsolatom.
- Ha módom lenne arra, hogy visszavigyem a társadalmi
életbe, ahol a szokásoknak megfelelően érintkezhetne emberekkel,
kétségtelen, hogy előbb-utóbb felismernék - mondta Imoto. - De a
mostani körülmények között aligha van remény, hogy ez valaha is
megesik. Amint látod, itt teljesen el van vágva a világtól, s úgy
látom, ez a leghőbb kívánsága.
"Meggyűlölném magamat, ha azt kellene hinnem, hogy nem
e csapdát jelentő világ, hanem az én szerelmem elől menekültél!"
- így szólt a költemény, amelyet az ezredes - nagy mentegetőzés
és esedezés kíséretében - beküldött Ukifunénak. "Fogadj el
bátyádnak - írta. - Néha bizonyára jólesnék hallanod, mi történik a
világban."
 "Attól félek, hogy minden elbeszélésed, bármily érdekes lenne
is olyan ember számára, ki fogékony ilyesmi iránt, számomra
semmit sem jelenthet."
A lány mindössze ennyit válaszolt - verset nem küldött.
Valójában nem tudatlanság késztette arra Ukifunét, hogy visz-
szautasítsa a felajánlott testvéri beszélgetést, hanem sokkal inkább
tudás, mely sok keserű tapasztalat eredménye volt. Elhatározta,
hogy ezentúl láthatatlanul él, mint a földben ülő öreg farönk. S
hogy ezen az úton sikerrel tette meg az első lépést, nem vált
szigorúbbá és zárkózottabbá, sőt olyan változást idézett elő benne,
amit Imoto örömmel vett tudomásul. Most gyakran hajlandó volt
részt venni játékokban vagy ártatlan szórakozásokban, s a nap és
éjjel bármely órájában kapható volt ostábla- vagy sakkjátékra. De
ájtatosságairól sem feledkezett meg. Természetesen buzgón
tanulmányozta a Hokkek-jót,* de a többi szent irat olvasására is
maradt ideje.
Amikor eljött a tél, és a hó magasan ellepte az utakat,
látogatójuk még kevesebb akadt, mint egyébként, és mindnyájan
unatkoztak. Végre tavasz vége felé beállított Onóba az öreg apáca
unokája, név szerint Ki no Kami. Harminc év körüli, élénk és
csinos férfi volt.
- Nos, nagyanyám - mondta -, mi minden történt e két
hosszú esztendő alatt?
De az öreg hölgy szellemi ereje rohamosan hanyatlott, és úgy
látszott, alig ismeri meg unokáját.
- Nagyon szomorú ez - mondta Ki no Kami, amikor visz-
szatért Imotóhoz. - Úgy látszik, nincs már semmi ereje. Bár
gyakrabban eljöhettem volna az utóbbi években, de hát ekkora
távolság mellett ez lehetetlen volt. Nagyon sokkal tartozom ne
ki, hiszen szüleim halála után egyedül ő viselte gondomat. És
Hitacsi helytartójának feleségéről hallasz-e néha?
Nyilván Imoto nővéréről lehetett szó.

- Ahogy múlnak az évek - mondta Imoto -, mind keveseb

bet és kevesebbet hallok róla, mi történik a világban. Ameny-
nyiben valami elfoglalt, a saját bánatom és bajom volt az, eb
ből pedig alaposan kivettem a részemet. A helytartó feleségé
ről már rég nem hallottam. Attól tartok, hacsak hamarosan el
nem jön, aligha találja életben nagyanyádat.
Ukifune ijedten kapta fel- a fejét a név hallatára, hiszen anyját
is így emlegették, de egy perc múlva arra gondolt, hogy a szóban
forgó helytartó egészen másvalaki lehet, nem az ő mostohaapja.
- Már jó ideje visszatértem a fővárosba* - folytatta Ki no
Kami -, de sokféle ügyes-bajos dolog megakadályozott abban,
hogy ellátogassak ide. Ugy terveztem, hogy már tegnap eljö
vök, de az utolsó pillanatban Kaoru őkegyelmessége értem kül
dött, hogy menjek vele Udzsiba. Úgy látszik, valamikor érdek
lődött a néhai Hacsi herceg egyik lánya iránt. A hölgy meg
halt, és őkegyelmessége később egy másik lányt vitt oda, aki
- bizonyos értesülések szerint - szintén az öreg herceg gyer
meke volt. Egy évvel ezelőtt azonban ez a hölgy is meghalt,
és őkegyelmessége éppen az évforduló előkészítése ügyében
ment tegnap Udzsiba. A szertartást az ottani templom apátja
végzi. Nekem is kell valami ajándékot vinnem. Mit gondolsz,
nem csináltathatnál számomra egy ruhát, amit odaadhatnék?*
Persze szerettem volna valamit külön erre az alkalomra szö
vetni, de sajnos, erre már nincs idő.
Az ő halálának évfordulója! Ukifune attól félt, hogy arcáról
leolvassák felindultságát, s ezért a falnak fordult.
- A hölgy, akit őkegyelmessége fel szokott keresni, más
anyától, úgy tudom, valami jelentéktelen asszonytól származott
- magyarázta Ki no Kami. - Kapcsolatukat sohasem ismerték
el nyilvánosan, de őkegyelmessége nagyon szerette a hölgyet.
Azt mesélték, hogy amikor az első hölgy meghalt, őkegyelmes
sége teljesen összetört, és már-már úgy volt, hogy leteszi a fo
gadalmát.
Nyilvánvaló volt, hogy a látogató igen alaposan ismeri Kaoru
ügyeit. Ugyan mi következik most? Ukifune szíve egyre
hevesebben vert.

- Szörnyű lehetett - folytatta a férfi -, hogy egymás után

mindkét testvér meghalt, és ugyanabban a házban! Szívfacsaró
volt látni őkegyelmessége bánatát, amikor tegnap megérkez
tünk. Sokáig ott állt a folyó partján, és mozdulatlanul bámult
a vízbe. Azután bejött a házba, és ezt a verset írta: "Azt gon
doltam talán, hogy e háborgó hullámokban, mint valami tü
körben, megtalálom arcát, ha sóvár tekintetemtől megemelke
dik a folyó duzzadt árja?!" Költeményét rátűzte az egyik osz
lopra. Egyikünkhöz sem szólt, de láttuk, mennyire feldúlt álla
potban van. Milyen szép férfi! Az ember néha szinte azt kí
vánná, bárha nő lenne. Az ilyesfajta szépség férfinál bizonyos
értelemben pazarlásnak számít. Gyermekkorom óta ismerem,
és mindig annyira csodáltam rendkívüli finomságát és előkelő
ségét, hogy számomra egyetlen szava többet jelent, mint a kor
mányzó vagy fő-fő miniszter parancsa. Nem tudom, mi lett
volna belőlem az ő segítsége és bátorítása nélkül!
Lám, gondolta Ukifune mélyen megindultan, ilyen hatást tesz
még erre az emberre is, pedig nem lehet különösebben kifinomult
ítélőképessége!
- De azért nem hiszem, hogy bármelyiküket is egy napon
lehetne említeni Gendzsivel - vetette ellene Imoto. - Valójában a
ma megcsodált fiatalemberek mind Gendzsi leszármazottai, és
sikerüknek kétségtelenül az a titka, hogy örököltek valamit az ő
varázsából és tehetségéből. És mit tudsz Jugiri-ról?
- Annyi bizonyos, hogy jó megjelenésű ember - mondta Ki no
Kami -, és ma egyetlen közéleti férfiút sem tisztelnek any-nyira,
mint őt. Niu hercegről is sokat beszélnek, ámbár egészen más
okból. A nők körül elért sikerei tették olyan híressé.
Bármennyire felkavarták is Ukifunét e távoli, már álomnak
tetsző világ visszhangjai, nem állhatta meg, hogy magában ne
mosolyogjon, amint a fiatalember - mit sem sejtve arról, hogy ő
kicsoda - sorra felvilágosítást nyújt hallgatóságának olyan
dolgokról, amelyekről ő, Ukifune, sokai avatottabb lenne beszélni.
Számos hasonló jellegű tájékoztatás után végre eltávozott a férfi.
így tehát Kaoru nem felejtette el őt; anyja bizonyára még

kevésbé. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy fölfedje kilétét. De

mi haszna lenne? Több fájdalmat okozna, mint örömet, ha
meglátnák, mi lett belőle. Különös érzés volt látni, amint a derék
apácák szorgalmasan festik a Ki no Kami által kért ruha selymét.
De Ukifune egy szót sem szólt.
- Szeretném, ha segítenél - mondta Imoto, és felé nyújtotta
az alsóruhát, amelyen éppen dolgozott. - Sokkal szebben be
szeged, mint én.
Ukifune iszonyodva visszahőkölt. Mentségül azt hangoztatta,
hogy nem érzi jól magát. Bár a munka sürgős volt, Imoto azonnal
félbehagyta, és Ukifune mellett termett.
- Ez éppen neked való anyag - jegyezte meg valaki, és
fölkapta a cseresznyeszövésű, skarlátpirossal bélelt szoknyát.
- Halálos kár téged szürkében járatni!
Ukifune költeménnyel válaszolt, amelyben azt kérdezte: vajon
azt gondolják-e, hogy a ringó szoknyák és a tarka ruha-ujjak
világa olyan drága számára, hogy holmi mintás ruha puszta
látására megsajdul a szíve saját szent köntöse miatt?!
Ukifunénak azonban eszébe jutott, hogy előbb-utóbb - lehet,
hogy csupán a halála után - Imoto és a többiek mindenképpen
rájönnek, hogy ki ő, és majd sértésnek, sőt gyalázatnak tartják,
hogy mindvégig folytatta ezt a komédiát.
Ukifune tétovázott, de végül is elszánta magát, és ezt mondta:
- Múltamból nagyon kevésre emlékszem, de valami okból
felkavar, ahogy látom, min dolgoztok. Halványan emlékeztet
valamire, de nem tudom megmondani, mire.
- Egyáltalán nem lepne meg - mondta Imoto -, ha rájönnék,
hogy sokkal többre emlékszel, mint sejteni engeded. Valóban úgy
hiszem, itt az ideje, hogy bizalmadba avass. E tarka szövetek
látása nem csupán benned ébreszt szomorú emlékeket. Nézd csak,
milyen rosszul szabtam ki ezt! Azért van ez, mert már rég nem
gyakoroltam. Ha élne a lányom, mindennap csinálgatnék ilyesmit.
Biztosan volt valaki, aki szeretett téged. Az én lányom a szemem
láttán halt meg, mégis sokáig úgy éreztem, nem távozott el, és
meg is találnám, ha tudnám, hol keressem. Ha a te
hozzátartozóidnak okuk volt is arra, hogy

holtnak higgyenek téged, nem lehettek benne biztosak, és

feltétlenül megpróbálták felkutatni, hová lettél!
- Egyik szülőm még élt - mondta Ukifune -, de hogy most
mi lehet vele . . .
Hangja elcsuklott, majd elfojtotta könnyeit, és így folytatta:
- Nem, nem igaz, hogy nem emlékszem, de olyan szörnyű
ségek történtek, hogy nem lehet beszélni róluk. Ne hidd, hogy
távol akarlak tartani magamtól. Szó sincs erről.
Amikor Kaoru visszatért az Udzsiban rendezett szertartásról,
úgy érezte, hogy ez a szívfacsaró história most már csakugyan
veget ért: magáért Ukifunéért már nem tehet többet. De nem
feledkezett meg róla, milyen ígéretet tett öccseivel kapcsolatban.
Egyikük most lett nagykorú - ennek a kincstárnál biztosított állást.
A másikat elhelyezte saját testőrezredében. A kisebb fiúk közül az
egyiket - ez sokkal jobb külsejű volt, mint a többiek, és valóban
egész csinos legénykének tetszett - felvette apródnak.
Egy eléggé szomorú, esős éjszakán, amikor a császárnő
lakosztálya jóformán kihalt volt, a szokásos csevegés közben
megemlítette, hogy a minap kint járt Udzsiban.
 - Sokat jártam oda egy időben - mondta -, és ezt kifogá
solták is. Lehet, hogy joggal. De valami különös, végzetszerű
kötelék hol ilyen, hol olyan módon, éveken át Udzsihoz fű
zött. Másrészt csupa olyan embert láttam magam körött, akik
az efféle dolgokban teljesen szabadon követték hajlamaikat, és
nem láttam be, miért legyek én az egyetlen kivétel. De mintha
valami átok ült volna azon a házon: gondolataimban a halál
lal és a pusztulással kapcsolódott egybe. Ráadásul a körülmé
nyeim is egyre nehezebbé tették, hogy ilyen utazásra vállal
kozzam, s így hónapokon át be sem tettem oda a lábamat.
Nemrég azonban egy szomorú kötelességem miatt ismét kény
telen voltam elmenni, és ahogy visszatekintettem mindarra,
ami ott lejátszódott, olyan komornak és félelmetesnek láttam
mindent, hogy úgy éreztem: Hacsi herceg szántszándékkal vá
lasztotta ezt a lakóhelyet, mert mindenkinek szívét, aki csak
megfordult ott, a túlvilági élet vigasza felé akarta fordítani.
A császárnőnek egyszeribe eszébe jutott, mit mesélt Szozu.

