A versajándékozás

Iduméai éj gyerekét hozom, ím, vedd!

Fosztottan, feketén, halovány szárnya nyílt seb, Üvegen,-mely arany- s fűszer-szinekben ég
S fagyos ablakon át, mely komor sajna még, Angyali mécsre a pirkadat így zuhant rá.
Pálmák! és ahogy e kegytárgyat felmutatná
- Az apa egy gonosz mosolyt próbál magán -, Már beleborzad a meddő, a kék magány.
Ó, a dajka, s vele lát lányod s fagyba-dermedt Ártatlan lábatok világra jönni szörnyet;
S míg hangod cseng, akár hegedű, mint spinét, Nyomod-e fonnyadó ujjal a mell csecsét,
Hol - szibilla-fehér - maga az asszony árad Ajkakra, mik a szűz azúr legére vágynak?
Tímár György

Ablakok
Únván az ispotályt, a búsat, hol a függöny Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, -
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,
S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, -
De fő, hogy látja még, ott künn a nap virúl!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirúl!
S szájával lázasan a kék azúrba vájna,
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek Lágy bőre kincseit... míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg...
S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés... s ha künn vérzik a naplemente, Szeme a fénybefúlt tetőn túl, messze, dús
Arany hajókra lát: az égen, hattyuszépen
Bibor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!...
Igy én, utálva már az Embert, kit vad lelke Boldogság-vályuhoz fetrengni s falni hajt, S ki
egyre szimatol, moslékot merre lelne, Hogy nősténye egyék és szoptassa a fajt,
Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe, Hol elfordúlhat a lélek az éktelen
Léttől: gyúl az üveg, szűz harmatban feresztve, Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,
S tükrén angyal vagyok!... és létem halni némúl...
- Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! -
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémúl Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!
De jaj, felémelyeg a szívem igy is néha,
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba bűzöl a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!
Oh Én-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,

Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? -

Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
- akár zuhanni is, örök terek ürén?
Tóth Árpád
Az azúr
Az állandó Azúr derűs iróniája,
virágmód szép-közönyösen, a képtelen
költőre súlyosul, ki kínok pusztasága
mélyén géniuszát átkozza szüntelen.
Menekvőben, csukott szemmel, érzem, hogy egyre fürkészve nézi, mint lesújtó lelki vád,
üres lelkem. Hová? S rongyként mily éjt lehetne vetnem e gúnyra, mily megriadt éjszakát?
Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak nyúlt foszlányaival takard el az eget,
mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad, és építs óriás, néma mennyezetet.
És jöjj, a léthei tavakból szállj ki, szedd fel, édes Unalom, az iszapot s nádakat,
hogy betömködd soha nem lankadó kezekkel
a nagy, kéklő, madár-ütötte lukakat.
Es még! ontsanak a bús kémények siváran
füstöt, s a sárga nap a kóborló korom-
börtön rácsainak fekete iszonyában
hulljon holtába a messzi horizonon!
– Az Ég meghalt. – Feléd menekszem, add anyag hát,

hadd feledje a Bűnt s kegyetlen Ideált

a mártír, aki meglakná a fészer almát,
melyen az emberek szerencsés nyája hált;
mert kívánságom az, hisz agyam, mint a régi, fal tövébe vetett, üres kencés edény,
kendőzni zokogó eszményét már nem érti,
hogy szürke sírom ott várjam ásítva én.
Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy
félelmetesebb legyen e gonosz diadallal,
ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!
Görög a ködben, és örök agóniádban
előre éle mint biztos pallos nyomul.
Hová e hasztalan és visszás lázadásban?
Gyötörnek. Az Azúr! Azúr! Azúr! Azúr!
Rónay György

Charles Baudelaire síremléke

Az elsüllyedt szentély kitátott síri szája csatornából lövell rubintot és sarat
valamely átkozott zord Anubis-alak
mint veszett ugatás lángol teljes pofája
vagy új keletű gáz hamis mécskanóc-lángja
mind eltagadni a tűrt szégyenfoltokat
halhatatlan ölet gyújt mikor megriad
aztán röptét megint lefekteti a lámpa
estétlen városok száraz faágai
akárcsak ez a mécs ülnek őt áldani
Baudelaire márványával hasztalan szembenéznek a fátylon mely ringva messzeséget terít
csupán az Árnya is hű gondviselő méreg
jó belélegzeni ha minket elveszít.
Weöres Sándor

E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap
felveri-é vajon, szárnyát verdesve részeg, e fagyba-tűnt tavat, hol sohasem-merészlett
röptek álma kisért a tükrös jég alatt?
Ki hajdan hattyú volt mereng itt: megmaradt volt fönségében, ám reménye mind kiégett,
nem dalolván ki a majd-élni-jó-vidéket,
mire a meddő tél unalma rászakad.
Nyaka lerázza majd fehér agóniáját,
mit rákötött a táj. De nem a föld igáját,
hol tolla fogva van. Puszta fantom, akit
ragyogása idéz ide. A néma ajkú,
zárt megvetés merő álmába fagyva itt
így tölti hasztalan száműzetését a hattyú.
Somlyó György

