Rachel Cusk

Körvonal
PARK KÖNYVKIADÓ
 Fordította Kada Júlia

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Rachel Cusk: Outline

Faber and Faber, London, 2014

A könyv fordítását támogatta a

Copyright © Rachel Cusk, 2014

Hungarian translation © 2020 Kada Júlia

Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest

Borítóterv © Féder Márta

Borítófotó © Getty Images/pixelfit

Felelős szerkesztő Vonnák Diána

A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Zsarnay Erzsébet

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Tördelte Kaposvári Franciska

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-355-641-2
 I
A repülőút előtt meghívtak egy londoni klubba, hogy ebédeljek egy milliárdossal, aki, mint
mondták, liberális hírében áll. Kihajtott gallérú ingében az új szoftverfejlesztéséről beszélt,
amelynek segítségével a szervezetek azonosítani tudják azokat az alkalmazottakat, akiknél
fennáll a veszély, hogy a jövőben kirabolják és becsapják őket. Egy irodalmi lapról kellett volna
beszélnünk, amelynek az indítását fontolgatta, de sajnos távoznom kellett, mielőtt idáig jutott
volna a beszélgetés. Ragaszkodott hozzá, hogy fizeti a taximat a repülőtérre, ami jól jött, mert
már késésben voltam, és nehéz bőrönddel utaztam.

A milliárdos feltétlenül vázolni akarta előttem élettörténetének körvonalait; a történet nem indult
ígéretesen, ám előre tudhatóan oda vezetett, hogy az a laza, jómódú ember lett belőle, aki most
szemben ül velem az asztalnál. Azon gondolkodtam, hogy mostanra nem író akar-e lenni
valójában, amihez az irodalmi folyóirat jó belépőt jelentene. Sokan akarnak írók lenni: miért ne
hihetné valaki, hogy pénzzel ezt is meg lehet venni. Ez az ember már annyi mindenbe bevásárolta
és annyi mindenből kivásárolta magát. Jelenleg azon dolgozik, jegyezte meg, hogy eltávolítsa az
ügyvédeket az emberek magánéletéből. Foglalkoztatta egy másik terv is, egy úszó
szélerőműtelepé, amelyen elszállásolható lesz a kiszolgálásához és működtetéséhez szükséges
teljes személyzet: a gigantikus fedélzet messze kint lehet a tengeren, így megszabadulna a
visszataszító szélturbináktól az a partszakasz, ahol reményei szerint kipróbálja az elgondolást, és
ahol egyébként neki is van egy háza. Vasárnaponként egy rockbandában dobolt, pusztán
szórakozásból. Tizenegyedik gyerekét várta, de a helyzet nem volt olyan súlyos, amilyennek
elsőre tűnik, ha számításba vesszük, hogy a feleségével egyszer négyes ikreket fogadtak örökbe
Guatemalából. Alig győztem feldolgozni a hallottakat. A felszolgálónők egyre hozták az újabb
csemegéket, osztrigát, szószokat, borkülönlegességeket. Neki minduntalan elkalandozott a
figyelme, mint egy gyereké, aki túl sok karácsonyi ajándékot kapott. De végül azzal segített be a
taxiba, hogy érezzem jól magam Athénban, holott nem emlékszem, hogy említettem volna, hová
megyek.

A Heathrow kifutópályáján egy repülőnyi utas várta szótlanul, hogy levegőbe emelkedjen. A
stewardess az ülések közti folyosón állt, és zeneszóra biztonsági bemutatót tartott a kellékeivel.
Bekapcsoltuk az öveket: egy csapat idegen, csendjük akár a liturgiát hallgató gyülekezeté.
Megmutatta a felfújható mentőmellényt, a vészkijáratokat, az átlátszó csövön lógó
oxigénmaszkokat. Végigvezetett bennünket a halál és a katasztrófa lehetőségein, ahogy a pap
vezeti végig a gyülekezetet a purgatórium és a pokol részletein; és senki sem ugrott föl, hogy
meneküljön, amíg még van idő. Csak hallgattuk, vagy oda se figyeltünk, máson járt az eszünk,
mintha a szertartásosságnak és az életveszélynek ez a párosítása furcsán megacélozott volna
bennünket. Amikor a hang a hangszóróban az oxigénmaszkoknál tartott, senki sem törte meg a
csendet: senki sem tiltakozott, senki sem emelt szót az utasítás ellen, hogy csak akkor segítsünk
másoknak, ha önmagunkat már biztonságban tudjuk. Pedig nekem voltak kétségeim.

Egyik oldalamon egy sötét bőrű fiú terpeszkedett, akinek két kövér hüvelykujja egy játékkonzol
képernyőjén száguldozott. A másikon világos vászonöltönyös, napbarnított, dús ezüsthajú,
alacsony férfi ült. Odakint a súlyos nyári délután tapadósan borult a kifutópályára; apró repülőtéri
járművek szelték át a lapos tereket, siklottak, forogtak és köröztek, akár a gyerekjátékok,
távolabb az autópálya ezüstszalagja úgy futott csillogva, mint egy patak az egyhangú földek
szorításában. A repülő megmozdult, előregurult, így a dermedt látkép mozdulattá olvadt, és
elsuhant az ablak előtt, előbb lassan, aztán egyre gyorsabban, végül érezni lehetett, hogy
könnyedén, kicsit tétován fölemelkedik a gép, amint elválik a földtől. Egy pillanatig
lehetetlennek tűnt, hogy ez megtörténik. De megtörtént.

A jobb oldalamon ülő férfi hozzám fordult, és megkérdezte, miért megyek Athénba. Dolgozni,
mondtam.

– Remélem, víz közelében van a szállása – jegyezte meg. – Athénban nagy lesz a hőség.

Sajnos nem ez a helyzet, feleltem, mire felvonta ezüstös, meglepően bozontos szemöldökét, mely
úgy meredt föl a homlokából, mint sziklás talajból a fűcsomók. Ez a meglepő látvány vett rá,
hogy válaszoljak neki. A váratlan néha a sors biztatásának tűnik.

– Idén korán jött a hőség – mondta. – Normális körülmények közt ilyenkor még egy ideig
biztonságban van az ember. Fölöttébb kényelmetlen lehet, ha valaki nincs hozzászokva.

A megremegő utastérben idegesen pislákoltak a lámpák; kinyíló és becsukódó ajtók csapódása

hallatszott, aztán éktelen csörömpölés, az emberek mozgolódtak, beszélgettek, felálltak. A
hangszóróban egy férfihang szólt; a levegőt kávéillat és ételszag töltötte be; a légikisasszonyok
céltudatosan jöttek-mentek a keskeny, kárpitozott folyosón az ülések közt, nejlonharisnyájuk
súrlódott járás közben. Havonta egyszer vagy kétszer megteszi ezt az utat, közölte szomszédom.
Azelőtt volt egy londoni lakása Mayfairben.

– De manapság inkább a Dorchesterben szállok meg – tette hozzá szárazon.

Kifinomult, szertartásos angolsága nem tűnt természetesnek, mintha annak idején finom
ecsetvonásokkal vitték volna föl rá, akár a festéket. Milyen nemzetiségű, kérdeztem.

– Hétéves koromban angol bentlakásos iskolába küldtek – felelte. – Azt mondhatjuk, a modorom
angol, de a szívem egy görögé. Állítólag fordítva sokkal rosszabb lenne.

Mindkét szülője görög volt, folytatta, de egy adott ponton áttelepítették az egész háznépet
(magukat, négy fiukat, saját szüleiket és számos nagynénit meg nagybácsit) Londonba, és attól
kezdve az angol felsőbb osztályok életét élték, a négy fiút bentlakásos iskolába küldték, otthonuk
az előnyös társadalmi kapcsolatok színterévé vált, ahol arisztokraták, politikusok és pénzemberek
adták egymásnak a kilincset. Hogyan sikerült bejutniuk ebbe az idegen környezetbe, kérdeztem.

– A pénz egy külön ország – mondta. – A szüleim hajótulajdonosok voltak; a családi cég
nemzetközi vállalat volt annak ellenére, hogy mi mindaddig azon a kis szigeten éltünk, ahol
mindketten születtek, erről a szigetről ön bizonyára nem hallott, hiába a prolixitása számos híres
turisztikai látnivalóhoz.

– Proximitása – szóltam közbe. – Azt hiszem, a proximitásra gondolt.

– Elnézést – mondta. – Természetesen a proximitásra gondoltam.

De mint minden gazdag ember, folytatta, a szülei már régen túlnőttek a származásukon, és
átléptek egy határok nélküli közegbe, amelyen a vagyonos és fontos emberek osztoznak.
Természetesen megtartották pompás házukat a szigeten, és ez maradt a családi otthon, ameddig a
gyerekek kicsik voltak, de amikor eljött az ideje, hogy fiaikat iskolába küldjék, áttelepültek
Angliába, ahol már meglévő kapcsolataik közül némelyik, jelentette ki büszkén, a Buckingham-
palotának legalábbis a közelébe juttatta őket.

Mindig a sziget legrangosabb családjai közé tartozott az övék: szülei házasságával a helyi
arisztokrácia két famíliája, és ami még fontosabb, két hajózási vagyon egyesült. A vidék kultúrája
azonban egy szempontból szokatlan volt: matriarchális. A nők kezében összpontosult a hatalom,
nem a férfiakéban; a vagyon nem apáról fiúra, hanem anyáról lányra szállt. Ez olyan családi
feszültségeket eredményezett, amelyek szöges ellentétben álltak mindazzal, amivel Angliába
érkezésük után találkozott. Gyerekkora világában a fiúgyerek már a születésével is csalódást
okozott; őt magát, az ilyen csalódások hosszú sorában az utolsót, furcsa ambivalenciával
kezelték, anyja ugyanis lánynak akarta tekinteni. Haját hosszú loknikba fésülték, lányruhában
járatták, és azon a lánynéven szólították, amit szülei előzőleg abban a reményben választottak,
hogy végre örökösük születik. Ennek a szokatlan helyzetnek az ősidőkbe visszanyúló okai
vannak, magyarázta szomszédom. A sziget történetének kezdeteitől a tengerfenéken szedett
szivacs állt a helyi gazdaság középpontjában, és a közösségben a fiatal férfiak értettek a
mélytengeri búvárkodáshoz. Csakhogy ez veszélyes foglalatosság volt, így az ő várható
élettartamuk rendkívül alacsony. Ilyen körülmények közt a többször megözvegyülő nőké lett a
rendelkezési jog a pénzügyekben, és ami még fontosabb, ezt a jogot megörökölte a lányuk is.

– Elgondolni is nehéz, milyen volt a világ szüleim fénykorában – mondta szomszédom –,

bizonyos tekintetben nagyon kellemes, mégis nagyon rideg. Például a szüleimnek világra jött egy
ötödik gyereke is, egy fiú, aki születésekor agysérülést szenvedett, és amikor a háznép
elköltözött, őt egyszerűen ott hagyták a szigeten, egymást váltó dajkák gondjaira bízva, akiknek
az alkalmasságát abban az időben és akkora távolságból, sajnos azt kell mondjam, senki sem
ellenőrizte kellő alapossággal.

Azóta is ott élt, mostanra öregedő férfi egy gyerek elméjével, persze képtelenül arra, hogy a
történetet a saját szempontjából elmesélje. Közben szomszédom és fivérei belemerültek az angol
bentlakásos magániskolai nevelés jeges vizébe, és megtanulták, hogy úgy gondolkodjanak, úgy
beszéljenek, mint az angol fiúk. Szomszédom loknijait nagy megkönnyebbülésére lenyírták, s
életében először megtapasztalta a kegyetlenséget és vele együtt néhány újfajta boldogtalanságot:
a magányt, a honvágyat meg a vágyakozást anyja és apja után. Zakója szivarzsebében
kotorászott, majd puha bőr pénztárcájából előhúzott egy gyűrött fekete-fehér fényképet a
szüleiről: egy merev, egyenes hátú, állig begombolt, alakra szabott szalonkabátos férfiról, akinek
szurokfekete, középen elválasztott haja, sűrű, egyenes szemöldöke és hatalmas, pödrött bajusza
rendkívül kegyetlen külsőt kölcsönzött, és mellette egy nőről, akinek mosolytalan arca olyan
kerek, kemény és kifürkészhetetlen volt, akár egy érme. A fénykép az ezerkilencszázharmincas
évek végén készült, mondta szomszédom, még az ő születése előtt. De a házasság már akkor is
boldogtalan volt, az apa kegyetlensége és az anya konoksága leplezhetetlen. Két erős akarat
iszonyú csatája volt az övék, amelyben soha senki nem tudta szétválasztani a küzdő feleket; csak
nagyon rövid időre a halál. De ez már egy másik történet, tette hozzá szomszédom halvány
mosollyal.
Ez idő alatt a stewardess lassan közeledett a székek közti folyosón a fém zsúrkocsival, amelyről
fehér műanyag tálcákon enni- és innivalót osztogatott. Most ért a mi sorunkhoz: odaadta a fehér
műanyag tálcákat, én átnyújtottam az egyiket a bal oldalamon ülő fiúnak, aki szótlanul két kézzel
felemelte a játékkonzolt, hogy letehessem elé a lehajtott asztallapra. Jobb oldali szomszédommal
leemeltük a fedőt a sajátunkról, hogy kitölthessék a teát a tálcán álló fehér műanyag csészékbe.
Most ő kérdezgetett engem, mint akit ráneveltek, hogy így illik, és azon töprengtem, vajon ki
vagy mi verte a fejébe ezt a leckét, amit sokan soha nem tanulnak meg. Londonban élek,
mondtam, a közelmúltban költöztem oda vidékről, ahol az utóbbi három évben egyedül voltam a
gyerekeimmel, a megelőző hét évben pedig az apjukkal együtt éltünk ott. Más szóval az volt a
családi otthon, és én ott maradtam, kivártam, hogy a szemem láttára váljon belőle a koporsója
valaminek, amit már se valóságnak, se illúziónak nem nevezhettem teljes bizonyossággal.

Szünet állt be, amíg megittuk a teánkat, és megettük a hozzá járó puha, piskótaszerű kekszet. Az
ablakon túl lila homály sötétlett. A motorok egyenletesen dübörögtek. Az utastérben is sűrűsödött
a homály, melyet felhasogattak az ülések fölötti spotlámpák fénysugarai. Nehéz volt szomszédom
arcát tanulmányozni a mellette lévő ülésről, de a fény szabdalta homályban domborulatok és
hasadékok tájképe lett, melynek közepéből az orr elképesztő kampója magasodott fel, és az
árnyékok mély szakadékait vetette kétfelé, hogy a szemét alig láttam. Az ajka keskeny volt, a
szája széles és résnyire nyitva: az orra és felső ajka közti húsos részt gyakran megérintette, így a
foga akkor is rejtve maradt, ha mosolygott. Lehetetlen megmondani, válaszoltam a kérdésére,
miért ért véget a házasságunk: egy házasság többek között hitrendszer, történet, és bár elég
valóságos dolgokban manifesztálódik, az a késztetés, amely hajtja, végső soron titok marad. Ami
valóságos maradt, az a ház elvesztése volt, a házé, amely addigra már onnan eltűnt dolgok
földrajzi helye lett, és amely, gondolom, azt a reményt fejezte ki, hogy azok a dolgok egyszer
talán még visszatérnek. A kiköltözés bizonyos értelemben annak a kinyilatkoztatása volt, hogy
felhagytunk a várakozással: többé nem vagyunk megtalálhatók a szokott számon, a szokott
címen. Kisebbik fiamnak az a bosszantó szokása van, meséltem a szomszédomnak, hogy ha az
ember találkozót beszél meg vele, és ő érkezéskor nem találja ott a megbeszélt helyen, egy percet
se vár. Azonnal a keresésére indul, elcsügged és eltéved. Nem találtalak!, kiabálja később mindig
sértődötten. Pedig csak akkor remélheted, hogy bármit megtalálsz, ha ott maradsz, ahol vagy: a
megbeszélt helyen. Pusztán türelem és kitartás kérdése.

– Gyakran úgy látom, első házasságom a lehető legostobább okból ért véget – válaszolta
szomszédom rövid hallgatás után. – Gyerekkoromban sokszor elnéztem a földekről visszatérő
szénásszekereket: annyira megrakták őket, kész csoda, hogy nem borultak föl. Zötykölődtek föl-
le, és félelmetesen billegtek jobbra-balra, de meglepő módon sose dőltek el. Aztán egy nap
megtörtént, a szemem láttára: ott volt az oldalára dőlt szekér, a szerteszét szóródott széna, a
kiabáló és rohangáló emberek. Amikor megkérdeztem, mi történt, valaki azt felelte, nekimentek
egy buckának az úton. – Sose felejtem el – mondta szomszédom –, milyen elkerülhetetlennek,
mégis milyen butaságnak tűnt az egész helyzet. Ugyanez volt a helyzet az első feleségemmel meg
velem is – folytatta. – Nekimentünk egy buckának az úton, és mindennek vége lett.

Ma már tudja, milyen boldog kapcsolat volt az, a legharmonikusabb az életében.

Kamaszkorukban ismerték meg és jegyezték el egymást, egyetlen nézeteltérésük se volt addig a
szóváltásig, amely véget vetett köztük mindennek. Két gyerekük született, és jelentős vagyont
gyűjtöttek: volt egy nagy házuk Athén környékén, egy lakásuk Londonban, egy ingatlanuk
Genfben; lovakat tartottak, síelni jártak, és tizenkét méter hosszú jachtjuk horgonyzott az Égei-
tengeren. Mindketten olyan fiatalok voltak, hogy hittek az exponenciális növekedés elvében; az
élet egyre csak terjeszkedik, és sorra szétfeszíti az edényeket, amelyekbe be akarják szorítani,
mert tovább kell növekednie. A szóváltás után, mivel nem akart végleg kiköltözni a házból,
szomszédom a kikötőben horgonyzó jachtra költözött. Nyár volt, és a jacht fényűző élettel
kecsegtetett; úszhatott, horgászhatott, vendégeket fogadhatott. Néhány hétig vegytiszta
fantáziában élt, valójában zsibbadtság volt ez, olyan, mint a sérülést követő tompultság,
amelynek érzéstelenítő ködén csak lassan, de könyörtelenül utat tör a fájdalom. Elromlott az idő;
a jacht hideg lett és kényelmetlen. Apósa magához rendelte egy megbeszélésre, és felszólította,
hogy mondjon le minden igényéről közös vagyonukat illetően, ő pedig beleegyezett. Azt hitte,
megengedheti magának, hogy nagylelkű legyen, hiszen úgyis visszaszerez mindent. Harminchat
évesen az ereiben még ott lüktetett az exponenciális növekedés lendülete, az élet igyekezete,
hogy szétfeszítse az edényt, amelybe beszorították. Mindent újra megszerezhet, csak az lesz a
különbség, hogy most majd akarja is, amije volt.

– Bár rájöttem – érintette meg húsos felső ajkát –, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek
hangzik.

Természetesen nem úgy alakult, ahogy elképzelte. A bucka az úton nem csupán felborította a
házasságát, más útra is terelte őt, olyan útra, amely csak valami hosszú, céltalan kitérőt jelentett,
olyan útra, amelyen nem volt semmi keresnivalója, és amelyen, néha úgy érzi, a mai napig jár.
Ahogy egy meglazult öltéstől az egész ruha felfeslik, ezt az eseményláncolatot is nehéz volt
visszafejteni az eredeti hibáig. Csakhogy ezekből az eseményekből állt felnőttélete legnagyobb
része. Majdnem harminc éve, hogy első házassága véget ért, és minél távolabb került attól az
élettől, annál valóságosabbnak érezte. Nem is ez a jó szó, mondta, hisz elég valóságos volt az is,
ami azóta történt. Azt a szót kereste, hogy igazi: első házassága igazi volt, úgy, ahogy többé
semmi. Minél idősebb lett, annál inkább jelentett neki valamiféle otthont, a helyet, ahová
visszavágyik. Bár ha őszintén felidézte, és főleg ha első feleségével beszélt (ami egyre ritkábban
fordult elő), megint elfogta a régi beszorítottság érzete. Most mégis úgy tűnik neki, hogy azt az
életet szinte öntudatlanul élte, beleveszett, elmerült benne, mint egy könyvben, elhitte az
eseményeit, szereplői által és velük élt. Soha többé nem tudott elmerülni semmiben, soha többé
nem tudott úgy hinni semmiben. Talán ez (a hit elvesztése) okozta, hogy úgy sóvárgott a régi
élete után. Akárhogy is, ő meg a felesége nagyszerű dolgokat építettek, együtt gyarapították azt,
akik voltak és amijük volt; az élet a kezükre játszott, bőkezűen bánt velük, és (már látta) éppen
ebből merítette az önbizalmat, hogy ma már elképesztőnek tűnő könnyedséggel elengedjen
mindent, hisz azt hitte, lesz még több is.

– Miből?

– Életből – tárta szét a kezét befogadó gesztussal. – És gyengédségből – tette hozzá pillanatnyi
hallgatás után. – Több gyengédséget akartam.

Visszatette szülei fényképét a tárcájába. Az ablakok már üresen és feketén sötétlettek. Az

utastérben olvastak, aludtak, beszélgettek az emberek. Egy hosszú, bő sortot viselő férfi föl-alá
járt az ülések közti folyosón, vállán egy csecsemőt ringatva. A repülő csendesen suhant, szinte
mozdulatlannak tűnt; a kint és bent közt olyan kicsi volt az érintkező felület, olyan kicsi a
súrlódás, szinte hihetetlennek tűnt, hogy haladunk. Most, amikor kint vaksötét volt, a
villanyfényben nagyon hús-vérnek, valódinak látszottak az emberek, a részleteik olyan
közvetlenek, személytelenek, végtelenek. Valahányszor elment mellettem a férfi a csecsemővel,
láttam a gyűrődések hálózatát a sortján, durva, vöröses szőrrel borított szeplős karját, a sápadt,
domborodó bőrt a derekán, ahol felcsúszott róla a trikó, a vállára boruló csecsemő gyönge, ráncos
lábát, a meggörnyedt kis hátat, a kezdetleges hajforgót a puha fejen.

Szomszédom megint hozzám fordult, és megkérdezte, milyen munka hozott Athénba. Másodszor
éreztem a tudatos igyekezetet, mintha ránevelte volna magát, hogy visszaszerezze azt, ami ki akar
csúszni a kezéből. Emlékszem, csecsemőkorában mindkét fiam szándékosan leejtette a tárgyakat
a magas etetőszékből, hogy lássa, amint leesnek a földre, ezt éppolyan boldogító tevékenységnek
találták, amennyire megdöbbentek a következményeitől. Bámulták a leesett tárgyat (a
megrágcsált piskótát, a műanyag labdát), és egyre jobban felzaklatta őket, hogy nem tér vissza.
Végül sírva fakadtak, és rendszerint azt tapasztalták, hogy a leesett tárgy mégis visszatér
ugyanazon az úton. Mindig meglepett, hogy az eseményeknek erre a láncolatára úgy reagáltak,
hogy megismételték: amint a tárgy megint a kezükben volt, újra leejtették, és utánahajoltak, hogy
lássák, ahogy zuhan. Az örömük nem csökkent, ahogy a gyötrelmük sem. Mindig azt vártam,
egyszer felfogják, hogy fölöslegesen bánkódnak, és inkább elkerülik, de soha nem tették. A
szenvedés emléke semmilyen hatással nem volt a cselekedeteikre: épp ellenkezőleg, arra
kényszerítette őket, hogy megismételjék, mert maga a szenvedés volt az a varázslat, amely
visszahozta a tárgyat, és ismét lehetővé tette a leejtés örömét. Gondolom, ha nem adtam volna
vissza, amikor először leejtették, egészen mást tanultak volna meg, bár nem nagyon tudtam,
vajon mit.

Író vagyok, mondtam, és azért utazom néhány napra Athénba, mert tanítani fogok egy nyári
egyetem egyik kurzusán. A kurzus címe „Hogyan írjunk”. Számos író tanít majd a tanfolyamon,
és mivel az írásnak sokféle módja van, nyilván egymásnak ellentmondó tanácsokat fognak kapni
a diákok. Úgy hallottam, legtöbbjük görög, bár a kurzuson angol nyelvű szövegeket várnak tőlük.
Mások elég szkeptikusan fogadták az ötletet, de én nem értettem, mi a baj vele. Írjanak, amilyen
nyelven akarnak, számomra nem jelent különbséget. Amit elveszítenek a nyelvi áttétel során, azt
néha megnyerik egyszerűségben. A tanítás csak a kenyérkereset egy formája, folytattam. De van
egy-két barátom Athénban, akikkel ottlétem alatt találkozhatom.

Író, hajtotta félre a fejét szomszédom olyan gesztussal, amely kifejezhetett tiszteletet is a hivatás
iránt, meg azt is, hogy a világon semmit nem tud róla. Amikor leültem mellé, észrevettem, hogy
egy sokat forgatott Wilbur Smith-kötetet olvas: ez nem felel meg tökéletesen az ízlésének,
mondta most, bár őszintén szólva nem valami biztos az ítélete, ha szépirodalomról van szó. Őt a
tényirodalom érdekli, a tények és a tények értelmezése, és biztos benne, hogy azon a téren
kifinomultabb az ítéletalkotása. A jó prózastílust felismeri; egyik kedvenc írója például John
Julius Norwich. De be kell vallania, a szépirodalom világában nincs otthon. Kivette az
ülészsebből az ottfelejtett Wilbur Smith-kötetet, és bedobta a lábánál álló aktatáskájába, hogy ne
legyen a szemünk előtt, mintha meg akarna szabadulni tőle, vagy azt remélné, majd
megfeledkezem róla. Ami azt illeti, engem már nem érdekelt az irodalom mint a sznobizmus
vagy akár az önmeghatározás egyik formája: én már nem akartam bebizonyítani, hogy egyik
könyv jobb a másiknál; igazság szerint ha olyasmit olvastam, ami nagyon tetszett, azon kaptam
magam, hogy egyre kevésbé van kedvem beszélni róla. Úgy tűnt, amit én személy szerint igaznak
tartok, annak már semmi köze mások meggyőzésének igényéhez. Én már senkit sem akartam
meggyőzni semmiről.
– Második feleségem – szólalt meg hirtelen a szomszédom – soha életében nem olvasott el
egyetlen könyvet sem.

Tökéletesen tudatlan volt, folytatta, még a történelmi és földrajzi alapismereteket illetően is, és
társaságban néha a létező legkínosabb dolgokat mondta minden szégyenkezés nélkül. Sőt
felháborította, ha mások olyasmiről beszéltek, amiről ő nem tudott, például amikor egy
venezuelai barátjuk jött látogatóba, el se hitte, hogy ilyen ország létezik, mert ő még nem hallott
róla. Angol nő volt, és olyan gyönyörű, hogy az ember hajlamos volt némi lelki kifinomultságot
feltételezni róla; és ugyan a személyisége szolgált meglepetésekkel, ezek nem voltak
különösebben kellemesek. Szomszédom gyakran hívta meg vendégségbe anyósát és apósát,
mintha az ő tanulmányozásuk révén megfejthetné a lányuk titkát. Sokszor eljöttek a szigetre, ahol
még megvolt az ősi családi otthon, és hetekig maradtak. Soha életében nem találkozott ilyen
színtelen, jellegtelen emberekkel: a végsőkig kimerítette az igyekezet, hogy stimulálja őket,
mégis olyan közönyösek maradtak, akár két karosszék. Végül nagyon megszerette őket, ahogy az
ember megszeret egy karosszéket; különösen apósát kedvelte, akinek határtalan tartózkodása
olyan mérvű volt, hogy a szomszédom egy idő után megértette, hogy valószínűleg valamilyen
pszichikai sérüléstől szenved. Megrendítette, hogy olyan embert lát, akit ennyire megsebzett az
élet. Szinte biztos, hogy fiatalabb korában észre se vette volna ezt az embert, nemhogy némasága
okait kutassa; most azonban az, hogy az apósa helyzetében felismerte a szenvedést, közelebb
juttatta a sajátjához is. Közhelynek hangzik, de szinte úgy érezte, ennek a felismerésnek a
jóvoltából élete elfordul a tengelyén: önfejűségének története az egyszerű perspektívaváltás miatt
morális utazásnak tűnt. Megfordult, mint a hegymászó, aki hátrafordul, és lenéz a hegyről, hogy
áttekintse a bejárt ösvényt, most, amikor már nem feledkezik bele a kapaszkodásba.

Valamikor régen (olyan régen, hogy az író nevét már el is felejtette) olvasott néhány emlékezetes
sort egy elbeszélésben valakiről, aki egy másik elbeszélést akar lefordítani egy nála sokkal
híresebb szerzőtől. Ezekben a sorokban (melyekre még ma is emlékszik, mondta szomszédom) a
fordító azt mondja, hogy amikor egy mondat világra jön, még se nem jó, se nem rossz, jellegének
kialakítása leheletfinom igazításokkal történik, és ebben az intuitív folyamatban a legkisebb
túlzás vagy erőltetés is végzetes. Ezek a sorok az írás művészetére vonatkoztak, de ahogy kora
középkorúként körülnézett, belátta, hogy az élet művészetére éppolyan érvényesek. Bármerre
néz, olyan embereket lát, akiket saját szélsőséges tapasztalataik tettek tönkre, és az ő új apósa és
anyósa tökéletes példának mutatkozott erre. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy őt magát
sokkal gazdagabbnak hitte a lányuk, mint amilyen volt: megtévesztette a végzetes jacht, amelyen
a férfi házassági menekültként elrejtőzött, és amely azóta is az egyetlen megmaradt vagyontárgya
volt. A nő igényelte a fényűzést, és a szomszédom most úgy dolgozott, mint addig soha, vakon és
lázasan, minden idejét értekezleteken és repülőgépeken töltötte, megállapodásokat készített elő és
kötött, egyre több kockázatot vállalt, hogy megteremtse a vagyont, amelynek létezését a felesége
magától értetődőnek tekintette. Lényegében egy illúziót épített fel, de bármit tett, nem hidalhatta
át a szakadékot illúzió és valóság között. Lassanként tönkretett ez a szakadék, mondta, a távolság
aközött, amilyenek a dolgok voltak, és amilyennek akartam őket. Éreztem, hogy kiüresedem,
mondta, mintha eddig az évek során összegyűjtött tartalékból éltem volna, és ez lassan kimerülne.

Most fogta fel, milyen korrektül viselkedett az első felesége, hogy milyen egészséges és
gyümölcsöző volt közös életük, milyen tartalmas közös múltjuk, és lesújtotta ez a tudat. Az
asszony egy boldogtalan időszak után megint férjhez ment: a válást követően megszállott síelő
lett, Észak-Európát és a hegyeket járta, amikor csak tehette, és nemsokára bejelentette, hogy
férjhez ment egy síoktatóhoz Lechben, aki, mint mondta, visszaadta az önbizalmát. Házasságuk,
tette hozzá szomszédom, a mai napig háborítatlan. De akkor, az első időben ő fokozatosan
belátta, hogy hibát követett el, és igyekezett helyreállítani a kapcsolatot első feleségével, bár nem
tudta pontosan, mi célból. Még kicsik voltak a gyerekeik, egy fiú meg egy lány: végeredményben
indokoltnak látszott, hogy kapcsolatban maradjanak. Homályosan emlékezett, hogy közvetlenül a
válásuk után mindig az asszony próbálta elérni őt; arra is emlékezett, hogy kerülte ezeket a
telefonbeszélgetéseket, teljesen lefoglalta az a nő, aki most a második felesége. Elérhetetlenné
vált, átkerült egy új világba, amelyben első felesége mintha nem is létezett volna, csak egy
nevetséges papírmasé figura volt, akinek tettei (bizonygatta magának és másoknak) egy bolond
nőre vallottak. Csakhogy most az asszony lett elérhetetlen: az Arlberg hideg fehér hegyoldalain
suhant, ott, ahol volt férje éppolyan kevéssé létezett a számára, mint annak idején az asszony
neki. Nem válaszolt a hívásaira, vagy pár szóval rövidre zárta a beszélgetést, máshol járt az esze,
mennie kell, mondta idegesen. Mintha már meg se akarta volna ismerni, és ez volt a legijesztőbb
az egészben, mert így nem érezte magát valóságosnak. Hisz végeredményben együtt alakították
ki az identitását: ha ő nem ismer rá, akkor vajon ki lehet?

Az a különös, mondta, hogy még most is, amikor mindez rég a múlté, és első feleségével
rendszeresen tartják a kapcsolatot, pár perc beszélgetés után irritálja a nő. Afelől sincs kétsége,
hogy ha visszarohant volna a hegyekből, amikor úgy tűnt, ő meggondolta magát, hamarosan
ismét annyira idegesítette volna, hogy a kapcsolatuk felbomlása megismétlődik. De nem így
történt, egymástól távol öregedtek meg: ha vele beszél, tisztán látja, milyen lett volna az életük,
milyen lenne most a közös életük. Olyan ez, mint amikor elmegyünk egy ház előtt, amelyben
valaha laktunk: a tény, hogy még mindig létezik, hogy ennyire kézzelfogható, valahogy
lényegtelenné tesz mindent, ami utána történt. Struktúra nélkül az események valószerűtlenek:
feleségének valósága, akárcsak a ház valósága, strukturális, meghatározó. Határai vannak,
ezekkel kerül szembe mindig, ha telefonon beszélnek. De a határok nélküli életet kimerítőnek
érzi, a tényleges és érzelmi kiadások egyetlen hosszú történetének, mintha harminc éve egyik
szállodából a másikba költözne. Az átmenetiség, a hontalanság érzete az ár, amit meg kell fizetni
érte. Egyre csak szórta a pénzt, hogy megszabaduljon ettől az érzéstől, hogy tető legyen a feje
fölött. És közben szüntelenül látta messziről az otthonát (a feleségét), ahogy ott áll, lényegében
változatlanul, de már másokhoz tartozik.

Ahogyan a történetét előadta, jegyeztem meg, az nagyjából igazolja azt, amit elmondott, mert a
második feleségét feleolyan tisztán se látom magam előtt, mint az elsőt. Valójában el sem tudom
hinni igazán. Úgy beszélt róla, mintha egy univerzális főgonosz lenne, de tulajdonképpen mi a
bűne? Soha nem adta ki magát értelmiséginek, nem úgy, mint például a szomszédom, aki
dúsgazdagnak adta ki magát, és mivel őt kizárólag a szépsége miatt értékelték, természetes (talán
azt is mondhatnánk, indokolt), hogy annak ára volt. Ami pedig Venezuelát illeti, ki dönti el, mit
kell vagy nem kell tudnia valakinek? Biztosra veszem, hogy sok minden van, amit ő nem tud, és
amit nem tud, számára éppúgy nem létezik, mint csinos felesége számára Venezuela.

Szomszédom arcára kétoldalt bohócos redőket vont a töprengés.

– Bevallom – szólalt meg hosszú hallgatás után –, ebben a kérdésben talán nem vagyok egészen
elfogulatlan.
Igazság szerint nem tudta megbocsátani második feleségének, ahogyan az ő előző házasságából
származó gyerekeivel bánt, akik mindig velük töltötték a vakációt, rendszerint a család régi
házában, a szigeten. Különösen a legidősebbre volt féltékeny, a fiú minden mozdulatát
kifogásolta. Látni is döbbenetes volt, milyen megszállottan figyeli minden mozdulatát, örökösen
munkára fogta a ház körül, a legcsekélyebb rendetlenkedésért is összeszidta, és jogot formált
arra, hogy megbüntesse olyasmiért, amit rajta kívül senki sem talált vétségnek. Szomszédom
egyszer arra ment haza, hogy a fiút valaki bezárta a ház alatti hatalmas, katakombaszerű pincébe,
amely a legjobb napokban is sötét, baljós hely volt, gyerekkorában mindig félt bemenni oda. Fia
az oldalán feküdt, reszketett, és azt mondta, azért zárták be, mert nem takarította el a tányérját az
asztalról. Mintha ő képviselt volna mindent, amit feleségként terhesnek talált, mintha ő lett volna
a megtestesítője valami igazságtalanságnak, amit az asszonynak el kellett szenvednie; és ő volt
annak a bizonyítéka is, hogy férje szemében nem ő az első, nem is lesz az soha, ameddig a férfin
múlik.

Szomszédom soha nem értette, miért olyan fontos neki, hogy ő legyen az első, hisz nem az ő
hibája, hogy már volt egy élete, mielőtt vele találkozott; de úgy tűnt, egyre elszántabban
igyekszik elpusztítani azt a múltat és eltüntethetetlen bizonyítékait, a gyerekeket. Addigra már
közös gyerekük is volt, egy fiú, de ez ahelyett, hogy javított volna a helyzeten, inkább fokozta a
nő féltékenységét. Azzal vádolta a férjét, hogy közös fiukat nem szereti annyira, mint idősebb
gyerekeit; szüntelenül bizonyítékokat keresett arra, hogy kivételez velük, holott valójában ő
kivételezett arcátlanul a közös gyerekükkel, bár arra a kisfiúra is gyakran megharagudott, mintha
úgy érezné, ha más lenne, megnyerhette volna neki a csatát. Ami azt illeti, végül lényegében el is
hagyta a fiút. A szigeten töltötték a nyarat, ott voltak az asszony szülei (a karosszékek) is.
Szomszédom most jobban kedvelte őket, mint valaha, mert részvéttel ismerte fel
színtelenségükben a lányuk ciklontermészetének bizonyítékát. Olyanok voltak, mint egy tornádó
sújtotta térség; a pusztulás szüntelen fenyegetésének tudatában éltek. Felesége a fejébe vette,
hogy visszamegy Athénba: szomszédom úgy vélte, unatkozik a szigeten; valószínűleg szeretett
volna társaságba járni, és akadtak egyéb tennivalói is; unta már, hogy minden nyarat a családi
mauzóleumban tölt; egyébként is úgy volt, hogy szülei rövidesen hazarepülnek Athénból,
úgyhogy mind együtt mehetnének, mondta az asszony, a nagyobb gyerekeket meg itt hagyhatnák,
a házvezetőnő felügyeletével. Ő most nem mehet Athénba, jelentette ki szomszédom. Nem
hagyhatja itt a gyerekeit, akik még két vagy három hétig vele maradnak. Hogyan hagyhatná itt
őket, amikor csak ilyenkor találkozik velük? Nos, ha nem jön, mondta az asszony, vegye úgy,
hogy vége a házasságuknak.

Ez már valódi küzdelem volt: végre választania kellett, és ő természetesen úgy érezte, hogy nincs
is választása. Esztelenségnek találta az egészet, és iszonyú szóváltás következett, amelynek
végeztével a felesége, közös fiuk és a nő szülei hajóra szálltak, és visszamentek Athénba.
Távozás előtt szomszédom apósa ritka kirándulást tett a beszéd vidékére. Azt mondta, érti, az ő
szemszögéből milyennek tűnhetett mindez. Akkor látta őket utoljára, és végeredményben a
feleségét is, aki később visszatért a szüleivel Angliába, és ott adta be a válópert. Kitűnő ügyvédet
fogadott, és szomszédom, már másodszor életében, tönkrement anyagilag. A jachtot eladta, és
vett egy kis motorcsónakot, amely hívebben tükrözte a vagyoni helyzetét. De a közös fiuk
visszakerült hozzá, amikor az anyja újra férjhez ment, mert talált magának egy bizonyíthatóan
dúsgazdag angol arisztokratát, és rájött, hogy a gyerek ugyanúgy megkeseríti az ő második
házasságát, mint annak idején első férje gyerekei az övét. Az utóbbi részlet bizonyítékul szolgál,
ha volt felesége feddhetetlenségére nem is, következetességére feltétlenül.
Annyi minden odavész a hajótörésben, mondta szomszédom. Csak töredékek maradnak, és ha
nem kapaszkodsz meg bennük, a tenger elragadja azokat is. Én mégis, jelentette ki, hiszek a
szerelemben. A szerelem majdnem mindent meggyógyít, és ha nem is hoz gyógyulást, legalább a
fájdalmat csillapítja. Például ön, nézett rám, pillanatnyilag szomorú, de ha szerelmes lenne,
elmúlna a bánata. Én, ahogy ott ültem, megint magas etetőszékben ülő fiaimra gondoltam, és
felfedezésükre, hogy a szenvedés varázslatos módon visszahozza a labdát. Ebben a pillanatban a
repülőgép megbillent, és ereszkedni kezdett a sötétben. Megszólalt egy hang a hangszóróban; az
utaskísérők fel-alá jártak, mindenkit visszatereltek a helyére. Szomszédom elkérte a
telefonszámomat: elmehetnénk egyszer vacsorázni, amíg Athénban vagyok.

Én még mindig nem találtam kielégítőnek a második házassága történetét. Hiányzott belőle az
objektivitás; szélsőségeken alapult, és ezeknek a szélsőségeknek gyakran indokolatlan erkölcsi
sajátosságokat tulajdonított. Például nem bűn féltékenynek lenni egy gyerekre, bár kétségtelenül
nagyon fájdalmas az érintett feleknek. Azon kaptam magam, hogy bizonyos kulcsfontosságú
tényeket el sem hiszek, például azt, hogy a felesége bezárta a fiát a pincébe, és azt sem találtam
meggyőzőnek, ahogy az elbeszélő az asszony szerintem elsikkasztott szépségét kezelte. Ha nem
bűn féltékenynek lenni, kétségtelenül nem bűn szépnek lenni sem: a bűn az, ha az elbeszélő a
másik hibás feltételezéseire építve ellopja a szépséget. A valóság leírható pozitív és negatív örök
egyensúlyaként, ám ebben a történetben a két pólus szétvált, és más-más, egymással háborúban
álló identitásokhoz kapcsolódott. A narratíva egyeseket (az elbeszélőt és gyerekeit) kedvező
fényben tüntetett fel, míg a feleség csak azért került szóba, hogy még jobban befeketítse magát.
Például az elbeszélő álnok próbálkozása, hogy első feleségével felvegye a kapcsolatot, pozitív,
megértő színezetet kap, míg a második feleség (mint tudjuk, nem alaptalan) bizonytalansága
megmagyarázhatatlan bűnnek minősül. Az egyedüli kivétel az elbeszélő rokonszenve tornádó
tépázta apósa és anyósa iránt: ebben a keserédes részletben visszanyeri egyensúlyát a pozitív és a
negatív pólus. Minden más szempontból, úgy éreztem, ebben a történetben az igazság áldozatul
esett az elbeszélő győzni akarásának.

Szomszédom elnevette magát, és azt mondta, valószínűleg igazam van. Szüleim egész életükben
csatáztak, magyarázta, és soha nem győzött senki. De el sem menekült senki. Csak a gyerekek
menekültek el. A bátyám ötször nősült, karácsony első napján mégis egyedül ül zürichi
lakásában, a pénzét számolja, és sajtos szendvicset eszik. Mondja meg őszintén, kértem: a
felesége valóban bezárta a fiát a pincébe?

– Mindig tagadta – hajtotta le a fejét szomszédom. – Azt mondta, Tákisz maga zárta be magát,
hogy őt bajba keverje.

De belátom, folytatta, nem ok nélkül akarta, hogy velük menjek Athénba. Az imént elhallgatott
pár részletet, valójában az anyósa megbetegedett. Nem volt komoly baja, de kórházba kellett
vinni a szárazföldön, és a felesége nem beszélt jól görögül. De azt hitte, ő meg az apja együtt
majd elboldogul. Úgy látszott, apósa búcsúszavai is ambivalensebbek lehettek, mint az első
változatban. Közben már becsatoltuk a biztonsági öveket, ahogy a hangszórón kérték, és amint
reszketve ereszkedtünk, már láttam a lenti fényeket, a sötétben titokzatosan emelkedő és lehulló
fények sűrű erdejét.

Azokban a napokban örökösen a gyerekeim miatt aggódtam, vallotta be szomszédom. Arra nem
tudtam odafigyelni, hogy nekem vagy a feleségemnek mire van szükségünk; úgy éreztem, a
gyerekeimnek nagyobb szükségük van rám. Szavai eszembe juttatták az oxigénmaszkokat,
amelyek természetesen nem kerültek elő az utóbbi néhány órában. Van valami kölcsönös
cinizmus abban, jegyeztem meg, hogy oxigénmaszkokat biztosítanak, azzal a hallgatólagos
megegyezéssel, hogy úgysem lesz rájuk szükség. Azt tapasztalta, hogy ez az élet sok aspektusára
érvényes, állapította meg szomszédom, de azért nem kifizetődő személyes elvárásainkat a nagy
számok törvényére alapozni.
 II
Észrevettem, hogy ha keskeny járdán megyünk, és mellettünk dübörög a forgalom, Ryan mindig
belülre húzódik.

– Elolvastam a statisztikákat az athéni halálos balesetekről – közölte. – Nagyon komolyan

veszem ezt az információt. Egy darabban akarok hazakerülni, ezzel tartozom a családomnak.

Gyakran hevertek kutyák a járdán, nagy testű, kiterült, bozontos szőrű kutyák. A hőségben
eszméletlenek voltak, meg se mozdultak, csak a lélegzet emelgette az oldalukat alig láthatóan.
Messziről néha olyanok voltak, mint a részegségükben hasra esett bundás nők.

– Átléped a kutyákat? – kérdezte tétován Ryan. – Vagy megkerülöd őket?

A hőség nem zavarja, mondta, igazság szerint élvezi. Úgy érzi, kiszárítja hosszú évek
nyirkosságát. Egyedül azt sajnálja, hogy csak negyvenegy évesen jutott el ide, mert igazán
lenyűgöző helynek tartja. Kár, hogy az asszony meg a gyerekek nem láthatják, de úgy döntött,
nem engedi, hogy a bűntudat elrontsa az élményt. Az asszony nemrég Párizsban töltötte a
hétvégét a barátnőivel, és ráhagyta a gyerekeket; semmi oka nem volt rá, hogy azt érezze, nem
érdemelte ki az ittlétet. Hogy őszinte legyen, a gyerekek lelassítják az embert: ma reggel első
dolga volt, hogy fölmenjen az Akropoliszra, mielőtt elviselhetetlen lesz a hőség, márpedig ezt
nem tehette volna meg, ha rajta lógnak a gyerekek, igaz? És ha mégis, akkor szüntelenül amiatt
aggódott volna, hogy leégnek vagy dehidrálódnak, és bár talán látta volna a Parthenónt mint
omladozó arany és fehér koronát a hegytetőn az ég vad, pogány háttere előtt, nem érezte volna,
ahogy ma reggel érezhette, hogy friss levegőjével átjárja az ő létezésének árnyékos zugait.
Fölfelé menet valamilyen okból eszébe jutott a gyerekszobája, ahol az ágyneműnek mindig
penészszaga volt. Ha a szülei házában kinyitott az ember egy szekrényt, legtöbb esetben azt látta,
hogy hátsó falán folyik a víz. Amikor Traleeből Dublinba költözött, azt tapasztalta, hogy minden
könyve odaragadt a polchoz, nem tudta őket levenni. Beckett és Synge elrohadt, ragasztó lett
belőlük.

– Amiből látszik, hogy nem voltam igazi könyvmoly – vallotta be –, így erről rendszerint inkább
hallgatok.

Nem, még sose járt Görögországban, se más országban, ahol a napfényt magától értetődőnek
lehet tekinteni. A felesége amúgy is allergiás rá… mármint a napra. Ő is nyirkos, árnyékos
helyeken nőtt fel, és lila kiütéseket meg hólyagokat kap a naptól; egyáltalán nem bírja a meleget,
migrénes lesz és hány tőle. A gyerekeket mindig Galwaybe vitték vakációra, ahol a felesége
szüleinek volt egy házuk, és ha mindenáron ki akartak szabadulni Dublinból, bármikor
visszamehettek Traleebe. Ez az a fajta helyzet, amikor az otthon az a hely, ahol be kell fogadniuk
az embert, ha kénytelen odamenni, mondta. A felesége hisz ebben az egészben, a családi
összetartásban meg a vasárnapi ebédben, meg abban, hogy a gyerekeknek mindkét ágon vannak
nagyszüleik, de ha tőle függne, valószínűleg soha többé nem lépné át a szülei küszöbét. Nincs
velük semmi baj, tette hozzá, elég rendes emberek, csak nem hiszem, hogy eszembe jutott volna.
Elmentünk egy kávézó mellett, melynek asztalaira hatalmas ponyva vetett árnyékot, az
asztaloknál ülők gőgösnek látszottak, ahogy hűvösen és éberen ültek az árnyékban, amíg mi
érthetetlen okból az utca melegében és zűrzavarában vonszoltuk magunkat. Talán betér ide és
iszik valamit, mondta Ryan; már reggelizett itt, jegyezte meg, és kellemes helynek tűnt. Nem volt
világos, akarja-e, hogy beüljek vele vagy sem. Valójában olyan óvatosan fogalmazott, hogy az
volt a benyomásom, mások bevonása általában véve olyasmi, amit igyekszik elkerülni. Ezután
jobban odafigyeltem erre a szokására, és észrevettem, hogy ha mások terveznek valamit, ő
mindig azt mondja: „Később talán én is benézek”, vagy „lehet, hogy találkozunk ott”, ahelyett,
hogy elkötelezné magát a találkozás pontos idejét és helyét illetően. Csak akkor mondta meg, mit
tesz, ha már megtette. Egyszer véletlenül összefutottam vele az utcán, és láttam, hogy
hátrasimított haja nedves, hát megkérdeztem, hol járt. Bevallotta, hogy úszott egyet a Hilton
Szállóban, amelynek van egy nagy nyitott medencéje, úgy tett, mintha a szálloda vendége lenne,
és leúszott negyven hosszt az orosz plutokraták, amerikai üzletemberek és műtétileg tökéletesített
testű lányok között. Biztosra vette, hogy az úszómesterek figyelik, de senki sem merte kérdőre
vonni. Szeretné tudni, különben hogyan lehetne része némi testmozgásban egy forgalomban
fuldokló város közepén, a negyvenfokos hőségben, mondta.

Az asztalnál háttal a falnak ült le, mint a többi férfi, így belátta a kávézót meg az utcát. Én vele
szemben ülve csak őt láttam, hát jól megnéztem. A nyári egyetemen tanított, akárcsak én:
messziről átlagos értelemben jóképű, vörösesszőke férfinak tűnt, de közelről volt a
megjelenésében valami furcsa, mintha szedett-vedett elemekből rakták volna össze, úgyhogy a
részei nem illettek tökéletesen egymáshoz. Fehér lapátfogai mindig kivillantak egy kicsit,
megereszkedett teste átmenet volt az izmos és a kövér közt, a feje azonban kicsi és keskeny, gyér,
majdnem színtelen haja tüskésen meredt hátra a homlokából, színtelen szempilláit most elrejtette
a sötét szemüveg. De egyenes, dús szemöldöke ádázul feketéllett. Amikor odajött a
felszolgálónő, levette a szemüvegét, és megláttam a szemét: két apró, fényes kék szilánkot a
vöröses szemfehérjében. A szemhéja is vörös volt, mintha gyulladt lenne, vagy leégett volna a
napon. Alkoholmentes sörük van, kérdezte a felszolgálónőt, aki kezét a füléhez emelve közelebb
hajolt hozzá, mert nem értette. Ryan fölvette az étlapot, és együtt tanulmányozták.

– Ezek közt a sörök közt – tagolta a szavakat, közben ujját tanárosan végighúzta a listán, és
minduntalan felpillantott a nőre – van alkoholmentes?

A felszolgálónő közelebb hajolt, nézte, hová mutat, Ryan közben le sem vette a szemét a nő szép,
fiatal arcáról és hajáról, melynek hosszú, kibomló göndör fürtjeit többször is a füle mögé
simította. Mivel a vendég olyasmire mutatott, ami nem volt, a nő egy darabig tétovázott, végül
azt mondta, megkérdezi az üzletvezetőt, de Ryan ekkor becsukta az étlapot, mint a tanár, ha vége
az órának, semmi baj, mondta, akkor beéri egy közönséges sörrel. Ettől még jobban zavarba jött a
pincérnő: megint kinyitották az étlapot, és kezdődött elölről az óra, nekem pedig elkalandozott a
figyelmem, a többi asztalnál ülőket néztem, meg az utcát, ahol autók suhantak el, és kutyák
szőrhalmai hevertek a tűző napon.

– Reggel is ő szolgált fel – mondta Ryan, amikor a pincérnő elment. – Ugyanez a lány. Gyönyörű
emberek, nem? Csak kár, hogy nincs alkoholmentes sörük. Otthon mindenütt kapni.

Igyekszik visszafogni az ivást, közölte; tavaly lényegében egészségkúrát tartott, mindennap

konditerembe ment, és salátán élt. Amikor megszülettek a gyerekek, kicsit elhagyta magát,
Írországban amúgy sem könnyű egészségesnek lenni; az ottani kultúra megnehezíti.
Gyerekkorában Traleeben komoly túlsúlya volt, mint arrafelé sokaknak, többek közt a szüleinek
meg a bátyjának is, akik a sült krumplit még ma is a javasolt napi öt adag zöldség és gyümölcs
egyik adagjának tekintették. Sokféle allergiás tünettel is bajlódott, ekcémás és asztmás volt,
aminek kétségtelenül nem tett jót a család étrendje. Gyerekkorában a rövidnadrághoz gyapjú
térdzoknit kellett viselniük az iskolában, és a zokni iszonyú sokat rontott az ekcémáján. Máig
nem felejtette el, hogyan hámozta le a lábáról lefekvéskor, a fele bőre is vele ment. Manapság
persze elrohanna az ember a gyerekkel egy bőrgyógyászhoz vagy egy homeopatához, de
akkoriban senki nem foglalkozott vele, egyszerűen ki kellett bírni. Ha légzési problémái voltak,
szülei kiültették az autóba. Ami meg a túlsúlyt illeti, közölte, az ember nem nagyon látta magát
ruhátlanul, meg mást se, ha már itt tartunk. Emlékszik, mennyire idegenkedett a házuk nyirkos,
spórákkal teli klímájával küszködő saját testétől: eltömődött tüdejétől és viszkető bőrétől,
cukorral és zsírral teli ereitől, kényelmetlen ruhákba préselt, rengő húsától. Kamaszkorában
félszeg volt és lomha, és nem szívesen tette ki magát mások tekintetének. De aztán eltöltött egy
évet Amerikában egy íróprogram keretében, és rájött, hogy egyszerűen az akaraterejével teljesen
megváltoztathatja a külsejét. A campuson volt uszoda meg konditerem, a kávézóban pedig olyan
ételek, amelyekről még sose hallott (csírák, teljes kiőrlésű lisztek meg szója); ráadásul olyan
emberek vették körül, akiknek az önfejlesztés gondolata hitkérdés volt. Szinte egyik napról a
másikra átvette az egész koncepciót: hogy eldöntheti, milyen akar lenni, és olyan lesz. Nincs
eleve elrendelés; rájött, hogy hátrahagyhatja Írországban a gondolatot, amely egész életét
beárnyékolta: hogy az én végzet és átok. Amikor először járt a konditeremben, látott egy
gyönyörű lányt, aki az egyik gépen dolgozott, és közben egy testes filozófiakönyvet olvasott,
amely kinyitva feküdt előtte egy állványon; nem akart hinni a szemének. Aztán észrevette, hogy a
konditerem minden gépén van könyvállvány. A gépet lépcsőzőgépnek hívták, és a lépcsőn
felmenetelt szimulálta: attól kezdve mindig használta ő is, és mindig volt előtte egy nyitott
könyv, mert beleivódott az agyába annak a lánynak a képe (akit nagy csalódására többé sose
látott). Abban az évben sok kilométernyi lépcsőn ment föl egy helyben, és megmaradt benne ez a
kép, nemcsak a lányé, hanem a képzeletbeli lépcsőé is, meg önmagáé, amint megállíthatatlanul
megy rajta fölfelé, közben előtte lóg egy könyv, mint szamár előtt a répa. Ez a lépcsőmászás volt
a munka, amit el kellett végeznie, hogy elszakadjon a helytől, ahonnan származott.

Több volt szerencsés véletlennél, hogy éppen Amerikába ment, jelentette ki: ez lett élete
meghatározó eseménye, és kicsit megrémül, ha arra gondol, mi lett volna belőle és mihez kezdett
volna, ha ez a tapasztalat elmarad. Egyetemi angoltanára beszélt neki az íróprogramról, ő
bátorította, hogy jelentkezzen. Mire megjött a válaszlevél, már befejezte az egyetemet, és
visszament Traleebe, ahol a szüleinél lakott, egy csirkefeldolgozó üzemben dolgozott, és
viszonya volt egy nála jóval idősebb, kétgyerekes asszonnyal, aki addigra biztos volt benne, hogy
ő majd a gyerekek apjának helyébe lép. A levélben az állt, hogy beküldött írása alapján megkapta
az ösztöndíjat, és fizetnek egy további évet, amennyiben tanári képesítést kíván szerezni.
Negyvennyolc órával később már úton volt, csak néhány könyvet vitt magával, meg a rajta lévő
ruhát, repülőre ült, és életében először elhagyta a Brit-szigeteket, fogalma sem volt, valójában
hová megy, csak azt érezte, amint ott ült a felhők fölött, hogy ez olyan, mint a mennyország.

Tulajdonképpen úgy adódott, hogy a bátyja nagyjából vele egy időben utazott el Amerikába. Sose
volt sok mondanivalójuk egymásnak, így ő akkoriban nem sokat tudott Kevin terveiről, de most,
utólag úgy gondolja, a kettő egybeeshetett, csak Kevint nem egy szerencsés véletlen indította
útnak. Hanem jelentkezett az amerikai tengerészgyalogsághoz, és akkortájt, amikor Ryan a
lépcsőzőgépet taposta, valószínűleg Kevin is a traleei hájat dolgozta le magáról a
kiképzőtáborban. Ő nem tudott róla semmit, akár egy utcában is lehettek, bár ez nem valószínű,
hisz Amerika nagy. És természetesen az a feladat sok utazással jár, mondta Ryan látszólag
őszintén. A két fivér véletlenül egy időben ment vissza is Írországba három év múlva, és amikor
szüleik nappalijában találkoztak, már mindketten kisportoltan és soványan, Ryannek tanári
képesítése volt, szerződése egy könyvre, meg egy balerina barátnője, Kevinnek pedig groteszk
tetoválással borított teste és olyan elmeállapota, amely garantálta, hogy az élete soha többé nem
lesz a saját kezében. Úgy tűnt, a képzeletbeli lépcső lefelé is vezet, nem csak fölfelé: Ryan és a
bátyja most már lényegében két különböző társadalmi osztályhoz tartozott, míg Ryant egyetemi
oktatói állás várta Dublinban, Kevin visszatért gyerekkoruk nyirkos hálószobájába, és néhány
alkalmi elmegyógyintézeti tartózkodást leszámítva ott is maradt máig. Az a különös, mondta
Ryan, hogy a szüleik se az ő sikereire nem voltak büszkék, se Kevin összeomlásáért nem
vállalták a felelősséget. Igyekeztek megszabadulni Kevintől, és végleg bedugni őt egy intézetbe,
de mindig visszaküldték hozzájuk, olyan volt, mint a közmondásban a rossz pénz. Mégis
nehezteltek kissé Ryanre, az íróra és egyetemi oktatóra, aki már Dublinban élt egy szép házban,
és nősülni készült, bár nem a balerinát vette el, hanem egy ír lányt, egyetemi társát még az
Amerika előtti időből. Ebből Ryan azt a tanulságot vonta le, hogy a kudarcainktól sose
szabadulunk, de a sikereinkről szüntelenül meg kell bizonyosodnunk.

Keskeny, kék szeme a fiatal pincérnőre szegeződött, aki közeledett az árnyékban az italunkkal.

– Jaj, szökjön meg velem – mondta, amikor a nő föléje hajolt, hogy letegye a poharát az asztalra.
Azt hittem, meghallotta, de Ryan jól számított: a pincérnő tökéletes, szoborszerű arca meg se
rezzent. – Micsoda emberek – nézett utána.

Jól ismerem-e az országot, kérdezte, mondtam, hogy már jártam itt, Athénban, három éve egy
sorsdöntő vakáción a gyerekeimmel.

– Gyönyörű emberek – válaszolta.

Talán nem is csoda, tette hozzá egy idő után, ha meggondoljuk, milyen a klíma meg az életmód
és persze az itteni étrend. Ha az írekre néz az ember, évszázadok esőzését és rohadt krumpliját
látja. Neki még mindig le kell küzdenie magában az érzést, hogy piszkos; nehéz Írországban
olyan tisztának éreznie magát, amilyennek Amerikában érezte, vagy itt. Miért jött vissza a
diploma megszerzése után, kérdeztem, több oka is volt, felelte, bár egyik sem igazán nyomós. De
együtt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy visszatérésre ösztönözzék. Igazság szerint az egyik
éppen az volt, ami eleinte a legjobban tetszett neki Amerikában, nevezetesen az érzés, hogy itt
mintha senki sem jött volna sehonnan. Persze értelemszerűen jönniük kellett valahonnan,
magyarázta, de bennük nem volt meg az érzés, hogy a szülővárosod csak arra vár, hogy egy
ponton a magáénak követeljen, az eleve elrendelés érzése, amelytől, úgy érezte, ő csodával
határos módon szabadult meg, amikor először emelkedett a felhők fölé. A többi hallgató nagy
ügyet csinált abból, hogy ő Írországból jön, mesélte, és azon kapta magát, hogy rájátszik,
akcentussal beszél meg minden, végül már szinte meggyőzte magát, hogy írnek lenni önmagában
egy identitás. És végeredményben mi más identitása volt? Kicsit megrémítette a gondolat, hogy
valaki nem jön sehonnan; lassan már nem átkozottnak, hanem áldottnak érezte magát, igyekezett
feléleszteni magában az eleve elrendelés érzetét, vagy legalábbis új megvilágításban látta. És az
írásnak, a fájdalom átlényegítésének Írország adott szerkezetet, a saját traleei múltja adott
szerkezetet. Hirtelen úgy érezte, talán nem tud megbirkózni Amerika alapvető anonimitásával.
Mi tagadás, nem ő volt a legtehetségesebb diák azon a programon (ezt készséggel elismerte), és
úgy döntött, ennek egyik oka éppen az anonimitás volt, amivel társainak meg kellett küzdeniük,
neki pedig nem. Jobb íróvá teszi az embert, nem igaz, ha nem támaszkodhat semmilyen
identitásra: kevésbé zavarosan látja a világot. Ő viszont Amerikában sokkal inkább ír volt, mint
Írországban valaha is.

Lassan már olyannak látta Dublint, amilyennek iskolás korában elképzelte, bicikliző tudósokkal,
akik fekete talárjukban úgy vitorláznak az utcákon, akár a fekete hattyúk. Lehet, hogy önmagát
látta akkor, hosszú évekkel ezelőtt? A biztonságos városban sikló sötét hattyút, amely a
városfalak közt szabad; ez nem a szabadság amerikai változata, nem hatalmas, lapos és
határtalan, mint a préri. Szerény dicsfénnyel tért haza az oktatói állásával, a balerinájával meg a
szerződésével egy könyvre. A balerina hat hónap múlva hazament, a könyv (egy novelláskötet,
amely kedvező kritikákat kapott) máig egyetlen megjelent műve. Nancyvel tartják a kapcsolatot:
valójában épp a minap beszélgettek a Facebookon. Már nem táncol: pszichoterapeuta lett, pedig
az igazat megvallva egy kicsit őrült. Az anyjával él egy New York-i lakásban, és bár
negyvenéves, Ryan úgy véli, semmit sem változott, ma is ugyanaz, aki huszonhárom évesen volt.
Ő pedig, a feleségével meg a gyerekeivel meg a dublini házával, már minden tekintetben egy
másik ember. A nő visszamaradt a fejlődésben, gondolja róla néha, bár tudja, hogy ez
kegyetlenség. Nancy örökösen arról faggatja, írt-e már másik könyvet, és ő a legszívesebben
megkérdezné (bár persze soha nem teszi), neki van-e már élete.

Ami a novellákat illeti, még mindig kedvét leli bennük, néha előveszi és elolvassa őket. Időnként
megjelennek egy-egy antológiában; nemrégen az ügynöke eladta a kiadási jogát egy albán
kiadónak. De bizonyos értelemben olyan ez, mintha egy régi fényképet nézegetne magáról. Eljön
a pillanat, amikor frissíteni kell a nyilvántartást, mert már túlságosan eltávolodott attól, aki valaha
volt. Nem tudja pontosan, hogyan történt; csak azt tudja, hogy már nem ismer magára azokban a
történetekben, bár arra emlékszik, milyen kirobbanó érzés volt megírni őket, ahogy valami
felgyülemlett benne, és mindenáron ki akart törni, hogy megszülessen. Azóta sohasem volt ilyen
érzése; szinte azt gyanítja, az ember csak úgy maradhat író, ha mindig elölről kezdi, csakhogy
akkor éppúgy lehetne belőle asztronauta vagy földműves is. Már szinte nem is emlékszik, mi
hajtotta őt a szavakhoz olyan sok évvel ezelőtt, de még mindig szavakra épül a megélhetése. Azt
hiszem, kicsit olyan ez, mint a házasság, mondta. Egész épületet húzol fel egy intenzív időszakra,
amely soha nem ismétlődik meg. Az lesz a hited alapja, és néha kételkedsz benne, de soha nem
tagadod meg, mert életed túl nagy része áll a talaján. Bár néha nagy a kísértés, tette hozzá, amint
a fiatal pincérnő elsuhant az asztalunk mellett. Rosszallóan nézhettem rá, mert azt mondta:

– A feleségem is megnézi a pasikat, amikor elmegy bulizni a barátnőivel. Csalódott lennék, ha

nem tenné. Vedd csak szemügyre őket, biztatom. Ezt mondja ő is: csináld csak, nézni szabad.

Ekkor eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt egy este nagyobb társasággal ültem egy bárban, és
volt a körünkben egy számomra ismeretlen házaspár. A nő minden vonzó lányra felfigyelt, és
férje figyelmét is felhívta rájuk; ültek ott, kitárgyalták a különböző lányok tulajdonságait, és ha
nem veszem észre, milyen mélységes kétségbeesés ül ki az arcára, amikor azt hiszi, nem látja
senki, azt gondoltam volna, hogy ezt a tevékenységet mindketten élvezik.
Jó a kapcsolatuk a feleségével, jelentette ki Ryan. A gyerekkel és a háztartással kapcsolatos
feladatokon megosztoznak, a felesége nem lett mártír, mint annak idején az anyja. Vakációzni
járt a barátnőivel, és elvárta, hogy távollétében a férje gondoskodjon mindenről: úgy biztosítottak
szabadságjogokat egymás számára, hogy hallgatólagosan ugyanazt várták a maguk számára
viszonzásképpen. Ha ez számításnak tűnik, az engem egyáltalán nem zavar, mondta Ryan. Egy
háztartás működtetése bizonyos tekintetben hasonlít egy üzleti vállalkozáséhoz. Legjobb, ha
mindenki mindjárt az elején őszintén megmondja, mire lesz szüksége ahhoz, hogy megmaradjon
benne.

Megszólalt a mobilom az asztalon. A fiam küldött sms-t: Hol a teniszütőm? Nem tudom, te hogy
vagy vele, mondta Ryan, de nekem nem marad időm írásra a család meg az oktatói munkám
mellett. Különösen a tanítás… az tényleg kiszívja az emberből az életet. És amikor van egy hét
saját időm, azzal töltöm, hogy különkurzusokon tanítok, mint ez a mostani, a pénzért. Ha
választani kell aközött, hogy kifizetem a jelzálogot vagy írok egy novellát, amely csak valami
eldugott irodalmi lapban lát majd napvilágot… tudom, egyeseknek szükségük van rá, legalábbis
azt mondják, de a legtöbben, azt hiszem, csak szeretik azt az életet, szeretik azt mondani, hogy
írók. Nem mondom, hogy én nem szeretem, de nekem nem ez a kilétem kulcsa és az életem
értelme. Hogy őszinte legyek, akkor már inkább thrillert írnék. Mennék a nagy pénz után; egyik-
másik diákom ezt az utat választotta, tudod, olyasmit írt, amiből nemzetközi siker lett. Igazság
szerint az asszonynak jutott eszébe: hát nem te tanítottad meg rá őket? Nyilvánvalóan nem látja át
tökéletesen a folyamatot, de bizonyos tekintetben igaza van. És ha van valami, amit tudok, hát az,
hogy az írás feszültségből születik, a feszültségből a belül lévő és a kívül lévő között. Felületi
feszültség, így mondják, ugye… igazság szerint ez nem is rossz cím, igaz? Hátradőlt a széken, és
merengve nézett az utca felé. Kíváncsi voltam, eldöntötte-e már, hogy a thrillere címe az lesz,
Felületi feszültség. Mindenesetre, folytatta, ha visszagondolok arra, hogy milyen körülmények
közt írtam A hazatérést, belátom: hiába próbálnék meg visszamenni oda, úgysem sikerülne.
Képtelen lennék újrateremteni magamban azt a különös feszültséget, ami abból ered, hogy az élet
egyik irányba küld, de te mindenáron másfelé akarsz menni, mintha nem értenél egyet a
végzeteddel, mintha az, aki vagy, ellentétben állna azzal, akinek mondanak. Az egész lelked
lázad, magyarázta. Egy kortyra kiitta a sörét. Most mi ellen lázadok? Három gyerek, egy
jelzáloghitel meg a munka, amiből jó lenne valamivel kevesebb, ennyi az egész.

Megint megszólalt a telefonom. A szomszédom írt a tegnap esti repülőútról. Gondolta, kimenne a
tengerre a hajóján, írta, szeretné tudni, nincs-e kedvem csatlakozni hozzá és úszni egyet. Egy
órán belül értem jöhet a lakásomhoz, és utána hazavinne. Gondolkoztam a dolgon, amíg Ryan
tovább beszélt. Nekem a fegyelem hiányzik, magyarázta. Bizonyos értelemben nem érdekel, mit
írok… csak azt az érzést szeretném, hogy megint szinkronban van a testem és a szellemem,
tudod, mire gondolok? Amíg beszélt, láttam, hogy megint ott magasodik előtte a képzeletbeli
lépcső, végeláthatatlanul; és ő kapaszkodik fölfelé, előtte csábítóan felfüggesztve egy könyv.
Zsugorodott az árnyék, előrenyomult az utca napsütötte sávja, csaknem elért bennünket. Már a
hátamat ostromolta a napfény; közelebb húztam székemet az asztalhoz. Ha ez megvan, szakítasz
rá időt, nem igaz, mondta Ryan, ahogy az emberek időt szakítanak egy viszonyra. Mármint sose
hallani senkitől, hogy szeretett volna viszonyt kezdeni valakivel, de nem ért rá, igaz? Akármilyen
elfoglalt vagy, akárhány gyereked vagy akármennyi kötelezettséged van, ha fűt a szenvedély,
szakítasz rá időt. Pár évvel ezelőtt kaptam hat hónap alkotószabadságot, hat teljes hónapot
kizárólag arra, hogy írjak, és tudod, mi történt? Fölszedtem öt kilót, és az idő nagy részében a
kisgyerekemet tologattam a parkban. Egy árva oldalt se írtam. Az írás már csak ilyen: ha helyet
csinálsz a szenvedélynek, nem jön. Végül alig vártam, hogy visszamehessek dolgozni, csak hogy
megszabaduljak a ház körüli tennivalóktól. De tanultam belőle, az biztos.

Az órámra néztem: tizenöt perc gyalog a lakásig, indulnom kell. Mit vigyek a hajóútra,
töprengtem, milyen meleg vagy hideg lesz, vigyek-e olvasnivalót. Ryan a pincérnőt nézte, ahogy
kilépett az árnyékból, aztán vissza, büszkén és egyenes háttal, fürtjei meg se rezzentek.
Berámoltam mindent a táskámba, és a szék szélére húzódtam, amire a jelek szerint felfigyelt. És
veled mi a helyzet, fordult hozzám, dolgozol valamin?
 III
A lakás tulajdonosa egy Clelia nevű nő volt, aki nyárra kiköltözött Athénból. A lakás egy
keskeny utcában volt, amely árnyékos szakadékként húzódott a kétoldalt magasodó épületek
között. A ház kapujával szemközti sarkon egy kávéház volt, amelynek nagy napellenző ponyvája
alatt mindig üldögéltek néhányan az asztaloknál. A kávézó keskeny járdára néző oldalablakát
teljes egészében eltakarta egy életnagyságú fénykép, amelyen további emberek ültek kint az
asztaloknál, és ez igen meggyőző optikai illúziót keltett. Egy nő hátravetett fejjel, nevetve emelte
rúzsos ajkához a kávéscsészét, a vele szemben ülő napbarnított, jóképű férfi feléje hajolt, ujjai
könnyedén a nő csuklóján pihentek, arcán egy olyan ember tétova mosolya, aki épp valami
nagyon szórakoztatót mondott. Aki Clelia házának kapuján kilépett, ezt a fényképet pillantotta
meg először. Az alakok életnagyságúnál kicsit nagyobbak voltak, és az épületből kilépőnek
hirtelen hátborzongatóan valóságosak. Látványuk egy pillanatra megtévesztette az ember
valóságérzékét, néhány nyugtalanító másodpercig úgy tűnt, az emberek nagyobbak, vidámabbak
és szebbek, mint egyébként.

Clelia lakása a ház legfelső emeletén volt, márvány csigalépcső vezetett fel hozzá, amely sorra
elhaladt a többi emeleten lévő lakások előtt. Három emeletre kellett felkapaszkodni és három ajtó
előtt elmenni, mielőtt Clelia lakásához ért az ember. Lent, az előcsarnokban sötétebb és hűvösebb
volt, mint az utcán, de a felső emeletek hátsó ablakai jóvoltából fölfelé menet egyre világosabb és
melegebb lett a lépcsőház. Clelia ajtaja előtt, közvetlenül a tető alatt a hőség (a kimerítő
lépcsőmászással súlyosbítva) már fullasztó volt. De közben úgy érezte az ember, magánterületre
jutott, mert a márványlépcső itt véget ért, nem lehetett továbbmenni. Clelia az ajtaja elé, a
lépcsőpihenőre egy nagy, uszadék fából készült absztrakt szobrot tett ki, és ennek a tárgynak az
ittléte (az üres alsó emeleti lépcsőpihenők után) megerősítette, hogy ide nem jön fel senki Clelián
és az ismerősein kívül. A szobor mellett kaktuszféle növény állt vörös cserépkaspóban, az
ónkopogtatón dísz lógott, egy színes szalagokból font amulett.

Clelia a jelek szerint író volt, és felajánlotta a lakását a nyári egyetemnek, hogy ott lakjanak a
városba látogató, kurzust vezető írók, bár nem is ismerte őket. A lakásban sok minden árulkodott
arról, hogy tulajdonosa valóban olyan hivatásnak tekinti az írást, amelynek kijár minden bizalom
és tisztelet. A kandallótól jobbra tágas ajtónyílás vezetett Clelia dolgozószobájába, a
négyszögletes, félreeső szoba nagy cseresznyefa íróasztala és forgó bőrszéke az egyetlen
ablaknak háttal állt. A szobában a sok könyv mellett jó néhány, falhoz rögzített, festett fa
hajómodell is ékeskedett. Mindegyiket gyönyörűen, aprólékosan megmunkálták az utolsó
részletig, a miniatűr kötéltekercsekig meg a csiszolt fedélzeten található apró rézeszközökig, és a
nagyobb hajók fehér vitorlája olyan lendületes ívben feszült meg, mintha valóban a szél
dagasztaná. Alaposabb szemügyre vétel során látszott, hogy a vitorlákat számtalan apró damilszál
tartja, szinte láthatatlanul vékonyak, azok rögzítik ilyen formában. Csak pár lépést kellett
megtenni, hogy a széltől dagadó vitorlák helyett a vékony szálak hálóját lássuk, és biztosra
vettem, hogy ezzel a metaforával Cleila illúzió és valóság viszonyát akarta érzékeltetni, bár arra
talán nem számított, hogy vendégei közelebb lépnek, ahogy én tettem, és kinyújtják a kezüket,
hogy megérintsék a fehér vásznat, ami nem is vászon volt, hanem meglepően száraz és merev
papír.
Clelia funkcionális konyhája napnál világosabbá tette, hogy tulajdonosa nem sok időt tölt itt: az
egyik szekrény tele volt ezoterikus whiskykkel, egy másik viszonylag hasznavehetetlen
tárgyakkal (egy fondue-készlet, egy halfőző edény, egy raviolikészítő forma), melyeket ki se
vettek a dobozból, a többi meg üresen tátongott. Ha egy morzsa ott maradt a konyhapulton,
azonnal megrohanták a minden irányból odaözönlő hangyák, és úgy estek neki, mint akik
éheznek. A konyhaablakból a többi épület hátsó falán futó csövekre meg szárítókötelekre lehetett
látni. Maga a helyiség kicsi volt és sötét. Mégis mindent megtalált benne az ember, amire tényleg
szüksége lehetett.

A nappaliban Clelia lenyűgöző klasszikus zenei gyűjteményét találtam. Hifiberendezése számos

rejtélyes fekete dobozból állt, amelyeknek simasága és karcsúsága nem készítette fel az embert az
iszonyú hangerőre, amivel megszólaltak. Clelia a szimfóniákat szerette: gyűjteménye tartalmazta
a jelentős zeneszerzők szimfóniáit. Láthatóan előítélettel viseltetett a szóló énekhangot vagy
hangszert előnyben részesítő zeneművek iránt, zongoradarab kevés akadt, opera szinte semmi,
Janáček kivételével, akinek egész életműve ott sorakozott egy díszdobozos kiadásban.
Gyanítottam, hogy éppolyan kevéssé szeretném végighallgatni egyik szimfóniát a másik után,
mint az Encyclopaedia Britannica olvasásával tölteni a délutánt, és megfordult a fejemben, hogy
Clelia tudatában talán mindkettő ugyanazt képviselte: valamiféle objektivitást, amely akkor jön
létre, ha az emberi részek összessége kerül a fókuszba, és hatásuk kitakarja az egyént. Ez talán
egyfajta fegyelem, szinte aszketizmus, az énnek és minden megnyilvánulásának időleges
száműzetése; akárhogy is, Clelia szimfóniáinak tömött sorai uralták a teret. Ha az ember föltette
valamelyiket, a lakás hirtelen mintha valódi méretének tízszeresére nőtt volna, és elfért volna
benne egy teljes zenekar, rézfúvósok, vonósok meg a többi.

Clelia hálószobái, amelyekből kettő volt, meglepően spártaiaknak bizonyultak. Az apró,

fülkeszerű helyiségeket kékre festették. Az egyikben emeletes ágyak álltak, a másikban
franciaágy. Az emeletes ágyak nyilvánvalóvá tették, hogy Cleliának nincs gyereke, mert az, hogy
bekerültek egy helyiségbe, amely nem gyerekszoba, mintha olyasmire akart volna emlékeztetni,
amit különben elfelejtenénk. Más szóval az emeletes ágyak inkább a gyerek általános fogalmát
jelképezték, nem egy bizonyos gyerekhez tartoztak. A másik szobában egy teljes falat elfoglalt
egy tükrös szekrénysor, amelybe bele se néztem soha.

Clelia lakásának középpontjában tágas, világos térség volt, ebből a hallból nyílt minden más
helyiség. Egy posztamensen mázas terrakottaszobor állt: egy nőalak. Nagy volt, majdnem egy
méter magas (a posztamenssel együtt még több), és meglepő pózban ábrázolta a nőt, fölfelé
fordított arccal, felemelt karral, nyitott tenyérrel, széttárt ujjakkal. Fehérre festett, primitív
köntöst viselt, arca kerek volt és lapos. Néha mintha mondani akart volna valamit, néha mintha
kétségbeesett volna. Olykor úgy tűnt, valamiféle áldást oszt. Fehér köntöse alkonyatkor
felragyogott. Gyakran elment mellette az ember, ha egyik szobából a másikba tartott, mégis
meglepően könnyű volt megfeledkezni a jelenlétéről. Újra meg újra megriadtam attól a derengő,
fehér alaktól, fölemelt kezétől, széles, lapos arcától és változékony hangulataitól. A lenti kávéház
kirakatának figuráival szemben a terrakottanő mellett a valóság kisebbnek, mélyebbnek,
titokzatosabbnak és megfejthetetlenebbnek tűnt egy pillanatra.

A lakás nagy terasza az épület teljes homlokzatán végigfutott. Innen, a magasból kilátás nyílt a
környező háztetők napégette, töredezett szögleteire és a távoli külváros szmogba burkolózó
dombjaira. A túloldalon a szemközti ház ablakait és teraszait lehetett látni az utca szakadéka
fölött. Egyik-másik ablakban néha megjelent egy arc. Egyszer egy férfi lépett ki a teraszára, és
ledobott valamit. Kijött utána egy fiatal nő, és lenézett a korláton túlra, arra, amit ledobott. Clelia
terasza meghitt volt és lombos, telerakva terrakottaurnákban álló hatalmas, kusza növényekkel és
teleaggatva apró üveglámpákkal: a középen álló, székekkel körülvett hosszú asztalhoz könnyű
volt odaképzelni Clelia barátait és ismerőseit, ahogy ott ülnek a sötét, forró estéken. Hatalmas
szőlőtő árnyékolta be, amelynek indái közt egy reggel, amikor az asztalnál ültem,
megpillantottam egy fészket. A szívós, göcsörtös szárak egyik elágazásában bújt meg. Egy madár
ült benne, egy világosszürke gerle: ahányszor csak odanéztem, akár éjjel, akár nappal, mindig ott
volt. Forgatta apró, világos fejét a sötét gyöngyszemekkel, mintha bosszús lenne, de ott őrködött
óráról órára. Egyszer nagy levélsusogást hallottam föntről, és amikor odanéztem, láttam, hogy
föltápászkodik. Kidugta a fejét a levelek baldachinján, és körbepillantott a tetőkön. Aztán nagy
szárnycsattogással elrepült. Figyeltem, ahogy kirepül az utca fölé, leír egy kört, és letelepedik a
szemközti háztetőn. Egy darabig ott maradt, rikoltott néhányat, aztán láttam, hogy megfordul, és
bámulja a helyet, ahonnan jött. Amikor alaposan szemügyre vette, kitárta a szárnyát, visszarepült,
és újabb nagy levélsusogás és szárnycsattogás közepette visszatelepedett őrhelyére.

Bejártam a lakást, mindent megnéztem. Kinyitottam pár szekrényt és fiókot. Tökéletes rend
mindenütt. Semmi összevisszaság vagy titok: minden a helyén, minden hibátlan. Akadt egy fiók a
tollaknak és a levélpapírnak, egy fiók a számítógép tartozékainak, egy fiók a térképeknek és
útikönyveknek, egy iratszekrény gondosan elrendezett papírokkal. Volt egy elsősegélyfiók, egy
fiók a celluxnak és a ragasztónak. Egy szekrény a tisztítószereknek, egy másik a szerszámoknak.
A nappaliban álló antik keleti szekreter fiókjai üresek voltak és porszagúak. Kerestem még
valamit, egy nyomot, valamit, ami rohad vagy tenyészik, a titok, zűrzavar vagy szégyen üledékét,
de nem találtam. Besétáltam a dolgozószobába, és megérintettem a merev vitorlákat.
 IV
Szomszédom a repülőről jó harminc centivel alacsonyabb és nagyjából kétszer olyan széles volt,
mint én: mivel ülve ismerkedtünk meg, nehezen tudtam ezeket a méreteket összeegyeztetni a
karakterével. Az azonosításban csak különös, csőrszerű orra és a fölötte kiugró erőteljes
szemöldök segített, amely kissé talányos kifejezést kölcsönzött az arcának, és ezüstfehér
hajfürtjével megkoronázva egy tengeri madárhoz hasonlóvá tette. Még így is kellett egy perc,
hogy felismerjem, ahogy ott állt egy árnyékos kapumélyedésben, a házzal szemben, térdig érő
barnássárga sortban és tökéletesen vasalt, piros kockás ingben. Testének különböző pontjain
arany ékszerek csillogtak: kisujján súlyos pecsétgyűrű, csuklóján vastag aranyóra, nyakában
aranyláncon lógó szemüveg, egy villanásnyi arany, ha mosolygott, szembetűnő mindegyik,
mégsem figyeltem fel rá, amikor előző nap a repülőn beszélgettünk. Az a találkozás bizonyos
értelemben anyagtalan volt: ott, magasan a világ fölött a tárgyak nem voltak olyan fontosak, a
különbségek nem olyan nyilvánvalók. Szomszédom anyagi valója, ami ott fönn olyan könnyűnek
látszott, idelent konkrét valóság lett, így sokkal inkább idegennek éreztem, mintha a kontextus
egyfajta börtön lenne.

Biztosra vettem, hogy ő vett észre előbb, de megvárta, hogy integessek neki, csak aztán üdvözölt.
Idegesnek látszott. Tekintete az utcát kémlelte, ahol egy gyümölcsárus kiabált érthetetlen
szavakat az őszibarackkal, eperrel és a hőségben vigyorgónak tűnő görögdinnyeszeletekkel
megrakott kocsi mellett. Arca kellemes meglepetést tükrözött, miközben átvágtam felé az úton.
Száraz, kissé körülményes csókot nyomott az arcomra.

– Jól aludt? – kérdezte.

Már majdnem ebédidő volt, és én egész délelőtt mászkáltam, de ő mintha arra törekedett volna,
hogy olyan meghitt légkört teremtsen, amelyben folyamatosan tudunk egymásról, mintha velem
nem történt volna semmi, mióta előző este elbúcsúztunk a taxira várakozó sorban. Valójában nem
sokat aludtam az apró, kék hálószobában. Az ággyal szemközti falon lógó festményen egy
puhakalapos férfi hátravetett fejjel nevetett. Miután figyelmesebben megnéztem, feltűnt, hogy az
arca vonások nélküli, üres ovális folt, közepén a száj hahotázó üregével. Vártam, hogy a
kivilágosodó szobában láthatóvá váljon a szem meg az orr, de hiába.

A sarkon parkolok, mondta szomszédom, és némi habozás után a derekamra tette a kezét, hogy a
megfelelő irányba tereljen. Kissé karomszerű, nagy kezét fehér szőr borította. Fél, hogy az autója
esetleg csalódást okoz nekem, jegyezte meg. Közben eszébe jutott, hogy talán sokkal
fényűzőbbre számítok, és zavarban van, ha ez a helyzet, de őt magát nem nagyon érdeklik a
kocsik. Tapasztalatai szerint egy ilyen autó tökéletesen alkalmas arra, hogy Athénban eljusson
oda, ahová akar. De sose tudni, mások mire számítanak, jegyezte meg; reméli, nem leszek
csalódott, ennyi az egész. Odaértünk a kicsi, tiszta, jelentéktelen autóhoz, és beszálltunk. A hajó
úgy negyven percre van innen, a tengerparton horgonyoz, közölte. Régebben egy jachtkikötőben
tárolta, jóval közelebb a városhoz, de a kikötőhely nagyon drága volt, így pár éve úgy döntött,
hogy elhozza onnan. A háza hol van a városközponthoz képest, kérdeztem, nagyjából fél órára
innen, arra, mutatott bizonytalanul az ablak felé.
Kiértünk a széles, hatsávos útra, ahol szüntelenül dübörgött a városon átrohanó forgalom, és
elviselhetetlen volt a hőség meg a zaj. A kocsi ablakait lehúzta, és vezetés közben csak az egyik
kezét tartotta a kormányon, a másikat az ablakban nyugtatta, ingujja eszelősen csattogott a
szélben. Kiszámíthatatlanul vezetett, minduntalan sávot váltott, és beszéd közben elfordította a
fejét az útról, úgyhogy a piros lámpák és az előtte haladó kocsi féklámpái vészesen közel
kerültek, mire észrevette őket. Rémülten elnémultam, kibámultam a poros telkekre meg
útpadkákra, melyek felváltották a városközpont nagy, csillogó épületeit. Éktelen tülkölés és
motorzaj közepette áthaladtunk egy ívelt betonkereszteződésen, a szélvédőre tűzött a nap, a
nyitott ablakokon beáradt a benzin, az aszfalt meg a szennyvíz szaga, és egy darabig egy robogón
ülő férfi mellett haladtunk, aki mögött egy öt-hat éves kisfiú ült. A fiú két karjával átölelte a férfi
derekát. Olyan kicsinek, védtelennek látszott, ahogy az autók, fémkerítések és hatalmas,
limlommal megrakott teherautók centikkel a bőrétől rohantak el. Csak sortot meg trikót viselt,
lábán papucs, és én az ablakon át néztem a védtelen, barna kart és a lágy, aranybarna hajat,
ahogyan lobogott a szélben. Aztán az ívelt út elkanyarodott, lefelé tartottunk, és ott volt a tenger,
kéken ragyogott, túl a khakiszínű bozótoson, ahol elhagyott épületek és félbehagyott utak
árválkodtak, meg soha fel nem épült házak csontvázai, melyeknek beüvegezetlen ablakából
csenevész fák ágai törtek elő.

Háromszor nősültem, mondta szomszédom, amíg a kis autó lesiklott a dombról a csillogó víz
felé. Tudja, hogy tegnapi beszélgetésünk során csak kettőt vallott be, tette hozzá, de most úgy jött
ide, hogy megfogadta, őszinte lesz. Három házasság volt és három válás. Csődtömeg vagyok,
jelentette ki. Még törtem a fejem, mit válaszolhatnék, amikor közölte, hogy említést kell tennie
még valamiről, a fiáról, aki jelenleg a családi házban él a szigeten, és nincs jól. Borzalmasan
szorong, és egész délelőtt az apját hívogatja. Semmi kétség, a következő néhány órában is
telefonálgatni fog, és neki természetesen fogadnia kell a hívását, bár semmi kedve hozzá. Mi baja
a fiának, kérdeztem, erre madárképe elkomorodott. Ismerem a skizofréniának nevezett állapotot?
Mert a fia ebben szenved. A húszas éveiben alakult ki, miután otthagyta az egyetemet, és az
utóbbi évtizedben többször kórházba került, de bizonyos okokból, melyeket most bonyolult volna
elmagyarázni, jelenleg az apja viseli gondját. Szomszédom úgy ítélte meg, hogy a szigeten
biztonságban van a fiú, legalábbis amennyiben nem jut pénzhez. Arrafelé nagyon megértőek az
emberek, és az ő családjának még mindig elég tekintélye van ahhoz, hogy elviseljék az apróbb
kellemetlenségeket, amelyekből jó néhány akadt már. De néhány nappal ezelőtt egy súlyosabb
esemény is adódott, amelynek következtében szomszédom kénytelen volt megkérni a
fiatalembert, akit azért vett fel, hogy társaságot nyújtson a fiának, hogy tartsa őt úgyszólván házi
őrizetben. A fiú nem tudja elviselni a bezártságot, ezért telefonál örökösen, és amikor nem ő
telefonál, akkor a gondozója jelentkezik, aki úgy érzi, nem erre a munkára szerződött, és újra
akarja tárgyalni a bérét.

Ez az a fiú, akit második felesége a pincébe zárt, kérdeztem, igen, felelte. Kezdetben aranyos
gyerek volt, de aztán egyetemre ment, a körülmények úgy hozták, hogy Angliában, és
kábítószerfüggővé vált. Nem szerzett diplomát, és visszakerült Görögországba, ahol többször is
megpróbáltak munkát találni neki. Az anyjánál lakott az Athén környéki birtokon, ahol az
asszony a síoktató férjével élt, és szomszédom nem kételkedett abban, hogy volt felesége
tehernek és nyűgnek érezte a fiút, akinek állapota napról napra romlott; mindazonáltal az, hogy
azonnal elmegyógyintézetbe küldte, meg sem beszélte a dolgot az apával, meglehetősen radikális
lépés volt. Ott a gyógyszerektől annyira meghízott és eltompult, hogy lényegében csak vegetált;
anyja pedig a férjével együtt elment Athénból megszokott téli lakóhelyükre, az Alpokba. Ez
persze már évekkel ezelőtt történt, de a helyzet lényegében azóta sem változott. A fiúról többé
nem akart tudni az anyja; ha az apja úgy dönt, hogy kihozza a kórházból, és hagyja, hogy a kinti
világban éljen, az már az ő dolga.

Csodálom, jegyeztem meg, hogy első felesége, akit szomszédom korábbi beszélgetésünk során
mintha idealizált volna, ilyen ridegen viselkedett. Nekem eddig egészen más benyomásom volt a
személyiségéről. Szomszédom elgondolkozott ezen, azután azt mondta, házasságuk idején még
nem volt ilyen: idővel megváltozott, más ember lett, mint akit ő ismert. Amikor szeretettel
emlegette, a régebbi változatról beszélt. Nem hiszem, hogy az emberek ennyire megváltozhatnak,
ilyen felismerhetetlenné válhatnak erkölcsileg, mondtam; pusztán arról van szó, hogy
személyiségüknek egy része rejtve marad, és csak arra vár, hogy a körülmények felszínre hozzák.
Úgy vélem, magyaráztam, legtöbben nem tudjuk, valójában milyen jók vagy milyen rosszak
vagyunk, és legtöbbünknek soha nem kell olyan próbát kiállnunk, hogy ez kiderüljön. De kellett
lenniük olyan alkalmaknak (legalább pillanatoknak), amikor ő is megsejtette, mi válik belőle
később. Dehogy, tiltakozott, szerinte nem voltak: felesége kitűnő anya volt, aki a gyerekeiért élt.
Lányuk mindig remekül teljesített, harvardi ösztöndíjat is kapott, aztán lecsapott rá egy
nemzetközi szoftverfejlesztő cég, és jelenleg a Szilícium-völgyben dolgozik, amelyről már
nyilván hallottam. Hallottam, mondtam, bár mindig nehezemre esett elképzelni; sose tudtam
eldönteni, milyen mértékben pusztán fogalom, és milyen mértékben valóságos hely.
Megkérdeztem, ő járt-e ott valaha; nem, vallotta be. Sose jutott el a világnak arra a részére,
különben sem merné olyan hosszú időre magára hagyni a fiát, amennyit egy ilyen látogatás
igényelne. Bár az igaz, hogy már évek óta nem látta a lányát, ő se jött soha Görögországba. Úgy
tűnik, a siker eltávolít attól, amit már ismerünk, míg a kudarc maradásra kárhoztat. Van gyereke a
lányának, kérdeztem, nincs, felelte. Partnerkapcsolatban él (így mondják, ugye?) egy másik
nővel, és ezen kívül csak a munkája érdekli.

Ha jobban meggondolja, tette hozzá, úgy véli, a felesége mindig is maximalista lehetett. Hisz
végeredményben egyetlen szóváltás véget vetett a házasságuknak: ha bármi előjele volt annak,
mivé válhat, talán az lehetett, hogy képtelen volt elviselni a kudarcot. Elválásuk után azonnal
összejött egy dúsgazdag és közismert férfival, egy hajótulajdonossal, Onászisz rokonával: az az
ember valóban mesésen gazdag volt, jóképű és a nő apjának jó barátja, szomszédom soha nem
értette, miért ért véget az a kapcsolat, hisz az volt a benyomása, abban a férfiban megvan minden,
amire a nő valaha vágyott. Az, hogy ezt a jóképű milliárdost választotta, bizonyos értelemben
megkönnyítette szomszédomnak, hogy megmagyarázza házasságuk kudarcát; azt el tudta
fogadni, hogy egy ilyen ellenféllel szemben alulmaradt. De Kurt, a síoktató rejtély volt: egy férfi,
aki se nem vonzó, se nem gazdag, aki évente csak néhány hónapra kel életre, amikor hó borítja a
hegyeket, aki ráadásul fanatikus vallási dogmákat és gyakorlatokat követ, és a jelek szerint
megköveteli, hogy felesége és annak gyerekei (amíg még otthon laktak) kövessék a példáját. A
gyerekek elmondták, hogy imára meg némaságra kényszeríti őket, hogy nem állhatnak fel az
asztaltól (néha hosszú órákig), amíg meg nem ették az utolsó falatot is a tányérjukról, hogy
„apának” kell szólítaniuk, és vasárnap tilos a tévézés meg mindenféle szórakozás. Egyszer vette a
bátorságot, hogy megkérdezze az asszonyt, mit lát Kurtban, és ő azt felelte: azt, hogy a te szöges
ellentéted.

Már a vízparton jártunk, elhanyagolt strandok mellett, ahol családok piknikeztek meg úszkáltak,
és napernyőt, búvárpipát meg fürdőruhát árusító boltok mellett. Már majdnem ott vagyunk,
mondta szomszédom; reméli, nem találtam túl hosszúnak az utat. Nehogy valami fényűző hajóra
számítsak, be kell vallania, hogy a hajója elég kicsi. Huszonöt éve az övé, és viharban szilárd,
mint a szikla, de nem valami nagy. Kis kajütjében kényelmesen megalhat egy ember, „vagy
kettő”, tette hozzá, „ha nagyon szerelmesek”. Ő maga gyakran éjszakázott ott, a megfelelő
évszakokban még a szigetre is elhajózott vele, ami három-négy napos út. Bizonyos értelemben ez
az ő remetelakja, ahová visszavonul; elmotorozik a partig, és ott lehorgonyoz, számára ez a
tökéletes magány.

Végre megpillantottuk a jachtkikötőt, szomszédom lehúzódott az útról, és leparkolt egy mólónál,

ahol hajók horgonyoztak egymás mellett. Megkért, hogy ott várjak, amíg bevásárol. A hajón
nincs mosdó, figyelmeztetett, tehát érdemes mindent elintéznem, mielőtt elindulunk. Követtem a
tekintetemmel, aztán leültem egy napsütötte padra várakozni. A hajók föl-le úsztak a csillogó
vízen. Mögöttük a tengerpart tiszta, csipkézett formái, a távolban a tengeren jó néhány szikla meg
apró sziget szerte az öbölben. Itt hűvösebb volt, mint a városban. A fuvallatban szárazon zizegtek
a tenger és az út közt kusza csomókban ágaskodó növények. Bámultam a hajókat, törtem a fejem,
melyik lehet a szomszédomé. Nagyjából egyforma volt mind. Népes volt a part, főleg a
szomszédomhoz hasonló korú férfiak járkáltak föl-alá a mólón vitorláscipőben, vagy a hajójukon
dolgoztak, őszülő mellkasuk lecsupaszítva a napon. Némelyik tátott szájjal meredt rám, hosszú,
nyirkos karja ernyedten lógott. Elővettem a telefonomat, és felhívtam annak az angliai
jelzáloghitel-közvetítőnek a számát, amelyhez közvetlenül Athénba utazásom előtt kérelmet
nyújtottam be, hogy emeljék a hitelkeretemet. A nőt, aki a kérelmemmel foglalkozott, Lydiának
hívták. Azt mondta, ma hívjam fel, de akárhányszor próbálkoztam, mindig a hangposta kapcsolt
be. Az üzenet úgy szólt, hogy szabadságon van egy időpontig, amely már elmúlt, ebből arra
következtettem, hogy ritkán hallgatja le az üzeneteit. A padon ülve megint csak a hangpostát
hallottam, de ezúttal (talán mert más dolgom nem volt) hagytam üzenetet: közöltem, hogy
hívtam, ahogy megbeszéltük, és kérem, hívjon vissza. A nyilvánvalóan eredménytelen eljárás
után körülnéztem, és láttam, hogy szomszédom visszafele tart egy bevásárlószatyorral. Fogjam
meg, amíg előkészíti a hajót, kérte, aztán átment a mólón, térdre ereszkedett, kiemelt a vízből egy
hosszú, átázott kötelet, és közelebb húzta a kötél végén lévő hajót. Faburkolatú, fehér hajó volt
élénkkék vászontetővel. Elöl nagy, fekete, bőr kormánykerék, hátul kárpitozott ülés. Amikor a
hajó elég közel volt, szomszédom nehézkesen a fedélzetre ugrott, és a bevásárlószatyorért nyúlt.
Egy ideig a kipakolással foglalatoskodott, aztán megint kinyújtotta a kezét, hogy besegítsen.
Meglepett, milyen bizonytalanul mozgok a beszállásnál. A hátsó ülésre telepedtem, amíg levette
a takarót a kormánykerékről, a vízbe engedte a motort, megkötött és kioldott számos kötelet,
aztán a kormánykerékhez állt, beindította a motort, amely bugyborékolva fölberregett, és lassan
kitolattunk a jachtkikötőből.

Most megyünk egy darabig, kiabálta túl szomszédom a motorzajt, és amikor egy szép helyre
érünk, amelyet jól ismer, majd megállunk, és úszunk egyet. Levette az ingét, vezetés közben
csupasz háta fordult felém. Széles volt és húsos, naptól és öregségtől eldurvult bőrét májfoltok és
sebhelyek meg durva szálú, ősz szőrcsomók borították. Ahogy néztem, szomorúság fogott el,
melybe zavarodottság is vegyült, mintha a háta egy idegen ország volna, amelyben eltévedtem;
nem is eltévedtem, hanem száműzetésben voltam, hiszen a tudathoz, hogy eltévedtem, nem
társult a remény, hogy végül találok valamit, amit felismerek. Az az öreg hát mintha
mindkettőnket hajótörötté tett volna a maga különálló és megváltoztathatatlan múltjában.
Megfordult a fejemben, hogy mások esetleg ostobának tartanának, amiért egyedül hajózni
indulok egy idegen férfival. De én már nem tudtam mit kezdeni azzal, amit mások gondolnak.
Azok a gondolatok csak bizonyos rendszereken belül léteznek, és azokból a rendszerekből én már
végleg kiléptem.

Közben kiértünk a nyílt vízre, és szomszédom más sebességbe kapcsolt, mire a hajó hirtelen
olyan erővel szökött előre, hogy hátul majdnem kiestem, de ő észre sem vette. A motor
dübörgése azonnal kiszorított minden mást, látványt és hangot egyaránt. Megragadtam az egyik
oldalon végigfutó korlátot, abba kapaszkodtam, amíg dübörögve átszeltük az öblöt, a csónak orra
minduntalan kiemelkedett a vízből, aztán belevágódott megint, irdatlan vízfüggönyt fröcskölve
szét. Dühös voltam, amiért nem figyelmeztetett, hogy mi következik. Nem tudtam se
megmozdulni, se megszólalni: csak kapaszkodni tudtam, a hajam égnek állt, arcom megdermedt
a belevágó széltől. A hajó dübörögve szökellt a hullámokon, és engem egyre jobban dühített
csupasz hátának látványa a kormánykerék mellett. Volt valami kimódolt abban, ahogyan a vállát
tartotta: innen tudtam, hogy az egész egy mutatvány, felvágás. Egyszer sem nézett vissza rám,
mert az emberek akkor vesznek legkevésbé tudomást másokról, amikor a hatalmukat fitogtatják
előttük. Kíváncsi voltam, mit érezne, ha úti célunkhoz érve azt látná, én már nem vagyok ott;
elképzeltem, hogyan magyarázná figyelmetlenségének ezt a legújabb példáját a következő nőnek,
akivel egy repülőn találkozik. Folyamatosan nyaggatott, hogy menjünk el hajózni, mondaná, de
kiderült, hogy semmit se tud a vitorlázásról. Az igazat megvallva, tenné hozzá, kész katasztrófa
volt: leesett a hajóról, és ez nagyon elszomorít.

Végre elhalkult a motorzaj; a hajó lassított, és egy apró, sziklás sziget felé sodródott, amely
meredeken emelkedett ki a tengerből. Megszólalt szomszédom telefonja, ő meglepetten nézett a
kijelzőre, mielőtt felvette. Mézédes hangon szólt bele, görögül beszélt, föl-alá járt a kis
fedélzeten, közben néha egy ujjal igazított a kormánykeréken. Láttam, hogy egy tiszta kis öböl
felé tartunk, ahol vízimadarak sokasága ül a sziklás kiszögelléseken, és a csillogó víz örvénylő
hullámai felfutnak a homokos part ívelt, keskeny sávjára, aztán visszahúzódnak. A sziget kicsi
volt ahhoz, hogy bármi emberi legyen rajta: érintetlen volt és elhagyatott, csak a madár járt arra.
Vártam, hogy szomszédom befejezze a véget érni nem akaró beszélgetést. Végül mégis befejezte.
Ez olyasvalaki volt, közölte, akivel már évek óta nem beszéltem, igazság szerint nagyon
meglepett a hívása. Egy darabig hallgatott, ujját a kormánykeréken nyugtatva, komor ábrázattal.
Most értesült a fivérem haláláról, folytatta végül, azért hívott, hogy részvétet nyilvánítson. Mikor
halt meg a fivére, kérdeztem. Ó, már négy-öt éve, felelte. De az ismerősöm az Államokban él, és
már évek óta nem járt Görögországban. Ezúttal látogatóba jött, és csak most értesült a hírről.
Máris újra megszólalt a telefonja, most is felvette. Újabb görög beszélgetés következett, ez is
hosszú, de hivatalosabb. Üzleti ügy, legyintett, amikor befejezte.

A sodródó hajó megállt a hullámzó vízen. Szomszédom hátrajött, és kinyitott egy rekeszt,
amelyben kis horgony lapult meg, annak láncát átdobta a csónak oldalán. Itt jól lehet úszni, ha
kedve tartja, mondta. Nézte, ahogy a horgony lezuhan a tiszta vízben. Amikor a hajó biztosan
állt, szomszédom a tatra lépett, és lomhán a vízbe vetette magát. Amint eltűnt a fedélzetről,
törülközőt csavartam magam köré, és belebújtam a fürdőruhámba. Aztán beugrottam a vízbe, és
kiúsztam az ellenkező irányban a sziget pereméig, ahonnan már láttam a nyílt tengert. A másik
irányban a távoli part egy apró formákkal és alakokkal teli hánykolódó vonal volt. Közben
érkezett egy másik hajó is, és lehorgonyzott nem messze a miénktől, láttam a fedélzeten ülő
embereket, és hallottam a beszélgetésüket meg a nevetésüket. Egy család volt sok gyerekkel, akik
tarka fürdőruhában ugráltak a vízbe, és időnként egy csecsemő sírását visszhangozta halkan a kis
öböl. Szomszédom már visszament a hajóra, és most a szemét a kezével beárnyékolva állt ott,
nézte, merre járok. Jólesett az úszás az egy helyben ülés, az athéni hőség és az idegenekkel töltött
idő feszültsége után. Olyan tiszta, nyugodt és hűvös volt a víz, olyan szelídek és ősiek a partvonal
formái a közeli kis szigettel, amely mintha senkihez se tartozott volna. Úgy éreztem, mérföldeket
tudnék úszni, ki az óceánba: a szabadságvágy, a mozgás késztetése úgy húzott, mint egy
mellkasomhoz erősített fonál. Jól ismertem ezt a késztetést, és már megtanultam, hogy nem
valami tágabb világ hívása, aminek régebben hittem. Egyszerűen a vágy, hogy elmeneküljek
attól, amim van. A fonál nem vezet sehová, csak a névtelenség egyre táguló sivatagába.
Kiúszhatok a tengerbe, amilyen messzire akarok, ha meg akarok fulladni. De ez a késztetés, ez a
szabadulásvágy még mindig bennem élt: valahogy még mindig hittem benne, hiába
bizonyosodott már be, hogy merő illúzió. Amikor visszamentem a hajóra, szomszédom közölte,
hogy nem szereti, ha valaki túlságosan messze kiúszik: idegessé teszi; bármikor előkerülhet egy
versenymotorcsónak hirtelen a semmiből, figyelmeztetés nélkül, hallottunk már ilyen
szerencsétlenségekről.

Megkínált egy kólával a fedélzeten tartott hűtőládából, aztán odanyújtott egy papír zsebkendős
dobozt, amelyből maga is kivett egy marékkal. Hosszan, alaposan fújta az orrát, közben
mindketten a családot figyeltük a szomszédos hajón. Két kisfiú meg egy kislány játszott ott,
sikoltozva ugráltak le a hajóról, aztán egymás után másztak föl a létrán, testük csillogott a víztől.
Egy széles karimájú kalapos nő a fedélzeten ült, és egy könyvet olvasott, mellette a vászontető
árnyékában gyerekkocsi állt. Egy hosszú sortos, napszemüveges férfi fel-alá járt a fedélzeten, és
telefonált. A látszatot, a dolgok külső megjelenését mostanában zavarba ejtőbbnek és kínzóbbnak
találom, jegyeztem meg, mint eddig bármikor. Mintha elvesztettem volna valami különös
képességet észleléseim átszűrésére, amelyről csak akkor szereztem tudomást, amikor már nem
volt meg, olyan volt, mint az üveg, amely nélkül szabadon tör be az ablakon a szél meg az eső.
Úgy éreztem, én is ilyen védtelen vagyok, kiszolgáltatva mindennek, amit látok. Gyakran
eszembe jutott az Üvöltő szeleknek az a jelenete, amelyben Heathcliff és Cathy a sötét kertből
benéz az ablakon Lintonék szalonjába, és bámulja a fényesen megvilágított családi jelenetet
odabent. A látvány végzetes eleme a szubjektivitása: ahogy benéznek az ablakon, mindketten
mást látnak, Heathcliff azt, amitől fél és amit gyűlöl, Cathy pedig azt, amire vágyik, és amitől,
úgy érzi, megfosztották. De egyikük sem olyannak látja a dolgokat, amilyenek valójában. Lassan
már én is a saját félelmeimet és vágyaimat láttam megtestesülni a kinti világban, mások életét
lassanként a saját életem magyarázatainak éreztem. Amikor azt a családot néztem ott a hajón, azt
láttam benne, amit én már elvesztettem: más szóval olyasmit, ami nem volt ott. Azok az emberek
a saját pillanatukban éltek, és én hiába láttam ezt, éppúgy nem térhettem vissza ahhoz a
pillanathoz, ahogy nem sétálhattam át a vízen, amely elválasztott bennünket. És vajon a két
életvezetés közül (benne élni a pillanatban és rajta kívül élni) melyik a valóságosabb?

A látszatot, felelte szomszédom, az ő családjában igen fontosnak tartották, ő azonban megtanulta

(meglehet, végzetes módon), hogy a megtévesztés és álcázás gépezetének tekintse. És talán a
legközelebbi kapcsolatokban a legtöbb a megtévesztés, nyilvánvaló okokból. Ő például tudja,
hogy a legtöbb férfinak, akit ismert (bácsikáinak és saját körében a legtöbb férfinak), volt egy sor
szeretője, de életük végéig kitartottak a feleségük mellett. Az azonban meg sem fordult a fejében,
hogy talán az apja is így tartott ki az anyja mellett. Apját és anyját megbonthatatlan egységnek
látta, míg például Theó bácsikájáról tudta, hogy kétszínű, bár egyre többet tűnődött azon, hogy
tényleg létezett-e ez a különbség köztük; más szóval nem próbált-e egész felnőttéletében olyan
házassági mintát követni, amely tulajdonképpen mindig is puszta illúzió volt.
Theó gyakran megszállt egy szállodában, nem messze szomszédom bentlakásos iskolájától, és
sokszor bement az unokaöccséért, hogy elvigye teázni, mindig más „hölgybarátja” társaságában.
Ezek a barátok éppolyan illatosak és szépek voltak, amilyen sötét bőrű és zömök Iríni néni,
akinek az arcán az ott éktelenkedő bibircsókokból elképesztően vastag és hosszú, durva
szőrszálak meredeztek, szomszédomat egy életen át megbabonázta ez a jelenség, amely még
mindig elevenen élt benne, bár Iríni már harminc éve meghalt, és ez az elevenség azt jelképezte,
hogy az undor maradandó, míg a szépséget csak egyszer látni, aztán eltűnik örökre. Amikor Iríni
hatvanhárom évi házasság után nyolcvannégy évesen meghalt, Theó bácsi nem hagyta eltemetni,
hanem üvegkoporsóban egy enfieldi görög kápolna kriptájába vitette, ahol hátralévő hat
hónapjának minden napján meglátogatta. Ahányszor csak szomszédom Theóval és Irínivel volt,
mindig elképesztően ádáz veszekedések tanúja lett: rendszerint még egy beérkező telefonhívás
sem zajlott le heves vita nélkül, mert az egyik fölvette a mellékállomás telefonját, hogy
szidalmazza a másikat, és a hívóra hárult a döntőbíró szerepe. Saját szülei, bár nagyon harciasak
voltak, meg sem közelítették Theó és hitvese magaslatait: az övék hidegebb, bár talán
elkeseredettebb harc volt. Apja halt meg előbb, Londonban, és a testét ugyanabban a kriptában
helyezték el, ahol korábban Iríni nyugodott, mert anyja a fejébe vette, hogy családi sírboltot
építtet a szigeten, és a vállalkozás olyan nagyszabású volt, hogy nem tudták tartani az ütemtervet,
és nem készült el a sírbolt, mire az apja meghalt. Anyja fejében akkor fogant meg a gondolat,
amikor a férje megbetegedett, így apja életének utolsó éve úgy telt, hogy szinte naponta
jelentették neki, hogyan haladnak a rá váró sírhely építési munkálatai. Ez a páratlan kínzási
módszer mintha életre szóló viszálykodásuk végső mozzanata lett volna, ám a sír végül még
akkor sem volt kész, amikor anyja is meghalt (napra pontosan egy évvel a férje után, amint már
említette, úgy hiszi). Csatlakozott férjéhez az enfieldi kriptában, és holttestüket csak hónapokkal
később szállították vissza repülőn a szigetre, ahol mindketten születtek. Szomszédomra hárult a
feladat, hogy felügyelje a temetést, továbbá a többi családtag kihantolását (nagyszüleiét mindkét
ágon, valamint számos nagynéniét és nagybácsiét) és átszállításukat a hatalmas új sírhelyre.
Hazarepült szülei tetemével a csomagtérben, és egész nap a különböző koporsók szállításának és
elrendezésének részleteibe merült, és a sírásókkal tárgyalt. Különösen az viselte meg, hogy látta,
hogyan kerül elő a föld alól anyai nagyapja, aki nagy bajkeverő volt, és szülei életük végéig sokat
veszekedtek miatta, annyira hatalmában tartotta a lányát még az emléke is. Késő délután a szüleit
eresztették le utolsónak a hatalmas márványépítménybe. Szomszédomra már várt a taxi, hogy
kivigye a repülőtérre, mivel azonnal vissza kellett mennie Londonba. De félúton szörnyű
felismerés hasított belé. A rokonok tetemének elrendezése során szülei valahogy nem kerültek
egymás mellé, és ami még rosszabb, tisztán emlékezett ott a taxi hátsó ülésén, hogy pont a
nagyapja koporsója feküdt köztük. Azonnal szólt a sofőrnek, hogy forduljon meg, vigye vissza a
temetőbe. Ahogy közeledtek, megmondta a sofőrnek, hogy segítenie kell majd, mert már
csaknem besötétedett, és mindenki hazament. A taxisofőr beleegyezett, de alighogy a temető
kapujához értek, megijedt és elmenekült, magára hagyta szomszédomat. Nem emlékszik, mondta
szomszédom, hogyan bírta egyedül kinyitni a sírt: még elég fiatal volt, de akkor is emberfeletti
erőnek kellett megszállnia őt abban a pillanatban. Átmászott a peremen, lement a sírba, és látta,
hogy anyja és apja koporsója közt valóban ott a nagyapjáé. A megfelelő helyre húzni a
koporsókat még nem volt olyan nehéz, de amikor végzett, akkor jött rá, hogy a meredek falú,
mély sírból nem tud kijutni. Hiába kiabált segítségért; hiába ugrált és próbált megkapaszkodni a
kripta sima falában, nem sikerült megvetnie a lábát.

De nyilván kijutottam valahogy, folytatta, mert az biztos, hogy nem töltöttem ott az éjszakát, bár
attól féltem, ez vár rám. Talán visszajött a sofőr… már nem emlékszem. Elmosolyodott, és egy
darabig mindketten a családot néztük a másik hajón, a csillogó víz fölött. Amikor a fiaim annyi
idősek lehettek, mint az a két ugráló kiskölyök, jegyeztem meg, olyan elválaszthatatlanok voltak,
hogy nehéz lett volna megmondani, melyiknek milyen a természete. Együtt játszottak attól a
pillanattól fogva, hogy reggel kinyitották a szemüket, addig, amíg le nem hunyták megint.
Játékuk valami közös révület volt, amelyben egész képzelt világokat találtak ki és teremtettek,
állandóan játszmák és elképzelések foglalkoztatták őket, amelyeknek felépítése és kivitelezése
nekik éppolyan valóságos volt, amilyen láthatatlan mindenki másnak: néha, amikor
elmozdítottam vagy eldobtam valami látszólag jelentéktelen tárgyat, közölték, hogy ez szent
kelléke az épp folyamatban lévő szerepjátéknak, valamilyen történetnek, amely varázslatos
folyóként futott át a házunkon megállíthatatlanul, és amelybe ők kedvükre jártak ki-be, átlépve a
mindenki másnak láthatatlan küszöböt egy másik valóságba. Aztán egy napon a folyó kiszáradt:
közös képzelt világuk megszűnt, mivel egyikük (nem is emlékszem, melyikük) már nem tudott
hinni benne. Tehát nem tehetett róla senki; számomra azonban jól példázta a történetük, hogy ami
az életükben szép volt, az milyen nagymértékben származott olyan dolgoknak a közös
látomásából, amelyek a szó szigorú értelmében nem léteztek.

Azt hiszem, ez a szeretet egyik meghatározása, jegyeztem meg, a hit valamiben, amit csak az a
két ember lát, és ami ebben az esetben a közös életük ingatag alapjának bizonyult. Közös
történetük nélkül a két gyerek minduntalan összeszólalkozott, és amíg játékuk eltávolította a
világtól és néha hosszú órákra elérhetetlenné tette őket, a viták örökösen visszarántották
mindkettőt. Tőlem vagy az apjuktól várták, hogy beavatkozzunk és tegyünk igazságot; már
nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a tényeknek, annak, hogy ki mit tett és mondott, felépítették
az ügyet a maguk védelmében és egymás ellen. Nehéz lett volna, jegyeztem meg, abban, ahogy a
szeretet helyét átvette a tényszerűség, nem tükörképét látni az otthonunkban akkoriban zajló
egyéb eseményeknek. Igazán meglepő az volt, hogyan fordul visszájára korábbi meghittségük, és
milyen pusztító ereje van: mintha minden, ami addig bent volt, kívülre került volna, egyenként,
mint amikor a bútort kiviszik a házból, és kirakják a járdára. Nagyon soknak tűnt, mert ami addig
láthatatlan maradt, az most látható lett; ami hasznos volt, az most fölösleges lett.
Ellenségeskedésük egyenes arányban állt korábbi összhangjukkal, de míg az összhang időtlen és
súlytalan volt, az ellenségeskedés teret és időt kívánt. A megfoghatatlan szilárd lett, a
képzeletbeli megtestesült, a bizalmas nyilvános lett: amikor a békéből háború lesz, amikor a
szeretet gyűlöletbe fordul, valami új dolog születik, maga a vegytiszta halandóság. Ha a
szeretetről azt tartják, halhatatlanná tesz bennünket, a gyűlölet épp az ellentéte. És meglepő, hogy
mennyi részletet gyűjt be, hogy nem hagy érintetlenül semmit. Küzdöttek, hogy
megszabaduljanak a másiktól, de eszük ágában sem volt békén hagyni egymást. Mindenen
összevesztek, a legjelentéktelenebb tárgyak tulajdonlásán is hajba kaptak, dühbe gurultak minden
szótól, és amikor végül beleőrültek a részletekbe, fizikai erőszakhoz folyamodtak, ütötték és
karmolták egymást; aztán persze visszatértek a részletek őrületéhez, mert a fizikai erőszak az
igazságszolgáltatás és törvényhozás hosszadalmas folyamatát vonja maga után. Elő kellett adni,
hogy ki kivel mit tett, és tisztázni a bűnösség és büntetés kérdéseit; valójában ez csak rontott a
helyzeten, mert mintha megoldást ígért volna, ám az elmaradt. Minél több részletre világítottak
rá, annál hevesebb, annál valóságosabb lett a vita. Legfőképpen azt akarta hallani mindegyik,
hogy neki van igaza és a másiknak nincs, de lehetetlen volt bármelyiküket egyedüli vétkesnek
nyilvánítani. És végül rájöttem, tettem hozzá, hogy nem születhet döntés, amíg az a cél, hogy
kiderítsük az igazságot, mert már nincs egyetlen igazság, épp ez a lényeg. Már nem volt közös
látomás, még közös valóság sem. Már mindegyikük kizárólag a saját nézőpontjából látott
mindent: egyedül álláspontok léteztek.
Szomszédom egy darabig hallgatott. Neki pedig, szólalt meg végül, a gyerekek voltak a legfőbb
támaszai a házasélet viszontagságai során. Mindig jó apának érezte magát: valójában azt hiszi,
sokkal jobban tudta szeretni a gyerekeit, mint a különböző anyákat, akik szülték őket, és jobban
érezte, hogy viszontszeretik. De első házassága felbomlása után, amikor nagyon aggasztotta,
milyen hatással lesz gyerekeire a válás, saját anyja egyszer azt mondta neki, hogy akármit teszel,
a családi élet keserédes. Ha nincs a válás, jön valami más, jelentette ki. Nem létezik romlatlan
gyerekkor, bár az emberek mindent megtesznek, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Olyan
nincs, hogy fájdalom nélküli élet. Ami meg a válást illeti, ha úgy élsz, mint egy szent, akkor is
lesznek veszteségeid, bármennyire igyekszel kimagyarázni őket. Sírni tudnék a gondolattól is,
hogy soha többé nem látlak olyannak, amilyen hatéves korodban voltál… bármit megadnék,
mondta, hogy még egyszer találkozhassak azzal a hatévessel. De elmarad mellőled minden, hiába
tartóztatnád. És ha valami visszatér, légy hálás érte. Hát ő megpróbált hálás lenni még a fiáért is,
aki olyan látványosan belebukott a kísérletbe, hogy boldoguljon a kinti világban. Mint sok
sebezhető ember, ő is az állatok megszállottja lett, és szomszédom már nem is tudta, hányszor
okozott fejfájást neki, hogy engedett a könyörgésnek, hogy mentsék meg és fogadják be ezt vagy
azt a tehetetlen lényt. Kutyát, macskát, sündisznót, egyszer még egy kisbárányt is, mellyel már
csaknem végzett egy róka, és szomszédom egész éjjel kanalazta szájába a meleg tejet. A
virrasztás alatt, mondta, sikerült szinte erővel életet lehelnie a bárányba, nem is önmagáért,
hanem főleg azért, mert életben maradása megerősítést jelentett volna a magányos úton, amelyet
a fiával kapcsolatban választott, hogy igyekszik minél nagyobb együttérzéssel és
engedékenységgel kezelni őt. Ha a bárány életben marad, az egyfajta jóváhagyást jelentett volna
(legalább az univerzum részéről) szomszédom elhatározására nézve, hogy szembehelyezkedik a
feleségével, aki elmegyógyintézetbe dugná a fiút. Persze az lett a vége, hogy másnap reggel, míg
Tákisz még aludt, el kellett temetnie az állatot; és ez csak egy volt a számtalan eset közül,
amelyek miatt ostobának érezte magát, amiért úgy döntött: soha nem bánik kegyetlenül a
gyerekkel. Az univerzum a jelek szerint a volt feleségéhez hasonlóknak kedvez, állapította meg,
akik megtagadnak mindent, ami rossz fényt vetne rájuk; bár a mesékben természetesen kísérti
őket gonosztetteik emléke. Neki jelenleg az okoz gondot, ami a múlt héten történt egy este,
amikor a fiú gondozója bezárkózott, hogy a disszertációján dolgozzon, Tákisz pedig a sötétség
leple alatt kilopózott, és hozzálátott, hogy kiszabadítson minden bezárt állatot a szigeten, köztük
egy excentrikus állatseregletet, amely egy helyi vállalkozó büszkesége volt, így most számos
egzotikus jószág kóborol szabadon mindenfelé a szigeten: struccok, lámák, tapírok, még egy
csorda kis testű, kutyánál alig nagyobb póni is. Tulajdonosuk, új jövevény lévén, nem tartotta
akkora tiszteletben a családot, és nagyon felháborította a tulajdonában és állatállományában esett
kár: az ő szemében Tákisz huligán volt, közönséges bűnöző, és szomszédom semmit sem tudott
felhozni a védelmében. Az ember nagyon hamar megtanulja, jelentette ki, hogy a gyerekei csak a
saját ítélete alól mentesülhetnek. Ha a világ szemében könnyűnek találtatnak, vissza kell vennie
őket. Bár ezt természetesen egyébként is tudta, hiszen szellemi fogyatékos fivére, aki már a
hetvenes évei elején jár, sose hagyta el a helyet, ahol született.

Megkérdezte, nincs-e kedvem még egyet úszni, mielőtt visszamegyünk a szárazföldre, és most
látótávolságon belül maradtam mindkét hajótól, az öbölhöz igyekeztem, ahol a csecsemő sírása
visszhangzott a magas sziklák között. Az apa föl-alá járt a fedélzeten, a kis testet vállához
szorítva, az anya a könyvével legyezgette magát, közben a gyerekek törökülésben ültek a lábánál.
A hajót teleaggatták világos leplekkel, hogy árnyékosabb legyen, ezeket néha meglebegtette a
szellő, úgyhogy a csoport egy időre eltűnt szem elől, aztán megint felbukkant. Láttam, azt várják
mozdulatlanná dermedve, hogy a csecsemő abbahagyja a sírást, hogy a pillanat szabadon engedje
őket, hogy az élet menjen tovább. A barlang másik oldalán szomszédom rövid, egyenes barázdát
szántott a vízben, és máris visszatért, néztem, ahogy fölmászik a kis hátsó létrán a hajóra. Ringó
léptekkel járkált föl-alá a távoli fedélzeten, és húsos hátát törölgette. A közelemben fekete
kormorán állt egy sziklán, és mozdulatlanul bámult ki a tengerre. A kisbaba abbahagyta a sírást,
és a család azonnal mozgolódni kezdett, helyet változtattak a szűk térben, mint egy ékszeres
doboz keringő figurái; az apa lehajolt, és berakta a kocsiba a gyereket, az anya felállt és
forgolódott, a két fiú meg a kislány kinyújtóztatta a lábát, és szélforgó alakban
összekapaszkodtak, testük csillogott a napfényben. Hirtelen megriadtam egyedül a vízben, és
visszamentem a hajóra, ahol szomszédom épp elcsomagolt mindent, és kinyitotta a rekeszt, hogy
felvonja a horgonyt. Feküdjek le a padra hátul, javasolta, biztosan elfáradtam, próbáljak meg
aludni, amíg ő visszavisz minket a szárazföldre. Adott egy kendőfélét takarónak, abba
burkolóztam, egészen a fejemre húztam, úgyhogy már nem láttam az eget, a napot és a táncoló
vizet; és amikor a hajó hirtelen fülsiketítő motorzaj közepette előrelendült, ezúttal valahogy
megnyugtatónak találtam, és hamarosan tényleg félálomba merültem. Néha kinyitottam a
szememet, láttam orrom előtt az ismeretlen szövetet, és megint lehunytam a szemem; ahogy
éreztem, testem vakon száguld az űrben, az volt a benyomásom, hogy az életemben atomjaira
bomlik minden, elemei elválnak egymástól, mintha valami robbanás röpítené őket a
középpontból mindenfelé. A gyerekeimre gondoltam és arra, vajon hol vannak most. Szemhéjam
mögött a hajón lévő család képe örvénylett, az ékszeres doboz ragyogó, forgó körének gépies és
változhatatlan, mégis kecses és tökéletes konstellációja. Elképesztő élességgel rajzolódott ki
előttem az emlék, hogy gyerekként félálomban fekszem szüleim kocsijának hátsó ülésén a véget
nem érő, kanyargós úton hazafelé a tengerpartról, ahová gyakran elmentünk egy napra nyáron. A
két hely közt nem volt egyenes út, csak a falusi dűlőutak szövevényes hálózata, amely olyan volt
a térképen, mint a tankönyvekben az erek és hajszálerek kusza rendszere, úgyhogy nem sokat
számított, melyik úton megy az ember, ha nagyjából megfelelő irányba tart. Apámnak mégis volt
egy bejáratott útvonala, mert azt valamivel egyenesebbnek tartotta a többinél, így mindig
ugyanarra mentünk, újra meg újra kizárva és kikerülve a többi választható utat, elhaladva olyan
helységek útjelző táblái mellett, amelyekben már jártunk, vagy amelyeket soha nem fogunk látni,
és apám elképzelése az útról az idők folyamán kétségbevonhatatlan tényként rögződött bennünk,
annyira, hogy végül már hibának éreztük volna, ha azon kapjuk magunkat, hogy az ismeretlen
falvakon megyünk át, bár valójában a legcsekélyebb különbséget se jelentette volna. Mi,
gyerekek feküdtünk a hátsó ülésen, álmosan és a himbálózástól émelyegve, néha kinyitottam a
szememet, és láttam a piszkos ablakok mögött elsuhanó nyári tájat, mely abban az évszakban
olyan dús és buja volt, el se lehetett hinni, hogy egyszer még lepusztul, és télbe fordul.

A hajó dobálózása lelassult, a motorzaj elhalkult. Sikerült-e aludnom egy kicsit, kérdezte
udvariasan szomszédom, amikor felültem. Közeledtünk a jachtkikötőhöz, a kék háttérből
kiemelkedő fehér hajók és mögöttük a hőségben vibráló barna út mintha megállíthatatlanul járt
volna föl-le a verőfényben, holott valójában mi mozogtunk. Ha éhes vagyok, mondta
szomszédom, ismer itt a közelben egy helyet, ahol szuvlakit adnak. Ettem már szuvlakit? Nagyon
egyszerű, de ha jól készítik, nagyon finom. Ha megvárom, amíg lehorgonyoz, és végez az
elintéznivalókkal, nemsokára ehetünk, aztán visszavisz Athénba.
 V
Estére egy régi barátommal, Panjótisszal beszéltünk meg találkozót a városközpont egyik
éttermében. Felhívott, hogy elmondja, hogyan jutok oda, és hogy jelezze, még valaki csatlakozna
hozzánk, egy regényírónő, talán már hallottam róla. Mindenáron jönni akart ő is, reméli, nem
bánom. Nem gond az sem, ha esetleg meg kell bántania: túl régóta vagyok már Athénban,
jegyezte meg. Részletesen elmagyarázta, kétszer is, hogyan jutok oda. Értem jönne, de nem tud
elszabadulni az értekezletről, mentegetőzött. Bánja, hogy egyedül kell odatalálnom, de reméli,
elég világosan elmagyarázott mindent. Ha számolom a közlekedési lámpákat, ahogy javasolta, és
a hatodik meg a hetedik közt jobbra fordulok, nem tévedhetek el.

Este, amikor lement a nap, a sűrűsödő levegőben mintha megállt volna az idő, és a város
labirintusa, amelyet már nem darabolt fel fény és árnyék, nem kavart fel a délutáni szellő, mintha
valami álomban lebegett volna, mintha valami szokatlanul fakó és sűrű légkörben dermedt volna
mozdulatlanná. Valamikor besötétedett, de egyéb változást különös módon nem hoztak az esték:
nem lett egyre hűvösebb, nem lett egyre nagyobb a csend vagy kevesebb az ember; a beszélgetés
és nevetés moraja szüntelenül áradt az éttermek kivilágított teraszairól, a forgalom egyetlen
zsibongó, dudáló fényfolyamként hömpölygött, a járdán kisgyerekek bicikliztek az epeszínű utcai
lámpák alatt. Hiába a sötétség, végtelen volt a nap, a galambok ott tülekedtek a neonnal
megvilágított tereken, a sarki újságosbódék nyitva, a pékségek körül megült a fülledt levegőben a
süteményszag. Panjótisz éttermében csak egy vastag tweedöltönyös, kövér férfi ült az egyik
sarokasztalnál, egy rózsaszín görögdinnyeszeletet vágott késsel-villával gondosan apró
darabokra, amelyeket aztán óvatosan, egyesével evett meg. Várakoztam, nézelődtem a
helyiségben, ahol a sötét faburkolat metszettüveg-berakásai megsokszorozva tükrözték vissza az
üres asztalok és székek tengerét. Nem valami divatos hely, ismerte el Panjótisz, amikor
megérkezett; Angelikínek, aki hamarosan csatlakozik hozzánk, kétségtelenül nem fog tetszeni, de
itt legalább tudunk beszélgetni, biztos, hogy nem találkozunk ismerőssel, aki megzavarhatna
bennünket. Én valószínűleg másképp érzek (őszintén szólva reméli is), de ő már nem szívesen jár
társaságba; tulajdonképpen egyre fárasztóbbnak találja az embereket. Az érdekesek olyanok, mint
a szigetek, közölte: nem futsz össze velük az utcán vagy társaságban, tudnod kell, hol vannak, és
be kell jelentkezned, ha meg akarod látogatni őket.

Álljak fel, hogy megölelhessen, kérte, és amikor kiléptem az asztal mögül, mélyen a szemembe
nézett. Azon gondolkozott, mondta, mikor is találkoztunk legutóbb… én tudom? Több mint
három éve lehetett, feleltem, és ő rábólintott. Az egyik Earl’s Court-i vendéglőben ebédeltünk,
egy angol fogalmak szerint nagyon meleg napon, és valamilyen okból ott voltak a gyerekeim és a
férjem is. Készültünk valahová, csak megálltunk útközben, hogy találkozzunk Panjótisszal, aki a
könyvvásárra érkezett Londonba. Úgy mentem el arról az ebédről, magyarázta, hogy azt éreztem:
az én életem kudarc. Te olyan boldognak tűntél a családoddal, olyan teljesnek, a tökéletesség
mintaképe volt az egész.