Nem csoda, hogy Kaoru így érez a szerencsétlenség színtere

láttán.
- Valóban úgy látszik, mintha valami gonosz szellem kísér
tene arrafelé - mondta a császárnő. - De pontosan milyen vé
get ért is az a lány, akit említettél?
Nem volt világos, megértette-e a császárnő, hogy itt két
szerencsétlenségről van szó, vagy csupán Agemakira gondol.
- Az az elhagyatott hely persze nagyon alkalmas arra, hogy
gonosz szellemek vadászterülete legyen - mondta Kaoru -, de
még így is nagyon nehéz megfejteni, mi történhetett.
Ezen a ponton azonban befejezettnek tekintette a témát. A
császárnő érezte, Kaoru zavarban van. mert látja, hogy ő máris
többet tud titkáról, mintsem gondolta volna, éppen ezért nem
akarta tovább faggatni. Őfelségét valójában főként azért érdekelte
ez az ügy, mivel Niut is érintette. Kétség sem fért hozzá, hogy
Kaoru ugyanarra a tragikus eseményre célzott, amely a múlt
évben annyira összetörte Niut. A császárnő és Kaoru számára
egyképpen kényes volt a téma. Noha őfelsége ekkor nem mondott
többet, változatlanul úgy érezte, hogy szólni kellene Kaorunak.
- Nagyon megrendítő volt, amit őkegyelmessége ma éjszaka
elmondott nekem Udzsiban tett múltkori látogatásáról -mesélte
később a császárnő Koszaisónak. - Már-már beszámoltam neki,
mit mesélt Szozu, de hát végül is nem lehetünk biztosak abban,
hogy ugyanarról a személyről van-e szó. Te éppen annyit tudsz a
dologról, mint én. Nem tudnád módját ejteni, hogy megemlítsd
neki? Természetesen szükségtelen elmondani az egész történetet,
de beszélgetés közben tudomására hozhatnád, hogy hallottál
valami olyasfélét, amit Szozu mondott el nekünk.
- Ha felséged nem tudja, hogyan hozza szóba - szólt Ko-szaiso
-, miért gondolja, hogy számomra ez könnyebb lenne? Nekem
igazán semmi közöm a dologhoz.
- Véleményem szerint azonban te mégis sokkal könnyebben
megteheted ezt, mint én - válaszolta a császárnő. - De ettől
eltekintve, vannak bizonyos személyes okaim is.. .
Koszaiso elmosolyodott magában, mert nagyon jól tudta,
mik ezek a személyes okok.* Ezek után nem tudta visszautasítani
a kérést. A legközelebbi alkalommal, amikor Kaoru meglátogatta,
Szozura terelte a szót, majd elejétől végig elmondta, mit hallott.
Kaoru, mihelyt felocsúdott első meglepetéséből és zavarából,
megértette, hogy a császárnő akkor feltett furcsa kérdéseire csak
az lehet a magyarázat, hogy ő is hallotta ezt a történetet. Akkor
pedig miért szakította félbe beszélgetésüket olyan feltűnő módon?
Nyilván azért, mert kínos volt számára, hogy megmutassa, milyen
jól ismeri az esetet, amelynek Kaoru még az említését is olyan
gondosan kerüli. Csak az volt különös, hogy bár mások
szemlátomást nála is jóval többet tudtak a dologról, ez mégsem
könnyítette meg a beszélgetést. Kétségtelen, hogy kezdettől fogva
értelmetlenség volt ebből ilyen titkot csinálni. Hiszen az emberek
az élőkkel kapcsolatos titkokat is csak ritkán őrzik meg, itt pedig
olyasvalakiről volt szó, akit halottnak véltek. Ennek ellenére
Kaoru nem tudta magát rászánni, hogy nyíltan bevallja, milyen
kapcsolata van az üggyel - még Koszaiso előtt sem, pedig őt
igazán régóta ismerte.
- Hallottam valakiről, aki ugyanilyen módon tűnt el - jegyezte
meg óvatosan. - Mi történt végül a lánnyal, akiről Szozu beszélt?
- Szozu a fővárosba jövet megszállt Onóban - folytatta a
tájékoztatást Koszaiso -, és apácává avatta. Azok, akik rátaláltak a
lányra, hallani sem akartak erről, még akkor sem, amikor pedig
még igen rossz állapotban volt. Nyilván nagyon szép lehet, és úgy
vélték, halálos kár lenne érte. A lány azonban ragaszkodott hozzá,
és amikor senki sem akadályozhatta meg, sikerült is rábeszélnie
Szozut.
A hely, az idő - minden pontosan egyezett. Kaoru nem is
kételkedett benne, hogy Ukifunéról van szó. De ha további
kérdéseket tesz fel, elárulja magát. Ámde mindenképp ki kell
derítenie az igazat. Miért ne menne el Onóba, hogy saját maga
járjon utána? Legszívesebben nyomban felkerekedett volna.
Ámbár bizonyára félremagyaráznák szándékát. Ráadásul Niu-nak
is fülébe juthat, márpedig nagyon valószínű, hogy abban

a pillanatban, mihelyt tudomást szerez róla, hogy Ukifune életben

van, megkísérli felújítani régi kapcsolatukat. Minden további
nélkül el tudta képzelni: Niu nem riadna vissza attól, hogy egy
apácát fogadalmának megszegésére bírjon. De az sem lehetetlen,
hogy máris tud a dologról, sőt, ez az egész történet, hogy Ukifune
apáca lett, talán nem egyéb, mint csel Niu részéről, mert meg
akarja akadályozni, hogy ő, Kaoru, találkozzék a lánnyal. Ha jól
meggondoljuk, töprengett Kaoru, ez csaknem bizonyosra vehető.
A császárnő nyilván azért nem akart erről beszélni, mert Niu
titoktartást fogadtatott vele, Ha ugyanis a felséges asszony
valóban hallotta ezt az érdekfeszítő történetet, nem is lett volna
természetes, hogy nem mondja el a fiának. Márpedig ha Ukifune
még most is Niu karmai között van,* ő, Kaoru, bármilyen
szenvedélyesen vágyik is látni a lányt, jobb, ha továbbra is
halottnak tekinti. Könnyen lehet, hogy időnként még eljut hozzá
egy-egy hír arról, hogy Ukifune él. De ez már csak olyan lesz,
mint az álom, mint vaiami túlvilági látomás. Jómaga mindenesetre
nem igyekszik újabb híreket szerezni Ukifunéról, még kevésbé
óhajtja kiragadni Niu keze közül. Ami pedig a császárnőt illeti,
őelőtte természetesen nem említi meg többé 2 dolgot. Ámbár ezen
a ponton ingadozott. Kétségtelenül érdekes lenne felderíteni a való
helyzetet! Amikor aztán néhány nappal később négyszemközt
maradt a császárnővel, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
újra föl ne vesse a dolgot.
- A minap hallottam azt a különös történetet, hogy a lány,
aki köztudomás szerint meghalt Udzsiban, tulajdonképpen csak
elvándorolt, és most idegeneknél él, valami elhagyatott, mesz-
szi vidéken. Megvallom, nem lepett meg a dolog. Mindig is
valószínűtlennek éreztem, hogy a lányban elegendő elszántság
lakozott volna az öngyilkosságra, s hogy úgy vessen véget éle
tének, amint mesélték. Most hallom, hogy állítólag megszállott
ság volt rajta, és ezt sokkal hihetőbbnek tartom.
Majd óvatosan megvallotta a lánnyal való kapcsolatát, de nagy
gonddal leplezte, milyen szerepet játszott Niu ebben a históriában,
és neheztelésnek nyoma sem látszott rajta.
- Mindenáron el szeretném kerülni, hogy Niu azt higgye,

lépéseket tettem a lánnyal való kapcsolat felvételére - mondta.

- Minden bizonnyal félreértené indítékaimat, éppen ezért nincs
szándékom tudomására hozni, hogy hallottam: életben van a
lány.
- Semmi egyebet nem tudok erről a dologról, csak amit nemrég
Szozutól hallottam - mondta a császárnő. - Akkor éppen nehéz
időket éltem át, s bizony nemigen figyeltem arra, mit is mesél.
Egyébként meggyőződésem, hogy Niu nem hallott a dologról,
magam pedig semmiképp nem is közölném vele, hiszen jól
tudom, mire vezetne ez. Valóban, még most is nagyon aggaszt az
életmódja. Mindenki tud viselt dolgairól, és az emberek már
egyáltalán nem úgy néznek rá, mint kellene.
Kaoru tudta, hogy a császárnő nem olyan ember, aki kibeszéli,
amit bizalmasan közöltek vele, s Így biztos volt abban, hogy
mindaz, amit mondott, nem jut tovább. Bosszantotta, hogy még
most sem tudja, merre van az az elhagyatott hely, ahol állítólag
Ukifune él. A legegyszerűbb útja az lett volna
- s az udvarnál sem futott volna híre ennek -, ha érintkezésbe
lép magával Szozuval. Kaorunak szokása volt, hogy minden
hónap nyolcadik napján különleges ájtatosságot végezzen a
gyógyító Buddha tiszteletére. Ebből a célból gyakran felkeres
te a Hieizanon levő főtemplomot. Mi sem egyszerűbb, mint
onnan eljutni Jogavába. El is határozta, hogy ezt fogja tenni,
és magával vitte a fiút, aki most apródként szolgált mellette.*
Ügy érezte, ha vele van, talán nem lesz olyan megrázó a talál
kozás, vagy legalábbis a lány arra hajlamosabb lesz, hogy
előtte megnyissa szívét. Nagy izgatottan kelt útra. De ugyan
akkor szörnyű sejtelmek kínozták. Mi lesz, ha fölfedezi, hogy
Ukifune csupán azért rejtőzött el azok közé a rejtélyes csuk-
lyások közé, mert takargatni akarja, hogy behódolt valami
újabb szerelemnek?!

TIZENHARMADIK FEJEZET
Az álmok hídja

A Hieizanon, a szokásos ájtatosságok végeztével, Kaoru még

külön is ajánlott fel szent képeket és könyveket. Másnap tovább
ment Jogavába. Látogatása teljesen váratlanul érte Szozut, ennek
ellenére kellő tisztelettel tudta fogadni. Kaoru a múltban igen
sokszor igénybe vette Szozu segítségét különböző szertartások és
ájtatosságok végzése kapcsán, de ekkor már egy ideje nem állt
bizalmas viszonyban a pappal. Az Első Hercegnő csodálatos
gyógyulása azonban meggyőzte arról, hogy az öreg pap rendkívüli
szellemi hatalommal rendelkezik, és mialatt Szozu a Palotában
tartózkodott, egyes hitbeli dolgok és tantételek ügyében többször
is kért tőle útbaigazítást. Bár Szozu nem szerette, ha zavarták, de
megtisztelésnek vette, hogy ilyen fontos közéleti személyiség
felkeresi őt magányában. Egy ideig beszélgettek, majd frissítőt
szolgáltak fel, s mihelyt a többi pap visszavonult, Kaoru
váratlanul megszólalt:
- Azt hiszem, ismered azokat, akik Onóban laknak.
- Ismerem - szólt Szozu -, rokonaim. Bizonyára azon
töprengsz, mi késztethette őket arra, hogy ott telepedjenek le. A
dolog úgy áll, hogy a fővárosban nincs házam, és amikor anyám
apáca lett, legjobbnak véltem, ha valahol itt helyezem el, ahol
könnyen elérhetem remetelakomból. Így ha este elindulok,
napkelte előtt már vissza is térhetek. Nagyon jó ez így.
- Persze, Ono csak az utóbbi időben vált ilyen elhagyatottá -
jegyezte meg Kaoru. - Ocsiba hercegnő idejében eléggé
közkedvelt hely volt. . .
Hirtelen elhallgatott, került egyet, és leült közvetlenül Szozu
mellé.
- Szeretnék valamit kérdezni tőled - szólt halkan. - Kissé
nehezemre esik szóba hozni az ügyet, mivel bizonyára nagyon
furcsállod, hogy ez a dolog egyáltalában érdekel engem. Nem
régiben azt hallottam, hogy egy régebbi ismerősöm most ott

lakik rokonaidnál Onóban. Nem tettem lépéseket, hogy kinyomozzam,

valóban így van-e, de egy idő múltán úgy értesültem, hogy az illető
valóban ott él, sőt a te tanítványod lett, és kezedbe tette le
önmegtartóztatási fogadalmát. Még egészen fiatal nő, és az anyja is él.
Engem azért érdekel a dolog, mert okkal feltételezem, hogy egyesek
azzal vádolnak: én rejtegetem ott a lányt, ahol most van.
Egyszóval a lány mégis előkelő és jelentékeny személy! Szo-zu meg is
állapította magában, hogy ő sosem hitte ennek az ellenkezőjét. Ráadásul
Kaoru úgy beszélt róla, amiből megállapíthatta, hogy ezek ketten valaha
igen bizalmas viszonyban voltak. Szozu pap volt ugyan, de világi
megfontolások még most is befolyásolták annyira, hogy nagyon
nyugtalanítsa az, amit tett; ezért, mielőtt válaszolt volna, némi
szünetet
tartott. Látszott, hogy Kaorunak igen jó értesülései vannak, s amíg nem
tudja, pontosan meddig is terjed tájékozottsága, nehéz a történtekkel
kapcsolatban úgy magyarázkodni, hogy kibújhasson a felelősség alól.
- Nem vagyok biztos benne, mire célzói - szólalt meg végre, hosszas
hallgatás után. - Valóban igaz, hogy egy teljesen idegen lány néhány
hónapja ott él rokonaimnál Onóban. Anyám és húgom, fogadalmához
híven, elment Hacuszéba, és hazafelé jövet megpihentek az omladozó
udzsi palotában. Éppen ott tartózkodtak, amikor üzentek értem, hogy
azonnal jöjjek. Anyám számára az utazás nagyon megerőltetőnek
bizonyult, és teljesen kimerült tőle. Amikor megérkeztem, furcsa
történettel fogadtak: közvetlen közelükben ráakadtak valakire, aki igen
siralmas állapotban volt. Kénytelen voltam későbbre halasztani anyám
kezelését, hogy tegyek valamit a lányért, akit megmentettek. Első
pillantásra az ember halottnak vélte volna, de közelebbi vizsgálódásnál
kiderült, hogy még lélegzik. Arra a következtetésre jutottam, hogy
nyilván halottnak hitték és otthagyták. Ilyesfajta tévedés korántsem
lehetetlen, hiszen hallottunk már olyat, hogy valaki eszméletlenségéből
ocsúdva rájött, hogy már kint fekszik a halottasházban. Elhívattam azokat
a tanítványaimat, akik a leginkább értenek a gyógyításhoz.
Felszólításomra munkához is láttak, s egyik varázsigét a

másik után próbálták ki. így jómagam teljesen az anyámért

mondott imáknak szentelhettem magam, hiszen - magas kora
miatt - felépülésére alig volt remény, de abban bíztam, legalább
megválthatom attól a gyötrelemtől, hogy otthonától messze,
idegenben haljon meg. Anyám érdekében tett erőfeszítésem
teljesen lefoglalt, és a még ott töltött idő alatt úgyszólván nem is
láttam az idegen lányt. Viszont annak alapján, amit másoktól
hallottam, az a nézet alakult ki bennem, hogy egy tengu* vagy
valamely fának a szelleme, esetleg más gonosz babonázta meg.
Sikerült a lányt magukkal vinniük Onó-ba, de három hónapon át
semmit sem változott az állapota, és az életnek csak kevés vagy
éppen semmi jelét nem mutatta. Húgom történetesen évekkel
ezelőtt elvesztette egyetlen lányát, aki körülbelül ilyen korban
járna, mint ez a teremtés. Kimondhatatlanul bánkódott a gyermeke
után, s hosszú időn át valósággal búskomorságban élt. Hogy
rátalált erre a szép lányra, mintha kicserélték volna. Az első
pillanattól kezdve meg volt győződve arról, hogy Kvannon
meghallgatta imáit, és ezt az idegent küldte gyermeke helyébe.
Félelem kínozta, hogy odaveszhet minden gondja, amit ráfordít,
éppen ezért egy idő múlva kénytelen voltam még egyszer lemenni
Onóba, hogy megnézzem, mit tehetek érdekében. További
szertartások és varázsigék segítségével szerencsére sikerült is
valamelyest visszahoznom az életbe. A lány azonban úgy érezte,
hogy a szellem, amely megszállta, még nem vesztette el teljesen
az erejét, és hogy mindaddig, amíg nem szakít a világi élettel, nem
tud teljesen megszabadulni befolyása alól, nem készülődhet
nyugodtan a jövendő életre. Könyörgése mélyen meghatott, de
mint papnak különben is nyilvánvaló kötelességem, hogy inkább
buzdítsam, mintsem visszatartsam azt, akit erre húz a szíve, és
igaz, hogy nekem tette le fogadalmát. El kell ismerned, az adott
körülmények között nem sejthettem, hogy kegyelmességeddel
meg kellene beszélnem a dolgot. Persze ha nem vették volna
elejét, hogy ez az egészében véve oly különös történet
kiszivárogjon, csakhamar híre futott volna a fővárosban, de a
húgom természetesen megakadályozta, hogy közismertté váljon.
Szigorú titoktartásra kötelezett mindenkit,

és ennyi hónap alatt egyetlen szó sem szivárgott ki a történetből.

