Túl a filozófián

Name: Hajdu Laszlo

Order: 28509234

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a

terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy
Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni
tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek
választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és
reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 Vajda Mihály

TÚL A FILOZÓFIÁN
 © Vajda Mihály, Typotex, 2013
Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 809 7

Témakör: esszé, filozófia, irodalomtudomány

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról, akcióinkról
a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado
oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa
Felelős szerkesztő: Leiszter Attila
A borítót Kazimir Malevics Szuprematista kompozíció
című művének felhasználásával Tóth Norbert tervezte
Készült a Multiszolg Bt. nyomdájában
Felelős vezető: Kajtor Bálint
TARTALOMJEGYZÉK

Viola vendégkönyvébe 9

G., a vadász
(W. G. Sebald: Szédület. Érzés) 19
Kedves Amanda, mondja,
lehetek ma komoly? 24

„Kicsit mindig sekélyebb a kéj”

(Elfriede Jelinek: Kéj) 42
Isten nyomokban…? 52

Alkony/Nightfall/Dämmerung –
Götterdämmerung 59
„Jöjj el szabadság, te szülj nékem rendet” 62

Kristallnacht 106
Megőrizni a tartást
(Victor Klemperer Naplója kapcsán) 111

A semmiből egy új világot épít…

(Helen Epstein: Anyám nyomában) 122

„Túl akartuk élni”

(Laurence Rees: Auschwitz.
A nácik és a „végső megoldás”) 128
Megváltoztak-e a németek?
(Michael Stürmer: A Német Birodalom) 135

A menekülő költő
(Krasznahorkai László: Nem kérdez,
nem válaszol [Huszonöt beszélgetés, ugyanarról]) 144
„…a démon ránktette a kezét” 163
Mozart a változó világban 190
Hét perc a vasorrú bábáról 213

A humaniorák helye (rekapituláció,

egyetértés és provokáció) 219

Röhögünk Heideggeren,
de vele együtt nekirontunk… 229
Para(noid)jelenségek 243

Old Amsterdam
avagy az Alte Monarchie 252
Feltámadás 263

Napló és önéletírás –
filozófia az irodalom határán 280

A KÖTETBEN SZEREPLŐ ÍRÁSOK

EREDETI MEGJELENÉSI HELYEI 303
 Filozófián innen, filozófián túl… Csak
filozófia ne legyen. Mármint szakfilozófia. Mert
az unalmas. S még akkor is, ha a leghatározottab-
ban tisztában van azzal, hogy kérdései megvála-
szolhatatlanok, végül is olyan szövegeket állít elő,
amelyek elfedik ezt a megválaszolhatatlanságot.
Nos, ha most azt állítanám, hogy ilyen, a kérdései-
nek megválaszolhatatlanságát szégyenlősen elfedő
szöveget soha nem írtam, akkor hazudnék. Írtam,
némelykor még ma is írok. Azt azonban merem ál-
lítani, hogy ebben a kötetben nem talál ilyeneket
az Olvasó, s – ha nem szakfilozófus – remélhetőleg
nem fog unatkozni. Mert én, a szakfilozófusok leg-
nagyobb bosszúságára, játszani hívom. Néha
olyan gondolatokkal fogunk játszani, amelyek a
filozofálás látszatát keltik, úgy tűnik majd – csak
néha, ígérem –, mintha becsapnám az Olvasót,
s mégis a „szakmámnál” maradnék, ez azonban
nem igaz. Csak egy szempontból, ez a szempont
azonban reményeim szerint nem teszi unalmassá
a szövegeket. Ez a szempont pedig a másként gon-
dolás szempontja. Azt hiszem, hogy ez a dolgok
másként gondolására való törekvés az, ami soka-

7
kat bosszant, sőt, sokakból olykor dühöt vált ki.
Miért hiszik ezek, hogy ők mindent jobban tud-
nak?! Hát, nem hiszik. Egyáltalában nem hiszik.
Csak egy dolgot hisznek: lehet a dolgokat másképp
is látni, mint az a bizonyos heideggeri das Man
látja. Heidegger talán azt hitte, hogy kilépvén az
átlagos mindennapiság világából autentikusab-
ban látunk és cselekszünk. Én ezt nem hiszem, s itt
persze nem bocsátkozom vitába a filozófussal – az-
zal megszegném ígéretemet. Ígértem valamit? Igen.
Azt ugyanis, hogy az itt következő, tartalmukat
illetően nagyon is különböző szövegek nem úgy
mutatják majd fel a dolgokat, mint ahogy azokat
a „szakemberek”, közöttük a „szakfilozófusok” lát-
ják. Arra szeretném rávenni Olvasóimat, hogy
bármiről legyen is szó, mindig tegyék fel velem a
kérdést: „Nem lehetne ezt a dolgot másképpen, va-
lahonnan máshonnan megközelíteni, mint ahogy
azt a »common sense« teszi?” – De hát mi köze
a szakhölgyek és szakférfiak látásmódjának ehhez
a bizonyos „common sens”-hez? Nem válaszolom
meg a kérdést. Az Olvasó vagy belátja ezt, vagy
semmiképpen nem tudnám meggyőzni róla, hogy
így áll a dolog.
Előre vettem egy szöveget, amely… amely azt bi-
zonyítja, hogy hülyéskedés közben is lehet, amúgy
csak érintőlegesen, feltenni komoly kérdéseket.

8
 Viola vendégkönyvébe

Kiállításokon találkoztam először vendégkönyv-

vel. Írja bele a tisztelt látogató a benyomásait (?),
véleményét (?), mit tudom én. Azóta is majd’
mindig elosonok a vendégkönyvek, akárcsak a
koldusok mellett. Írnék én mindegyikbe, adnék
én mindegyiknek, de hát szégyellem magam.
Vannak „családi” vendégkönyvek is. Azok vég-
telenül erőszakosak. Vendégségben vagy, jól is
érezted magad, lassan indulnál hazafelé, s akkor
az orrod elé tolnak egy műbőrkötéses füzetet,
hogy tessék ebbe beleírni valamit. Még csak meg
sem kérdezhetem, hogy mit. S mi van, ha rosszul
éreztem magam?
No, most meg az történt, hogy szunyókáltam
a Kavics utcai lakásomban, egyszer csak szól a
bunkófonom (ma már mindenki bunkó, tény-
leg, nem hülyéskedek, ezért aztán a valahai
bunkofónt mobilnak hívják), hogy nem írnék-e
valamit a Vendégkönyvbe. Akkor még nem tud-
tam, hogy az illetőt Violának hívják, ez csak a
stuttgarti repülőtéren derült ki. Akkor még Ju-
dit volt. Egyértelműen Judit. De ez mindegy is.
Szólt a mobil (mert én, bunkó nem kapcsoltam
ki), kérdi akkor még Judit, ma már Viola, hogy
nem írnék-e valamit a Vendégkönyvbe. Hogy

9
aludhassak tovább, gyorsan igent mondtam. Ki
bír szunyókálás közben gondolkodni, s főleg, ki
tudja felmérni az „igen” kellemetlen következ-
ményeit? Viola persze nem felejtette el, hogy
igent mondtam, én meg aztán kérdem, hogy tu-
lajdonképpen mi az a Vendégkönyv, s mit kéne
abba beleírni. A Vendégkönyv az vendégkönyv
(mindjárt kitalálhattam volna), hogy meg mit
írok bele, az rám van bízva. De úgy alapjában
véve azt írjam meg, hogy miről mi a vélemé-
nyem, gondolatom, politika, művészet, élet, vi-
lág, amiről akar és éppen foglalkoztatja, a ko-
rábbi vendégkönyvekben szó esett politikáról,
a szerző nagymamájáról, irodalmi élményeiről,
csatáiról ezzel-azzal, ilyesmit szeretnénk, vagy
mást, köszöni, Viola.
Szép Violám, sokkal okosabb nem lettem!
Mindegy. Írok vala-mi-ről. Itt van mindjárt az
örökös firkálás. Erről az a véleményem, hogy tel-
jesen felesleges. Megnéztem, hogy mi van a
2010-es fiókban, vagy hogy hívják azt a virtuális
valamit (mondjuk, fiókot), amibe 2010-es firkál-
mányaimat belerakom. Mi van benne? Először is
egy esszé 1996 Budapestjéről, ezt is a később a
Violává vált Judit varázsolta elő belőlem. Először
azt hittem, hogy a dolog nem fog menni, de aztán
csak-csak belelendültem. 1996 hin, 1996 her, va-

10
lami eseménynaptárral azért ellátott Viola, a do-
log arról szól, hogy miként is viszonyulok én va-
laha imádott városomhoz. Lehet, hogy másról is
szól, de másra nem emlékszem. Annyit piáltam a
vendégségben, mielőtt Viola a vendégkönyvet az
orrom alá tolta volna, hogy minden kiment a fe-
jemből. (A rossz német tévékrimikben ilyenkor
szarban van a pasas, mert gyorsan ráfogják, hogy
megölte a nagymamáját, s csak annyit tud mon-
dani, hogy az lehetetlen, ő a világon a legjobban a
nagymamáját szerette, de hogy hol volt abban az
időben, amikor belevágták a nagymamába a jég-
csákányt, azt nem tudja megmondani. Filmsza-
kadás. Németül Filmriss, magyarul biztos film-
szakadás.) Hogy ezt meg miért vállaltam el? Hát,
mert a Viola olyan elesetten tud nézni (láthatóan
[!] a telefonba is elesetten beszél bele), pedig na-
gyon is talpraesett. Tudja, hogy elesetten, szinte
könyörgőn néz, s a pasas el van veszve, máris írja
a Budapest-esszét. Később aztán ír a Vendég-
könyvbe is, de azt a Budapest-esszé vállalásakor
még nem tudhatta. Csak sejtette, hogy lesz itt
még más vállalás is.
Különben a Budapest-esszéről Judit (később
már Viola) ezt írta:
„Szerintem szép is és szomorú is. Kemény
szöveg.” Volt benne talán valami más is? Na, hát

11
itt a baj. Hülyéskedek, hülyéskedek, ami telje-
sen oké. Már régóta nem szeretnék okosakat
írni. (Aztán persze olyat is írok. Okosat? Nem,
nem okosat, hanem olyasmit, ami okosnak szá-
mít, például filozófiát. Írok olyat is, mert… Na,
nem, a filozófiai szerkesztők nem néznek rám
elesetten, az rangjukon aluli lenne. De néznek.)
Miért ne hülyéskedjek? Bevallom, szeretek hü-
lyéskedni. De hogy ezentúl már csak hülyésked-
jek! Miért, mit akarsz csinálni? Nincs semmi
jobb ötleted.
Na, szóval, mi lett a Budapest-esszé után. Jön
egy e-mail. Írjak egy hétig naplót a Litera.huba.
Mindjárt sejtettem, hogy az valami online do-
log, olyat még nem írtam, hát kipróbáltam. Fe-
csegtem erről-arról, politikáról, a szerző nagy-
mamájáról, irodalmi élményekről, meg hogy ez-
zel-azzal csatáztam. Ez nem mind igaz, de van,
ami igaz belőle, s az a lényeg. A szerző nagyma-
mája; ez esetben én vagyok a szerző. Titkos kéz-
iratomban nagymama kétszer is szerepel. Egy-
szer inkább szegény nagymama koporsója, mint
ő maga, amikor levitték a nagymamát a csilla-
gos házban a harmadik emeletről a hátsó lép-
csőn a földszintre. S nem egészen tízéves fejem-
mel nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért
vitték-e a hátsó lépcsőn (cselédlépcsőnek is

12
mondják, nekünk hátsó lépcső volt), mert hulla
volt szegény, vagy mert zsidó. Persze ezek a kér-
dések úgy vagy hatvan évvel később jutottak az
eszembe, de csodálkozni már 1944 nyarán is
csodálkoztam. Másodszor csak a nagymama la-
kásának WC-je szerepel, olyan összkomfortos
polgári WC a Ferenciek terén, a háború után két
család is ellakott volna benne. S a lichthofra
nyíló ablaka felett egyszer megláttam egy dene-
vért (vagy baglyot, a fene tudja már). A kérdés,
hogy mertem-e a denevér-bagoly szeme láttára
pisilni. Na, ennyit a szerző nagymamájáról. Csak
fényképekről emlékszem rá, leszámítva a ko-
porsót meg a WC-t.
Ezt követte egy feuilleton az ÉS-nek, az elszó-
rakoztatott, mert volt benne hülyéskedés is, de
komoly dolog is, hogy vajon mi a helyzet a filo-
zófia meg a művészet viszonyával. Százezred-
szer. Lehet, persze, hogy csak harmadszor. Ez
meg úgy lett, hogy valamit ünnepeltünk az ÉS-
nél, biztos azt, hogy megint eltelt egy év, és még
mindig megvagyunk. Ezt különben bármikor
megünnepelhetjük. Ugyanis, aki már nincs meg,
az nem ünnepel. Ünneplés közben egyeztem
meg Károlyi Csabával, hogy leírom azt, amit ott
összefecsegtem. (Közben nézem az adatlapon
a statisztikát. 10–15 ezer leütést engedélyezett

13
Viola, de aztán engedékenységében azt írta,
hogy lehet akármennyi.) Aki nincs meg, az nem
ünnepel. Erről jut eszembe Tordai Zádor bará-
tom, aki a múlt héten itt hagyott bennünket.
Írtam róla is az ÉS-nek, s hogy ezt itt most meg-
említem, az észveszejtően zavaró, mert ez a szö-
veg valahogy csak hülyéskedés bír lenni (a Ven-
dégkönyv miatt), s most őszintén szégyellem
magam, hogy egy Zádorról írott szöveget is fel
kellett itt sorolnom: Zádort ugyanis nagyon-
nagyon szerettem, volt idő, amikor talán vala-
mennyi barátom közül a legközelebb állt hoz-
zám. Hogy miért szerettem annyira, azt, ha le-
het az ilyet megmagyarázni, meg tudnám talán
magyarázni itt is, de a magyarázatnak most csak
egy ideillő tényezőjét említem: vele remekül le-
hetett hülyéskedni. Mert írt ugyan komoly filo-
zófiai esszéket (könyveket is), de a mindig-ko-
molykodókat teljesen hülyének nézte.
De még mielőtt a Zádor-nekrológra került
volna a sor, írtam egy előadást arról, hogy miért
van igaza Nietzschének, amikor azt mondja,
hogy minden nagy filozófia a filozófus mémo-
ires-ja. Aztán még egy előadás íródott az elpus-
kázott történelmi lehetőségekről, mindkettőt
Kolozsvárt fogom a jövő héten megtartani. Ez a
fizetség a meglepetésért, amely már november

14
óta vár rám Kolozsvár szép városában. Tudjá-
tok, ott lakik a Szamosnál. (A meglepetésre na-
gyon kíváncsi vagyok. Mert nem az a meglepe-
tés, hogy megjelenik az Ilisszosz-parti beszélge-
tések románul. Azt azonnal elárulták. Mellesleg:
ez az Ilisszosz egy könyvem abból az időből,
amikor a komolykodásból kezdtem átmenni a
hülyéskedésbe. De az is lehet, hogy még nem.)
Na. Ennyi. De a felsoroltak közül eddig csak a
szerző – a tisztesség ne essék szólván szerző –
nagymamájáról esett szó. Különben fényképei
tanúsága szerint szigorú és szomorú asszony
volt. Megeshet, azért volt szomorú, mert a má-
sodik férje volt az talán, aki kijelentette, hogy
anyám nem hülyéskedhet tovább, művészke-
dés, mi a fene… Ez egy komoly polgári család,
textil-nagykereskedés, tessék végre megkomo-
lyodni, s így anyám férjhez ment komoly foglal-
kozású apámhoz (hozzá kényszerítették? meg-
eshet), nem művészkedett többé, így aztán
kénytelen vagyok én hülyéskedni helyette.
Politika… Azt hagyjuk. Amit elbasztak a libe-
rálisok, meg a szocialistáknak nevezettek, azt
már úgysem lehet helyrehozni. A propos liberá-
lisok: jövő hétfőn a Margit körúton valami be-
szélgetésen veszek részt a Budai Liberális Klub-
ban a liberalizmusról. Kuncze a partnerem. Hál’

15
istennek nem régi barátaim valamelyike. Azo-
kat egyszerűen csak elküldeném a picsába. De
azt hiszem, nem a magyar politikáról esik majd
szó, hanem arról, hogy mi is ma az a liberaliz-
mus, s mit akarhat egy liberális párt. Én nem tu-
dom, Kuncze talán tudja.
Ha jól meggondolom, nagyon nem tudom.
Szabadelvűség? De hiszen a szabadság elvben,
a totalitárius diktatúrákat leszámítva, minden
modern társadalom s benne minden irányzat
alapértéke. Amíg nem volt az, nagyon is értel-
mes dolog volt az addigi status quót képviselő
konzervativizmussal szemben liberálisnak lenni.
De manapság? A szabadságot kifejezetten korlá-
tozni akaró pártokkal, elképzelésekkel szem-
ben? Oké. Csakhogy ebben az értelemben a
konzervatív irányzatok is, persze, megint csak
elvben, liberálisak. Meg aztán meddig terjedjen
a szabadság? Korlátlan ne legyen, attól a jóisten
mentsen.
Szóval, szinte reménytelen dolog liberálisnak
lenni, csakis liberálisnak. A váltógazdaság egy
ideig jól működött. A konzervatív oldal a műkö-
désre tett, a szocialista oldal meg a „túlműkö-
dés” eredményeképpen előálló szociális igazság-
talanságokat kívánta kiküszöbölni. Most ugyan
a konstrukció inogni látszik, de mit keres benne

16
az, aki csakis a szabadságra tesz? S persze nem
a gazdasági tevékenység szabadságáról van szó,
azt képviselik a konzervatívok, hanem bizonyos
társadalmi szabadságokról. De ezeket miért kép-
viselné párt? Miért nem a konkrét szabadság-
hiányos területeken kialakuló mozgalmak?
Amelyek, persze, többnyire nagyon nem liberá-
lisak. Na, majd meglátom. Még érdekes is lehet
a beszélgetés.
Irodalmi élmény: Darvasi Laci Virágzabálók-
ja. Lassan, de nagy élvezettel olvasom. S csodá-
lom a szerzőt csodálatos fantáziájáért. De míg
a Könnymutatványosokban inkább csak a fantá-
ziáját csodáltam, addig itt a regény poézise is
magával ragad. Hogy a fenébe lehet a legna-
gyobb szörnyűségeket is, anélkül, hogy ször-
nyűségkarakterüket felszámolnánk, még talán
fel is fokozódik ezen keresztül a szörnyűségka-
rakter, ilyen szépségessé varázsolni? A művé-
szet – mondjam most ki, ki tudja, miféle átkokat
és lehülyézést vonva fejemre?, kimondom –
a művészet nincsen meg, nincsen meg igazán
a szépség nélkül.

17
Találkoztam Violával, átnyújtottam ezeket a lo-
csogó oldalakat, s Viola persze elégedetlen. A szö-
veg nem elég szubsztanciális – mondja. Én is tu-
dom: nem szól semmiről, de hát vendégkönyvbe
nem szokás, nem is bír az ember értekezéseket
írni. Próbálom azért megbékíteni Violát. Elmon-
dom hát „szubsztanciálisan”, hogy tegnap láttuk
– Violával – az új Rózsalovagot. Egypár hónappal
ezelőtt láttam Stuttgartban is (persze, egy másik
előadást). Akkor nagyon untam. A sváboknak
ugyanis fogalmuk sincsen arról, milyen is volt a
szecesszió Bécse. A svábok mindig csak dereka-
sak. (Persze, lehet, hogy nem is svábok rendezték
az előadást. Nem emlékszem már.) Most meg él-
veztem. Hirtelen megértettem, hogy miről szól
Hoffmansthal szövege, Strauss zenéje – nekem
miről szól. Hát, kérem, arról, hogy a romantikán,
beleértve a romantikus szerelmet is, manapság
(a szecesszió korában volt ez a manapság) már
csak hangosan röhögni lehet. Hogy a romantikus
opera is hazug, az operett az még hazugabb; de
az Ökör báró mégis egy idióta csirkefogó, a Tá-
bornagyné meg egy szomorú nemes lélek. S ki
volna a Rózsalovag? Aki az istennek (a Tábor-
nagynénak) sem hiszi el, hogy ő is olyan, ami-
lyen, ha a jobbak közül való is. De hiszen még
csak tizenhét éves!

18
 Ha már fentebb szóba hoztam Darvasi
Virágzabálók című regényét, miért ne maradhat-
nék az irodalomnál, a szépirodalomnál. Jöjjön hát
Sebald, jöjjön hát Jelinek, jöjjön hát Bazsányi Sán-
dor tükrében Nádas Péter! Gondolom, Sebaldot és
Nádast nem kell magyaráznom. Korunk legjelentő-
sebb írói közé sorolom mindkettőt. Jelineket is? Őt…
De hát miért kell nekem írókat ide vagy oda sorol-
nom. A regényét, melyről alább szó lesz, igazából
nem szeretem. De zseniálisnak tartom. Az Olvasó
kezdjen ezzel a vallomásommal azt, amit akar.

G., a vadász
(W. G. Sebald: Szédület. Érzés.
Európa, 2010. Blaschtik Éva fordítása)

Késő éjjel van, éppen a vadász negyedik halálá-

ra vonatkozó feljegyzéseimet nézegetem, ami-
kor egyszer csak kialszik a villany. Érzésem:
nem is reagálhatott volna a világ adekvátabban
a pillanatra. Odakint zuhog, az egész környezet
sötétbe borult, én kettesben Sebald furcsán cso-

19
daszép könyvével, „…és mégsem lehetett hinni
ennek a csöndnek”. Az áramkiesés jelezte: a vi-
lág igenis olyan, amilyennek Sebald lenni jelzi
– már majdnem azt írtam: leírja, de ez így nem
lenne igaz –, hogy ugyanis „a legtöbb dolog ne-
vetséges, ha meg nem nevetséges, akkor bor-
zasztó”. S ez, hogy egy kis zivatartól egy modern
nagyvárosban mindjárt áramszünet keletkezik,
ez igenis nevetséges, bár, ha meggondolom Se-
bald könyvét szédítő sejtelmeivel, rejtelmeivel,
akkor talán a sötéten szédítő pillanatban bor-
zasztó is.
Ja, de maradjak a vadász negyedik halálánál!
Ha én Sebald lennék, nem pedig könyvének kri-
tikusa, akkor igazából nem kellene szót veszte-
getnem a vadász negyedik halálára. Mi sem len-
ne természetesebb, mint a vadász negyedik ha-
lála. Most éppen a negyedik, mert előrehalad-
ván a könyvben, a negyedik részt olvasván, már
szinte másra sem tudok gondolni, mint hogy
mikor jön végre a vadász halála. Hogy kerül
majd egyáltalán ide a vadász? Így azonban – va-
gyok, aki vagyok –, úgy érzem, számadással tar-
tozom az Olvasónak. Bár? Hát, nem az ő baja,
ha engem olvas, nem pedig Sebaldot? Szóval, a
Beyle vagy a szerelem különös faktuma című első
részben még csak mintegy mellékesen szerzünk

20
tudomást a vadász haláláról. Pontosabban: róla
még mellékesen sem szerzünk tudomást. Csu-
pán azt olvassuk, hogy „Beyle felhívta Mme
Gherardi figyelmét egy minden jel szerint
ugyancsak nemrég kikötött, nehéz, öreg ladikra,
amelynek főárboca a felső harmadánál megrop-
pant, vitorlája pedig gyűrött és sárgásbarna volt,
és amelyről két férfi sötét, ezüstgombos felöltő-
ben épp egy hordágyat hozott le a partra, ame-
lyen nagy, virágmintás, rojtos selyemkendő alatt
nyilvánvalóan egy ember feküdt.” Beyle nem
más, mint Henri Beyle, közismert nevén Sten-
dhal, mindez pedig – állítólag – Riva kis kikötő-
jében történt 1813-ban. Hogy a rojtos selyem-
kendő alatt a halott Gracchus, a vadász fekszik,
azt pedig Kafka novellájából tudjuk, ha tudjuk.
Ehhez ugyanis pontosan emlékezni kéne a két
férfi öltözetére és a selyemkendőre.
Gracchus, a vadász másodszor az All’estero
című második részben hal meg. „A kép, amely
annak idején Veronából való fejveszett elutazá-
somkor belém vésődött, és amely, mielőtt még
elfeledhettem volna, újra és újra a legélesebben
jelent meg a szemem előtt, ez a kép most külö-
nös csillámokkal átszőve volt ismét előttem –
két férfi ezüstgombos felöltőben, amint az egyik
hátsó házból kivisznek egy hordágyat, amelyen

21
virágmintás terítő alatt nyilvánvalóan egy em-
ber fekszik.” Gracchus, vagy éppen Cadavero,
a vadász? Megeshet. A Pizzeria Verona egyik tu-
lajdonosa (Cadavero Carlo), ahonnan az elbe-
szélő hét évvel előbb hanyatt-homlok mene-
kült, akkor állítólag éppen vadászatra ment.
Dr. K. utazása a rivai kúrára. 1913, ismét Ri-
vában. „Az azt követő évek folyamán hosszú ár-
nyak borultak a Rivában töltött, miként dr. K.
időnként mondta magának, éppoly szép, mint
amilyen rettenetes őszi napokra, az árnyakból
pedig lassacskán egy bárka körvonalai bonta-
koztak ki, árbocai érthetetlenül magasak, vitor-
lái sötétek és gyűröttek. Három teljes évig tart,
amíg a bárka, szinte a víz fölött lebegve, beúszik
Riva kis kikötőjébe. A kora hajnali órákban ki-
köt. Két köpenyes férfi… stb. …egy ember fek-
szik. Gracchus, a vadász az.” Dr. K. meg kivéte-
lesen maga Franz Kafka, aki tényleg gyógyíttat-
ta magát Rivában, a Garda-tó mellett.
Negyedszer aztán Gracchus – álneve ekkor
éppen Hans Schlag, a vadász, de most már ő is
kadaver – az Il ritorno in patria című részben va-
lamikor közvetlenül a II. világháború után hal
meg, látszatra ugyanúgy, mint az égi békéjéhez
soha hozzá nem jutó Gracchus, de csak látszat-
ra. Belezuhant ugyanis a szakadékba, de nem

22
halt szörnyet, a halál ugyanis csak később, meg-
fagyás következtében áll be. Az elbeszélő – le-
gyen az álneve W. G. Sebald – gyermekkori em-
lékét eleveníti fel W. faluban, ahová csak har-
minc év után tért vissza először: „…a szürke le-
vegőből és a lassan pilinkéző hóból előbukkant
a Borsdaráló fogadó tulajdonosának almásderes
vonta szánja, amelyen egy borvörös lópokróc
alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt.” A halott
Hans Schlag. De azért, biztos, ami biztos, „a ha-
lott bal felső karjára egy kis bárka volt tetoválva”.
Aki kulcsot keres ehhez a regényhez, nem-
regényhez, novellafüzérhez, akármihez, az ép-
pen, ha nagyon akar, találhat. Az emlékezet?,
1913 – vagy úgy általában …13 –, emlékszünk,
1813, majd a „Vége” előtt „–2013–”, ezek a titok-
zatos évek?, a szerelem?, „a festészet gyanús
volta”: Pisanello Szent Györgye talán még több-
ször is visszatér, mint Gracchus, a vadász, bár a
képet Dr. K. valószínűleg nem nézte meg Vero-
nában?, vagy – megkockáztatom – az író irtózat-
tal teli viszonya eredeti hazájához? De énsze-
rintem nincsen neki kulcsa. Nem is kell hozzá.
Úgy jó, ahogy van, ahogy értjük, vagy ahogy
nem értjük.

23
 Kedves Amanda,
mondja, lehetek ma komoly?

Ugyanis mindenképpen Bazsányi Sándor „…tes-

tének temploma…” Erotika, irónia és narráció Ná-
das Péter prózájában1 című könyvéről szeretnék
írni Vendégkönyvébe (ezt a könyvet meg komo-
lyan veszem – nem a maga vendégkönyvét, a
Bazsányit). Hogy miért? Egyrészt, mert amikor
Sándor megtisztelt azzal, hogy elhozta nekem
könyvét, azonnal kijelentettem: talán írni is fo-
gok róla. Hogy miért tettem ezt a – belátom, fe-
lelőtlen – kijelentést? Ha csak annyit mondok:
szeretem Bazsányi írásait, igazat szólok ugyan,
mégis hazudok. Eddig is szerettem írásait, s
mégsem írtam róluk. Már miért is írtam volna?
Sándor jártas ugyan a filozófiában is, de azért
igazából az irodalomban érzi otthon magát. Té-
mája – mert valamiért van neki témája is – az
irónia, az irónia meg, mint tudjuk, mindenek-
előtt az irodalomban érzi otthon magát. És
Szókratész? És Kierkegaard? – de hát, mond-
tam, hogy Bazsányi jártas a filozófiában is! És
ne féljen, drága Amanda, mindkét név előfor-
dul a Nádas-könyvben! Akkor meg miért érzem

1
Műút, Miskolc, 2010.

24
kijelentésemet felelőtlennek? Mert akkor még
nem tudtam, jóllehet tudhattam volna: szerinte
a nádasi erotika és az irónia is csak a nádasi
narráció tükrében értelmezhető – ebben Bazsá-
nyinak feltehetően igaza van –, csakhogy ha én
a nádasi narráció Bazsányi-féle elemzésének
elemzésébe ártanám magam, akkor a leghatáro-
zottabban átlépném illetékességem körét. Na-
gyon is vigyáznom kell, hogy mindama dolgok
közül, melyekhez nem értek – de hát mihez ér-
tek én egyáltalán? –, csakis azokhoz szóljak hoz-
zá, melyek esetében hozzánemértésemet némi
elmeéllel pótolhatom. Azaz, elviccelhetem a
dolgot (Witz németül nemcsak viccet, hanem el-
mésséget is jelent). Hogyan fogok én az iroda-
lomelméletben jártas Bazsányi Nádas-könyvé-
hez hozzászólni? Most persze csalok, hiszen ír-
tam én már Nádas-kritikákról. Csakhogy akkor
is csaltam: úgy tettem, mintha a Nádas-kritikák-
ról írnék, s végül is Nádasról írtam. Egyik-másik
kritikát éppenséggel megemlítettem, de Nádas-
ról írtam, mert Nádas regényeit nagyon szere-
tem. S éppen ez lenne a második válaszom a
fenti miértre. Persze, a Nádasról szóló írásom
igazából nem érintette a formaproblémákat, de
ebben csak minden irodalomról szóló szövegem
– számomra fájdalmas – hiányában osztozik.

25
Mert nekem is meggyőződésem, hogy a művé-
szetet csakis a formaproblémák elemzésén ke-
resztül lehet megközelíteni.
S e hosszú lére eresztett bevezető sorok után,
melyek sem nem Nádasról, sem nem Bazsá-
nyiról szólnak, hanem csakis rólam magamról,
hadd kezdjem e vendégkönyvi bejegyzést (jegy-
zetet) a következővel: nagyon megfogott a Ba-
zsányi-könyv felütése, melyet a József Attila-
mottó (három közül az egyik) már jelzett: „…fe-
cseg a felszín, hallgat a mély…” E mottót Ba-
zsányi összefüggésbe hozza Nádas egy kijelen-
tésével: „Ezért a történésből bármit sikerülne is
megfogalmaznom, történetemben mindig csak
önmaga hiányaként lesz jelen.” Ergó: az igazi
történés csakis mint hiány, önmaga hiánya van
jelen Nádas történeteiben. Ebben a pillanatban
úgy néz ki tehát, hogy a mindig a felszínen, a je-
lenségvilágban mozgó történet arra való, hogy
megértsük azt, amit elfed. Csakhogy ez, hál’ Is-
tennek, nem igaz. Ha igaz lenne, Nádas sem az
Emlékiratok könyvében, sem a Párhuzamos törté-
netekben nem szakított volna a klasszikus re-
gényformával, márpedig szakított. „A motivikus
vagy szövegszerű áthallások gazdag tárháza: az
Emlékiratok könyvének tizenkilencedik század-
végi történetszála, amelynek hőse a Thomas

26
Mann- és/vagy Marcel-alakmás, a szépíró Tho-
mas Thoenissen. Ugyanakkor az »igencsak tisz-
telt, tehát nem kevés elnéző gúnnyal szemlélt
mester« (Thomas Mann) és a másik »nagy cson-
koló stiliszta« (Proust) életművei Nádas szerint
teli s teli vannak olyan »hiányokkal«, amelyeket
»ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg,
vagy egyáltalán nem is akartak megírni«, és
amelyekről Nádas úgy véli, hogy »helyettük
kéne megírnia«. […] A felszámolandó hiányok
»kultúránk« – Foucault által is elemzett – »hatá-
rozott tiltásairól« árulkodnak…” (80.) Nádasnál
viszont az igazi történés mint hiány, mint ön-
maga hiánya nem árulkodik, nem tanúskodik
kultúránk határozott tiltásairól. Nem árulkodik
az semmiről. Nádasnál nincsenek felszámolha-
tó hiányok. Az igazi történésnek mint önmaga
hiányának az ábrázolását Nádasnak nem tiltaná
semmi. (Hacsak ízlése nem, melyet e tekintet-
ben biztos osztok. Hajassal, Schwarzkoglerrel
szemben ellenérzései vannak. No és Sade? Ah,
lehetetlen mindazt elemeznem, amibe beleka-
pok. Elég legyen egy idézet. Nádas Péter „saját
életvilágában önnön legkínzóbb kérdéseinek jó-
zan »adminisztrátoraként« viselkedik, a művé-
szet áttételes közegében viszont bármikor haj-
landó pokolra szállni; így hát sohasem hágja át

27
a határokat” [71.].) Nádas meggyőződése sze-
rint az igazi történés… De ezt itt most kénytelen
vagyok abbahagyni; hogy Nádas ugyancsak sok
csavarral tűzdelt meggyőződését Bazsányi nyo-
mán tisztázzam, még sok mindent el kell mon-
danom.
Vissza tehát a „felütéshez”. „Az irónia Nádas-
nál mindent átható szemléleti alakzatként, kö-
vetkezésképpen meghatározó, műveinek min-
den egyes porcikájában érzékelhető, szöveg-
szervező erőként működik.” (13.) S ez legfő-
képpen abban mutatkozik, hogy regényeit
egyszerre kell a platonizmussal való nagyszabá-
sú szakításnak (Radnóti), s a hiány, az itt-nem-
lét, a beteljesületlenség és a befejezetlenség pla-
tonizmusának tekinteni, amely mélységesen és
teljes hosszában átjárja legalábbis az Emlékira-
tok könyvét (Balassa). Jé, nem is kellett olyan
sok mindent elmondanom, hogy tisztázzam Ná-
das fenti, Bazsányi által értelmezett meggyőző-
dését! Miszerint: az írónak az a feladata – hogy
már Proustnak és Thomas Mannak is ezt kellett
volna tennie, azt most hagyjuk2 –, hogy történe-
2
Ha biztos lennék benne, hogy ez a Vendégkönyv elviseli
a lábjegyzetet, akkor nem hagynám. Szerintem Proust el-
ment addig, amíg elmehetett. Ezért nem éreztem hazugnak
Volker Schlöndorff Un amour de Swannját, amikor Proust
szellemében határozottan visszafogott volt ugyan, mégis sok

28
teiben megpróbáljon leásni a mélybe, holott zsi-
gereiben érzékeli: nincsen valamifajta felszín,
aminek mélye volna. Remélem, jól értem Ba-
zsányit: abban látja Nádas regényeinek ironikus
szervezőelvét, hogy a szöveg szakadatlanul a le-
írt történet mögötti, a mélyben zajló igazi törté-
nésre látszik utalni, holott a szöveg mint „fel-
szín” önmagában hordja, ha tetszik, „mélyebb”
értelmét. Proust vagy Thomas Mann tényleg
sejtetnek (mit?… sejtenek?… tudnak!) valamit,
amit kimondani nem akarnak, Nádas viszont
mindent kimond. Csakhogy: az önmaga lénye-
gét felmutató szöveg mégis a sejtetés látszatát
kelti, mi több, a sejtetés látszatát kell, hogy kelt-
se, mégpedig azáltal, hogy a persze benne (nem
mögötte!) „megmutatkozó” mélyebb lényeg so-
hasem egyértelmű. Ha az lenne, akkor az Emlék-
iratok könyvét giccsnek, a Párhuzamos története-
ket rémregénynek, a bűntények kimenetelét il-
letően megoldatlan rossz kriminek és pornónak
lennénk kénytelenek minősíteni. Idemásolom,
hogyan értelmezi Bazsányi a Párhuzamos törté-
netek három kötetének egymásutánját – címük-
mindent „kitakart”, ami a Proust regényében még nem volt
felmutatva, de a megjelenésének idejétől eltelt hetven év
már lehetővé tett megmutatni. Thomas Mann viszont meg
sem közelítette a még lehetséges határait. Nádas jogosan mo-
rog is rá ezért; legfőképpen naplóit illetően.

29
kel együtt –; ennek fényében végképp nem hin-
ném, hogy félreértettem őt: „A Párhuzamos tör-
ténetek első kötetének (A néma tartomány) »né-
masága« […] nem bírható szóra, még a második
kötet (Az éjszaka legmélyén) mélységekbe merü-
lő törekvéseinek »éjszakájában« sem; és éppen
ebből az ironikus színezetű kudarcból születik
meg lassacskán a nem véletlenül hosszú harma-
dik kötet (A szabadság lélekzete) befejezésének
önfeledt »szabadsága«, amely: lemondás a tük-
rös helyettesítések végső titkának megragadásá-
ról, a látszatok mögött feltételezett lényegről.”
(125.) Ergó: „…nincs semmiféle titok […] a fel-
szín nem önmagán túl, hanem saját magában
hordja az értelmét, saját »érzéki lényegét«.”
(138.) Ahogy Isolde Döhring mondja: „A dol-
goknak nincsen mélyük vagy nincsen felszí-
nük.” (Idézi Bazsányi uo.) Kénytelen vagyok
még ezeknek a Nádas-féle irónia Bazsányi által
adott értelmezése szempontjából kulcsfontossá-
gú mondatoknak a folytatását is idézni: „Isolde
többféleképpen értelmezhető mondatát akár
úgy is továbbgondolhatnánk, hogy a dolgok egy-
idejű felszíne és mélysége csakis ironikusan,
vagyis a leplező felszín és az álcázott mélység
egymást semlegesítő összalakzatában hozható
szóba.” (138.) De – kérdem én – ez a továbbgon-

30
dolás vajon nem alakítja-e át az összképet? A dol-
goknak nincsen mélyük, nincsen felszínük; ez-
zel azért csak-csak nem ugyanazt állítjuk, mint
amikor a leplező felszín és az álcázott mélység
egymást semlegesítő összalakzatáról beszélünk.
De vegyem észre: Nádasnak Bazsányi által kvá-
zi „öröklött” iróniája nem engedi ezt a két kü-
lön-külön is ironikusan érintett mondatot-fél-
mondatot holmi alazónra jellemző módon
szembeállítani egymással. Hiszen mindannyian
tudjuk, hogy a dolgoknak igenis van felszíne,
amely a mélyüket takarja, s amikor rájövünk,
hogy ez még sincsen így, az nem azt jelenti,
hogy eddig mélységes tévedésben leledztünk,
hogy üres szavakkal dobálóztunk… Amanda,
drága, érti, ugye? Mondhatom talán úgy is,
hogy a mélység – nevezzük itt lényegnek – a fel-
színen van, csak legtöbbször nem látjuk, jólle-
het a felszín szemléletekor rátekintünk. S az író-
nak, aki ma már csakis ironikus lehet, az a fel-
adata, hogy úgy ábrázolja a felszínt, hogy rájöj-
jünk: az nemcsak önmaga, hanem más is, s
ráadásul minden olvasónak másik más.
Örömmel olvastam a könyv Függelékét, mely-
ben az ekphrasziszról, valami vizuális formában
adottnak a szóbeli leírásáról van szó. Nádas ösz-
szefüggésében: az Emlékiratok könyve tizenkilen-

31
cedik századi betétjében Thomas Thoenissen
kísérleteiről az „antik faliképet”, illetve Gyllen-
borg fotográfiáját leírni. A Párhuzamos történe-
tekben pedig az Isolde lakásában a falon függő
Leistikowot illető eszmefuttatásokról. A kérdés
nem az, hogy mi rejlik a kép mögött; semmi,
ugyanis. Hanem az, hogy mi van a képben. Ez
pedig nem mondható meg egyértelműen.
S még mindig nem jutottam túl az előbbi, szá-
momra kulcsfontosságú két oldalon. „Az önma-
gát felszámoló kettősség nyomán ugyanakkor
párhuzamba vagy ellentétbe rendezhetjük a re-
gény fontosabb szereplőit: vannak ugyanis olyan
figurák, akik jól érzik magukat a felszínen, illetve
még mindig ott képesek leginkább elviselni léte-
zésük tragikus terhét; és vannak olyanok, akik fo-
lyamatosan a mélységbe törekednek, mégpedig
létezésük iszonyatos terhétől űzve. A Nádas-féle
irónia tehát – vagy az egyik, vagy a másik formá-
ban – a világban való létezés felszámolhatatlanul
tragikus voltát jelöli.” (138–139.)

De ha már a szereplőkről van szó. „A dolgoknak

nincsen mélyük vagy nincsen felszínük.” Isolde
megállapítása értelemszerűen nemcsak a „dol-
gokra”, a másik emberre is vonatkozik. Nem
azért reménytelen a másik embert elérni, mert

32
nem tudhatjuk, hogy mi van külső megjelenése,
gesztusai, magatartása mögött. Általában tud-
hatjuk ugyanis. Ha akarjuk tudni, ha jók va-
gyunk abban, amit „emberismeretnek” ne-
vezünk, azaz, ha nem vagyunk előítéleteink,
ideológiai elfogultságaink foglya. Valódi lénye,
emberi igazsága mintegy bele van rajzolva az
ember külső megjelenésébe, gesztusaiba, maga-
tartásába. Csakhogy ez a külsőben kirajzolódó
lényeg ugyancsak nem egyértelmű. Ott van sok-
értelműen, az egyik réteg mögött mindig feltá-
rul egy másik, ott van tehát – megközelíthetetle-
nül. Mert „lelkeknek egyesülni nincsen meny-
asszonyágy”. Babits persze elválasztja a lelkek
egyesülését a testekétől. Nádas éppen hogy egy-
belátni szeretné őket. A heteroszexuális és a
homoerotikus szerelmi jelenetek mindegyike
(még a margitszigeti orgiasztikus homoszexuá-
lis játék is) arról szól, azt „kérdezi”, hogy vajon
a testek érintkezése elvezet-e a lelkek legalább
pillanatnyi egymásra találásához. De „még a
szeretkezés testnyelve sem elég a teljes közlés-
hez, közelséghez; legfeljebb csak még inkább
felmutatja annak lehetetlenségét, mi több, a re-
gényvilág egészét (és persze minden egyes rész-
letét) meghatározó távolságtapasztalat áthidal-
hatatlan voltát: »Tulajdonképpen azt szerette

33
volna kimondani, hogy haljanak meg együtt.«
[…] Szerette volna, de nem tudta. S jó, hogy
nem tudta. Ha tudta volna, banálisan hangzott
volna. Amit viszont mondani tud, az csupán
a szeretkezés technikájára vonatkozik (»olyan
vagy, mint egy technikus«), és nem az úgyneve-
zett lényegére. […] Mely lényeg persze többszö-
rösen is megközelíthetetlen.” (123.) Gyöngyvér
és Ágost „hiába baszik” tehát. De talán a szere-
lemben sincs más, mint „…a közös felületen
megnyugvást találó vágy véges öröme…”? (148.)

Az előbb egy idézeten belül kétszer is beszélt

Bazsányi tragikumról. Egyszer létezésük – azaz
létezésünk – tragikus terhéről, azután pedig a
világban való létezés felszámolhatatlanul tragi-
kus voltáról olvashattunk. De kérdem, ahogy
a világban a gyilkosságból bűntény lesz,3 nem
lesz-e a tragikumból egyszerűen elviselhetetlen
szörnyűség, borzalom? Később Bazsányi azt
mondja: „A tragédia […] csak ironikusan ábrá-
zolható – legalábbis az Emlékiratok könyve poéti-
kai rendszerén belül. Míg mondjuk a Párhuza-
mos történetek hideg és értéksemleges iróniája
egyenesen felszámolja bármiféle tragikum lehe-

3
Lásd Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia, 2008.

34
tőségét.” (167.) Aztán viszont nem egészen öt-
ven oldallal később megint előkerül a tragikum.
Bazsányi „a tragikus ívű regény egyik legtragi-
kusabb és legbrutálisabb sűrűsödési pontjá”-ról
szól (213.), újabb két oldallal később meg azt ál-
lítja: „A regényszerkezet repedései – a plaszti-
kus apollóni formát lávaként áttörő dionüszoszi
belátás szövegszerű lenyomatai – esztétikai sí-
kon érzékeltetik a regényvilág megannyi borzal-
mát, a létezés változatosan kiterjedt felszínének
engesztelhetetlenül tragikus mély szerkezetét.”
(215.)

Jaj, Amanda, drága (mert komolykodásaim köz-

ben sem feledkeztem meg róla, hogy a maga
vendégkönyvébe írok), most elakadtam! Ezt a
dolgot a tragikummal, sajnos, nem tudom egy
ironikus kézlegyintéssel elintézni. Nem mintha
zavarna, ha Bazsányi könyvében esetleg (fel-
téve, de meg nem engedve) ellentmondásokra,
végiggondolatlanságokra bukkannék. Mindany-
nyiunk könyveiben vannak ilyenek. Ami zavar,
az a következő: ha ez tényleg ellentmondás,
végiggondolatlanság lenne, akkor ez magának
Bazsányinak is szükségképpen feltűnt volna: ki-
szúrja ugyanis az ember szemét. Bazsányi meg
a leghatározottabban odafigyel arra, amit ír.

35
Szóval, nem érzem lehetségesnek, hogy legyint-
gessek. Kénytelen vagyok tehát szokásomhoz
hűtlenül szőrözni. Szóval: egyszer szó van léte-
zésünk tragikus terhéről, a világban való létezés
felszámolhatatlanul tragikus voltáról. Itt a szer-
ző – megítélésem szerint – nem egyszerűen ar-
ról beszél, hogy Nádas a világban való létezé-
sünket felszámolhatatlanul tragikusnak, s ezt a
tragikus létezést tehernek tekinti. Bazsányi ma-
ga is osztja Nádas világszemléletét. Semmi sem
utal arra, hogy elhatárolná magát tőle. A követ-
kező két idézet aztán tragédiáról, tragikumról
szól, s arról, hogy a tragikumot Nádas az Emlék-
iratok könyvében, annak poétikai rendszerén be-
lül csak ironikusan tudja ábrázolni, a Párhuza-
mos történetek meg egyenesen felszámolja min-
denféle tragikum lehetőségét. Nézzük csak: az
első regény nézőpontjából van tehát tragikum
a világban, de ennek a regénynek a poétikai
rendszerén belül az csak távolságtartón, mint-
egy idézőjelbe téve ábrázolható. Úgy tűnik fel
nekem, hogy az Emlékiratok könyvében – ha már
szőrözök, pontosnak kell lennem – nem merül
fel még annak a lehetősége sem, hogy a tragi-
kum ne lenne jellemző emberi létezésünk leg-
maibb formáira is, ne maradt volna meg mind-
máig az emberi lét ontológiai sajátosságának;

36
csak egyvalami változott: a viszonyunk (vagy
legalábbis Nádas viszonya) hozzá.
Igen ám, de Bazsányi itt nem a létezés tragi-
kumáról, hanem konkrét, netán egyszeri tragé-
diákról, azok ironikus ábrázolásáról tesz emlí-
tést – vegyem már észre! S ildomtalan lenne a
különbséget figyelmen kívül hagyni azzal, hogy
ha létezésünk alapjai nem hordozzák maguk-
ban a tragikumot, akkor konkrét tragédiák sem
lehetségesek. Az Emlékiratok könyvében tehát a
tragédia csak ironikusan ábrázolható, a Párhu-
zamos történetekkel, annak hideg és értéksemle-
ges iróniájával viszont Nádas egyenesen felszá-
molta bármiféle tragikum lehetőségét, az újfaj-
ta ironikus látásmód tehát – úgy tűnik – ontoló-
giai szemléletváltást eredményezett.
Mintha lassan megnyugodhatnánk. Csakhogy
akkor mit jelent a fentebb utolsónak idézett
mondat (most rövidítve): „A regényszerkezet
[itt is a Párhuzamos történetekről van szó! –
V. M.] repedései esztétikai síkon érzékeltetik
a regényvilág megannyi borzalmát, a létezés vál-
tozatosan kiterjedt felszínének engesztelhetetle-
nül tragikus mély szerkezetét [kiemelés tőlem –
V. M.].” Maradjak végül is annál, hogy a máso-
dik Nádas-regény felszámolta ugyan bármiféle
tragikum lehetőségét, a regényvilágban „csak”

37
borzalmak vannak, tragikum nincsen, de ettől
függetlenül az emberi létezés tragikus mély-
szerkezete változatlanul maradt? Korunkban
tragédia nem lehetséges többé (hogy miért, azt
most hadd ne fejtsem ki, sokan kifejtették), ma-
gának az emberi létezésnek a mély tragikumát
azonban – még ha szembenézni vele nem is va-
gyunk hajlamosak – semmi nem számolhatja
fel. Még ha a Sorstalanság attól zseniális is, hogy
nem akarja, nem tudja tragédiaként ábrázolni
Auschwitz borzalmait, mert akármilyen poko-
lian borzalmas is Auschwitz, mégsem tragikus,
attól még létezésünk mélyszerkezete magában
hordozza a tragédia, a tragikum lehetőségét – a
felszínen is. Persze – vissza most már az iróniá-
hoz! –, ha van neki mélyszerkezete. Az utolsó-
nak idézett Bazsányi-mondat a pfeileni kon-
centrációs táborban történt kettős kivégzéshez
kapcsolódik: „…a péppé vert Kramer szemei
előtt vízbe fojtott Gregor Peix tetemét olyan kö-
zönnyel dobják a gyilkosai a Niers folyóba, mint
amilyen flegmán kotorta odébb seprűjével a
Samsa család bejárónője ama bizonyos másik
– nagyon másik – Gregor féregtetemét.” (213.)
A Kafka-asszociáció különben telitalálat! Bár
szerintem Kafka a mélyben sem lát semmiféle
tragikumot. Most már csak arról kellene elmél-

38
kedni, hogy ez a létezés változatosan kiterjedt
felszínén végrehajtott pokoli gyilkosság magá-
ban rejti-e lényegét, pontosabban, a lényeget,
vagy van-e mögötte a mélyben valami. Persze,
még ha nincs is, már csak nyelvileg sem tudunk
szabadulni attól, hogy a pokolra asszociáljunk.
Summa summarum: Bazsányi keltette zava-
rom (hogy időnként ő is megzavarodott-e mind-
ezen közben, azt döntse el ő) számomra nagyon
is termékenynek, „tanulságosnak” bizonyult:
talán mégsem szabad kiiktatnom a szótáramból
a tragikus, a tragikum szavakat.