Ahogy megöleltük egymást, nagyon könnyűnek, törékenynek éreztem a testét. Kopott, lila inget
viselt és bő, lógó farmernadrágot. Elhúzódott tőlem, és megint alaposan szemügyre vett.
Panjótisz arca olyan, mint egy rajzfilmfiguráé: minden el van túlozva benne; az arca nagyon
sovány, a homloka nagyon magas, felhúzott szemöldöke akár a felkiáltójel, haja szerteszét
meredezik, az embernek az a különös érzése támad, hogy nem is őt látja, hanem a karikatúráját.
Ha nyugodt, akkor is olyan az arckifejezése, mintha épp most hallott volna valami meglepőt,
vagy kinyitott volna egy ajtót, és elképedne azon, amit mögötte talált. Ebben az ámuló arcban
nagyon mozgékony és változékony a szeme, amely gyakran drámaian kidülled, mintha egyszer
még váratlanul kirepülhetne az arcából a csodálkozástól.

Most meg azt látom, hogy történt valami, közölte, és be kell vallanom, erre nem számítottam.
Nem is értem. Aznap az étteremben, folytatta, lefényképeztelek a családoddal… emlékszel? Igen,
bólintottam, emlékszem. Remélem, nem akarja megmutatni a fényképet, tettem hozzá, mire
elkomorodott. Ha nem akarod, mondta. De természetesen magammal hoztam; itt van az
aktatáskámban. Elmondtam neki, hogy a nap egyedüli emlékezetes pillanata éppen az volt, hogy
lefényképezett minket. Emlékszem, nagyon szokatlannak találtam, legalábbis olyasminek, ami
nekem nem jutott volna eszembe. Rávilágított valami különbségre köztünk, arra, hogy ő
megfigyelőként volt jelen valamiben, amire én akkor nem láttam rá, hiszen azzal voltam
elfoglalva, hogy átéljem, amit ő megfigyel. Az is olyan pillanat volt, jegyeztem meg, amelyet így
utólag már profetikusnak érzek. Tényleg annyira elmerültem a pillanatban, észre sem vettem,
hogy Panjótisz a saját kudarcba fulladt élete keserű tudatával búcsúzik el tőlünk, ahogy a hegy
sem veszi észre a hegymászót, aki egyik szakadékába zuhan, mert megcsúszott a lába. Néha úgy
érzem, hogy az élet büntetések sorozata az ilyen öntudatlan pillanatokért, és hogy az ember azzal
lesz a saját sorsának a kovácsa, amit nem vesz észre, vagy ami iránt nem érez részvétet; hogy
végül éppen azt leszünk kénytelenek alaposan megismerni, amiről nem tudtunk, és amit nem is
akartunk megérteni. Amíg beszéltem, Panjótisz egyre rémültebben meredt rám. Csak egy
katolikus állhat elő ilyen szörnyű gondolattal, jelentette ki. Bár nem mondhatom, hogy nincs jó
néhány ember, akit örömmel látnék ilyen csodásan kegyetlen büntetést elszenvedni. De éppen ők
azok, akik számára a szenvedés soha nem tud ilyen megvilágosító erejű lenni, tette hozzá. Erről
gondoskodnak, vette föl az étlapot, és felemelt ujjal a pincérhez fordult: a hosszú, fehér kötényes,
irdatlan ősz szakállú férfi mindvégig olyan mozdulatlanul húzódott meg a szinte üres helyiség
sarkában, hogy eddig észre sem vettem. Hozzánk lépett, erős karját mellén összefonva megállt az
asztalunk mellett, és bólogatva hallgatta Panjótiszt, aki hadarva beszélt neki.

Aznap Londonban, fordult hozzám megint Panjótisz, beláttam, hogy az én kis álmom egy
kiadóról örökre álom marad, merő képzelgés, és ez a felismerés valójában nem is csalódottságot
váltott ki belőlem, amiért a dolgok így alakultak, inkább csodálkozást, hogy ilyesmi egyáltalán
eszembe jutott. Hihetetlennek éreztem, hogy ötvenegy évesen még mindig képes vagyok ilyen
naivan egy tökéletesen megvalósíthatatlan elképzeléssel előállni. Úgy látszik, határtalan az ember
képessége az öncsalásra… márpedig ha ez a helyzet, honnan kellene tudnunk, hogy megint
becsapjuk magunkat, hacsak nem élünk az abszolút pesszimizmus állapotában? Mindig azt
hittem, hogy mivel ebben a tragikus országban éltem le az életemet, már semmi sincs, amivel
kapcsolatban még be tudnám csapni magam, de amint olyan sajnálatosan rámutattál, éppen az
csap be, amit észre sem veszel, amit magától értetődőnek tekintesz. És honnan tudnád, hogy
magától értetődőnek tekintettél valamit, amíg az a valami el nem tűnik?

Megjelent mellettünk a pincér számos tállal, Panjótisz pedig egy végső, csüggedt gesztussal
hátradőlt, és hagyta, hogy a pincér telerakja az asztalt. Volt ott egy kancsó halványsárga bor, egy
tálkában apró és keserűnek látszó, de édes és ízletes, zöld száras olajbogyó meg egy tányér
pompás, hideg fekete kagyló. Hogy erőt gyűjtsünk, míg Angelikí megérkezik, jegyezte meg
Panjótisz. Mint látni fogod, Angelikí fontos ember lett, mert az egyik regénye valami díjat nyert
valahol Európában, és most irodalmi hírességnek tartják (legalábbis ő annak tartja magát). Most,
hogy gyötrelmei (akármik voltak is) véget értek, úgy döntött, a szenvedő nők szószólója lesz,
nemcsak Görögországban, hanem máshol is, ahol érdeklődést mutatnak a munkássága iránt.
Mindenhová elmegy, ahova hívják. A regénye, magyarázta Panjótisz, egy festőnőről szól, akinek
a művészi tevékenységét lassan megfojtják a háztartás ügyei: férje diplomata, és a család
örökösen költözik, így a festőnő egy idő után úgy érzi, saját munkája csak dísz, puszta időtöltés,
míg férje munkáját nemcsak a férfi tartja fontosnak, hanem a világ is, ő formálja az eseményeket,
nem pusztán kommentálja őket, és amikor a két tevékenység közt konfliktus támad (ami gyakran
megtörténik, hisz Angelikí regényéről van szó), a férfi igényei győznek. Végül a festőnő művei
egyre gépiesebbek, felületesebbek lesznek, már hiányzik belőlük a szenvedély, benne mégis
megmarad a késztetés az önkifejezésre. Berlinben, ahol a család ekkor él, a nő találkozik egy
fiatal festővel, aki újra fellobbantja benne a szenvedélyt a festés és minden más iránt, ám úgy
érzi, öreg hozzá, emellett iszonyú bűntudat gyötri, elsősorban a gyerekei miatt, akik
megsejthették, hogy baj van, és egyre nyugtalanabbak. És főleg dühös a férjére, amiért ilyen
helyzetbe hozta, amiért kiölte belőle a szenvedélyt, mégis neki kell viselnie a következmények
minden felelősségét. Még mindig öregnek érzi magát a fiatal festő mellett, aki átbulizza az
éjszakákat, élvezetidrog-fogyasztó, és rácsodálkozik az évek nyomaira az asszony testén. A nő
magára marad a gondjaival, nincs, akivel beszélhetne, nincs, akinek elmondhatná… micsoda
magányos hely, vigyorog Panjótisz. Egyébként ez is a könyv címe: Egy magányos hely. Én azt
rovom fel Angelikínek, teszi hozzá, hogy a festéssel helyettesíti az írást, mintha a kettő
felcserélhető volna. A könyv nyilvánvalóan saját magáról szól, magyarázza, csakhogy ő semmit
sem tud a festészetről. Tapasztalataim szerint a festők nem olyan konvencionálisak, mint az írók.
Az írónak rejtőznie kell a polgári életben, ahogy a kullancs megbújik az állat szőrében: minél
jobban beássa magát, annál jobb. Számomra nem hiteles a festőnője, mondja, aki ebédet
csomagol a gyerekeinek a hipermodern német konyhájában, miközben arról fantáziál, hogy egy
bőrdzsekis, fiatal, izmos androgünnel szexel.

Londonban mi rendítette meg a hitét az épphogy megalapított kiadójában, kérdeztem, amelyet

(amint hallottam) hamarosan átvett egy nagy kiadóvállalat, úgyhogy Panjótisz most nem a saját
kiadójának igazgatója, hanem egy nagy cég szerkesztője volt. Tiszteletem minden iránt, ami
angol, nem talált viszonzásra, közölte rövid hallgatás után könnyektől csillogó szemét forgatva.
Ez akkor történt, amikor itt nehezebbre fordultak a dolgok, folytatta, bár senki sem sejtette,
mennyivel rosszabb lesz még a helyzet. A kiadó kizárólag angol nyelvű szerzők műveinek
fordításával és kiadásával foglalkozott, olyan írókéval, akikről Görögországban még senki sem
hallott, akikhez a kereskedelmi kiadók hozzá se nyúlnának, akiknek a műveit Panjótisz
mélységesen csodálta, és elhatározta, hogy hozzáférhetővé teszi őket a honfitársai számára. De
egy adott pillanatban képtelen volt kifizetni az előleget a szerzőknek, akiknek a könyveit sokszor
maga fordította, hogy csökkentse a kiadásokat. Londonban azt kellett tapasztalnia, hogy ellene
fordulnak maguk az írók is, amiért nem fizeti ki azt a pénzt, amit a könyvek valójában még be se
hoztak; őt mindenki mélységes megvetéssel kezelte, perrel fenyegette, és ami a legrosszabb, azzal
a benyomással kellett távoznia, hogy ezek az írók, akiket korunk művészeiként annyira tisztelt,
valójában hideg és érzéketlen emberek, akiket csak az érvényesülés és főleg a pénz érdekel.
Világosan megmondta nekik, hogy ha fizetnie kell, a kiadója tönkremegy, mielőtt egyáltalán
beindulna, és így is történt; azokat az írókat most egymás után utasítja vissza a kiadóvállalat,
amelynek jelenleg dolgozik, és amely csak sikerkönyvekkel hajlandó foglalkozni. Rádöbbentem,
jelentette ki, hogy szinte lehetetlen a dolgokat tökéletesíteni, és hogy ezért a jó emberek éppúgy
felelősek, mint a rosszak, és hogy maga a tökéletesedés alighanem egyszerű személyes ábránd,
amely bizonyos értelemben éppolyan magányos, mint Angelikí „magányos helye”. Mindannyian
a tökéletesedés meséjének megszállottai vagyunk, olyannyira, hogy lényegében ez uralja a
valóságérzetünket, mondta, reszkető ujjaival kiemelt egy kagylót a héjából, és a szájába tette.
Még a regényt is megfertőzte, bár most már talán a regény fertőz vissza minket, úgyhogy azt
várjuk az életünktől is, amit a könyveinktől már egy ideje elvárunk; de nekem többé nem kell ez
a felfogás, amely az életet fejlődésnek tekinti.

Most jött rá, hogy a házassága mindig a fejlődés elve szerint működött, amikor házat, tárgyakat,
kocsit vettek, jobb társadalmi pozícióra, több utazásra, nagyobb baráti körre törekedtek, még a
gyerekvállalás is ennek az eszelős utazásnak egyik kötelező állomását jelentette, és most már
tudja, elkerülhetetlen volt, hogy amikor nem kínálkozott több megszerezhető vagy javítható
tárgy, elérhető cél vagy maguk mögött hagyható állomás, úgy érezték, az út végére értek, és őt is,
a feleségét is valami hiábavalóság-érzet fogta el, mint valami betegség, ami valójában csak a
nyugalom érzete volt a túlságosan mozgalmas élet után, mint amit a matrózok tapasztalnak,
amikor hosszú tengeri utazás után a szárazföldön járnak, de ami mindkettőjük számára azt jelezte,
hogy már nem szerelmesek egymásba. Ha lett volna annyi eszünk, magyarázta, hogy akkor
megbékéljünk egymással, abból a becsületes megállapításból induljunk ki, hogy olyan emberek
vagyunk, akik már nem szerelmesek egymásba, de ártani sem akarnak egymásnak, nos, futották
el könnyek a szemét megint, ha ez lett volna a helyzet, azt hiszem, megtanulhattuk volna igazán
szeretni egymást és önmagunkat. Mi azonban inkább új lehetőséget láttunk ebben a
továbbhaladásra, úgy véltük, újabb út kezdődik, csakhogy ez már a pusztításon és hadakozáson át
vezetett, és mi éppen annyi energiával és ügyességgel vetettük bele magunkat, mint addig minden
másba.

Manapság nagyon egyszerűen élek, jelentette ki. Hajnalban, napfelkeltekor elautózom egy
ismerős helyre húsz percre Athéntól, átúszom az öblöt és visszaúszom. Esténként ülök az
erkélyemen, és írok. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Mit ír, kérdeztem, erre
még szélesebb lett a mosolya. A gyerekkoromról írok, közölte. Boldog gyerek voltam, folytatta,
és nemrégen jöttem rá, az a leghőbb vágyam, hogy egyenként felidézzem azoknak a napoknak
minden apró részletét. A világ, amelyben még létezett boldogság, már tökéletesen elenyészett,
nem csupán az én életemben, hanem egész Görögországban, mert akár tudja magáról, akár nem,
ez egy térdre kényszerített ország, amely lassan, gyötrelmesen haldoklik. Ami engem illet, néha
azon töprengek, nem éppen a gyerekkorom boldogsága volt-e az oka annak, hogy a szenvedést
tanulnom kellett. Mintha nem tudtam volna felfogni, honnan jön a fájdalom és hogyan.
Szokatlanul sokáig tartott nálam, amíg megtanultam, hogyan kerüljem el. Az újságban olvastam a
minap egy fiúról, tette hozzá, akinek az a különös mentális zavara van, hogy kényszeresen keresi
a fizikai kockázatot és ezért a sérüléseket, ahol csak lehet. Ez a fiú örökösen tűzbe tette a kezét,
falakról vetette le magát, és fára mászott, hogy leessen; csaknem minden csontját eltörte már, és
természetesen egész testét vágások meg horzsolások borították, és az újságíró megkérdezte
szerencsétlen szüleit, hogy mit szólnak ehhez a helyzethez. Az a baj, mondták, hogy nincs benne
félelem. De nekem az a benyomásom, hogy ennek épp az ellenkezőjéről van szó: túlságosan fél,
annyira fél, hogy meg kell tennie azt, amitől fél, nehogy magától, váratlanul történjen meg. Azt
hiszem, ha már gyerekkoromban is tudom, hogy a fájdalom mire képes, nagyjából így
viselkedtem volna én is. Talán emlékszel az Odüsszeiából Elpénór alakjára, mondta, Odüsszeusz
legénységének tagjára, aki leesik Kirké házának a tetejéről, mert örömében elfelejti, hogy a létrán
kell lejönnie. Odüsszeusz később találkozik vele Hadész birodalmában, és megkérdezi, mi a
csudáért halt meg ilyen ostobán. Ezt mindig elbűvölő részletnek találtam, mosolyodott el
Panjótisz.

Egy nő lépett be, aki csak Angelikí lehetett (hiszen nem volt több vendég, és mióta itt ültünk, be
se tette a lábát senki), és kérdésekkel halmozta el a pincért; megmagyarázhatatlanul hosszú
párbeszéd következett, amelynek során mindketten kimentek az utcára, de rövidesen visszajöttek,
majd még izgatottabb beszélgetés következett, az asszony gyors fejmozdulataitól lobogott jól
fésült, aranybarna haja, gyönyörű, könnyű selyemből készült szürke ruhája suhogott, amint a nő
türelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt, akár egy toporzékoló póni. Káprázatos, magas
sarkú, ezüst bőrszandált viselt, kezében a hozzá illő táska, a megtestesült elegancia lett volna, ha,
amikor tekintetével a pincér kinyújtott karját követve megfordul, és meglátja az asztalunkat, nem
tárul elénk olyan szorongó arc, hogy aki ránéz, már vele szorong. Amint Panjótisz megjósolta,
Angelikít mélységesen elkeserítette az étteremválasztása; eredetileg csak azért jött be ide,
közölte, hogy megkérdezze, hogyan jut el az étterembe, amelyet Panjótisz választott, nem is
sejtette, hogy már ott van, a pincérnek ki kellett vinnie őt az utcára, és megmutatnia a cégért,
hogy elhiggye; de még akkor is biztosra vette, hogy kell lennie a közelben egy megfelelőbb
helynek ugyanezen a néven. De hisz a te kedvedért választottam éppen ezt, dülledt ki Panjótisz
szeme. A séf a szülővárosodból való, Angelikí; az étlapon ott van minden kedves balti ételed.
Kérem, bocsásson meg neki, tette a karomra gondosan manikűrözött kezét Angelikí. Aztán
tovább méltatlankodott Panjótisznak görögül, a tirádának csak az vetett véget, hogy Panjótisz
elnézést kért, és eltűnt a mosdó irányában.

Elnézést, hogy nem értem ide hamarabb, folytatta Angelikí lélegzetet se véve. El kellett mennem
egy fogadásra, aztán haza, hogy lefektessem a fiamat, mostanában alig láttam, mert
könyvbemutató körúton voltam. Lengyelországban jártam, tette hozzá, mielőtt megkérdezhettem
volna, főleg Varsóban, de más városokba is ellátogattam. Megkérdezte, jártam-e már
Lengyelországban, és amikor nemmel feleltem, szomorkásan bólintott. Az ottani kiadók nem
engedhetik meg maguknak, hogy sok írót vendégül lássanak, jegyezte meg, ami nagy kár, mert
nekik igazán szükségük van írókra, nekünk pedig nincs. Tavaly sok országban jártam életemben
először vagy a magam jogán először, mondta, de a lengyelországi út volt rám a legnagyobb
hatással, mert annak köszönhetem, hogy a könyveimet már nem pusztán a középosztálybelieknek
szánt szórakoztatásnak látom, hanem valami létfontosságú dolognak, sok esetben mentőövnek az
olyan emberek (mi tagadás, főleg nők) számára, akik mindennapi életükben nagyon magányosak.

Fölvette a kancsót, és bánatosan töltött magának egy teáskanálnyi bort, aztán szinte csordultig
töltötte az én poharamat.

– A férjem diplomata – folytatta –, így természetesen mindig sokat utaztunk a munkája révén. De
az egészen más érzés, ha önállóan, a saját munkám miatt utazom. Bevallom, néha féltem, még az
ismerős helyeken is. Lengyelországban különösen ideges voltam, hisz ott szinte semmi nem volt
ismerős, többek között a nyelv sem. De eleinte főleg az a puszta tény volt az oka, hogy még nem
szoktam hozzá az egyedülléthez. Például – magyarázta – Berlinben hat évig éltünk, de amikor
egyedül mentem oda, íróként, valahogy idegennek tűnt az is. Részben mivel most a város más
aspektusával ismerkedtem meg, az irodalmi kultúrájával, amelynek korábban nem voltam
részese, részben mert most, amikor nem a férjemmel mentem, magamat is új fényben láttam.
Nem vagyok biztos benne, feleltem, hogy egy házasságban az ember egyáltalán tisztában lehet
azzal, kicsoda valójában, vagy hogy igazán külön tudja választani azt, aki ő maga, attól, aki a
másik által létezik. Úgy gondoltam, a „valódi” én elképzelése talán csak illúzió, más szóval
esetleg úgy érezzük, hogy van bennünk valami különálló, autonóm én, de lehet, hogy az az én
valójában nem is létezik. Anyám egyszer bevallotta, mondtam, alig várta, hogy iskolába
menjünk, de amikor elmentünk, fogalma sem volt, mit kezdjen magával, és azt szerette volna, ha
visszajönnénk. Még most is, amikor már felnőttek a gyerekei, mindig erélyesen véget vet a
látogatásainknak, és visszaterel bennünket a saját otthonunkba, mintha valami szörnyűség
történne, ha ott maradunk. Pedig biztosra veszem, hogy a távozásunk után megint ugyanolyan
veszteségérzete van, és sokszor azon töröm a fejemet, vajon mit keres, és miért kergetett el
bennünket, hogy kereshesse. Angelikí elegáns ezüsttáskájában kotorászott, és nemsokára
előhúzott egy noteszt meg egy ceruzát.

– Elnézést – nézett rám –, ezt le kell jegyeznem. – Egy percig írt, aztán felpillantott rám: –
Elismételné a második részt?

Feltűnt, milyen rendezett a notesze, mint egész megjelenése: gondosan teleírt lapok, egyenes
sorok. A ceruzája is ezüst volt, behúzható hegyét most határozottan visszacsavarta.

– Be kell vallanom, nagyon meglepett a lengyelországi fogadtatás, egészen elképedtem tőle –

mondta, amikor végzett. – Tudja, azt hiszem, a lengyel nőket nagyon foglalkoztatja a politika:
hallgatóságom kilencven százalékban nőkből állt – magyarázta –, és nagyon szókimondók voltak.
Persze a görög nők is szókimondók…

– De sokkal jobban öltöznek – jegyezte meg Panjótisz, aki közben visszajött.

Meglepetésemre Angelikí komolyan vette a közbeszólást.

– Igen – bólintott –, a görög nők szeretnek szépek lenni. De úgy éreztem, Lengyelországban ez
hátrány. Ott olyan sápadtak és komolyak a nők: széles, lapos, hűvös arcuk van, gyakran hibás a
bőrük, valószínűleg az időjárás meg a szörnyű étrendjük miatt. És rossz a foguk – tette hozzá kis
grimasszal. – De a komolyságukat irigyeltem, mintha soha semmi nem terelhetné el a
gondolataikat a saját életük valóságától. Varsóban sok időt töltöttem egy nagyjából velem
egyidős újságírónővel – folytatta –, aki szintén anya is; olyan sovány és lapos volt, alig tudtam
elhinni, hogy egyáltalán nő. Egyenes, seszínű haja a hátáig ért, az arca olyan fehér és csontos
volt, mint egy gleccser, bő munkásfarmert meg nagy, otromba cipőt viselt, és olyan tiszta, metsző
és szép volt, akár egy jégcsap. Ő meg a férje szigorú beosztás szerint váltották egymást
félévenként, az egyik dolgozott, a másik vigyázott a gyerekekre. A férfi panaszkodott néha, de
egyelőre tudomásul vette a dolgot. A nő büszkén árulta el, hogy ha a munkája elszólítja, ami
gyakran megesik, a gyerekek a fényképével a párnájuk alatt merülnek álomba. Én elnevettem
magam – mondta Angelikí –, és bevallottam: az én fiam inkább meghalna, mint hogy azon
kapják, hogy a fényképemmel a párnája alatt alszik. Erre Olga úgy nézett rám, hogy hirtelen
felmerült bennem a kérdés, vajon nem fertőzte-e meg már a gyerekeinket is a mi gender
politikánk cinizmusa.

Angelikít lágy, szinte elmosódott arcvonásai vonzóvá tették, de talán épp a lágy vonások miatt
látszott mindig elcsigázottnak. Úgy tűnt, ezen a lágy arcon bármi nyomot hagyhat. Olyan finom,
szabályos vonásai voltak, mint egy gyereknek, de a bőrét mintha aggodalom barázdálta volna, így
ránézésre maga volt a rosszalló ártatlanság, akár egy szép kislány, aki nem kapta meg, amit akart.

– Amikor ezzel az újságírónővel beszéltem – folytatta –, akit, mint már említettem, Olgának
hívtak, az járt a fejemben, vajon nem kompromisszum-e az egész életem, még a feminizmusom
is. Komolytalannak éreztem az egészet. Nekem még az írás is inkább afféle hobbi. Nem tudtam,
volna-e bátorságom, hogy olyan legyek, mint ő, akinek a jelek szerint az életében olyan kevés
volt az öröm, olyan kevés a szépség (a világnak az a része döbbenetesen csúf), hogy abban sem
voltam biztos, nekem hasonló körülmények közt lenne-e erőm törődni bármivel. Ezért lepett meg,
hogy olyan sok nő jön el a felolvasóestjeimre: szinte úgy tűnt, nekik fontosabb a munkám, mint
nekem magamnak!

Jött a pincér, hogy felvegye a rendelést, ami hosszúra nyúlt, mert, úgy tűnt, Angelikí minden
egyes fogást megvitat vele, számos kérdést tett fel, ahogy végigment a listán, a pincér pedig
komolyan és megfontoltan válaszolt, egy pillanatra sem veszítette el a türelmét. Panjótisz a
szemét forgatva ült mellette, és néha méltatlankodva közbeszólt, de ettől csak még tovább tartott
az eljárás. Végre úgy tűnt, elhatározásra jutottak, és a pincér nehézkesen, lassan elindult, de akkor
Angelikí ujját felemelve, kis sóhajjal visszahívta, mert láthatóan eszébe jutott még valami. Az
orvosa különleges diétát javasolt neki, fordult hozzám, amikor a pincér másodszor is távozott, és
eltűnt a zsalugáteres ajtón a terem végében, amikor Berlinből hazajött Görögországba, és
megbetegedett. Súlyos letargia és (ezt készségesen bevallja) szomorúság lett úrrá rajta, ami, úgy
véli, a sokéves külföldi tartózkodás valamiféle felhalmozódó fizikai és érzelmi kimerültségének
tudható be, és hat hónapig nyomta az ágyat többé-kevésbé cselekvésképtelenül; ezekben a
hónapokban rájött, mondta, hogy férje és fia sokkal jobban boldogul nélküle, mint hitte volna,
úgyhogy amikor ő magára talált, és minden visszatért a rendes kerékvágásba, azt tapasztalta,
hogy a háztartásban betöltött szerepe már nagyon megfogyatkozott. Férje és fia megszokta, hogy
elvégezze (vagy elvégezetlenül hagyja) jó részét annak, ami korábban az ő dolga volt a ház körül,
és új szokásokat vettek fel, amelyek közül ő sokat rosszallott; de belátta, hogy végre esélyt
kapott, és ha menekülni akar régi identitásától, akkor itt a lehetőség. Némelyik nő a legnagyobb
félelmével szembesült volna, ha azt kell látnia, hogy nincs rá szükség, de őrá ez épp az ellenkező
hatással volt. Azt is észrevette, hogy a betegségnek köszönhetően tárgyilagosabban szemléli az
életét és benne az embereket. Rájött, nem is fűzi hozzájuk olyan szoros kötelék, mint hitte,
különösen a fia esetében, akiért születése pillanatától fogva szüntelenül aggódott, mert páratlanul
érzékenynek és sebezhetőnek tartotta, annyira, hogy (és ez csak most tűnt fel neki) egy percre
sem tudta magára hagyni. Amikor a betegsége után visszatért a világba, ha nem is érezte
idegennek a fiát, mintha már nem kötődött volna hozzá olyan fájdalmasan minden idegszálával.
Persze még mindig szerette, de már nem érezte úgy, hogy őt meg az életét tökéletessé kell
alakítania.

– Sok nő számára – mondta – a kreativitás legfőbb terepe a gyereke, csakhogy a gyerek nem
marad műalkotás, ha a nő nem áldozza fel magát maradéktalanul – magyarázta –, amire én soha
nem lettem volna képes, és amit egyetlen normális nőnek sem kellene megtennie manapság.
Anyám annyira általam élt, hogy tökéletesen kritikátlan volt velem – folytatta –, ezért aztán úgy
nőttem fel, hogy nem készültem föl az életre: többé senki sem tartott olyan fontosnak, mint ő, én
viszont azt szoktam meg, hogy így látnak. Aztán találkozol egy férfival, akinek elég fontos vagy
ahhoz, hogy feleségül vegyen, így logikusnak tűnik, hogy igent mondj. De a fontosságod tudata
csak akkor tér vissza igazán, amikor gyereket szülsz – magyarázta egyre szenvedélyesebben –,
ám egy napon rájössz, hogy ez az egész (a ház, a férj, a gyerek) végeredményben nem azt jelenti,
hogy fontos vagy, hanem épp ellenkezőleg: rabszolga lettél, láthatatlan! – Drámai szünetet tartott,
fejét fölemelte, két kézzel az evőeszközök közé tenyerelt. – Abban reménykedsz – folytatta már
nyugodtabban –, hogy ha a gyerekedet és a férjedet sikerül elég fontossá növelned a tudatodban,
az életben tartja az egódat. De valójában – tette hozzá –, ahogy Simone de Beauvoir megállapítja,
az ilyen nő csak élősködő: élősködik a férjén, élősködik a gyerekén.

– Berlinben – folytatta rövid szünet után – a fiam egy drága magániskolába járt, melyet a
követség fizetett, ahol sok gazdag és befolyásos emberrel találkoztunk. A nők olyanok voltak,
amilyeneket addig sose láttam: csaknem mindegyik fontos munkát végzett (orvosok, ügyvédek,
könyvelők voltak), és a legtöbben sok gyereket neveltek, ötöt vagy hatot, és mindegyiknek az
életét elképesztő gondossággal és energiával irányították, úgy működtették a családjukat, mint
egy sikeres vállalatot, egész embert igénylő hivatásuk mellett. Ráadásul elképesztően ápoltak és
elegánsak voltak: naponta konditerembe jártak, jótékonysági gyűjtésekhez maratont futottak,
olyan soványak és izmosak voltak, mint az agarak, és mindig a legdrágább, legelegánsabb
ruhákban jártak, bár ruganyos, izmos testük gyakran furcsán nem nélküli volt. Templomba jártak,
tortát sütöttek az iskolai ünnepségre, hatfogásos vacsorákat adtak, elolvasták a legújabb
regényeket, hangversenyre jártak, hétvégén teniszeztek és röplabdáztak. Egy ilyen nő is épp elég
lett volna – jegyezte meg –, de Berlinben rengeteggel találkoztam. És az a vicc, hogy sose tudtam
megjegyezni a nevüket vagy a férjük nevét: az igazat megvallva – vallotta be – nem emlékszem
egyiknek az arcára sem, se senkiére a családjukban, kivéve egyetlen gyerek arcát, egy nagyjából
a fiammal egyidős fiúét, aki súlyos fogyatékkal élt, és valami motoros kocsival járt, amelyben
egy polcon tartotta az állát, hogy megtámassza a fejét, amely különben, azt hiszem, a mellkasára
hanyatlott volna. – Zavartan elhallgatott, mintha megint megjelent volna szeme előtt a fiú arca. –
Nem emlékszem, hogy az anyja egyszer is panaszkodott volna a sorsa miatt – folytatta –, épp
ellenkezőleg: minden egyéb teendője mellett a fia állapotával foglalkozó segélyszervezetek
fáradhatatlan adománygyűjtője volt. Néha arra gondolok – mondta –, hogy a kimerültség, amit
akkor éreztem, amikor Berlinből hazajöttünk, valójában ezeknek a nőknek a kollektív
kimerültsége volt, amit ők nem voltak hajlandók érezni, így átadták nekem. Az ember mindig
futva látta őket: örökösen futottak, a munkába, aztán vissza, a szupermarketbe és csoportosan a
parkban (közben olyan könnyedén csevegtek, mintha egy helyben állnának); ha a közlekedési
lámpa megállította őket, helyben futottak a hatalmas fehér cipőjükben, amíg zöldre nem váltott a
lámpa, hogy mehessenek tovább. Egyébként páratlanul praktikus és páratlanul ronda, lapos sarkú,
gumitalpú cipőkben jártak. Egyedül a cipőjük nem volt elegáns – jelentette ki –, de úgy éreztem,
ez a kulcsa természetük egész rejtélyének, hiszen ezek egy hiúság nélküli nő cipői voltak.

– Nekem viszont – nyújtotta ki ezüstpántos lábfejét az asztal alól – gyengéim lettek a finom
cipők, mióta visszajöttem Görögországba. Talán mert felfedeztem az egy helyben állás előnyeit.
Ami pedig a regényhősnőmet illeti, neki az ilyen cipők valami tiltottat jelképeznek. Ő soha nem
venne fel ilyesmit. Ráadásul amikor ilyen cipős nőket lát, elszomorodik. Eleinte azt hiszi, azért,
mert sajnálja ezeket a nőket, de amikor őszintén végiggondolja a dolgot, rájön, valójában azért,
mert úgy érzi, ő kívül maradt vagy kirekesztődött a nőiségnek abból a felfogásából, amit az ilyen
cipők képviselnek. Szinte nem is érzi nőnek magát. De ha nem nő, akkor micsoda? Nőiségének
válságát éli át, amely egyúttal alkotói válság is, csakhogy ő mindig arra törekedett, hogy
szétválassza a kettőt, mert azt hitte, kölcsönösen kizárják egymást, az egyik ellehetetleníti a
másikat. Kinéz lakása ablakán a parkban körbefutó nőkre, akik egyre csak futnak, és azt kérdezi
magában, vajon valami felé futnak, vagy valami elől. Ha elég sokáig nézi, azt látja, hogy
egyszerűen köröket rónak.

Közeledett a pincér egy hatalmas ezüsttálcával. Egymás után rakta le a különböző fogásokat az
asztalra. Angelikí, aki annyit bajlódott a rendeléssel, gondterhelt homlokráncolással kotorászott a
tálakban, és csak mikroszkopikus mennyiséget vett mindenből. Panjótisz elrendezte tányéromon
a kiválasztott ételeket, és mindegyikről elmagyarázta, hogy micsoda. Először a lánya Amerikába
utazása előtti estén járt ebben a vendéglőben, mondta, akkor sem akarta, hogy megzavarják az
ismerősök, akikből akkor már nagyon sokra tett szert Athénban. Amíg megosztoztak az ételen,
felidéztek egy régi nyaralást a tengerparton Theszaloníkitől északra, ezek közül az ételek közül
sok származott onnan. Nem kér-e még egy kicsit, kérdezte Angelikít, kanalát felemelve, de ő
válaszul csak a fejét csóválta félig lehunyt szemmel, mint egy türelmes szent, aki ellenáll a
kísértésnek. Hát te, nézett rám, te is nagyon keveset kértél. Szuvlakit ebédeltem, magyaráztam,
mire Panjótisz grimaszt vágott, Angelikí pedig húzta az orrát.

– A szuvlaki nagyon zsíros – jelentette ki. – Ezért olyan kövérek a görögök – tette hozzá –, meg a
nemtörődömségük miatt.

Mikor jártak északon a lányával, kérdeztem Panjótiszt; nem sokkal azután, hogy elvált a
feleségétől, felelte. Tulajdonképpen az volt az első eset, hogy egyedül utazott el valahova a
gyerekeivel. Emlékszik, amíg Athénból a hegyek felé tartottak, a visszapillantó tükörben egyre
őket figyelte a hátsó ülésen, olyan bűntudata volt, mintha elrabolná őket. Úgy érezte, bármelyik
pillanatban rájöhetnek, milyen bűnt követett el, és követelhetik, hogy azonnal vigye vissza őket
Athénba az anyjukhoz, de nem tették; valójában egy szavuk sem volt a helyzetre az utazás hosszú
órái alatt, miközben Panjótisz úgy érezte, egyre messzebb kerül mindentől, ami megbízható és
ismerős, mindentől, ami megszokott, és legfőképpen annak az otthonnak a biztonságától, amelyet
a feleségével együtt teremtettek, és amely már természetesen nem létezett. Mégis elviselhetetlen
volt a földrajzi távolodás attól az elvesztett világtól, mint ahogy az emberek néha nem bírnak
elszakadni a helytől, ahol egy szerettük meghalt.

– Folyton azt vártam, hogy a gyerekek majd haza akarnak menni – magyarázta –, pedig valójában
én akartam hazamenni: a kocsiban lassan rájöttem, hogy ők most is otthon érzik magukat,
legalábbis részben, hisz mellettem vannak.

Az egészben ez volt a legmagányosabb felismerés, jegyezte meg; és nem javított a helyzeten az

sem, hogy odaértek a szállodához, ahol az éjszakát tölteni akarták, valami rémséges helyhez egy
lepusztult, széljárta tengerparti városban, ahol egy félbehagyott, irdatlan épületkomplexum
éktelenkedett, úgyhogy mindenütt hatalmas homok- és cementhalmok meg óriási
cementtéglarakások tornyosultak, és hatalmas gépek meredeztek, mintha egyszerűen otthagyták
volna őket munka közben: a markológépek kotrókanalukban a félig kiemelt földdel, a
villástargoncák emelővillájukon raklappal, mozdulat közben megdermedve, mint a törmelékbe
fulladt őskori szörnyetegek, amíg maga az épület, elvetélt magzat a még frissen kavargó aszfalt
örvényében, kísérteties tébollyal magasodott föl, és üvegtelen ablakaival bámulta a tengert. A
szálloda mocskos volt és tele szúnyogokkal, a lepedők közt betonszemcsék csikorogtak, és ő
elképedve figyelte, hogyan ugrálnak és nevetgélnek a gyerekei a rikító nejlontakarós, ronda
vaságyakon, mert addig (néha mert úgy intézték, néha puszta szerencséből) csak szép, kényelmes
helyekre vitték őket a feleségével, és őt most nemcsak az a szörnyű meggyőződés töltötte el,
hogy ezután olyan nyomorúságos lesz az élete, amilyen szerencsés volt eddig, hanem iszonyú
sajnálat is a gyerekek iránt. Egy szobát vett ki hármuknak, és végül sikerült ágyba dugnia
mindkettőt, de ő maga órákig álmatlanul feküdt közöttük.

– Sose volt – mondta – olyan keserves éjszakám. És amikor mégiscsak reggel lett, azt láttuk,
hogy pocsék az idő, ami néha előfordul azon a partvidéken húsvétkor. Zuhogott az eső, és a
parton, ahová a szálloda nézett, úgy tombolt a szél, hogy felkapta a vízről a tajtékot, és hatalmas,
sivár áradatban sodorta a levegőben, mintha kísértetek száguldanának az égen. Ott kellett volna
maradni, ahol voltunk, de annyira ki akartam szabadulni onnan, hogy beültettem a gyerekeket a
kocsiba, és útnak indultam, bár a tetőn dobolt az eső, és alig láttam, merre járok. Helyenként az út
a szó szoros értelmében sártengerré vált, és ahogy megint felkapaszkodtunk a part fölé magasodó
hegyekbe, láttam, komolyan fenyeget bennünket a veszély, hogy elmossa az utat az eső. Ráadásul
a gyerekeket nagyon összecsipkedték a szúnyogok, ők meg elkaparták a csípéseket, némelyik
mintha el is fertőződött volna. Így gyógyszertárt kellett keresnem, csakhogy a zuhogó esőben
nyilván rossz irányba kanyarodtam, mert ahelyett, hogy kijutottunk volna az autópályára, egyre
meredekebb és keskenyebb lett az út, egyre elhagyatottabbak a hegyek, végül azt láttam, hogy
valóságos hegyláncban járunk, ahol mindenütt félelmetes, szédítő szakadékok tátongnak, és
felhők gomolyognak a csúcsok körül. A vihar miatt megrémült kecskenyájak és hegyi disznók
csordái rohangáltak a lejtőkön, és néha elözönlötték az utat a kocsi előtt; aztán kicsit távolabb az
utat elárasztotta a föntről lezúduló folyó, amely kiáradt a medréből, és a gyerekek sikoltoztak,
ahogy az egyik, résnyire nyitva hagyott ablakon betört a víz. Bár még csak délelőtt volt, az ég
úgy feketéllett, mintha éjszaka lenne, de a távolban hirtelen megpillantottam az esőfüggönyön át
egy épületet, kivilágított ablakokkal. Meglepő módon egy hegyi fogadó állt az út mentén, hát
azonnal leparkoltunk, kiugrottunk az autóból, kabátunkat fejünk fölé tartva átszaladtunk a
túloldalra, az alacsony kőépület bejáratához, és feltéptük az ajtót. Tulajdonképpen elég kellemes
hely volt, a bent ülők furcsának találhattak bennünket, a vérző csípésekkel borított gyerekeket,
három csapzott és bőrig ázott jövevényt. A nagyterem tele volt cserkészlányokkal, legalább
harmincan lehettek, mindegyiken egyenruha: tengerészkék szoknya és blúz, tengerészkék
svájcisapka és sárga nyakkendő. Egy francia dalt énekeltek mind, amit egy-kettő közülük apró
hangszeren kísért. Ezt a bizarr látványt tökéletesen elfogadhatónak találtam a rémes tengerparti
kisváros meg a vihar és a tébolyult kecskék után; és valójában az egyik dolog, ami megtörtént
velem azon a vakáción, és ami, azt hiszem, azóta sem változott, az volt, hogy először éreztem: azt
látom, ami valóban ott van, és nem kérdezem meg magamtól, erre számítottam-e. Ha
visszagondolok az azt megelőző időre, főleg a házasságom éveire, úgy tűnik, a feleségemmel az
előfeltételezések teleobjektívjén át néztük a világot, és ezzel áttörhetetlen távolságban tartottuk
magunkat mindattól, ami körülöttük van, és ez a távolság valamiféle biztonságot nyújtott, de
egyúttal teret adott az illúzióknak is. Azt hiszem, soha nem ismertük meg a látottak valódi
természetét, és soha nem fenyegetett bennünket a veszély, hogy hatással lesznek ránk; úgy
tekintettünk mindenre, az emberekre is, a helyekre is, ahogy a hajón utazók bámulják a
fedélzetről a mellettük elsuhanó szárazföldet, és ha azt láttuk volna, hogy bajba kerülnek, vagy ők
azt, hogy mi kerülünk bajba, egyikünk sem tehetett volna semmit. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy beszéljek a feleségemmel, talán mert valami ilyesmit szerettem volna mondani
neki, így megkérdeztem a fogadóst, nem használhatnám-e a telefont. A cserkészlányok (akik, azt
hiszem, valami Franciaországban eléggé elterjedt vallási szervezethez tartoztak, és mint mondták,
gyalogtúrára jöttek) közben helyet szorítottak nekünk a nagy asztal körüli padokon, és vidáman
folytatták az éneklést, amíg odakint zuhogott az eső. Az asszony megmutatta a telefont, és
megkérdezte, kérek-e forró csokoládét a gyerekeknek. Kedves volt, még a csípéseikre is adott
egy tubus fertőtlenítőkenőcsöt. A telefonfülkében tárcsáztam a feleségem új athéni lakását, és
meglepetten hallottam, hogy egy férfi veszi fel a telefont. Amikor végül sikerült Hrísztával
beszélnem, részletesen beszámoltam neki viszontagságainkról, eltévedtünk valahol a hegyekben,
panaszoltam, a gyerekek rémültek, és összecsipkedték őket a szúnyogok, nem hiszem, hogy meg
tudok birkózni ezzel a helyzettel. De ő ahelyett, hogy együtt érzően és aggódva válaszolt volna,
nem szólt egy szót sem. Csak másodpercekig tartott a csend, de amikor nem lépett be időben,
hogy mintegy átvegye a szólamát életen át tartó duettünkben, tisztán és végérvényesen
megértettem, hogy Hríszta meg én már nem vagyunk házasok, és hogy a háború, amelybe
belesodródtunk, már nem ugyanannak az egész életre szóló elköteleződésnek a keserűbb
változata, hanem valami sokkal gonoszabb, aminek a célja pusztítás, megsemmisítés, a föld
színéről való eltörlés. És legfőképpen a csend: ahhoz vezet már minden beszélgetésem
Hrísztával, fogtam fel, a csendhez, amelyet végül nem tör meg semmi, bár ő ezúttal még
megtörte. Biztos találsz valami megoldást, mondta. És a beszélgetés hamarosan véget ért.

– Ez után az eszmecsere után – folytatta Panjótisz – hihetetlenül elbizonytalanodva, szinte

szédülten mentem vissza a gyerekeimhez. Emlékszem, az asztallap peremébe kapaszkodtam, úgy
tűnt, egy örökkévalóságig, mialatt körülöttem énekeltek a cserkészlányok. De egy idő után úgy
éreztem, valami melegíti a hátamat, és felpillantva láttam, hogy a napfény széles sárga
pászmákban tör át az ólomüveg ablakokon. A cserkészlányok fölálltak a helyükről, és
elcsomagolták a hangszereiket. A vihar elvonult; a fogadósnő kinyitotta az ajtót, hogy beengedje
a napfényt. Mindannyian kisétáltunk a csöpögő, szikrázó világba, ahol én egész testemben
reszketve álltam a gyerekeimmel a kocsi mellett, és néztem, ahogy a cserkészcsapat fütyörészve
elvonul az úton, míg el nem tűnik a szemünk elől. Engem főleg az lepett meg ebben az egészben,
hogy ők szemmel láthatólag nem érezték úgy, hogy eltévedtek, és nem találtak semmi ijesztőt az
időjárás alakulásában, sőt még a hegyi utakban sem. Nem gondolták, hogy mindez róluk szól. Ez
volt a különbség köztük és köztem, és akkor ez volt a legfontosabb a világon. Azon az itt töltött
utolsó estén – mesélte – a lányom eszembe juttatta, hogy aznap később sétálni mentünk. Ő már el
is felejtette a szállodát meg a vihart, sőt a cserkészlányokat is, de arra emlékezett, hogy
leereszkedtünk a Lusziosz-szurdokba, amit akkor határoztunk el, amikor elmentünk az odamutató
útjelző tábla mellett. A szurdok közelében volt egy kolostor, amelyet már régóta szerettem volna
látni, így a gyerekekkel kiszálltunk a kocsiból, azt ott hagytuk az út szélén, és elindultunk az
ösvényen.

– A lányom emlékezett a sétára a napfényben, a lebukó vízesések mellett, meg arra, hogy
útközben vad orchideát szedett, és az elképesztő szakadék szélén emelkedő kolostorra is, ahová
csak úgy léphetett be, ha felvesz egyet a régi függönyökből varrott csúf, hosszú szoknyák közül,
melyeket naftalin közt tartottak egy kosárban, az ajtó mellett. Ha akadt nyomasztó élménye annak
a napnak, jelentette ki, hát az annak a rémes, bűzlő szoknyának a viselése volt. Fölfelé menet –
mesélte Panjótisz – olyan forrón tűzött a nap, és olyan elviselhetetlenül viszkettek a
szúnyogcsípéseink, hogy mindhárman ledobtuk a ruhánkat, és belevetettük magunkat a vízesés
egyik mély tavacskájába, bár az elég közel volt az ösvényhez, és megláthattak minket az arra
járók. Milyen hideg volt a víz, és milyen hihetetlenül mély, frissítő és tiszta… sodródtunk körbe-
körbe, az arcunkat sütötte a nap, a testünk úgy lógott, mint három fehér gyökér a víz alatt. Még
mindig ott látom magunkat – tette hozzá –, mert azok olyan intenzív pillanatok voltak, hogy
bizonyos értelemben szüntelenül átéljük őket, míg minden mást tökéletesen elfelejtünk. De nem
tartozik hozzájuk semmiféle történet – magyarázta –, bár megvan a helyük a most elmondott
események közt. Az az idő, amikor a tavacskában úszkáltunk a vízesés alatt, nem tartozik sehová:
nem illeszkedik semmilyen eseménysorba, önmagába zárul, úgy, ahogy semmi az addigi családi
életünkben nem volt önmaga soha, mert ott minden a következő meg az utána következő
eseményhez vezetett, mindig hozzájárult annak a történetéhez, hogy kik vagyunk. Amikor
Hrísztával elváltunk, a dolgok már nem kapcsolódtak így össze, bár én még évekig igyekeztem
fenntartani ezt a látszatot. De annak a tóban töltött időnek nem volt folytatása, és nem is lesz
soha. Így a lányom elment Amerikába – közölte –, akárcsak előtte a bátyja, mindketten
igyekeztek olyan messzire kerülni a szüleiktől, amennyire csak lehet. És engem ez természetesen
elszomorít – vallotta be –, de nem tehetek úgy, mintha nem gondolnám, hogy jól tették.

– Miket beszélsz, Panjótisz? – kiáltott fel Angelikí. – Azt mondod, a gyerekeid azért emigráltak,
mert elváltak a szüleik? Kedvesem, attól félek, tévedsz, ha ilyen fontosnak tartod magad. A
gyerekek a saját becsvágyuk miatt mennek vagy maradnak: az életük az övék. Mi valahogy
meggyőztük magunkat, hogy egyetlen elhibázott szavunkkal örökre nyomot hagyunk rajtuk,
pedig ez nevetséges, különben is miért kellene az életüknek tökéletesnek lennie? Az életünket a
tökéletességről alkotott saját vágyainkban gyökerező elképzelésünk keseríti meg. Anyám például
azt gondolja, nincs nagyobb csapás, mint egykének lenni. Egyszerűen képtelen beletörődni abba,
hogy a fiamnak nem lesznek testvérei, és félek, azt a benyomást keltettem benne, hogy én nem
így akartam, nem a saját választásom miatt van így, mert szerettem volna elkerülni, hogy
örökösen erről beszéljünk. De folyton előhozakodik azzal, hogy hallott erről vagy arról az
orvosról, aki csodákra képes; a napokban kaptam tőle egy újságkivágást egy görög asszonyról,
aki ötvenhárom éves korában szült, s a hozzá mellékelt levélben az állt: ne adjam fel a reményt.
A férjem viszont természetesnek találja, hogy a fiunk egyedül nő fel, hisz maga is egyke volt.
Ami pedig engem illet, nekem természetesen katasztrófa volna, ha több gyerekem lenne: teljesen
elmerülnék benne, mint olyan sok nő. Azt kérdezem magamtól, miért akarja anyám azt látni,
hogy én is elmerülök, amikor nekem fontos munkám van, amikor ez nem állna érdekemben, és
amikor ez, mint mondom, számomra kész katasztrófa lenne, a válaszom pedig az, hogy a vágya
nem rólam szól, hanem önmagáról. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha úgy érezném,
kudarc az életem, mert nem vagyok hat gyerek anyja, holott az ő viselkedése miatt könnyen
érezhetném ezt. Életünk fojtogató tényezői – magyarázta – gyakran szüleink vágyainak
kivetülései. Gyakran magától értetődően vállaljuk a feleség és anya szerepét, mintha valami
rajtunk kívül álló erő hajtana bennünket, amíg egy nő kreativitása, amiben kételkedik és amit
ezekért mindig feláldoz (holott az például soha nem jutna eszébe, hogy férje vagy fia érdekeit
feláldozza), éppen az volt a saját ötlete, a saját belső késztetése. Amíg Lengyelországban voltam
– mesélte –, megfogadtam, hogy kevésbé szentimentálisan nézem az életet, és ha van valami,
amit bánok a regényemben, hát azt, hogy a szereplők anyagi körülményei olyan kényelmesek.
Sokkal komolyabb könyv lenne, azt hiszem, ha más lenne a helyzet. Az Olgával töltött idő alatt –
jelentette ki – bizonyos tények tisztán kirajzolódtak előttem, mint a víz alatti tárgyak, ha elapad a
víz. Rájöttem, az, hogy az életet románcnak tekintjük (tulajdonképpen még maga a szerelemről
alkotott elképzelésünk is), olyan ábránd, amelyben túlságosan nagy szerepet játszanak az anyagi
dolgok, és ezek nélkül talán azt tapasztalnánk, hogy bizonyos érzelmek megfogyatkoznak, míg
mások hangsúlyosabbá válnak. Nagyon vonzónak találtam Olga keménységét és az élete
keménységét – mondta. – Amikor a férjével való kapcsolatáról beszélt, úgy magyarázta el,
hogyan működnek vagy nem működnek ők ketten, mintha egy motor alkatrészeiről beszélt volna.
Nem volt benne semmi romantika, semmi, amit takargatott volna, semmi, amit ne lett volna
szabad látni. Így a férjére nem voltam féltékeny, de amikor a gyerekeiről beszélt, arról, hogy a
fényképét a párnájuk alatt tartják, azon kaptam magam, hogy dühös vagyok rájuk, úgy, ahogyan a
testvéreimre dühös voltam, amikor anyám nekik szentelte a figyelmét. Féltékeny voltam Olga
gyerekeire; nem akartam, hogy így szeressék őt, hogy ilyen hatalmuk legyen fölötte. Már több
szimpátiával gondoltam a férjre, akit úgy kezelnek, mint egy autómotort; aztán Olga elmondta,
hogy a férfi egy időre elhagyta őket, elhagyta a családot, mert már nem tudta elviselni ezt az
érzelmi melegség nélküli életet, és külön lakásba költözött. Amikor visszatért, folytatták az
életüket, mintha mi sem történt volna. Nem volt dühös rá, kérdeztem, amiért cserben hagyta,
hogy egyedül viselje gondját a gyerekeknek? Épp ellenkezőleg, közölte, örült, hogy viszontlátja.
Mindig őszinték vagyunk egymással, mondta, így amikor visszajött, tudtam, hogy azért teszi,
mert elfogadta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Megpróbáltam elképzelni – magyarázta Angelikí –,
milyen lehet az a házasság, amelyben senkinek nem kell ígéreteket tennie vagy mentegetőznie,
amelyben nem kell virágot venni a másiknak, vagy különleges vacsorát főzni neki, vagy
gyertyafényes, meghitt légkört teremteni, vagy nyaralást szervezni, hogy elsimítsák a
problémákat; jobban mondva amelyben meg kell lenni mindezek nélkül, és együtt élni ilyen
őszintén és lecsupaszítva. És még mindig egyre a gyerekeken járt az eszem, meg a fényképen,
amelyet a párna alatt tartanak, mert ez azt sugallta, hogy Olga végeredményben mégis vétkes a
szentimentalizmus bűnében, képes a romantikára, csak ez az anya és gyerek romantikája volt…
és ha erre képes, akkor a többire miért nem? Bevallottam neki, hogy féltékeny vagyok a
gyerekeire, akiket sose láttam, ő pedig azt felelte, nyilvánvaló, Angelikí, hogy te sose nőttél fel,
ezért tudsz író lenni. Hidd el, mondta Olga, nagyon szerencsés vagy: én láttam, hogyan lett
felnőtt a lányom egyik napról a másikra, amikor az apja elment. Abban az időben, mesélte,
meggyűlölte a férfiakat: Olga felidézte, hogy egyszer elvitte egy varsói képtárba, és amikor egy
vallási tárgyú festményhez értek, amelyen Salome Keresztelő János levágott fejét tartja, a kislány
felujjongott. Egy másik alkalommal, amikor Olga szemrehányást tett neki, mert valami lesújtó
megjegyzést tett a másik nemre, a lánya azt mondta, nem is érti, minek léteznek férfiak
egyáltalán. Férfiakra nincs semmi szükség, közölte, csak anyák és gyerekek kellenek. Olga
elismerte, hogy részben ő a felelős lánya szemléletéért, de az igazat megvallva ő soha nem hagyta
volna úgy el a gyerekeit, ahogy az apjuk tette, hiába szereti őket; egyszerűen nem lett volna rá
képes, és ezt a különbséget, akár biológiai tény, akár csak beidegződésből adódik, nem lehet
figyelmen kívül hagyni. Te is így tennél, jelentette ki Olga, ha arra kerülne a sor. – Angelikí
szünetet tartott. – Ellenkezőleg, mondtam, szerintem a fiam közelebb áll az apjához, mint
hozzám. Ő azonban hallani sem akart arról, hogy ilyesmi előfordulhat, kivéve, ha túlságosan
tisztelem a férfiak tekintélyét. Ezen nevetnem kellett: a gondolat, hogy éppen én indokolatlanul
és túlságosan tisztelem a férfiak tekintélyét! De azóta sokat gondolkoztam ezen a megjegyzésen –
tette hozzá –, nyilvánvaló okokból. Az én regényalakom a szabadságvágya és a gyerekei miatt
érzett bűntudata közt vergődik. Egyetlen vágya, hogy az élete egybeforrjon, ne legyen az
ellentétek véget nem érő sora, amelyek megzavarják, bármerre néz. Az egyik válasz
természetesen az, hogy a szenvedélyét a gyerekeire irányítja, ahol nem árt senkinek; és végül ezt
választja. De én magam nem így érzek – rendezgette ruhaujja finom szürke selymét.

Felbukkant asztalunknál a pincér; a jelek szerint záróra volt, Angelikí felállt, és apró ezüst
karórájára nézett, olyan remekül érezte magát, hogy észre se vette, mennyire elrepült az idő,
mondta. Reggel korán kell felkelnie, mert tévéinterjúja lesz.

– De annyira örülök, hogy találkoztunk – nyújtott kezet. – Azt hiszem, Panjótisz szívesebben
megtartotta volna magának, de attól tartok, tolakodó voltam, és ha már itt van, ragaszkodtam a
jogomhoz, hogy eljöjjek. Kincsként őrzöm beszélgetésünk emlékét – szorította meg ujjaim
hegyét –, talán még lesz alkalmunk folytatni, nőknek egymás közt, ha legközelebb Londonban
leszek.
Kinyitotta a táskáját, kivett egy névjegykártyát az elérhetőségeivel, és átadta; ruhája örvénylett,
ezüst cipősarka megvillant, és már ott se volt, még megpillantottam az arcát, ahogy elsuhant a
kirakat előtt, ismét meglepően elrendezett, rosszallóan összefutó vonásokba merevedett, de
felragyogott, amikor az üvegen át elkapta a pillantásomat, és búcsút intett.

– Ha megengeded, elsétálok veled egészen hazáig – mondta Panjótisz.

Amikor elindultunk a sötét, forró járdán a főutca lüktető fényei és szűnni nem akaró forgalmának
zaja felé, elmondta, hogy Angelikí haragszik rá, mert kihagyta a művét a görög irodalmi
antológiából, amelyet szerkeszt.

– A hiúság – jegyezte meg – kultúránk átka; vagy talán egyszerűen arról van szó, hogy én az
istennek se akarom elhinni, hogy a művészek is csak emberek.

Igazság szerint kedvelem Angelikít, vallottam be, bár a jelek szerint elfelejtette, hogy mi már
találkoztunk, évekkel ezelőtt egy felolvasáson, amelyet Athénban tartottam, és ő meg a férje ott
volt a közönségben.

– Az egy másik Angelikí volt – nevette el magát Panjótisz –, aki már nem létezik, a
történelemkönyvekből is kitörölték. Angelikí, a híres író, a nemzetközi hírű feminista még soha
életében nem találkozott veled.

Amikor a házam bejáratához értünk, Panjótisz a sötétben odapillantott a kávéház kirakatának

életnagyságúnál nagyobb alakjaira, a még mindig nevető nőre, a még mindig jóképű,
álszerénységgel ráhunyorító férfira.

– Legalább ők boldogok – állapította meg. Kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy borítékot, és a
kezembe nyomta. – Akármi történik, ez a te igazságod marad – mondta. – Ne félj ránézni.
 VI
Különös társaság volt: szedett-vedett bagázs, ahogy Ryan mondta korábban. Vigyázz a Demis
Roussos-frizurás, pelyhedző bajszú kölyökkel, figyelmeztetett, annak be nem áll a szája.

A helyiség kicsi volt és szürke, de nagy ablakai a Kolonaki térre néztek, melynek körülzárt
betonburkolatán újságolvasók ültek a padokon, a graffitivel telemázolt, betonkeretes földben álló
platánfák árnyékában. A napsütötte részek délelőtt tízkor már néptelenek voltak. A
burkolólapokon galambok vonultak örvénylő, kusza alakzatokban, leszegett fejjel, csipegetve.

A hallgatók azon vitatkoztak, az ablakok csukva vagy nyitva legyenek-e, mert a helyiségben
iszonyú hideg volt, és senki sem tudott rájönni, hogy kell kikapcsolni a légkondicionálást.
Felmerült továbbá a kérdés, hogy az ajtó csukva legyen-e vagy nyitva, a lámpa égjen-e vagy sem,
és a zümmögő számítógépre, amely üres, kék téglalapot vetített a falra, szükség lesz-e vagy sem.
Már észrevettem a fiút, akit Ryan említett, akinek bozontos, göndör haj omlott a vállára, és
valamivel világosabb, serkedő bajusz pelyhedzett az ajka fölött. A többiekről nehéz lett volna
bármit mondani. Úgy láttam, nagyjából annyi a férfi, mint a nő, de kettő sem akadt, aki közel állt
volna egymáshoz korát, öltözködését vagy társadalmi helyzetét illetően. Egy nagy, fehér
műanyag lapú asztal körül ültek, amely valójában több összetolt kisebb asztalból állt. A névtelen
helyiségben zavart, szinte feszült légkör uralkodott. Emlékeztettem magam, hogy ezek az
emberek elvárnak tőlem valamit; hogy bár nem ismernek engem, és egymást se ismerik, azért
jöttek ide, hogy rájuk ismerjen valaki.

Az a döntés született, hogy az ablakok legyenek nyitva, az ajtó csukva, és azok, akik kétoldalt a
legközelebb voltak valamelyikhez, felálltak, hogy gondoskodjanak róla. A Ryan-féle fiú
megjegyezte, hogy furcsának tűnik azért nyitni ablakot, hogy felmelegedjék a szoba, de a
tudomány már sok ilyen visszájára fordított valóságba sodort bennünket, amelyek közül némelyik
hasznosabb a többinél. Néha tudomásul kell vennünk, hogy a kényelmünk kényelmetlenséget
okoz, mondta, mint ahogy el kell viselnünk szeretteink hibáit: semmi sem tökéletes, jelentette ki.
Sok görög honfitársa úgy véli, a légkondicionálás borzasztóan ártalmas az egészségre, folytatta,
és már országos mozgalom indult, hogy az irodákban és középületekben ne kapcsolják be, ennek
a „vissza a természethez” elképzelésnek azonban, amely maga is egyfajta perfekcionizmus, az a
következménye, hogy mindenki szenved a melegtől; aminek csak az lehet az eredménye,
állapította meg némi kajánsággal, hogy megint feltalálják a légkondicionálást.

Fogtam egy darab papírt meg egy tollat, és felrajzoltam a nagy, szögletes asztal téglalapját.
Megkérdeztem a nevüket, összesen tíz név volt, mindegyiket beírtam a megfelelő helyre a
téglalap körül. Aztán arra kértem őket, mondjanak valamit, amire felfigyeltek idefelé jövet.
Hosszú, zavart csend támadt, az átállás csendje; a torkukat köszörülték, a papírjaikat rendezgették
maguk előtt, vagy üresen bámultak a semmibe. Aztán megszólalt egy fiatal nő, akinek a neve az
ábrám szerint Sylvia volt, de előbb körülnézett a szobában, nyilván látni akarta, nem vállalja-e a
kezdeményezést valaki más. Halvány, lemondó mosolya világossá tette, hogy gyakran találja
ilyen helyzetben magát.
– Amikor kiszálltam a metróból – kezdte –, észrevettem egy férfit, aki a peronon állt, vállán egy
apró, fehér kutyával. A férfi nagyon magas és sötét volt – tette hozzá –, a kutya pedig igazán
szép. Göndör, hófehér bundájú, és csak ült a férfi vállán, és nézegetett jobbra-balra.

Újabb csend támadt. Végül egy ápolt, apró termetű férfi szólalt meg (a vázlatom szerint Theó),
aki elegáns, hajszálcsíkos öltönyt viselt.

– Ma reggel – kezdte –, amikor a metróhoz igyekezve átvágtam a háztömbünkkel szemközti

téren, a teret övező alacsony betonfalon megpillantottam egy szögletes női táskát. Nagy,
méregdrágának tűnő táska volt – folytatta –, csillogó, fekete lakkbőrből, a tetején aranycsattal, és
tárva-nyitva állt a falon. Körülnéztem, kerestem az illetőt, akié egy ilyen holmi lehet, de a tér
néptelen volt. Megfordult a fejemben, hogy talán kirabolták a tulajdonost, és a táskát otthagyták,
de a tartalmát ellopták, csakhogy amikor odamentem, és belenéztem, mert nyitva volt a csatja és
fölülről beleláttam, hozzá se kellett érnem, észrevettem, hogy benne van minden, a bőr pénztárca,
a kulcscsomó, a púderkompakt és rúzs, még egy nyilván tízórainak vagy uzsonnának szánt alma
is. Álldogáltam ott egy darabig, vártam, hogy felbukkanjon valaki, de amikor nem jött senki,
folytattam az utamat a metróhoz, mert tudtam, hogy különben elkésem. Csak útközben jutott
eszembe, hogy el kellett volna vinnem a táskát a rendőrségre.

Theó elhallgatott, a jelek szerint a történet végére ért. A többiek azonnal kérdések áradatát
zúdították rá. Amikor rájött, hogy be kellene vinnie a táskát a rendőrségre, miért nem fordult meg
és ment vissza? Ha késésben volt, miért nem adta le a táskát megőrzésre egy közeli boltban vagy
akár egy bódéban, vagy miért nem szólt róla legalább valamelyik járókelőnek? Vagy magával is
vihette volna, és elintézhette volna a szükséges telefonhívásokat alkalmasabb időben, az is jobb
lett volna, mint egyszerűen otthagyni, hogy akárki ellophassa! Theó keresztbe font karral, apró,
szabályos arcán jóindulatú mosollyal tűrte a vallatást. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor már
elfogytak a kérdések.

– Épp átvágtam a téren – mondta –, és már meg is fordultam, mert abban a pillanatban eszembe
jutott a rendőrség, erre mit látok, hát egy fiatal rendőrt, épp félúton köztem meg a táska közt,
amely, ezt láttam, még mindig ott volt a tér túlsó oldalán húzódó falon. A rendőr az ösvényen
jött, amelynek végén kétfelé mehetett, ha jobbra kanyarodik, hozzám jut, ha balra, akkor
egyenesen a táskához. Tudtam, ha jobbra fordul, nincs más választásom, mint szólni neki, és
vállalni az ezzel járó papírmunkát meg időveszteséget. Szerencsémre – közölte Theó – balra
fordult, én pedig vártam, figyeltem, ahogy odaér a táskához, körülnéz, a tulajdonosát keresi,
belepillant, ahogy korábban én, aztán fölveszi, és magával viszi.

A csoport lelkesen megtapsolta az előadását, Theó meg jóságosan mosolygott tovább köztük.
Érdekes végiggondolni, mondta a hosszú hajú srác (Jórgosz, derült ki az ábrámból), hogy egy
történet talán mindössze egy eseménysor, amelyről azt hisszük, magunk is résztvevői vagyunk,
de nincs rá semmi befolyásunk. Ő maga nem vett észre semmit idefelé jövet: rendszerint nem
veszi észre azokat a dolgokat, amelyek nem tartoznak rá, éppen azért, mert kifejezetten
veszélyesnek találja a hajlamot élményeink regényes feldolgozására, hiszen ez elhiteti velünk,
hogy az emberi életnek van valamiféle megtervezett rendje, és fontosabbnak tüntet fel bennünket,
mint amilyenek valójában vagyunk. Ami őt illeti, az apja hozta el kocsival, és útközben volt egy
igen érdekes beszélgetésük a húrelméletről, aztán kiszállt a kocsiból, és feljött ebbe a helyiségbe.
– Az lehetetlen – mondta a mellette ülő lány zavartan –, hogy az életünknek ne lenne története:
hogy az ember létezésének nincs meghatározott formája, amely elkezdődik, s egy napon majd
véget ér, és amelynek megvannak a maga témái, eseményei és szereplői.

Idefelé jövet elhaladt egy nyitott ablak előtt, ahonnan zongoragyakorlás hangja szűrődött ki. Az
épület történetesen egy zeneiskola volt, éppen ilyenből maradt ki ő is két éve, amikor feladta élete
álmát, hogy hivatásos zenész legyen; felismerte a darabot, a d-moll szvit volt Bach Francia
szvitek sorozatából, mindig imádta ezt a darabot, és ahogy most váratlanul meghallotta, hihetetlen
veszteségérzet rohanta meg ott a járdán. Mintha ez a zene valamikor az övé lett volna, de többé
nem lenne az; mintha kirekesztették volna a szépségéből, és azt kellene látnia, hogy már valaki
másé, és újra átélnie a szívbe markoló fájdalmat, amiért ő különféle okokból már nem tartozik
ahhoz a világhoz. Valaki más, mondta, nyilván egészen mást érzett volna, ha elmegy az előtt az
ablak előtt, és a d-moll szvitet hallja. Az ablakon kiszűrődő zene önmagában semmit sem jelent,
és bármilyen érzelmek fűződnek hozzá, közülük egyiknek sem lenne semmi szerepe abban, hogy
a zenét eljátszották, vagy hogy kinyitották az ablakot, és így a járókelők meghallották. És hiába
látná valaki ezeket az eseményeket az utca másik oldaláról, mondta, nem tudná kitalálni a valódi
történetet egyszerűen abból, amit lát és hall. Csak azt látta volna, hogy arra megy egy lány, épp
amikor valami zene hangjai szűrődnek ki egy épületből.

– És valójában – emelte fel az ujját széles vigyorral Jórgosz – nem is történt más!

A lány (akinek a neve, amint láttam, Klio) a húszas évei végén járhatott, de lófarokban
hátraszorított, sötét hajával és fakó, sminktelen arcával kislányos volt. Megjelenése dísztelenségét
hangsúlyozta az ujjatlan tunikaféle is, amelyet viselt. Könnyű volt elképzelni őt egy próbaterem
szerzetesi hangulatában, ahogy ujjai a fekete és fehér billentyűkön röpködnek. Rezzenéstelen
arccal, nyugodtan nézett Jórgoszra, mint aki arra számít, hogy a fiúnak még bőven lesz
mondanivalója.

Szerencsére, folytatta Jórgosz, van egy végtelen dolog, amit lehetőségnek hívnak, és valami
hasonlóan hasznos dolog, amit valószínűségnek hívnak. Kiváló bizonyíték erre a zeneiskola, amit
a legtöbben hivatásos zenészek előállításával foglalkozó intézménynek tekintenek. A legtöbb
embernek van valami elképzelése arról, hogy mit jelent hivatásos zenésznek lenni, és úgy véli, az
ilyen hivatásban a kudarc lehetősége éppolyan nagy, mint a sikeré. Ezért az épületből kiszűrődő
zene hallatán el tudják képzelni, hogy a játékos olyasvalaki, aki vállalja ezt a kockázatot, és
akinek a sorsa két alapvető lehetőség közül az egyiket teljesíti be, és mindkettő elképzelhető az
átlagembernek.

– Más szóval – magyarázta Jórgosz – levezethetem a történetedet pusztán a tényekből és a saját

élettapasztalataimból, mert csak ezekben lehetek biztos, ebben az esetben főleg a kudarc
megtapasztalásából, mint amilyen az a kudarc, hogy képtelen vagyok megjegyezni a déli félteke
csillagainak együttállását, ami folyamatosan nyomaszt – kulcsolta össze a kezét, és csüggedten
nézett rájuk.

Hány éves, kérdeztem Jórgoszt, előző héten töltötte be a tizenötöt, felelte. Születésnapjára kapott
apjától egy teleszkópot, amelyet a ház lapos tetején állítottak fel, és amelyen át most
tanulmányozhatja az eget, legfőképpen a hold fázisait, amelyek különösen érdeklik. Örülök, hogy
ilyen szép ajándékot kapott, mondtam, de talán ideje lenne meghallgatni a többieket is. Bólintott,
és felderült az arca. Csak azt szeretné hozzátenni, jegyezte meg, hogy ismeri a d-moll szvitet a
Francia szvitekből: apja gyakran lejátszotta egy felvételét, és ő a maga részéről mindig elég
optimista zeneműnek találta.

– A zene – szólalt meg a mellette ülő nő ábrándos, álmatag hangon –, a zene a titkok elárulója:
árulkodóbb még az álmoknál is, amelyek legalább titkosak.

A nő, aki ezt mondta, bámulatos, bár excentrikus jelenség volt, ötvenes éveiben járhatott,
lepusztult szépségét királynői méltósággal viselte. Arccsontjának lenyűgöző, csaknem groteszk
felépítését még jobban kiemelte (úgy vettem észre, kifejezetten és szándékosan humorossá) azzal,
hogy amúgy is hatalmas kék szemét egzotikus kék meg zöld árnyalatok tengerével vette körül,
szemhéját pedig még élénkebb kékkel rajzolta ki hanyagul; kiugró arccsontjára élénk rózsaszín
pirosítót vitt fel vastagon, szokatlanul húsos, duzzogó ajkán vastag, elrajzolt rúzsréteg. Rengeteg
arany ékszert viselt, szintén kék, húzott selyemruhája szabadon hagyta nyakát és karját, melynek
lebarnult bőrét ráncok kusza hálója szőtte be. Rajzom szerint Marielle-nek hívták.

– Például – folytatta hosszú szünet után, hatalmas kék szemét körbejártatva az arcokon – amikor
hallottam, hogy a férjem a zuhany alatt azt énekli, „L’amour est un oiseau rebelle”, azonnal
tudtam, hogy megcsal. – Megint szünetet tartott, húsos ajkát összeszorította kiálló lapátfogai
fölött, mintha be akarná nedvesíteni őket. – Természetesen Carmen szerepét énekelte –
magyarázta –, bár nem hiszem, hogy észrevette a tévedést, vagy ha tudott róla, nem törődött vele.
Sose figyelt oda a részletekre, mert a szélsőségek embere, és nem tűri, hogy a tények gúzsba
kössék. Ő csak énekelt túláradó örömében, mert remekül érezte magát a bőrében lakásunk falai
közt azon a verőfényes reggelen: szeretője eldugva a város túlsó végén, ő pedig ott zuhanyozik a
travertin és arany fülkében, ahol előszeretettel helyez el gyakran még néhány kevésbé sérülékeny
műalkotást is a Parthenon frízének egy máig elveszettnek hitt darabkája mellett, amelyet
szappantartónak használ; élvezi a nemrég beszerelt, új, magasnyomású melegvíz-rendszert és az
egyenesen New Yorkból, az Ötödik sugárúti Sakstól rendelt törülközőket, amelyekbe úgy
befészkelheti magát az ember, mint anyja karjába a csecsemő, hogy a legszívesebben álomba
merülne megint. Én a konyhában voltam – folytatta –, narancsot facsartam. Épp fejedelmi
reggelit készítettem magamnak (a legérettebb kis sárgadinnyét, amit a piacon találtam, meg egy
szelet friss sajtot; az asszony, akitől vettem, csodás kecskéket tart a domboldalon Delfi
közelében), amikor meghallottam az énekét. Azonnal tudtam, mit jelent. Micsoda idióta,
gondoltam, minek kell így kiabálnia, hogy a konyhában is halljam? Csak én tudom, miről
juthatott eszébe az árulásnak ez a szappanoperája, és most megint magának tartja meg a legjobb
részt, ahogy mindig elveszi a tányéromról is a legjobb falatot, egyszerűen átnyúl az asztalon, és
elveszi, amit megkívánt, pedig azt én a végére tartogattam magamnak. Miért nem tudta befogni a
száját? Azt se hagyta, hogy megegyem a fejedelmi reggelimet, ami most őt várja majd
érintetlenül a konyhapulton, amikor kijön a zuhany alól: tudtam, így lesz teljes a boldogsága.

Elhallgatott, füle mögé simított egy élénksárgára festett szőke hajtincset, és megint
megnedvesítette az ajkát, mielőtt folytatta.

– Ma reggel úgy intéztem, hogy idefelé jövet benézzek az irodájába, hogy megbeszéljük a
pénzügyeinket, az anyagiakban egyébként mindig egyetértettünk. A férjemből éppúgy hiányzik a
rosszindulat, mint a tapintat. Kiváló ízlése van – sóhajtott fel –, ami nekem a kínzás egy formáját
jelentette, mert tanulékony lévén akaratlanul is kiismertem az ízlését, annyira, hogy tudtam, mit
akar, mielőtt ő maga akarta volna, nőügyekben pedig kifejezetten próféta lettem, már szinte az ő
szemével láttam azokat a nőket, és az ő vágyát éreztem irántuk. Így végül megtanultam behunyni
a szememet; és ha aznap reggel a konyhában eszembe jut a fülemet is becsukni, talán akkor is azt
látom, amikor lepillantok a tányéromra, hogy a legjobb, legízletesebb falat valahogy eltűnt róla.
Ma, amikor felmentem az üvegliften a tizenharmadik emeletre az irodájába, azt láttam, hogy ott
minden megváltozott. Tökéletesen átalakították az irodát: a vezérmotívum a fehér volt, és mivel a
férjem a szélsőségek embere, láthatóan úgy döntött, hogy el kell tűnnie mindennek, ami nem
fehér, többek között néhány embernek is. Így drága barátnőm, a titkárnője, Martha már nem ült a
helyén a nagy ablak mellett, a régi íróasztalánál, ahol a hazulról hozott ebédjét és a gyerekei
fényképét meg a lapos sarkú cipőjét tartotta, ahol mindig elbeszélgettünk, és ő elmondott
mindent, amit tudnom kellett, és nem mondott el semmit, amit nem kellett tudnom… Martha
eltűnt, bár a férjem megnyugtatott, hogy nem szabadultak meg végképp tőle, csak kapott egy
tágas saját irodát hátul, ahol nincs a látogatók szeme előtt. Helyén az ablak mellett ebben a tiszta
fehér világban, amely engem leginkább arra a reggelre emlékeztetett ott a konyhában, meg a
szelet friss fehér kecskesajtra, amelyet örökre ott kellett hagynom a tányéron, egy új lány ült.
Persze fehérben volt, a bőre sápadt, akár egy albínóé; a haja is hófehér, egyetlen hosszú tincstől
eltekintve, amely úgy meredt föl a fejéről, akár egy tolldísz, és amely (egyetlen színfoltként)
élénkkékben pompázott. Amíg lefelé mentem a liften, és ámultam ennek a férfinak a
zsenialitásán, akinek most is sikerült elnyernie a bocsánatomat, olyan észrevétlenül, ahogy egy
zsebtolvaj elemeli a pénztárcádat, és könnyebb szívvel, bár szegényebben bocsátott utamra, az a
kék toll úgy ágaskodott a gondolataimban, akár egy koldus sapkáján a tolldísz.

Marielle elhallgatott, felemelte barázdált arcát, hatalmas, csillogó szeme a távolba révedt.
Manapság gyakran előfordul, jegyezte meg azonnal a mellette ülő férfi, hogy a fiatalok a
megjelenésükkel meg akarnak döbbenteni vagy zavarba akarnak hozni másokat: ő maga és
kétségtelenül a többiek is mind láttak jóval extrémebb frizurákat is, mint az, amelyről Marielle
beszélt, nem szólva a tetoválásokról meg a testékszerekről, amelyek néha kifejezetten erőszakos
jellegűek, de egyáltalán nem vallanak a viselőjükre, aki gyakran a legkedvesebb, legfigyelmesebb
ember. Neki hosszú időbe telt, hogy tudomásul vegye ezt a tényt, mert hajlamos az ítélkezésre
meg a feltételezésre, hogy a dolgok jelentése összhangban áll a megjelenésükkel, és megfélemlíti
az, amit nem ért; és bár az igazat megvallva fel nem tudja fogni, miért szánja rá magát valaki az
öncsonkításra, már megtanulta, hogy semmiből se vonjon le túl messzemenő következtetéseket.
Az ilyen szélsőséges külsőségeket legfeljebb a hasonló mértékű belső üresség szimbólumainak
tekinti, a hiábavalóság-érzet szimbólumának, amely abból ered, hogy előttük nincs hitele
egyetlen értelmes hitrendszernek sem. Kortársait, és ő még csak huszonnégy éves, bár tudja,
idősebbnek látszik, általában meglepően hidegen hagyják korunk vallási és politikai vitái. De
nála a politikai ébredés egy átfogóbb érzékenység születéséhez vezetett, belehelyezte a világba,
olyasmit nyújtott, ami büszkeséggel tölti el, de egyúttal némi szorongással, szinte bűntudattal is,
amit nehezen tud megmagyarázni.

Például idejövet, ma reggel a városnak azon a részén vágott át, ahol tavaly nyáron, mint nyilván
mindenki emlékszik, tüntetések voltak, amelyeken ő a politikailag elkötelezett barátaival együtt
büszkén részt vett. Azon kapta magát, hogy ugyanazt az utat járja be, ahol akkor mentek, azokon
a járdákon lépked, amelyeken azóta se járt, és elborították az érzelmek, amint feltámadtak az
emlékei. Aztán hirtelen egy átjáróba jutott, amelynek mindkét oldalán kiégett épületek álltak:
belátott az üveg nélküli ablakokon át a tátongó, romos belső terekbe, megfeketedett és kísérteties
volt mind, tele saját pusztulása szemetével és törmelékével, mert hiába telt el közben egy év, nem
jött ide senki, hogy eltakarítsa. Nem emlékezett pontosan, hogyan gyulladtak ki ezek az épületek,
de estefelé történt, és a tüzet egész Athénból látni lehetett. A hírügynökségek felvételeket
közvetítettek a város fölött gomolygó füstről, amelyeket átvett az egész világ; be kell vallania, ez
is hozzátartozott annak az éjszakának az izgalmához, és úgy véli, szükséges eszköze volt annak,
hogy érvényre juttassák a tüntetők mondanivalóját. De ahogy benézett a sivár romokba, csak
szégyent érzett, annyira, hogy szinte hallotta az anyja hangját, amint azt kérdezi, valóban ő
felelős-e ezért a felfordulásért, mert neki ezt mondták, de amíg tőle nem hallja, nem tudja,
higgyen-e nekik.

Gyerekkorában, folytatta a fiatalember (a rajzom szerint Hrísztosz), olyan szégyenlős és félszeg

volt, hogy az anyja elhatározta, beíratja egy tánctanfolyamra, hátha az majd növeli az önbizalmát.
Az egyik közeli táncteremben megtartott táncórák, melyekre helyi lányok jártak és néhány helyi
fiú, csupa barbár, olyan gyötrelmet jelentettek neki, hogy még ma is alig talál rá szavakat.
Nemcsak azért, mert túlsúlyos volt, és feszélyezte a megjelenése, hanem mert olyan félelemmel
töltötte el, ha a figyelem középpontjába kerül, hogy az ilyen helyzetekben mindig
megmagyarázhatatlanul hasra kellett vágódnia. Olyasféle szédülés volt ez, magyarázta, mint ami
a tériszonyban szenvedőket leugrásra készteti; egyszerűen nem tudta elviselni, hogy nézik, és ha
arra biztatták, hogy táncoljon, az olyan volt, mintha kötéltáncra akarnák rávenni, ahol olyan
állandó és kikerülhetetlen a lezuhanás gondolata, hogy végül beteljesíti magát. El is esett
minduntalan, és megalázottan kapálózott a pörgő gyereklábak közt, akár egy partra vetett bálna,
így folyton gúnyolták, míg végül a tánctanár kénytelen volt eltanácsolni, és végre otthon
maradhatott.

– Tehát képzelhetitek – folytatta –, mennyire elszörnyedtem, amikor később az egyetemen

találkoztam egy csapat remek, elkötelezett, hozzám hasonlóan gondolkodó emberrel,
világéletemben ilyen barátokra vágytam, és azt kellett látnom, hogy a csapat kedvenc
szórakozása és időtöltése, legfőbb szenvedélye (a politika után) a tánc. Minden este táncolni
hívtak, és én természetesen visszautasítottam őket. Legjobb barátom ebben a társaságban María
volt, egy lány, akivel szenvedélyes politikai vitákat folytattunk, akivel mindenben osztoztunk,
még a keresztrejtvények iránti rajongásunkban is, mindennap jó néhányat megfejtettünk együtt,
és még Maríának is csalódást okozott, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ebben a nyomasztó
tevékenységben. Bízz bennem, mondta, akárcsak annak idején anyám, hidd el, élvezni fogod.
Végül már attól féltem, ha nem megyek táncolni, elveszítem María barátságát, miközben biztosra
vettem, hogy ha meglát táncolni, úgyis elveszítem. De nem volt menekvés, így nagy nehezen
ráálltam, hogy egyik este elkísérem őket a klubba, ahová jártak. Más volt, mint amire
számítottam, mintha nem is a modern világhoz tartozott volna. Az ötvenes évek stílusát és zenéjét
elevenítették fel: mintha jelmezben jött volna mindenki, és egy Lindy-hop nevű táncot jártak. Ez
a látvány még jobban megrémített, de talán az a legjobb módszer, hogy szembenézzünk a
félelmeinkkel – magyarázta –, ha úgyszólván jelmezbe bújtatjuk, más nyelvre fordítjuk őket, mert
a fordítás egyszerű aktusa sokszor ártalmatlanná teszi a dolgokat. Az ember megszabadul
személyiségének és észjárásának beidegződéseitől, szinte azt mondhatnánk, korlátaitól; azon
kaptam magam, hogy már indulok a táncparkettre – vallotta be Hrísztosz –, kézen fogva
Maríával, biztos voltam benne, hogy hasra esem, de amikor megszólalt a zene, valami
ellenállhatatlan, boldog zene, amelynek hallatán a mai napig elszáll minden szomorúságom és
kételyem, azt vettem észre, hogy nem esem el, hanem felszállok, és repülök körbe-körbe, olyan
sebesen, olyan magasra, mintha még a testemből is kirepülnék.
Megszólalt a telefon előttem az asztalon. A kisebbik fiam száma volt. Fölvettem, később
visszahívom, szóltam bele.

– Eltévedtem – panaszolta. – Nem tudom, hol vagyok.

Mellkasomhoz szorítottam a telefont, kisebb vészhelyzet van, közöltem a csoporttal, úgyhogy

rövid szünetet tartunk. Kimentem a folyosóra, és megálltam a hirdetőtábláknál, amelyekre
listákat, hirdetéseket és közleményeket tűztek ki: kiadó szállásokról, fénymásoló
szolgáltatásokról, küszöbönálló hangversenyekről. Lát-e valahol egy utcanévtáblát, kérdeztem a
fiamat.

– Megnézem – mondta.

Hallottam a lélegzését és a háttérben a forgalom zaját. Egy idő után megmondta az utca nevét, én
pedig azt kérdeztem, mi a csudát keres ott.

– Iskolába akartam menni – közölte.

Miért nem úgy megy, kérdeztem, ahogy megbeszéltük, abban maradtunk, hogy ezen a héten a
barátjával, Markkal és a mamájával megy.

– Mark ma nem jön iskolába – mondta. – Beteg.

Forduljon meg, és induljon visszafelé arra, amerre jött, tanácsoltam, és útközben mondja meg a
nevét minden utcának, amelyik mellett elmegy; amikor a megfelelő utcához ért, szóltam, hogy
forduljon be, és menjen tovább egyenesen. Pár percig hallgattam a szuszogását meg a léptei
kopogását a kövezeten, aztán megszólalt:

– Már látom, látom az épületet, minden rendben, látom az épületet.

Nem késtél el, néztem az órámra, és számoltam ki, hány óra van most Angliában; maradt pár
perced, hogy lélegzethez juss. Emlékeztettem, merre kell visszamennie tanítás után, remélem,
szép napja lesz, tettem hozzá.

– Kösz – felelte.

Az osztályteremben nyugodtan várt a csoport, semmi sem változott, csak az egyik hallgató, egy
termetes, elomló külsejű, fekete keretes szemüveges fiatal lány evett egy hatalmas, átható szagú
húsos pitét. Amíg a tetejét majszolta, az aljára odaszorította a papírzacskót, hogy ne morzsázzon.
Egy fiatalember ült mellette, olyan karcsú, fekete és szikár, amilyen lágy, formátlan volt a lány.
A fiú egy pillanatra fölemelte a kezét, aztán megint letette. Idefelé jövet, formálta halkan,
gondosan a szavakat (lepillantottam az ábrámra, hogy megkeressem a nevét: Árisznak hívták),
idejövet elment egy kutya rothadó teteme mellett, az út szélén hevert, groteszkül felpuffadt, és
fekete legyek nyüzsögtek rajta. Már messziről hallotta a legyek zaját, tette hozzá, nem tudta, mi
az. Fenyegető hang volt, de furcsán szép is, amíg az ember nem tudta, honnan jön. Ő nem athéni,
folytatta, de a fivére itt él, és felajánlotta, hogy egy hétig lakjon nála. A kis lakásban a kanapén
aludt abban a helyiségben, amely egyúttal konyha is. Feje a fridzsider mellé került, amelynek
ajtaját hűtőmágnesek borították, azokat kellett bámulnia, akár akarta, akár nem, köztük a két,
műanyagból formált meztelen női mellet, amelyek kivitelezése olyan elnagyolt volt, hogy a jobb
mellbimbó egészen félrecsúszott, ezt a disszonanciát nézte órákon át, amíg ott feküdt. Bátyja a
mosogatóban mosta a holmiját, aztán a konyhában teregette ki: irodában dolgozott, és mindennap
tiszta inget kellett felvennie. Ingeket terített minden székre, polcra és ablakpárkányra. Száradóban
felvették az alattuk lévő tárgyak formáját. Ez is feltűnt neki, amíg a kanapén feküdt.

Közben a mellette ülő lány befejezte az evést, és most szabályos négyzetet hajtogatott a
zacskóból, gondosan kisimítva a gyűrődéseket. Amikor felnézett, és a pillantása találkozott az
enyémmel, bűntudatos ábrázattal ejtette le maga elé az asztalra a papírnégyzetet. A neve Róza,
mondta, és nem is tudja, az ő mondanivalója elfogadható-e. Nem tudja, jól értette-e a feladatot. A
közölnivalója mindenesetre más, mint a többieké, és valószínűleg nem is lesz érdekes, de semmi
más nem jut eszébe. Tulajdonképpen nem látott semmit idejövet: csak annyi történt, hogy elment
a park mellett, ahová a nagyanyja vitte ki délutánonként kicsi korában. Volt ott egy kis játszótér
egy hintával, arra szokott felülni, a nagyanyja pedig lökte a hintát. Ma reggel idejövet látta a
játszóteret, látta a hintát, és eszébe jutott a nagyanyja meg az, milyen szép délutánokat töltöttek
itt együtt. Elhallgatott. Amikor megköszöntem a közreműködését, szelíden nézett rám fekete
keretes szemüvege mögül.

Csaknem véget ért az óra. A velem szemben ülő nő, akinek kissé riadt arca épp a falióra alá
került, úgyhogy a két forma összeolvadt vagy összekapcsolódott az érzékelésemben, ezért szinte
meg is feledkeztem róla, most azt mondta, érdekesnek találja, ő milyen keveset vesz észre az őt
körülvevő világból. Tudata mostanára (negyvenhárom éves) annyira telezsúfolódott nemcsak a
saját emlékeivel, kötelezettségeivel, álmaival, ismereteivel és mindennapi feladatainak
sokaságával, hanem másokéval is, évek odafigyelésével, beszélgetéseivel, együttérzésével,
aggodalmával, hogy főleg attól fél, már elporladtak a határok, amelyek szétválasztják ezt a
sokféle szellemi rakományt, többé nem érzi a különbséget köztük, nem tudja biztosan, mi történt
vele és mi az ismerőseivel, néha még azt sem, mi valóságos és mi nem. Ma például kora reggel
felhívta őt a nővére, mindketten rossz alvók, ezért gyakran beszélgetnek ilyenkor, és be akart
számolni az előző estéről, amikor egy barátnőjénél vacsoráztak a férjével. A barátnője most
bővíttette ki és újíttatta fel a konyhát, amelynek dísze a mennyezetbe süllyesztett hatalmas
üvegtábla volt, olyan világos és levegős lett tőle a helyiség, akár egy katedrális.

– A nővérem – mesélte – gratulált a barátnőjének ehhez az elképesztő hatáshoz, ő pedig

bevallotta, hogy az ötletet egy másik barátnőjétől kölcsönözte, aki néhány hónappal korábban
újíttatta fel a konyháját. Viszont azóta szörnyű dolog történt. A barátnője népes társaságot hívott
meg vacsorára. Röviddel az érkezésük előtt észrevett egy vékony repedést az üvegtáblán, mintha
valami apró, de éles tárgy esett volna rá föntről. Bosszankodott, mert az üvegtábla elég sokba
került, és mivel egyetlen táblából állt, nem látott más megoldást, mint hogy az egészet
kicseréltesse, bár csak egy kis része volt sérült. Megérkeztek a vendégek, és az este folyamán
hatalmas vihar tört Athénra. Mialatt a társaság az üvegtábla alatt beszélgetett és falatozott, ömlött
az eső. Épp az üvegtáblát ostromló víz akusztikai és vizuális effektusait csodálták, amikor
hirtelen éktelen robajjal és recsegéssel rájuk zuhant az egész, úgy tűnik, az apró hiba annyira
meggyengítette az üvegtábla szerkezetét, hogy nem bírta el a ráeső víz súlyát. – A nő szünetet
tartott. – Nyilván emlékeztek – folytatta aztán –, hogy ezt az egészet a nővérem mesélte el
telefonon, a dolog nem érintette őt, az igazat megvallva nem is nyugtalanította. És mivel meglepő
módon senkinek sem esett baja, nem az a fajta borzasztó történet volt, amit mindenki emleget.
Valójában még arra a barátnőjére se volt különösebb hatással, aki eredetileg elmondta neki, csak
azért hozta szóba, mert nála is ilyen üveglap van a mennyezetbe illesztve. Tehát én úgyszólván
harmadkézből kaptam, mégis olyan valóságosnak érzem, mintha velem történt volna. Egész
reggel nyugtalanított. Holott én is, mint szinte mindenki, szörnyű eseményekről, ennél sokkal
rosszabbakról értesülök nap mint nap az újságokból meg a tévéből, és nem értem, ez miért
fészkelte be magát annyira az elmémbe, a saját emlékeim és tapasztalataim közé, hogy alig
tudom megkülönböztetni tőlük. Életvitelemet az úgynevezett középosztálybeli értékek határozzák
meg; ismerőseim gyakran újíttatják fel a házukat, akárcsak én, és gyakran hívnak
vacsoravendégeket. De van egy kis különbség, mert a történet szereplői valamivel elegánsabbak
lehetnek az én ismerőseimnél, akik közül a legtöbben nem engedhetnék meg maguknak, hogy
üveglapot illesszenek a mennyezetbe, pedig nagyon szívesen megtennék. Csakhogy a nővérem
valamivel magasabb körökben forog, mint én, és tudom, hogy ez feszültségforrás a
kapcsolatunkban. Bevallom, kicsit irigylem a társadalmi életét, azt, hogy kikkel jár össze, és néha
úgy érzem, többet is tehetne azért, hogy bevonjon a saját, érdekesebb világába. A második ok –
folytatta – magában a történetben rejlik, az üveglap apró hibájáról, amely végül oda vezet, hogy
nyomás alatt összeomlik az egész: a víz tényleges nyomása alatt, meg azoknak a titokzatosabb és
megfoghatatlanabb nyomása alatt, akik alatta ülnek és csodálják, abban a biztos tudatban, hogy
kitart. Amikor nem tart ki, leírhatatlan kárt és pusztulást okoz, szinte a gonosz eszköze lesz, és
ennek az eseménysornak a szimbolikája fontos lett a szememben. – Hallgatott egy ideig, feje
fölött az óra számlapján reszketegen járt körbe a másodpercmutató. Lenéztem az ábrámra, láttam,
hogy a nő neve Pénelopé. – Szeretném – szólalt meg ismét – ártatlanabb szemmel,
személytelenebbül nézni a világot megint, de fogalmam sincs, hogyan tehetném, azon kívül, hogy
elmegyek valami ismeretlen helyre, ahol nincs identitásom, nincsenek kapcsolódási pontjaim. De
fogalmam sincs, ezt hogyan valósíthatnám meg, még arról sincs, hol lenne ez a hely; nem is
beszélve magukról a kapcsolataimról és kötelezettségeimről – fejezte be –, amelyek
megőrjítenek, mégsem lennék képes megszabadulni tőlük.

A csoport minden tagja szóhoz jutott, kivéve egy nőt, akit a rajzom szerint Kasszandrának hívtak,
aki, ezt korán észrevettem, egyre komorabb ábrázattal ült az órán, aki egyre tapintatlanabb
nyöszörgéssel és sóhajtozással adott hangot nemtetszésének, és most dacosan összefont karral
csóválta a fejét. Megkérdeztem, kíván-e mondani valamit, mielőtt befejezzük az órát, és azt
mondta, nem. Nyilvánvalóan tévedett, közölte: neki azt mondták, ez kreatívírás-tanfolyam,
márpedig az ő tudomása szerint az író a képzeletét használja. Fogalma sincs, mit gondolok, mit
értünk el itt, de nem is kíváncsi rá. Ryantől legalább tanultak valamit, jelentette ki. Vissza fogja
kérni a pénzét a szervezőktől, és gondja lesz rá, hogy értesüljenek a véleményéről. Nem tudom,
ki maga, közölte, mialatt felállt, és összeszedte a holmiját, de azt megmondom: tanárnak
csapnivaló.
 VII
Tudtam-e már időt szakítani városnézésre, érdeklődött szomszédom. Megint a kocsijában ültünk,
lehúzott ablakokkal tartottunk a jachtkikötő felé, ingujja vadul csapkodott a szélben.

Már többször jártam Athénban, feleltem, ismerem a nevezetességeket, bár ez még nem
magyarázza meg, miért nem éreztem szükségét, hogy felkeressem őket. Meglepődött: nem
gondolta, hogy ilyen sokszor jártam itt. Ő gyakran utazik Londonba, de valamilyen okból eszébe
se jutott, hogy ugyanez fordítva is lehetséges. Mikor voltam itt legutóbb? Három éve, mondtam.
Egy darabig hallgatott, apró szeme összeszűkülve meredt a láthatárra.

– Három éve – tűnődött. – Én épp akkor költöztem vissza Athénba.

Addig hol volt, kérdeztem, és miért, egy ideig Londonban élt és dolgozott, felelte. Kitűnő állást
ajánlottak neki egy bankban, folytatta, és bár nem lelkesedett a gondolatért, hogy feladja itteni
szabad életét, különösen a hajóját, úgy érezte, valószínűleg ez az utolsó ilyen ajánlat. És Athén
akkoriban mintha csak a kudarcaival lett volna tele, vagy legalábbis olyan dolgokkal, amelyek
véget értek, és nem kínáltak lehetőséget a megújulásra. Tulajdonképpen meglepte az az
állásajánlat, vallotta be, mert addigra már nem sokra tartotta magát. Egy fontos döntést mindig
veszélyes úgy meghozni, hogy az ember maga sem tudja, mit érdemel. Nyilván osztották a
véleményét a barátai is, mert habozás nélkül arra biztatták, hogy fogadja el az állást. Érdekes,
mennyire szeretnék mások, ha megtennénk azt, amit nekik eszükbe se jutna megtenni, milyen
lelkesen hajszolnak bele minket az önpusztításba: még a legjobb szívűek is, azok, akik a
legjobban szeretnek, még ők is ritkán tudják szem előtt tartani az érdekeinket, mert rendszerint
egy biztonságosabb és behatároltabb élet szemszögéből beszélnek, ahol a menekülés nem valódi
lehetőség, legfeljebb olyasmi, amiről néha álmodoznak. Talán mindannyian olyanok vagyunk,
mint az állatkerti állatok: ha azt látjuk, hogy egyikünk kijutott a kerítés mögül, azt kiabáljuk neki,
fusson, mint az őrült, még akkor is, ha ennek csak az lesz az eredménye, hogy eltéved.

Erről a képről eszembe jutott egy operajelenet, mondtam, kedvelem azt az operát, valójában
Clelia lakásában akadtam rá a lemezre, az a címe, hogy A ravasz rókácska, és arról szól, hogy a
vadász elfog egy rókát, és a tanyán tartja a többi állattal együtt. Azért tartja meg, mert szereti,
még akkor is, ha pusztít, és a róka is értékeli a gondoskodását, bár az rabságot jelent. Természete
mégis a vadonba hajtja, így egy napon megszökik a tanyaudvarból, és visszamegy az erdőbe; ám
ahelyett, hogy örülne a szabadságnak, megrémül: szinte egész életében a tanyaudvarban élt, és
már elfelejtette, hogyan kell szabadnak lenni. Nem ismeri ezt az operát, mondta a szomszédom;
akárhogy is, ő valami visszájára fordított fatalizmussal szemlélte a londoni állás kilátását, mintha
épp addigi szabad életéért kellene most megfizetnie azzal, hogy igába hajtja a fejét. Ő, aki
aranyifjak és milliomosok sarja, végül a kilenctől ötig tartó kényszermunka büntetését szenvedi
el: eladta athéni házát, vett egy kis lakást London egyik igényesebb negyedében, és szárazra tette
a hajót. Huszonöt éves története során ez volt az egyetlen eset, jelentette ki, hogy a hajó elhagyta
életelemét. Szomszédom intézkedett, hogy helyezzék el Athén egyik belvárosi raktárában; még
most is nehezére esik kifejezni, mit érzett, amikor azt látta, hogy kiemelik a tengerből, és egy
platós teherautóra rakják, amelyet végig követett a kocsijával, aztán eltemetik egy konténerben a
város mélyén. Ő pedig már indult is Londonba, és közben úgy érezte, rá is pont ez a sors vár.

Mi hozta vissza az internálásból, kérdeztem. Egy telefonhívás, mosolygott. A második telet

töltötte Londonban, reménytelenül elmerülve sivár, magányos életében, vánszorgott az esőben
munkába meg vissza, napi tizennyolc órát dolgozott, és késő éjszaka rendelt ételt evett kárpittal
borított börtönében, amikor felhívta az athéni raktár tulajdonosa, hogy közölje: betörtek, és
ellopták a hajó motorját. Másnap felmondott, és felült az első repülőre. Milyen üdítő volt,
mondta, milyen ösztönző ilyen bizonyosságot érezni. Már szinte elhitte, hogy nincsenek erős
érzelmei semmivel kapcsolatban, különösen mióta szerelmi történetei a kudarcok mocsarába
vezették, de ez a támadás a tulajdona ellen most úgy felvidította és fölelevenítette, mintha
megnyerte volna a lottó ötöst. Évek óta először tudta, mit akar. Amikor hazaért, első dolga volt,
hogy megvegye a legjobb motort, amit csak talált, bár belátja, valamivel erősebb lett, mint amire
feltétlenül szüksége volt.

Már a jachtkikötő közelében jártunk, és megkérdezte, nem szeretnék-e megállni egy kávéra vagy
meginni valamit, mielőtt kihajózunk. Nem kell sietnünk, mondta; időnk, mint a tenger. Mintha
rémlene neki, hogy hallott egy új helyről valahol a parton, most nyílt meg; levette a lábát a
gázpedálról, és csak gurultunk, ő közben a szélvédőn át a poros járdát kémlelte, a bárok és
vendéglők sorát, melyek mögött a part húzódott és a fodrozódó víz. Hirtelen félrekanyarodott a
padka menti porba, és megállt egy vendéglátóhely előtt, ahol pálmafák sorakoztak négyszögletes
fehér tartókban, és a tengerre néző teraszt szögletes fehér bútorokkal rendezték be. Halkan szólt a
jazz, és feketébe öltözött pincérek siklottak az üres bútorok közt, a gigantikus vitorlához hasonló,
aszimmetrikus napellenző alatt. Jó lesz-e itt, kérdezte. Igazán lenyűgöző, feleltem, kiszálltunk a
kocsiból, bementünk, és leültünk egy pálmafa melletti asztalhoz.

Fontos, jelentette ki szomszédom, hogy útközben is jól érezzük magunkat: bizonyos értelemben
ez lett mostanában az életelve. Harmadik felesége olyan puritán volt, magyarázta, hogy néha úgy
érzi, nincs annyi pihenő és megállás, amennyivel behozhatná, amit elmulasztott a vele töltött
évek alatt, amikor minden eseménnyel egyenesen szembenéztek, halogatás nélkül, érzéstelenítés
nélkül, amikor minden apró élvezet mérlegelés tárgya volt, és vagy feleslegesnek minősült, vagy
bekerült (a rá kivetett adóval együtt) egy noteszba, amelyet a felesége épp erre a célra
mindenhová magával vitt. Nem ismer senkit, akinek a személyiségét ilyen maradéktalanul a
családja formálta, egy megszállottan takarékos és minden pazarlást kerülő kálvinista család, bár
az asszonynak akad egy gyengéje, jegyezte meg szomszédom, a Forma–1-es versenyek, azokat
néha könnyelműen megnézi a tévében, különösen az a jelenet bilincseli le, amikor a győztes
pazarlóan pezsgővel locsolja az éljenző tömeget. Akkor találkoztak, amikor őt a második válása
csődbe juttatta, így egy ideig zene volt a fülének az asszony dicshimnusza a takarékosságról.
Amikor az esküvőn a barátai azt kérdezték a menyasszonytól, mit lát ebben az emberben, ami
elég érthető kérdés volt, ismerte el szomszédom, a nő azt felelte: érdekesnek találom.

Két kávét rendelt az egyik ott köröző pincértől, és árnyékos szigetünkről egy ideig bámultuk a
strandolókat, akik a hőségtől nyirkos csupasz testükkel olyanok voltak, mint az ősemberek, ahogy
félmeztelenül hevertek a parton, vagy lomhán jöttek-mentek. Ez nem hangzik rossz indoknak
arra, hogy az ember hozzámenjen valakihez, jegyeztem meg, de ő elég komoran bámult ki a
tengerre. Az a nő semmit sem tudott az élet fizikai oldaláról, mondta, pedig már közel járt a
negyvenhez, amikor találkoztak. Ő vonzónak találta ezt a tisztaságot, egyszerűséget a második
felesége után, aki a csábítás mestere volt, csakhogy az asszony valójában egyáltalán nem
igényelte se a romantikát, se a szexet, és nem azért élt korábban apácaéletet, amelyhez
szomszédom tudomása szerint visszatért, alighogy különváltak, mert nem nyílt alkalma másra,
hanem mert ez felelt meg neki. Házaséletük kezdettől teljes katasztrófa volt, hiányzott belőle
minden meghittség, mert amint a felesége teherbe esett, márpedig ez szinte azonnal megtörtént,
egyszerűen nem értette, minek tartanának fenn testi kapcsolatot továbbra is. Ezt ő nagyon fájlalta,
és igyekezett változtatni rajta, de egy éjjel a nő nyíltan megkérdezte, mire számítson, még hány
alkalommal várja el a férje, hogy részt vegyen egy aktusban, amelyet ő nyilvánvalóan
élvezhetetlennek és érthetetlennek talált, és ez neki is elvette a kedvét.

De azt elismeri, tette hozzá, hogy ennek a nőnek a jóvoltából nyert először és egyetlen
alkalommal bepillantást egy másfajta kapcsolatba, tulajdonképpen egy másfajta életbe, amely
olyan elvekre épült, amelyeket ő mindig figyelmen kívül hagyott: a tisztesség, egyenlőség,
erényesség, becsület és önfeláldozás meg persze a takarékosság elveire. Az asszony józanul
gondolkodott, és soha nem tért el attól, amit a fegyelem, a megszokás és a gazdasági racionalitás
megkívánt, és az ő anyagi helyzete meg egészsége már évek óta nem volt ilyen jó állapotban.
Nyugodt, jól működő életük alapelve a kiszámíthatóság volt, amit ő világéletében buzgón
elkerült, amitől valamikor úgyszólván félt. Felesége a saját anyjára emlékeztette, és egy ponton
az is kiderült, hogy az asszony azt várja tőle, hogy „anyának” szólítsa, őt pedig mindig „apának”
szólította, hiszen csak ezt látta, a szülei is így szólították egymást. Itt már majdnem betelt nála a
pohár, de be kell vallania, az asszony soha nem akarta kihasználni, soha nem viselkedett
meggondolatlanul vagy önzően: nagyszerű anyja volt és maradt a fiuknak, aki, mi tagadás, az ő
egyetlen stabilnak és kiegyensúlyozottnak mondható gyereke. Felesége nem akarta tönkretenni a
válással, elismerte, hogy maga is felelős a történtekért, így közösen kidolgozták, hogyan
oldhatják meg magukra és gyerekükre nézve legkedvezőbben a helyzetet. Beláttam, mondta
szomszédom, hogy az én eddigi életfelfogásom ellenségeskedő volt, amelyben férfi és nő
kapcsolata lényegében háborús történet, néha már nem is tudtam, nem rettegek-e valójában a
békétől, nem szítok-e szándékosan ellenségeskedést, mert félek az unalomtól, ami, mondhatjuk,
egyúttal halálfélelem is. Amikor találkoztunk, említettem, hogy számomra a szerelem a
boldogság megújítója, de megújítója az érdeklődésnek is. Ezt ön talán cselekménynek nevezné,
mosolyodott el, így hát bármilyen sok erénye volt harmadik feleségemnek, rájöttem, hogy a
cselekmény nélküli élet végül is nem nekem való.

Fizetett, rövid, de érezhető habozás után elhárítva javaslatomat, hogy hozzájárulok, és felálltunk,
indultunk tovább. Hogy ment az órám délelőtt, kérdezte a kocsiban, és azon kaptam magam,
hogy beszámolok a nőről, aki ellenem fordult, arról, hogy az óra minden percében éreztem
fokozódó neheztelését és dühét, és egyre biztosabb voltam abban, hogy előbb-utóbb rám támad.
Komoran hallgatta, ahogy részleteztem az ádáz szóáradatot, amelyben az volt a legrosszabb, hogy
olyan személytelen, ettől egy semminek, egy senkinek éreztem magam, bár úgyszólván a teljes
figyelmét nekem szentelte. Az érzés, hogy levegőnek néznek, miközben közszemlére tesznek,
különösen mély benyomást tett rám, mondtam. Mintha olyasmit rejtene magában ez a helyzet,
ami szigorúan véve nem is létezik. Egy darabig hallgatott, közben odaértünk a jachtkikötőhöz.
Megálltunk, leállította a motort.

– Ma reggel otthon – szólalt meg –, amikor a konyhában egy pohár narancslét facsartam
magamnak, hirtelen megéreztem, hogy valami rossz történik magával. – Kibámult a szélvédő
mögött csillámló vízre, ahol jöttek-mentek a fehér hajók. – Nagyon különösnek találom, hogy
ilyen világos jelzést kaptam – jelentette ki. – Még arra is emlékszem, hogy az órámra
pillantottam: körülbelül akkor küldtem el az üzenetet, hogy nincs-e kedve ma megint kihajózni.
Jól mondom? – Mosolyogva vallottam be, hogy igen, abban a percben kaphattam az sms-t. – Ez
fölöttébb szokatlan – állapította meg. – Az ilyen erős kapcsolat.

Kiszállt a kocsiból, néztem, ahogy kissé himbálózó lépteivel a vízhez megy, és lehajol, hogy
kihúzza az átázott kötelet. Megismételtük az előző napi eljárást, megvártam, hogy mindent
elintézzen a fedélzeten, aztán jött az udvarias pas de deux, ahogy helyet cseréltünk, és a kötél
másik kézbe került. Amikor minden készen állt, beindította a motort, és elpöfögtünk a kikötő
hőségéből, el a mólótól meg a parkolótól, amelynek porában az autók úgy csillogtak, mint a
fémdarabok, visszavillant a napfény a fekete ablakokról. Ezúttal nem mentünk olyan gyorsan,
mint előző nap, nem tudtam, ez figyelmesség-e, vagy most, hogy már megmutatta, mire képes,
takarékoskodik az erejével. Ültem a párnázott padon, megint a háta volt előttem a széljárta
fedélzeten, és a furcsa váltásokra gondoltam bűvölet és kiábrándulás közt, amelyek úgy járják át
az emberi viszonyokat, mint az égen átúszó felhők, néha szürkék és baljóslatúak, néha pusztán
távoli, rejtélyes alakzatok, amelyek egy időre kitakarják a napot, hogy aztán éppolyan hanyagul
feltárják megint. Szomszédom a motorzajt túlharsogva hátraszólt, hogy most megyünk el a
Szunion-fok és a templom mellett, a görög legenda szerint ezekről a sziklákról vetette le magát
Thészeusz apja, amikor meglátta, hogy a fia hajója fekete vitorlával tér vissza, és ebből azt a
téves következtetést vonta le, hogy a fiú meghalt. Odanéztem, és egy romos templomot láttam a
távolban, olyan volt, mint egy apró, törött diadém a hegytetőn, ott, ahol a lebukó föld találkozik a
tengerrel.

A hibás üzenetek, folytatta szomszédom, amíg a barlanghoz közeledve lassított, kegyetlen

cselekményszövési eszközök, amelyeknek néha megvan a megfelelőjük az életben is: az ő
néhány évvel ezelőtt elhunyt bátyja, aki kedves, nagylelkű ember volt, épp egy barátját várta
ebédre, amikor szívrohamot kapott. De rossz címet adott meg a vendégnek (aki ráadásul orvos
volt), mert akkor költözött új lakásba, és még nem jegyezte meg pontosan, így amíg a barátja a
város túlsó végén kereste egy hasonló nevű utcában, ő a konyhapadlón hevert, és éppen elszállt
belőle az élet, amelyet az orvos valószínűleg megmenthetett volna, ha időben odaér. Másik
bátyja, a világtól elvonultan élő svájci milliomos tanult ebből, és bonyolult riasztórendszert
telepíttetett a lakásába, mert bár ő soha nem felejtette volna el a saját címét, nagyon magányos és
fukar ember is volt, aki soha életében nem hívott meg senkit ebédelni; és valóban, amikor ő
kapott szívrohamot, amire családtörténetük alapján számítani lehetett, megnyomta a legközelebbi
segélykérő gombot, és perceken belül egy helikopterben volt, amely egy kiváló genfi kardiológiai
osztályra vitte. Néha nem árt, ha az ember nemleges választ elvből nem fogad el, nyilván
Thészeusz apja járt az eszében.

Én ennek pont az ellenkezőjét gondolom, mondtam, én már egyre jobban hiszek a passzivitás
előnyeiben, egy olyan életben, amelyen az akarat alig hagy nyomot. Az ember elérheti, hogy
megtörténjen bármi, ha eléggé igyekszik, de nekem úgy tűnik, ez az igyekezet mindig azt jelzi,
hogy az ár ellen úszunk, erőszakkal tereljük az eseményeket olyan irányba, amerre nem akarnak
menni, és bár lehet úgy érvelni, hogy semmit se érhetnénk el, ha soha nem szegülnénk szembe
bizonyos mértékig a természettel, ez a felfogás és minden, ami belőle következik, csinált, és ez a
műviség számomra mostanra, nem akarok kertelni, anatéma alá került. Nagy a különbség,
vallottam be, azok közt a dolgok közt, amelyekre vágytam, és azok közt, amelyeket megkaptam,
és elhatároztam, hogy amíg ezzel nem tudok végre egyszer és mindenkorra megbékélni, addig
inkább nem akarok semmit.

Szomszédom sokáig hallgatott. Egy elhagyatott barlangba kormányozta a hajót, amelynek

szikláin vízimadarak álltak, és kis öblében örvénylett a víz, aztán kivette szekrényéből a
horgonyt. Áthajolt rajtam, hogy átdobja a hajó oldalán, és lassan engedte utána a láncot, amíg
nem érezte, hogy a horgony leért a fenékre.

– Tényleg nincs senkije? – kérdezte.

Volt valaki, mondtam. Most is nagyon jó barátok vagyunk. De én nem akartam folytatni.
Másfajta életet akartam élni.

Most, hogy megálltunk, nagyobb lett a hőség. A nap odasütött a párnázott padra, ahol ültem,
árnyék csak a ponyva alatt volt, ahol szomszédom összefont karral dőlt a hajó oldalának. Kínos
lett volna odamenni mellé. Égett a bőr a hátamon. Ekkor megmozdult, de csak a horgonyfülke
tetejét rakta vissza, aztán visszatért eredeti helyére. Látja, hogy én még mindig nagyon
szenvedek, közölte. A velem töltött idő saját életének olyan epizódjait juttatja eszébe, amelyekre
már évek óta nem gondolt, és arra emlékezteti, mit érzett akkor. Első házassága, mondta,
tulajdonképpen egy népes családi összejövetel napján ért véget, amikor vendégül látták ebédre
minden rokonukat a család mindkét ágáról Athén külvárosában álló házukban, amely olyan nagy
és fényűző volt, hogy mindenki kényelmesen elfért benne. Nagyon jól sikerült az összejövetel,
aztán amikor mindent megettek és megittak, leszedték az asztalt, és már az utolsó vendég is
elment, szomszédom kimerülten leheveredett a kanapéra szunyókálni. Felesége a konyhában
foglalatoskodott az utolsó edényekkel, a gyerekek valahol kint játszottak, a tévén egy ráérős
krikettmérkőzés ment, és ő ebben az idilli hangulatban mély álomba merült.

Egy percig hallgatott, a hajó oldalának dőlt, vaskos, fehér szőrrel és kötélszerű, vastag erekkel
teli karját összefonta a mellén.

– Azt hiszem – folytatta –, a feleségem akkor nagyon számítóan viselkedett, mert amikor látta,
hogy ott fekszem, elhatározta, hogy lecsap rám, és vallomásra kényszerít. A kanapéhoz jött,
megrázta a vállamat, én felriadtam mély álmomból, és mikor még azt se tudtam, hol vagyok, még
magamhoz se tértem, megkérdezte, viszonyom van-e valakivel. Ijedtemben nem tudtam
megfelelően színlelni, és bár nem hiszem, hogy kifejezetten bevallottam a dolgot, zavarom
megerősítette a gyanúját; ezután következett – tette hozzá – az az egyre jobban elmérgesedő vita,
amely véget vetett a házasságunknak, és amelynek az lett a következménye, hogy nem sokkal
később kiköltöztem a házból. Mi tagadás, a mai napig nem tudom megbocsátani – vallotta be –,
hogy így kihasználta a pillanatot, amikor sebezhető vagyok, hogy kiszedjen belőlem valamit,
amit már rég gyanított. Ez még mindig dühít – magyarázta –, és valójában azt hiszem, ez
határozott meg mindent, ami ezután jött, jogos felháborodását, azt, hogy a legcsekélyebb
felelősséget sem volt hajlandó vállalni a helyzetünkért, és azt, hogy mindenáron meg akart
büntetni a válás során. És persze senki sem róhatja fel neki, hogy egyszerűen felkeltett álmomból
– folytatta –, még akkor sem, ha nem volt rá semmi oka, és egyébként még órákig aludtam volna.
Mégis azt hiszem, mint mondtam, hogy épp a tettem alattomossága okozta a dühét, hiszen az
emberek akkor a legkérlelhetetlenebbek, ha ők maguk alattomosan cselekszenek, miközben
mindenáron azt akarják kierőszakolni, hogy ártatlannak tartsák őket.
Némán hallgattam a gyónását, ha ugyan gyónás volt. Csalódtam benne, állapítottam meg, és ez a
felfedezés azzal járt, hogy féltem tőle, most először. Lennének, akik ezt kissé önfelmentő
vádaskodásnak találnák, jegyeztem meg. Legalább fölébresztette, tettem hozzá: agyon is verhette
volna ott és akkor.

– De semmiség volt az egész – legyintett –, ostobaság, egy munkahelyi flört, ami kicsit túlnőtt
magán.

Észrevettem, hogy amíg ezt mondja, olyan leplezetlen bűntudat ül ki az arcára, mintha a szemem
előtt élné át újra azt a jelenetet a kanapén, annyi év után. Látom, nagyon rosszul hazudik,
mondtam, de nehéz nem részvétet érezni a felesége, gyerekei anyja iránt, bár nyilván nem ezt
akarja hallani. Vállat vont. Miért vállalná egyedül a felelősséget, amiért a házasságuk, amely
végül is egy szinte kamaszfejjel kötött eljegyzésre épült, azóta, ha unalmassá nem is, de szinte
zsibbasztóan kényelmessé vált? Ha előre látja a következményeket, bizonytalanodott el. Nos,
akkor is elkerülhetetlen lett volna valami ilyesmi, vallotta be. Az ő titkos románca, akármilyen
jelentéktelen volt, úgy csalogatta, mint egy távoli város fényei. Nem is az a bizonyos nő vonzotta,
inkább maga az izgalom, a lehetőség, amely mintha hívogatta volna (amint már mondta, távolról)
nagyságával és fényével, s olyan anonimitást kínált volna, amely egész személyiségének
átértékelését jelentheti neki, akit olyan behatóan, mégis olyan korlátozóan ismert a felesége és
előtte a szülei, a testvérei, a rokonai. Akinek ők ismerték, attól akart megszabadulni abban a
fényesebb világban, amelyet fiatalkorában kétségkívül sokkal tágasabbnak hitt, mint amilyen
valójában volt. Meg sem tudja számolni, hányszor vezettek kiábránduláshoz a kapcsolatai. Ezt az
érzést, az izgalmat, amely egyúttal az identitás újjászületése, mégis meghozta minden alkalom,
amikor szerelmes lett; és végső soron akármi történt, ezek voltak élete leglenyűgözőbb percei.

Nem értem, hogyhogy nem látja a kapcsolatot kiábrándulás és megismerés közt abban, amit
elmondott nekem, mondtam. Ha csak azt tudja szeretni, amit nem ismer, és őt is így szeretik
viszont, a megismerés szükségszerű velejárója a kiábrándulás, aminek az egyetlen orvossága egy
újabb szerelem. Csend lett. Hirtelen nagyon ősznek, öregnek tűnt, ahogy ott állt pocakja fölött
összefont, szőrös karjával, lába közt lötyögő úszónadrágjában, zavarában megkövült
madárarcával. A csend betöltötte a teret a csillámló víz és a tűző nap között. Hallottam a csónak
oldalát nyaldosó hullámok zaját, a sziklákon ülő sirályok éles rikoltozását, a szárazföldről érkező
halk motorzajt. Szomszédom felemelt fejjel nézett ki a tengerre, állát fölszegte, szeme a láthatárt
fürkészte. Kissé mereven, kényszeredetten viselkedett, mint egy közismert sor előadására készülő
színész.

– Folyton azt kérdezem magamtól – szólalt meg –, miért találom magát olyan vonzónak.

Ezt olyan jelentőségteljesen közölte, hogy akaratlanul felnevettem. Úgy láttam, ez meglepi, sőt
kicsit meg is zavarja, de azért hozzám lépett, ki az árnyékból a napra, lassan, mégis
kérlelhetetlenül, mint valami barlangjából előbújó őskori jószág. Lehajolt, esetlenül megkerülte a
hűtőládát a lábamnál, és megpróbált egyik karját vállamra fonva oldalról átölelni, az arcát az
enyémhez közelítette. Éreztem a leheletét, és hogy bozontos ősz szemöldöke az arcomhoz ér.
Nagy, horgas orra látómezőm peremén derengett, karomszerű, fehér szőrös keze a vállamon
matatott; hirtelen mintha beburkolt volna a szürkesége, szárazsága, mintha ez az őskori jószág
körém fonta volna száraz denevérszárnyait, éreztem, hogy cserepes ajka célt tévesztve, vakon az
arcomhoz ér. Én mindvégig dermedten álltam, és a kormánykereket bámultam magam előtt, amíg
végül vissza nem húzódott az árnyékba.

Elegem van a tűző napból, bemegyek a vízbe, mondtam, ő szótlanul bólintott, és nem vette le
rólam a szemét. Beugrottam a vízbe, kiúsztam a barlang elé, eszembe jutott a család, amely
legutóbb ott volt a hajóján, és furcsa fájdalom hasított belém, szinte honvágy, már a saját
gyerekeim után vágyódtam, akik hirtelen olyan távolinak tűntek, alig tudtam elhinni, hogy
egyáltalán léteznek. Úsztam, ameddig csak bírtam, de végül visszamentem a hajóhoz, és lassan
fölmásztam a létrán. Szomszédom el volt foglalva valamivel, kibogozta és megigazította a hajó
oldalán lógó bójákat rögzítő vékony köteleket. Bicska volt a kezében, egy nagy, piros, hosszú,
barázdált pengéjű svájci bicska, a kötelek kirojtosodott végeit vagdosta buzgón, vastag felsőkarja
dudorodott a fűrészelő mozgástól. Néztem, ahogy újra megköti a köteleket, aztán felém indul a
fedélzeten, még mindig késsel a kezében. Jót úsztam-e, kérdezte.

Igen, mondtam. Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és ilyen szép helyre hozott. De meg kell
értenie, mondtam, hogy én nem akarok viszonyba bonyolódni senkivel, most nem, és
valószínűleg máskor sem, soha többé. Az arcomba tűzött a nap, amíg beszéltem. Én a barátságot
becsülöm a legtöbbre, mondtam, amíg ő a késsel játszott, kinyitotta meg becsukta a különböző
pengéket. Néztem, ahogy az acélpengék felbukkannak és eltűnnek az ujjai közt, mindegyiknek
más formája volt, némelyiké hosszú, keskeny, éles, másoké furcsán hegyes és ívelt. Most pedig,
mondtam, ha nem bánja, inkább visszamennék.

Lassan lehajtotta a fejét. Hogyne, mondta, neki is dolga van. Megvárhatnám, amíg ő is lehűti
magát, aztán indulhatunk. Amíg súlyos, sietős karcsapásokkal kiúszott, egyenes barázdát húzva
maga után, valahol a fedélzeten megszólalt a telefonja. Ültem a napon, miközben csengett, egyre
csengett a telefon, és vártam, hogy abbahagyja.
 VIII
Elení barátnőm igazi szépség volt: Ryan egészen lázba jött tőle. Arra vetődött, és meglátott
bennünket a bárban. Ő más ligában játszik, mondta, amikor Elení elnézést kért, és elment
telefonálni. Harminchat éves, intelligens és káprázatosan elegáns nő volt. Világklasszis,
állapította meg Ryan.

A bár egy keskeny mellékutcában húzódott meg, amely olyan meredeken emelkedett, hogy a
székek és asztalok billegtek a hepehupás kövezeten. Épp megláttam, hogy egy nő, egy turista
hátrazuhan egy virágtartóba, bevásárlószatyrai meg az útikönyvei szerteszét repülnek, a férje
pedig meghökkenve ül a helyén, inkább feszengve, mint rémülten. A férfi nyakában távcső
lógott, túrabakancsos lába katonás rendben, mozdulatlanul pihent az asztal alatt, amíg felesége a
száraz, szúrós lombok közt kapálózott. Végül átnyúlt az asztal fölött, hogy fölsegítse, de nem érte
el, így a nőnek egyedül kellett felkászálódnia.

Mivel töltötte a napot, kérdeztem Ryant, elment egy-két múzeumba, felelte, aztán egész délután
az Agórán lődörgött, de az igazat megvallva eléggé kikészült, mondta, mert kimaradt az éjjel.
Néhány fiatalabb diák elvitte egy sor bárba, gyalog jó negyven percre volt egyik a másiktól.

– Éreztem a koromat – vallotta be. – Én csak meg akartam inni valamit. Nem nagyon érdekelt,
hol és hogyan teszik elém, és egyáltalán nem hiányzott, hogy egy száj formájú kanapén ülve
hajtsam fel. De elég rendes srácok voltak – jegyezte meg.

Tanítottak neki pár görög szót, bár nem nagyon tudja, mire menne velük, amilyen a kiejtése, de
azért érdekes volt ráérezni a dolgokra verbális szinten. Eddig nem is tudta, milyen sok angol szó
értelme származik görög összetételekből. Például elmondták, hogy a szókihagyás jelentésű
ellipszis szó szerinti fordítása az, hogy „csend mögé rejteni”. Nagyon izgalmas az egész,
állapította meg.

Elení visszajött, és leült. Aznap este nagyon hasonlított Loreleyre. Mintha csak ívekből és
hullámokból állna.

– Mindjárt találkozunk a barátnőmmel – közölte – itt a közelben.

– Mentek valahová? – vonta fel a szemöldökét Ryan.

– Meletével találkozunk – mondta Elení. – Ismeri? Ő az egyik legkiválóbb leszbikus görög költő.

Igazság szerint ő eléggé kikészült, közölte Ryan; lehet, hogy kénytelen lesz megválni tőlünk.
Mint említette, az éjjel sokáig kimaradt. Aztán hajnali háromkor arra ment vissza a szállására,
hogy hatalmas, szárnyas skarabeuszféle teremtmények röpködnek mindenfelé a szobában, agyon
kellett csapnia egymás után mindet a cipőjével. Valaki, de nem ő, égve hagyta a lámpát és nyitva
az ablakot. Az viszont nagyon meglepte, milyen gond nélkül mészárolja le vidáman a
rohadékokat: fiatalabb korában halálra rémült volna tőlük. Az embert bátorrá teszi, ha szülő lesz,
mondta. Vagy talán csak gátlástalanná. Tegnap este ezt érezte a huszonéves fiatalok közt. Már
elfelejtette, hogy testileg mennyire szégyenlősek.

Gyorsan leszállt a forró alkonyat, és hamarosan sötétbe borult a szűk utca. A túrabakancsos férfi
meg a felesége már elment. Megszólalt Ryan mobilja, felvette, és megmutatta nekünk a
képernyőn villogó képet egy vigyorgó, foghíjas kisfiúval. Úgy tűnik, épp alvásidő van, mondta:
na sziasztok. Felállt, búcsút intett, és a telefonba beszélve elindult lefelé a hegyoldalban. Elení a
vállalati hitelkártyájával fizetett, szerkesztő volt egy kiadónál, így azt mondta, tulajdonképpen
tekinthetjük a találkozásunkat munkának, aztán elindultunk fölfelé a főutca fényei és lármája felé.
Gyors, könnyű léptekkel jött mellettem magas sarkú szandáljában; leomló ruhája ugyanolyan
mélyarany színű volt, mint hosszú, hullámos haja. Ahány férfi mellett elmentünk, mind
megbámulta. Átvágtunk a már kihalt Kolonaki téren, ahol csak egy-két sötét alak kuporgott a
padokon. Az egyik alacsony betonfalon egy nő ült, lábszára furcsán telefröcskölve rászáradt
sárral; kekszet evett egy zacskóból. Egy sikátoron át zsúfolt kis térre értünk, amelyet betöltött a
négy oldalán húzódó éttermek teraszán ülő emberek zsongása, arcuk kivált a sötétből a
lámpafényben. A hőségtől, a zajtól és a sötétben világító lámpafénytől zsongó izgalom telepedett
a térre, olyan volt, mint egy újra és újra megtörő hullám, és bár az éttermek mind egyformának
tűntek, Elení jó néhány mellett elment, mielőtt határozottan megállt az egyiknél. Megérkeztünk,
mondta; Meleté azt kérte, foglaljunk egy asztalt, és itt várjunk rá. Átvágta magát az asztalok közt,
és megszólított egy pincért, aki egy rendőr kérlelhetetlenségével állt ott, és fejcsóválva hallgatta.

– Azt mondja, nincs hely – ejtette le a karját csüggedten Elení.

Csalódottságában meg se mozdult, csak állt az asztalok között, és meredten bámulta őket, hátha
engedelmeskednek neki. Úgy tűnt, a pincér, aki figyelte ezt az előadást, meggondolta magát: úgy
döntött, mégis van hely, ha megfelel ott a sarokban, fordította Elení. A pincér az asztalhoz
vezetett bennünket, amelyet Elení úgy méregetett, mintha inkább mégis nemet mondana rá. Túl
közel van a falhoz, nézett rám. Gondolod, hogy megfelel? Engem nem zavar, ha a fal mellé
kerülök, mondtam: ülhet kívülre, ha ott jobban érzi magát.

– Miért jársz ilyen sötét ruhákban? – kérdezte, amikor letelepedtünk. – Nem is értem. Én mindig
világos holmit viselek, ha meleg van. És úgy látom, megfogott a nap – tette hozzá. – Leégett a
hátad.

Elmondtam, hogy egy hajón töltöttem a délutánt, valakivel, akit nem ismerek olyan jól, hogy
megkérjem, kenje be a hátam. Ki volt az, kérdezte. Valami férfi?

Igen, mondtam, egy férfi, akivel a repülőn találkoztam, és beszédbe elegyedtünk.

– Nem hittem volna, hogy elmész hajókázni egy vadidegennel – nézett rám csodálkozástól
elkerekedő szemmel. – És milyen? Tetszik?

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni, mit is érzek szomszédom iránt. Amikor megint
kinyitottam, Elení még mindig várakozóan nézett rám. Annyira leszoktam már arról, vallottam
be, hogy azon törjem a fejem, tetszik vagy nem tetszik nekem valami, hogy nem tudok válaszolni
erre a kérdésre. Szomszédom pusztán tökéletes példája volt valaminek, amivel kapcsolatban
nagyon vegyesek az érzelmeim.
– Mégis hagytad, hogy kivigyen a hajóján – méltatlankodott.

Meleg volt, mondtam. És amikor elhagytuk a kikötőt, tisztáztuk, legalábbis én azt hittem, hogy
köztünk csak barátságról lehet szó. Elmeséltem, hogy megpróbált megcsókolni, amikor kint a
tengeren lehorgonyoztunk. Elég öreg, tettem hozzá, és bár kegyetlenség volna csúfnak mondani,
fizikai közeledését éppolyan visszataszítónak, mint amilyen meglepőnek találtam. Eszembe se
jutott, hogy ilyesmivel próbálkozhat; pontosabban egészen addig, amíg Elení rá nem mutatott,
hogy csak egy idióta nem számolna ezzel a lehetőséggel, azt hittem, ilyesmire gondolni se merne.
Úgy éreztem, elég nyilvánvaló a különbség köztünk, ő azonban nem így látta.

Reméli, én közöltem vele, mondta Elení. Épp ellenkezőleg, vallottam be, kifogásokkal
hozakodtam elő, kímélni akartam az érzelmeit.

Egy darabig hallgatott.

– Ha megmondtad volna neki az igazat – szólalt meg végül –, ha közlöd vele, hogy nézze, maga
öreg, alacsony és kövér, és bár kedvelem magát, valójában csak a hajója miatt vagyok itt –
nevette el magát, és arcát legyezte az étlappal –, tudod, ha ezt mondtad volna, akkor hallottál
volna pár őszinte szót viszonzásul. Az egyenességed őszinteséget váltott volna ki.

Ő maga, magyarázta, ennek az egyenességnek a jóvoltából már teljes egészében megismerte a

férfikiábrándultság mélységeit: olyan férfiak, akik az egyik pillanatban még azt állították,
halálosan szerelmesek belé, a másikban már gátlástalanul sértegették, és bizonyos értelemben
csak akkor jött tisztába azzal, hogy ő maga kicsoda, és mit is akar valójában, amikor eljutott a
kölcsönös egyenességnek ebbe a világába. A színlelést utálja a legjobban, jelentette ki, különösen
a vágy színlelését, amikor valaki úgy tesz, mintha mindenestül meg akarná szerezni, holott csak
egy ideig ki akarja használni. Ő maga is szívesen kihasznál másokat, közölte, de erre csak akkor
jött rá, amikor ők már bevallották, hogy ez a szándékuk.