Szozu valójában nem is tett mást, mint elismételte, amit Kaoru
már amúgy is hallott. Korábbi értesülései azonban pusztán
hallomásból eredtek, így csak félig győzték meg. Most, hogy
Szozu szájából hallhatta a történetet, habozás nélkül elfogadta, és
mikor felfogta, hogy az, akit halottnak hitt, nemcsak él, de itt van
a közelben, teljesen elvesztette önuralmát. Hajszál híja volt, hogy
össze nem omlott; Szozu jelenléte késztette arra, hogy uralkodjék
érzelmein, és úgy vélte, hogy külsőleg sikerült is közönyt
erőltetnie magára. Az öreg pap azonban világosan látta, milyen
hatása volt szavainak, és roppant kényelmetlenül érezte magát.
Kétségtelen, hogy Kaorut megfosztotta szerelmesétől, akihez
szenvedélyesen ragaszkodott, s ámbár ezt nem tudva és akarva
cselekedte, attól félt, hogy őkegyelmessége nehezen fog neki
megbocsátani.
- Az olyasfajta megszállottságot, amitől a lány szenvedett,
nem lehet elkerülni - szólt Szozu, és már nem is igyekezett
védekezni. - Ez minden esetben egy régebbi lét során történt
esemény következménye. Engem csupán az lep meg, hogy ilyen
állapotban sorsára hagyták. Az volt az érzésem, hogy igen jó
családból származhat.
- Ügy tudom, valami úton-módon rokonságban áll a császári
családdal - válaszolta Kaoru. - Egészen véletlenül ismerkedtem
meg vele, és csak nagy időközönként láttam. De ha a
körülményeit nézem, engem éppen úgy meglep, mint téged, hogy
hazátlanul bolyongott, amikor rátaláltak. Eltűnése idején úgy
hallottam, attól féltek, hogy a folyónak ment. Ez azonban csupán
egy volt a sok feltevés közül, és bizony végképp nem tudtam, mi
is történhetett valójában. Ami pedig azt illeti, hogy apácává
avattad, ezt a hírt örömmel hallom. Ha valóban véget akart vetni
életének, igen nagy bűn terheli lelkét, és helyes, hogy mindent
megtettél, amit csak tudtál, hogy könnyits a terhén. De nem én
vagyok az egyetlen érdekelt személy. Él az anyja, aki
szenvedélyesen szerette, és nagyon szeretném értesíteni arról, amit
hallottam. De nem tennék ilyen

természetű lépést, míg meg nem beszélem nővéreddel, mert félek,

rossz néven venné, hogy beavatkozom, hisz nyilván jó oka lehetett
rá, hogy annyi hónapon át titokban tartsa a dolgot. Viszont nem
tudom elviselni a gondolatot, hogy a lány anyja továbbra is
szomorúságban éljen, jóllehet olyan könnyen találkozhatnának . ..
Félek, nagy lesz a kérésem - tette hozzá Kaoru némi hallgatás után
-, de nem tudnál időt szakítani, hogy lemenj Onóba, és elintézd
helyettem ezt az ügyet? Mivel tudom, amit tudok, úgy érzem, nem
hagyhatom ennyiben a dolgot. Ez az egész eset bizonyos
szempontból mélyen érint, és bár kapcsolatom a lánnyal már nem
több áiomnál, csupán akkor tudnék megnyugodni, ha még
egyszer, utoljára, találkozhatnék vele, és a saját szájából
hallhatnám, mi történt valójában.
Szozu érezte, hogy nehéz elutasítani ezt a kérést. Utóvégre
nagy baj nem lehet belőle, hiszen a lány már végleg hátat fordított
a világnak. Ámbár eltöprengett azon, hogy néha még rég
felszentelt és buzgó jámborságú papok is később rádöbbentek,
hogy az érzésnek, amelyet - hitük szerint - gyökeresen kiirtottak
magukból, még mindig hatalma van fölöttük. A lány csak nemrég
szakadt el a világtól, s ha most szemtől szembe láthatja régi
szerelmesét, hogyan lehetne biztosra venni, nem kerül-e tévútra?
Ügy érezte, igen súlyos felelősséget vállal, ha segít létrehozni ezt
a találkozót.
A helyzet - enyhén szólva - cseppet sem volt számára kellemes.
- E pillanatban lehetetlen elmennem - mondta végül. - De a
jövő hónapban, ha akkor még óhajtod, hajlandó vagyok átadni
üzenetedet.
- Ez esetben pedig ezt a fiút fogom elküldeni! - mondta
Kaoru, és Ukifune öccsére mutatott, aki ott állt mellette. -Az ő
révén azonnal érintkezésbe léphetek vele. Igen közeli rokonok, és
ha adsz neki egy-két sort, s ebben jelzed, hogy valaki - nevet nem
kell említened - érdeklődött nálad a lány iránt, ez elegendő lesz.
- Őszintén szólva nem szívesen ártom magam ebbe a dologba
- mondta Szozu. - Amit tudtam, mindent elmondtam,

és nem értem, mi gátol meg abban, hogy a többit magad intézd.

Kaoru elmosolyodott.
- Tétovázásod csak azt mutatja, mennyire kevéssé ismersz
engem - mondta. - Merő véletlen, hogy magam is nem talárban és
papi ruhában járok. Már kora gyermekségem óta az volt a leghőbb
vágyam, hogy hátat fordítsak a világnak. Anyám azonban nagyon
ellenezte ezt a lépést, és mivel az életben csupán az én szerény
segítségemre támaszkodhatott, úgy éreztem, nem lenne helyes, ha
kitartanék szándékom mellett. E kötelék révén mindinkább
belebonyolódtam a közéleti szereplésbe, s ahogy rangban
emelkedtem, minden személyes szándékomtól függetlenül, máris
lehetetlenné vált, hogy vágyaimnak megfelelően éljek. Ez nagyon
fájt nekem, de nem volt más választásom, és idővel, akaratom
ellenére, otthon és az udvarnál is annyira belebonyolódtam egyre
növekvő kötelezettségeimbe, hogy attól félek, aligha van már
kilátásom arra, hogy valaha is teljesül óhajom. Ennek ellenére
nálam jobban még egy pap sem ügyelhetne arra, hogy hűségesen
teljesítse Buddha parancsait, már amennyire, szerény
lehetőségeimhez mérten,, "megismerhettem e parancsokat.
Teljesen tisztában vagyolJL azzal, hogy ebben az ügyben bármi
tapintatlanság förtelmes bűn lenne, tehát e tekintetben egyszer s
mindenkorra megnyugodhatsz. De nagyon sajnálom a lány anyját,
és nem lehet nyugtom, míg végére nem járok ennek a dolognak, és
engedélyt nem kapok arra, hogy felvilágosíthassam a történtekről.
Még bővebben is beszélt Szozunak a hitélettel kapcsolatos
tanulmányairól és törekvéseiről. Az öregember helyeslően
bólogatott, és most olyan beszélgetés indult meg köztük, melynek
során Szozu hitbeli kérdésekben számos homályos pontot
megvilágított Kaorunak.
Már későre járt, Kaoru azonban túlságosan nyugtalan és
felajzott volt, hogysem ott töltse az éjszakát, és már felállt, hogy
elbúcsúzzék, amikor Szozu - aki eddig ügyet se vetett a Kaoru
mellett álldogáló fiúra - hirtelen ráeszmélt, hogy mennyire csinos
a legényke, és gratulált Kaorunak, hogy ilyen kellemes külsejű
apródra tett szert.

- Erről jut eszembe - jegyezte meg Kaoru -, hogy egy le

vélkét akartál átadni ennek a fiúnak.
Szozu írt néhány sort és átnyújtotta.
- Gyere el néha, és tölts itt egy kis időt - fordult a helyes
fiúhoz. - Több okom van rá, mint gondolod, hogy érdeklődjem
irántad.*
A fiú csodálkozva nézett rá, de átvette a levelet, és Kaoru-val
együtt eltávozott. A hegy lábánál Kaoru nem engedte tömörülni
kíséretét, sőt meghagyta nekik, hogy igyekezzenek minél
kevesebb feltűnést kelteni.
Ono, így este, tökéletesen más volt, mint Udzsi. A zúgó folyó
helyett zöldellő, erdőborította hegyek nyúltak a messzeségbe, és
csupán a vizesárok fölött repdeső jánosbogárkák emlékeztettek
halványan a halászok fáklyáira a duzzasztónál -ez idézte fel
Ukifunéban a rég múlt napok emlékét. Csak bámult maga elé -
megszokta már, hogy minden este elnézze ezt a tengernyi zöldet.
Ekkor egy dombhajlatban lovasok bukkantak fel: nyilván valami
rangos ember számára igyekeztek szabaddá tenni az utat. Égő
fáklyával jöttek, s ahogy a láncban sorakozó, imbolygó fények hol
felvillantak, hol eltűntek a lombos ösvényen, csakhamar
fölkeltették az apácák figyelmét, és mind kicsődültek a ház elé.
- Ki lehet az? - kérdezték. - Annyi bizonyos, hogy valami
tekintélyes ember! Számold csak meg a fényeket!
- Talán csak nem a jobb kéz felőli tábornok? Imoto ma reggel
szárított tengeri moszatot* küldött fel Jogavába, és Szozu azt
válaszolta, hogy éppen kapóra jött, mert a tábornok úr
őkegyelmessége váratlanul megérkezett, és bizony nem tudták,
mivel kínálják meg.
- Ugye ő vette el a Második Hercegnőt? - kérdezte valaki.
Egyikük sem tudta pontosan, mi történik a nagyvilágban.
Líkifune nem volt ilyen bizonytalanságban. A sötétségben
felharsanó hangok közül már felismert egyet-egyet, hiszen akkor,
régen, de sokszor is hallotta visszhangozni az Udzsiba vezető
hegyi úton! Miért van az, hogy ezeknek az embereknek
beszédéből annyi hangsúly, annyi fordulat, szinte eltemetve

pihent emlékezetében? Igyekezett másra gondolni, és imába

mélyedt.
Kaorunak határozott szándéka volt, hogy megáll Onóban, és a
fiút egyenesen beküldi az apácákhoz. Jövet azonban olyan utat
választott, mely egyenesen Jogavába vitt. Az apácák talán már
hallottak is Szozunál tett látogatásáról, és ha most megáll, kilétét
nem titkolhatja el. Ezért elhatározta, hogy egyenesen hazamegy,
és csak másnap reggel küldi el a fiút néhány hűséges embere
kíséretében, akik régen gyakran megtették az utat Udzsiba.
- Fiam, emlékszel elhunyt nővéredre? - kérdezte, félre
vonva a legénykét. - Ha látnád, megismernéd-e? Alapos okom
van feltételezni, hogy halálhíre valami tévedés lehetett. De
jobb, ha mások egyelőte nem tudnak erről. Ezért is küldelek
téged, hogy megbizonyosodj, igaz-e, amit hallottam. Anyád
nak egy árva szót se szólj róla. Nem óhajtanám ok nélkül fel
izgatni. Ha nem ügyelünk, könnyen megeshet, hogy illetéktele
neknek is fülébe jut a dolog. Ha majd elérkezik az ideje, ter
mészetesen elmondjuk anyádnak is, hiszen az ő érdekében aka
rom kideríteni az igazságot.
A gyereknek ugyan sok fiú- és lánytestvére volt, de egyikükkel
sem törődött sokat, csupán azt a szép mostohanővérét szerette:
bármilyen fiatal volt is jómaga, érezte, hogy az a lány egészen
más, mint a többi testvére. Halálhíre nagyon megrendítette, éppen
ezért nagy örömmel töltötte el, amit most Kaorutól hallott. Arra
gondolt, hogy újra látni fogja Ukifunét, s ettől örömkönnyek
szöktek a szemébe; gyorsan letörölte, és felindultságtól eltorzult,
harsány és nyers hangon csupán egy szót tudott kiejteni:
- Igenis!
Kaoru még nem jutott el Onóba, amikor Jogavából már
megérkezett Szozu levele.
"Tegnap egy fiatalember üzenetet hozott a tábornok őke-
gyelmességétől - írta Szozu. - Úgy látom, hallott barátnőd
felszenteléséről, és most szeretné tudomására hozni, hogy ez a
lépése nyugtalansággal és aggodalommal tölti el. Sok minden van,
amit személyesen szeretnék elmondani a lánynak, de nem