A magam számára feljegyzett témák közül már

csak Bazsányinak a szexualitás nyelvével kap-
csolatos elmélkedései maradtak kipipálatlanul.
Elsőre ismét idézetek. „Első megközelítésre – a
két francia szerző [Barthes-ról és Foucault-ról
van szó – V. M.] gondolatainak közös metsze-
tében – még akár úgy is vélhetnénk, hogy a
»szimbólumok nyelvének« kitüntetett változata,
a szépirodalom volna az a hely, ahová a test,
a szexualitás és a szerelem kényes témái vissza-
húzódhatnának az obszcenitás és a klinikum ha-
talomelvű diskurzusaiból.” (37.) „Hiszen az iro-
dalom elsősorban éppen erre való: a társadalmi
térben vagy a történelmi tudatban elfojtott

39
vagy elfinomkodott, vagyis a felismerhetetlen-
ségig eltorzított témák újszerű(n fenomenális),
következésképpen botrányos, mégpedig nyelvi-
ségében botrányos s így félreérthető szóba ho-
zatalára.” (38–39.) Az első idézet feltételes
módja („vélhetnénk”) teljesen helyénvaló, ha az
utóbbi évtizedek irodalmára gondolunk, s abból
származik – mármint a feltételes mód –, hogy a
klasszikus irodalom hozzászoktatott bennünket
a test, a szexualitás és a szerelem kényes témái-
nak a „szimbólumok nyelvébe” való visszahúzó-
dásához. Lukács, aki, mint köztudott, a modern
irodalommal nem tudott mit kezdeni, mindig
azt mondogatta, hogy az irodalom a szerelmi
aktust magát nem, csakis az avant-t és az après-t
ábrázolhatja. Nádas viszont nagyon is tudato-
san, persze másokkal nagyjából egyidejűleg, de
érzésem szerint ő az, aki ezt tökélyre viszi, fel-
szabadítja a testet, a szexualitást és a szerelmet,
méghozzá, ahogy Bazsányi mondja, két fokozat-
ban. „…először az ábrázolás, másodszor a nyelv-
használat síkján. A két egymásra következő gesz-
tust, különösen az utóbbit, persze nem minden-
ki, nem minden olvasó képes (vagy hajlandó)
elfogadni: az 1986-os regény egyértelműen sze-
rethető, a 2005-ös mű viszont nehezebben sze-
rethető meg – többek között erről is árulkodik

40
befogadástörténetük látványos különbözősége.”
(39.) Talán csak két dolgot tennék hozzá ehhez:
a Párhuzamos történetek amúgy is minden tekin-
tetben közelebb hozza a regény nyelvét a hét-
köznapok nyelvéhez. Ott pedig a szimbólumok
nyelvének használata – ma már mindenképp –
nevetségesnek tűnik. A másik: említést tennék
egy olyan regénykísérletről, amely ugyancsak
kiküszöbölni igyekezett a szimbólumok nyelvét,
anélkül, hogy az obszcenitás vagy a klinikum
nyelvét használta volna. Elfriede Jelinek Kéj
című regényére gondolok, melynek nyelvét jel-
lemzendő valamikor ezt írtam: „Az emberi test-
tájak és a végrehajtott műveletek – annak be-
mutatása, hogy pontosan mi és hogyan törté-
nik – hétköznapi, ámde nem obszcén szavakkal
vannak leírva, úgy mondanám: a józan tárgyias-
ság nyelvén. Nem ám »az igazgató seggbe bassza
a nejét«, de nem is »az igazgató és neje análisan
közösülnek«, hanem »az igazgató kemény hím-
tagjával áttöri a záróizmot«.” Ennek ellenére a
Párhuzamos történeteket én mindjárt megszeret-
tem, a Kéjről viszont máig sem állítanám ezt.

Számomra Bazsányit olvasni élvezet volt, ön-

maga okán is, Nádas okán is. S örömmel foga-
dom el Nádas Bazsányi közvetítette ajánlatát.

41
Az idevágó szövegnek fentebb csak egy félmon-
datát idéztem. „A magunkban vagy a másikban
rejtekező, feneketlen mélységek konok hajszo-
lásának rossz végtelensége helyett a közös felü-
leten megnyugvást találó vágy véges öröme: ez
volna az irónia alakzatában (is) megnyilvánuló
ajánlata Nádas gondolkodás- és írásmódjának.”
(148.) Még egyszer: az ajánlatot köszönettel el-
fogadom. De azt is tudom, hogy ezzel a filozó-
fiának annyi. Az mindig is a jelenség mögött ke-
reste és vélte megtalálni a lényeget.

„Kicsit mindig sekélyebb a kéj”

(Elfriede Jelinek: Kéj. Ab Ovo, 2005.
Tandori Dezső fordítása)

Letépünk az akácfáról egy – mit is? – szár, rajta

levelek, de lehet, hogy ezt hívják levélnek –, fel-
váltva jobb és bal oldalról tépegetjük a – lehet,
hogy ezeket hívják annak – leveleket, s közben
azt mondogatjuk: „szeret”, „nem szeret”, „sze-
ret”, „nem szeret”… Az utolsó levél dönt, már-
mint, hogy szeret-e vagy nem szeret. Elolvastam
Jelinek 1989-es regényének magyar kiadását,
aztán – szerencsémre éppen Németországban
tartózkodom – a német eredetit is, s elkezdtem

42
mondogatni: „szar”, „zseniális”, „szar”, „zseniá-
lis”… Kezdetben inkább a „szar” látszott kijönni,
amint azonban újból átlapoztam a könyvet, egy-
re inkább kezdett „zseniálisnak” tűnni. Marad-
junk abban: Elfriede Jelinek könyve óriási, írás-
művészetileg egyedülállónak tűnő teljesítmény,
még ha nagyon nehezen olvasható is. Azt per-
sze a kedves Olvasónak kell eldöntenie, hogy
végig tudja-e, végig akarja-e olvasni. Nekem
muszáj volt, ha már egyszer ezt a regényt ígér-
tem az ÉS-nek biztonságot nyújtó távolságból
követni. De nem szavatolok magamért. Végig-
olvastam volna-e vajon akkor is, ha erre semmi
sem kényszerít? Valószínűbbnek tűnik, hogy
nem; megeshet, ott porosodna az ágyam mellett
a tizenvalahányadik oldalnál kinyitva. De mi-
ért? Hogyhogy nem olvasható egy regény,
melyről a végén aztán azt állítom, hogy óriási
teljesítmény? „Nem olvasható” annak ellenére
sem, hogy Tandori Dezső kongeniális fordítása,
a költő-fordítóra jellemző fantasztikus nyelvi le-
leményekkel, itt-ott még mulatságos is. (Hogy
szabadott-e Jelinek szürkén tárgyias, már-már
precíz mondatait mulattatóvá formálni, arról
majd később.) Szóval, miért is olvashatatlan
vagy szinte olvashatatlan? Részben valószínű-
leg éppen a szürkén tárgyias, már-már precíz

43
mondatok miatt, melyeknek jelentős része a pa-
pírgyár igazgatójának nejével való, a legkülön-
bözőbb pozitúrákban végrehajtott közös üléseit
(tornagyakorlatait) teszi szemléletessé. Az em-
beri testtájak és a végrehajtott műveletek – an-
nak bemutatása, hogy pontosan mi és hogyan
történik – hétköznapi, ámde nem obszcén sza-
vakkal vannak leírva, úgy mondanám: a józan
tárgyiasság nyelvén. Nem ám „az igazgató segg-
be bassza a nejét”, de nem is „az igazgató és neje
análisan közösülnek”, hanem „az igazgató ke-
mény hímtagjával áttöri a záróizmot”. Lássuk
be: az ilyen, némelykor elég brutális jelenetek
sorozata – az igazgató nemcsak erotomán, ha-
nem cezaromán is: Jelinek az igazgatónak nem-
csak farkát, hatalmát is megmutatja –, akármi-
lyen nyelven legyenek is ábrázolva, egy idő
után elviselhetetlenül unalmassá válik. Persze,
történik más is, meg némi fogalmunk lesz a kör-
nyezetről is, melyben a történet lejátszódik: egy
osztrák hegyi falu, benne a papírgyár kemé-
nyen megdolgoztatott és a munkanélküliségtől
rettegő munkásaival, amúgy ma síparadicsom,
a sílécek és a síelők öltözete a fogyasztói társa-
dalom, a „vásárlómániában tébolyultak” világát
hivatottak jelezni; nem több, mint jelezni. A fa-
luban van igazgatóék társadalmi státuszuknak

44
megfelelően berendezett háza, gondolom, villá-
ja is (a leírás itt is csak jelzésszerű), benne lak-
nak igazgatóék egyetlen fiúgyermekükkel, aki
„mind terhesebb”, s hogy útban ne legyen, „a
születésnapi ajándéklajstrom fényesül, terebé-
lyesül”. A történet hátborzongatóan banális,
amit én itt most néhány olyan mondatban fog-
lalok össze, amilyet Jelinek – gondolom – soha
le nem írt volna. Az asszony (ne tessék félni, az
igazgató úrnál csak alig-alig emberibb jelenség,
hál’ istennek semmi feminizmus!) férje brutali-
tása elől („a férfi a nőt használja, smirglizi, sikál-
ja, mint a papírt, mit előállít”), mely brutalitás-
hoz az is hozzátartozik, hogy a serdületlen gyer-
mekre sincsen tekintettel… szóval, az asszony a
férje brutalitása elől alkoholizmusba meg egy
nevetségesen félresikerült szerelmi (?) kaland-
ba menekülne, minthogy azonban semmi sem
segít, a „papírdiri” kitart mellette, közös erővel
elteszik gyermeküket láb alól. „A gyereket, hogy
végre nyugton, van csók, gügyögés. Lényeg van:
gyerek nincs útban. Ez a kölyök szabályosan foj-
togatott már minket, jelen helyzetünket lehe-
tetlenné tette, forrnánk össze szerelemben, mi
csak nyílik, ott mindenütt.”
Vajon hányféleképpen lehetne megírni ezt a
történetet? Egy klasszikus regény számára a tör-

45
ténet ugyancsak sovány, a szereplők – még
maga az áldozat is – „az emberi nembeliséghez”
mérten emberalatti lények, a cselekmény jelen-
tős részét kitevő tornagyakorlatokat a klasszi-
kus irodalom nem bírja el. Filléres regényben
persze elmegy, csak szép-csöpögős érzelmekkel
kell felruházni a nőt, felháborodottan kell meg-
mutatni a kisfiú magányát-elhagyatottságát – de
hát akkor a termék irodalom alatti lesz. A leg-
jobb esetben is csak futószalagon előállított
krimiféle. Nem lenne irodalom a közönséges
pornó sem (jóllehet van azért igazán irodalmi
pornó is, de, sajnos, nincsen itt hely erről elmél-
kedni). A társadalomkritikát meg Jelinek az áb-
rázolt világ részének tekinti – „A legkomolyab-
ban felszólítok: kéjt mindenkinek és esélyt” –,
esze ágában sincs propagandaregényt írni.
Olyan szöveget kell teremtenie, amilyen eddig
nem volt: elő kell állítania valamiféle új nyelvet,
amelyen elébünk állítható a mai világ mint fak-
tum. A nyelv bádogszürke precizitásával talán
tényleg sikerült ábrázolnia világ és szereplői tö-
kéletesen sivár ürességét. Ily módon teremtett
belelátást abba, amit Nietzsche és Arendt nyo-
mán „sivatagnak” neveznék. Nem elborzaszta-
ni, nem felháborítani, még csak nem is egysze-
rűen leírni akar, hanem belevilágítani a modern

46
ember tökéletes magamagának való kiszolgálta-
tottságába. Hogy aztán lássuk, mert ő így látja,
hogy ez embernek semmi eszköze sincs már ar-
ra, hogy szembenézzen egzisztenciájával, a ma-
ga végességével, valaminek – bárminek – mono-
ton hajszolásán kívül. Erósz és Thanatosz el-
hagytak bennünket, az ölelés és ölés felelőtlen-
sége szorongatja és borzongatja az embert. Csak
néhány idézet (még ha ezáltal netán az a látszat
keletkezik is, hogy Jelinek deklarál valamit):
„Elképedve nézik a férfiak asszonyaik likát,
azon az élet világlik át, megborzonganak.”
„Évek folyományaképpen szép kis alakká folyt
össze a pénz, jármű lehet belőle ölésre [Tot-
machen], vagy lakás öldöklő unalomra [Tot-
sein].” „Mert minden várhatóságot cáfolva épp
a család legifjabbja látja meg elsőül az Örökké-
valóság buta képét, elsőnek ő tekint mind a
pénz mögé, mely bevásárlás céljából szaladoz
a földön, s ha pórázra nem fogják – bevásároltak
vele.”
Egy helyütt aztán, talán félelmében, hogy fél-
reértik, „elárulja magát”, s ezt ki is mondja.
„…minden lakos […] Isten által is csak a halál ré-
vén nyerheti el a megváltást (Isten égig bűzlő
jelszava). Most elszóltam magam. És a dilemma
megoldását az országló nagyurak se látják.”

47
 Már mondottam: a fordítás a maga egészében
kongeniális, „megborzongató”, hogy úgy mond-
jam. Itt-ott azonban Tandori átvált más nyel-
vekbe, a humor vagy éppenséggel a szatíra nyel-
vébe, azáltal is, hogy – ritkán ugyan, de – obsz-
cén szavakat használ. Egy-két példa: „Ki mint
veti ágyát, úgy baszik”, a teljesen tárgyias „wie
man sich bettet, so liebt man” helyett; vagy „Az
apa mindig rögvest kőkemény fasza” – de hát ki
bír az apja faszának ellenállni? –, holott itt
„Schwanz” állt. Meg hát a „szarkának” is nehéz
ellenállni: „Aki sokat akar, ne szarka legyen, vá-
sároljon.” Az eredetiben: „Wer vieles will, wird
sich etwas kaufen müssen.” Persze, ha tévedek,
s Jelinek könyve nem más, mint keserű szatíra,
akkor Tandorinak van igaza: miért ne fokozza fel
a maga nyelvművészetével a szatirikus hatást?

48
 Úgy tűnik, hogy ez „az igazgató seggbe
bassza a nejét” problematika annyira megragadta
a fantáziámat, hogy már kétszer is szerepelt – most
már háromszor – a szövegben. Ígérem, többé nem
írom le. Jóllehet a minap, amikor egy rövid szöve-
get írtam Nádas születésnapjára, mindenképpen
bele szerettem volna erőltetni egy ezzel kapcsolatos
történetet, aztán letettem róla. Tényleg erőltetett-
nek tűnt volna? A történet – történet? – a követke-
ző. Utazom a négyes-hatoson – a Stúdió K legiti-
málta a dolgot ebben a formában, a négyes-hatost
ugyanis – egy fiatal, csinos lány kezdi mesélni két
vele utazó barátjának, hogy a fiúja őt majd’ min-
dig seggbe bassza, nem tudja, miért, fűzi hozzá, hi-
szen nem buzi! Nos, itt aztán „a frivolitástól, az
iróniától, a gúnytól, a vaskos humortól, az obszce-
nitástól, a pornográfiától és a vallások összes ha-
zugságaitól függetlenül” (Nádas) beszélt valaki
nemi életéről, teljesen adekvátan tárgyukra vonat-
koztattan használva a szavakat, amelyeket vagy öt
méterrel arréb néhány fiatalember beszélgetése
közben kizárólag interpunkciós funkcióban alkal-

49
mazott – ha azt beszélgetésnek lehetett nevezni… –:
„Aztán akkor elmentem, bazd meg, a pasihoz,
bazd meg, s megmondtam neki, bazd meg, hogy
velem ezt ne csinálja, bazd meg… stb. stb.” A lány
beszámolója sem olyan nevetségesen primitív nem
volt, mint a fiatalok most idézett szövege – csak
hogy megnyugtassam kedves Olvasóimat, nyoma-
tékosító hangsúllyal az én beszédemben is gyak-
ran jelen vannak ilyen kifejezések, de az inter-
punkciót nem helyettesítem velük soha –, sem pe-
dig nem volt benne semmi kihívó. Pontosan úgy
írta le közösüléseiket, ahogy egyéb testi funkciói-
ról, mondjuk, az étkezéseiről beszélt volna. Kihívó-
vá a beszámolót csak az tehette volna, ha hangsú-
lyozásával a frivolitását emelte volna ki – látjátok,
én még ilyesmiről is merek nyilvánosan beszélni –,
vagy ha elkerülendő az obszcén szavakat, mond-
juk, azt mondta volna: a pasim velem mindig aná-
lisan akar közösülni. Egyik sem történt, nem is tör-
ténhetett: a lány ugyan konszolidált volt, de nem
volt értelmiségi. A fiúk, kissé arrább, lehettek vol-
na éppenséggel értelmiségiek is.
Miért meséltem itt ezt el? Egészen pontosan ta-
lán nem is tudom. Nádas egy interjúja meg a Szi-
lénének című szatírjátéka alapján arra jutottam,
hogy ő világunk bealkonyulását némelykor arra
vezeti vissza, hogy a szexualitás valamikor – való-

50
színűleg a konszolidálódó polgári korszakban, a
tizenkilencedik században – a „néma tartomány-
ba” űzetett, s onnan akkor sem tudott kiszabadul-
ni, amikor már a polgári világ meghatározó szer-
vező elvei egyre inkább felbomlanak. A szexuali-
tást magát nem veszik többé körül tilalomfák:
„paráználkodni” szabad, de nyilvánosan beszélni
róla nem. A „fallikusan rögzült férfihordák” ag-
resszivitása, mely a huszadik században nemegy-
szer szervezett tömegpusztításba torkollott – ez iz-
gatja Nádast. „Az európai kultúra világpusztító
energiái ezeken a rettenetes belső életet élő férfi-
hordákon vannak megalapozva” – mondja. De
még ezeken a hordákon belül is csak látszatra le-
het a világ elé tárni a szexualitást, el van az ott
fojtva, az obszcén szavak használata tulajdonkép-
pen ezen elfojtást van hivatva rögzíteni.
De nem fogom itt a problémát körüljárni, nem
is lennék képes rá. Nem tudtam viszont megállni,
hogy az „alkony”, a besötétülés képeinek elemzése
előtt fel ne vessem a kérdést.

51
 Isten nyomokban…?

Isten halála értelmezhető persze történetfilozó-

fiailag. Az Isten halálát követő kor, a korszak,
amely akkor kezdődött, amikor megöltük Is-
tent, az európai emberiség történetének új kor-
szaka. Ebben a korszakban – a szekularizáció ko-
rában – nincsen többé remény, nem lehetséges
hinni abban, hogy megváltatunk. Hiszen a meg-
váltás reménye Istentől ered. Ebben az új kor-
ban (az újkorban) reménytelen szükségszerű-
ség uralkodik, s így az ember még annyira sem
szabad, mint amikor még hitt Istenben. Hiszen
Isten szabadnak teremtette az embert: rábízta,
hogy eszik-e a tiltott fa gyümölcséből vagy be-
tartja parancsát. Hogy mindentudóként Isten-
nek tudnia kellett, hogy az ember igenis fog
enni belőle, az nem tartozik ide. Isten látja, tud-
ja a jövőt, az ember nem rendelkezik ezzel a ké-
pességgel. Éppen ezért reménykedhet abban,
hogy előbb-utóbb megváltatik bűneitől, hogy
Isten nem hagyja, hogy végképp elkárhozzék.
Azért küldte a Földre, az emberek közé egyszü-
lött fiát, hogy meghirdesse és útjára indítsa a
megváltás művét. – Nem ragozom tovább. An-
nak részleteibe sem szeretnék belebocsátkozni,
hogy vajon Agata Bielik-Robson – sokak nyo-

52
mán – miért csak azt az alternatívát tételezi,
hogy vagy az isteni teljhatalomnak, vagy a már
nyomokban, a falon árnyképeként sem jelen lé-
vő Istentől megfosztott természeti szükségszerű-
ségnek vagyunk kiszolgáltatva, azaz, így vagy
úgy, de meg vagyunk fosztva szabadságunktól
– hacsak a posztszekuláris gnosztikusok mód-
ján meg nem őrzünk valamit transzcendens irá-
nyultságunkból azután is, hogy eltűnt a provi-
denciális Isten állandó jelenlétének érzete. A vi-
lágban való valós helyünket illetően mit számít
az, hogy vajon miben hiszünk? A tradicionális
Istenben, a vak természeti szükségszerűségben
vagy a transzcendencia bennünk jelen lévő nyo-
maiban? Bielik-Robson azt írja: „…az Isten, ami-
kor hagyományos atyai mivoltában, gondvise-
lői-ítélőbírói minőségében meghal, mégsem hal
meg teljesen, határozott nyomot hagy maga után,
amely a végtelen immanencia világában tájéko-
zódási pont lesz. Az pedig, ha nyomokban még-
is kapcsolatunk van a transzcendenciával, lehe-
tővé teszi egyensúlyunk megőrzését és irányt
szab tetteinknek, amelyek e kapcsolat nélkül
abszolút céltalanok lennének.”4 Értem a szerzőt,
4
Agata Bielik-Robson: „A posztszekularizáció eszméje, avagy
mi következik az Isten halála után”, Kalligram, 2011. június.
Pályi András fordítása.

53
s mégsem értem. Azon erőlködik, hogy a bar-
lang faláról eltűnő istenárny világában is meg-
őrizhessük hitünket az ember szabadságában.
De hogyan beszélhetünk az ember szabadságá-
ról, ha egyensúlyunk megőrzését csak és kizáró-
lag az teszi lehetővé, hogy kapcsolatunk van a
transzcendenciával, s csakis e kapcsolat révén
válhatnak tetteink célirányosakká? Mégis csak
a transzcendencia volna – jó, a transzcendencia
nyomai volnának – szabadságunk letéteménye-
sei? Vajon nem az-e a szabadság, ha az „…én ve-
zérem bensőmből vezérel…”? S vajon lehetsé-
ges-e egyáltalán egyszerre hinni tetteink célirá-
nyosságának szükségességében és az emberi sza-
badságban? Vajon a tetteink célirányosságának
szükségességébe vetett hit – ha célirányosságon
nem egyszerűen a személyes önző céljainknak
való megfelelésüket értjük, márpedig Agata
Bielik-Robson nem azt érti – nem abból a re-
ményből táplálkozik-e, hogy az emberi történe-
lemnek magának is van valamilyen célja, van
valamilyen értelme? Hogy célirányos tetteink
egybeesnek az emberiség végcéljával, gondol-
junk ez utóbbiról bármit is? Vajon nem ahhoz
szükséges-e a hit a transzcendencia fellelhető
nyomaiban, hogy ne kelljen lemondanunk – Mi-
chel Foucault-t parafrazálom – a Nyugat törté-

54
nelmi-transzcendentális küldetéséről? Ezt a hi-
tet Foucault szerint a félelem motiválja. „Szíve-
sebben tagadnák azt, hogy a beszéd összetett és
differenciált, elemezhető szabályoknak és átala-
kulásoknak engedelmeskedő gyakorlat, sem-
mint hogy elveszítsék azt a lágy, oly vigasztaló
bizonyosságot, hogy megváltoztathatják, ha nem
is a világot, ha nem is az életet, de legalább ön-
nön létük »értelmét« pusztán pár friss szó által,
amely csakis őtőlük jön, és forrása közvetlen kö-
zelében élve örökre fennmarad.”5

Ha viszont Isten halálával bátran lemondunk

végcélokról, megváltásról, az emberi nem meg-
jobbításáról, azaz lemondunk a történetfilozófiá-
ba kapaszkodás vigaszáról, ha Isten halálát eti-
kailag fogjuk fel, akkor nem lesz többé olyan
rémes a Semmibe való belevetettség érzése.
Hiszen a Jó, adott esetben a Rossz választását
nem az motiválja, hogy ezzel közelebb jutunk-e
a történelem végcéljához, annak megszünteté-
séhez, ami körülvesz bennünket, a sárkányfog-
vetemény emberfaj kegyetlen világának meg-
szüntetéséhez, melyet elfogadni nem tudunk.
Kik? Mi ez a pluralis majestatis? A többség elfo-
5
Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, Budapest,
2001. 269. o. Perczel István fordítása.

55
gadja ezt, pontosabban, fel sem merül benne,
egyre kevésbé merül fel benne, hogy világát el
kellene fogadnia vagy éppen el kellene utasíta-
nia. Belesimul ebbe a világba, alkalmazkodik
hozzá, ahogy Arendt mondja: jól érzi magát a
terebélyesedő nietzschei sivatagban. Vannak
persze sokan, akik nem érzik benne jól magukat
(rájuk gondoltam, amikor „mi”-ről beszéltem),
amiből azonban nem következik, hogy magukra
kellene vállalniuk a megváltás művét. Miféle
felfuvalkodottság azt hinni, hogy ezt a csakis va-
lamiféle mindenható Istenre méretezett felada-
tot az ember magára vállalhatná? S minthogy
ezt azok, akik nem képesek elfogadni olyannak
a világot, amilyen, pontosan tudják, a transz-
cendencia árnyképére, nyomaira hagyatkoz-
nak. Vagy széttárják karjukat, mint a legkésőbbi
Heidegger, s azt állítják, hogy már csak egy Is-
ten menthet meg bennünket. Ennek a magatar-
tásnak azonban vélekedésem szerint nemcsak
a vak szükségszerűségbe való beletörődés, az
ahhoz való alkalmazkodás az alternatívája. Ha
nem azért tesszük a jót, hogy az végül is diadal-
maskodjék a világban, ha a Jót nem a jó világ
mint cél eszközének tekintjük, ha azt gondoljuk,
hogy sem Isten, sem a természet, sem a transz-
cendencia nyomai nem motiválnak bennünket

56
akkor, amikor a Jót választjuk, ha a Jó választása
semmi rajta kívül állóval nem indokolható, ha
a Jó semminek nem eszköze, akkor a rá való ref-
lexió etikai, aminek semmi köze semmi néven
nevezendő történetfilozófiához. Isten halálával
csak nyomai, transzcendens emléknyomok nyúj-
tanak reményt, majdhogynem biztos fogódzót.
Ez éppenséggel igaznak tűnhet. De a Jó megma-
radhat a számunkra a legreménytelenebb világ-
ban is.
Még a legkésőbbi Heidegger is értelmezhető
fenti önértelmezésétől eltérően. Ez a más értel-
mezés sem nem történetfilozófiai, sem nem eti-
kai. Tán ontológiai. Tanúm rá Reiner Schür-
mann,6 aki szerint Heidegger úgy gondolta: az
első kezdet világa egyfajta történelmi kontinui-
tást képvisel: e világ minden egyes korszaka
egy-egy, mindig más, arché által meghatározott.
Ha viszont az első kezdet világa lezárul, s egy új
kezdettel szembesülünk, ennek világa nem ren-
delődik alá többé semmifajta archénak. Ez már
az an-archi-a világa lesz. Ahol is – tudni ezt, per-
sze, nem tudhatjuk – a Jó választása véletlensze-
6
Reiner Schürmann: Heidegger on Being and Acting: From
Principles to Anarchy (Heidegger a létről és a cselekvésről: az
alapelvektől az anarchiáig). Indiana University Press, Bloo-
mington, 1987.

57
rűen akár még a világot is jobbá teheti. Ezt így
most már én teszem hozzá a Schürmann által
interpretált Heideggerhez.
Isten halála – ha nem csempésszük vissza
nyomait – semmifajta megalapozott reménnyel
nem kecsegtet hát egy szebb jövőt illetően. Igaz,
nem jelenti szükségképpen a nietzschei sivatag
megállíthatatlan terebélyesedését sem. Bármi
megtörténhet. Ugyanakkor nem jelenti szükség-
képpen azt sem, hogy a Jó eltűnik a világból.
Az sem elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb vala-
mennyien jól érezzük magunkat a sivatag sivár-
ságában.
De mi indokolja akkor a Jó választását? Sem-
mi. Miért választanánk hát a Jót? Csak! A „mi-
ért”-kérdés feltétele is már alkalmazkodás a si-
vataghoz. Miért a miért? – kérdezte valahol Hei-
degger. Az persze tagadhatatlan, hogy a Jó min-
den racionális alapot nélkülöző választása egy
közösségi világ és a magabiztos kulturális elit el-
tűntével nehezebbé vált. Választásunkat külső-
leg semmi nem támasztja alá, „bensőmből vezé-
relt”. De – hogy tekintsem a másik oldalt is – va-
jon tényleg magát a Jót választotta, választja az,
aki történetfilozófiai küldetésünkbe kapaszkod-
va akárcsak egy nagyon távoli szép jövő ígéreté-
nek zálogaként, s nem önmagáért választja a Jót?

58
 Alkony/Nightfall/Dämmerung –
Götterdämmerung

Botorkálunk az úton. Egyre rosszabbul látunk,

főképpen azt nem látjuk, merre vezet az út,
egyáltalában, vezet-e valamerre. Vagy talán út
sincsen? Az istenek sem segítenek ebben az át-
kozott sötétségben. Még azt sem tudjuk eldön-
teni, hogy látásunk romlott-e meg, vagy besöté-
tedett-e a világ. Az utóbbi kérdés csak azért me-
rül fel egyáltalában, mert ha nem előre nézünk,
hanem jobbra meg balra, akkor a távolban
mintha embertömegeket látnánk, akik – úgy
néz ki – nagyon is vidámak, élvezik az életet.
Mintha nyulakat kergetnének nagy ügybuzga-
lommal. Aha… Róluk beszélt Pascal, amikor azt
fejtegette, hogy csak azért akarják levadászni a
nyulat, melyet a boltban is megvehetnének – ha
egyáltalában szeretik a nyúlpaprikást –, hogy
nagy ügybuzgalmukban ne kelljen a halálra és
nyomorúságaikra gondolniuk.
Miért nem állunk be közéjük? Másmilyenek
vagyunk? Nagyon úgy tűnik. A halál és nyomo-
rúságaink gondolatával még csak megvolnánk.
A bajunk az, hogy nem látunk jövőt. Vagyis lá-
tunk éppen valamit, de nagy nehezen elfogad-
tuk, hogy azt a sötét alkonyi gomolygást, amit

59
látunk (s még jó, ha csak erről van szó, még jó,
hogy ha a nyúlvadászok nagy szomorúságuk-
ban, nagy nyomorúságukban le nem cserélik
a nyulat nekik nem tetsző emberfélékre, tudjuk,
nem ritka eset ez sem; ilyenkor a nyúlvadászok
még jobban tombolnak örömükben, mi meg a
sötét alkonyi gomolygásban már egy cseppnyi
fényt sem látunk), sohasem fogjuk fényes jövő-
vé suvickolni. Akkor sem, ha a sötét alkonyi go-
molygás tűrhetetlen.
Sohasem? Ez sem tűnik igaznak. A filozófusok
nem képesek leszokni az általánosításról. Mert,
ugye, ha leszokunk róla, akkor már nem nagyon
vagyunk filozófusok, ez kétségtelen. Szóval: van
úgy, hogy bealkonyul, s néha-néha van olyan is,
hogy kivilágosodik. Valószínűleg akkor sem vég-
képpen. A történelemnek – itt is jobb pontosabb-
nak lenni: a történeteinknek – nincsen egyértel-
mű iránya, nincsen télosza. Sem jó végnek nem
muszáj lenni, ahogy Brecht szecsuáni jóembere
állítja, sem rossz végnek. Egyszerűen lenni mu-
száj. Vagy azt sem. De legtöbbünk még a sötét go-
molygásban is szeret lenni. Pechjük csak azok-
nak van, akik egész életükben nem láttak mást,
mint a sötét gomolygást. Az is lehet, persze, hogy
azoknak van szerencséjük. Nem is tudják, hogy
a világ – időnként – lehet másmilyen is.

60
 Most azonban ilyen. Most bealkonyult. Hogy
éppen mikor? Van, aki szerint már a modern
idők legkezdetén, van, aki szerint a múlt század
elején, van, aki szerint a második világháború-
val, a holokauszttal, mit tudom én. Most azon-
ban – hangsúlyozom – tényleg ilyen. – Nietz-
sche éppen 125 éve írta: „…a morál most fokoza-
tosan elpusztul: száz felvonásos nagy játék veszi
ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, legtöbb
kérdést felvető, s talán legtöbb reményt hozó
színjáték, mely a következő két évszázadra vár.”
De addig is, míg ez a remény – egy időre leg-
alábbis – fel nem villan, próbáljuk meg regiszt-
rálni az alkonyt.

61
 Arendt politikafogalmának elemzése
is a „bealkonyulás”, az „elsivatagosodás” problé-
mája körül forog. Lehetséges-e még politika, ami
nem a gazdasági növekedés eszközeként funkcio-
nál – tehát Arendt szemében nem is politika?

„Jöjj el szabadság, te szülj nékem

rendet”

Hannah Arendt soha el nem készült Bevezetés

a politikába című művének Ursula Ludz által ki-
adott töredékei között7 a 3a jelzetű azt a címet
viseli, hogy „Bevezetés: Van-e még egyáltalán
értelme a politikának?”. A könyv soha el nem
készült, de szemben a Life of the Minddal, mely-
nek befejezését Arendt halála tette lehetetlen-
7
A töredékek Ludz-féle kiadása a Was ist Politik? Fragmente
aus dem Nachlaß címet viseli, a Piper Verlagnál jelent meg
Münchenben, 1993-ban. A szövegek magyar fordítása (Me-
sés Péter munkája) a Gond és a Palatinus kiadásában 2002-
ben megjelent, A sivatag és az oázisok című kötetben talál-
ható.

62
né, a Bevezetés a politikába előmunkálatai még
az ötvenes évekre nyúlnak vissza (Arendt már
1956-ban mind német, mind pedig amerikai ki-
adására szerződést kötött), s hogy nem jött lét-
re, annak semmiképpen sem az időhiány az oka.
A 20. század egyik legjelentősebb politikai gon-
dolkodója megítélésem szerint nemcsak azt
nem tudta eldönteni, hogy van-e még egyálta-
lán értelme a politikának, hanem a politika mi-
benlétére vonatkozó, kiadott műveiben is egy-
értelműnek tűnő kijelentései ellenére, melyek-
ben a politika igazi megtestesülését az athéni
polisz politikájában látta, a politika meghatáro-
zását illetően is sokszor elbizonytalanodott.
A Múlt és jövő között 7., „Igazság és politika”
című fejezete (vagy gyakorlata8) a következő be-
kezdéssel zárul:
„Mivel a politikát itt most az igazság felől, s
ezáltal egy, a politika világán kívüli nézőpont-
ból szemléltem, még elejtett megjegyzést sem
tettem annak nagyságáról és fennköltségéről,
ami azon belül végbemegy. Szavaimból úgy tű-
nik, mintha a politika világa nem volna más,
csak elfogult, egymással ütköző érdekek harc-
mezeje, ahol más sem számít, mint a jólét és a
8
Between Past and Future. Eight Exercises in Political Thought.
Pinguin Books, 1977.

63
haszon, a fanatizmus és az uralomvágy. Vagyis
úgy beszéltem a politikáról, mintha én is azt
gondolnám, hogy minden közügyet érdek és ha-
talom irányít, s hogy egyáltalában nem is létez-
ne politikai világ, ha nem kellene az élet szük-
ségleteivel törődnünk. E torzulásnak az a ma-
gyarázata, hogy a tényigazság az emberi dolgok-
nak csak ezen a legalacsonyabb szintjén csap
össze a politikaival, ahogy Platón filozófiai igaz-
sága a vélemény és megegyezés számottevően
magasabb szintjén ütközött meg vele. Ebből a
nézőpontból nem láthatjuk meg a politikai élet
valódi tartalmát – azt az örömöt és megelége-
dettséget, mely abból fakad, hogy a hozzánk ha-
sonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselek-
szünk és jelenünk meg a nyilvánosság előtt,
hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk a
világ folyásához, s ily módon szerezzük meg és
igazoljuk személyes identitásunkat, s kezdünk
el valami teljesen újat. Itt azonban azt akartam
megmutatni, hogy ez az egész szféra, nagysága
ellenére, határok közé szorított – hogy nem ter-
jed ki az ember és a világ teljes létezésére. Hatá-
rait azok a dolgok szabják meg, amelyeket az
emberek nem tudnak tetszésük szerint megvál-
toztatni. És ez a szféra, ahol szabadon cseleked-
hetünk és változtathatunk, csak akkor marad

64
sértetlen, csak úgy őrizheti meg integritását, s
válthatja be igéreteit, ha tiszteletben tartja saját
határait. Fogalmilag azt nevezhetjük igazságnak,
amit nem tudunk megváltoztatni; egy metafo-
rával szólva pedig az igazság a föld, amelyen
állunk, és az égbolt, amely felettünk ragyog.”9
„Szavaimból úgy tűnik – mondja tehát Arendt
–, mintha a politika világa nem volna más, csak
elfogult, egymással ütköző érdekek harcmezeje,
ahol más sem számít, mint a jólét és a haszon,
a fanatizmus és az uralomvágy. Vagyis úgy be-
széltem a politikáról, mintha én is azt gondol-
nám, hogy minden közügyet érdek és hatalom
irányít, s hogy egyáltalában nem is létezne poli-
tikai világ, ha nem kellene az élet szükségletei-
vel törődnünk.” Ezzel szemben állna a politikai
élet „valódi tartalma”, az az öröm és megelége-
dettség, „mely abból fakad, hogy a hozzánk ha-
sonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselek-
szünk és jelenünk meg a nyilvánosság előtt,
hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk
a világ folyásához, s ily módon szerezzük meg
és igazoljuk személyes identitásunkat, s kez-
dünk el valami teljesen újat”.
9
Hannah Arendt: Múlt és jövő között. Nyolc gyakorlat a politikai
gondolkodás terén. Osiris – Readers International, Budapest,
1995. 271. o. Módos Magdolna fordítása.

65
 Nem Hannah Arendt gondolkodásának belső
összefüggéseit akarja elemezni ez a dolgozat,
még csak nem is Hannah Arendt politikakon-
cepciójáról (-koncepcióiról) szól, akkor sem, ha
az ő politikát illető gondolatait sokszor és szá-
mos összefüggésben fogom is említeni és idézni;
így nem kérem rajta számon, hogy miért kellett
neki politika és igazság viszonyát tárgyalván gya-
korlatilag említetlenül hagynia a politikai élet
„valódi tartalmát”, s úgy beszélnie a politikáról,
mintha – tegyük hozzá: a modernitás emberei-
nek túlnyomó többségével egyetértésben – ő is
úgy gondolná, „hogy minden közügyet érdek és
hatalom irányít, s hogy egyáltalában nem is lé-
tezne politikai világ, ha nem kellene az élet
szükségleteivel törődnünk”. Arendt úgy tesz,
mintha a politikát illető közkeletű modern véle-
mény csupán a politika látszatára vonatkoznék,
s tényleg nem venné tekintetbe a politika valódi
tartalmát. Az idézett bekezdés szinte Arendt
döbbenetéről tanúskodik – arra való rádöbbe-
néséről, hogy ha a modernitás körülményei kö-
zött politika és igazság viszonyát akarja vizsgál-
ni, akkor maga is meg kell hogy feledkezzék a
politika „valódi tartalmáról”, s el kell fogadja
a politika közkeletű, azt a legjobb esetben is
csak valami szükséges rossznak tekintő felfo-

66
gását, ami szerint, s ez sem mellékes, a politi-
kából nem lehet kiiktatni az erőszakot sem. Ho-
lott meggyőződésem szerint nem erről van szó.
A platóni filozófiai igazság, valamint a politikai
vélemény és megegyezés viszonyára utaló meg-
jegyzés félrevezető. A politika az európai törté-
nelem során hosszú ideig valóban nem az igaz-
ságot kereste, azaz nem azt, hogy állításai meg-
felelnek-e az ideáknak vagy éppenséggel a té-
nyeknek. A politikai álláspontok ütközésekor
mindig is az azt illető elgondolások, elképzelé-
sek, vélemények ütköztek egymással, hogy mi-
ként alakítsuk világunkat; s az ilyen elgondolá-
sok, elképzelések, vélemények nem lehetnek
sem igazak, sem hamisak. Hogy a politikusok
már hosszabb ideje mégis arra tartanak igényt,
hogy álláspontjukat választóik – és potenciális
választóik – igaznak tartsák, az csak azért lehet-
séges, mert manapság a politikát rajta kívül álló
– gazdasági, társadalmi, kulturális – célok eszkö-
zének tekintjük, s ennyiben feltehető a kérdés,
hogy egy adott politika valóban hatékony esz-
köznek bizonyult-e meghatározott célok eléré-
sére (igaz-e, hogy ez a politika hatékony?), s
hogy adott politikai elgondolásokról bizonyít-
ható-e (s a bizonyítás olyan állítások elfogadta-
tásának eszköze, amelyek igazak vagy hamisak

67
lehetnek), hogy meghatározott célok elérésé-
nek adekvát eszközei lehetnek. – „Megfelel-e a
tényeknek, hogy az újonan bevezetett adópoliti-
ka hozzájárult a gazdaság fellendüléséhez?” – az
ilyen kérdésekre adott igen vagy nem válaszok
csakis azért lehetnek igazak vagy hamisak (ter-
mészetesen igen sokszor hazugak), mert a cél,
a gazdasági növekedés eleve, megkérdőjelezet-
lenül adva van. Az arra a kérdésre adott vála-
szok viszont, hogy egy adott közösségnek való-
ban a gazdasági növekedés kell legyen-e a leg-
főbb, minden más célt magának alárendelő cél-
ja, már nem lehetnének igazak vagy hamisak,
csakhogy ezt és az ehhez hasonló kérdéseket a
politika manapság általában nem teszi fel.
Nem a politikai élet valódi tartalmától tekin-
tett tehát el Hannah Arendt, amikor politika és
igazság viszonyát vette szemügyre, hanem ezen
ujjgyakorlat erejéig maga is azonosította a poli-
tikát a modern politikával: a modernitásban
ugyanis – eltekintve bizonyos rendkívüli pilla-
natoktól – a politika egyre inkább nem a vilá-
gért, hanem az emberért, az ember jólétéért ag-
gódik, nem az emberi szabadság megtestesülé-
se, hanem a szükségszerűség birodalmának ré-
szévé lett. Mint majd látni fogjuk, ezzel Arendt
nagyon is tisztában van. Hogy mégis makacsul

68
ragaszkodik ahhoz, hogy a politika valódi tartal-
ma a szabadság, s éppen az ilyen, a maga valódi
tartalmát megvalósító politika léte az igazán
emberinek a specifikuma, az nem abból adódik,
hogy ne kívánt volna szembenézni korunk reali-
tásával. Ismerői tisztában vannak vele: kevesen
voltak a 20. században a politikáról gondolko-
dók között, akik olyan józanul, semmiféle „iz-
mushoz”, irányzathoz, táborhoz nem kapcso-
lódván10 szemlélték volna azt, ami körülöttünk
történik. Hogy mégis fenntartotta: a politika
igazi tartalma a szabadság, a beszéd és cselekvés
kezdetet jelentő szabadsága, az onnan van, hogy
nem akart beletörődni abba, hogy, ha az ember
nem is, de elpusztul a világ. Pontosan tudta,
hogy a totalitarizmusok tapasztalata ebbe az
irányba, a politika valódi tartalmának felszámo-
lása felé mutat. „…a kezdeni-tudásban rejlő sza-
10
Alain Finkielkraut mondja: „Hans Morgenthau egyszer némi
türelmetlenséggel azt kérdezte Hannah Arendttől, hol he-
lyezkedik el politikailag, s ezt a választ kapta: »Nem tudom,
tényleg nem tudom, és soha nem is tudtam. A baloldal azt hi-
szi, konzervatív vagyok, a jobboldal azt, hogy baloldali va-
gyok, antikomformista, vagy a jóisten tudja, mi még. És meg
kell mondanom, számomra ez teljesen közömbös.«” Finkiel-
kraut Arendtet Margaret Canovan nyomán (Hannah Arendt
Twenty Years Later. MIT Press, 1996, 11. o.) idézi, in Alain
Finkielkraut: A hálátlanság. Európa, Budapest, 2001. 123. o.
Várkonyi Benedek fordítása.

69
badság rendkívüli politikai jelentőségét vélhe-
tően csak ma fogtuk fel, amikor a totális hatalmi
formák nem elégednek meg annyival, hogy vé-
get vessenek a szabad véleménynyilvánításnak,
hanem arra törekszenek, hogy az ember spon-
taneitását minden területen elvileg semmisít-
sék meg.”11

A jelenvalólét világ-ban-benne-lét. Minden léte-

zők között csak az embernek van világa. Martin
Heidegger 1929–30-as egyetemi előadásaiban
(Die Grundbegriffe der Metaphysik. Welt – End-
lichkeit – Einsamkeit) azt állítja, hogy a kő világ-
nélküli, az állat világban szegény, az ember pe-
dig világképző. Ezt az állítását az öt-hat évvel
későbbi Bevezetés a metafizikába című előadá-
saiban olybá módosította, hogy az állatnak sin-
csen világa, minthogy a világ mindig szellemi vi-
lág.12 Arendt nyilvánvalóan Heideggertől vette
az elképzelést, hogy ember és világ elválasztha-
tatlanul összetartoznak, hogy az emberek diffe-
11
Arendt: A sivatag és az oázisok, 67. o.
12
A heideggeri tézis megoldhatatlan feszültségeivel Derrida
A szellemről. Heidegger és a kérdés című könyve (Osiris, Buda-
pest, 1995, Angyalosi Gergely és Babarczy Eszter fordítása)
nyomán „Heidegger és az állat kísértete” című írásomban
foglalkoztam. Lásd Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak.
Filozófiai (láb)jegyzetek. Osiris, Budapest, 1996. 268–283. o.

70
rentia specificája minden más létezővel szem-
ben az, hogy világuk van, hogy világban van-
nak. De alapvetően módosította Heidegger vi-
lág fogalmát. A módosítás leglényegét – csak
arról szólok itt, minthogy Heidegger világfogal-
mának elemzésére nincsen terem – abban lá-
tom, hogy Heideggerrel és általában is a filozó-
fiával ellentétben nem emberről, hanem embe-
rekről beszél,13 s az emberek világának sajátos-
ságát nem annak szellemi mivoltában, hanem
abban látja, hogy olyan tér, melyet a szükség-
szerűség világát, azaz a háztartást, a puszta élet
reprodukcióját maguk mögött hagyó emberek
szabad, mindig valami újat teremtő beszéde és
cselekvése állandóan békésen újjáalakít. Arendt
szemében ez a világ a politikai. Világ nélkül nin-
csen politika, legfeljebb ügyintézés. „Aki a vilá-
got úgy akarja látni és tapasztalni, ahogyan az
»valóban« van [a »valódi tartalom« – V. M.], csak
úgy tudja ezt megtenni, ha olyasvalaminek te-
kinti, ami sokak számára közös, köztük van, el-
választja és összeköti őket, ami mindenkinek
13
„A politika az emberek pluralitásának tényén nyugszik. Is-
ten az embert teremtette, az emberek már emberi, földi pro-
duktum, az emberi természet produktuma.” Arendt: A siva-
tag és az oázisok, 21. o. Arisztotelész zoon politikon fogalmát
is azért kritizálja Arendt, mert a politikai Arisztotelésznél is
az emberben van, nem pedig az emberek közötti térben.

71
másképp mutatkozik meg, s ezért csak annyi-
ban érthető, amennyiben sokak képesek beszél-
ni róla, és képesek véleményüket, perspektívá-
jukat egymással megosztani, egymás ellenében
érvényesíteni. Csakis az egymással-beszélés sza-
badságával születik meg egyáltalán a világ mint
olyasmi, amiről beszélni lehet a maga minden
oldalról látható objektivitásában. Egy valóságos-
világban-élni és másokkal-róla-beszélni alapjá-
ban véve ugyanazt jelenti…”14 Mint láttuk, ép-
pen ezt a szabad és erőszakmentes beszédet és
cselekvést nevezi politikának. A „valódi ember”
politikai lény. Az így felfogott politika megvaló-
sulása az athéni polisz-polgár világa, amelynek
tere az agora. Az itt folyó szabad beszédnek és
cselekvésnek semmi köze sincsen a háztartás vi-
lágához. Az oikoszban zajló, az élet fenntartása
szempontjából szükséges, a létfenntartás célját
szolgáló tevékenység ugyanis nem szabad, mert
eleve adott célt szolgál. S így nemcsak a nők és
a rabszolgák, hanem a kézművesek sem szabad
emberek: csakis az athéni polgár szabad, aki be-
szédét és cselekvését semmi célnak alá nem ren-
deli. Ilyen módon – magyarázza Arendt – a poli-
szok világában még a polisz alapítása, a törvény-
hozás sem számított politikai tettnek, mert az
14
Uo. 70. sk. o.

72
ilyen cselekvésnek rajta kívül álló célja van: ép-
pen a polisz alapítása és megőrzése; s nem szá-
mított politikai tettnek a más államokkal (város-
államokkal) való viszony rendezése sem: „…úgy
vélték, hogy ha a polisznak más államokkal akadt
dolga, tulajdonképpen nem kellett politikai mó-
don eljárnia, hanem erőszakot alkalmazhatott –
feltéve, hogy létében veszélyeztette más közös-
ségek hatalma, vagy pedig más poliszokat igye-
kezett a maga szolgálatába állítani. Másképpen
fogalmazva: mindaz, amit ma külpolitikának ne-
vezünk, a görögök számára éppenséggel nem volt
tulajdonképpeni értelemben vett politika.”15

Hogy ennek a tulajdonképpeni értelemben vett

politikának mi volt a tényleges tartalma, hogy mi
is volt az az új, ami e politikai beszédben és cse-
lekvésben megszületett, ami addig még a megis-
merés és a képzelet tárgyaként sem volt adott,16
mi volt ez a „csoda” – csoda, mert az okok és az
okozatok láncolatába nem illeszkedett, termé-
szeti és történelmi törvényszerűségek meg nem
határozták17 –, azt, valljuk be, a modern ember
15
Uo. 71. sk. o.
16
Lásd Arendt: Múlt és jövő között, 160. o.
17
„A földi életünk valóságának alapjául szolgáló »végtelen való-
színűtlenségek« [a Föld keletkezése, a szerves élet kialakulá-
sa a Földön, az emberiség evolúciója az állatfajok sorából –

73
a maga hétköznapjaiban nehezen tudja elkép-
zelni. Arendt azt mondja, azért van ez így, mert
bennünket megrontott a filozófusok szabadság-
fogalma: akkor hisszük szabadnak magunkat,
ha azt tehetjük, amit tenni akarunk, még ha
akaratunkat és cselekvési lehetőségeinket a kö-
rülmények meg is szabják; s el sem tudjuk kép-
zelni, milyen az, amikor a hozzánk hasonlók kö-
rében dolgainkat megvitatván valami sohasem-
voltat teremtünk. Holott éppen ez az utóbbi, a
szabad politikai cselekvés tesz bennünket egye-
dül képessé arra, hogy elviseljük az élet terhét;
ami nem elsősorban abban áll – ahogy a modern
ember többnyire gondolja –, hogy előteremtsük
a véges életünk fenntartásához és ilyen-olyan
szükségleteink kielégítéséhez szükségeseket –
ennek, a minél többek jólétének szolgálatába ál-
lítja a modern ember a politikát is –, hanem ép-
pen abban, hogy szembe tudjunk nézni halandó
voltunkkal. Csak az emberek haladók, szemben
a halhatatlan istenekkel és az individualitással
nem rendelkező állatokkal. Az emberi létezés
V. M.] és a történelmi valóságot létrehozó eseményekben
inherensen benne rejlő csodás jelleg között az a döntő kü-
lönbség, hogy az emberi dolgok világában ismerjük a »cso-
dák« véghezvivőjét. A csodákat emberek viszik végbe – embe-
rek, akik a szabadság és a cselekvés kettős adományának bir-
tokában saját valóságukat hozhatják létre.” Uo. 180. o.