Észre sem vette, hogy egy hegyes arcú, karcsú nő tart az asztalunkhoz. Gyanítottam, hogy ő lehet
Meleté. Elení széke mögé lopakodott, és a vállára tette a kezét.

– Jasszasz! – mondta komoran.

Férfias fekete mellényt és hosszúnadrágot viselt, rövid haja két fekete szárnyként omlott le
keskeny, félénk, hegyes arca két oldalán.

Elení hátrafordult, hogy üdvözölje.

– Hát te is! – kiáltott fel. – Ezek a sötét ruhák, mindkettőtökön… miért jártok mindig sötét
ruhában?

Meleté nem válaszolt azonnal. Leült az üres székre, hátradőlt, keresztbe vetette a lábát, egy
csomag cigarettát vett elő a mellényzsebéből, és rágyújtott.

– Elení – szólalt meg –, udvariatlanság megjegyzést tenni az emberek külsejére. Hogy mit
viselünk, az a mi dolgunk. – Átnyúlt az asztalon, és kezet fogott velem. – Nagy itt a zaj ma este –
nézett körül. – Egy felolvasóestről jövök, ahol a közönség összesen hat emberből állt.
Szembetűnő a különbség.

Fölvette a borlapot, és elmerült a tanulmányozásában, ujjai közt füstölt a cigaretta, szép metszésű
orra megrándult, fénylő haja az arcába hullott.

A hatból az egyik egy olyan férfi volt, tette hozzá, aki majdnem minden nyilvános szereplésére
eljön, beül az első sorba, és grimaszokat vág. Ez így megy már évek óta. Fölpillant a pulpitusról,
nemcsak Athénban, hanem más, néha elég távoli városokban is, és ez az ember ott ül az orra
előtt, nyelvet ölt rá, és bemutat neki.

– De ismered? – nézett rá döbbenten Elení. – Egyáltalán beszéltél már vele?

– Tanítottam – mondta Meleté. – Hallgatóm volt réges-régen, amikor előadásokat tartottam az

egyetemen.

– És mit követtél el ellene? Miért gyötör így?

– Azt kell hinnem – szívta komoran a cigarettáját Meleté –, hogy nincs rá semmi oka. Semmit
sem követtem el ellene: arra is alig emlékszem, hogy tanítottam. Egyetlen órámon bukkant fel,
amire több mint ötven hallgató járt. Őt észre sem vettem. Persze kutattam az emlékezetemben
valami különleges esemény után, de nem volt ilyen. Az egész életedet rászánhatod – tette hozzá –
, hogy megpróbálod az eseményeket visszavezetni a saját hibáidra. A legendák szereplői úgy
gondolták, a balszerencséjük visszavezethető arra, hogy nem mutattak be áldozatot egyik vagy
másik istennek. De van más magyarázat is – mondta –, egyszerűen az, hogy a férfi őrült.

– Próbáltál már beszélni vele? – kérdezte Elení.

– Mint mondtam, alig emlékszem rá – rázta a fejét Meleté –, pedig nem vagyok feledékeny.
Szinte azt mondhatnánk, hogy onnan jött a támadás, ahonnan a legkevésbé vártam. Valójában
joggal állíthatnám, hogy ez a diák volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy fenyegetést
jelent rám nézve. – Néha, folytatta, szinte az a benyomása, hogy éppen ezért viselkedett így. Más
szóval Meleté valóságérzete fordult önmaga ellen, teremtett valamit önmagán kívül, ami gúnyolja
és gyűlöli Meletét. – De amint mondom – tette hozzá –, ezek a gondolatok a vallásos érzékenység
világába tartoznak, amely ma a neurózis nyelvén beszél. Én szívesebben nevezem őrültségnek –
jelentette ki –, akár az övé, akár a sajátom, tehát inkább igyekeztem megszeretni a fickót.
Ahányszor csak fölnézek, mindig ott van, billegeti az ujjait, és nyelvet ölt. Igazság szerint nagyon
megbízható, még egyetlen szeretőm se volt ilyen hűséges hozzám. Igyekszem viszontszeretni.

Becsukta a borlapot, és felemelte az ujját, hogy odaintse a pincért. Elení mondott neki valamit
görögül, és rövid szóváltás következett, amelybe menet közben a pincér is bekapcsolódott, aki
határozottan Meleté pártját fogta, az ő rendelését vette fel szaporán bólogatva, Elení hiába beszélt
neki.

– Elení nem ért a borokhoz – fordult hozzám Meleté.

Úgy láttam, Elení nem veszi rossz néven a megjegyzést. Máris visszatért Meleté üldözőjének
témájához.
– Amit leírsz – jelentette ki –, az maga a behódolás. A gondolat, hogy szeretned kell az
ellenségeidet, nyilvánvalóan nevetséges. Teljes egészében vallásos elképzelés. Azt mondani,
hogy szereted, amit gyűlölsz és ami gyűlöl téged, a vereség bevallása, annak a bevallása, hogy
belenyugszol az elnyomásba, csak megpróbálod elviselhetőbbé tenni. És azt mondani, hogy
szereted, ugyanaz, mint ha azt mondanád, nem akarod tudni, valójában mit gondol rólad. Ha
beszélnél vele, megtudnád – mondta.

Néztem az embereket a többi asztalnál meg a szomszédos teraszok asztalainál, annyian

szorongtak ott, hogy úgy tűnt, az egész tér a beszélgetés lázában ég. Itt-ott koldusok járkáltak a
beszélgetők közt, akik néha észre sem vették őket, aztán vagy adtak nekik valamit, vagy
elzavarták őket. Többször is láttam ilyen kísérteties alakot észrevétlenül ácsorogni valakinek a
széke mögött, aki önfeledten eszik, beszélget, szórakozik. Nem messze tőlünk egy apró termetű,
aszott, kapucnis nő imbolygott az asztalok közt, már odaért a mienkhez, és motyogva nyújtotta
felénk apró, karomszerű kezét. Néztem, ahogy Meleté pár érmét tesz a tenyerébe, szól hozzá
néhány szót, és gyöngéden megsimogatja az ujjait.

– Nem számít, mit gondol – folytatta. – Ha többet megtudnék arról, mi jár a fejében, még
összekeverném őt magammal. Márpedig én nem mások gondolataiból állítom össze magam,
ahogy egy verset se másnak a soraiból állítok össze.

– De neki ez csak játék, képzelgés – mondta Elení. – A férfiak szívesen játsszák ezt a játékot. És
valójában félnek az őszinteségedtől, mert az elrontja a játékukat. Ha nem vagy őszinte egy
férfival, azzal hagyod, hogy folytassa a játékát, hogy kiélje a fantáziáit.

Mintha őt akarná igazolni, megszólalt a telefonom az asztalon. Szomszédom küldött egy sms-t:
hiányzik, írta.

Csak ha már túljutottunk az emberek képzelgésén saját magukról és egymásról, folytatta Elení,
akkor érünk el a valóságnak arra a szintjére, ahol a dolgok igazi értéke feltárul, és a látszat
egyezni kezd a valósággal. Ezek az igazságok, mi tagadás, néha csúfak, de néha nem. Úgy véli,
az a legrosszabb, ha valakinek csak az egyik változatával foglalkozunk, miközben egy másik
változat láthatatlan marad. Ha egy férfi jellemének van sötét oldala, ő azonnal fel akarja
térképezni, hogy szembenézzen vele. Nem szeretné, ha észrevétlenül ólálkodna a kapcsolatuk
hátterében: elő akarja csalogatni, nehogy váratlanul támadja hátba.

– E szerint a logika szerint – nevette el magát Meleté – egyáltalán nem léteznek kapcsolatok.
Csak egymást becserkésző emberek.

A pincér kihozta a bort egy apró, címke nélküli, tintaszínű palackban, és Meleté hozzálátott, hogy
kitöltse.

– Az igaz – vallotta be Elení –, hogy a jelek szerint mások nem nagyon értik, mi késztet engem
erre az örökös provokációra. Én viszont mindig tökéletesen észszerűnek találtam. De azt is be
kell vallanom, hogy ez vetett véget szinte minden kapcsolatomnak, hiszen kényszeresen
provokálom a szakítást is, ahogy mondod, ennek a logikának a jegyében. Más szóval, ha a
kapcsolat úgyis véget ér, azt tudni akarom, hogy minél előbb szembenézhessek vele. Néha –
jegyezte meg – ez a folyamat olyan gyorsan lezajlik, hogy a kapcsolatnak vége lesz, alighogy
elkezdődött. Gyakran éreztem úgy, hogy a kapcsolataimnak egyáltalán nincs történetük, mert
előreugrottam, ahogy a könyvekben is mindig előrelapozok, hogy megtudjam, mi történik az
utolsó fejezetben. Azonnal tudni akarok mindent. Meg akarom ismerni a tartalmát, anélkül, hogy
időt szánnék rá.

Jelenlegi kapcsolata, mondta, egy Kónsztandin nevű férfi az első az életében, aki okot adott arra,
hogy féljen ettől a hajlamától, mert őt magával egyenrangúnak tartja, amit a többiekről, akikkel
eddig dolga volt, nem mondhat el. Intelligens, jó megjelenésű, szórakoztató és igazi értelmiségi:
ő szeret mellette lenni, szereti olyannak érezni magát, amilyennek a férfi látja. Kónsztandinnak
megvoltak a saját erkölcsi elvei és viselkedési normái, ezért Elení úgy érezte, mint mondta,
életében először, hogy a férfit láthatatlan határ választja el tőle, amelynek vonalát, ez nyilvánvaló
volt, bár soha egyikük sem mondta ki, ő nem léphette át. Ezt a vonalat, ezt a határt még soha,
egyetlen férfinál sem érzékelte ilyen kitapinthatóan, hisz legtöbben olyan képzelgésekből és
ámításokból tákolták össze a védelmi rendszerüket, hogy senki sem hibáztathatta őt, ha át akarja
törni, legkevésbé az illető férfi. Így nem csak valami tilalmat érzékelt Kónsztandin körül, nem
csak azt érezte, hogy a férfi éppen úgy tekintené, ha lerohanná őt az igazságért, mint azt, ha
betörne a házába, és kirabolná, valójában éppen az félemlítette meg benne, amiért szerette: hogy
egyenrangú vele.

Vagyis Kónsztandin kezében ott maradt a fegyver, amelytől Elení olyan gyorsan megfosztott
mindenki mást: a képesség, hogy fájdalmat okozzon neki. Nemrég egy társaságban, ahová
magával vitte Kónsztandint, és sok barátjának bemutatta, mert jó érzés volt dicsekednie vele az
ismerősei előtt, az ő szemükkel látni, milyen jó megjelenésű, szellemes és tisztességes, és
fordítva is, hisz a társaságban művészek meg Elení más érdekes ismerősei voltak, kicsit
hallgatózott, amikor a férfi egy Jiana nevű nővel beszélgetett, akit Elení ismert, de nem nagyon
kedvelt. Részben a nő iránt érzett ellenszenv vette rá, hogy engedjen a kísértésnek, és
belehallgasson a beszélgetésükbe: tudni akarta, mit mond Kónsztandin, és elképzelni, milyen
irigyen hallgatja Jiana az ő intelligens, jóképű barátját. A nő a családjáról kérdezte Kónsztandint,
akinek két gyereke volt egy korábbi házasságból, aztán szinte mellékesen, Elení füle hallatára
megkérdezte, akar-e több gyereket is. Nem, válaszolta a férfi, és Elení úgy érezte, kések járják át;
azt hiszi, nem akar több gyereket, neki jó minden így, ahogy van.

Reszkető kézzel ajkához emelte a poharat.

– Addig soha – folytatta halkan – nem került szóba köztünk a gyerekvállalás kérdése, de
nyilvánvaló volt, hogy én még nem döntöttem, és előfordulhat, hogy akarok gyerekeket. A
kellemes parti, ahol olyan jól éreztem magam, hirtelen pokollá változott. Többé nem tudtam
szívből nevetni, mosolyogni vagy beszélgetni; csak arra vágytam, hogy szabaduljak onnan és
egyedül legyek, de ott kellett maradnom vele, amíg vége nem lett az egésznek. Ő persze
észrevette, hogy bánt valami, és faggatott, hogy mi a baj; egész este meg éjszaka könyörgött,
hogy mondjam meg, mi bánt. Másnap reggel néhány napos üzleti útra kellett indulnia. Meg kell
mondanom, makacskodott. Képtelen kimenni a repülőtérre és felszállni a gépre, amíg ilyen
zaklatott vagyok. Persze nagyon megalázó lett volna megmondani, hisz kihallgattam valamit,
amit nem nekem szántak, és a téma miatt is, aminek nem így kellett volna felvetődnie. Az volt a
benyomásom, ebből a helyzetből nem juthatunk ki úgy, hogy továbbra is éppannyira becsüljük
egymást, mint korábban. Úgy éreztem – folytatta – és még mindig úgy érzem, egyre fájóbban
minden vita után, hogy a szavak hálójába akadtunk, beleakadtunk a sok madzagba meg csomóba,
és bár mindketten úgy gondoljuk, hogy mondhatnánk valamit, ami kiszabadít, minél több szó
hangzik el köztünk, annál több lesz a gubanc és a csomó. Az jár a fejemben, mennyivel
egyszerűbb volt minden, amikor még egy szót sem szóltunk egymáshoz: abba az időbe szeretnék
visszamenni – tette hozzá –, amikor még nem nyitottuk szóra a szánkat.

A szomszéd asztalnál ülő párra néztem, a szinte töretlen csendben falatozó férfira és nőre. A nő a
tányérja elé, az asztalra tette a táskáját, mintha félne, hogy ellopják. Ott hevert kettőjük közt, és
időnként mindketten rápillantottak.

– De elárultad Kónsztandinnak, hogy hallottad, amit mondott? – kérdezte Meleté. – Aznap

reggel, amíg a taxit vártátok, bevallottad neki?

– Igen – bólintott Elení. – Persze zavarba jött, és azt mondta, meggondolatlan megjegyzés volt,
nem jelent semmit, és én bizonyos értelemben hittem neki, és megkönnyebbültem, de a szívem
mélyén azt éreztem: minek a beszéddel bajlódni egyáltalán? Minek bármit mondani, ha a
következő percben vissza is vonhatod? De persze azt akartam, hogy visszavonja. És ahogy most
visszagondolok rá, kicsit irreálisnak tűnik az egész, mintha miután hagytam, hogy visszavonja,
már abban sem lehetnék biztos, hogy valóban megtörtént. Egyébként – folytatta – megjött a taxi,
ő pedig beszállt, és elment, újra béke volt közöttünk, én mégis úgy éreztem, folt esett a
kapcsolatunkon, kicsi, de maradandó, mint egy apró pecsét, amely tönkreteszi az egész ruhát…
elképzeltem, hogy múlnak az évek, már gyerekeink vannak, és én soha nem tudom elfelejteni,
hogyan rázta a fejét és mondott nemet, amikor valaki megkérdezte, akarja-e őket. Ő pedig talán
arra emlékszik, hogy én olyan ember vagyok, aki képes betörni a magánéletébe, és megítélni őt
annak alapján, amit ott talált. Ha erre gondoltam, a legszívesebben elmenekültem volna tőle, el a
lakásunkból és a közös életünkből, hogy elbújjak valahol, egy romlatlan helyen.

Csend lett, melybe beáramlott a környező asztalok zsongása. Ittuk a selymes, sötét bort, olyan
lágy volt, hogy alig éreztük a nyelvünkön.

– Az éjjel azt álmodtam – szólalt meg Meleté –, hogy pár nővel együtt, akik közül némelyik a
barátom, másokat nem ismertem, megpróbálok bejutni az operába. De mindannyian vérzünk,
menstruálunk: pokoli zűrzavar támad az operaház bejáratánál. Vérfoltos a ruhánk, vér csöpög a
cipőnkbe; ha az egyik nő vérzése eláll, egy másiké megindul, és a nők rendezett halomba rakják
véres törülközőiket az épület bejáratánál, a halom egyre nő, és mindenkinek el kell mennie
mellette. Az odaérkező szmokingos, csokornyakkendős férfiak mélységes undorral néznek ránk.
Az opera elkezdődik, halljuk a kiszűrődő zenét, de úgy tűnik, nem tudunk átjutni a küszöbön.
Rettegtem – folytatta –, hogy mindez az én hibám, mert én vettem észre elsőnek a vért,
megláttam a saját ruhámon, és mintha iszonyú szégyenkezésemmel én okoztam volna ezt a
sokkal nagyobb bajt. Azt hiszem – nézett Eleníre –, a te történeted Kónsztandinról valójában az
undorról szól, az undorról, ami kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában, ezt akarod te
eltávolítani azzal, amit egyenességnek hívsz. Amint nem vagy őszinte, szennyeződést látsz,
foltot, kénytelen vagy elismerni valami tökéletlenséget, és az az egyetlen vágyad, hogy elfuss, és
elrejtőzz szégyenedben.

Elení lehajtotta aranyszín fejét, és átnyúlt az asztalon, hogy megérintse Meleté ujjait.

Gyerekkorában, folytatta Meleté, szörnyű hányásrohamai voltak. Nagyon legyöngítette ez az

évekig tartó állapot. A roham mindig ugyanabban az órában, ugyanazok közt a körülmények közt
következett be, abban az órában, amikor haza kellett mennie az iskolából a házba, ahol anyjával
és mostohaapjával lakott. Anyját érthető módon nagyon elkeserítette Meleté szenvedése,
amelynek nem volt látható oka, ezért úgy tűnt, nem lehet más, mint az anya életmódjának
kritikája meg a férfié, akit a házukba vitt, a férfié, akit egyetlen gyereke (mintegy elvből) nem
hajlandó szeretni vagy akár csak elfogadni. Meleté iskolába menet mindennap megfeledkezett a
hányásról, de amikor ideje volt hazamenni, már érezte közeledésének első jeleit, valami
súlytalanságot, olyan volt, mintha be akarna szakadni a föld a lába alatt. Szorongva rohant haza,
és a házban, rendszerint a konyhában, ahol anyja várta, hogy uzsonnát adjon neki, már borzalmas
hányingere volt. Bevitték a kanapéra, lefektették, betakarták, bekapcsolták a tévét, és mellé tettek
egy tálat; s amíg Meleté öklendezett, anyja meg mostohaapja kellemesen elidőzött a konyhában,
beszélgettek és vacsoráztak. Anyja orvosokhoz, terapeutákhoz hordozta, és végül egy
gyermekpszichológushoz vitte, aki azt javasolta (a számlát fizető felnőttek nagy elképedésére),
hogy a kislány tanuljon valamilyen hangszeren játszani. Van-e olyan hangszer, amelyen szívesen
játszana, kérdezte Meletét, és ő azt felelte, trombitán. Így aztán anyja és mostohaapja kelletlenül
megvette neki a trombitát. Most már nem a hányás gyötrelmes távlata állt előtte mindennap
iskola után, hanem az, hogy a réz hangszert fújja, és harsány, udvariatlan hangokat csal ki belőle.
Így nyilvánította ki, mennyire undorítja az emberi gyarlóság, és sikerült megzavarnia kettőjük
meghitt együttlétét a vacsora fölött, ami többé nem lehetett ugyanaz, ha ő már nem volt az
áldozatuk.

– Nemrég – mondta – kivettem a trombitát a tokjából, és gyakoroltam egy kicsit. Játszom rajta a
kis lakásomban. Jó érzés – nevette el magát – olyan kegyetlen lármát csapni megint.

Ahogy mentek vissza, lefelé a dombról, Elení szólt, hogy meg kell állnia a Kolonaki téren,
fölveszi a motorkerékpárját. Üljön fel mögé, ajánlotta Meletének, hisz közel laknak egymáshoz.
Ketten is elférnek rajta, magyarázta nekem, és ez a leggyorsabb. Egész Görögországot beutazta
így legrégebbi barátnőjével, Hermiónéval, ők ketten komppal még a szigetekre is átmentek a
motorral, nem vittek mást, csak némi pénzt meg a fürdőruhát, és a földutakon olyan
partszakaszokra jutottak el, ahol egy lélek se járt. Félelmetes hegyoldalakon kapaszkodott belé
Hermióné, mondta, de soha nem buktak fel. Ma már úgy gondolja, azok voltak életének legszebb
napjai, bár akkor ezt csak előjátéknak érezték, a várakozás idejének, mintha az élet valódi
drámája csak ezután kezdődne. Most, hogy Kónsztandinnal van, már mindez a múlté, nem is
tudja, miért, hiszen a férfinak eszébe se jutna megakadályozni, hogy ő Hermiónéval utazgasson,
tulajdonképpen még tetszene is neki, hiszen a modern férfiak szeretik, ha az ember bizonyítja a
függetlenségét. De valahogy hamisnak érezné a dolgot, mondta, utánzásnak, mintha
megpróbálnának megint azok a lányok lenni, akik a földutakon száguldoznak, és sose tudják, mi
vár rájuk az út végén.
 IX
Az volt a feladat, hogy írjanak egy elbeszélést, amelyben szerepel egy állat, de nem mindenki
teljesítette. Előző este Hrísztosz elhívta őket egy Lindy-hop táncestre; éjszakába nyúló, fárasztó
esemény volt, amely magát Hrísztoszt a jelek szerint egyáltalán nem viselte meg. Vidáman ült,
keresztbe font karral, büszkén és üdén, és meghökkentő, harsány nevetéssel fogadta
észrevételeiket az este történtekről. Korán kelt, hogy megírja a novelláját, mondta, bár nehéz volt
egy állatot összeegyeztetnie választott témájával, ami vallási vezetőink képmutatása volt, meg az,
hogy a közszereplők és értelmiségiek nem szentelnek elég figyelmet ennek a problémának.
Hogyan alakulhatna ki a közember politikai tudatossága, ha korunk értelmisége nem mutat jó
példát? Egyébként közeli barátja, María ebben a kérdésben történetesen nem értett egyet vele. Ő
a meggyőzés filozófiáját vallotta: azt mondta, néha többet árt, mint használ, ha megpróbáljuk
rákényszeríteni az embereket a kellemetlen igazságok felismerésére. Közel kell maradni a dolgok
kontúrjához, közel hozzájuk, de kívül rajtuk, ahogy egy fecske követi a táj vonalait, kirajzolja
őket, de nem száll le soha.

Szóval nem volt könnyű dolga, magyarázta Hrísztosz, ha helyet akart találni egy állatnak a
beszámolójában arról, milyen botrányosan viselkedett két ortodox püspök nemrég egy nyilvános
vita során. De aztán eszébe jutott, hogy én talán épp ezt akartam. Más szóval akadályt állítottam
az útjába, amely majd nem engedi, hogy arra menjen, amerre eredetileg akart, arra kényszeríti,
hogy más utat válasszon. Ám hiába törte a fejét, nem jött rá, hogyan juttasson be egy állatot egy
középület üléstermébe, ahol nincs semmi keresnivalója. Ráadásul az anyja is örökösen
megzavarta, mert ki-be járt az ebédlőbe, holott a kis lakásnak ezt a helyiségét ritkán használták,
épp ezért tanult ő ott rendszerint, könyveit és jegyzeteit szétrakva a régi mahagóniasztalon, amely
ott áll, mióta az eszét tudja. De ma megkérte az anyja, hogy vigye el onnan a holmiját. Néhány
rokont vártak vacsorára, és alaposan ki akarta takarítani a szobát. Hagyja békén, mondta kissé
ingerülten Hrísztosz.

– Írni próbálok, szerinted hogyan írjak a könyveim meg jegyzeteim nélkül és ha te folyton jössz-
mész? – méltatlankodott.

Tökéletesen megfeledkezett a vacsoráról, melyet már régen megbeszéltek, Kaliforniából érkező

nagynénjét, nagybátyját és unokatestvéreit várták, akik már évek óta nem jártak Görögországban.
Tudta, hogy az anyja nem valami nagy örömmel várja ezt az eseményt: a családnak az az ága
beképzelt és nagyzoló volt, Hrísztosz nagynénje és nagybátyja örökösen levelekkel bombázta a
görög rokonokat, amelyek szeretetteljes érdeklődést és aggodalmat színleltek, de valójában csak
alkalmat adtak a dicsekvésre, hogy mennyire meggazdagodtak Amerikában, hogy milyen
hatalmas autójuk van, hogy épp most építtettek új úszómedencét, hogy olyan elfoglaltak, nem
érnek rá hazajönni. Így, mint már mondta, ő meg az anyja már évek óta nem látták ezeket a
rokonokat, csak a rendszeresen érkező fényképeken, amelyeken szikrázó verőfényben állnak a
házuk és a kocsijuk mellett, vagy Disneylandben, vagy egy Hard Rock Cafe előtt, vagy máshol,
ahol a háttérben ott díszeleg a hatalmas Hollywood felirat. A gyerekeikről is küldtek fényképet,
ahogy a friss diplomások süvegében és prémes talárban feszítenek egyik vagy másik egyetem
diplomaosztóján, és méregdrága fogaikat villogtatják a műanyagkék ég háttere előtt. Anyja
kötelességtudóan kirakta ezeket a fényképeket a tálalószekrényre; Hrísztosz tudta: azt reméli, egy
napon majd az ő fia is megszerzi a diplomáját, és az ő fényképét is kiteheti melléjük. Hrísztosz
főleg jóképű, vigyorgó, izmos unokafivére, Nicky fényképét utálta, amelyen a fiú valami sivatagi
díszletben áll, vállán egy hatalmas kígyóval, egy boa constrictorral. Gyakran eszébe jutott az
öntelt férfiasságnak ez a tálalószekrényükön pompázó képe, és ahogy most rápillantott, már nem
is haragudott az anyjára, csak sajnálta őt, és azt kívánta, bár jobb és bátrabb fia lett volna.
Úgyhogy felállt az asztaltól, és segített elrámolni.

Jórgosz jelentkezett. Észrevette, közölte, hogy míg tegnap az ablakot hagytuk nyitva, és az ajtót
csuktuk be, ma fordított a helyzet: az ablakok vannak zárva, és a folyosóra nyíló ajtó félig nyitva.
Továbbá érdekelné, feltűnt-e nekem, hogy a falióra elköltözött. Már nem a bal oldali falon van,
átkerült a szemköztire. Nyilván létezik magyarázat a falióra helyváltoztatására, de el se tudja
képzelni, mi lehet az. Ha nekem eszembe jut valami magyarázat, legyek szíves elárulni neki, mert
meglehetősen nyugtalanítónak találja a helyzetet.

A novelláját, folytatta Hrísztosz, idejövet a buszon fejezte be, miután rájött, hogy Nicky fényképe
a megoldás a dilemmájára. Az egyik püspök hallucinál az ülésteremben: hatalmas kígyót lát a
másik püspök vállán, és rájön, hogy ez a kígyó mindkettőjük szónoklatainak álszenteskedését és
hazugságait szimbolizálja. Azonnal megesküszik, hogy ezután jobb ember lesz, csak az igazat
mondja, és többé nem vezeti félre, nem csapja be a híveit.

Megint összefonta a karját, és széles mosollyal nézett körül. Ezután Klió jelentkezett, a
zongorista. Neki is nehezére esett egy állatról írni, mondta. Semmit sem tud az állatokról: még
kisállata se volt soha. Nem is lehetett, hisz kicsi kora óta minden percét igénybe vette a
gyakorlás. Képtelen lett volna egy állatot gondozni és a szükséges figyelmet szentelni neki. De ez
a feladat most rávette, hogy másképp figyelje a világot: útban hazafelé már nem úgy nézett körül,
ahogy szokott, menet közben egyre jobban odafigyelt a madarakra, nemcsak a látványukra,
hanem a hangjukra is, amely most, hogy ráhangolódott, már szünet nélkül ott zengett körülötte.
Eszébe jutott egy régen hallott zenemű, Olivier Messiaen francia zeneszerző műve, melyet a
második világháború idején a hadifogolytáborban írt. Úgy tudja, a mű egy része a fogsága idején
hallott madárdal motívumain alapul. Ráébredt, hogy itt az ember volt ketrecbe zárva, míg a
madarak szabadok voltak, és a zeneszerző a szabadságuk hangját írta le.

Érdekes elgondolkozni azon, jegyezte meg Jórgosz, hogy a művésznek talán nincs is más
szerepe, mint hogy hangsorokat jegyezzen le, aminek a teljesítésére egyszer még akár egy
számítógépet is beprogramozhatnak. Valószínűleg az egyéni stílus is lebontható egy véges számú
alternatívából álló hangsorra. Néha azon töpreng, vajon feltalálnak-e majd egy olyan
számítógépet, amelyre hatással van a saját irdatlan méretű tudása. Érdekes lenne, mondta, egy
ilyen számítógéppel találkozni. De úgy sejti, minden ábrázoló rendszer egyszerűen tönkretehető
szabályainak megsértésével. Ő például, amikor ma reggel eljött hazulról, észrevett az út szélén
egy kis madarat, amely, ezt nem mondhatja másként, a gondolataiba merült. Olyan üres
tekintettel meredt valamire, amilyet azoknál az embereknél látni, akik egy matematikai problémát
próbálnak fejben megoldani; még akkor sem vett tudomást Jórgoszról, amikor már egészen közel
ment hozzá. Akár el is kaphatta volna. Amikor a madár végül észrevette, majd kiugrott a szíve
ijedtében. Neki azonban voltak aggályai a madár túlélő képességét illetően. A saját elbeszélése,
tette hozzá, teljes egészében személyes élményen alapul: részletesen leírta egy hajdani
beszélgetését a nénikéjével, aki bizonyos részecskék mutációit tanulmányozta egy dubaji
tudományos intézetben. Egyetlen kitalált elemet illesztett a történetbe, egy gyíkot, amely a
valóságban nem volt ott, de a novellában a nénikéje végig a hóna alatt tartja, amíg beszélgetnek.
Megmutatta a novellát az apjának, aki megerősítette, hogy minden részlet pontos, és azt mondta,
másodszor is élvezettel követte a beszélgetést, amelynek témáját érdekesnek találta. Hozzátette,
hogy a gyík kedves színfolt, ha Jórgosz jól emlékezett a kifejezésre.

Ő nem írt semmit, szólalt meg Sylvia. Abban, amit tegnap elmondott, ha emlékszem, szerepelt
egy állat, a magas, fekete férfi vállán ülő kis fehér kutya. De miután meghallgatta a többieket,
nem bánta volna, ha személyesebb témát választ, olyasmit, amivel saját személyiségének egy
aspektusát is kifejezi, nem csak egy szinte kínálkozó látványt ismertet. Hazafelé menet a metrón
megint kereste azt a férfit, mert szerette volna megszólítani. Vegye le a válláról a kutyát, mondta
volna, hadd járkáljon, vagy még jobb, ha szerez egy közönséges, csúnya kutyát, hogy a Sylviához
hasonló emberek ne szégyenüljenek meg a saját életük miatt. Bosszantotta a férfi hatásvadász
viselkedése, és az, hogy ő olyan unalmasnak érzi magát miatta; és tessék, már másodszor hozza
szóba az órán mégis!

Sylviának apró, szabályos, gondterhelt arca volt, sűrű, hamvas színű haja, amelyet minduntalan
megérintett és végigsimított, kislányos loknikban és fonatokban omlott a vállára. A helyzet az,
folytatta, hogy természetesen nem látta a férfit hazafelé menet, mert az élet nem ilyen: csak
visszament a lakásába, ahol minden úgy volt, ahogy reggel hagyta, hisz egyedül él. Megszólalt a
telefon. Az anyja hívta, mindig ilyenkor szokta hívni. Mi újság az iskolában, érdeklődött. Sylvia
angol irodalmat tanított egy athéni elővárosban. Anyja már elfelejtette, hogy ő kivett egy hét
szabadságot az íráskurzus miatt. Eszébe juttattam, mivel töltöttem a délelőttöt, mondta Sylvia.
Persze anyám szkeptikus az írást illetően, tehát nem véletlenül feledkezett el róla. Inkább
vakációznál, jegyezte meg, elmehettél volna valamelyik szigetre a barátaiddal. Élned kellene,
mondta, nem azzal tölteni az időt most is, hogy könyveken töprengsz. Mesélj valamit, anyu, ami
ma feltűnt neked, kértem, hogy másra tereljem a szót. Mi tűnt volna fel?, kérdezte. Egész nap
itthon ültem, vártam a mosógépszerelőt. Persze nem jött, panaszolta. Amikor befejeztük a
beszélgetést, a számítógépemhez mentem. Azt a feladatot adtam a diákjaimnak, hogy írjanak egy
esszét, és már lejárt a határidő, de amikor megnéztem az e-mailjeimet, láttam, egyiküktől sem jött
semmi. D. H. Lawrence Szülők és szeretőkjéről kellett volna írniuk, ez a könyv inspirált engem a
legjobban életemben, de egy se akadt köztük, akinek egy árva szó mondanivalója lett volna róla.

– Kimentem a konyhába, álltam ott – folytatta –, és arra gondoltam, hogy megpróbálkozom a

novellaírással. De csak egyetlen sor jutott eszembe, annak a percnek a leírása, amelyet átélek: egy
nő állt a konyhájában, és arra gondolt, hogy megpróbálkozik a novellaírással. Csakhogy ez a sor
nem kapcsolódott egyetlen más sorhoz sem. Nem jött sehonnan, és nem tartott semerre, ahogy én
sem tartottam semerre, miközben ott ácsorogtam a konyhámban. Hát átmentem a szobába, és
levettem a polcról egy könyvet, D. H. Lawrence egyik novelláskötetét. D. H. Lawrence a
kedvenc íróm – magyarázta. – Az igazat megvallva hiába halott, bizonyos értelemben úgy érzem,
őt szeretem a legjobban a világon. Szeretnék egy D. H. Lawrence-karakter lenni, az ő valamelyik
regényében élni. Azoknak, akikkel én találkozom, mintha egyáltalán nem lenne karakterük. Az
élet olyan gazdagnak látszik, ha az ő szemével nézem, az én életem viszont gyakran kopárnak
tűnik, olyan, akár egy terméketlen földdarab, amelyben nem nő semmi, akármivel próbálkozom.
A Téli páva című elbeszélésbe fogtam bele – mondta. – Ez önéletrajzi tárgyú novella – folytatta –
, arról szól, hogy Lawrence Anglia egy isten háta mögötti zugában tölti a telet, egy nap séta
közben szokatlan hangot hall, és látja, hogy egy páva vergődik a hóban, megrekedve a
domboldalon. Visszaviszi a madarat a tulajdonosához, az egyik közeli farmon élő különös
asszonyhoz, aki a férjét várja haza a frontról. Itt – jelentette ki Sylvia – abbahagytam az olvasást,
mert úgy éreztem, most először, hogy Lawrence nem tud kiragadni a saját életemből. Talán a hó
volt az oka, vagy a nő különössége, vagy maga a páva, de hirtelen úgy éreztem, ezeknek az
eseményeknek, az itt leírt világnak semmi köze hozzám itt, a modern lakásomban, az athéni
hőségben. Valahogy már nem tudtam elviselni az érzést, hogy az ő látomásának gyámoltalan
utasa vagyok, hát becsuktam a könyvet – mondta –, és lefeküdtem.

Elhallgatott. Megszólalt az asztalra készített mobilom. Láttam, hogy a kijelzőn Lydia száma
villódzik a hitelközvetítő irodából; rövid szünetet tartunk, mondtam a csoportnak. Kimentem a
folyosóra, megálltam a hirdetőtáblák között. A szívem vadul lüktetett.

– Faye-jel beszélek? – kérdezte Lydia.

– Igen – feleltem.

Hogy vagyok, kérdezte. A vétel hangminőségéből tudja, hogy külföldön vagyok, jegyezte meg.
Merre jár? Athénban, feleltem. Ez jól hangzik, mondta. Elnézést, hogy nem hívott hamarabb. Az
utóbbi néhány napban nem volt az irodában. Az osztályról néhányan vállalati tiszteletjegyet
kaptak Wimbledonba: tegnap tanúja volt, hogy Nadal kiesett, ami nagyon meglepett mindenkit.
Egyébként reméli, hogy ez nem rontja el a nyaralásomat, de közölnie kell, hogy a
kockázatelemzők elutasították a hitelkeret-emelésre vonatkozó kérelmemet. Nem szükséges
megindokolniuk, válaszolta, amikor megkérdeztem, miért. Egyszerűen így döntöttek a
rendelkezésükre álló információ alapján. Amint mondtam, tette hozzá, remélem, ez nem fogja
elrontani a nyaralását. Megköszöntem, hogy felhívott, semmiség, mondta. Sajnálja, hogy nem
szolgálhatott jobb hírekkel, fejezte be.

Végigmentem a folyosón, és kiléptem az üvegezett bejáraton az utca kegyetlen hőségébe. Úgy

álltam a perzselő napfényben, amíg mellettem autók és emberek mentek el, mintha valamilyen
eseményre vagy kínálkozó lehetőségre várnék. Hogyan jut el a Benaki Múzeumba, kérdezte
tőlem egy pöttyös strandkalapos nő, akinek irdatlan méretű fényképezőgép lógott a nyakában.
Megmondtam neki, aztán megfordultam, bementem a házba, vissza a tanterembe, és leültem.
Minden rendben?, kérdezte Jórgosz. Észrevette, hogy becsuktam az ajtót, nem tudja, ez azt
jelenti-e, hogy szeretném, ha kinyitnánk az ablakot. Ha igen, szívesen kinyitja. Rajta, mondtam.
Olyan lendülettel ugrott fel, hogy hátraesett a széke. Pénelopé meglepő ügyességgel pattant föl,
hogy elkapja, és óvatosan visszatette a helyére. Biztosra vette, jelentette ki kissé rejtélyesen, hogy
ő semmit sem hozhat a mai órára, legfeljebb az álmait, amelyek gyakran olyan elevenek és
különösek, hogy úgy vélte, talán el kellene mondania valakinek őket. De a tegnapi óra után
belátta, végeredményben nem lehet író valakiből az ő helyzetében; valakiből, aki nem maga
rendelkezik az idejével. Tehát most is úgy töltötte az estét, mint máskor: vacsorát főzött a
gyerekeinek, és teljesítette szűnni nem akaró kívánságaikat.

Amíg ettek, becsengetett valaki: Sztavrosz volt, a szomszéd, csak azért nézett be, hogy
megmutassa az egyik kölyköt az alomból, mert épp megellett a kutyája. Persze a gyerekek
azonnal belebolondultak a kiskutyába: azt se bánták, hogy kihűl a vacsorájuk, mind Sztavrosz
köré gyűltek, könyörögtek, hogy megfoghassák a kiskutyát. Nagyon apró volt, még alig nyíltak ki
a szemei; bánjanak vele nagyon óvatosan, figyelmeztette őket Sztavrosz, de hagyta, hogy egymás
után mind kézbe vegyék.

– Néztem – folytatta Pénelopé –, milyen hihetetlenül gyöngéd, körültekintő lényekké alakulnak át

a gyerekek, amint kézbe veszik a kiskutyát, szinte azt hihette az ember, a kutyakölyök valóban
valami kifinomultságot hozott a személyiségükbe. Ujjbegyükkel simogatták az apró, puha
fejecskét, és a fülébe suttogtak, abba se hagyták volna, ha Sztavrosz be nem jelenti, hogy most
már mennie kell. A kutyakölykök eladók, közölte; ezt hallva a gyerekek ugráltak örömükben,
olyan szívből jövő, ragályos izgalommal, hogy meglepetésemre magam is izgalomba jöttem –
vallotta be. – Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy beadjam a derekam, ráadásul tudtam,
milyen rajongás övezne, ha megtenném. De erősebb volt bennem a bizalmatlanság, mert
ismertem Sztavrosz szukáját: kövér, ellenszenves jószág volt. Szó sincs róla, tiltakoztam, nekünk
nem lesz kutyánk, de köszönjük, hogy megmutatta, tettem hozzá, és ő elment. A gyerekek
nagyon csalódottak voltak. Te mindig mindent elrontasz, méltatlankodott a fiam. És csak amikor
végképp szertefoszlott a kutyakölyök varázsa, akkor tért vissza a józan eszem, és vele a
valóságérzékem, méghozzá akkora kegyetlenséggel, akkora elemi erővel, hogy olyan
könyörtelenül feltárta, mi történik a házunkban, mintha valami lesodorta volna a háztetőt az
épületről, ahol voltunk. A gyerekeket a szobájukba küldtem, a vacsorájukat se fejezhették be,
leültem a konyhaasztalhoz, és reszkető kézzel írni kezdtem. Tudjátok, az a helyzet, hogy egyszer
már vettem nekik egy kutyakölyköt, két éve, szinte pontosan olyan körülmények közt, mint ez a
mostani, és úgy éreztem, a tény, hogy így visszatértünk ahhoz a pillanathoz, hogy azóta sem
tanultunk semmit, nagyon rossz fényt vet az életünkre és főleg a gyerekeimre. Mint mondtam, két
éve történt: a kutya, akit Miminek neveztünk el, gyönyörű állat volt, a bundája göndör,
dohányszín, szeme akár a csokoládé, és amikor hozzánk került, olyan kicsi és aranyos volt, hogy
akármennyi munkával járt a gondozása, kárpótolt érte a gyerekek öröme, az, hogy olyan
boldogan játszanak vele, és dicsekszenek el vele a barátaiknak. Szinte nem is szerettem volna, ha
nekik kell takarítaniuk Mimi után, aki bűzlő mocskot hagyott szerteszét a lakásban, mert féltem,
hogy ez elrontaná az örömüket; de ahogy Mimi nagyobb lett, és egyre több munka volt vele, már
nem bántam volna, ha vállalnak némi felelősséget, hisz eredetileg ők akarták, hogy szerezzünk
egy kutyát, amire állandóan emlékeztettem is őket. De hamarosan elengedték a megjegyzéseimet
a fülük mellett: nem akarták kivinni Mimit, nem akartak feltakarítani utána; sőt bosszantotta őket
az ugatása meg az, hogy néha bemegy a szobájukba, és mindent felforgat meg tönkretesz. Még a
nappaliban sem akarták megtűrni esténként, mert ahelyett, hogy nyugodtan ült volna a kanapén,
rohangált a szobában, és nem tudtak tőle tévét nézni. Mimi gyorsan megnőtt, és jóval nagyobb
meg mozgékonyabb lett, mint vártam, ráadásul nagyon falánk volt, ha egy pillanatra levettem
róla a szememet, azonnal a konyhapulton termett, és felfalt mindent, amit csak talált. Hamar
megtanultam, hogy semmit sem hagyhatok elöl, nagyon ébernek kellett lennem, az ajtókat is
gondosan be kellett csuknom mindig, nehogy átmenjen egy másik szobába, de a gyerekek az
ajtókat is örökösen nyitva hagyták; persze a kutyasétáltatás is rám maradt, és Mimi olyan vadul
húzott magával, hogy már attól féltem, kiszakad a karom. A pórázt egy percre se vehettem le
róla, mert falánkságában állandóan elszaladt. Egyszer berontott egy kávézóba a park mellett, és a
dühös séf rajtakapta, hogy felfalja a pulton hagyott kolbászfüzért; máskor kitépte a szendvicset
egy férfi kezéből, aki leült egy padra ebédelni. Végül beláttam, hogy házon kívül egy pillanatra
sem engedhetem el, és házon belül is hozzá vagyok láncolva, így lassan rájöttem, hogy amikor
megvettem a gyerekeimnek Mimit, meggondolatlanul lemondtam a szabadságomról. Most is
nagyon szép kutya volt, mindenkinek megakadt rajta a szeme. Amíg pórázon vezettem, a
járókelők elhalmozták dicséretekkel. Kínomban valami furcsa düh és irigység vett rajtam erőt,
gyűlöltem a szépségéért és amiért olyan sok figyelemben részesül. Lassan meggyűlöltem, és egy
napon, amikor egész délután ugatott, de a gyerekek nem voltak hajlandók kivinni, és a végén a
nappaliban találtam meg, ahogy épp cafatokra szaggatott egy vadonatúj párnát, mialatt a
gyerekek közömbösen nézték a tévét, olyan féktelen düh fogott el, hogy megütöttem a kutyát. A
gyerekek mélységesen megdöbbentek és felháborodtak. Testükkel védték Mimit, és úgy néztek
rám, mint egy szörnyetegre. De úgy éreztem, ha szörnyeteg lett belőlem, Mimi tett azzá. Egy
ideig ki nem fogytak a szemrehányásokból az eset miatt, de lassanként megfeledkeztek róla,
aztán egy nap, amikor a kutya felbosszantott, megint megtörtént, aztán megint, s végül szinte
beletörődtek, hogy verem Mimit. A kutya már elkerült; más szemmel nézett rám, alattomosan
settenkedett a házban, és mindent tönkretett, a gyerekek pedig elhidegültek tőlem, kicsit
eltávolodtak, ami bizonyos értelemben felszabadított, de örömtelenebb lett tőle az életem. Talán
ezért is igyekeztem annyira szép születésnapot rendezni a fiamnak, ezért maradtam fenn fél
éjszaka tortát sütni neki, ezt akartam jóvátenni, és elérni, hogy megint közelebb kerüljek
hozzájuk. Káprázatos, pazar torta volt, a lisztbe gesztenyét kevertem, a tetejét
csokoládéforgáccsal borítottam, s amikor elkészült, biztos helyre raktam, ahol Mimi nem érheti
el, és lefeküdtem. Délelőtt, amikor a gyerekek már iskolában voltak, benézett hozzám a nővérem.
Mellette nem vagyok igazán önmagam; úgy érzem, meg kell játszanom magam, inkább eljátszom
előtte az életemet, nem hagyom, hogy természetes valójában lássa. Tehát megmutattam neki a
tortát, amit később amúgy is látott volna, hiszen úgy volt, hogy ott lesz a születésnapi zsúron.
Pont akkor megszólalt egy autóriasztó az utcán, és mivel azt hitte, az ő kocsijáé (amely új volt, és
nem szívesen parkolt le vele a házam előtt, mert szerinte a miénk veszélyesebb környék, mint az,
ahol ő lakik), megrémült, és kirohant. A nyomában maradtam, mert mint említettem, ha mellette
vagyok, inkább az ő szemszögéből látok mindent, nem a sajátomból, kényszeresen el akarok jutni
oda, ahonnan ő látja a világot, ahogy gyerekkoromban kényszeresen be akartam jutni a
szobájába, mert biztosra vettem, hogy szebb az enyémnél. És amíg kint álltunk az utcán, és
megbizonyosodtunk arról, hogy a kocsinak semmi baja, mert persze nem volt, rájöttem, hogy
otthagytam a saját életemet, akárcsak régen a szobámat, és az a különös érzés lett úrrá rajtam,
hogy a létezés titkos fájdalom, valami rejtett gyötrelem, amit lehetetlen megosztani másokkal,
akik a figyelmünket igénylik, de semmit sem tudnak arról, ami bennünk zajlik, hogy olyanok
vagyunk, mint a tündérmese hableánya, akit mások számára láthatatlan kések hasogatnak.

Csak álltam ott, amíg a nővérem az autóról fecsegett, meg arról, mitől indulhatott be a riasztó, és
közben átjárt az a szorongató magányérzet; és amikor ennek átadtam magam, a legsötétebb
világszemlélet lett úrrá rajtam. Más szóval tudtam, hogy valami szörnyűség fog bekövetkezni, sőt
már be is következett, így amikor visszamentünk a házba, és ott találtam a konyhapulton Mimit,
aki pofáját a születésnapi tortába mélyesztve vadul zabált, egyáltalán nem lepődtem meg. Amikor
beléptünk, felpillantott és kővé dermedt, pofájáról még lógott a csokiforgács; aztán, mint aki
elhatározásra jutott, nem ugrott le a pultról, nem eredt futásnak, hogy elrejtőzzön, hanem dacosan
szembenézett velem, aztán újra lehajolt, és mohón belefúrta a pofáját a tortába megint.
Átrohantam a konyhán, és megragadtam a nyakörvét. A nővérem szeme láttára lerántottam a
pultról, a földhöz vágtam és püföltem a vonító, vergődő kutyát. Egymásnak estünk, én zihálva
ütöttem, amilyen erővel csak bírtam, ő vonaglott és csaholt, s végül sikerült kihúznia a fejét a
nyakörvből. Kirontott a konyhából, botladozó mancsa csúszkált a konyha kövén, futott ki az
előszobába, ahol még tárva volt az ajtó, aztán ki az utcára, ott végigszáguldott a járdán, és eltűnt.

Pénelopé elhallgatott, előbb könnyedén végigsimította, aztán erőteljesen masszírozta a

halántékát.
– Egész délután csengett a telefon – folytatta. – Mint említettem, Mimi jellegzetes, szép állat volt,
ismerte mindenki a környéken és az ismerőseim egész Athénban. Így sokan telefonáltak, hogy
látták elfutni. Felbukkant mindenfelé, ott száguldott a parkban és a bevásárlóközpontban, el a
tisztító, a fogorvos, a fodrász, a bank meg az iskola előtt; végigfutott az összes helyen, ahol
valaha jártunk, el a barátaim házához meg a zongoratanáréhoz, az uszodához és a könyvtárhoz, a
játszótérre és a teniszpályára, és bármerre járt, felfigyeltek rá, és fölvették a telefont, hogy
elmondják, látták. Sokan megpróbálták elkapni; volt, aki utána is eredt, az ablaktisztító egy ideig
a furgonjával üldözte, de senki nem tudta elkapni. Végül eljutott a pályaudvarra, ahol a sógorom
épp akkor szállt le a vonatról: felhívott, hogy közölje, látta a kutyát, és megpróbálta sarokba
szorítani a többi utas meg az állomásőrök segítségével, de kicsúszott a kezükből. Az egyik őr
könnyebben megsérült, nekiment egy targonca, amikor a kutya után vetette magát, hogy elkapja a
farkát, de végül csak annyit láttak, hogy az állat elrohan a síneken, isten tudja, hová.

Pénelopé mély sóhajjal elhallgatott, láthatóan zihálva, elgyötört arccal.

– Hát ezt a történetet írtam le – mondta végül – tegnap este a konyhaasztalnál, Sztavrosz meg a
kiskutya látogatása után.

Úgy tűnik, az a probléma, hogy rossz kutyát választott, jegyezte meg Theó. Neki mopsza van,
közölte, azzal sose volt semmi baj.

Ekkor Marielle is megszólalásra készült. Olyan benyomást keltett, mint egy merev tollait borzoló,
farktollait kitárni készülő páva. Aznap magas nyakú, cseresznyepiros ruhában jött, sárga haját
fésűvel fogta össze, vállára fekete csipkefátylat borított.

– Egyszer én is vettem egy kutyát a fiamnak – kezdte rémült, reszkető hangon –, még kicsi
korában. Imádta, de még kölyökkutya volt, amikor a szeme láttára elütötte egy kocsi az utcán.
Fölkapta a tetemet, és visszavitte a lakásba; olyan kétségbeesett zokogást soha életemben nem
hallottam. Tönkretette a jellemét ez az élmény – jelentette ki. – Hideg, számító ember lett belőle,
akit csak az érdekel, mit csikarhat ki az élettől. Ami engem illet, én a macskákban bízom – tette
hozzá –, azok legalább képesek gondoskodni a saját túlélésükről, és bár talán nem elég erősek
ahhoz, hogy igazi hatalmuk és befolyásuk legyen, ráadásul féltékenységgel és meglehetős
önzéssel érik el, amit szeretnének, legalább hátborzongatóan jók az ösztöneik, és kitűnő az
ízlésük. A férjem nálam hagyta a macskáinkat – folytatta – néhány prekolumbiánus műtárgyért
cserébe, amelyeket semmiképp sem szeretett volna szem elől veszíteni, de közölte, hogy lénye
egy része velük marad, szinte fél kimenni a világba a macskák útmutatásából nyert biztonságérzet
nélkül. És valóban – magyarázta –, azóta mintha nem lenne olyan szerencsés: vett egy Klimt-
metszetet, amelyről később kiderült, hogy hamisítvány, és komoly összegeket fektetett dadaista
művekbe, holott bárki megmondhatta volna neki, hogy megállíthatatlanul csökken az érdeklődés
a korszak iránt. Közben én az istenek nagylelkű kényeztetését élveztem, odáig menően, hogy
ötven centért vettem a bolhapiacon egy kígyó formájú kis karkötőt, melyen aztán megakadt a
szeme a férjem barátjának, Arturónak, amikor egy nap összefutottunk az utcán. Elvitte az
intézetébe, hogy megvizsgálják, és amikor visszaadta, közölte, hogy egyenesen egy mükénéi
sírból való, és felbecsülhetetlen értékű; ezt az információt kétségtelenül a férjemmel is megosztja
majd valamelyik este a Brettos Barban. De mint mondtam, a macskák féltékeny természetű és
kiváló ítélőképességű állatok, és a szeretőmet, aki most hozzám költözött, nehezen fogadják el;
bármennyire kényezteti őket, ezt azonnal elfelejtik, amint hátat fordít nekik. Sajnos rendetlen
ember, filozófus, aki örökösen széthagyja a könyveit meg a jegyzeteit, és bár a lakásom szépsége
nem törékeny, megfelelően kell bánni vele, hogy igazán érvényesüljön. A falak sárgára vannak
festve, ez a boldogság és a nap színe, de a szeretőm szerint az őrületé is, így gyakran kénytelen
kimenni a tetőre, ahol csak áll, és figyelmét az ég józan kékjére összpontosítja. Amíg távol van,
belém visszatér a boldogság: hozzálátok, hogy elrakjam a könyveket, némelyik olyan nehéz,
hogy két kézzel is alig tudom fölemelni. Némi civódás után átengedtem neki két polcot a
könyvszekrényben, és előzékenyen az alsókat választotta, bár tudtam, a fölsőknek jobban örülne.
Csakhogy a fölső polcok magasan vannak, és Jürgen Habermas művei, amelyekből a
szeretőmnek gazdag gyűjteménye van, olyan nehezek, akár a kövek, amelyekből hajdan a
piramisokat építették. Sokan belehaltak, mondom a szeretőmnek, hogy felépítették azokat az
építményeket, amelyeknek alapja olyan hatalmas, és végpontja olyan apró és távoli; neki azonban
Habermas a kutatási terepe, közli, és életének jelen szakaszában nem kínálnak neki más területet,
amit bebarangolhatna. Mégis mi ő, ember vagy póni? Ezt kérdezem magamtól, amíg ő kint áll a
tetőn, és szinte nosztalgiával gondolok a férjem szörnyű természetére, amely olyan rohanásra
sarkallt, hogy mindig jól aludtam éjszaka. Néha – folytatta – a barátnőimhez menekülök, és mind
együtt szövünk és szomorkodunk, de aztán a szeretőm kinyitja a zongorát, és eljátszik egy
tarantellát, vagy egész délután süti a gödölyét borban szegfűszeggel, engem pedig elbűvölnek a
hangok és illatok, és már rakom is Habermas köveit újra a polcra. Ám egy napon abbahagytam,
rájöttem, hogy nem bírom tovább, győzzön a rendetlenség: zöldesszürkére festettem a falakat,
levettem a polcról és széthagytam a könyveimet, nem érdekelt, hogy a rózsák elfonnyadnak a
vázában. Nagyon fontos lépést tettem meg, közölte a szeretőm örömittasan. Elvonultunk
ünnepelni, és arra mentünk haza, hogy a macskák ámokfutást rendeznek a lerombolt
könyvtárban, a kavargó oldalak hóförgetegében, éles foguk a könyvek gerincét marcangolta, mi
meg csak néztük, az ereinkben még ott lüktetett a Chablis. Az én regényeimhez és bőrkötésű
könyveimhez hozzá se nyúltak: csak Habermast támadták meg, a fényképeit leszaggatták a
címlapokról, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozását hatalmas karmolásokkal szántották
fel. Így aztán – fejezte be – a szeretőm megtanulta visszatenni a könyveit a polcra, többé nem süt,
és nem nyitja ki a zongorát, s ezért az átokkal vegyes áldásért, mármint az ő visszahúzódásáért a
macskáknak (és talán még a férjemnek) tartozom köszönettel.

Vajon nem az-e a helyzet, kérdezte Árisz, a fiú, aki előző nap az oszladozó kutyáról beszélt, hogy
az állatokat pusztán az emberi tudat tükörképeiként használjuk, és közben a létezésük valamiféle
erkölcsi kényszert gyakorol ránk, amely mintha tárgyiasítaná az embereket, akik ezt
biztonságosnak érzik? Olyanok, mint a rabszolgák, mondta, vagy a cselédek, akik nélkül a
gazdájuk sebezhetőnek érzi magát. Ők a létezésünk tanúi; ők bizonyítják, hogy valóságosak
vagyunk; általuk férünk hozzá a saját történetünkhöz. Velük való interakcióinkban mi annak
mutatkozunk, amik vagyunk, ők nem. Semmi kétség, az emberek számára egy állatban az a
legfontosabb, jelentette ki, hogy nem tud beszélni. Az ő elbeszélése a hörcsögről szól, melyet
gyerekkorában kapott. Sokat bámulta, hogyan szaladgál a ketrecében. Volt egy forgó kereke.
Szüntelenül forgott, surrogott, surrogott a kerék. De nem ment sehová. Imádta azt a hörcsögöt. És
belátta, hogy ha szereti, szabadon kell engednie. A hörcsög elfutott, és ő nem látta többé soha.

Jórgosz tájékoztatott, hogy a falióra szerint, amelyet én már nem láthatok, mert épp a fejem
mögött van, vége az órának. Rátett pár percet, mert egy időre kimentem a folyosóra: reméli,
egyetértek a döntésével, amit egyedül kellett meghoznia, mert nem akart félbeszakítani.
Megköszöntem a tájékoztatást, a csoportnak pedig az elbeszéléseket, nagy örömömre szolgáltak,
mondtam. Róza elővett egy szalaggal átkötött rózsaszínű dobozt, és átnyújtotta az asztal fölött.
Mandulás süti, közölte, maga sütötte a recept szerint, melyet annak idején a nagyanyjától kapott.
Elvihetem, vagy ha úgy látom, megehetjük együtt. A csoport minden tagjának jut egy, bár az
egyik megmarad, mivel Kasszandra nem jött el. Kioldottam a szalagot, és kinyitottam az édes
illatú dobozt. Tizenegy kis sütemény volt benne, szépen elrendezve, fodros fehér muffinpapírban.
Úgy fordítottam a dobozt, hogy mindenki lássa Róza remekét, csak aztán adtam körbe.
Megkönnyebbült, jegyezte meg Jórgosz, amikor kiderült, mi van a dobozban, amelyet már rég
észrevett, de eddig kicsit aggódott miatta: arra gondolt, talán egy állatot rejt.
X
– Ne is törődj velem – mondta a nő, aki Clelia kanapéján ült, amikor reggel hétkor kiléptem a
hálószobából.

Mézet evett, egyenesen az üvegből kanalazta. Két nagy bőrönd állt mellette a padlón. Negyvenes
éveiben járhatott, sovány volt, savóképű, loboncos hajú, a nyaka szokatlanul hosszú, a feje
viszont elég kicsi, mint egy libáé. Jellegzetes, rikácsoló hangja tovább fokozta a hatást. Feltűnt
apró, rezzenéstelen, pillátlan, apró szemének világoszöld színe a szigorú fekete szemöldök alatt:
hunyorgott, mintha bántaná a fény. A lakásban fullasztó meleg volt. Öltözete, a borvörös
bársonyblézer blúzzal és hosszúnadrággal meg nehéz fekete bőrcsizmával nagyon kényelmetlen
lehetett.

– Most szállt le a gép, Manchesterből jöttem – magyarázta. – Ott esett.

Elnézést kér, amiért ilyen korán érkezett, tette hozzá, de a repülőjárat időpontja miatt nem jutott
eszébe semmi más megoldás, ha nem akart egy kávéházban ücsörögni a bőröndjeivel. A taxisofőr
segített felcipelni őket a lépcsőn, ez volt a legkevesebb, jegyezte meg, ha már a repülőtérről jövet
egész úton, fél órán keresztül a készülő tudományos fantasztikus regénye cselekményét mesélte
részletekbe menően, miután ő elkövette azt a hibát, hogy bevallotta: azért jött Athénba, mert egy
íráskurzuson tanít majd. A fickó jól beszélt angolul, bár erős skót akcentussal: tíz évig volt
taxisofőr Aberdeenben, egyszer Iain Bankset is vitte, aki állítólag nagyon bátorította. Ő
megpróbálta elmagyarázni, hogy drámaíró, de a sofőr ezt részletkérdésnek tekintette. Egyébként
Anne vagyok, közölte a jövevény.

Felállt, hogy kezet fogjon velem, aztán leült. Kívülről láttam magunkat Clelia nagy ablakán át:
két nő kezet fog egy athéni lakásban reggel hétkor. A keze sápadt volt és csontos, a szorítása
erős, ideges.

– Szép itt – nézett körül. – Fogalmam se volt, mire számítsak, az ember ilyenkor sose tudja, nem
igaz? Azt hiszem, személytelenebbnek képzeltem – jegyezte meg. – Idejövet felkészítettem
magam a legrosszabbra, és ez nyilvánvalóan bevált.

Valamilyen okból arra számított, folytatta, hogy betuszkolják valami skatulyába egy névtelen,
poros panelházban, ami zeng a kutyaugatástól meg a gyereksírástól, és a száradó ruha az
ablakpárkányhoz erősített köteleken lóg több száz méterrel a föld fölött; elképzelt még egy
sztrádát is odalent, de talán csak azért, mert idejövet efféle helyeket látott a taxiból, és
megjegyezte őket, bár nem figyelt rájuk. Alighanem arra számított, hogy rossz elbánásban lesz
része. Nem tudja pontosan, miért. Jó érzés, nézett körül, ilyen kellemesen csalódni.

Megint a mézesüvegbe merítette a kanalat, még csöpögött, ahogy a szájához vitte.

– Elnézést – mondta. – A cukor teszi. Ha elkezdem, nem tudom abbahagyni.

Van étel a konyhában, ha éhes vagy, jegyeztem meg, de megrázta a fejét.

– Jobb, ha nem tudok róla – mondta. – Biztos hamar odajutok. Új helyen mindig más, de ritkán
lesz jobb.

Én kimentem kávét főzni. A konyha forró volt és fülledt, kinyitottam az ablakot. Behallatszott a
távoli forgalom zaja. A sivár látvány, az épületek fehérre festett hátsó fala árnyékba borult.
Mindenütt furcsa, szögletes formák meredeztek, az utólagos építmények és toldalékok
előrenyúltak az üres térbe, így helyenként szinte összeértek, mint egy középen kettéhasadt tárgy
két fele. A talaj odalenn olyan messze volt, hogy látni se lehetett, megbújt a tömböknek és
téglalapoknak ebben a keskeny, fehér szakadékában, ahol semmi sem nőtt, semmi sem mozdult.
A háztetők peremén görbe kardként bukkant elő a nap.

– Az a nő a hallban – mondta Anne, amikor visszamentem – halálra rémített. Ahogy beléptem,

azt hittem, te vagy az. – A hangja megint károgva megbicsaklott, hosszú nyakára tette a kezét. –
Nem szeretem az illúziókat – tette hozzá. – Mindig megfeledkezem róluk.

Én is többször megijedtem tőle, jegyeztem meg.

Mióta vagyok itt, érdeklődött, és milyenek voltak a diákok, és jártam-e már Athénban. Nem volt
biztos benne, hogy működik majd a nyelvi korlát: vicces ötlet, hogy nem az anyanyelvükön írnak.
Az embert szinte már furdalja a lelkiismeret, mondta, amiért mindenki úgy érzi, angolul kell
kifejeznie magát, hisz nyilván sok mindent elveszítenek önmagukból a nyelvváltás során,
olyanok lesznek, mint akiknek azt mondják, hogy hagyják el az otthonukat, és csak a
legszükségesebbeket vigyék magukkal. De ez letisztulást is jelent, amit ő vonzónak talál, hisz
rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy újra felépítsd magad. Megszabadulni a rendetlenségtől,
mentális és verbális értelemben egyaránt, bizonyos értelemben vonzó kilátás; amíg észre nem
veszi az ember, hogy hátra kellett hagynia valami fontosat. Ő például azt tapasztalja, hogy idegen
nyelven nem tud vicceket mondani; angolul lényegében jó humorú ember, de például spanyolul
(amit egy időben elég jól beszélt) már nem. Tehát úgy véli, itt nem is fordításról, hanem inkább
alkalmazkodásról van szó. A személyiség rákényszerül, hogy alkalmazkodjon az új nyelvi
körülményekhez, hogy újjáteremtse magát: ez érdekes gondolat. Beckettnek van egy verse,
magyarázta, amelyet kétszer írt meg, egyszer franciául és egyszer angolul, mintha azt akarná
bizonyítani, hogy kétnyelvűsége két személlyé tette, és hogy a nyelvi korlát végső soron
áttörhetetlen.

Manchesterben él-e, kérdeztem, dehogy, felelte, csak azért ment oda, mert egy másik kurzuson
tanított, aztán egyenesen ide kellett repülnie. Kicsit fárasztó, de szüksége van a pénzre.
Mostanában nem sokat írt, nem mintha a drámaírásból meg lehetne gazdagodni, legalábbis az
olyan drámákból, amilyeneket ő ír. De az íráskészségével történt valami. Volt egy, nos, mondjuk
úgy, incidens, és ő drámaíróként jól tudja, az incidensekkel az a baj, hogy mindenért rájuk
hárítjuk a felelősséget: premisszaként vonzanak minden mást, mintha minden önmaga
magyarázatát keresné. De lehet, hogy ez a… probléma amúgy is felmerült volna. Fogalma sincs.

Mi volt a probléma, kérdeztem.

– Én összefoglalásnak nevezem – rikoltotta vidáman.

Ahányszor csak kigondolt egy új darabot, alighogy belekezdett, azon kapta magát, hogy
összefoglalja. Sokszor egyetlen szóval: például feszültség vagy anyós. Márpedig aminek megvolt
az összefoglalása, az minden tekintetben meddő lett, elintézett ügy, és többé nem tudta folytatni.
Minek azzal vesződni, hogy terjedelmes drámát ír a féltékenységről, amikor az egész belefér abba
az egy szóba, hogy féltékenység? És nem csak a saját munkáival ez a helyzet: azon kapta magát,
hogy mások műveivel is ezt műveli, és felfedezte, hogy még a mesterművek is, amelyeket nagyra
becsült, lényegében összefoglalhatók. Még Beckettet, az ő istenét is megsemmisítette az, hogy
értelmetlenség. Érezte, hogy feltolul benne ez a szó, igyekezett elfojtani, de egyre erősebb lett, és
végül visszavonhatatlanul az eszébe jutott. De nem csak a könyvekről van szó: már megtörtént az
emberekkel is, a minap leültek meginni valamit egy barátjával, ő ránézett az asztal fölött, és azt
gondolta: barát, s ezzel, azt gyanítja, vége is lett a barátságuknak.

Kikanalazta a maradék mézet az üveg aljáról. Tudja, hogy ez az egész kultúránk betegsége is,
jegyezte meg, de már annyira behatolt a tudatába, hogy úgy érzi, maga is összefoglalódott, és
lassan már fel se fogja, mi értelme tovább létezni napról napra, ha az, hogy Anne élete,
lényegében lefedi az egészet.

Megkérdeztem, mi volt az incidens, ha ezt a szót használta, mi volt az incidens, amelyet korábban
említett. Kivette a kanalat a szájából.

– Kiraboltak – károgta. – Hat hónappal ezelőtt. Valaki megpróbált megölni.

Borzasztó, mondtam.

– Mindenki ezt mondja – közölte.

Közben végzett a mézzel, már az utolsó cseppeket nyalta le a kanálról. Biztos nem kínálhatom-e
meg valamivel, kérdeztem, hiszen nyilvánvalóan nagyon éhes.

– Inkább ne – tiltakozott. – Ahogy mondtam, ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni.

Talán az segít, ha olyasmivel kínálom meg, ami behatárolható, ami véges, amiről tudni lehet,
hogy nem lesz belőle több, vetettem fel.

– Talán – habozott. – Nem is tudom.

Kinyitottam a Rózától kapott rózsaszín dobozt, amely köztünk hevert a dohányzóasztalon, és

megkínáltam az utolsó süteménnyel. Kézbe vette.

– Köszönöm – mondta.

Az incidens egyik következménye, magyarázta, hogy többé nem tud normálisan enni, bármit
jelentsen is ez. Valamikor nyilván képes volt rá, mert azelőtt jól megvolt anélkül, hogy egyáltalán
gondolt volna az evésre, de a világ minden kincséért se tudná felidézni, hogyan vagy mit evett
annyi éven át. Korábban házas volt, folytatta, a férje nagyszerű szakács, és nagyon értett
mindenhez, ami az ételekkel kapcsolatos. Amikor legutóbb találkoztak, ami néhány hónapja
történt, azt javasolta, menjenek el ebédelni. Egy divatos éttermet választott, ő maga már rég nem
járt ilyen helyekre, részben takarékosságból, részben valószínűleg azért, mert hiányzott belőle a
kellő magabiztosság, úgy érezte, többé nincs joga hozzá. Csak ült, és nézte a férfit, ahogy
megrendeli, aztán lassan elfogyasztja az előételt, főételt és desszertet, mindegyik fogás egyszerű
volt és a maga módján tökéletes, előételnek osztriga, desszertnek, ha jól emlékszik, friss eper egy
csepp tejszínnel, és végül az eszpresszó, amit egy kortyra lenyelt. Ő csak salátát rendelt. Aztán
amikor szétváltak, bement egy fánkboltba, vett négy fánkot, és az utcán állva megette egymás
után mindet.

– Ezt még soha nem mondtam el senkinek – emelte a szájához Róza süteményét, és beleharapott.

Ahogy nézte őt enni, folytatta, két, látszólag egymásnak ellentmondó érzés rohanta meg. Az első
a vágyakozás, a második a hányinger. Akarta is, nem is azt, amit ez a látvány, a falatozó volt férje
látványa kiváltott belőle, bármi is volt az. A vágy könnyen érthető: az volt, amit a görögök
nosztosznak neveznek, a honvágy, amit angolul homesicknessnek hívunk, az otthon és az
émelygés szóból rakjuk össze, bár neki sose tetszett ez a szó. De aznap rájött, hogy ez a jelenség
nagyjából megfelelő összefoglalása.

Az incidens után a volt férje nem sokat segített. Már nem voltak házasok, tehát nyilván hiba volt
számítani rá, őt mégis meglepte a dolog. Az esemény után őt hívta fel elsőnek, talán úgy tűnhet,
megszokásból, de igazság szerint még mindig úgy érezte, valami felbonthatatlan kötelék fűzi
össze őket. Ám amikor aznap telefonon beszélt vele, azonnal kiderült, hogy a férfi nem osztja ezt
az érzést. Udvarias volt, távolságtartó és szűkszavú, ő pedig dühös, sírós és hisztérikus: szöges
ellentétek, jutott eszébe abban a keserves pillanatban.

Az incidens részleteinek felgöngyölítésében mások, néha idegenek segítettek: rendőrök,

ügyvédek meg egy-két jó barát. Így is a káoszba kellett alászállnia: az értelmetlenség örvénylő
birodalmába, amelyben a férje hiánya olyan volt, mintha valami mágneses központ tűnt volna el,
és nélküle semminek nem volt értelme. Férfi és nő ellentéte szerkezeti, formai ellentét volt,
amelyet ő csak akkor érzékelt, amikor már szétesett, és szinte úgy tűnt, mintha ennek a
szerkezetnek, ennek az egyensúlynak az összeomlása lett volna felelős az utána következő
válságért. Más szóval annak, hogy az egyik férfi elhagyta, egyenes következménye volt, hogy
egy másik megtámadta, és végül a kettő (az incidens jelenléte és a férje távolléte) szinte eggyé
olvadt benne. Korábban úgy képzelte, mondta, hogy egy házasság vége arról szól, hogy a
jelentését szétszálazzák, hosszú és fájdalmas átértelmezést kap, de az ő esetében egyáltalán nem
ez történt. A férfi olyan ügyesen és barátságosan szabadult meg tőle, hogy szinte megnyugodott,
holott épp elhagyták. Ott ült mellette az öltönyében, a párterapeuta kanapéján a kötelező számú
alkalommal, lopva az órájára nézett, és néha mindenkit biztosított afelől, hogy ő csak igazságos
eljárást akar, de akár kartonból kivágott mását is küldhette volna maga helyett, mert gondolatai
láthatóan máshol jártak, új legelők felé vágtattak már. Szó sem volt átértelmezésről, ők jóformán
szavak nélkül váltak el. A férfi nemsokára összeköltözött egy arisztokrata, valami earl lányával,
aki most az első gyermekükkel terhes.

Ő bizonyos értelemben tudomásul vette, hogy a férje úgy hagyja ott, ahogy egy évtizeddel
korábban találta: nincstelen drámaíróként, akinek van néhány színész barátja meg egy hatalmas
és értéktelen, antikváriumokból összevásárolt könyvtára. De hamar be kellett látnia, hogy már
nem ugyanaz az ember: a férfi által valaki más lett, bizonyos értelemben a férje alkotása, és
amikor az incidens napján telefonált neki, alighanem úgy fordult hozzá, mint a teremtménye.
Hiszen már elvágott minden köteléket a férfi előtti életével: az a személy többé nem létezett, így
amikor az incidens megtörtént, kétféle válságot idézett elő, és közülük az egyik az identitásválság
volt. Egyszerűen addigra nem nagyon tudta, kivel is történt a dolog. Ezért azt mondhatjuk, hogy
az alkalmazkodás központi kérdés lett a számára. Olyan volt, mint aki elfelejtette az anyanyelvét;
ez a gondolat is mindig foglalkoztatta. Az incidens után azt vette észre, hogy mintha már nem
lenne saját szókincse, saját anyanyelve: életében először nem találta a szavakat, ahogy mondani
szokták. Nem tudta leírni, mi történt, se magának, se másoknak. Beszélt róla, hogyne beszélt
volna, folyamatosan erről beszélt… de hiába a sok beszéd, a dolog mégis érintetlen, rejtett,
titokzatos és megközelíthetetlen maradt.

Idejövet a repülőn beszédbe elegyedett a mellette ülő utassal, mesélte, az a beszélgetés irányította
rá a figyelmét ezekre a kérdésekre. A férfi diplomata volt, nemrég került az athéni követségre, de
pályafutása során a világ minden részébe eljutott, így sok nyelvet elsajátított. Azt mondta, Dél-
Amerikában nőtt fel, tehát spanyol az anyanyelve, a felesége viszont francia. A család (ő, a
felesége és három gyerekük) számára az angol volt a közös nevező, ha együtt voltak, de évekig
Kanadában állomásoztak, így a gyerekek amerikai angolt beszélnek, míg ő a Londonban töltött
évei alatt tanult meg angolul. Ezen kívül folyékonyan beszél németül, olaszul és mandarinul,
amikor egy évig Stockholmban élt, ragadt rá némi svéd is, emellett ért oroszul, és elboldogul a
portugállal.

Ő fél a repüléstől, mondta Anne, a beszélgetéssel eleinte csak a figyelmét akarta elterelni. De
egyre érdekesebbnek találta a férfi élettörténetét és soknyelvűségét, és egyre több kérdést tett fel,
igyekezett minél több részletet kiszedni belőle. Kérdezgette a gyerekkoráról, a szüleiről, a
neveltetéséről, pályája alakulásáról, arról, hogyan találkozott a feleségével, az azt követő
házasságukról és családi életükről szerte a világban, állomáshelyein szerzett tapasztalatairól; és
minél tovább hallgatta a válaszait, annál inkább érezte, hogy valami alapvetően fontos dolog
körvonalazódik, nem a férfival, hanem saját magával kapcsolatban. Rájött, hogy a férfi egy
ellentétpárt rajzol ki, amely annál tisztábban látható, minél tovább beszél: az ellentétpárt,
melynek egyik oldalán a férfi áll, a másikon, ez is egyre világosabb lett, ő maga. Más szóval azt
írta le, ami ő maga nem volt: mindennek, amit a férfi magáról mondott, rátalált a negatív
megfelelőjére a saját természetében. Ez az antileírás, jobb híján nevezzük így, ezzel a fordított
expozícióval megvilágított valamit: mialatt a másik beszélt, ő egyre tisztábban látta magát mint
formát, körvonalat, amely körül minden részlet kirajzolódik, csak maga az alak marad üresen. Ez
az alak mégis, bár a tartalma ismeretlen volt, az incidens óta először nyújtott valamilyen
benyomást arról, ki ő most.

Ugye nem bánom, ha leveszi a csizmáját, kérdezte, melege van. Levette a bársonyblézert is. Az
utóbbi hónapokban állandóan fázott, vallotta be. Nagyon lefogyott, valószínűleg ezért. Az az
ember, szomszédja a repülőn nagyon apró termetű volt, szinte filigrán. Mellette nagydarabnak
érezte magát, időtlen idők óta először. Törékeny, jól öltözött férfi volt, keze és lába akár egy
gyereké, és ő, mellette ülve azon a szűk helyen, egyre jobban érzékelte a saját testét meg azt,
mennyire megváltozott. Sose volt valami kövér, de az incidens után nagyon összezsugorodott, és
most, hát most nem is tudta igazán, milyen. Csak azt tudta, hogy szomszédja, aki olyan elegáns és
összeszedett, valószínűleg mindig ugyanolyan volt, mint ebben a pillanatban: mellette ülve
szembeszökőnek látta a különbséget kettejük közt. Nőként az ő életében az alaktalanság, a testi
változás fizikai valóság volt: bizonyos értelemben a férje volt a tükör, amiben látta ezt, de
manapság azt vette észre, hogy tükörkép nélkül maradt. Az incidens után testsúlya negyedét
elveszítette; emlékszik, találkozott az utcán egy ismerőssel, aki ránézett, és azt mondta: már
semmi sem maradt belőled. Egy darabig ilyesmit hallott mindenkitől, elenyészik, eltűnik,
közölték vele, nemsokára semmivé lesz, állapították meg. A legtöbb ismerőse a negyvenes
éveiben járt, nekik ez a puhulás ideje volt, a terjeszkedésé, a homályosabbá váló kilátásoké, az
elvirágzásé és az elburjánzásé a megerőltető hajsza után: látta, hogyan lazítanak, kényelmesednek
bele az életükbe. De neki, aki éppen újra kilépett a világba, még élesek voltak a vonalak, jól
kijelölhetők az elvárások; néha úgy érezte, akkor érkezett meg a vendégségbe, amikor a többiek
már távozófélben vannak, mennek haza együtt, aludni. Ami azt illeti, ő nem sokat alszik…
szerencse, hogy ma hazautazom, mert látja, a lakás elég kicsi, és fölébresztene, ha itt kóvályogna
hajnali háromkor.

De ahogy ott ült a szomszédja mellett, amint említette, hirtelen elfogta a vágy, hogy újra
megismerje magát, megtudja, milyen. Azon kapta magát, hogy tudni szeretné, vajon milyen lenne
szexelni vele, vajon undorodnának-e egymástól, amiért olyan különbözőek. Minél tovább beszélt
a férfi, őt annál jobban foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon a különbségek köztük ezen a ponton
csak kölcsönös undort váltanának-e ki belőlük. Mert ez a különbség, ez a megkülönböztetés
közben megformálódott, és túllépett a testméret, forma és viselkedés kérdésein, eljutott a
lényegig, amelyet ő már világosan látott az elméjében: a lényeg az, hogy a férfi életét a fegyelem,
az övét pedig az érzelem irányítja.

Amikor megkérdezte, hogyan sikerült elsajátítania azt a sok nyelvet, a férfi megismertette vele a
módszerét, ami az volt, hogy mindegyiknek épít az elméjében egy várost: olyan jól, olyan
szilárdan megépíti, hogy kiáll mindent, akárhogy alakulnak az ő életkörülményei, akármilyen
sokáig távol marad.

– Elképzeltem azokat a szavakból épült városokat – mondta Anne – és őt, ahogy kóborol bennük,
egyikben a másik után, apró alak a hatalmas, fölmagasodó épületek között. Ez a kép engem az
írásra emlékeztet, jegyeztem meg, csakhogy egy dráma inkább ház, mint város; és eszembe jutott,
milyen erősnek éreztem magam régen attól, hogy felépítem azt a házat, aztán elsétálok tőle,
hátranézek, és látom, hogy még mindig ott van. Abban a pillanatban, amikor eszembe jutott ez az
érzés – folytatta –, teljes bizonyossággal megéreztem, hogy soha többé nem írok egyetlen drámát
sem, igazság szerint már arra sem emlékeztem, hogyan írtam drámát valaha, milyen lépéseket
tettem, milyen anyagból dolgoztam. De tudtam, hogy éppolyan lehetetlen most drámát írnom,
mint házat emelni a vízen, miközben a tengeren sodródom. Ekkor szomszédom mondott valamit,
ami nagyon meglepett – folytatta. – Bevallotta, hogy mióta hat hónappal ezelőtt Athénba
érkezett, egy szót sem tudott megtanulni görögül. Mindent elkövetett, még egy magántanárt is
fogadott, aki naponta két órát ad neki a követségen, de egy árva szó sem marad meg a fejében.
Ahogy a tanár kiteszi a lábát, szertefoszlik minden, amit tanult: azt tapasztalja, hogy amint
társaságban, értekezleten, boltban vagy étteremben szóra nyitja a száját, mintha az ajkától a
tarkójáig húzódó irdatlan üresség tárulna fel mögötte, akár egy préri. Életében először történt vele
ilyesmi, így fogalma sincs, benne van-e a hiba, vagy valamilyen módon a nyelv kárhoztatható
érte. Talán kinevetem ezért, jegyezte meg, de bízik a saját tapasztalataiban, így nem zárhatja ki
ezt a lehetőséget sem. Megkérdeztem, a felesége és a gyerekei hogyan boldogulnak a nyelvvel,
ők is ilyen nehézségekkel találták-e szembe magukat. Ekkor bevallotta, hogy a felesége és a
gyerekei Kanadában maradtak, mert jelenleg annyi szállal kötődik oda az életük, hogy lehetetlen
lett volna átköltöztetni őket. A feleségének ott a munkája meg a baráti köre, a gyerekek pedig
nem akarják otthagyni az iskolát és a társaságukat. De ez az első eset, hogy a család nincs együtt.
Tudja, ezt eddig nem mondta, tette hozzá; fogalma sincs, miért. Arra számított, hogy nem lesz
lényeges. Megkérdeztem tőle – folytatta Anne –, eszébe jutott-e, hogy családja távollétének köze
lehet ahhoz, hogy nem tud megtanulni görögül. Nem is kell mögötte érzelmi okoknak
meghúzódniuk, egyszerűen most nem álltak rendelkezésre a feltételek, amelyek közt mindig
sikerrel járt. Egy darabig töprengett ezen, aztán azt mondta, bizonyos mértékig igazam van. De a
szíve mélyén úgy érzi, azért történt, mert magát a görög nyelvet nem tartja hasznosnak. Nem
nemzetközi nyelv; a diplomácia világában mindenki angolul beszél; végső soron csak az idejét
vesztegetné. Volt valami annyira végleges ebben a megjegyzésben – magyarázta Anne –, hogy
beláttam: a beszélgetésünk lezárult. És valóban, bár a repülőút eltartott még egy fél óráig, a
maradék időben egy szót se szóltunk egymáshoz. Ültem a férfi mellett, és éreztem, milyen ereje
van a csendjének. Mintha megbüntettek volna. Holott csak arról volt szó, hogy nem akarta
vállalni a felelősséget a kudarcáért, és elhárította a kísérletemet, hogy ennek bármiféle
jelentőséget tulajdonítsak, amelyet, ezt látta, szívesen megfogalmaznék. Igazi összecsapás volt,
az ő fegyelme és az én érzelmességem ellen, köztünk csak egy kartámasz. Vártam, hogy ő is
kérdezzen tőlem valamit, végeredményben az udvariasság is megkövetelte volna, de nem
kérdezett semmit, bár én számtalan kérdést tettem fel az ő életéről. Bezárkózott a saját
szemléletmódjába, és inkább megkockáztatta, hogy megsért, mert tudta, hogy ezt a
szemléletmódot veszély fenyegeti.

Ő meg csak ült ott, mondta Anne, és azon járt az esze, hogy ő egész életében folyton
magyarázkodott, meg a csendnek ezen a hatalmas erején, ami miatt az emberek nem érik el
egymást. Az utóbbi időben, az incidens óta, mióta a dolgokat már nehezebb volt megmagyarázni,
és nyersebbek, sivárabbak lettek a magyarázatok, még a legközelebbi barátai is azt hajtogatták,
hogy ne beszéljen róla többet, mintha életben tartaná azzal, ha emlegeti. De hát nem árulás-e, ha
az emberek hallgatnak arról, ami velük történt, nem árulják-e el ezzel, ha mást nem, önmaguknak
azt a változatát, amely azt a dolgot megtapasztalta? A történelemről például soha senki nem
mondta, hogy nem kell beszélni róla; épp ellenkezőleg, történelmi értelemben a hallgatás maga a
feledés, márpedig az emberek ettől félnek a legjobban, ha a saját történetüket fenyegeti a veszély,
hogy feledésbe merül. És a történelem valójában láthatatlan, bár emlékművei még állnak. Az
emlékműállítás csak a munka fele, a többi az értelmezés. De van, ami rosszabb az elfeledésnél: a
hamis értelmezés, az elfogultság, az események szelektív bemutatása. Az igazságot kell
ábrázolni: nem lehet rábízni, hogy ábrázolja magát, ahogy például ő az incidens után a
rendőrségre bízta, és azt vette észre, hogy többé-kevésbé félreállították.

Nem beszélne-e az incidensről, kérdeztem, mire rémület ült ki az arcára. Kezét a torkához emelte,
melyen kéklő erek dudorodtak ki.

– Csávó kiugrik a bokorból – károgta. – Meg akar fojtani.

Reméli, megértem, tette hozzá, de annak ellenére, amit az imént mondott, valójában már nem
szeretne beszélni róla. Igyekszik összefoglalni. Maradjunk annyiban, hogy aznap nekem eleven
valóság lett a dráma, jelentette ki. Többé nem elméleti kérdés volt, nem volt egy belső szerkezet,
amelyben elrejtőzhet, hogy onnan nézzen ki a világra. Bizonyos értelemben a munkája ugrott elő
egy bokorból és támadta meg.

Nekem az a benyomásom, jegyeztem meg, hogy időnként nagyon sok ember érzi ezt, nem is a
munkáját, hanem magát az életét illetően.

Egy darabig szótlanul ült a kanapén, kezét a hasán összefonva, és bólogatott. Mikor megyek el,
kérdezte hirtelen. Néhány óra múlva indul a gépem, közöltem.
– Kár – mondta. – Örülsz, hogy hazamész?

Bizonyos szempontból, feleltem.

Van-e valami, amit szerintem feltétlenül látnia kell, amíg itt van, kérdezte. Tudja, hogy ez a hely
tele van világraszóló kulturális jelentőségű látnivalóval, de ezt a gondolatot valamiért kissé
nyomasztónak találja. Szeretné tudni, nincs-e valami kisebb, valami, amit én személy szerint
értékesnek tartok.

Elmehetne az Agórára, mondtam, és megnézhetné a fejetlen istennőszobrokat az

oszlopcsarnokban. Az hűvös, békés hely, és a lágynak tűnő leplekbe burkolt tömör márványtestek
névtelenek, némák és furcsán vigasztalóak. Egyszer három hetet töltöttem itt egyedül a
gyerekeimmel, meséltem, itt ragadtunk, mert töröltek minden kimenő járatot. Bár látni nem
lehetett, állítólag hatalmas hamufelhő volt az égen; attól féltek, porszemcsék kerülhetnek a
motorokba. Nekem ez a középkori misztikusok apokaliptikus látomásait juttatta eszembe, tettem
hozzá, olyan észrevehetetlen volt az a felhő, mégis hitt benne mindenki. Szóval három hétig itt
maradtunk, és mivel nem így terveztük, úgy éreztem, valahogy láthatatlanná váltunk. Egész idő
alatt nem találkoztunk senkivel, nem beszéltünk senkivel, csak egymással, bár voltak Athénban
barátaim, akiket felhívhattam volna. De nem hívtam fel őket: hatalmába kerített a láthatatlanság
érzése. Sokat időztünk az Agórán, mondtam, amelyet történelme során sokszor elfoglaltak,
leromboltak és újjáépítettek, amíg végül a modern korban megmentették és védetté
nyilvánították. Elég közelről megismertük, tettem hozzá.

Aha, mondta. Nos, ha szeretném megint látni, és van időm, odamehetnénk együtt. Nem biztos,
hogy egyedül odatalálna. És ráférne egy séta… az talán elterelné a figyelmét az evésről.

Megkóstolhatná a szuvlakit, javasoltam: soha többé nem lenne éhes.

Szuvlaki, bólintott. Igen, azt hiszem, már hallottam róla.

Megszólalt a telefonom, szomszédom vidám, eltántoríthatatlan hangja ömlött rám a telefonból.

Reméli, jól érzem magam ma reggel, mondta. Bízik benne, hogy nem zaklattak fel újabb
incidensek. Látta, hogy nem válaszoltam az sms-eire, így inkább felhívott. Sokat gondol rám: azt
szeretné tudni, nem lenne-e időm még egy tengeri kirándulásra, mielőtt elrepülök.

Sajnos nem, válaszoltam, remélem, ha legközelebb Londonban jár, viszontlátjuk egymást, de

most már elígérkeztem várost nézni valaki mással.

Ebben az esetben, közölte, aggályosan töltöm a napot.

Úgy érti, magányosan.

Elnézést, mondta. Természetesen úgy értem, magányosan.

 Table of Contents
Címoldal

Impresszum

II

III

IV

VI

VII

VIII

IX

X
Vásárló neve: Hajdú László

Rendelési szám: 35008442

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a

digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és
reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Rachel Cusk: Transit
Faber and Faber, London, 2016

A könyv fordítását támogatta a

Copyright © Rachel Cusk, 2016

Hungarian translation © 2021 Júlia Kada
Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Féder Márta

ISBN 978 963 355 637 5

 Felelős kiadó Tönkő Vera
Felelős szerkesztő Vonnák Diána
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

E-mailt kaptam egy asztrológustól, amelyben közölte, hogy fontos hírei vannak a számomra
közeli jövőm eseményeit illetően. Olyan dolgokat lát, amelyeket én nem: birtokába jutott számos
személyes adatom, és ez lehetővé tette, hogy tanulmányozza, mi áll rólam a csillagokban.
Szeretné tudatni velem, hogy horoszkópom rövidesen bekövetkező fontos tranzitot jelez. Ezt az
információt nagyon izgalmasnak találta, amikor alaposabban megvizsgálta, milyen változásokra
utalhat. Értesülését szerény javadalmazásért megosztaná velem, így hasznomra fordíthatom.
Azt érzékeli, folytatódott az e-mail, hogy eltévelyedtem, hogy néha értelmetlennek érzem az
életem kereteit, és nehezemre esik bizakodva tekinteni a jövőbe; úgy érzi, erős személyes
kapcsolat fűz össze minket, és jóllehet nem tudja megmagyarázni ezt az érzést, azt is tudja, hogy
vannak dolgok, amelyek dacolnak a magyarázattal. Tisztában van azzal, hogy sokan bezárják az
elméjüket az előtt, amit odafönt az égitestek jelentenek, de meggyőződése szerint én nem
tartozom közéjük. Nem hiszek vakon a valóságban, ami másokat arra kényszerít, hogy mindenre
kézzelfogható magyarázatot keressenek. Tudja, eleget szenvedtem ahhoz, hogy már föltegyek
bizonyos kérdéseket, amelyekre egyelőre nem kaptam választ. A bolygók mozgásában azonban
az emberi sors véget nem érő visszhangját találjuk: egyesek talán nem tartják magukat elég
fontosnak ahhoz, hogy nyomuk legyen ott. Az a szomorú helyzet, közölte, hogy korunkban, a
tudomány és hitetlenség korában elveszítettük saját fontosságunk tudatát. Kegyetlenek lettünk
magunkkal és másokkal, mert azt hisszük, végső soron értéktelenek vagyunk. A bolygók nem
kevesebbet kínálnak, folytatta, mint az esélyt, hogy visszanyerjük hitünket az emberi lény
nagyságában. Mennyivel több méltósággal és tisztelettel, mennyivel több jóindulattal és
felelősségérzettel bánnánk egymással, ha hinnénk abban, hogy minden embernek kozmikus
jelentősége van? Úgy érzi, ha más nem is, én képes vagyok átlátni, mit jelent ez a világbéke és
az általános jólét előremozdítása szempontjából, arról nem is beszélve, mennyire
forradalmasítaná a dolgok személyes oldalát, ha a sors fogalmát kitágítanánk. Reméli,
megbocsátom, hogy így keresett meg, és ilyen nyíltan beszél. Mint már említette, úgy érzi, erős
személyes kapcsolat van köztünk, ez bátorította fel, hogy elmondja, mi nyomja a szívét.
Lehetségesnek tűnt, hogy magát az asztrológust is ugyanaz a számítógépes algoritmus
teremtette, amely ezt az e-mailt generálta: a fordulatai túlságosan jellegzetesek voltak,
jellegzetes vonásai túl hangsúlyosak; olyan nyilvánvalóan alapult egy bizonyos embertípuson,
hogy ő maga nem lehetett valódi ember. Így együttérzése és gondoskodása kissé baljósnak, de
ugyanebből az okból tárgyilagosnak is hatott. Egy barátom, akit a válása depresszióssá tett,
nemrég bevallotta, hogy könnyekig meghatja a hirdetések és élelmiszer-csomagolások
szövegében megnyilvánuló aggodalom az ő egészségéért és kényelméért, meg a vonatokon és
buszokon hallható automata hangok érezhető aggodalma azon, hogy ő leszálljon a megfelelő
megállónál; szinte beleszeret a női hangba, jegyezte meg, amely vezetés közben irányítja, sokkal
szeretetteljesebben, mint a felesége valaha is. Bőséges készlet áll rendelkezésre az életből vett
nyelvből és információból, állapította meg, és lehet, hogy az álemberi lassan lényegesebb és
személyesebb lesz, mint eredetije, könnyebben kapcsolódunk hozzá; hogy több gyengédségben
részesülünk egy géptől, mint embertársainktól. Végeredményben a gépi interfész nem egy,
hanem sok emberi lény desztillációja. Más szóval sok asztrológusnak kellett élnie ahhoz, hogy
ez az egy létrejöhessen. Ő éppen azt érzi megnyugtatónak, hogy ez a tengernyi kórus nem
egyetlen személyhez kapcsolódik, hogy olyan, mintha mindenhonnan jönne és sehonnan: tudja,
sokan őrjítőnek találják ezt a gondolatot, de az ő szemében az individualitás eróziója egyben a
bántásra való képesség erózióját jelenti.
Ugyanez a barátom (egy író) ajánlotta még tavasszal, hogy ha Londonba költözöm, és a
forrásaim korlátozottak, inkább rossz házat vegyek egy jó hírű utcában, mint jó házat valami
rossz környéken. Csak a nagyon szerencséseknek és a nagyon balszerencséseknek jut vegytiszta
sors, tette hozzá: nekünk, többieknek választanunk kell. Az ingatlanügynök csodálkozott, hogy
ehhez a bölcsességhez tartom magam, már ha ez bölcsesség. Tapasztalatai szerint, állította, a
kreatív emberek többre becsülik a fény és tágasság előnyeit a jó környék előnyeinél. Ők inkább a
dolgokban rejlő potenciált keresik, míg mások szívesebben választják a konformizmus
biztonságát, az olyan dolgokat, amelyek már teljes egészében megvalósultak, az olyan
ingatlanokat, amelyeknek a vonzereje pusztán a kimerített lehetőségeik összessége, amelyhez
már nincs mit hozzátenni. Ebben az az ironikus, folytatta, hogy az ilyen emberek, miközben nem
mernek eredetiek lenni, az eredetiség megszállottjai. Ügyfelei megmámorosodnak minden korhű
részlettől: hát ne ragaszkodjanak a városközponthoz, és dúskálhatnak ezekben, az ottani ár
töredékéért. Rejtély előtte, közölte az ügynök, miért ragaszkodnak az emberek még mindig a
túlárazott városrészekhez, amikor a fejlődő környékeken sokkal jobb lehetőségek várják őket.
Szerinte a dolog kulcsa az lehet, hogy nincs képzelőerejük. Most tetőzik a piac, jelentette ki: ez a
helyzet ahelyett, hogy elvenné a vásárlók kedvét, a jelek szerint inkább feltüzeli őket. Pokoli
jelenetek tanúja nap mint nap, irodájában úgy ölik egymást az ügyfelek, hogy a kelleténél többet
fizethessenek a kelleténél kevesebbért, mintha az életük függne tőle. Tartott megtekintéseket,
ahol a résztvevők egymásnak estek, elnökölt példátlanul elfajuló árveréseken, még
megvesztegetéssel is próbálkoztak a kivételezett bánásmódért cserébe; mindezt olyan
ingatlanokért, amelyekben a józan szemlélő semmi különöset nem talál. Megdöbbentő, milyen
kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, ha eluralkodott rajtuk a vágy: óránként telefonálnak, hogy
mi újság, vagy ok nélkül beállítanak az irodába; könyörögnek, néha még sírnak is; az egyik
percben dühbe gurulnak, a másikban bocsánatot kérnek, gyakran hosszan ecsetelik személyes
körülményeiket. Megsajnálná őket, ha nem törölnék ki emlékezetükből az egész drámát abban a
pillanatban, amint az üzletkötés pontot tesz a végére, de akkor nem csak saját korábbi
viselkedésükről feledkeznek meg egyszerre, hanem azokról is, akiknek mindezt el kellett
tűrniük. Akadtak ügyfelei, akik az egyik héten életük legkínosabb intim részleteit is
megosztották vele, a következő héten pedig úgy mentek el mellette az utcán, mintha meg se
ismernék; némelyik pár a szeme előtt vetkőzött ki magából, most pedig úgy mentek a dolguk
után a környéken, mintha mi sem történt volna. Csak feledékenységük teljessége árulkodott néha
némi szégyenérzetről. Kezdetben felháborították az ilyen incidensek, de szerencsére a tapasztalat
megtanította, hogy ne vegye a szívére őket. Belátta, a szemükben ő csak a vágyakozásuk vörös
ködében felbukkanó alak, úgyszólván átvitel tárgya. De maga a vágyakozás továbbra is
elképeszti. Néha arra a következtetésre jut, hogy az emberek csak azt akarják, amit talán meg se
kaphatnak; máskor bonyolultabbnak látja a dolgot. Ügyfelei gyakran bevallották, hogy
megkönnyebbültek, amikor nem teljesült a kívánságuk: olyan emberek, akik tomboltak és
zokogtak, mint a csalódott gyerekek, mert megtagadtak tőlük egy ingatlant, pár nappal később
békésen ülnek az irodájában, és arról beszélnek, milyen hálásak, hogy nem kapták meg. Közben
belátták, hogy egyáltalán nem felelt volna meg nekik, és tudni akarták, mi egyebet ajánlana. A
legtöbb ember életében, mondta, az otthon megtalálása és megszerzése túlfűtött állapot; a
túlfűtöttség pedig némi vaksággal jár, a fixáció vakságával. A legtöbben csak akkor ismerik fel a
sors rendelését, amikor belefáradtak az igyekezetbe.
Az irodájában ültünk, amikor erre a beszélgetésre sor került. Odakint lomhán hömpölygött a
forgalom a szürke, piszkos londoni utcán. Az őrület, amit leírt, jegyeztem meg, ahelyett, hogy
felébresztené bennem a versenyszellemet, inkább kioltja minden lelkesedésemet, amit a
házkeresés esetleg kiválthatott volna, és menekülésre késztet. Különben sincs annyi pénzem,
hogy vad licitálásba kezdjek. Felfogtam, hogy abban a piaci helyzetben, amelyet megismertetett
velem, ilyen körülmények közt aligha találok magamnak valamit. Ugyanakkor fellázít a
gondolat, hogy a kreatív embereknek, ahogy ő nevezte őket, hagyniuk kellene, hogy a perifériára
szorítsák őket annak jegyében, amit az imént udvariasan az ő magasabb rendű
értékszemléletüknek nevezett. Azt hiszem, a „képzelőerő” szót használta: de a legrosszabb, amit
az ilyen ember tehet, ha önvédelemből lemond a belvárosról, és valami esztétikai valóságban
keres menedéket, amely viszonyba sem kerül a külvilággal. Nem akarok versenybe szállni, de
még kevésbé akarom átírni annak a kritériumát, hogy mi számít győzelemnek. Arra akarok
vágyni, amire mindenki más is, még akkor is, ha nem kaphatom meg.
Úgy láttam, az ingatlanügynök kissé megrökönyödik a szavaimtól. Nem állt szándékában azt
sugallni, mondta, hogy nekem perifériára kellene szorulnom. Egyszerűen arra gondolt, hogy
többet kapok a pénzemért és könnyebben megkapom egy kevésbé felkapott környéken. Látja,
kényes helyzetben vagyok. És az enyémhez hasonló fatalizmus ritkaság a világban, amelyben
dolgozik. De ha elhatároztam, hogy úszom az árral, nos, akad valami, amit megmutathat. Itt
vannak előtte a részletek, ma reggel került vissza a piacra, mert az előző üzletkötés meghiúsult.
Tanácsi tulajdonú ingatlanról van szó: sürgősen új vevőt akarnak találni, és ezt tükrözi az ár is.
Amint látom, tette hozzá, nagyon rossz állapotban van; az igazat megvallva lényegében
lakhatatlan. A legtöbb ügyfele, bármennyire ki van éhezve, semmilyen körülmények között rá se
nézne. Ha megengedném, hogy a „képzelőerő” szót használja, hát ez a legtöbb emberét
meghaladná; bár a környék kétségkívül igen vonzó. Ám ismerve a helyzetemet, nem tudna jó
lelkiismerettel rábeszélni. Ingatlanfejlesztőnek vagy építési vállalkozónak való feladat,
olyasvalakinek, aki hideg fejjel tudja felmérni; a probléma az, hogy a csekély árrés miatt ilyen
embert aligha érdekelne. A szemembe nézett, most először. Nyilvánvalóan nem olyan hely,
közölte, ahová gyerekeket vinne be az ember.
Néhány héttel később, amikor már megkötöttük az üzletet, véletlenül összefutottam az
ingatlanügynökkel az utcán. Egyedül jött, iratköteget szorított a melléhez, ujjai közt kulcscsomó
csörgött. Gondom volt rá, hogy ráköszönjek, mert emlékeztem, mit mondott az ilyen
helyzetekről, de ő üres tekintettel meredt rám, aztán másfelé nézett. Ez nyár elején történt; most
lassan már ősz lett. Az asztrológus megjegyzése a kegyetlenségről juttatta eszembe ezt az
incidenst, amelyről akkor úgy éreztem, ékes bizonyítéka annak, hogy bármit gondolunk
magunkról, azok vagyunk, amivé mások bánásmódja tett bennünket. Az asztrológus e-mailjében
volt egy hivatkozás a sorsommal kapcsolatos csillagállásokról. Fizettem, és elolvastam.

Gerardot azonnal fel lehetett ismerni: biciklin vágott át a forgalmon a napfényben, és úgy haladt
el mellettem, hogy nem vett észre, magasba tartotta az arcát. Egzaltált arckifejezése eszembe
juttatta hajlamát a drámai jelenetekre, meg azt a tizenöt évvel ezelőtti estét, amikor lábát a
sötétségbe lógatva, meztelenen ült felső emeleti lakásunk ablakpárkányán, és azt mondta, nem
hiszi, hogy szeretem. Csak a haja volt más: annak idején pompás göndör, bozontos sörényt
növesztett belőle.
Pár nap múlva megint láttam: kora reggel történt, most állt az utcán a bicikli mellett, és egy
iskolai egyenruhát viselő kislány kezét fogta. Valamikor pár hónapig Gerarddal éltem a
lakásában, mely a saját tulajdona volt, és ahonnan, tudomásom szerint, a mai napig nem
költözött el. Annak az időszaknak a végén minden különösebb felhajtás vagy magyarázat nélkül
elhagytam valakiért, és elköltöztem Londonból. Ezután még néhány évig felhívta néha vidéki
házunkat, a hangja olyan halk és távoli volt, mintha tényleges száműzetésből telefonálna. Aztán
egy nap küldött egy kézzel írott, többoldalas levelet, amelyben úgy tűnt, azt próbálja kifejteni,
miért találta a viselkedésemet érthetetlennek és morálisan inkorrektnek. Kimerítő időszakban
érkezett a levél, közvetlenül az idősebb fiam születése után; nem bírtam végigolvasni, és tovább
növeltem a bűneim számát azzal, hogy válaszolatlanul hagytam.
Miután üdvözöltük egymást, és elmondtuk, mennyire meglepődtünk, ami részemről színlelés
volt, hisz én már láttam egyszer, csak ő nem vett észre, Gerard bemutatta a kislányát.
– Clara – válaszolt a gyerek határozottan, magas, vibráló hangon, amikor a nevét kérdeztem.
 Az enyém most hány éves, érdeklődött Gerard, mintha elfogadhatóbbá tenné szülő voltának
tényét, hogy én is osztozom ebben a sorsban. Látott valahol egy interjút velem, mondta, az
igazat megvallva már néhány éve is lehet, és némi irigységgel olvasta sussexi tengerparti házam
leírását. A South Downs mindig az egyik kedvenc vidéke volt. Csodálja, jegyezte meg, hogy
visszajöttem a városba.
– Clarával egyszer végigjártuk a South Downs-i túraútvonalat – közölte. – Nem igaz, Clara?
– De – bólintott a kislány.
– Sokszor eszembe jutott, hogy ha valaha itt hagynám Londont, csakis oda mennék –
folytatta Gerard. – Diane nem bánja, ha az ingatlanpornót olvasom, ha az olvasással beérem.
– Diane az anyukám – közölte méltóságteljesen Clara.
Az egyik széles, fákkal szegélyezett sugárúton álltunk, melynek szép viktoriánus épületei
mintha azért álltak volna ott, hogy a környék tiszteletre méltó voltát biztosítsák. Amikor
elmentem a gondosan nyírt sövények és a hatalmas, csillogó üvegablakok előtt, mindig
határtalan biztonságérzet és kirekesztettségtudat fogott el. A lakás, amelyben valaha Gerarddal
laktam, innen nem messze volt, egy utcában, ahol már felbukkantak a hanyatlás első halvány
jelei, ahogy a környék lassan felvette a tőle keletre húzódó, lepusztult, forgalom fojtogatta
kerületek jegyeit: a még mindig szép épületeken itt-ott hibák tűntek fel, a sövények kicsit
gondozatlanabbak voltak. A lakás helyiségek hatalmas, bebarangolható hálózata volt egy
Edward kori villa felső emeletén, az ablakaiból nyíló elképesztő kilátás jól érzékeltette a
hanyatlást a virágzótól a nyomorúságosig, és Gerard abban az időben mintha ennek a
kettősségnek az ura vagy rabja lett volna. Hátul, nyugat felé ápolt pázsitok és pompás fák közt
felsejlő tekintélyes, palladianista épületek képe kínálkozott. Elöl a nagyvárosi pusztulás sivár
látképe tárult fel, amelyre különösen jó kilátás nyílt, mivel az épület egy emelkedőn állt. Az ott
egy női börtön, mutatott Gerard egyszer egy hosszú, alacsony építményre a távolban: olyan jól
odaláttunk, hogy esténként kivehettük a cellájuk előtt húzódó folyosón dohányzó rabok parázsló
cigarettájának apró, narancssárga foltjait is.
Közben fölerősödött a mellettünk húzódó magas fal mögül kihallatszó gyerekzsivaj. Gerard
Clara vállára tette a kezét, és lehajolt, hogy a fülébe súgjon valamit. Nyilvánvalóan fejmosást
tartott valami miatt, és nekem megint eszembe jutott a levele, amelyben felsorolta a hibáimat. A
kislány apró, törékeny, csinos teremtés volt, de a fenséges mártíromság, amely hallgatás közben
kiült pici manóarcára, elárulta, hogy örökölt valamit apja hajlamából a melodrámára.
Érdeklődéssel hallgatta a dorgálást, okos, barna szeme rezzenéstelenül meredt a távolba futó
útra. Apja utolsó kérdésére alig észrevehetően bólintott, megfordult, és hűvösen besétált a többi
gyerek közt a kapun.
Hány éves, kérdeztem Gerardot.
– Nyolc – felelte. – De mintha tizennyolc lenne.
Meglepett a felfedezés, hogy Gerardnak gyereke van. Amikor én ismertem, még attól is távol
állt, hogy a saját gyerekkora problémáit feldolgozza, és hihetetlennek tűnt, hogy már apa. Ezt az
érzést felerősítette, hogy a jelek szerint egyébként semmit sem változott: pergamenszínű arcán,
gyöngéd, hosszú pillájú gyerekszemén nem hagytak nyomot az évek; bal nadrágszárán most is
biciklis csíptető, mint régen; a hátára szíjazott hegedűtok pedig annyira hozzátartozott a
megjelenéséhez, hogy eszembe se jutott megkérdezni, mit keres ott még most is. Amikor Clara
eltűnt szem elől, Gerard hozzám fordult:
– Hallottam valakitől, hogy visszaköltözöl. Nem is tudtam, elhiggyem-e.
Vásároltam-e lakást valahol, kérdezte, és melyik utcában lakom, s amikor megmondtam,
élénken bólogatott.
– Én el se költöztem – közölte. – Különös – tette hozzá –, hogy te mindig mindenen
változtattál, én meg soha semmin nem változtattam, mégis mindketten ugyanott kötöttünk ki.
Néhány éve, folytatta, egy időre elment Kanadába, de ezen kívül minden nagyjából a régi
maradt. Régen érdekelte, vallotta be, milyen érzés lehet elmenni, otthagyni azt, ami ismerős, és
egy időre máshová kerülni. Miután elhagytam, magyarázta, egy ideig minden reggel, amikor
kijött a házból és munkába indult, ránézett a magnóliafára a kapu mellett, és elképesztőnek
találta a gondolatot, hogy én már nem látom azt a fát. Ott az a kép, amit együtt vettünk (még
mindig ugyanott lóg, a hátsó kertre néző két nagy ablak között), sokszor csak ült, és nézte,
közben azon törte a fejét, hogyan vagyok képes elviselni, hogy otthagytam. Ezeket a dolgokat (a
magnóliafát, a képet, a könyveket meg a többi holmit, amit nem vittem magammal) eleinte
elhagyott áldozatoknak látta, de ez később megváltozott. Egy időben arra jött rá, hogy nekem
fájdalmat okozna, ha újra látnám őket, mindazt, amit elhagytam. Azután, még később, úgy
érezte, talán már örülnék, ha újra látnám őket. Egyébként ő mindent megtartott, és a magnóliafa
(bár a lakók között volt szó arról, hogy kivágják) még mindig ott van.
 A kapunál egyre nagyobb tömeg verődött össze szülőkből és egyenruhás gyerekekből, egyre
nehezebb volt túlkiabálni a zajt. Gerardnak folyton el kellett húznia az útból a biciklijét, amelyet
a kormánynál fogva tartott könnyedén. A legtöbb szülő nő volt: nők pórázon vezetett kutyával,
nők gyerekkocsival, elegáns nők aktatáskával és nők a gyerek hátizsákjával, uzsonnadobozával
meg hangszerével. Hangjuk fölerősödött a tülekedésben, közben a falak mögött is erősödött a
zaj, ahogy egyre több gyerek zsibongott a játszótéren. A feltartóztathatatlan, már-már hisztériába
hajló crescendónak egy csapásra véget vetett a becsengetés. Egyik-másik nő odakiáltott valami
üdvözlést Gerardnak, és figyeltem, ahogy azzal a lelkesedéssel válaszol, amellyel mindig is
leplezte társaságban a bizalmatlanságát.
Kitolta a kerékpárt a zűrzavarból az úttestre, ahol a parkoló kocsikra már lehullottak az első,
rozsdaszín levelek. Átmentünk a másik oldalra. Meleg, álmos, szélcsendes őszi reggel volt:
ellentétben az előbbi zajos jelenettel, itt egyszerre olyan némának és mozdulatlannak tűnt a
világ, mintha megállt volna az idő. Gerard bevallotta, hogy még mindig feszeng az iskola
kapujánál, bár évek óta hordja ide Clarát. Diane későig dolgozik, és még nála is nehezebben
viseli el az iskolai kultúrát: neki legalább némi álcát biztosít az, hogy férfi. Amikor Clara kisebb
volt, inkább ő járt vele a játszóházba meg a jótékony célú délelőtti kávézásokra. Sokat tanult ott,
nem arról, hogyan kell szülőnek lenni, hanem az emberekről. Csodálkozva állapította meg, hogy
a nők ellenségesen fogadják a játszóházakban, pedig ő sose tartotta magát különösebben
férfiasnak. Közeli barátai közt mindig akadtak nők, kamaszkorában végig Miranda volt a
legjobb barátja (valószínűleg emlékszem rá), egy időben szinte összetéveszthetőnek tűntek,
sokszor egy ágyban aludtak, és szégyenkezés nélkül vetkőztek le egymás előtt. De az anyák
világában az ő férfi volta hirtelen stigma lett: úgy tűnt, a többiek hol ellenszenvvel, hol
megvetéssel néznek rá, mintha se a jelenlétével, se a távollétével nem nyerhetné meg őket.
Eleinte gyakran volt magányos, amikor Clarára vigyázott, és sokszor elcsodálkozott azon,
mennyire más szemszögből látja a gyerekkorát, mióta saját gyereke van. Diane visszament
dolgozni teljes munkaidőben, és őt néha meglepte, milyen hűvösen fogja fel az anyaságot és
mennyire idegenkedik az anyai teendőktől, de lassan belátta, hogy az asszony erre a tudásra (a
nevelésről és annak következményeiről) nem tart igényt. Már tudott annyit a nőiségről,
amennyire szüksége volt: újat tanulnia Gerardnak kellett. Neki kellett megtanulnia, hogyan
viselje gondját valakinek, hogyan vállaljon felelősséget, hogyan építsen ki és tartson fenn egy
kapcsolatot, és Diane ezt rá is bízta. Teljességgel átadta neki Clarát, úgy, ahogy a legtöbb nő
nem lett volna képes, ezt biztosra vette; ez kezdetben nehéz volt, de ő nem adta fel.
– Most én vagyok a kedvenc főállású apukájuk – bökött oda a fejével a már szétszéledő
kutyás meg gyerekkocsis nőkre.
Lassan elindultunk az iskolától egy enyhe emelkedőn a metróállomás felé. Szinte
automatikusan választottuk ezt az irányt. Én nem akartam felszállni a metróra, és nyilván Gerard
sem a biciklijével, de a találkozásunk ilyen hosszú idő után nagyon bonyolult volt, ezért a jelek
szerint arra a hallgatólagos megegyezésre jutottunk, hogy amíg nem tudjuk biztosan, hányadán
állunk egymással, jobb, ha semleges területen maradunk, és a nyilvános tájékozódási pontok
között mozgunk. Már elfelejtettem, jegyeztem meg, milyen felszabadító érzés a nagyvárosi élet
anonimitása. Itt nem kell örökösen magyarázkodnia az embernek: a város értelmezhető interfész,
az emberi viselkedés valamiféle lexikonja, a fele munkát a város végzi el, mikor meg akarjuk
fejteni a személyiség rejtelmeit, így félszavakból is eredményes kommunikáció jöhet létre. Ahol
korábban éltem, vidéken, minden egyén a saját tetteinek és céljainak egyedülálló, gyakran
megfejthetetlen kivetülése volt. Annyi minden elveszett vagy félresiklott a magyarázkodás
folyamata során, mondtam; olyan sok alaptalan feltételezés született; olyan sok szó nem épült
szerves egésszé.
– Mikor is mentél el Londonból? – kérdezte Gerard. – Talán… mennyi is… vagy tizenöt éve
lehetett?
Volt valami erőltetett ebben a bizonytalanságban: azt a (szándékával valószínűleg teljesen
ellentétes) benyomást keltette, mintha nagyon jól tudná mindazt, amit színleg nem tud, és belém
hasított a szégyen és bűntudat azért, ahogy annak idején bántam vele. Újra meglepett, milyen
keveset változott, csak mintha valahogy kitöltődött volna. Annak idején vázlat volt, körvonal; én
azt akartam, hogy több legyen, de nem jöttem rá, honnan jöhetne ez a többlet. Az idő azonban
tartalmasabbá tette, ahogy a festő kitölti a felvázolt formát. Gyakran beletúrt bozontos hajába, és
kicsattanóan egészségesnek látszott, napbarnított volt, bő, kék-piros kockás inget viselt, fiatalon
is az ilyeneket szerette, a kihajtott gallér szabadon hagyta lebarnult nyakát. A színeket
megfakította az idő meg a sok mosás, még az is megfordult a fejemben, hogy talán ez ugyanaz
az ing, amit, emlékszem, annyi évvel ezelőtt viselt. Mindig takarékos garasoskodó volt, a
pocsékolás és mértéktelenség őszinte felháborodást váltott ki belőle és akaratlan rosszallásra
sarkallta; emlékszem, egyszer bevallotta, hogy képzeletben néha azokra a fölöslegesen pazarló
és ártalmas tettekre ragadtatja magát, amelyeket mindig szidalmaz.
Úgy látszik, itt nem sok változás történt, amíg távol voltam, jegyeztem meg: észrevettem,
folytattam, hogy amikor a szomszédaim munkába menet elegáns öltözetben kilépnek a házuk
ajtaján, gyakran halvány mosollyal megállnak körülnézni, mintha kellemes emlék jutott volna
eszükbe. Gerard elnevette magát.
– Nehéz nem önelégültnek lenni – állapította meg –, ha ennyi önelégültség vesz körül.
Az elutazás egyik előnye, ezt ma már tisztán látja, hogy megkönnyíti a változást. Azt hiszi, ő
éppen ettől félt mindig: hogy valahol máshol bukkan fel, és azt veszi észre, hogy közben
elveszítette önmagát. Diane kanadai, folytatta, és úgy látja, őt egyáltalán nem zavarja, hogy nem
azon a kontinensen él, ahol felnőtt. Épp ellenkezőleg, úgy érzi, azzal, hogy elköltözött a világ
másik végébe, megkímélte magát attól, hogy kénytelen legyen szembenézni bénító érzelmi
problémáival (főleg az anyjához fűződő kapcsolatával). De volt valami könyörtelenség, vallotta
be Gerard, ebben a londoni tartózkodásban, és a sorsban, melyet ez kijelölt neki. Két évig élt
Diane-nel Torontóban, még felszabadultnak is érezte magát, az igazat megvallva olyan volt,
mintha valami megsemmisítő súlytól szabadult volna meg, de ezt az érzést elnyomta benne a
bűntudat. És amikor Clara megszületett, még súlyosabb lett a dilemma: az egyetlen gondolat,
amit még annál is elképzelhetetlenebbnek talált, hogy Clara gyerekkora esetleg hasonlítani fog
az övéhez, az volt, hogy biztosan nem fog hasonlítani hozzá, és a lánya úgy éli le az életét, hogy
fogalma sem lesz mindarról, ami Gerardnak a valóságot jelenti.
Megkérdeztem, miért használja a „bűntudat” szót arra, amit mások talán honvágynak
neveznének, és ami valójában úgyis csak saját ismerős világának hiányát jelenti.
– Úgy éreztem, helytelen dolog választani – mondta. – Úgy éreztem, helytelen, ha az élet
egészét választásokra alapozzuk.
Diane-nel véletlenül találkozott, amikor egy mozi pénztáránál állt sorba. Egy ottani
filmtudományi szak féléves kutatói ösztöndíjával jutott el Torontóba. Amikor megpályázta,
biztosra vette, hogy nem kapja meg, de egyszer csak ott találta magát, távol az otthonától,
mínusz húsz fokban, és sorban állt, hogy egy régi kedvencével, Az élőhalottak éjszakájával
vigasztalódjon. Kiderült, hogy Diane is horrorrajongó. A CBC-nél dolgozott, és tévés munkája
nagyon lefoglalta. Már néhány hete találkozgattak, amikor elutazott a városból az, akit Diane
felfogadott kutyasétáltatónak nagy testű és élénk, Trixie nevű pudlijához. A kutya már addig is
komoly gondot okozott Diane-nek: akkoriban különösen igénybe vette őt a program, amelyen
dolgozott, korán elment hazulról és későn ért haza, és a kutyasétáltató nem szánt elég időt
Trixie-re. Diane elkötelezett kutyabarát volt, és nagyon a szívére vette Trixie megpróbáltatásait.
Most, hogy válságosra fordult a helyzet, be kellett volna adnia egy menhelyre, ami Diane
esetében, magyarázta Gerard, olyan lett volna, mintha a gyerekét adná be valahová.
Gerard, bár még nem ismerte valami jól Diane-t, a kutyákról meg semmit sem tudott,
felajánlotta a segítségét. Este tanított a főiskolán, de napközben nagyjából maga gazdálkodott az
idejével. Azt tervezte, hogy a félév végén visszamegy Londonba, de egyelőre vállalta, hogy
mindennap elmegy Diane lakásába, felcsatolja Trixie pórázát, és kiviszi ugrálni meg vadulni a
kutyát a parkba.
Eleinte ideges volt a testes, akaratos és néma állat jelenlétében, de nemsokára élvezte a
sétákat, amelyek Toronto addig nem látott részeibe vezették, és azzal a jótékony hatással jártak,
hogy már nem a saját választásai mentén teltek a napjai, bár ha néha kívülről látta magát, amint
egy nagy testű kutyát sétáltat egy idegen városban, nem értette, hogy a fenébe került ide. Vagy
egy hét alatt kialakult Trixie-vel közös rutinjuk, legalábbis már nem találta olyan félelmetesnek
a kutyát, amikor belépett a lakásba, és az állat morogva felpattant. Elég készségesen ment vele;
büszkén ügetett mellette, emelt fővel, ő meg azt vette észre, hogy maga is kicsit büszkébben
lépked ezzel a néma fenevaddal az oldalán. Diane-nel alig látták egymást, de Trixie-vel egyre
jobban összemelegedett, és egy napon eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nincs szükség a
pórázra, a használata szinte sértő is, hiszen olyan fegyelmezetten és olyan önuralommal lépked a
sarkában mindig. Gondolkodás nélkül lehajolt, és lekapcsolta a pórázt, Trixie pedig már ott se
volt. Gerard egy forgalmas útkereszteződésnél állt a Richmond Avenue-n. Egy pillanatig még
látta, ahogy a kutya száguld a forgalomban, akár egy barna nyíl, aztán elveszítette szem elől.
Furcsa, jegyezte meg, de amint ott állt a járdán, kezében a lógó pórázzal, és körülötte
mindenfelé a felhőkarcolók közé szorult torontói utcák irdatlan, szürke szakadékai futottak a
távolba, először érezte otthon magát: az érzés, hogy akaratlanul jóvátehetetlen változást okozott,
hogy a kudarcának ereje új helyzetbe sodorja, fedezte fel, ahogy ott állt, ez a legmélyebb,
legmegszokottabb dolog, amit ismer. A kudarcával veszteséget okozott, a veszteség pedig a
szabadság küszöbe: kellemetlen, zavaró küszöb, de az egyetlen, amelyet valaha képes volt
átlépni; rendszerint azért, jegyezte meg, mert átlökték rajta a helyzethez vezető események
következményei. Visszament Diane lakásába, ott várt, még mindig a pórázt szorongatva, amíg a
szobák sötétbe borultak, amíg Diane hazaért. Azonnal tudta, mi történt; és talán különösen
hangzik, mondta Gerard, de akkor kezdődött a kapcsolatuk. Gerard tönkretette azt, amit a nő a
legjobban szeretett, Diane pedig kudarcra ítélte a férfit, amikor olyasmit várt tőle, amire nem
volt képes. Akaratlanul rátaláltak egymás legsebezhetőbb pontjára: ez fájdalmasan lerövidítette
az utat odáig, ahol a kapcsolataik rendszerint véget értek, de ők innen indultak.
– Diane sokkal jobban meséli ezt a történetet, mint én – tette hozzá mosolyogva Gerard.
Akkor már a kis parkhoz értünk, amelyen átvághatott az ember, hogy lerövidítse a lakóházak
falanxán átvezető utat a metróállomáshoz. Ebben a délelőtti órában jóformán üres volt. Csak az
elkerített játszótéren ácsorgott néhány kisgyerekes nő, figyelték, ahogyan felkapaszkodnak a
gyerekek a játékokra vagy a telefonjukat babrálták.
Még másfél évig maradtak Torontóban, folytatta Gerard, ebben az időben született meg
Clara. A pénzükből egy tenyérnyi torontói lakásra sem futotta, közben odaát Londonban az
olyan lakások, mint Gerardé, amelyhez évekkel azelőtt olcsón hozzájutott, már több százezer
fontért keltek el. Emellett Clara nem nőhetett fel rokonok nélkül: Diane véleménye szerint rossz
ízlésre vall, ha az ember olyan gyereket nevel föl, akiben nem tettek kárt.
– Diane családja eléggé diszfunkcionális – magyarázta Gerard. – Ahhoz képest az enyém
csak igénybe veszi az immunrendszert.
Clara három hónapos volt, amikor visszaköltöztek Londonba: a kislány nem emlékezhetett a
fakó, lélektelen városra, ahol született, nem emlékezett a nagy, szomorú tóra, amelynek széljárta
partjain Gerard a mellkasára kötözött gyerekhordozóval sétált, nem emlékezett a villamossínek
mellett álló, furcsa, deszkaburkolatú házra, amelyet Gerard meg Diane egy örökösen változó
művész- és zenészközösséggel osztott meg. Az épület valamikor üzlet volt, és a nagy, üvegezett
portál megmaradt: a fő lakóterülethez tartozott, így kintről látni lehetett, ahogy odabent élik az
életüket a lakók. A hazatérő Gerardot gyakran megdöbbentette (főleg esténként, amikor
kigyulladtak a lámpák, és a portál hatalmas, bevilágított színpaddá változott) az ott látott élőkép:
a szerelem és vita, magány, tevékenykedés, baráti együttlét, néha unalom és elkülönülés
jelenetei. Minden szereplőt ismert, és amint belépett, maga is egy lett közülük, de gyakran kint
maradt, és megigézve bámulta őket. Tudta, bizonyos értelemben ez mind csak póz, de az ő
szemében megjelenített valami lényegeset Torontóról és az ő ottani életéről, valami
létfontosságú megkülönböztető jegyet, amit felismert ugyan, de nem tudott igazán megragadni,
bár, ha megpróbálta leírni, mindig az a szó jutott eszébe: „ártatlanság”.
– Azt hiszem, Londonban nem fordulhatott volna elő – jegyezte meg –, hogy az én
ismerőseim így élnek. Itt túl sok az irónia. Itt nem lehetsz pozőr: itt már úgyis önmaga utánzata
minden.
Mégis visszajöttek Diane-nel, és még ha néha fojtogató is a tudálékosság légköre („még a
pub is ironikus”, jegyezte meg, amikor odaértünk a nemrég még omladozó épületéhez, melyet
úgy újítottak fel, hogy egy nem létező múltat idézzen), a folyamatosság mostanra kedvező
széljárást teremt. Figyelemre méltóan stabil az életük, ami tulajdonképpen csodálatos, állapította
meg, ha meggondoljuk, mire képesek mindketten. A felszínen, legalábbis ami őt illeti, ennek az
életnek az alaptényei semmit sem változtak, mióta megismertem: most is ugyanabban a lakásban
él, ugyanazok a barátai, ugyanazokon a napokon ugyanazokra a helyekre jár, mint egész
életében; még néhány ruhája is ugyanaz. Csak az változott, hogy most mellette van Diana és
Clara: ők valamiféle közönséget jelentenek; nélkülük aligha tudta volna így folytatni. Egyre
inkább úgy látja, magyarázta, hogy ezt a folyamatosságot a Torontóban töltött idő alapozta meg,
a külföldi kitérő, amelynek során máshol megtalálta az eszközöket, amelyek képessé teszik arra,
hogy itteni létezését örökre bebetonozza. Érdekes gondolat, hogy a stabilitás a kockázat
eredményének tekinthető; talán akkor kezdődik a hanyatlás, amikor az emberek megpróbálják
megtartani a dolgokat ugyanolyannak.
– Bizonyos értelemben mind kirakatban élünk – jegyezte meg. – Mesterséges kompozíció,
de valóságos is.
Amikor még a nyáron visszaköltöztem Londonba a gyerekeimmel, jegyeztem meg, eleinte
olyan szokatlan volt minden, hogy a nagyobbik fiam azt mondta, úgy érzi magát, mintha
szerepet játszana egy színdarabban: a többiek felmondják a szövegüket, ő is a magáét, és
valahogy valószerűtlennek tűnik minden, ami történik és minden hely, ahová megy, mintha előre
megírt események követnék egymást a színpadi díszletek között. Új iskolába kerültek, ahol
sokkal több önállóságot vártak el tőlük: régi életükben minden tekintetben rám hagyatkoztak, de
itt szinte egyik pillanatról a másikra függetlenebbek lettek, összeszedték magukat, előttem
immár merőben ismeretlen módszerekkel. A régi életünkről nem sokat beszéltünk, így lassan az
is valószínűtlennek tűnt. Ideérkezésünk után, meséltem Gerardnak, néha bejártuk este a
környékbeli utcákat, nézelődtünk, akár a turisták. A fiaim eleinte lopva kézen fogtak séta
közben, de aztán felhagytak vele, inkább zsebre vágták a kezüket. Egy idő múlva véget értek az
esti séták, mert a fiúk azt mondták, sok leckéjük van. Gyorsan bekapták a vacsorát, és
visszamentek a szobájukba. Kora reggel nekivágtak a szürke pirkadatnak, elügettek a szemetes
járdán, zötykölődött hátukon a nehéz iskolatáska. Az ismerőseink helyeselték ezt a változást,
amelyet nyilván szükségesnek találtak. Olyan gyakran hallottam, milyen jó, hogy újra tettre kész
vagyok, és megállok a lábamon, hogy már arra gondoltam, nem annyira együttérzésük tárgya
vagyok, inkább megtestesítek valamit, amitől különösen fél vagy borzad minden ismerősöm,
valamit, amire gondolni se akarnak.
– Azt hittem, neked minden sikerült – mondta vontatottan Gerard. – Azt hittem, tökéletes az
életed. Amikor elhagytál – tette hozzá –, elkeserített a gondolat, hogy valaki mást szeretsz,
amikor éppúgy szerethetnél engem is. De neked nem volt mindegy, kit szeretsz.
Eszembe jutott, milyen esztelen és gyerekes volt régen Gerard, milyen labilis és néha
exhibicionista. Az a benyomásom, jegyeztem meg, hogy a legtöbb házasság úgy működik, mint
állítólag a történetek: a hitetlenség felfüggesztése révén. Más szóval a fennmaradásukat nem
annyira a tökéletességüknek köszönhetik, mint inkább bizonyos tények elkerülésének. Tudtam
jól, tettem hozzá, hogy Gerard abban az időben ilyen tény volt. Az ő érzelmein kíméletlenül át
kellett gázolni, különben nem alakulhatott volna ki a történet. Most azonban, folytattam, ha
azokra a napokra gondolok, egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert ezek a kidobott elemek,
mindaz, amit annak a narratívának az érdekében megtagadtam vagy szándékosan elfelejtettem.
Akárcsak a lakásában hagyott holmiknak, ezeknek az eldobott dolgoknak a jelentősége is
megváltozott az évek folyamán, és ezt néha nehéz volt elfogadni. Az például, hogy engem olyan
hidegen hagyott Gerard szenvedése, amire akkoriban nem is nagyon gondoltam, idővel egyre
súlyosabb bűnnek tűnt. Mindaz, amitől az új jövő hajszolása közben megszabadultam, most,
hogy már az a jövő is odaveszett, egyre súlyosabb vádként nehezedett rám, és már attól féltem,
büntetésem olyasmivel áll egyenes arányban, amit megtörténtekor képtelen voltam felmérni
vagy számba venni. Talán sose tudjuk, tettem hozzá, mit kellene megmentenünk és mit
elpusztítanunk.
Gerard megtorpant, és egyre döbbentebb ábrázattal nézett rám.
 – De hát én megbocsátottam neked – mondta –, hiszen megírtam.
A levél olyankor érkezett, vallottam be, amikor nem tudtam kellő figyelmet szentelni neki,
és ez olyan bűntudatot keltett bennem, hogy még akkor se olvastam el, amikor már
tárgyilagosabban szemléltem volna.
– Megbocsátottam neked – tette a karomra a kezét Gerard –, és remélem, te is megbocsátasz
nekem.
A pub előtt álltunk, és egy idő után megkérdezte, emlékszem-e, milyen gyászos létesítmény
állt itt valaha.
– A dzsentrifikáció vakolata – tette hozzá. – Mindenütt ez történik, még az életünkben is.
Ő nem magát a jobbítás elvét ellenezte, hanem az uniformizálást, a szabványosítást, amely a
jelek szerint ennek a jobbításnak a velejárója.
– Ahová csak behatol – magyarázta –, kitakar mindent, ami korábban ott volt, pedig azt a
látszatot akarják kelteni vele, hogy ez volt ott mindig is.
Elmesélte, hogy Clarával heteken át gyalogoltak Észak-Angliában, bejárták a Pennine Way
túraútvonal egy hosszú szakaszát. Diane Londonban maradt, dolgoznia kellett, különben se
rajong a túrázásért. Vitték a sátrukat, és minden este vacsorát főztek, úsztak a folyókban, állták a
viharokat, sütkéreztek a napfényes lejtőkön, és összesen több mint százhatvan kilométert tettek
meg gyalog. Neki az a benyomása, már csak az ilyesmi jelent valódi élményt. Hihetetlennek
tűnt, hogy szeptemberben megint itt találják magukat, a napi rutin kényszerzubbonyában, most
mégis itt vannak.
Csodálom, jegyeztem meg, hogy az a törékeny gyerek, akit az imént láttam, ekkora utat tud
megtenni gyalog.
– Erősebb, mint amilyennek látszik – közölte Gerard.
Clara említése láthatóan eszébe juttatott valamit, észrevettem, hogy hirtelen hátranyúl, és
megveregeti a hátán lógó hegedűtokot.
– A fenébe – mondta. – Erre ma szüksége lesz.
Nem is tudtam, hogy az övé a hegedűtok, jegyeztem meg.
– A történelem ismétli önmagát – bólintott. – Azt hinné az ember, ennél több eszem van,
nem igaz?
 Emlékszem, egyszer elmesélte, hogy az anyja az arcába köpött, amikor bejelentette, hogy
felhagy a hegedüléssel. A szülei szimfonikus zenekarban játszottak. Ő olyan korán kezdte a
hegedűtanulást és annyit kellett gyakorolnia, hogy bal keze két legkisebb ujja deformálódott a
húrok lenyomásától. Clara tanára odáig ment, mondta most Gerard, hogy kijelentette, a kislány
kivételes tehetség, bár ő egyáltalán nem biztos abban, hogy azt az életet szánja a lányának,
amelynek a lehetőségével őt magát olyan sokáig gyötörték. Néha szinte azt kívánja, bár sose
mutatta volna meg neki a hegedűt, ebből is látni, folytatta, hogy azon gondolkodunk el
legkevésbé, ami a leginkább formált minket, inkább engedünk a késztetésnek, hogy vakon
megismételjük. A jövő talán csak a sérüléseinkben verhet gyökeret, jegyezte meg.
– Bár az igazat megvallva – tette hozzá – az sose jutott eszembe, hogy egy gyerek
fölnevelkedhet zene nélkül.
Igyekezett semleges maradni Clara hegedülését illetően: nem szerette volna, ha a gyerek azt
érzi, amit annak idején ő, hogy a szülei szeretete attól függ, beteljesíti-e a vágyaikat. Talán azért
hagyta abba a hegedülést, mondta, mert tudni akarta a választ erre a kérdésre, a szeretet
kérdésére. Volt egy iskolatársa, folytatta, akit sosem ismert meg közelebbről; semmi zenei
hallása nem volt. Mindenki a botfülén gúnyolódott, nem különösebben gonoszul, de amikor az
iskolai ünnepségeken énekeltek, jól kivehető hangján rendszeresen élcelődtek, még az is a
fülükbe jutott, hogy a fiút megkérték, a nyilvános karácsonyi koncerten ne énekeljen, csak
tátogjon. Érthetetlen módon ez a fiú klarinétozni kezdett, és a hangszeren is éppolyan disszonáns
hangzatokat játszott, de rendíthetetlen kitartással gyakorolt. Újra meg újra felvételét kérte az
iskolai zenekarba, ahol Gerard volt a sztár, de mindig elutasították; gyötrelmes lassúsággal és
kétségbeesett erőfeszítéssel vergődött egyik osztályról a másikra. Ösztönös zenei érzéke
egyáltalán nem volt, épp ellenkezőleg, egy napon végül mégis elérte az elfogadható színvonalat,
és bejutott az iskolai zenekarba. Gerard nagyjából ezzel egy időben hagyta ott a zenekart; a fiú
többé eszébe sem jutott. De pár évvel később, az utolsó félévében véletlenül meghallgatta
Brahms klarinétversenyének egy iskolai előadását. A szólista éppen ez a fiú volt; még néhány
évvel később pedig Gerard vastag betűkkel szedve látta a nevét a Wigmore Hall egyik
szórólapján. Jelenleg, mondta Gerard, híres zenész, gyakran hallja a rádióban. Sose tudtam
igazán megfejteni, jegyezte meg, ennek a történetnek az erkölcsi tanulságát. Azt hiszem,
olyasmihez lehet köze, hogy ne azzal foglalkozzunk, ami magától jön, hanem azzal, ami a
legnehezebben megy. Annyira ránevelődtünk az önelfogadásra, magyarázta, hogy radikális
viselkedésnek tűnik, ha valaki nem hajlandó elfogadni önmagát.
Átvetette egyik lábát a biciklin, és bozontos hajára nyomta a bukósisakot.
– Jobb, ha visszamegyek, és ezt beadom neki – mondta. – Remélem, megtalálod itt a
helyedet – nézett rám kedvesen.
Még nem tudom, vallottam be: korai megmondani. Még mindig gyakran elmegyek este
sétálni, mondtam, amikor a fiúk már alszanak, és mindig meglep, milyen csendes minden,
milyen üresek a sötét utcák. A távolból idehallatszik a város halk zsongása, így a közeli csend
valahogy mesterségesnek tűnik. Ez az érzés, magyaráztam Gerardnak, hogy még a levegő is
mesterséges, nekem a civilizáció lényege. Ha kíváncsi, milyen érzés visszakerülnöm ide, hát
főleg megkönnyebbülést érzek.
– Örülnék, ha megismernéd Diane-t – mondta Gerard. – És szeretném, ha látnád a régi
helyet. Talán elcsodálkoznál.
Amikor elhagytam, dühében az volt az első dolga, vallotta be, hogy az egész lakásban
kiverte a belső falakat, mert egyetlen hatalmas teret akart létrehozni. A lakás hetekig a törmelék
és por csatatere volt; ő nem tudott se enni, se aludni, a szomszédok örökösen panaszkodtak, és
egy irdatlan acélgerendát kellett felcipelni a lépcsőn, hogy alátámasszák a mennyezetet.
Mindenki azt hitte, hogy megőrült, de őt hatalmába kerítette a tébolyult gondolat, hogy meg akar
állni az ablaknál a lakás egyik végében, és ellátni az ablakokig a másikban. Még mindig
elégedett az eredménnyel, bár be kell vallania, most, hogy Clara már nagyobb, nem valami
praktikus. De a lényeg az, mondta, amíg kitolta a biciklit az úttestre, a lényeg az, hogy bár talán
ezt most nem érzem, a Londonba költözés valójában óriási lehetőség. Ez a világ egyik
legnagyszerűbb városa, jelentette ki, és szerinte nagyon hamar meglátom, micsoda erőt ad, hogy
alkalmazkodom hozzá.