Edgar Poe síremléke

Ahogy önmagára átváltja az öröklét,
kivont pallosával a költő döbbent
képe lesz: százada mért nem értette meg:
hangjai a halál diadalmát dörögték!
Mint angyali szóra a hydra felszökött rég, hallván hogy értelem oldja a nyelveket:
bűbájt s varázsitalt üvöltött a tömeg,
fekete habarék bolondító bürökjét.
Ha eszménk érdemest e földből s a harag
egéből díszleni domborműt nem farag
a sír fölé, hová - ó jaj - Poe teste dőlt le, e néma tömb, világomlásból földre szállt,
e gránit legalább mutassa a jövőbe
úszó Szentségtörés röptének a határt.
Illyés Gyula

Ez a szűzi, szilaj, ez a szép mai nap... Ez a szűzi, szilaj, ez a szép mai nap
Törné már végre föl, mint részeg szárnyverések, E fagyba tűnt tavat, hol áttetsző kisértet:
Dermedt röptök raja dereng a jég alatt!
Sejti a hattyu, hogy ki volt, s nincs pazarabb, Se meddőbb próba, mint az önmentő kisérlet,
Ha nem dalolta meg az élhető vidéket,
Míg villogón a tél pusztája rászakadt.
Nyaka lerázza tán fehér agóniáját,
Mit reá mér a tér, hol tagadása átráng,
De a föld iszonyát nem, hol a tolla rab.
Fantom, kinek helyét önfénye kijelölte,
E hiú számüzés leplét magára öltve,
Gőgös álmába, ím, a Hattyú belefagy.
Tímár György

Hajfürt
Hajfürt lángnyelv repes oly Távol-Nyugatára a vágyaknak hogy így végképp kibomlana
s nyugodjék (mondhatnám egy diadém halála) korona homlokon mely ősi otthona
vágyjam-e kincstelen e felhő csupa élet
a mindig csak belül föl-föllobbanva fény
folytassa egymaga eredendőn a létet
gúnnyal vagy hittel egy szempár drágakövén ujján ki csillagot nem mozgat tüzeket se
gyöngéd hős csupaszon azt rágalmazza épp
női diadalát csak hogy átlényegítse
dicső tettére most fölszegi a fejét
rubinnal szórja be a homályt szétzilálva
mint bátorítva bujt vidámodásra fáklya
Rába György
.
Két rondó
I
Felébredéskor nincs hiány
hogy mindenre fintort ne vágna
s még rosszabb ha kacagás rázza
az ön szárnyát a vánkosán
szunnyadjon mélyen igazán
úgysem árulja el az álma
felébredéskor nincs hiány
hogy mindenre fintort ne vágna
álmában elámulna tán
s e szépség gúnnyal szétkuszálja
nem kelt virágot orcájára
se gyémántot szembogarán
felébredéskor nincs hiány
II
Ha szerelmünk az óhajod
ajkad ki ne pattantsa félve
mert e rózsát elnémítod
és rosszabb csendet öntsz helyébe
nem ontják gyorsan a dalok
a mosoly csillámát a légbe
ha szerelmünk az óhajod

ajkad ki ne pattantsa félve

halk halk a ti körtáncotok
szilfek király-bíborban égve
egy lángoló csók szétfeslése
a szárnyacskák hegyén lobog
ha szerelmünk az óhajod
Weöres Sándor

Kikelet
A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel, hosszú ásításba rándul a renyheség.
Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket, s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.
s aztán ledőlök, illattól verten itt,
arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,
a forr földet, hol már új orgona nyit,
vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne...
Míg nevetve az ég a sövényt és a rajt
csivogva ébredő, színes madári rajt.
Somlyó György

Mallarmé kisasszony legyezője

Merengő, hogy elöntsön engem
úttalan gyönyör-áradat:
tudd kényes-hazugúl kezedben
óvni, lengetni szárnyamat.
Alkonyi üdeség fuvalma
száll hozzád ringásaiban
és rab lengése távol tartja
a látóhatárt finoman.
Szédület! rezeg-remeg ime
a tér, mint nagy csók, szüntelen
és őrölten, mert senkié se,
fel nem szökell, el nem pihen.
A szilaj édent méred-é föl,
zeng eltemetett kacaja
lesurranva szád szögletéből
a kis ráncba, mely rokona!
Rózsás partok jogarpálcája
arany estéken kél elő,
hideg, fehér, csukott a szárnya,
szemközt egy égő karkötő.
Weöres Sándor
…rosa
Des Esseintes-nek
Hiperbola! emlék, ha ajzlak,
Éledsz-e, hogy babért arass,
Te, aki ma csak kusza rajz vagy
Egy könyvben, melynek kapcsa vas:
Mert akként gyűjtöm én a fennkölt
Szivek himnuszát, s oly szivós
Vággyal, mint fűvész- s imarend-könyv
Vagy atlasz anyagát tudós.
Körbe jártattuk, nézve széjjel
(Kettesben voltunk ott bizony),
Arcunk a táj sok kellemén, mely
Rád emlékeztetett, hugom.
Tekintély felhőz korszakunkra,
Míg ok nélkül beszélik e
Délről, amelyet a mi dupla
Önfeledtségünk tölt tele,
Hogy száz írisz lelőhelyének
- Ők tudják, mily jó volt e táj -
Nincs oly neve, mit megidézhet
Az arany trombitáju Nyár.
Egy szigeten, amelyre látványt
S nem látomást bocsát a lég,
A virágok kelyhük kitárták,
Bár erről nem esett beszéd,
Oly roppantra, hogy mind derengő
Körvonalat öltött, amely
Elterpedt testüket a kerttől
Mint hiány választotta el.
Eszmék, sóvárgás glóriája:
Lobogtam mindtől, látva, hogy
A nősziromfélék családja
Ez újabb feladatba fog,
Hanem e bölcs és csupa lágyság.
Nővér nem látott távolabb,
Mint jómagam, s odaadását
Kívántam viszonozni csak.
Civódás Szelleme! A csöndnek
óráján tudd, mily rengeteg