74
specifikuma éppen ezért az a cselekvés, amely
„biztosítja a dicső hírnevet, annak egyetlen mód-
ját, hogy a halandók halhatatlanná váljanak”.18
Az emberek halandók, meghalnak, haláluk van,
azaz nem egyszerűen csak kimúlnak, mint az ál-
latok; az egyes ember eltűnésével valami addig-
sohasem-volt és többé-soha-nem-lesz tűnik el
a világból. De ha egy világban, amely megőrzi
emlékezetében a tetteket, ez az ember végbevitt
valamit, ami dicső hírnevét biztosítja, akkor
már halhatatlan, akárcsak a görög mitológiának
azok a héroszai, akik tetteikkel kiérdemelték a
halhatatlanságot. „Szophoklész öregkori műve,
az Oidipusz Kolónoszban hagyományozta ránk
ezeket a híres és ijesztő sorokat: Mé phünai ton
hapanta nika logon, to d’ epei phané, bénai keisz’
hopothen per hékei polü deuteron hósz takhiszta –
Nem születni a legnagyobb boldogság, de a má-
sodik megszületve hamar megint visszasüllyed-
ni, ahonnan jöttünk (Babits Mihály fordítása).
Itt mondja el Szophoklész Thészeusz, Athén le-
gendás alapítója és ezért eszméinek szószólója
révén azt is, hogy mi teszi képessé a közönséges
embereket – öreget és fiatalt – arra, hogy elvisel-
jék az élet terhét: a polisz, amely az ember sza-
bad tetteinek és eleven szavainak tere, s amely
18
Arendt: A sivatag és az oázisok, 123. o.

75
eléri, hogy messze ragyogjon az élet – ton bion
lampron poieszthai.”19

A görög polisz azonban válságba jutott, aminek

okait most ne kutassuk. A tragédia korát a filo-
zófia kora váltotta fel. Arendt szerint – s magam
is úgy vélem – Nietzsche véleményével ellentét-
ben Szókratész még az előbbihez tartozott. Az
agorán vitatta meg Athén szabad polgáraival,
hogy hogy’ s miként érdemes élni, s esze ágában
sem volt a végső igazságot megismerni akarni.
Megeshet: ezért sem jutott az eszébe, hogy ír-
jon. De, hogy miként ítéljük meg Szókratészt,
az talán mindegy is: Platón és Arisztotelész, de
már Hérakleitosz és Parmenidész is előnyben
részesítette a kevesekkel való érintkezést a so-
kakkal való érintkezéssel szemben, az volt a vé-
leményük, hogy „a szabad egymással-valamiről-
beszélgetés nem valóságot, hanem ámítást, nem
igazságot, hanem hazugságot eredményez”.20 Le-
het-e hát az emberek kitüntető jegyének tekin-
teni ezt a cselekvést, amely csak egyetlen nem-
zet egy rövid történelmi pillanatában állott oly
nagy becsben, később többnyire csak üres mi-
19
Hannah Arendt: A forradalom. Európa, Budapest, 1991. 367.
sk. o. Pap Mária fordítása.
20
Arendt: A sivatag és az oázisok. 72. o.

76
haszna fecsegésnek számított? Már a rómaiak is
másképpen értelmezik a politikát, az lesz náluk
politikává, ami a görög polisz világában a politi-
ka lehetőségfeltételei biztosításának számított:
a másik államhoz fűződő viszony alakítása. Az
állam lehetőségfeltételeinek ezt a biztosítását,
melynek során meg kell határoznunk mind azt,
hogy ki a barát, kivel kell tehát szövetséget köt-
nünk, mind pedig azt, hogy ki az ellenség, akivel
szemben meg kell védenünk a magunk világát,21
a római politika valódi tartalmát Arendt a poli-
tika mibenlétéről szóló egyéb töredékeiben azért
mégis politikának tekintette. Nem érdektelen
felidézni azokat az oldalakat, ahol a római poli-
tikáról szól. A történetet Arendt itt is elég mesz-
sziről kezdi, ugyanonnan, ahonnan a görög po-
liszról szóló történetet is eredeztette: nevezete-
sen, a Homérosz megénekelte trójai háborútól.22
21
Carl Schmitt határozta meg így a politika specifikumát. „A spe-
cifikus politikai megkülönböztetés, melyre a politikai cselek-
vések és motívumok visszavezethetők, a barát és ellenség meg-
különböztetése.” Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott
politika- és államelméleti tanulmányok. Osiris – Pallas Stúdió –
Attraktor, Budapest, 2002. 19. o. Cs. Kiss Lajos fordítása.
22
„Politikai szabadságfogalmunk – amint az eredetében a görög
poliszban jelenik meg – megértése szempontjából nagy jelen-
tőségű a politikum összekapcsolása Homérosszal. S nemcsak
azért, mert Homérosz végső soron e polisz nevelője lett, ha-
nem azért is, mert a görög önértelmezést követve a polisz ala-

77
„A rómaiak a görögök ikertestvérei voltak, mi-
vel származásukat mint nép ugyanabból az ese-
ményből eredeztették, a trójai háborúból, ám
magukat nem »Romulus, hanem Aeneas ivadé-
kainak« tartották, vagyis a trójaiak utódainak,
míg a görögök az akhájoktól eredeztették magu-
kat.”23 S itt jelenik meg plasztikusan, történetbe
ágyazottan a görög és a római politika különbsé-
ge. „Hektórhoz hasonlóan Aeneas is találkozik
egy Akhilleusz elkeseredett dühével és legyőz-
hetetlen haragjával, nevezetesen, Turnuséval,
aki magát kimondottan Akhilleusszal azonosítja
– »Priamusnak / hírül adod legalább, hogy lelte-
tek itt is Achillést« (Lakatos István fordítása) –,
ám amikor párbajra kerülne a sor, Turnus, te-
hát Akhilleusz menekül, s Aeneas, tehát Hektór
üldözőbe veszi őt. S amint Hektór a homéroszi
ábrázolásban a dicsőséget nem helyezte min-
denek fölébe, hanem »házi oltárait védelmezve
harcolva esett el«, ugyanúgy Aeneast sem a nagy
tettek dicsőségének gondolata szakíthatja el Di-
dótól […] hanem csakis a fia és az utódai emlé-
kezete, a nemzetség fennmaradásáért és dicső-

pítása és berendezkedése a legszorosabban azokhoz a tapasz-

talatokhoz kötődött, amelyek a homéroszi eposzokban megfo-
galmazódtak.” A sivatag és az oázisok, 64. o.
23
Uo. 123. sk. o.

78
ségéért érzett aggodalma, ami a rómaiak számá-
ra a földi halhatatlanság garanciáját jelentette.”24
Míg tehát Arendt szerint a görög politika a sza-
bad athéni polgár, az egyén számára biztosítja
a dicső hírnevet, addig a római politikát a nem-
zetség fennmaradásáért és dicsőségéért érzett
aggodalom mozgatja, azaz mintha az történnék,
hogy a politika előterébe most kerül ténylege-
sen a világért érzett aggodalom, azért a világért,
amely a görög poliszpolgár számára magától
értetődően jelen volt, s amikor egyszer csak vál-
ságba került és összeomlott, e világ szabad pol-
gárai, minthogy az összeomlás mintegy belül-
ről következett be, az ideák örök birodalmába,
a platóni Akadémiába menekültek. A római,
a göröggel szemben, szabad tetteivel nemcsak
alakítja, hanem harcban meg is védi a maga
világát, úgy azonban – így Arendt –, hogy nem
a másik, az ellenséges világ megsemmisítésére
törekszik.25 Az azonban tagadhatatlan, hogy az
24
Uo. 124. sk. o.
25
Csak egy lábjegyzet erejéig említhetem itt, hogy Arendt sze-
rint már Homérosz megteremti ezt a tradíciót. Az akhájok
megsemmisítették ugyan Tróját, s olyannyira, hogy a mo-
dern kor hosszú ideig el sem akarta hinni, hogy Trója a való-
ságban is, nemcsak a mondák világában létezett. Homérosz
azonban a maga költészetében, megénekelvén a vesztesek
dicsőségét, s megmutatván, hogyan lehet egy és ugyanazon

79
athéni polisz (és még néhány későbbi és később
tárgyalandó) rövid korszak politikáját leszámít-
va, lényegében a rómaiaktól kezdve, az erőszak
a politikának már részét képezi. Csakhogy, ha ez
az erőszak az ellenség és világának megsemmi-
sítését eredményezi, akkor az erőszaktevő poli-
tika önmagát semmisíti meg. „…világ csak azál-
tal jöhet létre, hogy különféle perspektívák van-
nak, a világ csak a világ-dolgok mindenkor így
vagy úgy szemlélt rendje. Ha egy népet vagy
egy államot, vagy akár csak egy bizonyos em-
bercsoportot, amelyik – annak okán, hogy min-
denképpen elfoglal valamilyen pozíciót a világ-
ban, bármilyen legyen is az, s ezt senki sem má-
solhatja le minden további nélkül – mindig csak
egy általa megvalósítható világképet képvisel,
megsemmisítenek, akkor nemcsak egy nép, egy
állam vagy ennyi és ennyi ember pusztul el, ha-
nem a közös világ egy része is megsemmisül
[vagyis a világ egy oldala], amely felől korábban
mutatta magát, de többé már sohasem teheti
ezt meg. Ezért a megsemmisítés nem csupán
egyfajta világpusztulással ér itt fel, hanem érin-

eseménynek két oldala, kvázi visszavonja ezt a megsemmisí-

tést, és egy olyan tradíciót teremt, amely a világok összeütkö-
zése során a mások világát nem megsemmisíteni, hanem a
maga határai közé szorítani akarja. Lásd uo. 125. sk. o.

80
ti magát a megsemmisítőt is. A politikának, szi-
gorú értelemben véve, nem annyira az embe-
rekkel, mint inkább a közöttük létrejövő és őket
túlélő világgal van dolga: abban a mértékben,
amelyben rombolóvá válik és világok elsüllye-
dését okozza, lerombolja és megsemmisíti ön-
magát is.”26 A világ megszűnik világ lenni, mert
tradíciótlanná lesz. Ha megsemmisülnek a más,
bizonyos pillanatokban akár ellenséges világok,
akkor egyáltalában nincsen világ többé.
Arendt és Schmitt felfogása ezen a ponton lé-
nyegében egybeesik. Mindkettejük szemében
elborzasztó perspektíva, ha az emberiség egy faj
példányaiból áll csak. Arendt: „…emberek tulaj-
donképpeni értelemben csak ott lehetségesek,
ahol van világ, s világ a tulajdonképpeni érte-
lemben csak ott lehetséges, ahol az emberi nem
pluralitása több, mint egy faj példányainak egy-
szerű megsokszorozódása.”27 Schmitt: „Aki em-
beriséget mond, csalni akar. Az »emberiség« név
viselése, az emberiségre való hivatkozás, a szó
birtokbavétele, mindez – mert hát az ember
ilyen emelkedett nevet bizonyos következmé-
nyek nélkül nem viselhet – bizonyára csak azt a
szörnyű igényt fejezheti ki, hogy az ellenségtől
26
Uo. 127. o.
27
Uo. 128. o.

81
elvitassák az emberi minőséget, hogy törvényen
kívül helyezzék és az emberiségből kitaszítsák
és ezáltal a háborút a legszélsőségesebb ember-
telenségig fokozzák.”28 Arendt: „…ha a háborúk
[…] megsemmisítő háborúkká válnak, akkor […]
a népek közötti viszonyok […] ama bizonyos tör-
vény- és politikanélküliségbe hullanak, amely
lerombolja a világot és sivatagot hoz létre. Amit
ugyanis egy megsemmisítő háború megsemmi-
sít, az lényegesen több a legyőzött ellenség vilá-
gánál; mindenekelőtt a háborús felek és a népek
közötti köztes tér semmisül meg, amely összes-
ségében a világot alkotja a Földön. […] Ám ha
e viszonyvilágot egyszer sivataggá változtatták,
akkor a politikai cselekvés […] törvényeinek a
helyére a sivatag törvénye lépett.”29 A mások vi-
lágának megsemmisítése, ami minden ellenség
„totális ellenséggé”30 nyilvánításának logikus kö-
28
Schmitt: id. mű, 37. o.
29
Arendt: A sivatag és az oázisok, 145. o.
30
Lásd Carl Schmitt „Totális ellenség, totális háború, totális ál-
lam” című írását, in id. mű, 231–236. o. A „totális ellenség”-
nek nincsen jogi státusza, a totális ellenség gonosztevő.
„A háború nemzetközi jogi védelmi intézményekkel való kö-
rülbástyázása és világos elhatárolása magában rejti az ellen-
ség relativizálását. A humanitás értelmében minden ilyen
relativizálás nagy haladást jelent. (…) A humanitás értelmé-
ben semmi esetre sem haladás az európai nemzetközi jog vé-
delmi intézményekkel körülbástyázott háborúját mint reak-

82
vetkezménye,31 az emberiség homogenizációját
eredményezi tehát – lássuk be, a minden ember
egyenlőségének végső soron kulturális egyfor-
maságként értett aufklärista elve is ebbe az
irányba mutat! –, ezzel szemben a terjeszkedés-
ben, a konfrontációkban, az új alapításban, a ra-
dikális átalakításban rejlő erőszak éppen mint
valami új kezdet,32 valami radikálisan újnak a
megalapozása nagyon is belefér a politikai po-
lisz-politikára építő fogalmának egy módosított

cióst és bűnöst törvényen kívül helyezni és helyette, az igaz-

ságos háború nevében, szabadjára engedni az osztály- vagy
faji ellenségességeket, amelyek már nem tudják és nem is
akarják megkülönböztetni az ellenséget és a gonosztevőt.”
Schmitt: id. mű, 9. o.
31
Arendt szerint Róma egyetlen „totális ellensége”, amely az-
után annak megsemmisítésével ért is véget, Karthágó volt.
Ezt írja ezzel kapcsolatban: „…a »soha nem megsemmisíteni,
hanem mindig csak terjeszkedni és új szerződéseket kötni el-
vével« szemben Karthágó elpusztítása sem ellenérv. Amit
megsemmisítettek, az nem a katonai hatalom volt […], s nem
is a konkurens földközi-tengeri kereskedelmi hatalom volt,
hanem elsősorban »egy olyan kormányzat, amelyik soha nem
tartotta be a szavát és soha nem bocsátott meg«, és így tu-
lajdonképpen az anti-római politikai elvet testesítette meg,
amellyel szemben a római politikai művészet tehetetlen volt,
s amely Rómát pusztította volna el, ha Róma nem semmisíti
meg.” Arendt: A sivatag és az oázisok, 137. o.
32
„Káin megölte Ábelt, Romulus végzett Rémusszal, erőszak
volt a kezdet, ezért nincs kezdet erőszak nélkül.” Arendt:
A forradalom, 22. o.

83
variánsába. A lényeges különbség talán nem is
az erőszak mint politikai eszköz elismerése,33
hanem az a tény, hogy az alapítás aktusa min-
dig magában rejti azt a lehetőséget, hogy ez az
aktus más célok eszközévé lesz.

Ebbe a módosított politikafogalomba, amely

azért megpróbálja megőrizni az eredeti politi-
kafogalom leglényegesebb mozzanatát, neveze-
tesen, hogy a politika önmagáért, nem pedig
gazdasági-társadalmi célok eszközeként van,34
nemcsak a római történelem fér bele, hanem
beleférnek a modern történelem bizonyos nagy
pillanatai is. Sőt, jómagam úgy gondolom, hogy
33
„…a forradalmak és a háborúk egyaránt elképzelhetetlenek
az erőszak birodalmán kívül, s ez önmagában megkülönböz-
teti őket minden más politikai jelenségtől.” Uo. 20. o.
34
Carl Schmitt is, aki a modern korszak politikumát tartja szem
előtt, abban látja a politikai specifikumát, hogy az végső so-
ron álárendeli magának azokat az egyéb motívumokat, me-
lyekből alkalmasint eredeztethető. „A valóságos barát/ellen-
ség csoportosítás létszerűen olyan erős és mérvadó, hogy a
nem-politikai ellentét ugyanabban a pillanatban, amikor ezt
a csoportosítást létrehozza, háttérbe szorítja a maga eddigi
»tisztán« vallási, »tisztán« gazdasági, »tisztán« kulturális is-
mérveit és indítékait, s alávettetik az immár politikai helyzet
teljesen új, sajátszerű – és ama »tisztán« vallási vagy »tisztán«
gazdasági vagy más »tiszta« kiindulópontból nézve gyakran
következetlen és irracionális – feltételeinek és következmé-
nyeinek.” Schmitt: id. mű, 26. o. A legutóbbi délszláv hábo-
rúk fényesen igazolták Schmittnek ezt a felfogását.

84
a 20. század kezdetéig, lényegében az I. világ-
háborúig a modern társadalmak politikája több-
nyire összeegyeztethető volt ezzel a fogalom-
mal: a francia forradalmat követően mindig
annak a veszélynek az árnyékában ugyan, hogy
meg nem vitatandó társadalmi és politikai célok
eszközévé lesz, sokszor jelen voltak benne az új
létrehozásának kreatív mozzanatai is; hogy az-
tán ez az új végül is a politika felszámolásának
irányába vitt, az más kérdés. Amit itt én ebből
a szempontból igen röviden elemezni szeret-
nék, az az Arendt forradalom-könyvében tár-
gyalt amerikai és francia forradalom, az ’56-os
magyar forradalom, valamint – Finkielkraut
nyomán – a modern Izrael történetének bizo-
nyos mozzanatai.
Arendt A forradalom című könyvében, mi-
előtt a modern kor két nagy forradalmát szem-
beállítaná egymással, egyetértőn idézi Condor-
cet-t, aki szerint a „»forradalom« szó csak azokra
a forradalmakra alkalmazható, amelyeknek cél-
ja a szabadság”. Hozzáteszi ehhez: „A modern
kor forradalmainak megértésében tehát az a
döntő, hogy a szabadság eszméjének egybe kell
esnie egy új kezdet tapasztalatával.”35 Megjegy-
zi, hogy a forradalmak eredménye volt, hogy a
35
Arendt: A forradalom, 37. o.

85
szabadságjogok „elidegeníthetetlen emberi jog-
gá váltak”, de mindjárt hozzáteszi ehhez: „egy-
általán nem ezekből áll a szabadság valódi tar-
talma”.36 A felszabadulás nem azonos a szabad-
sággal, a felszabadulás ezért önmagában nem
forradalom. „…forradalomról csak ott beszélhe-
tünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhe-
tő, ahol erőszakot egy egészen új állam létreho-
zásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli
felszabadulás legalább célnak tekinti a szabad-
ság létrehozását.”37 Valami újnak a kezdete a
szabadság jegyében – ez tehát a forradalom
mint tipikusan politikai aktus. Mind az ameri-
kai, mind az azt részben mintájául választó
francia forradalom ennek az eszmének a jegyé-
ben indult. Csakhogy Franciaországban megje-
lent a politika színpadán a társadalmi kérdés,
„találóbb és egyszerűbb volna a szegénység léte-
zésének nevezni”. „…a szegénység alávaló, mert
testük abszolút kényszerének szolgáltatja ki az
embereket, vagyis a szükség azon abszolút kény-
szerének, melyet az emberek minden spekulá-
ciótól függetlenül, legbensőbb tapasztalatukból
ismernek. Ennek a szükségszerűségnek a paran-
csára sietett a sokaság a francia forradalom se-
36
Uo. 41. o.
37
Uo. 45. o.

86
gítségére, ez inspirálta, ez hajszolta előre, majd
kergette végzetébe, mert ez a sokaság a szegé-
nyek sokasága volt. Amikor megjelentek a poli-
tika színpadán, megjelent velük a szükségszerű-
ség, az eredmény pedig az lett, hogy a régi rend-
szer hatalma tehetetlenné vált, az új köztársa-
ság meg halva született: a szabadság megadta
magát a szükségszerűségnek, az életfolyamat
kényszerének.”38 A szegénység megjelenésével
tehát az az új, amit a francia forradalom kezdeti
pillanataiban megalkotott, a köztársaság nem
a polgárok szabad, teremtő cselekvésének szín-
tere volt többé, a forradalomnak „nem a szabad-
ság volt már a célja, hanem a nép boldogsága”,39
azaz a tömegeket kínzó kielégítetlen szükségle-
tek kielégítése. Adva volt egy megvalósítandó,
és egyre kevésbé megvalósuló cél, megbeszélni
nem volt mit többé, a cél megvalósulását min-
denáron, tűzzel-vassal keresztül kellett vinni,
megsemmisítve azokat, akikre akárcsak azon
gyanú árnyéka vetődött, hogy netán mást akar-
nak. „A szükségszerűség, a nép kielégítetlen
szükségletei szabadították el a terrort, s hajszol-
ták a forradalmat végzetébe.”40 A forradalom
38
Uo. 78. o.
39
Uo. 79. o.
40
Uo.

87
végzete nem önmagában a terror volt, a terror
lényegében csak következmény, hanem az a
„tény”, hogy „politikai” forradalomból „társa-
dalmi” forradalommá vált. Ha elfogadjuk Arendt
szemléletmódját, azt kell tehát állítanunk, hogy
megszűnt forradalom lenni.

Szemben a francia forradalommal, „az amerikai

forradalomban nem játszott szerepet” a „tömeg-
nyomor riasztó formájában jelentkező társadal-
mi kérdés”.41 S mégis: „A világot a francia s nem
az amerikai forradalom lobbantotta lángra, kö-
vetkezésképp ma használatos „forradalom” sza-
vunk mindenütt, az Egyesült Államokat is bele-
értve, a francia és nem az amerikai események
menetéből vagy az alapító atyák tevékenységé-
ből nyerte el a maga mellékjelentéseit és fel-
hangjait. […] Szomorú igazság, de világtörténel-
met a katasztrófával végződő francia forrada-
lom csinált, a diadalmasan sikeres amerikai pe-
dig jóformán csak helyi jelentőségű esemény
maradt.”42 A modern ember tudatában tehát,
szemben Condorcet és Arendt elképzelésével,
a forradalom nem a szabadság, a szabad beszéd
és cselekvés tereit megteremtő politikai folya-
41
Uo. 31. o.
42
Uo. 71. o.

88
mat, hanem egy, a hatalmat magához ragadó,
szabad beszélgetésre a legkevésbé sem hajla-
mos, a legelesettebb társadalmi rétegek szük-
ségleteire és igényeire több-kevesebb jogosult-
sággal és több-kevesebb őszinteséggel hivatko-
zó, a maga céljait a „történelem céljával”, az
egész társadalom jólétével és boldogságával
azonosító, s azt bármi áron megvalósítani aka-
ró, általában értelmiségi elit erőszakos társada-
lomátalakító tevékenysége. Hogy az amerikai
forradalom avantgárdját képező értelmiségi
elit, az alapító atyák szemléletmódja és tevé-
kenysége soha ilyen vonásokat nem mutatott
fel, az valószínűleg tényleg azzal magyarázható,
hogy „az amerikai színtérről hiányzott a nyo-
masztó szegénység”.43 „Amerikában a dolgozók
szegények voltak, de nem nyomorultak […],
nem hajtotta őket a szükség, és nem gyűrték le
a forradalmat.”44 Ez egyrészről így igaz, más-
részről mégis felháborító semmibevétele a té-
nyeknek, amit természetesen Arendt is hangsú-
lyoz: „…a sötét és lealacsonyító nyomor a rab-
szolga és a néger munkás alakjában [ugyanis]
mindenütt jelen volt.”45 S a feketék nyomorult

43
Uo. 88. o.
44
Uo. 89. o.
45
Uo. 91. o.

89
tömegeinek46 jelenléte egy ideig ugyanúgy nem
zavarta az újat teremtő szabad beszéd és cselek-
vés világát, ahogy annak idején az athéni polgár
is rabszolgástul maga mögött hagyta az oikosz
szükségszerűségének birodalmát.

A társadalom ennek ellenére Amerikában is vi-

szonylag hamar „elözönlötte a politikai szférát,
az eredetileg politikai elvek mintegy társadalmi
értékekké transzformálódtak”,47 a jólét és a gaz-
dagság akarása Amerikában is fokozatosan a
szabadság akarásának helyére lépett. Arendt
igen részletesen, igen érdekesen és számomra
meggyőzően elemzi ennek okait. Nincsen itt he-
lyem mindazt részletesen tárgyalni, amiről be-
szél. Csupán az engem legfőképpen érdeklő kér-
désre, nevezetesen arra a kérdésre vonatkozóan
szeretném néhány gondolatát felidezni, hogy
vajon összeegyeztethető-e egyáltalában a min-
46
„…még megbízható statisztikai adatok hiányában is biztosak
lehetünk benne, hogy jóval kisebb volt az Óvilág országaiban
a teljes nélkülözés és nyomor aránya” (uo. 92. o.), csakhogy
az európai nyomorultakat, akik fehérek voltak, Európa libe-
rálisai emberszámba vették, szemben a nyomorult amerikai
feketékkel, akiket ekkor még minden további nélkül figyel-
men kívül hagytak, ha az alapító atyák meg voltak is győződ-
ve róla, hogy „a rabszolgaság intézménye összeegyeztethe-
tetlen a szabadság megalapozásával” (uo. 93. o.).
47
Uo. 292. o.

90
den emberi egyednek a közösség ügyeibe elvi-
leg egyenlő beleszólást biztosító modern tömeg-
demokrácia léte a politikainak bármiféle olyan
felfogásával, mely szerint a politikai spontánul
újat teremtő öncél, s megszűnik az lenni, ami,
mihelyt alárendelődik rajta kívül álló és általa
nem diszkutált gazdasági, társadalmi, vallási,
kulturális stb. céloknak, azaz, hogy a „békés hét-
köznapokban” lehetséges-e egyáltalában „poli-
tika” a szó arendti értelmében ott, ahol valami-
fajta elit nem függetleníti magát, méghozzá
nyíltan kimondva,48 a társadalom egyedeinek
többségétől. A kérdést Arendt ebben a nyílt és
brutális formában, azt hiszem, sohasem tette
fel. Megeshet, hogy 1975-ig a kérdést nem is le-
hetett feltenni anélkül, hogy a kérdés megfogal-
mazójának magának is ne kellett volna azt gon-
dolnia magáról: megveti az „átlagembert”. A so-
ha fel nem tett kérdés azonban mindig ott lap-
pang Hannah Arendt szövegeiben.
„Amikor Amerikában és másutt a szegények
gazdagokká lettek, nem alakultak át olyan sza-
48
A megszorítás, hogy „nyíltan kimondva”, azért fontos, mert
a valóságban a totalitárius demokráciák „elitje” is függetlení-
ti magát a tömegektől, azok szükségleteitől és vágyaitól, még-
is mindig a tömegekre hivatkozik. Ugyanakkor persze beszé-
dének és cselekvésének semmi köze sincsen az arendti érte-
lemben vett politikához.

91
badidővel rendelkező emberekké, akiknek tet-
teit a kitűnés vágya ösztönzi; megadták magu-
kat az üres idő unalmának, s miközben kifejlő-
dött az érzékük »a tekintély és az ünneplés«
iránt, megelégedtek vele, hogy a lehető legol-
csóbban szerezzék be e »javakat», vagyis felad-
ták a hírnév és kíválóság iránti szenvedélyt,
amely csak a nyilvánosság napfényében bonta-
kozhat ki. A kormányzat célja számukra az ön-
fenntartás maradt, s John Adamsnek azt a meg-
győződését, hogy »a kormányzat legfőbb célja
a kíválóság iránti szenvedély irányítása«, még
csak nem is vitatták, egyszerűen elfelejtették.
Ahelyett, hogy a piactérre mentek volna, ahol
ragyogni tud a kíválóság, behódoltak a »hivalko-
dó fogyasztásnak«, s kitárták házuk ajtaját, hogy
fitogtassák gazdagságukat, s mutogassák azt,
ami természeténél fogva nem arra való, hogy
mindenki lássa.” S itt Arendt aztán kvázi „kibe-
szél” a saját szövegéből, s egy pillanatra nem a
történetet folytatja, hanem összefüggésbe hoz-
za azt a mával. „Ma aggodalommal figyeljük,
hogy miképpen lehetne megakadályozni a teg-
napi szegényeket saját magatartás-szabályzatuk
kialakításában, s abban, hogy az államra kény-
szerítsék e szabályzatot, amikor gazdaggá vál-
nak, ezeknek az aggodalmaknak azonban nyo-

92
ma sem volt még a tizennyolcadik században,
s merő luxusnak tűnnek ezek a mai amerikai ag-
godalmak a világ többi részének gondjaihoz és
aggodalmaihoz képest, jóllehet elég valóságosak
a jóléti állam körülményei között.”49
Arendt John Adamst idézi a „kíválóság iránti
szenvedély”-ről: „Ahol férfiak, asszonyok és
gyermekek találhatók – mondja Adams –, akár
öregek, akár fiatalok, akár gazdagok, akár szegé-
nyek, akár előkelők, akár alacsony sorsúak, akár
bölcsek, akár ostobák, akár műveltek, akár mű-
veletlenek, minden egyént erősen ösztönöz egy-
fajta vágy, hogy lássák, hallják, beszéljenek róla,
elfogadják és tiszteljék a körülötte lévő és általa
ismert emberek.”50 „De a közboldogság és a ma-
gánjólét összekeverésének veszélye már akkor
is fennállt”51 – mondja Arendt, mintha itt vala-
mi végzetes tévedésről, a dolgok lényegének fél-
reértéséről lenne szó. Jeffersonnál talán még
menthető ez a naivitás. Arendt azt mondja,
hogy ő, „bármilyen homályosan is, de tudta,
hogy a forradalom, miközben szabadságot adott
a népnek, elmulasztott megteremteni egy
olyan teret, ahol ez a szabadság gyakorolha-
49
Uo. 90. sk. o.
50
Lásd uo. 156. o.
51
Uo. 167. o.

93
tó”.52 Arendtnek azonban már be kellett volna
látnia, hogy minden embernek az a vágya,
„hogy lássák, hallják, beszéljenek róla, elfogad-
ják és tiszteljék a körülötte lévő és általa ismert
emberek” – azt hiszem, Adams jól látta, hogy ez
a vágy legtöbbünket jellemez –, szükségképpen
deformálódik egy olyan világban, amelyben,
akármilyen mércék alapján is (merthogy persze
e mércéket éppúgy lehet elfogadni, mint eluta-
sítani), de – ismét csak szükségképpen – egyre
kevésbé ismerjük a körülöttünk lévő embereket
(hol körülöttünk?), ergó, egyre kevésbé ismer-
jük a körülöttünk lévő és általunk ismert embe-
rek véleményét, egyre inkább azonban a „mérv-
adó”, de bennünket nem ismerő és tőlünk fény-
évnyi távolságra élő személyiségekét, akiket egy-
szersmind egyszerre több milliárd ember lát,
hall, akikről több milliárd ember beszél, s akiket
ugyancsak mérhetetlenül sokan, ha talán nem
is fogadnak el és tisztelnek, de legalább észre-
vesznek. A tér, ahol a szabadság gyakorolható,
végezetül is megvolt Amerikában is, jelen van
az európai demokráciákban is, az a hely neveze-
tesen, ahol az emberek megbeszélhetik, meg is
beszélik legszűkebb közösségüknek többnyire

52
Uo. 310. o.

94
a rájuk kényszerített körülményekből adódó
problémáit. (Köszönjük, nem kérünk az autópá-
lyából!) Ez a beszélgetés és cselekvés azonban
nem teremt világot, többnyire még csak nem is
oázis az egyre növekvő sivatagban. Ezeknek a
tereknek alkalmazkodniok muszáj az egészhez,
mely egyre kevésbé világ, s melynek nyomasztó
rátelepülése e terekre sivárrá teszi magukat e
tereket is. Csak rendkívüli pillanatokban fordul
elő, hogy azok legalább, akiket a mindennapok
gondjai nem nyűttek el teljesen, megteremtik
a szabadság terét, beszélgetvén egymással arról,
hogyan is szeretnének élni, hogyan szeretnék
alakítani világukat. Kétségtelenül ilyen rendkí-
vüli történelmi pillanat volt az 1956-os magyar
forradalom, ilyen rendkívüli pillanat volt a mo-
dern Izraelben az államalapítást követő két év-
tized.
A sok tekintetben Hannah Arendttől inspirált
Alain Finkielkrautot idézem: „Engem, aki szoli-
dáris voltam – és vagyok – Izraellel, sokkal ke-
vésbé az ősatyák sírja vagy a Siratófal lelkesít,
mint inkább az egyenlőségi szellem, és az, hogy
mindenki részt vesz a mindig élénk társadalmi
életben. A nyolcvanas évek közepéig [tehát
messze túl az említett két évtizeden! – V. M.]
minden utazásom alkalmával megragadott és

95
izgatott a közügyekért lobogó izraeli szenve-
dély. […] …e keskeny földnyelven a boldogság-
nak más eszméje uralkodott, mint a termékek
végtelen fogyasztása vagy az élvezetekért való
élet hetyke szándéka. […] Hogy mi a zsidó ál-
lam? Törékeny, lázban égő, örökösen fenyege-
tett, vitatkozó görög állam. Ahogy nálunk is,
volt jobb- és baloldal. De nem53 a gazdasági kér-
dés állította szembe őket, nem azon vitatkoztak,
hogy hogyan teremtsenek bőséget vagy osszák
el a javakat, hanem azon, hogyan határozzák
meg a cionista tervet, milyen formát öltsön a
béke és Izrael jövője. A politikai nézetek nem
anyagi érdekekből származtak, s nem a fellen-
dülés jelentette a közélet kizárólagos horizont-
ját. […] A közjó nem a jólétet, a polgár törekvé-
sei nem az egyén igényeit célozták meg. Miköz-
ben a francia politikusok azt szorgalmazták,
hogy a Franciaország Rt. mindinkább rentábilis
legyen, Izraelben éreztem először azt a különb-
séget, amely a közös világ, illetve az élet fenn-
tartását érintő tevékenységek között húzódik.”54
„1967 után minden megváltozott.”55 „Beginnél a
normalitás lázas keresése visszafordult az örök

53
A „nem” a magyar szövegből sajnos kimaradt.
54
Finkielkraut: id. mű, 52. sk. o.
55
Uo. 54. o.

96
anomália vibráló hirdetésébe. A kulam negedu
(»mindenki ellenünk van«) fájdalmas és tetszel-
gő kettőssége legyűrte az emberi pluralitást;
a politikai létezés előtti kategóriák meglopták
a politikai cselekvést, és radikális nyugtalanság-
gal igazolták a legradikálisabb, s ezért legnyug-
talanítóbb döntéseket.”56
A politika tehát, a politika az arendti értelem-
ben megjelenik időnként, és világot teremt. Az-
tán eltűnik, hogy részévé legyen a kétségtelenül
egyre növekvő sivatagnak. Hogy a politika pusz-
ta eszközzé lett – kétségtelenül ez jellemzi az el-
múlt évszázadot, sokkal határozottabban, mint
az azt megelőző 19.-et, amikor is a parlament
liberális intézményének működése emlékezte-
tett még az arendti politikára. A parlament a 19.
században számos esetben szabad és nyilvános
viták színtere volt még, mely vitákban jelentős
politikusok születtek; a honatyák nem kénysze-
rültek még arra, hogy választóik és potenciális
56
Uo. 61. o. Ha szabad itt egy igen rövid lábjegyzet erejéig a
mai magyar politikai színtérre utalnom, akkor azt kell mond-
jam: az egyik oldal számára nem létezik más, mint a „dolgok
jó igazgatása”, a jólét feltételeinek megteremtése, a másik ol-
dal viszont, erősen a totalitarius politikára emlékeztető mó-
don, miközben persze ugyancsak a jólét feltételeinek megte-
remtéséről beszél, legyűrni próbálja az emberi pluralitást:
„Mi tudjuk, hogyan kell jólétet teremteni, bízzátok csak ránk
magatokat!”

97
választóik igényeinek megfelelően szinte kizá-
rólagosan a gazdasági növekedés, tehát az egyre
fokozódó jólét feltételeiről beszéljenek, nap
mint nap csakis azt bizonygatván, hogy a politi-
kai ellenfél idevágó ígéretei felelőtlenek és ha-
zugak.

Engedtessék meg hosszabban idéznem Carl

Schmitt-tet, aki Arendthez hasonlóan a politika
igazi értékeit a szabad és nyilvános vitákban lát-
ja,57 s ezeknek a vitáknak egy olyan, kétségtele-
nül korlátozott intézmény esetében is erkölcsi
értéket és fölényt tulajdonít, mint amilyen a par-
lament. Schmitt „A parlamentarizmus és a mo-
dern tömegdemokrácia ellentéte” című 1926-os
írásában írja: „A parlamentarizmusról szóló
1923 nyarán megjelent értekezésben a vitát és
a nyilvánosságot olyan elvekként jellemeztem,

57
A most idézendő írásában mindenképpen. Nem akarom és
nem is tudnám a politikai elmélet ezen igen jelentős 20. szá-
zadi alakjának a munkásságát értékelni. Hogy miért vált Hit-
ler hatalomrajutása után a Führer hívévé, arról nem lesz itt
szó: nála nem mentheti ezt valami olyan gondolatmenet,
mely szerint a tömegdemokrácia válságából egyedül tömeg-
mozgalmak mutathatnak kiutat. Ő ugyanis tisztában volt az-
zal, hogy a totalitárius mozgalmak nem a demokráciával, ha-
nem a liberalizmussal állnak szemben: éppenséggel a tömeg-
demokrácia legvégletesebb megvalósulási formái.

98
melyek a parlament intézményének szellemi
alapját képezik. Az eszmetörténeti vizsgálódás
számára a parlamentarizmus sokat vitatott vál-
sága azon nyugszik, hogy az ember napjainkban
– a modern tömegdemokrácia fejlődése követ-
keztében – elveszíti ezen elvekbe vetett hitét.
A politikai liberalizmus klasszikusai és a konti-
nentális parlamentarizmus előharcosai a nyil-
vános vitában még teljes meggyőződéssel nem
csupán a politikai korrupció elleni gyógyírt pil-
lantották meg, hanem a partlament erkölcsi ér-
tékét és fölényét is. E hit tipikus képviselője
Guizot, a Lajos Fülöp-i korszak tipikus liberáli-
sa. Számára a parlament az a hely, ahol az igaz-
ságot és helyességet a legbiztosabban a nyilvá-
nos vitában érvek és ellenérvek közvetítésével
találják meg. Ha ez a hit elenyészik, ha a nyilvá-
nos vita semmitmondó formalitássá válik és a
döntés minden lényeges kérdésben szűk bizott-
ságok titkos üléseire helyeződik át, akkor a par-
lamentarizmus szellemi alapjai is elenyésznek.
[…] Az, hogy a mai parlamentáris üzem a kiseb-
bik rossz, hogy a bolsevizmusnál és diktatúránál
még mindig jobb lesz, hogy beláthatatlan követ-
kezményei lennének, ha megszüntetnék, s hogy
»társadalom-technikailag« egészen gyakorlatias
dolog – mindezek érdekes és részben helyes

99
megfontolások. Azonban ez még nem egy külö-
nös természetű intézmény szellemi alapja. […]
…az olyan tárgyalásokat, amelyeknél nem az a
fontos, hogy megtalálják a racionális helyessé-
get, hanem az, hogy érdekeket és nyereségszer-
zési esélyeket számítsanak ki és érvényesítse-
nek, és hogy a saját érdekeket lehetőség szerint
érvényre juttassák, természetesen szintén kü-
lönféle szónoklatok és fejtegetések kísérik, ezek
azonban szabatos értelemben nem tekinthetők
vitának. Két kereskedő, akik a konkurenciahar-
cot követően egyezségre jutnak, a kétoldalú gaz-
dasági lehetőségekről beszélgetnek; magától ér-
tetődően mindegyik a saját előnyét tartja szem
előtt, és így jutnak el egy üzleti kompromisz-
szumhoz. A nyilvánosság a tárgyalás e fajtájánál
éppen úgy nem helyénvaló, mint ahogyan az
igazi vitánál ésszerű. A világtörténelemben […]
mindenütt léteznek tárgyalások és kompromisz-
szumok. Az emberek tudják, hogy többnyire
előnyösebb egyezséget kötni, mint civakodni, és
a sovány egyezség még mindig jobb, mint egy
zsíros per. Ez kétségtelenül helyes, de nem ké-
pezi egy sajátos jellegű állam- és kormányforma
elvét. A parlamentarizmus helyzete ma azért
olyan kritikus, mert a modern tömegdemokrá-
cia fejlődése üres formalitássá tette az érvelő

100
nyilvános vitát. […] A tömegeket egy olyan
propagandaapparátus segítségével nyerik meg,
melynek hatékonysága a legkézenfekvőbb érde-
kekre és szenvedélyekre való hivatkozáson ala-
pul. Az érv tulajdonképpeni értelemben, amely
a valódi vita szempontjából karakterisztikus, el-
tűnik.”58

A parlament liberális intézmény. A liberaliz-

mus nem képvisel semmifajta sajátos politikai
elképzelést, „liberális politika mint olyan nem,
hanem mindig csak a politika liberális kritiká-
ja”59 létezik, de a liberalizmus tartja fenn a nyil-
vános vita, a spontán újat teremtés gondolatát,
a republikánus elvet – akármilyen szűkre sza-
bott határok között is –, míg a demokraták (le-
gyenek akár szocialisták, akár konzervatívok)
tartalmakat erőltetnek. S természetesen az utób-
biaknak van tömegsikerük, hiszen a modern tö-
megdemokráciában alig-alig akadnak olyanok,
akiknek esélyük van rá, hogy lássák, hallják
őket, beszéljenek róluk, elfogadják és tiszteljék
őket a körülöttük lévő és általuk ismert embe-
rek, ennélfogva aligha a mások, egy elenyésző
58
Carl Schmitt: „A parlamentarizmus és a modern tömegde-
mokrácia ellentéte”, in uő: id. mű, 191–195. o.
59
Uo. 48. o.

101
kisebbség igazán „politikai” vitáinak a lehetősé-
ge vagy ellehetetlenülése áll érdeklődésük hom-
lokterében. Hosszú ideje már az egyetlen dolog,
amit képesek akarni, az jólétük, magánboldog-
ságuk. A liberalizmusnak tehát úgy a világhábo-
rúk korával kezdődően bealkonyult, s egyre na-
gyobb lett az esélye annak, hogy a politikától
teljesen idegen célok eszközévé vált bal- és
jobboldali totalitárus látszatpolitikák győzedel-
meskedjenek. A 20. századi totális diktatúrák,
a belőlük következő megsemmisítő háborúk el-
borzasztó tapasztalatai, amiből kétségtelenül le-
vontunk akár még radikálisnak is tekinthető ta-
nulságokat, nem azt eredményezték azonban,
hogy komoly erőfeszítéseket tettünk volna a po-
litika öncél jellegének visszaállítására – hogyan
is kellett volna ehhez hozzáfogni? ennek újjá-
születése maga lenne az Arendt által emlegetett
csoda, s ezért ne is zárjuk ki eleve ennek lehető-
ségét, csak éppenséggel beszélni nem tudunk
róla –, hanem, hogy a lehetőségekhez képest
igyekeztünk az eszközzé vált politikát megaka-
dályozni abban, hogy felszámolja a szabadságjo-
gokat. A szabadságból nem maradt más, mint az
emberi jogok. Az emberi jogok eredetileg azok-
nak a lehetőségeit védelmezték, akik kiszorul-
tak a politikából vagy nem is akartak benne

102
részt venni, mert az volt a véleményük, hogy
„a szabad egymással-valamiről-beszélgetés nem
valóságot, hanem ámítást, nem igazságot, ha-
nem hazugságot eredményez”.60 E jogok arra
szolgáltak, hogy a politika, melynek nem szaba-
dott társadalmi, gazdasági, nemzeti vagy vallási
célok eszközévé válnia, ne is avatkozhasson be
illetéktelenül a társadalom, a gazdaság stb. dol-
gába. Ma már ennél sokkal szerényebb „felada-
tot” töltenek csak be: azt akadályozzák (meg?),
hogy az egyén, akinek magánboldogságát a poli-
tika biztosítani hivatott, ne lehessen, mint a to-
talitárius társadalmakban, e boldogságbiztosító
igyekezet áldozatává.

A tömegdemokrácia mindent maga alá gyűr: ki-

irtja a hagyományokat, mindenfajta társada-
lomba megpróbálja elvinni, ha kell, erőszakkal
is, azokat az eszközöket és társadalomszervező-
dési formákat, melyekkel a fehér ember világá-
ban az egyén boldogsága, azaz egyre fokozódó
jóléte biztosítható. Az „igazi” politika, mely
Arendt szerint az egyetlen módja annak, hogy a
halandók halhatatlanná váljanak, eltűnt a világ-
ból, vagy talán mindig is csak rendkívüli pilla-

60
Arendt: A sivatag és az oázisok, 72. o.

103
natokban létezett.61 A halhatatlanság iránti vágy
ettől még természetesen nem halt ki az ember-
ből. Csakhogy a kereszténység – s a fehér ember
szekuláris világa is megmaradt kereszténynek –
megígérte a hívőknek az örök életet, azzal a fel-
tétellel, hogy követik a zsidó Isten parancsát:
„És megáldá Isten őket és mondá nékik: Sza-
porodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a föl-
det és hajtsátok birodalmatok alá.” (1Móz 1,28)
A globalizáló furor mi volna más, mint e pa-
rancs végrehajtása?62

61
A közép- és kelet-európai szocializmusok felszámolásának
folyamatában igenis voltak ilyen pillanatok. A legfontosabb-
nak a lengyel Solidarność korszakát tekintem, amikor is éve-
ken át egy egész nemzet együtt gondolkozott azon, hogyan
alakítsa a maga világát.
62
„Globalizáció és nihilizmus” című írásom (megjelent a L’Har-
mattan kiadónál, a Schusszer Zoltán szerkesztette Útkereső
értelmezések című kötetben) ezzel a kérdéssel foglalkozik.

104
 Hogy a huszadik század mélypont, az,
azt hiszem, nem nagyon képezheti vita tárgyát.
(Bár? De hagyjuk.) A soa pedig meghatározó
mozzanata a múlt századnak. Álljon hát itt né-
hány írás, amely a soához kapcsolódik. Bensheim-
ben, a zsinagóga hűlt helyén a Kristallnacht hat-
vanhatodik évfordulóján tartott beszédem – kicsit,
csak nagyon kicsit, de azért mégis a hivatalos meg-
emlékezések stílusában, ez zavar, bevallom –; fon-
tos volt nekem, hogy ott állok Németföldön, a soát
túlélő magyar zsidóként; aztán reflexióim Victor
Klemperer Naplójára, s egy amerikai nő könyvére,
aki felmenőinek a holokausztban elpusztult világa
után nyomoz Morvaországban. S reflexióim egy
könyvről, amely Auschwitz, az auschwitzi tábor
történetét írja meg. Mint majd látja az Olvasó, na-
gyon sajátos módon. Ha Rees könyvét olvasom,
arra gondolok, hogy semmi rendkívüli nincs ben-
ne, ha úgy érezzük: bealkonyul, a sivatag terebé-
lyesedik. S szinte csak vicsorogni tudok, ha re-
ményt keltő humanista szövegeket hallok. Az em-
ber igenis sárkányfogvetemény, s Szophoklész so-

105
rait az Antigoné első kardalában szinte bűncse-
lekménynek érzem úgy fordítani, hogy

Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

A görögök tudták, s nem szégyellték kimondani:

az ember hátborzongató. Az a görög szó áll ott,
amely jelent olyasmit, amire rácsodálkozunk, ez
esetben azért, mert olyannyira hátborzongató.
Érdemes elolvasni Heidegger Antigoné-elemzését.

Kristallnacht63

Hatvanhat évvel ezelőtt, ezekben a napokban,

ahogy itt Bensheimben, úgy valamennyi német
városban égnek a zsinagógák, pompás ablakaik
kristályüvegje már összezúzva a földön hever,
csizmák még kisebb darabokra tiporják. Egy há-
rom és fél éves zsidógyerek Budapesten – vajon
tudja-e egyáltalán, hogy zsidó? Valószínűtlen;
azt sem tudja, hogy vannak zsidók, mit jelent
egyáltalán az, hogy valaki zsidó, soha nem volt
a zsinagógában; egy zsidógyerek tehát Budapes-
63
Elhangzott Bensheimben (Bergstraße, Dél-Hessen, Német-
ország) 2004. november 10-én.

106
ten hallja talán a híreket a rádióban, hogy Né-
metországban nemzetiszocialista csoportok zsi-
dó temetőket, zsinagógákat, lakó- és kereskedel-
mi épületeket rombolnak le. A pogrom során 91
ember vesztette életét. Ért valamit ebből a gye-
rek? Nagyon valószínűtlen. Benne, tudattalan-
jába azonban valami nyugtalanság fészkelt bele,
ami máig gyakran meghatározza gondolatait és
tetteit. S biztosan nem csak pozitív hatással.
Pár évvel később, egészen pontosan öt és fél
évvel később tudja már, hogy zsidó, s hogy ezért
– pusztán ezért – nem annyira valószínűtlen,
hogy a 91, akkorra azonban már több milliónyi
zsidó sorsában osztozik majd; még egy évvel ké-
sőbb, még mindig élve és túl minden életveszé-
lyen, tudja már azt is, hogy a tény, hogy túlélte
a soát, csoda. Hosszú ideig nem beszél azonban
senkivel a soáról. Csak igen sokkal később kezdi
megérteni, hogy igenis beszélni kell róla, még
ha a megtörténteket megmagyarázni nem is
tudjuk, még ha alig-alig valamit lehet is belőle
megérteni.
*

A gyerek most itt áll Önök előtt, tisztelt Höl-

gyeim és Uraim, Önökkel együtt fejet hajt az ál-
dozatok emléke előtt, s megpróbálja Önökkel

107
együtt halkan megérteni, hogyan volt mégis le-
hetséges, ami felfoghatatlan és lehetetlen. Amit
én itt ma Önöknek, a gyász és a szégyen pillana-
taiban el kell hogy mondjak, természetesen csak
kis mozzanata a gyász- és megértő munkának –
és a németekre vonatkozik. A Kristallnacht csak
német ügy volt, az a hatmillió zsidó azonban,
aki a megsemmisítő táborokban és másutt, az
országutakon és az erdőkben, a búzamezőkön, a
falvak főterén vált gyilkosság áldozatává, több-
nyire nem német volt, hanem lengyel, magyar,
cseh, litván stb. S ami a szememben még sokkal
fontosabb, az elkövetők között is voltak lengye-
lek, magyarok, csehek stb., és ahogy a németek
a Kristallnacht barbárságát anélkül nézték vé-
gig, hogy beavatkoztak volna, hogy tiltakoztak
volna – mély tisztelet a kivételnek, ha voltak ki-
vételek –, ők is, anélkül, hogy tiltakoztak volna,
anélkül, hogy segítséget nyújtottak volna, végig-
nézték, ahogy a zsidókat, szomszédaikat elvi-
szik, deportálják. Hogy őszinte legyek, nagyon
szégyelltem magam, amikor a német származá-
sú amerikai zsidó, Daniel Goldhagen könyvét
olvastam, mely azt állítja: a tettesek egyszerű
németek voltak. Nem, Hölgyeim és Uraim, a tet-
tesek nem csak egyszerű németek voltak, egy-
szerű emberek voltak. A nagy különbség pusz-

108
tán az, hogy a németeket kivéve igen kevesen
érzik magukat felelősnek a történtekért; Euró-
pának mind a nyugati, mind a keleti felében.
Csak a németeknek volt katarzisuk. Természe-
tesen nem a tetteseknek, valószínűleg nem is
azoknak, akik a rémtetteket végignézték, és ez-
által bűnrészesekké lettek; hanem lányaiknak
és fiaiknak, unokáiknak, Önöknek, tisztelt Höl-
gyeim és Uraim. 1968 – részben legalábbis – er-
ről szólt. „Mondjátok, tudjátok, mit tettetek?”
Ez a fajta ’68 az, ami a nem-német európaiknál
hiányzott.
Szeretnék még röviden Kelet-Közép-Európá-
ról, mindenekelőtt Magyarországról szólni. Ma-
gyarország az egyetlen ország, melyet valóban
ismerek. Senki sem tette fel a magyar tettesek-
nek és néma bűntársaiknak a kérdést: „Mondjá-
tok, tudjátok tulajdonképpen, mit tettetek?”
Még a zsidók sem tették fel a kérdést. Sajnos,
alig-alig él ma már valaki azok közül, akiknek
feltehetnénk a kérdést; alig van még valaki, aki-
nek az arcába mondhatnánk: az 1944. március
19-e (a német megszállás napja), különösen az-
tán az október 15-e utáni (a magyar nácik, a nyi-
laskeresztesek ekkor vették át a hatalmat) és
1945. április 4-e közötti időszak (az ország teljes
felszabadítása a német megszállás alól) a ma-

109
gyar történelem legszégyenletesebb korszaka
volt. S így csak kevesen vannak, akik a fenti kér-
dést egyáltalán fel akarják tenni. „Nekünk sem-
mi közünk a dologhoz.” A kommunista dikta-
túra az 1956-os forradalom előtt s még néhány
évig utána is természetesen szörnyűséges volt.
Egész népcsoportokat azonban nem irtottak ki
abban az időben. Az azonban mégis a kommu-
nizmus bűne, hogy az antiszemitizmus, a zsidó-
üldözések és a soá a nyilvánosság előtt semmi-
féle formában nem kerülhettek terítékre. És
csak így lehetséges, hogy az antiszemitizmus
Magyarországon, mely el nem tűnt soha, újból
mintegy szalonképessé vált.