látok lehetőséget arra, hogy a legközelebbi jövőben eljussak

Onóba."
Imotónak sejtelme sem volt arról, mi rejlik e levél mögött.
- Tudsz-e valami magyarázatot Szozu levelére? - kérdezte.
Ukifune elpirult. Egyrészt rémülettel töltötte el, hogy titka
most már hamarosan szóbeszéd tárgya lesz, másrészt látta,
mennyire bántja Imotót, hogy annyi hónapon át soha, egyetlen
szót nem ejtett semmi ilyesfajta kapcsolatáról. Lecsüggesztette
fejét, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy válaszoljon.
- Beszélj hát valamit erről! - esengett Imoto. - Olyan bol
dogtalanná tesz, hogy mindent eltitkolsz!
Javában esdekelt, amikor bejött valaki, és jelentette, hogy egy
legényke újabb levelet hozott Szozutól. Furcsa, hogy máris itt a
következő levél, de Imoto remélte, most világosság derül az
előbbire, ezért utasítást adott, hogy a küldöncöt nyomban-küldjék
hozzá. Meglepetésére egy pompás öltözékű, csinos apród lépdelt
az ablakához. Párnát adtak ki neki, és felszólították, foglaljon
helyet odakünn - ők majd beviszik a levelet.
- A főtisztelendő atya azt mondta, hogy senki másnak nem-
adhatom át, csak a húgának - tiltakozott a fiú.
Erre Imoto egészen közel jött a redőnyhöz, néhány szót váltott
a fiúval, majd saját kezűleg átvette a levelet.
- Ez neked szól - mondta Ukifunénak, s az nem is tagad
hatta, mert a levél "A novícia úrhölgynek" volt címezve;,
márpedig Onóban ez a címzés egyedül őrá vonatkozhatott..
Ámde nem vette át a levelet: elmenekült a hátsó szobába, resz
ketve borult heverőjére, és senki sem közelíthetett hozzá.
Imoto hiába tiltakozott e furcsa viselkedés ellen, s ezért - bár
igazán soha nem szokott tolakodó lenni - kénytelenségből
mégis felbontotta, és elolvasta a levelet.
"Ma nálam járt a tábornok őkegyelmessége, s ez alkalomból
utánad is érdeklődött - írta Szozu. - Elejétől végig elmeséltem
neki történetedet. Mondanom sem kell, hogy amikor letetted
kezembe fogadalmadat, én pedig buzdítottalak, hogy tarts ki
mostani visszavonult és magányos életed mellett, egyáltalán nem
sejtettem, hogy ilyen kapcsolat van közted és.őkegyelmessége
között. Ha ezt tudom, értésedre adtam volna, hogy

a lépés, amelyre készülsz, az adott körülmények között fölöttébb

kifogásolható. Amíg különböző kötelékek fűznek e világhoz, az
általad választott életforma nemhogy elősegítené megváltásodat,
de szerencsétlenségbe sodorhat.* Amint tudod, írva vagyon, hogy
mérhetetlen érdemnek számít már az is, ha valaki mindössze
egyetlen napot vagy éjszakát él apácaként. Éppen ezért azt
tanácsolom, fordítsd hasznodra a már biztosított előnyöket. Ami a
világi életbe való visszatérést illeti, ne gondold, hogy az ehhez
szükséges lépések megoldhatatlan nehézségekkel járnak. Mindezt
még megbeszéljük, amikor legközelebb Onóba megyek. Addig is
elküldöm hozzád ezt a fiatalembert, és biztos vagyok benne, hogy
ebben a dologban az ő véleménye teljesen megegyezik az
enyémmel."
Ukifune számára eléggé világos volt a levél, ellenben sok
olyasmit tartalmazott, amit Imoto nem volt képes megérteni.
- Kicsoda hát ez a fiú? - kérdezte. - Valóban itt az ideje,
hogy egyszer s mindenkorra véget vess ennek a rejtélyeskedés-
nek, és megmagyarázd, miről van itt szó!
A lány végre ráállt, hogy Imotóval együtt odébb mennek,
ahonnan láthatják a küldöncöt. Ukifune nyomban megismerte a
fiút. Eszébe jutott, hogy az Udzsiban töltött utolsó éjszakán öccse
is azok között volt, akikre nagy-nagy szeretettel gondolt - jóllehet
a fiú otthon mindig szörnyen vadnak, rakoncátlannak bizonyult.
Igazi kis haszontalan volt, de anyja egyetlen napig sem tudott
meglenni nélküle, és Udzsiba is gyakran magával hozta. Idővel
azonban sokat javult a fiú, és Ukifune nagyon megszerette, akár
az őt. Az utóbbi időben Kaoruról és a többiekről már hallott
híreket, anyjáról ellenben semmit sem tudott, és most egyszerre
felébredt benne a vágy, hogy halljon róla. Itt volt hát az alkalom -
de Ukifune nem élt vele: elfordult és zokogásban tört ki.
A fiúban volt valami nővére szépségéből.
- De hiszen ez az öcséd! Esküszöm, hogy az! - kiáltott fel
Imoto. - Bizonyára sok beszélnivalótok van egymással. Job
ban tennéd, ha beengednéd a függöny mögé!
Hogyan tehetné! Öccse halottnak véli. Jómaga már nem olyan,
mint volt: levágott hajjal, kámzsában mutatkozzék most

előtte? Nem, ezt nem bírná elviselni! De mi kifogást találjon? Egy

pillanatig tétovázott.
~ A világért sem szeretném, ha azt gondolná, hogy elfelejtettem
- mondta végül. - De semmi értelme, hogy beszélni próbáljak vele.
Tudom, hogy teljesen összeomlanék, és egy árva szó sem jönne ki
a számon. A tulajdon szemeddel láttad, milyen állapotban voltam
azon az éjszakán, amikor megmentettél. Felépültem, ez igaz, de
értelmem - magam sem tudom, hogyan magyarázhatnám meg -
valahogy megbicsaklott. Ha történik valami, mint nemrégiben Ki
no Kami látogatása, felfelvillan bennem valami emlék a múltból,
de egyébként teljes üresség van bennem. Magamtól semmire sem
tudok visszaemlékezni. Amikor Ki no Kami az udvarról beszélt,
halványan derengett bennem valami emlékezés. De amikor később
megpróbáltam rájönni, milyen emlékek támadtak bennem,
egyszeribe minden szertefoszlott. Van azonban egyetlen valaki,
akire szüntelen gondolok, amióta csak magamhoz tértem - valaki,
aki nagyon drága nekem.* Szörnyű, hogy még azt sem tudom,
életben van-e. De azt akarom, sohase tudja meg a világ, hogy nem
volt bátorságom meghalni. Ahogy megláttam ezt a fiút, akit kicsi
kora óta ismerek, kísértést érzek, hogy fölfedjem kilétemet - de
nem szabad engednem e gyengeségnek. Talán majd egyszer, ha
még életben lesz az, akiről beszélek, megkérem, hogy látogasson
meg. De az a férfi, akit Szozu említett, és mindenki más, hadd
higgye továbbra is, hogy meghaltam. Mondd meg, hogy tévednek:
nem az vagyok, akinek hisznek. Mondj, amit akarsz, csak küldd el
őket!
- Igazán nem tudom, hogyan képzeled ezt, és hogy szerinted
mit kellene mondanom! - tiltakozott Imoto. - Nem olyan könnyű
ez, mint gondolod. Szozu szent életű remete, de józan eszű ember,
és nem lehet kifizetni holmi mesével. Őkegyelmessége tudja,
hogy itt vagy, ilyen rangos embert pedig nem lehet elzavarni, mint
egy senkiházit.
A többi apáca is mind összesereglett, és kórusban korholták
Ukifunét, vagy éppen hízelgéssel próbálkoztak. Kitárták a
szárnyas ajtót, és egy elfüggönyzött heverőt húztak közvetlenül az
ajtó mellé. Ezután bevezették a futár-legénykét. Amit az fél-

füllel hallott, abból már tudta, hogy Ukifune ott van bent, de most,
hogy elérkezett a pillanat, amikor ismét hallhatja rég eltűnt
nővére hangját, félszeggé, gyámoltalanná vált.
- Szozu levelén kívül még egy másikat is hoztam - mondta. -
Amikor megkaptam, az illető mondta, hogy alkalmam lesz
beszélni a címzettel. . .
- Nagyon helyes, kedves, szép fiacskám! - mondta Imoto, és
megcirógatta a fiút. - Éppen itt van. De nem értjük, voltaképpen
miről is van szó. Mondd el te. A magadforma kis legénykét
bizonyára nem teszik meg futárnak, ha nem tud mindent a
dologról.
- Veled nem akarok beszélni - szólt a fiú -, és nem is maradok
tovább. Ö már nem szeret engem, különben nem bújna el előlem.
Kérlek, hadd adjam át a levelet, és már megyek is. Azt mondták,
senki másnak ne adjam.
- Természetesen - mondta Imoto, majd Ukifunéhoz fordult: -
Ugyan, ugyan! Bizony egy csöppet sem szép viselkedés ez. Más
emberfia is letette fogadalmát, de ezért még nem viselkedik ilyen
kellemetlenül.. .
A fiút szorosan a függöny elé tuszkolta. Ámbár szerzetesi
ruhájában, csuklyásan, úgy festett Ukifune, mint aki álöltö-zetet
visel,* a fiú mégis bárhol felismerte volna. Benyúlt a függönyök
között, és Ukifune felé csúsztatta a levelet.
- Azonnali választ kérnek! - szólt, s mert mélyen sértette
a lány viselkedése, alig várta, hogy távozhasson.
Imoto látta, hogy Ukifune ügyet sem vet a levélre, ezért
odalépett, felbontotta és kiterítette a lány elé. Az az ismerős
kézírás volt, és a papírt is ugyanaz a régi, különös illat itatta át. Az
apácák csupán messzebbről nézték, s bár keveset láttak az írásból,
a fegyelmezetlenebbek nem állhatták meg, hogy csodálattal és
elragadtatással fel ne kiáltsanak, amikor megpillantották a
kiterített levelet.
"Lépésedet szerintem semmilyen szempontból nem lehet
igazolni - hangzott a levél -, de Szozu iránt érzett tiszteletből nem
kívánok többet mondani e tárgyról. Természetesen vágyom arra,
hogy saját szádból halljam az utolsó szörnyű napok részletes
történetét. De szívem mélyén érzem, hogy helytelen

lenne, ha most találkoznánk. És ha magam is hibáztatom

magamat, mert kívánom ezt a találkozást, mennyivel inkább
hibáztatnának érte mások ..." A levél itt megszakadt.
"Bármennyire nem igaz ösvényt akartam is taposni a hegyek
között, vezérelj továbbra is igazságaiddal, ó, Törvény Mestere!"
így hangzott a levelét követő költemény. "Nem tudom, vajon
teljesen elfelejtetted-e már azt, aki levelemet átadja? - folytatódott
Kaoru levele. - Magam mellé vettem őt, hogy emlékeztessen
szerelmünkre."
Ha a levél mindössze néhány konvencionális, semmitmondó
üdvözlő és érdeklődő sorból áll, Ukifune ráfoghatta volna, hogy
másnak szól. így azonban nem tagadhatta, hogy valóban hozzá
intézték. Teljesen megbénította a gondolat, hogy a fiú
valószínűleg már meg is látta őt, tehát leomlott a gát múltja és új
élete között. Meg sem próbálta, hogy foglalkozzék a levéllel, csak
ült, ült és arcát tenyerébe temette. Imoto attól tartott, hogy ismét
rosszul lett: mellé lépett, hadd lássa, mi a baj.
- Valami választ kellene adnom a fiúnak, ugye? - kérdezte.
- Igen, de nem most - esedezett Ukifune. - Minden
összekuszálódott bennem, hiszen mindez már nagyon régen
történt. Egyszer majd - csak mint egy álom - feltámad még
emlékezetemben, de most nem tudom kihámozni az értelmét.
Később, ha már megnyugodtam, majd rájövök, és akkor fogom
tudni, hogy mit válaszoljak. Ámbár jobb, ha visszaviszi. Azt
hiszem, tévedés történt. Aligha nekem szól. - Össze sem hajtotta a
levelet, csak visszaadta Imotónak.
- Ejnye, ejnye! Csúnya dolog ez! - tiltakozott az apáca. -
Eiszomorit, hogy ilyen nyersen viselkedsz. Ha nem is törődsz
azzal, mit gondolnak rólad az emberek, legalább tekintettel
lehetnél a mi érzéseinkre. Mindnyájunkat szörnyű bajba sodorsz!
- Hagyjatok magamra! - sikoltotta Ukifune, és fejét a párnába
fúrta.
- Az a hosszan tartó betegség okczza ezt - magyarázta Imoto a
fiúnak. - Azóta sem tért magához teljesen. Most pedig, hogy
letette a fogadalmát, folyton attól retteg, hogy vala-

ki kinyomozza hollétét, és ráismer az apácaruhában. Mindnyájan

nagyon sajnáltuk, de persze nem tudtuk, voltaképpen mitől is fél.
Rettenetes arra gondolni, hogy mialatt itt ápoltuk,
őkegyelmességének sejtelme sem volt arról, mi lett vele.
Alázatosan kérem őkegyelmességét, bocsásson meg. Feltétlenül
mondd meg neki, hogy az utóbbi napokban nagyon rosszul volt
szegényke. Azt hiszem, felizgatták ezek az események.
Kétségtelen, hogy sokkal kuszáltabb, mint egyébként. Valójában
nem is fogja fel, amit az ember mond neki. . .
Valaki bejött, és megkérdezte a fiútól, nem óhajt-e valami
frissítőt. Ilyen helyen nem is lehetett nagyszabású lakomáról
gondoskodni, de egészen ízletes, ínyencnek való ebédet
készítettek. A fiúnak azonban nem volt kedve, hogy nekiüljön és
élvezze az elébe tálalt finom falatokat.
- Azt sem tudom, mit mondjak, amikor visszatérek! -
makogta. - Nem tudnád rávenni, hogy legalább egy-két sort írjon?
 - Igazad van. meg kellene tennie! - mondta Imoto, és újból
nekiállt, hogy rábeszélje Ukifunét, küldjön valami választ. De
semmire sem ment: ezúttal egy árva szót sem tudott kicsikarni
belőle.
- Helyedben azt tenném - tanácsolta Imoto a fiúnak -, hogy
hazamennek és megmondanám uramnak, milyen állapotban
találtam a lányt. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni.
Utóvégre mégsem a világ túlsó végén élünk. Fújhat a hegyi szél,
de előbb-utóbb biztosan újra el fogsz jönni.
Hiába minden, gondolta a fiú, rajta nem múlt a dolog.
Bizonyosra vette, Kaoru nem várja el tőle, hogy időtlen időkig itt
várakozzék. Mást nem tehet, mint hogy hazamegy. Sértve érezte
magát. Itt szemlátomást mindenkinek csak azért fő a feje, hogy
Kaoru mit fog gondolni, de arra senki sem gondol, milyen szörnyű
csapás az ő számára, hogy nővérének, akit annyira szeretett,
egyetlen szava sem volt hozzá.
Kaoru számára gyötrelmes volt a bizonytalanság, a fiú
küldetésének teljes csődje azonban súlyos csalódást jelentett. Nem
is tudta, mit gondoljon. Úgy vélte, együgyűség volna elhinni,
hogy a lány apáca lett, és teljesen visszavonult a világtól. Ha

Ukifune valóban Onóban él, csak valamelyik szeretője helyezhette

el ott, és időnként titokban éppen úgy meglátogatja, ahogy annak
idején - bizony elég ritkán - maga is el-eljárt hozzá Udzsiba.