Az építőmester azt mondta, én szarból akarok várat építeni.

– Az építőanyagról van szó – közölte. – Az egyszerűen nincs benne.
A konyhaablaknál állt, kibámult a kis kertre, melynek beton burkolólapjai csorbán
meredeztek, ahol szétrepesztették őket a fák alattuk kígyózó gyökerei. Volt ott egy saját
lehullott, rothadó gyümölcsei közt kornyadozó almafa, meg egy zsarnoki fenyőfa, amely
megnyomorította a környező fákat, hogy furcsán elgörbültek, mintha a téboly vagy gyötrelem
pózába dermedtek volna. Némelyik a kertet középen kettéosztó kerítéshez szorult, és
átszakította.
A távolabbi rész volt a mienk, keskeny járda vezetett hozzá a hátsó bejárattól. A közelebbi az
alattunk lévő alagsori lakás lakóihoz tartozott. Térfelükön a pusztulás különböző stádiumában
lévő tárgyak halmozódtak, és már nem volt éles a határ a dísztárgyak meg a lomok közt.
Hevertek ott műanyagfólia-foszlányok és törött bútorok, horpadt lábasok, széttört virágcserepek
meg egy rozsdás madáretető és egy oldalára dőlt fém ruhaszárító, mind rothadó levelekkel
borítva; köztük jó néhány szobor, kicsorbult emberkék horgászbottal, egy barna, fényes, lógó
pofájú buldog, és az egésznek a közepén valami furcsa szerzet: egy fekete talapzaton álló, kitárt
szárnyú fekete angyal. A kertnek azon a részén galambok és mókusok nyüzsögtek: bár minden
piszkos és elhanyagolt volt, a madáretetőt láthatóan naponta teletöltötték. Az állatok mind a
megpúpozott etetőben tülekedtek, aztán amikor kiürült, megint kimásztak, és a közelben
telepedtek le, nyilván várták, hogy elölről kezdhessék az egészet. A kinti ablakpárkányokon és
csatornákon egész nap beteges külsejű szürke galambok gubbasztottak. Néha valami mozgás
zaja fölrebbentette őket, csapkodó szárnyuk az ablaknak vágódott, amint lomhán a levegőbe
emelkedtek, aztán visszaültek.
Az alagsori lakás hátsó bejárata pontosan a konyhaablakom alatt volt. Naponta kétszer
kinyílt, hogy kiengedjen a szemetes udvarra egy vézna, sánta kutyát, aztán bevágódott. Néztem,
hogyan vonszolja föl magát a szerencsétlen jószág a repedezett betonlépcsőn a kertbe, és bocsát
ki reszkető lábai közül egy folyadéksugarat, amely aztán visszafolyik a lépcsőfokokon. Zihálva
ült a lépcső tetején, amíg a benti kiabálás vissza nem parancsolta, akkor gyötrelmes lassúsággal
levánszorgott. A két lakás közti vékony padlón át a lentiek minden szava fölhallatszott.
Különösen a konyhában volt néha meghökkentő a váratlanul felhallatszó üvöltözés. Hatvanas
évei végén járó házaspár lakott ott: a férfival találkoztam egyszer az utcán, és azonnal közölte
velem, hogy ők a ház legrégebbi lakói, már majdnem negyven éve élnek ott. Egyúttal az épület
utolsó tanácsi bérlakásának lakói, ezt a megtiszteltetést annak köszönhetik, hogy a mi
lakásunkból kiköltöztek a bérlők.
– Afrikaiak voltak – súgta rekedt, titokzatoskodó hangon.
 Az ingatlanközvetítőtől már tudtam, hogy amint egy ilyen ingatlan megüresedik, a tanács
azonnal eladja. A karbantartás miatt, magyarázta: egy régi ingatlanban folyton elromlik valami.
Ami a tanácsot illeti, már alig várják, hogy feldobja a talpát ez a népség, mutatott a padlóra, és
rám kacsintott. Ki tudja, talán nem is kell sokáig várni. Ha addig kibírja, tette hozzá,
megvásárolhatja a lenti lakást, és megint egybenyithatja a két szintet. Akkor ez igazi aranybánya
lesz, fejezte be.
A lenti lakók láthatóan nem tudtak megbékélni azzal, hogy emberek élnek a fejük fölött. A
második vagy harmadik reggelt töltöttük a házban, amikor szűnni nem akaró, éktelen
dörömbölés rázta meg a padlót a lábunk alatt. Elakadt a szavunk, és egymásra néztünk; ez meg
mi, kérdezte egy idő után a kisebbik fiam. Szavait újabb dörömbölés sortüze követte. Amikor
másodszor hallottuk, már rájöttünk, hogy tiltakozásuknak adnak hangot a szomszédok.
– Bajfészek – fordult meg a mester, és körülnézett a konyhában, ahol a konyhapult elemei
billegtek a hullámzó padlón. Ajtajukon friss mázolás ragyogott, de belül repedezettek voltak és
megszürkítette őket az idő, a polcok lötyögtek a konzolokon. A falakat kiütésszerű
dombormintás, vastag tapéta borította, arra is vastag festékréteg került, ettől a tapéta
felhólyagzott és itt-ott levált, a régi vakolat egy darabjával együtt. Az építési vállalkozó
megtapogatta az egyik lelógó csíkot. – Látom, maga javítgatott ezt-azt – nyomta vissza a falra.
Felszisszent. – Azt javaslom, hagyjon fel vele.
Kedves arca volt, de furcsán elgyötört, mint egy sírni készülő kisbabáé. Zömök karját
összefonva bámulta töprengve a padlót. Kopasz, formás koponyája boltozatán egy lila ér
lüktetett.
– Pontosan azt csinálta, amit én tanácsoltam volna – állapította meg hosszú szünet után –,
mármint hogy takarjon le mindent egy vastag réteg friss festékkel, és csukja rá az ajtót. –
Lábával dobbantott a konyha közepe felé lejtő, laminált padló parkettát imitáló műanyag
burkolatán. – Rossz rágondolni, mi lehet ez alatt – jegyezte meg.
Az alagsorból méltatlankodó hangok hallatszottak fel. Legalább a padlóval kezdeni kell
valamit, mondtam. Hangszigetelésre van szükség. Nincs választásom: így nem maradhat.
Szótlanul bámulta a padlót, még mindig keresztbe font karral, láthatóan a szavaimon
töprengett. Aztán a megsüllyedt padló legmélyebb részére lépett, és ugrott egyet. Azonnal ádáz
dübörgés hangzott fel lentről. A mester zihálva fölnevetett.
 – A jó öreg söprűnyél – mondta.
Rám nézett. Apró, kék szeme örökösen hunyorgott, mintha bántaná a fény, vagy mintha túl
sokat nézne olyasmit, amit nem akar látni. Miből élek, kérdezte, író vagyok, közöltem.
– Az jól fizet? – érdeklődött. – A maga érdekében remélem, hogy igen, mert én mondom, ez
egy pénznyelő. – Megint az ablakhoz lépett, és kinézett a szomszédok kertrészére. – Ahogy
egyesek élnek – csóválta a fejét.
Elmeséltem, hogy találkoztam az előző lakóval, amikor itt jártam az ingatlanközvetítővel
megtekinteni az ingatlant. Az asszony épp az utolsó tárgyakat csomagolta el: sokáig tartott, amíg
kinyitotta az ajtót. Végül láttam, hogy kiles az utcai ablak csipkefüggönyének résén. Az
ingatlanügynök fölkiabált, megmondta, kik vagyunk, és rávette, hogy ajtót nyisson. Apró
termetű, alázatos, vézna teremtés volt, ha megszólalt, szinte suttogott. De amikor az
ingatlanügynök elment, kicsit jobban feloldódott. Az egyik emeleti hálószobában voltunk: az
ágyon ült a pecsétes fal háttere előtt. Amikor megkérdeztem, milyenek a lenti lakók, sokáig
pihentette rajtam ráncos szemgödrében mélyen, rezzenéstelenül meghúzódó, fáradt, barna
szemét. Az asszony rosszabb, mint az ember, mondta végül. A szomszéd ház lakói kedvesek,
jólelkűek, folytatta, egyetemi tanárok, tette hozzá büszkén. Mindig segítettek, ha baj volt az
alagsoriakkal. Tűnődő tekintete bejárta az arcomat. De magának talán más lesz, jegyezte meg.
Hová költözik, kérdeztem, és azt felelte, haza Ghánába: a gyerekei már mind elmentek
innen, saját lakásuk van. Megkérdezte, jártam-e ott, azt válaszoltam, nem. Gyönyörű hely, simult
ki és derült fel az arca. Olyan sok éve csak erről álmodik. A legkisebb gyereke, egy Jewel nevű
lány maradt otthon utolsónak, de nemrég ő is befejezte végre az iskoláit, és elköltözött.
Orvosnak tanult („az nagyon soká tart!”, kiáltott fel az asszony, arcához kapta a kezét, és
csöndes derűvel himbálózott az ágy szélén), de végre befejezte. Akkor most szabad, néztem rá,
és figyeltem, ahogy halvány mosoly ragyog fel a ráncos arcon. Igen, bólogatott egyre szélesebb
mosollyal, szabad vagyok.
– A szerencsétlen – jegyezte meg a mester. – De maga legalább nem mondhatja, hogy nem
figyelmeztette.
Undorító hússzag töltötte be a konyhát, a mester beleszagolt, és elhúzta a száját.
 – Úgy látszik, odalent ebédet főznek – jegyezte meg. – Nem fog javítani a kapcsolaton, ha
megjönnek a munkások – fonta össze megint vaskos, szőrös karját, és ujjaival dobolt a
bicepszén.
Megkérdezte, volt-e már valami dolgom velük, mióta beköltöztem – a morzézáson kívül –
tette hozzá, és lábával megint dobbantott a padlón. Most nagyobbat dobbantott, lentről tompa
üvöltés válaszolt rá meg valami rikácsolás, és nemsokára éktelen dörömbölés a mennyezeten.
Elmondtam, hogy amikor beköltöztünk, lementem, és bekopogtam, hogy bemutatkozzam.
– Milyen odalenn? – kérdezte. – A pokolba is, kitalálom. Abból ítélve, hogy kívülről nézve
milyen magas a mennyezet, nyilván úgy élnek ott, akár a patkányok a szenespincében.
Valójában a szag volt a legfeltűnőbb. Megnyomtam a csengőt, és az ajtó előtt vártam, amíg
odabenn csaholt a kutya, de még a küszöbön is mellbe vágott. Végül jó hosszú idő után
mozgolódást hallottam bentről, és ajtót nyitott a férfi, akivel korábban beszéltem az utcán.
– Ki az, John? – kiáltott ki bentről egy női hang. – John, ki az?
Elég udvariasak voltak, meséltem, amíg szóba nem hoztam a gyerekeimet. Főleg az asszony,
egyébként Paulának hívják, meg sem próbálta leplezni az érzéseit. Maga most viccel, a kurva
életbe, húzta el a szót, és farkasszemet nézett velem. A nappalijukban ültünk; megereszkedett,
sárguló mennyezetű, nyomasztó folyosón jutottunk ide, ahonnan egy pillanatra benézhettem a
hálószobába, melynek padlóján egy matrac hevert nagy halom mocskos lepedő és takaró meg
üres üveg alatt. A zsúfolt, barlangszerű nappaliban Paula egy barna plüsskanapén terpeszkedett.
A tagbaszakadt, kövér asszony arcát rövidre nyírt, vastag szálú ősz haj keretezte. Érezhető volt,
hogy ez a terjedelmes, petyhüdt test kész a durvaságra, aminek tanúja is lehettem, amikor
hirtelen megfordult, és ádázul lecsapott a belépésem óta szüntelenül csaholó, girhes kutyára, és a
szoba túlsó végébe röpítette.
– Kuss legyen már, Lenny – üvöltötte az asszony.
A lomokkal telezsúfolt szobában megakadt a szemem a tévé tetején álló bekeretezett
fényképen. Fürdőruhás nőt ábrázolt, aki büszkén áll a tengerparton: a magas, jó alakú, csinos
teremtés fényképéről nem csak azért nem tudtam levenni a szememet, mert a látványa
megkönnyebbülést nyújtott a környező mocsokban és rendetlenségben, hanem azért is, mert a nő
egyre ismerősebbnek tűnt, míg végül rájöttem, miért: a pisze orr és hegyes áll még felismerhető
volt a velem szemben ülő asszony püffedt arcában.
 A férfi, John valamivel békülékenyebbnek tűnt. Tudja, ezt évekig kellett tűrnünk, közölte
rekedt hangján. Arcbőre kékesszürke volt, mint a fulladozóké, ősz haja kócosan meredezett;
füléből és az arcán éktelenkedő májfoltokból fehér szőrszálak ágaskodtak. Az asszony
rábólintott; hegyes állát fölszegte, ajka egyetlen vonallá keskenyedett. Úgy van, John, jelentette
ki. Hosszú, hosszú istenverte évekig, mondta a férfi. Azok az afrikaiak, el se tudja képzelni,
milyen lármásak. Mondd csak meg neki, John, mondd csak meg, unszolta az asszony. És többé
egy szót se szólt, csak ült ott összeszorított szájjal, gőgösen, amíg el nem mentem. Én már
megtanultam, hogy nesztelenül járkáljak a házban, mondtam a mesternek, de a fiaimat nehezebb
volt rávenni. Ők nem ilyen élethez szoktak, magyaráztam.
A mester szótlanul töprengett.
– Én felismerem a veszélyt – jelentette ki végül. Tíz év alatt két súlyos szívinfarktusa volt. –
Nem kell a harmadik – közölte.
Kaptam-e mástól is árajánlatot, kérdezte, igen, feleltem: egy lengyel építési vállalkozótól, aki
drága kocsival jár, és azt mondta, törődnie kell a hírnevével, meg egy jól szervezett, választékos
beszédű fiatalokból álló társaságtól, akik elözönlötték a házat a kifogástalan farmerjükben meg
velúrcipőjükben, adatokat vittek be a laptopjukba, aztán közölték, hogy rengeteg a munkájuk,
csak egy év múlva tudnának hozzáfogni. Mennyit kértek, kérdezte, és én megmondtam.
Hátrahajtotta a fejét, hunyorgott.
– Új elektromos vezetékek, újra vakolás – mondta. – Ezt meg – dobbantott ismét a padlón –
föl kell szedni. Ahogy már mondtam, isten tudja, mit találunk alatta.
Megadhat egy hozzávetőleges árat, közölte, de az ilyen munkánál mindig adódnak váratlan
többletköltségek. Megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne legyenek magasak: csak biztos akar
lenni abban, hogy tudom, mire vállalkoztam, ennyi az egész. Beszéd közben körbejárta a
konyhát, megkopogtatta a falakat, szemügyre vette az ablakkereteket, leguggolt, hogy a
csavarhúzóval kilazítson egy szegélylécet és mögé nézzen, ami újabb dörömbölésrohamot váltott
ki.
– Volt már dolgom néhány szomszéddal, nekem elhiheti – szólt hátra. – Az egymás fölött
lakóknál, mint ezek itt, az ilyesmi elkerülhetetlen.
Előfordult, hogy valaki berontott az ingatlanba, ahol az emberei dolgoztak, és megpróbálta
kitépni a kezükből a szerszámokat; megszámlálhatatlan alkalommal fenyegették perrel és
egyébbel; voltak, akik őt hibáztatták a balszerencséjükért, a betegségükért és az
idegösszeomlásukért, néha az egész életükért, mert egyesek – mutatott a padlóra a lábunk alatt –
soha semmiért nem vállalják a felelősséget, örökösen bűnbakot keresnek. Legyen bármilyen
nyilvánvaló, hogy nem ő a hibás, hogy ő pusztán valaki másnak a céljait meg a vágyait
képviseli, és csak a munkáját végzi, mégis ő van a tűzvonalban.
– Körülnézhetnék hátul? – kérdezte.
Kimentünk az én kertrészembe, hogy szemügyre vehesse a hátsó homlokzatot. Amikor
kinyitottuk az ajtót, rémült galambok örvénylő felhője rebbent fel körülöttünk csapkodva és
burukkolva. A mester a szívéhez kapott.
– A frászt hozzák rám – nevette el magát lihegve, bocsánatkérően.
A piszkos színű madarak kavargó sokasága lomhán visszaereszkedett az ablakpárkányokra
meg a téglafalat behálózó lefolyócsövekre.
– Jézusom – hunyta be a szemét a vállalkozó. – Százával vannak. Utálom a galambokat.
Borzalmasak.
Csakugyan volt valami vészjósló abban, ahogy a madarak csapatba gyűltek, és vártak a
helyükön. Néha összecsaptak, belecsíptek egymásba vagy lökdösődtek, s ha valamelyik
kiszorult, vadul csapkodott a szárnyával, és kétségbeesetten igyekezett visszaszerezni az
egyensúlyát. Kétoldalt a házak mintha észre sem vennék a köztük éktelenkedő szennyet:
idelátszott a rendezett kertek grillsütőjére, kerti bútoraira és illatozó virágágyaira néző csendes,
frissen festett hátsó homlokzatuk. Azon a nyáron gyakran ültem a sötét konyhában késő este, és
a szomszédokat néztem, akiknek a kertjére odaláttam az ablakból: langyos estéken a család
gyakran kint vacsorázott, a gyerekek késő estig szaladgáltak és nevetgéltek a gyepen, a felnőttek
az asztalnál ültek, és borozgattak. Néha angolul beszéltek, de legtöbbször franciául vagy
németül: gyakran volt vendégük, és ahogy ott ültem a sötétben a szokatlan helyiségben, és
hallgattam a beszélgetésük idegen zaját, sokszor összezavarodtam, elfelejtettem, hol vagyok és
hol is tart az életem. Az alagsori ablakok fénye a mocskos kertre esett, amely most kísérteties
romhalmaznak vagy temetőnek látszott, közepén a fantomszerű, fekete angyallal. Olyan
különösnek tűnt, hogy ez a két véglet, az undorító meg az idilli, a halál és az élet alig pár méterre
van egymástól, mégsem hatnak egymásra.
 Az enyémtől jobbra volt a professzorok kertje, melynek mértani formákba rendezett kavicsos
ösvényei, absztrakt szobrai és lombos, ezoterikus növényei gondolkodásra és elmélkedésre
késztettek. Néha láttam, hogy valamelyikük kint ül egy padon az árnyékban, és olvas. Egyszer
megszólítottak a kerítés fölött, megkérdezték, lennék-e szíves adni az almámból, azt mondták, az
elődöm szokott. Kiderült, hogy kertem szánalmas almafáján Bramley alma terem. Meglepően jó
a gyümölcse: elődöm mindig bőkezűen ellátta őket vele, egész télen nem fogytak ki az almás
pitéből.
– Maga aztán nem könnyítette meg az életét, az már biztos – állapította meg a mester,
amikor visszamentünk a házba. – Ahogy mondtam, ez egy bajfészek. Szerintem kár ennek az
egésznek kitennie magát – sandított rám. – Akármikor visszadobhatja a piacra, hadd vigye egy
másik idióta. Maga meg vegyen valamit egy szép új negyedben, sokkal olcsóbban megússza,
mint amennyibe ez kerül, higgye el.
Hol lakik, kérdeztem, Harringey-ben az anyjával, felelte. Nem ideális, de az igazat
megvallva, ha az ember egész nap mások házában dolgozik, nem nagyon marad ereje a
sajátjával törődni. Jól megvan az anyjával; az boldogan megfőzi a vacsoráját, igaz, nem valami
egészséges az étrendje, nem beszélve arról, hogy keveset mozog. Az ember azt hinné,
építkezésen dolgozni fizikai munka, de én örökösen a furgonban ülök, magyarázta.
Fiatalkorában katona volt, ennek köszönheti a megmaradt fizikumát. Most, hogy már legyengült
a szíve, gondolnia kell az egészségére is.
– Már ha azt gondolkozásnak nevezhetjük – tette hozzá –, hogy lefekvés után páni
félelemben tölti az ember a harminc másodpercet, ami ahhoz kell, hogy eszméletlenségbe
merüljön a napi munka után.
A konyha falán egy harsona akadozó hangja szűrődött át, mint ebben az órában mindig: a
szomszédos nemzetközi család lánya gyakorolt olyan egyhangúan és változatlanul, hogy már
kívülről tudtam minden hibát.
– Ezek a papírfalú házak – csóválta a fejét. – Minden áthallatszik.
Mikor lépett ki a hadseregből, kérdeztem, nagyjából tizenöt éve, felelte. Szolgálat közben
látott egyet-mást, gondolhatom, de ott akárhogy elfajult a helyzet, alapelemei lényegében
ismerősek maradtak, még akkor is, ha külföldre vezényelték. De amit építési vállalkozóként
tapasztalt, az lényegében ismeretlen vidék volt.
 – Nem akarok célozgatni – fordult meg, és nézett ki karját összefonva az ablakon –, de sokat
megtud az emberek életéről, ha nap mint nap ott van a lakásukban. És az a vicces – folytatta –,
hogy akármilyen öntudatosak az emberek kezdetben, akármennyire adnak a látszatra, egy-két hét
után megfeledkeznek arról, hogy ott vagyunk, nem mert láthatatlanná válunk, nehéz
láthatatlannak lenni – mosolyodott el –, ha épp szeghúzó kalapáccsal verjük le a válaszfalakat,
hanem mert elfelejtik, hogy látjuk és halljuk őket.
Érdekes lehet úgy látni az embereket, jegyeztem meg, hogy ők nem látják önöket. Az a
benyomásom, hogy sokszor a gyerekeket is így kezelik, olyan tanúkként, akiknek a jelenlétével
valahogy nem számolnak.
A vállalkozó bánatosan elnevette magát.
– Ez igaz – állapította meg. – Legalábbis amíg valaki be nem adja a válási keresetet. Mert
akkor mindenki az ő szavazatukért küzd.
Valahogy, folytatta egy idő után, úgy érezte, az ügyfelek néha elfelejtik, hogy ő egy
személy: bizonyos értelemben az ő akaratuk kiterjesztésévé válik. Gyakran olyasmiket kérnek
tőle, amiket azelőtt a cselédekkel végeztettek el az emberek, néha apróságokat, de néha olyan
képtelenségeket, hogy nem hisz a fülének. Tőle már elvárták, hogy megsétáltassa a kutyát és
hozza el a ruhát a tisztítótól, hogy megjavítsa az eldugult vécét, és egyszer azt is, mosolyodott el,
hogy lehúzza egy hölgy csizmáját, mert olyan szűk volt, hogy egyedül nem boldogult vele. Arra
éppenséggel még nem kérték meg, hogy törölje ki valakinek a seggét, már elnézést a
kifejezésért, de kétségtelenül ennek is fennáll a lehetősége. Ez persze a seregben is így van,
jegyezte meg. Ha valakit olyan helyzetbe juttatnak, hogy hatalma van mások fölött, magyarázta,
nem lehet tudni, mit tesz majd. De itt más a hatalmi egyensúly, tette hozzá, mert lehet, hogy az
ügyfelek gyűlölnek és neheztelnek ránk, de szükségük is van ránk, mert nem értenek ahhoz, amit
csinálunk.
– Nagyanyám szolgáló volt – folytatta –, és emlékszem, mindig azt mondta, azt csodálja a
legjobban, mi mindent nem tudnak elvégezni maguknak az emberek. Nem tudnak begyújtani
vagy megfőzni egy tojást… még felöltözni se tudnak. Akár a gyerekek, mondta. Bár ami a
nagyanyámat illeti – tette hozzá a mester –, neki fogalma sem volt, mit jelent gyereknek lenni.
Ismer olyanokat a szakmából, folytatta, akiből ilyen körülmények közt kiveszett a tisztelet,
márpedig veszélyessé válhat, aki már nincs tekintettel másokra. Olyasvalaki, mint ön, nézett
rám, nem szeretne ilyen ember keze közé kerülni. De veszélyes lehet az a fajta közöny, szinte
fásultság is, ami abból ered, hogy túl sokat valósítunk meg mások látomásaiból és álmaiból:
néha fárasztó az ügyfél rögeszméinek letéteményeseként és vágyai beteljesülésének eszközeként
egyúttal a megvalósíthatóság őrzőjének is lenni. Amikor hazamegy egy olyan nap után, amit
azzal töltött, hogy leszedi a vadonatúj burkolólapokat, melyeket pár nappal azelőtt maga rakott
fel, mert az ügyfél úgy döntött, nem tetszik neki a szín, vagy azzal, hogy órákig dolgozik egy
zuhanykabinon, amelynek olyan élményt kell nyújtania, mintha a szabadban állna az ember egy
vízesés alatt, már nem sok ereje marad arra, hogy magával vagy a saját ügyeivel törődjön.
Szétbontott olyan konyhákat, amilyeneket ő soha nem engedhetett volna meg magának, és
kidobta őket; lerakott olyan drága parkettákat, hogy munka közben végig mellette állt az ügyfél,
és könyörgött, hogy legyen óvatos. De néha akadt olyan ügyfele is, akinek sejtelme sem volt
arról, hogy mit akar, és tőle kért tanácsot, mintha a munkával töltött évek tapasztalata
tekintéllyel ruházta volna fel őt. Vicces, jegyezte meg, de amikor valaki a véleményemet kéri,
vagy tudni akarja, én milyen lakóteret alakítanék ki, ha rajtam állna, egyre gyakrabban képzelek
el valami üres helyet, olyan helyet, ahol minden vonal egyenes, minden sarok derékszögű, és
ahol nincs semmi, se színek, se tagoltság, talán még fény sincs. De ezt rendszerint nem mondom
meg az ügyfeleknek, vallotta be. Nem szeretném, ha azt hinnék, engem az egész nem érdekel.
Mennie kell, pillantott vaskos karórájára: kint parkol a furgonja, és nem tudja, errefelé
milyenek a parkolóőrök. Kikísértem, az utca csöndes volt a szürke délutánon. Egy pillanatra
megálltunk a lépcső aljában, és együtt néztük a házat, amely kívülről nem különbözött a házsor
többi épületétől. A tömör, háromszintes, szürke téglából rakott, viktoriánus épületek egyik
lépcsősora a bejárati ajtóhoz, a másik az alagsorba vezetett. Az alagsori ajtó éppen a bejárati ajtó
alatt volt, így a bejáratnál alagútszerű teret alkottak a lépcsők, olyan volt, mint egy barlang szája.
A magasföldszinten mindegyik háznak kiugró ablakai voltak, tehát aki az ablakban állt, úgy
érezte, hogy az utca fölött lebeg. Néhány házzal odébb egy nő állt az ablakban, és lepillantott
ránk.
– Innen nézve nem is olyan rossz, igaz? – jegyezte meg a vállalkozó. – Mintha lehetne belőle
valami.
Zihálva állt ott, csípőre tett kézzel. Most mondtak le egy munkát, közölte, úgyhogy azonnal
ideküldheti pár emberét. Különben nagyjából karácsonyig kellene várni. Megmondta a becsült
árat, ami pontosan a fele volt a többi vállalkozóénak. Hunyorgó szeme egy darabig a
homlokzatot pásztázta, mintha azt keresné, nem hagyott-e ki valamit, valami jelet arra, hogy
mire számítson. Tekintete megpihent a bejárati ajtó fölött, ahol különös formát mintáztak meg a
fehér gipszből: egy emberi arcot. Minden házon volt ilyen: mindegyik más, hol női, hol férfiarc;
lefelé pillantottak, mintha a küszöbön álló jövevényt fürkésznék. A szomszédos bejárat fölött
egy női fejre simult szűzies fonatok bonyolult szövevénye; hozzám egy domború homlokú,
hosszú, hegyes szakállú, fehér gipszférfi került. Volt benne valami atyai, Zeuszra emlékeztető
vonás, legalábbis én ezt mondtam magamban. Úgy nézett le a magasból, ahogy a szakállas
istenalak szemléli a csetepatét odalent egy vallási tárgyú festményen.
A fiúk hétfőn pontban reggel nyolckor itt lesznek, közölte a mester. Csomagoljak el mindent,
aminek baja eshet. Ha szerencsénk van, néhány hét alatt rendbe hozzuk a helyet. Lenézett az
alagsorra, ahol piszkos csipkefüggöny lógott az alacsony ablakon. Bentről kutyaugatás szűrődött
ki.
– De azon nem segíthetünk – jegyezte meg.
Megkérdezte, találok-e ilyen rövid idő alatt valami szállást. Ez itt egy ideig építkezési terület
lesz: rengeteg por és nagy felfordulás, főleg kezdetben. Még nem tudom biztosan, mihez kezdek,
mondtam, de a fiaim valószínűleg lakhatnak az apjuknál. Hunyorgó tekintete az arcomra
szegeződött.
– Szóval ő a közelben lakik? – kérdezte.
Ha a gyerekeknek megvan a helyük, folytatta, alighanem boldogulunk. Akkor nem
idegeskedünk annyit. Az egyik hálószobát a végére hagyják: amikor minden mással végeztek,
majd átköltözöm egy másik helyiségbe, amíg ők az utolsó szobában dolgoznak. Kinyitotta
furgonja ajtaját, és beült. Láttam, az utastér tele van üres kávéspoharakkal meg eldobott
ételdobozokkal és csomagolópapír-foszlányokkal. Ahogy mondtam, közölte bánatosan a mester,
a munka rengeteg autózással jár. Néha az egész napot a kocsiban tölti, ott intézi el mindhárom
étkezést. A végén az ember a szemétben ül, csóválta a fejét. Beindította a motort, becsukta az
ajtót, és indulás közben letekerte az ablakot.
– Hétfő reggel nyolc – szólt ki.
El tudná-e tüntetni az ősz szálakat, kérdeztem Dale-től.

Kint már sötétedett, és a szalon kirakatüvegének vágódó eső olyan volt, mint a papíron lefolyó
tinta. Odakint vánszorgott a forgalom a megfeketedett úton. Világított a kocsik fényszórója. Dale
mögöttem állt a tükörben, egymás után emelte föl maroknyi száraz hajtincseimet, aztán hagyta
őket a vállamra hullani. Szeme úgy pásztázta a tükörképemet, mintha fel akarná falni. Néztem a
tükörben komor ábrázatát.
– Nem baj, ha itt-ott megcsillan valami – közölte szemrehányóan.
A szomszédos székben ülő vendég mögött álló fodrásznő súlyos, álmos szemhéját félig
lehunyva elmosolyodott.
– Én eltüntettem az enyémeket – jegyezte meg. – Sokan csinálják.
– Itt az elköteleződésről van szó – közölte Dale. – Hathetenként el kell jönnie. Élete végéig –
tette hozzá komoran, tekintete találkozott az enyémmel a tükörben. – Én csak azt mondom, nem
árt, ha biztos a dolgában.
A fodrásznő rám sandított álmatag mosolyával.
– Sokan vannak, akiknek ez nem probléma – jelentette ki. – Az életük amúgy is a
kötelezettségekről szól. Ettől legalább jól érzik magukat, az is valami.
Volt-e már festve a hajam, kérdezte Dale. Mert idővel felhalmozódik a festék, s ettől
szintetikusnak látszik és megfakul a haj. A természetellenes hatást nem is maga a színezés
okozza, hanem ez a felhalmozódás. Az emberek dobozszám vásárolják az otthoni használatra
kifejlesztett festéket, hogy élethű színeket találjanak, de csak azt érik el, hogy a hajuk egyre
jobban hasonlít egy csapzott parókához. A jelek szerint mégis inkább ezt választják, mint a
természetes őszülést. Valójában ha a hajról van szó, jegyezte meg, a hamisat rendszerint
valóságosabbnak találják az igazinál: amíg olyasmit látnak a tükörben, amit nem a természet
alkotott, a legtöbben nem bánják, ha olyan a hajuk, mint egy kirakati babáé. Bár van egy
ügyfele, egy idősebb hölgy, aki kibontva viseli derékig érő ősz haját. Ezt a hajkoronát, akár egy
aggastyán szakállát, Dale a bölcsesség jelének érezte: a hölgynek királynői tartása volt, ősz
hajkoronája erőt sugárzott. Megint fölemelte a hajamat, tartotta egy darabig, aztán leejtette,
közben egymást néztük a tükörben.
 – Itt arról van szó, mennyire magabiztos – mondta Dale.
A mellettem lévő székben a nő a Glamour magazint olvasta kifejezéstelen arccal, amíg a
fodrásznő ujjai melírozott hajával szorgoskodtak: minden hajfürtöt gondosan megfestett, aztán
fóliába csomagolta őket. Ügyesen és gondosan dolgozott, bár a vendég egyszer se pillantott fel.
A szépségszalon elegáns, fehér, fényesen kivilágított helyiség volt fehérre festett fapadlóval
és bársonyhuzatú, barokk bútorokkal. A magas tükröket gazdagon faragott, fehér keret övezte. A
világítást három hatalmas karos csillár szolgáltatta, fényüket megsokszorozták a tükrös falak. A
szalon egy sor kopott üzlet és gyorsétkezde közé ékelődött be, és a kirakat nagy üveglapjai néha
megzörrentek, amikor nehéz jármű haladt el előtte.
A tükör hajthatatlannak mutatta Dale arcát. Az ő haja ősszel csíkozott göndör fürtök rafinált
fekete sokasága volt. A negyvenes évei közepén járhatott, magas volt és vékony, büszke,
egyenes tartása egy táncosé. Sötét, szoros pulóverén átsejlett egy kezdődő pocak karcsú csípője
fölött.
– Tudja, úgyse csap be senkit – jelentette ki. – Csak nyilvánvalóvá teszi, hogy
rejtegetnivalója van.
Az is jobb, mint közszemlére tenni azt, amit rejteni szeretne az ember, jegyeztem meg.
– Miért? – kérdezte. – Mi olyan szörnyű abban, ha az ember annak látszik, ami?
– Nem tudom – válaszoltam –, de nyilvánvaló, hogy sokan rettegnek tőle.
– Nekem mondja? – nézett rám sötéten. – Sokan – jelentette ki – azt mondják, azért, mert
nem érzik a sajátjuknak, amit a tükörben látnak. Miért nem?, kérdezem tőlük. Maguknak nem a
hajukat kell befesteniük, a szemléletükön kell változtatniuk. Szerintem nagy a nyomás rajtuk –
tette hozzá. – Az emberek attól félnek – emelte fel hátul a hajamat, hogy benézzen alá –, hogy
senkinek sem kellenek majd.
A helyiség másik végében csörömpölve kivágódott a nagy üvegajtó, és egy tizenkét-
tizenhárom éves fiú lépett be a sötétségből. Félig nyitva hagyta az ajtót, és a meleg, kivilágított
szalonba bezúdult a nyirkos levegő meg a dübörgő utcazaj.
– Volnál szíves becsukni az ajtót? – kérdezte ingerülten Dale.
A fiú kővé dermedt, arcára kiült a pánik. Nem volt rajta kabát, csak az iskolai egyenruha
szürke inge meg nadrágja. Inge és haja esőtől nedves. Pár másodperc múlva bejött utána egy nő
a nyitott ajtón, és gondosan becsukta maga mögött. Nagyon magas volt, szögletes, az arca széles,
lapos, határozott metszésű, gondosan levágott bubifrizurája pontosan szögletes álla vonaláig ért.
Nagy szeme a maszkszerű arcban fürgén járt körül a helyiségben. Amikor a fiú meglátta,
fölemelte a kezét, hogy félresimítsa homlokából a haját. A nő egy pillanatra megállt, éberen
figyelt katonás gyapjúkabátjában, mintha veszélyt szimatolna, aztán a fiúra nézett:
– Gyerünk. Mondd meg nekik a nevedet.
A fiú könyörgően nézett rá. Kigombolt gallérú ingéből kivillant csontos, cingár mellkasa.
Karját lelógatta, tenyerét tiltakozva széttárta.
– Gyerünk – mondta a nő.
Dale megkérdezte, jöhet-e a hajmosás; közben ő átnézi a színmintákat, keres valami
megfelelőt. Nem nagyon sötétet, tette hozzá; inkább barnás-vöröses árnyalatra gondolok, valami
világosabbra. Még akkor is, ha nem ez a természetes hajszíne, magyarázta, azt hiszem, így
életszerűbb lesz. Várja egy vendég, kiáltott utána oda a lánynak, aki a padlót söpörte föl. A lány
gépiesen abbahagyta a söprést, és a falnak támasztotta a söprűt.
– Ne hagyd ott – szólt rá Dale. – Valaki még megbotlik benne, és megsérül. – A lány
éppolyan gépiesen hátrafordult, megfogta a söprűt, és megállt.
– A szekrénybe – mondta fáradtan Dale. – Csak tedd be a szekrénybe.
A lány elment, és üres kézzel jött vissza, aztán megállt a székem mögött. Fölálltam, és
követtem őt néhány lépésnyire, a meleg, homályos benyílóba, ahol a hajmosó tálak voltak.
Nejlon beterítőkendőt borított a vállamra, aztán egy törülközőt igazított a hajmosó tál peremére,
hogy arra hajtsam a fejemet.
– Jó lesz így? – kérdezte.
A permetező víz hol hideg volt, hol meleg. Lehunytam a szemem, figyeltem a gyors
váltakozást, ahogy az egyik hőmérsékletet felváltja a másik, újra meg újra. A lány tétova
ujjakkal dörzsölte be a fejembe a sampont. Aztán fésűvel rángatta a hajamat, én pedig úgy
várakoztam, mintha egy matematikai probléma kibogozását figyelném.
– Kész van – lépett hátra végül a hajmosó táltól.
Megköszöntem, és visszamentem a szalonba, ahol Dale egy rózsaszín tálkában, apró ecsettel
valami kenőcsöt kevert ki elmerülten. A fiú most a mellettem lévő széken ült, a Glamour-olvasó
nő, még mindig alufóliába csomagolt hajjal, addigra áttelepedett az ablak melletti kanapéra, ahol
kifejezéstelen arccal lapozgatta tovább a magazint. Mellette ült az asszony, aki a fiúval jött.
Mobilja kijelzőjét ütögette, ölében nyitott könyv hevert. A fodrásznő a recepciós pultra
könyökölve beszélgetett a recepcióssal, mellette egy csésze kávé.
– Sammy – szólt oda neki Dale –, vár a vendéged.
Sammy váltott még néhány szót a recepcióssal, aztán visszalépett a székhez.
– Nos – tette kezét a fiú vállára, hogy a gyerek akaratlanul összerezzent. – Akkor milyen is
lesz?
– Nincs néha olyan érzése – nézett rám Dale –, hogy ha maga nem lenne ott, hogy
intézkedjen, minden a feje tetejére állna?
Én úgy látom, gyakran ennek épp az ellenkezője igaz: az emberek sokkal ügyesebbek, ha
nincs, aki megmondja, mit tegyenek, válaszoltam.
– Akkor én valamit rosszul csinálok – állapította meg Dale. – Ezek a fürdővizet se tudnák
leereszteni a segítségem nélkül.
Fölvett egyet az ezüstcsipeszek közül, és belefogta egy hajtincsemet. A festéknek legalább
félórát rajta kell maradnia, mondta: reméli, nem sietek. Fölvette a második csipeszt, belefogott
egy másik tincset. A tükörben néztem az arcát, amíg dolgozott. Fölvette a harmadik csipeszt, és
a szájában tartotta, amíg elválasztotta egyik tincset a másiktól.
– Az igazat megvallva én nem sietek különösebben – mondta aztán. – Most mondták le az
esti randimat. Kiderült – tette hozzá –, hogy tiszta szerencse.
A mellettem lévő széken a fiú érdeklődve bámulta magát a tükörben.
– Milyen legyen? – kérdezte tőle Sammy. – Mohawk? Nyírjam nagyon rövidre?
A gyerek kicsit megvonta a vállát és elfordította a tekintetét. Lágy vonású, sárgás arcának
töprengő kifejezést adott a hosszú, tömpe orr. Telt, rózsaszín ajkán állandóan különös, titokzatos
mosoly játszott. Végül dünnyögött valamit, olyan halkan, hogy hallani se lehetett.
– Mi van? – kérdezte Sammy.
Közelebb hajolt a gyerekhez, de az nem ismételte meg.
– Talán különösen hangzik – folytatta Dale –, de megkönnyebbültem. Pedig tetszik. –
Elhallgatott, amíg megtűzött a csipesszel egy újabb tincset. – Mostanában egyre többször érzem
úgy – megint szünetet tartott, hogy megtűzzön egy másikat –, hogy nem éri meg a fáradságot.
Micsoda, kérdeztem.
 – Hát, nem is tudom – felelte –, talán csak öregszem. Egyszerűen úgy érzem, már nem
érdekel az egész.
Volt idő, folytatta, amikor megrémítette volna a gondolat, hogy egyedül kell töltenie egy
estét, olyan félelmetesnek találta volna, hogy elment volna bárhová, és megtett volna bármit,
csak elkerülje. De újabban azon kapja magát, hogy szívesebben marad egyedül.
– És ha ez másoknak nem tetszik – jelentette ki –, amint mondtam, engem már az se érdekel.
Néztem a tükörben sötét alakját, ügyes, fürge ujjait, a feszült figyelmet hosszúkás, keskeny
arcán. Mögötte a recepciós közeledett, kezében telefonnal. Megkopogtatta Dale vállát, és
odanyújtotta neki a telefont.
– A tiéd – közölte.
– Mondd, hogy hagyjon üzenetet – hárította el Dale. – Vendégem van.
A recepciós égnek vetette a tekintetét, és távozott.
– Ragaszkodom a meggyőződésemhez, hogy kreatív munkát végzek – közölte. – De néha
már nem is tudja az ember.
Sok kreatív ismerőse van, folytatta egy idő után. Jól kijön az ilyenekkel. Van egy barátja, aki
vízvezeték-szerelő, és a szabadidejében szobrokat készít. Kizárólag olyan anyagokból,
amelyekkel szerelőként dolgozik: csődarabokból, szelepekből és alátétekből, lefolyókból,
lefolyócsövekből, effélékből. Van valami forrasztólámpája, azzal fölmelegíti a fémet, és
különböző formákba hajlítja.
– A garázsban készíti őket – magyarázta Dale. – Igazán egész jók. De az a helyzet, hogy
csak akkor képes rá, ha be van készülve.
Mitől, kérdeztem.
– Methtől – közölte. – Máskor egészen normális a tag. De ahogy mondom, a szabadidejében
kristályt tol, és bezárkózik a garázsba. Állítólag néha arra ébred reggel a garázs padlóján, hogy
ott van mellette, amit készített, de egyáltalán nem emlékszik arra, hogy megcsinálta. Nem
emlékszik semmire. Nagyon furcsa lehet – tette be az utolsó csipeszt harapófogószerű ujjaival. –
Mintha önmaga egy láthatatlan részét látná.
Kedveli a barátait (az imént valószínűleg téves benyomást keltett bennem), de sok olyan
embert ismer, aki negyvenévesen is úgy viselkedik, mint huszonöt éves korában: ezt kissé
elszomorítónak találja, a látványt, hogy felnőtt emberek lázasan buliznak, még mindig porokat
szívnak föl az orrukba, és pörögnek, mint a menyasszonyok a zsúfolt táncparketten; ami őt illeti,
neki van jobb dolga is.
Fölegyenesedett, és a tükörben szemügyre vette a művét, az ujja hegye könnyedén pihent a
vállamon.
– A helyzet az – jelentette ki –, hogy az ilyen élet, a bulikkal, a drogokkal, az éjszakázással,
lényegében önmagát ismétli. Nem vezet sehová, nem is az a dolga, hiszen a szabadságot
képviseli. – Fölvette a rózsaszín műanyag tálat, és megkeverte a tartalmát az ecsettel. – És aki
szabad akar maradni – vonta be az ecsetet a sűrű, barna kenőccsel –, annak el kell vetnie minden
változást.
Ezt hogy érti, kérdeztem, erre egy pillanatra megtorpant, a szemembe nézett a tükörben, az
ecset megállt a levegőben. Aztán megint elfordította a tekintetét, fölemelt egy hajfürtöt, és
gondosan felvitte rá a festéket.
– Hát így van, nem? – kérdezte kissé ingerülten.
Ebben nem vagyok biztos, jegyeztem meg: amikor az emberek szabaddá teszik magukat,
rendszerint mindenki másra rákényszerítik a változást. De ebből nem következik feltétlenül,
hogy szabadnak maradni annyit jelent, mint változatlannak maradni. Előfordul, hogy amint az
emberek szabadok lesznek, az első dolguk, hogy megkeressék egy másik változatát annak, ami
addig bebörtönözte őket. Más szóval saját változatlanságuk megfosztja őket attól, amit olyan
nagy erőfeszítések árán igyekeztek elérni.
– Ez kicsit olyan, mint a forgóajtó – állapította meg Dale. – Az ember nincs se kint, se bent.
Benne maradhat, és mehet körbe-körbe, ameddig csak akar, és amíg ezt teszi, szabadnak érezheti
magát. – Félresimította a megfestett hajat, és hozzálátott egy újabb tincs festéséhez. – Én csak
azt mondom – tette hozzá –, hogy a szabadságot túlértékelik.
Mellettünk Sammy beletúrt a fiú sötét, rakoncátlan hajába, hogy felmérje a szerkezetét és
hosszát, közben a gyerek rémülten oldalra sandított. A fodrásznő félresimította a haját előbb az
egyik oldalra, aztán a másikra, közben a fiút figyelte a tükörben, aztán fogta a fésűt, és gondosan
elválasztotta a gyerek haját középen. A fiút ez láthatóan nyugtalanította, és Sammy elnevette
magát.
– Így hagyom, jó lesz? – kérdezte. – Ne ijedj meg, vicceltem. Ez csak azért kell, hogy
kétoldalt egyforma hosszú legyen. Nem szeretnéd, ha mindenhol más lenne a hossza, igaz?
 A fiú megint szó nélkül elfordította a tekintetét.
– Hogy hívják azt – tudakolta Dale –, amikor az embernek van egy olyan kurva nagy, vakító
megvilágosodása, hogy attól kezdve mindent másképp lát?
Nem tudom biztosan, feleltem: több kifejezés is eszembe jut.
Dale ingerülten rángatta az ecsetet.
– Valami útról van szó – közölte.
A damaszkuszi út, mondtam.
– Volt egy damaszkuszi utas pillanatom – jelentette ki. – Éppen tavaly szilveszterkor.
Kurvára rühellem az újévet. Ez is hozzátartozott: a felismerés, hogy kurvára rühellem a
szilvesztert.
Társaság volt nála, mesélte. Már indultak volna bulizni, amikor rájött, hogy rühelli az
egészet, és arra gondolt, hogy valószínűleg mindenki más is rühelli, csak senki sem akarja
bevallani. Amikor már mindenki kabátban volt, bejelentette, hogy ő marad.
– Hirtelen úgy éreztem, nem éri meg a fáradságot – közölte.
Miért nem, kérdeztem.
Sokáig nem felelt, csak festette egyik tincset a másik után, végül már arra gondoltam, hogy
nem hallotta a kérdést vagy egyszerűen elengedte a füle mellett.
– Ültem a kanapémon – mondta –, és hirtelen megtörtént.
Egy keverő mozdulattal az ecset mindkét oldalát gondosan bevonta a barna kenőccsel.
– Volt ott egy csávó – folytatta. – Nem is ismertem igazán. Csak ült ott, és igazgatta
magának a szabályos csíkokat a dohányzóasztalon. Hirtelen nagyon megsajnáltam. Nem is
tudom, miért – tette hozzá. – Tök kopasz volt a szerencsétlen.
Levette a csipeszt egy újabb tincsről, és hozzálátott, hogy befesse. Néztem, ahogy
egyenletesen felviszi rá a festéket. A hajtőnél kezdte, de minél jobban távolodott tőle, annál
gondosabban dolgozott, mintha tudatosan ellenállt volna a kísértésnek, hogy kezdetben figyeljen
oda a legjobban.
– Olyan nevetséges, pufók ábrázata volt – mondta, és az ecset megállt a levegőben. –
Nyilván a kopaszság meg a nevetséges ábrázat együttese okozta. Ez a csávó olyan, mint egy
csecsemő, gondoltam. Mit keres az én kanapémon egy csecsemő, aki kokót töm az orrába? És
amint így láttam, már nem tudtam abbahagyni. Hirtelen mind ilyenek lettek. Kicsit olyan volt,
mintha be lennék bélyegezve – merítette megint a tálba az ecsetet –, ha jól emlékszem.
Sammy munkához látott az ollóval, óvatosan vágta a fiú haját.
– Szóval mit szeretsz? – kérdezte tőle.
A gyerek kicsit megvonta a vállát, ajkán a titokzatos mosollyal.
– Futballozni? – folytatta Sammy. – Vagy azt a, hogy is hívják… Xboxot. Ti, srácok mind
odavagytok érte, nem igaz? Szeretsz xboxozni a haverjaiddal?
A fiú megint vállat vont.
Nyilván mindenki azt hitte, megőrült, folytatta Dale, hogy otthon marad, mikor a többiek
bulizni mennek. Rosszullétet kellett színlelnie. Volt idő, amikor halálra rémült volna a
gondolattól, hogy egyedül kell töltenie a szilvesztert, de most alig várta, hogy megszabaduljon a
többiektől. Hirtelen úgy érezte, átlát az egészen, átlát mindegyikükön. Azt ismerte fel ebben a
damaszkuszi pillanatban, hogy azok ott a nappalijában (vele együtt) nem felnőttek, csak felnőtt
testbe bújt gyerekek.
– És ezt nem azért mondom – tette hozzá –, mert lenézem őket.
– A kislányom nagyjából egyidős veled – közölte Sammy a fiúval a szomszédos széken. –
Te hány éves vagy, tizenegy, tizenkettő?
A fiú nem válaszolt.
– Úgy látom, nagyjából egyidős lehetsz vele – folytatta Sammy. – Az ő élete meg a barátnőié
most kizárólag a sminkről meg a fiúkról szól. Az ember azt hinné, kicsit fiatalok még ehhez,
nem? De képtelenség őket lebeszélni róla. A lányokkal az a baj – magyarázta –, hogy nincs
annyi hobbijuk, mint a fiúknak. Csak ülnek, és fecsegnek, amíg a fiúk odakint futballoznak.
Nem is hinnéd – tette hozzá –, milyen bonyolultak már most a kapcsolataik. A sok fecsegés
miatt: ha odakint futkosnának, nem maradna idejük a sok intrikára. – Megkerülte a széket, úgy
folytatta a hajvágást. – A lányok elég gonoszak tudnak lenni, nem igaz?
A fiú odasandított a nőre, akivel bejött. Azt asszony már letette a telefont, és belemerült egy
könyvbe.
– Ő a mamád? – kérdezte Sammy.
A fiú bólintott.
 – Nyilván nagyon csöndesnek talál – jegyezte meg Sammy. – Az én lányomnak be nem áll a
szája. Nem maradnál nyugton? – szólt rá a fiúra, az olló megállt a levegőben. – Nem tudom
levágni a hajadat, ha örökösen mozgatod a fejed. – Nem bizony – folytatta –, annak a lánynak be
nem áll a szája. Reggeltől estig a telefonon lóg, a barátnőivel fecseg.
Amíg Sammy beszélt, a fiú a fejét nem mozdította, de a szeme szüntelenül járt, föl-le és
jobbra-balra, mint egy szemvizsgálaton.
Közben odakint teljesen besötétedett. A szalonban égett minden lámpa. Zene szólt, és
beszűrődött az utcáról a forgalom zaja. Az egyik falat üvegpolcok borították, eladó hajápoló
termékek sorakoztak rajtuk érintetlenül, ha odakint túl közel dübörgött el egy teherautó, kissé
megremegtek a pocok és zörögtek a tégelyek meg üvegek. A helyiség tükröző felületek
káprázatos terme lett, ahol elhomályosult a külvilág. Akárhová nézett az ember, csak a
tükörképét látta annak, ami ott volt. Már sokszor elmentem a szalon mellett sötétedés után, és
mindig benéztem a kirakaton. A sötét utcáról nézve szinte olyan volt, mint egy színház, a
reflektorfényben mozgó alakokkal a színpadon.
Az után az eset után, magyarázta Dale, egy ideig ahányszor csak ismerőssel találkozott vagy
beszélgetett, sőt, lassan már ismeretlenek, kuncsaftok vagy az utcán a járókelők esetében is, a
szó szoros értelmében kísértette ez az érzés, hogy felnőtt testbe bújtatott gyerekeknek látja őket.
Gesztusaikkal és szokásaikkal, versengésükkel, aggodalmaikkal, haragjukkal és örömükkel,
legfőképpen fizikai és érzelmi szükségleteikkel most csak olyannak látta őket, még azokat is,
akikről tudta, hogy stabil partnerkapcsolatban élnek (amelynek állandóságát és meghittségét
régebben irigyelte), mint a játszótéri barátokat. Hetekig az emberi faj iránt érzett szánalom
ködébe burkolózva élt, „olyan voltam, mint valami darócruhás, csengettyűszóval vándorló
középkori csávó”. Ez szinte megbénította, magyarázta, voltak napok, amikor annyira legyengült,
hogy alig tudta bevonszolni magát a szépségszalonba. Mindenki depressziósnak tartotta. – Talán
az is voltam – állapította meg –, de tudtam, azt teszem, amit kell, tartottam valahová, és nem
akartam visszafordulni, akkor se, ha beledöglöm. – A végén üresnek, megtisztultnak érezte
magát, mint egy nagy mentális lomtalanítás után. Ha visszagondol arra a szilveszteréjszakára,
úgy érzi, jelen volt a szobában valami súlyos, de mindenki más úgy tett, mintha nem venné
észre.
Mi volt az, kérdeztem.
 Már mögöttem guggolt, hátul festette a hajamat, így nem láttam az arcát. Egy idő múlva
felállt, és előbukkant a tükörben, az egyik kezében műanyag tállal, a másikban ecsettel.
– Félelem – mondta. – És arra gondoltam, én nem futok el tőle. Ott maradok a helyemen,
amíg el nem megy. – Szemügyre vette a festett hajat minden oldalról, ahogy a művész
vizsgálgatja a befejezett vásznat. – Már nem tart soká – jelentette ki. – Egy kis időre rajta
hagyjuk.
Csak lebonyolít egy gyors telefont, ha megbocsátok. Jelenleg nála lakik az unokaöccse,
szólni akar neki, hogy változott az esti program, mégis hazamegy.
– Ha szerencsém van, összekapja magát, és főz valamit – jegyezte meg.
Honnan jött az unokaöccse, kérdeztem, Skóciából, felelte.
– És nem a felkapott részéről – mondta. – A nővérem valamilyen okból mindig valami isten
háta mögötti porfészekben él. – Egyszer-kétszer meglátogatta, de negyvennyolc óra se kellett
ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye, ne beszélgessen-e el a birkákkal.
Az unokaöccse fura srác, mondta Dale: eldöntötték róla, hogy autista vagy Asperger-
szindrómás, vagy akárhogy hívják manapság azokat, akik nem olyanok, mint mindenki más. Be
se fejezte az iskolát: amikor Dale fölment látogatóba, munkanélküli volt, és azzal szórakozott,
hogy köveket dobált le a dombról a kőbányába.
– Azóta szerencsére kicsit megváltozott. Valamelyik este még meg is kérdezte tőlem, hogy
friss zöldfűszereket teszek-e a tésztaszószba, vagy „csak” – mutatta ujjaival az idézőjelet –
szárítottat.
Hogyhogy Londonba jött a fiú, kérdeztem, azután történt, felelte, hogy ő elbeszélgetett a
nővérével. Azt hallotta tőle, hogy a gyerek az utóbbi időben nyugtalanító dolgokat mond,
olyanokat, hogy úgy érzi, nem a saját testében vagy nem a saját személyiségével él, vagy valami
ilyesmit.
– Hónapokig nem szól egy szót se – magyarázta Dale –, aztán egyszer csak ezzel áll elő. Az
anyja nem tudott mit kezdeni vele. Tőlem kérdezte, hogy szerintem mit jelent. Én fodrász
vagyok, mondtam neki, nem pszichológus. – Ujjai közé fogott néhány elszabadult hajszálat. –
De nyilván vannak sejtéseim. Ha arra képes, hogy becsomagoljon, és fölszálljon egy vonatra,
mondtam a srácnak, ellakhat nálam Londonban. Közöltem vele, hogy nem társaságra vágyom:
nekem megfelel az életem úgy, ahogy van. Szép lakásom meg jó munkám van, és azt akarom,
hogy így is maradjon. Ki kell venned a részedet a feladatokból, mondtam, én nem adok szállást
valakinek, aki nem dolgozik, mert nem vagyok valami nyomorult szeretetszolgálat. De szabad
leszel, mondtam neki, és London nagyon nagy. Ha itt nem találod meg, amit keresel, akkor
sehol. És egy hét múlva – jelentette ki Dale – valaki becsengetett, és ő állt az ajtóban.
Nem volt egészen váratlan meglepetés, vallotta be: a nővére két nappal azelőtt
figyelmeztette, csak hogy legyen ideje eltenni szem elől mindent, amit ő helytelenítene. És az
alatt a két nap alatt kétségei támadtak. Körbejárt a szobákban, látta, milyen rend és tisztaság van;
élvezte a csendet, azt, hogy akkor jön és megy, amikor akar, és amikor munka után hazajön,
mindent ugyanúgy talál, ahogy hagyta. – A gondolat – folytatta –, hogy valaki mindig ott lesz,
valaki, akihez szólnom kell, aki után takarítanom kell, valaki, akiért lényegében felelősséget
vállaltam, hiszen egy tizenhat éves ember még gyerek, ráadásul ez még soha életében ki se tette
a lábát egy apró skót faluból: hát, érti, miről beszélek – magyarázta Dale. – Elment az eszem,
hogy ezt mind föladom, gondoltam.
Megkérdeztem, igazolódtak-e a balsejtelmei, és egy pillanatra elnémult. Néztem a tükörben,
ahogy ott áll, karját összefonva inas testén már domborodni kezdő kis pocakján.
Kezdetben nyilván akadtak pillanatok, mondta. Meg kellett tanítania az unokaöccsét, hogy
úgy végezze a dolgokat, ahogy ő szereti, és a tanuláshoz mindenkinek idő kell: ezt senki sem
tudja jobban nála, hiszen ő tanítja be az újoncokat a szalonban. Idő kell hozzá, mondta, idő és
következetesség. De már eltelt két hónap, és egész jól megvannak. A fiú beállt
segédműszerésznek; már némi társasági élete is volt, néha még Dale-lel is elment szórakozni.
– Amikor lemondok a nagypapaéletről – tette hozzá –, és hajlandó vagyok nekivágni az
estének. Az együttélés sose olyan, mint ha egyedül él az ember. Valamit elveszítünk –
magyarázta –, és nem tudom, visszakaphatjuk-e valaha. Egy nap majd elmegy, és már eszembe
jutott, hogy valószínűleg hiányozni fog nekem… hogy üresnek érzem majd a lakást, pedig
azelőtt tökéletes volt. Lehet, hogy többet adtam fel, mint amivel számoltam – tette hozzá. – De
mindig jön valaki – mondta –, és nem lehet folyton azt kérdezni, mit nyerünk vele.
A recepciós pulthoz ment telefonálni, én pedig a fiúra néztem a szomszéd széken, akinek
bozontos fekete haját már rövidre nyírták. Minduntalan könyörgő pillantásokat vetett az anyjára,
aki fel sem emelte a szemét a könyvéről.
– Jól alakul – nézett rám Sammy. – Lesz valami különleges alkalom ma este?
 Nem, válaszoltam, de holnap este el kell mennem valahová.
– Általában két-három napig jó, ha Dale megfelelően szárítja be – közölte Sammy. – Biztos
rendben lesz. Akkor most – fordult a fiúhoz – nézzünk meg téged.
Kezét a gyerek vállára tette, és szembenézett vele a tükörben.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte.
Válasz nem jött.
– Gyerünk – sürgette a fiút –, mit szólsz magadhoz?
Láttam, hogy a gyerek anyja fölpillant a könyvből.
– Ez igen – mondta Sammy. – Egy igazi titokzatos férfi.
A fiú kezén kifehéredtek a bütykök, úgy szorította a szék karfáját. Üres arca megdermedt.
Amint Sammy felemelte a kezét, a gyerek felugrott, és letépte válláról a műanyag kendőt.
– Nyugi! – lépett hátra Sammy felemelt kézzel. – Tudod, itt drága berendezések vannak.
A fiú furcsa, dülöngélő léptekkel otthagyta a széket, és a nagy üvegajtó felé tartott. Az anyja,
még mindig a könyvvel a kezében, felállt, és nézte, ahogy a gyerek feltépi az ajtót, rányitja a
sötét, esőáztatta utca sistergő forgalmára. Olyan erővel rántotta meg a kilincset, hogy az ajtó
akkor is tovább lendült, amikor elengedte. Végül súlyosan nekivágódott az üvegpolcoknak,
amelyeken rendezett sorokban álltak a hajápoló szerek. A fiú mozdulatlanná dermedt a nyitott
ajtóban, az arca égett, rövidre nyírt haja mintha égnek meredt volna, csak nézte, ahogy a polcok
a szalon padlójára okádják az éktelen dörejjel lezúduló és szétguruló üvegcsék és tégelyek
özönét, aztán a polcrendszer maga is szilánkokra törő, robajló üvegzuhataggá omlik össze.
Egy pillanatra csend lett, mindenki mozdulatlanná dermedve állt, Dale kezében a telefonnal,
Sammy a fiú félredobott kendőjét szorongatva, az anya a könyvre kulcsolódó ujjakkal; még a
Glamour-olvasó nő is felpillantott a képeslapból.
– Azt a kurva istenit – mondta Sammy.
A fiú kirohant az ajtón, és eltűnt az ázott, fekete utcán. Az anyja pár pillanatig mozdulatlanul
állt az üvegszilánkok és üvegcsék csillogó mezején. Arcán jeges méltóság. Rezzenéstelen
tekintettel meredt Sammyre. Aztán fölvette a táskáját, gondosan beletette a könyvet, és kisétált a
fia után. Az ajtó tárva maradt mögötte.
Nem csak áldás ez a sok fa, mondta Lauren. Úgy rajzolódott ki városszerte tömör alakjuk a
sötétben, mint megannyi emberevő óriás. Fölmagasodtak az épületek közt meg az utak mentén:
ő is elismeri, igazán drámai látvány, vallotta be Lauren. Amerre jártunk, a vastag törzsek
egyenesen a burkolatba verve álltak, mint a cölöpök, úgyhogy a gyökerek nyomása mindenütt
fölemelte a burkolólapokat, és hullámos lett a kövezet. Némelyik gyökér felszínre tört: emberi
karnál vastagabb kötegük vakon kígyózott a kövek közé szorulva. Az ember állandóan attól fél,
hogy megbotlik bennük, mondta Lauren, ráadásul ilyenkor, amikor már hullanak a levelek, a
belvárost hat-nyolc centis avarréteg borítja, amely olyan síkos, hogy egyetlen nagy
korcsolyapálya lesz az egész.
Megkérdezte, kellemes volt-e az utam a körülmények ellenére. A szárnyvonallal sok baj van:
ha a londoni vonat akár csak pár percet késik, az utas lemarad a csatlakozásról. Ez minduntalan
előfordul, és egy irodalmi fesztivál lebonyolítását nagyon megnehezíti, ha a szerzők (persze
önhibájukon kívül) mind elkésnek. De a városnak épp ez a megközelíthetetlensége a varázsa:
lenyűgöző látványt kínál a sűrű erdővel borított völgyeken átvezető, kanyargós út, a távolból
elővillanó folyó és a hegyoldal, ahogy a vonat egyre jobban behatol a fenti ürességbe. Ő maga
rendszerint kocsival jön, mert az kényelmesebb. De a vonatút gyönyörű.
Szaporán lépkedtünk föl-le az egyenetlen járdán, befordultunk balra, aztán jobbra, aztán
megint balra, és Lauren minduntalan keskeny karórájára pillantott. Az utcai lámpák fénye
bearanyozta a sűrű lombokat fölöttünk. Eleredt az eső, gyér cseppjei cuppanva csapódtak a
levelekhez. Időben odaérünk, nézett az órájára megint Lauren. Szerencse, hogy én ilyen gyors
vagyok: némelyik íróról (ne vegyem rossz néven) ezt nem lehet elmondani. Lesz még néhány
percem, hogy körülnézzek, és túlessek a bemutatkozásokon: úgy tudja, a többiek a zöld
teremben várnak.
Odaértünk a városközpontba, egy középületnek látszó házhoz, amelynek nyitott ajtaján
lámpafény négyszöge vetődött az utcára a zsúfolt előcsarnokból. Lauren megállt a küszöbön, és
befelé mutatott. A zöld terem balra a második ajtó mögött van, közölte: biztos könnyen
odatalálok. Neki a szállodába kell mennie egy másik íróért. Apró esernyőt vett ki a táskájából. Itt
nem tanácsos e nélkül kilépni a házból, jegyezte meg. Reméli, a közönségtalálkozó sikeres lesz:
a jelek szerint a legtöbb az. A fesztivál lelkes közönséget vonz. Azt hiszem, tette hozzá kissé
habozva, itt ezen kívül nem sok tennivaló akad.
 Amikor kinyitottam a zöld szoba súlyos faajtaját, megcsapott a meleg és a zaj. Kerek
asztaloknál ettek-ittak az emberek; az egyiknél négyfőnyi csoport ült, és amikor mögöttem
súlyosan becsukódott az ajtó, mind felém fordultak. Egyikük felállt, és kinyújtott kézzel indult
felém. Ő lesz a rendezvény moderátora, mutatkozott be. Sokkal fiatalabb volt, mint vártam,
nagyon karcsú és törékeny, de amikor kezet fogtunk, a szorítását erősnek, szinte erőszakosnak
éreztem.
Elnézést kértem a késésért, azt mondta, nem tesz semmit. Ami azt illeti, úgyis volt valami
baj a sátor elektromos berendezésével: korábban esett az eső, és valószínűleg átázott valami,
aminek nem kellett volna, legalábbis ő így értette; a lényeg, hogy akármi volt, komoly
problémának tűnt. De állítólag már kijavították, ez csak annyit jelentett, hogy a rendezvény
negyedórával később kezdődik a tervezettnél. Ő ivott egyet a többiekkel, amíg vártak. Gyanítja,
hogy ez nem illik, kicsit olyan, mintha egy repülő személyzete italozna felszállás előtt, de a
többieket ez láthatóan egyáltalán nem zavarja, és hát mindenki azért jött, hogy őket lássa. Az
igazat megvallva, tette hozzá, ennek a csapatnak nem nagyon kell moderátor: elég egyetlen
kérdés, és órákig mondják a magukét.
Odaértünk az asztalhoz, mindenki felállt és kezet nyújtott, aztán visszaült. Az asztalon egy
üveg bor állt és négy pohár; a moderátor elindult egy ötödikért, és felajánlotta nekem a saját
székét. Az asztalnál ülők közül az egyikkel már találkoztam, a másik kettőt nem ismertem. Akit
ismertem, azt Juliannek hívták. Nagydarab, kövér férfi volt, és furcsán gyerekes, akár egy
nagyra nőtt kisfiú. Harsányan beszélt, a stílusa elsőre esetlennek és otrombának tűnt, de
valójában gyilkosan ironikus volt, úgyhogy az ember maró, pontosan célzott gúny tárgya lett,
még mielőtt felfogta volna, hogy átláttak rajta. Engem korábban meglepett erejével és szüntelen
készenlétével ez a képesség, amelyet mintha állandóan forrponton tartana, várva, hogy elkapja és
tönkretegye a tárgyát. Megtermett alakját a nyugtalanság halvány aurája övezte, és mintha ezt
akarta volna eloszlatni azzal, hogy szüntelenül mozgolódott: keresztbe vetette a lábát, aztán
megcserélte, az asztal fölé hajolt, forgolódott a széken.
Valami fesztiválról mesélt a többieknek, ahol nemrégen felolvasott egy részletet a
gyerekkorát megörökítő memoárjából. A könyv arról szólt, hogyan nőtt fel egy mostohaapa
mellett, mert az apja még az ő születése előtt elhagyta állapotos anyját. – Szóval legalább nem
kell személyes sértésnek tekintenem – jelentette ki, és szünetet tartott, várta a nevetést. A
felolvasás után, folytatta, odament hozzá egy férfi a közönségből, félrevonta, és azt a
megdöbbentő kijelentést tette, hogy ő az igazi apa, Julien biológiai apja. Julian az orrát húzta.
– Amilyen büdös volt – jegyezte meg –, csak imádkozhatott az ember, hogy ne legyen igaza.
Odahaza bizonyítékai vannak, amelyek igazolják a kapcsolatot, erősködött a férfi; beszélt
Julian anyjáról, arról, hogy mennyire szerette, és milyen szép napokat töltöttek együtt. Még abba
se hagyta, amikor kivált a közönségből egy másik férfi, megérintette Julian másik karját, és
ugyanezt állította. A szó szoros értelmében lerohanták, mondta Julian. Olyan volt, mint a
Mamma Mia!, csak a sunderlandi esőben.
– Nem valami híres fesztivál – nézett rám. – Nem hiszem, hogy magának tetszene.
Ő afféle fesztiválprosti lett, folytatta: őszintén szólva megragad minden alkalmat a nyilvános
megjelenésre. Egyszerűen nem tud betelni vele, nem tud betelni a figyelemmel.
– Mint anyám a kéthetes lanzarote-i nyaralásán – magyarázta. – Ki akarja élvezni, amíg
teheti. Nem kell a fokozatos, egyenletes lebarnulás, én pörkölődni akarok. Ha ez az én
pillanatom, befalom az utolsó morzsáját is.
A levegőbe markolt, kitépett belőle egy nagy darabot, kitátotta a száját, és beletömte.
Észrevettem, hogy a moderátor gyakran pillant rám, amíg Julian beszél, mintha attól félne,
hogy rossz néven veszek valamit az elhangzottakból. Keskeny, szabályos, kicsit titokzatos arca
volt és ragyogó gombszeme. Rövidre nyírt, sűrű, fekete haja akár egy állat bundája. Egy idő után
előrehajolt, megérintette a karomat, és megkérdezte, találkoztam-e már valamelyikkel az írók
(Julian és Louis) közül. Louis Julian jobbján ült. Kócos, vállig érő, zsírosnak látszó haja és
borostás arca volt. Rongyos bőrdzsekije és pecsétes farmernadrágja olyan nyilvánvaló
ellentétben állt Julian elegáns, tengerészkék öltönyével és mályvaszín, selyem nyakkendőjével,
hogy bármilyen közönyösnek mutatkozott, a megjelenése kiszámítottnak és megtervezettnek
tűnt. Feszülten figyelte Juliant, és ahányszor elmosolyodott valamin, amit mondott, kivillantak
szabálytalan, barna lapátfogai. Julian másik oldalán egy jóval fiatalabb fiú ült, akinek
angyalarcát göndör, lenszőke hajfürtök keretezték. A bemutatkozásnál nem hallottam jól a nevét:
úgy néztem, hogy Julian fiúja. Rózsás, ívelt ajka mosolygós volt, akárcsak kerekre nyílt,
rezzenéstelen kék szeme. Sötétkék, alakra szabott kabátját nyakig begombolta, a kezét zsebre
vágta, mintha fázna. Julienhez hajolt, és a fülébe súgott valamit, aztán felállt, és elment.
 A moderátor az órájára nézett, talán indulhatnánk, mondta. Kint a folyosón mellém
szegődött, míg Julian és Louis előttünk ment.
– Nem izgul – kérdezte – ilyen alkalmakkor? – Megállt, amíg a szembejövők elmentek
mellettünk, aztán újra mellém lépett. – Én boldog vagyok, amikor fölkérnek – tette hozzá –, de
aztán nagyon örülök, amikor vége van.
A folyosó végére értünk, és kinyitottuk az ajtót: odakint sötétbe borultak a franciakert
mértani formái. Az eső függönye úgy omlott a pázsit négyszögeire, mint egy hatalmas, rongyos
lepedő. Vagy kilencven méterre tőlünk nagy, kivilágított sátor állt. Úgy látszik, szaladnunk kell,
jegyezte meg a moderátor. Nekivágtunk a sötétségnek és az esőnek, futottunk a sátor bejáratához
vezető, egyenes, kavicsos úton. A többiek előttünk szaladtak, Julian rikoltozva tartotta a feje fölé
a zakóját. Hosszabb volt az út, mint gondoltuk, és amíg futottunk, hirtelen még jobban nekieredt
az eső. A moderátor folyton hátranézett rám, hogy lássa, bírom-e a tempót. Amikor a túloldalra
értünk, mindannyian ziháltunk, és csöpögött rólunk a víz. Louis hajfürtjei úgy csüngtek az arca
körül, mint a csapzott patkányfarkak. A moderátor merev, ruganyos haján tiszta gyöngyszemek
remegtek, lerázta őket, mint egy állat a bundáját. A bejáratnál egy csipeszes írótáblás férfi várt
bennünket, miért nem a fedett átjárón jött velünk, kérdezte csodálkozva a moderátort. Tollával a
mögöttünk húzódó, ponyvatetős deszkajárdára mutatott, amely a kert oldalánál egyenesen oda
vezetett, ahol éppen álltunk. Erről nem tudott, nevetett zavartan a moderátor, neki senki sem
szólt róla. A férfi szótlanul hallgatta a magyarázkodást. Nyilvánvaló, hogy a fesztivál nem
szeretné, ha a közönség (a résztvevőkről nem is beszélve) bőrig ázva érkezne az eseményekre.
Sajnos ő most már semmit sem tehet. A közönség már elfoglalta a helyét, és amúgy is késésben
vagyunk. Kénytelenek leszünk, nézett a kipirult, csapzott hajú, zilált társaságra, bemenni így,
ahogy vagyunk.
A fekete függönyös bejáraton át a rögtönzött színpad mögé vezetett bennünket. Hallani
lehetett, hogy a túloldalon zsong a közönség. Hátulról az emelvény deszkákból és gerendákból
összerótt, hevenyészett építmény volt, de elölről sima, fehér, jól bevilágított színpadnak
mutatkozott. Beszélgetéshez rendezték be, körben négy mikrofonnal, mögöttük egy-egy székkel.
Mindegyik szék mellett kisasztal állt, rajta egy üveg víz és egy pohár. Ahogy felmentünk a
pódiumra, a közönség elnémult. Azonnal el is tűntek a nézőtérre boruló sötétben, közben a
színpad megvilágítása mintha fölerősödött volna.
 – Jó helyen járunk? – szólt bele a sötétségbe Julian, és megjátszott zavarral nézett körül. – A
vizespóló-versenyre jöttünk. Azt mondták, itt van.
A közönség nevetésben tört ki. Julian kirázta a zakóját, és fintorogva, kelletlenül visszavette.
– A nedves író sokkal viccesebb, mint a száraz. Nekem elhihetik – harsogta túl az újabb
nevetéshullámot. A sötétből fészkelődés zaja hallatszott.
Julian az első székre ült le, Louis a mellette lévőre. A következőn a moderátor foglalt helyet.
Én a sor végén ültem. A moderátor a többiekkel együtt nevetett Julian bemondásain, keresztbe
vetett lábát leszorította, tekintetét könnyed hanyagsággal jártatta körül a sátorban. Kinyitotta a
térdén fekvő jegyzettömböt. Lapján kézírást láttam. Louis barna fogait kivillantva figyelte
Juliant.
– Azt mondják, néha kicsit arcátlan vagyok – mondta a közönségnek Julian. – Nem mindig
tudom, mikor… szólni kell, hogy észrevegyem. Némelyik író félénkséget színlel, de én nem. Én
azt mondom, óvakodjanak a csendesektől, a szenvedő lelkektől, a művészektől, azoktól, akik azt
állítják, gyűlölik a figyelmet. Mint Louis – jelentette ki a közönség derültségére. Louis is
nevetett, még jobban kivillantva barna fogait, sárgás szemgolyója kidülledt, világoskék szeme
Julian arcát fürkészte. – Louis az a fajta, aki esküszik, hogy élvezi az írás folyamatát – közölte
Julian. – Mint akik állítólag imádtak iskolába járni. Én a magam részéről utálom. Ott kell ülnöm,
valaki masszírozza a vállamat, az ölemben meleg vizes palackot szorongatok. Csak a
figyelemért csinálom, amiben utána részesülök… olyan vagyok, mint a jutalomfalatot leső
kutya.
A moderátor mesterkélt közönnyel merült el a jegyzeteiben. Nyilvánvalóan elszalasztotta az
alkalmat, hogy közbelépjen: az esemény mozgásba lendült, mint egy vonat, de nélküle. A
hajamból a tarkómra csöpögött a víz.
Minden író igényli a figyelmet, folytatta Julian, mi másért ülnénk most itt ezen a színpadon?
A helyzet az, jelentette ki, hogy kiskorunkban senki sem részesített elég figyelemben, és most
ezt bosszuljuk meg. Ő meg van győződve arról, hogy aki eltagadja az írás mögött húzódó
gyerekes bosszúvágyat, az hazug. Az írás csak egy mód arra, hogy magunk szolgáltassunk
igazságot. Ha bizonyítékot akarnak, csak nézzenek azokra, akiknek félnivalójuk van az
őszinteségünktől.
 – Amikor megmondtam anyámnak, hogy írtam egy könyvet – folytatta –, csak annyit
mondott: „Veled mindig is sok baj volt.”
A közönség nevetett.
Hosszú ideig nem is volt hajlandó beszélni róla, mármint az ő könyvéről: úgy érezte, a fia
ellopott tőle valamit, nem is annyira közös történetük tényeit, mint inkább a tulajdonjogát.
– A szülők ezt néha nehezen fogadják el – magyarázta. – Ott az a gyerek, az életük néma
tanúja, aztán a gyerek megnő, és kezdi szétkürtölni a titkaikat, hát ez nem tetszik nekik.
Legszívesebben közölném velük: tartsatok inkább kutyát. Gyereketek volt, pedig nektek
tulajdonképpen egy kutya kellett volna, valami, ami szeret titeket és engedelmeskedik nektek, de
nem szól egy szót sem, mert a kutyában az a lényeg – jelentette ki –, hogy bármit teszel vele,
soha, soha nem tud visszabeszélni. Egészen kimelegedtem – legyezgette az arcát. – Már meg is
szárítottam magamon a ruhát.
A gyerekkorát északon töltötte (ha esetleg olyan modortalan lenne valaki, hogy beült ide, de
a könyvét nem olvasta), egy faluban, amely egyetlen turistatérképen sem szerepel, és a
történelmi krónikákban sem, bár a helyi szociális ellátórendszer dossziéiban valószínűleg
terjedelmes dokumentáció található róla. Modern szegénység volt ott, ahol mindenki
segélyekből él, az unalomtól meg az olcsó ételektől elhájasodva, és a legfontosabb családtag a
tévé. Az országnak abban a részében a férfiak várható élettartama ötven év.
– Bár sajnos – tette hozzá – a mostohaapám dacol a statisztikával.
Anyja kapott egy tanácsi lakást az ő születésekor (ez is egy volt a sok, velem járó előny
közül, jegyezte meg), és hamarosan számos udvarlója akadt. A ház szemrevaló saroképület volt,
tartozott hozzá egy mosdófülke vécével meg a szomszédokénál valamivel nagyobb, koszos
udvar: a kérők a szó szoros értelmében sorban álltak. Mostohaapja érkezésére nem emlékszik
pontosan, mert akkor még csecsemő volt; van-e rosszabb annál, kérdezte Julian, mint hogy
olyasmi sebez meg, amiről még nem is tudod, micsoda. Bizonyos értelemben ő hibás áru volt,
már mielőtt tudatos lény lett volna. Amikor tudatára ébredt, az olyan volt, mintha kibontaná a
karácsonyi ajándékot, és azt látná, hogy ami benne van, törött.
– És nálunk – tette hozzá – rendszerint az is volt.
 Anyjának és mostohaapjának hamarosan két saját gyereke is született, két lány, Julian
féltestvérei, és az ő helyzetével kapcsolatban az lett a nyíltan elismert, állandósult konszenzus,
hogy kívülálló, nem kívánt teher.
– Vicces – mondta –, hogy amikor a szülőik elbánnak a gyerekeikkel, mintha azt hinnék,
senki se látja őket. Mintha a gyerek az ő meghosszabbításuk volna: amikor vele beszélnek,
önmagukkal beszélnek, amikor szeretik, önmagukat szeretik, amikor gyűlölik, önmagukat
gyűlölik. Az ember sose tudja, most mi jön, mert akármi lesz, belőlük ered, nem belőled, még
akkor is, ha később téged hibáztatnak érte. Te viszont lassan azt gondolod, belőled jött… ez
elkerülhetetlen.
Mostohaapja ritkán ütötte meg, ezt nem tagadhatja: az ütlegelés az anyja dolga volt.
Mostohaapja kegyetlensége kifinomultabb formát öltött. Mindent elkövetett, hogy hangsúlyozza
Julian alsóbbrendűségét, kétségbe vonta, hogy joga van az ételhez, italhoz, ruhához, még ahhoz
is, hogy ott legyen a házban. Már szinte megszánta az ember, jegyezte meg Julian, ahogy
megszámolta a sült krumplit, nehogy túl sokat kapjak. De ez a megszállottság, ez a kegyetlenség
bizonyos értelemben odafigyelést jelentett. Meggyőzte Juliant arról, hogy különleges, mert
létezése belejátszott mindenbe, ami történt. És ezt a tényt egyre nehezebben viselte el a
mostohaapja, aki, ezt Julian már tudta, csak azért nem ütötte meg őt soha, mert tudta: ha egyszer
elkezdi, nem lesz képes abbahagyni.
Kertjük végében volt egy fészer, amelyet senki sem használt (mostohaapja nem volt éppen
az a barkácsoló fajta), csak lomot tartottak benne; Julian már nem emlékezett pontosan, mikor
lett állandó otthona ez a fészer, de akkor már nyilván iskolába járt, mert arra emlékszik, hogy
anyja megígértette vele: erről nem beszél a tanároknak. De egyszer csak kitiltották a házból:
odakint helyet szorítottak egy matracnak a földön, oda hozták ki az ételét és oda zárták be őt.
– Sok író kedveli a fészereket – gondolkozott el Julian. – Ott dolgoznak: élvezik, hogy senki
sem zavarja őket. – Elhallgatott, tétován elnevette magát. – „Saját fészer” – tette hozzá. – Egy
ideig fontolgattam ezt a címet.
Nem akar sok szót vesztegetni arra, mit érzett azokban az években (addig tartott ez az
időszak, amíg úgy nyolcéves korában vissza nem engedték, már nem tudja, hogyan vagy miért, a
ház megszokott, kegyetlen világába), a félelemre, a fizikai kényelmetlenségre, az állati
ügyeskedésre, amellyel sikerült túlélnie: ez mind benne van a könyvben. Megírása egyszerre
volt gyötrelem és megkönnyebbülés, mintha egy kést húzott volna ki a melléből: nem akarta
megtenni, de tudta, ha benn marad, az hosszú távon nagyobb fájdalmat okoz. Úgy döntött,
megmutatja a családjának, anyjának és féltestvéreinek: anyja először azzal vádolta, hogy csak
kitalálta az egészet. Julian szinte hajlamos volt hinni neki: az őszinteséggel az a baj, mondta,
hogy az ember lassan jön rá, milyen hazugok mások. Csak amikor az egyik féltestvére a saját
emlékeivel alátámasztotta a történetet, akkor került napvilágra az egész. Ezután a tárgyalás
hosszú hónapjai következtek: olyan volt, mint az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság, csak
Kofi Annan segítsége nélkül; akadt néhány kínos jelenet. Nem volt kötelessége kikérni a
családja engedélyét, de meg akarta szerezni, mert nem volt elég, hogy ez egyszerűen az ő
igazsága, az ő álláspontja marad. A közös álláspont, mondta, olyan, mint amikor váláskor egy
házaspár kettévágja a kanapét: többé nincs kanapé, de legalább igazságosan jártak el.
Tizennégy éves korában egyszer, az iskolából hazafelé menet, különös látványon akadt meg
a szeme: két idegen állt a falu boltja előtt. Thaiföldről jöttek; nemrégen vettek egy házat a
környéken, egy kastélyfélét, hatalmas francia kerttel. Azért jöttek be a faluba, hogy kitegyenek
egy hirdetést a bolt kirakatába, mert fel akartak venni valakit, aki hetenként lenyírja a gyepet.
Julian megtorpant, amint meglátta a két egzotikus alakot: igazi látomást a gyilkosan ismerős,
komor, szürke tájban. Az üzlet zárva volt, és a férfiak megkérdezték tőle, mikor nyit ki; aztán
végigmérték, így még senki nem vette szemügyre soha életében, és megkérdezték, nem érdekli-e
a munka. A pázsit nagyon nagy; úgy gondolják, a lenyírása valószínűleg igénybe vesz egy teljes
napot minden héten. Elvégezheti a munkát hétvégén, amikor nincs iskolában; szívesen hozzák-
viszik, és ebédet is kap.
A következő két évben minden szombatot azzal töltött, hogy a fűnyírót tologatta a hatalmas,
békés zöld pázsiton oda-vissza, oda-vissza, hogy úgy érezte, lassan az egész életét kibogozza,
legombolyítja, és visszaér a kezdetekhez. Olyan volt, mint a terápia, mondta, csak nagyon
beleizzadtam, és ebéd is járt vele. Azok az ebédek (a kastély ebédlőjében elfogyasztott
bonyolult, illatozó fogások) maguk is nevelést jelentettek: Julian munkaadói művelt, világlátott
emberek voltak, műtárgyak és régiségek gyűjtői, akik több nyelven beszéltek. Juliannek sokáig
tartott, hogy összerakja kapcsolatuk valódi természetét, két felnőtt férfiét, akik együtt élnek,
fényűző körülmények közt, és a környezetükben sehol egy nő. Hosszú ideig egyszerűen annyira
meglepték ezek a másfajta körülmények, hogy nem is gondolkozott rajta, de egy idő után
észrevette, hogyan ülnek egymás mellett a kanapén, amikor az étkezés utáni kávéjukat iszák,
hogyan teszi egyikük a másik karjára a kezét, amikor fel akarja hívni a figyelmét valamire
beszélgetés közben, aztán (akkor már jobban ismerték őt) hogyan csókolják szájon egymást
sietősen, amikor valamelyikük indul, hogy a nap végeztével hazavigye Juliant. Ez nem csak az
első eset volt, hogy homoszexualitást látott: szerelmet is akkor látott először.
Ennek a két embernek beszélt először a fészerről. Gyakran hallotta, milyen bátor, hogy írt
róla, de valójában miután egyszer már beszélt róla, kifecsegte a történetét bárkinek, aki
meghallgatta. Csak ennyi kell, jegyezte meg, elég, ha egyszer nyitva marad az ajtó. Amikor
Londonba költözött, és hozzálátott ahhoz, hogy önmaga legyen, hosszú ideig elég nagy volt
benne a zűrzavar. Olyan volt, akár egy lomokkal teletömött szekrény. Amikor kinyitotta az ajtót,
kiborult belőle minden; időbe telt, hogy rendet teremtsen magában. És a kifecsegés, az elmondás
volt a legzavarosabb: úrrá lenni a nyelven azt jelentette, hogy úrrá lesz a haragon és szégyenen
is, és nehéz, nagyon nehéz volt megfordítani az egészet, fogni az élmények zűrzavarát, és valami
összefüggő dolgot létrehozni belőle. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy megbirkóztunk
mindazzal, ami velünk történt: ha mi uraljuk a múltunkat, és nem az ural minket. A nyelv neki
fegyver volt, az első védelmi vonal: lehet, hogy ő nem bátor, de az kétségtelen, hogy van benne
megátalkodottság. A helyzet az, jelentette ki, hogy ha az embert már valaki kiválasztotta, ha már
felfigyeltek rá, többé nem fér vissza az addigi keretei közé. Meztelenül kell járkálnia egész
hátralévő életében, és ha az írás kicsit olyan is, mint a császár új ruhája, vannak ennél rosszabb
módok, hogy eltakarjuk a meztelenségünket. Legtöbbjük árt az egészségnek, tette hozzá, és
sokkal költségesebb.
Egyébként, közölte a hallgatósággal, már épp elég idejüket igénybe vette. Bármilyen
gyötrelmes ez neki, hagynia kell, hogy a többiek is szóhoz jussanak. Ráadásul megint azt tette,
amit mindig: kifecsegte az egész történetet, ezért most néhányan talán úgy gondolják, el se kell
olvasniuk a könyvet, megtakarította nekik a fáradságot. Őszintén szólva őt nem érdekli, hogy
elolvassák-e, csak az a fontos, hogy megvegyék: alighanem van néhány eladó példány a
kijáratnál.
A közönség nevetett, és lelkes tapsban tört ki.
– Rólam azt mondják, el tudom adni magam – kiabálta túl Julian a zajt –, de én mindent tőle
tanultam.
 Louisra mutatott.
– Épp ellenkezőleg – közölte Louis. – Én töltök annyi időt a te árnyékodban, hogy lassan
vitaminhiányom lesz.
A közönség majdnem olyan lelkesen nevetett megint.
Az a baj, folytatta Louis, hogy az ő könyve ugyanakkor jelent meg, mint Juliané, így mindig
együtt bukkannak fel a közönségtalálkozókon, mint két vándor, akik folyton összefutnak az
állomáshelyeken.
– Néha megkönnyebbülés – mondta panaszosan – ismerős arcot látni egy ismeretlen helyen.
De máskor csak az jut az ember eszébe, hogy, jaj, már megint ő.
Halk, bizonytalan nevetés hallatszott itt-ott. Ha már ismernek bennünket, tette hozzá Louis,
az korlátoz minket: gátlásossá tesz. A világ végére is elmehetünk, ha ott találkozunk valakivel,
aki tudja a nevünket, akár otthon is maradhattunk volna.
– Én nem akarom, hogy ismerjenek – szólt bele a hirtelen támadt síri csendbe. – Azt akarom,
hogy senki se ismerjen.
Vontatott, kissé hipnotikus, monoton hangon beszélt, összegörnyedve a széken, hogy kócos
haja az arcába hullott és borostás álla szinte a mellkasán pihent.
Amikor a könyvét írta, mesélte, arra vágyott, hogy szégyenkezés nélkül tudja kifejezni
magát. A szégyenkezés egyik forrása az volt, hogy mások ismerik, de amit tudnak róla, az nem
igaz. Az igazat, erre jött rá, mindig gondosan eltitkolta mindenki elől. Amikor a könyvét írta,
ettől a szégyenkezéstől akart megszabadulni. Abban a hitben írt, hogy olyasvalakihez beszél, aki
egyáltalán nem ismeri, aki előtt tehát nem kell feszengenie. Ez a valaki lényegében önmaga volt.
Más oka is van annak, folytatta, hogy olyan sokszor kerül össze a pódiumon Juliannel,
mégpedig az, hogy mindkettőjük könyvét önéletrajzi műnek minősítették. Ez megkönnyíti a
mostanihoz hasonló események szervezőinek munkáját. De valójában az ő könyvében meg
Julianében nincs semmi közös. Szinte elmondható róluk, hogy homlokegyenest ellenkező elvek
alapján működnek.
– A minap – folytatta – a dolgozószobámban ültem, kibámultam a kertbe, és hirtelen
megpillantottam a pázsiton a macskámat, Minót. Egy madarat szorított le a fűre a két mancsával.
A madár vergődött és csapkodott, Mino pedig érdeklődve figyelte. Élvezte a hatalmát, és várta a
pillanatot, amikor beteljesíti azzal, hogy leharapja a madár fejét. Ebben a pillanatban zaj támadt,
valami csattanás vagy zörej az útról, és Mino összerezzenve kapta fel a fejét. A madár
megragadta az alkalmat, kitépte magát, és elrepült.
Louist meglepte a madár találékonysága. De mi tagadás, Mino már öregszik: fiatalabb
napjaiban sose lazított volna a szorításon vadászat közben, még akkor se, ha megzavarja valami.
Egyébként Louis maga is megmenthette volna a madarat, ha feláll, kinyitja az ajtót, és elkergeti
Minót. Őt abban a pillanatban a siker foglalkoztatta, és az, hogy a könyv, melyet a régen
munkahelyéül szolgáló, piszkos és nyomasztó alagsori műteremben írt, nemzetközi eladásai
révén eljuttatta ide, mostani kellemes otthonának ebbe a tágas, lakályos, saját szép parkjára néző
szobájába. Vásárolt néhány szép bútort is, többek között a Mies van der Rohe széket, amelyen
abban a pillanatban ült. Érezte combja alatt a puha bőrborítást, beszívta finom, fényűző illatát.
Ismeretlen volt ez az érzés, mégis tudta, hogy általa egy új rész, egy új én növekszik benne. Még
nincs vele kapcsolata, ez a kapcsolat csak most formálódik, amíg ő ott ül: érezhetően és
fokozatosan eltávolodik attól, aki régen volt, és ugyanolyan fokozatosan valaki mássá válik.
Végére akart járni mindennek, végiggondolni az egészet, és tisztázni, valójában milyen
érzelmet váltanak ki belőle ezek a megváltozott körülmények: önelégültséget vagy szégyent. A
vitriolos érzést, hogy legyőzte azokat, akik hajdan becsmérelték és megalázták, vagy a
bűntudatot, amiért megszökött tőlük, és hasznot húzott mindabból, amit elszenvedett miattuk,
miközben az ő életük szánalmasan változatlan maradt? Ennek a töprengésnek vetett véget, hogy
Mino a látóterébe került, meg a történet, mely ennek nyomán kibontakozott a szeme előtt.
Ahogy belemerült Mino és a madár történetébe (bármilyen rövid volt), Louis érezte, hogy
feltámad benne a felelősségérzet. Nézte, milyen erőtlenül csapkod szárnyával a madár, ahogy
Mino a földhöz szögezi. Ezt a történetet, látta be, nem irányítja senki: vagy közbelép, vagy
elszenvedi a látványt, hogy Mino megöli a madarat, hiszen ő természetesen a madárral
azonosult, hiába, hogy Minót ismerte és Mino az ő macskája volt. Végül az incidens gyorsan
elrendeződött: magától megoldódott a történet. Úgy tűnt, a balszerencse fölött aratott győzelem
narratívájává változott (a madarat Louis maga ruházta fel az elszántság és találékonyság
tulajdonságaival), de valójában volt valami sokkal mélyebb és nyugtalanítóbb ezeknek az
eseményeknek a látványában, amelyek önmagukban nem jelentettek semmit, de az ő
felelősségérzete és ismeretei fényében értelmet kaptak. Az ő nyilvános azonosulása macskájával,
Minóval ellentétben állt személyes azonosulásával a madárral: a felelősségtudat, állapította meg,
annak a ténynek a felismeréséből adódott, hogy ez a kettő hamarosan szembekerül egymással.
Egy részének utálnia kell Minót, csakhogy Mino az ő része. A madár szabadulásának látványa
eszébe juttatta, milyen véletlenszerű és kegyetlen a valóság, amit a történetekbe vetett hit csak
nagyon abszurd és mesterkélt módon leplezhet el; de még erősebb volt benne az érzés, hogy a
madár szimbóluma valaminek az igazsággal kapcsolatban. Megváltozott körülményei közt is jól
emlékezett, mi volt korábbi helye a világban, különösen arra, hogy végeredményben ő játszotta a
macskát a saját madarával. Mert mióta az eszét tudta, ott érezte magában a madarat, a
kétségbeesett jelenlétét valaminek, ami csapdába esett, de szabadnak kellene lennie, valaminek,
amit főleg az tett sebezhetővé, hogy képes elveszíteni a szabadságát; és ő évekig hatalmában
tartotta azt a valamit, öntudatlanul, gépiesen, nagyjából úgy, mint Mino a madarat. Az, hogy
miközben lakályos dolgozószobájában ülve, orrában a bőr illatával nézi, mi történik a pázsiton,
ilyen könnyen felidézi azt a régi lelkiállapotot, meggyőzte, hogy valójában már visszakerült oda,
hogy a madár megint csapdába esett, és ismét kétségbeesetten csapkod benne. Hiszen
természeténél fogva nem tanul, nem őrzi meg a tudást: ha egyszer beidomították, megfosztották
valódi természetétől, soha többé nem lesz szabad.
A könyve világszerte jól fogyott, amint mondta, annak ellenére, hogy a kezdeti megdöbbentő
elismerés után mindenki csak kifogásokat emelt, mert úgy érezték, semmi sem történik az
írásaiban, legalábbis semmi, amit ők megírásra alkalmasnak tartanak. A Julianéhez hasonló
könyv fogyaszthatóbb: őt mindig meglepte, hogy falják az emberek a végletes dolgokat, milyen
lelkesen fogyasztanak mindent, ami a saját tapasztalataik körén kívül esik, és az élvezetet inkább
csak fokozza, hogy Julian prózájából hiányzik az, aminek az eltávolításáért őt eskü alatt
megtagadják: a fikció leple. Mindenki azt hitte, hogy Juliannek nem kellett kitalálnia semmit,
mert szélsőséges tapasztalatai felmentik ez alól a kötelezettség alól. A valóság ebben az esetben
pótolhatja a fantáziát mint eszközt, amelynek segítségével elvonják az emberek figyelmét a saját
életükről. Valójában neki még tetszik is Julian könyve, nem csak azért, mert ők ketten
úgyszólván útitársak lettek. Sok író azt hiszi, hogy minél kevésbé földhözragadt egy igazság
(jobban mondva egy tény, hiszen az igazság valami egészen más), annál kevesebb támasztékra
van szüksége: ami bizonyíthatóan megtörtént, az megáll a saját lábán, és ha az a valami olyan
bizarr vagy groteszk, hogy felkelti az emberek figyelmét, még kevesebb magyarázatot igényel.
Másokkal ellentétben Julian a jelek szerint rájött, hogy minél végletesebb valami, annál nagyobb
felelősséggel jár, mint ahogy egy magas épület építészére fárasztóbb mérnöki munka hárul, mint
(ha Julian megbocsátja) egy fészer építőjére.
Louis csak mindennapi életének földhözragadt valóságával szolgált, és az emberek azt
mondták, egyhangúak, gusztustalanok, sőt sértőek a beszámolói arról, hogyan evett, ivott, szart,
pisált és baszott (vagy inkább maszturbált, mert nehezére esett, hogy nyíltan vállalja a
homoszexualitását, és ez korlátozta a lehetőségeit, hogy a sajátján kívül más testtel is
kapcsolatba kerüljön), de azért megvették a könyvét. Nem tudja, nem olyan-e ez, mint hogy
mindenkinek van Bibliája: nem olvassák, de úgy érzik, ott kell lennie a házban. Esze ágában
sincs a saját könyvét a Bibliához hasonlítani, de azon elgondolkozott, nem arról van-e szó, hogy
az emberek képessége (talán szinte kényszere), hogy letagadják az igazat magukról, kialakítja
bennük az igényt valami megtorló szövegre; amit persze megint csak megtagadnak azzal, hogy
nem vesznek tudomást róla. Mulatságos, bár kicsit szomorú látni, hogy az emberek undorítónak
nevezik a saját, mindennapos cselekedeteiket. Őt a maga részéről nem nagyon érdekelték
könyvének ezek a részei, amelyeket inkább csak alapozásnak tekintett, fárasztó előkészületnek,
hogy megtisztítsa a szövegét a szégyenkezéstől, ahogy egy telken kiirtják a gyomot. Gyakran
hallotta, hogy részben azért nem olvassák végig a könyvét, mert túl hosszú, több mint ezer oldal.
Erre egyszerű a válasz: őt inkább az foglalkoztatja, hogy ha a könyv egy részletének
felolvasására kérik, miért nem választ soha olyat, amely azt mutatja be, hogyan ábrázolja az idő
mechanizmusát. A szarással, pisálással meg ablakon kibámulással töltött hosszú órákhoz képest
nagyon kevés olyan perc akad, amikor az élet jelentőségteljes formájában mutatkozik meg: a
könyv megírásához szükséges öt év legnagyobb részét az vette igénybe, hogy ezt a tényt
igyekezett érzékeltetni, felolvasásra mégis mindig a többi részből, a ritka, különleges
epizódokból választott egyet. Nem kerülte el a figyelmét, hogy ez a szokása elárulja, milyen
könnyen visszaesik, milyen könnyen megtagadja valódi énjét: mint Mino és a madár esetében,
sokszor éri tetten önmagában a tévhitet, hogy az átalakulás azonos a fejlődéssel. Előfordulhat,
hogy a dolgok külsőleg egészen mások lesznek, mégis ugyanazok maradnak: úgy tűnhet, az idő
mindent megváltoztat, csak azt nem, aminek változnia kellene.
A leggyakrabban felolvasott részlet, folytatta, gyerekkorának arról az epizódjáról szól, hogy
ötéves korában az anyja elvitte a házuktól néhány kilométerre lévő állatsimogatóba. Busszal
mentek, és körbejártak a kis gazdaságban, nézegették az állatokat. Egyszer csak meglátott egy
lovat, amely egy sáros karám kerítése fölött bámult ki. Anyja valamiért lemaradt, ő pedig
előresietett, hogy megnézze a lovat, és fellépett a kerítésre, mert meg akarta simogatni az orrát.
Először kicsit félt az állattól, de az egykedvűen, szelíden tűrte a simogatást, nem húzódott el.
Érezte, hogy anyja közeledik, és tudta, őt figyeli: emlékszik, arra gondolt, biztos örül, hogy a fia
ilyen jól kezeli a helyzetet. De amikor az anyja odalépett mellé, halk kiáltással mutatott a ló
sérültnek látszó szemére. Ezt te csináltad?, kérdezte rémülten. Ő csak most nézte meg az állat
szemét, addig észre se vette, milyen vörös, dagadt és könnyes, mintha beleböktek volna.
Ijedtében tiltakozni se tudott a vád ellen, de ahogy múltak a percek, már nem is volt
meggyőződve a saját ártatlanságáról. Miután az anyja azt mondta, hogy belebökött a ló szemébe,
már nem tudta biztosan, nincs-e így. Hazamentek, Louisban pedig egész délután és este nőtt a
szorongás. Reggel elkérte anyjától a zsebpénzét, hogy elmehessen a sarki boltba édességet
venni, ezt minden szombaton megengedték neki. Megkapta a pénzt, és útnak indult. De nem a
sarki boltba ment, hanem ahhoz a buszmegállóhoz, ahol emlékezete szerint előző nap jártak.
Megjött a busz, ő kifizette a jegyet a zsebpénzéből. Az ablak mellé ült, kibámult, és ahogy
egymást követték a megállók, de semmit sem látott, amire az előző napi utazásból emlékezett
volna, egyre jobban megrémült. Amikor azonban a megfelelő megállóhoz ért, kiderült, hogy
mégiscsak emlékszik: ott volt a kávézó, amelynek neonreklámja egy kockás kötényes, kövér
séfet ábrázolt. Leszállt a buszról, bement az állatsimogató kapuján, és átvágott a füves részen a
lóhoz, amely még mindig ott állt a kerítés mögött. Óvatosan közeledett hozzá. Az állat
egykedvűségét most alázatosságnak, szelídségét beletörődésnek érezte. Anyja előző nap azt
mondta, hogy az állat meg is vakulhat a sérüléstől. De mintha azonnal el is felejtette volna a
dolgot, az állatsimogatóban senkinek sem szólt róla, még az apjának sem említette, amikor
hazaértek. Louis átmászott a kerítésen, és megvizsgálta a ló szemét. Kiderült, hogy nem
emlékszik, melyik volt a sérült szem, és arra se, hogy nézett ki; hiába törte a fejét, azt se tudta
biztosan, mit keres. Végül feladta, és fölszállt a buszra hazafelé, a szüleit közben már halálra
rémítette az eltűnése. Nagyon megbüntették, hiába magyarázkodott. Később azonban büszkén
emlegették az esetet, különösen anyja, aki attól fogva ennek alapján ítélt meg minden ötévest,
aki az útjába került.
Gyakran kérdezik, mondta Louis, a traumához fűződő viszonyáról, és talán azért választja
ezt a történetet, ha közönség elé kerül, mert azt gondolja, ez elmond valamit nem az ő
traumakezeléséről, hanem arról, hogy maga az élet természeténél fogva traumatikus. Nem
biztos, tette hozzá, hogy valaha még ír valamit: neki nem eléggé drámai a viszonya a világhoz. A
könyve alighanem egyke marad: nem lesznek testvérei, ahogy neki nem lennének gyerekei akkor
sem, ha szexuális irányultsága lehetővé tenné. Nem érdekli különösebben, hogy írónak
mondhatja magát. Csak azért sikerült megírnia egy könyvet, mert, amint már említette, írás
közben hitt abban, hogy senki sem ismeri. Ma már nem ez a helyzet. Feltételezi, közölte, hogy
eljön az idő, amikor a könyvet, amit az emberek most olvasnak, nem érzi majd jobban a
sajátjának, mint levedlett és hátrahagyott bőrét a kígyó. Nincs más vágya, mint visszajutni abba
az állapotba, amelyben életében egyszer képes volt az őszinteségre, de amikor ennek a fórumául
az írást választotta, elintézte, hogy az írás olyan hely legyen, ahová soha többé térhet vissza.
Mint a kutya, amelyik beleszart a saját fekhelyébe, fordult felém, és most először rám nézett.
Nekem még mindig csöpögött a víz a hajamból, melyet Dale olyan nagy gonddal szárított be
az előző nap. A ruhám nyirkos volt, a lábam tocsogott az átázott cipőben. Elvakított a színpad
lámpafénye; mögötte csak a nézők arcának ovális formáit tudtam kivenni, ahogy imbolyognak és
bólogatnak, mint a növények a réten. Én felolvasnék valamit, mondtam, és szemem sarkából
láttam, hogy a moderátor biztatóan int. Elővettem a táskámból a papírlapokat, és széthajtottam
őket. Úgy fáztam, hogy reszketett a papírt tartó kezem. A közönség fészkelődött. Felolvastam az
írásomat. Amikor befejeztem, összehajtottam a papírt, és betettem a táskámba, amíg a közönség
tapsolt. A moderátor egyenesen ült, a lábát már nem vetette keresztbe. Éreztem, hogy barna
gombszeme időről időre rám szegeződik. Az emberek közül többen már fölálltak, és indultak
kifelé, siettek haza. Az eső megint ádázul dobolt a sátor tetején. Sajnálja, hogy a késői kezdés
miatt a kérdésekre már nem maradt idő, mondta a moderátor. Szavait gyér taps követte, és
kigyulladtak a nézőtéri lámpák.
Visszamentünk a zöld szobába, ezúttal a fedett átjáróban. Julian meg Louis ment elöl. A
moderátorral követtük őket. Kíváncsi voltam, hogyan vélekedik saját szerepéről az imént
történtekben, de csak annyit mondott, kár, hogy olyan hideg volt idebenn, az áramszünet után
nem volt elég idő, hogy fölmelegedjen a sátor. Nyilván panaszt tesznek majd néhányan,
tekintettel a közönség átlagéletkorára. Néha elgondolkozik, folytatta, hogy vajon mit profitál a
közönség ezekből a rendezvényekből. Már sokszor volt hasonló események moderátora, és épp
elég furcsaságot látott: voltak, akik elaludtak az első sorban, és hangosan horkoltak; voltak, akik
egymással fecsegtek, amíg az író beszélt a pódiumon; voltak, akik kötögettek vagy
keresztrejtvényt fejtettek, még az is előfordult egyszer, hogy valaki egy könyvbe temetkezett. A
fesztivál olyan nagy árkedvezménnyel értékesítette a jegycsomagokat, hogy az emberek szívesen
vásároltak egyszerre többet, sokszor azt se tudták, kit fognak látni. Az egyik szerző, egy
történész, a második világháború szakértője (itt egy közismert nevet említett) le is mondott arról,
hogy a könyvéről beszéljen, inkább a bombázás idejéből való dalokat énekelt, és biztatta a
közönséget (amelynek legtöbb tagja kívülről tudta a szöveget), hogy csatlakozzon hozzá. Nagy
éneklést csaptak a sátorban, amíg odakint zuhogott az eső.
Nem hiszem, hogy számít, tudja-e a közönség, kik vagyunk, jegyeztem meg. Bizonyos
értelemben jó is, ha emlékeztetnek bennünket, hogy az írás folyamata alapjában véve anonim,
hogy a könyvünkhöz közeledő olvasó egy idegen, akit maradásra kell bírni. De mindig
csodálkoztam, tettem hozzá, miért nem félnek jobban az írók attól, hogy ilyen alkalmakkal
fizikai valójukban megmutatkozzanak, ha figyelembe vesszük, hogy az írás és olvasás nem
fizikai tranzakció, inkább azt mondhatnánk, a testtől való kölcsönös elmenekülést képviselik,
némelyik író, mint Julian, láthatóan mégis kifejezetten élvezi a szereplést. A moderátor rám
sandított.
– De maga nem – állapította meg.
A zöld szobában ott várt bennünket a lenszőke fiú, annál az asztalnál, ahol korábban ültünk.
Amikor látta, hogy közeledünk, kihúzta a széket maga mellett, nyilvánvalóan szerette volna, ha
oda ülök. Bemutatkozott (Olivernek hívták), és azt mondta, szinte egész este bennünket figyelt,
ahogy ott ültünk a vizes ruhánkban, és a megaláztatásról gondolkozott, arról, milyen megalázó
úgy tenni, mintha minden normális lenne. Meglepte, hogy senki sem tiltakozott az ellen, hogy
ilyen körülmények közt kell szerepelnie.
– Még Louis se – tette hozzá –, a híres szókimondásával.
Én úgy látom, feleltem, hogy Louis szókimondása éppen az ilyesfajta nyilvános jelenetektől
riad vissza. Világosan bevallotta, hogy gyáva és álnok: bármilyen cinikus, nyílt titok, milyen
érzékeny a megaláztatásra.
Oliver sokatmondó pillantást vetett a moderátorra, aki a bárpultnál állt, és italt rendelt
mindenkinek.
– Neki kellett volna intézkednie – jelentette ki. – Az ő hibája volt.
 Be kell vallania, folytatta Oliver, ő nem nagyon figyelt oda arra, amit mondanak: már
rengeteg ilyen rendezvényen járt, és Julian meg Louis mindig ugyanazt mondja. Profik, ez
nyilvánvaló, tette hozzá. Julian igazán jó hozzá. Jelenleg nála lakik Londonban, amíg nem talál
valami lakást.
Előtte hol élt, kérdeztem, Párizsban, felelte. Egy férfival, de a kapcsolatuk véget ért. Abban a
kapcsolatban ő nagyjából a háziasszony szerepét játszotta, így amikor Marc szakított vele, nem
volt hová mennie, nem volt mihez kezdenie.
Szokatlan, jegyeztem meg, hogy valaki az ő korában (legfeljebb huszonhárom-huszonnégy
éves lehetett) így beszéljen magáról.
Oliver kicsit csüggedten mosolygott. Amíg mi beszéltünk a pódiumon, rájött, magyarázta,
milyen ostobaság, hogy formai kritériumok alapján ítélünk meg egy írót vagy bármilyen
művészt. Annak, hogy valami közel áll hozzánk, kétségtelenül sokkal megbízhatóbb alapja lehet
a téma. Ha így fogom fel a dolgot, tette hozzá, már nem olyan félelmetes az álláskeresés
gondolata. Julian szerint csak találnom kell valamit, amiben örömömet lelelem, mindegy, mi az.
Mielőtt három évet Párizsban töltött, egy évig hátizsákos turistaként utazgatott Európában.
Előtte meg iskolába járt. Az utazás az egyetem felvezetője lett volna, de amikor Párizson át
hazafelé tartott, találkozott Marckal. Egyre többet gondol arra az utazásra, vallotta be, amelyet
azonnal elfelejtett, amint összekerült Marckal, és többé nem is jutott eszébe. Mostanában talán
azért jár a fejében annyit, mert lényegében hajléktalan, ahogy az ember csak akkor idéz fel egy
emléket, amikor megint ugyanolyan helyzetbe kerül, mintha valamit magából ott hagyott volna a
múltban. Eszébe jutottak a diákszállók, ahol megszállt, a hostelek, amelyeket a világ minden
részéből érkező, vele egykorú fiúkkal meg lányokkal osztott meg, az olcsó kávézók és piacok,
ahová jártak, a vonat- és buszállomások zavaros megállói, még maguk az utazások is, a hosszas,
lassú tranzitok, áthaladások egyik kultúrából és éghajlatból a másikba: minden eszébe jutott,
egyre több részlettel.
Emlékezett, hogy egy este nagy csapattal ült a nizzai tengerparton, akkor találkozott velük:
ittak és beszélgettek; valaki gitározott. A tenger némán csillogott a sötétben, amíg mögöttük
zsongott és fénylett az éjszakai város. Egyszerre érezte azt, hogy atomjaira bomlik, és azt, hogy
valami nagy felfedezés határára jutott; csalódást okozott neki, amit a világ feltárt előtte, közben
egyik-másik elemével új, bizonytalan kapcsolatba került. De főleg azt érezte azon az éjszakán,
mennyire zavaros minden, amit tesz: akármerre ment Európában, sehol sem azt az érintetlen
civilizációt találta, amire számított, csak az ismeretlen helyen sodródó, összezavarodott emberek
toprongyos hordáit. Semmi sem volt egészen valódi, olyan értelemben, ahogy ő addig felfogta a
valóságot: de ezt csak a saját benyomásának tekintette, mert stabil, jómódú otthonban nőtt fel,
ahol magasak voltak az igények (anyagiak, kulturálisak, társadalmiak egyaránt). És különösen
azon a nizzai éjszakán ezzel a töredezett képpel, a biztonságérzetért egymásba kapaszkodó,
eltévedt fiatalok, a titkait elárulni nem akaró, gyönyörű, néma tenger, a saját őrjöngésébe
zárkózó nagyváros képével nem tudott mit kezdeni.
Ott, Nizzában, folytatta, kapta kölcsön valakitől Jean Genet A tolvaj naplója című könyvét,
és annak brutális esztéticizmusa csak még jobban összezavarta.
– Olvasta? – nézett rám döbbent ámulattal, mintha még mindig azt olvasná.
Tizenkilenc évesen még szűz volt, szexuális irányultságáról senkinek sem beszélt, mert nem
tudta, hogyan tegye. Nem tudta, hogy lehet meleg férfiként élni; nem tudta, hogy ami benne
rejlik, az külső valósággá tehető. Nizzában, mint utazása során máshol is, közeledtek hozzá
szégyenlős testű, tétova ujjú lányok; ha megszólaltak, zavaruk és bizonytalanságuk mintha az
övét tükrözte volna, és végül úgy tűnt, belátták, hogy amit keresnek, azt benne nem találják meg,
hogy nem különbözik tőlük annyira, hogy megoldást tudjon kínálni nekik, hogy inkább még
súlyosbítja a problémájukat. Jean Genet világa a megtagadása volt ennek az egésznek, a
megátalkodott önkifejezés, az egoista vágy világa volt. A női nem olyan vad elárulása és
kirablása, hogy még azt is bűnnek érezte, ha ezeknek a puhatolózó lányoknak a társaságában
olvassa, akik, ebben biztos volt, soha nem rabolnák meg így a férfiakat, inkább hagynák, hogy
kielégítetlen szenvedélyük úgy gyötörje őket egész életükben, mint őt a sajátja.
Amikor lemondott az egyetemről, hogy Párizsban maradjon, és közölte a szüleivel, hogy
valójában mi történt, mélységes rosszallás és undor volt a válasz. Engem ez nem érdekelt,
mondta Oliver. Olyan nagy volt benne a szeretetéhség, folytatta, hogy már biztosra vette, a
szülei soha nem szerették. Amikor Mark kezébe helyezte a sorsát, lényegében árvaságra ítélte
magát. Ha reggelenként felébredt a gyönyörű saint-germaini lakás festményekben és
műtárgyakban gazdag, verőfényes szobáiban, melyeknek nyitott ablakain kiáradt az utcára
Beethoven vagy Wagner zenéje (ők voltak Mark kedvenc zeneszerzői, akiknek műveit gyakran
hallgatták), gyakran úgy érezte magát, mintha egy könyv szereplője lenne, olyasvalaki, aki sok
szenvedésen ment át, hogy eljusson a boldog befejezésig. Ez tökéletes ellentéte volt mindannak,
amit azon az éjszakán a nizzai tengerparton érzett. Mégis azon kapta magát, hogy gondolatban
áldozati ajándékként felajánlja a szüleinek Marc kifinomult ízlését és intelligenciáját,
gazdagságát, még a kocsiját is, egy nyitott tetejű Astont, amelyet apja megcsodált volna, és
amelyben nyári estéken együtt robogtak végig a Champs-Élysées-n. Ez a miliő összhangban állt
az ő mélyen gyökerező valóságérzetével, hiszen a szüleiével azonos volt.
Eszébe sem jutott, hogy ez a kapcsolat véget érhet. Emlékszik, hogyan történt, valami
kezdődő hidegséggel, amilyen a tél első jele, a nyugtalanító érzéssel, hogy valami baj van,
mintha élete motorjában valami eltört volna legbelül. Hosszú ideig úgy tett, mintha nem hallaná,
nem érezné, de Marckal közös élete feltartóztathatatlanul haladt a vége felé.
Elhallgatott, az arca elgyötört volt és sápadt. Ívelt ajka legörbült, mint egy gyereké.
Elkerekedő szeme csillogott a hosszú, fekete pillák mögött.
– Nem tudom, ön milyen régen írta az elbeszélést, amelyet ma este felolvasott – folytatta –,
vagy hogy még mindig ugyanígy érez-e, de – és meghökkenve láttam, hogy leplezetlenül sírva
fakad ott, az asztalnál –, de engem írt le, az a nő én vagyok, a fájdalma az én fájdalmam, és
személyesen kellett elmondanom, ez milyen sokat jelentett nekem.
Hatalmas, csillogó könnycseppek gördültek le az arcán. Nem törölte le őket. Csak ült ott
ölébe ejtett kézzel, és hagyta, hogy ömöljenek a könnyei. A többiek már elhallgattak: Julian
Oliverhez hajolt, és erős karjával átölelte vézna vállát.
– Édes istenem, már megint csőtörés van – mondta. – Ma este minden csuromvíz, nem igaz?
– vett elő a zsebéből egy zsebkendőt, és odanyújtotta neki. – Tessék, csibém. Töröld meg a
szemedet a kedvemért… táncolni megyünk.
A többiek felálltak: Louis már a dzsekije cipzárját húzta fel. Egy barátjuk elviszi őket valami
itteni bárba, közölte Julian, és lendületes mozdulattal újrakötötte mályvaszín nyakkendőjét; isten
tudja, mit fognak ott összeszedni, de amint mondta, ő sose utasít vissza egy meghívást.
Kezet nyújtott.
– Örülünk, hogy maga volt a töltelék a szendvicsünkben – közölte. – Kevésbé rágósnak
bizonyult, mint vártam – tette hozzá, még mindig a kezemet fogva –, és ízletesebbnek.
Csókot cuppantott, Louis bűntudatos, meghunyászkodó ábrázattal figyelte. Amikor Julian
visszahúzódott, ő nyújtott kezet.
 – Viszontlátásra – mondta jelentőségteljesen, nem tudni, őszintén-e.
Megfordultak, és indultak kifelé, én pedig meglepetten láttam, hogy a moderátor visszajön az
asztalhoz, és leül. Nem kell itt maradnia, hogy velem foglalkozzon, mondtam azonnal. Ha
szeretne a többiekkel tartani, én jól megleszek, visszatalálok a szállodába.
– Szó sincs róla – tiltakozott a moderátor, a hangja nem árulta el, szívesen menne-e vagy
sem. – Maradok. Sokáig beszélgetett Oliverrel – tette hozzá. – Már féltékeny lettem.
Erre nem válaszoltam. Megkérdezte, olvastam-e Julian és Louis könyvét. Kigombolta a
zakóját, hátradőlt a széken, keresztbe vetett lába előre-hátra lendült. Ahogy a cipője hol
közelebb, hol távolabb került, jobban megnéztem. Magas szárú, fűzős, barna bőr félcipő volt,
hosszú, hegyes orrán lyukasztott mintázattal. Úgy láttam, a többi ruhadarabja is drága holmi:
eddig valószínűleg Julian feltűnő öltözete vonta el a figyelmemet a moderátor jó szabású,
karcsúsított zakójáról, tiszta, hegyes gallérú, sötét ingéről, puha esésű, finom anyagból készült
nadrágjáról. Éberen, fejét gyakran kissé felém fordítva figyelt.
– Mi volt a véleménye? – kérdezte.
Tetszettek, válaszoltam, bár az, hogy annyira különböznek, azt a látszatot keltette, hogy
többféleképpen is lehet őszintének lenni, amiben én közel sem vagyok biztos. Éppolyan kevéssé
számítottam arra, hogy kedvelni fogom Juliant, mint ő arra, hogy engem kedvelni fog.
– Juliant – érdeklődött a moderátor – vagy a könyvét?
Ami engem illet, feleltem, a kettő egy és ugyanaz.
Kételkedve nézett rám gombszemével.
– Furcsa ezt egy írótól hallani – jegyezte meg.
A saját munkájáról kérdeztem, és beszélt a kiadóról, amelynél szerkesztő volt. Jövő héten a
főszerkesztő néhány napra szabadságra megy: rá marad az ügyek intézése. Ez évente kétszer-
háromszor előfordul, és épp elég, hogy meggyőzze (jobban mondva emlékeztesse, hiszen már
úgyis tudja), hogy a túl nagy felelősség nem neki való. Olyan ez, mint amikor a nővére néha
egy-két napra rábízza a kis unokahúgát, amivel belekóstolhat az apaságba, ráadásul megvan az a
hatalmas előnye is, hogy utána visszaadhatja a gyereket (akit egyébként nagyon szeret).
Amikor megkérdeztem, mire használja a szabadságát, ha már ilyen féltékenyen őrzi,
meghökkenve nézett rám.
– Ez váratlan kérdés volt – mondta.
 Gondolkodnom kell rajta, folytatta. Nem tagadja, lehet a dologban némi önzés meg
éretlenség is. De valójában, ha őszinte akar lenni (hiszen úgyis az őszinteség a ma esti téma,
nevette el magát gúnyosan), félelemből teszi.
Mitől fél?, kérdeztem.
Furcsa, kényszeredett mosollyal pillantott rám.
Az apja, mondta egy idő után, hajlamos volt arra, hogy sok ember előtt zavarba hozza a
kíséretében lévőket. Éttermekben, boltokban, de még a szülői értekezleteken is: sose lehetett
tudni, mit tesz majd. A családtagjai reszkettek minden ilyen alkalomtól. De a moderátor a
többieknél jobban.
Pontosan mit művelt az apja, ami ilyen kínos volt, érdeklődtem.
Hosszú szünet állt be.
Nem is tudom, mondta. Nem tudom megfogalmazni.
Miért gondolja, kérdeztem, hogy ő jobban feszengett, mint, mondjuk, a nővére, akit
korábban említett.
Nem tudom, ismételte meg. Csak azt tudom, hogy így volt.
Fogalma sincs, ezt miért mondta el nekem, tette hozzá egy idő után. Nem szokott beszélni
róla. Lába még mindig lengett előre-hátra, néztem a karcsú, csőrszerű cipőorrot, ahogy
közeledik és távolodik. A moderátor közben szüntelenül töltögette a poharunkat, már kiürült az
üveg. Ideje visszamennem a szállodába, jegyeztem meg: holnap kora reggel megy a vonatom. Ez
láthatóan meglepte. Az órájára nézett. Észrevettem, hogy erős, csontos csuklójának fehér bőrét
dús, fekete szőr borítja. Láttam, forgat a fejében valamit, de fogalmam se volt, mit. Nyilván azt
számolgatja, nincs-e késő, hogy csatlakozzon a többiekhez a bárban, gondoltam. Felállt, és
megkérdezte, melyik szállodában lakom.
– Elkísérhetem? – kérdezte.
Megismételtem, hogy erre semmi szükség, ha van valami más dolga.
– Egész este nem vette le a kabátját – jegyezte meg –, így még azt se tudom fölsegíteni.
Odakint olyan sötét volt, hogy alig láttam a kövezetet a lábunk előtt. Az eső elállt, de a
lombokról kövér vízcseppek hullottak. A sötétben az útszéli fák súlyos törzsének és kígyózó
gyökérzetének tömege áthatolhatatlannak tűnt, mint valami erdő. A moderátor elővette a
telefonját, azt használta zseblámpának. Egymás mellé kellett húzódnunk, hogy lássuk, hová
lépünk. Karunk és vállunk összeért. Lassanként felfogtam, miről van szó, mint amikor egy
ismeretlen rendeltetésű alkatrész hirtelen a helyére kerül. Átmentünk az utca másik oldalára, a
szállodából kiszűrődő fénybe. Kinyitottam a kaput, a moderátor követett a kavicsos udvarba.
Fehér kőlépcső vezetett a bejárathoz. Az aljában megálltam. Megköszöntem, hogy hazakísért,
megfordultam, és fölmentem a lépcsőn. Utánam jött, éreztem, hogy ott van mögöttem, sötét
kísérő, mint egy lebegő, felszálló sólyom. Amikor visszafordultam, két gyors lépéssel mellettem
termett. Mintha valami kifürkészhetetlen elemen vagy szakadékon lépne át, ahol lezuhanó
tárgyak törnek össze a mélyben. Teste az enyémhez tapadt, az ajtónak szorított, és megcsókolt.
Meleg, vastag nyelvét a számba lökte; keze a kabátom alá nyúlt. Karcsú, erős teste inkább
elszánt volt, mint erőszakos. Éreztem az öltözéke puha, drága anyagát és a forró bőrét alatta. Egy
pillanatra felemelte a fejét, mondani akart valamit.
– Olyan vagy, mint egy kamasz lány – szólalt meg.
Sokáig csókolt. Több szó nem esett köztünk. Se magyarázat, se kedvesség. Tudtam, a ruhám
dohos, nyirkos, a hajam kócos. Amikor végül szétvált a testünk, elhúzódtam, elfordítottam a
kilincset, és néhány centire kinyitottam az ajtót. Hátralépett; úgy láttam, vigyorog. A ragyogó
sötétségben fehér fénnyel kitöltött sziluett volt.
Jó éjszakát, mondtam.
Bementem, és becsuktam az ajtót.