*
Az 1938-as budapesti zsidógyerek természete-
sen soha nem hagyja elűzni magát Magyaror-
szágról: Magyarország éppen úgy az ő birtoka is,
mint azoké, akik őt talán nem nagyon kedvelik.
A gyerek különben remekül érzi magát Német-
országban is, számára ez már nem a perpetra-
tors, a tettesek országa. Muszáj azonban gondol-
kodni. A Kristallnacht és mindaz, ami a rákö-
vetkező hat és fél évben történt, végső soron
érthetetlen. A gonoszt, amely, ahogy azt Han-
nah Arendt megértette, elborzasztó következ-

110
ményei ellenére is banális, nem tudjuk kibeszél-
ni az emberekből. Ha azonban egyre több olyan
ember van, aki nemcsak megismerni, hanem
gondolkodni is akar, csökken a veszély, hogy a
vad, gonosz állat, amely sok esetben egyszerűen
a közömbös résztvevő formájában mutatkozik,
nem kelthető ismét életre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszönöm Önök-
nek, hogy meghallgatták a budapesti zsidógye-
reket!

Megőrizni a tartást

Lassan, nagyon lassan jutottam csak előre Vic-

tor Klemperer naplóinak olvasásában. Felesle-
ges is lenne megmagyaráznom magamnak, mi-
ért volt ez így. Számos okot tudnék felsorolni,
de valamennyi mesterkéltnek tűnik. Lassan, na-
gyon lassan olvastam ki a Naplót tehát, annak
ellenére, hogy rendkívüli mű, fantasztikus ol-
vasmány; sorolhatnám a közhelyeket. Nem azért
rendkívüli, nem azért fantasztikus, mert egy
szörnyűséges időszak rémes eseményeivel szem-
besít bennünket. Teszi ezt, hiszen egy árja párja
zsidónak, 1935-ig a drezdai Technikai Főiskola
romanisztika professzorának rémes nélkülözé-

111
sekkel teli, rendkívül megerőltető és – ami eb-
ben a vonatkozásban talán a legfontosabbnak
tűnik – egyre inkább az állandó halálfélelem
uralta hétköznapjait írja le 1933-tól, a nácik ha-
talomra kerülésétől egészen 1945 júniusáig,
amikor árja feleségével együtt visszatérnek a
Drezda melletti Dölzschenbe, otthonukba.
Már kétszer is leírtam az árja szót, de nem jó
szívvel. Nem mintha bármi mást jelentene,
mint hogy indoeurópai; csakhogy a fajelmélet
szótárában különleges értékhangsúlyt kapott:
az árják eszerint magasabb rendűek minden
más népcsoporthoz tartozóknál. De mit kellene
mondanom helyette? Keresztényt? Victor Klem-
perert is megkeresztelték. Vagy németet? Victor
Klemperer büszke volt a maga németségére, na-
gyon büszke. „Frau Belka ismételten kérdezte
tőlem: »Önnek német felesége van?« – »Jacobi-
nak német felesége van?« Stb. Engem ez jobban
megráz, mint az idegen »árja« szó. Azt mutatja,
milyen sikeresen »metszették le totálisan« a zsi-
dókat a németségről. –” (1944. május 3.) – Szó-
val, a Napló nem a benne megörökített esemé-
nyek miatt, nem csak amiatt rendkívüli.
De nem is erről akartam beszélni. Hanem ar-
ról, hogy a Napló vége felé járván támadt egy öt-
letem. Mi lenne, ha összehasonlítanám az én

112
1944. március 19-e és 1945. január 18-a közötti
életfázisomat Klempererével – ugyanebben az
időben? Ne tessék, kérem, megijedni, most már
tudom, hogy ez nagy butaság volt, s nem egy,
hanem számtalan ok miatt. Hiszen még ha
1944. március 19-én Budapesten az a képtelen
ötlete is támadt volna egy Vajda Misu nevű ki-
lenc-, lassan tízéves zsidó kisfiúnak, hogy nap-
lót írjon a német megszállásról és az üldöztetés-
ről, hogyan is lehetne az ő naplóját összehason-
lítani egy 63 éves drezdai romanistáéval? Csak-
hogy amikor a naplóban ehhez a dátumhoz
értem, felkaptam a fejem. Én addig – nem léte-
ző – emlékeim szerint abban a tudatban éltem,
hogy a világ rendben van körülöttem. Victor
Klemperer meg már 11 éve egyre lehetetleneb-
bé váló körülmények között élt, s egyre kevésbé
volt képes azt gondolni, hogy fog még valaha is
normálisan élni. (Ezt persze március 19. után
én sem gondoltam, egyáltalában nem gondol-
tam, hogy még egyáltalán élni fogok.)
Buta ötletemről letettem ugyan, mégsem
bántam meg, hogy a naplót az 1944. március
19-i bejegyzéstől kezdve valahogyan máskép-
pen olvastam. Hogyan valahogyan? Nem tu-
dom. Másképpen. Ettől kezdve sokkal inkább
Klemperer néhány állandóan ismétlődő problé-

113
mája köré épült az én fejemben minden. Nem
mintha a körülményekre, az egyre romló körül-
ményekre nem figyeltem volna többé. Ahogy
nagy izgalommal követtem a „történéseket” is,
különösen 1945 néhány hónapjának történé-
seit, jelesül Drezda tönkrebombázását, Klempe-
rerék menekülését Drezdából Bajorországba,
ott aztán a lelkileg szinte észre sem vett felsza-
badulást, majd az ugyancsak kalandos hazafelé
vezető utat, melynek során már ők is legyőzött
németeknek számítottak, nem pedig felszaba-
dult üldözötteknek. „Mi, a felszabadítottak, gya-
log osonunk, lehajolunk a csikkekért [melyeket
az amerikai, illetve az orosz katonák dobáltak el
– V. M.], mi, akik tegnap még az elnyomottak
voltunk, s akiket ma felszabadítottaknak ne-
veznek, végezetül mi is csak a többiekkel együtt
legyőzöttek és velük együtt megalázottak va-
gyunk.” (1945. május 22.)
Klemperer ismétlődő problémáit említettem.
Ez azonban nem a jó szó. Klemperer ismétlődő
problémái a Gestapótól való állandó félelem;
a szörnyű fáradtság, az éhség, az ugyancsak szű-
kös élelem beszerzésének nehézségei, a rendet-
lenkedő szíve, a romló szeme, a felesége beteg-
ségei; a szövetségesek lassú, túl lassú előnyomu-
lása, a sárga csillaggal tett séták során a kelle-

114
metlen érzés meg hasonlók voltak. Egy zsidó
elviselhetetlen élete a náci Németországban,
aminek meghatározó mozzanata persze végeze-
tül is a félelem. Jóllehet „alapjában véve egy-
általán nem félünk már, hiszen egyfolytában,
minden órában mindentől félnünk kell. Eltom-
pul az ember…” (1945. február 8.) Nem, ha jól
meggondolom, nem a problémáiról gondolkod-
tam, és nem is azokról szeretnék most itt beszá-
molni. Valami másról: Klemperer legbensőbb
gondolatairól, melyeket ez a meggyötört ember
minden pátosz nélkül, egészen hétköznapi sza-
vakkal jegyzett fel naplójában. Írt és írt, több
mint 5000 oldalt írt tele, az adott körülmények
között már önmagában is elképesztő teljesít-
mény, de mindezek közben még arra is képes
volt, hogy máig érvényes kérdéseket fogalmaz-
zon meg a világról. Itt ülök a komputer mellett,
s ahogy rovom ezeket a sorokat, egyre jobban
csodálkozom. Már olvasás közben is el voltam
képedve és meg voltam illetődve. Elképedésem
és megilletődésem most, az írás során még csak
fokozódik. Klemperer szeretné megérteni egy-
részt az egyre abszurdabbá váló világot, azon
belül természetesen mindenekelőtt azt, ami
közvetlenül körülveszi. Másrészt szeretné meg-
érteni önmagát, megszállott akarását, hogy ne

115
adja föl szellemi lényét, amihez a naplóírás na-
gyon is hozzátartozik. Megérteni akar olyan kö-
rülmények között, amikor „a lehető legvalószí-
nűtlenebb, az iszonyatosan fantasztikus, a ko-
rábban számunkra abszolút elképzelhetetlen
magától értetődőséggé és hétköznapivá vált”
(1945. március 18.). Primo Levi jutott az eszem-
be: „…hevesen vágytam arra, hogy megértsem,
örökösen hajtott a kíváncsiság, amit később va-
laki nem átallott cinizmusnak nevezni.”
Mielőtt rátérnék Klemperer saját tevékeny-
ségét illető reflexióira, a világ megértését cél-
zó gondolati erőfeszítéseinek két mozzanatát
emelném ki. A kettő összefügg egymással, ha
Klemperer nem is utal erre az összefüggésre. Az
egyik az a gondolat, hogy a nácik háborúja vége-
zetül is a zsidóság ellen folytatott háború. Nem-
egyszer idéz Klemperer a náci sajtóból, a leg-
többször Goebbels-szövegeket; ezek igen sok-
szor arra futnak ki, hogy az ellenség Németor-
szág elleni harcára mindenütt – legyen szó akár
Oroszországról, Amerikáról vagy Angliáról – a
zsidóságnak a magasabb rendű árja fajjal szem-
beni gyűlölete nyomja rá a bélyegét. A nácik pa-
ranoiás eszmevilágában mindenütt a zsidók áll-
nak az állítólag a németség kiirtására törő kímé-
letlen harc hátterében. „Minden nap megerő-

116
síti, hogy ez a háború a 3. Birodalom számára
tényleg nem más, mint a zsidó háború, s hogy
ezt senki sem tudja koncentráltabban és tragi-
kusabban megélni, mint a Németországban visz-
szatartott és nevelése, kultúrája és érzései sze-
rint ténylegesen német csillagos zsidó; minden
nap megerősítést nyer tehát a munkám.” (1945.
január 14.) S a benne egyre tudatosuló tény,
hogy ez a nácik zsidó háborúja, felveti számára
a kérdést, hogy kik is ezek a nácik gyűlöletét ki-
váltó zsidók. „Egy életen át görcsösen másvalaki
akart lenni a szemében, mint aki valóban volt.
[Hogy kikről van szó, az most mellékes – V. M.]
Mi, zsidók talán mindig mások szeretnénk lenni
– egyesek cionisták, mások meg németek. De
mik is vagyunk a valóságban? Nem tudom. És ez
is egy olyan kérdés, melyre soha nem fogok vá-
laszt kapni. És ez a legnagyobb, a szakmai félel-
mem a haláltól: hogy a halál minden valószínű-
ség szerint minden válasszal adósom marad
majd.” (1944. december 11.)
Persze a megválaszolhatatlan kérdés felvet
egy másikat: hogy kik azok, akik a másik oldalon
lelkesen folytatják a nácik zsidó háborúját. Kik
azok a bornírtak, akiket meg lehetett győzni,
hogy a bolsevikok vagy akárki, aki a németek el-
len folytat háborút, csakis a zsidók eszközei le-

117
hetnek, s most már mélyen meg is vannak győ-
ződve erről. S Klemperer arra a belátásra jut,
hogy a tömegeknek ez a könnyű manipulálha-
tósága csakis az emberek individualitástól való
megfosztásának és tömeges megdolgozásának
az eredménye lehet. „Undorodom az individua-
litástól való megfosztástól, az emberek tömeges
megdolgozásától. Csakhogy ez nyilvánvalóan
a korszak egészét jellemzi. A fasiszta Rómában,
Szovjetoroszországban, már a valamikori Reichs-
banner esetében, de a demokráciákban is, az
Egyesült Államokban, sőt, részben Nagy-Britan-
niában is – mindenütt ugyanaz. Már az első vi-
lágháborút megelőzően is létezett az ilyen fajta
kollektiválás: a népiskola, az általános hadköte-
lezettség, a sportegyesületek, a diákegyesületek
– csakhogy voltak azért privát, individuális, csa-
ládias ellensúlyok is; ezenkívül pedig a külön-
böző és egymással szembenálló csoportok Mon-
tesquieu-féle egyensúlyban tartották egymást.
Most viszont…” (1944. április 30.) Nem kell ezt
kommentálnom. Hogy valaki ilyen körülmé-
nyek között már ráérez a tömegtársadalom és a
totalitárius diktatúrák összefüggésére, s azzal is
tisztában van, hogy most viszont már bárhol
bármi megtörténhet! Ez a „Most viszont…” – na-
gyon okos ez, és nagyon szomorú.

118
 Némelykor aztán önmagán csodálkozik. Mi-
ért írja ő ezt a naplót? S miért próbál, ha né-
melykor csupán rövid félórákat is, dolgozni a
kéziratain? Amikor biztos benne, hogy mindezt
nem élheti túl, hiszen minden mástól (bombák-
tól és Gestapótól) függetlenül szívbetegsége
okán is halálra van ítélve? „…újból és újból mon-
dom magamnak, én sem fogom túlélni, a lelkem
mélyén eltompultan reményvesztett vagyok,
szabad emberré való visszaalakulásomat nem
tudom már elképzelni.” (1944. július 8.) Majd-
nem biztosan meg van győződve róla, hogy az
orvos csak azért menttette fel a munkavégzés
alól, mert „Todeskandidat”, „halálkandidátus”.
„– hogyhogy engem felmentettek? Halálkandi-
dátusnak tart [az orvos – V. M.], halottjelölt vol-
nék? Néha ezt hiszem, néha meg úgy gondolom,
hogy valahai professzúrám és könyvtermelé-
sem imponál neki, s meg akar tartani, vissza
szeretne adni a munkámnak. A kérdés gyakorta
foglalkoztat, jóllehet tulajdonképpen lényegte-
len. Napközben mindent elfojtok magamban és
olvasok, dolgozom, összegyűjtöm, ami a sze-
mem elé kerül, közben elalszom, de aztán újból
továbbolvasok. Ha valamikor egy jó könyv lesz
belőle, akkor hősiesség volt – ha nem, akkor sze-
nilis időűzés. Kényszerítem magam, s újból és

119
újból sikerül is, hogy elnyomjam magamban
az abszolút terméketlen halálgondolatot, az ab-
szolút steril Mire mindez?-t.” (1944. szept. 16.)
De e tevékenységnek nem csak az értelmet-
lensége, más is izgatja, s ez a „más”, úgy érzem,
nem kevésbé fontos. Jogosult-e írni ezt a naplót?
„Naplóim és feljegyzéseim! Újból és újból mon-
dom magamnak: nemcsak az én életembe kerül,
ha megtalálják őket, hanem Éváéba is [a felesége,
aki időközönként elvitte a szövegeket Pirnába
egy ismerősükhöz – V. M.], és sok másokéba, aki-
ket néven neveztem, néven kellett, hogy nevez-
zek, ha azt akartam, hogy a szöveg dokumentum-
értékkel bírjon. Jogom van-e ehhez, talán még
kötelességem is ez, vagy pedig bűnös hiúság? […]
Oly kevés, tulajdonképpen semmi tehetségem
sincs a hithez; az összes lehetőségek közül, ami
a személyiséget illeti, s csakis arról van szó, mert
mi közöm a »Mindenséghez« vagy a »Néphez«,
vagy bármi máshoz, ami nem Én vagyok? – a
Semmi tűnik számomra a legvalószínűbbnek.
S csakis tőle riadok vissza, nem pedig az »örök
bírá«-tól, bármilyen formát öltsön is az magára.
De mindezt (ami naponta az eszembe jut, napon-
ta többször) csak azért jegyzem fel, mert nem aka-
rok üres lapokat elküldeni. És azután azonnal
dolgozom tovább, azaz olvasok és jegyzetelek.

120
Nem mintha rendkívüli energiám lenne, hanem,
mert semmi jobbat nem tudok kezdeni az időm-
mel.” (1944. szept. 27.) De azért nemcsak ez a ba-
nális „nem tudok mit kezdeni az időmmel” a ma-
gyarázat. Ami, persze, önmagában is sokkal bo-
nyolultabb. Mert az az idő – nem a közönséges
idő. Ennek a 12 évnek más ideje van. „Tények
alig ragadnak hozzánk, dátumok egyáltalán nem.
Az embert a jelen árasztja el, nem tagolódik az
idő; minden végtelen régtől fogva van, mindenre
végtelen hosszan kell várakoznunk, nincsen teg-
nap, sem holnap, csak valami örökkévalóság.”
(1944. szept. 14.) Nem az idő tehát; nemcsak az
idő. „Éppúgy akarok továbbra is dolgozni, mint
eddig: hogy megőrizzem tartásomat. Talán cso-
da történik.” S akkor ugyan megint az idő: „És ha
nem – valahogy csak el kell tölteni a maradék
időt” (1944. május 6.), de a legfontosabb mégis-
csak a tartás: „Valahogy nem tudok megbékélni a
halál gondolatával; a vallásos vagy filozófiai viga-
szok tökéletesen felmondják nálam a szolgálatot.
Csakis arról van szó, hogy a legvégsőkig megőriz-
zem tartásomat.” (1944 szilveszterén.)
Sikerült neki. S ez nemcsak azért olyan öröm-
teli, mert olvashatjuk Naplóit. Hanem, mert fel-
mutatott és bizonyított egy nem mindig elhihe-
tő lehetőséget.

121
 A semmiből egy új világot épít…
(Helen Epstein: Anyám nyomában.
Balassi, 2004. Vándor Judit fordítása.
„Feminizmus és történelem” sorozat)

„Amit emberek készítenek, azt meg is semmisít-

hetik, amit lerombolnak, azt újjá is építhetik.
A rombolni- és az építeni-tudás egyensúlyban
van. Az erő, amely lerombolja a világot s erősza-
kot gyakorol rajta, ugyanúgy a mi kezünk ereje,
mint az, amelyik a természeten tett erőszakot és
természetes dolgot semmisített meg – például
egy fát, hogy deszkát nyerjen belőle, amiből va-
lami fadolgot készíthet –, hogy világot alakítson
ki.” Baj akkor van, ha „az emberi viszonyoknak
nem az előállítás, hanem a cselekvés és a beszéd
révén létrejött világa” pusztul el, aminek „bár a
létező legmúlandóbb anyagból, az elszálló szó-
ból és a gyorsan feledett tettből készült”, „egy
olyan titokzatosan szívós tartósság a sajátja,
hogy bizonyos körülmények között, mint pél-
dául a zsidó nép esetében, a kézzelfoghatóan
előállított világ hiányát évezredekig képes elvi-
selni” – írja Hannah Arendt. Egészében véve vi-
tathatatlanul igaza van, s bizonyára igaz az is,
amit a zsidó népről a maga egészében állít; talán
éppen ez a titokzatosan szívós tartósság a so-

122
ha szűnni nem akaró antiszemitizmus forrása.
Nos: a cselekvés és a beszéd révén létrejött világ
megsemmisítése – éppen ez volt a célja a zsidó-
kérdés nácik által eltervezett „végső megoldásá-
nak”. Amikor az ember Helen Epstein könyvét
olvassa, a vészkorszak okozta szomorúság, ha ez
még lehetséges – most nem a mindig eleven
felháborodásról beszélek –, megsokszorozódik,
mert az ember nem egyszerűen a közép-európai
zsidóság világát siratja, hanem annak egy sajá-
tos, önmagában is sokszínű, s az összes többitől
eltérő változatát, a cseh és morva falvak és kis-
városok zsidóságáét. De ahhoz, hogy az ember
ezt a sokszínű világot sirathassa, valakinek újjá
kellett azt teremtenie a semmiből: a holokauszt
kitörölte az emlékezet történetéből. Az ameri-
kai írónőnek, akinek nagyanyja gyermek- és
ifjúkorát még a cseh Kolínban, dédnagyanyja
pedig a morva Brtnicében töltötte, makacs el-
szántsággal tényleg sikerült újjáteremtenie a
már nemlétezőt. Ahogyan a magyar kiadás elő-
szavának szerzője – Vajda Júlia – írja: Epstein
„…rótta az utcákat, bejárta a házakat, ismeretsé-
geket kötött; majd lassan feltárult előtte egy
egész – mára már nyomokban sem létező – vi-
lág.” A történet persze Bécsben meg Prágában,
majd a „koncentrákban” folytatódik, hogy végül

123
is az Államokban fejeződjék be. Bátran állítha-
tom, a 20. századi nagyvárosi zsidó élet, majd a
theresienstadti, auschwitzi, hamburgi, bergen-
belseni lét leírása sem szokványos, mert The-
rese, Pepi és Franci személyén keresztül, azok-
kal együtt elevenedik meg. „A megírás módja
az, ami lenyűgöz. A mélységesen megrendítő,
több rétegben is személyesen megmutatott tör-
ténet és a klasszikus történettudományi nar-
ratíva kereszteződése teszi azzá.” (Vajda Júlia)
A legfelejthetetlenebb azonban számomra még-
is talán Brtnice és Kolín: itt valami olyan tárul
fel előttem, ami e könyv nélkül valóban semmi-
vé enyészett volna.
Zsidó nő könyve, zsidó nőkről, nem pedig egy
zsidóé a holokausztról. Helen Epstein Franci
(anyja) halála után újraolvasta annak soha ki
nem adott emlékiratait, a Körutazást, s megér-
tette: a koncentrák elhomályosították anyja csa-
ládjának történetét, s életének nem megsza-
kítói, hanem központjai lettek. A haláltáborok
egészen más emberré tették az anyját. „Meg kel-
lett tagadnia a kamaszkorát, el kellett temet-
nie a barátok, az udvarlók, a kalandok emlékét.
A történetek helyét a szégyen csendje vette
át…” A szégyen e csendjén tör át azután a felis-
merés, hogy ősi zsidó irodalmi formában mu-

124
száj megírnia három generáció egyre világia-
sodó asszonyainak történetét. Nem elégséges
a körutazás. Nő könyve nőkről, férfi soha nem
tudta volna megírni, holott e család történetét
tényleg a nők történetén keresztül lehetett csak
ábrázolni. Tényleg a nők voltak a főszereplők,
leszámítva talán az első csehszlovák köztársaság
nem egészen húsz évét, amikor az élet mintha
normálissá vált volna, hogy azután minden
megelőzőnél nagyobb szörnyűségbe torkolljék.
E szörnyűség beköszöntekor a Rabinek család
(Emil Rabinek a nagyapa) hierarchiája felbo-
rult. Véglegesen a vásárcsarnokban, ahonnan
a prágai zsidókat Terezínbe (Theresienstadtba)
indították. A hierarchia felborult: helyreállt az
„élet rendje”. „A hangosbeszélőn néhány órán-
ként új és új parancsokat üvöltöttek. Az összes
lakáskulcsot le kellett adni. És a személyi igazol-
ványokat. És a készpénzt. Rabinek úr és még
több száz hozzá hasonló férfi furakodott át a
testek tömegén a megfelelő asztalhoz. Legtöbb-
jüket még soha nem kezelték ekkora megvetés-
sel. Irataiktól megfosztva idegesen törölgették
zsebkendőjükkel bepárásodott szemüvegüket,
és zavarodottan tértek vissza a családjukhoz. –
Pepi viszont erőre kapott.” De már a megszállás
pillanatától kezdve Pepi, majd rövidesen a szin-

125
te még kamaszlány Franci volt az, akinek a vál-
lán a család életének terhe nyugodott. Jóllehet
Franci és kortársai erre csak azáltal voltak képe-
sek, hogy „megtanulták ki- és bekapcsolni az ér-
zékszerveiket, hogy így zárják ki világukból a
protektorátust”. Ragaszkodtak a normalitás lát-
szatához. Pepi nem volt erre képes, benne még
eleven volt a zsidó nők ősi ösztöne. „De Pepi nem
beszélhetett a félelmeiről, mert olyankor Emil
gúnyolódott, Franci pedig türelmetlenkedett ve-
le.” Amikor azonban nem volt már más alternatí-
va, láttuk, Pepi is újból erőre kapott. Bizonyára
mindvégig ő maradt az erősebb, egészen addig
a pillanatig, míg a theresienstadti zsidókat a lett-
országi Rigában közös gödörbe nem lőtték.
Csak azzal tudnám Helen Epstein elbeszélé-
sének gazdagságát érzékletessé tenni, ha utána-
mondanám majd’ az egész könyvet. Minthogy
ezt persze nem tehetem, engedje meg nekem az
Olvasó, hogy idemásoljak két részletet! „Matlo-
vá asszony meg csak nézett rám, és beszélni kez-
dett. 1921-ben, amikor tizenöt éves volt, Furcht
asszony boltjában kezdett dolgozni. [Therese
Sachslt lánynevén Furchtnak hívták.] Furcht úr
szülei is brtniceiek voltak, folytatta […] És mi
van, ha Matlová asszony téved? Egy dolog az
egykori munkaadóról beszélni, és más dolog

126
megtalálni egy egész, az én egész családomat.
[…] Jiři semmit nem érzett a tétovázásomból.
A zárt kapuhoz sétált, nagyot rúgott bele, és a
retesz, ahogy volt, lehullott a kapuról. Kinyitot-
ta, én követtem. A fű magasra nőtt, de a sírkö-
vek érintetlenül álltak. Az első sorban, éppen
szemben velünk, két magas, márvány sírkő állt,
amelyen vastag betűkkel a következő felirat állt:
FURCHT és FURCHT. A lábam a földbe gyöke-
rezett. Rettentően megkönnyebbültem. Végre
megnyugodtam.”
Celle, ahol a felszabadított bergen-belseni
foglyok a brit katonai táborban éltek. „Franci,
amint felépült, tolmácsként kezdett dolgozni, és
a szabad idejében ismét varrt. A dél-afrikai ez-
redes írásos parancsával, egy brit sofőr társasá-
gában, 1945 nyarán becsöngetett egy kellemes
német lakónegyed házába, hogy szerezzen egy
varrógépet. Amikor kinyílt az ajtó, egy fiatal né-
met nő rettegő tekintetével találkozott. Egy pil-
lanatra hat évvel korábbi önmagát látta viszont.
A nő megkönnyebbült, hogy csak egy varrógép
kell nekik, és teljesen elképedt, amikor átvételi
elismervényt kapott. Franci soha nem felejtette
el ezt a találkozást, később úgy emlékezett, hogy
ez az egyik, a normális életbe vezető lépés volt.
Ismét varrni kezdett.”

127
 „Túl akartuk élni”
(Laurence Rees: Auschwitz. A nácik és
a „végső megoldás”. Alexandra, 2005.
Babits Péter fordítása)

Dicséretet érdemel a fordító és az Alexandra ki-

adó, hogy ezt a rendkívüli könyvet még angliai
megjelenésének évében kiadta magyarul is, ha
sok is benne a pontatlanság és a hiba. Nem tu-
dom megítélni, hogy a „történelmi tényanyag”,
amelyet a könyv elénk tár, milyen mértékben
vált mára már hozzáférhetővé másutt is. De
bármi legyen is adatszerűen új Rees könyvében,
rendkívülivé, és – ha elborzasztóan hangzik is
ez „a történelem legaljasabb emberi cselekede-
té”-nek kontextusában – olvasmányossá teszi.
Több dolog is. Az egyik, hogy nem a végső meg-
oldás történetének részeként tárgyalja Ausch-
witzot, hanem Auschwitz történetét írja meg.
(Az részévé lesz persze a végső megoldás törté-
netének.) Míg olvasunk, mindig magunk előtt
látjuk a rámpát, a főtábort és Auschwitz-Birke-
naut: gázkamrástól, krematóriumostul, „Kana-
dástul”, ahol az elgázosítottak értékeit osztá-
lyozzák. Nem a történelem, Auschwitz elevene-
dik meg a szemünk előtt. A másik, hogy jóllehet
Rees történész, de nemcsak a tények érdeklik.

128
Megérteni akar. Üldözöttek és üldözők cseleke-
deteinek motívumait, hogy miképpen alakul-
nak át, lesznek egészen mássá e felfoghatatlan
történet során. Hogyan lehetett mindezt elvisel-
ni, hogyan lehetett ilyen szörnyűségeket elkö-
vetni? S minthogy persze az emberek még azo-
nos helyzetekben is egyének maradnak – meg-
eshet, minél rendkívülibb a helyzet, annál job-
ban megmutatkoznak közöttük a különbségek –,
megérteni csakis úgy lehetséges, ha a történet
szereplőit magukat kérdezzük. S ez a harmadik
mozzanat: Auschwitz története azért tud itt
megelevenedni, mert a könyv forrásanyaga
mindenekelőtt túlélőkkel és volt SS-ekkel, s
szemtanúkkal készített interjúk. Rees, a BBC
Television történelmi műsorok osztályának
kreatív igazgatója mesélteti a történet szerep-
lőit. Láthatóan tudatában van annak, hogy ha
egyáltalán valamit is meg szeretne érteni e né-
hány rettenetes év során tanúsított magatartá-
sukból, egész életüket látnia kell. Természete-
sen a minta nem „reprezentatív”. Rees nem fag-
gathatta életéről azt a 1,1 millió férfit, nőt és
gyermeket, akik emlékének könyvét szenteli.
Ahogy az SS egykori tábori alkalmazottai közül
is csak azokkal készíthetett interjút, akik kötél-
nek álltak, s ezek az elkövetőknek bizonyára

129
nagyon is sajátos csoportját alkotják. Mégsem
hiszem, hogy az interjúk nyomán kibontakozó
kép a legcsekélyebb mértékben is félrevezető
lenne.
Két lehetőséget kell most mérlegre tennem:
próbáljak meg a könyv egészéből, de különös-
képpen az interjúkból valamilyen összképet fel-
vázolni arról, hogy miféle emberek is voltak e
rémtettek elkövetői, s azok, akik túlélték a kiir-
tásukat célzó rémtetteket, vagy – ugyancsak na-
gyon vázlatosan – idézzek fel néhány történe-
tet. Azért választom a második utat, mert, ha-
csak az ember nem festő és nem éppen id.
Pieter Brueghel, sehogyan sem lehet képes az
emberi aljasság, elesettség és találékonyság sok-
féleségét valamifajta „összképpé” gyúrni. Az az
érzésem ugyanakkor, hogy egyetlen interjút
sem szabadna említetlenül hagynom. Mind-
egyikük, az amit belőlük Rees kiemel, valami
nagyon is sajátosat tesz hozzá az összképhez. De
hát válogatnom muszáj, meg „összefoglalnom”,
s még mielőtt hozzáfognék ehhez, máris tudom,
megoldhatatlan feladatra vállalkozom.
Zsidók (meg cigányok) – mert hát Rees na-
gyon is hangúlyossá teszi, hogy a táborlakók kö-
zött a zsidók és a cigányok sorsa azért különbö-
zik mindenki másétól, mert az ő egyetlen „bű-

130
nük” az, hogy zsidónak vagy cigánynak szület-
tek –: Linda Breder, Helena Citronová, Toivi
Blatt, Tok Cahana Alíz, Morris Venezia csak
néhány a sok közül. Linda Breder 19 évesen ér-
kezett Auschwitzba a szlovákiai zsidók egyik
transzportjával. (Ahhoz a korosztályhoz tarto-
zott tehát, melynek volt némi eshetősége a túl-
élésre.) „Miután egy brutálisan kemény munka-
osztagban ledolgozta a maga idejét, kiválasztot-
ták arra a kevésbé megerőltető feladatra, hogy a
beérkező foglyoktól ellopott tárgyakat szétválo-
gassa és osztályozza.” „Ami azt illeti: »Kanada«
mentette meg az életemet, mert kaptunk élel-
met, kaptunk vizet, és le tudtunk zuhanyozni” –
mondja. „…a »kanadai« munkások bőséggel ta-
láltak elrejtett élelmet is.” „Igen, megettük az
élelmet. Ez mentett meg bennünket. Még az ál-
latok is megeszik egymást, ha éhesek… Élni
akartunk. Túl akartuk élni. Dobtuk volna el?
Nem öltünk meg senkit. Csak megettük az élel-
müket. Akkorra már amúgy is halottak voltak…”
(Benjamin Jacobsnak meg a halottak aranyfogát
kellett kihúznia. „Nem vagyok rá büszke, hogy
ezt tettem. Akkoriban teljesen érzéketlenné vál-
tam. Túl akartam élni. Még ha az élet nem is tű-
nik elfogadhatónak, az ember akkor is foggal-
körömmel ragaszkodik hozzá.”) Linda története

131
persze nem itt fejeződött be. Elmeséli hazauta-
zásának viszontagságait, s a hazatérés borzal-
mát is. „…ott állt saját házának kapujában. Csak
egyetlen gond akadt: a házban már valaki más
lakott. […] »Menj vissza oda, ahonnét jöttél!« –
csattant fel a férfi. […] Mindenfelé csak a város
nem zsidó lakóit lehetett látni.” De még a jó is-
merőseitől sem telt egy „Örülök, hogy látlak!”-
ra. „Másnap eljöttem, és azóta se mentem vissza
– mondja. – Az a visszatérés volt életem legrosz-
szabb élménye. Igazi katasztrófa.”
Látom, lassan elfogy a nekem rendelt n-ek
száma. Meg sem próbálom hát részleteiben el-
mesélni Helena Citronová hátborzongató törté-
netét, akibe beleszerett egy SS-katona, és – anél-
kül, hogy szerelme beteljesült volna – végül is
megmentette Helena és nővére életét. Amikor
áthelyezték a frontra, még megadta Helenának
édesanyja bécsi címét. Ő azonban eldobta a cé-
dulát. Toivi Blatt lengyel zsidó volt. „…megvall-
ja, hogy miközben apja a gázkamra felé távolo-
dó alakját nézte, »nem érzett semmit«.” „Ma is
sokat gondolkodom ezen. Furcsa, mert ha a szü-
leim korábban – akár csak két nappal előtte –
halnak meg, rettenetes tragédia lett volna. […]
És most ugyanabban az órában, ugyanabban a
percben veszítettem el az édesapámat, az édes-

132
anyámat és a tízéves kisöcsémet, mégsem sír-
tam, még csak bele se gondoltam. […] Azt gon-
doltam: »Talán valami baj van velem«, és ami-
kor a háború után más túlélőkkel is találkoztam,
megkérdeztem tőlük: »Te sírtál?« »Nem, nem
sírtam.« Mintha a természet megvédett volna
bennünket a realitásoktól. Mert képzeljük csak
el, mi történik, ha arra gondolok: »Az apám, a
szüleim, most mind ott vannak a gázkamrában.«
Összeomlottam volna, és megölnek… Ha bármi-
lyen jelét adtam volna a gyásznak, megölnek.”
Toivi azután a mit sem sejtő gázkamrába me-
nőknek vágta le a haját. De nemcsak azoknak,
a lengyel zsidóknak is, akik mindent tudtak.
„Hogyan teheted ezt? – kérdezte egy középkorú
lengyel zsidó asszony. […] Eljön a te időd is!”
„Toivi nem felelt, de úgy érezte, mintha megát-
kozták volna.”
Nincs több helyem. De talán nem is baj. Befe-
jeztem volna még Toivi történetét, elmondtam
volna még a sárvári Tok Cahana Alízét, a görög
Morris Veneziáét, Else Bakerét, aki „rendes né-
met családban” nevelkedett, de, amit nem tu-
dott, örökbe fogadott gyerek volt, s egyik nagy-
anyja cigány. Ezért került nyolcévesen lágerba.
Meg aztán a lengyel Jósef Paczyńskiét, s na-
gyon-nagyon fontos lett volna Oskar Gröning

133
SS-tizedesét, aki élete végéig úgy gondolta, he-
lyesen cselekedett. De hát a történetek száma,
ha nem is végtelen – egyre kevesebb már a még
élő túlélő –, de hosszan-hosszan mondható. Ta-
nulságuk meg amúgy sincsen. De – engem leg-
alábbis – újból és újból elgondolkoztatnak.

134
 A Kristallnacht évfordulóján tartott benshei-
mi megemlékezésemben határozottan amellett tet-
tem le a voksot, hogy a németek radikálisan meg-
változtak. Egyedül ők vonták le a zsidóság ellen
folytatott háború tanulságait, holott ebből a hábo-
rúból mások is kivették a részüket. A kérdést, persze,
hogy vajon megváltoztak-e a németek, szélesebb
perspektívában, az egész modern történelemre vo-
natkoztatva is fel lehet vetni, éppen ezt teszi Mi-
chael Stürmer történész A Német Birodalom című
könyvében. Szeretem ezt a könyvet, józanságáért.

Megváltoztak-e a németek?
(Michael Stürmer: A Német Birodalom.
Európa, 2005. Angolból fordította:
Tomori Gábor. „Áttekintések” sorozat)

Gondolom, nem azért fordíttatta az Európa Ki-

adó a könyvecskét angolból, mert nem talált né-
met fordítót. Michael Stürmer német történész-
professzor könyve minden bizonnyal angolul
íródott, és mindeddig talán csak angolul jelent

135
meg, aminek érzésem szerint megvan a maga
oka. Bármilyen rövid, de rövidségében is szak-
szerű áttekintése a mű a Német Birodalom tör-
ténetének, célja nem egyszerűen külföldiek szá-
mára áttekintést adni a német történelem sors-
döntő szakaszáról, hanem egyben, s mindenek-
előtt az is, hogy válaszoljon arra a kérdésre,
melyet négy hónappal a berlini fal 1989-es le-
omlása után Margaret Thatcher tett fel neves
brit és amerikai történészeknek, amikor konfe-
renciát hívott össze azon a címen, hogy „Meg-
változtak-e a németek?”. „A történelem színpa-
dán ismét nagy volt a sürgés-forgás, és Nagy-
Britanniában nem kevesen attól tartottak, hogy
Németország a régi darab felújítására készül” –
írja az Epilógusban Stürmer. S hadd tegyem
hozzá, nem csak Nagy-Britanniában. Amikor
valamikor a kilencvenes évek legelején előadást
tartottam Frankfurtban, melyben a német újra-
egyesítést üdvözöltem, Daniel Cohn-Bendit, az
1968-as francia május egyik vezéralakja, s máig
is német politikus, rosszallóan csóválta a fejét,
és azt mondotta, hogy minél több van Német-
országból, annál jobb. Meg arra is jól emlék-
szem, hogy akkor, amikor 1989 augusztusában
keletnémet menekültek tömegesen kuksoltak a
budapesti NSZK-nagykövetségen, s arra vártak,

136
hogy megtudják, vajon a magyar kormány ki-
ereszti-e őket Ausztria felé, én valami monstre
tévéshow-ban léptem fel Brémában. Az újság-
írónő, szabadkozván, hogy eredetileg ő nem er-
ről akart volna velem beszélgetni, de most mu-
száj egy magyartól ezt kérdeznie, azt a kérdést
tette fel, hogy mi lesz ebből, mármint a nagykö-
vetségi sztoriból, amire én gondolkodás nélkül
rávágtam: „Német újraegyesítés.” S mekkora
volt a hatalmas sátorban a hallgatóság megrökö-
nyödése, felháborodása! A németek maguk is
tartanak önmaguktól.
Stürmer válasza a Vaslady által feltett kérdés-
re: igen is meg nem is. Megváltoztak, mert sem-
mi sem maradt abból a régi Németországból,
amelyet a tradíció és a modernitás között feszü-
lő, és gyorsan fel nem oldható ellentmondások
az első világháborút követően őrületbe kerget-
tek, ugyanakkor mégsem változtak meg telje-
sen, mert nem is kellett teljesen megváltozniuk:
legenda ugyanis, hogy egyedül ők lennének a
felelősek a 20. század harmincéves háborújáért,
ahogy az 1914 és ’45 közötti korszakot de Gaulle
találóan elnevezte. „A brit jingoizmus, a francia
sovinizmus és a német imperializmus a lénye-
get illetően nem sokban különbözött egymás-
tól” – írja Stürmer, s hozzáteszi ehhez, hogy az

137
orosz cárizmusnak és az Osztrák–Magyar Monar-
chiának is – gyengeségét leplezendő – szüksége
volt a háborúra, holott tulajdonképpen mind a
kettő jól tudta: a vesztébe rohan. A könyv rámu-
tat olyan pillanatokra is, amelyek talán más
irányt adhattak volna a 20. század történetének.
Az egyik közülük az úgynevezett Caprivi-inter-
mezzo. Bismarck bukása után Leo von Caprivi
lett az új birodalmi kancellár. „A Caprivi-inter-
mezzo négy éve, amelynek során a német kor-
mányzat lépéseket tett a munkásosztálynak és
szervezeteinek a politikai életbe való integrálá-
sára, igyekezett piacot teremteni a rohamosan
bővülő hazai iparnak, szakított a bismarcki
konfrontációs magatartással, és helyette inkább
kompromisszumkeresésre és détente-ra töreke-
dett külpolitikai tekintetben, óhatatlanul felveti
a kérdést: nem lehetett volna-e Németország az
európai stabilitás garanciája a beköszönő új év-
században, ama kiszámíthatatlan óriás helyett,
amellyé végül vált?”
A német politika végül is nem az európai stabi-
litás fenntartására, újra megteremtésére, hanem
a bekerítettségtől szorongva maga is konfrontá-
cióra törekedett. Az első világháború borzalmai
viszont észre téríthették volna, ha az antant ha-
talmak a béketárgyalások során az európai

138
egyensúlyt biztosító békére törekedtek volna,
nem pedig Németország megalázására. Stürmer
arról beszél, hogy Wilson magas röptű, de a té-
nyeket semmibe vevő idealizmusa és a francia
kormányzat paranoiája közötti ellentmondás
feloldhatatlannak bizonyult, így azután a ver-
sailles-i békeszerződés 231. cikkelye csakis Né-
metország felelősségét hangsúlyozza. Minden-
nek – jól tudjuk – megvolt a maga következmé-
nye, ami előre látható volt. Keynes, aki a brit de-
legáció tanácsadója volt, joggal vélte úgy, hogy a
világháborút lezáró béke egy újabb háború mag-
vait hintette el.
Nincs módom a Versailles-tól (Versailles-ban
tette Bismarck I. Vilmos fejére a német császári
koronát) Versailles-ig tartó történetet Stürmer-
rel nyomon követni. Nagyon jól, olvasmányo-
san van megírva, s az is tanulhat belőle, aki ren-
desen figyelt az iskolai történelemórákon. Rö-
vidsége ellenére – az alig több mint 180 oldal
térképeket, részletes időrendi táblázatot és élet-
rajzi vázlatokat is magában foglal – nemcsak a
politikai történetet követi nyomon. Nagyon ér-
dekesen beszél a különböző rétegek életformá-
jának rendkívül gyors átalakulásáról, a szellemi
élet új tendenciáinak megjelenéséről, a külön-
böző német területek radikális másságáról –

139
„A német sokféleségnek mély gyökerei voltak
a mindennapi életben, a kenyérben és a sörben,
az öltözködésben, a nyelvben és a helyi törvé-
nyekben” –, Berlinről és annak átalakulásáról, s
mindezek mellett még kiváló portrékat is rajzol
a történetben kulcsszerepet játszó figurákról.
Két jellemzést érzek a legsikerültebbnek: Bis-
marckét és Walther Rathenauét. Mindkettőnél
a személyiség ellentmondásosságára helyezi a
hangsúlyt. Bismarck, az öreg reakciós, aki – egy
ideig legalábbis – ráérez a modernitás követel-
ményeire. Közvetlenül bukása után III. Frigyes
özvegye, Viktória királynő lánya ezt írja róla:
„Mennyit szenvedtünk e rezsim alatt! Mennyi-
re züllesztő hatást tett ez az ember mindenki-
re…! Csaknem elviselhetetlenné tette az életet
azok számára Berlinben, akik nem akartak szol-
ga módjára csúszni-mászni előtte!” Hosszan
idézi Stürmer ezt a szöveget, de hozzáteszi: „Az
idő múltával a történelem elnézőbb véleményt
alakított ki Bismarckról. […] Erényei fényében
II. Vilmos öntelt kalandorpolitikusnak tűnik csu-
pán, nem is beszélve a nihilista Hitlerről. Mély-
séges pesszimizmus élt benne Németországgal
és a német néppel kapcsolatban.” De be kell lát-
nom: nem vagyok képes visszaadni a stürmeri
Bismarck-kép élességét.

140
 Vagy Rathenau: „…szerfölött sokoldalú és, ami
azt illeti, meglehetősen ellentmondásos szemé-
lyiség volt: technokrata, látnok, józan neoklasz-
szikus racionalizmust hirdető filozófus, szárma-
zásával megbékélni nemigen tudó zsidó világ-
polgár és porosz hazafi…” „Németország ancien
régime-je iránt Rathenau egyszerre érzett cso-
dálatot és megvetést – távol kívánta tartani ma-
gát tőle, ugyanakkor hajtotta a beilleszkedés vá-
gya is. A jövendőre vonatkozó fejtegetéseiből
a demokratikus társadalmakra épülő, egységes
Európa képe bontakozik ki…” Nem véletlen ta-
lán, hogy a kiváló történész ezt a két portrét dol-
gozta ki a legelevenebben. Bismarck megálmod-
ta és megteremtette az erős, egységes Németor-
szágot, melyből a dunai Monarchiának ki kellett
maradnia, Rathenau pedig azt a békés Német-
országot álmodta meg, amely az egységes Euró-
pában középponti szerepet játszik.
Stürmer kitűnően mesél, s megérteti olvasó-
jával, melyek azok a pillanatok, ahol valami
nagyszabású születik, vagy ahol valami nagy le-
hetőséget végképpen elszalaszt az ember.

141
 Bevezetésképpen azt mondottam a ked-
ves Olvasónak, hogy játszani hívom. Szép kis já-
ték! Írásaim sorra-rendre egyre sötétebb képet fes-
tenek az emberiségről, ezt a sötét színt kellene ta-
lán az Olvasónak – játszva – elmélyítenie? Nem így
gondoltam a játékot, bizony isten, nem. Arra gon-
doltam, hogy az Olvasó az írások nyomán megpró-
bálja majd mérlegre tenni, vajon így kell-e mind-
ezt látni, vajon nem lehet-e mégis mentséget talál-
ni az emberek számára, mielőtt rájuk zúdítanánk
az újabb vízözönt. De hát nem is beszéltem én víz-
özönről! Nem beszéltem én arról, hogy Szodomát
és Gomorrát Istennek most már újból végképp po-
rig kellene égetnie. Dehogy hadakozom én az em-
ber, végképp nem az emberek ellen! Én csupán
azt az állítólag humanista világlátást kezdeném
ki, mely szerint az emberek végezetül is jók, csak
hát… Azt a humanista világlátást, amely a törté-
nelem (a földi történések) borzalmait véletlen ki-
siklásoknak tekinti a megváltáshoz vezető nyíl-
egyenes (vagy éppen kanyargó) vasútvonalon.
A véletlennek nem tekinthető borzalmak ellené-
re is, melyektől nagyon nem szeretem, ha az embe-

142
rek félrefordítják tekintetüket – s az a bizonyos hu-
manista világlátás bizony ezt teszi –, igyekszem én
meglátni a jót is, a szépet is, s igyekszem minden
emberi cselekedetben meglátni… Mit is? Nos, eb-
ben, hogy mit lássunk meg az emberi cselekedetek-
ben, ebben az igenis játékos párbeszédben látom
ma a filozófia lehetőségét. Dehogy akarok én min-
dig a sötétség birodalmában toporogni! Persze,
mit tegyek, ha egyszer annak a budapesti kisfiú-
nak, aki átélte a holokausztot, olykor sötét gondo-
latai támadnak az embereket illetően. Akiket meg
nem vet talán, de nem mindig tud s nem is mindig
szeretne szeretni. Hannah Arendttel barátja, Ger-
shom Sholem szakított, mert nem akart eleget ten-
ni az ashabat Israel, szeresd a zsidókat „parancsá-
nak”, mondván, hogy ő népeket, pártokat, osztá-
lyokat nem tud szeretni, csak a barátait szereti.
Hát, én sem az embereket szeretem. A barátaimat.
Ha a barátságok nem is tartanak szükségképpen a
sírig, vagy csak éppen addig tartanak. De még mi-
előtt két írást helyeznék ide, melyek egy-egy bará-
tomról szólnak, hadd idézzek fel egy írót, aki leg-
alább annyira haragban van jelen világunkkal,
mint én, s az Olvasóra bízom majd annak eldönté-
sét, hogy mennyire egyezik vagy mennyire tér el
egymástól kettőnk világlátása.