ÖTÖDIK RÉSZ: A CSÖNAK ÚRNŐJE

Első fejezet:

9. old. Gendzsi fia volt ugyan, de mindenki azt hitte, hogy az

öreg
császáré, Gendzsi apjáé.
A világ szemében Gendzsi fia, a valóságban Kasivagié. Korát tekintve a
trónörökös és Niu közt állt.
10. old. Vagyis nem engedte, hogy a trónörökösnél annak valamelyik ágyasa
kiszorítsa.
Ez nem feleségétől, Kumoitól született, hanem Koremicu lányától. Jugiri
kapcsolatát Koremicu lányához lásd a harmadik rész harmadik
fejezetében.
12. old. To no Csudzso leányától.
13. old. Buddha fia, Rahula, akkor született, amikor szülei már hat éve
nem éltek
együtt. Családjának tagjai kételkedtek benne, hogy Buddha jogos utóda,
Rahula azonban ügyesen lecsillapította gyanakvásukat - amint erről több
írásos emlék beszámol, ha egymástól eltérő módon is.
Az asszonyi lét öt hátránya: legközelebbi életében az asszony
nem
lehet Brahma, Indra, Jama, uralkodó vagy Buddha. Következő inkarnációja
során. Az apja.
14. old. Az akasi hercegnő, Gendzsi lánya.
Kaoru körülbelül hatéves lehetett, amikor Gendzsi meghalt.
Jugiri.
Gendzsi száműzetése Szumába.
15. old. A leszpidézának.
A krizantémnak.
Kis vérfűét (poterium).
16. old. Csudzso úrhölgy.
A másik lehetősége az volt, hogy leteszi a buddhista szerzetesi
fogadalmat.
34 Muraszaki ***

530
17- old. Akár Gendzsi, akár Kasivagi fiának tekintjük, nem
számított a
császári család tagjának. Gendzsit a Minamoto-törzsbe vették
fel,
Kasivagi pedig a Fudzsivara-nemzetséghez tartozott. Jugiri
Gendzsi fia
volt, Kaorut pedig annak hitték.
18. old. Jugiri Kumoitól született lányai.
Az év elején lovas íjászversenyt szoktak rendezni, melyet a császár is
végignézett. Ezután a versenyzőket a jobb kéz vagy bal kéz felőli
miniszter
vendégelte meg.
19. old. Ega, vagyis a házzal szemközt; azokat ültetik így, akiket
azért
hívtak meg, hogy szórakoztassák a díszvendégeket.
A "keleti táncok" (Azuma Asobi) közül az egyiket. Nevének
jelentését
nem ismerjük. Kaorué.
Ja otome: népdal, amelynek ez a visszatérő sora: "Mennyi szűz, ó, én sok
szüzem!" Némelykor ezt énekelték a motomeko tánc kíséretéül, s így
Kaorunak megvolt rá az ürügye, hogy énekelje, habár kétségtelen célzást
jelentett Jugiri számos, még férjhez nem ment lányára.
A mondat itt nem érhetett véget. A fennmaradt szövegben egy-két szó
hiányzik a fejezet végéről.
Második fejezet: Kobai
20. old. Lásd a negyedik rész harmadik fejezetét.
Avatásukkor kapták meg.
21. old. Kobai fia második feleségétől.
Célzás arra, hogy szeretné megismerni Kobai lányait. A
Fudzsivara-
törzs istensége. Azt tartották róla, hogy megjelent a földön, és
elrendelte,
hogy a császár számára nem szabad más törasből választani feleséget.
Rjozen tette ezt Akikonomu kedvéért, aki nem a Fudzsivara-törzs-ből
származott.
24. old. Nagyjából a g-dúr skála, de fisz helyett f-fel.
Nem használta a pengetöt.
,,Ki másnak küldhetném e szilvagallyat, mint az én uramnak? Nála jobban
ugyan ki is magasztalhatja színét és illatát?" Ki no Tomono-ri
költeménye a
IX. és X. század fordulójáról.
25. old. Buddha halála után az első gyülekezet alkalmával tanítványa,
Ananda, aki Buddha mellett egészen jelentéktelen személy volt, olyan
mély hatást váltott ki, hogy egy pillanatra mindenki azt hitte, maga
Buddha tért vissza az életbe.
531
26. old. Oigimi, aki a trónörökös ágyasa lett.
27. old. Szocsi lányánál.
"Ha olyan lenne a szívem, hogy bármely virág illatának. . ."
Harmadik fejezet: A Bambusz folyó
30. old. Ebből a bevezetésből kiviláglik, hogy A Bambusz folyót Mura
szaki olyan időben írta, amikor nem volt nála a kézirat, és attól félt,
hogy cserbenhagyja az emlékezete.
Jobb kéz felőli miniszter volt. Az
akasi hercegnő.
31. old. Tamakacura, Gendzsi fogadott lánya lévén, Jugiri mostohanővé
rének számított. Ráadásul Kumoi, Jugiri felesége, To no Csudzso
lánya volt, azé a To no Csudzsoé, aki vér szerint apja Tamakacurá-
nak is.
34. old. Roku no Kimire gondol, Koremicu lányától született törvény
telen gyermekére.
Csudzso úrhölgy, To no Csudzso lánya, Tamakacura féltestvére volt.
Szuzaku exesászár.
35. old. Szójáték: iro a. m. "szín" és "szerelem",
"vidámság".
Tamakacurát Jugao szolgálója, Ukon nevelte fel vidéken, így
egé
szen fiatalon nem ismerhette Gendzsit.
Nem udvari ruhában.
36. old. "Látod, a szilvafa ágára eljött a fülemüle . . ." Lásd a
negyedik
rész negyedik fejezetét.
Kétféle hangnem volt: a rjo és a ricu. Nők általában csak az utóbbit
tanulták,
mivel úgy tartották, hogy ez jobban illik nemükhöz. Ö is ott volt a
függöny
mögött.
"Gazdag az én házam, mert három tetőgerendája van, amiként a lóhere is
három levelet hajt egy száron."
37. old. Lásd a harmadik rész ötödik fejezetét és a negyedik rész har
madik fejezetét.
Köntös, amelyet nők és fiatal fiúk viselnek.
Kizárólag nők által viselt alsóruha.
Amikor az újévi látogatások felerészét lebonyolították, az álarcos
táncosok
pihenőt tartottak egy épületnél, amelyet "itató istállónak" neveztek.
Az
egyik dal, amelyet énekelni szoktak, A Bambusz folyó
34*

532
volt - Kaoru és a többiek is ezt énekelték az imént. Kaoru azt akarja
mondani,
hogy még más meghívásnak is eleget kell tennie. Szótagírás, melyet a
nők
használtak.
38. old. Azazhogy úgy tekintette házukat, mint ahol csak rövid időre
áll meg az
ember. A barnás hajszín nem ismeretlen a japán nőknél.
40. old. A kisebbik lányé.
41. old. A Himegimi által viselt öltözéket "cseresznye"-
ruhának
nevezték.
Célzás a régi versre: "A legsötétebb cseresznyeszínre festem ruhámat,
hogy
mikor már lehullottak a virágok, legyen valami, ami rájuk emlékeztet."
Lovasversenyek után, ha az "ifjak csapata" nyert, megfújták a koreai
harsonát.
42. old. Szójáték: ucuru a. m. "gazdát cserél" és "elhervad".
Szójáték: migi a. m. "ifjak oldala" és "tópart".
A kislánynak a régi vers járt az eszében: "Bárcsak elég bő
lenne
ruhám ujja, hogy beboríthatnám az eget, s a szél többé nem
cibálhatná
kedvére a tavasz virágait!" Hogy Himegimit az excsászárhoz küldje.
43. old. A szülők gyermekeik iránt érzett szeretetét nevezik
kokoro no
jaminak, a szív sötétségének.
Ti, hogy Kaoru szerelmes Himegimibe.
44. old. Hogy felajánlja neki kisebbik lányát.
45. old. Nyár kezdete.
46. old. Tamakacurához.
Hogy Tamakacura a kisebbik lányát hozzáadná Kurodóhoz.
A csillagjósok szerint.
Higekuróval.
Az őrült asszonytól. Lásd a negyedik rész harmadik fejezetét.
47. old. A részvétet.
"Ha belehalok a szerelembe - bár a halál naponta körbejár a földön, és
nincs
benne semmi csodálnivaló -, férfiak ajkán mi más név fakadhatna, mint a
tiéd?" Fukajabu verse a X. századból.
48. old. Himegimivel.

535
49- old. Hogy Himegimit a császár mellé küldjék.
Egyik előző inkarnációja során történt valami, ami így rendeli.
Akikonomut és Csudzso úrhölgyet.
50. old. Csudzso úrhölgy Tamakacura nővére, tehát nagynénje Hime-
giminek.
51. old. Gendzsi jó barátja, Kobai, Tamakacura, Csudzso úrhölgy stb.
apja.
5a. old. Az álarcosok távozáskor ezt a dalt éneklik. Lásd a harmadik rész
ötödik
fejezetét.
Kaoru gúnyosan arra céloz, hogy nem a holdfény, hanem
Hime-
gimi jelenléte kápráztatta el Kurodót.
53. old. Lásd ugyanezt a fejezetet.
Természetesen csupán díszparavánjának függönyén át látta
Himegimit. Csudzso úrhölgy lányát.
54. old. Szó szerint: a karmSoesi eleve elrendeltnek.
55. old. Kurodo apjához.
Elmegy apácának.
Emlékszünk, hogy Rjozen már régóta szerelmes volt Tamakácurába.
Mivel Himegimit elküldte Rjozenhez.
56. old. A trónörökös rangjától.
Akikonomut és Csudzso úrhölgyet.
57. old. "Mintha a hitacsi jóshelyen mondták volna, ott, a Keleti Űt
végénél, oly
biztosan tudom, hogy végül találkozni fogunk." A Hitacsi tartományban,
Kasimában levő jóshelyen főként szerelmi ügyekben adtak tanácsot.
Ebben gyakorolta az írást.
58. old. Előléptetése alkalmából.
Gendzsi látogatásaira.
59. old. Himegimi iránt. Lásd a
következő fejezetet.
60. old. Kobai.
Kobai rendezte új hivataltársainak.
Kaoru.

534
Negyedik fejezet: A Híd Lánya
61. old. Szuzaku trónralépése után Kokiden (Gendzsi mostohaanyja)
megkísérelte, hogy Hacsi no Miját tegyék meg trónörökösnek Rjozen
helyett.
62. old. Apja, az öreg császár, halott volt, és fel kell tételeznünk,
hogy anyja sem
élt már.
63. old. Elmegy szerzetesnek.
A tényt, hogy a gyermek születése okozta az anya halálát. Primitív
közösségekben ilyen esetben nemegyszer elpusztítják a gyermeket.
65. old. Ki kellett találni írásjegyek jelentését, úgy, hogy az
írásjegyet félig
letakarták.
A Távol-Keleten, zenéről szólván, a "szomorú" és a "szép" egyértelmű
jelző.
A középkori Japánban az a babona élt, hogy szerencsétlenséget hoz, ha
valaki
tuskőre ír. Nem bizonyos azonban, hogy Muraszaki korában is létezett ez a
hiedelem.
67. old. Körülbelül tizenegy mérföldnyire Kiotótól.
69. old. Kotóa mindenféle húros hangszert értettek, tehát lantot
is. Rjozen
a maga lemondását a trónról összehasonlítja Hacsi hercegnek az
udvartól
való visszavonulásával. Elidegenedésüknek természetesen az volt az
oka,
hogy egy összeesküvés keretében Hacsit akarták Rjozen helyébe emelni.
71. old. Laikus testvér.
73. old. "Félre az útból!" vagy más kiáltással.
Célzás Szöszei pap versére a IX. század végéről.
Nagyjából: gisz, bé, dé, gisz.
75. old. A ház fala mentén (kívül) körben futó keskeny dobogón.
Kao Csang-kung, a santungbeli Lan-ling hercege, kénytelen volt álarcot
ölteni, valahányszor ütközetbe ment, mert nőies szépségétől ellenségei
inkább
erőre kaptak, nemhogy elijedtek volna. A rarjo tánc egyik változata
bemutatja
a herceget, amint a napot visszafordítja dél felé, hogy a kínai seregek
időt
nyerjenek, és legyőzzék a törököt. A herceg uralkodásának fénykora a
hatodik
század harmadik negyedére esett. A lant felső lapján levő két hangrést
félholdnak nevezik.
77. old. Kaoru kora udvaroncainak fellengzős stílusában beszél.

535
78. old. Nem arra használták a széket, hogy ráüljenek, hanem
nekitámaszkodtak.
79. old. Lásd a negyedik rész hetedik fejezetét.
Csikusi tartományban. Lásd később ugyanebben a fejezetben. Kobai.
80. old. Hacsi herceg távol van, a templomban.
81. old. Botankva Sohaku (1443-1527) ehhez a részhez fűzött
magyarázatában
elismeréssel adózik Muraszaki ügyességének, ahogy Kaoru önzését lefesti:
"Mindent, még az apró dolgokat is, összefüggésbe hozza saját
gondolataival
és érzéseivel."
Az udzsi híd őrző szelleme Hasihime, a híd lánya volt. Kaoru hozzá
hasonlítja
Agemakit.
82. old. Agemaki apját hasonlítja a Rűva-oszához, vagyis a Folyó Őré
hez. A folyó őrének kötelessége volt, hogy minden reggel
és este
oda-vissza végigjárja a folyót, és ellenőrizze a partot, a hidakat
stb.
84. old. A császári család tagjai engedély nélkül nem hagyhatták el
Kiotót.
85. old. Messzi környékről eljöttek az emberek, hogy megnézzék a
hálóval
történő halfogást.
Hogy ne ismerjék fel könnyen.
87. old. Ezen a hangszeren játszott Kozeri, a kisebbik lány.
90. old. Nem tudott volna áldozatot bemutatni, pedig a fiú tartozik
ezzel apja szellemének.
Rjozen legnagyobb lánya.
"Felsőbb" - azaz rangosabb emberekre, valakinek a gazdájára vonatkozó
holmik. Kasivagiéval.
91. old. Asszony számára nem volt illő, hogy lássák, amikor a szent
iratokat olvassa.
Ötödik fejezet: A tölgyfa tövében
92. old. Kvannon nagy szentélyéhez, Narától délkeletre.
Kiszen (IX. század) költeménye, melyben az udzsi és az usi
(""szerencsétlenség") szóval játszik.
536
A palotát Gendzsi építtette; itt laktak leszármazottai.
Játékosonként hat
zsetonnal játsszák. Ezeket kell átpöccinteni a tábla közepére helyezett
akadályon ("dombon").
93. old. Valószínűleg Kaoru fuvolázott. Minthogy valójában nem Gendzsi,
hanem Kasivagi fia volt, To no Csudzso unokájának számított.
94. old. Utalás arra, hogy szívesen fogadná látogatását.
Hogy Hacsi herceget mint muzsikust ünnepeljék.
A "folyóvízi zené"-t.
D-dúr, de cisz helyett C-vel.
Lásd a harmadik rész első fejezetét.
95. old. A herceg rokonai az uralkodóháznak abból a csoportjából ke
rültek ki, akik kegyvesztetté váltak a Gendzsi elleni összeesküvés
miatt.
Niut.
Szerették volna, ha bemutatják őket a hercegnőknek.
96. old. Nem várva meg Kaoru segítségét.
Lásd a negyedik rész hetedik fejezetét.
Csak azok juthatnak a Paradicsomba, akiket nem köt semmi emberi
ragaszkodás.
97. old. Szó szerint: "valamely karma szabja meg." Ha a karma szab
meg valamit, "valami lesz belőle". Pl. "ha a karma szab meg egy
házasságot" (tehát a feleket egyik előző életükben egyesítette), "va
lami történik", azaz a házasfeleknek gyermekeik születnek; egyéb
ként a házasság gyermektelen marad. Az ilyen kifejezések közkele
tűvé váltak, tehát nem kell szigorúan teológiai értelemben magya
rázni őket.
Szerelmes volt, amikor meghalt, s ez annyit jelent, hogy
bizonyosan
a pokolba került.
A halottért bemutatott áldozatokat.
Kiotó közelében.
Udzsi közelében.
99. old. Annak, aki szerzetesnek készül. A hangszeres zene
(kivéve a
kotót, a citerát) tilos volt szerzetesek számára. Druma Kinnara-radzsa
Szutra. Kozeri hangszere.
100. old. E hónap végén tartották. Az ország minden tájáról
összesereglett
erős férfiak vettek részt e versenyen. Kaoru tevékenysége
csupán a
szervezésre vonatkozott. Engedélyt kapott, hogy barátságot kössön
a
hercegnőkkel.