A hallgatót Jane-nek hívták. A kanapén ült, a jelek szerint észre se vette, hogy fehér porhuzat
borítja (mint mindent a szobában).
– Köszönöm – vette el a csésze teát, és óvatosan letette maga mellé a padlóra.
Magas, karcsú, sovány nő volt, meglepően telt, feszes mellét kiemelte a szoros, türkizkék
pulóver. Lesimította combján a lime-zöld, szűk szoknyát. Nem volt kifestve: csupasz, ráncos,
szabályos arca akár egy szorongó gyereké. Fejtetőn kontyba fogott seszínű haja szabadon hagyta
kecses, hosszú nyakát.
Hálás, mondta, hogy hajlandó vagyok vele dolgozni, attól félt, megpróbálják rásózni valaki
másra. Az előző félévben egy olyan regényírót kapott, aki folyton arra akarta rávenni, hogy átírja
más szerzők könyveinek befejezését. Az azt megelőzőben meg egy memoárszerzőt, akit annyira
lefoglalt a saját élete, hogy egyik megbeszélt konzultációjukon sem jelent meg. Néha felhívta őt
Olaszországból, mert állandóan oda járt látogatóba a barátnőjéhez, és telefonon adott
feladatokat. Mindig azt akarta, hogy a szexről írjon: sejthetően épp azon járt az esze.
A helyzet az, magyarázta Jane, hogy én pontosan tudom, miről akarok írni. Elhallgatott, és
belekortyolt a teájába. Csak azt nem tudom, hogyan írjam meg.
A nappali ablakán túl mozdulatlan, szürke üresség volt a délutáni ég. Az utcáról néha zajok
szűrődtek be, egy kocsiajtó csapódása vagy valami beszélgetésfoszlány.
Néha nem azon múlik, tudja-e, hogyan, jegyeztem meg.
Felvonta finom, sötét, tökéletes ívvé formázott szemöldökét.
– Akkor min? – kérdezte.
Az anyaghoz, folytatta, amelyen négy vagy öt éve dolgozik, már 1 500 000 leütésnyi
jegyzetet gyűjtött: alig várja, hogy elkezdje a tényleges munkát. Az amerikai festő, Marsden
Hartley életéről szólna a könyv, akiről itt, Angliában meglepően kevesen hallottak, pedig az
Egyesült Államokban a legtöbb jelentősebb galériában és múzeumban ott vannak a művei.
Megkérdeztem, ő járt-e ott, hogy megnézze őket.
Engem a festmények nem nagyon érdekelnek, vallotta be rövid hallgatás után.
A festő néhány munkáját, tette hozzá, látta Párizsban: ott volt egy retrospektív kiállítása.
Véletlenül arra járt, és megpillantotta az egyik kitett plakátot. A rajta látható kép rávette, hogy
azonnal bemenjen a galériába és jegyet váltson a kiállításra. Korán volt (akkor nyitott ki a
galéria), és rajta kívül nem érkezett még látogató. Egyedül járkált az öt vagy hat nagy teremben
a festmények közt. Mire kijött onnan, személyisége forradalmi átalakuláson ment keresztül.
Megint elhallgatott. Nyugodtan kortyolgatta a teáját, mintha biztosra venné, hogy úgyis
megkérem: folytassa, mondja el, mi okozta ezt a forradalmi átalakulást. Hallottam, hogy a
szomszédok járkálnak odalent a földszinten. Néha dörrent valami, mintha kivágtak vagy
becsaptak volna egy ajtót, beszédhangok erősödtek föl és halkultak el.
Mi dolga volt Párizsban, kérdeztem, egy tanfolyamot vezetett néhány napig, felelte.
Fényképész, gyakran kérik fel, hogy tanítson rövid kurzusokon. A pénzért vállalja, de azért is,
mert az otthonától távol töltött idő néha élete fontos állomásának bizonyul, bár ezt nem mindig
veszi észre azonnal. Olyankor eltávolodik a saját életétől: kívülről látja, nem merül el benne,
mint egyébként, bár magát a tanítást nem élvezi különösebben. A diákok rendszerint
követelőzők, és csak magukkal vannak elfoglalva, így mire végez, úgy érzi, minden erejét
kiszívták. Kezdetben az volt a benyomása, nyújt nekik valamit, valami jót, valamit, ami talán
megváltoztatja az életüket: az érzés, hogy kiszívták minden erejét, eleinte valami erényes
kimerültségnek tűnt. De ahogy újra és újra kiüresítette a kurzus a négy-öt nap során, lassan
valami más történt. Már tárgyilagosabban szemlélte őket (mármint a diákokat); az, hogy
szükségük van rá, többé nem igényességnek tűnt, inkább élősködésnek. Úgy érezte, átverik:
elhitetik vele, hogy nagylelkű, fáradhatatlan, inspiráló, pedig valójában csak önfeláldozó áldozat
volt. Ez az érzés tette gyakran képessé arra, hogy a saját életét is tisztábban lássa. Már
kevesebbet adott nekik és többet önmagának: azzal, hogy kiszívták az erejét, kialakították benne
a képességet az önzésre. A tanfolyam vége felé már rendszerint másképp, jobban törődött
magával, akár a kisgyerekek; megérezte magában az önszeretet első hullámait. Ebben a
lelkiállapotban vetődött el a galériához, és látta meg Marsden Hartley festményének
reprodukcióját a plakáton.
Volt egy férfi, folytatta, ő is a tanfolyamon tanított; nála idősebb (mindig ezekhez
vonzódott), közismert fotóriporter, akinek a munkáit is nagyra becsülte. Kezdettől fogva volt
köztük valami, valami elektromosság, bár a férfi nős volt és Amerikában élt. Ő akkor szakított a
partnerével, akivel két évig voltak együtt, és aki elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, mennyire
aláássák majd az önbecsülését az utolsó vitáikban elhangzott megsemmisítő megjegyzései; ezek
után úgy kapaszkodott a fotóriporter érdeklődésébe, mint egy mentőcsónakba. A férfi intelligens
volt (legalábbis annak tartották) és befolyásos; figyelme ellensúlyozta volt barátja megvetését.
Az utolsó éjjel ők ketten hajnali háromig sétáltak Párizsban. Utána nem sokat aludt: olyan
izgatott volt, hogy korán felkelt, és megint sétálni indult, rótta a hajnali város kihalt utcáit, csak
ment, ment, amíg a plakát meg nem állította.
Mit fényképez, kérdeztem.
– Ételeket – válaszolta.
A szomszéd szobában csengett a telefon, elnézést kértem, és indultam, hogy fölvegyem. A
nagyobbik fiam hívott, hol van, tudakoltam. Apunál, közölte, és mintha meglepődött volna.
Nálad mi van, kérdezte. Épp tanítok, feleltem. Ja, mondta. Csend lett. Valami zörgést hallottam
és a lélegzését a telefonban. Mikor mehetünk vissza, tudakolta. Még nem tudom, feleltem, a
mester szerint talán pár hét múlva. Itt nincs senki, panaszolta. Ez olyan fura. Sajnálom,
mondtam. Miért nem tudunk mi normálisak lenni, méltatlankodott. Miért kell, hogy olyan fura
legyen minden? Nem tudom, válaszoltam. Én megteszem, ami tőlem telik, tettem hozzá. A
felnőttek mindig ezzel jönnek, közölte. Milyen volt az iskolában, érdeklődtem. Okés, mondta.
Hallottam, hogy Jane a torkát köszörüli a szomszéd szobában. Sajnálom, mennem kell,
mondtam. Oké, felelte.
Amikor visszamentem a nappaliba, meghökkentett Jane drágakő színű öltözetének látványa a
porhuzatok fehér háttere előtt. Meg se mozdult, térdét összeszorította, fejét fölemelte, fehér ujjait
a teáscsésze köré fonta. Azon kaptam magam, hogy kíváncsi vagyok, kicsoda valójában: volt a
megjelenésében valami drámai, amire mintha csak kétféleképpen reagálhatott volna az ember:
vagy elmerül benne, vagy arrébb sétál. De belemerülni valahogy fárasztónak tűnt: eszembe
jutottak a megjegyzései arról, hogy a diákok elszívják az ember erejét, és arra gondoltam, milyen
sokat elárul az emberekről az, hogy mit vesznek észre másokban. Hány éves, kérdeztem.
Harminckilenc, szegte fel dacosan a fejét kecses nyakán.
Mi van abban a festőben, Marsden Hartley-ban, ami annyira érdekli, érdeklődtem.
A szemembe nézett. Az övé meglepően kicsi volt: szempillátlan, nőietlen (az egyetlen
nőietlen vonás a megjelenésében) és iszapszínű.
Ő én vagyok, jelentette ki.
Ezt hogy érti, kérdeztem.
Én vagyok ő, közölte, aztán kicsit türelmetlenül hozzátette: mi egy és ugyanaz vagyunk.
Tudom, ez kicsit furcsán hangzik, folytatta, de nem látom be, miért ne ismétlődhetnének meg az
emberek.
Ha az azonosulásról beszél, mondtam, igaza van: gyakran előfordul, hogy magunkra
ismerünk másokban, különösen ha azok a mások távol vannak tőlünk, mint például egy könyv
figurái.
Csalódottan megrázta a fejét.
Én nem erről beszélek, jelentette ki.
Amikor az imént azt mondta, őt nem érdeklik Hartley festményei, azt próbálta érzékeltetni,
hogy nem tárgyi valójukban, műalkotásokként érdeklik. Inkább olyanok, mintha gondolatok
lennének, valaki másnak a gondolatai, akinek most belelát a fejébe. Amikor megpillantotta őket,
a saját gondolataira ismert bennük. A kiállítás kurátorai különféle kritikai megállapításokat és
életrajzi jegyzeteket helyeztek el a galéria falain. Egymás után olvasta el őket, ahogy egyik
szobából a másikba ment, és eleinte csalódottan állapította meg, hogy tulajdonképpen nincs
semmi közös az ő életében meg Marsden Hartley-éban. A festő gyerek volt még, amikor az
anyja meghalt, az ő anyja most is él és virul Tunbridge Wellsben. A festő nyolc-kilenc éves volt,
amikor az apja újra megnősült, és őt egyszerűen elhagyta, elköltözött az új feleségével az ország
másik végébe, a gyereket meg a rokonokra bízta, neveljék fel ők. Amikor felnőtt, homoszexuális
férfi lett belőle, aki egész életében legfeljebb néhány alkalommal élhetett át szexuális
kiteljesedést; Jane, aki nő, és teljesen heteroszexuális, több férfival feküdt le, mint amennyit
kedve volna megszámolni, ha egyáltalán emlékezne mindegyikre. A festő felnőtt élete nagy
részében tulajdonképpen nyomorgott, többször is hosszú időt töltött Franciaországban és
Németországban, Amerikába csak akkor ment vissza, amikor elfogyott a pénze; Jane szerény, de
biztos jövedelemmel rendelkező középosztálybeli angol nő, akinek eszébe se jutna külföldön
élni, bár utazni szeret. És, ami a legfőbb, a festő kapcsolatban állt kora szellemi nagyságaival
(híres festőkkel, írókkal, zenészekkel), és ezt a gondolatot Jane szinte gyötrelmesnek találja,
mert az igazat megvallva neki az a legsúlyosabb kifogása a saját élete ellen, hogy hiányoznak
belőle az érdekes emberek. Annyira szeretne bejutni abba a világba, amelyben Marsden Hartley
otthonosan mozgott, hogy úgy érzi, állandó készenlétben van, éberen és kielégítetlenül, mintha
attól félne, hogy ha egy pillanatra behunyja a szemét, elszalasztja a világot, amely épp most
megy el mellette. Akármilyen boldogtalan volt Marsden Hartley élete, bővelkedett az ilyen
vigaszokban és lehetőségekben, nem úgy, mint az övé.
Meg aztán, tette hozzá Jane, Hartley halott.
Egy ideig szótlanul ültünk. Jane úgy tartotta a csészét, melyben közben kihűlt a tea, mintha
nem lenne semmi köze hozzá. Vissza is tért a festményekhez, folytatta, különös, kissé rikító
színeikhez, halmozódó formáikhoz, ezekhez az érzelemgazdag, mégis egyszerű, gyerekesen
őszinte formákhoz, és megpróbálta feldolgozni a meghittségnek és disszonanciának ezt az
együttesét. Sok festmény ábrázolta a tengert, ami még jobban elmélyítette a zavarát: ő soha nem
élt a tenger közelében, és nem nyűgözték le a tengeri tájak. Végül egy kis méretű
olajfestményhez ért, amely viharos tengeren hánykolódó hajót ábrázolt. A kép naiv stílusban
készült, a hajó akár egy játék hajó, a hullámok cirkalmasak, amilyeneket egy gyerek festett
volna, a vihar egy óriási, pacás, fehér folt a háttérben. Elolvasta a magyarázatot a kép mellett, és
megtudta belőle, hogy Marsden Hartley évente ellátogatott Nova Scotiába, ott töltötte a nyári
heteket egy helyi halászcsalád kunyhójában, élete egyetlen helyszínén, ahol boldog volt és
otthon érezte magát. A család fiai számos unokafivérükkel együtt elfogadták és barátjuknak
tekintették őt, a keménykötésű, jóképű, zabolátlan férfiak szerették a sápadt, neuraszténiás,
zaklatott festőt: otthonuk a világnak abban a vad, eldugott zugában olyan meleg és meghitt volt,
akár egy állat odúja, szöges ellentéte Gertrude Stein párizsi kanapéjának (ahol Marsden Hartley
néha elüldögélt), még az is fölmerült, hogy ez a meleg, állati játékosság kiterjedt Marsden
Hartley szexuális magányára is (éppolyan boldogan közösülnek egy nővel, jegyezte meg egyszer
a festő, mint egy lóval), és enyhített rajta. Az egyik ilyen nyaralás alkalmával, miközben
Marsden Hartley egész nap a kunyhóban maradt, és festett, a fivérek egyik unokatestvérükkel
Halifaxba hajóztak az aznapi fogással, és a vad viharban a tengerbe fulladtak mind.
Ez a történet, folytatta Jane rövid hallgatás után, hozta el a felfedezés kataklizmáját, amelyet
korábban személyes forradalmának nevezett. Marsden Hartley nem egyszerűen visszatükrözte az
ő életének tényeit, hanem valami sokkal nagyobbat és fontosabbat tett: dramatizálta őket.
Megkérdeztem, pontosan mi volt az ebben a történetben, ami erre a következtetésre
késztette.
Olyan értelmetlennek tűnt az egész, mondta, olyan hiábavalónak és szívbe markolónak.
Szinte már olyan szörnyű volt, hogy nem is lehetett igaz. Megpróbáltam kibogozni az értelmét,
azt, hogy miért történt ez éppen vele, aki már annyi mindenen keresztülment, és nem valaki
mással. Az anyját elvesztette, az apja elhagyta, kísérletei, hogy szeretőt találjon és megtartsa
maga mellett, időről időre kudarcba fulladtak, egyszer még egy barátja is, aki a szívén viselte a
sorsát, még ő is azt írta róla, hogy nem lehet megmaradni mellette, hogy ő is elhagyta, hogy van
benne valami, ami egyszerűen rákényszeríti az embert. Amikor ezt olvasta, mondta Jane, lassan
megértette: ha a festő szeretett valakit, eltaszította magától. Ahogy ott álltam, rájöttem, hogy ha
le kellene írnom az életemet (bár, amint mondtam, a példák sokkal kevésbé drámaiak lennének),
pontosan ezeket a szavakat használnám.
Amíg beszélt, valami romlott étel orrfacsaró bűze töltötte be a nappalit. Az alagsori lakásból
jött. Elnézést kértem, a lenti lakók néha olyasmit főznek, magyaráztam, aminek (legalábbis
messziről) nagyon kellemetlen szaga van.
Kíváncsi vagyok, mi lehet, mondta meglepően huncut mosollyal Jane. Nyilván valami, amit
a kertben fogtak, tette hozzá, semmi más nem bűzlik így főzés közben. Gyerekkorában anyja
mindig állati csontvázakat főzött ki (mókusokét, patkányokét, egyszer még egy róka fejét is),
hogy lefesse őket. Annak volt ilyen szaga, közölte Jane.
Ha zavarja, kimehetünk, és kereshetünk egy kávézót, javasoltam, hogy ott fejezzük be a
beszélgetést.
Inkább ne, sietett a válasszal. Amint mondtam, én hozzászoktam ehhez a szaghoz.
Anyja elég sikeres festő, folytatta. Valójában más sem érdekli, valószínűleg nem is kellett
volna gyereket szülnie, de hát abban az időben az volt a szokás. Az én munkámról nincs valami
nagy véleménnyel, tette hozzá. Még az sem imponált neki, hogy Jane-t a közelmúltban
megbízták a Waitrose karácsonyi katalógusának fényképezésével. Különben is utál enni,
jegyezte meg Jane. Gyerekkorunkban sose volt étel a házban. Még a hűtő is döglött állatokkal
volt tele, semmi olyasmivel, amit az ember szívesen megenne vacsorára. A többi gyerek
halrudakat meg csokoládéfagyit talált a hűtőben; Jane oszladozó kártevőket. Az, hogy Marsden
Hartley is megtapasztalta az éhezést, magyarázta, újabb rokon vonást jelentett: ezért lett az étel
egyszerre rögeszme és rettenet mindkettőjük számára. A festő az éhezés időszakaiért azzal
kárpótolta magát, hogy falt, ha tehette. Állítólag élete végén halálra zabálta magát. Ez is a
dramatizálás újabb példája volt. Jane-nek is akadtak táplálkozási zavarai (melyik nőnek
nincsenek?), de az ő esetében ez nem akaraterő vagy önuralom kérdése volt, legalábbis
kezdetben nem. Mivel anyja szellemileg rendszerint távol járt, és gyakran fizikailag is, ő
gyerekkorában nem evett rendesen, és felnőttként is sokszor kínozta az éhség meg a tudat, hogy
ha egyszer enni kezd, nem lesz képes abbahagyni.
Én lefényképezem az ételt, jelentette ki, ahelyett hogy megenném.
Amikor arról olvasott, hogy Marsden Hartley halálra ette magát, megpróbálta kideríteni, mi
is történt valójában. Számtalan terjedelmes szövegen rágta át magát a festő ecsetkezeléséről,
arról, hogy kik hatottak rá, fejlődésének szakaszairól és fordulópontjairól, de Hartley
táplálkozási gondjairól senkinek se volt sok mondanivalója. Gondolom, erre akkoriban nem
léteztek megfelelő szavak, jelentette ki. Csak olyan fényképeket talált róla, amelyek madárarcát
felemelő, magas, sovány férfit ábrázolnak, de végül ráakadt egy Hartley élete végén készült
fekete-fehér felvételre. A festő egy üres szoba fehér terében áll (galériának látszik, de a falakon
nincs egyetlen kép se), hatalmas testén nyakig begombolt, óriási, fekete felöltőben. A még
mindig sovány nyakon ülő fej mintha nem is tartozna az alatta lévő hatalmas tömeghez; az arc,
bár idősebb, többé-kevésbé változatlan. Tulajdonképpen szinte még gyerekesebb, olyan
leplezetlenül ül ki rá a gyötrelem. Az a fénykép a hús irdatlan sziklatömbjébe börtönzött,
elgyötört kisgyereket ábrázolt.
Ő valami mást tanult meg abból a sok könyvből, valamit, amire tulajdonképpen nem is
számított, mégpedig azt, hogy a magány története sokkal hosszabb az ember élettörténeténél.
Mármint annál, amit a legtöbben életen értenek, magyarázta. Akinek nincs gyereke vagy társa,
nincs számításba jöhető családja vagy otthona, annak egy nap egész örökkévalóság lehet: az élet,
amelyből mindez hiányzik, történet nélküli élet, nincsenek benne elbeszélhető fordulatok, nincs
kibontakoztatható cselekmény, nincsenek lebilincselő emberi drámák, hogy enyhítsék az idő
keserves múlását. Csak az alkotások, mondta Jane, és ő végül úgy érezte, azokból több készült,
mint amennyinek bárki hasznát veheti. Hartley a hatvanas éveiben halt meg, az embernek mégis
az a benyomása, amikor olvas róla, hogy ezer évig tartott az élete. Már unalmasnak találta a
festő korábban annyira irigyelt társasági életét is, a sekélyességét, mindig ugyanazokat a
rivalizáló arcokat mindig ugyanazokban a szobákban, az örökös ismétlődést, a fejlődés hiányát,
a gyöngédség és meghittség hiányát.
A magány az, jelentette ki Jane, ha semmi sem marad meg melletted, ha semmi sem
gyarapszik körülötted, ha lassan úgy érzed, a puszta jelenléteddel megölöd a dolgokat. De
amikor az anyjára néz, aki egyedül él, olyan mocsokban, hogy az igazat megvallva jobban
járnának, ha felégetnék a házat, ha egyszer arra kerülne a sor, hogy eladják, mégis olyasvalakit
lát, akit boldoggá tesz a magánya, a munkája. Mintha lenne valami, amit az anyja nem tud,
mondta, mert soha senki nem kényszerítette rá, hogy megtanulja.
Vajon ha egy másik festmény műveit állították volna ki a galériában azon a párizsi reggelen,
nem talált volna-e egy másik narratívára, kérdeztem, vagy legalábbis egy olyanra, amely
ugyanezeket az elemeket másképp ötvözi.
Némán szegezte rám apró, kifürkészhetetlen szemét.
Tényleg ezt gondolja?, kérdezte.
Történetesen én is láttam már Marsden Hartley egy festményét. Évekkel azelőtt egy New
York-i galériában: a férjemmel meg a gyerekeimmel jártam ott, meséltem, nyaralni voltunk, és
az eső elől menekültünk be a galériába. A festmény tengeri tájképet ábrázolt: fehér víz
tornyosuló falát, kék és zöld négyszögekkel teleszórt emelkedő tajtékzást, amelynek vulkáni
kibontakozása valahol a festmény jövőjében rejlett. Csak álltam, és néztem a képet, közben a
gyerekeim, akik még kicsik voltak, egyre türelmetlenebbek lettek: mintha valami előjelet láttam
volna benne, amelynek a jelentése mellbe vágott, szinte felnyársalt. Valójában még mindig
magam előtt láttam azt a gyarapodó és növekvő, örvénylő fehérséget, a hullámot, amelynek
elkerülhetetlen végzete, hogy megállíthatatlanul növekedjen és megtörjön. Nagyon is lehetséges,
hogy az embert foglyul ejtse egy művész látomása, jegyeztem meg. Akárcsak a szerelem, tettem
hozzá, a megértettség élménye is azt a félelmet váltja ki belőlünk, hogy soha többé nem fognak
megérteni. De akadtak más festmények is, mondtam, előtte és utána, amelyek éppolyan nagy
hatással voltak rám.
Másfél millió leütésnyi jegyzetem van, jelentette ki hűvösen. Nem dobhatom ki az ablakon
az egészet.
Az alagsorból felszálló szag már olyan orrfacsaró volt, hogy fölálltam, és kinyitottam az
ablakot. Lenéztem a kihalt utcára, a parkoló kocsik sorára, a kopaszodó fákra, amelyeknek
lombjain már áttűntek az ágak, mint rongyos ruhán a csupasz tagok. Meglepően hűvös szél
zúdult be.
Miért nem?, kérdeztem.
Ezt meg se hallottam, mondta. Ezt nem akarom hallani.
Amikor megfordultam, megragadott a látvány, ahogy a porhuzatok hullámzó tájának
fehérségét megtörik öltözetének kék és zöld formái. Jane arcán megütközés ült.
Természetesen azt tesz, amit akar, mondtam, én pedig segítek, amiben csak tudok.
De csak az időmet vesztegetném, jelentette ki.
Nem vesztegetné, tiltakoztam. Hanem eltöltené.
Meséljen arról a párizsi éjszakáról, kértem, amelyet a fotóriporterrel töltött, a Marsden
Hartley felfedezése előtti éjszakáról.
Kötekedő pillantást vetett rám.
Miért akar erről hallani, kérdezte.
Nem igazán tudom, miért, vallottam be.
Felsóhajtott, türkizkék mellkasa emelkedett és süllyedt.
Persze a búcsúeste volt az, mondta, és ebből az alkalomból fogadást rendeztek. Nyár lévén a
folyóparton, a place Saint-Michel közelében álló épület parkjában. A park gyönyörű volt az
alkonyi fényben, és pezsgőt szolgáltak fel, mert a kurzus szponzora egy pezsgőgyártó cég volt.
Ő csoda szép fehér ruhát viselt, előző nap vette a rue des Fougères-en, és nem sajnálta a
fáradságot, visszament a szállodába átöltözni, bár a volt barátja kigúnyolta, amikor aznap
korábban telefonon beszéltek, amiért csak a külsejével törődik, meg azzal, hogy vonzónak lássák
a férfiak. A fotóriporter már ott volt, pezsgőzött az elegáns, illatozó parkban, ahová halkan
beszűrődött a Boulevard Saint-Michel forgalmának zaja, de (váratlanul) ott talált még valakit,
akit nem kedvelt, valakit otthonról, Angliából, egy fényképészkollégát, aki sértegette és aláásta a
tekintélyét, amikor együtt dolgoztak egy projekten. Fogalma se volt, az illető mit keres ott, de le
se lehetett vakarni a híres fotóriporterről. Mégis érintetlenek maradtak a vonzalom szálai,
amelyeket ő meg a fotóriporter olyan óvatosan szövögettek a korábbi napokban: gyakran néztek
egymásra, el-elkapták egymás pillantását; máskor kerülték egymás tekintetét, beérve azzal, hogy
csak a testük jelzi: érzi a másik jelenlétét. Ő mámoros volt, felajzott, mint egy menyasszony, a
fehér ruhájában: sok diák odament hozzá, dicsérték a munkáját, elmondták, mennyit segített
nekik. Eltelt egy óra vagy még több; a vendégek már kezdtek szétszéledni. Várta, hogy a
fotóriporter odajöjjön hozzá, és megszólítsa, de nem jött, és ahogy telt az idő, benne lassan
feltámadt a dermesztő sejtés, hogy nem is fog. Szabadulni akart ettől a tudattól, így elhatározta,
hogy maga keresi meg a férfit: felajzottsága és az igyekezet, hogy megőrizze, erősebbnek
bizonyult a kicsinyes, kiábrándító valóságnál. A férfi még mindig az ő ellenségével, az angollal
beszélgetett, azt a középkorú, léha külsejű figurát Jane mindig nagyon visszataszítónak találta a
petyhüdt, pocakos testével, szabálytalan, sárga lapátfogaival. Ajka hátrahúzódott róluk, mint egy
lóé, ahogy hahotázott a fotóriporter minden szaván.
Ők hárman (az angolnak esze ágában se volt odébbállni) elhatározták, hogy elmennek egy
étterembe, otthagyták a fogadást, és elsétáltak a Boulevard Saint-Michelen egy bisztróba,
amelyet a fotóriporter ismert. A zajos, éles fénnyel megvilágított helyiség tükröktől meg fémes
felületektől csillogott. Jane egy asztalnál ült a két férfival, és nyílt harcban állt az angollal a
fotóriporter figyelméért; amikor két véget nem érő óra után a férfi hozzá hajolt, könnyedén
csuklójára tette a kezét, és aggodalmasan megjegyezte, hogy Jane semmit sem evett, tudta, hogy
megnyerte a csatát. Csakugyan: ő lényegében hozzá se nyúlt az ételhez. A bisztró afféle
unalmas, régimódi hely volt, ahol minden fogás úgy nézett ki, mint az 1970-es évek
szakácskönyveinek fotóin, ilyen szakácskönyvekből főztek anyja nemzedékének háziasszonyai,
az ő gyerekkori otthonában is emlékezetes kötetek voltak belőlük, mert apja egyszer előfizetett
anyjának a Cordon Bleu Cookery című sorozatra.
Apám nagyon kétségbeesett lehetett, mosolyodott el Jane.
Havonta jöttek a testes, dombornyomásos, keménykötésű kötetek, és ő mindegyiket odatette
olvasatlan elődje mellé, végül egy egész polcot megtöltött a sorozat. Jane tudomása szerint anyja
egyiket se nyitotta ki soha: ő volt az egyetlen, aki belelapozott valamelyikbe, amikor délután
egyedül üldögélt a konyhában iskola után, közben anyja a műtermében dolgozott, és apja már
nem volt velük, elhagyta őket, újra megnősült és elköltözött. Sokáig töprengett, vajon miért nem
vitte magával távozáskor a látványos, impozáns köteteket, amelyeknek érkezését és örök
nyugalomba helyezését mindig ünnepélyes alkalomnak tekintette. Ő akkoriban hozzájuk se
érhetett, de most már elhagyatottan porosodtak a mocskos konyha polcán: tudta, fölöslegessé
váltak. Üldögélt, lapozgatta a könyvet, bámulta a gyümölcstorta, a Wellington bélszín és a
dauphinoise burgonya rikító fényképeinek riasztó és zavarba ejtően valószínűtlen színeit, ezek a
szemcsés fényképek olyan múltat sugalltak, amely vagy meg se történt, vagy ő valahogy
elszalasztotta, nem tudta pontosan, melyik. Néha feltűnt a fényképeken egy kéz is, amint
valamilyen konyhai műveletet hajt végre: fehér kéz volt, kicsi, tiszta és nem nélküli,
makulátlanra sikált, ápolt körmű. Úgy nyúlt mindenhez, hogy nem maradt nyoma, és rajta se
hagyott nyomot semmi: mindig tiszta maradt, szennyezetlen, akkor is, ha halat belezett vagy
paradicsomot hámozott. Amikor a fotóriporter megérintette a csuklóját, a keze furcsa módon
erre a kézre emlékeztette Jane-t.
Az angol észrevette a sokatmondó gesztust, és további fél óra után felállt, hogy távozzon.
Az a benyomásom, maguknak már nem kell gardedám, villantotta ki kajánul sárga fogait.
Ahogy kikászálódott az asztal mögül, úgy meglökte, hogy csörömpöltek az evőeszközök, és kis
híján kiloccsant a poharakból a bor. Egyenesen Jane szemébe nézett. Sok szerencsét, mondta.
Ezután a fotóriporter fizetett, és ők ketten kisétáltak a sötétbe borult város melegébe.
Keressenek egy bárt, javasolta a férfi. Olyan késő volt, hogy a keresés eredménytelennek
bizonyult (egyikük sem ismerte eléggé Párizst), és céltalan séta lett belőle. Közel húzódtak
egymáshoz, a karjuk néha összeért. Érezte, mi munkál a férfiban, érezte feszült figyelmét:
mintha valami egyezség felé tartanának, valami elkerülhetetlen felé, amit végül mégsem érnek
el. Egyszer megtorpant a férfi, és karját megragadva megállította egy mellékutca sötétjében, de
csak a cipőfűzőjét akarta megkötni. Ő lassanként ráébredt valamire, és kétségei támadtak: már
nem tudta, lesz-e valami a korábban olyan biztosnak tűnő csábításból. Hirtelen felfogta, hogy a
férfi elég öreg: valószínűleg kétszer annyi idős, mint ő; egyszer észrevette, hogy bekap egy
mentolos cukorkát, mintha attól félne, hogy ő visszataszítónak találja. Érezhető volt az izgalma,
de mögötte rejlett valami szilárd és rendíthetetlen, valami akadály, amiről Jane nem tudta,
hogyan lehetne áthatolni rajta. Végül két óra séta és beszélgetés után a szállodájuk előtt találták
magukat. A férfi még vagy tíz percig ügyetlenül fecsegett a hallban, aztán hűvösen arcon
csókolta, jó éjszakát kívánt, és indult lefeküdni.
Ő a szobájába ment, és az ágyon fekve bámulta a mennyezetet, lüktető éberségben. Aztán,
amint mondta, pirkadatkor felkelt, és újra nekivágott a városnak, egyedül.
Séta közben miről beszélt a fotóriporter, kérdeztem.
A feleségéről, közölte Jane. Arról, milyen intelligens. És milyen tehetséges.
Elmesélte azt is, hogy egy időre különváltak. Ő megkérdezte, miért. Munka miatt, felelte a
férfi: a feleségét előléptették, és az új, fontos pozíciója az ország másik végébe vitte, neki pedig
itt, Európában akadt tennivalója. Két évig külön éltek, mindegyiküknek más-más céljai voltak.
Amikor ez az idő letelt, megint összejöttek wyomingi otthonukban. Jane nyíltan megkérdezte,
hűtlen volt-e. Ő tagadta. Zajosan, tette hozzá.
Akkor már tudtam, jelentette ki, hogy hazug, hogy hiába minden riport meg őszinteség, nem
engedi, hogy bármi megérintse, csak elvesz, de nem ad, mindent magának akar, mint egy mohó
gyerek. Tudtam, folytatta, hogy szeretett volna lefeküdni velem, alaposan átgondolta, és úgy
döntött (nyilván a korábbi tapasztalatai alapján, tette hozzá), hogy túl kockázatos.
Miért volt olyan izgatott, kérdeztem, ez után a csüggesztő találkozás után.
Nem tudom, felelte. Azt hiszem, mert egy ideig azt éreztem, hogy csodálnak. Hallgatott egy
darabig, felemelte a fejét, az ablak felé nézett. Hogy csodál valaki, folytatta, aki fontosabb
nálam. Nem tudom, miért, vallotta be. Ez izgalomba hozott. Mindig izgalomba hoz. Még akkor
is, tette hozzá, ha végső soron semmi hasznom belőle.
Ideje, hogy elmenjen, és ne zavarjon tovább, nézett az órájára. Fogta a táskáját, és fölállt a
védőhuzatok közt.
 Gondolkozzon el a beszélgetésünkön, javasoltam, és azon, elhangzott-e valami, ami talán
megmutatja, hogyan fogjon hozzá. Biztosra veszem, jegyeztem meg, hogy hamarosan tudni
fogja.
Köszönöm, fogott kezet velem könnyedén karcsú ujjaival. Láttam, nem hisz nekem.
Kimentünk az előszobába, kinyitottam előtte az ajtót. A lenti szomszédok elnyűtt
kabátjukban kint álltak a járdán a szürke délutánban. Az ajtónyitásra komor, gyanakvó ábrázattal
felénk fordultak, Jane gőgösen viszonozta a pillantásukat. Elképzeltem egy párizsi kert alkonyi
fényében, érintetlenül a fehér ruhájában: tárgy, amely ha nem is értelmezésre, legalább arra a
beteljesülésre áhítozik, amit egy elragadtatott emberi tekintet kínál. Mint egy festmény, amely
várakozva függ a falon.

Az építőmester kocsija lerobbant: a munkavezető, Tony azt mondta, ez örökösen így megy.
Tony csillogó, sötétvörös Audijában ültünk, a vasáruboltba tartottunk anyagért.
– Ez szép autó – vette le a kezét a kormányról, hogy körbemutasson. A kocsi belsejében
mindent makulátlan fekete bőr borított. – Veszek kocsit, ami sose lerobban – méltatlankodott –,
és nézze, mi lesz. Én vagyok, aki kell cementet megvinni.
Korábban a járdán állva néztem, hogyan béleli ki gondosan a csomagtartót fehér porvédő
huzattal.
– Mint bérgyilkos – vigyorgott szélesen, kivillantva lenyűgöző fehér fogsorát. – Hely két
testnek – tette hozzá jelentőségteljesen. Az alagsori lakás ajtajára mutatott. – Albániában –
mondta – tudok embereket… nagy árengedmény.
Ültünk a lassan vonszolódó forgalomban, szólt a rádió. Tony azt mondta, mindig hallgatja,
hogy javuljon az angolja. A lánya jobban beszél angolul, mint ő, pedig csak ötéves.
– Ötéves! – harsogta, és a bőr kormánykerékre csapott. – Elképesztő!
A szürke útpadka lassan araszolt mellettünk. Tony minduntalan kinézett rá, kihúzva magát
az ülésen. Egyenesen ülve nézett ki mindent tükröző napszemüvege mögül, egyetlen ujját
nyugtatva a bőr kormánykeréken. Nagy, kemény combját kényelmesen szétvetette, tökéletes V
alakban. Szoros vörös pólót viselt, amely kiemelte erős mellkasát és duzzadó alkarját.
– Imádom Angliát – közölte. – Legjobban angol süteményt. – Vigyorgott. – Főleg
rabszeletet.
 Úgy érti, zabszeletet, mondtam.
– Zabszeletet! – üvöltötte mámorosan, hátravetett fejjel. – Igen, imádom zabszeletet!
A lánya, folytatta, szereti az iskolát, örökösen arról beszél. Minden reggel a lépcsőn ülve
várja az egyenruhájában. A tanítója azt mondta, jobban olvas, mint némelyik tízéves.
– Én lányom – bökött izmos mellkasára – jobban olvas angolt, mint az angolok.
A család három éve költözött Angliába. Amikor idejöttek, nem ismertek senkit, csak Tony
Harlow-ban élő sógornőjét. Azóta Tony a bátyját meg az unokatestvérét is rávette, hogy
idejöjjön. Szerette, ha körülötte van a családja (pár hónaponként visszament Albániába, pihenő
nélkül vezetett odáig az Audijában), de nem volt biztos benne, hogy ez jót tesz a feleségének.
– Akadályozza, hogy szokjon – közölte.
Hogy megszokjon, mondtam. Akadályozza, hogy megszokjon itt.
– Igen – bólintott rá. – Ez jó.
Azért akadályozta, hogy megszokjon itt, folytatta, mert így mindenben a családjára
támaszkodhat. Nem szerzett barátokat, és sehová se mer egyedül elmenni. Még a lánya
iskolájába se: Tony viszi el a gyereket, és ő megy érte, a szülői értekezésre is ő ment.
Értekezletre, mondtam.
– Imádom – vigyorgott szélesen Tony – az értekezletet.
A lányukkal ellentétben a felesége egyáltalán nem beszélt angolul.
– A lányom meg – magyarázta – nem beszél albánt.
Értett egy keveset, de igazán csak az angolul tudott.
Tehát végeredményben, jegyeztem meg, a felesége meg a lánya nem is tud beszélni
egymással. Tony lassan bólogatott, szemét az útra szegezte.
– Másképp mondva – mondta.
A raktárnál vártam, amíg Tony összeszedte, amit az építőmester megrendelt. Kifizettem a
számlát, és indultunk visszafelé. Útközben feltűnt mögöttünk egy viharvert kis teherautó, és
többször ránk dudált, aztán odakanyarodott Tony Audija mellé. A sofőr integetett, és a nyitott
ablakhoz hajolva kikiabált. Apró termetű, kalóz külsejű, dús, fekete bajszú férfi volt. Tony
nevetve megnyomott egy gombot, hogy lehúzza az elektromos ablakot. Mindketten hajtottak
tovább, és valami idegen nyelven kiabáltak egymásnak, közben a feltorlódó autók kakofón
dudálással fejezték ki nemtetszésüket. A teherautó nemsokára gyorsított és elszáguldott, a
platóján heverő tárgyak (szemeteszsákok, ócska bútorok, törött deszkák és törmelékkupacok)
zötykölődtek a vadul csapkodó ponyva alatt.
– Ez Kaput – húzta fel az ablakot Tony. – Őrült. Még albánnak is.
Kaput sose száll ki a teherautójából, magyarázta. Vezeti éjjel-nappal, körbe a városban,
gyűjti a szemetet. A szemét gond az ittenieknek, száz százalékig: sok az előírás, az elszállítás
meg drága. Olcsóbb fizetni Kaputnak, hogy jöjjön elvinni.
Hová viszi, kérdeztem.
– Hajt kifelé, ameddig nem lát földeket – kacsintott rám Tony.
Az albánok tudnak dolgozni, folytatta, nem mint az itteniek. Kaputnak még háza sincs: a
teherautója a háza. Így többet keres. Minden pénzét hazaküldi a falujába. Tony elkomorodott.
– Kaput faluja rossz hely – jelentette ki.
Maga Tony a hét minden napján dolgozott. Nem csak az építőmesternek: mellékesen
elvállalt mindenféle munkát másoknál is (többek közt a mester ügyfeleinél). Pavellel meg a
bátyjával jövőre be akarják indítani a saját építési vállalatukat, vigyorgott Tony.
– Pavel mindig mondja, hogy megy haza – mesélte. – De én nem hagyom. Bezárom
szerszámait a házamban. Néha jön, és dörömböl ajtón az éjszaka közepén. Nem engedem be. Áll
odakint, és üvölt és könyörög szerszámaiért. Én kidugom fejemet az ablakon, és mondom, ne
kiabálj, felébreszted lányomat, ő álmodik angolul.
Elnevette magát. Miért akar Pavel hazamenni, kérdeztem.
– Honvágása van – közölte Tony.
Honvágya, mondtam.
Pavel volt a másik, akit az építőmester odaküldött dolgozni. A kis termetű, csöndes, mélabús
férfit néha a küszöbön ülve találtam a szürke hajnalokon, könyvet olvasott, amíg Tonyra várt.
Aki az első nap elmagyarázta, hogy ő végzi majd a bontást és leverést, Pavel meg a helyreállítást
és javítást.
– Pusztítás – tette saját mellére a kezét széles vigyorral, aztán Pavelre mutatott: – építés!
Pavel elénk jött, hogy segítsen Tonynak kirakodni. Álltak, méregették a cementeszsákokat,
aztán Pavel kérdezett valamit.
– Angol! – parancsolt rá Tony. – Beszélj angolt!
Ma fölszedik a padlót, jelentette be Tony. Megkérdeztem, nagy zajjal jár-e. Vigyorgott.
 – Száz százalék – közölte.
Lementem az alagsori lakáshoz, és bekopogtam. Csaholás hallatszott, végül nagy sokára
súlyos léptek közeledtek. Paula nyitott ajtót. Amint megpillantott, utálat ült ki az arcára.
– Ja, maga az – mondta. – Mit akar?
Belefogtam a magyarázatba, hogy ma lesz egy kis zaj, de a szavamba vágott.
– John már betelefonált a tanácshoz, hogy panaszt tegyen – harsogta. – Igaz, John? – kiáltott
hátra. – Szólt, hogy jöjjenek ki, és vessenek véget ennek.
Összefont karral állt az ajtóban, és rám meredt.
– Ezt nem volna szabad megengedni – méltatlankodott.
Csoszogás hallatszott, és megjelent az asszony mögött John.
– Eredj az útból, Lenny – rivallt a kutyára.
– A magafajtáktól – mondta Paula – hánynom kell.
– A helyzet az – szólalt meg John –, hogy mi már itt lakunk majdnem negyven éve.
– Hallom, ahogy dübörög odafönn – jelentette ki Paula. – Biztos a cipőjét se veszi le. Biztos
direkt magas sarkú cipőt vesz föl. Valamelyik este volt magánál valaki – közölte. – Egy férfi.
Hallottam. Undorító.
– Én beteg vagyok, tudja? – szólt közbe John.
– Hallottam magát vele – harsogta Paula. Ostoba vihogást színlelve utánzott, és ujjait
billegette az arcánál. – Maga azt képzeli, hogy mindenkit bolonddá tehet, de téved.
– Rákos vagyok, érti? – mondta John.
– Rákos – mutatott a férjére ádázul Paula. – De egyeseket az se érdekel, ha valaki rákos. Ők
csak csinálják tovább.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ha a padló hangszigetelt lesz, nem hallatszik majd úgy át
minden.
– Jaj, hallani se akarom magát – méltatlankodott Paula. – Elegem van abból, hogy idelent
lakom, és magát hallom éjjel-nappal. Hánynom kell tőle – folytatta –, a maga hangjától.
Egyre indulatosabb lett: néztem, ahogy terebélyes teste megvonaglik, feje ide-oda tekeredik,
mintha valami növekedne, fejlődne benne, és meg akarna születni. Láttam, hogy hergeli magát:
mintha át akarna lépni minden határt, mintha be akarná bizonyítani magának, hogy szabad.
Szótlanul álltam ott. Szája megvonaglott, csücsörített, úgy éreztem, azt forgatja a fejében, hogy
szemen köp. De inkább megragadta az ajtó szélét, és közel hajolt az arcomhoz.
– Undorodom magától – mondta, és ádáz lendülettel, teljes erőből bevágta az ajtót.
Visszamentem az emeletre. Tony már kézbe vette a kalapácsot, és hozzálátott, hogy
fölszedje a műanyag burkolólapokat. Talán mégse kellene ma nekilátni a padlónak, jegyeztem
meg. Nem hagyta abba a munkát, csak szedte föl egyik lapot a másik után, és ledobta a halomba
maga mellett.
– Ahogy akarja – mondta. – De én beszélek velük tegnap. Mondják oké.
Ezt meglepetten hallom, jegyeztem meg.
– Hoz nekem meg Pavelnek csésze teát – vigyorgott Tony. – Kérdi, miért nem törődik
velünk senki.
Nos, ma meg azzal fenyeget, közöltem, hogy felhívja a tanácsot, és panaszt tesz.
Tony abbahagyta a munkát, és térdeltében a sarkára ült, kezében a kalapáccsal. A szemembe
nézett.
– Én meg Pavel – mondta – elintézzük.
Kiléptem a lakásból, és a metróállomás felé tartottam. Régi liftje csigalassúsággal járt föl-le
a peron meg az utca között. Tervbe vették, hogy jövőre bezárják, és újra cserélik ki: a bejáratnál
tábla hirdette, hogy kilenc hónapig zárva lesz. Az állomás bejáratán minden reggel és este jól
öltözött emberek özönlöttek ki-be munkába vagy iskolába menet vagy onnan jövet. Kezükben
aktatáska, iskolatáska és kávéspohár, élénken beszéltek a mobiljukon, amíg a járdán siettek,
mindez pontosan időzített manőverek sorozatának tűnt, amellyé a napirendjük lepárlódott.
Ennek a napirendnek olyan szerves része volt a metróállomás, hogy kíváncsi voltam, mit
érezhetnek, amikor elmennek a tábla mellett, amely arra figyelmezteti őket, hogy hamarosan
elérhetetlenné válik.
A metróállomásnál öt útvonal futott össze, olyanok voltak, mint egy kerék küllői. A
forgalmat közlekedési lámpák szabályozták, mindegyik sáv kivárta a sorát. A csomópont néha
gyülekezőhelynek tűnt, máskor, amikor a forgalom autóbuszok, biciklik és autók zavaros
folyamaként dübörgött át a kereszteződésen, csak átmenőhelynek, tranzitzónának. Volt ott egy
kávéház, oda mentem be, hogy megvárjam a barátnőmet, Amandát, aki a közelben lakott, és
megkérdezte, nincs-e kedvem beülni egy kávéra. Ez alkalmas helynek látszott, mégis csaknem
egy órát kellett várnom Amandára. Közben alaposan szemügyre vettem a kávéház berendezését.
Könyvespolcaival, padlizsánszínűre festett falaival és stílbútoraival azt a benyomást keltette,
hogy régi és eredeti, pedig valójában vadonatúj és jellegtelen volt. Amanda két sms-t küldött,
amíg ott ültem: először azt közölte, hogy késni fog, valamivel később meg azt, hogy katasztrófa
történt otthon, és még többet késik. Telefonált a kisebbik fiam, beszéltem vele. Alig múlt
délelőtt tizenegy. Miért nincs bent az órán, kérdeztem. Szünet van, közölte. Csend lett; te hogy
vagy, szólalt meg végül. Amikor befejeztük a beszélgetést, megpróbáltam újságot olvasni. A
szemem végigsiklott a szavakon, de az értelmük nem jutott el hozzám. Láttam egy fényképet,
amelyen egy nagy elefánt áll egy kis elefánt mellett valami forró, poros tájon. Meg egy képet
egy tátott szájjal tiltakozó tömegről valami eső verte városban. Megszólalt a telefonom. A
moderátor hívott, akivel a fesztiválon találkoztam. Sajnos közbejött valami, mondta, nem
találkozhatunk csütörtökön, ahogy javasoltam. Talán majd máskor, tette hozzá.
Megjött Amanda. Épp indult volna, magyarázta, amikor valamitől beindult a vízpermettel
oltó berendezés, aminek a felszerelésére a tűzvédelmi előírások alapján kötelezték az
építésfelügyeletiek, és eláztatta az egész lakást. Mire sikerült leállítania, csuromvíz lett minden:
a ruhái, az ágya, az akták az irodából. Szerencsére nem sok bútora van, és nincsenek
olajfestményei vagy felbecsülhetetlen értékű régiségei. Elég csupasz a ház: még szőnyegek vagy
függönyök sincsenek. Csak hát nem számított arra, hogy ma padlófeltörléssel tölti a délelőttöt. A
nagyját fölszedte, aztán nyitva hagyta az ablakokat, így majd kiszárad magától.
– Amivel megszegem a biztosítási feltételeket – tette hozzá. – De már ez se érdekel.
Olyan vidáman adta elő a vízpermettel oltó berendezés történetét, hogy alig lehetett elhinni,
hogy valóban megtörtént. Mintha szinte felvillanyozta volna a dolog. Úgy volt öltözve, ahogy
munkába járt (szűk, fekete ruhát viselt fekete blézerrel), kifestett szeme csillogott. Vállán nagy,
zsákszerű, teletömött bőrtáska lógott, amikor a szék támlájára akasztotta, súlyától hátradőlt és a
padlóra zuhant a szék. Gyors, lendületes mozdulattal felállította, és kecsesen, széles vigyorral
leült, a táska a lábánál maradt. Kint kisütött a nap: az ablakon beáramló fény egyenesen az
arcára esett, és beragyogta fekete öltözete bolyhait, porlepte ráncok labirintusát rajzolva ki rajta.
– Ezeket a szennyeskosárból kellett kihalásznom – közölte. – Semmi más nem volt száraz.
Amanda megjelenése fiatalos volt, elnagyolva került fel rá a kor patinája, mintha nem
öregedne, csak gondatlanul bántak volna vele: olyan volt, mint valami gyűrött fénykép egy
kisgyerekről. Alacsony testét, telt tagjait mintha szüntelen felvillanyozottság fűtötte volna,
melyen néha mérhetetlen kimerültség derengett át. Arcán ma a smink sem rejthette el a fáradtság
szürke árnyalatát: gyakran pillantott rám, a napfényben hunyorogva, mintha a saját tükörképét
keresné.
– Tudom, rémesen nézek ki – húzta be a nyakát. Fölvette az étlapot, és gyorsan átfutotta. –
Nem sokat aludtam az éjjel. Még a gyerekeket se okolhatom érte – tette hozzá –, mivel nincs
gyerekem.
Hajnali háromig fenn volt, folytatta, Gavinnal vitatkoztak: nemrég jógázni kezdett, hátha ez
segít az inszomniáján, de ahhoz, hogy ez után megnyugodjon, több kellett volna egy
napüdvözletnél. Gavin, a barátja nagydarab, mogorva képű fickó volt, csak egyszer találkoztam
vele. Ő vezette a céget, amellyel Amanda felújíttatta a házát.
– Szánalmas – jegyezte meg. – Az én koromban hasznosabban is eltölthetném az időmet.
Úgy tűnik, minden ismerősöm jótékonysági maratonokon vesz részt. Edzéssel meg diétával
töltik minden idejüket, közben én kifőzdékből hozatom az ételt, és egy kamasz lány érzelmi
életét élem. Nem mintha tudnék futni – tette hozzá –, még ha akarnék se. A lépcsőn is alig bírom
felvonszolni magam.
Elment az orvoshoz, aki azt mondta, asztmás lett a sok belélegzett portól. Így jársz, ha két
évig építkezési területen élsz, jelentette ki. Kapott egy inhalátort, de elvesztette a szívóka
kupakját, úgyhogy most az inhalátor is tele van porral.
Jött a pincér, hogy fölvegye a rendelést, Amanda gyógyteát kért.
Tulajdonképpen – szólt a pincér után – legyen inkább forró csokoládé.
A pincér halvány mosollyal felírta.
– Természetesen – vigyorodott el, amikor a pincér azt javasolta, legyen rajta tejszínhab és
mályvacukor is.
Megígérte magának, folytatta, hogy ezután jobban ügyel az egészségére (először is le kellene
fogynia), de úgy látszik, ehelyett egyre inkább az adrenalin hajtja, és csak a pillanatnak él, ami
lehetetlenné tesz bármiféle rendszerességet. Mindig nagy elhatározásokkal ébred, de aztán
magukkal ragadják az események, és a nap végére még távolabb kerül a céljaitól, mint amikor
elkezdte. Úgy tűnik, semmi sem tart ki, akárhogy igyekszik.
 Sokan azért töltik az életüket azzal, jegyeztem meg, hogy igyekeznek változatlanul
megőrizni a dolgokat, mert nem akarják megkérdezni maguktól, vajon valóban ezeket a dolgokat
akarják-e.
– Ezt te sem gondolod komolyan – csillant meg némi érdeklődés Amanda kivörösödött
szemében.
Talán azért futnak maratonokat, tettem hozzá, hogy kipróbálják, milyen lenne valóra váltani
a szökésről szőtt ábrándjaikat.
Elnevette magát. A szóváltást Gavinnal az okozta, mondta aztán, hogy a férfi nem jelent
meg, amikor elindultak volna a párizsi útra, amelyet Amanda a születésnapjára vett magának.
Már becsomagoltak, és indulásra készen álltak, amikor a férfi váratlanul közölte, hogy otthon
felejtette az útlevelét, így érte ment, és többé nem jött vissza. Amanda csak ült a bőröndje
mellett, és lassan sötétbe borult a ház körülötte. Hiába hívta fel többször is, Gavin nem vette fel
a telefont. Már késő volt lemondani a jegyeket meg a szállodát. Eltelt egy hét, és nem hallott a
férfiról. De tegnap este megjelent az ajtóban egy köteg bankjeggyel, amit átadott neki.
Megkérdeztem, elfogadta-e a pénzt.
– El én – szegte föl a fejét dacosan. – Az utolsó pennyig bevasaltam rajta.
Nem győzött mentegetőzni, tette hozzá. Előhozakodott valami nevetséges mesével, de aztán
bevallotta, hogy pánikba esett a párizsi úttól, azért lépett le. Megrémült attól, hogy így elutazzon
vele: Amanda házában (az építési területen) tudta, hányadán áll, de a gondolattal, hogy együtt
lesznek egy idegen városban, nem tudott szembenézni. Már közel járt az ötvenhez, és még sose
volt más vakációja, mint nyaranta egy hét Írországban a golfklubja tagjaival, ahol az esőben egy
csapat férfival játszott, akiket alig ismert. Mielőtt Amandával találkozott, összejött egy másik
ügyfelével, egy harmincas éveiben járó grafikusnővel, akinek felújította a házát. A viszony
hónapokig tartott, egy időben folyt a fizikai munka és az érzelmi feszültség aprólékos felépítése,
ahogy az érzelem lassan beszivárgott Gavin természetének tömör kőzetrétegeibe. Mire a ház
kész lett, a nőnek elfogyott a türelme, és már nem érdekelte Gavin.
– Akkor jöttem én – mondta Amanda. Ajkához emelte a csészéjét, a csokoládé tetején
tornyosuló, kicifrázott tejszínhabbal. – Eszedbe se jusson – nézett rám – viszonyt kezdeni az
építőmestereddel.
 Az volt a probléma, hogy minél bonyolultabbá hagyta válni Gavin az életszemléletét, annál
cselekvésképtelenebb lett. Kínszenvedést jelentett neki a lehetőség, amelyért olyan keservesen
megdolgozott, a lehetőség, hogy igazán átkerüljön a középosztály világába, amelynek eddig a
mindenese volt. Úgy volt, hogy odaköltözik Amandához, de hiába beszéltek róla már egy éve,
még mindig nem került rá sor. Sose mondta, hogy nem akarja, vagy hogy meggondolta magát.
Egyszerűen nem jött. De most, jelentette ki Amanda, ő kiszabott egy határidőt. Ha azon a napon
nem költözik hozzá, vége a kapcsolatuknak.
Megkérdeztem, melyik az a nap, és megmondta.
A helyzet az, tette hozzá, hogy sajnálom őt. Durva gyerekkora volt, amelynek hamar vége
lett, amikor az apja tizennégy évesen az utcára tette, hogy keressen magának munkát, ahogy tud.
Néha, mondta Amanda, amikor megbeszélték, mi hogyan legyen a házban, a férfi
elképzeléseiben és ötleteiben felsejlett egy másik ember, az, akivé válhatott volna. Egyszer
elmesélte neki, hogy az egyik építőmester-barátja eljött Amanda házába, látni akarta, hogyan
oldott meg valamit Gavin. Szótlanul bejárta az egész házat. Végül megjegyezte: Gavin, ezt
magadnak csinálod, ugye? De amikor eljött az idő, állapította meg Amanda, nem tudta venni az
akadályt.
Hol lakik Gavin, kérdeztem, ha nem nála.
Romfordban, felelte, a húgával. Azt mondja, onnan könnyebben intézi az ügyeket, de tudom,
hogy azért, mert ott nézheti a tévét, eheti a rendelt ételt, és senki nem várja el, hogy
megszólaljon.
Gavin tudta, milyen sebezhető az ember, amikor szétszedik a házát. Mintha a műtőasztalon
feküdnél, mondta Amanda: felnyitottak, és most férfiak dolgoznak odabent, te pedig nem
mozdulhatsz, amíg helyre nem hoztak mindent és össze nem varrtak megint. Amíg Amanda
ebben az állapotban volt, Gavin képes volt szeretni. Mostanában ingyen dolgozott a házán, a
szabadidejében. A felújítás tervezett hat hetéből már két év lett, és még mindig nem látni a
végét, mialatt Gavin napközben már más munkákon dolgozik. Amanda belátta, hogy ez a
helyzet valami furcsa, elhibázott kötelességérzet következtében alakult ki, mégis nehéz volt nem
azt éreznie, hogy valami hatalmas, otromba tréfa céltáblája lett.
Van valami ábrándosság abban, folytatta, ahogy a férfiak beavatkozását fogadjuk: még a
magafajta nő is, aki önálló és gyakorlatias, aki hajlandó bárminek nekigyürkőzni, ha kell, még az
is képes elhitetni magával, hogy valaki más gondoskodására szorul. Gavin kijelentése, hogy
szívesebben dolgozna szerelemből, mint pénzért, olyan bizsergető izgalmat és
megkönnyebbülést váltott ki belőle, mint a régi nőkből egy házassági ajánlat. De már
megtanulta, hogy a szerelem végső soron megfoghatatlan: a bizsergető izgalom csak az ő
fejében létezik. A pénz azt jelentette volna, hogy elvégzik és befejezik a munkát: a dolgok
jelenlegi állásánál azt se tudta, vége lesz-e valaha. Már el is felejtette, milyen volt normális
helyen élni, ahol működik a zuhany meg a fűtés, nem kell kempingfőzőn főzni, vagy az előtt
lemosni magáról a port meg piszkot, hogy kilépne a házból, nem fordítva. A legnehezebb az
volt, hogy elegánsan menjen munkába: hajában habarccsal, körme alatt gipsszel jelent meg az
értekezleteken, és egyszer észre se vette, hogy festékes lett hátul a kosztümje, mert kifelé menet
egy pillanatra nekidőlt egy frissen festett falnak. Így járkált majdnem egész nap, amíg valaki
nem szólt neki.
Amanda a divatszakmában dolgozott.
– Márpedig abban a világban – jelentette ki – senki se mondja meg az igazat arról, hogy
nézel ki.
Különös, folytatta, hogy néha elhiszel valamit, aminek éppen az ellenkezője igaz. Néha azt
érzem, mást se látok munka közben, tette hozzá. Az emberek bármit fölvesznek, csak mert
divatos: azt hiszik, remekül áll nekik, de ha pár év múlva felidézik, belátják, hogy borzalmasan
festettek benne.
Talán egyikünk se tudhatja, mondtam, mi igaz, mi nem. És az események megítélése még
utólag, a távolból nézve is változik. Vegyük, amit a divatról mondott: ha elég sokáig várunk,
azok a nevetséges régi ruhák gyakran egyszer csak megint jól festenek. Ugyanazok a formák,
ugyanazok a szabásvonalak bizonyos távolságból szégyenletesnek tűnnek, önámítási
képességünk bizonyítékainak, máshonnan nézve pedig ösztönös radikalizmusunkat és jó
ízlésünket bizonyítják, amiről nem is tudtunk, vagy legalábbis könnyen hagytuk rávenni
magunkat, hogy ne bízzunk benne.
Amanda megint ajkához akarta emelni a csészét, de inkább mégis letette.
Nekem ez nem is kell, húzta el a száját.
A divat a fiatalok iparága, folytatta egy idő után. Ő éppen akkor (harmincas évei elején)
vágott bele, amikor a legtöbb ismerőse megállapodott és családot alapított. Bizonyos értelemben
valószínűleg ennek a sorsnak az elkerülhetetlensége váltott ki ellenállást belőle, ezért keresett
olyan világot, amely megtestesítette mindannak a továbbélését, amivel a barátai éppen
felhagytak: a szórakozást, bulizást, utazást. Még legjobb és legrégebbi barátnője, Sophia (talán
emlékszem rá a régi időkből), még Sophia, a lakótársa és hajdani bűntársa is összeházasodott és
házat vett a barátjával, Dannel, aki sok tekintetben Amanda férfiideálja volt: élvezte addigi életét
Sophiával és Dannel, ők hárman még nyaralni is együtt mentek, ő az egyik szobában, azok
ketten a másikban, mintha a felnőtt gyerekük volna. Éjszakánként szomorúság és biztonságérzet
keveredett benne, amikor magukra csukták az ajtót, amely mögül hallotta suttogó hangjukat,
amíg el nem aludt. Abban az időben kapta az állásajánlatot, amely páratlanul mozgalmas
társadalmi élettel járt. Mialatt a barátai jelzálogszerződéseket írtak alá, és bejelentették, hogy
gyereket várnak, Amanda a divatbemutatók, fogadások és éjszakázás forgatagában élt, Párizsba
és New Yorkba utazott, az éjszakai bárokból úgy ment az értekezletekre, hogy alig volt ideje
lezuhanyozni és átöltözni, és flörtölt minden férfival, aki az útjába került.
Mindig könnyen szerzett férfiakat, folytatta, ha nem is a legrendesebbeket, de egy idő után
rájött, hogy az olyan férfiakra, mint Dan, nem talál rá az ember csak úgy menet közben. Azokat
már megszerezték, birtokba vették, rájuk már igényt tartott valaki; ő bizonyos értelemben
megvetette ezt a birtokba vett életet; olyanok voltak, mint a múzeum biztonságában függő drága
festmények. Hiába keresed, ilyen nem hever az utcán. Egy ideig folytatta a keresést, és úgy
érezte, valami kósza lelkekkel benépesített alvilágban jár, ahol mindenki olyasvalami után kutat,
ami megfelel a fejében kialakult képnek. Ha lefeküdt egy férfival, gyakran érezte úgy, hogy csak
animus egy már meglévő keretben, hogy ő maga láthatatlan, és amit a férfi tesz vagy mond, az
valójában nem neki szól, hanem valaki másnak, aki nincs ott, aki talán nem is létezett soha. Ez
az érzés, hogy ő valaki más magányának a láthatatlan tanúja (afféle szellem), egy ideig szinte
megőrjítette. Egyszer, amikor egy olyan férfival feküdt az ágyban, akinek már a nevére se
emlékszik, abbahagyhatatlan sírógörcsöt kapott. A férfi nagyon kedves volt; teát meg pirítóst
készített neki, és azt javasolta, forduljon terapeutához.
Ha arra az időre gondolok, magyarázta, a ruháimat a legnehezebb felidézni. Emlékszem,
hogy mit tettem, merre jártam, emlékszem a férfiakra, a partikra, még a beszélgetésekre is, de
azokban az emlékekben szinte mintha meztelen lennék. Néha, folytatta, álmodom egy
ruhadarabról vagy átvillan az agyamon valaminek (egy blézernek vagy egy pár cipőnek) az
emléke, de egyikről se tudom biztosan, valóban az enyém volt-e, még akkor sem, ha olyan
ismerős, hogy egy időben nyilván állandóan abban jártam. De bizonyítani nem tudom. Csak
abban vagyok biztos, jelentette ki, hogy már egyik sincs meg, és fogalmam sincs, hová lettek.
A szülei, folytatta, ingatlanok vételével és eladásával szerezték minden pénzüket. Minden
gyerekkori emléke olyan házakhoz kötődik, amelyek lényegében építési területek voltak, a
folyamatos átalakulás állapotában. A szülei gondosan rendbe hozták őket, aztán, amint a
végeztek a munkával, és kezdett otthonos lenni a ház, azonnal eladták. Megtanultam,
magyarázta Amanda, hogy amint valami tiszta, szép és kényelmes, a legbiztosabb jele annak,
hogy hamarosan magunk mögött hagyjuk. Semmi kétség, részben azért vonzódik Gavinhoz,
mert gyerekkora szókincsét használja, mintha olyan nyelven beszélne, amelyet csak ő ért.
Húszas évei végén, harmincas évei elején eltávolodott a szüleitől, de mostanában megint jelen
vannak valamelyest az életében: élvezik, hogy szigetelésről és vakpadlóról meg a padlástér
átalakításának előnyeiről és hátrányairól beszélgethetnek; a ház felújítása közös nevezőre hozta
őket. Lehet, hogy ha elkészül, tette hozzá, megint nem fognak szóba állni velem.
Mennie kell, közölte: máris elkésett egy értekezletről. Felállt, és hozzálátott, hogy leporolja a
ruháját, közben minduntalan odasandított rám, mint a beszélgetésünk alatt végig. Olyan volt,
mintha megpróbálná letiltani a benyomásomat róla, mielőtt kialakíthatnám.
Elkísérsz a metróig?, kérdezte, amikor kiléptünk az utcára.
Zihálva jött mellettem, kezét a mellére szorítva, kettőt lépett, amíg én egyet, magas sarkú
cipője szaporán kopogott a kövezeten. Én talán nem is tudom, mondta, hogy éppen megpróbál
örökbe fogadni egy gyereket. Az eljárás nagyon bonyolult, olyan bürokratikus, hogy az ember
minden lépésnél legszívesebben feladná az egészet, de már hónapok óta zajlik, és van némi
haladás. Az a baj, hogy nem kerül föl a várólistára, amíg a ház el nem készül: egyetlen
ügynökség se lenne hajlandó olyan házban elhelyezni egy gyereket, ahol feszültség alatt lévő
vezetékek lógnak ki a falakból és a lépcsőnek nincs korlátja. Gavin helyzete is problémát jelent:
vagy be kell költöznie, vagy távoznia kell. Már összebarátkozott a nővel, aki az ügynökségen
foglalkozik az aktájával, a személyes ügyintézőjével, folytatta. Ő tartja benne a lelket; mindig
felhívja, hogy bátorítsa.
– Azt mondta, látja, milyen sok szeretetet tudok adni – közölte Amanda. Váratlanul elnevette
magát, vidáman, ahogy szokta. – Ezt a képességemet már sokan észrevették, és ki is használták.
 A metróállomáshoz értünk, és Amanda zihálva, mosolyogva a karomra tette a kezét. Örül,
hogy találkoztunk, mondta. Reméli, jól megy a felújítás; biztos szép lesz. Ha akad egy szabad
estém, talán találkozhatnánk, hogy mindent rendesen megbeszéljünk. Pénztárcája után
kotorászott a táskájában, és reszkető kézzel előhúzta. Aztán átbotorkált a beléptetőkapun,
hősiesen visszaintett, és eltűnt.

Ez volt a nap, amelyről az asztrológus jelentésében az állt, hogy különleges jelentősége van a
tranzit következő szakaszában.
Tony épp egy falat döntött le. A fúrójával hadonászott a por és zaj tomboló vihara közepén,
orrát és száját maszk fedte. A padlót már felszedték: feltárult a párnafák csontváza, köztük a
hézagokban szürke törmelék. Tony deszkákból átjárót ütött össze, hogy egyik helyről a másikra
el tudjunk jutni. A mester furgonja még mindig a műhelyben van, mondta: a szigetelőlapokat
teherautón hozzák ki, és késik a szállítmány. Amíg vártak, Tony kibontotta a falat.
– Ez van rossz vicc – mondta.
Pavel az emeleten volt, a fafelületeket csiszolta le. Amikor Tony leállította a fúrót, a házat a
dörzspapír reszelő hangja töltötte be.
– Pavel kedve rossz – mondta Tony. – Jobb, ha van fönt.
Gyakran fáj a gyomra, tette hozzá. Nem nagyon lehet tudni, azért rossz-e a kedve, mert fáj a
gyomra, vagy fordítva. Tony megpróbálta rávenni, hogy maradjon otthon, de hiába. Azt
gyanítja, hogy Pavelnek székrekedése van.
– Bele van dugulva – kacsintott rám – a lengyel honvágyas étel.
Pavel lejött a lépcsőn, és némán elment mellettünk a szerszámosládájához. Kis bakancsát
vastag porréteg borította. Elővett a szerszámosládából egy újabb tekercs smirglit, és szó nélkül
fölment vele.
Tony folytatta a fúrást. Megpróbálta kiszedni a falban lévő gerendákat, de annyira
ellenálltak, hogy nagy erővel kellett kirángatni őket. Az egyik azonban váratlanul könnyen
kijött, és nagy robajjal a párnafákra zuhant. Erre lentről éktelen dörömbölés tört fel, és
nemsokára hallani lehetett, hogy valaki dühösen jön fel a kinti lépcsőn. A bejárati ajtón ádázul
dörömböltek.
 Tony megállt, kezében a fúróval, és pár percig csak néztük egymást. Kintről behallatszott
Paula hangja. Üvöltött. Tudja, hogy bent vagyok, ordította. Azonnal menjek ki, harsogta, szemen
akar köpni. Már mindent elmondott rólam az egész utcának: mindenki tudja, miféle vagyok, a
gyerekeimmel együtt. Megint ököllel verte az ajtót. Jöjjön ki, ordította. Gyerünk, jöjjön már.
Aztán hallottam, hogy lemegy a lépcsőn, és pár másodperc múlva úgy becsapta az ajtót, hogy az
egész ház beleremegett.
– Én beszélem velük – vette le a maszkját Tony.
Letette a fúrót, és kiment, az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Hallottam, hogy bekopog az
alagsori ajtón odalent. Paula hangjának tónusa, lejtése mintha a bensőmből jött volna. Tony nem
jött vissza mindjárt, és a ház kezdett kihűlni. Nem tudtam, becsukjam-e az ajtót. Fölmentem az
emeletre a szobámba, de ott találtam Pavelt, az ablakpárkányt csiszolta. Amikor látta, hogy
visszahúzódom, abbahagyta.
– Kérem – biccentett udvariasan. – Ez készen, jöjjön.
Álltunk az ablaknál, és együtt néztünk le oda, ahol az imént Paula állt a bejárati lépcsőn.
Rájöttem, hogy Pavel mindent látott. Megkérdeztem, jobban van-e, és ő tétován legyintett.
– Kicsit – mondta.
Hozzálátott, hogy összehajtsa a védőhuzatokat, amelyeket előzőleg a padlóra meg az ablak
melletti könyvszekrényre terített. A könyvszekrényben valami felkeltette a figyelmét, és azonnal
érte nyúlt. Felém fordult vele, az arca felragyogott, és egy idegen nyelven hadart valamit. Egy
könyv volt a kezében: amikor nem válaszoltam, felém nyújtotta.
– Ön beszél lengyelt – mutatott a címlapra poros ujjával.
A könyv lengyelül van, bólintottam, de én egy szót sem értek belőle.
Úgy tűnt, nagyon elkeseredett. Az egyik könyvem fordítása volt: ha akarja, megtarthatja,
mondtam. Felvonta a szemöldökét, szemügyre vette a könyvet, forgatta a kezében. Aztán
bólintott, és overallja zsebébe csúsztatta.
– Gondoltam, talán tud beszélni – jegyezte meg szomorúan.
A fordító nagyjából velem egyidős, Varsóban élő nő volt. Több e-mailt kaptam tőle,
kérdéseket tett föl a szöveggel kapcsolatban: figyelemmel kísértem, hogyan alakítja ki a saját
változatát az írásomból. A levelekben lassanként elmesélte az életét (egyedül élt a kisfiával), és
néha, amikor a könyv egyes részeit vitattuk meg, úgy éreztem, az ő alkotása kezdi kiszorítani az
enyémet, nem olyan értelemben, hogy meghamisítja, amit írtam, hanem mert az már rajta
keresztül él, nem rajtam keresztül. A fordítás folyamatában írásom tulajdonjoga (akár jó ez, akár
rossz) átszállt rá. Mint egy házé, tettem hozzá.
Pavel félrehajtott fejjel, éber tekintettel figyelt rám. Lengyelországban építem saját házam,
mondta aztán. Csinálok mindent én. Csinálok padlót és ablakokat és tetőt. Gyerekeim,
magyarázta, alszanak olyan ágyban, amit én csinálok. Apjától tanulta a szakmát, folytatta, aki
építőmester volt. De a házak, amelyeket ő épített, nem olyanok voltak, mint Pavelé. Olcsók,
húzta fel tömpe orrát Pavel. A ház egy erdőben, folyóparton áll. Gyönyörű helyen.
– De apámnak nem tetszik – jelentette ki.
Megkérdeztem, miért nem, és ő furcsa kis dünnyögő hangot hallatott, ajkán halvány
mosollyal. Én módom és ő módja, közölte, nem ugyanaz. A háznak hatalmas ablakai vannak,
folytatta, a padlótól a mennyezetig érnek. Minden szobából (még a fürdőszobából is) látni az
erdőt, az ember szinte úgy érzi, hogy a szabad ég alatt él. Hosszú ideig gondolkozott a házon és
dolgozott a terveken. A modern építészetről szóló könyveket vett ki a helyi könyvtárból, azokat
tanulmányozta. Szeretnék lenni építész, tette hozzá, de hát…, vont vállat lemondóan. Egy
épületen megakadt a szeme, egy amerikai házon. Csaknem teljes egészében üvegből volt. Ez a
ház adta az ötletet az övéhez, de csak akkor egyszer nézte meg, aztán már nem akarta látni a
fényképeket róla. Kialakította a saját elképzelését, és felépítette a két kezével. De aztán ott
kellett hagynia, és eljönni Angliába munkát keresni. A Wembley-stadion közelében bérelt egy
kis lakást, amelyhez még vécé sem tartozott. A házban csak ilyenek voltak, és egyetlen lakót se
ismert. Az első héten betörtek hozzá, és ellopták a szerszámait. Újakat kellett vennie, meg az
ajtóra egy jobb zárat, amit maga szerelt föl. A felesége meg a gyerekei Lengyelországban
maradtak, az erdei házban. A felesége tanítónő.
Végzett a porvédő huzatokkal, már mindegyiket kirázta, aztán gondosan összehajtogatta.
Biztos hiányzik a családja, mondtam, és ő szomorúan bólintott. Hazamegy, amikor csak tud,
mondta, de ezek a látogatások olyan sokba kerülnek és annyira felkavarják, hogy már azt se
tudja, nem volna-e jobb, ha nem is menne. Legutóbb, amikor eljött, a gyerekek sírva
kapaszkodtak belé. Elhallgatott, kezét a gyomrára szorította, és elfintorodott.
– Ebben az országban tudok pénzt keresni – mondta. – De lehet, nem éri meg.
 Mindig az apjánál dolgozott a családi vállalkozásban, de az után, ahogy az apja fogadta a
házat, elhatározta, hogy nem marad ott.
– Egész életembe – magyarázta – kritizál. Kritizálja munkámat, ötletemet, mondja, nem
tetszik, ahogy beszélek, kritizálja még feleségemet meg gyerekeimet is. De mikor kritizálja
házam – mosolygott összeszorított szájjal –, akkor gondolom, na, most elég.
Pontosan mi nem tetszett az apjának a házon, kérdeztem.
Megint azt a zümmögő hangot hallatta, összekulcsolta a kezét maga előtt, és lábujjhegyen
állva ringott kissé előre-hátra.
Amíg építkezett, nem kérte ki az apja véleményét, de amikor már majdnem kész volt,
elhívta, hogy tekintse meg a házat. Álltak előtte, és együtt nézték az átlátszó dobozt. Pavel úgy
tervezte meg, hogy egyes helyekről át lehetett látni rajta az egészen a túloldali erdőig. A felesége
meg a gyerekei a konyhában voltak: látták, ahogy az asszony vacsorát főz, a gyerekek az
asztalnál ülnek, és társasjátékot játszanak. Álltak, és nézték, aztán az apja hozzá fordult, és a
homlokára bökve mutatta, hogy Pavelnek elment az esze.
– Mondja nekem, Pavel, te hülye, elfelejtetted fölépíteni a falakat, mindenki belát!
Később a fülébe jutott, hogy az apja az egész városban azt híreszteli, ha kimennek az erdőbe,
láthatják Pavelt szarni.
Ezután ő más munkát keresett, de nem talált. Eljött Angliába, és néhány hónapig az új
heathrow-i terminál építésén dolgozott, minden pénteken rutinszerűen kirúgták, és hétfőn újra
felvették, mert az építővállalat sose tudta előre, mennyi munkásra lesz szüksége. Aztán
találkozott Tonyval, és megkapta a jelenlegi munkáját. Heathrow-i napjai vége felé már
megnyitott a terminál: ő az érkezési kapunál dolgozott, és egész nap az ajtókon kiözönlő
embereket figyelte. Hiába mondta magának, hogy ezt abba kell hagyni, minduntalan
felpillantott, azt képzelte, most fog kilépni a családja, azt képzelte, néhány arcot felismer a
tömegben, néha lengyel hangok, lengyel beszélgetéstöredékek ütötték meg a fülét. Órákig
bámulta a viszontlátás pillanatát, a családokat, azt, ahogy mások a szeretteiket fogadják.
Rászokott, már függőség lett: amikor hazament, még hidegebbnek, sivárabbnak,
magányosabbnak érezte a szobáját. Itt sokkal jobb, ebben a könyves házban: már meg akarta
kérdezni, baj lenne-e, ha néha kölcsönkérne egyet, hogy javítson az angolságán. Nehéz szót
váltani valakivel, ha egyszer ilyen a nyelvtudása: hetek óta nem volt ilyen hosszú beszélgetése.
Az a baj, hogy a beszédkészsége nem tud lépést tartani a gondolataival. De tudja, ha beszélhet,
gyorsan fejlődik: egyszer ott ragadt a buszon egy közlekedési dugóban, és a mellette ülő lány
szóba elegyedett vele, egy órát beszélgettek, és a végén már olyan meghitten, bizalmasan, ahogy
ő senkivel, mióta legutóbbi látogatásakor a feleségével beszélgetett.
– Marad benn minden – mosolyodott el szégyenlősen.
Már szólni akart, tette hozzá, hogy éjszakára zárjam be az ablakokat: egyik reggel korán
érkezett, és az utcai ablakot nyitva találta. És talán megengedem, hogy láncot szereljen a bejárati
ajtóra, így biztonságosabb lesz, ha egyedül vagyok itthon. Fogadjam el, javasolta: öt perc alatt
elkészül vele.
Hallottam, hogy lent cseng a telefonom, elnézést, mondtam, ezt föl kell vennem. A fiam
hívott, elvesztette a kulcsot az apja lakásához, közölte, és most nem tud bemenni. A küszöbön
ácsorog, panaszolta. Hideg van, és nincs itthon senki. Sírva fakadt, keservesen,
vigasztalhatatlanul zokogott. Álltam, és hallgattam a sírását, mintha kővé dermedtem volna tőle.
Eszembe jutott, azelőtt hogyan szorítottam magamhoz, ha sírt. Most nem volt más, csak az a
hang. De hirtelen abbamaradt a sírás, és hallottam, hogy a bátyja nevét kiáltja. Minden rendben,
szólt bele a telefonba. Ne aggódj, nincs semmi baj. Már látja, hogy jön a bátyja, közölte. A
háttérben dulakodás meg nevetés hallatszott, már együtt voltak. Mondani akartam valamit, de azt
mondta, mennie kell. Szia, fejezte be.
Csukódott a bejárati ajtó, megjelent Tony, és fölvette a fúrót. Amikor megkérdeztem, mint
mondtak a szomszédok, nem sietett a válasszal. Végigmért.
– Elmegy? – kérdezte.
Tanítani megyek, mondtam, későn jövök haza. Bólintott.
– Jobb, ha nincs itt – jegyezte meg.
Megállapodott-e velük valamiben a zajt illetően, kérdeztem. Nem válaszolt. Néztem, ahogy
újabb vakolatrészt bont ki, és mindent elönt a törmelék meg a por.
– Minden oké – jelentette ki. – Mondom nekik.
Pontosan mit mondott, kérdeztem.
Megrántotta a falat, reccsenve leszakadt egy hatalmas, törött darab, közben a szája lassan
széles vigyorra húzódott.
– Most – közölte – bánnak velem, mint saját fiukkal.
 Az én érdekemben járt el, biztosított, amikor azt mondta a szomszédaimnak, hogy mélyen
együttérez velük, hogy úgy dolgoztatom őt meg Pavelt, akár egy rabszolgahajcsár, hogy
mindannyian az én áldozataim, és ő csak akkor szabadul meg, ha most hagyják, hogy gyorsan
befejezze a munkát.
– Így legjobb – mondta.
Ezt jól fogadták, tette hozzá: kapott teát, tőlük még egy zacskó cukorkát is (Dolly keveréket),
hogy vigye haza a kislányának. Tudnom kell, hogy persze nem gondolta komolyan, amit
mondott, ez csak játék, stratégia, a gyűlöletüket használja ki, hogy elérje a célját.
– Mint albán politikus – vigyorgott.
Volt a modorában valami hamis, ami azt sejtette, hogy nem mond igazat, vagy legalábbis a
saját értelmezését akarja ráerőszakolni egy eseménysorra, amelyet nem ért igazán. Kerülte a
tekintetemet, tétovának látszott. Látom, hogy segíteni akar, mondtam. De azzal, hogy felszítja a
szomszédaim gyűlöletét, az a baj, hogy nekem akkor is itt kell maradnom a fiaimmal, ha ő már
elment. Beszéltem a nyári estéről, amikor a sötét konyhában ültem, a nemzetközi családot
figyeltem a szomszéd kertben, és láttam, hogy Paula kijön a lenti lakásból, és fölmegy a lépcsőn.
Átszólt a kerítés fölött: fennhangon beszélt, hallottam, hogy rólam van szó, meg a gyalázatos
dolgokról, amiket műveltem; néztem udvarias, tanácstalan arcukat, és tudtam, bár nem hiszik el
feltétlenül, amit hallanak, jobbnak látják, ha távol tartják magukat tőlem is.
Tony tehetetlenül széttárta a karját, fejét félrebillentette.
– Rossz helyzet – jelentette ki.
Éreztem, hogy lopva rám sandít, amíg fölveszem a kabátomat. Mit tanítok, kérdezte, és jól
viselkednek-e a gyerekek, a lánya iskolájában sokan úgy viselkednek, mint az állatok.
Fegyelmezetlenek, ez a baj. Itt túl jó dolguk van. Én felnőtteket tanítok, nem gyerekeket,
mondtam, ezt kétkedő nevetéssel fogadta.
– Mit tanít nekik? – kérdezte. – Hogy kell kitörölni feneküket?
Kreatívírás-tanfolyam volt: heti egy alkalommal tanítottam. Tizenkét hallgató ült az összetolt
asztalok négyszöge körül. Az ötödik emeleti tanteremben a félév elején ilyenkor még világos
volt, de most, hogy kint már besötétedett, az ablakokon a saját tükörképünk rajzolódott ki
fénylően a hatalmasra felfújt, piszkossárga felhők furcsa háttere előtt. A hallgatók többsége nő
volt. Nehezemre esett odafigyelni arra, amit mondtak. Kabátban ültem, tekintetem folyton az
ablakra tévedt és a felhők különös játékára, amely mintha nem tartozott volna se az éjszakához,
se a nappalhoz, hanem valami közbeeső mozdulatlansághoz, egy sztázisba merevedett
tartományhoz, ahol nincs mozgás vagy haladás, nincs eseménysor, amelynek az értelmét
tanulmányozni lehetne. Sárga, formátlan összetevői nem a nemlétet sugallták, hanem valami
rosszabbat. Hallottam, a diákok azon tanakodnak, hogyan hihetnének annyira az emberi
valóságban, hogy képesek legyenek történeteket elképzelni róla. Éreztem, gyakran úgy néznek
rám, mintha nagyon messziről figyelnének. Észrevettem, hogy lassanként már nem is hozzám
beszélnek, hanem egymáshoz, kialakítják maguk között az ismerős szerkezetet, amelyhez
hozzászoktattam őket, mint ahogy a gyerekek térnek vissza félelmükben a szabályokhoz és
előírásokhoz, amelyekről megtanulták, hogy normálisnak tekintsék őket. Feltűnt, hogy az egyik
hallgató átvette a vezetést: egymás után szólította fel a többieket. Az én szerepemet játszotta, de
valami félrement a kivitelezésben: fölöslegesen közbeszólt; a többiek már nem viselkedtek
ösztönösen, elfogódottak lettek, lebénultak. A jelen lévő két férfi közül az egyik megpróbált a
kutyájáról beszélni. Mit gondol, kérdezte a helyettesem, mi teszi a kutyáját olyan érdekessé? A
férfi elbizonytalanodott. Az, hogy gyönyörű, mondta. Helyettesem csalódottan legyintett. Nem
intézheted el a dolgot azzal, hogy gyönyörű, jelentette ki. Láttatnod kell, hogy az. A férfi
csodálkozva nézett rá. A negyvenes éveiben járó, kis termetű, manós férfi csinos, apró testén ülő
nagy fejével, boltozatos, ráncos homlokával furcsa öreg gyereknek tűnt. Úgy írja le a kutyát,
hogy a szépségét maga előtt lássa ő is, unszolta a helyettesem. Hangos beszédű nő volt, színes
kendők és sálak csillogó sokaságába burkolózott, és rengeteg ékszert viselt, melyek zörögtek és
csilingeltek, amikor gesztikulált. Nos, mondta habozva a férfi, elég nagy testű jószág. De
egyáltalán nem nehézkes, tette hozzá. Elhallgatott, aztán megrázta a fejét. Nem tudom leírni,
közölte. Csak gyönyörű.
Megkérdeztem, milyen fajta, szaluki, más néven perzsa agár, mondta. Ezek arab
vadászkutyák, tette hozzá, amelyek nagy becsben és tiszteletben állnak az arab kultúrában,
hagyományosan nem is tekintik őket állatoknak, hanem olyasvalaminek, ami félúton van az állat
és az ember között. Például ők voltak az egyedüli nem emberi lények, amelyek betehették a
lábukat egy arab sátorba. Nekik különleges mélyedést ástak odabent a homokban, hogy abban
heverésszenek. Gyönyörű jószágok, ismételte meg.
 Hol szerezte azt a kutyát, kérdeztem, egy német nőtől vette Dél-Franciaországban, felelte. A
Nizza mögötti hegyekben van a háza, ahol kizárólag perzsa agár kölyköket tenyészt. Ő a kenti
házából egyhuzamban ment odáig, egész éjszaka vezetett. Amikor az utazástól elgémberedve,
kimerülten megérkezett, és a nő ajtót nyitott, nyomában perzsa agarak áradata zúdult végig a
hallon. Már elég nagy testűek voltak, bár alig pár hetesek, de fürgék, könnyedek és sápadtak,
mint a fantomok. Már ott a küszöbön köréje gyűltek, hozzá nyomták keskeny pofájukat,
végigtapogatták a mancsukkal: azt hitte, feldöntik, de inkább olyan érzés volt, mintha tollakkal
cirógatnák. A nő hihetetlen gonddal idomította be őket (kilencen voltak): a nappaliban többféle
harapnivaló várta a jövevényt egy alacsony asztalon, és a kilenc állat méltóságteljesen sorakozott
fel körülötte (nem úgy, mint a többi kutya, akivel dolga volt), meg se próbáltak megkaparintani
egy falatot; amikor eljött az etetés ideje, leraktak nekik egy sorban kilenc tálat, és megtöltötték,
ők pedig kivárták a jelet, hogy ehetnek, csak akkor fogtak hozzá. Bármerre járt az idomárjuk, a
kilenc elegáns, hosszú orr tökéletes szinkronban emelkedett föl, és követte a mozgását, mint
kilenc iránytű.
Ott-tartózkodása során a nő elmondta, hogyan tanulta meg ezeknek a rendkívüli állatoknak a
tenyésztését. Egy német üzletember volt a férje, akit gyakran szólított a Közel-Keletre a
munkája. Egy alkalommal sokáig ott maradtak: Ománban éltek, ahol a férje dolgozott, neki
pedig, mivel gyereke nem volt, és munkát nem vállalhatott, nem akadt különösebb tennivalója.
A jelek szerint nem érdekelték a külföldön élő feleségek szokásos időtöltései: inkább a
tengerparton hevert, és regényeket olvasott. Soha nem vette a fáradságot, hogy végiggondolja, ez
milyen céltalan élet, bár szabad és élvezetes; de amikor egy napon ott hevert, és olvasott, egy sor
különös árnyék futott át szeme előtt a lapokon, szinte mintha madarak árnyai lettek volna, és
kénytelen volt felpillantani. Kutyafalka száguldott a fövenyen a fodrozódó hullámok mellett.
Olyan némák, könnyedek és fürgék voltak, hogy szinte valami hallucinációnak tűntek; de aztán
megpillantott messze mögöttük egy férfit, egy hagyományos öltözetű arabot, aki lassú léptekkel
követte őket. Amíg figyelte, a férfi valami alig hallható hangot hallatott, és a falka azonnal
kecses ívben visszakanyarodott hozzá. Aztán felemelt fejjel ültek a lábánál, és hallgatták, amit
mond. Ez a látvány, a szinte néma tökéletes irányításé, a csaknem misztikus empátiáé, amely
mégis a teljes, feltétlen fegyelmen alapul, nagy hatással volt rá: odament az arabhoz, hogy ott a
hőségben, a tengerpart verőfényében beszéljen vele, és hozzálátott, hogy mindent megtanuljon a
perzsa agarakról.
Ezek vadászkutyák, folytatta a hallgató, akik falkában követik a sólymot, a madár vezeti őket
a préda után. Minden falkában van két vezér, akiknek az a dolguk, hogy futás közben figyeljék a
sólymot. Ennek a folyamatnak a bonyolultságát és sebességét, magyarázta, nem lehet
túlbecsülni: a falka némán suhan a táj fölött, könnyedén és kérlelhetetlenül, mint maga a halál,
láthatatlanul és hangtalanul közelítik meg a prédát. Követni a sólyom jeleit odafenn, és közben
sebesen futni megerőltető, kimerítő feladat: a két vezéreb összehangoltan dolgozik, amikor az
egyik pihen, a másik veszi át a munkát, aztán megint cserélnek. Ő lenyűgözőnek találta a
gondolatot, hogy a két kutya megosztja a sólyomfigyelés feladatát. Ez azt sugallta, hogy egy
tudatos lény végső kiteljesedése nem a magányban valósul meg, hanem egy olyan bonyolult és
együttműködésen alapuló, közös állapotban, amely szinte két én egybefonódásának mondható.
Ez az elképzelés, az egységes én lebontásáé, azé, hogy a tudat nem saját észleléseinkbe
börtönzöttséget jelent, hanem valami bensőségesebbet és kevésbé felosztottat, olyan
egyetemességet, amely csak a legmagasabb szintű, közösen átélt élményből eredhet… nos, ez az
elképzelés őt is megigézte, akárcsak korábban a német idomárnőt, és hajlandó volt elvégezni a
megvalósításához szükséges kemény munkát.
Megkérdeztem, sikerült-e a saját kutyájával megvalósítania ezt a víziót, és ő egy ideig
hallgatott, domború homlokán mélyebbek lettek a ráncok. Visszament Kentbe, mondta, a
kiválasztott kutyával, amelynek a Sheba nevet adták a feleségével. A német nő kifogástalanul
beidomította a kutyát (soha nem volt vele semmi bajuk), ők pedig szigorúan betartják az előírt
napi két óra sétát. Ezeken a sétákon Shebát nem kell pórázon vezetni: visszajön, ha hívják, és
sose (vagy legalábbis ritkán) ered fejvesztve a környéket benépesítő nyulak és mókusok után.
Amikor kiviszik, mindenki megcsodálja, de odahaza bágyadt, szinte kábult; folyton az ölükben
vagy az ágyukon hever, nagy, selymes testét rájuk borítja, keskeny pofáját az arcukhoz simítja,
talán szeretetéhségből, vagy egyszerűen unalmában; amint mondta, csaknem emberi. Az igazat
megvallva ő tudja, hogy Sheba sok különleges képessége, egyedülálló mivolta nem bontakozhat
ki igazán Sevenoaks kertvárosában, ahol élnek. Szinte mintha foglyul ejtették volna ezt a ritka,
egzotikus jószágot, nemcsak a saját erőfeszítéseikkel, hanem mert az volt a sorsa, hogy
birtokolják, és a tulajdonosok sora egyre távolabb vitte attól, aki valójában volt. A német nő,
folytatta a férfi, annak idején leírta neki a látványt, ahogy két perzsa agár leterít egy gazellát,
olyan észrevétlenül és összehangoltan, hogy az maga a láthatóvá lett zene. Sevenoaksban persze
nincsenek gazellák; de ők a feleségével imádják Shebát, és megtesznek érte mindent, ami tőlük
telik.
Amikor befejezte, a többiek hozzáláttak, hogy elrakják a könyveiket meg jegyzeteiket: letelt
a két óra. Elsétáltam a metróállomásra, lementem, és beszálltam. Vacsorázni készültem egy
férfival, akit alig ismertem. Egy közös barátunktól kapta meg a számomat. Amikor beléptem az
étterembe, már ott várt. Olvasott, a könyvet becsúsztatta a táskájába, mielőtt megnézhettem
volna a címét. Hogy vagyok, kérdezte, nagyon elfáradtam, csúszott ki a számon, annyira, hogy
aligha leszek kellemes beszélgetőtárs. Kicsit csalódottnak látszott, és megkérdezte, nem akarom-
e levenni a kabátomat. Inkább magamon tartanám, mondtam: fázom. Építőmunkások dolgoznak
nálam, tettem hozzá. Örökösen nyitva van minden ajtó és ablak, a fűtést meg kikapcsolták. A
ház már olyan, mint egy sírkamra, poros és jéghideg. Nem lehet benne se enni, se aludni, se
dolgozni… még leülni sincs hová. Akármerre nézek, csontvázakat látok, falak és padlók
csontvázait, úgyhogy védtelennek, átjárhatónak tűnik az épület, mintha szabadon behatolhatna
minden, amit azoknak a falaknak és padlóknak normális körülmények közt kint kellene
tartaniuk. Kénytelen voltam adósságba verni magam, hogy kifizessem a munkálatokat (nem úgy
tűnik, hogy ezt az adósságot a közeljövőben vissza tudom fizetni), így talán akkor sem lesz
zavartalan örömöm a házban, amikor elkészül. A gyerekeim, tettem hozzá, nincsenek ott velem.
Beszéltem a sólymot követő perzsa agarakról: én is ilyen szakadatlanul, feszülten és kimerítően
figyelek a fiaimra, jegyeztem meg, csak én egymagam próbálom szemmel tartani őket.
Ráadásul, folytattam, van valami az alagsorban, valami, ami két ember alakját öltötte, bár nem
szívesen használnám a nevüket rá. Inkább egy erő az, valami elemi negatív energia, amely
valahogy kapcsolatban áll az alkotóerővel. Gyűlöletük irántam olyan színtiszta, mondtam, hogy
már-már átfordul szeretetté. Bizonyos értelemben olyanok, mint a szülők, rosszindulatúan
kuporognak a ház lelkében, mint Beckettnél Nagg és Nell a kukában. A fiaim úgy emlegetik
őket, hogy a trollok. Még olyan fiatalok, magyaráztam, hogy megszemélyesítik az erkölcsi
fogalmakat, ahogy a kicsi korukban olvasott mesékből tanulták. Még mindig hajlamosak rá,
hogy a gonoszt személyiséggel ruházzák fel.
 A „gonosz” szónál levette a szemüvegét, és berakta az asztalon heverő tokba. Szemüveggel
kicsit bagolyszerű volt. Most máshogy nézett ki.
Az utóbbi időben elgondolkodtam a gonoszságon, folytattam, és lassan rájöttem, hogy nem
az akarat terméke, épp ellenkezőleg, a passzivitásé, a megadásé. Azt fejezi ki, hogy felhagyunk
az erőfeszítéssel, lemondunk az önfegyelemről, engedünk a vágynak. Bizonyos értelemben
szenvedéllyel teli állapot. Beszéltem Tonyról, meg látogatásáról az alagsorban. Biztosra vettem,
hogy Tony félt: amikor a trollokkal beszélt, nem tudott se ellenszegülni nekik, se úrrá lenni
rajtuk; azon kapta magát, hogy megpróbálja kiengesztelni őket azzal, hogy gyűlöletük tükörképe
lesz, aztán amikor beszámolt nekem a viselkedéséről, igyekezett ezt a kudarcot elszánt, sőt
hősies tettként feltüntetni. De lelke mélyén, ezt észrevettem, megőrizte, amit rólam hallott a
trolloktól. Ellenállhatunk a gonosznak, láttam be, de csak egymagunkban. Egyénként győzünk
vagy bukunk el. A próbálkozással mindent kockára teszünk: előfordulhat, tettem hozzá, hogy a
gonosz legyőzéséhez fel kell áldoznunk magunkat. Csak az a baj, hogy ennél nagyobb örömet
nem is szerezhetnénk az ellenségeinknek.
Elmosolyodott, és fölvette az étlapot.
Úgy látom, megbirkózol a helyzettel, állapította meg.
Megkérdezte, mit választottam, és rendelt két pohár pezsgőt. Az étterem kicsi volt és
félhomályos: a lágy fény és a kárpitozott felületek mintha tompították volna mondanivalóm
élességét. Különös, hogy ilyen sokáig nem találkoztunk, jegyezte meg: majdnem pontosan egy
év telt el, mióta egy közös barátunk bemutatott egymásnak bennünket, bár akkor csak futólag
találkoztunk. Azóta többször is kérte tőle a telefonszámomat; jó néhány összejövetelre meg
vacsorára elment, mert azt hallotta, ott leszek, de nem talált ott. Fogalma sincs, a közös barátunk
miért nem akarta, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk, már ha ez egyáltalán szándékos volt.
Mindenesetre akadályokba ütközött; amíg végül a közelmúltban megint elkérte tőle a számomat,
és (megint fogalma sincs, miért) azonnal meg is kapta.
Én mostanában olyan tehetetlennek érzem magam, vallottam be, hogy már másképp nézek
az eseményekre és okaikra, lassan ott tartok, hogy az események kibontakozásában azt látom,
amit mások sorsnak neveznek, mintha az élet pusztán abból állna, hogy érdeklődéssel figyeljük,
mi történik velünk. Ez a gondolat (hogy a saját életünk előre megszabott irányba halad) furcsán
vonzó, amíg rá nem jövünk, hogy ez a szemlélet a többieket pusztán morális tulajdonságaik
összességének tekinti, és elleplezi képességüket a pusztításra. Az illúzió, hogy dolgoknak van
értelme, mégis visszatér, hiába igyekszünk ellenállni neki; például a gyerekkort, tettem hozzá,
magyarázatként kezeljük, nem pusztán a tehetetlenség alapvető, személyiségformáló
megtapasztalásaként. Hosszú ideig, folytattam, azt hittem, csak a tökéletes passzivitás révén
juthatunk el a tisztánlátásig. De az elhatározás, hogy a házam felújításával felkavarom az
állóvizet, fölébresztett egy másik valóságot, mintha megzavartam volna egy odújában szunnyadó
fenevadat. Tulajdonképpen haragra gerjedtem. Már hatalomra vágytam, mert észrevettem, hogy
mások mindvégig rendelkeztek vele, hogy amit én sorsnak neveztem, az csak az ő akaratuk
utórezgése volt, hogy ezt a történetet nem valami univerzális mesemondó írta, hanem olyan
emberek, akik megmenekülnek a számonkéréstől, amíg tetteiket beletörődéssel, nem pedig
felháborodással fogadjuk.
Amíg beszéltem, nem vette le rólam különös színű szemét, olyan volt, mint a tőzeg vagy a
föld, és most furcsán meztelennek látszott, mintha amikor a szemüvegét levette, a felnőttség
pajzsáról is lemondott volna. Láttam, hogy az asztalra került az étel, de nem emlékeztem, hogy a
pincér kihozta. Feltűnt neki, mondta, hogy a haragot említettem: ez bibliai fogalom, és az
igazságossághoz kapcsolódik, de ő mindig úgy gondolta, hogy a harag a legtitokzatosabb és
legveszélyesebb emberi képesség, éppen azért, mert nincs pontosan meghatározott morális
tartalma.
Az apja, folytatta, szívesen barkácsolt a szabadidejében: volt a házuk kertjében egy fészer,
ott rendezte be a műhelyét. Nagy rendet tartott benne, minden szerszám a kijelölt helyén lógott,
a különböző méretű vésők mindig megélezve, a szögek és csavarok méret szerint sorba rakva a
polcon. Így mindig könnyen megtalálta az adott munkához szükséges eszközöket, és úgy tűnt,
ugyanilyen szigorú ellenőrzés alatt tartja személyisége (többek között félelmetes,
kiszámíthatatlan haragja és rendíthetetlen tisztességérzete) megnyilvánulásait is. Különösen a
haragját használta számító megfontoltsággal, és ennek az ellenőrzöttségnek az érzete talán
félelmetesebb volt, mint maga a harag, hiszen a haragnak természeténél fogva zabolátlannak
kellene lennie; jobban mondva, ha valaki képes annyira úrrá lenni rajta, hogy eldöntse, mikor és
hogyan vesse be, abban az esetben a harag használata bűnnel ér fel.
Rég nem hallottam senkitől ezt a szót, jegyeztem meg, erre elmosolyodott.
– Én sose hittem a haragvó Istenben – mondta.
 Megtanulta, hogyan mozogjon óvatosan apja környezetében, de azt is, hogyan tegyen a
kedvére és csalja ki a jóváhagyását. Számító viselkedésével az apja bizonyos értelemben
megtanította az ilyen mesterkedésre a gyerekeit is, bár a fiát sose találta méltónak arra, hogy
rábízza pompás szerszámkészletét: végrendeletében inkább a vejére hagyta, egy kellemetlen
alakra, aki egy évvel később elvált a lányától, úgyhogy a szerszámok örökre elkerültek a
családtól. Az apja mindig az igazság letéteményesének szerepében tetszelgett, akkor is, ha
tévedett: ez a költői igazságszolgáltatás valószínűleg akkor is elkerülte volna a figyelmét, ha
megéli, hogy tanúja lehessen. Évekkel apja halála után, amikor egy gyászos vakációt töltött
akkori feleségével meg két gyerekével egy francia tanyán, valami apróbb szívességet tett idős
szállásadónőjüknek, aki kocsija csomagtartójában egy fémládával tért vissza másnap. Csodás
régi szerszámkészlet volt benne, ezt szeretné neki adni, magyarázta az asszony. A férjéé volt,
közölte, aki már régen meghalt, és ő azóta őrzi, vár valakire, akiről úgy érzi, ráhagyhatja.
Öt- vagy hatéves lehetett, amikor a szülei leültek vele meg a húgával, és közölték velük,
hogy örökbe fogadták őket. Ő mintagyerek és mintadiák volt, amíg tizenhét-tizennyolc éves
korában elege nem lett belőle. Akkor bulizni, cigizni és inni kezdett, megbukott a vizsgákon, és
elveszítette az esélyét, hogy egyetemre menjen. Apja azonnal kidobta a házból, többé vissza se
mehetett. Ez a tapasztalat eredményezte, hogy az ő igazságfelfogása nem megtorló, épp
ellenkezőleg. Igyekezett kifejleszteni képességét a megbocsátásra, hogy szabad legyen.
Nekem úgy tűnik, jegyeztem meg, hogy a megbocsátás csak még sebezhetőbbé teszi az
embert azzal szemben, amit nem tud megbocsátani. Assisi Szent Ferencet, tettem hozzá, apja
kitagadta, visszaperelt tőle mindent, amit valaha neki adott, bár az akkor nem jelentett sokkal
többet, mint a rajta lévő ruhát. Szent Ferenc a bíróság előtt levette és visszaadta a ruháját, és
további életét olyan szellemben élte le, amelyet mások ártatlanságnak neveznek, én azonban
tökéletes nihilizmusnak találom.
Megint elmosolyodott, észrevettem szabálytalan fogsorát, amely valahogy mintha
kapcsolatban lett volna a lázadás és elhagyatottság imént felsorolt példáival. Ő a mai napig
megtartotta és viseli apja sok ruhadarabját, közölte. Az apja sokkal testesebb és magasabb volt:
úgy érzi, amikor ezeket viseli, valahogy megint beburkolózik abba, ami az apjában jó volt, az ő
fizikai és erkölcsi erejébe.
 Megpróbálta-e felkutatni a biológiai szüleit, kérdeztem, csak a negyvenes évei elején, felelte,
nevelőapja halála után, amikor már a biológiai apja is halott volt. Anyjáról semmilyen
dokumentumot nem talált. Apja ikertestvére még élt: ő elautózott egy közép-angliai bungalóba,
amelynek süppedő szőnyeges, fullasztóan meleg nappalijában, ahol ottléte alatt sem kapcsolták
ki a tévét, életében először találkozott a vérrokonaival. Megkereste az örökbefogadási
ügynökséget is, és összekötötték egy asszonnyal, aki ott dolgozott nagyjából az ő születése
idején. A nő beszélt a szobáról (egy knightsbridge-i épület legfelső emeletén), ahol az átadás
megtörtént. Többemeletnyi lépcső vezetett hozzá, az anyák azon kapaszkodtak fel, karjukban a
gyerekkel. Fönt egy üres szobába léptek, ahol csak egy fapad állt. Arra tették le a csecsemőt, és
csak amikor már kiléptek a szobából, és újra lementek a lépcsőn, akkor léptek be az örökbe
fogadó szülők egy másik ajtón a szomszéd szobából, ahol addig várakoztak, és vették föl a
padról a gyereket.
Hathetes volt, amikor a szülei örökbe fogadták, és új nevet adtak neki, amit megfelelőbbnek
találtak annál, amelyet az anyjától kapott. Azt mesélték, hogy amint hazavitték, sírva fakadt, és
többé nem is hagyta abba. Éjjel-nappal sírt, végül a szüleinek már az is megfordult a fejében,
hogy talán hiba volt az örökbefogadás. Azt gyanítja (már ha nem őrült gondolat élni akarást
tulajdonítani egy két hónapos csecsemőnek), hogy ekkor hagyta abba a sírást. Egy évvel később
örökbe fogadtak egy kislányt (az ő nem vér szerinti húgát), és ezzel teljesnek tekintették
családot. Megmondaná-e, milyen nevet kapott születésekor, kérdeztem. Lemeztelenítettnek tűnő
szeme egy pillanatra megpihent rajtam. John, mondta.
Az örökbefogadásnak nagy irodalma van, folytatta, és ha visszagondol a gyerekkorára, szinte
a tankönyvi példák sorozatának látja: ami abban az időben valóság volt, most (bizonyos
megvilágításban) valami társasjátéknak tűnik, az elhallgatott információk drámájának,
olyasminek, mint a szembekötősdi, amelyben mindenki azt figyeli, ahogy egyvalaki ügyetlenül,
tapogatózva próbálja kideríteni azt, amit ők (a nézők) már tudnak. A húga nem is hasonlított
hozzá, engedetlen volt és zabolátlan: azóta olvasta, hogy ez gyakori (szinte elkerülhetetlen) az
örökbe fogadott testvéreknél, egyikük az alkalmazkodást választja, a másik a lázadást. Az ő
kamaszkori kitörése, titkolózása és tetszeni vágyása, érzelmessége, két házassága és válása, még
a szíve mélyén lappangó névtelen érzés is, amiről azt hiszi, a legvalódibb énje: mindez
lényegében eleve elrendelt volt, eldőlt, mielőtt bekövetkezett volna. Az utóbbi időben azon kapta
magát, hogy elsodródik az erkölcsrendszertől, amelyhez egész életében ragaszkodott, mert az
eleve elrendeltség tudásának a fényében értelmetlennek tűnt minden igyekezet a saját akarata
érvényesítésére. Amit az imént a passzivitásról mondtam, az megragadta, de az ő esetében csak
arról volt szó, hogy abszurdnak látja a valóságot.
Észrevettem, hogy egy falatot sem evett, miközben nekem már üres volt a tányérom. Amikor
jött a pincér, intett, hogy elviheti az érintetlen tányért. Ő meg a húga, válaszolta a kérdésemre,
nagyon különböző életet élnek, kettőjük élete mégis furcsa módon tükrözi egymást. A húga
légiutas-kísérő, ő is repülőgépen tölti szinte minden idejét, értekezletekre meg konferenciákra
utazik a világ minden tájára. Egyikünk se tartozik sehová, jegyezte meg. A húga is kétszer
házasodott és vált el, akárcsak ő: ezen meg az utazáson kívül nincs semmi közös az életükben.
De gyerekkorukban imádták egymást, szenvedélyes, ösztönös szeretettel. Emlékszik, a ritka
alkalmakkor, amikor szigorú szüleik felügyelet nélkül hagyták őket, föltettek a családi
lemezjátszóra egy lemezt, ledobták a ruhájukat, és táncra perdültek. Eksztatikusan, vadul
táncoltak és visítva nevettek. Egymás kezét fogva ugráltak az ágyakon. Hat- vagy hétéves
korukban megígérték egymásnak, hogy ha megnőnek, összeházasodnak. Mosolyogva nézett
rám.
– Nem ülünk be valahová meginni valamit? – kérdezte.
Fölvettük a kabátunkat meg a táskánkat, és kiléptünk az étteremből. Kint a sötét, széljárta
utcán megállt. Itt történt, mondta. Éppen itt. Emlékszik?
Ugyanott álltunk, ahol egy évvel azelőtt találkoztunk. Ott ácsorogtam a járdán az autóm
mellett: vártam, hogy elvontassák, mert elvesztettem a kulcsaimat. A férfi, akivel akkoriban
együtt voltam, addigra egy betontégladarabbal, amit egy közeli építkezésen talált, betörte az
ablakot, hogy kivegye a táskáját. Faképnél hagyott (fontos megbeszélésre kellett mennie), és én
megértettem őt, de megbocsátani nem tudtam neki. Amikor betörte az ablakot, megszólalt a
riasztó. Három órán át álltam ott, fülemben a visító hanggal. Egy idő után kijött a szemközti
kávézóból egy ismerős (a közös barátunk). Egy másik férfival volt, és amikor megláttak, átjöttek
a túloldalról, hogy szót váltsanak velem. Elmondtam a közös barátunknak, hogy mi történt, és
emlékszem, beszéd közben egyre jobban felfigyeltem a társára, végül azon kaptam magam, hogy
már hozzá intézem a szavaimat. Az a férfi volt, aki most mellettem állt. Ezért választotta ezt az
éttermet, vallotta be mosolyogva. Az után az autó melletti beszélgetés után, folytatta, elsétáltak a
közös barátunkkal, de alighogy befordultak a sarkon, megtorpant, és szólt a közös barátunknak,
hogy vissza kellene menniük.
De valamilyen okból, mondta most, nem mentünk. Rá kellett volna vennem, mondta.
Ragaszkodnom kellett volna hozzá. Egy teljes évig tartott, hogy visszafordítsa a percet, amikor
itt hagyott. Azt, hogy olyan nehéz volt elérnie engem, bűne méltó büntetésének tekintette. De
most már megbűnhődött.
Kinyújtotta a kezét, és éreztem, hogy ujjai a karomra kulcsolódnak. A keze erős volt, súlyos,
mint egy faragott márványkéz az ókorból. Néztem a kezét, a kabátujja sötét gyapjúszövetét és
domborodó, széles vállát. Hirtelen eláradt bennem a megkönnyebbülés, mintha olyan autó utasa
lennék, amely az utolsó pillanatban kanyarodott el a szakadéktól.
Faye, mondta.
Aznap este később, amikor hazaértem, és beléptem a sötét, poros levegőjű házba, láttam,
hogy Tony lerakta a szigetelőlemezeket a párnafákra. Gondosan odaszögezte és megerősítette
mindet. Késő estig dolgozhattak Pavellel, állapítottam meg, hogy elkészüljenek vele. A szobák
csendesek voltak, a padló szilárd. Végigsétáltam az új felületen. A hátsó ajtóhoz mentem,
kinyitottam, és leültem a kinti lépcsőre. Az ég már kitisztult, szikráztak a csillagok. Ültem, és
bámultam a sötétből előtörő fényfoltokat. Hallottam, hogy nyílik az alagsori ajtó, aztán csoszogó
léptek hallatszottak és Paula nehéz lélegzése a sötétben. A kettőnket elválasztó kerítéshez ment.
Nem láthatott engem, de tudta, hogy ott vagyok. Hallottam ruhasuhogásának és lélegzésének
reszelős zaját, ahogy közelebb húzódott, és arcát a kerítéshez szorította.
Kibaszott kurva, mondta.