143
 A menekülő költő
(Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem
válaszol [Huszonöt beszélgetés, ugyanarról]
Magvető, 2012)

Örömmel vállaltam el, hogy írjak Krasznahor-

kai könyvéről. Az utóbbi időben elolvastam
több regényét, kötetét, s szerettem őket. Ahogy
belefogtam a beszélgetések olvasásába, mind-
járt megvettem még néhány másik könyvét is,
melyeket eddig még nem olvastam, többségük-
ben ezek is tetszettek, meggondolkoztattak.
Nem éreztem, hogy ezek után gond lesz írni az
interjúkötetről, melynek számos, újra és újra,
többféle megvilágításban megjelenő gondolatai
többnyire tőlem sem állnak távol. De a dolog
mégsem bizonyult ilyen egyszerűnek.
„…valami – nem ma, hanem eredendően – el-
romlott az emberi életben” (44.), mondja 2003-
ban Szepesi Dórának. Ha most eltekintek attól,
hogy az „eredendően elromlott” számomra ér-
telmezésre szorul, hogy tud ugyanis elromlani
az, amivel eredendően baj van? Márpedig egy
másik helyen azt állítja, hogy „…az ember meg-
jelenésével egyszer csak feltűnik valami, ami
korábban nem volt része az isteni teremtésnek.
Valami fundamentális gonosz, valami pusztító

144
erő jelenik meg általa… hogy is fogalmazzak…
valami bűz csap meg hirtelen, s mihelyt meg-
csap, tudom, hogy ez csak a bejelentés, bejelen-
tése annak, hogy a tájba hamarosan belép az
ember, mondjuk, a bosnyák Szarajevóban […],
vagy amikor most Budapesten a gyűlölet szagát
érzem…” (Interjú Jacek Dobrowolskival, 2006,
17.) Ezt meg talán félreértettem. Voltak talán
olyan korok is Krasznahorkai szerint, amikor az
ember megjelenését a természetben nem jelez-
te még kénköves bűz. Van azonban olyan hely
is, ahol egyértelmű a fogalmazás: „A Rossz az
emberrel jelent meg a földön.” „…tulajdonkép-
pen csak az ember borzalmas.” (Rádai Eszterrel,
2003, 119., 120.) Eredendően? Vagy csak lehe-
tőségét tekintve? Egy bizonyos: az emberrel
megjelenik a Rossz, a borzalmas a földön, legfel-
jebb csak az ember által „működtetett” Rossz
hatékonysága növekedett az utóbbi időben:
„A Rosszal képesek vagyunk most, vagy hama-
rosan olyan iszonyatos kárt tenni a rajtunk kí-
vül létezőkben is, amelynek már önmagunkon
túlmutató jelentősége van. Pusztításra való ké-
pességeink elérték azt az intenzitást, ami komo-
lyan veszélybe sodorhatja az összes völgyet,
fecskerajt, követ és naplementét.” (Uo. 120.) Ez
meg, persze, köztudott. Szóval, ebben a Krasz-

145
nahorkai számára alapvető kérdésben egyetér-
tek vele, azzal együtt, hogy magam sem tudom:
az Embert érzem borzalmasnak, vagy csak a ma
emberét (azok többségét). Egy bizonyos: „sötét,
reményvesztett és megválthatatlan, ostoba em-
beri világban” élünk. (Dobrowolski, 23.) Az
azonban, hogy az ember borzalmas vagy a
Rossz jelent meg vele a földön, számomra nem
azonos kijelentések (persze, lehet, hogy Krasz-
nahorkai számára sem).
Egy helyen azt mondja: „Az ember minden
civilizációban kétféleképpen rendezkedett be:
egyrészt a tapasztalatai, másrészt a metafizikai
felismerései alapján.” (Bihari László, 1999, 143.)
Ez leírás; én sem hiszem, hogy lett volna civili-
záció, melyben ez ne így lett volna. Ha egy civi-
lizáció lemond akár az empirikus tapasztalatok-
ról, akár a metafizikai felismerésekről, akkor
nagyon nagy baj lesz vele. Az empirikus tapasz-
talatokról – gondolom – egyszerűen képtelenség
is lemondani, a metafizikai felismerésekről vi-
szont talán valóban lehetséges; mintha az úgy-
nevezett modernitás ebbe az irányba is mozog-
na; egy ilyen folyamat biztosan elindult, én is
így látom, Krasznahorkai is így látja, s mindket-
tőnk számára már eddig is meglehetősen elbor-
zasztónak tűnnek e folyamat következményei.

146
 Krasznahorkai 2003-ban ezt mondja Nagy
Gabriellának: „Lassan jutottam el a pontig,
ahonnan beláttam, hogy egyáltalán beszélhe-
tünk metafizikáról. Nem volt magától értetődő,
mindenki lebeszélt, aki pedig nem, azt én nem
értettem meg. Lehet, hogy ez volna az, ami felé
hajlik az egész? Mármint a könyveim sora? Le-
het, mindenesetre a menekülés és a metafizikai
megragadása az én esetemben pontosan ugyan-
abból a szenvedélyből származik.” (108.) Krasz-
nahorkai tehát egész életében menekült, már
gyerekként is, így ismerkedett meg a gyulai fia-
talember a szegénységnek avval az egyre szét-
esőbb kultúrájával, melyet a Sátántangóban
megismerünk. De hogy mi lenne az a metafizi-
kai, amely felé később a megragadására irányu-
ló szenvedély hajtotta, az ezzel még nem tisztá-
zódott. Elsőre úgy tűnik, hogy nem más, mint
nyugati társadalmunk alapértékei, azok a „pozi-
tív erkölcsi alapértékek, amelyeknek a hatásta-
lansága mindig is a leginkább szembetűnő volt”.
(Keresztury Tibor, 1990, 163.) De amikor a nyu-
gati ember a mienkéhez képest annak idején
normálisnak hitt „valóságos és normális” sza-
badságáról beszél Varga Lajos Mártonnak 2002-
ben, ezt mondja: „…azok az eszmények, azok a
képességek, amelyek egy társadalom elitjét lét-

147
rehozzák, fenntartják, megőrzik, már olyan rég-
óta halottak ott is, hogy bennük hinni eleve
anakronizmus volt, egyenesen nevetséges, ami
sok egyéb mellett kiszolgáltatott helyzetünkre
is fényt vet, arra, hogy bár talán kényszerűen,
végig valami nem létezőre építettük reménye-
inket…” (135–136.) Krasznahorkai a Rádai Esz-
ternek adott interjúban felsorol Homérosztól
Edward Nelsonig huszonhét nevet, akiket „elra-
gadó, kivételes lények”-nek nevez, akik azonban
„az ember univerzumban játszott szerepével
tragikus mód nem függenek össze, azaz mintha
az eleusziszi szentély, a reimsi székesegyház és
a suzhoui kertek, vagy a Miho Múzeum mind
a mi belső ügyeink maradnának: nem változtat-
nak semmit univerzális helyzetünkön, vagyis
hogy rajtunk kívül a bennünk lévő nagyszerű,
vagy a nagyszerűre való képesség, vagy a vá-
gyakozás a nagyszerűre »senkit« nem érdekel.”
(120. Kiemelések tőlem – V. M.) Hogy kiket je-
löl a többes szám első személy, az persze szo-
ciológiailag nem körülhatárolható. Hogy van-
nak, vagyunk ilyenek, az viszont számunkra,
számomra is világos, csak mintha a többes
szám első személy használatával Krasznahor-
kait iróniája és humorérzéke (lásd Dobrowols-
ky-interjú, 20–21.) cserbenhagyta volna. En-

148
gem zavar ez a „mi”. De, hogy vannak olyanok,
akiknek mindezek a belső ügyei maradnak, s
akiken, keveseken kívül mindez már senkit
nem érdekel, az, sajnos, tagadhatatlan tény.
(Mielőtt még belém kötnének: a kultúrturiz-
mus többnyire presztízsszükségletet, nem pe-
dig valódi érdeklődést takar.) Annyi számomra
azonban bizonyos, hogy önmagában a nagysze-
rűre vágyakozás nem vezet el a metafizikaihoz.
A metafizikait, részben legalábbis, másutt kell
keresni.
Mi az azonban, kérdi az Olvasó, ami az írás
megkezdésekor számomra mégsem bizonyult
igazán egyszerűnek? Amikor végiggondoltam,
hogy miről is írok majd Krasznahorkai könyve
kapcsán, hirtelen rossz érzésem támadt. Úgy
fogsz írni az íróról, mondtam magamnak, mint-
ha ő egy pusztán hozzád hasonló teoretikus fi-
gura lenne, holott ezt gondolni egyszerűen ne-
vetséges. Nem mintha az interjúkban olvasható
teoretikus megfontolásai a „dilettantizmus” je-
gyeit viselnék magukon. A „filozófia” nem eg-
zakt, s nem is tudomány, és hogy a filozófusok
nem csekély része ma azon erőlködik, hogy azzá
tegye, az azzal az értékvesztéssel függ össze,
amiről Krasznahorkai egész munkássága szól.
Hogy gondolatait nem rendszerezi, attól azok

149
még komolyan veendők.64 A probléma nem ez,
a probléma Krasznahorkai írói munkássága,
amelyről természetesen ugyancsak szó van az
interjúkban. Ebben az írásban Krasznahorkai
irodalmi művei viszont jórészt említésre sem
kerülnek majd, ezért támadt rossz érzésem.
Csakhogy nem lehet ez másképpen: még ha iro-
dalomkritikus lennék is, akkor sem tartanám
elfogadhatónak, hogy az író könyveiről adott
jellemzéseit, könyveinek értelmezését felülbí-
ráljam. A beszélgetésekben említett önértékelé-
sek, még ha Krasznahorkai huszonöt beszélge-
tést könyvvé szerkesztett is, szerintem nem te-
hetők vita tárgyává. Az író így látja, hm… érde-
kes, fura – ennél többet nem mernék ebben a
vonatkozásban mondani.
Szóval, maradok a teóriánál. S most majd
mindjárt kiderül, hogy azért egészen nem ke-
rülhetem meg, mint látható, nem is szeretném

64
Rousseau írja: „Élvezem az elmélkedést, a kutatást, a felfede-
zést, a rendszerezést ki nem állhatom.” „…a rendszer és a
módszer, ami a maga Istene – írja Dom Deschamps-nak –, en-
gem a világból kikerget.” (Jean-Jacques Rousseau: Portrém.
Kézirat, Marsó Paula fordítása.) S Rousseau üldözői, mond-
juk, Voltaire vagy Diderot, sem műveltek „tudományos filo-
zófiát”. Dom Deschamps-hoz nem tudok hozzászólni. A filo-
zófiát, komolyan vehető módon, utoljára Edmund Husserl
akarta szigorú tudományként megalapozni.

150
megkerülni a regényeket sem. Amikor először
olvastam a Sátántangót, őszintén szólva, nem
szerettem. Mesterkéltnek éreztem, s szomorú
iróniáját szatírává értelmeztem át. Most elol-
vastam másodszor is, ezúttal tetszett, s azt is si-
került Krasznahorkai egy megjegyzése nyomán
megértenem, hogy miért értettem félre annak
idején. Krasznahorkai említett megjegyzése a
következő: „A Sátántangó egy olyan világlátás-
ból született, ami még nem törte ketté a világot,
s aminek az az értelme, és attól tragikus, hogy
nem hasadt szét.” (Hafner Zoltán interjúja,
1994, 96.) Folytatásképpen azt mondja az író,
hogy egy éles kép élt benne arról a valóságról,
amely mintegy rádőlt, és maga alá temette őt.
„Mindig dadogásba fordul, hogy mi is az az
egész, de az biztos, hogy akkor az egész kezd el
tűrhetetlenné válni – vagy úgy, hogy már nem
tudom elviselni, vagy úgy, hogy nem értem.”
(96.) Volt tehát valami tűrhetetlen vagy érthe-
tetlen valóság (még van is, mondja; ’81–82-vel
nem ért véget, ha a couleur locale netán meg is
változott), amely egészet alkotott, pontosabban,
melyet az ő világlátása nem tudott kettétörni,
amely nem hasadt szét. A regény – gondolom,
lehet a dolgot így érteni – pusztán csak az em-
pirikus tapasztalatokat dolgozta fel, s habár az

151
„innen menekülni kell” érzéséhez vezető szen-
vedély jelenléte tagadhatatlan, az még nem ve-
zetett el oda, hogy a metafizikai megragadására
is irányuljon.
Nos, az írónak a Sátántagóhoz fentebb idézett
szövege 1994-es. Ekkor már világos a számára,
hogy a hermetikusan zárt egységként tekintett
világ nem kínálhat fogódzót… mihez is? Ez idő
tájt még minden bizonytalannak tűnik. Talán
– nem tudok mást mondani – ahhoz, hogy visz-
szataláljunk elfogadható metafizikai hagyomá-
nyokhoz. Vagy, hogy megjelenjen a „remény ár-
nyéka” (interjú Martinovics Tiborral 2011-ből,
29.), vagy, hogy érzékeljük a „vigasztaló fény”-t,
amely akkor is felvillan, „ha szigorúan ragaszko-
dunk a valósághoz” (interjú Klaus Dermutzcal,
2010, 221.). Hogy 1990-ben Estikét (nemcsak
Valuskát) valamiképpen ellenpontnak tekinti
(lásd Keresztury, 161.), az érzésem szerint ab-
ból a már felmerülő bizonytalanságból fakad,
hogy vajon lehet-e (szabad-e) pusztán az empi-
rikus tapasztalatok alapján zárt világot terem-
teni.
Az én ellenérzésem annak idején, a regény
eredeti megjelenésekor nem abból fakadt, hogy
ne tudtam volna elfogadni a reménytelenség tö-
retlenül zárt világát, hanem abból, hogy nem

152
éreztem: a mű, ahogy Krasznahorkai majd
2011-ben Jérôme Goude-nak mondja, az áldoza-
tok nevében íródott volna. „Hosszú ideig az ál-
dozatok nevében írni kötelező vagy inkább elke-
rülhetetlen kiindulópont volt nálam.” (210.)
Mint mondottam, szatírának olvastam. Mintha
az áldozatokat olyan reménytelenül bornírtnak
tekintené, akikkel ugyancsak nehéz lenne szoli-
dárisnak lenni. Nehéz lenne megmondanom
több mint negyedszázad után, hogy miért láttam
így, s van-e ebben azért valamennyi igazság.
Krasznahorkai eddigi életművének – azért
sok vonatkozásban felületes – ismerete aztán
ahhoz a belátáshoz juttatott: az író tulajdonkép-
pen a kultúra válságának elemzője, akkor is az,
ha menekülvén ebből a válság sújtotta világból
– „Szöktem magam is, sőt szökésben is vagyok,
azonos okokból, mint a hőseim” (Varga Lajos
Márton, 137.) – a kétezres évek elején megtalál-
ni vélte a világnak egy szegletét, ahol minden,
az egész korra jellemző borzalmasság ellenére
még (?) felvillan a vigasztaló fény. Tudjuk, Ja-
pánról van szó. Az Északról hegy, Délről tó, Nyu-
gatról utak, Keletről folyótól kezdve világlátása
már kettétöri a világot: „Csak az Északról hegy…-
től kezdve igyekeztem átfogni egy másféle uni-
verzumot, amelybe a veszteség ábrázolásán túl

153
más is belefér.” (Goude, 210.) Persze, a világ
széthasadtnak érzékelése ellenére tragikus vi-
láglátása nemcsak, hogy megmarad, hanem még
erőteljesebbé is válik. „Ebben a szóban forgó re-
gényben – mondja Rádai Eszternek – nem min-
den szép, esztétikus és fényes, a regény kiinduló-
pontja egy megnevezetlen fenyegetettség. Gon-
doljon arra, hogy a háttér, amelyből a könyv
főhőse megérkezik, a ma Kyotója: egy olyan rea-
litás, mely a baljóslatú és a borzalom között he-
lyezkedik el.” (114–115.) Majd: „…a baljóslatú
és a borzalom háttere elé feszített vásznon a
védtelen szépség tehát, az érthetetlen és ezért
a dühnek és rombolásnak kitett Szép, mert rá-
adásul, ha van is, nekünk, az embernek elérhe-
tetlen, megközelíthetetlen, a teremtő ember tá-
vozása után az érkező ember számára brutális
mód kiszolgáltatott.” (115.) De hát Kyotóban
ott van még a vásznon a védtelen szépség. Az-
tán, majd látni fogjuk, Krasznahorkai felfedezi
ezt a nyugati civilizáció múltjában is jelen lévőn
– Kyotóban is elmúlt ez a jelen lévő szépség –,
s talán ebből kiindulva mondja ki egyszer, hogy:
„Emberi létezésünk kis körén belül kimondha-
tatlanul fontos, hogy miféle ország, sivatag, vá-
ros, falu, utca az, ahol a hőseink élnek.” (Der-
mutz, 219.) Jóllehet máshol – s egy évvel ké-

154
sőbb! – így nyilatkozott: „A helynek, a kontex-
tusnak és a szereplőknek nincs egyszeri vonat-
kozásuk, vagyis nincs kibúvó, az én könyveim
esetében nem lehet abba menekülni, hogy amit
itt olvasnak, az csak egy bizonyos helyhez és csak
egy bizonyos időhöz köthető.” (Goude, 209.)
Jó, hogy ennek a két, közel egy időből szárma-
zó kijelentésnek az ellentmondása (vagy csak
látszólagos ellentmondása?, hiszen jelentős iro-
dalom sohasem köthető kizárólag egy bizonyos
helyhez és bizonyos időhöz) ilyen élesen a sze-
membe ötlött. Így talán sikerül ironikusan elha-
tárolnom magamat attól az írásban gyakran el-
kerülhetetlenül rám törő kényszertől, hogy egy-
séges képet fessek valamiről, ami nem egységes,
vagy az egység hiányát, az egyértelműség hiá-
nyát valamilyen irányba mutató fejlődésként
ábrázoljam. Ha valaki állandóan gondolkodik,
s Krasznahorkai olyan író, aki szinte láthatóan
akkor is gondolkodik, ha mesél, nem mindig
ugyanazt gondolja a dolgokról. Ennek a szá-
momra talán legfontosabb példájával már talál-
koztunk: vajon az Ember eredendően gonosz
vagy csupán vannak olyan korok, melyben az
ember borzalmas. Legjobb, ha nem döntünk.
Némelykor így gondoljuk, máskor meg amúgy.
Krasznahorkai első két könyve Magyarorszá-

155
gon játszódik. Egy kisvárosban, illetőleg annak
környékén. Hogy a Sátántangó és Az ellenállás
melankóliája világa sötét, reményvesztett és
megválthatatlan, ostoba emberi világ, ez termé-
szetesen nemcsak Gyulára és környékére jel-
lemző. „…vannak személyes élmények, de sem
a könyv írásakor, sem a befejezése óta soha nem
gondoltam, hogy van Magyarországnak olyan
szeglete, amelyről a Sátántangó ne szólna. Az
utalások alapján Békés megyére lokalizálható a
történet, de nem véletlen, hogy a forgatási hely-
színek már az Alföld különböző pontjaira estek.
Szinte mindegy volt, hová megyünk, most is
ugyanazt láttuk, amitől olyan rettenetesen érez-
tük magunkat annak idején.” (Hafner Zoltán,
92.) S ez a világ reményeink ellenére az elmúlt
húsz évben is maradt sötét, reményvesztett,
megválthatatlan és ostoba, igen, ostoba, szá-
momra ez az állapotok legfontosabb jelzője, szá-
mos vonása nemcsak Magyarországra, még csak
nem is Kelet-Közép-Európára áll, a couleur lo-
cale Krasznahorkainál mégsem mellékes. Áll ez
vajon Kafkára is, akiben Krasznahorkai ráis-
mert saját érzéseire? Biztosan nem. A kastély
vagy A per helyszíne nem lokalizálható. De
azért Kafka történetei sem játszódhatnak bár-
hol, s főleg nem bármikor.

156
 Szóval, Krasznahorkai, amikor írni kezd, Gyu-
lát és környékét látja maga előtt, tudva tudván,
hogy a történet Magyarországon bárhol játszód-
hatna. Majd megérti, megértjük, hogy talán nem
lényegtelen, de mégsem mélyreható különbsé-
gekkel mindenütt ilyen a világunk. A különbsé-
gek, persze, nagyon nem lényegtelenek. Krasz-
nahorkai interjúiban többször beszél az ország-
ról, nagyon elkeseredetten és dühödten. Csak
egy helyet idézek: „Húsz év óta Magyarország
felépíthette volna az országot, amelyre vágyott,
megszabadulva minden török, osztrák vagy
orosz befolyástól. A magyaroknak nem sikerült.
Húsz év után van egy rossz, egy igazságtalan,
egy beteg ország e vágy helyén. A brutális
ügyeskedés győzedelmeskedett, teljes megfele-
lésben Eszternének, Az ellenállás melankóliája
főszereplőjének viselkedésével. […] Magyaror-
szág egy őrültekháza. […] Közös őrültségükben
mindent megtesznek azért, hogy a dolgok még
tovább romoljanak. Nem a gazdaságra utalok,
hanem a létezésre.” (Tereza Wegrzyn, 2010,
226–227.) Nem folytatom, s nem is idézek más
helyeket. Mindannyian tudjuk, miféle borzal-
mas országban élünk. Azt azonban csak nagyon
kevesen veszik tudomásul, hogy a romlás nem
csak erre az országra jellemző. S az, ami ma tör-

157
ténik a modern világban általában is, megtör-
tént már másokkal máskor és másutt. Össze-
omlóban van a világunk. „…az ókori Róma pol-
gárában, amikor Rómának végleg befellegzett,
nemcsak a saját világa, hanem »a« világ omlott
össze. […] …a történelem természetes állapota
a krízis.” (Dömötör Ágnes, 2011, 34.) Ennek fé-
nyében világosnak tűnik a már idézett mondat
értelme: „…valami – nem ma, hanem ereden-
dően – elromlott az emberi életben.” (Szepesi
Dóra, 44.) Akkor is, ha a romlás egyre inkább
mindent kikezd. „A bunkóság globalizálódása
évről évre és egyre elképesztőbben sikeres. Si-
kerességét mutatja, hogy hihetetlen sok ponton
kezdi ki a bunkó azt, ami nem az, s ebből egy
olyan világ formálódik, ahol mind nehezebb és
nehezebb elválasztani egymástól őket. A bun-
kóság ebben a mi posztmodern utáni korsza-
kunkban ellenállhatatlannak tetszik.” (Galam-
bos, 254.) „Van egy olyan konzumkultúránk,
amelynek célja a tudatvesztés beállítása anél-
kül, hogy a tudat tudna róla. […] Másképp lá-
tom tehát a bulvár szerepét. Nem kezelném
puszta alpáriként, hogy a pokolba ezzel. A bul-
várnak súlyos oka van, és ez az ok egyszerre tra-
gikus és kényes.” (Dömötör Ágnes, 32.)

158
 Aztán az író – miután a valaha vágyott Nyu-
gat is csak csalódás volt a számára – egyszer
csak elindul Keletre. „…igen kiéhezett voltam az
emberi romlás, a politikai alantasság korában a
metafizikai kérdésekre, és a találkozás […] a tá-
voli Kelettel nyilvánvaló nyomokat hagyott és
hagy a műveimen, még visszafelé is.” (Nagy
Gabriella, 107–108.) Krasznahorkai először Kí-
nába megy. Nem érzékel semmifajta lényegbe-
vágó különbséget a nyugati modernitáshoz ké-
pest. „Kínában […] nincs út már a hagyomány-
hoz.” „…a modern, hevesen kapitalizálódó Kína
[…] csak mint valami rémisztő tény fenyeget,
mintsem érdekel.” (Rádai Eszter, 114., 113.) Kü-
lönben a Galambos-szövegből idézett sorok is
Kínával folytatódnak! Japánban viszont megta-
lálta, amit keresett. „Az amerikanizálódás sajá-
tosan morbid japán történetének pusztító hatá-
sa ellenére a japánok hagyománykultusza nem
engedte megszüntetni, eltemetni, elzárni a klasz-
szikus kultúrához visszavezető utakat, sőt kar-
bantartja őket, azokon ma is lehet járni.” (Uo.
114.)
Nem feladatom, s ha az lenne, sem tudnám
teljesíteni, hogy megítéljem Krasznahorkainak
a két klasszikus távol-keleti kultúrát illető állás-
pontját. Sejtésem szerint alapjában véve igaza

159
van, még ha tekintetbe vesszük is, hogy Kíná-
ban időről időre mindig elpusztították a meg-
előző kor kultúráját. Chatelnek Dr. Galambos
Imre sinológussal. Az, hasonlóan azokhoz az ér-
telmiségiekhez, akikkel Krasznahorkai Kínában
megismerkedett, nem igazán érti, mi a baja
Krasznahorkainak. (Lásd Rombolás és bánat az
Ég alatt, 2004.) „A kulturális forradalom csak
valami tíz év volt” – írja Galambos. „De régen
voltak hosszabb és sokkal durvább időszakok is,
amikor a buddhistákat üldözték, vagy konfucia-
nistákat.” (2011, 240.) De legyen ez bárhogyan
is, azt tudjuk, s nemcsak ebből a kötetből, hogy
mit talált Krasznahorkai, vagy mit vélt megta-
lálni Japánban. Előre készült rá, hogy azt ott
majd megtalálja. „A japán kultúra tényleg egye-
dülálló. Nem hasonlítható semmilyen más kul-
túrához. Az egyetlen esélyem, ha odamegyek,
és megpróbálom megérteni, még ha talán erről
a megértésről majd le is kell mondanom” (Dob-
rowolski, 19.) – meséli el, hogy mi hajtotta Ja-
pánba. Amit keresett, metafizikai felismerések,
a hagyományok, a szépség, a nagyszerű, a töké-
letes és mindezzel együtt a tökéletes alkotásból
kinövő szakralitás jelenléte. Mert „…a tökéletes
az van. Iszonyú erővel sugárzik a messzeség-
ből.” (Martinocs Tibor, 29.) Mindez együtt az

160
a „más”, ami könyveinek új univerzumába a
„veszteség ábrázolásán túl még belefér”. Egy bi-
rodalmat keresett, „ahol a tökéletes szépség az
úr”. (Szepesi Dóra, 43.) S megírja „japán” re-
gényét: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak,
Keletről folyó. „…a könyv, amelyet téves módon
sokan »japán« könyvként értelmeztek, nem »ja-
pán«, vagyis semmiképpen sem olyan mű,
amely a japán kultúrával foglalkozik. Nem, nem
és megint csak nem! Ez a könyv a minőség vilá-
gával foglalkozik, ahol minden mindennel pár-
beszédet folytat.” (Dermutz, 216.) A szöveghely
nem teszi egyértelművé, hogy most az említett
könyvről van szó, vagy a Seiobo járt odalentről.
Az utóbbiról persze minden olvasója tudja, hogy
számos japáni elbeszélést tartalmaz ugyan, de
nem japán könyv. Igen, a minőség világáról
szól, amely megvolt – s ha igazán kutatjuk, nyo-
mait megtaláljuk most is – a nyugati világban is.
Ennek legszebb példáival a Christo morto és
a Gyilkos születik című elbeszélésekben talál-
koztam.
Krasznahorkait valami „kétségbeesett kíván-
csiság, szomorú érdeklődés” mozgatta már a
kezdettől fogva. (Varga Lajos Márton, 141.) Az-
tán a kétségbeesésből való menekülése során
rátalál a metafizikára, a transzcendencia tapasz-

161
talatára, aztán ebből a „boldog tapasztalásból
a transzcendencia meglétéről idővel egy sajátos
melankólia lesz, mely lényegében szinte üres,
és azt tartalmazza, annak emlékét, hogy »vol-
tam boldog«.” (Szirák Péter, 2009, 55.). Nála
„a melankolikus nézet nem csupán a megőrü-
lésben való megfékezettséget jelent, hanem egy-
fajta beletörődést is” (53.). A Seiobo járt odalent
ennek a legcsodálatosabb példája a számomra.

162
 S most jöhetnek már a barátaim.

„…a démon ránktette a kezét”

A napokban mint mb. igazgató megtartottam az

első összejövetelt a Filozófiai Intézetben. Ülök
kvázi a „katedrán”, magyarázok, mint egy tanár
úr a diákjainak; kicsit kényelmetlenül érzem ma-
gam, feszengek, s ez összefügg talán azzal is,
hogy éppen harmincöt évvel ezelőtt dobtak ki in-
nen mint kutatómunkára alkalmatlant, de hát mi
közük ehhez a kollégáknak: sejtésem szerint kö-
zülük csak egyetlen egy volt annak idején az in-
tézetben; s hirtelen belép a baloldali oldalajtón
Gazsi, az én Gazsi barátom. Egy pillanatra meg-
hökkenek, aztán tisztázódott bennem, hogy hi-
szen ő is a budapesti Filozófiai Intézet munka-
társa.
A meghökkenés pillanatában megjelent a sze-
meim előtt egy 37 esztendővel régebbi kép –
ugyanebben a szobában vagyok, az intézet tár-
gyalótermében; ha jól emlékszem, akkortájt az

163
értekezleteket az igazgatói szobában tartottuk,
ez a terem egyike volt a „kutatószobáknak”,
a magam íróasztala is ebben állt. A felvillanó
képen azonban nem íróasztalnál, hanem egy
ugyanilyen jellegű asztalnál ülök, az asztal má-
sik oldalán, a kétszárnyú ajtóval (vajon tényleg
kétszárnyú volt-e? – őszintén megvallom, abban
sem vagyok egészen biztos, hogy ma az) egy-
vonalban, s az ajtón belép egy ugyancsak vonzó
fiatalember egy csinos hölgy kíséretében. Akkor
láttam őket, Gazsit és Annácskát, először. Ha
emlékezetem nem csal (az emlékezetében min-
dent megőrző Gazsi majd megmondja, hogy így
volt-e vagy sem) Gazsiék, akkor még persze Ta-
más Gáspár Miklósék, nem csak úgy beállítottak
az intézetbe, a randevú meg volt beszélve. Elol-
vasta ugyanis a fasizmus-tanulmányomat, s ta-
lálkozni szeretett volna velem. Ez a találkozás
egy nagyon intenzív, nagyon sokoldalú, s na-
gyon tartalmas barátság kezdete volt. Már akkor
is az volt az érzésem, hogy itt történt valami:
mintha egy olyan személyiség jelent volna meg,
aki majd fontos szerepet játszik az életemben.
Gondolom, ezt még magamban sem fogalmaz-
tam meg így, de Gazsi vonzása olyan erős volt,
hogy azon nyomban komolyan vettem, s nem
tartottam csupán egy semmire sem kötelező

164
kedves gesztusnak, amikor Gazsi ott, ültő helyé-
ben meghívott bennünket, az egész úgyneve-
zett Budapesti Iskolát, úgy, ahogy volt, Kolozs-
várra. Hogy pontosan mit válaszoltam neki, ar-
ra már nem emlékszem, de attól a pillanattól
kezdve kötelezőnek éreztem magamra nézve,
hogy az egész banda kolozsvári, erdélyországi
utazását megszervezzem.
Szóval, belép Gazsi, helyet foglal az első sor-
ban; a vitában, mely alapjában csak arról a gya-
korlati kérdésről szólt, hogy ki legyen az intézet
hamarosan bekövetkező költözködésének a fe-
lelőse, azt hiszem, nem szólalt meg, majd még
mielőtt az összejövetel feloszlott volna, felug-
rott és távozott.
Az intézet leghátsó szobájában történt legelső
és legutolsó találkozásunk közt, mint mondot-
tam, harminhét év telt el. Szívesen elmonda-
nám ennek a majd’ négy évtizednek kettőnk
kapcsolatára vetített történetét, erre azonban
most sok oknál fogva nem vállalkozom. Tulaj-
donképpen még arra sem, hogy annak a hat-hét
évnek a történetét vázoljam, melynek doku-
mentumait, pontosabban a dokumentumok Ga-
zsi által formába öntött részét, Gazsi leveleit az
1972 és 1978 közötti időből, a napokban átol-
vastam. Úgy tűnik, hogy ezeknek a hozzám, il-

165
letve hozzánk intézett leveleknek valamennyi
darabját megőriztem (a többes szám itt nem a
Budapesti Iskolára vonatkozik, hanem szűkebb
családomra, Juditra és Julira, első feleségemre
és lányomra, akikkel Gazsinak ugyancsak elég
bensőséges kapcsolata alakult ki, jóllehet, a
mindhármunknak címzett levelek nagyrésze is
főképpen nekem szólt). Nem véletlen, hogy ép-
pen ezek a levelek kerültek elő. Nem mintha
barátságunk 1978-ban megszakadt volna. Meg
nem szakadt, de fokozatosan átalakult, hogy
azután a nyolcvanas évek végén… S most keres-
nem kell az adekvát kifejezést arra vonatko-
zóan, ami a nyolcvanas évek végén kettőnk-
kel, pontosabban kettőnk kapcsolatával történt.
A barátság intenzitása ugyanis fokozatosan
alábbhagyott, de anélkül, hogy a benne rejlő ér-
zelmek (mire itt a többes szám? egyszerűen a
szeretet benne rejlő alapvető érzése) kihűltek
volna. Egy negyedszázada nem beszéltünk ér-
zelmeinkről, sejtésem szerint nagyjából húsz év
telt el már azóta is, hogy utoljára kettesben ta-
lálkoztunk, s mégis tudom, hogy a szeretet érzé-
se Gazsiban is megmaradt, megmaradt még az
az igény is, hogy egyszer végre ismét leüljünk
egymással, és egy üveg vodka mellett megbe-
széljük a világot és az életet… de nem merjük

166
megtenni. Félünk egymástól. Félünk egymás
gondolataitól. S talán nem jogosulatlanul.
Néhány hónappal ezelőtt, valamikor decem-
ber végén egy nagyon karakteresen „nyolcvanas
évek végi” közegben találkoztunk. A Nagy Bá-
lint-féle N&n Galéria Petri-termének megnyitó-
ján. Amikor észrevettük egymást, éppen mind-
ketten valaki mással voltunk elfoglalva, de érté-
sére adtuk a másiknak: halihó, mindjárt jövök,
hisz tulajdonképpen nekünk kellene beszél-
nünk egymással. Két perc, egymáshoz léptünk,
a régi szeretettel átöleltük egymást, majd mond-
tam valamit, amiről a leghatározottabban tud-
nom kellett, hogy megsértem vele Gazsit. Ahogy
kicsúszott a mondat a számon, máris mélysége-
sen megbántam, probáltam is a dolgot, ami ta-
lán jóvátehetetlen volt, jóvá tenni, de, persze,
nem sikerült igazán. Hát, valahogy így áll a do-
log ma, s a levelek olvasása során értettem meg:
én valamivel nem tudok megbékülni. Mivel is?
Azzal, hogy minden régi szeretet ellenére, leg-
alábbis a felszínen, ennyire másképpen gondol-
kodunk. Erre vonatkozott persze már, ha Gazsi
érzékenységküszöbét tekintem, meglehetősen
durva megjegyzésem is; azért sikerült durvára,
hogy ne kelljen leülnünk egy mindent tisztázó,
de semmit tisztázni nem képes beszélgetésre.

167
 Na de, vissza 1978-hoz! Mi történt akkor? Ta-
lán semmi olyan, aminek kettőnk barátságát
meg kellett volna zavarnia. S ami történt, az
sem éppen 1978-ban volt. Mindaz, ami történt,
lépésről lépésre következett be. 1971 és 1978
között radikálisan megváltozott mindkettőnk
világa, mindkettőnk életformája. Mindjárt meg-
próbálom összeszedni a puszta tényeket. De
hadd jelezzem már előre, hogy mi volt a megha-
tározó: mindketten gyökértelenné váltunk.
Gazsi 1972-ben egyetemi hallgató Kolozsvárt,
természetesnek tűnik, hogy valami elfogadható
állást fog kapni, aminthogy kapott is: rövidesen
szerkesztő lett az Utunknál. Nagy szeretetben
élnek Annácskával, akinél már jelentkeznek
ugyan némi furcsa tünetek, de alapjában egész-
séges még. A banda első (és egyetlen közös) ko-
lozsvári útja során nagy kirándulást tettünk a
Tordai hasadékba, s jóllehet Annácskának fel-
dagadt a lába, ezt a kiránduláshoz ugyancsak in-
adekvát fapapucsának tulajdonítottuk. Misu az
MTA Filozófiai Intézetének munkatársa, s az
iskola 1968-as renitenskedése ellenére állása
(ahogy pesti barátainak állása is) nem tűnik ve-
szélyeztetettnek. Látszólag felhőtlen a viszonya
Judithoz. Környezete a Budapesti Iskola, a ma-
ga felülről nézvést töretlen barátságaival. S ami

168
talán a levelezés első éveiben a legmeghatáro-
zóbbnak tűnik: mindkettejüket leginkább a meg-
írandók foglalkoztatják.
1978-ra az idillből, pontosabban az idillnek
ebből a látszatából alig-alig maradt valami.
Hogy miért mondom már ezekre az évekre vo-
natkozóan is azt, hogy az idillikus viszonyok
csak látszatra voltak azok, azt talán a leginkább
azzal tudom jellemezni, ami közös kolozsvári ki-
rándulásunk után történt. A kirándulás nem fe-
jeződött be Kolozsvárt. Nemcsak Gazsit és bará-
tait látogattuk meg, hanem szerettünk volna
egy kicsit körülnézni Erdélyben, ahol korábban
még egyikünk sem járt. Nem is nagyon volt fo-
galmunk arról, hogy mi is az az Erdély. Az öt
magyar zsidó (meg a lengyel asszony) ezt meg-
előzően nemigen gondolkodtak Trianonon és
következményein. Nekem, személy szerint ne-
kem fogalmam sem volt az erdélyi kisebbségi
sorsról (ami az első ottlétünket követő években
rohamosan romlott), legfőképpen, azt hiszem,
azt szerettem volna elhitetni magammal, hogy
akármilyen rémesnek bizonyult is az a szocializ-
mus, melybe 1945 után mint tegnapi üldözöttek
reményeinket vetettük, elviselhetetlen kisebb-
ségi sors, melyet mi magunk néhány évtizede
ugyancsak keményen megéltünk, nem létezik

169
többé Európában, Kelet-Európában sem. Per-
sze, már kolozsvári tartózkodásunk során bele-
ütköztünk. Ha bementünk egy kolozsvári pék-
ségbe, hogy reggelit vásároljunk magunknak,
és botorul megpróbáltunk magyarul beszélni,
megszólalásunkat követően nem az történt, ami
mondjuk egy holland pékségben történt volna,
hogy az eladó tekintetével arra bátorít, hogy
mutassuk meg, mit szeretnénk: elfordult tő-
lünk, egyszerűen nem akart kiszolgálni bennün-
ket. Mintha észrevette volna bal mellünkön a
sárga Dávid-csillagot. Csak azért vagyok most
ilyen durva, mert azok, akik a szemünkre vetik,
hogy mi nem értjük a „magyar bánatot”, ők nem
értik: nekünk nem áll módunkban nem érteni azt,
s ha előzőleg nem foglalkoztunk ezzel a dolog-
gal, ha elfojtottuk azt, ez nem közömbösségből
történt, hanem, mert nem szerettük volna, ha
bárki emlékeztet bennünket a kisebbségi sors
elviselhetetlenségére. – Amikor végiggyalogol-
ván a Tordai-hasadékon annak másik végén sze-
rettünk volna felszállni egy buszra, a sofőr, ész-
revéve, hogy magyarok vagyunk, becsukta az aj-
tót, és tovahajtott. Nagy és keserű élmény volt
ez, mellyel szembesíttettünk, s ha az erdélyi ki-
rándulás folyamán később egyre nőtt közöttünk
a feszültség, az bizonyára azzal is összefüggött,

170
hogy mindegyikünk más- és másféleképpen, de
képtelenek voltunk igazán megbirkózni ezzel az
élménnyel. Vagy 10 napot voltunk még együtt,
a Gyilkos-tónál, Csíkszeredában, a szász városok-
ban, míg a végén egy nagyszebeni hajnalon, ami-
kor tovább akartunk utazni Temesvárra, ahol
Gazsiék Annácska nagymamájánál szeretettel
vártak bennünket, úgy összevesztünk, hogy fel-
szálltunk a pesti gyorsra, melyen x és y (az egyik
én vagyok) nem beszéltek egymással egy szót
sem. Nem akarom ezt a tényt a kisebbségi sors-
sal, a kisebbségi sorshoz való nem is egészen biz-
tos, hogy különböző viszonyunkkal magyarázni.
De a Budapesti Iskola akkor már recsegő-ropogó
épületének további omladozásához biztosan hoz-
zájárult az a rémes nyomás, melyet erdélyi utun-
kon véges-végig érzékeltünk. Pontosabban: nem
véges-végig. Az egy-két napos moldvai kirándu-
lás során egyszerűen emberi nyelven beszélni
képtelen turistákká váltunk, Csíkszeredában meg
Bretter Gyuriéknál egy fia románnal sem talál-
koztunk: s Bretter öreg nagynénjének áradozását
élete legszebb pillanatáról, amikor 1940-ben a
Kormányzó Úr fehér lován bevonult Csíkszere-
dába, s ha emlékezetem nem csal, ő adta át neki
népviseletben a kenyeret és a sót, inkább csak
megmosolyogtuk.

171
 Szóval, hogy másról ne is szóljak, a Budapesti
Iskola idillje már ekkor látszat volt csupán, ta-
lán éppen ezért erőltettük a közös kirándulást
is, melyet soha többé nem ismételtünk meg.
Ahogy hazugság volt viszonylagos biztonságunk
látszata is. (Gazsi helyzete Kolozsvárt, a miénk
meg Budapesten hamarosan sokkal rosszabbra
fordult.)
Gazsi, ahogy megírván Bergsonról szóló szak-
dolgozatát, azt megelőzőn meg még az előszót
Descartes Discours-jához, megszerezte diplomá-
ját, és szerkesztői állást kapott az Utunknál.

„Számomra itt újfajta élet kezdődött: nem va-

gyok már diák, ugye, s ahol dolgozom, azt a he-
lyet kissé furává teremtette a magasságos Úris-
ten, mint – gondolom – minden szerkesztősé-
get. Ideggyógyintézet, boszorkánykonyha, kupi
és a Múzsák Temploma egyszerre. Soha nem
fogom megszokni, de ezt nem is érzem fölöt-
tébb szükségesnek. A dolgom elég sok és renge-
teg lapot kell olvasnom hivatalból: tovább táp-
lálom így falánk memóriámat, amelyet Szo-
mory/Szabó Dezső stílusban húsevő növény-
hez kellene hasonlítanom, de ezt azért rös-
tellném.”
(1972. IX. 6.)

172
 „Különben kezdek belerázódni a szerkesztőségi
munkába, sajnos sok a holtidő, holott én még
tisztán bürokratikus munkát is szívesebbn vég-
zek a semminél. Ahhoz még hozzá kell szok-
nom, hogy a munkatársak minden egyes sorá-
ért imádkozni kell, hogy aztán a tördelésnél ki-
maradjon – meg minden. Pont a legjobb tollú
emberek elmebajosak meg túlérzékenyek meg
folyton válságban vannak; meg a leégett iszáko-
sok, akik bejárnak, hátha leesik valami, egy re-
cenzió, ez-az… S mi vagyok én, hogy akár egy
féldecit is megtagadjak bárkitől? Másrészt pe-
dig az olvasókat se lehet túl nagy marhaságok-
kal etetni csupa caritasból. Brrr! Rémes.”
(1972. IX. 24.)

Támadják Gazsit a sajtóban, de ez még nem

tűnik kifejezetten politikai jellegű támadásnak:

„Az, hogy a sajtóban ölég csúful támadnak, még

a legkellemesebb aspektusa a dolgoknak – nem
kívánhatom, hogy kíméljenek, én se szoktam. Az
persze rosszabb, hogy bután és primitíven félre-
értik az embert, nagyon fárasztó, és szakmám-
nál fogva nem nagyon tudok visszahúzódni.
Meg kell mondanom, hogy fejlődtem: csomó
dolgot már humorral nézek, amin előbb még

173
 fölháborodtam, csapkodtam és szúrt a gyom-
rom. A baj az, hogy írnom kell, holott inkább ol-
vasnék.”
(1973. IV. 10.)

Majd, a leveleket olvasván így tűnik, minden

komoly előzmény nélkül, mint derült égből a
villámcsapás:

„Újságok: helyzetem az »Utunk«-nál tisztázó-

dott, változott a munkaköröm, nem vagyok töb-
bé szerkesztő, hanem valamiféle korrektor. Ez
nekem tényleg konveniál, ez böcsületes testi
munka. A többit meglátjuk, meglátják.”
(1975. III. 16.)

Ennek ellenére van még benne valami „vak,

vegetatív bizakodás”. Nem sokáig. A vidámabb
hangnem csak ritkásan, egyre ritkábban jelent-
kezik, a levelek hangulata egyre komorabb.
Ami persze nemcsak a politikai helyzet, és az ő
személyes „politikai helyzetüknek”, Gazsi sze-
mélyes politikai helyzetének a következménye.
Annácska betegsége egyre rémisztőbb tünete-
ket produkál, míg azután 1976. február 9-én
megszületik a diagnózis: lupus. Gyógyíthatat-
lan immunbetegség. Ezzel párhuzamosan Gazsi

174
magánügyei egyre zavarosabbá válnak, Bret-
ter Gyurin is elhatalmasodik a betegsége (a rák
szó különben nem fordul elő a levelekben),
Annácska húga, Donka, és a férje, Péter, akik
rendkívül fontosak a házaspár számára, kiván-
dorolnak:

„Különben: most búcsúzunk Donkáéktól. Ez

sem fogja éppen megkönnyíteni a Zéletet. De
nem ám. Szegények csomagolnak, vámolnak,
futkosnak, ez így megy még egy darabig, aztán:
huss!…”
(1976. I. 13.)

Egyszóval:

„Minden, értitek? minden összezavarodott, ízét,

értelmét, célját vesztette. Az ördög vigye, túl
szívós vagyok.
Ez nem más, csak az általános depraváció ré-
sze, a démon ránktette a kezét.”

Természetesen sem Annácska vagy Bretter

Gyuri halálos betegsége, sem Gazsi összekuszá-
lódott magánügyei, melyeket nem szeretnék itt
kiteregetni, nem közvetlen következményei a
politikai helyzetnek, de Gazsinak és Annácská-

175
nak mindenképpen menekülniük kell Romániá-
ból. 1978. március 9-én Gazsi azt írja: „iratok
pár hete beadvák”. Csakhogy ezt a levelet,
ahogy az előző félév leveleit is, valamennyit,
Gazsi már nem Budapestre, hanem Brémába
kénytelen címezni. Nemcsak Gazsi gyökerei
szakadtak ki a kolozsvári talajból, a mieink is a
budapestiből. Ami egyben azt is jelentette, hogy
a Budapesti Iskola megszűnt létezni. A hetve-
nes évek elejétől egyre fokozódó irritáltság ter-
mészetesen alapvetően gondolkodásunk szét-
fejlődésének volt az eredménye, de ezt jó ideig
egyikünk sem volt hajlandó nemhogy végigele-
mezni, még kimondani sem. Mígnem valamikor
1976 végén, egy teljesen értelmetlen, de elvisel-
hetetlenül embertelen vitát (dehogy vitát, ordí-
tozó veszekedést, arról, hogy vajon sajnálni
kell-e az amszterdami kirakatokban üldögélő
kurvákat!) követő napon nekiduráltam magam,
és írtam egy kimerítő levelet barátaimnak: meg-
próbálván elemezni azt, amiben nem értünk
egyet. Mondanom sem kell, nem az amszterda-
mi kurvákról volt benne szó. Gazsi Nagy Tetem-
rehívási Levélről (NTL) beszél. „A Nagy Tetem-
rehívási Levélre (NTL) őszintén kíváncsi va-
gyok. De ha megkérhetnélek valamire Benne-
teket: azért ne harapjátok el egymás torkát!”

176
(1976. XII. 20.) Mire a levél megszületett, már
világos volt, hogy – egy időre legalábbis – mi is
áthelyezzük székhelyünket. Ki végleg, ki csak
egy időre. S persze nemcsak szellemileg men-
tünk szét, geográfiailag is. S jóllehet én szilár-
dan kitartottam álláspontom mellett, hogy nem
emigrálok, záros határidőn belül visszatérek
Budapestre, amit nem egészen két és fél év után
meg is tettem, a gyökerek kiszakadtak a talajból.
S negyven felett már nem olyan könnyű újra
gyökereket ereszteni, még ott sem, ahol régi
gyökereink még ott rejtőznek a talajban.
Azt természetesen sem Gazsi levelei, sem pe-
dig saját emlékeim alapján nem tudom egyér-
telművé tenni, hogy az iskola széthullásában,
gondolkodásunk szétfejlődésében mekkora sze-
repe volt helyzetünk romlásának. Gazsi levelei-
ben erről igencsak kevés szó esik, úgy tűnik,
hogy egyikünk sem írt részletesen, s főképpen
nem igazi nyomatékkal a bennünket ért inzul-
tusokról. Hogy az 1972–1973-ban lezajlott „vizs-
gálatról” Gazsi tudott, ennyi világos a levelei-
ből, azt azonban, hogy e vizsgálat eredménye-
képpen valamennyien elvesztettük állásunkat,
hogy többnyire fordításból éltünk, Gazsi egy-
szer sem említi; a „vizsgálat” lezárulása után,
amikor is egy ideig ismét utazhattunk a szocia-

177
lista országokba, s már 1973 nyarán Radnóti
Sándorékkal négyesben voltunk is Kolozsvárt,
lehetetlen, hogy ne beszéltünk volna meg rész-
letesen mindent. Féltünk, ez a napnál világo-
sabb, sem mi, sem Gazsi nem akartuk „elárulni”
az elvtársaknak, hogy mit tettek velünk. Még ha
sokszor volt is jókedvünk, nagyon nyomorultak
lehettünk: gondolom, attól féltünk, hogy majd
még a szemünkre hányják, netán az útlevelün-
ket is újból elveszik, ha „külföldieknek” elpana-
szoljuk, hogy hogyan bánnak velünk. Amikor
1974 nyarán Ferit három napra bevitték a
Gyorskocsiba, majd pár nappal később vala-
mennyiünknek elvették a piros útlevelét is, Ga-
zsi leveleinek tanúbizonysága szerint még ezt a
tényt sem említem a neki írott levelekben, jólle-
het a Feri bevitelét követő napon találkoztunk
volna velük a bukaresti repülőtéren. Felhívtam
Gazsit, de emlékeim szerint csak azt közöltem
vele, hogy ne menjen Bukarestbe, mi nem tu-
dunk utazni. Ezt követő leveleiben sokszor kér-
dezte aztán, hogy mikor utazhatunk már végre.
Legközelebb 1977 nyarán, amikor letelt a há-
rom év büntetés, voltunk ismét náluk.

Amikor 1980 februárjában végleg hazajöttem

Brémából, már egy budapesti Gazisval találkoz-

178
tam. A budapesti Gazsi más volt, mint a kolozs-
vári, aki annyira szerette szülővárosát.

„Itt Annácskával meglehetős furcsán élünk, de

végső soron jól. Elég sokat lógtunk az utóbbi
időben, léháskodtunk. Olvasgatunk is, fecse-
günk barátainkkal, sétálunk, egyszóval megkö-
zelítőleg kezdünk normális emberekre hasonlí-
tani – legalábbis messziről, félprofilból.
Anyám csipkebogyóból kitűnő bort készít,
azt iszogatjuk. A város nagyon szép, ismét kez-
dem tudni, hogy miért is szeretem annyira,
egészen furcsa keverék, villák, kertek, egy ret-
tenetesen meredek domboldal közepén pár m2
legelő, rajta 1 ló + 1 tehén, mely bőg… Az ún.
természet a legmeglepőbb helyeken tör be, ki-
halt folyóparton teljesen valószerűtlen kocs-
mák találhatók, erdő közepén teljesen banális
bérház, 1928-as Buick.”
(1973. II. 12.)

Kolozsvár számomra is óriási élmény volt.

Gazsiék jóvoltából életemben először valahol
másutt is otthon éreztem magam, nemcsak Bu-
dapesten. S ez a másutt tényleg egészen más
volt, mindig is más lehetett. A hetvenes évek
óta én, a megrögzött pesti már jó néhány város-

179
ban otthon vagyok. Kolozsvár mégis más. Csak-
hogy ahhoz Gazsi is hozzátartozik. S mire haza-
jöttem Brémából, fizikailag már Gazsi is pesti
lett.

Hát, ennyi a kerettörténet az 1972-es megismer-

kedésünktől 1978-as elgyökértelenedésünkig.