537
IOI. old. Anyjuk, aki meghalt már.
103. old. Vagyis a szerelemmel.
104. old. A reggeli harangszó hajnali három órakor szólalt meg. A lányok
persze a
lélekharang kongását hallották. Harangszóval segítették a halott
szellemét,
hogy a "közbenső állapot" ködös régióiban szerte ne foszoljék.

106. old. A templomban.

107. old. Gyász idején szürke papírra írtak.

109. old. ]amabusi, azaz egészen vad, emberkerülő hegyi

remete.
Gyászuk jeléül.
110. old. Szójátékot tartalmaz az oku ("megtelepedni") többféle
jelentésével.
112. old. Az éjszakát azzal szokta tölteni, hogy olvasgatott az öreg
herceg
társaságában.
Cellákat alakítanak ki maguknak, míg ott laknak a házban, hogy
könyörgéseket tartsanak az elhunytért.
115. old. Gyászuk jeléül.
116. old. Ha a környéken földcsuszamlás van, a sziklás part vastartalmú
földje
teljesen vörösre festi a folyó vizét.
117. old. Senki másnak nem írok, csak neked.
Kaoru arra céloz, hogy úgy illenék, ha Agemaki előbb némi kedvességgel
bátorítaná őt, és csak azután hozakodna elő azzal, hogy tegyen valamit
Kozeri
érdekében.
118. old. Hogy ne hagyják el Udzsit.
A kazura-hige "paróka-szakállas" kifejezésén sokat töprengtek a
szövegmagyarázók. Valószínűleg takazura-hige rövidítése, ami azt jelenti:
"az arc felső részén növő hajzat", ellentétben az állon növő szőrzettel.
Az
előkelőbbek csupán kis "császári szakállt" viseltek az álluk hegyén.
119. old. Hacsi herceg csupán upaszka volt, vagyis laikus, a régi népdal
viszont ezt mondja: "Jaj az upaszkáknak, akik a hegyekben veze
kelnek, mert tölgy alatt alszanak, és ágyuk a kemény föld."
A gyászhoz szorosan hozzátartozott a böjt.

538
121. old. Jugiri.
Amelyet Gendzsi építtetett.
Hatodik fejezet: Agemaki
123. old. Apjuk halálának évfordulójára.
124. old. Az oltár négy sarkára.
"Ha az élet fonalát bánatos gondolatok elmetszhetnék,
szövőszékén
nem szőttem volna az évekből ilyen hosszú szalagot." Isze úrhölgy
költeménye, 907-ből, melyet úrnőjének, Acoku császárnőnek
halálára
írt.
Furukoto, "régi szavak": utalások régi költeményekre. "Ha mint a
láncfonalak a szövőszéken, örökké el vagyunk választva egymástól,
milyen fonalra fűzzem napjaimat?"
128. old. Az akasi hercegnő, aki Gendzsi lánya volt, és ezért Kaoru
nővérének
hiszik. Njoszan apáca lett.
134. old. Célzás egy költeményre, amely így szól: "Olyan szokatlan
érzés
számomra ez a hajnali távozás, hogy attól félek, nem lelem az
utat az
elém táruló idegen világban." A kakas városi madárnak számított.
136. old. Vagyis úgy érezte, hogy utalás az A bojt című régi népdalra:
"Te bojtos
fürtű fiú, karnyújtásnyira, csupán karnyújtásnyira tőlem, aludni akartál
I De
én feléd hengeredtem, melléd hengeredtem és elértelek."
137. old. A szerelmes éjszakát követően küldött levélre. A
félgyász ruháját.
Kaorut és Kozerit.
142. old. Kaoru.
Szó szerint: "felhőből és ködből". Ben már utalt rá,
hogy a
háztartás anyagi forrásai veszedelmesen kiapadtak.
145. old. A gonosz szellem, amelyről azt tartották, megszállja a
lányokat, akik túl
sokáig élnek szűzen.
147. old. Ben bizalmasai. A "jóságos" jelzőt gúnyos értelemben használja.

539
148. old. Utalás a Kokinsuban található egyik szerelmes versre, melynek
költője ismeretlen.
Az új palotában, ahol Niu élt.
Azt remélte, rábeszélheti Kaorut, vigye el Udzsiba.
149. old. Egyfajta virág neve.
150. old. Ősszel és tavasszal, napéjegyenlőség idején, egy-egy hétig
tartották.
Ámbár buddhista ünnep, Indiában és Kínában ismeretlen.
151. old. Az asszony azt gondolja, hogy Kaoru most már Kozerinek
udvarol.

152. old. Bent nem avatták be a titokba, s így azt hiszi, Kaorut engedi
be.
153. old. Kaoru haragjában úgy tesz, mint aki feltételezi: Agemaki azért
háborodott fel, mert Niut Kozerihez küldte, nem pedig hozzá.
154. old. Ezt tartják a jamadorkól, a rézfácánról.
155. old. "Most, hogy új arám, aki üde, mint a zsenge fűszál, karomon
nyugtatta
fejét, egyetlen éjszakát sem akarok elmulasztani. . ." Man-josu, 2542.
Ismeretlen szerzőtől. A Kokin Rokudzsóban Curajukinak tulajdonítják.
"Másnap reggeli levél"-nek.
156. old. Ez volt a sión: barnásvörös ruha, halványzöld béléssel. Az ud
var hagyományos eljegyzési szertartásai közé tartozott, hogy a reg
geli levelet hozó küldöncnek ilyen ajándékot adtak.
159. old. Díszítő sorközök nélkül.
Njoszan ugyanis apáca volt.
162. old. Vagyis Kaoruhoz, a köznemeshez, aki nem tagja a császári
családnak.
164. old. Szégyennek tartották, ha valaki vidéken élt.
165. old. Kaoru.
166. old. Hatodik lányát, Roku no Kimit.
167. old. Az "őszi levelek megtekintésére". Ennek a kirándulásnak,
császári
hercegről lévén szó, félhivatalos jellege volt.

540
168. old. Két csillag: azt tartják róluk, hogy évente csak
egyszer
találkoznak. Kozerihez.
170. old. A költemény Kozeri sorsának hullámhegyeire és völgyeire utal.
Hacsi
herceg.
171. old. A költemény azt a reményt fejezi ki, hogy Kozeri nem nagyon
boldogtalan.
173. old. Akit azért küldtek el a juharlevél-néző kirándulásra, hogy
tartsa szemmel Niut.
Az új palotában, ahol a császárnőnek magánlakosztálya volt.
174. old. Az Isze monogatari negyvenkilencedik epizódja.
175. old. Az Iszei történetekben szereplő hölgy válasza ugyanis
egyáltalán nem
volt elutasító.
178. old. Ügy vélték, hogy "megszállottság" okozza a betegséget, s hitük
szerint a megszálló szellemtől meg lehetett szabadulni azáltal, ha a be
teget elszállították. Ugyanezt a kezelést mi "levegőváltozásnak" ne
vezzük.
179. old. "Ez a nappali szunyókálás, amelytől drága anyám úgy óv, azért
jön rám (ó, ha tudnál), mert a boldogtalanságtól nem alszom éjjel."
Ismeretlen költő verse a Suisuból.
Muraszaki természetesen azt akarja mondani, hogy Agemaki túlzottan
tragikusnak látja húga helyzetét.
180. old. "Az istentelen hónap (tizedik hónap) minden esője nem áztatta
át annyira ruhám ujját, mint ez a végigsírt óra."
184. old. A Hokkekjót a tizenkét pap felváltva olvasta.
Szanszkrit varázsigét.
185. old. Ez abban áll, hogy helységről helységre járva köszöntenek
mindenkit,
akivel csak találkoznak - így tisztelegnek a minden emberben meglévő
Buddha-lénynek. A szertartás a Hokkekjo XX. fejezetén alapszik. Kínában
azonban az eretnek szankaj szekta gyakorlatához tartozott, ezért ott
betiltották.
Nem úgy, mint Sonjo apát (IX. század), aki olyan szent életű ember volt,
hogy ezen szertartás során még a leghevesebb záporban sem ázott, meg
köntöse. (Pedig ő érte el a legnagyobb teljesítményt, mert összesen 167
800
ember előtt alázta meg magát.)

541
Ekomon: számos változata volt, de leginkább azt alkalmazták, amely
ezekkel a szavakkal végződött: "Bárcsak eljuthatnánk, de
minden
más teremtmény is - éljen bármely világban - rátalálhatna Buddha
útjára!"
Kozeri helyett Ben mondta el a költeményt Kaorunak.
186. old. Kaoru.
187. old. Tojo-akari: vigalom, mely az őszi ünnepi szertartások végét
jelezte.
A napraforgóra céloz; farsang napjának ünnepén ezt tűzték a hajukba.
190. old. Célzás Amida Paradicsomára; hite szerint ott van Agemaki lelke.
Szójáték a szumu "lakni" és szumu "felhőtlen, tiszta" szóval. Életét
adta, hogy
meghallhassa a Mulandóság Himnuszának második felét.
Hetedik fejezet: A zsenge páfrány
196. old. Akárcsak Hacsi hercegért.
Inkább a kínai íráshoz, a buddhista szövegeknél használatos szögletes,
különálló írásjegyekhez szokott. Főként Niu levelei láttán.
199. old. A regény szövegmagyarázói nem tudták megfejteni ezt a célzást.
202. old. Amikor Agemaki helyett váratlanul Kozerivel maradt kettesben.
Az Iszei
történetekből.
207. old. Gendzsi régi palotája; Niu itt helyezte el Kozerit.
208. old. "Az elhagyott ház cseresznyevirága, messzi, túl a nádason - a
könnyű
szélben földre hull gyászolatlanul." Ekei Hősi verse, a X. század
végéről.
Kaoru természetesen az udzsi házra gondol.
Nyolcadik fejezet: A fagyöngy
211. old. Niu nővére.
Ez alatt az idő alatt a lélek két inkarnáció között, "közbenső
állapotban" van.
212. old. Nagyon csodálták a fehér krizantém hervadáskor mutatkozó
színárnyalatát.

542
213. old. Célzás Agemakival való kapcsolatára.
Niu testvére. Róla nem tudunk. Kaoru.
215. old. Jugirival.
217. old. Akkor ugyanis már a férje lesz Roku no Kiminek.
222. old. Hogy Kozerit elhamarkodottan kiszolgáltatta Niunak. Arra
utal, hogy Kozeri örökölte Agemaki minden szépségét.
224. old. "Elhagyatott a falu, de a magány nem sebezhet úgy, mint e
zajló világban
kapott tördöfések." Kokinsu, ismeretlen költő verse. Aki még Udzsiban él.
225. old. Hogy megtartsa eljegyzését Roku no Kimivel. Az esküvői
szertartásokat
csak a házasság megtörténte után a harmadik éjszakán tartották meg.
226. old. Ha egy nő egyedül néz a holdba, elveszti szépségét, és
fiatalon meghal.
Egyes szövegmagyarázók szerint a "kedvezőbb hatást" Kurodóra kell
vonatkoztatni, mások szerint viszont Niu Kozeri szemében kívánta
enyhíteni
a helyzetet.
228. old. Kaoru.
Niu.
230. old. Mihelyt trónörökös lesz.
231. old. A "másnap reggeli levél" vivőjét első alkalommal drága
ajándékokkal
jutalmazták.
Jugiri második számú élettársa, Ocsiba gyermekévé fogadta Roku no Kimit,
aki Jugirinak egyik egyszerű származású ágyasától született.
233. old. Ha nyugtalan lelkiállapotban hal meg, nem juthat a Paradi
csomba.
Hogy előkészítse az esküvői szertartást, amelyet a házasság létrejötte
után
harmadnap tartottak meg.
234. old. Hosszú, szűk női ruhát.
Régebbi időkből származó elbeszélések (például "Az odvas fa", az
Vcubo monogatari) legnagyobb részét lakomák, lakodalmak* hangver
senyek stb. leírása töltötte meg. .-.•...;