Péntek este kihajtottam Londonból, nyugat felé indultam, mert meg akartam látogatni az
unokatestvéremet, Lawrence-et, aki a közelmúltban költözött, ugyanis elhagyta a feleségét,
Susie-t egy Eloise nevű nőért, és ennek során kénytelen volt áttelepülni egy wiltshire-i faluból
egy másik, hasonló méretű és jellegű faluba, néhány kilométerre a régi lakóhelyétől. Ezek az
események felháborították és mélyen megdöbbentették a barátait és a rokonait egyaránt, de
Lawrence életvitelében látszólag nem sok változást hoztak. Az új falu, közölte, valójában sokkal
kellemesebb és festőibb a réginél, mert közelebb van a Cotswoldshoz, és érintetlenebb. Az új
háztartást Lawrence és Eloise, illetve Eloise két gyereke alkotta, Lawrence kislánya pedig
ingázott a szülei közt.
Az előző nyáron egy este, konyhám elnyúló árnyékai közt állva a régi házban, rossz
előérzetem támadt, amikor fölvettem a telefont, és Lawrence szólt bele, de még soha nem
hallottam ilyennek a hangját. Rómában, felelte, amikor megkérdeztem, hol van. Tényleg
hallottam a háttérben a város zaját, de az első benyomásom (az, hogy Lawrence abban a
pillanatban egyedül van valahol, és körülötte mindenfelé üres térségek nyúlnak a végtelenbe,
amelyekbe elszörnyedve, iszonyattal bámul le) nem változott a közléstől. Kérdezősködésemre,
hogy mit keres Rómában, nem válaszolt, így elhallgattam, és hagytam, hadd mondja el, milyen
közel áll ahhoz, hogy véget vessen a házasságának, mert azzal a nővel akar lenni, akibe, úgy
érzi, szerelmes. A válság már hónapok óta tart, magyarázta, de itt, Rómában végképp elmélyült.
A nő, Eloise elkísérte (Lawrence-et a munkája szólította Rómába, és Eloise vele ment, amiről
Susie-nak nem volt tudomása), de most eljött járni egyet, hogy egyedül lehessen, és rendbe
szedje a gondolatait. Séta közben hívott fel. Itt harmincnyolc fok van, közölte. Minden olyan
valószínűtlen. Most mentem el egy nő mellett, aki eszméletlenül hevert az utcán és csupa sár
volt. Nem tudom, hol vagyok: a nap lement, de valamilyen okból nem sötétedik be. Mintha a
semmiből jönne a fény. Mintha megállt volna az idő, panaszolta, amivel, gondolom, azt akarta
mondani, hogy már nem lát maga előtt, sőt elképzelni se tud semmiféle jövőt.
Nincs semmi baj, mondtam.
Nem tudom, hogy van vagy nincs, közölte.
Aztán a telefonon hosszú beszámolóba kezdett egy könyvről, amelyet épp akkor Carl Jungról
olvasott.
Az egész életem hazugság, jelentette ki.
Semmi okunk feltételezni, hogy ez a megállapítás nem az, jegyeztem meg.
Ez az egész a szabadságról szól, magyarázta.
A szabadság, mondtam, olyan otthon, amelyet egyszer elhagysz, és többé nem térsz vissza
hozzá.
– Istenem – sóhajtott fel –, istenem, fogalmam sincs, most mihez kezdjek.
De nyilvánvaló volt, hogy már döntött.
 Azóta nem nagyon találkoztam Lawrence-szel, de tudomásom szerint jól megvoltak Eloise-
zal, Susie haragja elcsitult, mielőtt végképp tönkretette volna a boldogságukat. Az események
után felhívott egyszer, hogy előadja a saját változatát a történtekről, és a hosszú és szörnyű
beszámoló azzal a valószínűleg akaratlan következménnyel járt, hogy rokonszenvet ébresztett
bennem Lawrence iránt; telefonált minden barátjuknak és rokonuknak, a jelek szerint ugyanilyen
hangnemben. Lawrence némán, komoran tűrte a támadást: egy ideig olyan arckifejezéssel élt,
mintha szüntelenül a fogát csikorgatná. Susie a válási megállapodással kiforgatta mindenéből,
aztán ha nem is elégedetten, de feltehetőleg legalább lecsillapodva visszavonult. Lawrence
imádta a fényűzést, kíváncsi voltam, hogyan viseli az anyagi veszteséget, de soha nem mondott
semmit, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy anyagi gondjaik vannak.
Egy darabig az autópályán mentem, aztán egy sor keskeny, kanyargós úton, amelyek mintha
minden települést elkerülve kígyóztak volna véget nem érően a sűrű ködbe burkolózó, sötét
tájon át. Néha szembejött egy kocsi, lámpái két sárga lyukat ütöttek a fehérségbe. Az út menti
fák ködbe merült alakja halványan rajzolódott ki kétoldalt, mintha jégbe fagytak volna.
Helyenként olyan sűrű volt a köd, hogy semmit sem lehetett látni. Az autó tapogatózva haladt,
néha szinte nekiütközött a meredek útpadkának egy-egy váratlanul előbukkanó kanyarban. Az út
szűnni nem akaró lassúsággal és egyhangúsággal bontakozott ki, mindig csak azt mutatta meg
magából, ami közvetlenül az autó előtt volt. Bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna a
szerencsétlenség. Veszélyérzetembe szinte kellemes várakozás vegyült, mintha valami korlát
vagy akadály végre hirtelen átszakadna, mintha átjárhatóvá válna valami határ, amelynek másik
oldalán ott a szabadulás. A telefonomon megszólalt egy géphang. Kérem, vezessen óvatosan,
mondta. Amikor odaértem Lawrence házához, reszkető kézzel leállítottam a motort, aztán csak
ültem a kavicsos kocsifelhajtó sötét csendjében, és néztem az aranyló, kivilágított ablakokat.
Egy idő után kijött Lawrence. Sápadt arca kíváncsian bukkant fel a kocsiablakban. Az épület
hosszú, alacsony, domborodó téglafalú, régi tanyaház volt, körülötte fallal övezett kert. Még a
sötétben és ködben is látni lehetett, hogy minden gondosan karbantartott, hibátlan. A bejárati
ajtó fölötti kocsilámpa széles, ragyogó fénysugarat vetett. A feljárón a kavicsot elgereblyézték, a
bokrokat és sövényeket formára nyírták. Lawrence cigarettát tartott az ujjai közt. Kiszálltam a
kocsiból, és megvártam, hogy elszívja.
 – Eloise utálja, hogy dohányzom – közölte. – Azt mondja, ettől úgy érzi, válságba jutott az
életünk. Hát ha ez válság – dobta be a csikket a sötét bokrokba –, akkor tartós.
Lefogyott. Drága ruhát viselt, a megjelenése elegánsabb, ápoltabb volt, mint régen.
Viselkedésében kissé baljós élénkség, szinte izgalom bujkált. Bár a válságot tagadta, ahogy ott
állt a vidéki háza előtt, kicsit olyan volt, mint valami színész egy polgári drámában. Más
vendégek is lesznek, közölte, mielőtt bementünk: Eloise egyik londoni barátnője meg egy közös,
helybeli barátnőjük. A közös barátnő mutatta be őt Eloise-nak, és gyakori vendég náluk.
– Azóta is italáldozattal adózunk neki – húzódott grimaszféle mosolyra a szája.
Kinyitotta a nagy, göcsörtös bejárati ajtót, és átmentünk a sötét előszobán egy másik ajtóhoz,
amely alól fény szűrődött ki, mögüle zene és beszélgetés zaja hallatszott. Tágas, alacsony
mennyezetű szobába nyitottunk be, amelyet annyi gyertya világított meg, hogy egy pillanatig
úgy tűnt, lángban áll. Odabent nagyon meleg volt, és olyan bútorok, amelyeket nem ismertem
Lawrence korábbi életéből: modern, szögletes kanapék, egy hatalmas, üveg és acél
dohányzóasztal, egy állatbőr szőnyeg. Körben a falakon ismeretlen, modern festmények.
Kíváncsi voltam, hogy tudta Lawrence ezt az egészet ilyen gyorsan előteremteni, mintha csak
színpadi díszlet volna. Eloise meg a két másik nő a dohányzóasztal körül ült az alacsony
kanapékon, és pezsgőztek. A szoba másik végében gyerekek kuporogtak vagy hevertek a földön
egy csoportban, és játszottak. Mellettük széken ült egy nagyobb lány. Lenyűgöző, egyenes vörös
haja fátyolként omlott le a derekáig, nagyon rövid, ujjatlan piros ruhája látni engedte hosszú,
csupasz, fehér végtagjait. Lábán pántos piros szandál, tűsarka olyan magas, hogy pár lépésnél
többet aligha tehetett benne.
Eloise felállt, hogy üdvözöljön. A másik két nő ülve maradt. Eloise elegáns volt, a sminkje
tökéletes; két barátnője is alkalmi ruhát és magas sarkú cipőt viselt. Úgy néztek ki, mintha
valami fényűző fogadásra készülnének, nem arra, hogy egész este itt maradnak ebben a sötét,
ködbe burkolózó faluban. Pazarlásnak tűnt, hogy senki sem csodálja meg őket. Eloise hozzám
lépett, az öltözékemre bökött, és rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Ezek a sötét holmik – csóválta a fejét. Orromat megcsapta a parfümje illata. Ő krémszínű
fonalból kötött, lágy esésű ruhát viselt. Még közelebb lépett, az arcomat fürkészte. Ujjheggyel
végigsimította, aztán elhúzódott, hogy szemügyre vegye az ujjait. – Csak kíváncsi voltam,
milyen festéket használsz – magyarázta. – Nagyon sápadt vagy. Ezek – bökött az öltözékemre
megint – elszívják minden színedet.
Bemutatott a két nőnek, akik nem álltak fel, csak fölnyújtották csupasz karjukat, lakkozott
körmű ujjaikat a kanapé mélyéről, hogy kezet foghassunk. Egyikük sötét hajú, nagyon karcsú nő
volt, arca csontos és keskeny, vastag ajkán élénk színű rúzs. Testhezálló, leopárdmintás ruhát
viselt, inas nyakában súlyos, gallérszerű aranylánccal. A másik nő selymes hajú, hűvös, északi
szépségét kiemelte a fehér zsákruha. A gyerekek már nyugtalankodtak a sarokban, és most egy
kislány, akinek a hátán drótból és muszlinból készült fehér szárny díszelgett, kivált a csapatból,
odajött hozzánk, és megállt mellettünk. A szőke nő idegen nyelven mondott neki valamit, és a
gyerek dacosan válaszolt. Aztán fölmászott a kanapé hátán, amit a nő igyekezett figyelmen kívül
hagyni, végül a kislány már mögötte volt, és rávetette magát, karját szorosan a nyaka köré fonva.
– Ella – szólt rá meghökkenve a nő. Eredménytelen kísérletet tett, hogy kiszabadítsa magát.
– Ella, mit művelsz?
A gyerek vadul fölnevetett, és tátott szájjal, hátravetett fejjel elterpeszkedett a hátán. Látni
lehetett szájában a fogak apró csonkjait és rózsaszín foghúsát. Aztán a nő vállára mászott, még
mindig a nyakába kapaszkodva az ölébe dobta magát, ott hánykolódott és rugdalózott
zabolátlanul. Láttam, hogy a nő nem akar vagy nem tud úrrá lenni a helyzeten, inkább úgy tesz,
mintha mi sem történne.
– Kocsival jöttél Londonból? – érdeklődött kényszeredetten, ölében a kapálózó gyerekkel.
Nehéz volt részt venni a színlelésben, mert a kislány már olyan szorosan fonta a karját a
nyaka köré, hogy láthatóan fojtogatta. Szerencsére Lawrence éppen arra járt, és könnyedén
kikapta a gyereket szárnyastul, mindenestül a nő öléből, és vidáman visszavitte a hirtelen
elernyedő, engedelmes kis testet a szoba másik végébe. A nő utánanézett, közben kezét a torkára
tette, amelyen néhány vörös folt virított.
– Lawrence remekül bánik Ellával – jegyezte meg. Szelíden, szinte közönyösen beszélt,
mintha az iménti jelenetnek csak nézője, nem pedig szereplője lett volna. Alig észrevehető
akcentusa volt. – A gyerek elismeri a tekintélyét anélkül, hogy félne tőle.
A nőt Birgidnek hívták: elmondta, hogy már egy éve tanulmányozza Lawrence viselkedését
és jellemét, azóta, hogy összejöttek Eloise-zal. Eloise az egyik legrégibb barátnője; meg akart
győződni arról, jelentette ki, hogy Lawrence méltó hozzá. A férfit eleinte bosszantotta az
ellenőrzés, meg az, hogy megkérdőjelezi a szavait és tetteit, de idővel közel kerültek egymáshoz,
sokszor még akkor is tovább beszélgetnek, amikor Eloise már elment lefeküdni. Eloise gyakran
kifárad, tette hozzá Birgid, mert a kisebbik fia rossz alvó, és éjszaka többször felébred; a
nagyobbiknak meg tanulási nehézségei vannak. Eloise-nak nincs ereje megkérdőjelezni
Lawrence viselkedését (aki szereti, ha minden úgy megy, ahogy ő akarja), így ezt Birgid teszi
meg helyette.
– Máskor is láttam már ezt Eloise-nál – jelentette ki. – A férfiak kedvelik, mert önállónak
tűnik, de közben nagyon engedékeny. Vonzza a zsarnokoskodókat – húzta föl pisze orrát. – A
legutóbbi férje nagy bunkó volt.
Birgidnek rendkívül hosszúkás, keskeny, földöntúlian világoszöld szeme volt és
világosszőke (szinte fehér) haja, bőre a gyertyafényben olyan sima és tömör, mint a márvány.
Honnan származik, kérdeztem, Svédországban született és nőtt fel, mondta, de tizennyolc éves
kora óta ebben az országban él. Itt járt egyetemre, és itt találkozott a férjével (aki a diáktársa
volt) az első félévben. A nyári szünetben összeházasodtak, és évfolyamtársaik nagy
megrökönyödésére már úgy mentek vissza, mint férj és feleség. Jonathan ma este nem tudott
eljönni, tette hozzá. Nem ért rá, és jobbnak látta, ha Birgid Ellával utazik. Neki nem volt kedve
kocsiba ülni, mert még sose autózott kettesben Ellával, így inkább a vonatot választotta.
– Ezért kérdeztem, hogy kocsival jöttél-e – magyarázta. – Én nem mertem nekivágni.
Indokolt volt a félelme, mondtam, ő pedig rezzenéstelen arccal, fejcsóválva hallgatott.
– Ha félünk valamitől – jelentette ki –, az annak a jele, hogy feltétlenül meg kell tennünk.
Neki mindig ez volt a filozófiája, tette hozzá, de Ella születése óta sokszor kapja magát azon,
hogy nem ragaszkodik hozzá. Ő meg Jonathan sokáig vártak a gyerekvállalással: a negyvenedik
születésnapján tudta meg, hogy terhes. Mondhatjuk, állapította meg, hogy az utolsó pillanatig
vártunk. Persze biológiailag nem lehetetlen, hogy legyen még egy gyereke (most negyvennégy
éves), de nem vágyik rá. Épp elég nehéz volt Ellát beilleszteni az életükbe, miután több mint két
évtizedig csak ketten voltak. Már nem olyan rugalmasak, mint tizennyolc évesen. Nem könnyű
beilleszteni egy új elemet valamibe, ami már berögzült. Nem mintha mi Jonathannel
különösebben vaskalaposak lennénk, tette hozzá. Csak nagyon élveztük az életünket úgy, ahogy
volt.
 A pezsgőspoharáért nyúlt, és lassan belekortyolt. Mögötte az ablakban üresen meredezett a
köd. Meglepett a kora, legalább tíz évvel fiatalabbnak néztem, bár ez a fiatalos megjelenés nem
olyan volt, mintha mindent megtenne az öregedés ellen, csak mintha sose lett volna kitéve
ártalmas hatásoknak, ahogy egy függöny redője nem fakul ki belül, mert sohasem éri napfény.
Milyen gyakran látogat haza Svédországba, kérdeztem.
Nagyon ritkán, felelte. Ellával néha svédül beszél, de egyébként nem sok kapcsolata van a
múltjával. A férje, Ella apja angol, és olyan fiatalon házasodtak össze, hogy szinte az az érzése,
Svédország a gyerekkort jelenti, felnőtt életének Anglia a színhelye. Az apja még
Svédországban él, és némelyik testvére is (öt gyerek volt a családban), de neki a munkája mellett
nem sok ideje marad a családlátogatásra. Ha Jonathannel vakációzni mennek, inkább meleg,
egzotikus helyekre (Thaiföldre vagy Indiába) szeretnek utazni, bár most, Ellával már
természetesen kivitelezhetetlenek az ilyen utazások. Amúgy is az a helyzet, hogy nem szívesen
szembesül azzal, mennyire megváltozott a családja: a gyerekkorát változatlanul szeretné
megőrizni az emlékezetében.
Valami vita támadt a szoba túlsó végében. Eloise egyik fia sírva fakadt, a másik birokra kelt
Lawrence lányával egy játékért, amely a huzakodás során szétesett, úgyhogy a kislány hanyatt
vágódott, és ő is sírva fakadt. Birgid lánya megtorlásul műanyag varázspálcájával ütötte a
nagyobbik fiút. A piros ruhás lány mozdulatlanul ült a székén, és tágra nyílt szemmel, üres
arccal nézte a jelenetet. Feje, vörös hajsátra meg se rezzent. Összekulcsolt kezét az ölében
nyugtatta, magas sarkú cipős, hosszú, csupasz két lába szorosan egymáshoz simult. Ruhája
tenyérnyi volt, mégis mintha bebörtönözte volna.
Eloise felállt, hogy közbelépjen, és másodperceken belül lerohanták, kisebbik fia a ruhájába
csimpaszkodott, a nagyobbik apró, fehér öklével ütötte a csípőjét, és vékony hangon, kiabálva
mondták a magukét. A leopárdmintás ruhás nő, kezében a pezsgőspohárral, megfordult a
kanapén, és rászólt a vörös hajú lányra, meglepő volt, hogy abból a sovány testből ilyen erős
hang tör elő.
– Henrietta! – kiáltotta. – Henrietta! Neked kellene vigyázni rájuk, szívem, nem igaz?
Henrietta rámeredt, szeme még kerekebbre tágult, és lassan a gyerekek felé fordította a fejét.
Mintha mondott volna valamit, ajkát alig mozdítva, de nem figyelt rá senki.
 – Na persze – fordult el a leopárdmintás ruhájú nő. – Nem is tudom, minek fáradok azzal,
hogy kinyitom a számat.
Lawrence keresztbe vetett lábbal, kezében pohárral dőlt hátra a kanapén, úgy tűnt, észre sem
veszi Eloise küszködését a szoba másik végében.
– Lawrence – nézett rá Birgid –, menj már, segíts neki.
Lawrence kissé vészjósló mosollyal pillantott rá.
– Megállapodtunk, hogy nem avatkozunk bele a veszekedéseikbe – jelentette ki.
– De nem hagyhatod, hogy egyedül birkózzon meg az egésszel – méltatlankodott Birgid.
– Ha úgy döntött, hogy felrúgja a megállapodást – közölte Lawrence –, az az ő dolga.
Eloise fia fölemelte a lábát a padlóról, már teljes súlyával anyja ruháján lógott. A puha anyag
azonnal megadta magát, és elszakadt, fedetlenül hagyva Eloise fehér mellét és csipkés,
mályvaszín melltartóját.
– Ez rémes – mormolta Birgid, és elfordult.
– Neki kell megbirkóznia vele – szorította össze az ajkát Lawrence.
Eloise ruháját a mellén összefogva sietett el mellettünk, magas sarkú cipője kopogott a
padlón. Pár perc múlva másik ruhában jött vissza.
– Milyen csinos – hajolt le a leopárdmintás ruhájú nő, hogy megtapintsa az anyagot. –
Láttam már?
Amint Eloise leült, Lawrence fölállt, mintha el akarna határolódni tőle azzal, hogy mindig az
ellenkezőjét cselekszi annak, amit ő tesz. A hűtőhöz ment, kivett egy újabb palack pezsgőt, és
hozzálátott, hogy kinyissa.
– Büszke ember – szólt oda nekem Birgid, ahogy nézte. – És bizonyos értelemben – tette
hozzá – igaza van. Ha érzelmesen viselkednek a gyerekeikkel, rámegy a házasságuk.
A saját szüleié, folytatta, igazi szerelmi történet volt: házasságuk hosszú évei alatt semmi
sem kezdhette ki gyengéd figyelmességüket egymás iránt, bár öt gyereket neveltek fel, akik közt
olyan kicsi volt a korkülönbség, hogy a családi album képein anyjuk mintha évekig egyfolytában
terhes lett volna. Fiatal szülők voltak, tette hozzá, kifogyhatatlan energiával: gyerekkora a
sátorozások, a vitorlás felfedezőutak és a maguk építette faházban töltött nyarak sorozata volt.
Szüleik soha nem mentek nélkülük vakációzni, minden családi ünnepet megtartottak, és minden
este a gyerekekkel együtt ültek le vacsorázni a konyhaasztalhoz, egyetlen estére sem emlékszik,
amikor hiányoztak, és ez csak azt jelentheti, hogy ritkán vagy egyáltalán nem mentek el
kettesben vacsorázni. Mi Jonathannel, tette hozzá, majdnem minden este étteremben
vacsorázunk. Ő maga olyan korán megy el dolgozni és olyan későn jár haza, folytatta, hogy
szinte nem is látja Ellát, bár a nörsz természetesen megfelelően ellátja, Jonathan és Birgid
utasításai szerint. Az igazat megvallva, jegyezte meg Birgid, kerülöm Ellát az étkezések idején,
inkább keresek magamnak valami tennivalót az irodában. A gyerek születése óta Jonathan
bevezette, hogy vasárnap sültet és krumplit készít ebédre, mert a családjában ez volt a
hagyomány, és úgy gondolja, Ella kedvéért ragaszkodnia kell hozzá.
De én tulajdonképpen nem szeretek ebédelni, vallotta be, Ella meg válogatós, úgyhogy végül
a nagy részét Jonathan egymaga eszi meg.
Saját szülei rendszeresen ismétlődő ételsorokból alakították ki az étrendjüket, amelyeket a
gyerekek olyan jól ismertek, mint a hét napjait. Gyerekkorának ritmusa szinte kifejezhető
ezekkel a minduntalan visszatérő ízekkel és textúrákkal meg az évszakok hosszadalmasabb,
lassúbb ismétlődésével, a nyári és téli ételek árnyalataival és fokozataival, amelyeket soha nem
változó születésnapi torták szakítottak meg, mindenkié más volt, és mindenki a sajátját kapta
minden évben. Ő nyáron született: az ő tortája, egy habcsókból, bogyós gyümölcsökből és friss
tejszínből összerakott, csodás, emeletes építmény volt a legfinomabb. Svédországba részben az
ételek miatt nem szeretett visszamenni, amelyek emlékeket ébresztettek benne, de kesernyés íz
maradt utánuk, mert ismerősnek tűntek, valójában mégis idegenek voltak.
Megkérdeztem, mi okozta ezt a disszonanciát, és egy darabig nem válaszolt, a nyakában
ezüstláncon lógó zöld kővel játszott, amelyet láthatóan azért választott, mert illett a szeméhez.
Az igazat megvallva, felelte végül, egy időben (amikor úgy tizenkét-tizenhárom éves
lehetett) valami megváltozott abban, ahogyan részt vett a család életében, olyan apró és
megfoghatatlan volt ez a változás, hogy nem is nagyon tudja megfogalmazni a lényegét. Mégis
tisztán emlékszik a pillanatra, amikor megtörtént, épp az iskolából ment haza egy szürke
hétköznap délutánon. Lelépett a járdáról az úttestre, és hirtelen úgy érezte, mintha már máshol
járna, mintha a semmibe lépne. Várta, hogy elmúljon ez az érzés, de nem múlt el: így ért haza, és
amikor másnap reggel felébredt, még mindig ott volt. Amint mondta, nem tudja megnevezni,
ami történt, de az egyik következménye az volt, hogy úgy érezte, kívülről nézi az életet, ő maga
nem vesz részt benne. Attól kezdve figyelte a szüleit és a testvéreit, ahogy ülnek az asztal körül,
beszélgetnek és esznek, és bár mindennél jobban szeretett volna megint résztvevője lenni a
vacsoráknak és beszélgetéseknek, nem tudott. Talán ez a valószerűtlenségérzet vette rá arra,
hogy idővel, a családja tudta nélkül fölvegye a beszélgetéseiket. Egy ajándékba kapott kazettás
magnót használt, odatette egy polcra a konyhaasztal mellett, és naponta cserélte a kazettát. A
szülei sose vették észre, de a testvérei idővel igen, és egy darabig megszállottan hallgatták annak
a vacsoraasztalnál töltött egy órának vagy többnek az ismétlését. A saját hangjuk nem érdekelte
őket különösebben: a szüleiket akarták hallani. Néha újra meg újra le kellett játszania apjuk és
anyjuk beszélgetésének egy bizonyos részletét. Alaposan kielemezték, igyekeztek megfejteni, mi
rejlik a szavak mögött. Ma már tudja, hogy a szüleik kapcsolatát akarták megérteni, és örökösen
kudarcot vallottak, mert minden este új felvételt készítettek, és elölről kezdték az egészet. Végül
már a szüleik több száz órányi beszélgetését végighallgatták, de se az anyjuk, se az apjuk nem
ejtett ki soha egyetlen szót sem, amely szerelmük titkába bepillantást engedett volna.
Megtartotta-e a hangszalagokat, kérdeztem.
Hát persze, mondta. Néhány éve digitalizáltam mindet. Az eredetiket az irodámban tartom
dátum szerint rendezve egy nagy szekrényben. Amikor anyám meghalt, tette hozzá, a testvéreim
visszakérték őket, de én megtagadtam. Összevesztünk rajta, jegyezte meg. Kicsit szomorú az
egész. Már nem tartjuk a kapcsolatot.
Anyja halála után, folytatta, az apja hamar újranősült. Egy napon bekopogott hozzájuk egy
nő, aki tisztítószerekkel házalt, és az apja se szó, se beszéd, feleségül vette. Eladták az ő csodás
gyerekkori otthonát, és valami ocsmány bungalóba költöztek egy rossz környéken. A nő maga is
ocsmány, goromba és hájas, szöges ellentéte Birgid karcsú, elbűvölő anyjának. Az apja most úgy
él, akár egy csavargó, rongyos, mosdatlan és nincstelen. A testvérei be akarták perelni az
asszonyt, de kiderült, hogy az apjuk önként adott neki mindent, többek között családi életük
tárgyi emlékeit is, amelyeket a nő elkótyavetyélt vagy kidobott. Az apjukat nem tette ki a
bungalóból, de úgy bánt vele, mint egy kutyával. Birgid már Angliában volt, amikor mindez
történt: távollétében felszámolták a múltját. Még a fényképalbumok is eltűntek: be se tudná
bizonyítani, hogy mindaz egyáltalán megtörtént, ha nincsenek a hangszalagok.
Lawrence az asztalhoz hívott bennünket, és a többiek felálltak a kanapéról.
Megszabadult-e attól a valószerűtlenségérzettől azóta, kérdeztem, és mit gondol, mi okozta
egyáltalán. Közben Ella már visszajött, és megállt mellettünk, aztán Birgid ölébe csusszant, fejét
a mellére hajtotta, a hüvelykujját szopogatva. Birgid szórakozottan simogatta a kislány sötét
haját, és rám emelte különös szemét.
– Tetszik, hogy ezt kérdezed – mondta. – De nem értem, miért akarod tudni.
Lawrence megint hívott bennünket, és Birgid megpróbálta letenni a gyereket, de Ella nem
hagyta, belecsimpaszkodott, így a kislánnyal a karjában tápászkodott fel, aztán tehetetlenül állt
ott, amíg Lawrence oda nem jött Elláért.
– Gyerünk, te kis majom – vitte el a gyereket a ködbe falazott ablakok előtt álló, fényűzően
megterített, hosszú asztal túlsó végére. A gyerekek az asztal egyik végén ültek, a felnőttek a
másikon. A vörös hajú lány középen. Engem Eliose-zal szemben ültettek le, és egy ideig
figyeltem, ahogy nyugtalanul jártatja körül a tekintetét a vendégeken, ujjai gyakran rebbennek a
ruhájához meg a hajához, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről. Szelíd, szép arca volt,
apró, vörös karikás, sírós szeme, melynek szomorúságát mintha gyakran felragyogó, hősies
mosolyával akarta volna ellensúlyozni. Nem is hasonlított a magas, izmos, határozott Susie-ra,
aki szeretett parancsolgatni meg intézkedni, és olyan megszállott szervező volt, hogy előre
megtervezte az egész közös jövőjüket Lawrence-szel, és gyakran meg tudta mondani, hol
lesznek és mit tesznek majd egy adott napon hónapok vagy akár évek múlva. Társaságában
Lawrence egyre ingerültebb, egyre ellenségesebb lett, amit a jelek szerint egyedül Susie nem
vett észre, akkor azt gondoltam, érzéketlenségből. De azért különös kegyetlenségnek tűnt, hogy
miközben mániákusan tervezgette a jövőt, az meg se fordult a fejében, hogy az övéből hiányozni
fog Lawrence. Manapság nagyon magányos, mesélte Lawrence, és megpróbál (nem mindig
sikerrel) udvarias, sőt nagylelkű lenni Eloise-zal és vele. Elmondtam, hogy a fiaimnak
karácsonyi ajándékot küldött. Olyan gondosan, olyan gyönyörűen voltak becsomagolva, hogy
összeszorult a szívem, amikor megláttam, mintha a csomagolás nem valami játékot rejtene,
hanem magát az ártatlanságot, a jó szándék ártatlanságát, amit kicsomagolás után majd
elhasználnak vagy kidobnak. Ez az ártatlanság hirtelen sokkal valóságosabbnak tűnt, mint Susie
viselkedésének minden dokumentált aberrációja, mielőtt és miután Lawrence elhagyta: abban a
pillanatban (erről már nem szóltam Lawrence-nek) semmit sem szerettem volna jobban, mint
azt, hogy Lawrence menjen vissza hozzá, és tartsa be a neki tett ígéreteit.
 Eloise észrevette, hogy őt nézem, azonnal összeszedte elkalandozó figyelmét, és ragyogó
mosolya fénysugarával rám irányította. Kezét a mellére szorította, és bizalmaskodva felém hajolt
az asztal fölött.
– Mindent tudni akarok! – mondta.
Kisebbik fia, Jake közben otthagyta a helyét az asztal másik végén, és már mellette állt. Most
megkopogtatta a karját.
– Mi van, Jakey? – fordult hozzá szórakozottan.
A fiú lábujjhegyre állt, hogy a fülébe súgjon valamit, ő arcán derűs megadással hallgatta.
Amikor a gyerek befejezte, Eloise elnézést kért, és odament Lawrence-hez, aki épp a sütőből
vett ki valamit, derekára kötött kötényben.
Amíg az anyja távol volt, Jake megkérdezte tőlem, jártam-e már a Marson. Mondtam, hogy
nem.
– Nekem van egy fényképem róla – jelentette ki. – Akarod látni?
Elment, és egy könyvvel jött vissza, azt letette elém.
– Látod, mi ez? – mutatott valamire.
Lábnyomnak látszik, mondtam. Rábólintott.
– Az is – közölte. – Gondoltam, te talán láttad igaziból – tette hozzá csalódottan. Ő a Marson
fog élni, jelentette ki, amint elég idős lesz, hogy rakétát kapjon. Jó tervnek hangzik, mondtam.
Lawrence odajött hozzánk, és visszaparancsolta Jake-et a helyére.
– És ne kérj valami más kaját anyutól – folytatta. – Mindannyian ugyanazt esszük.
Láttam, nehezére esik megőrizni a nyugalmát. Az arca kivörösödött, a száját összeszorította.
Jake riadtnak látszott.
– És ha nem szeretem? – kérdezte.
– Akkor nem eszed meg – mondta. – De akkor éhes maradsz.
Eloise visszajött, és leült, elsimította a ruháját. Áthajolt az asztalon, hogy bizalmasan
odasúgjon valamit.
– Észrevetted, milyen szigorú Lawrence, ha az evésről van szó? – kérdezte. – Mint a
franciák. Pár napja étteremben voltunk, és Angelicának meg kellett ennie egy csigát.
Angelica Lawrence lánya volt.
 – Szegény gyerek olyan volt, mint Jeanne d’Arc a máglyán – folytatta Eloise. – Jakey meg
Ben kidülledt szemmel bámulta. Látszott, hogy azt hiszik, most ők következnek. Jake kizárólag
cukrot eszik – tette hozzá. – Ben meg hozzá se nyúl semmihez, ami nem fehér. Órákig a
közelébe se mentek annak a kislánynak. Azt mondták, érzik a leheletén.
Körülnézett, aztán még közelebb hajolt hozzám.
– Lawrence nagyon mérges, ha azt adom nekik, amit kérnek – súgta. – Felháborítja a
fegyelmezetlenségük. Tudod, Jake nagyon rossz alvó – magyarázta. – Éjszakánként négyszer-
ötször bejön a szobánkba, és Lawrence nem engedi, hogy mellénk feküdjön. Szerinte az
helytelen. Azelőtt – tette hozzá – Jakey mindig bebújt az ágyamba. Így tudott megint elaludni.
De most kénytelen vagyok fölkelni vele, és levinni a nappaliba az éjszaka közepén.
Olyankor mihez kezdenek, kérdeztem.
– Tévét nézünk – mondta. – A helyzet az – hajolt még közelebb –, hogy Susie mindig tudta,
mit hogyan kell. Könyvekből tanulta. Egész könyvtára volt belőlük. Ahányszor egy gyerek
csinált valamit, meg kellett várni, hogy kikeresse, mi írnak róla. – Némelyik – tette hozzá – elég
viktoriánus szellemű volt.
Emlékszem, egyszer meglátogattam Susie-t és Lawrence-et, és az akkor három- vagy
négyéves Angelicát az egyik lépcső alján ülve találtam egymagában. Ez a rosszalkodáslépcső,
válaszolta a kérdezősködésemre. Amikor elmentem, még mindig ott ült.
– Édesem, mondom mindig Lawrence-nek, nekünk csak szeretnünk kell őket – futották el a
könnyek Eloise szemét. – Így van, nem igaz? Nekik csak az kell, hogy szeressük őket.
Fogalmam sincs, mondtam. Olyasvalakinek, mint Lawrence, az ilyesfajta szeretet egyenlő az
önfeladással.
– Azt hiszem, az emberek félnek – jegyezte meg Eloise. – Félnek a saját gyerekeiktől.
Ha ez igaz, jegyeztem meg, azért van, mert a gyerekeikben a saját kudarcaik és ballépéseik
megtestesülését látják.
– Te nem félsz, ugye? – emelte rám gombszemét.
Azon kaptam magam, hogy elmesélem neki a néhány évvel ezelőtti estét, amikor egyedül
maradtam otthon a két fiammal. Tél volt; már kora délután besötétedett, és a fiúk egyre
nyugtalanabbak lettek. Az apjuk nem volt otthon, autón jött hazafelé valahonnan. Vártuk, hogy
megérkezzen. Emlékszem a szoba feszült légkörére, amely mintha összefüggött volna a helyzet
átmenetiségével, a várakozás tényével. Mikor ér már haza, kérdezgették szüntelenül a fiúk, én is
folyton az órát néztem, vártam, hogy múljon az idő. De tudtam, hogy semmi sem változik, és
semmi fontos nem történik, amikor hazajön. Pusztán arról volt szó, hogy valami pattanásig
feszült a távollétében, valami, aminek a hithez volt köze: mintha a képességünk, hogy higgyünk
magunkban, az otthonunkban, a családunkban és abban, akinek magunkat mondjuk, már annyira
elvékonyodott volna, hogy bármelyik pillanatban elszakadhatna. Emlékszem a nyomasztó
érzésre, hogy közvetlenül a dolgok felszíne alatt ott a valóság, mint egy titok, amelyet minden
áron meg akarok őrizni. Rájöttem, hogy nem akarok ott lenni, abban a szobában. Ki akarok
menni, és átvágni a földeken a sötétben, vagy elmenni egy városba, ahol izgalmat és csillogást
találok, vagy bárhová, ahol nem nehezedik rám ólomsúllyal a várakozás kényszere. Szabad
akartam lenni. A fiúk összekaptak és egymásnak estek, ahogy szoktak. És hirtelen olyan lett ez
is, mint valami szabály, amit meg lehet törni, hirtelen és meghökkentően át lehet hágni. A
konyhában voltunk, valami harapnivalót ütöttem össze a hosszú kőpultnál. A fiúk a pult másik
végénél ültek. A kisebbik fiam a bátyját nyaggatta, játszani akart vele, a nagyobbik meg egyre
ingerültebb lett. Épp letettem, amivel foglalkoztam, mert közbe akartam lépni, amikor azt láttam,
hogy a nagyobbik a két keze közé fogja az öccse fejét, és odacsapja a konyhapult tetejéhez. A
kisebbik azonnal a földre zuhant, úgy tűnt, eszméletlenül, a bátyja meg otthagyta, és kirohant a
szobából. Ez az erőszak, amelyhez fogható még sose fordult elő az otthonunkban, nem
egyszerűen megdöbbentő volt: konkrét formába öntött valamit, amit mintha már úgyis tudtam
volna, annyira, hogy úgy éreztem, a gyerekeim pusztán ennek a tudásnak a szolgálatában
cselekedtek, késztetést éreztek, hogy eljátsszanak valamit, amit ők maguk nem is tudnak vagy
értenek. Eltelt még egy év, mielőtt az apjuk elköltözött, de ha meg kellene jelölnöm a pillanatot,
amikor a házasságunk véget ért, az a pillanat lenne, azon a sötét estén a konyhában, ahol ő ott
sem volt.
Eloise részvétteljes arccal hallgatott.
– A fiúnak nem történt baja? – kérdezte. – Nem kellett kórházba vinned?
Megrémült és zaklatott volt, mondtam, és nőtt a fején egy nagy púp, de nem került kórházba.
Eloise egy darabig hallgatott, kezét összefonta maga előtt, szemét lesütötte. Ujjain finom
művű ezüstgyűrűk csillogtak, meg a Lawrence-től kapott jegygyűrű nagy, szikrázó drágaköve.
 – De nem bántad meg, ugye? – kérdezte. – Nyilván helyes volt, különben nem tetted volna
meg.
Erre nem tudok felelni, mondtam, mert még mindig nem tudom pontosan, mit is tettem.
Huncut kis mosollyal sandított fel rám rövid, fakó szempillája alól. Azt tervezte, közölte,
hogy bemutat engem néhány nőtlen barátjának. Főleg egyvalakire gondolt, aki igen jóképű, és
nagyon, nagyon gazdag. Elképesztő lakása van Mayfairben (műgyűjtő), és egy háza a Cote
d’Azurön. Lawrence, aki közben leült mellénk, felnyögött.
– Miért akarod rásózni Freddie-t minden barátnődre? – kérdezte. – Igazi bunkó.
Eloise duzzogva szippantott egyet.
– Az a sok pénz – mondta. – Legalább jó ügyet szolgálna. Így kárba vész.
– Nem mindenkit érdekel annyira a pénz, mint téged – jegyezte meg Lawrence.
Eloise láthatólag nem vette rossz néven a megjegyzést. Inkább nevetett rajta.
– De engem nem érdekel – jelentette ki. – Épp ez a lényeg.
Lawrence már mindenkinek kitálalta a libamájszeleteket, körülöttük apró fánkokkal.
– Ezekben mi van? – kiáltotta Eloise nagyobbik fia az egyik ujját felemelve.
– Csontvelő – vágta rá Lawrence kérlelhetetlenül.
Egyre jobban érdekli a főzés, fordult hozzám, még arra is rászánta magát, hogy amit helyben
nehéz beszerezni, azt megtermelje a kertben: ritka fűszernövényeket, egzotikus zöldségeket. Ez
az átalakulás azt követően ment végbe benne, hogy egy napon, amikor ült az irodájában, és
gépiesen majszolta a boltban vásárolt sajtos szendvicset, eszébe jutott, hogy valami jobbat is
ehetne. Ez úgy másfél éve történt, közölte, és érdekes következményekkel járt; egyszer például
azon kapta magát (miután vagy fél évig kifinomultabban étkezett), hogy nagyon megkívánta
éppen azt a sajtos szendvicset, amely eredetileg rávette, hogy felhagyjon az igénytelen
táplálkozással. Akkor már annyira megszokta, hogy odafigyeljen saját vágyainak minden finom
árnyalatára (sokszor inkább nem is evett, ha nem jutott hozzá pontosan ahhoz, amit akart), hogy
automatikusan ki akarta elégíteni ezt is, mert valamiféle tréfának vagy játékos gesztusnak
tekintette, amellyel mostani kifinomultabb ízérzékelése elszórakozhat. Elment ugyanabba a
boltba, megvette ugyanazt a szendvicset, és amikor az utcára lépve kinyitotta a száját, hogy
beleharapjon, hirtelen megrohanták az érzékeit az emlékek: a szelelt kenyér malátás
porhanyósságáé, az ömlesztett sajt csípősségéé, a salátaleveleket vastagon bevonó majonéz
sűrűségéé és fehérségéé. A szó szoros értelmében kicsordult a nyálam, vallotta be Lawrence.
Azokban a pillanatokban tovább ment, felidézte az emléket, ahogy beleharap a szendvicsbe,
megrágja és lenyeli a falatot, és egy pillanatra homályos megkönnyebbülés áradt el benne.
Aztán, tette hozzá, visszadugtam az egészet a zacskójába, és a szemétbe dobtam.
Arra jött rá, magyarázta, ahogy ott állt az utcán, hogy most alakítja ki a saját vágyait, most
zabolázza meg őket a gondolataival, és csak amikor egy pillanatra hatalmukba kerítették a régi
észlelési ingerek, akkor értette meg, hogy ez a folyamat végső soron a fegyelemről szól. A
füstölt kacsából álló ebédjét nem kívánta ugyanazzal a mohó vaksággal, mint régen az
ömlesztett sajtos szendvicset. Az előbbit tudatosan kell értékelni, míg az utóbbi a tudattalanhoz
kapcsolódik, olyan szükségletekhez, amelyeket soha nem elemzünk, mert puszta ismétlődés
révén elégítjük ki őket. Neki úgy kellett döntenie, hogy olyan ember lesz, aki jobban szereti a
füstölt kacsát az ömlesztett sajtnál: ezzel a döntéssel már el is kezd olyanná válni. A sajtos
szendvics a kényelmet képviselte, és azzal, hogy így nézett rá, alaposan megbolygatta a
darázsfészket.
– De darazsat legalább nem eszik – tette Eloise apró kezét a férfi lapátkezére. – Legalábbis
egyelőre.
– Miféle világ az – kérdezte Lawrence –, ahol az emberek megelégszenek a sorozatgyártott
szendviccsel?
Úgy jártatta körül a szemét a szobán, az asztalnál ülőkön, mintha választ várna tőlük.
Arra a következtetésre jutott, folytatta, hogy egy ideig egész életében az vezérelte, hogy mire
van szüksége, nem az, hogy mit szeret, és amikor ilyen alapon kétségbe vonta az alkotóelemeit,
megingott, és összeomlott az egész. De az, hogy mit szeret, amint mondta, már sokkal
bonyolultabb kérdés: sokan megesküdnének, hogy valamire szükségük van, csak mert szeretik,
vagy hogy amire szükségük van, azt szeretik is. Őt például annyira gyötörte a bűntudat, amikor
elhagyta Susie-t, hogy néha már szinte úgy érezte, a legszívesebben visszamenne hozzá.
Megszokta, hogy vele van: amikor eltűnt az életéből, benne ott maradt a szükséglet, most már
kielégíthetetlenül, hiszen az ismétlődés ciklusa megtört. De lassan rájött, hogy amit ő
szükségletnek nevez, az valójában valami más, inkább a jóllakás lehetőségéről van szó, a
vágyról, hogy valamiből korlátlan mennyiség álljon a rendelkezésére. És az a valami
természetéből adódóan csak viszonylag értéktelen lehet, mint a sajtos szendvics, ami korlátlan
mennyiségben, könnyen elérhető. Ahhoz, hogy valami jobbat kívánjunk, önuralomra van
szükség, annak az elfogadására, hogy talán nem lesz a miénk örökre, és ha a miénk lesz, akkor
se tömhetjük tele magunkat vele pukkadásig. Ez a vágy egyedül hagy bennünket önmagunkkal,
és ha az életére gondol, egy sor kísérletnek látja, hogy feloldódjon valami másban, valamiben
önmagán kívül, amit befogadhat, úgy, ahogy annak idején sokszor hosszú időre elfelejtette, hogy
ő meg Susie két külön személy.
– Egyél, szívem – biztatta Eloise. – Már mindenki végzett.
Lawrence fogta a villáját, fölvett rá egy szelet libamájat, és lassan a szájába tette.
– A fiúk hogy vannak? – fordult hozzám.
Két hétig az apjuknál maradnak, mondtam, amíg a házban munkálatok folynak. Most, hogy
Londonba költöztünk, tettem hozzá, az ilyesmi már megoldható.
– Ideje volt, hogy ő is vállaljon némi felelősséget – jelentette ki komoran Lawrence. – Eloise
volt férje ugyanilyen. Nem is értem, hogy tudják megúszni. Ezek nem férfiak – kortyolt nagyot a
borából. – Csak gyerekek.
– Nem olyan vészes – paskolta meg a kezét Eloise.
– Neked csak egy év jutott ki belőle – állapította meg Lawrence. – Nem úgy, mint neked –
nézett rám.
– Mi volt a legrosszabb, amire rákényszerültél? – kérdezte Eloise szinte izgatottan, kezét a
mellére szorítva.
Nem tudom pontosan, mondtam, mindenki mást visel el nehezen, mindenki más okból. Egy
időben, folytattam, egymás után elpusztultak a fiúk kisállatai. Először a macska, aztán a két
hörcsögük, aztán a helyettük szerzett többi hörcsög, és végül a tengerimalacok, akik egy
fészerben tanyáztak a kertben, és a csapzott tetemüket nekem kellett kifejtenem a szalmából,
ahová beásták magukat. Nem tudom, miért, tettem hozzá, de mintha ezekkel a halálokkal meg a
tetemek elhantolásával lett volna a legnehezebb egyedül megbirkózni. Úgy éreztem, van valami
a házban, ami megöli őket, valami a légkörben, amit örökösen el akartam hárítani vagy
eloszlatni. Mint egy átok, magyaráztam, amely mindig váratlanul sújt le. Hosszú ideig úgy tűnt,
minden kísérletem, hogy megszabaduljak tőle, csak megsemmisítőbbé és teljesebbé teszi a
győzelmét fölöttem. Abból, amit Lawrence a vágyról és az önuralomról mondott, valami
kimaradt, jegyeztem meg, méghozzá a tehetetlenség eleme, amit az emberek sorsnak neveznek.
 – Az nem sors – jelentette ki. – Csak azért mondod, mert nő vagy.
Eloise elnevette magát.
– Ez nevetséges! – mondta.
– Ott nem történhetett veled semmi jó – folytatta zavartalanul Lawrence –, egymagadban két
gyerekkel. Otthagyott meghalni… meg őket is – tette hozzá. – Meg akart büntetni. Nem akarta,
hogy megússzátok.
Az egész a bosszúról szól, magyarázta: már megmondta, ezek csak gyerekek. Amikor az
előbb megemlítette, hogy néha elfelejtette, hogy ő meg Susie két külön személy, arra utalt, hogy
az oltotta ki a haragját iránta, és tette egyúttal lehetővé, hogy elhagyja őt, hogy felismerte: ők két
külön ember. Elváltként sokkal jobban tiszteli, mint házasságuk során bármikor: tiszteli benne
lánya édesanyját; ha Susie bajban van, tudja, segítséget kérhet tőle, és ő is tudja, hogy mindig
számíthat a segítségére.
– Jól csináljuk az elváltságot – állapította meg. – Ez az első, amit jól csinálunk.
Aki most rá meg Susie-ra néz, nem is érti, miért volt olyan katasztrofális a házasságuk,
márpedig az volt, ezt mindenki látta.
– Ti viszont – nézett rám –, hát ti voltatok az utolsók, akikről feltételeztem volna, hogy így
járnak.
Amikor ők Susie-val kifordultak magukból, folytatta, napvilágra került rengeteg jó szándék,
amit nem tudtak megvalósítani, amíg egymáshoz voltak kötve. Nálatok, jelentette ki, épp
fordított volt a helyzet: valamiről, ami kívülről jónak látszott, kiderült, hogy tele van erőszakkal
és gyűlölettel. Márpedig ebben a forgatókönyvben a nő szükségszerűen hátrányba kerül,
akárcsak egy fizikai összecsapásban.
– Olyasvalaki, mint te – nézett rám –, nem akarja tudomásul venni, hogy a férfiak
becsületkódexe a nőknek bizonyos jogokat biztosít. Például egy férfi tudja, hogy nem üthet meg
egy nőt. Az ilyen korlátozások nélkül ti gyakorlatilag vesztesek vagytok.
Nem biztos, jegyeztem meg, hogy igényt tartok az olyasfajta hatalomra, amiről ő beszél. Ez
az anyák ősi hatalma; a sérthetetlenség hatalma. Nem látom be, mondtam, nekem miért ne
kellene felelősséget vállalnom a történtekért; sose gondoltam, hogy azt, ami köztünk végbement,
bármilyen szörnyű volt, nem én provokáltam (akarva-akaratlanul). Nem arról van szó, hogy női
mivoltomat felcserélhetőnek lássam a sorssal: sokkal fontosabb, hogy ezt a sorsot képes legyek
értelmezni, hogy meglássam a történtekben a formákat és mintázatokat, hogy megértsem valódi
lényegüket. Nehéz ezt végbevinni, és továbbra is hinni a saját identitásunkban, nem beszélve az
olyan személyes fogalmakról, mint az igazságosság, becsület és bosszú, mint ahogy nehéz
figyelni, miközben az ember beszél. De sose gondoltam volna, jegyeztem meg, hogy a hallgatás
ennyi mindenre megtanít.
– De hát élned kell – mondta Lawrence.
Sokféleképpen lehet élni, mondtam. Elmeséltem, hogy nemrégen kezembe került a
csomagolásnál a fiam egyik régi naplója. Azt írta a címlapjára: Ha elolvasod, viseled a
következményeket.
Lawrence elnevette magát. Amíg beszélgettünk, Eloise elosont az asztaltól, és láttam, most
őt követi a tekintetével. Két tálat vitt az asztal túlsó végéhez.
– Az ég szerelmére – dünnyögte. – Viszi nekik azt az istenverte tésztát.
Felállt, az asszony után ment, megragadta a könyökét, és a fülébe súgott valamit.
– Miért nem hagyja rá? – szólt oda nekem a leopárdmintás ruhájú nő. – Az ő gyerekei.
Megfordultam, és ránéztem. Keskeny feje volt és gyakran tágra nyíló, kerek szeme. Sötét
haját leopárdmintás hajpánt szorította hátra csontos arcából. Fülében gallérszerű nyakláncához
illő, aranyrúd formájú fülbevaló lógott. Hátradőlt a széken, kezében a borospohárral, az ételt
otthagyta. A fánkokat péppé zúzta, és beborította velük a libamájat.
– Gaby – szólt rá szigorúan Birgid –, Lawrence csak megpróbálja kijelölni a határokat.
Gaby megforgatta a villáját a pépben a tányérján.
– Van gyereked? – nézett rám. – Én nem szeretném, ha valaki megmondaná, hogyan
neveljem az enyémet. – Ajkát biggyesztve emelte föl a villáját, és a hátával szétnyomta az ételt.
– Te vagy az író, igaz? – mondta. – Lawrence beszélt rólad. Azt hiszem, olvastam az egyik
könyvedet, de már nem emlékszem, miről szólt.
Olyan sok könyvet olvas, közölte, hogy néha összefolynak az emlékezetében. Gyakran csak
elviszi a gyerekeket az iskolába, aztán visszafekszik az ágyba, és egész nap olvas, föl se kel,
amíg nem kell hazavinnie őket. Hat-hét könyvet is kiolvas egy héten. Néha a feléig is eljut
valamelyiknek, mire rájön, hogy már olvasta. Ez elkerülhetetlen, ha meggondoljuk, mennyit
olvas, de azért kicsit nyugtalanító, hogy olyan sokáig nem tűnik fel neki. Olyan szürreális érzése
támad, mintha visszagondolna valamire, ami épp akkor történik, de valamilyen okból soha nem
a könyvet hibáztatja: mindig úgy érzi, ennek a déjà vu érzésnek a saját életéhez van valami köze.
Máskor meg úgy emlékszik valamire, mintha vele történt volna, pedig csak egy könyvben
olvasta. Esküdni merne, hogy ez vagy az a jelenet a saját emléke, holott valójában semmi köze
hozzá.
– Veled is történik ilyesmi? – kérdezte.
A legrosszabb, hogy ezen sokszor összevesznek a férjével. Ő biztosra veszi, hogy jártak
valahol vagy csináltak valamit, a férje meg egyszerűen letagadja. Néha a vita után rájön, hogy az
a cornwalli utazás egy könyvben történt, nem a valóságban, de máskor továbbra is biztos a
dolgában, és nagyon dühíti, hogy a férje nem hajlandó elismerni. Például ő nemrég szóba hozta
egy hajdani kutyájukat, egy Taffy nevű spánielt. A férje meg közölte, hogy egyáltalán nem
emlékszik Taffyre. Ráadásul megvádolta őt, hogy csak kitalálta Taffyt: nekik sose volt ilyen
kutyájuk, jelentette ki. Végül már ordítoztak egymással, aztán neki eszébe jutott, hogy kell
lennie valami bizonyítéknak, és az egész házat fölforgatta, hogy megkeresse. Egész éjszaka
kutatott utána (kiborított minden dobozt, fiókot és szekrényt), a férje meg csak ült a kanapén,
iszogatta a whiskyjét, teljes hangerővel bőgette a kortárs jazz lemezeit, amiket ő utált, és gúnyos
megjegyzéseket tett meg kinevette, ahányszor csak átment a szobán. Végül mindketten kidőltek
a dühtől és fáradtságtól: amikor a gyerekek reggel felébredtek, a nappali padlóján alva találták a
szüleiket, utcai ruhában, és a ház úgy nézett ki, mintha betörők dúlták volna fel.
Húsos, sötét ajkához emelte a borospoharat, és egy hajtásra kiitta.
– De találtál valamit? – kérdezte Birgid. – Megoldottad a rejtélyt?
– Találtam egy fényképet – bólintott Gaby. – Az utolsó dobozból előkerült egy felvétel egy
imádni való, kis, barna spánielről. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt. Már
azt hittem, tényleg elmegy az eszem.
– És ő mit mondott? – érdeklődött Birgid.
Gaby keserűen elnevette magát.
– Azt mondta, ja, szóval Tiffyről beszéltél. Ha tudom, hogy Tiffyről beszélsz, közölte, az
más lett volna. De Taffynk sose volt, jelentette ki. Csakhogy a helyzet az – szögezte le Gaby –,
hogy a kutyát Taffynek hívták. Egyszerűen tudom.
A piros ruhás lány, Henrietta most először szólalt meg.
– Honnan tudod? – kérdezte.
 – Biztos vagyok benne – jelentette ki Gaby. – Csak tudom.
– De szerinte Tiffynek hívták – állapította meg Henrietta.
Az arca olyan sima, kerek és fehér volt, akár egy porcelánbabáé. Tizenöt-tizenhat éves
lehetett, de hiába a testhez simuló ruha meg a magas sarok, a viselkedése gyerekesen egyszerű
volt.
Tágra nyílt szemmel meredt az anyjára. Arcán, amely mintha sose változott volna, riadtság
ült.
– Téved – jelentette ki Gaby.
– Azt mondod, hazudik? – kérdezte a lány.
– Csak azt mondom, hogy téved – felelte Gaby. – Sose nevezném őt hazugnak. Sose
nevezném az apukádat hazugnak.
Eloise visszajött, leült a helyére velem szemben, és mosolyogva nézett egyikünkről a
másikunkra, igyekezett követni a beszélgetést.
– Ő nem az apukám – jelentette ki Henrietta. Mozdulatlanul, egyenesen ült, kerek babaszeme
meg se rebbent.
– Mit beszélsz? – nézett rá Gaby.
– Ő nem az apukám – ismételte meg a lány.
Gaby leplezetlen ingerültséggel fordult Eloise-hoz meg hozzám, és úgy fogott bele a
magyarázatba Henrietta fogantatásának részleteiről, mintha a lány nem ülne ott és hallgatná.
Egy korábbi kapcsolat eredménye volt, nem is kapcsolaté, csak egyéjszakás kalandé húsz-
egynéhány éves korában. Még csak pár hetes csecsemő volt, amikor Gaby találkozott Jamie-vel,
a férjével és két másik gyereke apjával.
– Szóval valójában ő az apukája – mondta.
Lawrence felszolgálta a főfogást, egy összekötözött lábú, apró madarat.
– Ez mi? – kérdezte Angelica, amikor eléje tették.
– Napos csibe – közölte Lawrence.
Angelica felsikoltott. Lawrence megdermedt, kezében a tányérral.
– Menj el az asztaltól, kérlek – nézett a kislányra.
– Édesem – szólalt meg Eloise –, édesem, ez azért túlzás.
– Kérlek, menj el az asztaltól – mondta Lawrence.
 Angelica arcán könnyek gördültek le. Fölállt.
– Tudod, hol van? – fordult el Eloise.
– Ki hol van? – kérdezte Gaby.
– Az apa – mondta halkan Eloise. – A férfi, akivel az egyéjszakás kalandod volt.
– Bathban él – közölte Gaby. – Régiségkereskedő.
– Bath itt van nem messze – kiáltott fel Eloise. – Hogy hívják?
– Sam McDonald – mondta Gaby.
Elosie arca felderült.
– Samet ismerem – jelentette ki. – Össze is futottam vele alig pár hete.
Valaki felkiáltott az asztal másik végén. Odafordultunk, és láttuk, hogy egyik gyerek a másik
után áll fel Angelica mellett, végül már mind ott álltak a tányérjuk előtt, az arcuk könnyekben
fürdött. Álltak egymás mellett, szájukból szavakká formálódni nem tudó hangok törtek fel,
amelyek a tiltakozás kórusává olvadtak össze. Körülöttük lobogtak a gyertyák, vörös és
narancssárga fénycsíkokat vetettek rájuk, megvilágították a hajukat meg szemüket és fénybe
vonták könnyes arcukat, szinte olyan volt a látvány, mintha lángban állnának mind.
– Istenem – mondta Birgid.
Egy pillanatig mindenki megigézve bámulta a zokogó gyerekek izzó sorfalát.
– Mártírok kis sorfala – állapította meg derűsen Gaby.
– Föladom – roskadt le a székére Lawrence.
– Édesem – tette kezére a kezét Eloise –, hadd intézzem ezt én. Megengeded? Hagyod, hogy
elintézzem?
Lawrence megadóan legyintett, Eloise pedig felállt, és az asztal másik végéhez ment. – Néha
az emberi akarat – mondta Lawrence – nem elég.
Henrietta még mindig egyenesen, mozdulatlanul ült, kerekre nyílt szemmel, leomló vörös
haja lángoló fátyolként övezte csupasz vállát.
– Én miért nem találkoztam vele? – kérdezte.
– Kivel? – nézett rá Gaby.
– Az apukámmal. Miért nem találkoztam vele még soha?
– Nem ő az apukád – jelentette ki Gaby.
– De igen – mondta Henrietta.
 – Jamie az apukád. Ő viseli gondodat.
– Miért nem láttam soha? – kérdezte Henrietta rezzenéstelen tekintettel. – Miért nem vittél el
hozzá soha?
– Mert semmi köze hozzád – mondta Gaby.
– Ő az apukám – közölte Henrietta.
– Nem ő az apukád – jelentette ki Gaby.
– De igen. Ő az apukám.
Már Henrietta szeméből is ömlöttek a könnyek. Meg se mozdult, összekulcsolt fehér keze az
ölében nyugodott, az arcán megállás nélkül folytak a könnyek, és lecsöpögtek összefont ujjaira.
– Az apukád az, aki gondodat viseli – magyarázta Gaby. – Az a másik férfi nem viseli
gondodat, tehát nem lehet az apukád.
– De igen – zokogta Henrietta. – Még a nevét se mondtad meg nekem.
– Mit számít, hogy kicsoda? – mondta Gaby. – Hozzád nincs semmi köze.
– Ő az apukám – ismételte meg Henrietta.
– Ő a biológiai apád– szólt közbe Birgid.
– A nevét se mondtad meg nekem – méltatlankodott Henrietta.
– A te apukád Jamie – mondta Eloise. – Csecsemőkorod óta ismer.
– Nem – rázta a fejét Henrietta. – Nem az.
– Az apuka olyasvalaki, aki ismer téged – magyarázta Eloise. – Aki ismer és szeret.
– Nem is láttam soha – folytatta Henrietta. – Azt se tudom, hogy néz ki.
– Ő nem az apukád – zárta le a vitát Gaby. Diadalmasan és fenyegetően meredt a
borospoharára, amíg Henrietta ott zokogott előtte.
Senki sem szólalt meg. A többi felnőtt feszengve, némán ült. Az asztal körül mindenütt
könnyben ázó arcú gyerekek. De a vörös hajú lány fájdalma olyan szívbe markoló volt, hogy
úgy éreztem, mondanom kell valamit. A hangomra kissé felém fordult. A szemembe nézett.
– Igen – felelte. – Találkozni akarok vele. Ő akar velem találkozni?
Nem tudom, mondtam. Megint az anyjára nézett.
– Találkozni akar velem?
– Gondolom, igen – mondta keserűen Gaby. – Meg kell kérdeznem tőle.
 Hallottam, hogy a táskámban cseng a telefon, és felálltam, hogy fölvegyem. Először nem
szólt bele senki. Dulakodást hallottam, aztán távoli zuhanást. Ki az, kérdeztem. Halk zokogás
ütötte meg a fülemet. Ki az, kérdeztem. Végül megszólalt a kisebbik fiam. Én vagyok, mondta.
A vonalason hív, a mobilja lemerült. Verekedtek a bátyjával, közölte. Egész este verekedtek,
nem tudták abbahagyni. A karja csupa karmolás, az arcán egy nagy vágás. Vérzik, zokogta, és
néhány dolog eltört. Apu nagyon dühös lesz, mondta. Hol az apjuk, kérdeztem. Nem tudom,
panaszolta. De nincs itt. Késő van, mondtam. Már ágyban volna a helyetek. Megint dulakodás
hangja, aztán a leejtett telefon zaja. Hallottam, hogy verekszenek. A kiáltozásuk meg a
nyöszörgésük távolodott, aztán megint közeledett. Vártam, hogy valamelyik fölvegye a telefont.
Belekiabáltam a telefonba. Végül a nagyobbik fiam hangját hallottam. Mi van?, kérdezte
határozottan. Nem tudom, válaszolta, amikor megkérdeztem, hol az apja. Egész este nem volt
otthon. Ez nem a ti hibátok, mondtam, de nektek kell megoldanotok. Ő is sírva fakadt. Sokáig
beszéltem neki. Amikor végeztem, visszamentem az asztalhoz. A gyerekek már eltűntek, a vörös
hajú lány is. Gaby és Birgid beszélgetett. Lawrence elgondolkozva dőlt hátra a székén, ujjai a
borospohár szárára fonódtak. Néhány gyertya már leégett. A köd átlátszatlan tömbként nyomult
az ablaknak. Csak akkor fogtam fel, hogy egyikünk se hagyhatja el a házat, még akkor sem, ha
szükség lenne rá vagy szeretnénk.
Eloise a gyerekeket fekteti le, közölte velem Lawrence. Nagyon kimerültek. Talán előbb
kellett volna megvacsoráztatni őket, jegyezte meg, aztán csak leültetni a tévé elé.
– Néha olyan érzésem van – tette hozzá –, mintha szép lassan elvéreznék.
Eloise visszajött, leült mellé, és a vállára hajtotta a fejét.
– Szegénykém – mondta neki. – Annyira igyekeztél. – Kuncogva pillantott fel rá. – De
bizonyos tekintetben igazán vicces volt – tette hozzá. – Ahogy az a sok jól nevelt gyerek
hisztérikus rohamot kap a csibéje miatt.
Lawrence fanyarul elmosolyodott.
– Holnap már viccesnek fogod találni, édesem – simogatta meg a karját Eloise. – Hidd el.
Ásított, és megkérdezte, mi a további programom a hétvégére. Holnap este az operába
megyek, mondtam.
– Kivel? – egyenesedett föl, és megcsillant a szeme. Az arcomat fürkészte, és még jobban
fölegyenesedett. – Odanézz, Lawrence! – mutatott rám.
 – Mi van? – kérdezte Lawrence.
– Nézd az arcát… elpirult! Még sose láttam elpirulni, te igen? Ki az? – hajolt felém az asztal
fölött. – Tudnom kell.
Csak valaki, akivel találkoztam, feleltem.
– De hogyan? – kopogott az asztalon türelmetlenül Eloise. – Hol akadtál rá?
Az utcán, mondtam.
– Az utcán találtad? – nézett rám hitetlenkedve. Elnevette magát. – Mondd el – unszolt. –
Mindent tudni akarok.
Még nincs mit elmondani, válaszoltam.
– Gazdag? – kérdezte súgva.
Lawrence sötét szeme fürkészően szegeződött rám.
– Remek – közölte. – Ez igazán remek.
Azt se tudom, egyáltalán lehetséges-e, jegyeztem meg.
– A fiúkat felejtsd el – jelentette ki. – Legalábbis egyelőre.
– Nem felejtheti el őket csak úgy – tiltakozott Eloise.
– Felfalnak téged – mondta Lawrence. – Nem tehetnek róla. Ilyen a természetük. Elvesznek
mindent, és a végén semmi sem marad.
Ő már látta ezt Eloise-nál, folytatta: amikor találkoztak, fizikailag és érzelmileg roncs volt,
csak csont és bőr, annyira tönkretette a kimerültség meg az anyagi gondok. Tulajdonképpen nem
is találkoztak volna, ha az anyja nem vigyáz a gyerekekre akkor egyszer, ez ritka alkalom volt,
mivel külföldön élt, és ha látogatóba jött, sem szívesen maradt egyedül velük, mert Eloise anyja
igazság szerint nem is akart anya lenni…
– Édesem – tette Lawrence karjára a kezét Eloise. – Édesem, ezt ne!
…nem akart anya lenni, folytatta Lawrence, a nagyanyaságról nem is beszélve. De aznap
este Eloise valahogy rávette, hogy néhány órára vállalja el őket, és ő elmehessen egy partira.
Baráti körükben Eloise akkor már híres kísértet volt. Lawrence gyakran hallott róla, de sose
jelent meg előtte; időről időre szó volt arról, hogy ezen vagy azon az összejövetelen ott lesz, de
egyszer bukkant fel. Ironikus módon éppen Susie keltette fel az érdeklődését iránta: egyszer
megemlítette, hogy Eloise megszólította az iskola kapujában, és felajánlotta, hogy elviszi
Angelicát az iskolába és hazahozza, úgyis ott megy el a házuk előtt, amikor a saját gyerekeit
viszi; miért gondolja Eloise, méltatlankodott Susie, hogy ő nem tudja elvinni az iskolába a saját
gyerekét? Alig ismeri Eloise-t; fogalma sincs, jól vezet-e, biztonságosan. Lawrence megpróbált
rámutatni, hogy nyilván kedvességből ajánlotta fel, de Susie attól kezdve gyanakodva nézett
Eloise-ra.
Lawrence ujjai a borospohár szárán pihentek, és lassan forgatták a gyertyafényben.
A sors, állapította meg, nem más, mint az igazság a maga természetes állapotában. Ha
rábízod a dolgokat, talán elhúzódnak, mondta, de a folyamat tökéletes lesz és megállíthatatlan.
Az után a beszélgetés után Susie-val eltelt még két év, mielőtt Lawrence is találkozott Eloise-
zal; ez alatt az idő alatt gyakran eszébe jutott a nő ajánlata, hogy elviszi Angelicát az iskolába,
sokféle megvilágításban szemügyre vette, és Susie-t is ennek a fényében látta. Ez volt a fix pont,
mint a csillag, amely az utazót vezérli, hogy átjusson a sötéten. Mire valóban találkozott Eloise-
zal, Lawrence már sok mindenre rájött Susie-t és önmagát illetően; már felvetődött az átmeneti
különélés gondolata, és házassági tanácsadóhoz jártak. Susie (aki nem volt fatalista, épp
ellenkezőleg: agyafúrt ötletekkel teli cselszövésnek látta az életet) utólag egészen más történetet
alakított ki ezekből az eseményekből, egy történetet, amelyben Eloise szándékosan és gonoszul
eltervezte, hogy beügyeskedi magát Lawrence és Susie életébe, és elrabolja tőle a férjét, ezt a
történetet mesélte a barátainak, ezt beszélte be önmagának is. De Lawrence, akit az a fix pont
vezérelt, rendületlenül haladt a zűrzavaron át. Úgy érezte, többet megtudott Eloise-ról a
távolléteiből, mint amennyit a jelenlétéből megtudott volna; éppen ezeket a távolléteket,
amelyeknek a titokzatossága és érinthetetlensége rávette, hogy alaposabban szemügyre vegye
saját életének valóságát, ezeket szerette meg belőle először, és szereti még most is.
Annak, folytatta, hogy Eloise soha nem jelent meg a társaságban (még akkor se, ha
eredetileg szándékában állt, és odaígérkezett), nyilvánvalóan az volt az oka, hogy úgy érezte,
nem hagyhatja magukra a gyerekeit. Az apjuk, Eloise volt férje egyáltalán nem vállalt
felelősséget értük, amikor a házasság véget ért: Lawrence szerint szinte öröme telt abban, ha
szenvedni látta őket, részben mert az ő szenvedésük dramatizálta a sajátját (ahogy a bántalmazók
élvezik, ha a saját félelmeiket láthatják az áldozataikon), részben mert ez bombabiztos eszköz
volt Eloise megbüntetésére. Ha nála hagyta a fiúkat, mindig történt valami baleset: megsérültek
vagy kárt tettek egymásban, és hazajövet arról számoltak be, hogy otthagyta vagy elhanyagolta,
furcsa, nyomasztó helyekre vitte vagy idegenekre bízta őket. Az apjuk nem ismert kegyelmet,
ráadásul megtagadta, hogy bármivel hozzájáruljon a költségeikhez. Eloise maga is szűkölködött,
mégsem küldhette el őket az apjukhoz üres zsebbel, hátha ennivalót kell venni maguknak, még
az is kiderült, hogy néha becsöngetett hozzájuk egy adag étellel, mondván, ez különben úgyis
kárba veszne. Karácsonykor ő vásárolta meg, csomagolta be és adta át a gyerekeknek apjuk
ajándékát.
– Még mindig ezt csinálod – nézett rá Lawrence. – Még mindig támogatod azt a
semmirekellőt.
– Édesem – mondta Eloise. – Kérlek.
– Egy rossz szót se akarsz hallani róla – folytatta Lawrence. – Az meg végképp föl se merül,
hogy ellenszegülj neki.
Eloise könyörgően nézett rá.
– Mi értelme volna? – kérdezte.
– Nem kellene hagyni, hogy megússza – jelentette ki Lawrence. – Szembe kellene szállnod
vele.
– De mi értelme volna?
– Szembe kellene szállnod vele – ismételte meg Lawrence –, ahelyett, hogy pénzeled, és
éjjel-nappal gürcölsz, hogy falazz neki. Tudniuk kellene az igazságot – kortyolt bele lassan a
borába.
– Csak azt kell érezniük, hogy van apjuk – futották el a könnyek Eloise szemét. – Mit számít,
ha hazugság?
– Tudniuk kellene az igazságot – mondta Lawrence.
Eloise arcán könnyek peregtek.
– Én csak boldognak akarom látni őket – mondta. – Mit számít bármi más?
Ültek egymás mellett a kihunyó gyertyafényben. Eloise felemelt fejjel sírt, a szeme
csillogott, szája furcsa, grimaszféle mosolyra húzódott. Gaby futólag rásandított, aztán kerekre
tágult szemmel a tányérjára meredt megint. Lawrence megfogta Eloise kezét, ő még mindig
sírva szorította meg, míg Lawrence komoran bámult a szoba tágas terébe. Birgid Eloise-hoz
hajolt, fehér alak a félhomályban, és a kezét a barátnője vállára tette. Meglepően zengő,
megnyugtató hangon szólalt meg.
– Azt hiszem – mondta –, ideje, hogy mind aludni menjünk.
 Reggel még sötét volt, amikor fölkeltem. Lent még az asztalon voltak a vacsora
maradványai. A megolvadt gyertyák indázó formákba dermedtek. A piszkos poharak és
evőeszközök közt összegyűrt szalvéták hevertek. Jake könyve kinyitva feküdt egy széken;
ránéztem a fényképre, amelyet a gyerek megmutatott, az elátkozott bolygófelszín árnyékos
lejtőjének barázdáira. A szoba túlsó végén kék fény szűrődött ki a félig nyitott ajtón. Hallottam a
tévé mormolását, és láttam, hogy egy alak suhan el az ajtó mögött. Felismertem Eloise
körvonalait, megpillantottam áttetsző hálóingét és fürge, meztelen lábát. Az ablakokon túl
földerengett valami különös, föld alatti fény, alig különbözött a sötétségtől. Éreztem, hogy
alattam a mélyben valami megváltozik, elmozdul odalent, mélyen a dolgok felszíne alatt, mint a
sötét nyomot hagyó, vakon mozduló földlemezek. Megkerestem a táskámat meg a
kocsikulcsomat, és csöndben kiléptem a házból.

Tartalom

Tranzit

www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkiado

Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Elektronikus változat: Ambrose Montanus

2021

Felhasznált betűtípusok
Crimson Text – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License v2.0
Vásárló neve: Hajdú László

Rendelési szám: 35008441

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a

digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és
reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

Borítószöveg

„Talán az a helyzet, hogy csak amikor menekülni már késő, akkor jövünk rá, hogy
mindvégig szabadok voltunk.”

Faye, a Körvonal-trilógia írónője elutazik, hogy nemrég megjelent könyvét népszerűsítse

egy irodalmi fesztiválon. Figyelme ezúttal is beszélgetőtársai legszemélyesebb vágyaira
és válságaira irányul. Finom humorral, de kérlelhetetlen pontossággal rajzolja fel a válás,
a szülői feladatok, a megállapodott élet kompromisszumai között szabadságot kereső
középkort. Írók, kiadói szerkesztők, újságírók, repülőutakon megismert idegenek életét
tükrözi egymásba, hogy segítségükkel végigjárja a válságok utórezgéseit, a nehezen
megnyert, keserédes szabadság feltételeit. A Babérok az önazonosság és az elengedés
regénye, a Körvonal-trilógia méltó, derűs zárása.

„Cusk sűrű sorai olyan megkapóak és a történetmesélése olyan rafinált, szuggesztív és

érzékeny, hogy az ember a legszívesebben sosem szállna ki belőlük.”
Gyárfás Dorka, WMN

„Nagyon is meg kell erőltetnem az agyam, ha válaszolni akarok arra a kérdésre, hogy
mikor találkoztam utoljára ilyen (jó értelemben vett) ködös, lebegő, kontúr nélküli
alkotással, mint a kanadai Rachel Cusk műve.”
Bak Róbert, ekultura.hu
A Babérok megjelenésével a teljes Körvonal-trilógia (Körvonal, Tranzit) olvasható
magyarul. A szerző legutóbbi regénye, A második hely, várhatóan 2023-ban jelenik meg.

A szerzőtől a Park Könyvkiadónál megjelent:

Körvonal
Tranzit
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
 Rachel Cusk: Kudos
Faber and Faber, London, 2018

Copyright © Rachel Cusk, 2018

Magyar kiadás © 2022 Park Kiadó, Budapest
A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Hungarian translation © Kada Júlia
Borítóterv © Féder Márta
Borítófotó © Photo by cuellar/Getty Images

ISBN 978-963-355-639-9

Felelős kiadó Tönkő Vera

Felelős szerkesztő Vonnák Diána
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Tördelte Izing Imre

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A könyv fordítását támogatta a

Csak fölkelt és elment

Nem kellett volna? Nem kellett volna mit?
Fölkelt és eltűnt.

Igen, azt hiszem, ez kellett

Mert megjött a sötét.

Mi jött meg? A sötét. Nahát,

Még volt egy kis
Nappal, amikor elment, nahát,
 Annyi, hogy lássa az utat.
És ez volt az utolsó perc, hogy képes volt rá…
Képes?... hogy fölkeljen és elmenjen.
Ez volt az utolsó perc, a legutolsó, mert
Ez után nem tudott már
Se fölkelni, se elmenni soha többé.

Stevie Smith: Fölkelt és elment

(Gergely Ágnes fordítása)

A repülőn mellettem ülő férfi olyan magas volt, hogy nem fért el az ülésben. Könyöke
átlógott a karfa fölött, térde az előtte lévő üléshez préselődött, úgyhogy ahányszor csak
megmozdult, az ott ülő ingerülten hátrafordult. A férfi fészkelődött, megpróbálta
keresztbe vetni a lábát, aztán megcserélte, és véletlenül belerúgott a jobbján ülőbe.
– Elnézést – mondta.
Pár percig mozdulatlanul ült, mélyen lélegzett az orrán át, összekulcsolt kezét az
ölében tartva, de nemsokára megint nyugtalan lett, és megmozdította a lábát. Az egész
széksoron lökéshullám futott végig. Végül megkérdeztem, nem akar-e helyet cserélni,
mert az én ülésem a folyosó mellett van, és ő olyan örömmel fogadta az ajánlatot, mintha
valami különösen jó üzletet kínáltam volna neki.
– Rendszerint a business classon utazom – magyarázta, amíg felálltunk és helyet
cseréltünk. – Ott sokkal nagyobb a lábtér.
Kinyújtotta a lábát az ülések közti folyosóra, és megkönnyebbülten az ülés támlájára
hajtotta a fejét.
– Nagyon köszönöm – mondta.
 A gép lassan megindult a kifutópályán. Szomszédom elégedetten felsóhajtott, és úgy
láttam, szinte azonnal álomba merül. Egy stewardess jött végig a folyosón, és megállt a
lábánál.
– Uram – szólt rá. – Uram!
A férfi felriadt, és nagy nehezen visszapréselődött az ülése előtti szűk helyre, hogy a
nő továbbmehessen. A repülő néhány percre megállt, aztán előrelendült, és megint
megállt. Az ablakon át látni lehetett a várakozó gépek hosszú sorát. A férfi feje lassan
lebukott, és a lába hamarosan megint eltorlaszolta a folyosót. A stewardess visszajött.
– Uram – mondta. – A folyosót szabadon kell hagynunk a felszállás alatt.
A férfi felült.
– Elnézést – mondta.
A nő elment, és a szomszédom megint elbóbiskolt. Odakint köd borította a lapos,
szürke tájat, amely így olyan finoman árnyalt, vízszintes csíkokban olvadt össze a
ráterpeszkedő éggel, hogy szinte a tengerhez hasonlított. Az üléseken előttünk egy férfi
meg egy nő beszélgetett. Ez olyan szomorú, mondta a nő, a férfi válaszul morgott valamit.
Igazán szomorú, ismételte meg a nő. A szőnyegezett folyosón léptek dobogtak, és ismét
megjelent a stewardess. Kezét a szomszédom vállára tette, és felrázta őt.
– Sajnos meg kell kérnem önt, hogy húzza be a lábát – közölte.
– Elnézést – mentegetőzött a férfi. – Úgy látszik, képtelen vagyok ébren maradni.
– Mégis meg kell kérnem rá.
– Az éjjel le se hunytam a szememet.
– Attól tartok, ez nem az én problémám – mondta a nő. – Ön veszélyezteti a többi utas
biztonságát, ha eltorlaszolja a folyosót.
A férfi arcát dörzsölve fészkelődött az ülésen. Elővette a mobilját, megnézte, és
visszatette a zsebébe. A nő figyelte. Végül, mintha megnyugodott volna, hogy az utas
valóban engedelmeskedett neki, elment. A férfi megrázta a fejét, és értetlenkedő
mozdulatot tett, mintha láthatatlan közönségnek címezné. Negyvenes éveiben járhatott,
egyszerre volt jóképű és jellegtelen, magas alakján tiszta, vasalt ruha, az üzletemberek
hétvégi viselete. Csuklóján nehéz ezüst karóra, lábán újnak tűnő bőrcipő; viselkedésének
névtelen és kissé rajta felejtett férfias feszessége akár egy uniformist viselő katonáé.
Közben a gép meg-megállva a sor elejére jutott, és lassan, széles ívben ráfordult a
kifutópályára. A párából közben eső lett, vízcseppek folytak végig az ablakon. A férfi
fáradtan meredt a csillogó aszfaltra. Fölberregtek a motorok, és a repülő végre nekilódult,
aztán billegve, zajosan fölemelkedett a sűrű, vattaszerű felhőrétegeken át. Egy ideig néha
elővillant itt-ott a pillanatokra felhasadó szürkeségből a földek tompazöld hálózata
odalent, tömbszerű házakkal meg sűrű facsoportokkal, míg végleg el nem zárták a felhők.
A férfiból megint mély sóhaj tört fel, és percek múlva újra elaludt, feje a mellére bukott.
Kigyulladtak az utastér lámpái, és megkezdődött a mozgolódás. Nemsokára ismét ott állt
a stewardess a sorunknál, ahol az alvó férfi lába most is eltorlaszolta az utat.
– Uram! – mondta. – Bocsásson meg! Uram!
A férfi fölkapta a fejét, és zavartan nézett körül. Amikor látta, hogy a stewardess áll ott
a kocsijával, lassan, nehézkesen visszahúzta a lábát, hogy az utaskísérő elmehessen
mellette. A nő ajkát biggyesztve, felvont szemöldökkel nézte.
– Köszönöm – mondta alig leplezett gúnnyal.
– Nem az én hibám – nézett rá a férfi.
A nő kifestett szeme egy pillanatra megpihent rajta. Hideg volt a tekintete.
– Én csak a munkámat szeretném végezni – közölte.
– Tudom – bólintott a férfi. – De nem az én hibám, hogy ilyen közel vannak
egymáshoz az ülések.
A beállt csendben egymást nézték.
– Ebben az ügyben a légitársasághoz kell fordulnia.
– Én magához fordulok.
A nő összefonta a karját, és fölszegte a fejét.
– Általában a business classon utazom – közölte a férfi –, úgyhogy ez nem szokott
gondot okozni.
– Ezen a járaton nincs business class – jelentette ki a nő. – De bőven akad légitársaság,
amelynek a járatain van.
– Tehát azt javasolja, hogy repüljek más légitársasággal – állapította meg a férfi.
 – Úgy van – bólintott a nő.
– Remek. Igazán nagyon köszönöm.
Nyersen fölnevetve nézett a nő távolodó háta után. Egy darabig még kényszeredetten
mosolygott, mint aki tévedésből fölsétált egy színpadra, aztán, nyilván, hogy leplezze a
feszengését, hozzám fordult, és megkérdezte, engem mi visz Európába.
Író vagyok, feleltem, és egy irodalmi fesztiválon tartok előadást.
Arcára azonnal udvarias érdeklődés ült ki.
– A feleségem rengeteget olvas – közölte. – Tagja egy olyan könyvklubnak is.
Csend lett.
– Miféle könyveket ír? – kérdezte egy idő után.
Nehéz elmagyarázni, mondtam, és ő bólintott. Ujjaival dobolt a combján, cipője
szabálytalan ritmust vert a szőnyeges padlón. Megrázta a fejét, és hevesen masszírozta a
fejbőrét.
– Ha nem beszélgetek – szólalt meg végül –, megint azonnal elalszom.
Tárgyilagosan közölte, mint aki hozzászokott, hogy a problémamegoldás érdekében
háttérbe szorítsa a személyes érzelmeit, de amikor rápillantottam, meglepetten láttam,
milyen könyörgően néz rám. A szemhéja vörös volt, a szemfehérje sárga, gondosan nyírt
haja fölmeredt a masszírozástól.
– Felszálláskor csökkentik az oxigénszintet az utastérben, hogy mindenki
elálmosodjon – jegyezte meg –, úgyhogy nem panaszkodhatnak, ha beválik. Van egy
barátom, aki ilyenekkel repül, tőle tudom.
Az a furcsa ebben a barátjában, folytatta, hogy miközben ez a foglalkozása,
megszállott környezetvédő. Egy apró elektromos autót vezet, és a háztartása
energiaellátását kizárólag napelemek meg szélturbinák biztosítják.
– Ha eljön hozzánk vacsorára – magyarázta –, amikor már mindenki más holtrészeg, ő
kint bóklászik a szelektív szemétgyűjtőknél, és az üres dobozokat meg zacskókat
válogatja szét. Nyaralás alatt azt érti – folytatta –, hogy fölcipeli a kempingfelszerelését
egy walesi hegyoldalra, aztán két hétig a sátorban ücsörög a zuhogó esőben, és a
birkákkal beszélget.
 De aztán ugyanez az ember fölveszi az egyenruháját, bemászik egy ötventonnás
füstokádó gép pilótafülkéjébe, és elrepül egy utastérnyi részeg turistával a Kanári-
szigetekre. Elképzelni is nehéz ennél rosszabb repülőutat, de ő már évek óta ezt viszi. Egy
fapados légitársaságnak dolgozik, amely brutális megszorításokkal dolgozik, és az utasok
a jelek szerint úgy viselkednek, mint az állatkerti vadak. Fehéren viszi el őket, aztán
narancssárgán hozza vissza, és bár kevesebbet keres, mint bárki a baráti körükben, a fél
fizetését jótékonykodásra költi.
– A helyzet az – állapította meg szinte csodálkozva –, hogy nagyon rendes ember. Már
évek óta ismerem, és szinte mintha annál rendesebb lenne, minél rosszabb a helyzet.
Egyszer elmesélte – folytatta –, hogy ők a pilótafülkéből egy képernyőn figyelemmel
kísérhetik, mi történik az utastérben. Eleinte rá se tudott nézni, vallotta be, olyan
nyomasztó volt látni, ezek hogyan viselkednek. De egy idő után szinte a megszállottja
lett. Több száz órát nézett végig. Azt mondja, kicsit olyan, mint a meditáció. De azért –
tette hozzá – én nem lennék képes abban a világban dolgozni. Amikor nyugdíjba mentem,
az volt az első dolgom, hogy apró darabokra vágjam a törzsutas kártyámat. Megesküdtem,
hogy soha többé nem szállok föl egy ilyenre.
Úgy látom, fiatal még a nyugdíjhoz, jegyeztem meg.
– Tartottam az íróasztalomon egy „Szabadulás” című táblázatot – mosolygott
félszegen. – Lényegében csak számoszlopokból állt, amelyeknek el kellett érniük egy
bizonyos összeget, amikor az megvolt, elmehettem.
Egy multinacionális vagyonkezelő vállalat igazgatójaként a munkája nagyon sok
utazással járt, mondta. Például nem volt ritkaság, hogy két héten belül megfordult
Ázsiában, Észak-Amerikában és Ausztráliában. Egy alkalommal Dél-Afrikába repült egy
értekezletre, és amint az befejeződött, már indult is haza. Néhányszor kiszámították a
feleségével, mi van kettőjük tartózkodási helye közt félúton, és oda mentek vakációzni.
Egyszer, amikor felszámolták a cég ausztráliai leányvállalatát, és ott kellett maradnia,
hogy ezt lebonyolítsa, három hónapig nem látta a gyerekeit. Tizennyolc évesen állt
munkába, most negyvenhat éves, és reméli, hogy lesz ideje pótolni, amit eddig
elmulasztott. Van egy cotswoldsi háza, de alig tette be a lábát oda, van egy garázsa tele
kerékpárokkal, sílécekkel meg sportfelszereléssel, de soha nincs ideje használni őket;
vannak barátai meg családja, de az utóbbi két évtizedben legfeljebb csak köszönt nekik,
mert rendszerint üzleti útra készült, és korán kellett lefeküdnie, vagy épp halálfáradtan ért
haza valahonnan. Olvasott valahol egy középkori büntetésről, amely abból állt, hogy
olyan helyiségbe zárták be a foglyot, ahol semmilyen irányba nem tudta kinyújtani a
tagjait, és noha ennek már a gondolatára is kiverte a hideg verejték, elég pontosan leírta
az ő életmódját.
Megkérdeztem, az, hogy otthagyta a börtönét, beváltotta-e a táblázata címében
megfogalmazott reményt.
– Vicces, hogy ezt kérdezi – mondta a férfi. – Mióta nem dolgozom, azt veszem észre,
hogy állandóan vitába bonyolódom mindenkivel. A családom panaszkodik, hogy mióta
állandóan otthon vagyok, irányítani akarom az életüket. Még nem mondták ki – tette
hozzá –, hogy bárcsak megint úgy lenne minden, mint régen. De tudom, ezt gondolják.
Például hihetetlen, reggel milyen későn kelnek. A hosszú éveken át, amikor pirkadat
előtt elhagyta a házat, ha elképzelte sötétben szendergő alakjukat, gyakran elszánt
védelmezőjüknek érezte magát. Ha tudja, milyen lusták, talán másképp gondol rájuk.
Néha csak ebédidőben kelnek föl: az utóbbi időben sokszor bement a szobájukba, és
széthúzta a függönyöket, mint gyerekkorában az ő apja tette reggelenként, és meglepte, ez
mennyire felháborítja őket. Megpróbálta bevezetni a rendszeres étkezést (mert rájött,
hogy mindenki mást és máskor eszik), meg a rendszeres sportot, és igyekezett elhitetni
magával, hogy az általános felháborodás, amelyet ezek az intézkedések kiváltanak, éppen
azt bizonyítja, hogy szükség van rájuk.
– Sokat beszélgetek a takarítónővel – közölte. – Nyolcra jön. Azt mondja, évek óta
ezzel küszködik ő is.
Mindezt csodálkozó, fesztelen könnyedséggel adta elő, érezni lehetett, hogy
szórakoztatni akar vele, nem megdöbbenteni. Rosszallóan elmosolyodott, kivillantak
szabályos, erős, fehér fogai. Beszéd közben egyre jobban felélénkült, kétségbeesett arca,
űzött tekintete az anekdotázók kedélyes maszkjává szelídült. Az volt a benyomásom,
ezeket a történeteket már sokszor elmesélte, és kedvét leli bennük, mintha felfedezte
volna, milyen erő és öröm rejlik abban, ha úgy éljük át újra az eseményeket, hogy már
kihúztuk a méregfogukat. Láttam, a trükk az, hogy járjunk közel ahhoz, amit igaznak
tartunk, de ne engedjük, hogy megint úrrá legyenek rajtunk a hozzá kapcsolódó valódi
érzelmeink.
Hogyhogy megint repülőre ült, kérdeztem, pedig megesküdött, hogy soha többé.
Megint elmosolyodott, kicsit szégyenlősen, és beletúrt puha, barna hajába.
– A lányom fellép egy zenei fesztiválon odaát – mondta. – Az iskolai zenekarban
játszik. Szóval… oboán.
Tegnap kellett volna elrepülnie a feleségével meg a gyerekeivel együtt, de a kutyájuk
megbetegedett, így ő nem mehetett velük. Talán nevetségesen hangzik, de valószínűleg a
kutya a családjuk legfontosabb tagja. Egész éjjel virrasztott mellette, aztán egyenesen a
repülőtérre hajtott.
– Őszintén szólva nem is lett volna szabad a volán mögé ülnöm – súgta a köztünk lévő
karfára könyökölve. – Nem is láttam rendesen. Folyton elmentem azok mellett a feliratok
mellett az úton, és mindegyiken ugyanaz állt újra meg újra, lassan már azt hittem, nekem
tették oda. Tudja, mikre gondolok… mindenhol ott vannak. Egy örökkévalóságig tartott,
amíg rájöttem, micsodák. Már attól féltem, elmegy az eszem. Nem értettem, kicsoda
választotta ki őket vagy miért. Mintha személy szerint nekem szóltak volna. Nyilván a
híreket olvastam – tette hozzá –, de mióta nem dolgozom, nem kísérem olyan
figyelemmel őket.
A kérdést, menjünk-e vagy maradjunk, jegyeztem meg, általában személyes
élethelyzetekben tesszük fel, szinte azt mondhatjuk, ez önrendelkezésünk legszilárdabb
magja. Ha valaki nem ismeri a politikai helyzetet az országunkban, azt gondolhatná, nem
egy demokrácia működésének a szemtanúja, hanem annak, hogy a személyes tudat
kapitulál a közszférának.
– Az a furcsa – mondta a férfi –, hogy úgy tűnt, ezt kérdezem magamtól, mióta az
eszemet tudom.
A kutyával mi történt, érdeklődtem.
 Úgy láttam, egy pillanatra zavarba jön, mintha nem tudná, milyen kutyáról beszélek.
Aztán összevonta a szemöldökét, ajkát lebiggyesztette, és nagyon sóhajtott.
– Hosszú történet – mondta.
A kutya (Pilótának hívták) tulajdonképpen elég öreg volt már, folytatta, bár ránézésre
nem gondolta volna az ember. Ő meg a felesége nem sokkal az után szerezték, hogy
összeházasodtak. Már megvették a vidéki házukat, magyarázta, ennél jobb helyre nem is
kerülhetett volna. Pilóta még kölyök volt, de a mancsa már hatalmas: tudták, hogy ez a
fajta nagyra megnő, de arra az irdatlan méretre nem készítette fel őket semmi, amekkora
végül lett. Ahányszor csak azt gondolták, nagyobb már nem lehet, tévedtek: néha szinte
mókás volt látni, milyen aránytalanul kicsinek tűnik körülötte minden, a házuk, a
kocsijuk, még ők maguk is.
– Én szokatlanul magas vagyok – tette hozzá –, és néha megunja az ember, hogy
mindenkinél magasabb. De ha Pilóta mellett álltam, normálisnak éreztem magam.
Felesége az első gyereküket várta, így a kutyával neki kellett foglalkoznia: akkoriban a
munkája nem követelt annyi utazást, így hónapokig azzal töltötte a szabadideje nagy
részét, hogy Pilótát tanítgatta, sétált vele a hegyekben és formálta a jellemét. Sose
kényeztette, sose engedte szabadjára; fáradhatatlanul trenírozta és ritkán jutalmazta, és
amikor még kölyökkutyaként Pilóta megkergetett egy birkacsordát, olyan szigorúan és
elszántan verte meg, hogy saját magát is meglepte. De főleg mindig ügyelt, hogyan
viselkedik Pilóta előtt, éppúgy, mintha ember volna, és mire a kutya felnőtt, valóban
szokatlan intelligenciával rendelkezett meg ádáz hanggal és hatalmas, izmos testtel. A
családdal mindig olyan érzékenyen és figyelmesen bánt, hogy azt mások kifejezetten
nyugtalanítónak találták, bár ők maguk idővel hozzászoktak. Például amikor a fiuk tavaly
súlyos tüdőgyulladást kapott, a kutya éjjel-nappal ott ült a szobája előtt, és azonnal értük
ment, ha a gyerek bármit kért. Ráhangolódott a lányuk visszatérő depressziós időszakaira
is, sőt tükrözte őket, néha csak azért figyeltek fel rájuk, mert Pilóta mogorva és zárkózott
lett. De ha idegen jött a házba, hihetetlenül éber és könyörtelen házőrzővé alakult. Akik
nem ismerték, rettegtek tőle, és joggal, mert habozás nélkül végzett volna velük, ha
bármilyen fenyegetést jelentenek a háziakra nézve.
 A kutya három-négy éves lehetett, folytatta a férfi, amikor ő vezető állásba került, és
sokszor hosszú időre elutazott, de úgy érezte, nyugodtan elmehet, mert a család
biztonságban lesz akkor is, ha ő nincs mellettük. Néha, mondta, amikor távol volt, eszébe
jutott a kutya, és úgy érezte, közelebb áll hozzá, mint bármilyen más élőlényhez. Ezért
nem hagyhatta magára, amikor szüksége volt rá, még akkor se, ha a lánya a koncert első
számú szólistája, és már hetek óta gyakorol a fellépésre. Az előadás egy nemzetközi
fesztivál nagy közönséget vonzó eseménye volt: óriási lehetőséget jelentett. Betsy nem
volt hajlandó elmozdulni Pilóta mellől. Kínkeserves munka volt rábeszélni, hogy
elmenjen: mintha nem bízott volna abban, hogy az apja képes gondját viselni a saját
kutyájának.
Milyen darabot játszik, kérdeztem, és a férfi megint beletúrt a hajába.
– Nem tudom pontosan – vallotta be. – Az anyja nyilván tudja.
Neki fogalma sem volt arról, hogy a lánya ilyen nagyszerű oboás, tette hozzá. Hat-
vagy hétéves korában kezdte az órákat, és az igazat megvallva eléggé megszenvedték,
végül meg is kellett kérnie, hogy a szobájában gyakoroljon. Attól a nyivákolástól kirázta a
hideg, főleg egy hosszú repülőút után. Gyakran még a csukott ajtón át is hallotta azt az
éles, alattomos hangot, és nagyon zavarta, ha épp a jetlaget próbálta kialudni. Még az is
megfordult a fejében egyszer-kétszer, hogy a lánya őt akarja kínozni, de úgy tűnt, akkor
se gyakorol kevesebbet, ha ő nincs otthon. Néha még azt is fölvetette, hogy talán jót tenne
a gyerek egészségének, ha kevesebbet gyakorolna, és többet foglalkozna mással, de ezt a
megjegyzést ugyanolyan megvetéssel fogadták, mint a család napirendjének kialakítására
tett erőfeszítéseit. És őszintén szólva, ha megkérdezték, Betsynek szerinte mit kellene
kezdenie az idejével, csak olyasmi jutott eszébe, amivel ő foglalkozott annyi idős
korában: lógás a többiekkel meg tévénézés. Azokat a dolgokat valahogy normálisabbnak
tartotta. De ő úgy látta, Betsyben szinte semmi sem volt normális. Például inszomniás
volt. Miféle átlagos tizennégy éves nem tud aludni? Vacsorázás helyett csak állt a
konyhaszekrénynél, és marokszám tömte a szájába a gabonapelyhet, egyenesen a
dobozból. Nem járt el hazulról, és mivel az anyja kocsival vitte mindenhová, nem sokat
gyalogolt. Mondták, hogy ha ő nincs otthon, Betsy mindennap sétálni viszi Pilótát, de
mivel ezt ő maga sose látta, nem nagyon tudta elhinni. Végül már attól félt, sose fog a
saját lábára állni, és talán örökre a nyakukon marad, mint valami sikertelen kísérlet.
Aztán egy este Betsy fellépett egy iskolai hangversenyen, és ő is elment a feleségével,
bepréselte magát az apró székbe a nézőtéren a többi szülő közé, és felkészült arra, hogy
titokban nagyon unatkozik majd. Kigyulladtak a lámpák, és a színpadon a zenekar előtt
ott állt egy lány, akiben alig ismerte fel Betsyt. Először is sokkal idősebbnek látszott; és
volt még valami, talán az a tény, hogy láthatóan nincs szüksége őrá, nem hozza kínos
helyzetbe a problémás létezésével, ami nagyon felszabadító volt. Amikor végre tudomásul
vette, hogy a lánya az, iszonyú félelem fogta el. Biztosra vette, hogy a gyerek
megszégyenül, és megszorította a felesége kezét, mert azt hitte, ő is így érez. Bejött a
karmester (ő máris ellenszenvesnek találta a fekete farmernadrágjában meg a garbónyakú
fekete pulóverében), a zenekar játszani kezdett, és egyszer csak belépett Betsy. Ő
elképedt, mennyire figyel a karmesterre, milyen érzékenyen reagál a legapróbb jelére is,
bólint, és ajkához emeli a hangszert, nagy szeme meg se rebben. Ilyen bensőséges
kapcsolatra, ilyen néma engedelmességre sose tartotta képesnek a lányát, akit ő arra se
tudott rávenni, hogy tányérból egye a gabonapelyhet. Azt a titokzatos, rejtelmes hangzást
csak percek múlva kapcsolta össze vele: már elég hallgatóságban ült ahhoz, hogy tudja,
ezt itt most elvarázsolták, megigézték, előbb ezt érzékelte, csak aztán tudott igazán
odafigyelni a zenére. És amit hallott, az könnyeket csalt a szemébe, úgy patakzottak, hogy
az emberek már odanéztek rá. Később Betsy azt mondta, a színpadról is látta, hogy sír,
mert olyan magas. Kínos volt, tette hozzá.
Mit gondol, miért sírt, kérdeztem, erre váratlanul legörbült a szája, lapátkezével
próbálta elrejteni.
– Az igazat megvallva – szólalt meg –, azt hiszem, mindig attól féltem, hogy valami
nincs rendben vele.
Az a benyomásom, hogy az emberek hajlamosabbak ezt hinni a gyerekükről, mint
önmagukról, jegyeztem meg, és ő rám nézett, mintha egy pillanatig fontolóra venné ezt az
elméletet, de aztán határozottan megrázta a fejét.
 Betsy, közölte, kisgyerekkorától más volt, mint a többi gyerek, és nem jó értelemben.
Hihetetlenül neurotikus volt: amikor például kimentek a strandra, nem tudta elviselni a
homok érintését a lába alatt, ölben kellett cipelni. Elviselhetetlennek találta egyes szavak
hangzását, és sikítva fogta be a fülét, ha valaki kiejtette őket. Követhetetlenül hosszú volt
a lista arról, hogy mit nem eszik meg, és miért. Mindenre allergiás volt, és állandóan
betegeskedett, továbbá, mint már említette, inszomniás volt. A feleségével éjnek évadján
sokszor arra ébredtek, hogy Betsy ott áll az ágyuk mellett a hálóingében, mint egy
kísértet, és őket bámulja. Amikor nagyobb lett, az okozta a legtöbb gondot, hogy
rendkívül érzékeny volt mindarra, amit hazugságnak nyilvánított, holott az apja szerint
valójában csak a felnőtt csevegés normális, konvencionális fordulata volt. Az emberek
rendszerint hamis, őszintétlen dolgokat mondanak, jelentette ki, és a kérdésre, hogy ezt
honnan tudja, azt felelte, a hangzásából. Ahogy említette, a gyerek már egészen kicsi
korában is elviselhetetlennek találta bizonyos szavak hangzását, de ahogy nagyobb lett, és
iskolába ment, a probléma többé-kevésbé nyilvánvaló lett, méghozzá inkább többé, mint
kevésbé. Átvitték egy másik iskolába, ahol szakszerűbben foglalkoztak a problémáival, de
a családi és társasági kapcsolataikat így is megnehezítette, hogy a gyerekük a fülét
befogva, visítva rohant ki a szobából, csak mert az egyik vendég azt mondta, úgy teleette
magát, hogy a desszertnek már nem maradt hely, vagy azt, hogy a vállalkozásuk a
gazdasági válság idején is virágzik. Ők a feleségével igyekeztek megérteni a lányukat,
még azzal is megpróbálkoztak, hogy amikor magukra maradtak, mert a gyerekek már
lefeküdtek, beszélgetés közben az ő érzékenységével figyeljék egymást, és kihallják az
őszintétlenséget egymás mondataiból, és rájöttek, hogy a beszédünk valóban tele van
közhelyekkel, frázisokkal, és ha jobban belegondolunk, be kell látnunk, hogy a szavaink
nem fejezik ki valódi érzelmeinket. De még így is rendszeresek maradtak az összetűzések
Betsyvel, azt is észrevette, hogy a felesége egyre hallgatagabb, és ezt Betsy művének
tekintette, aki olyan kommunikációs aknamezőt teremtett, hogy jobb volt semmit sem
mondani.
Talán ezért (mert a kutya nem tudott beszélni, tehát hazudni se) imádta Betsy Pilótát
néha már nyugtalanító hévvel. De nemrégen történt valami, ami, most először, kétségeket
ébresztett benne Betsy igazság-meghatározásával és történetmesélést illető
zsarnokoskodásával kapcsolatban. Együtt mentek kutyát sétáltatni, és Pilóta egyszer csak
nekiiramodott. Egy kastély parkjában jártak, és ő valahogy nem vette észre, hogy ott
szarvasokat tartanak, ezért levette Pilótáról a pórázt. A kutya rendszerint nagyon
engedelmes az állatok körül, de ezúttal úgy viselkedett, ahogy soha nem szokott. Az egyik
percben még mellettük állt, a másikban nyoma sem volt.
– Hihetetlenül tud száguldani az az állat – mondta. – Hatalmas testű kutya, és ha
nekilódul, meg nem állíthatja senki. Megnyújtotta a lépéseit, és egész más sebességbe
kapcsolt. Mire felocsúdtunk, már ötven méterre volt tőlünk – magyarázta –, mi meg csak
álltunk, és néztük, ahogy átrepül a parkon. Amikor a szarvasok meglátták, futásnak
eredtek, bár a meneküléshez már késő volt. Százával lehettek. Nem tudom, látott-e már
ilyet – tette hozzá –, de a maga félelmetes módján gyönyörű látvány. Egy tömegben
áramlanak, mint a víz. Néztük, ahogy átzúdulnak a parkon, sarkukban Pilótával, és engem
a helyzet ellenére szinte megigézett az egész. Folyton megfordultak, és
visszakanyarodtak, hatalmas nyolcast képezve, a kutya meg követte őket, de szinte mintha
terelné őket, hogy kirajzoljanak valami mintát, ami neki már a fejében van. Így folytatták
nagyjából öt percig, mentek körbe-körbe azokban a hatalmas, özönlő sorokban, aztán
hirtelen mintha a kutya megunta vagy megelégelte volna. Könnyedén megduplázta a
sebességét, behatolt a csorda közepébe, elválasztott a többitől egy fiatal állatot, és
leterítette. Egy nő állt a közelünkben – folytatta –, aki üvölteni kezdett velünk, azt
mondta, följelent bennünket, és hív valakit, aki lelövi a kutyát, én pedig igyekeztem
megnyugtatni, ekkor hirtelen valami zajt hallottunk, hátranéztünk, és láttuk, hogy Betsy
elájult. A füvön hevert, és vérzett a feje, mert estében beverte egy kőbe. Esküszöm – tette
hozzá –, olyan volt, mintha meghalt volna. Pilóta közben eltűnt a fák közt, a nő pedig
annyira megrémült Betsy miatt, hogy megfeledkezett a kutya lelövéséről, segített a
kocsihoz vinni a gyereket, és elkísért bennünket a kórházba. Betsynek persze nem lett
semmi baja.
Keserűen elnevette magát, és a fejét csóválta.
A kutyával mi történt, kérdeztem.
 – Á, még aznap este hazajött – mondta. – Hallottam, hogy ott van az ajtóban, de
amikor kinyitottam, nem jött be, csak állt odakint, és nézett rám. Csupa piszok és vér volt,
és tudta, mi következik. Számított rá. De én utálom megverni – folytatta szomorúan. –
Csak egyszer-kétszer kényszerültem rá egész életében. Mindketten tudtuk, hogy e nélkül
nem vált volna azzá, aki lett. Betsy azonban nem tudott beletörődni abba, amit Pilóta tett.
Hetekig hozzá se ért, nem is szólt hozzá. Velem se állt szóba. Egyszerűen nem fért a
fejébe a dolog. Nézd, mondtam, duzzogással meg szomorkodással nem lehet kutyát
idomítani. Attól csak ravasz és álnok lesz. Látod, magyaráztam, azért érzed biztonságban
magad, amikor én nem vagyok itthon, mert tudod, hogy ha bárki bántani akarna
benneteket, Pilóta azt tenné vele, amit azzal a szarvassal. Ülhet melletted a kanapén, és
odahozhat neked mindenfélét, és fekhet melletted az ágyon, ha beteg vagy, de ha bekopog
valaki, akit nem ismer, gondolkodás nélkül végez vele, ha arra van szükség. Ő egy állat,
mondtam, és fegyelmezni kell, de ha rákényszeríted az érzékenységedet, eltorzítod a
természetét.
Egy darabig hallgatott, felemelt fejjel bámulta a szürke folyosót, ahol a stewardess épp
áttolta kocsiját az emberek tengerén. Jobbra-balra fordult, a sorok fölé hajolt, szeme és
szája felhúzódó sarka olyan élesen rajzolódott ki, mintha nagy gonddal vésték volna a feje
sima oválisába. Gépies mozgásának hipnotikus ereje volt, a szomszédom mintha valami
kábulatba esett volna, ahogy nézte. Egy idő után előrebillent a feje, végül lebukott, erre
felriadt, és kiegyenesedett.
– Elnézést – mondta.
Energikusan masszírozta az arcát, egy darabig kibámult mellettem az ablakon, és
mélyen lélegzett az orrán át, aztán megkérdezte, jártam-e már Európának ebben a
részében.
Csak egyszer, feleltem, évekkel ezelőtt a fiammal. Akkoriban megviselte az élet, és
arra gondoltam, egy utazás jót tenne neki. De az utolsó pillanatban elhatároztam, hogy
magunkkal viszünk egy másik fiút is, egy barátnőm fiát. A barátnőm beteg volt, kórházba
kellett mennie, és ezzel akartam segíteni neki. A két gyerek nem jött ki valami jól
egymással, folytattam, és a barátnőm fia sok figyelmet igényelt, így bár az én fiam
elvárhatta volna, hogy pár napig csak vele foglalkozzak, végül nem ez történt. Volt egy
kiállítás, amit nagyon szerettem volna látni, így egyik délelőtt rábeszéltem őket, hogy
jöjjenek el velem a galériába. Azt hittem, odasétálhatunk, de rosszul mértem fel a
távolságot, és végül kilométereket gyalogoltunk valami sztráda mentén a zuhogó esőben.
Kiderült, hogy a barátnőm fia nem jár képtárakba, nem érdekli a képzőművészet, és
annyit rendetlenkedett, hogy az őröknek folyton rá kellett szólniuk, végül megkérték,
hogy távozzon. Be kellett ülnöm vele egy kávézóba, ott rostokoltunk agyonázva, amíg a
fiam egyedül járta végig a kiállítást. Vagy egy óráig volt távol, tettem hozzá, és amikor
visszajött, részletesen beszámolt a látottakról. Nem tudom, vallottam be, beárazhatjuk-e a
szülői élmény végső értékét, felmérhető-e egyáltalán, de az a kávézóban töltött idő, amíg
a fiam beszélt, kegyelmi pillanat volt. Többek között látott egy hatalmas faládát,
amelyben a művész újraalkotta saját szobáját teljes életnagyságban. Ott volt minden: a
bútorok, a ruhák, az írógép, a papírhalmok és nyitott könyvek az íróasztalon, a mosatlan
kávéscsészék, de fejjel lefelé az egész, úgyhogy a padló volt a mennyezet. A fiamat főleg
ez a fejjel lefelé álló szoba ragadta meg, ahová a láda falába vágott kis ajtón lehetett
belépni; sokáig elidőzött ott. Az ezt követő években, tettem hozzá, gyakran eszembe jutott
az erről szóló beszámolója, és elképzeltem, ahogy ott ül egy világban, amelyben minden
ott van, de nem úgy, ahogy vártuk volna, hanem fordítva.
A férfi kissé tanácstalan arccal hallgatott.
– És művész lett belőle? – kérdezte, mintha ez volna az egyetlen magyarázat arra, hogy
mindezt elmondtam.
Ősszel megy egyetemre, feleltem, művészettörténetet tanul.
– Az jó – bólintott.
Az ő fia, mondta, tudós alkat, nem olyan, mint Betsy. Állatorvosnak készül.
Mindenféle furcsa állatot tart a szobájában: egy csincsillát, egy kígyót, két patkányt. Van
egy állatorvos barátjuk, a fiuk a legtöbb hétvégét az ő rendelőjében tölti. Tulajdonképpen
a fia vette észre, hogy Pilótának valami baja van. A kutya már hetek óta nagyon csendes
és levert volt. Ők ezt a korának tulajdonították, de aztán egy este a gyerek, ahogy Pilótát
simogatta, észrevett az oldalán egy daganatot. Pár nap múlva, amikor a felesége elment
valahová, és a gyerekek iskolában voltak, elvitte a kutyát az állatorvos barátjához, bár
nem gondolt komoly bajra. Az állatorvos megvizsgálta, és közölte, hogy Pilóta rákos.
Elhallgatott, és megint elnézett mellettem, ki az ablakon.
– Nem tudtam, hogy egy kutya is lehet rákos – folytatta. – Sose gondoltam arra,
hogyan fog meghalni Pilóta. Amikor megkérdeztem, műthető-e, az orvos azt felelte,
semmi értelme, már nagyon előrehaladott a betegség. Hát adott neki valami
fájdalomcsillapítót, én meg hazavittem. Egész úton – tette hozzá – magam előtt láttam a
régi Pilótát, fiatalon, erősen és tettre készen. A hosszú évekre gondoltam, amikor néha
hetekig nem voltam otthon, és valahogy jelentősége volt annak, hogy épp most veszíti el
az erejét, amikor nyugdíjba mentem. Attól rettegtem a legjobban, hogy el kell mondanom
a többieknek, mert őszintén szólva nem tudom biztosan, nem mondanának-e le
könnyebben rólam, mint Pilótáról. Olyan boldognak tűntek, amíg nem voltam ott, most
pedig örökösen veszekedtünk a feleségemmel, a gyerekek meg folyton kiabáltak és
ajtókat csapkodtak, ráadásul, tette hozzá, miattam betegedett meg a kutya, korábban egy
pillanatra sem mutatta a gyengeség semmi jelét. Egyébként – folytatta – elmondtam
nekik, bár bevallom, elhallgattam a helyzet súlyosságát. Már elintéztük, hogy beadjuk egy
kutyapanzióba, amíg külföldön vagyunk, de tudtam, azt nem bírná ki, így azt javasoltam,
hogy menjenek el nélkülem. Elég gyanakvóan fogadták. Meg kellett ígérnem, hogy ha
romlik az állapota, telefonálok, hogy hazajöhessenek. Aznap este fel is hívtak a
szállodából, és meg kellett esküdnöm, hogy nem hagyom meghalni Pilótát, amíg távol
vannak. Már jól van, mondtam, csak kicsit megfázott, vagy ilyesmi, reggelre valószínűleg
rendbe jön. – Szünetet tartott, és rám sandított. – Még a feleségemnek se szóltam.
Miért nem, kérdeztem, és megint néma maradt.
– Nem akarta, hogy ott legyek, mikor megszülte a gyerekeket – szólalt meg. –
Emlékszem, azt mondta, ha ott lennék a szobában, nem tudna megbirkózni a fájdalommal.
Ezt egyedül kell végigcsinálnia. Ők is szerették Pilótát – folytatta –, de én idomítottam be
és fegyelmeztem meg, én tettem azzá, ami lett. Bizonyos értelemben én alkottam –
magyarázta –, hogy a távollétemben átvegye a helyemet. Azt hiszem, senki nem lenne
képes felfogni, mit jelentett nekem, még ők sem. Szinte elviselhetetlennek tűnt a
gondolat, hogy ők is ott vannak, és hogy az érzelmeik fontosabbak az enyémeknél.
Feltételezem – tette hozzá –, valami ilyesmiről beszélt a feleségem is.
– Egyébként – folytatta – Pilótának volt egy nagy kutyaágya a konyhában, mindig ott
aludt, most is ott nyúlt el az oldalán fekve, hát vittem neki néhány párnát, kényelmessé
tettem a helyét, amennyire csak tudtam, és leültem mellé a padlóra. Szaporán szedte a
levegőt, és nézett rám a nagy, szomorú szemével, sokáig csak ültünk ott, és néztük
egymást. Simogattam a fejét és beszéltem hozzá, ő meg csak zihálva hevert ott, és éjfél
körül már azon járt az eszem, vajon meddig fog ez tartani. Tulajdonképpen semmit sem
tudok a haldoklásról, még soha nem voltam haldokló mellett, és azon kaptam magam,
hogy elfog a türelmetlenség. Még csak nem is arról volt szó, hogy az ő kedvéért szerettem
volna, ha már vége. Egyszerűen azt akartam, hogy történjen végre valami. Felnőtt életem
nagy részében – magyarázta – úton voltam. Még soha nem kerültem olyan helyzetbe,
amelyet ne tudtam volna kezelni, mindig tudtam, hova tartok, és bár ez az életmód néha
kényelmetlen volt, bizonyos szempontból a rabja lettem. Közben eszembe jutott, hogy azt
mondják, az állatok szenvedésének véget kell vetni, és azon töprengtem, vajon mi lenne a
dolgom, kiütni őt, vagy párnát szorítani a fejére, és van-e ehhez erőm vagy bátorságom.
Az a hátborzongató érzés fogott el, hogy Pilóta pontosan tudja a választ. Hajnali kettő
tájban már nem bírtam tovább, felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, ha akarom,
azonnal átjön, és bead neki egy injekciót. Megkérdeztem, mi történik, ha semmit sem
teszünk, és azt felelte, fogalma sincs… lehet néhány óra, néhány nap, de akár néhány hét
is. Csak tőled függ, közölte. Hát azt mondtam, idefigyelj, haldoklik a kutya vagy sem.
Igen, persze hogy haldoklik, közölte, de ez egy rejtélyes folyamat, és vagy kivárod, vagy
úgy döntesz, hogy véget vetsz neki. Nekem pedig már azon járt az eszem, hogy Betsy
másnap fellép a koncertjén, és én holtfáradt leszek, és mennyi mindent kell még
elintéznem, hát azt mondtam, jöjjön. Tizenöt perc múlva ott volt.
Abban a tizenöt percben mi történt, kérdeztem.
– Semmi – mondta. – Semmi a világon. Csak ültem ott, Pilóta meg csak zihált, és
bámult azzal a nagy szemével, és én nem éreztem semmi különöset, csak azt, hogy várok
valakire, aki majd kiment ebből a helyzetből. Már álságosnak tűnt az egész, de most –
tette hozzá – a szó szoros értelmében bármit megadnék, hogy visszakerüljek oda, vissza
arra a helyszínre, pontosan abba a pillanatba.
Végül megjött az állatorvos, és minden gyorsan ment, lezárta Pilóta szemét, megadott
egy számot, amelyet reggel felhívhatok, hogy vigyék el a tetemet, aztán elment. Én ott
maradtam ugyanabban a szobában ugyanazzal a kutyával, csakhogy az a kutya már halott
volt. Azon járt az eszem, mit szólna a feleségem, mit szólnának a gyerekeim, ha tudnák,
ha látnák, ahogy ott ülök, és csak akkor fogtam fel, hogy valami szörnyűségeset
műveltem, valamit, amit ők soha nem követtek volna el, valamit, ami olyan gyáva és
természetellenes és addigra már olyan végleges és visszafordíthatatlan, hogy éreztem,
soha az életben nem leszek képes túltenni magam rajta, többé semmi sem lesz ugyanaz.
Bizonyos értelemben csak a tettem bizonyítékát akartam eltüntetni, amikor úgy
döntöttem, eltemetem a kutyát, ott és akkor. Kimentem a sötétben a fészerbe egy ásóért,
aztán kiválasztottam egy helyet a kertben, és ásni kezdtem. És amíg ástam, nem tudtam
eldönteni, férfias és tiszteletre méltó dolgot művelek-e, vagy csak megjátszom magam,
mert ásás közben már azt is elképzeltem, másoknak hogyan mesélek majd róla.
Elképzeltem, milyen erősnek és eltökéltnek fognak tartani, de közben kiderült, hogy a
munka nehezebb, mint gondoltam. Eleinte attól féltem, nem is bírok vele. De tudtam, nem
adhatom fel. Magam előtt láttam, milyen lenne napvilágnál, ahogy ott ülök a kertben egy
döglött kutya meg egy félig kiásott gödör mellett. A talaj hihetetlenül kemény volt, az ásó
minduntalan kövekbe ütközött, és Pilótának elég nagy gödröt kellett ásni. Egyszer-kétszer
az is megfordult a fejemben, hogy kénytelen leszek elkönyvelni a vereségemet. De egy
idő után – folytatta – már úgy éreztem, ezt jelenti, hogy igazi férfi vagy. Azon kaptam
magam, hogy dühös vagyok, és ez a düh adott erőt, hogy folytassam, hát hagytam, hogy
egyre jobban forrjon bennem, végül már nem is féltem, hogy mit szól majd a család, mert
nem nekik kellett megölniük a kutyát, aztán kiásni ezt a gödröt, hogy eltemessék. Az
utóbbi időben, ha arról vitatkoztunk, ahogy a feleségem kialakította az életünket, sokszor
vágta a fejemhez, hogy „Te itt sem voltál”. Ez mindig felháborított, de most el tudtam
képzelni, hogy én mondom neki. Rájöttem, milyen dühös lehetett, ha kimondta, és
hirtelen örültem, hogy Pilóta meghalt. Igazán örültem, mert úgy éreztem, nélküle most
már kénytelenek leszünk bevallani, mit érzünk valójában.
Elhallgatott, az arca rémült volt.
– Befejeztem az ásást – folytatta egy idő után –, visszamentem a házba, és takaróba
bugyoláltam Pilótát. Kivettem a kutyaágyból, hihetetlenül súlyos volt, majdnem
elejtettem. Könnyebb lett volna vonszolni – jegyezte meg –, de éreztem, hogy azt nem
engedhetem meg magamnak, mert addigra már kezdett megrémíteni a tetem. Amikor
visszamentem a házba, és láttam, hogy ott fekszik holtan – tette hozzá –, a legszívesebben
megfutamodtam volna. Hinnem kellett abban, hogy ez még mindig Pilóta – magyarázta –,
különben nem tudtam volna végigcsinálni. Végül kénytelen voltam a mellemhez szorítani
– mondta –, de még így is odaütöttem a fejét az ajtófélfához kifelé menet, közben
hangosan beszéltem hozzá, bocsánatot kértem tőle, és valahogy kitámolyogtam vele,
átcipeltem a kerten, és beraktam a gödörbe. Már pirkadt. Szépen eligazítottam a testét,
aztán visszamentem a házba, kivettem az ágyából pár holmit, és melléje tettem. Aztán
betemettem a gödröt, elegyengettem a földet, és körberaktam kövekkel. Aztán mentem
csomagolni és lezuhanyozni. Csupa kosz voltam – közölte. – Az ingemet ki is kellett
dobnom. Aztán beültem a kocsiba, és elhajtottam a repülőtérre.
Kinyújtotta lapátkezét, és alaposan szemügyre vette alul-fölül. Tiszta volt, csak a
körmei alatt sötétlettek a kosz tömör félholdjai. Rám nézett.
– Egyedül a körmöm alól nem jött ki a piszok – állapította meg.

A szállodának szabályos kör alakja volt: a hajdani víztorony épületének revitalizációjáért

számos díjjal kitüntették az építészt, közölte a recepciós. Adott egy várostérképet,
kiterítette a pulton, és lakkozott körmű, karcsú ujjaival lesimította.
– Itt vagyunk – rajzolt tollával egy kört a térképre.
A szállodahallban vastag oszlopok nyúltak a magasba az épület közepén, ahonnan
folyosók ágaztak el a fejünk fölött, mint egy kerék küllői. Az egyik ilyen oszlop mögött a
fesztivál emblémájával díszített trikót viselő lány ült egy prospektusokkal telerakott
asztalnál. A papírjai közt kutatott, az én programomat kereste. Ma délután szerepelek az
egyik rendezvényen, mondta, utána interjút készítenek velem az egyik országos napilap
számára. A rendezvényre itt, a szállodában kerül sor. Este fogadás egy belvárosi
épületben. Étkezési kuponokat biztosítanak, ezek felhasználhatók a szállodában és a
fogadáson is. Elővett egy köteg nyomtatott cédulát, jó néhányat óvatosan letépett a
perforáció mentén, és miután följegyezte a sorozatszámukat az előtte fekvő listára, a
kezembe adta őket. Továbbá átadott egy programfüzetet, valamint egy üzenetet a
kiadómtól, hogy a fogadás előtt értem jön, és a szálloda bárjában fog várni.
A bár egy részét leválasztották valami esküvői fogadáshoz. A sötét, alacsony
mennyezetű térben pezsgőspohárral a kezükben álldogáltak a vendégek. Oldalról erős,
hideg fény áradt be a körívű falban húzódó ablakokon, a fény és sötétség kontrasztja kissé
harsánnyá színezte a vendégek ruháját és arcát. A fényképész párosával vagy kis
csoportokban vezette ki az embereket a teraszra, ahol a képre készülve, mozdulatlanná
dermedt arccal álltak a hűvös szélben. A menyasszony és a vőlegény vendégekkel
körülvéve beszélgetett és nevetgélt, egymás mellett álltak, de elfordultak egymástól.
Elfogódott, szinte bűntudatos arccal. Észrevettem, hogy a jelenlévők mind nagyjából
egyidősek az ifjú párral, és így, hogy nem volt ott senki, aki náluk öregebb vagy fiatalabb
lett volna, az esemény olyan lett, mintha nem tartozna se a jövőhöz, se a múlthoz, és senki
se tudná biztosan, vajon a függetlensége vagy a felelőtlensége szabadította-e meg minden
köteléktől.
A bár többi része üres volt, csak az egyik bőrfotelben ült egy apró termetű, szőke férfi,
előtte az asztalon egy könyv. Amikor meglátott, fölemelte, hogy lássam a borítóját.
Megnézte a hátsó borítót, aztán engem, aztán megint a hátsó borítót.
– Nem is hasonlít a fényképéhez! – kiáltott oda nekem szemrehányóan, amikor
hallótávolságba értem.
A fénykép, amelyet kiválasztott a borítóra, több mint tizenöt éve készült, jegyeztem
meg.
– De én imádom! – közölte. – Olyan… gyanútlannak látszik.
Elmondta, hogy egy másik szerzője a könyvön látható fényképen karcsú, szép nő,
vállára omló, hosszú, tündöklő szőke hajjal. Hús-vér valójában pedig ősz, kicsit túlsúlyos,
és sajnálatos szemkárosodás miatt vastag szemüveget visel. Amikor személyesen
megjelenik a felolvasóesteken és fesztiválokon, szembetűnő a kontraszt, és ő időnként
felveti a kínos kérdést, hogy nem kellene-e egy újabb fényképet használniuk, de a nő
hallani se akar róla. Miért kellene a fényképnek hűnek lennie? Hogy a rendőrök
felismerjék? Az ő mesterségének éppen az a lényege, hogy menekülést kínál a valóságtól.
Különben is jobban szeret az a hajzuhatagos tündér lenni. Úgy véli, valahol legbelül még
mindig az. Az élet művészetének fontos eleme a kellő mértékű önámítás.
– Nem fogom meglepni azzal – tette hozzá a férfi –, hogy ő az egyik legnépszerűbb
szerzőnk.
Hogy tetszik a szálloda, kérdezte, meglepően zavarba ejtő ez a kör alak, feleltem. Már
többször előfordult, hogy el akartam jutni valahová, és végül ott találtam magam,
ahonnan elindultam. Eddig észre se vettem, jegyeztem meg, a tájékozódásnak milyen
fontos része a hit az előrehaladásban, a feltételezés, hogy amit magunk mögött hagytunk,
az stabil. Az egész épületet körbejártam, hogy megtaláljak valamit, ami induláskor
közvetlenül mellettem volt; ezt a tévedést lényegében elkerülhetetlenné tette, hogy az
épület minden természetes fényforrását ferde válaszfalak zárják el, így szinte sötétben kell
körüljárni. Más szóval a fényt nem úgy találja meg az ember, hogy követi, hanem úgy,
hogy véletlenül ráakad előbb-utóbb; másképp fogalmazva az ember csak akkor tudta, hol
van, amikor már odaért. Semmi kétség, az építész éppen ezekkel a metaforikus
megoldásokkal nyerte azt a sok díjat, de egy ilyen döntés azt feltételezi, hogy az
embereknek nincsenek saját problémáik, vagy legalábbis nem tudják ennél okosabban
eltölteni az idejüket. Kiadóm szeme kerekre tágult.
– Őszintén szólva – jegyezte meg – ugyanez elmondható a regényekről is.
A törékeny alkatú, jól öltözött férfi zakót és csíkos inget viselt, lenszőke haja gondosan
hátrasimítva, szemén szögletes, ezüstkeretű szemüveg, és vasalás meg kölni illata lengte
körül. Karcsúsága még a koránál is fiatalabbnak mutatta. A bőre világos (a kézelőjénél és
az inggallérjánál olyan fehér és hibátlan volt a bőr, mintha műanyag lenne), halvány
rózsaszínű ajka kicsi és puha, akár egy gyereké. Tizennyolc hónapja tölti be ezt a vezető
állást a kiadónál, mondta, előzőleg értékesítéssel foglalkozott. Voltak, akiket meglepett,
hogy az ország egyik legrégibb és legnevesebb kiadója élére egy harmincöt éves
kereskedő került, de mivel ez alatt a rövid idő alatt eljuttatta a csőd szélén álló céget
hosszú története legnyereségesebbnek ígérkező évéhez, kritikusai egymás után
elhallgattak.
Beszéd közben halványan mosolygott, és világoskék szeme olyan félénken csillogott a
szemüveg mögött, mint a vízen visszaverődő fény.
– Arra például – folytatta – még egy évvel ezelőtt sem vállalkozhattunk volna, hogy
befektetünk egy ilyen műbe – emelte föl a könyvet a fényképemmel, az arca
szemrehányást vagy diadalittasságot tükrözött. – A szomorú tény az – közölte –, hogy
akkoriban még néhány legrangosabb írónk is azzal szembesült, hogy hosszú évek óta
először visszautasítják a művét. Éktelen háborgás támadt – mosolygott –, mintha
kátránygödörben vergődő állatok üvöltenének. Egyesek nem tudták elfogadni, hogy
kérdésessé válik addig természetesnek tekintett előjoguk, hogy nyomtatásban megjelenjen
minden, amit kedvük támad megírni (akár elolvassa valaki, akár nem). Sajnálatos módon
– érintette meg könnyedén szemüvege vékony acélkeretét – egyesek el is veszítették a jó
modorukat meg az önuralmukat.
Azon kívül, hogy megszabadultak a ráfizetéses szépirodalmi regényektől, minek
köszönhető, hogy a vállalat ismét fizetőképes lett, kérdeztem, és erre még szélesebben
mosolygott.
A legnagyobb sikert a sudokuval arattuk – jelentette ki. – Igazából én magam is a rabja
lettem. Persze nagy volt a felháborodás, hogy ilyesmivel szennyezzük be a kezünket. De
úgy láttam, elég gyorsan elül, amint azok a kevésbé népszerű írók észreveszik, hogy így
megint ki lehet adni a műveiket.
Minden kiadó azt keresi, folytatta, mondhatnánk, ez a modern irodalom világának
Szent Grálja, hogy kik azok az írók, akiknek a művei megállják a helyüket a piacon,
mégsem veszítik el a kapcsolatot az irodalmi értékekkel; más szóval, akik olyan
könyveket írnak, amelyeket az olvasók élvezetesnek találnak, de nem kell
szégyenkezniük, ha rajtakapják őket az olvasásukon. Neki sikerült egész komoly
gyűjteményt összeállítani az ilyen írókból, és a sudoku meg a népszerű krimik mellett
főleg nekik köszönhető a vállalat sorsának szerencsés alakulása.
Lenyűgöző észrevételnek találom, jegyeztem meg, hogy a ragaszkodás az irodalmi
értékekhez (legyen bármilyen névleges és formális) szerepet játszik a népszerűség
elérésében. Angliában, tettem hozzá, az emberek szívesen élnek minden modern
kényelemmel felszerelt régi házakban, kíváncsi vagyok, ez az elv alkalmazható-e a
regényekre is; és ha igen, vajon ezért a szépérzékünk eltompulását vagy elvesztését
terheli-e felelősség. Finom vonású, fehér bőrű arca felderült.
– Az embereknek örömük telik az elégetésben! – kiáltotta, és fölemelte az ujját.
Tulajdonképpen, folytatta, a kapitalizmus egész története leírható az elégetés
történeteként, nem csak az évmilliók óta a földben rejlő anyagok elégetéséről van szó,
hanem az ismeretek, eszmék, kultúrák valójában a szépség elégetéséről… más szóval
bármiéről, aminek a kialakításához és felhalmozásához hosszú időre volt szükség.
– Talán magát az időt – kiáltott fel – égetjük el. Például nézzük az angol írót, Jane
Austent: figyeltem, hogyan használódnak el néhány év alatt ennek a rég halott
vénkisasszonynak a regényei – magyarázta –, hogyan égnek el egymás után,
feldolgozások, sorozatok, filmek, önfejlesztő könyvek, sőt, azt hiszem, még egy
valóságshow formájában is. Bármilyen eseménytelen volt az élete, végül még magát a
szerzőt is elemésztette a népszerű életrajzírás máglyája. Akár megőrzésnek látszik ez,
akár nem – tette hozzá –, valójában csak arról van szó, hogy kiszívják a lényegük utolsó
cseppjét is. Miss Austen jól égett – állapította meg –, de az én sikeres íróim esetében
maga az irodalom fogalma hamvad el.
Van valami általános vágyakozás az irodalom eszménye után, akárcsak a gyerekkor
odaveszett világa után, amelynek érvényessége és valósága annyival nagyobbnak tűnik a
jelen pillanaténál. De a tényleges visszatérés abba a világba, akár csak egyetlen napra, a
legtöbbeknek nemcsak lehetetlen volna, de elviselhetetlen is: hiába él bennünk nosztalgia
a múlt és a történelem iránt, hamar belátnánk, hogy nem tudunk ott élni, olyan
kényelmetlennek találjuk, hiszen a modern kor meghatározó késztetése, tette hozzá, a
törekvés, hogy megszabaduljunk minden korlátozástól és megerőltetéstől.
 – Mi más lenne a történelem, mint fájdalommentes emlékezés? – kulcsolta össze
kedvesen mosolyogva apró, fehér kezét maga előtt az asztalon. – Aki ma megerőltetésre
vágyik, edzőterembe megy.
Mint ahogy sokan örülnek, folytatta, ha a finom irodalmi árnyalatokat anélkül
élvezhetik, hogy rászánnák a kemény munkát, amit, mondjuk, Robert Musil műveinek
olvasása igényel. Ő például kamaszkorában sok verset olvasott, különösen T. S. Eliot
verseit, de ha ma elővenné a Négy kvartettet, az kétségtelenül fájdalmas élmény volna,
nemcsak Eliot pesszimista életszemlélete miatt, hanem azért is, mert így ismét be kellene
lépnie annak a világnak a kendőzetlen valóságába, amelyben először olvasta azokat a
verseket. Persze nem mindenki tölti T. S. Eliot olvasásával a kamaszéveit, jegyezte meg,
de azért nehéz úgy átjutni az oktatási rendszeren, hogy valaki előbb-utóbb ne legyen
kénytelen megbirkózni valamelyik régimódi szöveggel, így a legtöbb embernek az
olvasás tevékenysége az intelligencia szimbóluma, feltehetően azért, mert azokban a
személyiségformáló években nem élvezték vagy nem értették a könyveket, amelyeket el
kellett olvasniuk. Erkölcsi értéket és felsőbbrendűséget is tulajdonítanak az olvasásnak,
olyannyira, hogy a szülők attól félnek, valami baj van a gyerekükkel, ha nem olvas, holott
maguk a szülők feltehetően utálták a saját irodalmi tanulmányaikat. Tulajdonképpen, mint
már mondta, lehetséges, hogy a könyvek tisztelete az irodalmi szövegek miatt
elszenvedett és már feledésbe merült gyötrelem maradványa bennük; már amennyiben
elhisszük a pszichoanalitikusoknak, hogy tudatalatti késztetés munkál bennünk a
fájdalmas élmények megismétlésére. Így az a kulturális termék, amely felidézi ezt a
különös késztetést, de kielégítése során nem támaszt igényeket és nem okoz fájdalmat,
feltétlenül sikeres lesz. A könyvklubok, olvasókörök és olvasmányismertetésektől
hemzsegő weboldalak futótűzszerű terjedése a jelek szerint nem hagy alább, mert lángjait
folyamatosan táplálja valami fordított sznobizmus, amelynek titkát az ő legsikeresebb
szerzői nagyon jól ismerik.
– Az emberek azt utálják a legjobban – jelentette ki –, ha ostobának kell érezniük
magukat, és aki erre rákényszeríti őket, nagy árat fizet. Én például szeretek teniszezni –
folytatta –, és tudom, ha olyasvalakivel játszom, aki egy kicsivel jobb nálam, az javít a
játékomon. De ha a partnerem sokkal ügyesebb nálam, kínszenvedést okoz, és nincs
örömöm a játékban.
Néha, közölte, azzal szórakozik, hogy átkutatja az internet mélyebb bugyrait, ahol az
olvasók véleményt mondanak irodalmi beszerzéseikről, pont úgy, mintha egy mosópor
hatásosságát minősítenék. Ezeknek a minősítéseknek a tanulmányozása arra tanította,
hogy az irodalom tisztelete nagyon felszínes, de a becsmérlésére mindig van hajlandóság.
Bizonyos értelemben mulatságos látni, hogy Dante csak egyetlen csillagot kap a
lehetséges ötből, és az Isteni Színjáték „ócska szarnak” minősül, bár egy érzékeny ember
ezt találhatja elkeserítőnek is, amíg eszébe nem jut, hogy Dante (akárcsak a legtöbb nagy
író) az emberi természet mélységes ismeretéből faragta ki látomását, és tud vigyázni
magára. Az ő véleménye szerint gyengeség az irodalmat valami védelemre szoruló,
törékeny dolognak látni, ahogy olyan sok kollégája és kortársa teszi. Nem tulajdonít nagy
jelentőséget erkölcsnemesítő hatásának sem azon túl, hogy, amint már mondta, javít a
játékán annak, aki egyébként is majdnem olyan jól játszik.
Hátradőlt, és szívélyes mosollyal nézett rám.
Kissé cinikusnak találom az észrevételeit, mondtam, emellett meglepően közömbös az
igazságosság fogalma iránt, amelynek rejtelmeitől, bár ködösek maradnak előttünk, én
mindig úgy éreztem, jó okunk van tartani. Valójában ezeknek a rejtelmeknek a ködössége
magában is félelmetes, tettem hozzá, mert ha azt látjuk, hogy a világ tele van olyanokkal,
akik gonoszul élnek és büntetlenek maradnak, meg olyanokkal, akik erényesen élnek és
nem részesülnek jutalomban, akkor épp abban a pillanatban támad fel bennünk a kísértés,
hogy sutba dobjuk a személyes erkölcsöt, amikor az a legfontosabb. Más szóval az
igazságosság olyasmi, amit önmagáért kell becsülnünk, és akár elhiszi, hogy Dante tud
vigyázni magára, akár nem, szerintem meg kellene védenie, ahányszor csak alkalma van
rá.
Amíg beszéltem, kiadóm lopva elfordította rólam a tekintetét, és a vállam fölött nézett
valamit; amikor megfordultam, láttam, hogy egy nő áll a bár bejáratánál, és zavartan
körülnéz, szemét kezével beárnyékolva, mint az ismeretlen messzeséget fürkésző hajós.
– Á! – mondta a kiadóm. – Megjött Linda.
 Integetett a nőnek, aki megkönnyebbülten visszaintett, mintha alig tudott volna
megtalálni bennünket, holott rajtunk kívül nem volt ott senki.
– Véletlenül lementem az alagsorba – lépett az asztalunkhoz. – Egy garázs van odalent.
Hosszú sorokban álltak ott a kocsik. Szörnyű volt.
A kiadó elnevette magát.
– Egyáltalán nem volt vicces – közölte Linda. – Úgy éreztem, mintha valaminek a
vékonybelében lennék. Az épület épp emésztett engem.
– Most adtuk ki Linda első regényét – fordult hozzám a kiadó. – A kritikai fogadtatás
eddig nagyon kedvező.
A magas, testes nőt még magasabbnak mutatta a finom, pántos szandál, melynek
eleganciája egyáltalán nem illett sátorszerű fekete ruhájához és esetlenségéhez. Kócos
haja gubancos tincsekben omlott a vállára, tésztás bőréről lerítt, hogy ritkán jár a
szabadban. Az arca kerek, kövérkés, kissé riadt, ahogy elképedve, tátott szájjal bámulta
nagy, piros keretes szemüvegén át a násznépet a bár túlsó oldalán.
– Ez meg mi? – kérdezte zavartan. – Filmet forgatnak?
A szálloda népszerű esküvői színhely, magyarázta a kiadó.
– Ja – mondta Linda –, azt hittem, ez valami vicc.
Nehézkesen leroskadt a bokszban, egyik kezével az arcát legyezgette, a másikkal
fekete ruhája nyakát rángatta.
– Épp Dantéról beszélgettünk – közölte nyájasan a kiadó.
Linda rámeredt.
– Ebből kellett felkészülnünk mára? – kérdezte.
A férfi harsányan fölnevetett.
– Nincs más téma, csak ön – mondta. – Erről akarnak hallani, ezért fizettek.
Meghallgattuk tájékoztatását az előttünk álló esemény részleteiről. Ő majd bemutat
bennünket, közölte, aztán a felolvasások előtt néhány perces beszélgetés lesz, feltesz
nekünk két-három kérdést magunkról.
– De maga már tudja a válaszokat, nem igaz? – szólalt meg Linda.
Ez csak formaság, felelte a férfi, hogy mindenki feloldódjon.
 – Hogy megtörjük a jeget – bólintott Linda. – Ismerős. Bár én nem bánom, ha kicsit
jegesek a dolgok – tette hozzá. – Nekem az jobban tetszik.
Beszélt egy New York-i felolvasóestről, amelyen egy közismert regényíróval szerepelt.
Előre megállapodtak a felolvasás menetében, de amikor a színpadra léptek, a regényíró
bejelentette a nézőknek, hogy felolvasás helyett énekelni fognak. A közönség egészen
lázba jött az ötlettől, az író pedig kiállt, és dalra fakadt.
A kiadó hahotázva csapta össze a kezét, úgyhogy Linda összerezzent.
– Mit énekeltek? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom – mondta Linda. – Valami ír népdalt.
– És ön mit énekelt?
– Ennél borzalmasabb dolog sose történt velem – jelentette ki Linda.
A kiadó mosolyogva csóválta a fejét.
– Zseniális – jelentette ki.
Egy másik esten egy költőnővel szerepelt együtt, folytatta Linda. Az illető valami
kultuszfigura volt, és hatalmas közönséget vonzott. A fiúja mindig részt vett a barátnője
nyilvános fellépésein, és körbejárt a nézőtéren, amíg a nő felolvasott, az emberek ölébe
ült vagy cirógatta őket. Ezúttal magával hozott egy hatalmas gombolyag zsineget, és a
sorok közt föl-alá csúszkálva a nézők bokájára tekerte, úgyhogy végül összekötözte az
egész közönséget.
A kiadó megint hahotázott.
– El kell olvasnia Linda regényét – nézett rám. – Ellenállhatatlanul vicces.
Linda értetlenkedve, mosolytalanul nézett rá.
– Nem annak szántam – jelentette ki.
– De pontosan ezért imádja mindenki! – mondta a kiadó. – Meggyőzi őket az élet
abszurditásáról, anélkül hogy önmagukat abszurdnak kellene érezniük. A történeteiben
mindig ön a… hogy is mondják?
– Balfék – jelentette ki Linda. – Nincs itt hőség? – tette hozzá. – Megfulladok.
Valószínűleg a klimax az oka – közölte. – Az írónő hőhulláma megolvasztja a jeget –
rajzolt ujjaival idézőjelet a levegőbe.
 Ezúttal a kiadó nem nevetett, csak derűs közönnyel nézett rá, szeme meg se rebbent a
szemüveg mögött.
– Már olyan régóta turnézom, hogy lassan átmegyek az öregedés minden fázisán –
nézett rám Linda. – Az arcom görcsöl az örökös mosolygástól. Tömöm magam ezzel a
sok furcsa étellel, és már csak ez az egy ruha megy rám. Annyiszor volt rajtam, hogy
szinte benne lakom.
Mielőtt idejött, merre járt, kérdeztem, Franciaországban, Spanyolországban meg Nagy-
Britanniában, felelte, előtte pedig két hetet töltött egy olaszországi alkotóházban. Az
alkotóház egy hegyi kastély volt a semmi közepén. Ahhoz képest, hogy a magányos
elmélkedés hajlékának szánták, elég mozgalmas volt ott az élet. A tulajdonos, egy grófnő
arra költötte elhunyt férje vagyonát, hogy írókkal és művészekkel vegye körül magát.
Elvárta, hogy esténként leüljenek vele a vacsoraasztalhoz, és érdekes társalgással
szolgáljanak. Személyesen választotta ki és hívta meg az írókat: legtöbbjük fiatal volt és
férfi. Lindán kívül csak még egy írónő volt ott.
– Én kövér vagyok és negyvenes – magyarázta –, a másik pedig meleg volt, szóval
kitalálhatják.
Az egyik író, egy fiatal fekete költő a második napon megszökött. Ezt a költőt
különösen értékes zsákmánynak tekintette a grófnő: eldicsekedett vele mindenkinek, aki
csak meghallgatta. Amikor a férfi bejelentette távozási szándékát, az asszony szinte eszét
vesztette, hol könyörgött, hogy maradjon, hol magyarázatot követelt, de a vendéget nem
hatotta meg a kétségbeesése. Ez nem neki való hely, jelentette ki. Itt nem érzi jól magát,
és képtelen lenne dolgozni. Összecsomagolt, és gyalog vágott neki az öt kilométeres
útnak a faluba, hogy buszra szálljon, mert a grófnő arra sem volt hajlandó, hogy taxit
hívjon neki. A két hét további részét azzal töltötte, hogy ádázul becsmérelte őt és a műveit
mindenkinek, aki meghallgatta. Linda a szobájából nézte, ahogy a férfi eltűnik a hosszú,
kanyargós kocsifelhajtón. Könnyű, ruganyos léptekkel ment, vállán a kis hátizsákjával.
Nagyon szerette volna követni a példáját, de tudta, képtelen rá. Már csak a hatalmas
bőröndje miatt is. De abban sem volt biztos, hogy bármelyik cipőjében öt kilométert
tudna gyalogolni. Hát csak ült az antik tárgyakkal telezsúfolt szobájában, ahonnan
káprázatos kilátás nyílt a völgyre, és ahányszor csak az órájára nézett, mert azt hitte, már
eltelt egy óra, mindig kiderült, hogy alig tíz perc volt.
– Egy árva szót se tudtam írni – mesélte. – Még olvasni se bírtam. Volt az íróasztalon
egy antik telefon, folyton az járt az eszemben, hogy felhívok valakit, és ráveszem, hogy
jöjjön értem, mentsen ki innen. Egy nap végül fölvettem, de kiderült, hogy süket… puszta
dekoráció.
A kiadó éles hangon fölnevetett.
– De miért siettek volna a segítségére? – kérdezte. – Ott ült egy kastélyban a csodás
olasz vidéken, saját szobája volt, nem zavarta senki, nyugodtan dolgozhatott. A legtöbb
embernek ez kész tündérmese.
– Nem is tudom – mondta egykedvűen Linda. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy velem
valami nincs rendben.
Kastélybeli szobája tele volt festményekkel, pompás bőrkötésű könyvekkel és drága
szőnyegekkel, folytatta, pazar volt az ágynemű is. Minden apró részlet remek ízlésre
vallott, minden patyolattiszta, tükörfényes és illatos. Egy idő után rájött, hogy csak
egyvalami van a szobában, ami nem tökéletes: ő maga.
– Abba az egy szobába belefért volna az egész lakásunk – folytatta. – Ott állt az a
hatalmas szekrény, amit folyton kinyitottam, azt vártam, talán odabent lesz a férjem, ott
lapul, és a kulcslyukon át figyel engem. Bár végül – tette hozzá –, azt hiszem, már nem is
bántam volna, ha ott találom.
Épp az ablaka alatt volt egy terasz gyönyörű úszómedencével, de abban sose látott
úszni senkit. Körülötte nyugágyakat helyeztek el, és ha az ember lefeküdt valamelyikre,
azonnal felbukkant egy szolga, és tálcán hozott valami italt. Többször is megfigyelte az
eljárást, de ő maga soha nem próbálta ki.
– Miért nem? – érdeklődött derűsen a kiadó.
– Ha kimegyek oda, lefekszem, és nem bukkan fel a szolga – mondta Linda –, az
megsemmisítő élmény lett volna.
A grófnő minden reggel megjelent az aranyló pongyolájában, és leheveredett az egyik
nyugágyra a virágok közt a napon. Szétnyitotta a pongyoláját, feltárta sovány, lebarnult
tagjait, és feküdt a napon, mint egy gyík. Pár perc múlva mindig előkerült egyik vagy
másik író, mintha csak véletlenül vetődött volna oda. Akárki volt, elbeszélgetett a
grófnővel, néha hosszasan. A szobájában Linda hallotta a beszédüket és nevetésüket.
Ezek az írók, folytatta, a háta mögött kigúnyolták a grófnőt, olyan finoman és
szellemesen, hogy nem hangzott el semmi, amit később felhasználhattak volna ellenük.
Hogy szeretetből vagy gyűlöletből tették-e, azt Linda nem tudta megmondani, aztán egy
idő után rájött, hogy egyikről sincs szó. Nem szerettek vagy gyűlöltek semmit, legalábbis
nem észrevehetően; egyszerűen megszokták, hogy sose fedjék fel a lapjaikat.
Étkezéseknél a grófnő csak pár falatot evett, majd cigarettára gyújtott, és nagyon
lassan szívta el, aztán elnyomta a tányérjában. Vacsorához mindig szűk, mélyen kivágott
ruhában, felékszerezve jelent meg, karján, ujjain, nyakán és fülében szikrázott az arany,
gyémánt és gyöngy, úgyhogy ő lett a félhomályos ebédlő fénylő középpontja. Azaz
lehetetlen volt megfeledkezni róla: feszülten, ragyogó szemmel, fürkésző tekintettel
figyelte a beszélgetést, mint egy vadászterületét szemmel tartó ragadozó. Mivel magukon
érezték a tekintetét, mindannyian igyekeztek szellemes, érdekes dolgokat mondani. De
mivel ő ilyen tüntetően figyelte őket, a beszélgetés soha nem tűnt valódinak: beszélgető
írókat utánzó emberek beszélgetése volt, a morzsák pedig, amelyeket a hölgy
felcsipegetett, élettelenek és mesterkéltek, emellett egyenesen a lábához tették őket, tehát
az ő látványos elégedettsége is mesterkélt lett. Ez a színlelés mindenkinek kemény
munkát jelentett, közölte Linda, ami érthetetlen, hiszen nem volt világos, valójában mit
nyer vele bármelyikük. A grófnő, tette hozzá, magas kontyba tornyozta fel a haját, s a
nyaka így hihetetlenül vékonynak tűnt, mintha egyetlen mozdulattal kettéroppanthatná az
ember.
Erre a megjegyzésre a kiadó riadtan, nyersen fölnevetett. Linda üres tekintettel nézett
rá.
– Nem roppantottam tényleg ketté – mondta.
Minden étkezés kínszenvedést jelentett, folytatta, nem pusztán azért, amiről már tudja,
hogy a kölcsönös prostituálás légköre volt, hanem azért is, mert neki az idegességtől
görcsbe rándult a gyomra, és nem tudott enni. Valójában talán még a grófnőnél is
kevesebbet evett, és egy este a hölgy ámulattól elkerekedő, csillogó szemmel hozzá
fordult, és közölte, mennyire meglepi, hogy Linda olyan testes, pedig alig eszik.
– Azt hittem, haragszik érte – közölte Linda –, mert a szolgálónak mindig kárba vesző
étellel megrakva kell elvinnie a tányéromat, de tulajdonképpen ez volt az egyetlen
alkalom, hogy némi érdeklődést mutatott irántam, mintha szerinte a barátság egy másik
nővel csak azt jelentené, hogy megosztják egymással az önkínzás pillanatait. És az igazat
megvallva ahányszor csak jött a szolgáló, hogy leszedje a tányérokat vagy új fogásokat
hozzon, alig tudtam megállni, hogy föl ne ugorjak, és a segítségére ne siessek.
Odahaza rendszerint kerüli a házimunkát, folytatta, mert azoktól a teendőktől mindig
olyan jelentéktelennek érzi magát, hogy utána egy sort se tud írni. Valószínűleg átlagos
nőnek érzi magát tőlük, holott általában eszébe se jut, hogy nő, vagy talán el se hiszi,
hogy az, mert odahaza soha nem merül fel ez a téma. A legtöbb házimunkát a férje végzi,
közölte, mert örömét leli benne, és rá nincs ilyen hatással.
– De Olaszországban lassan úgy éreztem, hogy ha elvégezném a rabszolgamunkát, az
igazolná a létezésemet – jelentette ki. – Kezdett hiányozni még a férjem is. Folyton ő járt
az eszemben, meg az, hogy mennyit kritizáltam, és egyre kevésbé emlékeztem, miért
kritizáltam, mert minél többet gondoltam rá, annál tökéletesebbnek tűnt. Egyre
gyakrabban jutott eszembe a lányunk is, meg az, hogy milyen aranyos és ártatlan, és már
tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy ha vele vagyok, néha úgy érzem, mintha egy
méhrajjal zártak volna össze. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyek egy
alkotóházba – folytatta –, és esténként majd más írókkal üldögélek és beszélgetek,
ahelyett hogy a lakásomban ülnék, és a férjemmel meg a lányommal vitatkoznék
ostobaságokon. De most csak arra vágytam, hogy megint ott legyek, bár korábban
számoltam a napokat, amíg elszabadulok onnan. Egy este felhívtam őket – tette hozzá –, a
férjem vette fel a telefont, és kicsit meglepettnek tűnt, amikor mondtam, hogy én vagyok.
Beszélgettünk kicsit, aztán csend lett, és végül azt kérdezte: mit tehetek érted?
A kiadó elnevette magát.
– Milyen romantikus! – jegyezte meg.
 – Odaát mi újság, kérdem erre – folytatta Linda –, ő meg azt mondja, semmi különös,
csak csámborgunk. Imádja ezeket az émelyítő kifejezéseket – tette hozzá. – Elég
idegesítő.
– Szóval mégsem ő volt az a férfi, aki hiányzott magának – vonta le a következtetést
elégedetten a kiadó.
– Gondolom, nem – állapította meg Linda. – Ez kicsit észhez térített. Hirtelen magam
előtt láttam a lakásunkat. Telefonálás közben láttam az előszobaszőnyegen a pecsétet,
ahová egyszer kifolyt valami egy kiszakadt szemeteszsákból, a konyhát, ahol minden
szekrényajtó megvetemedett, és a fürdőszobában a mosdót a repedéssel, melynek
pontosan olyan a formája, mint Nicaragua – folytatta. – Még a csatornabűzt is éreztem,
amitől ott sose lehet megszabadulni. Ezután jobbra fordultak a dolgok – fonta össze a
karját, és odapillantott az esküvői fogadásra a bár túloldalán. – Remekül éreztem magam.
Minden este kétszer vettem a tésztából – tette hozzá. – A grófnő arckifejezésének
látványa miatt már megérte. És beismerem, némelyik íróról kiderült, hogy tényleg olyan
érdekes, amilyennek mondják.
De azért két hét után már látta, hogy a jóból is megárthat a sok. Az egyik férfi, egy
regényíró onnan egyenesen egy másik kastélyba ment Franciaországba, onnan meg egy
harmadikba Svédországba: Lindának az volt a benyomása, a férfi egész élete irodalmi
szinekúrákból és szereplésekből áll, mintha sose enne mást, csak desszertet. Azt
gyanította, hogy ez nem egészséges. De egy este elbeszélgetett valakivel, aki közölte,
hogy amikor leül írni, elképzel egy tárgyat, amely nem jelent neki semmit, és azt a
feladatot tűzi ki maga elé, hogy ezt valahogyan beleillessze az aznapi munkájába.
Mondjon erre példákat, kérte Linda, az utóbbi napokban egy fűnyírót, egy drága karórát,
egy csellót meg egy ketrecbe zárt papagájt választott, felelte a férfi. A cselló volt az
egyetlen, amivel nem boldogult, mondta, mert amikor kiválasztotta, megfeledkezett arról,
hogy a szülei gyerekkorában azt akarták, hogy csellózni tanuljon. Az anyja imádta a
cselló hangját, csakhogy ő borzalmasan játszott. Az a nyivákoló hang nem is hasonlított
ahhoz, amit az anyja elképzelt, és a fiú végül feladta. – Így a történet – folytatta Linda –,
amelyet megír egy kölyökről, aki zseniális csellista, olyan túlzó és hihetetlen lesz, hogy el
kell dobnia. A kiválasztott tárgyak, magyarázta az író, arra szolgálnak, hogy segítsenek
igazi mivoltukban látni a dolgokat. – Akárhogy is – jelentette ki Linda –, én azt mondtam,
kipróbálom a dolgot, mert még egy árva szót se írtam, mióta itt vagyok, így hát
megkértem, hogy adjon valami kiindulópontot, ő meg azt javasolta, legyen egy hörcsög.
Tudják – nézett ránk Linda –, az a ketrecben tartott szőrös kis állat.
Egy hörcsög valóban nem jelentett neki semmit, mert a házban, ahol laktak, tilos volt
állatot tartani, és azonnal úgy érezte, hogy a rágcsáló segítségével képes lesz leírni az
otthoni családi hármast. Korábban is megpróbálta már papírra vetni családjuk
dinamikáját, de akármilyen hidegen vette ki saját szíve fagyasztójából, végül mindig
valami émelyítő pép lett belőle. Az volt a baj, ma már látja, hogy olyan anyagokat
használt a férje és a lánya ábrázolásához, amelyeket senki más nem látott: a saját
érzelmeit. A hörcsög kézzelfoghatósága mindent megváltoztatott. Most leírhatta, ahogy
dédelgetik és babusgatják, miközben Lindának egyre jobban az idegeire megy az állat
rabsága, ahogy a hörcsög jelenléte még közelebb viszi egymáshoz a másik kettőt,
miközben Linda kirekesztettnek érzi magát. Miféle szeretet az, amelynek meg kell
szelídítenie és ketrecbe kell zárnia tárgyát? És ha annyi elosztogatni való szeretet van
bennük, neki miért nem jut belőle? Lindának még az is megfordul a fejében, hogy mivel
lányuk kielégítő társra talált a hörcsögben, a férje megragadhatná az alkalmat, hogy
egyensúlyt teremtsen, és megint figyelmesebb legyen a feleségével, de ennek az
ellenkezője történik: még kevésbé tudja békén hagyni a gyereket, mint régen. Ahányszor
a kislány a ketrechez megy, felpattan, és csatlakozik hozzá, végül Linda már arra gondol,
a férje talán féltékeny a hörcsögre, és csak azért tesz úgy, mintha szeretné az állatot, hogy
a gyereket magához láncolja. Azon gondolkodik, titokban nem szeretné-e megölni a
hörcsögöt, és mivel közben rájött, hogy a férje esetleges érdeklődése a legjobb esetben is
vegyes érzelmeket vált ki belőle, hirtelen fontossá válik, hogy életben tartsa az állatot.
Néha megsajnálja, mint az emberi kapcsolatok kölcsönös narcizmusának akaratlan
áldozatát: úgy tudja, ha két hörcsögöt összezárnak a ketrecben, végül megölik egymást,
ezért kénytelenek egyedül élni. Éjszakánként nem tud aludni a berregő zajtól, ahogy az
állat vadul rohan a mókuskerékben. Az egyik változatban a lánya annyira megszereti a
hörcsögöt, hogy szabadon engedi. De a végső változatban maga Linda engedi el, kinyitja
a ketrec ajtaját, és kizavarja a lakásból, amíg a gyerek iskolában van. És ami még
rosszabb, hagyja, hogy a lánya azt higgye, ő felejtette nyitva aznap reggel a ketrecet, és
így csak magát hibáztathatja.
– Jó elbeszélés lett – jelentette ki Linda. – Az ügynököm most adta el a New
Yorkernek.
De azért nem nagyon tudta, mit nyert a turnéval, hacsak nem a sok elfogyasztott
tésztától fölszedett kilókat. Az is megfordult a fejében, hogy amikor felhívta a férjét, és
véget vetett az érzésnek, hogy irányt vesztve sodródik, talán elszalasztotta a lehetőséget,
hogy megértsen valamit. Olvasott egy regényt Herman Hessétől, tette hozzá, ahol valami
ilyesmit ír le.
– A figura ül azon a folyóparton – mesélte –, és csak nézi a mintázatot, melyet a sötét
és világos rajzol a vízre, meg a furcsa formákat, amelyek talán a felszín alatt sikló halak,
egy pillanatig ott vannak, aztán eltűnnek megint, és rájön, hogy olyasmit néz, amit nem
tud leírni, amit senki sem tudna szavakkal leírni. És az az érzés motoszkál benne, hogy
amit nem tud leírni, az lehet az igazi valóság.
– Hesse nagyon divatjamúlt – legyintett a kiadóm. – Szinte kínos, ha az embert
rajtakapják, hogy őt olvassa.
– Nyilván ezért nézett rám mindenki olyan furcsán a repülőn – jegyezte meg Linda. –
Pedig azt hittem, azért, mert csak az arcom egyik felét sminkeltem ki. Csak akkor vettem
észre, mikor a szállodába értem, és belenéztem a tükörbe. Valószínűleg a mellettem ülő
nő volt az egyetlen, akinek nem tűnt fel – folytatta –, mert ő csak az arcom egyik felét
látta, nem volt mivel összehasonlítania. Mindenesetre ő maga is elég különös látvány volt.
Azt mondta, most jött ki a kórházból azután, hogy csaknem minden csontját összetörte.
Síző volt, és szakadékba zuhant egy hóviharban. Hat hónapig tartott, míg összerakták.
Valami fémrudakból fölépítették, és összeszegelték.
A repülőút alatt az a nő részletesen elmesélte a balesetét, folytatta Linda, amely az
osztrák Alpokban történt, ott dolgozott síoktatóként. Mivel mindannyian megszállott
síelők voltak, és minden áron le akartak csúszni egy hírhedten veszélyes, pályán kívüli
terepen, ahol abban az évszakban szokatlanul kedvező porhó alakult ki, kivitt egy
csoportot, hiába jósoltak rossz időt. Rávették, hogy fenntartásai ellenére induljon el velük,
és féléves kórházi tartózkodása alatt volt ideje azon töprengeni, mennyi felelősség terheli
őket a történtekért, de végül belátta, hogy bármilyen nyomást gyakoroltak is rá, a döntést
végül ő maga hozta meg. Tulajdonképpen csoda volt, hogy egyikük se zuhant le vele
együtt a szakadékba, mert mindannyian túl gyorsan száguldottak, igyekeztek leérni,
mielőtt a vihar csapdába ejti őket. Percekkel a baleset előtt, mondta a nő, emlékszik,
hihetetlenül erősnek érezte magát, és szabadnak is, hiába tudta, hogy a hegy egy pillanat
alatt visszavonhatja ezt a szabadságot. Azokban a percekben hirtelen mégis valami
gyerekes játéknak tűnt az egész, lehetőségnek, hogy maga mögött hagyja a valóságot, és
amikor átszáguldott a szakadék peremén, és eltűnt alóla a hegy, egy pillanatra szinte
elhitte, hogy tud repülni. Ami ezután történt, azt már mások beszámolóiból kellett
összeraknia, mert ő maga nem emlékezett rá, de úgy tűnt, a csapat gondolkodás nélkül
száguldott tovább lefelé a hegyen nélküle, mert biztosra vették, hogy úgysem élte túl a
zuhanást, hogy halott. Ő pedig két nappal később besétált egy menedékházba a hegyen, és
összeesett. Senki sem értette, hogyan volt képes járni annyi törött csonttal a testében;
lehetetlennek tűnt, mégis vitathatatlan, hogy megtette.
– Megkérdeztem, szerinte hogyan történhetett – mondta Linda –, és azt felelte,
egyszerűen nem tudta, hogy eltörtek a csontjai. Nem is fájt semmije. Amikor ezt mondta
– tette hozzá Linda –, hirtelen úgy éreztem, rólam beszél.
Ezt hogy érti, kérdeztem, erre olyan sokáig hallgatott, üres tekintettel a bokszba
süppedve, hogy azt hittem, már nem is válaszol.
– Gondolom, eszembe juttatta, hogy van egy gyerekem – szólalt meg végül. – Az
ember túléli a halálát – tette hozzá –, aztán már nem marad más dolga, mint beszélni róla.
Nehéz megmagyarázni, folytatta, de az, hogy közösséget érez a vasnővel, mintha egy
olyan élményből származna, amely neki is azt jelentette, hogy pozdorjává törték, aztán
újra összerakták önmaga elpusztíthatatlan, természetellenes és talán öngyilkos
változatává. Mint már mondta, az ember túléli a saját halálát, aztán nem marad más
tennivalója, mint hogy beszéljen róla, idegeneknek egy repülőn, vagy bárkinek, aki
meghallgatja. Hacsak nem akar minden áron keresni egy új módot a halálra, tette hozzá.
Átsiklani a szakadék peremén jó megoldásnak tűnik, és az is megfordult a fejében, fizet
valakinek, hogy fölvigye egy repülőn, csak hogy lássa, képes-e ellenállni a kísértésnek,
hogy kinyissa az ejtőernyőt, de végül az írás rendszerint megóvta attól, hogy ezt az utat
válassza. Írás közben benne is van a testében meg nem is: egyszerűen nem vesz róla
tudomást.
– Mint a család kutyája – magyarázta. – Mindegy, hogyan bánsz vele. Sose lesz
szabad, ha egyáltalán emlékszik rá, mi az a szabadság.
Ültünk, néztük a násznépet a helyiség túlsó végében, ahol valaki beszédet mondott,
amíg a menyasszony és a vőlegény mosolyogva állt egymás mellett. A menyasszony néha
lepillantott, hogy lesimítsa a ruhája elejét, és amikor ismét felemelte a tekintetét, kellett
egy perc, hogy visszatérjen arcára a mosoly. Ültünk, és néztük őket, amíg az asztalunkhoz
nem lépett egy űzött tekintetű szervezőlány az emblémás pólójában, kezében egy
csipeszes írótáblával, hogy közölje velünk, már vár bennünket a közönség. A kiadó
kicsúszott a bokszból, lesimította a zakója gallérját, a mozdulat furcsa tükörképe volt a
menyasszonyénak. Linda föléje magasodott, amikor felállt. Libasorban követtük a kiadót.
Észrevettem, Lindának milyen óvatosan kell lépkednie a magas sarkú cipőjében.