Maguk a levelek igen sokszor Gazsi érdekes el-

méleti fejtegetéseit tartalmazzák. Elemezni őket
még akkor sem lennék képes, ha rendelkezé-
semre állnának a saját leveleim is. Szó van hol
erről, hol arról, sokszor az én fejtegetéseimre
adott válaszként, sokszor saját olvasmányélmé-
nyeihez kapcsolódóan. Gazsi 1972-ben még azt
írja, hogy kettőnk gondolkodása „ég és föld”.
Később egyre inkább egymásra hangolódunk.
Szövegszerűen igazolni nem tudnám, de az a sej-
tésem, hogy ez az egymásra hangolódás – ami
egyértelműen azt is jelenti, hogy én sokat tanu-
lok Gazsitól – távolít engem a Budapesti Iskolá-
tól. Kihoz belőlem valami olyan képességet,
amely az iskola környezetében, ha jelen is volt,
szunnyadt. A festészettel való foglalkozásomra
például Gazsi oly módon reagál, ahogy errefelé
senki, s ahogy arra tulajdonképpen nem is lehe-
tett reagálni – mert hisz reménytelenül teoreti-

180
kus, sőt ideologikus szövegemben nem sikerült
nekem a festészetet mint festészetet megragad-
nom, amit Gazsi ironikusan jelez is –, s ennek
eredményeképpen (teljesen homályos emlékek)
egy pillanatra kezdem az egészet másképpen
látni. Két idézet:

„Nagyon örvendek annak, hogy a festészettel és

Gombrich-csal (-kal?) foglalkozol. A föstészet
pompás dolog, mindig szerettem az olyan szel-
lemi tevékenységet, ahol be kell menni a városba
festékért. Hát nem jó? Ezek a micsodák azután
elkészülnek, falra akaszthatók meg minden és
garantáltan 1 darab van belőlük. Még szaguk is
van. Múltkor a hónom alatt cipeltem egy abszt-
rakt expresszionista képet és összekentem a té-
likabátomat. (Kijött.) Isteni. A filozófusok szö-
vegeit, ha jók, nem lehet ugyan tetszőlegesen
interpretálni, de próbáld csak bemázolni velük
a felöltődet! És sajna – sajna! – mégis szükségük
van a Linotype Garamondra!…”
(1973. II. 16.)

Aztán pár hét múlva visszatér a dologra egy

levélben, melyet tk. majd teljes egészében ide-
másolnék, lehet, hogy meg is teszem.

181
„Örvendetes, hogy a fetészettel foglalkozol,
amennyire én tudom, filozófusok nem nagyon
törték magukat érte – s általában minden elem-
ző megreked nyelvi sztereotípiáknál és beideg-
zéseknél. Véletlenül és kizárólag életrajzi okok-
ból engem is mostanában kezdett (teljesen di-
lettáns és kritikátlan módon) érdekelni a fes-
tőművészet stb. Ez az érdeklődés többnyire
szánandóan ideologikus és összefügg az avant-
garde iránti egyértelműen pozitív elfogultsá-
gommal: érzelmileg vonz az az understate-
ment, ami a mai pop és absztrakt-expresszio-
nista ügyek sajátja, s ugyanakkor kielégíthetem
általuk a közönségesség iránti (csillapíthatat-
lan) sóvárgásomat.
Mindez kifejez nemzedékem világlátásából
valami lényegeset: a fegyvertelenséget, az iró-
niát és a védtelenséget különösen a butasággal
szemben. Lehet, hogy ebből az egész »világlá-
tásból« nem marad más, mint az 1937-es női di-
vat nosztalgiája. Ha azonban másvalami is meg-
marad, a historikusoknak nem szabad elfeled-
kezniük erről az alapvető korérzésről.
A történelem per-, pro- és retrospektív felüle-
tisége és gügye diszkontinuitása csakis paródiá-
ban fejeződhet ki – de őszintén és parodisztikus
szándék nélkül. Egy példa: nekem és számos

182
 barátomnak egyik legkedvesebb írónk Chand-
ler. Miért? Többek között azért, mert teljesen
mellőzi a »lényeget« (az izgalmas krimi-cselek-
ményt), és minden erejét az alaptalan kemény-
fiúskodás nyelvi tic-jeinek ábrázolására fordít-
ja. Valamint, nem rejti véka alá, hogy az egész
hülyeség. Továbbá – persze – istenien tudják
egymást verni, néptelen erdei utakon, éjszaka,
némán, figyelmeztetésképpen.
Nagyon jellemző: vállalja azt, amit kigúnyol.
De kigúnyolja. Ebben a klauzulában rejlik nem-
zedékem maga-mentsége. Nem sok. Persze, ez
nem minden, mert én Schillert is szeretem, aki
igényesebb volt, szegény. De hát, hála a drága
jó szinkretizmusnak, szerethetem.”
(1973. III. 7.)

Bizonyára elgondolkodtatott engem Gazsi

megjegyzése Walter Benjaminról, melyet saját
magát elemezgetve írt. (Eredetileg azt is idézni
akartam, ahogy engem vigasztalt funkciótlansá-
gomat illető nyafogásaimra írott válaszként, de
ezt nem teszem. Gazsi túl szépeket írt rólam.)

„Jó volna valahogy okosan berendezkedni adott-

ságaim és »életvilágom« adottságai szerint – ter-
mészetesen mindezek átgondolása és kritikája

183
 végett. Jó volna rendelkezni Walter Benjamin
adottságaival, aki – pl. a »Zentralpark«-ban – sa-
ját életanyagát, esetleges és gyarló biográfiájá-
nak adalékait elméletének anyagává tudta ten-
ni. Hiszen tulajdonképpen ún. empirikus lé-
tünk (amit mi magunk is többnyire ideológiá-
kon átszűrve ízelgetünk, hogyne…) valamilyen
módon mégiscsak kiindulópont.”
(1974. VIII. 26.)

Lehetetlen, hogy megőriztem volna emléke-

zetemben ezeket a sorokat. De a hosszú válság
után, amely éppen a hetvenes évek közepétől
szinte két évtizedig tartott, egyre inkább igye-
keztem szert tenni Walter Benjamin adottságai-
ra, és saját életanyagomat, esetleges és gyarló
biográfiámnak adalékait elméletemnek anyagá-
vá tenni. Biztos vagyok benne, hogy Gazsinak
ilyenfajta gondolatai nagyon is hatottak rám, ha
kezdetben éppen negatíve is: minek kísérletezel
teóriával, ha erre nem vagy képes? Válságomat
– hű, de nagyképűen hangzik ez ebben a kon-
textusban! – Gazsi valahogyan érzékeli. Ő
ugyanis mindig tudta: a tevékenység, melyet
a mifélénk folytat, nem lehet egyszerű feladat-
teljesítés. „Valamiképpen tényleg a végén vagy.
Talán ez is vonz Hozzád olyan alakokat, mint

184
Turcsány Péter meg én.” (1974. XI. 5.) Hát, ezen
érdemes lenne – úgy istenigazában – elgondol-
kodnom. A Gazsi által idézett Ady-sorok bizo-
nyosan álltak és állnak rám:

Jönnek mindenek, jönnek, jönnek

És a hiteim elköszönnek.

Ezt azonban ma már a legkevésbé sem bánom.

Az 1975–76-os levelek közül kettőt ismét szeret-

nék teljes egészében idemásolni. Egyrészt, hogy
felmutassam Gazsi remek irályát (kinek? min-
denki ismeri!), másrészt, hogy érzékeltessem:
Gazsi is a végén van, ha nagyon másképpen is,
mint én.

„…azt hiszem, nem marad más hátra, mint fél-

retéve a kötelező szerénységet, beszámolni
hogylétemről. Hogylétem 2 fő részre oszlik,
úgymint:
I. délelőttre
és
II. délutánra.
Ad I: kb. másfél óra alatt sikerül kinyitnom a
szememet, mialatt Annácska lankadatlanul köl-
töget. Kábult félóra a fürdőszobában, nyelvöl-

185
tögetések képmásomra a tükörben, das Übliche.
Bemegyek a szerkesztőségbe. Ott egy kis benyí-
lóban ülök, nem ott, ahol eddig, háttal az egész
társaságnak; a zaj a hátamban. Munkám me-
chanikus, passzív. Általában tétlenül üldögélek
(legjobb esetben újságot olvasok), amíg idead-
ják a kéziratokat, prekorrektúra, helyesírás stb.
végett. Mindenki úgy beszél velem, mintha sem-
mi sem történt volna, mosoly, keep smiling, Ga-
zsika erre meg arra, hátbaverdesés, humor. Mi-
vel nem óhajtok semmiféle pózban tetszelegni,
belemegyek a játékba, melyet hébe-hóba (a nép-
front dacára) ez-az megszakít; de ezt soha nem
én kezdeményezem. Du. 3 óra tájt hazagyalo-
golok (a buszra képtelenség fölnyomakodni),
útközben bedobok – mondjuk – egy sört. Ezzel
megkezdődik életem második szakasza.
Ad II: megebédelek, majd ledőlök egy kissé, ol-
vasok valamit, majd holtfáradtan (miért??!) el-
alszom. Fölébredek 6-7 körül, olvasok valamit,
idegeskedem ezen-azon, este talán elmegyünk
ide-oda. Aztán lefekszem, olvasok valamit (soha
nem azt, amit kellene, az felbőszítene), elalszom.
D.C. al fine.
Persze vannak kivételek, meg minden. Séta
közben gondolkodom is, ezen gyermekes álmo-
dozások értendők. Voltak hetek, amikor valami

186
 babonás félelem visszatartott attól, hogy belép-
jek a dolgzószobába. Csak kölcsönkönyveket ol-
vashattam, mert hiszen a saját könyveim a tilos
területen voltak. 12-16 órákat alszom néha. És
hamu alatt parázslom, ugyebár. Dührohamok,
ez-az.
[…]
Nem bizony, bátyámuram, nénémasszony,
nem objektiválok, de nem ám. De a lelkem – hi-
hetőleg – finomul. Látok és hallok. És alszom.
Aztán megint eszem, szürcsölöm, falom, hab-
zsolom az empíriát, a kimeríthetetlen, a fölöt-
tébb tanulságos, a ringyó tapasztalatot, és kéjjel
öregszem. Évtizedeket, ha formában vagyok.
[…] Ami különben van, azt úgysem hinnéd, Te,
nyugat-európai.”
(1975. V. 21.)

Ez az egyetlen hely, ahol Gazsi, a ránk vonat-

kozó ismereteknek azért nagyjából-egészében a
birtokában (gyerekeink utazgattak hozzájuk hé-
be-hóba), bennünket nyugat-európaiaknak titu-
lál, persze, ironikusan. A többi kolozsvári azon-
ban halál komolyan gondolta, hogy micsoda
gyönyör Magyarországon élni, ebben a liberális,
már-már szabad országban. A nyolcvanas évek-
ben ezért is nem volt kedvem többé Kolozsvárra

187
utazni. Igaz, Gazsi nem is volt ott, Bretter már
nem élt, de hát azért akadtak olyanok, akiket
szerettem. S éppen, mert szerettem őket, nem
volt kedvem magyarázni nekik, hogy tudok én
mindent, tudom, mennyivel nehezebb ott az
élet (mindenkinek, a románoknak is), tudom,
milyen rémséges a kisebbségi sors, de azt azért
ne tessenek gondolni, hogy itt minden rendben
van és minden fenékig tejfel. Főleg ne tessenek
annyira szeretni Kádár apánk korrupt, demora-
lizáló világát. Gazsi tisztában volt ezzel.

Még egy drámai levél:

„…higgyétek el, nekem is egyik legnagyobb ke-

servem ez az újabb keletű kommunikációs kép-
telenségem, de az Isten csapása olyan sűrű raj-
tam, rajtunk, hogy – sajna – nem is csoda, hogy
úgy van, ahogy van. Mint tudjátok, Bukarest-
ben voltunk Donkát és Pétert elkísérendő – no,
hát ez magában is… de Annácskának persze láz-
rohama lett (40°)… aztán hazajöttünk… újabb
lázroham, szintén 40° körül stb. stb., ennek
szekundér és terciér következményei; most én
is influenzás vagyok… pszichikailag is mind ne-
hezebben bírom, bírja, bírjuk… stb. stb. stb.
Unalom… No. Persze majd jön és megy Gelléri

188
Bandi és referál – miről, te kacifántos elmebe-
rendezkedésű dialektikus Atyaúristen?…
Egyebekben (ne kérdezd, hogy mik ezek az
egyebek, nem tudnék válaszolni…) minden a
régi […]
No de majd minden jóra fordul: dies illa.
[…]
Sokat álmodom mostanában. Kamasz- és ifjú-
koromban szinte kizárólag szövegeket álmod-
tam: álmomban is olvastam, pl. igen gyakran la-
tinul, nagy élvezettel, s kéjelegve abban a félig
tudatos tudatban, hogy álmomban is gyakor-
lom és megvalósítom az intellektuális fegyel-
met és izét. Nos, mostanában epikus álmokra
tértem át, ezek meglehetősen elvontan cselek-
ményesek persze, főleg a helyszín szuggesztív:
a meghitt színhelyek a maguk valóságos borza-
dályában, publicisztikus élességű sívárságuk-
ban és kietlenségükben jelennek meg – ebben
emlékeztetnek egykori novelláimnak a terjede-
lem 99%-át kitevő exordiumaira. Ismétlődő ál-
mom: kapaszkodom fölfelé a Gül Baba utcán,
de (a) vagy nem érek föl hozzátokig, vagy (b)
elmegyek a házatok mellett föl a Rózsadombra,
mert valamiért nem kell oda bemennem: nem
laktok már ott, vagy mi a szösz.”
(1976. III. 13.)

189
 Okt. 8. „…meddig lehet vajon elviselni az örö-
kös várakozást, az öt percnyi reményeket, az ab-
szurd félelmeket, a kiszolgáltatottságot?”
1978. június 20.: „…minden tökéletesen irreá-
lis. A lélek meghalt. Majd írok »műveket«.”

Mozart a változó világban

Elhiszem a képtelen hírt, hogy Géza meghalt.

Mégis képtelen vagyok rá mint eltávozottra gon-
dolni. Nekem jelen van, s nem is kínzó kísértet-
ként, hanem eleven emberként. Kettőnk „közös”
története igen régi időkre nyúlik vissza ugyan, de
– valószínűleg mindkettőnk részéről – folyama-
tos szeretetünk ellenére igazából nincsen közös
történetünk. Mikor ismerkedtünk meg egymás-
sal? Nem emlékszem a pillanatra. Ha egészen
őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy vajon
ez akkor történt-e, amikor Géza a Filozófiai Inté-
zetbe került, ha a hatvanas években mint Már-
kus-tanítvány tényleg odakerült, ebben sem va-
gyok biztos, vagy a később Lukács-óvodának
nevezett (ki nevezte őket Lukács-óvodásoknak?)
fiatal kollégákkal, nagyrészben valóban Márkus
Gyuri tanítványaival együtt tűnt fel itt vagy ott,
az intézetben, esti társaságban. Csendes, de hatá-

190
rozott egyéniségnek tűnt. Ismerkedésünket nem
tudom tehát sem időben, sem térben elhelyezni,
de abban biztos vagyok, hogy, legalábbis az ese-
tek túlnyomó többségében, az említettek köré-
ben találkoztam vele.
Mióta voltam tudatában annak, hogy Géza
zeneesztétikával foglalkozik? Fogalmam sincsen.
Szinte lehetetlennek érzem, hogy csak filozófiát
tanult volna, s ne járt volna a Zeneakadémiára
is. Olvasom Mozartját, s az olyan magabiztos
szaktudást sugároz, hogy muszáj elmélyült ze-
nei tanulmányokat tulajdonítanom neki. Per-
sze, nem lehetetlen, hogy tévedek, hogy zenei
tanulmányait nem szervezett, hivatalos keretek
között végezte, az viszont bizonyosnak tűnik,
hogy zenei tanulmányairól sohasem esett szó
közöttünk. Miért? Most, hogy belefogtam a szö-
vegbe, most kezd nekem Géza meghalni. Hány,
tulajdonképpen jelentéktelen kérdés merül most
fel bennem, amelyeket láthatóan szívesen fel-
tennék neki, s ekkor belémhasít: de hiszen ez
most már végképp lehetetlen. Nem az lehetet-
len, hogy választ kapjak éppen ezekre a kérdé-
sekre; az lehetetlen, hogy tőle kapjak választ. S azt
sejtem, lesznek majd olyan kérdéseim is, ame-
lyekre csakis ő válaszolhatna. De ha már a zenei
tanulmányoknál tartok: mikor volt az, hogy Gé-

191
za néhányunkat meghívott magához, s sziszte-
matikusan haladva végig a Don Giovanni parti-
túráján, magyarázott? Úgy érzem, ezek alatt az
órák alatt váltam a Don Giovanni foglyává. Ezek
alatt az órák alatt vált számomra Kierkegaard-
nak az érzéki zsenialitásról szóló szövege is
alapélménnyé. De mikor lehetett ez? Cserben-
hagy többnyire mindig helyszínekhez kötődő
memóriám. Géza lakásában kellett legyünk.
Csak két lakására emlékszem. Az egyik a Török-
vész úti új magasházak valamelyikében volt, a
másik a Kosciuszkó Tádé utcai. Mikor voltam
először a Törökvész úton? S most hirtelen úgy
érzem, van mibe kapaszkodnom. Géza abban a
Törökvész úti lakásban közölte, erre határozot-
tan emlékezni vélek, hogy mostantól fogva nem
szabad egy korty alkoholt sem fogyasztania. En-
nek ’77-ben vagy az után kellett lennie, mert ’77
nyarán a bolgár tengerparton naphosszat együtt
vodkáztunk.
’72 és ’77 között viszont nem érintkeztünk
egymással. Az én hibámból; s ez a hiba, melyet
egy délután a Holló utcai lakásunkban követ-
tem el, máig is bánt. S azt sem tudom, mond-
tam-e valaha is Gézának, hogy lényegében már
akkor is tudtam, hogy érzéketlen szörnyeteg-
ként viselkedem. Abban a pillanatban azonban

192
úgy éreztem, nem tehetek mást. (Felnézek a
komputerből, meglátom mellette balra Fodor
Géza könyvét, A Mozart-opera világképe, rajta
a mester portréja, s én egy tűnő pillanatra Gé-
za arcát és tekintetét látom a Mozarté helyén.
Géza arca és tekintete abban a pillanatban, ami-
kor a maga szelíd módján figyelmeztet: nem
szabadott volna úgy bánnom a Varázsfuvolával,
ahogy tettem. De erről majd később. Most előbb
a hibáról, amely csak a talleyrand-i értelemben
volt hiba: több mint bűn, hiba.)
A Lukács-iskola és a Lukács-óvoda között Lu-
kács halála után egyre feszültebbé vált a vi-
szony. Hogy mi volt emögött? Lehetett ezt meg-
ideologizálni, sikerült is, végső soron azonban
nem volt másról szó, mint a mester mérséklő
emberi súlyának megszűntével a két egymással
érintkező, egymást át is fedő, de lényegében
mégis egy-egy domináns egyéniség köré csopor-
tosuló baráti társaságnak a domináns egyénisé-
gek által gerjesztett egyre fokozódó ellenséges-
kedéséről. Minthogy Gézáról, csakis Gézáról
szeretnék szólni, kettőnk viszonyáról is, persze,
hiszen az én szubjektív Fodor Géza-képem ezen
a viszonyon keresztül alakult, nem szeretném
az iskola és az óvoda szakítást eredményező
konfliktusait elemezni, s legfőképpen azt nem

193
szeretném tisztázni, hogy a ma már halott két
domináns egyéniség közül – Fehér Ferencről és
Bence Györgyről beszélek, gondolom, ezt sokan
tudják – melyik volt az igazán hibás. Tán mind-
kettő, tán egyik sem, egyszerűen csak olyanok
voltak, amilyenek, s a környezetükben senki
sem volt elég bátor ahhoz, hogy fellázadjon a
dominancia ellen. Nagyon nem szép, de nagyon
emberi dolog. Én azonban egy hisztérikus pilla-
natomban elkövettem azt a szörnyűséget, hogy
arra kértem Gézát – aki, azt hiszem, semmit sem
szeretett volna kevésbé, mint szakítani az „öre-
gekkel” –, hogy mondja legalább nekem ki: Ben-
cééknek nincsen igazuk. Ezzel azután lehetet-
lenné tettem Géza számára, hogy velem, meg
akivel még akar, nyugodtan érintkezzen. Nem
tudom tehát, hogy milyen volt ebben az öt év-
ben Géza körül a világ. Az 1977-es találkozást a
Fekete-tenger partján Sós Vili szervezte meg, ha
jól sejtem, az egyetlen ember, aki mindkét cso-
port tagjaival rendszeresen érintkezett. Máig
nagyon hálás vagyok ezért Vilinek. Jól éreztük
magunkat Bulgáriában. Nagyokat zabáltunk,
bolgár salátát, nyugaton görögnek nevezik, ta-
lán azért, mert a finom fetasajtnak legalább a
felét kispórolják belőle, meg joghurtot; egy fél
Fekete-tengernyi vodkát ledöntöttünk a torkun-

194
kon, mászkáltunk erre-arra, egészen a török ha-
tárig, hajókáztunk a Ropotamo folyón – azt állí-
tották, hogy krokodil is van benne, nem láttunk
krokodilt –, főztünk bográcsban finomakat, s
mindenki mérges volt rám, hogy reggel ötkor a
sátrak között nekiálltam elmosni az esti edényt.
De miről beszélgettünk? Fogalmam sincs. Le
merném fogadni, hogy a ’72-es szakításról nem
esett szó. Megeshet, arról sem, hogy az öregek,
az iskolások még az évben külföldre távoznak.
Hogy Géza egy nagy monográfiát írt a Mozart-
operákról, azt bizonyára tudtam, hiszen a
könyv 1970 és ’72 között íródott, hogy 1974-ben
meg is jelent, valószínűleg azt is tudtam, de,
hogy beszéltünk-e róla ott, a fövenyen, arra
nem emlékszem; az azonban majdnem bizo-
nyos, hogy akkortájt nem olvastam el. Talán a
Don Juan-fejezetet? A többi nem érdekelt? Nem
tudom. (Ma is csak a Così érdekel még igazán,
meg talán a Figaro, de erről is később.)
Na de, ’77-ben két és fél évre Németországba
utaztam, s ha időközben voltam is Budapesten,
az egy hét a tengerparton, úgy tűnik, nem volt
ahhoz elegendő, hogy rövid itthonléteim során
szükségesnek éreztem volna Gézát felkeresni.
Csak végleges hazajövetelem után bukkant fel
Géza hébe-hóba az életemben, de nem jártunk

195
össze. Találkoztunk koncerteken, hol másutt,
nem tudom, láttuk egymást, de kapcsolatunk
felületes maradt. Olyannyira, hogy egy furcsa
pillanatban azt találtam mondani, hogy én nem
állíthatok be csak úgy a Kosciuszkó Tádé utcá-
ba, hiszen én valami megengedhetetlent követ-
tem el Gézával szemben. Nem tudom, jó néven
venné-e, ha hívatlanul megjelennék. Hogy volt
lehetséges több mint harminc év után ezt indo-
kul felhozni, megfeledkezni arról, hogy együtt
nyaraltunk a Fekete-tenger partján, hogy Géza
időközben egyszer fel is kért engem egy szöveg
megírására Kundera Diderot-átirata kapcsán,
azt nem tudom. Pontosabban, tudom, nagyon is
jól tudom: máig sem tudtam megbocsátani ma-
gamnak azt, amit Gézával szemben elkövettem.
Pór Péter, közös barátunk volt meghívva Gézá-
ékhoz, ő akart csak úgy magával cipelni (nálam
lakott), neki hoztam fel ezt az indokot, ő pedig
a maga radikális módján azonnal ment a tele-
fonhoz, megkérdezte Gézát (vagy Csirit), mehe-
tek-e én is, ez volt a kezdete újabb baráti érint-
kezésünknek. Tehát nem valami rövidzárlat mi-
att mondtam mindezt Péternek. Hanem, mert
tudni akartam, képes-e Géza is akarni ezt a ba-
rátságot, melyet én nagyon akartam. Azóta ösz-
szejárunk, szeretném őket Csirivel meghívni,

196
rajtam a sor. S most… Géza ismét meghalt a szá-
momra. Soha többé nem fogom tudni viszonoz-
ni legutóbbi meghívásukat. Hogy a fenébe le-
hetséges ez?! Most már Csiri egyedül fog ülni
a Zeneakadémia jobb oldali erkélyének 3. sorá-
ban, ahol én időnként a 4. sorban ültem?
Ha együtt voltunk, többnyire mások társasá-
gában, nem zenéről beszéltünk. Géza már nem
magyarázott. Én meg nemigen tudok zenéről
beszélgetni, csak hallgatom és élvezem a zenét,
beszélni igen ritkán beszélek róla, és semmikép-
pen sem Géza jelenlétében. Azért talán, mert
szakértelme ismeretében nem merek megszó-
lalni? Így igaz. Ugyanakkor tudom, hogy meg-
fellebezhetetlen ítéleteit egy igazán zeneértő
sem tudná sikeresen kikezdeni. Megint ránézek
Mozartra – Gézára –, most valami keserű vonást
fedezek fel szájuk sarkában. Igen, az idő kikezd-
te hiteinket. Miféle idő? 1977 nyarán, amikor
vidáman vodkáztunk a bolgár tengerparton,
szebb volt talán a világ? Vagy az idő nem abban
az értelemben kezdi ki hiteinket, hogy idővel
csúnyább lesz körülöttünk a világ, hanem, hogy
megfellebezhetetlenül öregszünk? Nem hiszünk
már egy szebb világban, egy szebb jövőben, ne-
künk már nem lesz szebb jövőnk. Miért kellene
hinnünk egy szebb világban, egy szebb jövőben,

197
amikor Fodor Géza hirtelen csak úgy kitűnik a
világból? Ha lenne szebb jövő, az neki igazán ki-
járna.
De talán nem egyformán párologtak el hiteink.
Géza a kilencvenes évek elején hozzátett Mozart-
könyvéhez két kiegészítő fejezetet. A másodikat
– „Érdemes-e visszavonni a Varázsfuvolát?” –
1993-ban írta. Most, hogy Géza halála foglalkoz-
tat, és kezembe vettem a Mozart-könyv új kiadá-
sát, elsőként ezt az írást olvastam el. Persze, már
a címe alapján is világos volt a számomra, hogy
Géza nem akarja a Varázsfuvolát visszavonni, de
nem is értettem, hogy vajon miért lenne szükség
erre. Amikor én Géza szerint helytelen értelme-
zését adtam az operának, eszem ágában sem volt
visszavonnom azt. Megnézvén Ingmar Bergman
Varázsfuvola-filmjét, éppen, hogy megkönnyeb-
bültem. Nem kell többé az operában elválaszta-
nom egymástól Mozárt szép zenéjét – amelyet
elemezni, értelmezni nem tudok, csak élvezni –
és Schickaneder bugyuta, s még több is, mint bu-
gyuta, kifejezetten antipatikus szövegkönyvét.
Lehet a Varázsfuvola történetét úgy is értelmez-
ni, az operaelőadást úgy is rendezni, Bergman-
nak sikerült, hogy a történetet nekem se kelljen
leválasztanom a zenéről. Merthogy Bergman
rendezésében a Varázsfuvola minden volt, csak

198
nem a felvilágosodás fellengzős apoteózisa, me-
lyet ráadásul az a rémséges, hatalmaskodó, rab-
szolgatartó, a boldogságot kereső embereket
megleckéztető Sarastro képvisel. Bergman ren-
dezésében Sarastro és papjai azok, akiknek lát-
szanak – terrort gyakorló szörnyetegek –, s az
egyetlen ember, aki elutasítja az ész zsarnoksá-
gát, aki abszurdnak tartja, hogy neki és kedvesé-
nek rémséges próbákat kelljen kiállnia ahhoz,
hogy kiérdemelje a boldogságot, az Papageno.
Ha jól emlékszem, még ennyit sem írtam annak
idején, s főleg nem tettem kísérletet arra, hogy a
magam szája íze szerint átértelmezzem az egész
mesét. Nekem ennyi elég volt, hogy jó lelkiisme-
rettel élvezhessem az operát. Mert jóllehet nem
vagyok szakember, azért én is rossznak tartom az
olyan operát, amelyben színpadi játék és zene
egyáltalában nem értelmezhetők egységben.
Géza említett írása természetesen nem akarja
visszavonni a Varázsfuvolát. De azzal, hogy nem
azt kérdezi, vissza kell-e vonni, hanem azt, hogy
érdemes-e visszavonni, ha nem is tagadta meg
régi interpretációját, mégis olyan kompromisz-
szumot kötött, amilyenre korábban biztos nem
lett volna hajlandó. Elhibázottnak tartja ugyan
az „ellenfelvilágosodás” értelmezését, de egé-
szében véve nem mint eleve abszurdat. Csak

199
annyit mond, hogy „a klasszikus interpretáció
egyelőre jobban áll intellektuálisan” (537.); sőt,
nem tagadja annak veszélyét sem, hogy a hu-
manista interpretáció, ha hitvallássá válik, köny-
nyen humanista limonádévá hígulhat (503.).
A Géza által az ellenfelvilágosodás interpretáto-
raitól hozott idézetek alapján én magam távol-
ról sem vagyok biztos abban, hogy a klasszikus
interpretáció jobban áll intellektuálisan. Csak-
hogy emellett nem merészelnék érvelni. Egy-
szerűen azért nem, mert nem tudom elvégezni
azt, amit Géza megtett: szöveg és zene együttes
interpretációját. Az én kérdésem nem is az,
hogy melyik interpretáció mellett hozhatók fel
súlyosabb, meggyőzőbb érvek. A kérdésem az
– s ezzel, tudom, olybá tűnik, hogy megkérdője-
lezem Fodor Géza egész monumentális Mozart-
könyvét –, értelmes dolog-e a Mozart-opera vi-
lágképéről beszélni. Géza azt állítja, hogy az
ellenfelvilágosodás infantilizmusával szemben
„az érett szellem csak még jobban értékelheti,
hogy van egy mű, amely a művészi tökéletesség
szintjén töretlenül őrzi a felvilágosodás hitét.
Tudja, hogy miként egy Bach-kantáta nem is-
tenérv, úgy A varázsfuvola sem érv »a felvilágo-
sodás projektuma« mellett, de emiatt sem fáj-
dalmat, szégyent és gyászt nem kell éreznie,

200
sem késztetést, hogy e projektum belső ellent-
mondásait és kudarcát már az operában is ki-
mutassa.” (563.) Ez számomra tökéletesen elfo-
gadható volna, kivéve azt, hogy A varázsfuvola
a művészi tökéletesség szintjén töretlenül őrzi
a felvilágosodás hitét. Egy tökéletes műalkotás
a szememben ugyanis nemhogy nem terjeszt,
nem is őriz hiteket. Éppúgy nem őrzi a felvilá-
gosodás hitét, ahogy nem akar a kibontakozó
felvilágosodás kritikája sem lenni. Egy tökéletes
műalkotás titkát szerintem nem lehet világké-
pén keresztül megközelíteni. Nem szeretném
kétségbevonni, hogy a legzseniálisabb művész
is kora gyermeke, s e korhoz hozzátartoznak – a
„világkép korában” – a kort uraló világképek is,
a kor mélyén zajló folyamatok is. De lealacso-
nyítjuk a zseniális művészt, sőt, egyáltalában
magát a művészetet, ha úgy hisszük, a legzse-
niálisabb művész sem tesz mást, mint tökéletes
művészi formába önti a korszak uralkodó világ-
szemléletét. Egy világképet meggyőződésem sze-
rint nem lehet tökéletes művészi formába önte-
ni. Egy világképet csak látszatművészi formába
lehet önteni, csakhogy az ily módon formába
öntött mű nem műalkotás, s aztán végképp nem
tökéletes. Giccs vagy propagandaanyag. Fordít-
va áll a dolog. A tökéletes műalkotás a saját ko-

201
rában is, s a későbbiekben is, sokféle módon in-
terpretálható a befogadó által, egy opera eseté-
ben az interpretációnak ezt a munkáját minde-
nekelőtt a rendező és a karmester, vagy éppen
a „filozófiai interpretátor” (jelen esetben Fodor
Géza) végzi el. De most már elég A varázsfuvolá-
ból, amely sohasem nőtt igazán a szívemhez.
S Géza Varázsfuvola-interpretációját nem szere-
tem, ahogyan Ingmar Bergmanét szerettem. De
nem akarom elvitatni, Gézám, a jogodat, hogy
A varázsfuvolából a felvilágosodás himnuszát
halljad ki. Én nem mondom neked, ahogy Te
nekem mondottad: „Nincs igazad.” Csak annyit,
hogy a Te igazságod nem az enyém. Te persze
fölényes szaktudásoddal sokkal jobban tudsz ér-
velni a magad igazsága mellett, mint én a maga-
mé mellett.
Ha azonban a három „olasz” operáról, a Lo-
renzo da Ponte szövegkönyvére írottakról van
szó, rögvest másképp állok a dologhoz. Annak
ellenére, hogy – ahogy Géza maga írja – a mono-
gráfia még belül van a ’68-as szellemen (519.),
melytől mindketten eltávolodtunk, a könyv Fi-
garo-, Don Giovanni- és Così-elemzését semmi-
képpen sem teszi alapjában problematikussá
a szememben ez a szellem. A legegyszerűbb
a helyzet talán a Figaróval: Géza szemében a

202
mozarti Figaro nem a Bomarchais-féle vígjáték
megzenésített változata. Látni akarja persze az
opera konkrét politikumát is – s hogy ez a réteg
is jelen van, azt nevetséges lenne tagadni –, de
szerinte az operában nem ez a lényeges, hanem
öt ember szerelmének a sajátos karaktere. „Az
opera szerelmi drámában ábrázolja az egész
élet drámáját.” „Mozart kérdése nem az, hogy
valaki mennyire, hanem, hogy hogyan szeret.”
S hogy hogyan szeret a Gróf és a Grófné, Figaro
és Susanna, meg Cherubin, az majdnem telje-
sen független ezen emberek társadalmi státu-
szától. Hogy a „Gróf életében nincsenek kon-
zekvenciák” (123.), hogy az érdektelenség és az
emberismeret hiánya az alapvető tulajdonsága,
hogy „nem státusánál fogva, hanem éppen sze-
relmében a legmélyebben arisztokrata” (127.),
hogy a látszólag nagy szenvedély nála gáláns,
erotikus kalanddá válik (127.) stb. Egyfajta ép-
pen annyira modern karakter, mint az opera
valamennyi főszereplője. Csak a Cherubin-
elemzést szeretném még kiemelni. „Cherubin
bizonyos mértékig tüneményszerű, megfogha-
tatlan, nem egészen emberi. Kierkegaard mód-
szere, amikor filozófiája demonstrálására meg-
különbözteti az apródot mint meghatározott
személyt, individuumot a mitikus apródtól, itt

203
kivételesen [már miért kivételesen? – V. M.] alig
torzít. Kierkegaard valóban meg tudta egyetlen
szóval határozni az apród lényegét: »szerelem-
ittas». Cherubin úgyszólván tényleg nem más,
mint egy lelkiállapot, egy emberi állapot – ha
úgy tetszik: stádium – szimbolikus alakja: az éb-
redő vágyé. Ez a vágy absztrakt és általános, tár-
gya az egész női nem. Ebből fakad ellentmondá-
sossága: a boldog eufória és a mély melankólia.
Mert hiszen e vágy tárgya minden, de semmi
sem igazán. A vágy univerzális, s így minden
forrásba hozza; de mivel univerzális, semmiben
és senkiben nem találhatja meg a maga sajátos
tárgyát.” (119.) Még egy idézet Cherubinnal
kapcsolatban: „Nem véletlen, hogy Kierkegaard
óta nagyon gyakran mondják Cherubint leendő
Don Juannak. Kierkegaard szerint ugyanis mind-
kettőjük vágyának tárgya maga a nőiség, csak
Don Juan vágya intenzitásában és meghatáro-
zottságában fejlettebb.” (122.) Géza ehhez – sze-
rintem találóan – hozzáteszi, hogy „Cherubin
életproblémájában adva van egy másik, a Don
Juanéval pontosan ellentétes életlehetőség is:
a szentimentális hősé”. (122–123.)
Drága Gézám, láthatod – ha odaföntről lehet
egyáltalában bármit is látni –, a Varázsfuvola-
elemzés korrekciójának elolvasása után, jólle-

204
het azt az írásodat nem szerettem, mégis feltá-
madt bennem a kíváncsiság az egész könyv
iránt, melynek bizonyos elemzéseit minden
fenntartás nélkül, élvezettel olvastam. S olvas-
ván a három da Ponte-operát illető elemzései-
det, igazán nem zavartak itt-ott felbukkanó lu-
kácsiánus megjegyzéseid. „Ez a karakter-tipo-
lógia nem egyszerűen szociológiailag repre-
zentatív, hanem valóban történelmi-dinamikus.
A szerelmi konfliktusok itt egyúttal történelmi
értékkollíziók. Mozart operáját [még mindig a
Figaróról van szó – V. M.] tehát szerelmi dráma-
ként kell elemeznünk, de a szerelmi dráma ép-
pen ebben a minőségében igazán történelmi
dráma.” (119.) Mintha személyesen Gyuri bácsi
magyarázná neked odafönt az operát. „Szerelmi
drámaként kell, kérem szépen, elemeznünk…”,
„mert, kérem szépen, éppen ebben a minőségé-
ben igazán történelmi” – hallom az öreg szá-
momra felejthetetlen hangját. Persze, hogy
nem zavar ez, hiszen a hetvenes évek elején a
karakterek és a történelem összefüggését ille-
tően biztosan egyetértettem még az öreggel.
Vagy ebben talán még ma is egyetértek? Nem
tudom eldönteni. Ennek vizsgálata igen messzi-
re vezetne, most pedig Rólad van szó, Gézám.
Talán egyetlen – ismétlődő – megjegyzéseden

205
szisszentem fel. Itt sem azért, mert nem értek
vele egyet. Na és? Hanem, mert mai emberfelfo-
gásomat nagyon sérti. Nem szabad tehát, hogy
zokon vegyed. „Susanna erotikus sokrétűsége
csak teljes emberségén belül kap igazán mély
értelmet. Mert Susanna teljes ember, a kifeje-
zésnek abban a goethei értelmében, hogy »a leg-
kisebb ember is teljes lehet, ha képességeinek
és készségeinek határain belül mozog«. Susan-
na mindennapi ember, akinek életkörülményei
nem adnak módot a legmagasabb szellemi ki-
bontakozásra, arra, hogy mindenoldalúan kifej-
lődjenek magasrendű erkölcsi-emberi tulajdon-
ságai.” Nem vitatom, hogy Susanna se nem Mo-
zart, se nem Goethe, se nem Lukács. De miért
ne fejlődhetnének ki ettől mindenoldalúan
magasrendű erkölcsi-emberi tulajdonságai? S
arra is tudnék példát hozni, hogy a legmaga-
sabb szellemi kibontakozás nem elegendő a ma-
gasrendű erkölcsi-emberi tulajdonságok kibon-
takozásához.
S most jöjjön a Don Juan! Annyit már most itt
megvallok Neked, Géza, nélküled valószínűleg
nem tudnám mindazt elmondani az operáról,
amit, most, amikor itt tartok a szövegben, úgy
gondolom, elmondandó vagyok. De ma már na-
gyon nem értek egyet Veled. Nem értek egyet,

206
mert ugyan Te is kimondod, hogy Don Giovan-
ni eltűnésével szegényebb lett a világ (felmér-
hetetlen történelmi veszteség, 301.), de Nálad
a mérleg nyelve mégis a „varázstalanított világ”,
az erkölcsi stádium világa, s ha Te nem iszo-
nyodnál annyira Heideggertől, legfőképpen azt
hangsúlyoznám: a létfeledés tökéletes betelje-
sülése felé billen ki. (Hogy honnan tudom, hogy
iszonyodsz Heideggertől? Tulajdonképpen nem
tudom. De szinte lehetetlennek érzem, hogy ne
ez lenne a helyzet. Látod, ezt feltétlenül meg
kellene beszélnünk. S ezt csak Veled tudnám
megbeszélni.) Minthogy mindketten egyfor-
mán képtelenek vagyunk minden további nél-
kül tudomásul venni a mai világállapotot, talán
még azt is képes lennék elmagyarázni Neked,
miért fontos számomra Heidegger: tőle tanul-
tam meg ugyanis nem kapaszkodni az eszmény
nyújtotta reménybe, nem azt mondogatni, hogy
ha a lét elviselhetetlenül könnyűvé vált, leg-
alább próbáljuk fenntartani az eszmény súlyát,
hanem megpróbálni felmutatni a létben a hi-
ányt, a lét hiányát. Azt hiszem, nem volt feles-
leges ez a néhány soros megjegyzés: mély meg-
győződésem, hogy az emberi viszonyok töké-
letes súlytalanságával néha egyenesen frivol
szembeállítani az eszményeket. Te is tudod ezt,

207
Géza, de a hetvenes évek elején nem engedhet-
ted érvényesülni ezt a tudásodat. Akkor valószí-
nűleg még én is így lettem volna a dologgal. De
Nálad ez alapjában nem változott: ezért kellett
„megmentened” a Varázsfuvola „klasszikus ér-
telmezését”. Te is tudod, hogy Donna Anna
csak jobb híján törődött bele Don Ottavio na-
gyon szép és nagyon üres szentimentális szerel-
mébe („Anna” ugyanis „teljes intenzitással átéli
az emberi világ, az erkölcsi világ gyakorlati
csődjét Don Juannal szemben”, 241. – írod;
meggyőződésem, nemcsak Don Juannal szem-
ben, s ezt is tudod: „Anna nem tud és nem is
akar egy olyan világban élni, amely képtelen
gyakorlatilag érvényesíteni értékeit”, 244.); Te
is tudod, hogy Masetto bugyuta konvenciona-
litása soha Zerlinát boldoggá most már nem te-
heti, éppen, mert Don Giovanni felébresztette
benne az igazi érzékiséget („Zerlina” a Don
Juannal való kapcsolatban „önnön női lehetősé-
geire, hatalmára eszmélő ember”, 183.). Te sem
gondolod úgy, hogy jobb lett volna, ha ez soha
meg nem történik. Vagy? A Così olyan értelme-
zése, hogy „Mozart, miközben teljesebb életle-
hetőségeik felől ábrázolja alakjait, nem utasítja
el valóban élt életüket sem [idáig rendben len-
ne a dolog számomra is – V. M.], méltányolja

208
igazi humánus értékeiket.” (350.) Melyek a kon-
venció világának „igazi humánus értékei”? Én is
tudom, hogy a senkire és semmire tekintettel
nem lévő szörnyetegek világában a konvencio-
nalitásnak van valami értéke. De hogy ez vala-
mi igazi humánus érték lenne? Különben is, mi
volna ez? Mozart szerintem azt mutatja meg,
hogy mi hiányzik ezekből az emberekből ahhoz,
hogy egy pillanatra megtalált teljesebb életlehe-
tőségeiket akarják megélni.
Ami Don Giovanni és a Komtur megtestesí-
tette szellem eltűnése után előttünk áll, az, így
mondod, az „egységes emberi világrend” (284.):
„A szellem és az érzékiség birodalma egyszerre
semmisült meg, hogy a meghasadt világ helyén
felépüljön az egységes emberi világrend” (284.),
amelyben „lehetséges normális szerelem”, s így
„feleslegessé válik az érzéki zsenialitás” (299.).
Mert a donjuanizmus lényege „minden emberi-
nek nem is intencionált, »természetes« megcsa-
lása” (248.). Ha ez így igaz lenne, akkor az érzé-
ki zsenialitás nemcsak démonikus, hanem eleve
bűnös, „gátlástalan alantasság” (221.), valami
kifejezetten nem emberi. Holott Don Giovanni
bűnös és alantas csak akkor lehetne, ha része
lenne, része lehetne az erkölcsi világrendnek.
De nem lehet része: ezért nem lehet neki igazi

209
földi ellenfele (194.). Már miért vált volna az ér-
zéki zsenialitás feleslegessé? Talán csak helye
nincsen többé a világban. („Don Juan leszárma-
zottai már nem hódítók, csak gyűjtők” – Milan
Kundera, Nevetséges szerelmek.) A transzcen-
denciától, az ember felett álló hatalmaktól, „va-
rázserőktől”, az érzékiségtől, a szellemtől átha-
tott világ eltűnik, hogy átadja a helyét annak,
amit Te egységes emberi világrendnek nevezel.
Én meg a kiüresedett kisszerűség világának.
Nem tudok, mert nem értek hozzá, a zenéről
beszélni: de az a pillanat a fináléban, amikor az
érzéki zsenialitás és a szellem eltűnnek a föld
színéről, számomra is egy radikális hangzásbeli
váltás: csakhogy az én fülemnek a mélységet és
komolyságot valami felszínes és sekélyes váltja
fel. Ebben a felszínes és sekélyes világban az
adott ünnepi pillanatban még senki nem veszi
észre, hogy azok a karakterek, akik a még nem
varázstalanított világban démonikusak vagy ép-
pen isteniek voltak, itt az egyik oldalon most
már tényleg alantas és gátlástalan gazemberek-
ké, a „másik kiszolgáltatottságára építő, ember-
megtörő hatalommá” – Mozart Don Giovanni-
nak Leporellóhoz való viszonyában megmutat-
ta, mivé lesz az érzéki zsenialitás, ha a világ
minden varázserejétől megfosztatik –, a másik

210
oldalon meg a sekélyességgel szemben a mély-
ség és komolyság tiranniáját képviselő, elvisel-
hetetlen világmegváltó zsarnokokká lesznek. Az
egyik kisstílűen, mint Don Alonso, a másik na-
gyobb szabásúan: mint Sarastro.
A Così erről szól. Pontosan megmutattad:
„A szerelem mint életprobléma a konvenció vilá-
gán, az édes életen belül emberi módon nem old-
ható meg, sőt, fel sem vethető.” (323.) Ezek sze-
rint a démonikustól és az istenitől vezérelt vilá-
got felváltó igazi emberi, erkölcsi világrend nem
a konvenció világa? Dehogynem. Minthogy azon-
ban Te ezt nem szeretnéd így látni, kénytelen
vagy az egész opera egyik legproblematikusabb
részletének tekinteni, hogy Ferrando ugyan iga-
zán beleszeretett Fiordiligibe, és mégis felhábo-
rodik Dorabella hűtlenségén. Szerintem Mozart
látta: az új világot csakis a konvenciók uralják.
Biztos ez? Nem vetettem el a sulykot? Nem ál-
lítottam most Géza valahai, de húsz évvel később
megerősített merev igazságával a magam merev
igazságát szembe? Persze, ezt tettem. Csakhogy
nem azt akartam mondani, hogy a Mozart-ope-
rák „klasszikus” értelmezése képtelenség. Nem is
gondolom ezt. Csakis azt gondolom, hogy a ma-
gam, ha tetszik, „posztmodern” értelmezése sem
kizárt, nem hibás értelmezés. Hogy Mozart azért

211
óriás, mert bárki élvezheti zenéjét s ezen belül
operáit is a maga szemléletmódja szerint. De
még mindig túl egyértelműen fejezem ki ma-
gam. Én így élem át a Don Giovannit és a Così fan
tuttét, így átélve tudom maradéktalanul élvezni
őket, de hogy így értelmezzem is őket, ahhoz ér-
tenem kellene a zenéhez. Igazolásomul a Kova-
lik-féle rendezéseket hozom fel, a Cosìt illetően
talán még határozottabban egy, a tévében látott
müncheni előadást, melynek adatait ennél pon-
tosabban nem tudom megadni.
Érdemes lenne tehát, Géza, visszavonnod a
könyvedet? A jóisten mentsen meg ettől! Mi-
után elolvastam a Varázsfuvolára vonatkozó új
tanulmányt, mint mondottam már, nekifogtam
az egész könyvnek, s hallatlanul élveztem elem-
zéseidet. – Igazán jól csak a Don Giovannit isme-
rem. Ahogy olvastam a könyvet, együtt dúdol-
tam Gézával a mozarti dallamokat. – Csak most
mertem aztán megnézni, hogy vajon annak ide-
jén megvettem-e egyáltalán Géza könyvét. Nem,
nem vettem meg. Gézától kaptam egy dedikált
példányt. „»Mein alt Geschäft, das Schauspiel
anzukünden« F. Géza, 1974. december 27.” Hogy
van ez hát? Vajon mikor írtam át történetünket?
De legyen akárhogy is, hiányozni fogsz, Géza.
De majd követlek. – Misu

212
 De nem csak a barátokról szóló írások
(melyek szomorkásak ugyan: állapotok Kolozs-
várt, barátság lassú elenyészése, halál), vannak
mások is, amelyek a sötét, sötétülő világban sem
csupán ezzel az alkonyattal, alkonyulással, ha-
nem konkrét problémákkal foglalkoznak (a ma-
gyarországi állapotokkal, a humaniorák nem léte-
ző helyével – nem adnak már nekik helyet a világ-
ban: nálunk talán még aktuálisabb ez, mint má-
sutt), meg aztán van igen szórakoztató írás is
közöttük – szeretném az Olvasót most már kicsit
felvidítani. Alapjában jó kedélyű fickó vagyok.