Liliom szökkent szárba, s följebb,

Mintsem azt fölfognunk lehet,
És nem miként a part zokog, ha
Egyhangún játszva hazudik
A teljességet híva-vonva
Ifjonti ámulatomig,
Hogy térképet és eget hallok
Örök léptékük lábnyomom -,
Míg a tűnt hab is arról vall, hogy
Sohasem létezett e hon.
Nem kell a gyermeknek a nagy láz,
S a leány ezt-azt sejtve már,
Fennen mondja a szót: Anasztáz,
Mely örök pergamenre vár,
Ősét mielőtt bármi hantnak
Járná - és bárhol - gúnyja át,
Mert Pulcheria névre hallgat,
Mit rejt a túl nagy kardvirág.
Tímár György

Sóhaj
A lelkem homlokod felé, hol álmodik,
Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik, És angyali szemed kóbor ege felé fut
Mint mélabús kertben, híven, fehér szökőkút Játéka csillogón sóhajt a Kék fele!
– A Kék fele, mikor Október fújja be
S medencékben lesi örök ellankadását
S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását A kósza szélben mely hűvös redőt hasít,
Vonva a sárga nap hosszú sugarait.
Weöres Sándor

Szonett
Te édes, messziről s közelről, s oly fehér, oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka
illatra gondolok, mely fátyolos fakóra
kopott kristályüveg vázából rejtve kél -
Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él
határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra,
s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra,
a nyár, mely múltba hull, s messze jövőbe ér.
És szívem éjszaka szólni szeretne olykor,
vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol, s fölujjong holmi szón, mely dibdáb
suttogás testvéri szájon, ám - kincsem csöpp foglalatja -
te megtanítsz reá, hogy íze-méze más,
amikor csöndesen rácsókolom hajadra.
Nemes Nagy Ágnes

…Tengeri szél
Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem ,hogy künn a könnyed tajték és ég között mily részeg a
madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem- óh ti, éjszakák!- lámpám fénypusztasága üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!
Illyés Gyula

…Tünemény
A hold elszomorult. Könnyezve, álmodó
szeráfok, gőzölő virágokban, vonó
ujjuk közt, siklatón csalták elő a párták
azúrján elhaló violák zokogását,
- Első csókod örök-szent napja volt e nap.
Ábrándom, mely mohón kedveli kínomat,
szakértőn ittasult a bánat illatától,
melyet émely s panasz nélkül hagy ott magából az álomszüret a szüretelő szivén.
Bolyongtam hát, szemem a földre szegve én, midőn az estben és az utcán, napsütötte
hajaddal, nevetőn te toppantál előmbe,
mint a fénybóbitás tündér, aki a szép,
kényeztetett gyerek-álmokat járta rég,
és kezéből, melyet nem zárt össze egészen, havaztak illatos csillag-bokrok fehéren.
Rónay György

Vers-ajándékozás
Vedd íme gyermekét egy edomita éjnek!
Feketén sápadón, s lefosztott szárnya vérzett, át az illat s arany égette üvegen
s még jaj! dermedt-komor ablakon, hirtelen a hajnal angyali lámpámra rácsapódott,
Pálmák! és amikor mutatta ezt a korcsot,
s ellenséges mosoly merevült az apán,
borzongva remegett a meddő, kék magány.
Lányoddal, ó anya, s ártatlan hűvösével
lábaidnak, fogadd ezt a szörnyszüleményt el, s míg hangod viola- és csembaló-zene,
hervatag ujjaidat a mellre nyomod-e,
melyből szibillai fehérséggel fakadva
csordul a nő a szűz azúrra szomjas ajkra?
Rónay György

Sóhaj
Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz
álma virággal és rőt foltokkal esőz,
s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem
úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben a szökökút sóhajt fehéren Ég felé!
– a sápadt Október, az enyhe Kék felé,
mely sóvár bánata tükréül a medencét
választja, s mialatt sírját lesve kereng szét a fakó lomb s hideg barázdákat gyürűz,
aranylándzsával a haldokló vízbe tűz.
Szabó Lőrinc