Szóltak, hogy a riporter kint vár a szálloda kertjében. A közeli út felől egyenletesen
dübörgött a forgalom tompa tengermorajlása. A riporter egyedül ült egy padon a frissen
beültetett virágágyak és kavicsos ösvények közt, a hegyről nézett le a városra, ahol a
folyó sötéten kígyózott át az óvároson az oldalához tapadó, bonyolult elrendezésű
épületek csapdájába szorítva. Látni lehetett a katedrális tetők fölé magasodó,
megfeketedett csúcsait.
Egyenesen a pályaudvarról jön, közölte, gyalog tette meg az utat, mert ebben a
városban autón csak hatalmas kerülővel lehet eljutni bárhová. A háború utáni úthálózat
megépítésénél azt a szempontot figyelmen kívül hagyták, hogy emberek esetleg A
pontból B pontba szeretnének majd eljutni. Az irdatlan autópályák körgyűrűt alkotnak, a
városba nem hatolnak be, mondta, aki el akar jutni valahová, annak el kell mennie
mindenhová; az utakon állandó a forgalmi dugó, és nyoma sincs valami közös cél
logikájának. De a városközponton át kellemes rövid sétával ide lehet jutni. Felállt, hogy
kezet nyújtson.
– Egyébként – mondta – mi már találkoztunk.
Tudom, feleltem, erre sovány arcában egy pillanatra felcsillant hatalmas szeme.
– Nem voltam biztos benne, hogy emlékszik – jegyezte meg.
Több mint tíz éve történt, mégis jól emlékszem a találkozásunkra, mondtam. Ahogy az
otthonáról és az életéről beszélt, az gyakran eszembe jutott az évek során, és még mindig
tisztán emlékszem rá. Különösen az maradt meg bennem, ahogy leírta a várost, ahol élt
(én nem jártam ott, bár tudom, nincs messze innen), amelynek főleg a szépsége ragadott
meg. Gyakran eszembe jutott, ahogy már mondtam, nem is értettem, miért. Gondolom, az
lehetett az oka, hogy a leírásában olyan véglegesség volt, amilyet, úgy éreztem, az én
körülményeim sose tesznek lehetővé. Beszélt a csendes környékről, ahol a férjével meg a
gyerekeivel lakik, az autóknak túl szűk, macskaköves utcákról, ahol mindenki biciklin jár,
és a magas, karcsú, nyeregtetős házak kerítések mögé húzódnak hátra a csöndes vízi
utaktól, melyeknek partján hatalmas fák nyújtogatják súlyos karjaikat, mintha fejest
ugrani készülnének a mozdulatlan vízfelület fölött, úgy magasodnak fel, mint megannyi
tükröződő hegy. Az ablakokon behallatszik a lenti macskaköveken kopogó léptek zaja és
a zátonyokon, átfolyásokon a cikázó rajokban átsuhanó kerékpárok sziszegése és
surrogása; és legfőképpen behallatszik a harangszó, amely véget nem érően zeng a város
számos templomából, elüti nemcsak az órát, hanem a negyedórát és félórát is, úgyhogy az
idő minden szakasza a csend rügye lesz, amely aztán virágot bont, és olyan magabiztosan
tölti be a teret, hogy az szinte önmeghatározásnak tűnik. Ezeknek a harangoknak az
elakadó és nekilendülő párbeszéde a háztetők fölött éjjel-nappal zeng: éber és
egybehangzó kadenciái, egymással feleselő szakaszai, hosszabb narratívái (például
matutinum vagy vesperás idején, és főleg vasárnaponként, amikor az egyre jobban
felépülő ismétlődő hívást végül az örömteli, fülsiketítő expozíció követi) úgy
megnyugtatják, mondta, mint gyerekkorában a szülei egész életen át tartó beszélgetésének
duruzsolása, fölerősödő és elhalkuló hangjuk a szomszéd szobában, ahogy megbeszélnek
és figyelemmel kísérnek mindent, ami történik, mintha leltárba vennék a világot. A város
csendjének minőségét, mondta akkor, valójában csak olyankor érzékeli, ha máshol jár,
olyan helyeken, ahol a levegőt forgalomzaj tölti be, meg az éttermekből és boltokból
kiáradó zene és az elmaradhatatlan építkezések kakofóniája, ahol szünet nélkül rombolják
le és építik fel ismét a házakat. A csendet, amelybe hazatért, akkoriban olyan frissítőnek
találta, mintha hideg vízben úszna, és egy időre tudatosult benne, hogy a harangok
nemhogy megzavarnák a csendet, inkább védelmezik.
Abból, ahogyan annak idején leírta az életét, tettem hozzá, úgy éreztem, az idő
működésén belül élt élet ez, és akár kívánatosnak tartaná az ilyet mindenki, akár nem, úgy
tűnt, legalább az hiányzik belőle, ami mások életét a gyönyör vagy a gyötrelem végleteibe
hajszolja.
Szép vonalú szemöldökét felvonva oldalra billentette a fejét.
Azt a valamit, folytattam, talán nevezhetnénk örökös készenlétnek, és úgy látom, abból
a hitből ered, hogy az életünket titokzatos erők irányítják, pedig ez a titokzatosság
egyszerűen saját halálunk tényét illető önámításunk fokát jelzi. A legutóbbi találkozásunk
óta eltelt évek során gyakran eszembe jutott, mondtam a riporternek, és rendszerint
olyankor gondoltam rá, amikor engem hajszolt végletekbe a félelem, hogy rejtve maradt
előttem valamilyen tudás, aminek a megszerzése világossá tenne mindent. Ő annak idején
beszélt a férjéről, a két fiáról és az egyszerű, jól szabályozott életükről, egy életről,
melyben kevés a változás, így kevés a tékozlás is, és az, hogy az élete bizonyos
tekintetben tükörképe volt az enyémnek, de közben egyáltalán nem hasonlított hozzá,
gyakran nagyon kedvezőtlen megvilágításba helyezte előttem a saját helyzetemet. Én rég
eltörtem ezt a tükröt, vallottam be, nem tudom, indulat hajtott vagy egyszerűen tévedés
volt. Én a szenvedést mindig esélynek láttam, jegyeztem meg, nem tudom, rájövök-e
valaha, hogy igazam van-e, és ha igen, miért, mert azt még nem sikerült kiderítenem, mire
kínál esélyt. Csak azt tudom, hogy rejlik benne valami tiszteletre méltó, ha túléled, és a
révén olyan kapcsolatba kerülsz az igazsággal, amely látszólag csak megközelíti az egy
helyben maradás őszinteségét, de valójában talán azonos is vele.
 A riporter karcsú, csontos végtagjait kecsesen keresztbe fonva hallgatott, és egyre
jobban elkomolyodott az arca, amelyet mély árkok szántottak és árnyékoltak be,
különösen a szeme alatt, ahol szinte véraláfutásosnak tűnt a bőr. Lehajtott feje úgy
csüngött hosszú, vékony nyakán, mint egy sötét virág.
– Bevallom – szólalt meg végül –, élveztem, hogy beszélek az életemről, és
megirigyeltetem önnel a sorsomat. Büszke voltam rá. Emlékszem, az járt a fejemben,
remek, nem rontottam el semmit, és úgy éreztem, ezt nem a szerencsének, hanem a
kemény munkámnak és önfegyelmemnek köszönhetem. De fontos volt, hogy ne tűnjek
dicsekvőnek. Akkoriban mindig úgy éreztem, van egy titkom – magyarázta –, és mindent
tönkretenne, ha azt kifecsegném. Amikor a férjemre néztem, tudtam, hogy ő is ezt a titkot
őrzi, és tudtam, nem fogja kifecsegni ő sem, mert ez a közös titkunk, ahogy a színészek
közös titka az, hogy csak játszanak, és ha ezt nyíltan bevallanák, tönkretennék a jelenetet.
A színészeknek kell a közönség – tette hozzá –, és nekünk is kellett, mert hozzátartozott
az élvezethez, hogy éreztetjük ugyan a titkunkat, de nem leplezzük le.
Az évek során végignézték, hogyan buknak el kortársaik egyik vagy másik akadálynál,
még segíteni is próbáltak az ilyen vészhelyzetekben, és ez csak erősítette bennük a hitet
saját felsőbbrendűségükben. Nagyjából abban az időben, folytatta, amikor velem
találkozott, volt otthon egy barátnője, aki épp egy szörnyű válóperen ment át, és gyakran
jött el hozzájuk, mindig számíthatott a támogatásukra és a tanácsaikra. A két család közel
állt egymáshoz, sok estét, hétvégét és nyaralást töltöttek együtt, de most napvilágra került
a valóság korábban ismeretlen oldala. Barátnője mindennap újabb rémtörténettel állt elő:
amikor ő nem volt otthon, a férje megjelent egy teherautóval, és elvitt minden bútort,
vagy amikor a gyerekek nála voltak, egész hétvégén magukra hagyta őket; aztán
rákényszerítette a nőt, hogy eladja a házat, ahol egész életükben éltek, és végigjárta a
barátaikat, hogy gyalázatos rágalmakkal ellene fordítsa őket. Az a nő ült a
konyhaasztalunknál, mesélte a riporter, és döbbenten, elkeseredve ontotta az ilyen
történeteket, mi meg a férjemmel csak hallgattuk, és igyekeztünk megvigasztalni. De
valahogy jól is esett így látni őt, bár ezt be nem vallottuk volna egymásnak a világ minden
kincséért sem, hiszen ez a jóleső érzés a soha ki nem beszélt titkunkhoz tartozott.
 – Az igazság az – folytatta a riporter –, hogy mi a férjemmel azelőtt irigyeltük ezt a
nőt, meg a férfit, akihez hozzáment, mert az életük egy ideig rengeteg szempontból sokkal
jobbnak tűnt a mienknél. Hihetetlenül energikus, kalandvágyó emberek voltak – folytatta
–, mindig egzotikus helyekre utaztak a gyerekeikkel, emellett kiváló ízléssel rakták tele az
otthonukat gyönyörű, különleges tárgyakkal, amelyekben megmutatkozott kreativitásuk
és a kultúra iránti rajongásuk. Festettek, zenéltek, rengeteget olvastak, és az életvitelük
mindig szabadabb szelleműnek, örömtelibbnek tűnt a mi családunkénál. Csak ha velük
voltunk – tette hozzá –, akkor elégedetlenkedtem a mi életünkkel és a gyerekeinkkel.
Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, nekik több jutott, mint nekünk, és nem fért a fejembe,
hogy ezt mivel érdemelték ki.
Egyszóval féltékeny volt erre a barátnőjére, aki mégis örökösen panaszkodott, hogy
mennyire méltánytalan az anyaság, vagy mennyi megalázó házimunkával jár egy család
ellátása. Csak a férjére nem panaszkodott soha, és talán éppen ezért őt irigyelte legjobban
a barátnőjétől a riporter, annyira, hogy a saját férjéből szinte kiábrándult. A másik, nála
magasabb, jobb megjelenésű férfi elragadó volt és társaságkedvelő, káprázatos fizikai és
szellemi képességekkel dicsekedhetett, megnyert minden játszmát, és mindenről többet
tudott mindenkinél. Ráadásul nagyon házias volt, és látszólag eszményi apa, folyton
együtt kertészkedett meg főzött a gyerekekkel, és táborozni meg vitorlázni vitte őket. És
ami a legfontosabb, megértően hallgatta a felesége panaszait, és szította a felháborodását
a nők gürcölése és leigázottsága miatt, amelyeken ő maga annyira igyekezett enyhíteni.
– Az én férjem – magyarázta – nem bízott a fizikai képességeiben, és annyi időt töltött
az ügyvédi irodájában, hogy számos családi programot kihagyott, de ezekről a hibáiról
(amelyekért titokban nehezteltem és haragudtam rá) én soha nem beszéltem, inkább azzal
dicsekedtem, milyen befolyásos és milyen keményen dolgozik, úgyhogy a végén szinte
magam előtt is letagadtam a valódi érzéseimet. Csak a másik házaspár társaságában
fenyegetett a veszély, hogy megmutatkoznak, és néha megfordult a fejemben, hogy a
férjem talán kitalálja a gondolataimat, sőt esetleg titokban arra gyanakszik, hogy
szerelmes vagyok abba a másik férfiba. De ha az szerelem volt – folytatta a riporter –,
akkor az a fajta, amit a Biblia „kívánásnak” hív, és a barátnőm férje semmit sem élvezett
jobban, mint azt, ha megkívánják. Soha nem ismertem férfit, aki ennyire adott a látszatra
– tette hozzá –, néha már felfedeztem benne valami nőies vonást, bármilyen férfias volt az
egyénisége. Közeli rokonságot éreztem vele, főleg amikor azzal dicsekedtem, milyen
szolgai odaadással dolgozik a férjem, hiszen ő meg a felesége helyébe képzelte magát, és
az asszony életének lealacsonyító aspektusait ecsetelte. Bizonyos értelemben magunkra
ismertünk egymásban: az, hogy kedveljük a másikat, azt jelentette, hogy magunkat
kedveljük, bár erről persze nem beszéltünk, mert az tönkretette volna az életünkről
kialakított képet. A barátnőm egyszer elmesélte – folytatta –, hogy az anyja azt mondta,
nem is érdemli meg a férjét. Akkoriban – tette hozzá a riporter – titokban egyetértettem
vele, de a válás után ezeknek a szavaknak a jelentése az ellentétébe fordult.
Minél több történetet hallgatott végig a konyhaasztalnál ülve, folytatta, annál több
kétely támadt benne a férfi jellemét illetően, akit régebben olyan vonzónak talált, és akit
még most, a hallottak után is nehezére esett elítélni. Ránézett a férjére, aki türelmesen,
kedvesen ült ott, és hallgatta az ő barátnőjét, pedig nagyon kifárasztotta a munka, és még
arra sem jutott ideje, hogy átöltözzön az öltönyéből, és megint csodálta a saját józan eszét,
hogy őt választotta. Minél több szörnyűséget mondott el a barátnőjük a másik férfiról, ő
annál inkább remélte, hogy senki sem vette észre, neki korábban mennyire tetszett az
illető, a végén már maga is hevesen bírálta, bár titokban még mindig úgy gondolta, a
barátnője túloz. Észrevette, hogy a férje is szigorúbban ítélkezik a szokásosnál, és lassan
rájött, hogy valójában mindig is utálta a másik férfit.
– Végül már úgy tűnt – folytatta –, mintha mi tettük volna tönkre valahogy a családi
életüket, mintha az én titkolt szerelmem és az ő titkolt gyűlölete összeesküdött volna,
hogy elpusztítja nézeteltérésünk tárgyát. Esténként, amikor a barátnőnk hazament,
leültünk, és csöndben megbeszéltük a helyzetét, és ez olyan érzés volt, mintha együtt
írnánk egy történetet – magyarázta –, amelyben megtörténnek, és megfelelő értelmet
kapnak olyan dolgok, amelyek valójában sose történtek meg. Már régóta nem kerültünk
ilyen közel egymáshoz. Házasságunk szép napjai voltak ezek – tette hozzá keserű
mosollyal. – Mintha minden, amit abban a másik házasságban irigyeltünk, most
felszabadult és ránk ruházódott volna.
 Elfordította a fejét, még mindig mosolyogva, és lenézett a hegyről a városra, amelynek
folyóparti útjain autók nyüzsögtek. Orrának jellegzetes íve, amely szemből kissé
elcsúfította az arcát, profilból megszépült: pisze volt, az orrnyergen mély, V alakú
bemélyedéssel, mintha valaki elnagyolva rajzolta volna meg, hogy kifejezze a kapcsolatot
végzet és forma között.
A története azt sugallja, jegyeztem meg, hogy az emberi életet irányíthatják a
történetmesélés törvényei és büntetésre meg igazságtételre vonatkozó szabályai, de
valójában csak az kelti ezt az illúziót, ahogyan ő értelmezi az eseményeket. Más szóval a
házaspár válásának semmi köze ahhoz, hogy ő irigyelte őket és a bukásukat kívánta: vele
csak saját történetmesélő képessége (amely, mint már mondtam, évekkel ezelőtt feltűnt
nekem) hiteti el, hogy hatása van a körülötte történő események alakulására. Csakhogy a
feltételezés, hogy saját vágyai befolyásolják mások életét, sőt szenvedést is okoznak
nekik, őt láthatóan nem tölti el bűntudattal. Érdekes gondolat, tettem hozzá, hogy a
történetmesélői késztetés talán a bűntudat elkerülésének vágyából fakad, és nem abból az
(általánosan elfogadott) igényből, hogy az eseményeket jelentéssel bíró folyamattá fűzzük
össze. Más szóval, hogy ez a késztetés a felelősségtudattól való megszabadulásra kitervelt
stratégia.
– De maga annak idején elhitte a történetemet – mondta –, bár én nem is számítottam
erre, és valószínűleg csak azért akartam irigylésre méltónak feltüntetni az életemet, hogy
én magam el tudjam viselni. Egész pályafutásom során – folytatta – olyan nőkkel
készítettem interjúkat (politikusokkal, feministákkal, művészekkel), akik nyilvánosságra
hozzák mindazt, amit nőként megtapasztaltak, és hajlandók nyíltan beszélni ennek egyik
vagy másik aspektusáról. Az volt a dolgom, hogy felmutassam az őszinteségüket –
magyarázta –, közben nekem nem volt bátorságom úgy élni, ahogy ők élnek: a feminista
eszmények és politikai elvek szellemében. Könnyebb volt azt gondolni – folytatta –, hogy
az én életmódomhoz is kell bátorság: a következetesség bátorsága. Egy idő után már
élveztem, hogy ők annyi nehézséggel szembesültek, de közben együttérzést színleltem.
– Gyerekkoromban – mondta – láttam, ahogy a két évvel idősebb nővérem szembenéz
mindennel, ami történik, míg én biztonságból, az anyám öléből figyeltem az egészet, és
megjegyeztem, mikor téved vagy hibázik, hogy ha rám kerül a sor, ne kövessem el
ugyanazt. A nővéremnek gyakran voltak szörnyű vitái a szüleimmel – tette hozzá –,
amelyekből én hasznot húztam, egyszerűen mert nem én okoztam őket, és amikor rám
került sor, már ismerős helyzetben találtam magam. Úgy tűnt, profitálok – magyarázta – a
puszta tényből, hogy nem tartozom ezek közé a nyílt kártyákkal játszó nők közé, hiszen
ők bizonyos értelemben megvívják a harcomat, ahogy a nővérem is megvívta, és
kiküzdött némi függetlenséget, ami nekem már az ölembe hullott, amikor annyi idős
lettem. Megfordult a fejemben, hogy egyszer talán meg kell fizetnem ezért a kiváltságért,
esetleg azzal, hogy lányaim lesznek, és ahányszor csak teherbe estem, olyan
kétségbeesetten reménykedtem fiúban, hogy biztosra vettem, a kívánságom nem talál
meghallgatásra. Mégis mindig teljesült – jelentette ki –, és úgy néztem végig a nővérem
küszködését a lányaival, ahogy máskor azt, hogyan küzd meg mindennel: a megnyugtató
tudatban, hogy ha eléggé odafigyelek, elkerülhetem a hibáit. Talán ezért – tette hozzá –
találtam szinte elviselhetetlennek, ha a nővéremnek sikerült valami. Bár nagyon szeretem
őt, a győzelme látványát sose tudtam elviselni.
– Az a barátnő, akiről meséltem – folytatta –, valójában a nővérem volt, és most úgy
éreztem, egész életemben a válására meg a családja felbomlására vártam. A rá következő
években – magyarázta – néha ránéztem a lányaira, és csaknem meggyűlöltem őket
fájdalmas, szenvedő arcukért, mert ezeknek a sérült gyerekeknek a látványa emlékeztetett
arra, hogy ez az egész végeredményben mégsem játék többé, nem a régi, egyszerű játék,
amelyben én hasznot húzok abból, hogy (úgyszólván az anyai öl biztonságából)
végignézem, ami vele történik. Az én fiaim élték tovább a normális, biztonságos,
megszokott életüket, míg a nővérem otthonát iszonyú megrázkódtatások dúlták fel,
megrázkódtatások, amelyekről továbbra is nyíltan beszélt, hogy végül már
figyelmeztettem, azt hiszem, csak árt a gyerekeknek azzal, hogy nem színlel előttük.
Eljött az idő, amikor már nem akartam kitenni ennek a saját gyerekeimet, mert féltem,
hogy ezeknek a vad érzelmeknek a látványa felkavarja őket, így többé nem hívtam meg a
nővéreméket látogatóba és közös nyaralásra.
 – Éppen akkor – mesélte –, amikor levettem a szememet a családjáról, kezdett jobbra
fordulni a nővérem sorsa. Mi még mindig sokat beszélünk, és észrevettem, hogy
nyugodtabb, derűlátóbb lett; történeteket hallottam lányai apró sikereiről és jobb
előmeneteléről. Egy napon – folytatta – biciklin mentem valahová, és hirtelen eleredt az
eső. Nem volt nálam esőköpeny, hát menedéket kerestem, és észrevettem, hogy a
nővérem háza közelében járok. Kora reggel volt, tudtam, hogy otthon lesz, így
odakerekeztem a zuhogó esőben, és becsöngettem. Csupa sár voltam és csuromvizes,
ráadásul a legócskább ruhámban, eszembe se jutott, hogy esetleg nem a nővérem nyit
ajtót. Meglepetésemre egy jóképű férfi állt előttem, azonnal hátralépett, hogy beengedjen,
elvette a vizes holmimat, és adott egy törülközőt, hogy megszárítsam a hajam. Amint
megpillantottam – mondta –, azonnal tudtam, hogy ő a nővérem új társa, hogy sokkal
rendesebb ember, mint a férje, akit régen annyira irigyeltem tőle, és hogy valójában ő
változtatott a nővérem sorsán és a lányaién is. Rájöttem – tette hozzá –, hogy a testvérem
életében először boldog, és arra is, hogy nem lehetne ilyen boldog, ha nem ment volna
keresztül a korábbi gyötrelmeken, pontosan úgy, ahogy megtörténtek. Egyszer azt
mondta, korábbi férjének hideg, önző személyisége, amelyet nem vett észre egyikünk sem
(a legkevésbé ő), olyan volt, mint a rák: láthatatlanul ott lappangott az életében évekig,
nem tudta, mi az, de egyre jobban megviselte őt, amíg a fájdalom rá nem kényszerítette,
hogy feltárja és kitépje. Ekkor jutottak eszembe anyánk kegyetlen szavai (hogy a nővérem
nem is érdemli meg a férjét), és fordult visszájára az értelmük. Annak idején
érthetetlennek találtuk, hogy a nővérem elhagy egy ilyen férjet, és ezzel olyan érzéketlen
viselkedésbe hajszolja, amelynek kétségtelenül ő a katalizátora, és amely jóvátehetetlen
károkat okoz a gyerekeinek, de most már másról szólt a története: a férfi elhatalmasodó
érzéketlensége miatt érezte kötelességének, hogy megmentse a gyerekeit, bár abban az
időben nem tudta rábizonyítani ezt az érzéketlenséget. A nővérem elmesélte – magyarázta
–, hogy egy alkalommal a korábbi NDK-ról beszélgettek a férjével, meg arról, milyen
aljas módon elárulták egymást az emberek a Stasi uralma alatt, és ő megjegyezte, hogy
egyikünk sem tudhatja, mennyire bátor vagy gyáva, mert manapság ritkán kell olyan
próbát kiállni, hogy kiderüljön. A férje különös módon nem értett egyet vele: ő tudja,
jelentette ki, hogy ilyen körülmények közt ott lenne az elsők között, akik föladják a
szomszédjukat. Ez volt az első eset, mondta a nővérem, amikor megpillantotta az idegent,
aki ott rejtőzik a férfiban, akivel él, bár nyilván voltak más esetek is a házasságuk során,
amelyekből megsejthette volna a férje valódi természetét, ha nem sikerül a férfinak
mindig meggyőznie, hogy csak álmodta vagy kitalálta az egészet.
– A nővérem lányai akkorra egyre jobb eredményeket értek el, és a nyilvános
vizsgákon messze túlszárnyalták az én gyerekeimet, pedig ők is elég jól teljesítettek.
A fiaim megnyerőek és megbízhatóak voltak, már pályát választottak (az egyik
mérnöknek, a másik programozónak készült), tudtam, hamarosan befejezik az iskolát, és
kilépnek a világba, és biztos voltam benne, hogy felelősségteljes polgárok lesznek
belőlük. Más szóval a férjemmel megtettük a kötelességünket, és most elgondolkoztam
azon, hogy a feminista elvek közül, amelyeket mindig széles körben terjesztettem,
néhányat talán magamra is alkalmazhatnék. Tulajdonképpen már régóta szerettem volna
tudni, mi lehet házasságom körülhatárolt világán kívül, miféle szabadság és élvezet várhat
rám odakint: most úgy éreztem, megtettem mindent, amivel a családomnak és a
közösségemnek tartoztam, és eljött a pillanat, amikor akár vissza is vonulhatok anélkül,
hogy bárkit megharagítanék vagy megbántanék, és végre megszökhetek a sötétség leple
alatt. Egy részem úgy érezte, jár nekem ez a jutalom az önfegyelem és önfeláldozás
hosszú évei után, de egy másik részem egyszerűen győzni akart a játékban egyszer és
mindenkorra; meg akartam mutatni az olyan nőknek, mint a nővérem, hogy a szabadság
meg az önismeret elérhető anélkül, hogy közben nyilvánosan szétzúznánk az egész
világot.
– Elképzeltem, hogy elutazom – folytatta – Indiába vagy Thaiföldre, egyedül, csak egy
hátizsákkal, végre könnyen és gyorsan mozgok a súlycipelés hosszú évei után,
elképzeltem a naplementéket, a csendes estéken elém táruló folyókat és hegycsúcsokat.
Elképzeltem a férjemet odahaza a csatornaparti házunkban a fiaival, a hobbijaival meg a
barátaival, és úgy tűnt, talán megkönnyebbül ő is – folytatta –, mert házasságunk két
évtizede alatt férfi- és női tulajdonságaink eltompították egymást. Úgy éltünk együtt, mint
a birkák, egymás mellett legelésztünk, alvás közben összebújtunk, megszokásból,
gondolkodás nélkül. Eszembe jutott, hogy talán lesznek más férfiak – tette hozzá –, és
valóban, hosszú ideig felbukkantak az álmaimban más férfiak, bár egyébként csak
ismerős emberek, helyzetek és aggodalmak szerepeltek bennük. Ezek a felbukkanó férfiak
azonban mindig idegenek voltak, nem emlékeztettek senkire, akit ismerek, ők mégis rám
ismertek, gyengéden és vágyakozással. Én is rájuk ismertem, felismertem az arcukban
valamit, amit mintha valaha tudtam volna, de már elfelejtettem, vagy mintha fel se fogtam
volna soha, csak most, álmomban emlékeznék rá. Persze senkinek sem beszélhettem
ezekről az álmokról, melyekből mindig elviselhetetlen, tökéletes boldogságban ébredtem,
amely szobánk hajnali fényében hamar kihűlt, és csalódottsággá keseredett. Mindig
idegesítettek, akik az álmaikat mesélgették – jegyezte meg –, de most nagyon szerettem
volna ezekről az álmaimról beszélni. Csakhogy nem tudtam, ki másnak mondhatnám el,
mint magának az álombeli férfinak.
– Abban az időben történt – folytatta –, hogy a férjem megváltozott, csak egy kicsit, a
változást nem is lehetett meghatározni, de figyelmen kívül hagyni sem lehetett. Szinte
mintha önmaga másolata vagy hamisítványa lett volna, valaki, aki minden tekintetben
azonos vele, csak az eredeti hitelessége hiányzik belőle. És tényleg, ahányszor csak
megkérdeztem, mi a baj, mindig ugyanazt felelte: úgy érzi, nem önmaga. Faggattam a
fiaimat, hogy észrevettek-e valamit, és hosszú ideig tagadták, de egy este, amikor
előzőleg elmentek egy futballmeccsre ők hárman (ahogy szoktak), beismerték, hogy
igazam van, az apjuk valahogy megváltozott. Ők sem tudták megmondani, mi ez a
változás, hiszen úgy néz ki és úgy viselkedik, mint máskor. De nincs igazán ott,
magyarázták, és eszembe jutott, hogy ez az eltávolodás talán azt jelenti, hogy viszonya
van. És csakugyan, nem sokkal később egy este a konyhában hirtelen komoran közölte,
hogy mondania kell valamit. Abban a pillanatban – tette hozzá a riporter – úgy éreztem,
az egész életünk felszakad, mintha egy villogó pengével felnyitotta volna valaki; szinte
láttam az eget és a szabad levegőt a konyhánk mennyezetén át, és éreztem, ahogy a szél
meg az eső bezúdul a falakon. Láttam már elváló házaspárokat – folytatta –, és
rendszerint olyan volt a válás, mint a sziámi ikrek szétválasztása, hosszúra nyújtott
gyötrelem, amelynek során végül két hiányos, szomorú ember lesz abból, ami valaha egy
volt. De ez most olyan gyorsan és váratlanul történt – magyarázta –, egyetlen vágással a
bennünket összefűző köteléken, hogy szinte fájdalommentesnek tűnt. De a férjemnek nem
viszonya volt – hajtotta hátra a fejét, és pislogva bámulta a fakószürke eget. – Nem azt
akarta elmondani, hogy vége a közös életünknek, és már szabad vagyok, hanem azt, hogy
beteg – közölte –, ráadásul a betegségtől nem a halálára kell felkészülnünk, az a hátralévő
életét keseríti meg minden tekintetben. Húsz éve vagyunk házasok – folytatta –, és
könnyen lehet, hogy él még húsz évig, közölték vele az orvosok, és mindennap veszít egy
keveset a függetlenségéből meg a cselekvőképességéből, és ennek a fordított evolúciónak
a során vissza kell fizetnie mindent, amit eddig elvett az élettől. Fizetnem kell nekem is –
tette hozzá –, mert az egyetlen, amit nem tehetek meg, az, hogy elhagyom őt a szükség
órájában, pedig már nem szeretem, és talán soha nem is szerettem igazán, és talán ő sem
szeretett soha. Ez az utolsó titok, melyet meg kell őriznünk, mert ha ez kiderül, akkor
napvilágra kerül a többi is, és semmivé lesz a kép, amelyet az életünkről és a gyerekeink
életéről kialakítottunk.
– A nővérem új társának – folytatta egy idő után – van egy háza az egyik szigeten, a
legszebbiken. A férjemmel gyakran ábrándoztunk egy ottani ingatlanról, bár nekünk még
a legapróbb tehénistállóra se futotta volna arrafelé. De úgy éreztük, ez tenné teljessé a
családunkat, és mindig vágytunk rá, de nem érhettük el soha. Láttam fényképeket a társa
házáról – mondta –, nagyszerű épület közvetlenül a vízparton, néha a gyerekek is rajta
vannak a fényképen, és hiába ismerem őket, boldog idegeneknek tűnnek. De én nem
jártam abban a házban – tette hozzá –, és nem is jutok el soha, pedig a nővérem egyre
több időt tölt ott, és már hibát is talál benne, így néha megfordul a fejemben, hogy
egyszer talán ebből is elege lesz, ahogy elege lett szinte mindenből, amit kapott. Már nem
tudom, mi jár a fejében – magyarázta –, mert többé nem mondja meg, és éppen ebből
(hogy most az ő életének is megvan a titka) tudom, hogy ezúttal megtartja, amije van.
Úgy érzem, többé nem akar látni, talán senkit sem akar látni többé. Útja végére ért; egész
életemben figyeltem, ahogy bejárja ezt az utat, és végül megtalálta, amit keresett, pedig
én végig kételkedtem benne. Ezért akar eltűnni a szemem elől: mintha eljátszottam volna
a jogomat, hogy lássam. Én pedig nem tudok megszabadulni az érzéstől – vallotta be –,
hogy mindezt tőlem lopták el.
Egy ideig hallgatott, felemelt fejjel, félig lehunyt szemmel. Lábához kíváncsian leszállt
egy madár a kavicsos ösvényre, aztán észrevétlenül elugrott onnan.
– Időnként – folytatta egy idő után a riporter – találkozom olyanokkal, akik
megszabadultak a családi kötelékeiktől. Csakhogy ebben a szabadságban gyakran van
valami üresség, mintha azzal, hogy lemondtak a rokonaikról, le kellett volna mondaniuk
lényük egy részéről is. Olyanok voltak, mint az a gleccserbe szorult férfi, aki levágta a
saját karját – mosolyodott el halványan. – Én nem akarok így tenni. Néha fáj a karom, de
kötelességemnek érzem, hogy megtartsam. A minap – tette hozzá – összefutottam az
utcán a nővérem első férjével. Kezében aktatáskával, öltönyben jött, ami meglepett, mert
azelőtt el sem tudtam képzelni ilyen üzletemberkülsővel: afféle bohémnek,
művészfélének ismertem, és úgy sejtettem, hogy a férjem többek között azért találta
ellenszenvesnek, mert ő soha nem süllyedt le odáig, hogy egy irodában dolgozzon (még
akkor sem, ha ezzel nélkülözésre ítélte a családját), és lenézte azokat, akik hajlandók rá.
Náluk a nővérem volt a pénzkereső, és állítólag még örült is neki (feminista lévén), de a
válás után a férfi nyilván kénytelen volt eltartani magát. Őszintén szólva annak idején
csodáltam őt, amiért megveti az átlagembereket, tulajdonképpen titokban egyet is értettem
vele, ezért, ahogy mondtam is, nagyon meglepett, hogy most úgy öltözik, mint ők.
Közeledtünk egymáshoz az utcán, találkozott a tekintetünk, és bennem a történtek
ellenére feléledt a régi rajongás. Amikor közel értünk egymáshoz, már szóra nyitottam a
számat, és csak akkor vettem észre, milyen mélységes gyűlölet ül ki az arcára: egy
pillanatig azt hittem, szemen köp. De csak rám sziszegett, amikor elment mellettem –
mondta a riporter –, olyan volt ez a hang, mint egy állaté, és annyira megdöbbentett, hogy
földbe gyökerezett a lábam; dermedten álltam ott az utcán még akkor is, amikor már
régen elment. Egyszerre megkondultak a harangok – folytatta –, és abban a pillanatban
megeredt az eső, én meg ott álltam, és bámultam a kövezetet, amelyen összegyűlt a víz, és
fejjel lefelé tükröződtek benne az épületek, fák és emberek. A harangok meg csak
kongtak szakadatlanul – mondta –, valami különleges alkalom lehetett, mert nekem úgy
tűnt, még soha nem hallottam ilyen szűnni nem akaró harangozást, a végén már azt
hittem, sose hagyják abba. Egyre vadabb lett a dallam, egyre képtelenebb. De ameddig
tartott a harangszó, nem tudtam megmozdulni, csak álltam ott, amíg ömlött a víz a
hajamra, arcomra és ruhámra, és néztem, ahogy a világ lassan átköltözik a tükörbe a
lábam alatt.
Elhallgatott, a szája furcsa grimaszba rándult, nagy szeme meg se rezzent, orra lejtője
árnyék kútja lett a kert változékony fényében.
– Az imént azt kérdezte tőlem – nézett rám –, személyes illúzió-e, hogy létezik
valamiféle igazságtétel. Erre nem tudom a választ – mondta –, de azt tudom, hogy ettől
félnünk kell, félnünk minden porcikánkkal, még akkor is, ha leteríti az ellenségeinket, és
győztessé koronáz bennünket.
Aztán szó nélkül hozzálátott, hogy könnyed, gyors mozdulatokkal berakjon mindent a
táskájába, majd felém fordult, és kezet nyújtott. Kezet fogtunk, éreztem, milyen
meglepően sima és meleg a bőre.
– Azt hiszem, már megvan minden, amire szükségem lesz – jelentette ki. –
Tulajdonképpen utánanéztem minden részletnek, mielőtt idejöttem. Manapság ezt
csinálják az újságírók – közölte. – Valószínűleg eljön a nap, amikor programokkal
helyettesítenek bennünket. Olvastam, hogy megint férjhez ment – tette hozzá. –
Bevallom, ez meglepett. De ne féljen – mondta –, nem fókuszálok a magánügyeire. A
lényeg az, hogy hosszú, fontos cikk lesz. Ha reggelre elkészülök vele – nézett az órájára –
, talán még bekerül a délutáni kiadásba.

A fogadás színhelye a városközpontban volt, és azokat, akik gyalog akarnak odamenni a

szállodából, idegenvezető kísérte el. A magas, sovány fiú sűrű, csillogó, hullámos fekete
haja csaknem a válláig ért, arcára ráfagyott a széles mosoly, de a szeme szüntelenül
jobbra-balra járt, mintha megszokta volna, hogy felkészüljön valami váratlan támadásra.
Gyakran kalauzolja a résztvevőket a városban, közölte, mert az anyja a fesztivál
igazgatója, és elhatározta, hogy kihasználja fia állítólag rendkívüli tájékozódóképességét.
Tisztán emlékszik minden helyre, ahol valaha megfordult, és sok olyanra is, ahol még
sose járt, mert a szabadidejében szereti a térképeket bújni, és topográfiai feladatokat ad
magának, a megoldásukban sokszor nagy örömét leli. Berlinben például még sose járt, de
biztosra veszi, hogy ha letennék a város közepén, mindenhová eltalálna, talán még néhány
helyi lakosnál is hamarabb rájönne, hogyan juthat el a leggyorsabban, mondjuk, a
Plötzensee uszodától a berlini közkönyvtárhoz. Kiszámította, hogy ha a Hauptbahnhofnál
leszállna az U-Bahnról, és gyalog átvágna a Tiergartenen, megtakarítana egy sor
körülményes átszállást és tíz-tizenöt percet. Amikor megtudta, mennyire hidegek a berlini
telek, aggasztotta, hogy ez a megoldás télen kényelmetlen lehet, de aztán szerencsére
eszébe jutott, hogy mivel szabadtéri medencéről van szó, valószínűleg nincs is miért
odalátogatni a nyári hónapokon kívül.
Közben elhagytuk a szálloda kertjét, és már egy alagútszerű úton jártunk, amelynek
mindkét oldalán betonfalak magasodtak, és a felüljáró forgalmának állandó zaja úgy
dübörgött, hogy Hermann (ahogy a fiú korábban bemutatkozott) befogta a fülét, aztán
váratlanul besurrant egy keskeny sikátorba baloldalt. Az a nehéz egy sétáló csoport
vezetésében, folytatta, amíg bevártuk a többieket, hogy nehéz úgy intézni, hogy mindenki
egyszerre érjen a célba, miközben figyelembe kell vennünk a sok különböző mozgást és
tempót is. A leggyorsabbaknak minduntalan meg kell állniuk, hogy a lassúbbak beérjék
őket, ami azt jelenti, hogy a csapat legsportosabb tagjainak van alkalmuk a legtöbb
pihenésre, amíg azok, akik nehezen tudnak lépést tartani a többiekkel, sose fújhatják ki
magukat. De ha a leglassúbbak is annyi pihenőt kapnának, mint a leggyorsabbak,
nagyjából kétszer annyi ideig tartana a séta; ráadásul a leggyorsabbak így kétszer annyit
várakoznának, és ez új problémákat okozna, például unnák magukat és ingerültek
lennének, esetleg megéheznének vagy fáznának. Az anyja megnyugtatta, hogy ezekre a
problémákra talál majd logikus megoldást, de ő tisztában van azzal, hogy sok mindennek,
amit ő valós kihívásnak talál, mások inkább metaforikus jelentést tulajdonítanak, és
mindig igyekszik elkerülni a félreértéseket. Anyja egész életében olvasásra biztatta, nem
mert másokhoz hasonlóan ő is hitt abban, hogy az olvasás nemesíti az embert, hanem
mert véleménye szerint a képzeletgazdag művek tanulmányozása legalább arra képessé
teszi a fiát, hogy bizonyos beszélgetéseket követni tudjon anélkül, hogy összetévesztené
őket a valósággal. Gyerekkorában nagyon felzaklatták a történetek, és ma sem szereti, ha
hazudnak neki, de már belátta, mások annyira élvezik a túlzást és színlelést, hogy
időnként össze is tévesztik az igazsággal. Már megtanulta az ilyen helyzetektől
szellemileg függetleníteni magát, tette hozzá a fiú, úgy, hogy filozófiai szövegek
memorizált részleteit idézi fel, újra elővesz bizonyos matematikai problémákat, vagy néha
egyszerűen azzal üti el az időt, hogy gondolatban elismétli néhány ritkább autóbuszjárat
menetrendjét a gyűjteményéből.
Közben a többiek is befordultak a sikátorba, és Hermann megint elindult, gyors
léptekkel haladt, amíg egy közparkba nem értünk, és ott megállt egy ösvényen, hogy
ismét bevárjuk a többieket. Ez a park igazán kellemes hely, jegyezte meg, de rossz a híre,
mert itt több a bűneset, mint a város többi parkjában. Neki ez a legrövidebb út, ha túlparti
otthonából a gimnáziumba biciklizik, tíz perccel gyorsabban odaér, mint az autóutakon.
Megdöbbenti, hogy az osztálytársai, akik közül soknak szintén erre vagy legalábbis a
közelben vezetne az útja, nem végezték el az egyszerű kalkulációt, amely rávilágít arra,
hogy az autóúton több veszély fenyegeti őket, mint a parkban, így továbbra is vállalják a
nagyobb kockázatot. Beismerték, hogy a szüleik ragaszkodnak ehhez, ezt az anomáliát az
ő anyja azzal magyarázza, hogy a szülői lét biológiai alapja lényegéből adódóan
ellentmond a józan észnek, következésképp egyfajta kifordított logikának tekinthető. Az
anyja általában logikusan gondolkodik, mondta a fiú, és bár maga is belátja, hogy szinte
lehetetlen egy gyereket érzelemmentesen fölnevelni, ő kétségtelenül törekszik rá, és
ebben az ügyben is támogatta fia választását még azt követően is, hogy a dékán
megjegyezte, aggódik a fiú biztonságáért.
A park hosszan elnyúló zöldterülete lejtősen ereszkedett le a folyópartig, széles,
homokos ösvényein sokan járkáltak vagy üldögéltek a padokon az alkonyi fényben. A
távolban egy csapat láthatósági mellényes férfi ácsorgott a pázsit körül, ezeket az
embereket azért fizetik, magyarázta Hermann, hogy mindenkit távol tartsanak attól a
parkrésztől. A környék felújítása során, közölte, nemrégen építettek egy új
hangversenytermet, amely diadalmas kompromisszumot jelentett, mert egyszerre
elégítette ki a várostervezők igényét a fejlesztésre és a természetvédők vágyát, hogy
minden maradjon úgy, ahogy van. Az építész nem dúlta fel a parkot, hogy helyet
teremtsen az új épületnek, hanem pompás ötlettel levitte a hangversenytermet a föld alá.
Csak amikor végeztek a munkával, és a park élete visszatért a rendes kerékvágásba
(látszólag minden változtatás nélkül), akkor derült ki, hogy a felszíni forgalom zaja
visszájára fordítja a hangversenyterem akusztikáját. Ahelyett, hogy a zenét erősítené fel,
fülsiketítővé erősíti a lenti előadóteremben annak a zaját is, ha egyetlen ember átmegy a
pázsiton.
Mivel az egészet úgy tervezték, hogy észrevehetetlen legyen, és ne változtasson
semmit a park látványán, képtelenségnek tűnt, hogy korláttal vagy kerítéssel zárjanak el
egy látszólag üres füves részt, és ugyanebből az okból (mármint hogy nem látszik a
változás) mindenki zavartalanul járkált a füvön továbbra is. A tervezők azt a megoldást
találták a problémára, folytatta a fiú, hogy a koncertek idején ilyen élő kerítést
alkalmaztak. Csak arra nem gondoltak, húzódott még szélesebb mosolyra a szája, hogy
egy kerítés vagy felirat csaknem mindenkinek érthető, míg egy emberi lénynek (még egy
láthatósági mellényesnek is) magyarázkodnia kell. Ha valaki bizonyos napszakokban
ahhoz a füves részhez közeledett, tette hozzá, amelyen máskor szabadon átvághatott, az
egyik mellényesnek meg kellett magyaráznia, most miért nem teheti, és ezt a bonyolult
eljárást, mondta Herman, minden áldott nap meg kellett ismételni, ami végül
elkerülhetetlenül erőszakos jelenetekhez meg kényszerintézkedésekhez vezetett, hiszen
nem tiltja törvény az átjárást a füvön, és akadtak, akik még egy hangversenyt sem
tekintettek elégséges oknak arra, hogy változtassanak az útvonalukon. Közben a
hangverseny közönségét felháborította a zaj, és sokan visszakövetelték a pénzüket. Azt
hiszem, jegyezte meg a fiú, néhány ilyen eset már bíróság elé is került, és mivel a törvény
célja az objektív ítélethozatal, érdekes lesz látni ezeknek az ügyeknek a kimenetelét. Ő
szeret bonyolult jogi kérdéseket tanulmányozni a szabadidejében, tette hozzá, némelyik
igazán szórakoztató. A kedvence az az ügy, amelyben egy nőnek, aki áthajtott a városon,
egy egész méhraj repült be az autója ablakán, amelyet néhány centire leeresztett, mert
aznap nagy volt a hőség. Ettől annyira megrémült, hogy belehajtott egy közeli cukrászda
kirakatába, és súlyos károkat okozott (bár halálos áldozat szerencsére nem volt), amiért
szerinte és a biztosító szerint ő nem volt felelőssé tehető, a bíró azonban alaposan
megingatta ezt a meggyőződésüket.
Megkérdeztem Hermannt, milyen iskolába jár, matematika és természettudományi
tagozatra, felelte, ahova az egész országból érkeznek a hallgatók. Előzőleg a körzeti
iskola diákja volt, tette hozzá, amit nem élvezett annyira, bár a végén már elég népszerű
lett a diákok körében, amikor elterjedt a hír, hogy segíteni tud nekik a felkészülésben a
vizsgákra. De a tanáraival nem volt valami jó a viszonya, és gyakran kellett hallgatnia,
hogy az anyját bírálják emiatt, amit nagyon sajnál, de mivel anyjának soha nem volt
kifogása az ő viselkedése ellen, nem változtatott semmin, mert feltételezte, hogy minden
rendben van. Az emberi természet már csak olyan, mondta mindig az anyja, hogy az
emberek azért akarnak kegyetlenkedni másokkal, mert velük is kegyetlenül bántak: furcsa
módon a legtöbben bizonyos viselkedési formák ismétlésével akarnak enyhíteni a
szenvedésen, amelyet éppen azok a formák okoztak nekik. Már megpróbálta matematikai
formában kifejezni ezt az ellentmondást, de mivel ez természete szerint illogikus, még
nem járt sikerrel. Tudomása szerint egy problémát nem lehet megoldani egyszerűen azzal,
hogy újra meg újra megfogalmazzák a végtelenségig, hacsak nem bízunk abban, hogy
maga a végtelenség megsemmisít bizonyos tényezőket.
A többiek már utolértek bennünket az ösvényen, és Hermann megint elindult, ment
lefelé a hegyről a pázsiton át a folyóhoz, és felemelt karral, széles mozdulatokkal mutatta
az irányt. Elnézést kér, mondta, ha túlságosan bőbeszédűnek találom, szeret beszélni, és
az anyja mindig arra biztatta, hogy tegyen fel kérdéseket, ezért is csodálkozik, hogy
másoknak mintha nem lennének kérdéseik. Arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb
kérdés csak az egyetértés biztosítására tett kísérlet, olyasmi, mint az elemi matematikai
problémák. Kettő meg kettő valóban rendszerint négy: tapasztalatai szerint minden más
válasz felzaklatja az embereket. Az anyja azt mondja, a fia hároméves koráig néma volt:
már hozzászokott, hogy választ sem várva magában beszél, ezért nagyon meglepődött,
amikor egy napon a kulcsait kereste, és megkérdezte magától, vajon hová tehette őket, és
a gyerek megszólalt az etetőszékben, hogy a kulcsok az előszobában fölakasztott kabátja
zsebében vannak. Azóta megállás nélkül ömlik belőle a szó, és ha az anyját ez esetleg
bosszantja is, udvariasságból soha nem mondta neki. Érdekes, hogy nemrég
összebarátkozott az iskolában egy fiúval, aki csaknem minden szót rosszul ejtett ki, mert
lenyűgöző szókincse van, de mindig sokkal többet olvasott, mint amennyit beszélt, és a
Hermann-nal folytatott bonyolult eszmecserékben olyan szavakat kellett kiejtenie,
amelyek addig csak értelmes betűszekvenciák voltak a fejében. Hermann szerencsés, ő
sokat beszélgethet az anyjával, aki általában megérti, amit mond: észrevette, hogy sok
szülő és gyerek esetében nem ez a helyzet.
Részben azért élvezi ezt az iskolát, közölte, mert most először találkozott olyan
emberekkel, akiknek a tapasztalatai hasonlítanak az övéihez, és akik nagyjából úgy
gondolkoznak a világról, mint ő. Vicces elgondolni, hogy amíg ő otthon ült, és kibámult a
szobája ablakán, ezek az emberek is kibámultak az ablakukon valahol, és mindannyian
hasonló dolgokról gondolkoztak, olyan dolgokról, amelyekről a jelek szerint nem
gondolkozik senki más. Más szóval már nincs kisebbségben; még azt is észrevette, hogy
némelyik évfolyamtársa egyik-másik területen tájékozottabb nála, például Jenka barátja,
akivel sokat van együtt. Remekül kijönnek egymással, és a két anya is összebarátkozott.
Nemrég gyalogtúrára mentek együtt a Pireneusokba. Ez volt az első eset, hogy az anyja
nem vitte magával, reméli, nem hiányzott neki túlságosan. Ő meg Jenka nagyon
különbözőek, tette hozzá, érdekes, hogy talán éppen ezért olyan jó barátok. Például Jenka
szűkszavú lány, neki meg be nem áll a szája: ez is jó példa a kompatibilitásra, arra, hogy a
két szélsőség mérséklődik az egyesülés során. Vannak, akik szerint Jenka lehet az egyik
legintelligensebb ilyen korú ember az országban. Csak akkor beszél, ha fontos
mondanivalója van, és ez ráébreszti az embert, hogy a legtöbben (köztük ő maga is)
milyen lényegtelen dolgokról beszélnek általában.
Az év végén, folytatta Hermann, az iskolája különdíjjal jutalmazza a legkiválóbb fiú és
lány hallgatót. Érdekes, hogy a díj odaítélésénél a gendert is számításba veszik, nem csak
a kiváló teljesítményt: ő ezt eleinte nem találta logikusnak, de aztán úgy döntött, hogy
mivel őt magát soha nem foglalkoztatta a gender kérdése, talán nincs abban a helyzetben,
hogy átlássa a jelentőségét. Érdekelné, nekem mi a véleményem erről, ha van róla
véleményem egyáltalán. Az anyja például úgy gondolja, hogy a férfi és a női két
különböző, de egyenrangú identitás, ilyen értelemben a lehető legbölcsebb dolog két
külön díjjal elismerni a kiváló teljesítményt. De sokan mások úgy érzik, hogy csak
egyetlen díjat kellene adni, annak, aki a legjobb a diákok közt. Szerintük a gender
szempontja beárnyékolja a kiválóság győzelmét. Anyja érdekes választ adott erre: ha
nincs ez a kikötés, mondta, nem lehet biztosítani, hogy a kiváló képesség megmarad az
etika keretei közt, és nem áll a bűn szolgálatába. Ezt ő kissé régimódi érvelésnek találta,
ami meglepő, hiszen az anyja általában haladó szellemű volt. Különösen a „bűn” szó
használata döbbentette meg. Néha eltöpreng azon, milyen lesz az anyja élete, ha ő jövőre
egyetemre megy, de hiába vannak a jelek szerint elég jó képességei, a képzelőerő sajnos
nem tartozik közéjük.
Már a folyóparton jártunk, egy széles, kövezett ösvényen, ahol sokan ültek a kávézók
előtt nagy, csillogó söröspoharakkal, beszélgettek, a mobiljukat böngészték, vagy
elgondolkodva bámulták a szürkés vizet. Már csaknem megérkeztünk, mondta Hermann,
de ez az út legkockázatosabb része, mert itt nagy a tömeg, és a hiba lehetősége rendszerint
egyenes arányban van az emberi tényező méretével. Emellett nagyon érdekesnek találja a
beszélgetésünket, így az a veszély is fenyeget, hogy elfelejti, hová megyünk. De szeretné
hallani a véleményemet a felvetett problémákról, főleg az anyja megállapításairól, már
amennyiben sikerül őket megfelelően visszaadnia.
Nagyon érdekesnek találom a gondolatot, mondtam, hogy a gender szempontja
védelmet nyújt a bűn ellen, mert a bibliai mítoszból ennek éppen az ellenkezőjére
következtethetünk: hogy a férfi és a nő különbözősége nemhogy meggátolná a bűnt,
inkább páratlanul hajlamossá tesz rá bennünket. Évát befolyásolja a kígyó, és Ádámot
befolyásolja Éva: nem nagyon értek a matematikához, tettem hozzá, de kíváncsi lennék,
ez kifejezhető-e képletben, és ha igen, vajon a kígyó volna-e az illogikus elem. Más
szóval úgy képzelem, nehéz lenne értéket tulajdonítani a kígyónak, aki lehet bármi és
minden. A történet csak azt bizonyítja, jegyeztem meg, hogy Ádám is, Éva is
befolyásolható, csak nem ugyanaz van rájuk befolyással.
Hermann a homlokát ráncolta; talán könnyebb alakzatban látni a dolgot, mondta,
például az Ádám–Éva–kígyó kapcsolat háromszögben kifejezve kézzelfoghatóbb, hiszen
a háromszögelés feladata, hogy két pontot egy harmadik által határozzon meg, és ezzel
biztosítsa az objektivitást. Ha engem a metaforák érdekelnek, közölte, a kígyónak csak az
a szerepe, hogy nézőpontot kínáljon, ahonnan Ádám és Éva gyengéi megfigyelhetők, így
a kígyó képviselhet bármit, ami háromszögeli két identitás viszonyát, ahogy például egy
gyerek érkezése háromszögelheti a szüleit. Ami a legutóbbit illeti, folytatta, ez az ő
esetében bonyolultabb, mert a körülmények alakulása folytán rá hárult Ádám szerepe
anyja Évája mellett. Az apját nem ismerte, mert ő elhagyta a bolygót néhány héttel
azelőtt, hogy Hermann megérkezett: már nyugtalanította, hogy ezt az információt eddig
kihagyta a beszélgetésünkből, és örül, hogy most alkalmat adtam a beillesztésére. Ami azt
illeti, gyakran törte a fejét, vajon őt meg az anyját háromszögelik-e valaha, és ha igen,
kicsoda. Sajnos az egyetlen szabad, rendelkezésre álló hely a kígyóé, tette hozzá, és
bevallja, nyitva tartja a szemét, tudni akarja, ha felbukkan egy ilyen nyugtalanító jelenség.
De az anyja egyelőre nem ment férjhez, bár gyönyörű (ez persze csak magánvélemény),
és amikor megkérdezte tőle, mennyi rá az esély, azt a választ kapta, hogy egy ilyen
lépéshez két személlyé kellene válnia, márpedig ő szívesebben marad egyben. Az anyja
kerülte a jelképes beszédet, mert tudta, ez megzavarja a fiát, de Hermann tudomásul vette,
hogy most mégis rászánta magát, mint két bűn közül (ha megengedem, hogy megint ezt a
szót használja) a kisebbikre. A fiú szerint az anyja arra gondolt, hogy biológiai szerepe
mint anyáé összeegyeztethetetlen egy olyan ember feleségének szerepével, aki nem áll
biológiai kapcsolatban a fiával, és ez a felismerés bűntudattal töltötte el, még az is
megfordult a fejében, hogy talán az lenne a legjobb, ha azonnal otthagyná az otthonát, és
módot keresne arra, hogy végezzen magával. De szerencsére az anyja tisztázta a dolgot,
azt mondta, neki minden jó úgy, ahogy van.
Az iskolai díjhoz visszatérve, folytatta, azt a nevet adták neki, hogy „Babérok”, vagyis
angolul „Kudos”. Mint ön valószínűleg tudja, a görög kudos szó egyes számú főnév volt,
amelyet a népetimológia többes számúnak tekintett: a „kudo” szó sose létezett, de a
modern szóhasználatban a többes szám jelét vélték fölfedezni a kifejezésben, tehát a
„kudos” pontos fordítása „díjak”, eredeti formáját azonban tágabb értelemben használták,
és általában elismerést vagy dicsőítést jelentett, de indokolatlan felmagasztalásra is
utalhatott. Például hallotta, hogy az anyja nemrégen arról panaszkodott valakinek a
telefonban, hogy az igazgatótanács aratta le a babérokat a fesztivál sikeréért, holott
minden munkát ő végzett. Annak fényében, amit az anyja a férfi és női díjról mondott, ez
a mesterséges többes szám nagyon érdekesnek tűnt: az egyénit kiszorította a közösségi, de
Hermann úgy gondolta, hogy a bűn kérdése még mindig nyitva maradt. Az igazat
megvallva bármilyen alapos kutatást végzett, nem talált semmit, ami igazolná, hogy az
anyja ezt a szót a visszaéléssel kapcsolatban használta. Lehet díjakat bűnös szándék
nélkül a nem megfelelő embernek odaítélni?
Nem kérdezte meg az iskolától, hogy a díja (talán elfelejtette megemlíteni, hogy ő
kapta meg és a barátnője, Jenka) egyes vagy többes számban értendő, de feltételezte, hogy
az iskolát nem érdeklik különösebben a gramatikai szempontok. Jó érzés volt győzni: az
anyja nagyon boldog volt, bár meg kellett kérnie, hogy ne ragadtassa el magát.
Már a többiek is a parti sétányon bandukoltak, és megálltunk, hogy bevárjuk őket.
Megszólalt a telefonom, és a képernyőn megjelent a nagyobbik fiam képe.
– Találd ki, mit csinálok éppen – mondta.
Hadd halljam, feleltem.
– Utoljára sétálok ki az iskola kapuján.
Gratulálok, mondtam.
Megkérdeztem, hogy sikerült a záróvizsga.
– Meglepően jól – felelte. – Tulajdonképpen még élveztem is.
Talán emlékszem, folytatta, mennyi időt szentelt egyetlen témának (a Madonna-
ábrázolások történetének), amely nem merült fel egyetlen korábbi vizsgadolgozatban sem,
amit látott. Rengeteget dolgozott vele, közben végig úgy érezte, fölöslegesen gürcöl,
mégsem tudta rászánni magát, hogy abbahagyja. És amikor a vizsgalapot kinyitotta, az
első kérdés éppen erre vonatkozott.
– Annyi közölnivalóm volt – magyarázta –, hogy meg is feledkeztem a vizsgáról.
Színtiszta élvezet volt. El se tudtam hinni.
Pedig elhiheti, mert van rá kézzelfogható magyarázat, jegyeztem meg, mégpedig az,
hogy megdolgozott érte.
 – Nyilván – mondta. Csend lett. – Mikor jössz haza? – kérdezte.
Amikor befejeztük a beszélgetést, Hermann megkérdezte, a gyerekemnek vagy
gyerekeimnek jól megy-e a matek. Egyik se nagyon foglalkozik vele, feleltem, néha attól
félek, azért, mert az én érdeklődésem más irányú, így a világ bizonyos aspektusait
akaratlanul valóságosabbnak és fontosabbnak tüntettem fel a többinél. Hermann
elvigyorodott ezen a képtelen ötleten: emiatt nem kell aggódnom, közölte, mivel a
kutatások bebizonyították, hogy a szülői befolyás a személyiség alakulására gyakorlatilag
egyenlő a nullával. A szülő hatása szinte kizárólag a gondozásra és az otthoni környezetre
korlátozódik, ahogy egy növény is attól függően virul vagy fonnyad el, hogy hová teszik
és hogyan gondozzák, de organikus felépítésén ez nem változtat. Az anyja például jól
emlékszik, hogy Hermann négy-öt éves kora óta mindig elő kell vennie a tankönyveket,
ha válaszolni akar a kérdéseire. Más szóval az ő érdeklődése a matek iránt megelőzött
minden kísérletet a rábeszélésre vagy lebeszélésre; hacsak nem akartam minden áron
megakadályozni, hogy a gyerekeim érdeklődést mutassanak iránta, nem valószínű, hogy
bármilyen szerepem volt a dologban.
Azzal ellentétben, amit mond, válaszoltam, én sok olyan embert ismerek, akinek a
törekvései szülői befolyásra alakultak ki, és sok olyat is, akit ez akadályozott meg abban,
hogy azzá legyen, amivé lenni akart. Úgy tapasztalom, a művészgyerekek különösen
érzékenyek a szüleik számára fontos értékekre, mintha az, ami az egyik embert
felszabadítja, a másikat igába hajtaná. Ezt különösen visszataszító gondolatnak találom,
jegyeztem meg, mert olyasmit sejtet, ami túl van a puszta elhanyagoláson vagy önzésen,
valami különleges egoizmust, amely úgy akarja kiiktatni a kreativitás kockázatát, hogy
rákényszeríti másokra a saját szemléletét. És vannak, akik puszta akaraterővel szerezték
meg azt, amit mi talán istenadta tehetségnek látunk. Más szóval én nem fogadom el az
eleve elrendelés primátusát: visszatérve ahhoz, amit a növényekről mondott, ez a hasonlat
figyelmen kívül hagyja az ember képességét önmaga alakítására.
Hermann egy ideig hallgatott, csak álltunk a híd mellett, és néztük töredezett,
változékony tükörképét a vízen. Azt hiszi, mondta végül, Nietzsche Pindarosz mondatát
választotta mottójául: Válj azzá, ami vagy. Más szóval talán egyetérthetünk abban, hogy
nem értünk egyet, amennyiben ez a mondat mindkettőnk számára ugyanazt jelenti. Ha jól
értette a szavaimat, szerintem a külső tényezők megváltoztathatják az ember énjét,
egyúttal hiszek abban is, hogy ez az én képes meghatározni, sőt megváltoztatni saját
természetét. Elismeri, ő nagyon szerencsés volt abban a tekintetben, hogy eddig még
senki sem próbálta megakadályozni, hogy azzá váljon, ami; nekem talán nem volt ilyen
szerencsém. De ez a mondat érdekes abból a szempontból, hogy az ént valóságnak
tételezi, olyan módon, hogy ennek fényében a cogito ergo sum közhelynek tűnik. Az első
reakciónk az lehet, hogy megkérdezzük, hogyan lehet valami azzá, ami már úgyis: az a
benyomása, megadtunk néhány paramétert egy érdekes beszélgetéshez erről a témáról.
Talán ha lesz egy kis szabad időm a következő napokban, folytathatnánk.
Közben lassan utolértek bennünket a többiek, és Hermann elhallgatott, mert
megszámolta őket. Ugyanannyian érkeztek meg, jelentette ki, ahányan elindultak:
feltételezhetően számolnia kellene azzal, hogy mivel eddig nem nagyon figyelt oda rájuk,
egy-kettő lemorzsolódhatott, és útközben más léphetett a helyébe, de ennek
tulajdonképpen csekély a valószínűsége. A fogadás ott lesz, abban az épületben a híd
túloldalán, közölte: innen már odalátni. Reméli, nem találtam fárasztónak a társaságát.
Belátja, nem mindig veszi észre, kívánatos-e a jelenléte. Ő a maga részéről nagyon
élvezte a sétát.

Hosszú sor állt a büfépultnál, ahol a pincérek nehezen boldogultak a kuponokkal. A

barlangszerű, modern belső tér magas, konzolos üvegteteje fölerősítette a zene és a
beszélgetés zaját, ugyanakkor összezsugorította és törpének mutatta az ott lévőket, így az
eseményt mintha megülte volna a félelem, amihez hozzájárult a sok tükröző felület is.
Már besötétedett, és a villanyfény keresztezett lándzsaformákban vetődött be az
üvegmennyezeten a kinti épületekről, míg a folyó fekete tömege közvetlenül az ablak
előtt hullámzott, és habzó felületén ott vibrált a benti emberalakok tükörképe.
Az a baj, állapította meg a mellettem álló nő, hogy a kuponokon szereplő összeg nem
egyezik meg az ételek árával, és itt nem tudnak visszaadni. Emellett egyesek többet
ennének és innának másoknál, de mindenki ugyanannyit kapott. Ő keveset eszik, mert kis
termetű, és már benne van a korban; egy jó étvágyú felnőtt férfinak háromszor annyira
lenne szüksége. De belátja, hogy a fesztivál nem adhat szabadságot a vendégeknek, nem
biztosíthat minden résztvevőnek korlátlan mennyiségű kupont, emellett nem is lenne
méltányos a szükségletek alapján történő diszkrimináció, hiszen ki ítélhetné meg valaki
más szükségleteit? Pillanatnyilag úgy tűnik, nézett lemondóan a sorra, amelynek elejénél
számos pincér tanakodott és böngészte tanácstalanul a kuponokat, mialatt a sorban állók
már kezdtek nyugtalankodni, hogy mi aligha kapunk valamit. Kitaláljuk ezeket a
rendszereket az igazságos eljárás érdekében, tette hozzá, de az emberi természet olyan
kiismerhetetlen, hogy lehetetlen rajta kiigazodni. Amíg egyik fronton vívjuk a háborút,
folytatta, egy másikon eluralkodik a káosz, és sok rezsim arra a következtetésre jut, hogy
minden probléma oka az egyéniség. Ha minden ember egyforma volna, és azonos
állásponton lenne, magyarázta, sokkal könnyebb lenne megszervezni bennünket. És itt
kezdődik az igazi probléma.
Apró termetű, sovány, gyerektestű nő volt. Szikár, okos arcában a hatalmas, súlyos
szemhéjú szem csak néha, lassan pislogott egyet, szinte egy hüllő türelmét idézve.
Délután ott volt a bemutatómon, folytatta, és feltűnt neki, mint máskor is nemegyszer,
hogy mennyire elmaradnak ezek az események a tárgyukat képező mű mögött, amelyet
mintha egyre céltalanabbul járnának körül anélkül, hogy képesek lennének a mélyére
hatolni. Sétálhatunk ugyan a kertben, jegyezte meg, de az épületbe nem jutunk be. Bár
tagja az igazgatótanácsnak, az ilyen fesztiválok célját egyre kevésbé látja át, miközben a
könyvek személyes értéke (legalábbis az ő szemében) megnövekedett; végeredményben
mégis úgy érzi, az igyekezet, hogy a magánjellegű időtöltésből (az írásból és olvasásból)
közügyet csináljanak, önálló irodalmat hoz létre, olyan értelemben, hogy a meghívott írók
közül sokan nagyszerűen szerepelnek a nyilvánosság előtt, de közben olyan műveket
alkotnak, amelyeket ő az igazat megvallva középszerűnek tart. Az ilyen szerzők esetében,
folytatta, csak a kert van meg: az épület hiányzik, vagy ha mégsem, akkor ideiglenes
építmény, amelyet az első vihar elsöpör. De belátja, jegyezte meg, hogy az életkorának is
köze lehet ehhez a kiábrándultsághoz. Egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy elfordul
a kortárs művektől, és visszatér az irodalomtörténet klasszikusaihoz. Az utóbbi időben
újra Maupassant-t olvasott, és olyan frissnek és elbűvölőnek találta, amilyen a megírása
napján volt. Közben a kereskedelmileg sikeres irodalom kamionja megállíthatatlanul
nyomul előre, bár neki az a benyomása, hogy ennek a két princípiumnak (piacnak és
irodalomnak) a házassága nincs valami jó állapotban. Elég egy apró változás a
közízlésben, egy kósza ötlet, hogy valaki inkább másra költi a pénzét, és az egész (a
szépirodalmat kiadó világvállalatok meg a hozzájuk tartozó iparágak) eltűnhet egy
pillanat alatt, egyedül a hiteles irodalom apró sziklája marad majd a helyén.
Kibontakozott zsebkendő vékonyságú, fekete stólájából, hogy kezet nyújtson, apró,
csontos ujjain megcsillant a sok antik gyűrű, és bemutatkozott, olyan hosszú, bonyolult
néven, hogy meg kellett kérnem, ismételje el. Csak hívjon Gertának, legyintett szomorkás
mosollyal: a többi úgyis csak fölösleges szócséplés. Pár évtized múlva, tette hozzá, az
efféle nevek már nem érdekelnek senkit, bár azelőtt viselőjük úgy érezte, szent
kötelességgel ruházzák fel. Négy gyereke van, közölte, és egyáltalán nem érdekli egyiket
sem, hogy milyen születési előjogai vannak vagy hogy ki mit örököl. Csak ne hagyj hátra
olyan helyzetet, amely vitára adhat okot, mondták nemrégen, és meg kell adni, az ő
nemzedékét szörnyű szakításokba meg viszálykodásba hajszolták az örökösödési ügyek.
De a gyerekeit nem érdekli se a pénz, se a földek, talán mert mindig rendelkeztek vele, és
látták, milyen kevés jó származott belőle. Vagy inkább eleget láttak ahhoz, hogy tudják,
nem sokban különböznek elődeiktől, és ha ő csak egy kicsit is részrehajló lesz egyikkel
vagy másikkal, ugyanilyen sorsra ítéli őket. Számtalanszor biztatták, hogy adja el a
családi birtokot, és az árát még életében költse el az utolsó fillérig, mondta nevetve,
mintha ez az én vézna testem képes lenne fölemészteni és múló örömökre költeni minden
vagyonunkat. Az apja, tette hozzá, párját ritkítóan szűkmarkú volt, utolsó éveiben főleg
sós kekszen meg sajton élt: arról ismerték, hogy fényűző vacsorákon egy megkezdett
üveg szupermarketben vásárolt borral jelent meg, amelyből esetleg hetekkel azelőtt már
ivott egy pohárral, holott a házigazdák nyilván arra számítottak, hogy hatalmas szőlője
boraival ajándékozza meg őket. Apjának ez az aszkézise volt az oka, folytatta, amelyet ő
mindig a családi vagyon csorbítatlan megőrzését szolgáló erőfeszítésnek tekintett, ez
akadályozta meg, hogy eladja vagy elajándékozza, amit örökül kapott. De most már nem
tudom, tette hozzá, hogy valójában nem inkább gonoszság volt-e, vagy a düh kifejezése.
Az apja lelkiismeretesen újjáépítette a vagyont, melyet két világháború megtizedelt, de
neki az a benyomása, hogy gyerekkora traumája több kárt tett benne, mint a történelemé.
Az apja gyerekkorában, magyarázta a hölgy, virágzott a birtok, a szolgák az ő apja előtt
térdelve ajánlották fel az aznapi vadászat vagy szüret gyümölcsét. Volt az apjának egy
dajkája, aki valami csínytevéséért bosszúból megölte az ő fehér nyulát, és másnap a nyúl
bőréből készült muffal jelent meg. Az ilyen pompát és ilyen kegyetlenséget vagy a kettő
végzetes kombinációját nem lehet kiheverni, jegyezte meg. A történelem, mint egy
gőzhenger, a felszínt tarolja le, szétmorzsol mindent, ami az útjába kerül, de a gyerekkori
kegyetlenség a gyökereket pusztítja el. Ez a méreg beszivárog a talajba, jelentette ki.
De a szíve mélyén mégis úgy érzi, hogy történelem nélkül nincs identitás, így végső
soron nem tudja megérteni, hogy a gyerekeit hidegen hagyja a család múltja, és hogy csak
az örömöket hajszolják. Az ő világukban nincs háború, magyarázta, de nincs emlékezet
sem. Olyan könnyen megbocsátanak, mintha semmi sem lenne fontos. Kedvesek a
gyerekeikkel, sokkal kedvesebbek, mint a mi generációnk volt, de az a benyomásom, az
életükből hiányzik a szépség. Elhallgatott, lassan pislogott.
Talán tizenöt éve, folytatta, amikor a legkisebb is elment hazulról, a férjemmel
beszéltünk a válásról, és bár mindketten szabadságra vágytunk, végül nem voltunk
hajlandók kitenni a gyerekeinket annak a gyötrelemnek, hogy leromboljuk a világot,
amelyet ismernek. Úgy láttuk, elég, ha elmondjuk egymásnak, mit érzünk, így aztán
nagyjából folytattuk az addigi életünket, csak most már tudjuk, hányadán állunk. A férjem
műveli a birtokot, mert mindig ettől érezte magát nélkülözhetetlennek és hasznosnak, én
pedig intézem az adminisztrációt és az egyéb kötelezettségeket, melyeket a művészetek
iránti érdeklődésem ró rám. Nem nagyon beszélünk egymással, tette hozzá, és a ház
mérete miatt néha napokig nem is látjuk egymást. Sok vendéget fogadunk, folytatta, mert
a birtok gyönyörű vidéken van, és sok íróbarátom találja ideális helynek a munkára, meg
talán igénylem is a társaságot, hogy ritkán maradjunk egyedül a férjemmel. A gyerekeink
meg unokáink is meglátogatnak, mindig hozzák magukkal a nagy halom műanyag
felszerelést meg a speciális ételeiket és elektronikai játékaikat, és úgy találnak bennünket,
mint mindig, csak ami valaha megvolt köztünk, ma már nincs. És néha nem tudom,
jegyezte meg, nem ártottunk-e nekik azzal, hogy megóvtuk őket attól a szenvedéstől,
amely talán életre kelthette volna őket, de közben belátom, hogy ez nem igaz, csak azért
gondolom, mert hiszek a szenvedés értékében. Azok közé tartozom, akik szerint
szenvedés nélkül nincs művészet, jelentette ki, és főleg az irodalomszeretetem
kétségtelenül abból ered, hogy igazolást keresek erre a meggyőződésemre. Néha,
folytatta, amikor kora reggel felébredek, jólesik kimenni a földjeinkre, mert ez
megnyugtat, hogy jó döntéseket hoztam. Különösen a kora nyári reggeleken, mondta,
elmondhatatlanul gyönyörűséges, ahogy a nap áttör a hajnali párán. Még mindig ez a
legnagyobb örömöm, jegyezte meg, de van benne kegyetlenség is, mert amikor a
legszebb, magyarázta, képes azt az illúziót kelteni, hogy lettek volna más, nagyobb
örömeim, ha nekem nem ez a sors jut. Arcára kiült az a szomorkás mosoly. Talán az a
helyzet, hogy csak amikor menekülni már késő, akkor jövünk rá, hogy mindvégig
szabadok voltunk, tette hozzá.
Kénytelen lesz éhgyomorra távozni, állapította meg, mert a sor ennyi idő alatt alig
mozdult: reggel korán kell fölkelnie, hogy gondoskodjon a gyerekről, és már amúgy sem
bírja az éjszakázást.
– Remélem, még viszontlátjuk egymást – húzott elő egy apró, fehér névjegyet stólája
redőiből, és a kezembe tette. – Amint mondtam, sok író találja a házamat ideális helynek a
munkához, és mivel van hely bőven, nem zavarná senki. Elvárom, hogy szavamon fogjon
– hordozta végig nagy szemének rezzenéstelen tekintetét lassan a termen.
Nem messze tőlünk botra támaszkodó, aszott férfi állt, Gerta olyan áthatóan nézett rá,
hogy egy pillanatig azt hittem, a férje az, de aztán láttam, hogy bár vézna és öreges,
valójában nem lehet több negyvenöt évesnél. Botjára támaszkodva hozzánk bicegett, és
üdvözölte Gertát, aki kedvesen megcsókolta mindkét arcán.
– Rajtakapott, hogy el akarok osonni – állapította meg Gerta. – Öreg vagyok már az
ilyen tömeghez és zajhoz.
– Képtelenségeket beszél. – A férfi ír akcentusában volt némi tengerentúli jelleg. –
Csak még nem játszották el a kedvenc számát. Veled mi újság? – nézett rám.
 – Persze, maguk ismerik egymást – mondta Gerta.
Eltelt pár év, közölte Ryan, de valóban találkoztunk már néhányszor.
Homlokát ráncolta, láthatóan azon töprengett, legutóbb mikor. Megereszkedett arcbőre
bohócra emlékeztető ráncokba gyűrődött, melyek fölerősítették az arcjátékát, és a terem
éles fényében kísértetiessé, szinte hátborzongatóvá tették. Világos vászonöltönyt viselt, az
is lógott rajta, laza ráncai drámaian rajzolódtak ki a villanyfényben, mintha tetőtől talpig
kötés borítaná. Nagyon megtépázottnak tűnt, mintha valami bosszúálló erő gyötörte volna
meg, aztán otthagyta volna, hogy megalázottan és kimerülten bicegjen tovább, és ezt a
benyomást még fölerősítette a sétabot. Kíváncsi voltam, vajon ezt mivel érdemelte ki,
mert egy időben azt hittem, a Ryan-féle emberek mindent büntetlenül megúsznak.
– Ryan beszédet mondott a városházán ma este – kiabálta túl a zajt reszketeg hangon
Gerta. – Nagy sikert aratott.
– Remek volt a közönség – mondta Ryan.
– Egység az önérdek korában, ez volt a téma – folytatta Gerta. – Érdekes vita alakult
ki. Ryan elég nagy felbolydulást keltett.
– Én csak azt mondtam – jegyezte meg Ryan –, hogy szerintem a kettő nem zárja ki
egymást.
– A téma időszerű – állapította meg Gerta –, hiszen maguk, britek épp az elváláson
gondolkoznak.
– Ártatlannak vallom magam – közölte vidáman Ryan. – Én boldog házasságban élő ír
vagyok.
– Hibás lépés lesz – jelentette ki Gerta –, ahogy talán mindig az.
Ryan legyintett a szabad kezével, másik keze a sétabotra kulcsolódott.
– Úgyse kerül rá sor – mondta. – Ez is csak olyan, mint az asszony fenyegetőzése
minden péntek este pár pohár után, hogy elhagy. A sólyom nemcsak hallgat a solymászra
– tette hozzá jelentőségteljesen –, hanem már a tenyeréből is eszik.
Gerta elnevette magát.
– Csodás – jegyezte meg.
 – Csak egyvalami biztos – folytatta Ryan –, az, hogy az emberek csak akkor akarnak
szabadok lenni, ha az érdekeik ezt kívánják.
– Meg kell látogatnia bennünket a vidéki házunkban – nyúlt a stólájába Gerta, és
átadott neki egy ugyanolyan fehér névjegyet, mint nekem. – Ki tudja, talán arra inspirálja,
hogy jobban kidolgozza a véleményét erről a jelenségről. Szeretném azt gondolni, hogy
kicsit hozzájárultunk a varázslathoz.
– Feltétlenül! – jártatta körül keskeny szemét a teremben Ryan. – Remek volt látni önt
– fogta két keze közé Gerta kezét.
– Egy pillanatig nem ismertél fel, észrevettem – mondta, amikor már nem követtük a
tekintetünkkel a lassú léptekkel távozó Gertát. – De az a helyzet, hogy folyton ez történik,
úgyhogy ne is törődj vele. Én már megszoktam a változást – túrt bele a hajába, amely
hosszabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és lazábban, hátrafésülve viselte –, de azokat
nyilvánvalóan megdöbbenti, akik régen nem láttak. A napokban a kezembe került pár régi
fénykép, és alig ismertem magamra, hát tudom, milyen érzés. Az igazat megvallva néha
még mindig meglep. Nem mindennap fogy le testsúlya felére az ember, igaz? Az a
különös – tette hozzá –, hogy néha még mindig úgy érzem, mintha most is megvolna a
másik fele is. Csak már senki sem látja.
Elment mellettünk egy pincér egy tálca itallal, és Ryan tiltakozva emelte fel a kezét.
– Először ezt vontam meg magamtól – közölte. – A jó öreg anyatejet. Bár mi tagadás,
segít elaludni. Manapság folyton ébren vagyok. Kiderült, hogy sokan mások is – folytatta.
– Hála a közösségi médiának. Fogalmam se volt, mennyi minden történik ott. Mintha egy
másik évszázadban éltem volna. Most Los Angeles-iekkel meg tokióiakkal csetelek
hajnali háromkor, ahelyett hogy a másnaposságomat aludnám ki. Az asszony imádja –
tette hozzá. – Ha a kölykök felébrednek éjjel, már a közelébe se mennek.
Elfordult, most más szögből esett rá a fény. Csak most láttam, hogy mindaz, amit
eddig a csapások jelének gondoltam, valójában a siker jele, és elcsodálkoztam azon, hogy
ezt a két végletet ilyen könnyű összetéveszteni. Lötyögő öltönye divatosan hanyag
szabású volt, és nyilván egy vagyonba került, akárcsak művészien zabolátlan frizurája.
Ami pedig a véznaságát illeti, az annak tudható be, mondta, hogy eltette a kést meg a
villát. Tulajdonképpen a felesége terelte erre az útra, tette hozzá, bár arra nem számított,
hogy ő ilyen messzire halad rajta.
– A helyzet az – jelentette ki –, hogy megszállottak vagyunk, nem igaz? A mélyére kell
hatolnunk minden gondolatnak, nem nyugszunk, amíg ki nem ástuk gyökerestül.
Észrevettem, hogy a legtöbb író nem törődik a fizikumával – folytatta –, és azt kell
mondanom, szerintem ebben van némi sznobizmus. Attól félnek, ha azon kapják őket,
hogy mozognak vagy odafigyelnek az étrendjükre, kevésbé tartják őket intellektuálisnak.
Én inkább Hemingway példáját követem – közölte –, bár persze a fegyverek meg az
önkínzás nélkül. De ami a fizikum tökéletesítését illeti… nos, miért is ne? Miért bánnánk
úgy a testünkkel, mintha csak valami szatyor lenne, amiben az eszünket hordozzuk?
Különösen most, ezzel a sok nyilvános szerepléssel: ha ránézel némelyik íróra, azt
hinnéd, sose láttak még napfényt. Úgy tesznek, mintha azért viselkednének így, mert
mind zsenik, de ahogy mondtam, inkább sznobizmusról van szó. Engem inkább
elidegenít, ha egy író úgy néz ki, mint valami csavargó, miért bíznék a
világszemléletedben, gondolom magamban, ha még önmagadnak se tudod gondját viselni.
Ha te lennél a pilóta, nem szállnék föl a gépre… nem bíznék benne, hogy elviszel.
Átalakulása pár éve kezdődött, mesélte, amikor a feleségétől egy okosórát kapott
karácsonyra. Az óra mérte a pulzusszámot és a megtett távolságot. Tipikus példája volt az
átgondolatlan ajándékozásnak, az asszony szinte véletlenül kapta fel, de vajon nem az-e a
helyzet, kérdezte, hogy gyakran éppen valami véletlenszerű dolog lendít ki bennünket a
megszokott kerékvágásból?
– De azért, bevallom – folytatta –, eleinte csalódott voltam. Mármint én sose
hanyagoltam el magam: konditerembe jártam, általában elfogyasztottam a napi öt
zöldség-gyümölcs adagomat, így megfordult a fejemben, hogy talán nem vettem észre
valamit. Odáig jutottunk, hogy semmitmondó ajándékokat adunk egymásnak, mert már
nem vesszük a fáradságot, hogy kitaláljuk, mit szeretne a másik. Persze – folytatta – azóta
már lecseréltem egy igényesebbre. Ez itt – húzta fel a kabátujját, és elém tartotta a
csuklóját, hogy lássam – nemcsak azt mutatja meg, hogy mit végeztél el, hanem azt is,
hogy még mit kell elvégezned. A nap bármelyik pillanatában – magyarázta – tudatja
veled, milyen következményekkel járnak a cselekedeteid a jövőben. A másik lényegében
csak rögzítette a tényeket, értelmezni saját magadnak kellett az adatokat, ami azzal a
veszéllyel járt – közölte –, hogy az eredmény nagyon szubjektív lesz.
De, amint mondta, ez adta meg az első lökést, és ha az asszony egy kicsit többet
kapott, mint amit várt, akkor nem számolt az ő hajlamával, hogy lecsap minden jó ötletre,
és továbbfejleszti. Elképesztő belegondolni, folytatta, hogy a legtöbben több gondot
fordítanak a kocsijukra, mint a testükre, holott valójában az emberi szervezet sem
titokzatosabb, mint egy átlagos motor. Az egész főleg matematika, és most, hogy
rendelkezésére álltak a számok, gyorsan lenyűgöző felfedezést tett: eddig azt hitte, az
igényei irányítják (melyeket az évek során változó sikerrel irányított, de soha nem uralt),
de most lassanként rájött, hogy valójában a szükségletei hajtják; márpedig a
szükségleteket nemcsak uralni lehet, hanem legyőzni is. Végtelen számú igényünk lehet,
de mire van igazán szükségünk? Sokkal kevesebbre, mint hittük: a megfelelő
szakértelemmel ez a motor olyan tisztán és gazdaságosan működtethető, hogy alig hagy
nyomot. Az előnyöket keresőnek ez felbecsülhetetlen értékű információ: új szférát jelent,
amit uralhat, ahol az ember gyakorlatilag láthatatlanná, ezért sebezhetetlenné válik. Ha
viszont azt kérdezzük magunktól, mik az igényeink, elsüllyedünk a mocsárban, ahol
akárki és mindenki láthat.
– Ez a készülék – koppintott a csuklójára – nemcsak azt mutatja, mire van szükségem,
hanem azt is, miért dolgoztam meg, mit vehetnék magamhoz, ha akarnám. A különbözet
elég nagy – jelentette ki.
Az utóbbi időben már csak a felét fogyasztotta el annak, amiért a készüléke szerint
megdolgozott, és ámulattal tapasztalta, micsoda hatalomérzettel tölti el, hogy a másik
felét otthagyja, mintha ezek a számok valódi bankbetétet jelentenének: szellemi tőkét
halmozott fel, emellett hetenként háromszor vagy négyszer futni ment, a többi napon
úszott, és ezzel még többért dolgozott meg. Biciklizni is akart, csakhogy akkoriban nem
engedhette meg magának a sok drága gépet, de aztán rájött, hogy a drága gép
megkönnyíti a tekerést, amely így nem olyan nyereséges, ezért jobban jár, ha a rozsdás,
tíztonnás, háromsebességes biciklijén kapaszkodik fel a hegyre. Nem tudja,
megpróbálkoztam-e a futással valaha, jegyezte meg, de tulajdonképpen igazán meditatív
állapot: most nagy divat erről írni, és ha időt tudna szakítani rá, ő maga is kísérletezne
vele. Ami az evést illeti, folytatta, azzal mostanában nem nagyon törődik. Néha, amikor
nézi, ahogy mások esznek, arra gondol, milyen sebezhetők; emlékszik, hogyan tömte
magát ő is hosszú évekig, ma már úgy látja, az evéstől akkor biztonságérzetet remélt,
pedig valójában csak kiszolgáltatott lett tőle. Olyan volt, mintha abban bízna, hogy az
evés majd a világhoz köti, eltörli a határt kint és bent között. Ha arra gondol, mennyi
szemetet tömött magába, nem is érti, hogyan volt képes erre az önkínzásra.
Persze hamar lefogyott, de az igazi változást a mentális stimuláció jelentette, és most,
hogy a pályája így alakult, hálát ad Istennek a megvilágosodásért. A könyve hat hónapig
volt a The New York Times sikerlistája élén; minden bizonnyal hallottam róla én is, bár ha
nem jutnak a fülembe a szakmai pletykák, valószínűleg eszembe se jutott, hogy neki
valami köze van hozzá, mert álnéven jelent meg. Volt egy női írótársa, egy korábbi
hallgatója, és kettőjük nevéből képeztek anagrammát, de mivel lényegében ő volt a
vezető, a fiktív író értelemszerűen férfi. Eleinte zavarta, vallotta be, hogy amikor végre
megjött a siker, az álnéven történt, egy része szeretett volna eldicsekedni vele a
kételkedőknek, otthon, Truleeben. De az álnévnek is megvolt az az előnye, ami a
nietzschei szerkezetnek a csuklóján: láthatatlanná tette lényének egy részét, azt,
amelyiknek az volt a végzete, hogy újra meg újra bizonyos mintákat kövessen. Most
búzalevet iszogatott a Los Angelesbe tartó gép első osztályán, útban azokhoz, akik
megvásárolták a filmjogokat, és nem ismerte fel senki. Aki azelőtt volt (a régi Ryan),
lassan olyan lett, mint egy gyerekkori barát, valaki, aki kedves neki, de már maga mögött
hagyta, valaki, akiről egy nap talán majd azt mondja, hogy maga teremtette börtönben élt.
Sara, az írótársa, örömmel hagyja rá a sugárhajtású utazgatást, mert a gyerekei mellett
akar lenni Galway-ben; aztán meg, ha az imént szóba került, hogy az írók elhagyják
magukat, hát ennek ő az iskolapéldája. Egyszer az ócska papucsában jelent meg a
megbeszélésen az ügynökükkel, viszont amit ő nem tud a tizenötödik századi Velencéről
(ahol a könyv játszódik), azt nem is érdemes tudni. A könyv eredetileg az ő disszertációja
volt, és témavezetőjeként Ryan egyszer csak azon kapta magát, hogy átadja neki az összes
nagyszerű üzleti tanácsot, amit neki magának soha nem sikerült igazán megfogadnia, így
igazságosnak érezte, hogy a projekt társtulajdonosa lehet. Ez egyfajta házasság,
magyarázta, melynek ivadékai a könyvek (már egy újabbon dolgoztak). Még mindig a
házasság a legjobb életforma, jelentette ki, legalábbis a legjobb, amit eddig kitaláltak, hát
miért ne válna be a munkában is? És ha az ivadék sok munkát igényel, legalább megéri a
fáradságot. Az asszony nem bánja (tulajdonképpen az ő ötlete volt), és mivel a
bevételeiből most vett magának egy vadonatúj Range Rovert, ő sem jár rosszul vele,
jegyezte meg Ryan.
Megkérdeztem, még mindig tanít-e, erre grimaszt vágott, amitől megereszkedett
arcbőre ijesztő ráncokba gyűrődött, de aztán szelíd megbánás ült ki az arcára.
– Bármennyire szeretnék – mondta –, már nincs rá időm. Persze hiányzik a kapcsolat a
diákokkal, az ember mindig úgy érzi, valamit visszaad, ugye? De őszintén szólva a végén
már az volt a benyomásom, becsapom őket, hiszen elhitetjük velük, hogy majd írnak egy
sikerkönyvet, és megoldódik minden problémájuk, pedig a legtöbben egyszerűen nem
elég tehetségesek hozzá. És annyit elrabolnak tőled… igazság szerint a végén már alig
vártam, hogy szabaduljak, de őszintén megmondom – tette hozzá bizalmasan –, kirúgtak,
épp mielőtt beindultak a dolgok. Egy darabig nagyon magam alatt voltam, hiszen
gondolnom kellett az asszonyra meg a három gyerekre is. Ezzel persze – vallotta be –
nem nagyon dicsekszem. De tudod – folytatta –, bizonyos értelemben szívességet tettek,
mert nem biztos, hogy rászántam volna magam arra, amit tettem, ha nem veszítek el
mindent. Tudod, hogy van ez – mondta. – Épp csak annyit keresel, hogy megélj, de a nap
végére teljesen kiüresedsz szellemileg, ezért még jobban ragaszkodsz az állásodhoz. A
könyv persze gyökeresen megváltoztatta mindezt – jelentette ki. – Megkeresett több
amerikai egyetem: kaptam néhány igazán kedvező ajánlatot, de még alaposan át kell
gondolnom a dolgot.
Persze az élet nem fenékig tejfel… sohasem az. A legkisebb gyerekét tavaly
autizmussal diagnosztizálták, ami tulajdonképpen megkönnyebbülés volt, így legalább
már tudják, mi a baj. Az asszonynak az a remek ötlete támadt, hogy létrehoz egy
jótékonysági alapítványt a többi autista gyerekkel élő család megsegítésére, még azt is
elérte, hogy az ír parlamentben elhangozzék egy kérdés a sajátos nevelési igények
figyelembevételéről az iskolákban. Ő pedig összeállított egy kis antológiát, hogy pénzt
szerezzen neki, felkérte az írókat, hogy ingyen bocsássák rendelkezésre a novelláikat.
Elképesztő, milyen lelkes fogadtatásra talált az ötlet: az antológiában szerepel néhány
igazán nagy név, és minden mű első közlés, úgyhogy elképesztő licit folyt az utánközlési
jogért.
– Sajnos – tette hozzá – a gazdasági megfontolások nem teszik lehetővé, hogy a
hozzád hasonlók közreműködését kérjük, mivel itt a pénzszerzés a lényeg, és amint
mondtam, ehhez nagy nevek kellenek.
Bohócos sajnálkozással, szinte szánakozva nézett rám. Örül, hogy jól vagyok, mondta.
Jó látni, hogy turnézom: legalább még nem adtam fel. Most mennie kell, mert ma este
afféle díszvendég: sokan akarnak találkozni vele.
Keskeny szemét körbejártatta a teremben, aztán visszafordult hozzám, és a sétabotjával
búcsút intett. Mi történt a lábával, kérdeztem, erre megtorpant, lenézett, aztán
hitetlenkedve fölpillantott rám megint.
– El se hinnéd – mondta. – Több száz kilométert futottam le ebben az évben, aztán
kificamítottam a bokámat, amikor kiszálltam egy taxiból.

A konferenciát egy tengerparti külvárosban rendezték, ahol olyan hatalmas területet