Hét perc a vasorrú bábáról

Hovatovább már nincsen hova tovább… mond-

ják az utcán meg másutt szembejövő ismerő-
seim. Hm… Hát ezeknek egy csepp fantáziájuk
sincsen? Vagy talán nem is arra gondolnak,
hogy most már olyan rossz a helyzet, hogy en-
nél rosszabb nem is lehet? Arra gondolnak, ezt
napnál világosabban mutatja kétségbeesett ké-

213
pük, de talán nem a fantáziájukkal van a baj.
Mind fiatalabbak nálam – jó vicc, nálam fiata-
labbnak lenni nem nagy kunszt, ma már, pró-
bálták volna ötven évvel ezelőtt, akkor még
nem ment volna olyan könnyen nekik! –, szó-
val, fiatalságuk okán legfőképpen a történelmi
tapasztalataik hiányoznak. Nem tudják ezért,
hogy 1944, aztán a Rákosi-korszak évei, aztán
a forradalom leverését követő évek szörnyűsé-
geit eddig még legújabb forradalmárainknak
nem sikerült überolniuk. Vannak ugyan e fiatal
szembejövőknek is tapasztalataik, de azok ab-
ban a húsz évben gyökereznek, amikor az, aki
akarta, éppen nagyon jól is érezhette magát. –
Igaz, akkor is voltak szembe jövő ismerősök.
Hát, barátom, mondogatták, mi nem ezt akar-
tuk. Nem-e? – kérdeztem őket. Talán valami baj
van? Erre kezdték sorolni a korai gyermekkorát
élő demokrácia összes gyermekbetegségét. Most
aztán viszont igazán megkapták. Merthogy ez a
bizonyos demokrácia alig jutott túl a gyermek-
korán, máris agonizálni kezdett.
De arra a szembejövő ismerősök mind a mai
napig nem gondolnak, hogy talán valameny-
nyien felelősek vagyunk azért, hogy szegény ki-
csi demokráciánk olyan torzszülötten jött a vi-
lágra. Én ugyanis ezt gondolom, amíg túl nem

214
tekintek szűkebb horizontunkon. Vagy, legyek
pontosabb és megértőbb: ezt is gondolom. Any-
nyi mindent gondolok, talán túl sok mindent is,
s abból, amit gondolok-beszélek, sohasem derül
ki feketén-fehéren, hogy kit kell szeretni s kit
kell utálni. De még mielőtt a tisztelt közönség
izgalomba jön, hogy valakinek most talán sike-
rül elmagyaráznia, mi is volt a baj, többtényező-
sen elmagyaráznia, kijelentem, hogy nem te-
szem ezt. Pontosabban, nem ezt teszem. A do-
lognak csak egyetlen elemét emelem ki, amire
manapság kevesen gondolnak, ha talán mégis
egyre többen. Már akkor, amikor a szembe jövő
ismerősök nem szerették a gyenge kis torzszü-
löttet, próbáltam magyarázni nekik, hogy, drá-
gáim, ti azt szerettétek volna hinni, hogy a de-
mokrácia gyógyír az emberiség minden bajára
– jaj, de jó, sohse halunk meg! –, ahelyett, hogy
az öreg Churchillre figyeltetek volna, aki már
több mint félszázada megmondta, hogy a sok
rossz politikai forma közül mégis a demokrácia
a legjobb. Igen, a demokrácia a legkisebb rossz.
(Vannak persze olyanok, akik szerint a fülkefor-
radalom a legkisebb rossz, de ez most nem tar-
tozik ide.) Szóval, a demokrácia nem panacea.
– A magyar Wikipédia szerint a Panacea a rova-
rok (Insecta) osztályának a lepkék (Lepidop-

215
tera) rendjéhez, ezen belül a tarkalepkefélék
(Nymphalidae) családjához tartozó Biblidi-
nae…; pech. De nem, az angol Wikipedia tudja
azt is, amit én tudtam: In Greek mythology,
Panacea (Greek pan£keia, Panakeia) was a god-
dess of healing. – Szóval, a demokrácia nem pa-
nacea, pedig az öreg Churchill még nem is tud-
ta, amit a nálánál vagy harminc évvel még öre-
gebb Nietzsche Frigyes már tudott – milyen vic-
ces!, Nietzsche csak harminc évvel volt öregebb
Churchillnél!, tényleg, nem hülyéskedek –, hogy
nem érdemes olyan nagyon ajnározni azt a libe-
rális demokráciát: akár demokraták vagytok,
akár nem (jobb, ha nem, a démosz az rémes:
puer robostus sed malitiosus), akár liberálisok
vagytok, akár konzervatívok, a nihilizmus korá-
nak néztek elébe. S az egyre inkább kibontakozó
nihilizmus – nem más, mint totális értékvesztés.
Nem értékeltetek át idejekorán minden értéket,
így azok elenyésztek, s csak egy maradt belőlük,
a közgazdasági érték, a hasznosság. Pusztuljon
minden, ami haszontalan: a szegény, aki még
megélhetésének költségeit sem képes megter-
melni, a cigány, mert attól még cigány marad,
ha átnevezitek romának, a démoszt untató –
szerintetek magas – művészet, a filozófia és más
csacskaságok. –

216
 Hogy a mienkénél egy kicsinyég azért valaha
még – melyik szót használjam? azért is azt mon-
dom – kulturáltabb vidékeken, olyan vidéke-
ken, ahol a jót, a szépet és az igazat nagyra tar-
tották, ahol azt az átlagember is nagyra tartotta,
aki ott még nem csőcselék-ember – s ez itt a lé-
nyeg –, mindez nem olyan durván működik,
mint mifelénk, nem olyan durván, mert azért a
hasznosságot is – jóllehet egyre kevésbé, de –
differenciáltabban kezelik, ahol azért nem az az
igaz, ami a proletariátusnak, ja, bocsánat, újab-
ban a nemzetnek, hasznos, a hasznosságértéken
kívüli összes többi érték leépülése, a nihilizmus
kibontakozása lassúbb folyamat, mit sem vál-
toztat azon, hogy a folyamat ott is leállíthatat-
lan, s ennélfogva ez a kulturáltabb vidék mint
környezet primitív kishazánkra nem hat éppen
mérséklőn, azt tudomásul kell vennünk. Mit
számít, hogy a lakosság óriási hányada nyomor-
ban él, hogy a lakosság jelentős hányadának
kulturális színvonala nemhogy emelkednék, ha-
nem süllyed, ha egyszer az államháztartási hi-
ány, minden érték legértékesebbike nem lépi át
a megengedett küszöböt.
Szóval, megyek az utcán, jönnek szembe a jó-
indulatú ismerősök, s el vannak keseredve. Ho-
vatovább rettenetesen el vannak keseredve, de

217
még mindig azt hiszik, hogy ki kellene talál-
nunk valamit, meg kellene tudnunk mondani,
hogy hova tovább. Hogy rendbe kéne végre már
tennünk ezt az országot. Titokban a fülükbe sú-
gom: én sem bánnám, ha ez történne. De ennek
lehetőségében hinni szerintem, sajnos, illúzió.
Az a radikális értékválság, ami nem a forint, de
még csak nem is az euró értékének válsága, nem
is egy all-round gazdasági válság, hanem az
európai kultúra válsága, nem küzdhető le politi-
kai manipulációkkal. Valami olyannak kellene
történnie, ami messze-messze túllépi a politika
kompetenciáját. A Római Birodalom radikális
válsága a kereszténység és a barbárok találkozá-
sának eredményeképpen oldódott meg – hosszú
évszázadok alatt. De nem volt olyan római pat-
rícius, aki ezt előre látta volna. Még ha, feltéve,
de meg nem engedve, netán sokkal, de sokkal
bölcsebb volt is nálamnál.
Na: drága barátaim, akik élvezitek e fesztivál
keserűn vidám hangulatát! Most az az érzésem
támadt, hogy túlságosan elvontan beszéltem.
Inkább valami szép kis történetet kellett volna
felolvasnom a vasorrú bábáról, aki felfalta az
igazságot, a jóságot és a szépséget, mi pedig
nem tudtuk ebben megakadályozni. Ki ez a mi?
A fejlett világ emberei. Miért nem tudtuk meg-

218
akadályozni? Mert többnyire csupán azt tartot-
tuk fontosnak, hogy egyre jobban élünk, s még
jobban éljünk. S ezenközben még azt sem vet-
tük észre, hogy e fejlődésnek távolról sem volt
mindenki a haszonélvezője.

A humaniorák helye
(rekapituláció, egyetértés
és provokáció)

Az egyetemről van szó, mely humaniorák nél-

kül nem egyetem. A humaniorák nélkül csupán-
csak egy magasabb szintű szakiskola. A huma-
niorák helyéről van tehát szó az egyetemen.
Ami egyben azt is jelenti, hogy a világban való
helyük a tét, minthogy sehol másutt nincsen he-
lyük. Hangsúlyozni kívánom: a humaniorák he-
lyéről van szó, nem pedig a szellem-, még kevésbé
a társadalomtudományokéról. Az utóbbiak má-
sutt is találnak helyet maguknak: például, a ma
iparszerűen szerveződő kutatásban. Hogy jól ér-
tettem-e Jacques Derridát, annak csak ő a meg-
mondhatója, de meg vagyok győződve róla, hogy
szándékosan kerülte a „sciences humaines” kife-
jezést. A feltétel nélküli dekonstrukció szervét,
a feltétel nélküli dekonstrukcióét, mely Derri-

219
dának az egyetemet illető nézetei szerint jólle-
het n’a jamais été effective (soha nem volt haté-
kony), mégis az egyetem force invincible-je, le-
győzhetetlen ereje kell legyen, csakis a huma-
niorák testesíthetik meg, melyek dokrínát alkot-
nak ugyan, ugyanakkor sajátos módon mégis
hitvallást is jelentenek. Ami a filozófiai észrend-
szerek csődjének bekövetkezte óta új, az pusz-
tán csak az a tény, hogy tudatosan és akartan je-
lentenek hitvallást. Tisztában vannak vele, hogy
igazságuk csak egy meghatározott nézőpontból,
egy meghatározott perspektívát megalapozva ér-
vényes. Éppen ebben különböznek a szellem- és
társadalomtudományoktól, melyek a világban
való helyüket a természettudományok mintájá-
ra építik ki, ami azt jelenti: időről időre elkerül-
hetetlenül bekövetkező perspektívaváltásaikat
a megismerés haladásának akarják és tudják fel-
fogni. És nem tudnak egymással inkompatibilis
értelmezéseket egyidejűleg érvényesnek tekin-
teni. Az ilyesmi számukra leküzdendő anomá-
lia. A hitvallás mint a humaniorák kiiktathatat-
lan eleme tehát egy meghatározott perspektíva
tudatos vállalásában mutatkozik meg, mellyel
képviselőik mintegy azt deklarálják, hogy a ma-
guk igazsága mellett más igazságokat mint igaz-
ságokat is tolerálniuk kell, ha nem is éppen a sa-

220
játjukként, ha adott esetben ellenséges érzület-
tel is.
Derrida azt mondja:
„…Egy doktrína tanítási aktusa talán perfor-
matív aktus, de a doktrína maga nem az. Ez egy
olyan korlátozás, amelyről azt állítanám, hogy
nem dialektikus módon egyszerre kell megőriz-
ni és megváltoztatni:
1. Ezt a korlátozást újra meg kell erősíteni,
mivel a semleges elmélet annak a kritikus és
több mint kritikus (dekonstruktív) feltétlenség-
nek az esélye, amelyről az egyetemen beszé-
lünk, és amelytől mindannyian függünk, dekla-
ráljuk függésünket.” Amit tehát tanítok, semle-
ges és feltétlen elmélet kell legyen, máskülön-
ben nem tanár vagyok, hanem pap, vagy ami
még rosszabb, pártfunkcionárius, valamely párt
elkötelezett katonája. Ezt mi itt, Közép- és Ke-
let-Európában, negyven év kommunizmus után
nagyon is jól értjük. És mégis: performatív hit-
vallás, hit, döntés, nyilvános elkötelezettség eti-
kai-politikai felelősségvállalás nélkül a huma-
niorák üresek, semmitmondóak. „2. Ezt a korlá-
tozást meg kell változtatni, miközben újra meg-
erősítjük, mivel el kell fogadtatni és tanítani
kell, hogy ez a feltétlen elmélet mindig maga
feltételez egy performatív hitvallást, egy hitet,

221
döntést, nyilvános elköteleződést, etikai-politi-
kai felelősséget stb.” A tanár, aki mindezt ki
akarja kerülni, mert nem tudja és nem akarja el-
kötelezni magát, egyszerűen szakember, expert,
és csakis szakembereket, experteket fog kiképez-
ni, akik az úgynevezett közjót, nem pedig az
igazságot, azaz a kultúrát szolgálják. Csakhogy
a szó legáltalánosabb értelmében vett kultúra
nélkül világunk széthullik. Jacques Derrida per-
sze továbbmegy, és megmutatja: az engagement
public tulajdonképpen ellenére van az egyetem
szellemének. Akárcsak Immanuel Kant idejé-
ben, fűzném hozzá, ahol az igazságnak elköte-
lezett filozófiai fakultásnak kellett az alsóbbnak
lennie, szemben a magasabb fakultásokkal, me-
lyek az államnak elkötelezetten a hasznosságot,
a nép javát szolgálták. „Ott található az egyetem
feltétlen ellenállásának elve. Monhatjuk, hogy
az egyetem e klasszikus öndefiníciójának szem-
pontjából nincs benne hely, nincs lényegi, belső
saját hely a nem-elméleti munka, a performatív
típusú számára, sem a műnek [oeuvres] nevezett
egyedi performatív aktusok számára, amelyek ma
a humán szakok egyes helyein megjelennek.”65
65
Jacques Derrida: A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egye-
tem (amely a „humanities”-nek hála, holnap helyt kaphatna).
In Orbán Jolán (szerk.): Jacques Derrida szakmai hitvallása.

222
 A magasabb fakultások, a teológiai, a jogi és
az orvosi Kant idejében is szakembereket ké-
peztek ki, az állam által előírt hasznos tudást
oktatták. Kant belátta, hogy ez nem is lehet
másképpen. A kormány arra van, hogy a nép ja-
vát előmozdítsa. „…legfőbb üdvét a nép nem a
szabadságban látja, hanem természetes céljai-
ban, e három dologban tehát: hogy halála után
üdvözüljön, embertársai közt élve a magáét köz-
jogi törvények révén biztonságban tudja, s vé-
gül, hogy a puszta életét fizikailag élvezni re-
mélhesse (hogy jó egészségre és hosszú életre
számíthasson tehát)…”66
A filozófia, mely nem a hasznosságot tartja
szem előtt, hanem „a szabadság elvéhez szít”, és
ezért a nép mindezen kívánságával „az észtől
kölcsönzött előírásaira támaszkodva foglalkoz-
hatik csupán”,67 „…átfogja az emberi tudás min-
den részét”, „csak épp nem úgy bánik velük
mind, mintha vizsgálódásának és kritikájának
tartalmát alkotnák […] hanem, a tudományok
javát tartva szem előtt, vizsgálódásának és kriti-
Iskolakultúra-könyvek 36., Veszprém, 2009. 23–24. o. Boros
János – Orbán Jolán fordítása.
66
Immanuel Kant: A fakultások vitája. In uő: Történetfilozófiai
írások. Ictus, Szeged, 1997. 361. o. Mesterházi Miklós fordí-
tása.
67
Uo. 362., 361. o.

223
kájának tárgyává teszi őket”.68 Szeretném azokat
a változásokat tisztázni, melyek ebben a tekin-
tetben a filozófia (azaz a humaniorák) helyzeté-
ben Kant kora óta bekövetkeztek, s ahhoz vezet-
tek, hogy kényszerítve érezzük magunkat – én
Derridával együtt igenis kényszerítve érzem
magam arra –, hogy „megszervezzünk egy talá-
lékony ellenállást […] minden (politikai, jogi,
gazdasági stb.) újrakisajátítási kísérlettel szem-
ben, a szuverenitás minden más alakzatával
szemben”, mely ha az eseményt, a l’impossible-t
idevarázsolni nem is tudja, még csak lehetővé
sem teszi, de legalább teret nyit a számára,
melyben majd talán berendezkedhet.
Kant még megfogalmazhatott egy mondatot,
mely korunkban abszurdnak hangzik. Azt mond-
ja: „…ilyen ügyosztályt is kell alapítani [olyat
ugyanis, amely az ész, nem pedig a kormány
törvényhozása alatt áll – V. M.], azaz kell lennie
filozófiai fakultásnak is. A három magasabb fa-
kultás tekintetében ő az ellenőrzésükre szolgál,
s épp azért lehet hasznukra, mert az igazságon
múlik minden (az egyáltalában vett tudomá-
nyosságnak e lényegi és legelső föltételén); míg
a hasznosság, mellyel a magasabb fakultások a

68
Uo. 360. o.

224
kormányzat szolgálatában állva kecsegtetnek,
csak másodrendű mozzanat.”69
Természetesen minden az igazságon múlik –
mondanák öntudatosan a mai felsőbb fakultá-
sok, a sciences képviselői. Éppen ezért kell ne-
künk a vezető szerepet játszanunk az egyete-
men – folytatják –, mert mi vagyunk az objektív
igazság birtokában (s hogy ez mit jelent, az tu-
lajdonképpen nem érdekel már minket, vitatha-
tatlan gyakorlati eredményeink, melyek az em-
ber életét a földön alapjaiban átalakították, nap-
nál világosabban igazolnak bennünket). Ti, a
humaniorák képviselői viszont haszontalanok
vagytok. Hogy a hagyományokat ne sértsük túl-
ságosan, megtűrünk (még) titeket, még ha rossz
lelkiismerettel is; végül is az adófizetők pénzé-
ből éltek. De, hogy bennünket ellenőrizni akar-
jatok, az szóba sem jöhet. Hogy is gondolhattok
ilyenre, amikor egyfolytában csak azt akarjátok
nekünk elmagyarázni: nincsen olyan, hogy ob-
jektív igazság, az igazság perspektívákhoz kö-
tött stb.
És mi történik? Mi szép csendesen visszavo-
nulót fújunk. Legtöbbünk elkezdi utánozni a
sciences-t, de még azok is, akik szeretnének meg-

69
Uo. 359. o.

225
maradni a feltétlen kritika, a feltétlen dekonst-
rukció álláspontján, gyakran teszünk végzetes
engedményeket. Elbizonytalanodtunk. Miért va-
jon? Megítélésem szerint összefügg ez azzal,
amit Derrida az egyetem klasszikus önmegha-
tározásáról mondott: e meghatározás szerint az
egyetemen nincsen helyük sem performatív dis-
kurzusoknak, sem olyan egyedi performatív ak-
tusoknak, melyeket műnek nevezünk. Ezáltal
azonban a humaniorák, közöttük is mindenek-
előtt a filozófia kényes helyetbe kerülnek. A fi-
lozófia feladta azt a törekvését, hogy szigorú tu-
domány legyen, hogy szigorú tudománnyá vál-
jék. Az egyetem sem hasonlít már persze klasz-
szikus alakjára, önmeghatározását viszont fenn
tudta tartani. A filozófia ezzel szemben nem ké-
pes már eleget tenni klasszikus önmeghatározá-
sának, klasszikus önmeghatározásainak – min-
dig is különféle önmeghatározásai voltak. Azon
kísérletének kudarca, hogy matematikai ész-
rendszer formájában építse fel magát, formá-
ját alapjaiban változtatta meg. Kierkegaard és
Nietzsche után a jelentős filozófusok közül egye-
dül Edmund Husserl volt az, aki élete végéig
nem adta fel az újkori filozófia eredeti célját. Az
a tény, hogy Husserl után majd mindazok, aki-
ket nem lehet nem komolyan venni, kényszerít-

226
ve érezték magukat, hogy Husserllel konfrontá-
lódjanak, arról tanúskodik azután, hogy a filo-
zófusok továbbra is komolyan veszik a maguk
dolgát, s ezért egyetértenek azzal, amit Heideg-
ger így fogalmazott: „A rendszerről való meg-
alapozott, filozófiai lemondás csak a rendszer
lényegébe történő belátásból és a rendszer lé-
nyegi értékeléséből eredhet; akkor azonban a
megalapozott lemondás alapvetően más, mint
a rendszer kérdésével szembeni puszta tanács-
talanság.”70 A filozófiának tehát, már formáját
tekintve is, el kellett határolódnia a tudomá-
nyoktól. A filozófiai művek olyanok, mint a mű-
alkotások: oeuvres signées. A filozófiai előadá-
soknak és szemináriumoknak ugyancsak oeuvres
signées-nek kell lenniök: a filozófus, a filozófia
professzora nem akarja és nem is tudja sze-
meszterről szemeszterre önmagát ismételni, és
nem akar és nem tud a hallgatókkal szilárd tan-
tételeket elsajátíttatni.
Mit keresnek hát a filozófusok az egyetemen?
Ők vajon miért nem képesek, ahogyan a művé-
szek teszik, valahol másutt, egy másik szellemi
térben tevékenykedni, műveik interpretáció-
70
Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lé-
nyegéről (1809). T-Twins, Budapest, 1993. 60. o. Boros Gábor
fordítása.

227
ját ráhagyván a filozófiatudomány művelőire,
ahogy az írók műveik interpretációját az iro-
dalomtudósokra hagyják? Meggyőzőnek csak
egyetlen választ találok erre a kérdésre. Azt,
hogy világunkban nincsen számunkra más hely.
Anélkül pedig, hogy helyünk lenne, nem tu-
dunk létezni. Mert igazából sokkal megfelelőbb
magatartás lenne a még ma is egyetemnek ne-
vezett intézményből kivonulni. Mert: még ha
csak megtűrtek vagyunk is, ha a szegény, nyo-
morult rokon szerepébe kényszerülünk is, egye-
temekként legitimáljuk az önmagában nagyon
hasznos és fontos szakfőiskolákat. Mi hitetjük el
a világgal, hogy ezek a tanintézetek a radikális
kritika, a radikális dekonstrukció letéteménye-
sei, egy kultúra hordozói.
Álmom: a kritikai dekonstrukció elhagyja a bü-
rokratizált szakfőiskolákká vált úgynevezett egye-
temeket, hogy egy másfajta universitast alapít-
son. Egy olyan univerzitást, ahol, most Hannah
Arendt terminológiájával élek, a gondolkodásra
megy ki a játék. Legyenek bár a főiskolák az ob-
jektív igazság megismerésének letéteményesei, a
mi egyetemünk az értelemadás helye lenne. Ahol
mindenki tűri, hogy a többi másképpen gondol-
kodik, más értelmet ad a maga világának. Még
a pragmatistákat, a „felsőbb fakultások” „keres-

228
kedőit” is eltűrnénk, ha hajlandók pragmatizmu-
sukat ésszerű érvekkel megalapozni.
Egy álom, amely végül is éppoly patetikusan
hangzik, mint bármely profession de foi. Ahogy
Jacques Derrida hitvallása is. Úgy tűnik, nagy
a veszély, ha hirtelen azok is patetikussá és ro-
mantikussá lesznek, akik különben a létezőt
egyszerűen szenvtelenül lenni hagyni akarják.

Wo aber Gefahr ist / Wächst peut-être das Ret-

tende auch…71

Röhögünk Heideggeren, de vele

együtt nekirontunk…

Na, most meg a Melánia. Hát, nem is ismerlek…

Soha nem voltam nálad vendégségben, akkor
meg miért írnék bele a vendégkönyvedbe? Ami-
kor annak idején Judit, felkeltvén délutáni édes
álmomból, azt kérdezte, hogy írnék-e a Vendég-
könyvbe, s én, csakhogy alhassak tovább, igent
mondtam, ugyancsak mély csapdába estem. Le-
het, hogy csupán kedvességből, mert azt akarta,
hogy miután kimondtam a boldogító igent, bé-

71
„Ahol fellép a veszély, a megmentő is eljő” (Hölderlin).

229
késen alhassak tovább, Judit nem árulta el, hogy
én ezzel az igennel egy életre elköteleztem ma-
gam mindenféle pimasz kis csajok vendég-
könyvének. S ez még hagyján. Azt is csak ké-
sőbb tudtam meg, hogy egyszer még eltűri,
hogy csak úgy összevissza csacsogjak a csajok-
nak, később azonban szubsztanciálisabb szöve-
geket vár el tőlem. Nehogy mán kis nevelt csibéi
azt higgyék (így kell írni? Hihetetlen! S aztán
még csodálkozom, hogy egyesek egy l-lel írják
az államot meg az állomást… Rémes beképzelt
alak vagyok!), hogy egy vén embernek már
mindent szabad. A vén ember kapja össze ma-
gát, és igenis írjon valami szubsztanciálisat. De
nehogy aztán valami naplószerű feljegyzések
legyenek a dologból! Viola, Borsika, a kicsi Ger-
da, Te, drága Melánia, többet érdemeltek. Szól-
jon a szöveg valamiről! Vagy akár a Semmiről
is, de akkor szigorúan nagy S-sel. A Semmiről,
az oké. De hogy semmiről…? Azt a csajok ven-
dégkönyveinek szigorú felügyelője meg nem
engedheti. Pedig milyen vicces lenne arról írni,
hogy hallom a rádióban (közrádió): MSZP, LMP
meg még a Jobbik is tiltakoznak az ellen, hogy
miket mond a FIDESZ–KDNP frakcióvezetője.
Persze, nem ilyen országos minőségében, ha-
nem csak mint Hódmezővásárhely polgármes-

230
tere. Tetszik tudni, Melánia, abban a városban
ült a főtéren valamikor réges-régen a kakálós
Lenin (csak a szobra, persze). Szép város, több-
ször átutaztam rajta, komoly, takaros polgárhá-
zak, tisztaság mindenütt… Nézzék csak, ilyen is
van minálunk, a mindenit! Aztán megismer-
kedtem valakivel, aki onnan való volt, s kide-
rült, hogy Vásárhely azon kevés magyar váro-
sok közé tartozik, melyet polgár-parasztok lak-
nak. Olyasfélék, mint Észak-Németországban.
(De hogyhogy nem telepítették ki őket mint ku-
lákokat? Minek nekem mindent tudni?! Nem
vagyok én Vásárhely helytörténésze.) Már ak-
kor is azt szerettem volna, ha a magyar paraszt-
ság nagy része ilyenfélékből állt volna, de hát
olvasmányokból meg falvak, más mezővárosok
– persze, ugyancsak felületes – ismeretéből tud-
tam, hogy távolról sem ez volt a helyzet. Azt,
persze, sejtettem, hogy ezek a polgár-parasztok
büszkék magukra – joggal, tegyem mindjárt
hozzá –, de hogy netán úgy gondolják, hogy aki
nem vitte oly sokra, mint ők, az csakis maga te-
het róla, ez nem jutott az eszembe. Lázár úrnak,
persze, igen, ezért gondolta, hogy városának
polgármestereként mondhat ilyesmiket. Mint a
kétharmaddal rendelkező párt frakcióvezetője
nem, pontosabban, addig biztos nem mondhat-

231
ta volna, illetve, ha mondott volna ilyet, nem
lett volna frakcióvezető, amíg meg nem lett a
kétharmad. Ja, azt nem mondtam: hogy MSZP,
LMP, Jobbik tiltakoztak, azt megtudtam a királyi
rádióból, hogy mi ellen, azt nem… Gondoltam,
későn kapcsoltam be a híreket. Egy óra múlva
azonban már az egész hírcsomag lekerült a na-
pirendről. Na, szóval, ilyenek. Ilyeneket nem
szabad vendégkönyvekbe belefecsegni.
A jópofa történetet a Liszt Ferenc repülőtér-
ről meg végképp nem. Legyen Ferihegynek ne-
ve. Ne röhögjön már az egész világ azon, hogy a
magyarok nem tudják, hogy mi az, hogy hegy.
Hogy nem valami politikai személyiségről akar-
juk elnevezni (JFK, államelnök, lelőtték, máig
sem tudjuk, miért, La Guardia, polgármester,
azt nem lőtték le, Simon Bolivár, Charles de
Gaulle, sorolhatnánk a példákat… lám, mások is
azt akarják, hogy a repülőtérnek legyen neve),
az érthető. A politikusok megosztanak, s akkor
mi lesz a nemzeti egységgel. Liszt Ferenc ellen
senkinek sem lehet kifogása. Mondom mind-
járt: nekem sincs. – De most jön a hihetetlen
történet, nem hiszem el, ilyen nincs! Semmi je-
lentősége sincs (más, ugyancsak hihetetlen, de
mégis megesett dolgoknak, mint Auschwitz,
a kulákok elhurcolása, jelentőségük volt, van,

232
csakhogy, minthogy megestek, sajnos, már egy-
általán nem hihetetlenek), de még ha igaz lenne
is, akkor is hihetetlen maradna. Hogy ugyanis
– félve írom le, mert nem szeretek rágalmazni –
az átnevező bizottság azon tagjait, akik nem
akarták Ferihegyet Liszt Feriről elnevezni, ki-
dobták. Állítólag, de ez már tényleg hihetetlen,
mondom, ha megesett volna, akkor is hihetet-
len maradna, nemcsak a bizottságból dobták
ki… az tán oké. Hiszen átnevező, nem névmeg-
őrző bizottságba küldték őket – hanem az állá-
sukból is. Hogy érezzék: a plebiszciter demok-
rácia, ha ideológiája nincs is, s ezért nem nevez-
heti el a repülőteret Horthy Miklósról, Szálasi
Ferencről, Rákosi Mátyásról, Kádár Jánosról,
Gyurcsány Ferencről vagy Orbán Viktorról,
azért keménykezű és határozott. Hogyhogy
nem tetszik Liszt Ferenc?! De – mondom – egy
kurva szót sem hiszek el az egészből.
Persze, Károlyi szobrát tényleg el akarják tá-
volítani – vigyázat, én is látok nála némi problé-
mákat, de ezen az alapon minden köztéri szob-
rot eltávolíthatnánk. Talán Ferenc Józsefét ki-
véve; őt egyre jobban szeretjük mindannyian,
s így ifjúkori némileg véres bűneit is megbocsát-
juk. De Franz Josephnek szerintem nincs is
szobra Budapesten. Na most, tessék elképzelni:

233
Budapest köztéri szobrok nélkül – de szép is len-
ne! Ja, a Pržemysl-szobor – hű, de szörnyű ne-
héz volt ezt a gyerekkorban kiejteni, de megta-
nultam apukámtól, aki, mint hősies hadnagy,
ha jól sejtem, ott esett orosz fogságba –, szóval,
a szobor marad, s nem lesz az őt körülvevő tér
Elvis Presley-tér. Na, tessék, ezzel is egyetértek!
Csak mert a nép ezt szerette volna?
Na, még két a-szubsztanciális dolog. Tegnap
este megválasztották Németország első zöld tar-
tományi miniszterelnökét. Baden-Württenberg-
ben! Édes jó istenem! 58 év kemény Grüß Gott!
után. Mit tegyek – örültem neki. A másik meg
a Facebook. Valaki mondta, tán iratkoznék fel.
Nagyon haboztam. S kiderült, joggal. Hogy a
szubsztanciális és igaz híreket hogyan kell be-
lőle megtudni, azt nem biztos, hogy valaha is
megtudom. Hülye vagyok én az ilyesmihez. De
a rossz sejtelmem bejött. Két nap után több
Facebook-levelet kapok, mint szép fekete kis-
lányoktól felkérést Côte d’Ivoire-ból, hogy árul-
jam már el a kontószámomat: szeretnének át-
utalni rá egypár billiót. Dollárban, fényévben,
elefántcsontban vagy euróban, az nem mindig
derül ki. De ilyen levelet ugyancsak kapok néhá-
nyat. Hogy miért éppen az Elefántcsontpartról?

234
Szóval, most már kell valami szubsztanciális,
különben… Mi lesz különben? Fogalmam sincs.
Rossz lesz a lelkiismeretem. Na és? És mégis…
Mindenekelőtt felsorolok néhány könyvet, me-
lyet az utóbbi időben olvastam. Lássuk csak…
Rameau unokaöccse, mint ismeretes, Diderot
műve, aztán Médea és gyermekei Ljudmila Ulic-
kajától, Vörös István Heidegger, a postahivatal-
nokja, Dojczland Andrzej Stasiuktól, Az And-
rássy út körül Gábor Esztertől. Hogy miért pont
ezeket olvastam? Olvastam mást is. Most ezek
jutottak az eszembe. A felsoroltakról egyenként
elmagyarázhatnám, hogy miért olvastam őket,
de nem teszem. S hogy most miért a Heidegger,
a postahivatalnokkal próbálkozom? Egyrészt,
mert szerzője, akinek munkásságát eddig, be-
vallom, alig-alig ismertem, nagyon meghatott
azzal, hogy mint a megtámadott filozófusok
egyikének csak úgy vigasztalásul, simogatásul
egy versét ajánlotta. Az a címe, hogy Kerítés.
S azzal végződik, hogy „…a macska bólint, min-
dig ilyen volt és ilyen is lesz a világ”. Hát, a Vö-
rös ugyancsak rám érzett. Rövidesen találkoz-
tunk személyesen is, s akkor megkaptam tőle
a Heideggert. Szinte együltömben, egyjártam-
bankeltemben végigolvastam. Hogy tudok-e ír-
ni róla? Hát… Olvasván a fülszöveg elejét, kelle-

235
ne tudnom: „Vörös István legújabb verseit egy
átfogó szerkezetbe illesztette. Ezt a szemléleti
keretet a kötet fő metaforája: Heidegger (és
Hölderlin, és Hannah Arendt…), és »történései«:
a filozófus életrajzának kiemelt részletei, illetve
híres tételei és gondolatmenetei képezik.” Per-
sze, ha tovább olvasom, már nem ennyire egy-
szerű a helyzet(em); nem azért, mert az „így
örökölt bölcseleti nézeteket a szerző metafora-
ként alkalmazza, váratlan-szürrealisztikus ké-
pekkel társítja, hogy azután e láncolatot tovább
retorizálja: szétírva egységesítse sajátos, ironi-
kusan lírai-(ál)bölcseleti képére”. Ha tényleg ez
történt, rémlik: igen, akkor már nehezebb lesz
a feladatom. Annak ellenére, hogy, mint mon-
dom, élvezettel olvastam a kötetet, és nagyokat
röhögtem. Heidegger röhögve. Ez az!

Ezek a madarak, kérdezte Heidegger,

a megszületésre váró lelkek?
Meghalnak, mielőtt megszületnének?
Dehogyis, ezek kacsák, nevetett

a gondnok. Ne vegyél mindent

olyan komolyan, mert ki fognak
röhögni. […]

236
 Hát, igen. Időnként éppen ez kellene. Kirö-
högni. S akkor talán Martin nem lenne olyan
megosztó. Röhögni rajta, ha hülye; s ekkor azt is
észrevehetjük, hogy más helyütt zseniális. Der-
rida mutatta ezt meg (nem azt, hogy zseniális,
hanem, hogy itt-ott röhejes), nyomában meg
szerénységem, de én csupán Derrida-epigon-
ként. Mertem volna Derrida nélkül azt monda-
ni: „Fordítom a Heideggert. Gyorsan megy, és
alapjában élvezem. Furcsa a viszonyom a szö-
veghez. Néha végtelenül primitívnek, szinte ne-
vetségesnek (lásd Derrida), közhelyszerűnek,
s ugyanakkor elbűvölőnek érzem.”72 Vajon erre
gondolt Vörös István is?

Meg aztán (még egy röhögés, a többi alkalma-

zottak ugyancsak a hadiposta, vagy hogy mond-
ják, behívottjai, gondolom):

A többi alkalmazott röhögi

Heideggert. Egy nagybajuszú
magyar, mi a fenét keres itt?,
néha elébe áll. Ne olvass
annyit, vagy ha olvasnod kell,

72
Lásd Szókratészi huzatban. Kalligram, Pozsony, 2009. 25. o.

237
 azt értsd meg, amit érdemes,
és ne azt, amit nem szabad.
Heidegger döbbenten bámul rá:
Mi az, amit nem szabad érteni?

János közel hajol hozzá:

Amiről nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell. És

a többiek máris kihívóan

vihognak. Heidegger

egyedül van. Leül a malomkőre.

(Arany) János Wittgensteint olvassa Heideg-

ger fejére. Haha! Mert hát Wittgenstein maga is
fejére olvasta önmagát Heideggernek. „Nagyon
is el tudom képzelni, mit gondol Heidegger, ami-
kor a létről és a szorongatóról beszél. Az ember-
ben van indíttatás arra, hogy nekirontson a nyelv
határainak. Gondoljunk például a feletti csodál-
kozásunkra, hogy bármi is létezik. E csodálkozá-
sunk nem fejezhető ki kérdés formájában, s ezért
válasz sem lehetséges rá. Mindaz, amiről úgy
érezzük, hogy ezzel kapcsolatban elmondható,
az a priori csak értelmetlenség lehet… Ennek el-
lenére a nekirontás által képviselt tendencia mu-

238
tat valamire.” Remek! Mi remek? A Wittgenstein
is remek, meg a Vörös is remek. Mert hát ő is ne-
kiront, s az ő nekirontása által képviselt tenden-
cia is mutat valamire, de ő közben röhög. Hei-
degger meg hótkomoly. Ahogyan fentebb a ma-
gyarok – vajon a többi is magyar? Fenét. János az
más, persze. De a magyarok és az igazi röhögés.
Kérem szépen, ez röhej. Szóval, a többiek – való-
színűsíthetően nem magyarok – kihívóan vihog-
nak. Hej, ha Martin is képes lett volna elhajítani
a nehéz követ! Meg kihívóan vihogni önmagán!
Csakhogy ő – Miklóssal ellentétben – óvatos du-
haj volt. Arról beszélt ugyan, amiről nem lehet,
szerintem ez az ő legnagyobb érdeme; de ami-
ről nem szabadott? Aztán úgy tett, mintha mi
sem lett volna természetesebb.
De aztán

Martin [mégis – mondom én] fölkapja

a malomkövet
és a gúnyolódók közé dobja.
[…] A malomkő nem talál
el senkit, a mű nem tetszik senkinek […]

De hát miért dobál ő malomkövet? Toldi Mik-

lós, az más. Az még nem röhöghetett. De Hei-
degger? De jó lett volna, ha nagyokat vihog.

239
Igenis, kérem, a Semmi igenis semmít! Még ha
egy árva-kurva szót sem értetek ebből.
Most meg aztán mit tegyek? Egyre több min-
dent lenne kedvem kimásolni. Mondjuk, ezt:

Mi ez a sok épület? A jövő.

[…] El vagyunk vágva
a valóságtól, bólogat Heidegger.
Legalább sört lehetne kapni,

morog Švejk.

Vörös ugyan most nem mondja (mindenki

tudja), de a Švejk az mindig röhög. Vörös szerint
morog. De röhögve! Aztán egyszer a Heidegger
is nevet. Nem röhög, vigyázat, nevet! Ugyanis

[…] Nem tud

mit kezdeni gondolatainak gazdagságával. Köl-
tőien lakozik az ember,

nevet. […]

Hát, annyi minden van még. Még kimásolok

egy micsodát – micsoda az, ami öt versszakból
áll, a sorok száma versszakonként 5–4–3–2–1?
Tanították ezt az iskolában? Vagy Vörös találta

240
ki? Vagy nem a Vörös, de mégsem tanították az
iskolában? Persze, akkor sem tudnám, ha taní-
tották volna – a 6. micsodát a XII. énekből. Ki-
csoda Hannah?

Kicsoda Hannah? A tanítványod.

Egy havas délután majd
a padlásszobájába kéredzkedsz.
Az ajtó előtt felborul a síléced.
Bent kávégép fortyog,

kint farol a hóban egy automobil.

Amikor kimegy a konyhába,
selyemalsóját az arcodra
borítod és arra gondolsz,

hogy korán házasodtál.

Már két fiad lesz akkor,
és épp a főművedet írod,

de elégedetlen leszel vele,

mert nem tudod sehogy sem

beleírni azt a szagot a padlásszobából.

Vörös hát megfejtette a Sein und Zeit kudarcá-

nak titkát. Hiányzik ama padlásszoba szaga.

241
 „Jó volna valahogy okosan berendez-
kedni adottságaim és »életvilágom« adottságai sze-
rint – természetesen mindezek átgondolása és kriti-
kája végett. Jó volna rendelkezni Walter Benjamin
adottságaival, aki – pl. a »Zentralpark«-ban – sa-
ját életanyagát, esetleges és gyarló biográfiájának
adalékait elméletének anyagává tudta tenni. Hi-
szen tulajdonképpen ún. empirikus létünk (amit
mi magunk is többnyire ideológiákon átszűrve íz-
lelgetünk, hogyne…) valamilyen módon mégiscsak
kiindulópont.”
Vajon Gazsi ezen Walter Benjaminhoz kapcso-
lódó gondolatai vezettek, amikor egyre inkább úgy
gondoltam, hogy a filozófiának – most Gazsival
szólva – csakis empirikus létünk lehet – valamilyen
módon – a kiindulópontja? Lehet, sőt, valószínű.
Jóllehet sem Gazsi levele, sem Benjamin Zentral-
parkja nem idéződött fel bennem akkor, amikor el-
kezdtem játszani a nietzschei gondolattal, ponto-
sabban elkezdtem belátni Nietzsche állításának
mély igazságát: A filozófia: nem más, mint szerző-

242
jének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észre-
vétlen mémoires.73
Jöjjön itt három írás, amely hangsúlyozottan
személyes élményekhez kapcsolódik; majd – mint-
egy összefoglalásképpen – valami „szubsztanciá-
lis” a naplóról és az önéletírásról mint a filozófiá-
nak számomra ma legvonzóbb formáiról.

Para(noid)jelenségek

Volt egyszer egy ismerősöm, aki… Nem. Nem

mondom el. Még úgy tűnnék, mintha kibonta-
kozó paranoiámat annak tudnám be, hogy ül-
döznek. Holott ünnepélyesen kijelentem: nem
annak tudom be. Még az is megeshet, sőt való-
színű, hogy nem is üldöznek. Nem vettem észre
ugyanis, hogy bárki is loholt volna utánam, hi-
szen nem is lett volna ezt nehéz észrevenni: rög-
vest utolért volna: ha kutyába nem is mentem
át, lábtörésem óta sántítok, mint a sánta kutya.
Azt pedig ugyancsak hamar utolérik. S mi más
lenne az üldözés, mint ha nyomába erednek az
embernek?

73
Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Ikon, Budapest, 1995.
13. o. Tatár György fordítása.

243
 Szóval, a paranoiám egyszerűen csak van. Ki-
alakult. S ennek eredményeképpen mindazokat
a racionálisan teljesen megmagyarázhatatlan
jelenségeket, amelyekkel az utóbbi időben szem-
besülök, olybá értelmezem, hogy a nyomomban
járnak, még csak nem is loholnak. De hát vajon
nem az-e már jó régen a véleményem, s nem-
csak a magánvéleményem, hanem a „hivatalos”
is, amelyet állítólagos filozófusi mivoltomban
hirdetek, hogy az állítás, miszerint mindennek
van valamilyen egyértelmű oka, még ha nem is
mindig tudjuk ezt az okot felderíteni, primitív
racionalista előítélet. Ezt az előítéletet az em-
bernek az az érthető félelme szülte, hogy ha
nincsen mindennek oka, akkor bármikor bármi
megtörténhet. Ráadásul nemcsak a másikkal,
vele magával is. Megtörténhet például a való-
ságban is, nemcsak álmomban, hogy – ha nem is
szépen, de rendesen – felöltözve elmegyek elő-
adást tartani valahová, mondjuk az egyetemre,
előadás közben meg egyszer csak azt veszem
észre, hogy tök meztelenül állok a katedrán,
vagy legalábbis értelmem számára felfoghatat-
lanul eltűnt a nadrágom, az alsó is. Aminek per-
sze az az eredménye, hogy nem hagyhatom ab-
ba az előadást, mert akkor ohne unten elő kelle-
ne lépnem a pulpitus mögül. Az adott helyzet-

244
ben az oben ohne is komikus lenne persze, de
hát, istenem… Becsületszavamra mondom, ál-
modtam már valami hasonlót. Egyszóval, még
egyszer leszögezem, a valóságban sincsen min-
dennek ésszel felfogható oka, nemcsak az álom-
ban. Különben, álom és valóság viszonyát sem
olyan egyszerű megérteni, mint ahogy azt a pri-
mitív racionalisták gondolják, de ezt most hagy-
juk is. Azt hiszem, nem tartozik ide.
Szóval, azt, hogy megindultam a paranoiddá
válás útján, abból gondolom, hogy mintha fel-
adván teljesen megalapozatlan, de bennem mé-
lyen gyökerező meggyőződésemet, hogy távol-
ról sincs mindennek józan ésszel felfogható oka,
kezdek magyarázatot keresni mindarra a telje-
sen megmagyarázhatatlan jelenségre, ami a kö-
zelmúltban a szűkebb és kicsit tágabb környeze-
temben történt. Persze, lehetne ezeket a jelen-
ségeket egyszerűen parajelenségeknek is tekin-
teni. Lássuk csak: „Parajelenségekkel többféle
szempontból lehet foglalkozni. Sok ember szá-
mára ezeknek a jelenségeknek a konkrét spiri-
tuális tartalma a lényeges, mások számára az
a holisztikus világkép, amit sugallnak; bizo-
nyos jelenségekben lehet hinni egyszerűen
azért, mert hasznosnak bizonyulnak a gyakor-
latban (ilyen pl. a »bioenergiás« gyógyítás és vál-

245
tozatai), másokban azért, mert valaki egy-egy
élményét nem tudja a szokott kauzális módon
megmagyarázni (ilyen pl. a telepátia)” – írja
Vassy Zoltán.74 Nos, az én dolgaim az utolsónak
említett eset alá sorolhatók: valaki – most éppen
én – egy-egy élményét nem tudja a szokott kau-
zális módon megmagyarázni. A probléma csu-
pán az, hogy miután megállapítottam, hogy bi-
zonyos élményeimet – lassan itt az idő, hogy el-
meséljem őket – nem tudom a szokott kauzális
módon megmagyarázni, sem nem tekintettem
őket parajelenségeknek, sem nem rándítottam
a vállam, hogy „Te marha, hát hányszor magya-
ráztad már el az értetleneknek, hogy nincsen
mindennek oka, a kauzalitás gondolata meg-
alapozhatatlan!”, hanem a megszokottól eltérő
kauzális magyarázatot kezdtem keresni a jelen-
ségre. Racionális magyarázatot. Mintha valakik
a nyomomban járnának… kezdtem gondolni.
Ahelyett hát, hogy a jelenséget parajelenségnek
tekintettem volna, csakis a rendes paranoidokra
jellemző megszokott racionális magyarázatot
kerestem rájuk. Holott ezt a magyarázatot vilá-
gos pillanataimban egészen egyszerűen képte-
lenségnek érzem.

74
Http://www.zotyo.hu/para/vassy/radi.htm.

246
 Nem csigázom tovább Olvasóim érdeklődé-
sét. A következő két eseményről van szó:
Néhány héttel ezelőtt éppen megérkezett a
fiatalember, aki felajánlotta, hogy elvisz ben-
nünket (feleségemet meg engem) kocsival Bé-
kásmegyerre, ahol is egy ünnepségre voltunk
hivatalosak; indulni akartunk, s hirtelen arra
gondoltam, hogy az ünnepségen bizonyára ne-
kem is a közönség elé kell lépnem, így a kis szo-
bában a fogason függő öltönyöm zakóját ma-
gamra kaptam. Helyesen cselekedtem, tényleg
ki kellett lépnem a közönség elé, s ha nincsen
rajtam a zakó, még a fentebbi oben (halbwegs)
ohne jelenség állott volna elő. Midőn hazaérkez-
tünk, s a zakót éppen levetőben voltam, felesé-
gem megjegyzi, hogy rajta felejtettem a tisztító-
cédulát. Mit? – kérdem. Én öltönyt még soha
életemben nem vittem tisztítóba. Csakhogy
tényleg rá volt öltve egy minden kétséget kizá-
róan tisztítócédulának minősítendő valami. Né-
zem, nézegetem az öltönyt, s mondom a felesé-
gemnek: – Te, ez nem az én öltönyöm! Szó szót
követ, nézem, megvan-e a sajátom a szekrény-
ben, hát, mit tesz isten, megvan. Két fekete öltö-
nyöm van. Holott egyet is ritkán szoktam hor-
dani. Hogy került ide a második? Valaki belop-
ta. No de kicsoda? Az öltöny lakásomba kerü-

247
lésének nincsen ésszel felfogható oka. Hacsak…
Hacsak hosszas betegállományom során nem
járt valaki a lakásomban. No de kicsoda? – is-
métlem meg a buta racionalistákra jellemző
kérdő mondatot. Miért ne kerülhetett volna
második öltönyöm – az enyém már; ha a tolvaj
kilop valamit, akkor az a valami sajnos már az
övé, ha a tolvaj belop valamit, akkor az a valami
sajnos már az enyém (kicsit középkorias ez a
felfogás, de sebaj) – szóval, miért ne kerülhetett
volna az öltöny anélkül a lakásomba, hogy ott
járt volna valaki, s miért kellene nekem tud-
nom, hogy ki az a valaki, aki – amíg józanságom
el nem veszítem, így kell gondolnom – nem is
járt ott? Heherészve mondom a feleségemnek,
s mesélem később mindenkinek: valamelyik tit-
kosszolgálat szegény szerelője, mielőtt elrejtette
volna a poloskát a lakásban, elment a tisztítóba
elhozni az öltönyét, melyet aztán itt felejtett.
De nem gondoltam ám én ezt komolyan. Hát
vagyok én olyan fontos, hogy poloskát helyez-
zenek el a lakásban? Meg hát még mindig nem
tanulták meg a titoknokok, hogy nekem ami a
szívemen, az a számon, elmondok én mindent,
amit gondolok, a nyilvánosság előtt is, nemcsak
a saját lakásomban a négy fal között. Marhaság
az egész, meg hát miért is keresek hirtelen egy

248
elég képtelen, bár racionális magyarázatot vala-
mire, amire igazából nincsen magyarázat?
Egyvalamire azonban nem gondoltam, erre a
lehetőségre lányom hívta fel a figyelmemet, mi-
után az ő lakásában is történt valami észokokkal
nem magyarázható. Onnan ugyanis – de hát ez
az itt meg ott sem térben, sem szellemiségében
nem választható el egymástól, együtt vagyunk
benne az állítólagos „talicskás-ügyben” – a na-
pokban elloptak két laptopot. Behatolásnak
semmi nyoma, ezt a rendőrök is megállapítot-
ták, miután lányom ismeretlen tettes ellen fel-
jelentést tett. De persze egy képzett modern be-
törő – ezt is a rendőröktől tanultuk – álkulccsal
mindenhová képes behatolni. Egy ennyire kép-
zett betörő azonban hogy lehet akkor marha
– mert hogyha akkora marha, akkor nem igazán
modern képzettségű betörő, s akkor nem tud
csak úgy, nyomtalanul behatolni a lakásba –,
hogy a laptopoktól karnyújtásnyi távolságra
fekvő fiókban ott hagyja a benne lévő pénzt. Az
otthagyott, mit, otthagyott?, megvetett pénz
igen erős jelzésértékkel bír – s most jön újból a
paranoia –: vegyétek végre észre, ti, filozófusok
és ivadékaik, hogy a nyomotokban vagyunk –
közlik velünk azzal, hogy pénzt azt nem lopnak.
Komolyan veszitek végre, hogy a markunkban

249
vagytok? Tudunk észrevétlenül belopni is, meg
észrevétlenül kilopni is, s mindig oly módon
tesszük ezt, hogy vagy komolyan veszitek azt a
butaságot – mi bizony nem hiszünk ebben, ez
esetben nekünk ott kéne hagynunk az állásun-
kat –, hogy nincs mindennek komoly, ésszel be-
látható oka, vagy érzékelitek, hogy mindenha-
tók vagyunk.
Ez utóbbi események fényében lányom rá-
jött, hogy az öltöny belopása esetleg nemcsak
jelzésértékkel bír. Bizonyára bele van varrva az
öltönybe vagy akár magába a tisztítócédulába
(!) a poloska. S akkor én hiába kiabálok a lakás
valamennyi helyiségében, hogy „Tisztelt lehall-
gatókészülék-szerelők! Itt felejtették a tisztító-
ból frissen tisztítva elhozott öltönyüket, jöjje-
nek érte, amikor tudják, hogy nem vagyok ide-
haza!”, mert ők csak a poloskát „felejtették” ott.
Ez a megvilágosodás, biz’ isten, nem fog zavarba
hozni engem, elajándékozom majd a rászorul-
taknak az öltönyt. Két öltöny az én házamban
mindenképpen luxus. Csak aztán szegény sze-
gények… Meg hát a szegény lehallgatók… Mit
kezdenek majd a szegényektől hallottakkal?
Annyira belefeledkeztem a szövegbe, olyan
jól eljátszogattam a paranoid gondolattal, hogy
szinte megfeledkeztem róla: nem hiszek én

250
mindebből egy árva szót sem. Egyrészt azért nem,
mert szinte száz százalékig biztos vagyok benne:
a magyar titkosszolgálatok vannak olyan komo-
lyak és felelősségteljesek, hogy nem pazarolnak
pénzt és energiát egy ilyen nevetséges, a szen-
zációéhes sajtó által koholt ügyre. Másrészt
azért nem, mert igazából még mindig nem va-
gyok paranoid, s – harmadszor – sokkal kényel-
mesebbnek érzem megmaradni annál az állás-
pontnál, hogy távolról sincs minden megma-
gyarázhatatlan jelenségnek ésszerű oka.
Maradok ennél, úgyis későre jár. Hiszen…

Tizenkettőt szólt a vasnyelvű éjfél. –

Alunni, hívek; szellemóra ez.
[…]
Barátim, ágyba. – Két hétig legyen
Mulatság, dáridó völgyön-hegyen.

De aztán, te, Puck! (hiszen mondod is:

Mint az álom, mint az éj:

Most, tündérek, vigadunk…),

nagy vigasságodban el ne tüntesd reggelre az öl-

tönyt a kis szoba fogasáról! Mert akkor már fo-
galmam sem lesz, hogy is állok a para-jelensé-

251
gekkel meg a para-noiámmal; s a végén még pa-
rázni fogok.
Persze, paranoia ide, paranoia oda, Juli – de
magam is így vagyok ezzel – szívesen venné, ha
a laptopokat visszahoznák. Mindegy, hogy ki,
akár azok, akik elvitték.