543
235- old. Lányával, a Második Hercegnővel kapcsolatban.
238. old. Hacsi herceg halálának évfordulója.
Ha tudomására jut Kozerinek, ő is el akart volna menni.
239. old. Ha újra kettesben maradna Kaoruval.
245. old. ,,Ha úgyis vége szerelmünknek, akkor inkább megelőzlek; mert
oly
kevéssé bízom benned, hogy már hidegségednek sem hiszek." Kok'n
Rokudzso (Zoku Kokká Daikvan 32. 974.).
246. old. Kívül sárga, belül zöldeskék. Roku
no Kiminek.
248. old. A fülkében.
Szójáték a Kozeri által használt oszan = "nyomkodni" (masszírozni)
szóval;
Kaoru válaszában oszan a. m. "elnyomni" (az érzéseket).
250. old. A kertben levő mesterséges domb.
Agemakiét.
Aki a szerelem kínjától meg akart szabadulni, a szeretett lány képmását
szent
folyóba dobta. Ha az isten "elfogadta" a képmást, a szerelmes "feledni"
tudott.
251. old. Ezt a célzást nem sikerült megfejteni.
HATODIK RÉSZ: AZ ÁLMOK HÍDJA
Nyolcadik fejezet: A fagyöngy (folytatás)
257. old. Az Agemakiért való gyász jeléül.
Ben no Kimi szerzetesi fogadalmára vonatkozóan lásd az ötödik rész
hetedik
fejezetét. Agemaki halála. Kozerivel és Niuval.
258. old. Mármint Kozeri és Niu házasságából.
Most, hogy Kozerinek vetélytársnője támadt Roku no Kimi személyében.
Agemaki halálának évfordulója.
260. old. Agemaki halála. Kozeri bajai Niuval. Apáca.
A név annyit jelent, mint "ringó csónak".
544
2Ö2. old. Ben költeménye arra céloz, hogy őt és Kaorut Agemaki
halála fölött
érzett közös bánatuk hozta össsze. Vagyis Kaoru palotájából.
A határtalan szomorúság jelképe. Célzás a Kokinsuban található egyik
költeményre, mely a hegycsúcsokon ülő, "soha el nem oszló" ködről beszél.
264. old. Szójáték: No ni izu a. m. "felmagzik" és "megmutat".
Lásd az ötödik rész negyedik fejezetét.
Szójáték: aki a. m. "ősz" és "jóllakottság". Célzás arra, hogy Niu most
már
Roku no Kimit szereti.
,,. . . szomorú az ősz." Célzás a Kokinsu egyik versére. A fehér
krizantémot különösen akkor csodálták, amikor szirmai
aranybarnává
színeződtek.
"Ne gondold, hogy minden virág közül ezt szeretem a legjobban, de ha ez
elhervadt, nincsen több virág." Jüan Csen (meghalt 832-ben) verse.
Több történet is szól róla, hogy a kínai lantművész, Lien Cseng-vu
szelleme
miként jelent meg Japánban.
265. old. B, cisz, d, e, fisz, gisz, a.
"Az iszei tó partján, a tiszta öbölben, kagylót akarok gyűjteni. . ."
267. old. Anyját elvesztette.
268. old. Annak jeléül, hogy a gyermeket elismeri unokájának.
269. old. Vagyis nem a császári család egyik tagjával.
Njoszant, Kaoru anyját. Szintén
Szuzaku excsászár lánya.
270. old. Anyai nagybátyja.
A gyermek születése után.
272. old. Lásd az ötödik rész második fejezetét.
273. old. Lásd a negyedik rész kilencedik fejezetét. A
fuvolán.
Ugyanis amit a császár nem ivott meg, át kellett öntenie egy
cseréptartályba.
274. old. Célzás a saját házasságára.
Egy régi népdalt.
Lásd a második rész első fejezetét.

545
1JJ. old. Rózsaszín ruha, kék béléssel.
279. old. A kilencedik században élt kínai költőnek, Po Csü-jinek Ének az
örök
bánatról című művéből.
Kilencedik fejezet: A keleti ház
281. old. Célzás a Kokinsuhan található egyik költeményre. A Csikuba-
hegy Hitacsiban volt, ahol Ukifune nevelkedett.
Ámbár valójában Hacsi herceg lánya volt, Hitacsi helytartójának lányaként
nevelték fel.
Akkor pedig, az illendőség szabályainak megsértése nélkül, ágyasává
fogadhatja Ukifunét.
282. old. Hatvannapos időszakok ötvenhetedik napjának éjszakáján tar
tották. Taoista szokás volt ez, mely a buddhizmusba is átkerült. A
kapcsolatos szertartás során szerepelt a három majom - "ne láss, ne
szólj, ne hallj!" - ismert figurája.
292. old. Az asszony unokatestvére volt Kozeri anyjának.
295. old. Niu is kénytelen volt feleségül venni Roku no Kimit.
298. old. Niuval.
299. old. Lásd az ötödik rész nyolcadik fejezetét.
Vagyis Ukifune.
Kozeri megkísérli, hogy átjátssza Kaorut Ukifunénak, ahogy Agemaki
megpróbálta átjátszani Kozerinek. Lásd az ötödik rész hatodik fejezetét.
Szobor; ehhez dörzsölőzik a sintoizmus hivője, hogy bűneit átvigye rá.
300. old. Az egész részletet át- meg átszövik költői utalások, de magya
rázatuk itt igen bonyolult lenne.
A Szaddharmapundarika huszonharmadik fejezete: "Aki ezt a fejezetet
elfogadja, örvendezik rajta és dicsőíti, annak szájából szálljon a kék
lótuszvirág illata, és bőrének minden pórusából áradjon a Bikafej-
hegységben
termett szantálfa illata."
301. old. Feleségére, a Második Hercegnőre gondol. A
nők nem juthattak be Amida Paradicsomába.
302. old. Kézzel, mert az ökrök kint maradtak.
35 Muraszaki ***

546
303. old. Ennél a játéknál letakarták valamely kínai
költemény rímelő
szavait, és ki kellett őket találni.
304. old. Szerencsés nap.
A kilencedik hónap buddhista tabu volt, a tizedik hónap
pedig a
sintoisták szerint számított tilalmas időnek. Az ajtón, amely a nyugati
szárnyba vezetett.
305. old. Mármint hogy Niu mindjárt visszatér Kozeri lakosztályába.
313. old. Szerintük így tesz a mókus.
316. old. Niuval és Kozerivel.
317. old. Leszpidéza.
"Mert féltette, hogy elhervad kezemben, még arról a szál
hagiról
sem feledkezett meg a harmat, amelyet már leszedtem."
Vagyis: ha tudta volna, hogy Ukifune Hacsi herceg lánya.
A Mijagi-no (szó szerint: ,,a palota falainak mezője")
híres volt
hagi járói.
319. old. Szeretné elhagyni a világot, azaz kolostorba kíván
menni.
Agemaki halálának évfordulója táján.
320. old. Ukifune. Lásd az ötödik rész nyolcadik fejezetét.
321. old. Az igái öregasszonyok híresek voltak az effajta
közvetítői
szereplésükről.
324. old. A ház körül körbefutó keskeny dobogó.
Utalás egy költeményre, mely arról szól, hogy valaki ázva-fázva várakozik
az
Okumaro melletti azonói gázlónál (Manjosu, 265). "Keleti Ház": célzás
Ukifune Hitacsiban töltött éveire, de arra is, hogy szolgái keleti
tájszólással
beszélnek. Ugyanakkor utal A Keleti Ház (Azumaja) című népdalra, mely
arról szól, hogy egy hölgy kizárja szerelmesét az esőbe.
325. old. A kilencedik hónapban esedékes buddhista ünnepi
szertartások
idején nem volt szerencsés dolog szerelmi viszonyt kezdeni.
326. old. A főváros kilencedik (legdélibb) kerületébe.
329. old. A császárral.

547
330. old. Vagyis ő, aki nem rokona a hercegnek.
A keleti citerát (azuma koto) Jamato-kotónak, vagyis Közép-Japánból
eredő citerának is nevezték; a japán költészetet pedig szemben a
kínaival, Jamato-kotobának. Szerzője Aricura a X. századból.
"Egy hölgy ül a lugasban, akit senki sem kíván meg, akár a legyezőt,
mikor
eljön az ősz"; vagyis félredobták, mint a legyezőt, amikor a nyári
forróság
elmúlt.
331. old. A ház kétszer is megváltozott: először Agemaki halálával,
majd pedig
akkor amikor újjáépítették. "A hold azonban úgy süt, mint régen" - ez
Kaorura vonatkozik. A költemény tehát szemrehányást tartalmaz merthogy
Kaoru elfogadta Ukifinét Agemaki helyett. Udzsi a. m. "szomorú".
Tizedik fejezet: Ukifune
332. old. Célzás egy költeményre: "Ha igazán szerettél volna, eljössz
hozzám -
kivéve, ha maguk az istenek akadályoznak meg benne." Azt akarja
mondani,
hogy ember fel nem tartóztathatta volna.
333. old. Először úgy került oda, hogy Hacsi herceggel tanulmányozza
a
buddhista tanokat. Hogy Kaoruhoz menjen feleségül.
334. old. A szálak végét nem dolgozták el, hanem szabadon csüngtek alá.
335. old. A levelet természetesen Ukifune írta.
Ukon írta Tajunak.
Hogy tolmácsolják jókívánságaikat.
336. old. Ezeket a pálcikákat az év első nyúl-napján a démonok
kiűzésével
kapcsolatos szertartás során használták.
337. old. Ide vonulhat vissza az, aki huzamosabb időn át vallásos
elragadtatásban
óhajt maradni.
338. old. Jugirinak.
342. old. Kaoru.
A második hónap első napján.
343. old. Niut.
}5*

548
344- old. A kocsi, amellyel Ukifune anyja érkezik, hogy elvigye a
lányt.
347. old. Niu egyik kísérője.
Szó szerint: előbbi inkarnációjuk karmá)ánák rendelése volt.
Tilalom.
348. old. Menjen a városba, és mondja meg, hogy Niu egy hegyi
templomban tartózkodik.
349. old. Olyan álma, amely attól óvja, hogy közeli rokonaival
találkozzék.
350. old. Ők még azt hitték, Kaoru a látogató, és hogy eltitkolták
előtte a
készülő zarándoklatot.
Rituális okokból ilyen körülmények között nem lehetett
zarándoklatra menni.
351. old. Jugiri lánya; ő Niu másik élettársa. Azaz: a
szerelem még ennél is bizonytalanabb.
352. old. Jugiritól.
353. old. A császárnő, Jugiri stb.
Azaz: "Ha elég jelentékeny személyiség lennék ahhoz, hogy
nyíltan
elismerjem."
354. old. Elmenni Kaoruval.
355. old. Roku no Kimi baráti köre szerint.
Kaorut.
Szó szerint: kapcsolatok a karma rendelése.
356. old. Niu nyilván írt a császárnőnek, és betegségével
mentette ki
magát.
357. old. Fekete sapka, amelynek tetejét oldalt lehajtották. Egészsége
érdekében.

360. old. Lásd az ötödik rész harmadik fejezetét. A

Császári Palotában jelölték ki számára.
361. old. Célzás egy régi költeményre: ,,Ma éjszaka is, fekhelyén félig
kiterítve
köntösét, vajon várni fog-e rám az udzsi Híd Lánya?" Amikor őt
választotta a
Második Hercegnő férjéül.
365. old. Tokikata.

549
366. old. Lefordíthatatlan költemény, amelynek értelme a mádon szó
két
jelentésétől függ: I. utat téveszteni, 2. őrülten szerelmesnek
lenni. ". .. de
türelmetlenül vártam, hogy lássalak, ezért gyalog jöttem a
hegyeken
át." Manjosu, 2425. (XI. könyv). A költeménynek azonban több más
változata is van.
A "levegőben" lenni annyit jelent, mint "két szék között a pad alá"
kerülni.
Niu nővére, aki még nem ment férjhez.
368. old. "Ha nem láthatlak, úgy érzem magam, mint az anyám tenyésztette
selyemhernyó, mely gubójába van zárva." Hitomaro verse, Suisu, 895.
370. old. A szokásos szójáték az Udzsi és usi szóval; ez utóbbi annyit
jelent, hogy
"szerencsétlen".
"Oly simán siklik a csónak, hogy ha alámerülne a hullámokba, egyetlen
habfodor sem jelezné, merre eveztünk." Sincsokusu, 941.
372. old. Célzás Komacsi egy híres költeményére.
Akinek terhes asszonnyal kapcsolata van, nem léphet be a
templomba. Saját magáról beszél így, harmadik személyben.
373. old. A dajka arra gondolt, hogy Ukifune esetleg várandós, az a tény
azonban,
hogy havibaja miatt nem mehetett Isimajába, megcáfolta ezt a feltevést.
374. old. Apáca.
376. old. Egy szent folyóban.
Lásd az ötödik rész nyolcadik fejezetét. Ukifune arra gondol,
hiába
küzdött, hogy a szerelem kínjától megszabaduljon. Kisebbik lányának
lebetegedése előtt.
Célzás egy régi dalra: "Fújjál, szél, kedves szél, és súgd meg anyámnak,
hogy
Take-uba vittek, a helytartó házába, Take-uba, amely a világ végén van."
Take-e Ecsizen tartományban feküdt.
377. old. Eléggé elavult kifejezést használ, gúnyos értelemben.
Niu csatlósa.
A császárnő szató)a (magánlakás), szemben hivatalos lakásával, amely a
Császári Palotában volt. Magánlakosztályát Gendzsitől örökölte. Az új
palota
egyik szárnyában Jugiri lakott.
380. old. Vagyis az új palotában.

550
382. old. Kokinsu, 1093.
383. old. Amikor letelt a helytartó megbízásának ideje.
Ukon anyja.
384. old. A Niu által bérelt ház már a harmadik hónap huszonnyolcadik
napján
rendelkezésre állt, Kaorué pedig a negyedik hónap tizedikén.

386. old. Szó szerint: "mondattam"; ami azt jelzi, hogy Udonerit nem
engedték be
Kaoru színe elé.
387. old. Niuval, ha megismételné látogatását. Niu
és Kaoru kísérőire gondol.
Akik vízbe ölték magukat. A régi japán irodalomban sok ilyen históriát
találni.
388. old. Niu számára.
Az a gondolat rejlik ebben, hogy a földi kötelékek akadályozzák
a lélek
tökéletesedését. Dajkája állandóan felügyel rá.
390. old. Niu álarcban és álöltözetben volt, s így azonnal gyanakodtak
volna rá. Ha
ezt leveti, mindjárt látják, hogy nem egyszerű ember, söt talán fel is
ismerik.
394. old. Általánosan használt, de a buddhizmusból, nem pedig Japán
mindennapos életéből eredő kifejezés, lévén, hogy a juh csak igen
kis szerepet játszott náluk.
Kaoru felesége, a Második Hercegnő. Ukifune anyjának az a rögeszméje,
hogy egyedül ennek a hölgynek ellenséges érzései fenyegetik lánya
boldogságát.
395. old. A templom adta ezt az igazolást. Felsorolták benne, hogy
pontosan milyen fejezeteket (kvandzsu) olvastak fel.
Tizenegyedik fejezet: Az ökörnyál
396. old. Lásd az előző fejezetet.
397. old. Lásd az előző fejezetet.
Ukon így tájékoztatta az egyszerű szolgálókat, mert el ? akarta kerülni,
hogy
arra gyanakodjanak, Ukifunét megszöktették, vagy hogy öngyilkos lett.