foglaltak el a dokkok, hogy a ragyogó kék tenger kilométereken át rejtve maradt a
raktárak és silók meg irdatlan konténerhegyek mögött. Hatalmas daruk rakták ki-be
egymás után a színes konténerkockákat a rakpart végtelen betonrengetegénél várakozó
óriási tartályhajók sivár fedélzetéről.
A szálloda szürke tömbjét magasabb lakóháztömbök vették körül, mindegyiknek az
ablakait fémredőnyök rejtették éjjel-nappal. Közvetlenül a szálloda előtt parkoló terült el.
Aszfaltjából egy sor zászlórúd meredt föl, drótjaik úgy zengtek a szélben, mint a
hajókötélzet. Jobboldalt száraz fűvel benőtt töltés lejtője emelkedett egy falig, amely
mögött magasra nőtt fák (cédrusok és eukaliptuszok) ágaskodtak. Az elhanyagolt fasorból
lekanyarodott egy régi kocsifelhajtónak tűnő és egy rozsdás, kovácsoltvas kétszárnyú
kapuhoz vezető poros, fehér út, a földút pedig távolabb eltűnt a fák közt a domboldalon,
amelyen túl megcsillant a tenger keskeny sávja.
A konferenciát minden évben ebben a szállodában tartják, bár ronda, mondta az egyik
résztvevő, és kényelmetlen, mert messze van a városközponttól, és rossz a
tömegközlekedés. Gyanítja, hogy a szervezők lepaktáltak az igazgatóval. Az étkezések
idején minden résztvevőt egy buszba tereltek, és húsz percig utaztatták őket jellegtelen,
lepusztult külvárosi negyedeken át egy vendéglőbe, amellyel valószínűleg szintén jó
üzletet csináltak. Az étterem tulajdonképpen nagyon jó, tette hozzá, mert ebben az
országban az evés nemzeti sport, de a megállapodás (akárhogy történt is) menüre szólt,
úgyhogy az ember olyanok közt ül, akik az ínyencfalatok széles választékából
lakmároznak, ő az egyetlen, aki nem döntheti el, mit eszik. Nemegyszer látta, hogy a
szervezők büszkén kivezetik a résztvevők egy csoportját oda, ahol a séfek friss hallal és
nyárson sült tintahallal meg garnélával foglalatoskodnak a hatalmas parázstartók fölött,
hogy lefényképezzék a látványt, aztán megint beterelik őket, hogy elfogyasszák ugyanazt
a szánalmas, levesből meg hústálból álló menüt, amit az előző nap. A szállodában csak
teát és kávét szolgálnak fel, de abban a beton cipődobozban valahol rejtőzik, tette hozzá,
egy káprázatos tehetségű cukrász, ezért a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül kóstoljam
meg a kis kosárkát, amit az ülések közti szünetben a kávé vagy tea mellé szolgálnak fel.
Ez a kosárka a nemzeti konyha fontos eleme, folytatta, és tömeggyártott változata kapható
a szupermarketekben, de az itt kínálthoz foghatót nem kóstolt gyerekkora óta. Az
utánzatok úgy elterjedtek, hogy már el is felejtette a régieket, és szinte fájdalmas élmény
megint találkozni annak a hajdani igazinak a színével, állagával és ízével, ami semmi
esetre sem lehet egy profi csapat műve, csak olyasvalakié, aki úgyszólván egyedül
dolgozik. Azt a nőt vagy férfit még sose látta, bár évek óta jár ide, nem is kérdezősködött
felőle soha; egyszerűen tudta, ahányszor csak beleharapott egy ilyen friss, ízletes
kosárkába, hogy mindig ugyanannak a személynek a műve. Egyszer volt itt egy angol
résztvevő, aki azt mondta, neki ugyanilyen revelációt jelentett egy nemzeti édesség (azt
hiszi, Eccles-torta a neve), és a szavaiból azt vette ki, hogy az ő esetében talán az
elveszett anya kereséséről volt szó, de ő a maga részéről egyszerűen mint műremeket
csodálja. A kosárka eredeti receptje állítólag az apácáktól származik, akik olyan sok
tojásfehérjét használtak a habitusuk keményítéséhez, hogy ki kellett találniuk, mire
használhatják a sárgáját. Aki az anyait keresi, az nem egy kolostorban kezdi a kutatást, ez
biztos; neki még az is megfordult a fejében, hogy az apácáknak ez a süteménye, amelynek
nemzetük polgárai (főleg a férfiak) szinte mind a rabjai lettek, jelképez valamit abból,
ahogy ez az ország a nőkre tekint. Ha azokra a rendkívül merev, fehér és tiszta
habitusokra gondolt, úgy érezte, a nemnélküliség és a férfiak nélküli élet formaruhái. Az
édes kis torta, mely úgy becsapja és betömi a férfiak száját, talán nem kevesebb, mint
ezeknek a nőknek a megtagadott nőisége, leválasztva és úgyszólván tálcán felkínálva;
módszer, hogy sakkban tartsák a világot, emellett ő szerette azt gondolni, hogy boldogító
helyzetük jele, mert nem hiszi, hogy ilyen ínycsiklandó lehet bármi, amit szenvedés és
önmegtagadás közepette alkottak.
A szálloda minden emeletének közepén folyosó húzódott, annak a két oldalán
sorakoztak a szobák. Minden emelet egyforma volt: barna padlószőnyeg, bézs színű falak,
és kétoldalt egymást azonos sorrendben követő szobák. Két rozsdamentes acél lift járt föl-
le, a liftajtók szüntelenül nyíltak és csukódtak a szálloda halljában, ahol a piros
kanapékon ülő várakozókat szemlátomást megigézte a véget nem érően ismétlődő
látvány, ahogy az egyik ajtó bezárul egy embercsoport mögött, miközben a másikon
kitódul egy másik csoport. A felső emeletek folyosóin néha nyitva maradt a szobák ajtaja,
amikor odabent takarítottak, és látni lehetett, hogy minden szoba egyforma, mindenütt
ugyanaz a barna padlószőnyeg, ugyanazok a fényes, laminált bútorok, és ugyanaz a
kilátás a környező lakóháztömbök lehúzott redőnyeire. De ha valaki véletlenül
megpillantott egy vendéget, aki épp a szobája ajtaját nyitotta ki a szálloda
kulcskártyájával, azt olvasta ki a viselkedéséből, hogy tudat alatt azt reméli, az ő szobája
majd más lesz, különbözik a többitől. A takarítónők fehér kötényt viseltek, és éjjel-nappal
dolgoztak, fáradhatatlanul járkáltak föl-le a folyosón. Amíg a szobákban dolgoztak, a
folyosókon halomban állt a műanyag csomagolású, keményített fehér ágynemű, így néha
kihalt, behavazott tájra emlékeztetett a folyosó.
Lent, a hallban a kanapékkal körülvett nagy képernyő előtt gyakran ültek vagy álltak
csoportokba verődött férfiak, hogy pár percig nézzék a futballmeccset vagy a Forma–1-es
futamot. Amikor a hírek következtek, rendszerint mindegyikük arrébb sétált, és a
hírolvasó már a levegőnek szónokolt. A táblaüveg ablakokon túl volt a dohányzásra
kijelölt hely, ahol további férficsoportok álldogáltak, meg néha egy-egy nő, a benti tévé
körül csoportosulók tükörképeként. Ezen a két helyen gyűltek össze a konferencia
részvevői az események előtt vagy az étterembe induló buszra várva, és ilyenkor a két
csoportot (amelyek látták, de nem hallották egymást) elválasztó nagy üvegtáblák mintha
elárultak volna valamit helyzetünk mesterkéltségéről. Kicsit messzebb, háttal a
szállodának, szemben a parkoló kocsikkal egy padot helyeztek el, amelyet mintha az
elvonultság helyének szántak volna, bár közvetlenül az ablakok előtt állt, és jól lehetett
látni bentről. A kanapékon ülők fél méterre sem voltak a padon ülőtől, akinek a fejét jól
láthatták hátulról. Mégis mindenki tudta, hogy ha valaki odaült, egyedül szeretne
maradni, vagy csak egyedül és óvatosan lehet odamenni hozzá, hogy sor kerülhessen egy
csöndesebb, hosszasabb beszélgetésre, mint amilyet a csoport általában folytatott. Sokan
itt intézték a telefonjaikat, már nem angolul, a beszélgetések megszokott közös nyelvén.
A szervezők a konferencia logójával díszített trikót viseltek, és általában nagyon
fiatalok voltak. Úgy tűnt, mindig éberen, aggodalmasan figyelnek, mert nekik kellett
gondoskodniuk arról, hogy mindenki megjelenjen a saját programján vagy felszálljon a
buszra, és gyakran láttuk őket komor tanácskozásba merülve, miközben tekintetük a
szállodahallt pásztázta. Ha egy résztvevő eltűnt, lázas keresésbe fogtak, és hosszas
beszámolók hangzottak el arról, hol látták utoljára az illetőt. Gyakran alighogy
valamelyik szervező fölment a liften, hogy az emeleten keresse, már nyílt is a másik lift
ajtaja, és kilépett a hiányzó vendég. Az egyik résztvevő, egy walesi regényíró állandó
aggodalmat okozott, mert az volt a szokása, hogy gyalog vág neki a környező külváros
egyhangú labirintusának, és amikor visszajött, tele volt történetekkel a templomokról és
más távoli érdekességekről, amelyeket fölfedezett. Túrabakancsot viselt, és mindig egy
kis hátizsákkal járt, mintha emlékeztetni akarná a szervezőket, hogy nem korlátozhatják a
szabadságát, étkezések idején sokszor nem is volt ott a buszon, csak az étteremben jelent
meg kissé átmelegedve és kifulladva, de még épp időben, mert gyalog jött valahonnan.
Mindent megtett azért is, hogy összebarátkozzon a többiekkel (szervezőkkel és
résztvevőkkel egyaránt), aztán följegyezte minden szavukat, leírt minden megemlített
helyet egy gyűrött kis bőrnoteszbe, amelyet minduntalan föllapozott, hogy ellenőrizze, jól
írta-e le egy város vagy vendéglő nevét, esetleg egy könyv címét. Mindig így jegyzetel
utazás közben, mondta, aztán amikor hazamegy, legépeli, és név meg dátum szerint
fájlokba rendezi a jegyzeteit, úgyhogy csak ki kell nyitnia például a három évvel ezelőtti
Frankfurti Könyvvásáron tett látogatás fájlját, és máris rendelkezésére áll minden részlet.
Ezt a szokást, amely fölöslegessé teszi, hogy bármit fejben tartson, nem azért vette föl,
mert nagyon feledékeny, hanem mert hajlamos arra, hogy leragadjon minden
információnál, legyen bármilyen használhatatlan vagy lényegtelen, és ez különben
állandóan elterelné a figyelmét. Nyilvánvaló volt, hogy beszélgető taktikája, vagyis az,
hogy folyamatosan kérdéseket tesz fel (ami a jelek szerint félénkségből eredt, bár erről
nem beszélt), szokatlanul sok ilyen információhoz juttatja, de ha őt kérdezték saját
magáról, kitérő, homályos válaszokat adott, és csak felületes tájékoztatással szolgált a
körülményeiről. Ott van a konferencia minden eseményén, közölte, még azokon is,
amelyek előtte ismeretlen nyelven folynak: úgy érzi, különben csalódást okozna a
szervezőknek.
Észrevettem, hogy a walesi regényíró hosszasan elbeszélget mindenkivel, aki
alárendelt vagy felületes kapcsolatban áll vele (például a buszsofőrrel meg a szállodai
személyzettel), de kerüli azokat, akiket magával egyenrangúnak tekinthet, közismert
írókat a saját hazájából és máshonnan. Sok ilyen résztvevő volt, némelyikkel korábban is
találkoztam, egyikük a második nap odajött hozzám, és emlékeztetett arra, hogy egyszer
együtt szerepeltünk Amszterdamban egy nyilvános vitán, melynek részvevőit (nők voltak
mind, neves gondolkodók és értelmiségiek) felkérték, hogy beszéljenek az álmaikról. Úgy
emlékszem, akkor félénknek és feszültnek találtam, meg kicsit ingerültnek, de most a
szállodahallban sugárzott belőle a nyugalom és a határozottság, mintha az utolsó
találkozásunk óta eltelt években az energiája nem csökkent, hanem még növekedett volna,
és annak az embernek a pragmatikus egyenességével emlékeztetett a nevére (Sophiának
hívták), aki inkább tudomásul veszi, mint aggasztónak találja, hogy mások az ilyesmit
valószínűleg úgyis elfelejtik. Elképzelhetetlennek tartom, jelentette ki szívélyes
mosollyal, hogy egy értelmiségi férfiakból álló csoportot az álmaik megbeszélésére
kérjenek fel, és, gondolom, a moderátor az úgynevezett őszinteségünket akarta
előcsalogatni; mintha, folytatta, egy nő legfeljebb tudatalatti kapcsolatban lehetne az
igazsággal, holott valójában talán csak arról van szó, hogy a női igazság (ha egyáltalán
beszélhetünk ilyesmiről) olyan mélyen rejlő és bonyolult, hogy nem lehet megállapodni
egy közös változatában. Elszomorító gondolat, tette hozzá, hogy mikor egy csapat nő
összeverődik, ahelyett hogy elősegítenék a nők ügyét, végül csak patologizálják.
A mi amszterdami esténk óta több regénye megjelent, mesélte, valamint egy könyve a
nyugati irodalmi kánonról, amelyből szerinte számos férfit ki kellene hagyni és számos
nőt be kellene emelni. A könyvet mindenhol nagyon jól fogadták, de itt, a saját hazájában
lényegében semmibe vették. Ezen a konferencián nem feminista írói munkásságának,
hanem műfordítói tevékenységének köszönhetően vesz részt, amely lehetővé tette, hogy
hazája jó néhány írója (majdnem mind férfi) nagyobb nemzetközi hírnévre tegyen szert,
mint ő. Vagy csak azért vagyok itt, nevette el magát hangosan, trillázva, mert ez a
szülővárosom. Mindenki mást messziről kell ideutaztatni, tette hozzá, de engem nem
kerül sokba meghívni, hiszen csak idesétálok.
Azon töprengtem, vajon azért változott-e így meg a fellépése, mert otthon van, mintha
természetes környezetében fényesebben ragyogna. Szűk, mélyen kivágott, élénk türkizkék
ruhát viselt, vékony derekát kiemelő, szorosra húzott, széles övvel, és hozzá illő magas
sarkú csizmát. Az apró termetű, karcsú, sárgás bőrű, világosbarna hajú, széles és kifejező
ajkú nő felemelt fejjel járt, mint egy gyerek, aki lábujjhegyen ágaskodik, hogy ellásson a
felnőttek feje fölött. Nyakát és csuklóját ékszerek borították, arca gondosan kisminkelve,
különösen drámaian kihúzott szeme körül, amelyben mintha riadalom ült volna, mert
olyasmit látna, aminek az intenzitását és végletességét csak ő veszi észre. Egy idő után
felfedeztem az álarc mögött a félénk nőt, akire emlékeztem, és megértettem: az álcával
csak az ellen védekezik, hogy megfeledkezzenek róla vagy semmibe vegyék, csakhogy ez
azzal a következménnyel is jár, hogy nőiségét megválaszolandó kérdésnek vagy
megoldandó problémának tünteti fel.
Ennél, mutatott a táblaüveg ajtókon túlra, az igazat megvallva izgalmasabb helyen is
élhet az ember, de a válás után belátta, hogy neki is, a fiának is jobb lesz a szülei
közelében, így eljöttek a fővárosból, bár reméli, tette hozzá, hogy visszamehet, ha már
elült a por.
– Az anyám nagyon jó hozzám – folytatta –, bár én vagyok az első a családban, aki
elvált, és ezzel szégyent hoztam rá, amire gyakran emlékeztet is, ezt nem tudja megállni.
Ránéz a fiamra, amikor tudja, hogy látom, és a szájához kapja a kezét, mintha valami
pótolhatatlan tárgy esett volna le és tört volna pozdorjává a szeme láttára. Úgy bánik a
gyerekkel, mintha valami szörnyű betegsége volna – mondta –, és talán így is van, de ha
igen, a fiúnak magának kell megbirkóznia vele, akármennyire sajnálják is mások.
A gyerek nemrégen eltörte a lábát futballozás közben, folytatta, és a sérülés titokzatos
módon valami vírusfertőzéshez vezetett, amelynek okát vagy gyógymódját egyszerűen
nem találják az orvosok. Egy hónapig kórházban volt vele, aztán két hónapig nyomta az
ágyat, és ez az élmény nagyon megváltoztatta, állapította meg Sophia, mert azelőtt
nagyon eleven volt, és imádta a sportot, amelynek szabályait és jutalmait a jelek szerint
élete erkölcsi alapelveinek tekintette. Szülei válásának tanújaként például állandóan
megpróbálta eldönteni, hogy kinek az oldalára kell állnia, hogy ki győzött és ki veszített a
szeme előtt lejátszódó számtalan csatában. Persze magától értetődőnek találta, hogy az
apja oldalára áll, akinek férfias értékrendjével azonosult, és akivel ráadásul együtt
végezhette sok kedves foglalatosságát; az apja pedig gátlástalanul kihasználta ezt a
lojalitást, ha csak tehette, és ezzel igyekezett belenevelni a fiúba valami nagyobb, törzsi
identitást, amely, ezt Sophia már látta, a gyerek egész életének és jellemének formálója
lesz. Ezt a törzset, amelybe beletartozott csaknem minden férfi ebben az országban, az
jellemezte, hogy félnek és egyúttal függnek a nőktől; így be kellett látnia, hogy minden
erőfeszítése ellenére csak idő kérdése, hogy a fia a kérdéseire arról, mi helyes és mi
helytelen, majd az alantas bigottságban találja meg a választ, amelyet maga körül lát, és
amelynek az elfogadására biztatja minden. De ha a gyerek felpanaszolta, hogy valamiről
mást mond az apja és ő, Sophia nem volt hajlandó véleményt nyilvánítani arról, hogy
kinek van igaza, ahogy a fiú kérte. Döntsd el magad, mondta mindig, használd az eszedet.
A fiút gyakran felzaklatta ez a válasz, ami azt bizonyította, hogy apjától elfogult
beszámolókat hallott a helyzetükről, mert egyszerűen nem tudott mihez kezdeni, ha nem
mondták meg, melyik oldalt támogassa; más szóval, ha nem volt állásfoglalás. Mégis
kevésbé vonzotta az erőfeszítés, hogy használja az eszét, mint az a könnyű megoldás,
hogy elhiszi az apja meséit; mármint addig, amíg három hónapra mozgásképtelenné nem
vált.
Az ágyban először mintha depresszióba süllyedt volna, hallgatag és kedvetlen lett, úgy
tűnt, semmi sem érdekli, aztán jött a düh és csalódottság időszaka, ami más módon ugyan,
de hasonlóan rossz volt. Mozdulatlanságra ítélve, cselekvésképtelenül most sokkal
világosabban látta az élete tényeit. Az egyik ilyen tény az volt, hogy az apja ritkán hívta
fel vagy látogatta meg; egy másik tény pedig az, hogy az anyja alig mozdul el az ágya
mellől. Egy reggel, mondta Sophia, bevittem neki valami reggelit egy tálcán. Reggel hat
óta fenn voltam, és dolgoztam, mert aznap le kellett adnom valamit, és még nem volt
időm lezuhanyozni vagy megfésülködni. Szemüveg volt rajtam, a legócskább ruhámat
viseltem, az arcomat se festettem ki, ő meg felnézett rám, és azt mondta, mama, olyan
csúnya vagy. Én pedig azt feleltem, igen, néha ilyen vagyok. Máskor meg kisminkelem
magam, szép ruhát veszek föl és jól nézek ki, de ez is én vagyok. Nem mindig tetszem
neked, mondtam, de ez éppannyira én vagyok, mint a másik.
Elhallgatott, kipillantott az ablakokon át a parkolóra, ahol a többiek már gyülekeztek a
buszhoz. Hajuk felborzolódott, ruhájuk testükre simult a szélben.
Mire a fiú fölkelt az ágyból, folytatta aztán, csendesebb, megfontoltabb lett, még abba
is könnyen beletörődött, hogy még legalább egy évig nem sportolhat. Bizonyos
értelemben hálát adok a betegségéért, jegyezte meg, bár akkor úgy éreztem, ez a végső
csapás, és a balszerencsémnek sose lesz vége. Olyan igazságtalanságnak éreztem,
jegyezte meg, hogy amíg az apja a sportkocsijában száguldozik és a barátnője tengerparti
villájában vendégeskedik, én beszorultam egy tenyérnyi lakásba a szülővárosomban egy
beteg gyerekkel, és az anyám naponta ötször felhív, hogy elmondja, minden az én hibám,
miért kellett nekem olyan szókimondónak lennem, és tovább dolgoznom férjes
asszonyként is. Ebben az országban, magyarázta, a nők csak egyféle hatalmat ismernek, a
rabszolgák hatalmát, és csak egyetlen igazságot értenek, a szolgák fatalizmusát. De
legalább imádja a fiamat, tette hozzá, bár észrevettem, hogy sokszor akik a legjobban
imádják a gyerekeket, azok tisztelik őket a legkevésbé.
Magas, testes, mogorva ábrázatú férfi lépett a hallba, és a mobiljába merülve megállt a
közelünkben. Sűrű, göndör hajával, fekete szakállával és püffedt, rezzenéstelen arcával
olyan volt, mint a hatalmas, időmarta ókori római szobrok. Amikor Sophia meglátta,
felragyogott az arca, odarohant hozzá, és a karjára tette a kezét, mire a férfi láthatóan
kelletlenül felpillantott a telefonról, miközben nagy, szomorkás szeme felmérte az
alkalmatlankodót. Sophia felvillanyozva, pergő nyelvvel magyarázott az anyanyelvén, a
férfi vontatottan, zengő hangon válaszolt neki, mozdulatlanul állva, amíg a nő egyre
jobban felélénkült, mozgolódott és gesztikulált. A férfi sokkal magasabb volt nála, és
felemelt fejjel állt, így amikor lenézett rá, mintha félig lehunyta volna a szemét, ezért úgy
tűnt, untatja vagy megigézi a beszélgetés. Egy idő után Sophia hozzám fordult, kezét
megint a férfi karjára tette, és Luísként mutatta be. Ő a leghíresebb regényírónk jelenleg,
tette hozzá, közben a férfi még jobban felemelte a fejét, a szeme már szinte lecsukódott.
Legújabb könyvével elnyerte idén az öt legjelentősebb irodalmi díjat. Szenzációt keltett,
közölte Sophia, mert olyan témákkal foglalkozik, amelyeket a többi férfi írónk
méltóságán alulinak tartana.
Az után, amit korábban a férfi írókról mondott, és arról, hogy hajlamosak háttérbe
szorítani őt, meglepett, hogy Luísról így beszél, és megkérdeztem, mik ezek a témák.
A hétköznapi családi élet, közölte jelentőségteljesen Sophia, és a külvárosok
mindennapjai, az ott élő átlagos férfiak, nők és gyerekek. Ezeket a legtöbb író, ismételte
meg, méltóságán aluli témának tartja, inkább azzal foglalkoznak, ami fantasztikus vagy
figyelemre méltó, a közérdekű témák köré sereglenek, kétségtelenül abban a reményben,
hogy ettől majd ők is fontosabbak lesznek. De Luís mindet legyőzte az egyszerűségével,
őszinteségével, valósághűségével.
 Én arról írok, amit ismerek, vont vállat Luís, és fejünk fölött a távolba nézett.
Csak szerénykedik, kacagott fel csilingelő nevetésével Sophia, mert attól fél, ha
arrogáns lenne, azzal elárulná a világot, amelyről ír. Pedig valójában új méltósággal
ruházta fel, ami páratlan a mi kultúránkban, ahol áttörhetetlennek tűnik a válaszfal gazdag
és szegény, fiatal és öreg és legfőképpen férfi és nő között. Szinte babonásan hiszünk a
különbözőségünkben, magyarázta, és Luís megmutatta, hogy ezek a különbségek nem
valami isteni misztérium eredményei, pusztán annak a következményei, hogy hiányzik
belőlünk az empátia, amely képessé tehetne bennünket arra, hogy belássuk, mindannyian
egyformák vagyunk. Ez az empátia szerzett olyan elismerést Luísnak, ezért azt hiszem,
inkább gratulálnia kellene magának, nem szégyenkezni, ha dicsérik.
Luís komor arccal hallgatott, míg a nő beszélt, válaszul áthatolhatatlan csöndbe
burkolózott, míg odakint be nem állt a busz. Széles, kihalt utakon mentünk, amelyeknek
fakó, repedezett betonján áttört a gaz, megkerültük a hatalmas, kihalt kikötő holdbéli
tájait, ahol áthatolhatatlan, masszív tömbforma tárgyak sorakoztak, ameddig a szem
ellátott, aztán visszatértünk a külvárosi utcák lepusztult, szövevényes hálózatába a
túloldalon. Szürke, szeles nap volt, az alacsony ég alatt nem sok hely maradt a
fenyegetettnek, elnyomottnak tűnő emberi dimenzió számára: a vendéglők és boltok
napellenzője csapkodott, a kövezeten szemét gurult, a kültéri rézüstökből füstgomolyokat
kapott föl a szél, itt-ott egy gyalogos feszült neki a szélnek leszegett fejjel, táskáját és
kabátját magához szorítva. Amikor az étterem utcájához értünk, lezárva találtuk: előző
nap felásták, és most csak egy szélben csapkodó jelzőszalaggal körülvett árok volt. A
busz bemanőverezte magát egy mellékutcába, aztán sokáig kanyargott lassan ide-oda,
közben az utasok az új fejleményen tanakodtak, végül fejcsóválva elintézték egy megadó
vállrándítással. A busz nagy nehezen talált nem messze az étteremtől egy helyet, ahol
kiszállhattunk, és az emberek egyedül vagy csoportokban elindultak oda, ahol korábban
voltunk. Átvágtunk egy roskatag, graffitivel telefirkált épületekkel övezett betontelken,
ahol babérfák bontogatták piros, hegyes virágaikat. Valahonnan a közelből különös zenét
sodort ide a szél: furulyázott vagy fuvolázott valaki; nemsokára meg is láttunk egy
telefirkált fal romjai közt félig a bozótba rejtve egy fiút a szájához emelt hangszerrel.
 Mindennapos eset, jegyezte meg mellettem egy férfi, amíg a korábbi utca fölött
kialakított hevenyészett járdán kecmeregtünk át, hogy ezek az útjavítások egyszer csak
váratlanul, mintegy varázsütésre megjelennek, közben a szervezők a környékbeli
éttermekből is választhattak volna egyet, hogy oda menjünk el naponta háromszor, és
elhamarkodott feltételezés volna, tette hozzá, ezt a kényelmetlenséget tájékozatlanságnak
betudni, mert a szervezők talán régen tudtak a dologról, csak nem volt kedvük változtatni
a már létező megállapodáson. Könnyen hihetnénk, folytatta, hogy az emberek ebben az
országban úgy érzik, tehetetlenek, de ez makacsságnak is tekinthető, hiszen akkor sem
hajlandók változtatni, ha megtehetnék. Ő a legjelentősebb országos napilapnál dolgozik,
és gyakran volt alkalma megfigyelni ezt a jelenséget. Egyik nap azzal bízzák meg, hogy
számoljon be egy jelentős politikai válságról vagy emberi katasztrófáról, másnap meg
azzal, hogy írjon riportot Szűz Mária állítólagos megjelenéséről egy sziklán valahol
vidéken, és elvárták, hogy a két eseményt egyforma komolysággal kezelje. Ahogy
létezhet magyarázat az útjavítás megjelenésére, éppen úgy kell léteznie a kék ruhás
hölgyére is: a kettő együtt jár, mondta, így az emberek elfogadják az útjavítás
misztériumát, hogy ne legyenek kénytelenek föltenni maguknak a fontosabb kérdéseket.
Közben beléptünk az étterembe, és leültünk a fesztivál résztvevői számára foglalt
hosszú asztalhoz, amely a helyiség egyik oldalán húzódott végig. A másik oldal mindig
zsúfolt volt, és zsibongás meg nevetés töltötte be, ellentétben a hosszú asztal feszélyezett
légkörével és kötött ültetési rendjével, amelyet a fesztivál résztvevői egyre terhesebbnek
éreztek, tudva, hogy megpecsételődik a sorsuk az étkezés végéig, így már nem is tartották
be, inkább megállapodtak, hogy ki hol ül majd, még mielőtt átlépték a küszöböt. Nem
messze tőlük, a terem másik felében zajos, élénk csoportok élvezték a végeérhetetlennek
tűnő lakomákat, amelyeket a tömegen fejük fölé emelt ezüsttálcával átfurakodó pincérek
új meg új fogásokkal gazdagítottak.
A mellettem ülő férfi lendületes mozdulattal szétbontotta vastag, fehér szalvétáját, és a
gallérjába gyűrte. A hatvanas éveiben járhatott, kopasz, dióbarna feje volt, apró, kerek
szemében gúnyos mosoly villant. Olvasta a könyvemet, mondta, és szeretne interjút
készíteni velem a lapjának, de amikor azon töprengett, mit mondjon nekem, az a
szokatlan ötlete támadt, hogy úgy kezel majd, mintha az egyik szereplőm lennék,
önmagának pedig az elbeszélő szerepét szánja. Rendszerint nem ez a módszere az
irodalmi interjúk során, amelyekből meglepően sokat készített, főleg ha figyelembe
vesszük, mennyi másról is írnia kell a lapnak: holnap például ott kell lennie a kupadöntőn,
ami elég terhes feladat, mert nagyon fárasztónak találja a tömeget és az eszelős izgalmat
olyasmi miatt, ami elvégre minden évben megtörténik, és amint már említette, gyakran
előfordul, hogy egyik nap vallási csodákról ír, a másik nap az állami korrupcióról.
Általában élvezi, ha írókkal készít interjút, de azért feladatának tekinti, hogy megismerje
a világukat, mindig tanulmányozza az életüket, elolvassa korábbi műveiket, és általában
beleássa magát a témákba, amelyek foglalkoztatják őket. De ezúttal, talán mert annyi
dolga volt, és olyan sok író igényelte a figyelmét a konferencián, nem nézett utána a
könyvem hátterének. Tulajdonképpen csak tegnap éjjel fejezte be az olvasását, amikor
vacsora után visszament a szobájába, és akkor jutott eszébe, hogy úgy viselkedik majd,
mint a szerző, amikor már majdnem elaludt. Érdekesnek találta, hogy elhitették vele:
képes erre; a regények rendszerint az ellenkező hatással vannak rá, el se tudja képzelni,
hogy úgy ír, ahogy a szerző, sőt bizonyos esetekben még azt se, hogy szeretne úgy írni;
már a gondolatot is fárasztónak találja, és néha azon kapja magát, hogy nem bánná, ha
ezekben a zsenikben nem volna annyi energia, mert ahányszor valami újat írnak, neki
kötelessége reagálni rá. A hatalmas erőfeszítésre, hogy a semmiből létrehozzon valamit,
hogy ilyen hatalmas nyelvi építményt teremtsen ott, ahol korábban csak üresség volt,
képtelennek érezte magát: ez rendszerint megbénította, és megkönnyebbült, ha
visszatérhetett saját életének jelentéktelen ügyeihez. Például feltűnt neki, hogy az én
szereplőimet gyakran valami egyszerű kérdés készteti kitárulkozásra, és ez természetesen
rávette, hogy átgondolja a saját munkáját, amelynek lényege, hogy kérdéseket tesz fel.
Csakhogy az ő kérdései ritkán váltanak ki ilyen zengzetes válaszokat: igazság szerint néha
azon kapja magát, hogy imádkozik, mondjon már valami érdekeset az interjúalany,
különben rá marad a feladat, hogy közölhető anyagot faragjon belőle. Most félálomban,
amint már említette, hirtelen megmagyarázhatatlanul magabiztos lett, mintha ráakadt
volna egy kérdésre, amely sokkal egyszerűbb azoknál, amelyeket általában föltett (talán
tulajdonképpen csak egyre), és amely megoldja a rejtélyt. A kérdés, amely a legjobban
tetszett neki (és ezt akarta föltenni nekem új, narrátori szerepében), azt firtatta, mit vettem
észre idejövet, és ha az elmélete (vagy inkább az én elméletem) helytálló, amikor ezt
kérdezi, amikor megkérdezi, mit vettem észre idejövet, ezzel képessé tesz engem arra,
hogy úgyszólván megírjam helyette az interjút.
Közben már leült az asztalhoz velünk szemben két férfi, és egyikük most
félbeszakította a beszélgetésünket, hogy megkérdezze, jól hallotta-e, valóban a
szomszédom számol-e be holnap a kupadöntőről, és ha igen, mit gondol, mi lesz az
eredmény. Szomszédom lassan, gondosan eligazgatta a gallérjába gyűrt szalvétát, arcára
keserves beletörődés ült ki, és hosszadalmas és láthatóan sajnálkozó magyarázatba fogott,
amelynek lényege mintha az lett volna, hogy az eredmény nem az lesz, amit ő szeretne.
Heves vita következett, mialatt belépett az étterembe Sophia, és amikor meglátott egy
üres helyet mellettem, odajött, és elfoglalta. Ebben a pillanatban Luís (aki a nyomában
jött) elindult az asztal másik vége felé, aztán elment mellette, és leült egy kis asztalhoz a
helyiség legtávolabbi sarkában egymaga. Sophia csüggedten felsóhajtott, és megint felállt,
csak megtudakolja, miért akar Luís minden áron egyedül ülni, közölte velem. Pár perc
múlva visszajött, és sajnálkozva fölvette a táskáját, mondván, hogy mivel Luís nem
mozdul, kénytelen lesz odaülni hozzá, mert úgy érzi, nem hagyhatja így félrevonulni.
Szomszédom félbeszakította a beszélgetését, hogy közölje, ez nevetséges ötlet: mit
művel, emelte a nőre apró, kerek szemének fürkésző tekintetét, megint a gallérjába gyűrt
szalvétát igazgatva, hogy folyton a sarkában van. Ha Luís egyedül akar lenni, hagyni kell;
vagy jöjjön, és üljön ide közénk. Sophia szemöldökét finoman összevonva eltöprengett
ezen, aztán könnyedén eltipegett magas sarkú csizmájában, és néhány perc múlva az ádáz
tekintetű Luís társaságában tért vissza.
– Nem hagyjuk, hogy ilyen lehangolóan viselkedjen – jelentette ki trillázó nevetésével.
– Itt tartjuk önt az élők birodalmában.
Luís arcán leplezetlen ingerültséggel ült le, és azonnal bekapcsolódott a többi férfi
beszélgetésébe a futballról, Sophia pedig hozzám fordult, és szelíden a fülembe súgta,
hogy tudja, Luís arrogánsnak tűnik, de valójában gyötrelmesnek találja a sikert,
bűntudatot vált ki belőle, mert úgy érzi, túl sok figyelemben részesül.
– Ő, ellentétben az itteni férfiakkal – magyarázta –, és talán minden férfival, őszintén
beszélt az életéről. Úgy írt a családjáról, a szüleiről, a szülői házról, hogy mindenki
felismerhető, és mivel kis ország a miénk, attól fél, hogy kihasználta vagy kompromittálta
őket, bár a világ többi részén az olvasók természetesen csak magát az őszinteséget
érzékelik. Persze ha nő volna – hajolt közelebb bizalmasan –, kigúnyolnák az
őszinteségéért, vagy leginkább ügyet se vetnének rá.
Hátradőlt, hogy a pincér letehesse a tálakat az asztalra. Valami barna, szagos püré volt
bennük, Sophia elfintorodott, és azt mondta, ennek az ételnek a neve nagyjából úgy
fordítható, hogy „a részek, amiket különben meg nem enne senki”. Kivett egy
kiskanálnyit, és szétkente a tányérja szélén. Már megérkezett a walesi regényíró is, haját
fölborzolta a szél, inge kigombolódott kivörösödött nyakán. Némi tétovázás után leült az
egyetlen üres helyre, Sophia mellé, és félénken elmosolyodott, kivillantak apró, sárga
fogai. Amikor megkérdezte, mi ez az étel, Sophia nem ismételte meg a név fordítását,
csak annyit mondott szívélyes mosollyal, hogy darált húsból készült helyi ínyencség. A
férfi tett belőle a tányérjára, és kivett jó néhány szelet kenyeret is. Bocsássunk meg,
mondta: farkaséhes, mert a tengerparton akart idejönni, de ehelyett egyre
kilátástalanabbul kóválygott egy sor ipari komplexum, lakótelep és bevásárlónegyed
között, romos és kihalt volt mind, de minden út ilyen helyre vezetett, úgyhogy végül
kénytelen volt falakon és korlátokon átmászni, hogy a vízpartra jusson, de így csak egy
kordonnal elzárt, szögesdróttal és számos őrtoronynak tűnő építménnyel körülvett,
lebetonozott területre került, ahol három egyenruhás férfi szegezte rá a fegyverét. A jelek
szerint katonai területre tévedt, és szűkös nyelvi eszközeinek teljes tárházára szüksége
volt, hogy megmagyarázza ezeknek az embereknek: ő nem terrorista, hanem író, az
irodalmi konferencia résztvevője, amelyről (talán meglepő módon) már ők is hallottak.
Kiderült, hogy elég szívélyesek, kávéval és süteménnyel is megkínálták, mielőtt útjára
engedték, de ő nem fogadta el, amit nagyon megbánt, amikor kiderült, milyen messzire
vetődött az étteremtől. Visszafelé futva tette meg majdnem az egész utat, közölte, ami a
túrabakancsában nem volt gyerekjáték.
Luís figyelmét felkeltette a beszámolója, és hosszú ismertetőbe fogott az ország
társadalmi-gazdasági hanyatlásáról, amit siettetett, jelentette ki, a csaknem egy évtizeddel
ezelőtti pénzügyi válság, melynek utóhatása az ilyesféle helyeken még mindig érezhető.
A walesi regényíró, aki kihasználta ezt a kitérőt arra, hogy tömje a fejét, sűrűn bólogatva
végzett az első fogással, és elégedetten hátradőlt. Az ő walesi régiója is folyamatosan
hanyatlik, közölte, amikor Luís eszmefuttatása végére ért, pedig eredetileg is éppen csak
hogy befejezte a modernizálódást. Akadnak családok, magyarázta, ahol egy nemzedékkel
ezelőtt az öregek még nem beszéltek angolul, és amikor a helyiekkel beszélget, olyan
világ tárul föl előtte, amelyben az emberek még mély és gazdag kapcsolatban álltak az
élőhelyükkel, közelről ismerték nemcsak egymást, hanem az állatokat, madarakat,
hegyeket és fákat, meg a hagyományos énekeket, meséket és szertartásokat is, akárcsak
közösségük érzelmi múltját, a mélységes ellenségeskedéseket és az áthidalhatatlan
szakadékokat, a klánokat, amelyeknek tagjai egymás között házasodtak, néha meg a
klánon belül is, és a saját külön valóságuk birodalmában éltek. Nem egészen negyven
évvel ezelőtt, folytatta, egész közösségek vonultak föl a hegyre vasárnaponként, öreg
hölgyek és karon ülő csecsemők, keménykötésű gazdák, kikapós lányok és lármás
gyerekcsapatok, a kutyáikkal, pónilovaikkal meg a sonkás szendviccsel és hatalmas teás
termoszokkal teli kosaraikkal, és a férfiak énekelve mászták meg a hegyet. A regényben,
amelyen jelenleg dolgozik, ezt a letűnt világot igyekszik feleleveníteni, és ehhez behatóan
tanulmányozta viselkedési formáit és szokásait, földművelési módszereit, étkezési és
életviteli hagyományait, vallásgyakorlását és közösségi alkalmait, anyanyelvi költészetét
és dalait. Számtalan emberrel készített interjút, legtöbbjük (nyilvánvaló okokból) már idős
volt, és lenyűgöző kép bontakozik ki a jegyzeteiből, de meglepte, milyen sokszor
mondták ezek az emberek, mennyire megkönnyebbültek, hogy már nem így élnek, bár
nosztalgiával beszéltek a múltról. Néha szinte úgy érezte, neki jobban fáj annak a régi
világnak az elvesztése, mint nekik, mert fel nem foghatta, hogyan tudják elviselni a
jellegtelen öregotthon tévénézős, központi fűtéses, puhány kényelmét, ha egyszer az
emlékezetükben élő világ olyan gyönyörű. Abból a világból, amelyet ő ismert, mondta az
egyik idős hölgy, már semmi sem maradt; már egyetlen fűszál sem a régi. Ezt magyarázza
meg, kérte őt, hiszen legalább a fű még mindig fű, de az asszony csak megismételte, hogy
az ő életideje alatt minden megváltozott, már minden felismerhetetlen. Ez az idős hölgy
röviddel a beszélgetésük után békésen jobblétre szenderült, és ő szerencsésnek érzi magát,
tette hozzá az író, hogy alkalma volt beszélni vele, és megörökíteni az emlékeit,
amelyeket különben magával vitt volna a sírba. De mialatt regényében rekonstruálta
ezeket az emlékeket, olyan pontosan, hogy a könyv lapjain eredeti fényükben ragyogtak,
még mindig azon törte a fejét, amit a hölgy a változásról mondott. Végül nem tudta
magáévá tenni a véleményét, hogy a dolgok lényege odaveszett, de korábban, írás közben
néha szinte dühös volt az asszonyra, mintha ő lopta volna el azt a lényeget, és vitte volna
magával örökre. Például ahol ő él (egy tanyán a Snowdonia Nemzeti Parkban), ott
nagyjából változatlan a táj, és a helyi közösség igen aktív, ellenszegül az apró
változtatásoknak (sok útjelző tábla, új parkolók), amelyek károsítanák jellegét és
szépségét, ráadásul néhány régi kézművesmesterséget és földhasználati hagyományt is
felélesztettek. Amikor kisétál azokba a hegyekbe, úgy érzi, most is éppen olyanok,
amilyenek mindig is voltak, bár persze tudja, sandított körül, milyen szerencsés, hogy
olyan helyen él, amelyről ez elmondható.
Luís kerek, szomorú arca kifejezéstelen maradt, amíg hallgatta, ujjai ezalatt apró
darabkákat téptek le egy szelet kenyérből, és kemény kis golyókká gyúrták, melyeket
aztán az asztalra ejtett a tányérja körül.
– Anyám egyszer elmesélte – szólalt meg –, hogy gyerekkorában aratás idején
ünnepséget tartottak a faluban, és a parasztok mindig meghagytak egy darab földet, hogy
azon a napon kaszálják le. Mindenki körben állva nézte a kaszálókat, mert ez volt a
hagyomány, és az is hagyomány volt, hogy kívülről befelé haladtak, körkörösen, nem föl-
le, egyenes vonalban, ahogy máskor, és középen meghagytak egy kerek foltot, nem
kaszálták le. Így a rémült vadállatok, amelyek rendes körülmények közt elmenekülhettek,
most csapdába estek abban a körben – folytatta –, amely egyre kisebb lett, ahogy az
emberek dolgoztak körülötte, úgyhogy végül rengeteg állat lapult ott. Az ásóval,
csákánnyal vagy akár konyhakéssel felfegyverkezett falubeli gyerekeknek egy adott
pillanatban megengedték, hogy ujjongó tömegben rárontsanak a kaszálatlan körre, és
lemészárolják az állatokat, vérrel befröcskölve magukat és egymást, amiben nagy
örömüket és gyönyörűségüket lelték. Anyámat mindig felkavarja – jegyezte meg –, ha
ezekre az epizódokra gondol, bár akkoriban szívesen vett részt bennük, és ma már sok
rokonunk le is tagadja, hogy egyáltalán előfordult ilyen kegyetlenkedés. De anyám szerint
igenis megtörtént, és még mindig szenved miatta, mert ő a többiekkel ellentétben őszinte,
és nem hajlandó úgy felidézni a múltat, hogy a kegyetlenségéről megfeledkezik. Néha az
a benyomásom – tette hozzá –, hogy azt hiszi, azzal az akkori, átgondolatlan viselkedéssel
megpecsételte a sorsát, és ezért bánt vele olyan kegyetlenül az élet, de ezt csak a
túlérzékenysége sugallja, és a rokonai, amint mondtam, egészen másképp látják a dolgot.
Azért fogtam bele az írásba – jelentette ki –, mert az ő érzékenysége rászorított, mintha ez
valami megörökölt betegség vagy félbehagyott munka lenne, valami, aminek a
befejezését rám hagyta. De a saját életemben ismétlésre voltam ítélve én is, mint bárki
más, még akkor is, ha fogalmam se volt, mit ismétlek.
– Dehát ez egyáltalán nem igaz – kiáltott fel Sophia. – A te életedet tökéletesen
átformálta a tehetséged, és az, amit elértél vele: mehetsz bárhová, találkozhatsz bárkivel, a
dicséretedet zengik világszerte, van szép lakásod a városban, van feleséged is – tette
hozzá nyájas mosollyal –, akivel nem kell együtt élned, és aki odaadóan gondját viseli a
gyerekeidnek. Ha nő lennél, kétségtelenül kardként függne a fejed fölött az anyád sorsa,
és azt kérdeznéd magadtól, mit értél el azon kívül, hogy kétszer annyi munkát vállalsz,
mint amennyit tőle elvártak, és háromszor annyit kérnek számon rajtad.
Közben a pincérek elvitték a pürés tálakat, és kihozták a következő fogást, egy apró,
formázott tömböt, amelyről Sophia vészjóslóan közölte, halból készült, és amelyből
megint alig vett. Amikor a tállal Luíshoz értek, intett, hogy vigyék tovább, aztán csak ült
tétlenül, görnyedten, és bámulta fejünk fölött a falat, amelyet hajózáshoz szükséges
kellékekkel (halászhálókkal, hatalmas rézkampókkal, egy hajó kormánykerekével)
díszítettek. Érdekes, amit az idős hölgytől idézett, fordult Sophia a walesi regényíróhoz,
mert ő maga is majdnem szóról szóra ugyanezt hallotta mostanában, bár a kontextus egész
más volt. A fia nemrégen az apjánál töltött pár napot, és ráakadt néhány eldugott
fényképalbumra, amelyet még sose látott. A volt férje minden albumot magával vitt,
amikor elváltak, magyarázta, talán mert úgy gondolta, a múltjuk egyedül az övé, vagy
talán mert félt, hogy van azokban az albumokban valami, ami ellentmond az ő
változatának a történtekről, különben, tette hozzá, miért dugta volna el őket.
– Bármilyen okból tette – folytatta –, nem hagyott nálam egyetlen fényképet sem a
közös életünkről, így amikor a fiam ráakadt egy szekrényben az albumokra, bizonyos
értelemben először látta azt az életet, hiszen a nagy részére nem emlékezett, olyan kicsi
volt akkor. Amikor hazajött az apjától – mondta Sophia –, azonnal láttam rajta, hogy
történt valami, órákig szinte meg se szólalt. Folyton engem bámult, amikor azt hitte, nem
látom, így végül megkérdeztem: Mondd, van az arcomon valami? Azért nézel rám ilyen
furcsán? És akkor elmondta, hogy rábukkant az albumokra, és egész délelőtt azokat
nézegette, mert az apja egyedül hagyta, elment teniszezni a barátaival. Te vagy a képeken,
mama, közölte, de az igazából nem is te vagy. Mármint, magyarázta, tudom, hogy te vagy
az a személy a fényképeken, de nem ismertem rád. Már évek óta nem láttam azokat a
fényképeket, mondtam neki – folytatta Sophia –, de nyilván jobban megöregedtem, mint
gondoltam. Nem, tiltakozott, nem arról van szó, hogy öregebbnek látszol. Hanem hogy
minden megváltozott rajtad. Semmi sem olyan, mint a fényképeken, jelentette ki, se a
hajad, se a ruhád, se az arckifejezésed, még a szemed se.
Beszéd közben egyre jobban elkerekedett és egyre csillogóbb lett a szeme, talán
elfutották a könnyek, de azért tovább mosolygott, látszott, nagy gyakorlata van abban,
hogy megőrizze a nyugalmát. A walesi regényíró udvarias együttérzéssel hallgatta, kissé
riadt ábrázattal.
– Szegény kölyök – szólt közbe komoran Luís. – Egyáltalán mi a fenének szervez
teniszmeccset az a seggfej?
– Mert így – mosolygott még szelídebben Sophia – biztos lehet abban, hogy megfoszt
a szabadságomtól és a lelki nyugalmamtól még akkor is, amikor lenne egy kis időm
magamra. Ha vigyázna a fiunkra, amikor nála tölti a hétvégét – magyarázta –, bizonyos
értelemben megajándékozna engem, márpedig ő annak szenteli az életét, hogy erre soha
ne kerüljön sor, még közvetve se, a gyerekünk révén. Biztosra veszem – folytatta –, hogy
ha a fiunkat csak az ő gondjaira bíznák, remek munkát végezne, gondja lenne rá, hogy a
gyerek legyőzze az összes többi fiút a sportban, elnyerjen minden díjat, és rendszeresen
megbüntesse az anyját azzal, hogy ügyet se vet rá. A bíróságon – tette hozzá – harcolt a
felügyeleti jogért, és tudom, sok barátomat megdöbbentette, hogy szembeszálltam vele,
mert szerintük feministaként a felek egyenjogúságát kellene támogatnom, meg azért is,
mert a közhiedelem szerint egy fiúnak főleg az apjára van szüksége, csak tőle tanulhatja
meg, hogyan kell férfinak lenni. De én nem akarom, hogy a fiam megtanulja, hogyan kell
férfinak lenni – jelentette ki –, azt akarom, hogy a tapasztalatai vezessék rá. Azt akarom,
hogy maga jöjjön rá, hogyan viselkedjen, hogyan bánjon egy nővel, hogyan
gondolkozzon önállóan. Nem akarom, hogy megtanulja ledobálni a padlóra az
alsóneműjét – tette hozzá –, vagy kibúvónak használni azt, hogy férfi.
A walesi regényíró tétován felemelte az ujját, nem szívesen mond ellent, közölte, de
úgy érzi, fontos leszögezni, hogy nem minden férfi viselkedne úgy, mint az ő volt férje, és
hogy a férfias értékek nem pusztán a kegyelettel óvott önzés termékei, van köztük
olyasmi is, mint a becsület, kötelességtudat és lovagiasság. Neki van két fia meg egy
lánya, és szereti azt gondolni, hogy mindegyik kiegyensúlyozott személyiség. Nem
tagadhatja, jelentette ki, hogy akadnak különbségek a fiúk meg a lány között, és azt se,
hogy ha valaki letagadná a különbséget férfi és nő között, az talán mindkettőnek a legjobb
tulajdonságait hagyná figyelmen kívül. Elismeri, nagyon szerencsés, hogy a feleségével jó
házasságban élnek, és azt tapasztalja, hogy eltérő tulajdonságaik általában kiegészítik
egymást, és nem konfliktusforrást jelentenek.
– A felesége is író? – játszott Luís közönyösen a szalvétájával.
A felesége főfoglalkozású anya, mondta a walesi regényíró, és mindketten elégedettek
ezzel a megoldással, mert az ő könyvei elég jövedelmezőek ahhoz, hogy ne legyenek
rászorulva a nő keresetére, aki így inkább neki segít, hogy zavartalanul dolgozhasson.
Tulajdonképpen, mondta, ő is írogat a szabadidejében, nemrégen megjelent egy
gyerekkönyve, amely meglepően nagy sikert aratott. Amikor a gyerekek kicsik voltak,
mindig egy Gwendolyn nevű welsh póniról mesélt nekik, végül már annyi ilyen mese
volt, egymással összefüggő történetek, amelyekkel így estéről estére ébren tarthatta a
gyerekek érdeklődését, hogy, a felesége szerint, a könyv a szó szoros értelmében megírta
magát. Ő nyilván elfogult volt, nem mondhatott tárgyilagos véleményt Gwendolyn
kalandjairól, de megmutatta a gyűjteményt az ügynökének, akinek szerencsére sikerült
nyélbe ütnie egy igazán kedvező, három könyvre szóló megállapodást.
– A volt feleségemmel mi is sok mesét mondtunk a fiamnak – közölte komoran Luís –,
és persze minden este olvastunk neki elalvás előtt, de hiába. Nem lett belőle rendszeres
olvasó. Néha van az iskolában valami kötelező olvasmány, az is olyan neki, mintha
kínoznák, pedig én az ő korában elolvastam mindent, amihez csak hozzájutottam, még a
mosógép használati utasítását meg az anyám pletykalapjait is, mert könyv nem volt
nálunk a házban. De a fiam annyira utálja az egészet, hogy folyton elveszti a könyvet,
amelyet olvasnia kellene. Kint találom az esőben, a kabátja zsebében, vagy a kád mellett
felejti, én meg minden alkalommal elhozom, megtisztítom, és visszateszem oda, ahol
megtalálja, mert úgy érzem, amikor ezeket a könyveket visszautasítja, engem utasít vissza
és az apai tekintélyemet. A fiam szeret – folytatta –, és tudatosan nem hibáztat azért, ami
vele történt, de gyanítom, úgy érzi, hogy ha egy könyvnek szentelné a figyelmét, és
belemerülne az olvasásba, talán örökre elveszne benne, és a világ, amelybe kapaszkodni
igyekszik, kicsúszna az ellenőrzése alól. A volt feleségem meg én mindig nagy szeretettel
foglalkoztunk vele – tette hozzá –, és minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy jó
viszonyban maradjunk a válás után, és megnyugtassuk, hogy ez nem az ő hibája, de csak
azt értük el, hogy nem kíváncsi az életre, és belesüpped a saját megbízható kényelmébe
meg örömeibe. Ül a szobájában naphosszat, nincs kedve semmihez, bámulja a tévét, és
süteménnyel meg édességekkel tömi magát, mi pedig nem tudunk szabadulni az érzéstől –
vallotta be –, hogy tönkretettük őt, nem rosszindulatból, hanem a nemtörődömségünkkel
és az önzésünkkel.
Sophia, aki egyre zaklatottabban hallgatta őt, most közbeszólt.
– De azzal nem segítetek neki – mondta –, hogy úgy bántok vele, mint a hímes
tojással, mindentől megóvjátok, és eltitkoljátok előle a konfliktusaitokat, miközben
azoknak a konfliktusoknak a következményeivel naponta szembesül. Én nem tudtam
megvédeni a fiamat – folytatta –, ezért neki kellett meghoznia a saját döntéseit, és
felismernie, hogy a sorsa a saját kezében van. Ha nincs kedve elolvasni egy könyvet, azt
mondom neki, jól van, ha felnőttkorodban egy isten háta mögötti benzinkúton akarsz
dolgozni, ne olvasd el. A gyerekeknek meg kell birkózniuk a nehézségekkel – jelentette
ki, mire Luís csak a fejét csóválta komoran –, és nekünk ezt hagynunk kell, különben soha
nem erősödnek meg.
Közben a pincérek kihozták az utolsó fogást, valami olajos halragut, amiből csak a
walesi regényíró evett bőségesen. Luís elgyötört tekintettel nézett Sophiára, és szomorúan
eltolta maga elől a tányérját, mintha a nő optimizmusával és eltökéltségével kínálták
volna meg.
– Sebzettek mind – mondta vontatottan. – Sebzettek, és nem tudom, miért volt ez a
bizonyos seb olyan halálos az én fiam esetében, de mivel én sebeztem meg, nekem kell
ápolnom. Csak azt tudom – tette hozzá –, hogy én már nem mesélem el a történetet se
neki, se másnak.
Csend lett, amíg a pincérek elvitték a tányérokat, elhallgattak még a szemben ülő
férfiak is, akik eddig egyfolytában José Mourinho vezetői képességeiről társalogtak, és
most üres tekintettel, jóllakottan néztek maguk elé.
– Sok férfit ismertem – fektette Sophia vékony karját az asztalra, ahol a fehér abroszon
összegyűrt szalvéták, borfoltok és meghagyott kenyérdarabok éktelenkedtek – a világ sok
részéből, és az itteni férfiak – hunyta le kifestett szemét mosolyogva – a legaranyosabbak,
de a leggyerekesebbek. Mindegyik mögött ott az anyja – folytatta –, aki annyira
elkényeztette, hogy azt sose heveri ki, és sose érti meg, miért nem kényeztetik ugyanígy
mások is, főleg az a nő, aki az anyja helyébe lépett, akiben ő soha nem bízik meg, és
akinek soha nem bocsátja meg, hogy átvette az anyja helyét. Ezeknek a férfiaknak az a
legnagyobb örömük, ha gyerekük lesz – folytatta –, mert akkor elölről kezdődik a ciklus,
és ezt megnyugtatónak találják. A külföldi férfiak mások – jelentette ki –, de végső soron
se nem jobbak, se nem rosszabbak: jobb szeretők, de kevésbé udvariasak, vagy
magabiztosabbak, de kevésbé figyelmesek. Az angol férfiak – nézett rám – tapasztalataim
szerint a legrosszabbak, mert se nem jó szeretők, se nem aranyos gyerekek, és mert a
nőeszményük nem húsból-vérből van, hanem műanyagból. Az angol férfit elküldi
magától az anyja, ezért az anyját akarja feleségül venni, sőt, talán maga akar az anyja
lenni, és miközben rendszerint olyan udvarias és méltányos a nőkkel, mint egy idegen,
valójában nem érti őket.
– Amikor a fiam megtalálta az apja házában a fényképeket – folytatta –, és
megállapította, hogy én már nem az vagyok, aki voltam, még a bőröm molekulái is
mások, egy időre nagyon összezavarodtam, és depressziós lettem. Hirtelen úgy éreztem,
végeredményben hiába tettem meg mindent a válás óta, hogy a dolgok maradjanak a
régiben, hogy az életem legyen továbbra is felismerhető nekem meg a fiamnak, mert a
felszín alatt semmi sem maradt a régi. De a fiam szavai azt is megértették velem, hogy
végre valaki felfogta, mi is történt, mert amit én mindig a háború történeteként adtam elő
másoknak és magamnak, az valójában egyszerűen a változás története volt. És ezt a
változást nem vette észre és nem hozta szóba senki, amíg a fiam meg nem látta a
fényképeken, és föl nem hívta rá a figyelmemet. A néhány napot, amíg a fiam az apjánál
volt – tette hozzá –, egy férfival töltöttem, akit meghívtam hétvégére. Vigyáznom kell,
hogy a gyerek ne lásson más férfival, mert esetleg ártatlanul megemlítené az apjának, aki
kétségtelenül dühödt agresszivitással reagálna rá. Ez a kényszerű óvatosság és titkolózás –
jegyezte meg – csak még izgatóbbá teszi az ilyen szenvedélyes közjátékokat: ezekkel
jutalmazom meg magam, gyakran járnak a fejemben, és sok időt töltök a tervezésükkel,
néha még olyankor is, ha a fiammal vagyok, vagy ha éppen unatkozom. De ezúttal –
folytatta – amikor a fiam már elment az apjához, én pedig a lakásban várakoztam, és
meghallottam a lépteket a lépcsőn, meg azt, hogy fordul a kulcs a zárban, hirtelen nem
tudtam, a férfiak közül, akikhez valaha közöm volt, melyik fog belépni az ajtón. Abban a
pillanatban úgy tűnt – magyarázta –, hogy akkoriban túl nagy jelentőséget tulajdonítottam
a köztük lévő különbségnek, amikor úgy éreztem, az egész világ attól függ, melyikkel
vagyok. Rájöttem, hogy régen hittem bennük – tette hozzá –, és a mámorban vagy
gyötrelemben, amit okoznak, de már szinte el is felejtettem, miért, hogy gondolatban alig
tudom megkülönböztetni őket egymástól.
 Sophia hallgatósága az asztal körül láthatóan egyre jobban feszengett, fészkelődtek, a
tekintetük zavartan elkalandozott, csak Luís ült mozdulatlanul, és nézte őt
rezzenéstelenül, kifejezéstelen arccal.
– A szívem mélyén – folytatta Sophia – úgy éreztem, ezek a kapcsolatok nem olyan
valóságosak, mint a volt férjemhez fűződő, és minden férfiban hibát kerestem, hogy
magyarázatot találjak erre az érzésre: az egyik nem beszélt olyan jól idegen nyelveken,
mint a volt férjem, a másik nem tudott főzni, a harmadik pedig nem volt olyan kiváló
sportember. Szinte az volt a benyomásom – közölte –, olyan ez, mint egy verseny, és ha
ezek az emberek bármilyen tekintetben elmaradnának a férjem mögött, akkor ő lenne a
győztes, és én úgy érezném, csak a saját félelmem tette olyan könyörtelenné velem. A
férjem közel járt ahhoz, hogy megöljön – jelentette ki –, pedig egy ujjal se nyúlt hozzám,
és ma már látom, hogy azért mehetett ilyen messzire, mert én kész voltam megöletni
magam, ahogy egyik vagy másik férfi azért okozhatott nekem gyönyört vagy kínt, mert
hittem bennük. De most ott, a lakásomban, amíg hallgattam, ahogy fordul a kulcs a
zárban, hirtelen úgy tűnt, lehetne akár a férjem is a férfi, aki majd belép, végeredményben
az sem számítana, mert a nő, akit ismer (a nő, aki hitt benne), már nincs ott.
– Azt mondod – fordult Luíshoz –, hogy már nem vagy hajlandó elmesélni a történetet,
talán ugyanilyen okból: mert már nem hiszel a szereplőkben, vagy magadban mint
szereplőben, vagy talán mert a történetek csak akkor működnek, ha van bennük
kegyetlenség, és te nem kérsz ebből a drámából sem. De amikor a fiam azt a megjegyzést
tette a fényképekről, rájöttem, anélkül hogy észrevettem volna, valahogy átvette tőlem a
terhet, hogy tudatosítsam magamban, ami az én szememben mindig elválaszthatatlan volt
az átélés és az elmesélés terhétől. Abban a pillanatban megmutatta, hogy ezek a terhek
valójában különválaszthatók, és ettől hihetetlenül szabadnak éreztem magam, de közben
gyanítottam azt is, hogy ha ettől megszabadulok, nem lesz miért élnem. Neked élned kell
– nézett Luísra, és könyörgően nyújtotta ki kezét az asztalon át, a férfi pedig kelletlenül
megszorította, és gyorsan visszahúzódott. – Ettől a kötelezettségtől nem szabadíthat meg
senki.
 Az asztalunkhoz lépett az egyik szervező, és közölte, hogy vár bennünket a busz,
amely visszavisz a szállodába. Amíg átmentünk az étterem előtti, graffitivel telefirkált,
lebetonozott telken, ahonnan már eltűnt a furulyás fiú, a walesi regényíró megjegyezte,
hogy odabent az imént szinte izzott a levegő.
– Az az érzésem, hogy Sophia ezt az egész műsort Luísnak rendezte – súgta, és
körülpillantott az üres telken, ahol a romos épületek omladozó falai mögött sötét üresség
tátongott, és az út mentén burjánzó gyomok hullámzottak a szélben. – Ami azt illeti –
tette hozzá –, szerintem összeillenek.
Megkérdeztem, ott lesz-e Sophia délutánra tervezett könyvbemutatóján, és azt felelte,
sajnos nem tud elmenni. Cikket ír arról, hogyan alakult a Brexit-szavazás Walesben, és
még aznap le kell adnia. Általános tapasztalat volt, hogy akik a legkilátástalanabb
nyomorban és förtelemben élnek, azok szavaztak a legnagyobb számban az elszakadásra,
és ennek a legékesebb bizonyítéka az ő kis hazája.
– Mintha a halakat szavaztatnánk a halászléről – jegyezte meg. – Bár ezt természetesen
nem közölhetem nyomtatásban.
Lent délen, az elhagyott ipari létesítmények kietlen vidékén akadnak lakótelepek, ahol
az emberek még mindig pónin lovagolnak és puskával lövöldöznek egymásra, az
asszonyok meg üstben főzik a varázsgombát a konyhában: nem hiszi, hogy sokat
vitatkoznak az EU-tagságon, talán nem is tudják, mi az. Igazán sajnálatos, tette hozzá,
hogy az országot éppen egy lényegében önpusztító gesztus egyesítette, bár rá személy
szerint ez szerencsére nincs hatással, mert a jövedelme nagy része külföldről származik:
tulajdonképpen ironikus, hogy minél gyengébb a font az euróhoz képest, ő annál jobban
jár. De ez megmérgezte a légkört még a saját közvetlen környezetében is, ahol a kedélyes
jószomszédi viszonyt felváltotta a kölcsönös gyanakvás. Ő mindig nagy híve volt annak,
hogy ami az ember szívén, az a száján, de most már visszasírja azokat az időket, amikor
ha valami a felszín alatt rejtőzött, az ott is maradhatott. A referendum utáni napon,
folytatta, meglátogatta a szüleit Leicestershire-ben, és megállt egy benzinkútnál tankolni
meg inni egy kávét. Nyomasztó hely volt, ahol a mellette ülő férfi (egy nagydarab,
himlőhelyes, tetovált alak) hatalmas tányér sült húst meg krumplit tömött magába, és
közben azt harsogta, hogy végre igazi angol ember lehet, aki tisztességes angol reggelit
eszik a saját hazájában.
– Ilyenkor az embernek megfordul a fejében, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet a
demokrácia – tette hozzá.
Azt hittem, a családja Walesből származik, jegyeztem meg, ő pedig rám sandított
furcsa, gyanakvó mosolyával, kivillantak apró, sárga fogai.
– Corby mellett nőttem fel – közölte. – Az igazat megvallva elég unalmas volt.
Tervezgetem, hogy majd megírom, csak hát nem nagyon van mit mondani róla.

Másnap reggel elcsitult a szél, a tépett szürke felhők lassan elvékonyodtak és fölszálltak,
és mire a konferencia résztvevői összegyűltek a szálloda halljában, betört a hőség, amely
mintha eddig a felhőtakaró mögött várakozott volna félig fenyegetően, félig
reménykeltően. Néhányan szerettek volna kimenni a tengerpartra, és a szervezők most
komoran tanácskoztak, közben minduntalan az órájukra néztek. A tengerpartra legalább
fél óra az út gyalog, közölték, sajnos nem lehet megtenni az utat oda-vissza a következő
programig. Valaki megkérdezte, lesz-e a szimultán tolmácsolás az eseményen, amely a
modern bibliafordításokat mutatja be, és azt a választ kapta a szervezőktől, hogy ezúttal
nem tudnak szimultán fordítást biztosítani: a héten nagy egyházi ünnep van, és sok
munkatársuk hazament a családjához. Emellett ma lesz a kupadöntő, és félnek, hogy ez is
a hallgatóság létszámának rovására megy. Úgy viselkednek, fordult hozzám egy Eduardo
nevű férfi, mintha valami váratlan csapással kellene megküzdeniük, holott az a helyzet,
hogy ezeket az eseményeket előre láthatták és számításba vehették volna. De talán, tette
hozzá, annyira rabul ejtenek bennünket a saját elképzeléseink, hogy vakok leszünk
minden másra. Pár éve, folytatta, néhány barátja bérelt egy házat Olaszországban, és
kocsival mentek oda, egyszerűen beütötték a címet a GPS-ükbe, és követték az
irányítását, amely remekül elvezette őket Hollandiából (ahol éltek) Európán át abba a
tanyaházba a forró dél legtávolabbi régióiban. Két hetet töltöttek ott, ámuldozva azon,
milyen szabadok és önállóak, milyen könnyen ment a helyváltoztatás. Amikor ideje volt
hazamenni, és már mindent beraktak a kocsiba, kiderült, hogy a GPS valamilyen okból
nem működik. Akkor jöttek rá, mondta, hogy fogalmuk sincs, hol vannak (még a
legközelebbi város nevét sem tudták), és mivel nem beszélték a nyelvet, különben is egy
néptelen vadon közepén voltak, csak jártak körbe-körbe annak a vad vidéknek a
földútjain, és egyre rémültebben keresték a menekülő utat, hogy kijussanak onnan, mielőtt
elfogy az üzemanyaguk meg az élelmük. Amikor olyan szabadnak hitték magukat,
mosolygott, valójában elveszettek voltak, csak nem tudtak róla.
Amikor megkérdezte, elmegyek-e a Biblia-beszélgetésre, amit misztikus élménynek
kellene tekintenem, hiszen egy szót sem értenék belőle, azt feleltem, a helyzet az, hogy a
belvárosba megyek, mert a szerkesztőm megbeszélt néhány interjút az itt-tartózkodásom
idejére. Kissé elszomorodva bólintott, mintha ez az értesülés csalódást okozna, bár az
nem volt világos, kinek. Jó időpontot választottam a látogatásra, jelentette ki, mert
ezekben a napokban borulnak virágba a város zsakarandafái. Ezek a fák az ottani táj
jellegzetességei, hatalmas, égbe nyúló oszlopaik szegélyezik a körutakat meg sugárutakat
és ékesítik a sok híres teret. De mindössze két hétig virágzanak, olyankor a ragyogó lila
fürtök hatalmas, éteri felhői úgy hullámzanak a szélben, mint a víz, vagy inkább a zene,
mintha a szép lila virágok lennének a hangok, amelyeknek kórusa fodrozódó hangtömeget
alkot. Ezek a fák nagyon lassan nőnek, közölte, és a toronymagas példányok a városban
már több évtizedesek, valójában több évszázadosak. Vannak, akik megpróbálnak ilyen fát
nevelni a kertjükben, de hacsak nem olyan szerencsés valaki, hogy örökölt egyet, szinte
képtelenség ezt a látványt a magántulajdonú kertekben reprodukálni. Sok barátja van
(ügyes, igyekvő, kifinomult ízlésű emberek), aki zsakarandafát ültetett a kertjében, mintha
rá nem vonatkozna ez a természeti törvény, és növekedésre kényszeríthetné az
akaraterejével. Egy-két év után mind csalódottan állapították meg, hogy három centit se
nőtt. Ahhoz húsz, harminc, negyven év kell, hogy egy ilyen fa megnőjön, és azt a
káprázatos látványt nyújtsa, mosolyodott el: amikor ezt közli velük az ember,
elszörnyednek, talán mert el se tudják képzelni, hogy olyan sokáig megmaradjak
ugyanabban a házban vagy akár ugyanabban a házasságban, és szinte meggyűlölik a
zsakarandafájukat, folytatta, néha még ki is ássák, és valami mást ültetnek a helyére, mert
arra a lehetőségre emlékezteti őket, hogy az igazi eredményt a türelem, kitartás és hűség
hozza meg (nem az ambíció és a vágy). Szinte tragikus, hogy akik képesek arra, hogy
vágyakozzanak a zsakarandafára és méltányolják a szépségét, arra már képtelenek, hogy
maguk is neveljenek egyet.
Ismeri a szerkesztőmet, folytatta, hiszen a belváros végeredményben szűk kis világ, és
mindenki ismer nagyjából mindenkit. Egy olyan állandó közösségben, mint az övék,
mások élete soha véget nem érő dráma, amely a különböző életszakaszokban egyre
jobban kibontakozik, mint egy szappanopera; néha belép egy új szereplő, de a törzsgárda
mindig ugyanaz. Paola derék teremtés, jelentette ki, de azok közé tartozik, akikkel
állandóan történik valami, és neki valahogy mindig sikerül megerősödve kikerülni belőle.
Ha ebben az országban egy nő túl akarja élni a sok kísérletet arra, hogy a földbe
döngöljék, tette hozzá, hősként kell élnie, mindig újra talpra állva és végső soron mindig
magányosan.
Az üres kanapék előtt a tévé képernyőjén hatalmas tömeg tolongott egy templom
körül, virágkoszorúkat és gyertyákat emeltek a magasba, közben egy ornátusba öltözött
férfi szólt hozzájuk mikrofonon keresztül. A képernyőt egy hajában óriási, kék
selyemmasnit és hozzá illő csupa fodor ruhát viselő kislány bámulta, közben a szülei a
nyitott liftajtóból hívogatták.
– A mi kínos titkunk – vetette égnek a tekintetét Edoardo, ahogy megpillantotta a
látványos szertartást a képernyőn. – Azzal a gondolattal talán még megbirkózna valahogy
az ember, hogy az ország egyik fele bolond, de aztán holnap a futballmeccsen kiderül,
hogy a másik fele is az.
A konferencia résztvevői már gyülekeztek a táblaüveg ablak előtt a járdán, várták,
hogy elvigyék őket a következő eseményre. Kimentünk a parkolóba, ahol a férfi rosszat
sejtve sandított föl az égre.
– Furcsa időjárás fogadta magát itt nálunk – állapította meg. – De azt hiszem, most már
javul az idő.
Ebben az évszakban, tette hozzá, általában perzselő a napsütés: az ilyen szürke,
zavaros, szomorú közjátékok ritkák, mégis nagyon lehangolóak, mintha minden
fennhatóság időleges szünetelését jelentenék. A nap diktatórikus, de legalább
következetes: Angliában mindenki megszokta, hogy folyton könnyeiben áztatja az ég,
tette hozzá, de itt személyes sértésnek vesszük az ilyesmit, ahogy a gyerek személyes
sértésnek veszi szülei rosszkedvét, és magát hibáztatja érte. Talán ezért van, folytatta,
hogy akik napfényes helyen élnek, azok nem vállalnak felelősséget a saját
boldogulásukért. A fia szerint ez az évszakhoz nem illő időjárás legalább kiváló
szörfözési körülményeket teremtett, az mindenesetre biztos, hogy a barátaival
összepakoltak, és napokra kiköltöztek a tengerpartra, céltalanul, akár egy csapat fóka,
amely arra megy, amerre az időjárás hajtja. A gyerekeim élete csak kétdimenziós,
jelentette ki, mint azé a Tintin nevű figuráé, akinek a kalandjait az teszi lehetővé, hogy a
rajzoló tollával ábrázolható, mozdulatlan világban történnek, nekem azonban az emberek
és gondolataik jelentik az igazi valóságot. Mindig jól bántam a gyerekeimmel, folytatta,
ezért bennük nyoma sincs a szorongásnak, amely az ő korukban engem eltöltött, meg az
eszményeknek és látomásoknak sem, amelyekről azt hittem, majd megváltoztatják a
világot, és amelyek minden apróságot egy nagy dráma mozzanatává tettek, így mintha
szüntelenül az átalakulás állapotában lett volna minden. Nekik, amint mondom, a világ
állandó és mozdulatlan, és hajlandók birtokba venni egy darabját, de az végül sokkal
kisebb darab lesz, jelentette ki, mint amekkorát én birtokba vettem, annak ellenére, hogy
én látszólag csak a szelleméletével foglalkoztam. Nekem több jutott, mint amennyi nekik
valószínűleg valaha jut, mosolyodott el, ők mégis gyötrődő léleknek látnak: örökösen
tanácsokat adnak, amelyeknek célja, hogy boldogabb és nyugodtabb legyek, és ezek
jótanácsok, tette hozzá, de a jelek szerint ők nem látják be, hogy ha megfogadnám őket, a
drámának vége lenne, és a világ már nem volna olyan érdekes a szememben. A napokban,
tette hozzá, a politikáról beszélgettünk a fiammal, és megjegyezte, hogy úgy tűnik, a
jelenlegi helyzetben valóban számolnunk kell a pusztulás lehetőségével, nem is tudja, mit
kellene lépnünk, hogy kitörjünk a sakktáblának ebből a sarkából, ahová beszorultunk.
Mind ezt éreztük valamikor a felnőtté válás során, feleltem, amikor rájöttük, milyen
szerepet játszanak a történelem alakításában a külső tényezők, és mennyire
beleavatkozhatnak az életünkbe, amely addig a gyerekkor hermetikusan elzárt állapotában
volt. Mondott valamit, ami engem nagyon meglepett, nevezetesen, hogy egyébként úgy
érzi, az emberiség már kiérdemelte a pusztulást, és ha ez azt jelenti, hogy az ő
nemzedékének már meg vannak számlálva a napjai, szerinte annál jobb. Ahányszor
eszébe jut a jövője, jelentette ki a fiú, mindig emlékeztetnie kell magát, hogy saját
történetének gondolata puszta illúzió, mert már semmi sem maradt egy újabb történethez:
se idő, se anyag, se hitelesség. Feléltünk mindent, mondta a fiam, kivéve, tette hozzá
Eduard, gondolom, a hullámokat, amelyek tovább ostromolják a partot, és ostromolni
fogják még akkor is, amikor mi már rég nem leszünk.
Megérkezett a busz, és a konferencia résztvevői betódultak a nyitott ajtókon. Edoardo
kezet nyújtott. A felhőkön hirtelen áttört a napfény, és forrón, kegyetlenül zúdult az
arcunkba meg a parkoló aszfaltjára és a busz csillogó fémjére.
– Úgy sejtem, ön elmenekül – hunyorgott zavarában vagy a vakító napfénytől a férfi. –
Remélem, élni tud majd a szabadságával.

A szálloda, ahová Paola találkozóra hívott, olyan elegáns volt, amilyen kopár az, ahonnan
jöttem. A tágas hall falait sötét fa és bőr borította, és a sok oszlop, a félhomály meg az
alacsony, kazettás mennyezet titokzatos légkört teremtett, így az ott lévők, bár látni
lehetett őket, úgy érezhették, nincsenek szem előtt. A recepciós pult süllyesztett
benyílóban húzódó, hatalmas, sötét lapja mögött olyan fenséges véglegességgel
sorakozott az egyenruhás személyzet, mintha ez volna a hely, ahol a búzát elválasztják a
konkolytól, ahogy Paola megjegyezte. Ezüstös tunikában és vékony pántos
aranyszandálban ült egy bőrrel bevont puffon, és villámgyorsan írt valamit a mobilja
képernyőjén, közben minduntalan kíváncsian felpillantott, mialatt nagydarab, szelíd
asszisztense nyájas, derűs arccal ült egy kanapén a közelben. A szálloda, közölte Paola,
azzal büszkélkedik, hogy köze van az irodalomhoz, bár többé-kevésbé indokolatlanul,
mert mindössze arról van szó, hogy itt valaha egy könyvesbolt állt, amelyet lebontottak,
hogy a helyén felhúzzák az új épületet. Csak a szálloda logója őrzi az emlékét (a híres
írók megfakult aláírásának motívumával), és a berendezés szigorú pompája, bár annyira
siettek újjáteremteni a könyvtár hangulatát, jegyezte meg, hogy a könyveket kifelejtették,
csak a liftet tapétázták ki kopott bőrkötésű kötetek gerincét ábrázoló képekkel. De hálásak
lehetünk, tette hozzá, hogy ilyen komolyan veszik az irodalmat, mert ez a környezet
ideális helyszínt kínál az interjúkra még akkor is, ha egyáltalán nem jellemző az írókra és
életmódjukra, emellett nyáron ez a város egyik leghűvösebb, legcsendesebb helye.
Az első újságíró bármelyik pillanatban megjöhet, tette hozzá, és később az országos
tévé egyik utolsó megmaradt művészeti tárgyú műsorának is készül egy felvétel. Kevés
írót kértek fel, hogy szerepeljen ebben a műsorban, folytatta, így nagyon örül, hogy én is
köztük vagyok, mert egyre jobban szűkülnek a lehetőségek a könyvek népszerűsítésére. A
stílus egyszerű, közérthető, és valószínűleg az egész nem lesz hosszabb tizenöt percnél,
mert a műsoridőt tavaly a felére csökkentették. Nem világos, ez miért történt, jegyezte
meg, azon kívül, hogy a jelek szerint folyamatosan zsugorodik minden, ami az
irodalommal kapcsolatos, mintha a könyvek világát az entrópia elve uralná, miközben
minden más burjánzik és terjeszkedik. Az újságokban most feleannyi hely jut a
könyvkritikának, mint tíz éve, és egymás után zárnak be a könyvesboltok, az e-könyvek
megjelenése óta pedig még az a rémhír is szárnyra kapott, hogy a könyv mint fizikai
entitás megszűnhet létezni. Olyan, mint a szibériai tigris, folytatta, örökösen a kihalásával
fenyegetőznek, mintha a regények, amelyek valaha vadak voltak, most törékenyek,
védtelenek lennének. Egyszer csak felhagytunk a termékünk népszerűsítésével, talán mert
azok, akik a könyv világában dolgoznak, titokban úgy érzik, érdeklődésük az irodalom
iránt gyarlóság, valami fogyatékosság, amely megkülönbözteti őket mindenki mástól. Mi,
könyvkiadók, magyarázta, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a könyvek senkit sem
érdekelnek, miközben a zabpehelygyártók arról győznek meg mindenkit, hogy a világnak
olyan fontos a zabpehely, mint az, hogy reggel felkeljen a nap.
Szeme fáradhatatlanul pásztázta a szállodahallt, és felragyogott, amikor a füstüveg
ajtón belépett egy férfi. Fölpattant a puffról, és eléje sietett, amíg az asszisztense
megkérdezte tőlem, nem kérek-e egy kávét, mielőtt munkához látnánk. Valószínűleg lesz
egy kis szabad időnk két interjú közt, mondta, de sose lehet tudni, néha nagyon
elhúzódnak. Némelyik írónak esetleg több mondanivalója van a többieknél, jegyezte meg
tétován, vagy csak beszédesebb náluk. Megkérdeztem, mióta dolgozik a könyvkiadásban,
és azt felelte, alig pár hónapja. Előzőleg az egyik országos légitársaságnál dolgozott. Ez
jobb munka, folytatta, mert kedvezőbb a munkaidő, így több időt tölthet a gyerekeivel.
Még nagyon kicsik, jegyezte meg, de ő már most megkér minden írót, akivel találkozik,
hogy dedikáljon nekik egy példányt a könyvéből. Otthon egy külön polcon gyűjti a
könyveket, mert igaz, hogy a gyerekek még kicsik, és nem tudják elolvasni, de jólesik a
gondolat, hogy egyszer majd ott lesz nekik ez a polc a dedikált könyvekkel. Talán, tette
hozzá, ha az időnk engedi, majd megkér, hogy én is dedikáljak egy példányt.
Az újságíró már letelepedett egy közeli kanapéra, és a jegyzeteit lapozgatta. Most
felállt, és komoly arccal kezet fogott velem: nagyon magas volt, és teljesen kopasz, vastag
keretű, hatalmas szemüvegét mintha arra szánták volna, hogy fölnagyítsa a szerepét mint
kérdezőét, és esélyt kínáljon, hogy ő maga láthatatlan marad. Fehér bőre volt, és nagy,
kopasz feje természetfölötti jelenségként derengett a félhomályos teremben. Az
asszisztens vízzel kínálta, amit felvont szemöldökkel fogadott el, mintha meglepte volna a
dolog. Mellette az asztalon egy halom könyv tornyosult, lapjaik közt post-it cédulák
könyvjelzőivel. Reméli, nem szenvedek az itteni hőségtől, jegyezte meg: ő maga
elviselhetetlennek találja ezt az évszakot, mert honfitársaival ellentétben fehér bőre van,
amely nem bírja a napfényt. Sokkal jobban szereti az angol klímát, ott még egy nyári nap
is simogatóan selymes, és a fák, Tennysonnal szólva, végignyújtják sötét karjukat a
pázsiton, bár az angolok persze hordákban özönlenek ide, hogy a strandon pörkölődjenek,
húzódott grimaszra telt, sápadt ajka. Kíváncsi volt, tette hozzá, vajon tapintatból,
udvariasságból vagy egyszerűen szégyenérzetből felhagynak-e ezzel a szokásukkal most,
hogy kiléptek az Európai Unióból, de a jelek szerint erről szó sincs.
– Ott terpeszkednek – fonta össze a karját, és nézett körül dacos, kihívó tekintettel, a
betolakodókat utánozva – az árkokkal körülvett üdülőikben meg a kocsmáikban, a
sajátjukon kívül semmilyen nyelven nem beszélnek, és még a saját ostobaságuk
következményeit sem képesek felmérni. Olyanok, mint a nagyra nőtt csecsemők –
jelentette ki, és maga is egy nagyra nőtt csecsemőhöz hasonlított –, akiknek sikerült az
egész családot kisiklatni, mert senki sem vette a fáradságot, hogy tisztességes nevelésben
részesítse őket. Egy időben imádtam Angliát – tette hozzá már normális hangon –,
annyira imádtam a költészetét meg az iróniáját, hogy átkoztam a sorsot, amiért nem
angolnak születtem. De most – közölte – szerencsésnek érzem magam, amiért nem
vagyok az.
Úgy érzi, folytatta, engem foglalkoztat az identitás változó perspektíváinak témája:
vajon nem az-e a helyzet, hogy az ember néha hátránynak érezhet olyasmit, amiről
később kiderül, hogy előnyére szolgált, és fordítva (talán még gyakrabban is), vannak,
akik az istenek kegyeltjeinek tartják magukat, amíg a sors meg nem tanítja őket az
ellenkezőjére. Ő például, mivel jó tanuló volt, de a sporthoz tehetségtelen, csődtömegnek
érezte magát, amíg ki nem derült, hogy az éles elme sokkal többet ér, mint az, ha ügyesen
kapjuk el a labdát. Az egyik barátjának volt egy szólása, amely őt mindig mulattatta: az
élet, mondta, a stréberek bosszúja, és ez a megragadó gondolat (hogy végül a könyvmoly
balekoké lesz a hatalom) tovább árnyalódik, ha az írókra alkalmazzák, akik általában
képtelenek megbirkózni a hatalom kérdésével. Egy író csak akkor tehet szert hatalomra,
ha valaki elolvassa a könyveit: talán azért vágyik annyira sok író a könyvei
megfilmesítésére, mert az fölöslegessé teszi ezt a fárasztó műveletet. Ami az angolokat
illeti, az ő hatalmuk már csak emlék, és a látvány, hogy élni próbálnak vele, olyan
nevetséges, mint a kutyáé, amely arról álmodik, hogy üldöz egy nyulat.
Ő rendszerint elolvassa egy író teljes életművét, folytatta, amikor látta, hogy a
könyvtoronyra pillantok, nem csak a legújabb könyvét, mint sok kollégája. Sokszor
meglepődött, milyen sok író érzi ezt kutakodásnak a múltjában, mintha nem lenne minden
könyv köztulajdon, és ő valahogy tetten érné őket. Volt rá példa, hogy az író néhány évvel
korábban írott művének egy szavára sem emlékezett, máskor egy írónő bevallotta, hogy
számtalan könyvéből (amelyeket olvasói még mindig megvásároltak és feltehetőleg el is
olvastak) csak egyet szeret, a többit meglehetősen értéktelennek tartja. Megint mások (és
ez kétségkívül sokkal gyakoribb) mintha a díjak és elismerő kritikák alapján ítélnék meg
saját munkásságukat, és magukévá teszik a világ ítéletét a saját fontosságukról; de csak
akkor, tette hozzá a szemüvegét igazgatva, ha ez az ítélet kedvező. Meglepőnek találja,
hogy ezeknek az íróknak, amikor a pályára léptek, a jelek szerint nem volt különösebb
tervük, és nagyjából úgy írnak könyveket, ahogy mások reggel fölkelnek és munkába
indulnak. Más szóval egyszerűen ez a foglalkozásuk, éppen olyan ideiglenes, és éppen
úgy lehet unalmas és köznapi, mint minden más foglalkozás: nem tudják, mit hoz a jövő,
bár bennük is megvan a bizonytalan hit a haladásban, mint mindenkiben, és ők is
hajlamosak büszkélkedni a sikereikkel, miközben kudarcaikért másokat hibáztatnak, vagy
a szerencsét, amely szerintük döntő szerepet játszott abban, hogy kortársaik közül
egyesek olyan sokra vitték.
– Őszintén szólva ezek a felfedezések csalódást okoztak nekem – jelentette ki –, mert
mélységesen tisztelem az irodalmat, és belátom ugyan, hogy még egy nagy író korai
regényéből is hiányozhat a későbbi művek mélysége és összetettsége, nem akarom úgy
érezni, hogy amikor valakinek az életművét olvasom, csak azt követem nyomon, hogyan
bukdácsolt át az életen, majdnem olyan vakon, mint mások.
Mindig lenyűgözték a provokatív, bonyolult írásművek, folytatta, mert ezek legalább
azt bizonyítják, hogy az író képes volt megszabadulni a konvencióktól, de tapasztalatai
szerint a végletekig negatív művekkel (mostanában Thomas Bernhard példája
foglalkoztatta) az ember végül mégis holtpontra jut. Egy műalkotás végső soron nem
lehet negatív: anyagi létezése, tárgyi mivolta csak pozitív lehet, nyereség, hozzáadás a
meglévő összeghez. Az önpusztító regényhez, akárcsak az önpusztító emberhez, végül
nem tudunk közel kerülni, csak szemlélői lehetünk a látványnak (az önmaga ellen forduló
lélek látványának), amelybe képtelenek vagyunk beavatkozni. A nagy művészetet
gyakran állították ennek az önáldozatnak a szolgálatába, mint ahogy gyakran nagyon
intelligensek és érzékenyek azok, akik a világot olyan helynek találják, amelyben nem
lehet élni; de az őrület réme olyan felkavaró, hogy nem tudjuk átadni magunkat az
írásműnek; őrizkedünk tőle, ahogy a gyerek őrizkedik egy őrült szülőtől, és úgy érzi,
magára maradt. Észrevette, hogy a negatív irodalom hatása nagyrészt a kérlelhetetlen
őszinteségből ered: akit nem érdekel az élet, így nem akar befektetni a jövőbe, az
megengedheti magának az őszinteséget, jelentette ki, és ugyanez a kétes értékű kiváltság
vonatkozik a mindent elutasító írókra. De az ő őszinteségük, amint mondta, elidegenítő:
bizonyos értelemben kárba vész, talán mert senkit sem érdekel egy olyan ember
őszintesége, aki leugrik a hajóról, amelyen a többiek ott rekedtek. Az igazi őszinteség
természetesen azé, aki ott marad a hajón, és mer őszintén vallani erről, legalábbis velünk
ezt hitették el. Ha egyetértek azzal, hogy az irodalom olyan forma, amely életerejét a
társadalmi és anyagi építményekből nyeri, az író nem tehet mást, mint hogy belül marad
ezeken az építményeken, beleássa magát a polgári életbe (a közelmúltban olvasta valahol,
hogy így nevezik), mint a kullancs egy állat bundájába.
Elhallgatott, a jegyzeteiben keresgélt, közben nekem feltűnt, milyen szokatlanul fehér
és vékony a bőr a lapok fölé hajló kopasz fején. Végül megint felpillantott, és
szemüvegének hatalmas gömbjén át rám meredt. Azt a kérdést szeretné megvitatni velem,
közölte, hogy szerintem létezik-e egy harmadik fajta őszinteség, túl azén, aki elmegy és
azén, aki ott marad; őszinteség, amelyből hiányzik minden erkölcsi előítélet, amely nem
akar se leleplezni, se megjavítani semmit, amelynek nincs saját irányultsága, és éppen
olyan elfogulatlanul, részrehajlás nélkül írja le a gonoszságot, mint az erényt, amely olyan
tiszta és visszatükröző, mint a víz vagy az üveg. Úgy tudja, egyes francia írókat
foglalkoztatott ez a kérdés, tette hozzá, példaként Georges Bataille jut az eszébe, de úgy
látja, ők nem mentek tovább annál az állításnál, hogy az őszinteség amorális, más szóval
annál, hogy nem hajlandók különbséget tenni jó és rossz között, és nem mondanak ítéletet
egyikről vagy másikról. A kérdése bizonyos értelemben régimódi: nem tulajdonítható-e
spirituális érték magának a tükörnek olyan értelemben, hogy amikor szenvtelenül
átengedi magán a gonoszt, ezzel saját erényét, saját megvesztegethetetlenségét bizonyítja?
Nem szomjazom-e annyira erre a bizonyítékra, hogy a gonoszságot témámnak tekintsem?
A korrektség kedvéért talán meg kell mondania, tette hozzá, hogy ő a városban arról
ismert, hogy elismertté tehet vagy megbuktathat bárkit: rossz kritikája tönkretehet egy
könyvet, így az őszintesége sok ellenséget szerzett neki, akik aztán, amikor közreadta a
saját könyvét (eddig három verseskötete jelent meg), ahogy mondani szokták, bosszúért
lihegtek. Ezek miatt a támadások miatt nem részesült olyan elismerésben, amilyen
megillette volna: megpályázott számos tudományos ösztöndíjat az Egyesült Államokban
és irodalmi állást itt az országban, de soha nem járt sikerrel, bár kritikusi befolyása nem
csökkent, inkább egyre nőtt, annyira, hogy már nemzetközi hírnévre tett szert. A barátai
azt tanácsolták, hogy ha sikeres író akar lenni, ne bánjon ilyen kegyetlenül mások
műveivel, de ezzel az erővel kérhetnék a madarat, hogy ne repüljön, vagy a macskát, hogy
ne vadásszon; aztán meg mit érne a költészete, ha úgy írja, hogy közben ugyanabban az
állatkertben él, amelyben a többi denaturált állat, biztonságban, de nem szabadon? És
akkor még nem esett szó a kritikus erkölcsi kötelességéről, hogy javítson a kultúra
hajlamán, amely a biztonságosat és középszerűt részesíti előnyben, márpedig ennek a
kötelességnek a teljesítése nem a vacsorameghívások számán mérhető.
Főleg a másodrangúság, a hazugság, a tudatlanság győzelmét találja elviselhetetlennek,
folytatta: ennek a győzelemnek a monoton ismétlődése az élet egyik nagy misztériuma, és
tudja jól, hogy amikor ellene szegül, vállalja a kockázatot, hogy rajta is úrrá lesz a
kétségbeesés, amely a tagadás irodalmát olyan erőtlenné teszi. Túl sok idő a farizeusok
közt, túl kevés magával az ördöggel: így támadt fel az érdeklődése a gonoszság kérdése
iránt. Még csak huszonhat éves (tudja, jegyezte meg, hogy idősebbnek látszik), és amikor
azokról az írókról beszélt, akiknek nincs nagy ívű tervük, és azt hangoztatják, fogalmuk
sincs, mi történik majd a könyvben, amelyen épp dolgoznak, mintha a művük nem alapos
végiggondolás és művészi kompetencia vagy egyszerűen kemény munka eredménye
lenne, hanem valami isteni sugallaté, vagy, ami még rosszabb, képzelőerőé, nem
önmagára gondolt. Ő soha nem fogna bele az írásba úgy, hogy nem tudja pontosan, hová
jut el vele, mint ahogy nem lépne ki a házból úgy, hogy nem tudja, hová megy, vagy úgy,
hogy nincsenek nála a kulcsai meg a pénztárcája. Azok a kijelentések megmételyezik a
kultúránkat, jelentette ki, mert a művészeket gyengeelméjűnek tüntetik fel, miközben
minden más területen fegyelmezettségükre és szakértelmükre büszkék az emberek.
Feltételezi, közölte, hogy egyetértek ezzel a megállapításával, mert a munkáimból arra
következtetett, hogy ha van is képzelőerőm, elég okos vagyok, hogy elrejtsem.
– És az a legjobb rejtekhely – tette hozzá –, ami a lehető legközelebb van az
igazsághoz, ezt tudja minden ügyes hazug.
Felpillantott valamire a vállam fölött, és amikor megfordultam, láttam, hogy ott áll az
asszisztens. Elnézést kér, mondta, de lejárt az interjúra szánt idő, és mivel a következő
beszélgetés a tévének készül, tartanunk kell magunkat az ütemezéshez, így kénytelenek
leszünk itt végezni. Az újságíró máris tiltakozott, és hosszú szóváltás következett,
amelynek során a férfi gyorsan és határozottan beszélt, a nő pedig nagyon lassan
válaszolt, mindig ugyanazokat a fordulatokat ismételte és megértően, sajnálkozva
bólogatott, míg végül az újságíró ingerülten hozzálátott, hogy berakja a könyveit meg a
jegyzeteit az aktatáskájába. A légitársaságnál tanultaknak, jegyezte meg az asszisztens,
amíg a lifthez tartott velem, többször veszi hasznát jelenlegi állásában, mint gondolta
volna. Be kell vallania, ez az újságíró az egyik legnehezebb ügyfele, az ő interjúi
majdnem mindig ilyen vitával végződnek, mert a jelek szerint egy örökkévalóságig tart,
amíg eljut odáig, hogy föltegyen egy kérdést, és amikor fölteszi, rájön, hogy ő tudja rá a
legjobb választ. Az asszisztens lemondóan az égre emelte a tekintetét, és megnyomta a lift
hívógombját. Egyébként iskolatársak voltak, tette hozzá, és gyakran összefutnak családi
összejöveteleken, de amikor a munka hozza össze őket, a fickó úgy tesz, mintha nem
ismerné. Odahaza nagyon udvarias és kedves, jegyezte meg sajnálkozva, egyedül ő
hajlandó elbeszélgetni a nagymamákkal, akik boldogan hallgatják órákig.
A szálloda hozzájárult, hogy ideiglenes filmstúdiót alakítsanak ki az alagsorban,
magyarázta, amíg a lift lement, amely nem olyan tökéletes ugyan, mint a szokott
díszletük, de meggyőző illúziót teremt. Tágas, alacsony mennyezetű helyiségbe léptünk,
ahol sokan szorgoskodtak, drótokat és lámpákat szereltek a halmokban álló
kameratartozékok közt. Egy távoli sarokban kialakítottak a csupasz betonfalak és
csomagolóládák között egy meghitt szobasarkot magas könyvespolcokkal, képekkel és
egy kopott perzsaszőnyeggel, amelyen két antik fotelt helyeztek el a beszélgetőknek. Az
odairányított lámpák vakító fényében könyvekkel övezett, aranyló szigetnek tűnt,
amelynek partjai mentén purgatóriumi homályban dolgoztak az emberek. Odalépett
hozzánk egy kamerához sminkelt, kerek, fehér arcú, karcsú nő, és kezet nyújtott. Magas
nyakú, hosszú ujjú, begombolt mandzsettás blúzában, sűrű, lófarokba hátrasimított,
hosszú, platinaszőke hajával olyan volt, mint egy könyvmoly hercegnő, akinek ez a
könyvekkel övezett sziget az otthona. Ő készíti velem az interjút, közölte angolul, és
amint az emberek megoldják a hangberendezés egy kisebb problémáját, már el is
kezdhetjük, valószínűleg perceken belül. Megfordult, mondott valamit az asszisztensnek,
aztán egy ideig beszélgettek, néha elnevették magukat, és kezüket egymás karjára tették,
közben a férfiak szótlanul, elmerülten dolgoztak a berendezésen, csatlakoztatták meg
kihúzták a hosszú, kígyózó kábeleket, és keresgéltek a nagy, fekete kameratokokban,
amelyek nyitva hevertek körülöttük a földön. Hamarosan szólt a riporter, hogy foglaljunk
helyet, és leültünk az antik fotelekbe a könyvespolcok közti térben, amelynek vakító
megvilágításától minden más sötétbe borult, és az operatőrök a homályban mozgó
elmosódó árnyak lettek. A fényfolt pereménél egy férfi állt, láthatóan a rendező, és
instrukciókkal látta el a riportert, aki lassan bólogatott, és néha cinkos mosollyal rám
sandított kifestett szeme sarkából.
A technikusok azt kérik, hogy beszélgessünk, közölte, csak így tudják beállítani a
hangerőt, és megállapítani, mi a baj. Ők azt javasolták, egyszerűen beszéljünk arról, mit
reggeliztünk, de valószínűleg találhatunk ennél érdekesebb témát is. Azt remélte,
beszélgetésünk középpontjában a nőírók és női alkotóművészek elismertségének
problémája áll majd: talán megoszthatnám vele néhány gondolatomat a témáról, hogy a
megfelelő kérdéseket tegye fel az interjú során. Nekem valószínűleg nem új ez a téma, de
az ő nézőiknek talán eszükbe se jut, hogy a méltánytalan elbírálás, amelyet a nőknek
otthon és a munkahelyükön el kell szenvedniük, annak a megítélése során is érvényesül,
hogy mi minősül művészetnek, és nem látja be, miért ne foglalkozhatnánk megint ezzel a
problémával. És persze igaz, tette hozzá, hogy nem sok tehetséges nő részesül igazi
elismerésben, legalábbis addig nem, amíg veszélytelennek nem találják őket a közösségre
nézve, mert megöregedtek, megcsúnyultak vagy meghaltak. Louise Bourgeois-t, a festőt
például élete utolsó éveiben hirtelen nagyon felkapták, és végül hagyták, hogy színt
valljon, és megmutassa magát, férfi megfelelői azonban kezdettől fogva a nyilvánosság
előtt szerepeltek, és szórakoztatták a közönséget lenyűgöző és önpusztító viselkedésükkel.
De aki szemügyre veszi Louise Bourgeois műveit, látja, hogy a női test titkos történetével
foglalkozik, annak elnyomásával, kizsákmányolásával és transzmogrifikációjával,
iszonyú formálhatóságával és képességével arra, hogy más formákat hozzon létre. Nagy a
kísértés a feltételezésre, jelentette ki, hogy Bourgeois tehetségének kibontakozása azon
alapul, hogy tapasztalatai névtelenek maradtak: más szóval, ha fiatalabb művészként már
elismerik, talán nem lett volna kénytelen nővolta titkain töprengeni, inkább fogadásokra
jár és képeslapok címlapfotóihoz áll modellt, mint a többiek. Jó néhány munkája akkor
készült, folytatta, amikor Bourgeois kisgyerekes anya volt, és ezekben pókként ábrázolja
magát; ezekben a művekben nemcsak az érdekes, amit az anyaságról elmondanak (szöges
ellentétben, tette hozzá, az elragadtatásig kiteljesülő madonna örökös férfilátomásával),
hanem az is, hogy olyanok, mintha gyerekrajzok lennének. Elképzelni is nehéz jobb
példát a női láthatatlanságra ezeknél a rajzoknál, amelyeken maga a művész eltűnik, már
csak gyermeke látomásának jóságos szörnyetegeként létezik. Sok női művész,
magyarázta, többé-kevésbé figyelmen kívül hagyja női mivoltát, és megállapítható, hogy
ezek könnyebben részesülnek elismerésben, talán mert kerülik azokat a témákat,
amelyeket a férfiak visszataszítónak találnak, vagy talán egyszerűen mert lemondtak
biológiai végzetük beteljesítéséről, így több idejük marad arra, hogy az alkotásra
koncentráljanak. Érthető, folytatta, hogy egy tehetséges nő nem szereti, ha a nőiség
témájára ítélik, és úgy akarja felszabadítani magát, hogy más szempontok szerint közelíti
meg a világot; de Bourgeois pókjának képe, jelentette ki, mintha megszégyenítené azt a
nőt, aki elmenekül ezektől a témáktól, és hagyja, hogy mi, többiek úgyszólván vergődjünk
a hálónk csapdájában.
Egy pillanatra elhallgatott, és kérdőn nézett a kameralámpákra, amelyek mögött
kábelekkel megrakott férfiak tanakodó árnyai csoportosultak. A rendező megrázta a fejét,
a riporter pedig felvonta tökéletes ívű szemöldökét, aztán lassan hozzám fordult.
Emlékszem, folytatta, fiatal lány koromban rájöttem, hogy bizonyos dolgokat
eldöntöttek rólam, mielőtt egyáltalán megkezdődött volna az életem, és hogy nekem rossz
lapokat osztottak, a bátyám pedig nyerő lapokat kapott. Hiba lenne, már láttam, magától
értetődőnek tekinteni ezt az igazságtalanságot, ahogy a jelek szerint minden barátnőm
tette; és nem nehéz úrrá lenni a helyzeten, mert a fiú, akinek a nyerő lapokat osztották,
talán kicsit öntelt, emellett fogalma sincs, mit kezdjen azzal, ami a lába között van. Ezek a
fiúk, jelentette ki, nevetségesen viselkedtek a nőkkel, ezt gyorsan megtanulták szüleik
példájából, és láttam, hogyan védekeznek a barátnőim ez ellen a viselkedés ellen, hogyan
teszik magukat olyan tökéletessé és ártalmatlanná, amilyenné csak tudják. De azok se
voltak jobbak, akik nem védekeztek, mert amikor nem tették magukévá ennek a
tökéletesedésnek a szabályait, bizonyos értelemben diszkvalifikálták magukat, és tudni
sem akartak a témáról. De hamar rájöttem, jelentette ki, hogy valójában nincs rosszabb,
mint átlagos tehetségű és intelligenciájú, átlagos fehér férfinak lenni: nála még a
legelnyomottabb háziasszony is közelebb jut az élet drámájához és költészetéhez,
folytatta, mert amint Louise Bourgeois megmutatta, a háziasszony legalább képes több
perspektívából közelíteni a dolgokhoz. És valóban, tette hozzá, olyan sok lánynak vannak
kitűnő tanulmányi eredményei és komoly szakmai ambíciói, hogy az emberek lassan
megsajnálják azokat az átlagos fiúkat, és érzelmi sérüléstől féltik őket. De ha kicsit
messzebbre tekintünk, azt látjuk, hogy a lányok ambíciói nem vezetnek sehová, akárcsak
az utak, amelyekből olyan sok van hazánkban: kezdetben újak, szélesek és simák, aztán
egyszer csak megszűnnek a semmi közepén, mert a kormánynak elfogyott a pénze az
építkezéshez.
Megint elhallgatott, és a rendezőre nézett, aki lefordított hüvelykujjal jelzett, és intett,
hogy beszéljen tovább. A nő gondosan a füle mögé simított egy platinaszőke, egyenes
hajfürtöt, és összekulcsolta a kezét az ölében.
Nagyjából ebben az időben, mondta, ismerkedtem meg az irodalom és a
képzőművészet világával, és ott megtaláltam a legtöbb információt, amire szükségem
volt, de amit anyám nem adott tovább nekem, meglehet, abban a reményben, hogy
tudatlanságomban talán sértetlenül átjutok ezen az aknamezőn, de ha figyelmeztet a
veszélyekre, esetleg megrémülök, és rossz helyre lépek. Mindig keményen dolgoztam,
jelentette ki, és kitűnő eredményeket értem el, de akármennyire igyekeztem, mindig volt
ott egy fiú, egy szinten velem, aki mintha kevésbé fulladt volna ki, és könnyebben vette
volna az akadályokat; így megtanultam közönyt színlelni, és kevésbé felkészültnek
mutatkoztam, mint amilyen voltam, amíg azt nem vettem észre, hogy a látszat már
valóság lett, és hogy még többet érek el azzal, hogy néhány dolgot a véletlenre bízok, és
vakon belevágok, mint a gyerek, amikor kerékpárjáról lekerül a tanulókerék, és először
száguld támasz nélkül. Meg aztán élveztem a férfiak figyelmét, közölte, de nem
köteleztem el magam egyiknek sem, és tőlük sem vártam elköteleződést, mert tudtam,
hogy az csapda, és nem kell beleesnem ahhoz, hogy élvezzem egy kapcsolat minden
előnyét. Egy időben még az is megfordult a fejemben, hogy akár gyerekem is lehetne,
tette hozzá, ahhoz sem feltétlenül szükséges a szokott megalkuvás. Valójában nem
akartam gyereket, folytatta, bár a barátnőimnek már volt, és másról se beszéltek, mert úgy
láttam, túl sok a gyerek, jelentette ki, és ha én meg tudok lenni nélküle, legalább meg kell
próbálnom. Nem akartam beérni azzal, jegyezte meg, hogy egyszerűen átadom a
stafétaboltot a következő futónak abban a reményben, hogy ő majd megnyeri nekem a
versenyt.
Az én munkám, szegezte rám tiszta, mandulavágású, világoskék szemét, sok
tekintetben felszínes, mert hozzátartozik, hogy néznek, és részben azzal szereztem, hogy
tudok bánni a külsőmmel. A műsorban van egy férfi partnerem, mondta, és tőle nem
várják el a vonzó külsőt, de engem egyáltalán nem érdekel ez a példa az egyenlőtlen
bánásmódra. Engem a hatalom érdekel, folytatta, és a szépség hasznos fegyver, amelyet a
nők gyakran alábecsülnek vagy rosszul használnak. Én nem annyira az irodalom, inkább a
vizuális művészetek felől közelítek, mert itt döntenek erről a politikáról, és főleg itt vívják
meg az élet csatáit, továbbá, tette hozzá, itt lepleződik le legjobban a férfi-
felsőbbrendűség mibenléte. Egyetemista koromban egy ideig modellt álltam a
képzőművész-hallgatóknak, mondta, részben a pénzért, részben hogy felszínre hozzam a
női test témáját, mert szinte úgy éreztem, pusztán azzal, hogy ruhát hordok, elősegítem,
hogy alatta gyökeret verjen a titokzatosság, és megszője a leigázottság hálóját, amely
később esetleg csapdába ejt. Művészettörténetet tanultam, folytatta, és szakdolgozatom
témája Joan Eardley angol festő volt, akinek helyzetét jó példának találtam a női autoritás
tragédiájára, bár egészen másképp, mint Louise Bourgeois-ét vagy akár a költő Syliva
Plathét, aki ma is figyelmeztetésül szolgál mindegyikünknek, milyen árat kell fizetni
azért, ha valaki betölti biológiai végzetét. Joan Eardley elrejtőzött egy apró szigeten a skót
parthoz közel, mondta, ahol úgy örökítette meg a természet kegyetlenségét, a sziklákat és
a háborgó tengert meg a mindig elmondhatatlanul ádáz, tombolással fenyegető eget,
mintha a világ végét akarná felfedezni. Élt egy ideig nagyvárosban is, Glasgow-ban, ott az
utcagyerekeket rajzolta és festette le, akiknek nyomora és elszomorító vidámsága
megindította: megszállottan rajzolta őket, és úgy tudható, osztozott az életükben is, mint
ahogy Degas kísértette a balett-táncosait, jegyezte meg, azzal a különbséggel, hogy Joan
Eardley nem férfi volt, így az ő látásmódja inkább nyugtalanítónak és furcsának tűnik,
mint ismerősnek és indokoltnak. A glasgow-i nyomornegyedek látogatása során néhány
férfit is megfestett, az utcán vagy a panziókban látott embereket, és ezt a témát is úgy
közelítette meg, mint néhány híres férfi festő. Van egy festménye, folytatta, egy ágyán
fekvő, alvó férfiakt: az oldalán fekszik, szürke, csontos, alultáplált teste teljes egészében
látható, a szoba is könyörtelenül szürke, és az ágy olyan keskeny és kényelmetlen, akár
egy koporsó. Női festőtől ehhez a festményhez még csak hasonlót sem láttam soha,
jelentette ki, és részben nagy mérete miatt olyan sivár életszemléletről tanúskodik, hogy
szinte hiteltelenít mindent, amit a férfiak elértek, amikor nőket ábrázoltak ilyen pózban.
Annak az alvó testnek a szánalmassága, reményvesztettsége, mondta, botrányt is okozott
a maga idején, mert a férfi a koncentrációs táborok áldozataira hasonlított, akiknek a
képeit néhány évvel korábban ismerte meg a világ. De a botrány ellenére (amelynek
bizarr módon az lett a következménye, tette hozzá, hogy több férfi is bekopogott a
festőhöz, és felajánlkozott modellnek) Eardley életműve ismeretlen maradt, és életének,
amelyből, amennyire ezt meg tudtam állapítani, hiányzott a nemiség, és amely
kétségtelenül gyermektelen és magányos volt, gyötrelmes betegség vetett véget
negyvenkét éves korában. Illúziók nélküli élet volt az övé, állapította meg a riporter, és
úgy látom, egy nő ma sem élhet illúziók nélkül, mert a világ egyszerűen végez vele.
Ami engem illet, jelentette ki, igyekeztem olyan helyzetbe jutni, hogy orvosolhassak
néhány méltánytalanságot, és módosíthassak a tárgyalási feltételeken azzal, hogy
népszerűsítem azoknak a nőknek a munkásságát, akiket érdekesnek találok. De ezt a
helyzetet egyre inkább olyannak érzem, mintha az óceánban állnék egy apró sziklán,
amely percről percre zsugorodik, ahogy emelkedik a víz. Nincs kijelölt terület, nincs hová
lépnem, ha a szárazföldön akarok maradni. Talán még mindig az a helyzet, jelentette ki,
hogy ha egy nő saját felségterületet akar, úgy kell élnie, ahogy Bourgeois pókja él, már ha
nem hajlandó a férfiak territóriumán táborozni, és elfogadni a feltételeiket. Egyelőre csak
két szerep van, mondta, a modellé és a művészé, az alternatíva pedig, folytatta, mialatt az
árnyékban járkáló férfiak fejcsóválva néztek egymásra, és a rendező lemondóan tárta szét
a kezét, az, hogy beletemetkezik valami hiedelembe vagy filozófiába, és abban keres
menedéket. A riporter most felkapta a fejét, és a rendezőre figyelt, aztán vékony, elegáns
szemöldökét rosszallóan felvonva hozzám fordult.
– Különösnek találom – jelentette ki –, hogy ennyi férfi még együtt sem képes
megoldani a problémát, állítólag kénytelenek lesznek visszavinni a felszerelést a stúdióba,
hogy ott javítsák meg. Elég bosszantó – állt fel a fotelből, és hozzálátott, hogy leszedje
ruhájáról a mikrofont –, és a beszélgetésünk témáját figyelembe véve elég ironikus.
A harmadik interjú, közölte az asszisztens, amíg fölmentünk a lépcsőn, az utolsó lesz,
és reméli, sikeresebb az előző kettőnél. Azután tudomása szerint Paola ebédre asztalt
foglalt egy étteremben, így remélhetőleg lesz egy kis időm pihenni, mielőtt visszamennék
a konferenciára. Odaértünk a szálloda halljába, ahol Paola a puffján ült, és telefonált.
Odaintett nekünk, és az égre emelte a tekintetét, az asszisztense pedig ismét a kanapéhoz
vezetett engem, ahol az első interjú készült, és ahol már várt rám egy férfi, bár amikor
közelebb értünk, láttam, hogy még szinte fiú. Feszengve ült a szék szélén, fehér pólót és
kifakult farmernadrágot viselt, ujjai közt baseballsapka lógott, arcán szorongó ártatlanság,
mint a vallási tárgyú képek fiatal szentjeién. Felugrott, hogy kezet fogjon velem, aztán
udvariasan megvárta, amíg leülök, csak aztán foglalta el a helyét ő is. Barna haja göndör
fürtökben keretezte nyílt, szinte nőies vonásait, sötétebb barna szeme gyerekes
lelkesedéssel szegeződött rám.
– Nem tudom – szólalt meg végül –, elgondolkozott-e már azon, hogy milyen lenne
napfényben élni. A könyvéből vettem az ötletet – tette hozzá. – Az egyik szereplője arról
beszél, hogy világéletében esőben élt, és egészen más ember lesz, ha napfénybe kerül.
Kíváncsi voltam, ön is így van-e vele.
Talán nem érdemes ezen töprengeni, jegyeztem meg, hiszen nem terveztem, hogy
napfényben fogok élni.
– De miért nem? – kérdezte.
Ültünk, és néztük egymást.
– Én gondolkodtam ezen – szólalt meg –, szerintem jól tenné.
Szerinte hol kellene élnem, érdeklődtem.
 – Hát itt – jelentette ki. – Nagyon boldog lenne. Nem zavarná senki. Mindenki nagyon
kedves lenne önhöz. Még a nyelvet se kellene megtanulnia – tette hozzá –, hiszen angolul
mindenki tud, és ezt természetesnek tartják. Gondoskodnánk magáról – folytatta –, és
minden egyszerűbb lenne. Nem kellene többet szenvednie. Keresne magának egy villát a
tengerparton. Melegben lenne, és lebarnulna. Alaposan átgondoltam a dolgot – ismételte
meg –, szerintem tökéletes lenne.
A szállodahall félhomályos terében sokan ültek és járkáltak, láthatóan, mégis
áttörhetetlen messzeségben, mintha víz alatt lennének. A hangok állandó zsongásából
egyetlen szót sem lehetett kivenni. Néha elment egy csoport, felváltotta egy másik, és
ahogy az emberek jöttek-mentek a bőröndjükkel, a füstüveg ajtóban egy pillanatra
megvillant a kinti forró, verőfényes, mozdulatlan utca különös valósága.
Nem vagyok biztos abban, jegyeztem meg, hogy számít, hol él az ember és hogyan,
mert az egyénisége úgyis megteremti a saját körülményeit: kockázatos feltételezés, tettem
hozzá, hogy megváltoztathatjuk a sorsunkat, ha változtatunk a díszleten; amikor az
emberek akaratuk ellenére elveszítik ismerős világukat (akármilyen legyen is), az
katasztrófát jelent. A fiam egyszer bevallotta, folytattam, hogy kisebb korában nagyon
szeretett volna egy másik családhoz tartozni, például a barátjáéhoz, akivel abban az
időben sokat volt együtt. Az a népes, zajos, kedélyes család mindig szívesen látta az
asztalánál, ahol jókat ettek, és mindent megbeszéltek, de semmit sem elemeztek, így nem
kellett attól félni, hogy az ember átkerül a tükör túlsó oldalára, ahogy ő fogalmazott, az
éntudatosság gyötrelmes állapotába, amelyben hiteltelenné válik minden kitalált mese.
Úgy érezte, a mi családunk akkor ilyen állapotba kényszerült, jegyeztem meg, és ő
még egy ideig kétségbeesetten kapaszkodott a kitalált mesébe, ragaszkodott a régi
szokásokhoz, a régi hagyományokhoz, bár amit jelentettek, az már nem volt sehol. Végül,
tettem hozzá, feladta, és egyre többször maradt távol, minden idejét azzal a másik
családdal töltötte, ahogy említettem, nem akart otthon enni, mert már attól is elfogta a
veszteség fölött érzett szomorúság és düh, vallotta be később, ha csak leült az
asztalunkhoz. De aztán, folytattam, eljött az idő, amikor már nem töltötte minden idejét
annál a másik családnál, a szülők meg kérdezősködtek felőle, és hívták a családi
összejövetelekre, ő pedig félt, hogy távolmaradásával megharagítja vagy megbántja őket.
Igazából már nem kívánkozott oda, mert ami egy-két évvel azelőtt jólesett neki és
megnyugtatta, az most nyomasztotta és idegesítette: már igának látta az étkezéseket, úgy
gondolta, a szülők így akarják magukhoz láncolni a gyerekeiket és fenntartani a családi
mítoszt; a barátja minden mozdulatát ellenőrizték a szülei, és ítélkeztek minden választása
és az egész viselkedése fölött; ez utóbbit (az ítélkezést) találta a legvisszataszítóbbnak a
fiam, ez űzte el őt az ajtajuktól, nehogy fölötte is ítélkezzenek. Ismétlődő meghívásaik
lassan ráébresztették, hogy ottani jelenlétének története nem volt olyan egyoldalú, mint
hitte: annyira vágyott a vigaszra, amelyet nyújtottak, hogy nem vette észre, milyen nagy
szükségük van nekik is őrá mint családi boldogságuk tanújára, sőt talán bizonyítékára.
Még az a keserű gondolat is megfordult a fejében, hogy esetleg élvezték az ő
szenvedésének látványát, mert ez megerősítette a hitüket saját életmódjuk
felsőbbrendűségében; de végül, tettem hozzá, elállt ettől a durva feltételezéstől, és megint
elfogadta a meghívásaikat, nem mindig, csak annyiszor, amennyit az udvariasság
megkövetelt. Belátta: amikor elfogadta a vigasztalásukat, felelős lett értük; és ez a
felismerés, mondtam, arra késztette, hogy elgondolkozzon a szabadság igazi természetén.
Megértette, hogy szabadsága egy részéről lemondott igyekezetében, hogy megszüntesse
vagy csökkentse a saját szenvedését, és ez nem tűnik különösebben tisztességtelen
csereüzletnek, mégis azt hiszem, ezután óvatosabb lesz.
Az újságíró mindvégig azzal a türelmes, ártatlan arccal hallgatott.
– De miért olyan rossz másoktól függni? – kérdezte. – Nem mindenki kegyetlen. Talán
– tette hozzá – ön csak nem volt szerencsés.
Az ő nyelvében van egy szó, mondtam, amit nehéz lefordítani, de a jelentése
összefoglalható még otthon is érzett honvágyként, azaz ok nélküli szomorúságként. Talán
ez az érzés hajtotta a népét, hogy az egész világot bejárja, keresve az otthont, amely majd
kigyógyítja belőle. Ennek az otthonnak a megtalálása esetleg véget vet a keresésnek,
tettem hozzá, de valójában maga az áthelyeződés érzete válik meghitté, és
végeredményben ez jelenti a történetüket. Akármiféle szenvedés ez, folytattam, olyan,
mint az iránytű, tulajdonosa belé veti minden bizalmát, és követi az útmutatását, akkor is,
ha a látszat ellene szól. Az ilyen ember soha nem talál nyugalmat, folytattam, és talán
egész életében csodálja másokban, vagy értetlenül nézi, és legfeljebb abban
reménykedhet, hogy ügyesen színleli, ahogy némelyik szenvedélybeteg belátja, hogy soha
nem szabadul meg a függőségtől, de együtt élhet vele anélkül, hogy engedne neki. Az
ilyen ember elviselhetetlennek találja, tettem hozzá, ha azt mondják neki, tapasztalatai
nem egyetemes körülményekből erednek, hanem sajátos vagy különleges tényezőkből, és
hogy amit ő a valóságnak tart, az valójában csak a személyes sorsa; ahogy a függő sem
hiheti, hogy visszanyerheti az ártatlanságát, mintha mit sem sejtene olyan dolgokról,
amelyekről már végzetesen sokat tud.
– Ő most hol van? – kérdezte az újságíró. – A fia, akiről beszélt.
Úgy döntött, hogy egy ideig az apjánál marad, feleltem, és őszintén szólva hiányzik, de
remélem, megtalálja, amit keres.
– De miért engedte el? – érdeklődött.
Ha egyszer szabaddá tettem a fiaimat, mondtam, nem kezdhetek feltételeket szabni
nekik.
Komoran rábólintott.
– De azért – szólalt meg – eljön az idő, amikor ön is szabadon eldöntheti, hogy esőben
vagy napfényben akar élni. Mi gondját viselnénk – ismételte meg. – Ha senkit sem akar
látni, úgy is jó. De az itteniek megbecsülnék. Még mindig azt hiszem, hogy csak nem volt
szerencséje – közölte –, és ha ebben az országban élt volna, mások lennének a
tapasztalatai. Könyvének szereplője – folytatta – azt veszi észre, hogy belsejében lassan
kiszárad a nyirkosság, ami egész életében ott volt, és hogy ez talán lehetőség egy második
életre. De nem ragadhatja meg, mert otthon család várja, és még kicsik a gyerekei.
Ráadásul a nemzeti identitása szerves része a személyiségének, amelynek meggyőződése
szerint a sikerét köszönheti. Ha ezt elveszítené, olyan lenne, mint mindenki más, és
egyenlő feltételekkel kellene megküzdenie velük, márpedig a szíve mélyén tudja, hogy
nem elég tehetséges a győzelemhez. Ön azonban – nézett rám – nem tartozik sehová, így
szabadon elmehet, ahová csak akar.
 Megjelent az asszisztens, és félénken közölte, hogy ideje befejezni az interjút, és
indulni az étterembe Paolával. És talán nem tekintem alkalmatlankodásnak, ha megkér,
dedikáljam két könyvemet a gyerekeinek, ahogy korábban említette. Elővette a könyveket
egy bevásárlószatyorból, gondosan rájuk tett egy tollat, és felém nyújtotta őket.
Dedikáltam mindkettőt, az asszisztens lebetűzte a gyerekei nevét. A harmadik riporter
felállt, hogy távozzon, közben Paola, aki még mindig a puffján ült, és telefonált, a
mobiljára mutatott, aztán feltartotta az ujját. Nem sokkal később bedobta a telefont a
táskájába, felpattant a puffról, és hozzánk lépett. Az asszisztens beszámolt neki a délelőtt
eseményeiről, ő meghallgatta, közben megint kivette a táskájából a telefont, és sebesen
pötyögött valamit a képernyőn. Aztán az órájára pillantott, és hozzám fordult. Asztalt
foglalt, közölte, az egyik óvárosi étteremben: ott lesz a fordítóm is, egy Felícia nevű nő.
Ha akarom, tette hozzá, taxit rendelhetünk, de ha engem nem zavar a hőség, mehetünk
gyalog, van rá idő.
– Jólesne a séta, nem? – emelte rám bizakodóan apró, csillogó gombszemét.
A szálloda síri hidege és félhomálya után mellbe vágott a hőség odakint a járdán. Fakó
por lebegett a száraz, lüktető levegőben az ég irgalmatlan kékje alatt. A kihalt utca
túloldalán csak néhány hivatalnok beszélgetett és cigarettázott, az épület árnyékának
négyszögébe húzódva. A parkoló kocsik alatt a sötétben egy-két macska hevert az
oldalán. A háttérben a távoli forgalom meg egy közeli építkezés gépzaja morajlott.
Elindultunk a járdán, az apró termetű Paola meglepően fürgén lépkedett vékony pántos
aranyszandáljában. Az ötvenes éveiben járhatott, de szabályos, huncut arca és csillogó
szeme szinte gyerekes volt. Ruhája könnyű, lágy esésű anyagból készült, apró, ruganyos,
izmos teste szabadon mozgott benne, lóbálta a karját, finom szálú, barna haja lobogott.
– Imádok gyalogolni – közölte. – Itt mindenhová gyalog megyek. Nagy élvezet – tette
hozzá – a kocsijukban csapdába esett embereket nézni, miközben én szabad vagyok. – A
főváros, mint nyilván tudom, híres a meredek utcáiról. – Vagy hegynek föl megyek, vagy
hegynek le – jelentette ki. – Vízszintesen soha.
 Régebben volt kocsija, de olyan ritkán használta, hogy mindig elfelejtette, hol parkolt
le legutóbb. Aztán egy nap, amikor szüksége lett volna rá, azt látta, hogy valaki
beleszaladt, és összetörte.
– Talán én vagyok az egyetlen – jegyezte meg –, akinek úgy lett totálkáros a kocsija,
hogy nem is ült benne. Ócskavas lett – mondta –, hát egyszerűen otthagytam, és
elsétáltam.
Elsőre úgy tűnik, a szállodám nagyon messze van innen, valahol a külvárosban,
magyarázta, de valójában gyalog alig fél óra alatt odaér az ember, ha tudja, merre menjen:
csak az úthálózat furcsaságai meg a tömegközlekedés hiánya miatt tűnik olyan nagynak a
távolság. Mégis mintha a világ végén lenne, és az évek során számos történetet hallott
(némelyik elég mulatságos) írókról, akik leléptek vagy menekülni próbáltak.
– Pedig valójában – jegyezte meg – mindvégig elég közel voltak a civilizációhoz.
Sokan cselekvőképtelenné válnak ebben a hőségben, folytatta, még olyanok is, akik
egész életükben itt éltek, ő azonban megtanulta, hogyan takarékoskodjon az erejével, nem
fecsérli el arra, hogy olyan erőkkel viaskodjék, amelyeket nem irányíthat. Például amikor
a fia kicsi volt, mindig korán felkelt, így a gyerek már felöltözve találta a konyhában,
reggelikészítés közben, indulásra készen: elvitte az óvodába, egész úton vidáman
beszélgetett vele, aztán amikor otthagyta, azonnal hazament, megint levetkőzött, és
visszafeküdt aludni. A megszállott gyaloglást azzal ellensúlyozza, hogy a szó szoros
értelmében órákig meg se mozdul, mint egy hüllő, mondta, aki annyi fáradságot se vesz,
hogy pislogjon. Harmincöt éve él itt, válaszolta a kérdésemre, gyerekkorát az ország
északi végében töltötte.
– Ott – közölte – csak víz van. Esőfelhőktől súlyos ég, kiáradó folyók, mindent betölt a
csepegés, csörgedezés, áramlás zaja, így ha az ember ott van, szinte hipnotizálódik.
Nemrég hazament néhány hétre, mert az anyja megbetegedett.
– Furcsa volt megint olyan bővizű környezetben találni magam – mondta –, ahol
kopog az eső, zúgva száguldanak le a hegyről a folyók a tenger felé, mindenütt ázott fű és
esőtől elnehezült, csöpögő fák. Egy idő után eszembe jutott sok minden, amit már
elfelejtettem – folytatta –, és végül már úgy éreztem, egész felnőtt életem csak álom volt.
Szinte mintha eltűntem volna – tette hozzá –, mintha az a hely egyszerűen visszavett
volna önmagába. Egy nap a folyóparton ültem, és olvastam – mesélte –, akárcsak
tizenkét-tizenhárom éves koromban, és hirtelen minden, amit azóta tettem, kérdésessé
vált, hiszen csak visszahozott ugyanoda, ahonnan elindultam.
Amikor aztán visszajött a városba, hetekig szinte eksztázisban élt, bejárta minden
centiméterét, nem tudott betelni a talpa alatt a meleg kő ismerős érzésével.
– Mint egy házaspár a második nászúton – jelentette ki. – Csak ez tartós volt, nem úgy,
mint a házasságom. És egészségesebb is.
A volt férje szerencsére nem sok időt tölt a városban, közölte, mert yachtversenyző, és
gyakran száll tengerre.
– Én Kalóznak hívom – tette hozzá. – Amikor belovagol a városba, hogy megkeressen,
gondom van rá, hogy ne találjon rám egykönnyen.
Egy gyereke volt a férjétől, egy tizennégy éves fiú. Elváltak, mielőtt a gyerek
megszületett.
– Nem is tudott róla, hogy állapotos vagyok – közölte –, titkoltam előtte, amíg csak
lehetett, hiszen tudtam, különben sose szabadulok meg tőle. Amikor pedig rájött,
kénytelen voltam elrejtőzni, mert biztos megpróbált volna megölni. Bevallom, önző dolog
volt – tette hozzá – ilyen számítóan teherbe esni. De betöltöttem a negyvenet, ez volt az
utolsó esélyem.
A fia nehezen tudott tiszta képet alkotni az apjáról, akinek hosszú távollétei és drámai
felbukkanásai felkavarták, és akinek életmódja egyszerre volt brutális és fényűző,
miközben Paola életét elkerülhetetlenül a hétköznapok unalmas rutinja töltötte ki. Az
apjának sok barátnője volt, mindegyik nagyon fiatal és gyönyörű, míg én, mondta Paola,
öregszem, és már alig látszom nőnek.
– Engem már nem érdekel, hogy találjak egy férfit – jelentette ki. – A testem óvja a
magánszféráját. Szeret ilyen laza ruhákba bújni, mintha visszataszító sebek borítanák.
Végre kivetette magából az életen át tartó hitemet a romantikus szerelemben – folytatta –,
hiszen még ötvenévesen is megőriztem valahogy az elképzelést, hogy rátalálok az igazi
társamra, mint valami regényhősre, aki eddig nem bukkant fel, és meg kellene találnom,
mielőtt a regény véget ér. De a testem okosabb – tette hozzá –, és azt akarja, hogy békén
hagyják.
Eleinte szűk sikátorokban tartottunk lefelé a hegyről, de most már szélesebb, fasorral
szegélyezett utcákon jártunk, amelyeknek kereszteződésénél néha szép, szökőkúttal és
templommal ékes terek tárultak fel. Ez a városrész nagyon régi, mondta Paola, és alig tíz
éve még nyomorúságos és lepusztult volt, de most nem sajnálták rá a pénzt, és egyre
népszerűbb lett, egymás után nyílnak itt az új boltok és éttermek, még néhány cég is
ideköltözik. A boltok ugyanolyanok, amilyeneket világszerte látni a városközpontokban, a
bárok és kávéházak önmaguk turistáknak szánt változatai, mint mindenütt, ez
elkerülhetetlen, úgyhogy felújított formájukban már inkább halálmaszknak tűnnek.
Európa haldoklik, jelentette ki, és mivel minden pusztuló részét azonnal lecserélik, egyre
nehezebb megmondani, mi hamis és mi valódi, ezért észre se vesszük, mi történik, amíg
el nem tűnik az egész.
Van még egy kis időnk, nézett az órájára, mielőtt az étterembe kell érnünk; ha nem
bánom, van valami itt a közelben, amit szerinte érdekesnek találnék. Megint elindultunk,
még gyorsabban, mint eddig, Paola hosszú, finom szálú haja lobogott, ezüstös ruhája
csapkodott és örvénylett.
– Elég különös látványban lesz részünk – mondta menet közben. – Véletlenül akadtam
rá pár évvel ezelőtt. Erre jártam, és elszakadt a szandálom pántja, keresnem kellett egy
helyet, ahol leülhetek, hogy rendbe hozzam. Láttam, az a templom nyitva van, hát
gondolkodás nélkül beléptem, és nagyon megdöbbentem.
Vagy ötven évvel ezelőtt, mesélte, egy éjjel olyan irtózatos tűz pusztított itt, amely
még a köveket is fölemelte, az ablakok ólmozását is megolvasztotta, és két tűzoltó életét
vesztette oltás közben. De ahelyett, hogy helyreállították volna a templomot, úgy
döntöttek, hogy csak kijavítják az épület szerkezeti elemeit, és továbbra is imahely marad,
bármilyen bizarr látványt nyújt, és bármilyen fájdalmas eseményre emlékeztet ez a
látvány.
– Belül szurokfekete – mondta –, és megvetemedett falaival és mennyezetével olyan,
mint egy barlang belseje, ahol feltárulnak a kő rétegei, és a tűz, bár az ott lévő
festményeket meg szobrokat elpusztította, mindent bevont a saját patinájával, amelyben
mintha kísérteties képek sejlenének föl. Mindenütt különös, megformálatlan alakok, mint
az olvadt viasz, néhol hasítékok, ahol a köveket megrepesztette a hőség, és üres
talapzatok meg falmélyedések, ahonnan hiányzik valami, és az egész olyan valószínűtlen,
mintha nem is emberi alkotás lenne, mintha a tűz traumája természeti képződménnyé
változtatta volna. Nem tudom, miért – tette hozzá –, de hihetetlenül megrendítőnek
találom ezt a látványt. A tény, hogy meghagyták az igazi állapotában – folytatta –, mikor
körülötte minden mást lecseréltek és felújítottak, jelentést hordoz, amit nem egészen
értek, és nem tudok szavakba önteni, az emberek mégis rendületlenül látogatják, és úgy
viselkednek, mintha mi sem történt volna. Először azt hittem, szörnyű hibát követett el
valaki – mondta –, amikor így hagyta, mintha azt hinnék, észre se veszi senki, mi történt,
és amikor láttam, hogy odabent imádkoznak vagy misét hallgatnak az emberek, arra
gondoltam, talán nem fogták fel a dolgot. Ezt olyan szörnyűnek találtam, hogy a
legszívesebben rájuk kiabáltam volna, kényszerítettem volna őket, hogy nézzenek a
megfeketedett falakra és az ürességre. De aztán észrevettem – folytatta –, hogy néhány
helyen, ahol valamikor nyilván szobrok álltak, most új lámpákkal világították meg az
ürességet. Ezeknek a lámpáknak – magyarázta – az a különös hatásuk volt, hogy az ember
többet látott bele az ürességbe, mint amit akkor látna, ha szobor lenne ott. Így rájöttem –
folytatta –, hogy ez a látvány nem irtózatos hanyagság vagy félreértés eredménye, hanem
műalkotás.
Megálltunk a közlekedési lámpánál egy forgalmas útkereszteződésben, vártuk, hogy
átmehessünk a túloldalra. Árnyék sehol, a lüktető forgalom fölött vibrált a levegő, a tűző
nap mintha kalapáccsal verte volna a fejünket a lármában. A túloldalon fasor húzódott, fái
akár a lila felhők, melyeknek félhomályos ligetében emberi alakok sejlettek föl. Sétáltak
vagy ültek a padokon a sötét fatörzsek közt, a gazdag mintázatú lombkoronák alatt,
melyeknek fényből és árnyékból szőtt mélye annál szövevényesebb lett, minél tovább
néztem. Láttam egy nőt, aki elgondolkodva nézett maga elé, míg lábánál egy gyerek
guggolt, és meredten bámult valamit. Láttam egy férfit, aki keresztbe vetett lábbal ült egy
padon, és az újságját lapozta. Egy pincérnő kivitt egy poharat valakinek, aki az egyik
asztalnál ült, egy fiú elrúgott labdája berepült az árnyak közé. A földről madarak
csipegettek rendületlenül. A csendes, ligetes hely elkülönülése a dübörgő aszfalttól, ahol
álltunk, egy pillanatig szinte elviselhetetlenül végérvényesnek tűnt, mintha olyan alapvető
és leküzdhetetlen rendellenesség volna, amelynek helyrehozására végül reménytelennek
bizonyul minden kísérlet. Zöld lett a lámpa, és indultunk a túloldalra. Hátamon dőlt a
verejték, és a lüktetés a mellkasomban mintha egybeolvadt volna a tűző nap
kalapácsütéseivel, mintha az a lüktetés már magába olvasztott volna engem is.
Amikor odaértünk a templomhoz, amelyről Paola beszélt, zárva találtuk. Föl-alá járt a
zárt ajtó előtt, mintha azt remélné, hogy valahogy mégis bejutunk.
– Milyen kár – sóhajtott fel. – Annyira szerettem volna, ha látod. Olyan jól
elképzeltem – mondta csüggedten.
Apró, kútszerű téren álltunk, egyenesen rátűzött a nap, csak egy keskeny csík árnyék
húzódott a fakó, leeresztett redőnyös házak előtt. Egy falnak dőltem, és lehunytam a
szemem.
– Jól vagy? – hallottam Paola hangját.

A kinti hőség és verőfény után az étterem olyan sötétnek tűnt, mintha késő éjszaka lenne.
A hátsó sarokban egy nő ült Artemisia Gentileschi Salome Keresztelő Szent János fejével
című festményének reprodukciója alatt.
– Nagyon elkéstünk – mondta Paola, és Felícia vállat vont, széles szája mosolyféle
grimaszra húzódott.
– Nem számít – mondta.
Leültünk, és Paola hosszas magyarázkodásba fogott arról, hogy tettünk egy kitérőt, de
hiába, Felícia pedig türelmesen, homlokráncolva hallgatta.
– Nem hiszem, hogy ismerem azt a helyet – közölte.
A hegy lábánál van, mondta Paola, alig pár száz méterre innen.
– De hát taxival jöttetek – jegyezte meg Felícia.
– Csak a hőség miatt – jelentette ki Paola.
 – Meleged van? – nézett rám Felícia, láthatóan csodálkozva. – Most nincs is olyan
nagy hőség – tette hozzá. – Ebben az évszakban néha sokkal rosszabb.
– De aki nincs hozzászokva – mondta Paola –, arra másképp hat.
– Ez elképzelhető – bólintott Felícia.
– Kicsit a fejébe szállt – folytatta Paola. – Mint a bor. Borozni szeretnék. El akarom
veszíteni a fejemet.
Felícia rábólintott.
– Jó ötlet – helyeselt.
A magas, szikár nő hosszú, sápadt arca olyan volt az étterem félhomályában, mintha
mély árnyékokból faragták volna ki.
– Hát akkor… hogy is mondják angolul? – habozott Paola. – Hát akkor gomboljuk ki
az inggallérunkat.
– Lazítsuk meg – helyesbített Felícia. – Lazítsuk meg az inggallérunkat.
– Felíciának nagyon szoros az inggallérja – jegyezte meg Paola, és Felícia szája megint
a mosolyféle grimaszra húzódott.
– Nem is olyan szoros – mondta.
– Nagyon szoros – jelentette ki Paola –, de nem annyira, hogy megfojtsa. Életben kell
tartaniuk téged, nem igaz? Úgy több hasznodat veszik.
– Ez igaz – vette el Felícia a biciklis bukósisakját az asztalról, hogy a pincér letehesse
a bort.
– Ez mi? – kiáltott fel Paola. – Mostanában biciklizel?
– Biciklizem – bólintott Felícia.
– És a kocsiddal mi van?
– Stefano elvitte – közölte Felícia. – Végső soron az övé – vont vállat.
– De hogyan boldogulsz autó nélkül? – kérdezte Paola. – Amilyen messze laksz, ez
képtelenség.
Felícia mintha elgondolkozott volna ezen.
– Nem képtelenség – jelentette ki. – Csak egy órával korábban föl kell kelnem.
Paola a fejét csóválta, és halkan káromkodott.
 – Engem csak az bántott – tette hozzá Felícia –, amivel indokolta. Azt mondta, már
nem meri rám bízni a kocsit.
– Nem meri rád bízni?
– Abban állapodtunk meg – húzta el a szót Felícia –, hogy akinél Alessandra van, azé a
kocsi. Szóval ha hétvégén Stefanónál van, a kocsi is vele megy. De a gyerek általában
nálam van, így az autó a lakásom előtt áll. Ha elromlik valami, Stefano elvárja, hogy
megjavíttassam. Két hete – mondta – ki kellett cserélni minden kereket, ami majdnem a
félhavi fizetésembe került.
– Szóval ezzel is ő járt jól – állapította meg Paola.
– A kerékcsere után levelet kaptam Stefano ügyvédjétől – folytatta Felícia. – Az állt
benne, hogy a fizetésem nem elég magas ahhoz, hogy indokolja az autótartást és fedezze a
fenntartási költséget. Addig észre se vettem – tette hozzá –, hogy eltűnt a kocsi. Épp
indultam volna az iskolába Alessandrával, és már késésben voltunk, de amikor elolvastam
a levelet, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy nincs ott az autó. Stefanónak is van kulcsa
hozzá – magyarázta –, és rájöttem, hogy az éjjel nyilván idejött, és elvitte, amíg aludtunk.
Aznap nagyon sok elintéznivalóm volt, kellett a kocsi, ezért nagyon megdöbbentett, hogy
nem szólt róla. De arra is rájöttem – tette hozzá –, hogy addig tudat alatt biztonságérzetet
adott nekem a kocsi, és azt jelentette, hogy vannak jogaim, mert akármilyen költséges volt
a fenntartása, a tény, hogy megosztottam Stefanóval, valamiféle védelmet nyújtott. Addig
a pillanatig, míg ki nem néztem az ablakon, és meg nem láttam az autó hűlt helyét, egy
illúzióba kapaszkodtam, pedig még egy órával azelőtt is megesküdtem volna, hogy már
nincsenek illúzióim. És továbbra is illúziókat dédelgettem – állapította meg –, ugyanis
fölvettem a telefont, és Stefanót hívtam, mert azt hittem, csak tévedés történt. Nagyon
higgadt volt – folytatta –, és úgy beszélt velem, mint egy rossz gyerekkel, akinek el kell
magyarázni, miért büntetik meg, amikor pedig sírva fakadtam, még higgadtabban közölte,
milyen sajnálatosnak találja ő is, hogy engem ilyen nehéz helyzetbe hozott a
könnyelműségem.
– De hát nincs igaza – kiáltott fel Paola. – A te ügyvéded érvelhet azzal, hogy neked
jár a kocsi, mert nálad van a gyerek.
 Felicia bólogatott.
– Én is ezt hittem – mondta. – Fel is hívtam az ügyvédnőt, bár az ilyen beszélgetések
nagyon sokba kerülnek, és ő közölte, hogy itt csak egyetlen kérdés vetődik fel, mégpedig
az, hogy kinek a nevén van az autó. Szerinte nem hivatkozhatok erkölcsi szempontokra,
amit én olyan képtelenségnek találtam, hogy hosszú eszmecserébe bonyolódtunk, amiből
ráadásul hatalmas számla lett. Addigra tudhattam volna – tette hozzá –, hogy Stefanót
nem érdekli, mi helyes és mi helytelen, csak azt tartja szem előtt, mire jogosítja fel a
törvény. Ő tudja, milyen jó fegyvere lehet a törvény, én viszont csak az igazságos eljárás
eszközeként gondolok rá, és mire ezt belátom, már késő.
– Az a baj, hogy Stefano olyan intelligens – jegyezte meg Paola, és Felícia
elmosolyodott.
– Ez igaz, mindig ügyeltem arra, hogy intelligens embert válasszak – mondta.
– A Kalóz úgy használja a törvényt, ahogy a faltörő golyóval döntenek le egy épületet
– állapította meg Paola. – Otrombán, nagy felfordulással, és a végén semmi sem marad.
De ha valaha megengedi a törvény a gyilkosságot – tette hozzá –, nálam a következő
pillanatban már kopognak, és ő lesz az, mert élvezi ugyan az apró törvényszegéseket,
amelyeken nem tudják rajtakapni, de börtönbe kerülni nem szeretne miattam, akármilyen
nagy örömet lelne a megölésemben.
Felícia hátradőlt a széken, borospoharát az ölében dédelgette, szomorú mosolya szinte
láthatatlan volt a félhomályban.
– Nagyon jólesik a bor – jegyezte meg. – Úgy érzem, mindjárt elalszom tőle.
– Fáradt vagy – nézett rá Paola, és Felícia félig lehunyt szemmel, még mindig
mosolyogva rábólintott.
– Ma reggel – kezdte vontatottan – hatkor felkeltem, hétkor elvittem Alessandrát az
iskolába, aztán elbicikliztem az egyetemre, ahol műfordítást tanítok, mert nyolctól órám
volt. Aztán visszabicikliztem, és vonatra szálltam, kimentem a külvárosba, mert az ottani
iskolában angolt és franciát tanítok két csoportnak. Csak az a baj – folytatta –, hogy ma az
egyik tanár hiányzott, így kétszer annyi diákom volt, mint máskor, és mivel aznapra
dolgozatírás szerepelt a tanmenetben, kétszer annyi dolgozatot kellett hazavinnem, hogy
leosztályozzam. Fogalmam se volt, hogyan viszem haza mindet a kerékpáron. Kicsit
büszke is vagyok, hogy milyen jó megoldást találtam – jelentette ki –, mégpedig azt, hogy
a dolgozatköteget az ülésre kötözöm, és állva biciklizem haza. Aztán – folytatta – vonattal
bementem a városba, és elgyalogoltam a könyvtárba, mert megkértek, hogy tartsak egy
előadást a fordított szövegek katalogizálásáról, végül idejöttem. Alessandra ma reggel
nem érezte jól magát – tette hozzá –, így számítottam arra is, hogy esetleg fölhívnak az
iskolából, és szólnak, hogy vigyem haza, bár fogalmam se volt, akkor mihez kezdek,
hiszen be volt osztva minden percem, de szerencsére nem hívtak fel.
– Csakhogy jött egy másik hívás – döntötte hátra a székét, és fejét a falnak támasztotta
– anyámtól, aki közölte, hogy nem akarja tovább rakosgatni azokat a dobozokat és kisebb
bútorokat, amelyekről korábban azt mondta, nála tárolhatom őket, és ha nem megyek
értük még ma, kirakja mindet az utcára. Emlékeztettem – folytatta ugyanazzal a
mosolyszerű grimasszal –, hogy mivel egy barátnőm lakásában lakom, nincs hová tennem
azokat a tárgyakat, és autóm sincs, amivel értük mehetnék, az ő házában viszont ott a
nagy padlás, ahol senkit sem zavarnak. Elege van abból, hogy a kacatjaim ott vannak a
padláson, közölte, és megismételte, hogy kirakja mindet az utcára, ha nem megyek érte
még ma. Nem az ő hibája, közölte, hogy így elrontottam az életemet, és még tisztességes
otthonom sincs. Szép otthonban nőttél fel, mondta, a gyerekedtől mégis elvárod, hogy úgy
éljen, mint egy csavargó. Mama, mondtam, neked más volt a helyzeted, nem kellett
dolgoznod, papa mindenről gondoskodott. Úgy van, felelte, te meg nézd meg, mire
mentetek azzal a nagy egyenjogúságotokkal: a férfiak már nem tisztelnek benneteket, és
úgy bánhatnak veletek, mint a cipőjükre ragadt kosszal. Az unokatestvéred, Angela soha
életében nem dolgozott, mondta, kétszer elvált, és gazdagabb az angol királynőnél, mert
otthon maradt, gondját viselte a gyerekeinek, és a saját vagyonaként kezelte őket. Neked
meg nincs se házad, se pénzed, még autód sincs, mondta, és a gyereked úgy néz ki, ahogy
az utcán járkál, mint egy árva. Még a frufruját se vágatod le, méltatlankodott, belelóg a
szemébe, azt se látja, hová megy. Mama, szóltam közbe, Stefano így szereti a haját, nem
hagyta, hogy levágjam, hát nem tehetek semmit. El se hiszem, mondta, hogy ilyen nőt
hoztam a világra, aki hagyja, hogy egy férfi mondja meg neki, mit kezdjen a saját gyereke
hajával. Aztán megismételte, hogy többé nem tűri meg a holmimat a házában, és letette a
telefont.
– Tegnap este – folytatta Felícia – látogatóba jött egy barátnőm, akit Alessandra még
sose látott. A munkámról beszélgettünk, és Alessandra egyszer csak közbeszólt. Mama
folyton a munkájáról beszél, közölte a barátnőmmel, de igazából az nem is munka, mert
amit ő munkának nevez, azt mások hobbinak hívják. Szerinte nem kész vicc, kérdezi a
barátnőmtől, munkának nevezni, hogy csak ül, és könyvet olvas? Nem, feleli a barátnőm,
szerinte nem az, és a fordítás nem pusztán munka, hanem művészet is. Erre Alessandra
ránéz, aztán azt mondja nekem, mama, mit keres ez a nő a lakásunkban? Nem valami jól
öltözött, jelenti ki; olyan, mint egy boszorkány. A barátnőm nevetni próbált, de láttam,
nagyon rosszulesik neki, hogy így beszél vele valaki, ráadásul egy ötéves, én pedig nem
magyarázhattam el a gyerek előtt, hogy ez Stefano bosszúja, ellenem fordítja a saját
gyerekemet, és megfertőzi a saját arroganciájával. Emlékszem – folytatta Felícia –,
különélésünk kezdetén egyszer elvitte a gyereket, és nem hozta vissza. Eredetileg csak
néhány óráról volt szó, de ő tíz napig magánál tartotta, nem vette fel a telefont, és nem
hallgatta meg üzeneteimet. Az alatt a tíz nap alatt szinte megőrjített a kétségbeesés: azt
hiszem, egyszer sem aludtam pár percnél többet, csak járkáltam föl-alá a lakásunkban,
mint egy csapdába esett állat, és vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen. Csak
később fogtam fel – tette hozzá –, hogy a fájdalom, amit azokban a napokban átéltem,
nem a felelősségtudat gyötrelme volt. Nem a Stefanóval vívott csatám okozta, hanem az ő
jól megfontolt kegyetlensége a gyerekkel és velem szemben: azért rabolta el Alessandrát,
hogy fitogtassa az erejét, hogy megmutassa, hatalma van fölöttem, hogy akkor viszi el és
adja vissza, amikor neki tetszik. Ha fizikailag megküzdünk egymással, akkor is ő győzött
volna – állapította meg Felícia –, és azzal, hogy elvitte a gyereket, amikor kedve tartotta,
arra világított rá, hogy ha azt hittem, van valami hatalmam (még ha az nem is több az
anya ősi hatalmánál), nagyon tévedtem. Emellett nem is tett szabaddá, hogy elhagytam őt:
valójában csak eljátszottam minden jogomat, amit eredetileg is csak tőle kaptam, és a
rabszolgájává tettem magam. Az egyik könyvedben – nézett rám – van egy részlet,
amelyben hasonló fájdalmas tapasztalatról írsz, azt én nagyon gondosan és óvatosan
fordítottam le, mintha valami törékeny tárgy volna, amelyet könnyen eltörhetek vagy
elpusztíthatok, mert ezek az élmények nem tartoznak teljes egészükben a valóság
világába, és bizonyítékul csak az egyik fél szava áll a másikéval szemben. Nagyon fontos
volt, hogy minden szót pontosan fordítsak – mondta –, és később úgy éreztem, hogy amíg
te legitimáltad ezt a majdnem-valóságot azzal, hogy írtál róla, én újra legitimáltam azzal,
hogy áttettem egy másik nyelvbe, és gondoskodtam a továbbéléséről.
– Élünk tovább – döntötte meg üres borospoharát Paola, hogy belenézzen. – A testünk
túléli, hogy kihasználták, és ez bosszantja őket a legjobban. Ezek a testek tovább élnek,
megöregszenek és megcsúnyulnak, és szembesítik őket az igazsággal, amiről nem
akarnak tudni. A Kalóz még mindig üldöz engem, ennyi év után is – folytatta –, gondja
van rá, hogy ahányszor csak életjelet mutatok, ott legyen, hogy összezúzza. Kóvályog a
fejem a bortól – tette hozzá huncut mosollyal –, így kóválygott akkor is, amikor a
hajamnál fogva rángatott, csak ez most nem fáj. Bosszú ez is, nem igaz? Régen nagyon
fájt, ha húzta a hajam – mondta –, jó minderről akkor beszélni, amikor a fejem bortól
kóvályog, és a szemem előtt egy tálcán heverő, levágott férfifej képe lóg. Csak azt nem
értem – fordult hozzám –, miért mentél férjhez megint, holott már tudtad, amit tudsz.
Írásba foglaltad, és ez maga után vonja a törvényeket.
Azt reméltem, jegyeztem meg, hogy úrrá lehetek ezeken a törvényeken, ha belül
maradok rajtuk. A nagyobbik fiam egyszer lemásolta ezt a festményt a falon, tettem
hozzá, csak kihagyta a részleteket, egyedül a formák tömbjét meg térbeli viszonyát
tartotta meg. Az érdekes az volt, folytattam, hogy a részletek meg a hozzájuk kapcsolódó
történet nélkül a festmény nem a vérengzésről, hanem a szerelem bonyolultságáról szólt.
Paola a fejét csóválta.
– Az lehetetlen – jelentette ki. – Azok a törvények a férfiaknak és talán a gyerekeknek
valók. De a nőknek mindez csak illúzió, mint a vízparti homokvár, amellyel
végeredményben csak igazi természetét bizonyítja a gyerek, ilyen átmeneti építményt
emel, amíg férfi nem lesz belőle is. A törvényen belül a nő átmeneti jelenség a szárazföld
állandósága és a tenger irgalmatlansága közt. Jobb láthatatlannak lenni – mondta. – Jobb a
törvény árnyékában élni. Jobb megmaradni… mi is az angol szó?
 – Törvényen kívüli – vigyorgott a félhomályban Felícia.
– Törvényen kívülinek – bólintott elégedetten Paola. Felemelte üres poharát, és
odakoccintotta Felíciáéhoz. – Törvényen kívüli akarok lenni.

A taxisofőr megmutatta, hogyan jutok el a partra onnan, ahol letett az országúton,

lendületes karmozdulatokkal jelezte, hogy tovább kell mennem kifelé, túl a dűnék közt
kanyargó, végtelenbe vesző parti sétányon. Az üres, nyomasztó délutáni hőség már
enyhült, és véraláfutás-színű lett az ég. A fövenyes partot szegélyező alacsony fal fehér
cementje még őrizte a nappali ragyogás maradványait a terjeszkedő árnyék éles vonala
mellett.
Csengett a telefonom, és a képernyőn a kisebbik fiam nevét láttam.
– Történt itt egy kis katasztrófa – közölte.
Mondd el, kértem.
Tegnap este történt, mondta. Néhány barátjával véletlenül tüzet okoztak, vallotta be.
Keletkezett némi kár, és most fél a következményektől.
Nem volt értelme felhívni téged, mert távol voltál, folytatta. De aztán aput sem értem
el.
Megkérdeztem, jól van-e. Hogy a csodába történt, tudakoltam, és mégis, mit
képzeltek.
– Faye – szakított félbe durcásan –, meghallgatnál?
Egy másik fiúval meg egy lánnyal egyik barátjuknál töltötték az estét. Az épület
alagsorában konditerem meg uszoda van. Éjféltájban eszükbe jutott, hogy úsznak egyet,
hát fogták a törülközőjüket meg a fürdőruhájukat, és lementek. Bevonultak az öltözőbe,
de amikor a fiúk kimentek a férfiöltözőből, becsapódott mögöttük az ajtó. A másik fiú
törülközője bent maradt, egy hősugárzóra borítva. Pár perc múlva az öltöző ablakán át
látták, hogy a törülköző lángra kap. Volt ott egy hosszú nyelű medencetisztító a falnak
támasztva, mondta a fiam, azt kaptam föl, betörtem az ablakot, sikerült fölemelnem vele a
törülközőt, és kihúzni az ablakon, aztán eloltottuk. Minden tele lett üvegszilánkkal,
magyarázta, és az uszoda megtelt füsttel, aztán megszólalt a riasztó, és berontott egy
csomó ember. Üvöltöztek velünk, és azzal vádoltak, hogy megrongáltuk az épületet, és mi
megpróbáltuk elmagyarázni, mi történt, de senki sem hallgatott meg. A másik kettő
belelépett az üvegbe, folytatta, csupa vér volt a lábuk, és ijedtükben sírva fakadtak, de az
emberek csak üvöltöztek velünk. Egyikük a gyerekeit emlegette, ott alszanak a fölöttünk
lévő lakásban, mondta, és azt hajtogatta, milyen trauma lett volna nekik, ha arra ébrednek,
hogy a szobájuk tele van füsttel, pedig a gyerekek nem is ébredtek föl. Felírták a nevünket
meg a címünket, közölték, hogy följelentenek minket, tette hozzá, aztán elmentek. Mi
meg ott maradtunk, föltakarítottuk az üvegcserepeket, és én órákig szedegettem a másik
kettő lábából a szilánkokat. Mindketten nagyon kikészültek, úgyhogy egy idő után azt
mondtam, menjenek csak haza, majd én megvárom a rendőröket. Aztán csak vártam és
vártam, folytatta, de nem jöttek. Egész éjjel vártam rájuk, mesélte, és végül elmentem az
iskolába.
Sírva fakadt.
Egész nap vártam, hogy jön valaki, és kihív az osztályból, mondta. Fogalmam sincs,
most mihez kezdjek.
Megkérdeztem, szabad-e éjszaka használni az uszodát.
Igen, szipogta. Mindenki azt csinálja. És az ajtóról nem mi tehettünk, mert a barátom
mondta, hogy elromlott, és meg kellett volna javíttatniuk. Tudom, hülyeség volt a
hősugárzóra tenni a törülközőt, de nem volt figyelmeztető tábla, és nem tudtuk, hogy
meggyulladhat. Fogalmam sincs, miért nem jöttek a rendőrök, mondta. Már szinte
szeretném, ha jönnének, mert így most nem tudom, mihez kezdjek.
Azért nem jöttek, mondtam, mert nem követtél el semmit.
Hallgatott.
Tulajdonképpen, folytattam, köszönettel tartoznak neked, mert remek ötlet volt a
medencetisztító, különben kigyulladhatott volna a ház.
Írtam egy levelet, mondta végül. A szünetben. Mindent elmagyaráztam benne.
Gondoltam, odaviszem, és otthagyom, hogy elolvassák.
Csend lett.
Mikor jössz haza?, szólalt meg.
 Holnap, mondtam.
Átmehetek?, kérdezte, aztán hozzátette: Néha úgy érzem, lezuhanok valami peremről,
és nincs ott semmi és senki, hogy elkapjon.
Nagyon elfáradtál, mondtam. Fent voltál egész éjszaka.
Olyan magányos vagyok, panaszolta, pedig nem is tudok egyedül lenni sose. Csak
mindenki úgy viselkedik, mintha ott se lennék. Akármit megtehetnék, folytatta.
Felvághatnám az ereimet, észre se vennék, nem is érdekelné őket.
Ez nem a te hibád, mondtam.
Néha kérdeznek valamit, folytatta, de nem kapcsolják össze a dolgokat. Nem hozzák
összefüggésbe semmivel, amit már mondtam nekik. Csak az a sok értelmetlen tény van.
Nem tudod mindenkinek elmondani a történetedet. Talán csak egyetlen embernek
tudod.
Talán, mondta.
Gyere, amikor csak akarsz, mondtam. Nagyon várom, hogy lássalak.
Az ég tompavörös lett, és szellő borzolta a száraz füvet a dűnék közt. Mentem a
néptelen parti sétányon, amíg ki nem jutottam egy homokos partszakaszhoz. Sivár volt és
szemetes, a tenger ádázul ostromolta a lejtős partot. Itt erősebb szél fújt, a dűnék
hosszabbodó, növekvő árnyékot vetettek a durva, szürkés homokra. Az árnyékok közt
emberi alakokat láttam, kuporogtak, álltak vagy ültek. Rendszerint kettesével,
mozdulatlanul, vagy meghitten, elmerülten mozogva, mintha valami egyszerű
tevékenységbe merülnének. Nem messze tőlem tábortüzet raktak uszadék fából, a füstből
örvénylő oszlopot formált a szél. A tűz köré alakok gyűltek, cigarettájuk parazsa
narancssárga pontokat fúrt a félhomályba. Néha halk beszéd ütötte meg a fülemet, amit
aztán elfojtott a szél és a parthoz csapódó hullámok zaja.
Elindultam a parton az alakok közt. Férfiak voltak, meztelenül vagy csak egy
ágyékkötőben. Némelyik szinte még gyerek. Általában némák maradtak, amikor
elmentem mellettük, másfelé néztek, vagy mintha meg se láttak volna, bár egyik-másik
nyíltan, közönyösen rám meredt. Egy meghökkentően gyönyörű fiú a szemembe nézett,
aztán elfordította a tekintetét, és arcát szégyenlősen társa domborodó, izmos vállába
temette. Térdelt, láttam a gömbölyű fenekét a másik férfi hatalmas keze alatt. Mentem
tovább, el a tűz körül csoportosulók mellett, akik most felém fordultak, és úgy néztek
rám, mint a ligetben meglepett vadak. Az égen egy foltban különös, sárgával és feketével
színezett vörös fény terült szét. A távolban a kikötő meg a külváros épületei a
hullámverés piszkosszürke párájába vesztek. Találtam egy néptelen partszakaszt, és
levetkőztem. Alig fél méterre tőlem áradóan és nyugtalanul emelkedett és tajtékzott a
vörössel és szürkével csíkozott tenger. Itt, a dűnék mögött fölerősödött a szél, és finom
homokeső permetezett a bőrömre. Lementem a vízhez, és sebesen törtem előre a tajtékzó
hullámok közt. A part olyan meredeken lejtett, hogy hamar beszippantott a mozgékony
víztömeg, amelynek sűrűsége és ereje mintha magától a felszínen tartott volna, úgyhogy
együtt emelkedtem és süllyedtem a hullámzásával. A férfiak megfordultak, és engem
néztek. Egyikük felállt, a hatalmas, keménykötésű férfi nagy szakálla göndör volt, hasa
domború, combja, mint egy sonka. Lassan lesétált a vízhez, fehér foga kivillant sűrű
szakállából, ahogy elmosolyodott, és a szemembe nézett. Visszanéztem rá a lebegő
messzeségből, emelkedve és süllyedve. Ahol a hullámok megtörtek, ott megtorpant, csak
állt meztelenül, mint valami istenség, fénylőn és mosolyogva. Aztán megragadta vaskos
péniszét, és a tengerbe vizelt. A kilövellő, csillogó sugár olyan volt, mintha aranykötelet
vetne a habok közé. A férfi fekete szeme kaján élvezettel szegeződött rám, közben
szüntelenül dőlt belőle az aranyló sugár, végül már úgy tűnt, nem lehet benne több.
Engem magasba emelt egy feltornyosuló hullám, mintha valami sóhajtozó állat mellén
feküdnék, amíg a férfi a mélyeibe üríti magát. A férfi kegyetlen, vidám szemébe néztem,
és vártam, hogy abbahagyja.