551
399- oW. Felindultságában a dajka Indrát, az égbolt istenét,
összetéveszti Jamával,
az alvilág istenével, akivel kapcsolatban sok olyan történet forgott
közszájon, mint Proserpina históriája.
401. old. Kaoru feleségének, a Második Hercegnőnek házáról van szó.
402. old. "Egyetlen cselekedet megválthat minden szenvedéstől."
403. old. Ezalatt a lélek két inkarnáció közt, közbenső állapotban van.

405. old. Vagyis Kaorunak és Niunak.

406. old. Agemaki halála.
407. old. Rituális, nem pedig társadalmi értelemben.

410. old. A Második Hercegnővel való házasságkötés idején.

411. old. Niu betegségének idején.
Vagyis maga Kaoru.
A császárt sértette volna, Kaoru pályáját pedig derékba töri, ha híre
fut, hogy
méltatlanul bánik feleségével, a Második Hercegnővel. "Végül is húsból
és
vérből, nem pedig fából vagy kőből vagyunk, s ha nem akarjuk
felkavarni érzelmeinket, térjünk ki a szépség útjából." Po Csü-ji.
412. old. Így nevezték a nép nyelvén. Úgy hitték, hogy ide-oda röpdös
a világ és a Halál Birodalma között. Kaorunak a Kokinsu 855. verse,
egy névtelen költő műve, járhatott az eszében: "Ó, kakukk, ha igaz,
hogy eljársz a Halál Birodalmába, keresd meg hölgyemet, és mondd
meg neki, hogy mióta meghalt, el nem apadnak könnyeim."
A narancsvirág-illat az emlékezés illata.
413. old. Ott élt hites feleségével, Roku no Kimivel, aki Jugiri számos
lánya közül
a hatodik volt.
414. old. Vagyis mielőtt letelne a negyvenkilenc nap. Ez alatt az
időszak alatt a
lélek két inkarnáció közt lebeg, és szüntelen imára van szüksége.
A halottal való kapcsolat miatt.
415. old. A szoba, ahol valaki meghalt, negyvenkilenc napig
tisztátalannak
számított.
Ez bizony túlzás.
Kötényt - mo - csak akkor viseltek, ha feljebbvaló előtt kellett
megjelenniük.

552
416. old. Például a templom értesítésének szélére írt költemény.
Vagyis Kozeri szolgálatába lép.
419. old. Hogy Niu szöktette meg Ukifunét.
421. old. "A képmás". Ugyanígy nevezik a képmást, melyet a szent fo
lyóba vet az, aki szabadulni akar szerelmének kínjaitól. Lásd az ötö
dik rész nyolcadik fejezetét.
Csupán színleges temetés volt.
422. old. A buddhizmus szerint az öngyilkosság eredetileg bűnnek számít.
Csak későbbi korszakban tekintették érdemnek.
A hetedik, tizennegyedik, huszonegyedik stb. nap válságos a lélek
túlvilági
útján.
Ukifune költözködése a fővárosba.
Szakon feleségéhez, aki gyermeket vár.
Szerencsétlenséget hoz a gyermekre.
423. old. A gyászolók részéről előírásosan alkalmazott kifejezés.
Nakanobu azt hitte, Ukifune valami betegségben halt meg, s
mivel
tudta, hogy az anya járt Udzsiban, tabunak tekintette. A tisztátalan
ság akkor számított "kisebb mértékűnek", ha az illető nem lépett be
a halott szobájába, nem érintette meg a holttestet stb.
425. old. Amikor a kisebbik lánya gyermeket vár.
426. old. Nem váltópénz céljára, hanem kegytárgyak aranyozására.
427. old. Korea egyik tartományából.
429. old. A Szent Lótusz-Irat.
A rituális dráma: hogyan szolgált Sakjamuni a risiknél. Lásd a negyedik
rész
tizenegyedik fejezetét. Niu nénje, akinek Kaoru mindig nagy csodálója
volt.
431. old. Kaorunak gyermekkori játszótársával, az Első Hercegnővel
kapcsolatos
érzelmeiről lásd a negyedik rész kilencedik fejezetét, illetve az ötödik
rész
hatodik és nyolcadik fejezetét.
432. old. Mint tudjuk, az Első Hercegnőn igen vékony, "lenge" ruha
volt.
433. old. Mi úgy érezzük, ha ketten egy fedél alatt laknak, nincs
szükségük
levélváltásra. De Japánban a társadalmi érintkezés nagy részét írásban
bonyolították le.

553
434- old. Az Első Hercegnőnek.
Kaoruval, Njoszan (Kaoru anyja) palotájában. A
Második Hercegnő.
435. old. A császárnő Gendzsi lánya, Kaorut pedig Gendzsi fiának
tartják.
438. old. Elveszett verses regény.
Agemaki. Kozeri.
440. old. Udzsiban persze Dzsidzsu egyáltalán nem alantas szolgálónak
számított, de a Palotában mások voltak a követelmények.
Gendzsi mostohaöccse.
441. old. "Hercegkisasszony" vagy pontosabban: "hercegi
kisasszony".
Niu időközben nyilván felderítette Ukifune származását.
Gendzsi "új palotája", amely ekkor Jugirié volt.
443. old. Muraszaki Ben no Omoto alakját Szei Sonagonról, a Párnarajzok
írónőjéről mintázhatta. A hang és beszédmód teljesen rá vall.
444. old. Ominabesi: virág, mely kínai írásjeggyel írva annyit jelent,
mint "ledér",
"kurtizán" stb.
Az ominabesi.
445. old. Po Csü-ji verse
446. old. A célzás A szerelmes tündérek barlangja című kínai elbeszélés
(VIII.
század első negyede) egyik részére vonatkozik, ahol a hősnőről ezt
olvashatjuk: "Ügyes ujjai olykor-olykor kihívóan végigfutottak a húrokon.
Nem csoda, hogy ilyen bájos, hiszen Pan Jo (a kínai Adonisz) húga, és
hogy
ne lenne okos, tekintve hogy Cuj Jen (az éles ész mintaképe) a
nagybátyja?!"
Csudzso azt akarja mondani, hogy a célzás jobban illenek úrnőjére, a
hercegnőre.
Miután Kaorut Gendzsi fiának tartották, mostohaöccse volt a császárnőnek,
tehát az Első Hercegnő nagybátyjának számított. Vagyis a Császári
Palotától.
447. old. Lásd az ötödik rész harmadik fejezetét.
Njoszan apjának.
Gendzsi akkor ismerkedett meg a császárnő anyjával, amikor Akasiban volt
száműzetésben.
448. old. Unokatestvérek voltak.
Előkelő hölgyek csak közvetítő útján vagy írásban érintkeztek a
külvilággal.

554
Tizenkettedik fejezet: Az írásgyakorlat
449. old. Kiotótól északkeletre, Hieizan hegyén. A
Hieizan nyugati oldalán, a hegy lábánál.
450. old. A Josino közelében levő Arany Hegyfokra.
451. old. Azaz fennhangon olvassanak egy szakaszt a szent iratokból.
Ezek az
események nyilván Ukifune eltűnésének éjszakáján, közvetlenül pirkadat
előtt történtek.
453. old. Azt hitték, hogy a fában lakó szellem idézi elő a visszhangot.
455. old. Persze rituális értelemben.
456. old. Amint később látni fogjuk, Imoto lánya halála miatt lett
apáca. Amikor
az öreg apáca állapota válságos.
459. old. A Vinaja kifejezetten megtiltja a papoknak, hogy nők
társaságában
utazzanak. Kivételnek számított, ha a nő apáca volt.
460. old. Az ezoterikus (singon) szekta egyik szertartása, amely hindu
áldozatokon
alapszik, de természetesen nem úgy, hogy élőlényeket is áldoztak volna.
Vagyis a karma végzése.
461. old. A türelem az az erény, amely a következő inkarnáció során
létre
hozza a szépséget.
Ez könnyen megeshetett, mert ezerszámra léteztek szabályok, amelyek a
mindennapi élet apró, semmitmondó dolgaira is kiterjedtek. így például
pontosan előírták, hogyan kell a fogat tisztítani.
462. old. A megszállottság most már a médiumon jelentkezett.
Agemakit. Ez nem mond ellen annak, hogy Agemaki halálát a Kozeri
házassága miatt érzett aggodalom okozta. Hitük szerint ugyanis az ártó
hatalom (mi azt mondanánk: a kórokozó) akkor tudja magát befész
kelni, ha az ember "leromlott állapotban" van.
464. old. Hogy nem fog ölni, lopni, paráználkodni, hazudni, bort inni.
Ez Ukifune véleménye, aki egészen más környezethez szokott. Muraszaki
később igyekszik meggyőzni bennünket, hogy Imoto valójában egyáltalán
nem volt ostoba!
466. old. A Taketori monogatari (A favágó története) hősnője,
akit egy
bambusz törzsében találtak, később pedig elszállt az égbe. Jugiri
felesége.

J55
467. old. Te-narai, "írásgyakorlat". Innen a fejezet címe.
A kiotói udvart gyakran így emlegették: Cuki no Mijako, azaz ,,A Hold
palotája".
468. old. Kaoru azt gondolná, hogy Niu szöktette meg, és fordítva.
Nem tévesztendő össze az előző fejezetben szereplő Dzsidzsuval. Ko-moki
gyereklány még.
469. old. Kaoru megérkezése Udzsiba.
470. old. Férfiak csak anyjuk, anyósuk, feleségük stb.
jelenlétében szoktak
étkezni, de csupán ismerősnek számító nők társaságában nem.
Feltételezhetjük, hogy arról beszélt, hogyan találtak rá Ukifunéra.
472. old. Utalás egy költeményre, melynek szerzője egy pap, Szodzso
Hendzso. A vers a következőképpen szól: "Ledérke, miért tékozlod
illatodat, ahol senki sem gyönyörködik benne, mert fél, hogy megszól
ják érte az emberek."
Higekuro legnagyobb fia. Lásd az ötödik rész harmadik fejezetét.
473. old. Aki Szozu tanítványa volt.
476. old. A mondat valószínűleg irodalmi utalást tartalmaz.
Célzás egy híres költeményre (Sinkokinsu 336), amelyben a költőnő,
Komacsi, a macii ("várni") és a Macucsi (egy hegység neve) szóval
játszik.
Imoto üzenetének tehát az az értelme, hogy Ukifune "vár valakire", azaz
mást
szeret.
477. old. Az ezredes költeménye számos szójátékot tartalmaz, de pontos
értelmezése nem lehetséges, minthogy a regény szövegmagyarázói nem
tudták megfejteni, milyen utalást tartalmaz.
478. old. "Ebben a hegyi faluban szomorúak az őszi éjszakák, mert
felfelrettent a
szarvas bőgése." Tadamine verse, Kokinsu, 214.
479. old. Lásd a hatodik rész nyolcadik fejezetét.
483. old. A halált.
Kokinsu, 1009: "Ó, ikertörzsű ezüstfenyő, mely Hacuszéban, a
régi
folyó partján nősz, vajha ennyi év után újra megláthatnálak!" Vagyis
Ukifune.
487. old. A történet ismeretlen. Valószínűleg öngyilkosságra készült -
talán fel
akarta magát akasztani egy kiszemelt fára -, de ehhez át kellett kelnie
valami
rozoga pallón, s ettől visszahőkölt.

556
488. old. Eléggé erőszakolt utalás egy költeményre: "Amikor meghallom e
madár
szomorú hangját, eltöprengek, hogy kit hívhat: apját-e vagy anyját."
489. old. Súlyos betegségek esetén szokás volt letenni a fogadalmat, ez
ugyanis
nagyjából megfelelt a katolikus egyházban szokásos utolsó kenetnek.
492. old. Rendjük szabályai tiltották, hogy nőre nézzenek, s ez még ilyen
körülmények között is tilos volt.
Ez a himnusz arról szól, hogy aki kint él a világi életben, nem
szakithatja ki
magát szülei szeretetéből. De szeretetük meghálálására mégis az a
legbiztosabb út, ha lemond az otthonáról, és rálép az Igaz Ösvényre.
494. old. Ama a. m. "halász", de annyit is jelent: "apáca".
496. old. A Palotában egész éjszaka papok virrasztottak és varázsigéket
mondtak,
hogy távol tartsák a gonosz szellemeket. Amíg a megszálló szellem
pontosan
fel nem fedte kilétét, nem lehetett legyőzni és kiűzni.
497. old. Elérte, hogy Buddha lett, bár súlyos hátrányt jelentett, hogy
állat-szinten
született. A történet a Hokkekjóbavi olvasható.
Előző inkarnációk során szerzett érdemek. Különösen a türelem számított
olyan erénynek, mely szépséghez vezet.
499. old. Po Csü-ji egy költeményéből.
Kínai költeményekből vett idézeteket fűzött volna beszédébe.
Kurodani a Hieizan lábánál, Onótól délre volt.
502. old. Szozu tanítványának számított, az pedig a tetidai szekta híve
volt, s így
Hokkekjót tekintette a legfőbb dokumentumnak.
503. old. Tartományából, ahol helytartó volt.
A női ruhát talán különös ajándéknak tartjuk papok részére. Ebben az
időben
azonban pénz alig volt forgalomban, s különböző használati cikkek - ruha,
hangszer stb. - töltötték be ezt a szerepet.
508. old. Niu szerepe az üggyel kapcsolatban.
509. old. Talán különös, hogy egy apáca-otthon lehetőséget nyújthatott
ilyen
szerelmi viszony folytatására, de a világi és a kolostori élet akkoriban
nem
volt olyan mereven elhatárolva.
510. old. Ukifune öccsét.

557
Tizenharmadik fejezet: Az álmok hídja
513. old. Kínában tengunak nevezték az üstökösök és a hullócsillagok
szellemeit.
Japánban, a néphit terén, sokkal fontosabb szerepet játszottak; szárnyas
alakként ábrázolják őket, hosszú csőrrel vagy ormánnyal. Gyakran
szerzetesnek vagy hegyi remetének álcázva jelentek meg.
517. old. Arra utal, hogy Ukifune az ő tanítványa.
Nagyon kedvelt csemege.
520. old. Űgy szól a tanítás, hogy a fogadalmat jobb nem letenni,
mintsem kockára
tenni, hogy esetleg megszegjük.
521. old. Az anyja.
522. old. Ukifune ruházata valóban csak áiöltözet lehetett. Ezért is
lehetséges,
hogy amit a fiú látott, Kaorut nem győzte meg arról, Ukifune valóban
apáca
lett.

Vége