Old Amsterdam
avagy az Alte Monarchie

Ma éjjel azt álmodtam, hogy Old Amsterdam-

ban vagyok, nagy a nyüzsgés az utcákon: fa asz-
talok és fapadok vannak kitéve, szürcsöljük az
Amstelt, vagy nem Amstelt. Mindenesetre vala-
mi jó sört. Ez az Old Amsterdam persze cseppet
sem hasonlít nemcsak New Amsterdamra – me-
lyet ma New Yorknak hívnak –, hanem az Ams-
tel – most folyó, nem sör – mentire sem. Legin-
kább olyan, mint egy monumentális romkocs-
ma. Egyetlen épület maradt meg az emlékeze-
temben, románkori alapokon gótikus boltívek,
s mindennek a tetejébe kisebb-nagyobb neoro-
mantikus tornyok: leginkább a New York Palota
tornyára hasonlítottak. De az épület kihalt volt,
rajtam kívül senki nem mászkált benne. De szép
is ez a Közép-Európa! – gondoltam, s kint a sö-

252
rözők között lapozgatni kezdtem Claudio Mag-
ris A Habsburg-mítoszát, meg Fejtő Ferenc II. Jó-
zsefét.
Mondanom sem kell, hogy amikor felébred-
tem, pillantásom az íróasztalomon fekvő emlí-
tett két könyvre esett. Mostanság ugyanis nap-
közben ezeket lapozgattam, olvasgattam, jegy-
zetelgettem. Nyári betegségeim után lábadoz-
va, miközben meg kellett állapítanom, hogy
Nietzschének igaza volt: kigyógyulván a beteg-
ségből az ember szelleme – ha teste nem is –
sokkal frissebbé lesz…
(Csak úgy mellesleg: hogy Nietzsche tényleg
mondotta-e ezt valami szörnyűséges migrén-
rohama után, abban egészen biztos azért nem
vagyok. A betegségről csak ezt találtam nála:
„Betegség. – Betegségen a következő értendő: az
öregedés, a csúfság és a pesszimista ítéletek idő
előtti közeledése: márpedig ezek összetartoz-
nak.” S ha az öregedés és a csúfság legújabb jelei
a betegségek múltán nem is tűntek el nálam,
pesszimizmusom alábbhagyott.)
…S szellemem felfrissülésének eredménye-
képp mintha finomítani igyekeznék azt a képet,
amelyet a modernitás hozta rémségekről az utób-
bi években felvázolni igyekeztem. Utolsó ÉS-
feuilletonomban még ezt írtam: „Hoffmansthal

253
és Schnitzler ébresztettek rá: a Monarchia fel-
bomlása, egy bizonyos vonásaiban elviselhetet-
lenül bornírt, olykor-olykor talán kegyetlen, de
mégis megmosolyogtató világ eltűnte lassan át-
adja e világ helyét a csőcselékuralomnak, szem-
ben Párizzsal, ahol ez nem lassan, hanem egy-
csapásra történt meg 1789. július 14-ének neve-
zetes éjszakáján. Erről szól Schnitzler remek
darabja. Aztán Joseph Roth Radeczky-indulója
került a kezembe, aki fantasztikusan jól érzé-
kelteti, ahogy az I. világháborúval vége lesz
mindennek, amit kultúrának neveztünk, embe-
ri kultúrának; Avigdor Hameiri A nagy őrülete
meg magát a világháborút festi meg nem kevés-
bé szemléletesen és a régi iránti nosztalgia fé-
nyében elviselhetetlennek.” – Igaz, igaz, de ta-
lán a dolog mégis bonyolultabb: a francia forra-
dalmat egycsapásra követő csőcselékuralom, s a
tömegtársadalom egyéb nyugat-európai varián-
sai, megeshet, mégsem ugyanolyan rémesek és
civilizálatlanok, mint a Habsburg Monarchia
felbomlását, az I. világháborút követő, máig is
többnyire elborzasztó közép-európai állapotok.
Hogyan lehetséges, hogy a Habsburg-mítoszt
megtestesítő Monarchia romjain alapjában vé-
ve a másik iránti gyűlöletet megtestesítő na-
cionalizmusok uralkodtak, és uralkodnak mind

254
a mai napig? S ha ez a helyzet, ha a Monarchia
felbomlása nem a modern demokratikus érzü-
letnek, a másik és a másféle tiszteletének adott
helyet, akkor vajon milyen értelemben kell ezért
a Monarchiát „felelőssé tennünk”?
Hogy a francia forradalommal ellentétben,
amely a Bourbonok monarchiája helyén, igaz,
nagyon-nagyon lassan, hosszú kerülő utakon,
világhódításra törő császárságon, restauráción,
polgár királyságon – de hadd ne mondjam itt fel
a francia történelmet még dióhéjban sem –
mégiscsak egy elviselhető – sokszor persze ne-
hezen elviselhető, de tán csak nem tetszik azt
hinni, hogy valaha is volt már földi paradicsom?
– demokratikus berendezkedést engedett létre-
jönni, a volt Bécs-központú monarchia terüle-
tén szinte minden beteg: kis nemzetállamok
születtek, melyek közül az egyik már keletkezé-
sének pillanatában arról álmodott, hogy csatla-
kozhasson az „anyanemzethez”; már miért is
ne?, vajon az osztrákok kevésbé németek, mint
a bajorok, a szászok vagy a svábok?; aztán csat-
lakozott is, utána ötven-hatvan éven át azt ha-
zudván, hogy ezt kényszerből tette; mintha
most lassan kezdené belátni: nem kényszerből,
hanem lelkesen; a másik meg máig sem akar be-
letörődni, hogy – igaz, nagy árat fizetett ezért –

255
egynemzetiségű állammá vált; az összes többi
meg többé vagy kevésbé brutális eszközökkel
próbál máig sikertelenül „igazi” nemzetállam-
má válni, vajon ennek nem az az oka, hogy…
Nos, idevágó kérdéseket szeretnék itt a továb-
biakban feszegetni, Közép-Európa „betegségé-
re” szeretnék rákérdezni, anélkül, hogy azt kép-
zelném, rálelek a bölcsek kövére; betegen telt
nyaram idején úgy éreztem, nemcsak én vagyok
beteg, nemcsak az engem körülvevő társadal-
mak, s nemcsak politikájuk!, betegek, hanem
még azok a viták is, melyeket betegségem elle-
nére csak-csak érzékeltem; beteg errefelé min-
den. Amikor aztán többé-kevésbé kigyógyultam
bajaimból, megértettem, hogy nagyon kevés do-
log van földön és égen, amit az egészség és be-
tegség terminusaiban lenne érdemes leírni. Ez-
zel nem megyek semmire. Azt kéne megérte-
nem, persze elsősorban a magam számára, hogy
hogyan lett az, ami van, akár egészségesnek ne-
vezem ezt a létet, akár betegnek. Ha így teszem
fel a kérdést, be kell látnom, Schnitzler Zöld ka-
kaduja mégis inkább a Monarchiáról szóló tan-
mese, nem pedig arról, amit fentebb mondot-
tam. Schnitzler félt a forradalomtól, nem vitás.
De hadd tegyem hozzá: ha forradalom veri szét
a Monarchiát, az, ami a helyén létrejött volna,

256
valószínűleg nem lett volna rosszabb (sem jobb)
annál, ami lett…
(Megint csak úgy mellesleg. Ha felhagyok a
beteg társadalom, a beteg nemzet, a beteg poli-
tika, a beteg viták gondolatával, magam is meg-
gyógyulok. Megeshet, persze, hogy fordítva van.
Kigyógyulván, többé-kevésbé, nyári fizikai baja-
imból, ki akarván gyógyulni belőlük, kezdtem
nemcsak a felsoroltakat nem tekinteni többé be-
tegnek, hanem egyszerűen olyanoknak, amilye-
nek, hanem azt is észrevettem hirtelen, hogy
a rajtam egy ideje eluralkodott érdektelenség
sem betegség [depresszió, mondogattam, íro-
gattam itt-ott]; egyszerűen annak következmé-
nye, hogy a betegséget meggyógyítani illenék,
a világmegváltó gondolatok viszont már régóta
az idegeimre mennek. Akkor meg miket és mi-
nek beszéljek? De beletekinteni abba, ami van
– Einblick in das was ist, Heidegger –, az tulaj-
donképpen még akkor is élvezetes, ha az, ami
van, was ist, nem valami lélekmelegítő. – Hogy
miért beszélek ennyit magamról? Mert ez feuil-
leton, amiről Magris fent említett könyvében
azt mondja, hogy lehet friss, zaftos, helyi szí-
nekkel tarka tárca, helyszíni pillanatkép, de gu-
nyoros és meghitt önéletrajzi vallomás is. Nos,
én megpróbálom egyesíteni a kettőt.)

257
 …Szóval, Magris; A Habsburg-mítosz. Fiatal
barátnőm, valaha tanítványom – ma talán én le-
hetnék inkább az ő tanítványa –, nyomta a ke-
zembe a könyvet, amely már magyarul is lassan
negyedszázada megjelent. Annak idején nem is
vettem észre, vagy tán észrevettem, de nem ér-
dekelt. Talán azért hozta el nekem, mert úgy
gondolja: túlságosan negatív a képem a Monar-
chiáról? Vagy túlságosan pozitív? Azt minden-
képpen észre kellett, hogy vegye: egyre inkább
izgat a dolog. A Bevezetésben Magris is megle-
hetősen negatív módon viszonyul a mítoszhoz,
de mintha a húsz év múlva íródott előszóban
– ez a könyvben a Bevezetés után következik –
enyhíteni akarná negatív ítéletét. Schnitzler,
Hoffmansthal, íróóriások, egy reakciós mítosz
hívei lennének? Vagy éppenséggel ez a reakciós
nosztalgia avatta őket olyan nagy írókká? Talán
ők már megérezték, hogy lekezelve szeretett
„hazájuk” széthullása – hogy szét fog hullani,
azt illetően nem voltak kétségeik – rettenetes,
de eleven romokat fog maga után hagyni? Eb-
ben a formában már én teszem fel a kérdéseket,
de szerintem Magris előszava is ezt sugallja. Az-
tán megy tovább a bécsi irodalom története,
olyanok következnek, akik már az összeomlás-
ból merítenek – csak a legnagyobbakat sorolom

258
fel, az általam is jól vagy legalábbis jobban is-
merteket, s mindegyik szereplő azt érezteti:
olyan volt ez az összetákolt monstrum, amilyen
volt, de sokkal jobb volt, sokkal – merjem ezt
mondani? – szerethetőbb volt mindannál, amit
maga után hagyott. Joseph Roth, Franz Werfel
és Stefan Zweig, Robert Musil, Heimito von Do-
derer, Gregor von Rezzori, s még csak nem is
mind zsidó (!), a zsidóknak persze csak a Mo-
narchia mint olyan lehetett a hazájuk, tulajdon-
képpen mind ezt állítják. S, mi tagadás – persze,
lehet, hogy csak az ő nyomukban, hiszen hon-
nan máshonnan ismerném én a Monarchiát,
mint az ő írásaikból; a történelemkönyvekre
gyanakszom, nem hiszek nekik –, én magam is
ezt gondolom. Lehetett-e a Monarchia olyan el-
borzasztó, mint a közép-európai kis államok
nyomorúsága – amit már sok tekintetben a saját
tapasztalataimból (is) ismerek?
Szinte magától értetődően adódik a kérdés:
miért nem volt képes a Monarchia megmaradni,
s a ma – akkor nem – egymást gyűlölő, egymással
acsarkodó kis nemzetek közös hazájává válni?
Nem könnyű erre a kérdésre felelni, a legtöbben
nem is értik, hogyan képzelem én ezt, hisz ezeket
a gyűlölködő, acsarkodó kis nemzeteket csakis
egy keménykezű központi hatalom tarthatta

259
együtt egy államalakulatban. Csakhogy ez látha-
tóan nem igaz. A felsorolt írók a tanúim, hogy
egyszerűen nem igaz. S amikor ezen törtem a fe-
jem, felrémlett Fejtő Rekviemje, amelyet annak
idején, vagy húsz éve, élvezettel olvastam, s
amely egyértelműen azt állítja, és ezt dokumen-
tumokkal bizonyítja is, a Monarchiát nem belül-
ről, hanem kívülről verték szét. Méghozzá olyan
demokratikus hatalmak, melyeknek monarchi-
kus elődei már évszázadokkal azelőtt egységesí-
tették országukat. Franciaország népének régen,
nagyon régen csak egy töredéke volt francia, a
többi – még csak nem is mind latin eredetű nép! –
nem az volt. Csak példaként: „Becslések szerint
1914-ben több mint 1 millió fő használta a min-
dennapi életben a breton nyelvet, Bretagne nyu-
gati részén a lakosság közel 90%-a. 1945-re ez az
arány 75%-ra csökkent, és napjainkban az opti-
mista becslések szerint is csak a lakosság 20%-a
beszéli a nyelvet.” (Wikipédia, „Bretonok” cím-
szó.) S ez egy kelta nyelv! –
De vissza a Habsburg Monarchiához! Miért
nem tudott egységes országgá válni? Bizonyára
sok okát lehetne ennek felsorolni, s most, hogy
én alapjában véve csak egyet – nem biztos – fo-
gok felemlegetni, kapok majd a fejemre apait-
anyait. – Azért nem tudott egységgé válni –

260
mondom én –, mert a nagyon is létezett egysé-
gesítő törekvések megbuktak valamin – sok
mindenen –, ami nem a nyelvek sokfélesége
volt. II. József nagyon elrontott valamit. Amíg
Fejtő Rekviemjét kerestem a könyvespolcomon
uralkodó rémséges rendetlenségben, a szerző
másik könyvére, a II. Józsefre bukkantam – szé-
gyenszemre soha nem olvastam el –, s mit tesz
isten, rögtön látnom kellett, Fejtő ugyanezt
gondolta. „József elrontott valamit?” Inkább
úgy mondanám, hogy nem sikerült megvalósí-
tania azt, amit megvalósítani szeretett volna, az
egységes adminisztrációt, amely a latin helyett
a németet használta volna a maga nyelveként.
És még sok minden mást. (Azzal ellentétben,
amit az iskolai oktatás, nekem legalábbis, su-
gallt, nem a nemzeti nyelveket, hanem a latint
akarta felváltani a némettel.) A sikertelenség
oka Fejtő szerint, hogy kapkodott; egyszerre
akarta országát külpolitikailag stabilizálni (rosz-
szul) és ugyanakkor egységessé tenni. „Mindent
egyszerre akart csinálni, s ezért mindent elron-
tott.” A nyugodt bölcsesség hiányzott belőle.
Utóda, öccse pedig, aki nálánál sokkal bölcsebb
(és ravaszabb) volt, trónra lépése után két évvel
meghalt. „Finis Austriae” – Magris könyvének
egy fejezetcíme.

261
 Tudom, messze nem olyan egyszerű ez a do-
log, hogy egy feuilleton rövid terjedelmének ke-
retei között tényleg elemezni lehessen. Mintha
még a két, Fejtőre alapozott tétel is ellentmon-
dana egymásnak. „Nem belülről, hanem kívül-
ről” verték szét. De talán nem lett volna olyan
könnyű kívülről szétverni, ha belülről az egység
határozott jeleit mutatta volna fel. Meg hát,
hogy a magyarok jelentős része, akik a legerő-
teljesebben álltak ellent az egységesítésnek, nem
vették észre: a Monarchia egészével Magyar-
ország mint egység is szükségképpen széthullik.
Ha nincsen egységes birodalom, csak nemzet-
államok vannak?
Mindezen tovább elmélkedni nagyon messzi-
re vezetne. A kiváló történész Fejtő könyveitől
hadd térjek tehát vissza a Magris emlegette iro-
dalomhoz! Újra végig kellene olvasni ezt az egész
nagyszerű, csodaszép irodalmat, amelynek talán
tényleg a Habsburg-mítosz az alapja, s végiggon-
dolni az egészet e mítosz szempontjából azután,
hogy ezek a nemzetállamok több mint húsz évvel
ezelőtt újból függetlenné váltak. Világukat egy-
ségesíteni az új központnak – hál’ istennek – vég-
képp nem sikerült. De talán nem is a történelem
miatt szeretném újraolvasni az egészet. Egy-
szerűen jó olvasni Schnitzlert, Hoffmansthalt,

262
Rothot, Zweiget, Doderert. Persze, az ember-
nek csak egy élete van – hogy egy újabb buta
közhellyel fejezzem be mélázásomat.

Feltámadás

Aztán mégis lefelé indultam. A Zivatar utcánál

mind a három busz megáll; nem kell túlságosan
igyekeznem, semmiképpen sem fogok elkésni.
Furcsa, már messze nem igazán nyárias volt a
fény; talán ezt nevezik szűrt (vagy tört?) fény-
nek, s ha nem, hát nem, engem a kifejezés em-
lékeztetni fog erre a rövid útra. Az út (tk. négy
utca), amelyet különben számtalanszor megtet-
tem már, s mindössze 3-400 méter hosszú lehet,
csak azért volt nevezetes, mert már vagy két hó-
napja nem jártam gyalog az utcán, különösen
nem egyedül. De ragaszkodtam hozzá, hogy így
legyen. Jól vagy vagy rosszul vagy, össze kell szed-
ned magad. Nem vagy már ugyan mai gyerek, s
lassan már két éve lesz, hogy igazán egészséges-
nek sem mondhatod magad, de vagy élni akarsz,
s akkor ragadj meg minden lehetőséget, hogy
normálisan éljél, vagy ne akarj már tovább élni.
A pár száz méteres ismert út mégis tartoga-
tott újdonságot: ezért is vettem észre a fényvi-

263
szonyokat, holott nem éppen arról vagyok hí-
res, hogy precízen érzékelem az ilyesmit: a fes-
tői látás nem jellemző rám. Hogyan is lenne, ha
egyszer szinte csak absztrakciókat látok (és az
absztrakt festők?), mindennek csak a „lénye-
gét”. Így észre is vettem két szép épületet, me-
lyekre eddig talán rá se tekintettem, de ha még-
is, semmi különöset nem találtam bennük. Az
első az első forduló után, a második a második
után. Kifejezett örömmel töltött el, hogy az una-
lomig ismert környezetben sikerült valami tel-
jesen új-ismertet felfedeznem. Jól van, öreg, ta-
lán feltámadsz még! De hiszen már tegnap fel-
támadtam!
Tulajdonképpen tegnapi feltámadásomat sze-
rettem volna elmesélni, vagy legalábbis rögzíte-
ni a magam számára. De hát, ami késik, nem
múlik, mindjárt rátérek erre a feltámadásra, vi-
szont ha már feltámadt állapotom egy önmagá-
ban jelentéktelen epizódját ecsetelgettem, fe-
jezzem is azt be. Szóval, mentem lefelé az isme-
retlenül ismerős utcákon (a pár száz méteres út,
négy utca, pontosabban három hosszabb utca
rövid részlete és egy teljes utca), s bármilyen
furcsán hangozzék is a dolog, kifejezetten elfá-
radtam. Veszem az irányt a buszmegállónál álló
pad felé, s mit sem törődve azzal, hogy valaki

264
már ül rajta (valamiért nem szoktam ismeretle-
nek mellé leülni), lezöttyentem, egy bátortalan
„Jó napot!” kíséretében. „Jó reggelt!”, válaszol
a körmeit manikűröző öregúr, én meg: „Ja, ha
még reggel van, hát akkor jó reggelt!” – „Mind-
egy az, Te legalább köszönsz”, „…rémes világ:
én vagyok már az egyetlen, aki keresztet vet, ha
meglát egy templomot.” „Hát, keresztet bizony
én sem vetek” – válaszolom, s minthogy elkerü-
lendő voltam a zsidókérdést bármilyen formá-
ban, csupán azt tettem hozzá: „De értelek, a for-
mákat hiányolod. S azt bizony én magam is.” –
„Most ment el egy busz, a sofőr nem vett észre,
ahogy itt a padon a körmömet pucoltam. De hát
mit mondjak erre? Én sem vettem volna észre
magamat.”
Aztán mégis érkezett egy újabb busz, felszáll-
tunk, felszállás közben még csak azt vetette oda
nekem, hogy „Ma van a születésnapom”. Ha
nem fáradtam volna már túlságosan is el, még
megkérdeztem volna, hogy hányadik. Amikor
a végállomás előtt eggyel leszállt, barátságosan
odaintegettünk egymásnak.

Na de hát a tegnapi feltámadás. Igenis, muszáj

volt feltámadnom, mert ha nem teszem, meg-
maradok abban az állapotban, melyben álom és

265
valóság nemigen válnak el egymástól. Tulajdon-
képpen vicces volt, talán nem is volt kellemet-
len állapot, volt benne valami nagyon is vonzó,
de, mint már mondottam: „Nem vagy már
ugyan mai gyerek, s lassan már két éve lesz,
hogy igazán egészségesnek sem mondhatod ma-
gad, de vagy élni akarsz, s akkor ragadj meg
minden lehetőséget, hogy normálisan éljél,
vagy ne akarj már tovább élni.” Biztos vagy ben-
ne, hogy ennek így kell lennie? Erre persze nem
mernék egyértelmű igennel válaszolni, annál is
kevésbé, mert fogalmam sincsen, milyen a nor-
malitás. Pontosabban, tudom, hogy nincsen.
Csakhogy életünk kultúrafüggő, s, bizony, a mi
kultúránkban álom és valóság mereven elvál-
nak egymástól. Nekünk, bármilyen abnormális
legyen ez úgy amúgy, ez a normális. Gabriel
Garcia-Marqueznél, mondjuk, nem válnak el,
ezért is imádom a regényeit, mindenekelőtt a
Száz év magányt. De nemcsak nála nem, aki iga-
zán egy másik kultúra, egy ugyan a miénkkel
keveredő, mégis más döntő elemeket is magá-
ban hordozó kultúra szülötte. Az általa képvi-
selt kultúra számára a legtermészetesebb, hogy
valóság és álom nem válnak el egymástól. (Elő-
ször azt írtam, hogy nem választhatók el egy-
mástól, ez azonban marhaság: ha nem választ-

266
hatók el, akkor mégis elválnak, csak az ember
nem képes… Na, ja, ebbe már csak belezavarod-
ni lehet.) Nemcsak az álom tartalmaz nekünk
vagy a másik félkultúrának valóságelemeket
– olyan elemeket, amelyek számunkra is egyér-
telműen a valóság részét képezik –, hanem a va-
lóság is álomelemeket. S azoknak, akik ahhoz a
kultúrához tartoznak, eszük ágában sincsen ál-
mot és valóságot megkülönböztetni egymástól.
Legalábbis így tűnik fel nekem, aki ezzel a má-
sik kultúrával csakis Marquez írásain keresztül
barátkozott.
Persze, mi is álmodunk. De felébredvén álma-
inkból, nagyon határozottan elválasztjuk egy-
mástól az álmot és az elalvásunkat megelőző
időszak, illetve a felébredést követő időszak va-
lóságát, bármilyen valóságelemeket is tartalma-
zott volt az álom. Akkor is, ha az álom csak
olyan elemeket tartalmazott, amelyek minden
kétséget kizárón részét képezhetik éber valósá-
gunknak is. Nos, rövidesen elmesélem majd
három álmomat, amelyekre ez nem áll – nem
állt –. Pontosabban: a három közül kettő eseté-
ben lassan-lassan egyértelművé vált a számom-
ra, hogy amit álmodtam, az nem lehet igaz.
Nem azért, mert olyan elemeket tartalmazott,
amelyek az én valóságomban nem fordulhattak

267
volna elő. (Ilyeneket én nem szoktam álmodni.
Engem álmomban nem üldöz a tigris vagy az
óriáskígyó, soha nem repülök – hacsak nem re-
pülőgépen, szóval, nem ilyenek). Hanem, mert
összevetvén az álmok tartalmát mindazzal a
„valóságossal”, ami körülvesz, radikális vagy
kevésbé radikális inkoherenciákra bukkantam.
A harmadik esetében mind a mai napig bizony-
talan vagyok ugyan bizonyos elemek valóságos-
ságát illetően, ami viszont az álom néhány más
elemét illeti, egyáltalán nem, s e pillanatban is
úgy érzem, hogy kvázi ellenőrzésnek kell alá-
vetnem ezeket az elemeket, mihelyst bizo-
nyos körülmények meg fogják ezt engedni a
számomra.
Ahogy azonban a fenti sorokat leírtam, bi-
zonytalanságérzés, mi több, szorongás fogott el.
Miféle inkoherenciákról beszélsz, Te, ember?
Miért csinálsz úgy, mintha a mi kultúránkban,
a – nevezzem így – „modernitás kultúrájában”
minden mindennel valamifajta racionális logi-
kának alávetetten függene össze? Ma éjjel is ál-
modtam valamit. Anyám állt szájában egy szál
margarétával (kedvenc virága volt) egy szép
mező közepén, és – ami „életében”, amióta én
ismertem, soha nem fordult elő vele – jó kedve
volt. Muszáj gondolkodnom azon, hogy vajon

268
anyám tényleg „meghalt”-e, eltűnt, semmivé
lett, csontjai Rákoskeresztúron, lelke szelleme
meg nincs (mi az, hogy nincs?), vagy talán még-
iscsak él egy másik világban, ahová nekem „még”
nincsen bejárásom. – Félreértések elkerülése
végett: én az előbbit hiszem (miért?, így neve-
lődtem, ilyennek neveltem magamat), de tudni
nem tudok semmit.
Szóval, ez a koherencia, meg racionalitás, szó-
val, ez nincs is… Nem-e? Ha most azt mondom
neked, hogy tegnap hazafelé jövet bandukolok
az úttesten, egyszer csak robog velem szemben
egy kétlovas szekér… nem volt mit tenni, ugrot-
tam egy nagyot, s a szekér máris mögöttem ro-
bogott, akkor ehhez most már akár azt is hozzá-
tehetem: csakhogy míg alattam száguldott, át
kellett hogy alakuljon királyi hintóvá, mert visz-
szatekintve azt láttam magam mögött… akkor
vagy azt mondod, hogy azért még nem egészen
tértem magamhoz lázálmomból, vagy ha ezt ép-
pen nem tételezheted fel, hát azt: újabban, hál’
istennek, képes vagy elereszteni a fantáziádat,
azelőtt mindig csak komolykodtál. Szóval, nem
tudom. Mi azt akarjuk, hogy amit észlelünk, ta-
pasztalunk stb., az… na, most mit mondjak?…
azt mondom: hihető legyen. Bazd meg, hihető…
Kinek mi hihető?

269
Késő éjjel van, éppen a vadász negyedik halálá-
ra vonatkozó feljegyzéseimet nézegetem, ami-
kor egyszer csak kialszik a villany. Érzésem:
nem is reagálhatott volna a világ adekvátabban
a pillanatra. Odakint zuhog, az egész környezet
sötétbe borult, én kettesben Sebald furcsán cso-
daszép könyvével, „…és mégsem lehetett hinni
ennek a csöndnek”. Az áramkiesés jelezte: a vi-
lág igenis olyan, amilyennek Sebald lenni jelzi
– már majdnem azt írtam: leírja, de ez így nem
lenne igaz –, hogy ugyanis „a legtöbb dolog ne-
vetséges, ha meg nem nevetséges, akkor bor-
zasztó”. S ez, hogy egy kis zivatartól egy modern
nagyvárosban mindjárt áramszünet keletkezik,
ez igenis nevetséges, bár, ha meggondolom Se-
bald könyvét szédítő sejtelmeivel, rejtelmeivel,
akkor talán a sötéten szédítő pillanatban bor-
zasztó is.

Igen, Ernst Blochnak igaza volt, amikor egyszer

állítólag azt mondta, hogy: „Mi akadálya lenne
annak, hogy ez az asztal itt előttem egyszer csak
krokodillá változzon?” Sebald számomra azért
az ezredforduló idejének legnagyobb írója –
„Legnagyobb?! Ilyet nem lehet mondani!” „De
én most mondom, babám, érted?” –, mert nála
egyszer csak feloldódik kultúránknak ez a racio-

270
nalitáskoherencia-kényszere, s az is lehet, ami
nem lehet. Ő úgy látja, hogy nem lehet kidobál-
ni a modernitás kultúrájából mindazt, ami meg-
történt ugyan, mindenki tudja, állítólag azon-
ban mégsem valóság: álommá, rossz álommá
kell (muszáj) redukálnunk.

Az üres és hangtalan augusztus haváról beszél-

gettünk. For weeks, mondta Michael, is not a
bird to be seen. It is as if everything was somehow
hollowed out. Minden a lesüllyedés küszöbén
áll, csak a gaz nő változatlanul, a mezei szulák
fojtogatja a bokrokat, a csalán sárga gyökerei
kúsznak tovább a föld alatt, a bojtorjáncserjék
magasodnak fölénk főhosszal, a barnarothadás
meg az atkák terjednek egyre, s még a papírnak
is, amin fáradságos munkával szavakat és mon-
datokat fűzöl egybe, olyan a tapintása, mintha
lisztharmat borítaná. Napokon és heteken át
hiába töröd a fejed, s ha megkérdeznék tőled,
vajon megszokásból vagy az elismerésért írsz-e
tovább, vagy mert csak nem tanultál mást,
avagy az élet csodálata, az igazság szeretete mi-
att, kétségbeesésből vagy netán felháborodás-
ból, ugyanúgy nem tudnád rá a választ, mint
arra, hogy az írástól vajon bölcsebb vagy tébo-
lyodottabb leszel-e. Talán az ember ahogy to-

271
 vábbépíti saját művét, azzal egy ütemben ve-
szíti el az áttekintést is, és talán ezért hajlamos
arra, hogy gondolatépítményei növekvő komp-
lexitását összetévessze a megismerés útján tett
előrelépéssel, miközben persze tudja, hogy a
felmérhetetlent, mi pályáját voltaképpen meg-
szabja, sohasem foghatja fel. Vajon azért kísér
valakit Hölderlin szelleme egész életén át, mert
két nappal az övé után van a születésnapja?
Ezért tör rá újra meg újra a kísértés, hogy szög-
re akassza az értelmet, akár egy ócska kabátot,
és leveleit meg verseit Scardinelliként írja alá
a legmélyebb alázattal, a nem szívesen látott
vendégeket pedig, akik azért jönnek, hogy meg-
tekintsék, olyan megszólításokkal tartsa távol
magától, mint felséged, szentséged? Azért kezd
vajon valaki tizenöt vagy tizenhat évesen elégiá-
kat fordítani, mert elűzték a hazájából? Lehet-
séges vajon, hogy aztán később csak azért kell-
jen letelepednie ebben a suffolki házban, mert
kertjében az 1770-es évszám, Hölderlin születé-
sének éve áll a vízszivattyú vasán? (W. G. Se-
bald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándok-
út.75)

75
Európa, Budapest, 2011. 210–211. o. Blatschik Éva fordítása.

272
 És amikor bepillantottam a számomra valami
különös vonzerővel bíró éléskamrába, ahol a jó-
részt üres állványokon néhány befőttesüveg
szendergett, és a tiszafa beárnyékolta ablak
előtti polcon pár tucat nagyon apró, rőtarany
alma fénylett, sőt tündöklött, mint a bibliai ha-
sonlat almái, azaz, elismerem, minden józan
észnek ellentmondó képzet hatalmasodott el
rajtam, hogy ezek a dolgok, a rőzse, a kartonok,
a befőzött gyümölcsök, a tengeri kagylók a zú-
gással belsejükben túléltek engem, és hogy
Michael egy olyan házon vezet végig, ahol sok
idővel ezelőtt biztosan laktam már egyszer. De
amilyen hirtelen az ilyen gondolatok jönnek,
ugyanolyan hirtelen szerte is foszlanak rend-
szerint. Mindenesetre az azóta eltelt évek alatt
nem jártam utána, talán, mert anélkül, hogy
meg ne tébolyodnánk, nem is lehet. (Uo. 214.)

Ha társaságban vagyok, azonnal úgy érzem, va-

lahol már a tanúja voltam, hogy ugyanezek az
emberek ugyanezeket a véleményeket fejtették
ki, ugyanezekkel a szavakkal, fordulatokkal és
gesztusokkal. (Uo. 217.)

Most megvadultál? Feltámadásod örömére ösz-

szevissza idézgetsz? Tudod, hogy miért teszed,

273
miért éppen ezeket a helyeket idézed? – Nem
egészen, de mi a baj? Leszarom, mondom, a
konzisztenciát. Már többé-kevésbé feltámadtan
olvastam tovább A Szaturnusz gyűrűit, ennyi az
egész. És azért ezek az apróságok, a déjà vuk,
a megzavarodások csak-csak vezetnek valahová.
Legfőképp oda, hogy Sebald beletekintvén, csak
úgy, inkonzekvensen a Kongó menti út valami-
kori építésébe, a horvátok a szerbekkel és a bos-
nyákokkal szemben elkövetett világháborús
rémtetteibe, eljut „az egyik szerencsétlenségből
a másikba vaktában támolygó történelem” (uo.
297.), mondhatni, tetőpontjaihoz. Oda, már
idéztem a Szédület. Érzés (Vertigo)-ból, hogy
„a legtöbb dolog nevetséges, ha meg nem ne-
vetséges, akkor borzasztó”,76 nem pedig, mint
a nagy realizmusban, természetes, dicsőséges
(vagy éppen szégyenletes). 1995. április 13-án
például (zöldcsütörtök, hogy az mindig ezen a
napon van-e, nem tudom, április 13-a nem lehet
mindig csütörtök, pláne nem zöld), megállapít-
ja, hogy IV. Henrik ezen a napon adta ki a nan-
tes-i ediktumot, volt Händel Messiásának ősbe-
mutatója Dublinban, ezen a napon nevezték ki
Warren Hastingset Bengália kormányzójának,

76
Európa, Budapest, 2010. Blatschik Éva fordítása.

274
alapították Poroszországban az Antiszemita Li-
gát, és 74 évvel ezt megelőzően volt ugyanezen
a napon az amritszári mészárlás. A legtöbb do-
log nevetséges, de van, ami borzasztó. „Good an
evil we know in the field of this world grow up
together almost inseparably” (Milton: Paradise
Lost, talán for ever, de inkább nem is volt minek
elvesznie).

Jó dolog a betegség, pláne, ha sorozatban jön.

Olyan békésen van jelen az ember fejében az
érdekes, az unalmas és az állítólag lehetetlen.
A minap be kellett jelentkeznem a főorvosnál
a gasztroentero… tovább nem tudom. Kedves
öregúr. Búcsúzik: „Akkor a viszontlátásra, Vaj-
da bácsi!” Na, tessék! Így persze nem öröm az
élet. Megyünk ki a kocsival a kórházból, s egy-
szer csak magam előtt látom ragyogni a Margit
körutat. Hát még ez is megvan! S én benne ko-
csikázom! Hurrá, feltámadtam! Vajda bácsi a
Margit körúton. Hát, akkor kénytelen vagyok
utánanézni, hogyan is volt azokkal az álmokkal.
Álmodni Lengyelországról álmodtam, azt hi-
szem, elég hosszan, a lengyel képekből csak egy
nagy útkereszteződés maradt meg bennem,
ahol a kocsik többnyire balról jobbra, illetőleg
jobbról balra fordultak. Zsúfolt, folyamatos for-

275
galom. Én az erdő szélén állok, onnan nézem a
forgalmat. – Aztán a kórházi folyosón üldögélek
hajnalban, kértem fájdalomcsillapítót, bámu-
lom a falat, csak úgy. Előttem egy plakát függ,
valami gyógyszéket hirdet, „Már most előfizet-
het rá!” felirattal. Miért nem fordították le a
szöveget lengyelre? Polak węger dwa bratanki,
de a polákok nem tudnak vengerül! Aztán kicsit
balra fordítom a fejem, a falon egy rozsdásodó
tábla: „Dohányozni tilos”. Jé? Hát valaha ez is,
itt, Magyarország volt? Azt hittem, hogy a régi
Magyarország területéből a lengyelek csak né-
hány falut kaptak valahol északon. De talán ép-
pen e falvak egyikében lévő kórházba hoztak,
amikor a varsói útszélen álldogálván valami tör-
ténhetett velem. – Ezen mélázok, amikor el-
megy előttem egy beteg, egy olyan középkorú
asszony, s odaköszön: „Jó reggelt kívánok!” Kez-
dek gyanakodni. Talán mégiscsak Magyarorszá-
gon vagyok? De mikor kerültem ide? – S ekkor
előjön a nővérszobából az ápoló, kérdez vala-
mit, talán, hogy hat-e a fájdalomcsillapító, én
pedig elkezdem mesélni neki mindazt, amit itt
leírtam: hogy valóság és álom keveredtek egy-
mással, s most lassan beáll a realitás múltideje,
az eszembe sem jut. Jót mulatok a fiatal ápoló-
val együtt…

276
 A másik álom, ha most a racionalitás szigorú
szabályait követve gondolkodom, két-három
nappal korábbi kell legyen. Az ugyanis még ak-
koriban játszódik, amikor nem mászkáltam csak
úgy, semmi csőhöz nem láncolva a kórház fo-
lyosóján. Az intenzíven (őrzőben) voltam. Igaz,
már nem a csőhöz kötve. S a terem másik olda-
lára került az ágyam. Éjszaka van, aludni nem
tudok, így végig tanúja vagyok valami küzde-
lemnek, melyet valami szöveget gépelő lányok
és fiatal férfiak csoportja vív egymással. Az
utóbbiak néha dühösen átvonulnak a termen.
Minden ugyanúgy van, mint a János Kórház tra-
umatológiájának intenzívjén, de a terem nem
a kórházparkban van, hanem valami pusztában.
Olyasféle pusztában, mint ahová a Sátántangó
falusi szereplőinek többsége kivonult. Mintha az
intenzív lenne az a bizonyos kastély. A harc lé-
nyege: a lányok valami szociálisan elesettekről
szóló szöveget gépelnek, de egy olyan masinán,
amely minden leütés után sivít egyet. A férfiak
meg tiltakoznak, hogy ez a sivítás lehetetlenné
teszi, hogy nyugodtan pihenjenek a holnapi ver-
seny előtt. Az valami, a szociális előmenetel
szempontjából igen fontos vizsga kellett legyen,
valami olyan mandarinvizsgája az új magyar de-
mokráciának (vagy valami annál is sokkal jobb-

277
nak, amiről még ők sem tudják, micsoda). Ahány-
szor berontanak, és a gépelő lányokat meg akar-
ják félemlíteni, a nővérpultnál ülő, szociális érzé-
kenységgel megáldott szociológus – azt hittem,
a lányom, később megkérdeztem, de nem ő volt –
figyelmezteti őket, hogy gondoljanak az eleset-
tekre és megnyomorítottakra-megszomorítottak-
ra is, akikről a gépelt anyag szól. A nem sivító
komputer pedig olyan drága, hogy azt szegény
sorsú lányok nem tudják megfizetni. –
De a legviccesebb a harmadik álom. Egyrészt
egy hanglemez szerepel – igazi régi-szép bake-
litlemez – benne – a Varázsfuvola állítólag kivá-
ló felvétele –, melyre a közepén egy cédula van
ragasztva, azon kézzel írva három név. Ponto-
sabban, csak kettő, mert a harmadik név ki van
húzva, oda nekem állítólag jogomban áll valaki
másét felírni. Ez az ott szereplő három személy
kap majd jegyet a világ leggyönyörűbb Varázs-
fuvola-előadására a Magyar Állami Operaházba,
a világ ma élő s ez alkalomra feltámadó legna-
gyobb énekeseivel. A hanglemez az én ruhás-
szekrényemben fekszik otthon, de oda egyelőre
nem jutok el. Csak azért kellene eljutnom, mert
ha a lemez tényleg ott van, s tényleg szerepel
rajta az a bizonyos két név, akkor ez az álom
nem álom, hanem színtiszta valóság. Az a bizo-

278
nyos két név azért fontos, mert én éppen készü-
lődöm kimenni a Keleti pályaudvarra viselőjü-
ket várni Bécsből, akik meg is érkeznek, s azon-
mód kezembe nyomják ajándékukat, a bizonyos
hanglemez egy újabb példányát. Mondom szo-
morkásan: nekem ez már megvan. Sebaj: majd
két székre ülsz. – A két, Bécsből érkező személy
nevét most nem árulom el; jóban vagyok ugyan
velük, de eddig még eszem ágában sem volt ki-
menni eléjük semmiféle pályaudvarra. – Ebben
az álomban csak egy tényező utal a betegségem-
re: hogy nem tudok elmenni a saját lakásomra
(a pályaudvarra igen, de hát én a lakásomba sze-
retnék!). Aztán elmentem. A ruhásszekrényem-
ben semmi bakelitlemez. Ami, persze, még min-
dig nem bizonyítéka annak, hogy az egészet csak
álmodtam. Időközben ugyanis betörtek a laká-
somba, s mindent kidobáltak a ruhásszekrényem-
ből (is). Minthogy mást nem találtak, elvitték a
lemezt. Egy ideig reménykedtem abban, hogy
azt a bizonyos öltönyt is elvitték, de az megvan.
Most meg már folyton csak azt álmodom, hogy
lágyabb részeimet leszedik az egyre használha-
tatlanabbá váló csontvázamról, ráapplikálják egy
műanyag csontvázra, s nincsen többé sem sarok-
törés, sem isiász, sem bordatörés. Szubkután em-
fizémáról nem is szólva. Persze én sem vagyok.

279
 Napló és önéletírás –
filozófia az irodalom határán

I. Napló

Hogy milyen filozófiát választ az ember, attól

függ tehát, hogy milyen ember: mert a filozó-
fiai rendszer nem valami élettelen gönc, me-
lyet az ember csak úgy félredob vagy újra elő-
szed: élettel tölti meg azt az ember lelke.
J. G. Fichte, Versuch einer neuen Darstel-
lung der Wissenschaftslehre

Fura helyzetben vagyok: szövegemnek a filozó-

fia spontaneitásáról kellene szólnia, azt szeret-
ném, ha arról szólna. Rövidesen előkerül majd a
Szókratészről szóló Heidegger-idézet. Most csak
felütésként annyi: Amikor leírom ezt a szöve-
get, ez a tettem már önmagában ellentmond an-
nak, amit megírandó vagyok. Hiszen a filozófia,
az én felfogásom szerint, történés, méghozzá
spontán történés. Beszédtörténés. Csak beszél-
nem szabadna. A közelmúlt jelentős filozófusai
közül bizonyára ezért áll hozzám Derrida oly
közel. Az ő szövegei igen sokszor előadások, me-
lyeket szó szerint rögzített írásban. Nekem leg-
alábbis így tűnik fel. Nézzük A szellemről X. feje-

280
zetét. Így indul: „Nem alkalmas sem a hely, sem
az idő, túl késő van már ahhoz, hogy újraélesz-
szük az etimológiai háborúkat…”77 Ez persze le-
hetne még félreértés is a részemről. Különösen,
ha megnézem a francia szöveget. Az idő az ere-
detiben moment. Derrida esetleg arra gondolt,
hogy végképp lekéstünk már az etimológiai há-
borúk újraélesztéséről. Csakhogy néhány oldal-
lal később ezt olvassuk: „Túl késő van már, nem
akarom itt tartani önöket egészen reggelig.”78
Lehet persze a megkettőzött „il est trop tard”-nak
szimbolikus jelentése is. Mégis azt gyanítom,
hogy Derrida az il est trop tard hangsúlyozásával,
másodszori megjelenítésével bizonyára csak ki
akarta emelni az olvasó számára – ennek a szö-
vegnek én, sajnos, csak olvasója voltam –, hogy ő
ezt a szöveget nem írja, mondja. De mielőtt még
belekezdenék Derrida az írást és a beszédet illető
gondolatainak boncolgatásába – nem célom ez –:
csak azt szerettem volna leszögezni, hogy a filo-
zófia spontaneitása – ahogyan ezt Heidegger
gondolta: tisztasága – csakis a szóbeliségben va-
lósulhat meg a maga teljességében.
77
Jacques Derrida: A szellemről. Heidegger és a kérdés. Osiris–
Gond, Budapest, 1995. 144. o. Angyalosi Gergely – Babarczy
Eszter fordítása.
78
Uo. 158. o.

281
„Sohasem voltam lelkes naplóolvasó, és tulaj-
donképpen mindig is azt gondoltam, hogy nem
is vagyok képes naplót írni, elvégre nincsen há-
rom életem. Legalább három kellene ahhoz,
hogy naplót tudjak írni. Az első élet ahhoz,
hogy éljem, a másik, hogy naplóban rögzítsem,
a harmadik meg ahhoz, hogy elolvassam, amit
írtam. Elkezdhetünk ezzel játszani: amikor ol-
vasom a naplómat, akkor ez az olvasás, s persze
maga a napló megint részévé válik aznapi éle-
temnek, így a naplóra is kénytelen vagyok ref-
lektálni, és így tovább a végtelenségig. Ha ezt
lelkiismeretesen csinálom, ha tényleg elmélye-
dek e tevékenységben, akkor az egyszer meg-
kezdett napló ki kell töltse egész életemet, soha
többé fel nem állhatok a napló mellől, s attól
kezdve már mindig annak az egy napnak a tör-
ténetét olvasgatom, kommentálom. Na tessék,
ahogy ezt elmesélem, egész jó Borges-novella
kerekednék ki belőle. Most már csak írni kelle-
ne megtanulnom.
[…]
Ami a folyamatos naplóírást illeti, ha bele-
gondolok, hogy – most eltekintve »Borges-no-
vellámtól« – valójában miért nem vezettem so-
ha naplót, akkor azt kell gondolnom, hogy talán
azért ódzkodtam a dologtól, mert inkább a vita

282
 activa vonz, bármilyen furcsán hangozzék is ez
olyan valakinek a szájából, aki évtizedek óta
mást sem csinál, csak irkál és firkál. (Persze, be-
szél is – ne feledjem.) Az írás, persze, lehet kon-
templáció és lehet akció. Úgy látszik, meg kel-
lett öregednem, hogy felfedezzem a kontemp-
láció örömét. Persze, az is lehet, hogy nem a
természetem, hanem a környezetem hatása-
képp nem írtam naplót. A Lukács-iskolán belül
alapvető, meghatározó érték volt a szellemi
»objektiváció«: alkotni kellett a világ számára.
Lehet, hogy az iskolától való elszakadásom leg-
utolsó – eddig legalábbis legutolsó – mozzanata
volt, amikor elkezdtem naplót írni. Írni vala-
mit, ami nem a világra, még csak nem is szű-
kebb környezetemre, hanem csakis egyedül
magamra tartozik. De vajon igaz-e ez? Lehet,
hogy csalok. […] A megformálási kényszer,
ez a gyanús. Megeshet, a napló nem csak ne-
kem szól.”

Mégis: „Mintha a naplónak valami köze lenne

a szóbeliséghez.”79 Amint újraolvastam és újra
leírtam ezt a mondatot, rájöttem, hogy évek óta

79
Vajda Mihály: „A kontempláció öröme”, Café Bábel, 2001/3.
53. sk. o.

283
folyamatosan izgat filozófia, személyesség és
szóbeliség viszonya.
Szókratészi huzatban című könyvem – kísérlet.
Nem az esszé, hanem az experimentum értel-
mében. Szembeállítani a nyíltan önmagára, az
„én”-re irányuló reflexióból kiinduló spontán
megismerést a „valami” – a tőlem idegen dolog,
ami éppenséggel én is lehetek, lásd később – bi-
zonyos értelemben „objektív” megismerésének
kísérletével. Írom a most már megszokott nap-
lómat. Van benne szó találkozásokról emberek-
kel, kirándulásokról, tájakról, városokról, ol-
vasmányokról, álmokról… a szokásos. S persze
arról, ahogy egy-egy szövegem írásakor elmél-
kedem a témán, elmélkedem arról, mi is a véle-
ményem a dologról, egyáltalán, van-e vélemé-
nyem, vajon nem inkább azt kellene monda-
nom, hogy… Némelykor semmi gyötrődés, a
szöveg gyorsan kikerül a „tollam” alól, máskor
viszont többször is nekifutok a gondolatmenet-
nek. Aztán elkészülnek a szövegek. A kijegece-
sedett, megformált előadás, esszé, netán tanul-
mány. S ezt a szöveget belehelyeztem a könyv-
be azt a naplóoldalt követőleg, amelyiken utol-
jára szóltam a készülő szövegről. Az „én”-re
irányuló reflexióból kiinduló spontán megisme-
rés, azaz a naplószöveg, majd a „valami” – a tő-

284
lem idegen dolog – bizonyos értelemben „objek-
tív” megismerésének kísérlete: az előadandó,
publikálandó szöveg.

„Amennyiben az önmagát megvonóra vonatko-

zunk, akkor a magát megvonónak, szólításának
titokzatos és ezért változó közeliségének vonzá-
sában vagyunk. Amennyiben egy ember sajáto-
san ezen vonzásban van, akkor gondolkodik, le-
gyen mégoly messzire is az önmagát megvonó-
tól, s maradjon a megvonás maga bármennyire
is homályban. Szókratész egész életében, egé-
szen haláláig semmi mást nem tett, mint hogy
ennek az elmozdulásnak a huzatába állt és ab-
ban maradt benne. Ezért ő a Napnyugat legtisz-
tább gondolkodója. Ezért nem írt semmit sem.
Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd,
az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez ha-
sonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba
menekülnek. Egy még rejtőzködő történelem
titka, hogy miért kellett Szókratész után a Nap-
nyugat valamennyi gondolkodójának, függet-
lenül nagyságától, ilyen menekültté válnia.”80

80
Martin Heidegger: Mit hívunk gondolkodásnak? Gond – Cura
Alapítvány, Budapest, 2009. 33. o. Vajda Mihály fordítása.

285
 Hogy mi ez az önmagát megvonó és a rá való
vonatkozás? Hát az, amiről gondolkodnunk kell,
pontosabban, kellene, ha már megtanultunk
volna gondolkodni.81
A következő órán Heidegger visszatér Szókra-
tészhez:

„Az előző órán azt mondottuk, hogy Szókratész

a Napnyugat legtisztább gondolkodója, követői-
nek a szélárnyékba kellett húzódniuk. Megdöb-
benve kérdeznek vissza: mi a helyzet Platónnal,
Augustinusszal, Aquinói Tamással, Leibnizcel,
Kanttal, Nietzschével? Szabad ezeket a gondol-
kodókat Szókratésszel szemben ennyire lekicsi-
nyelni? Nem hallották meg azonban, hogy hoz-
zátettük: a Napnyugat valamennyi gondolkodó-
ja, Szókratész után, »függetlenül nagyságától«.
Nem lehetetlen tehát, hogy valaki a legtisztább
gondolkodó, anélkül, hogy a legnagyobbakhoz
tartoznék.”82

81
„Akkor kerülünk bele abba, amit gondolkodásnak hívunk, ha
gondolkodunk. Ahhoz, hogy ez a próbálkozásunk sikeres le-
gyen, meg kell tanulnunk gondolkodni. – Mihelyst belebo-
csátkozunk a tanulásba, máris bevallottuk, hogy még nem
vagyunk képesek gondolkodni.” Uo. 13. o.
82
Uo. 44. o.

286
 De legyenek a felsoroltak akár valamennyien
nagyobbak Szókratésznél, egyre inkább az a
meggyőződésem, hogy a filozófia, ha élni és
hatni akar, valamilyen értelemben vissza kell
térjen Szókratészhez. A szóbeliség felértékelő-
dése értelmében is, az énre irányuló – a világra
is az énen, a hús-vér énen, nem a cogitón ke-
resztül irányuló – reflexió értelmében is. Ami
egyben azt is jelenti, hogy a filozófia vállalja
(bevallja?) történésjellegét. „Valami történik
itt” – írtam már idézett 2001-es szövegemben is.

„Cogito ergo sum. Ha gondolkodom, logikailag

lehetetlen, hogy amíg gondolkodom, ne legyek.
Megnyugtató bizonyosság. Megnyugtató? Én
vagyok, de körülvéve attól a hideg semmitől,
melynek valamiként való bizonyosságáról most
már lehetetlen meggyőződnöm? Jobb lesz talán
mégis beleolvadnom-belesimulnom a létegész-
be. Csakhogy ehhez fel kell adni ego-izmuso-
mat.83 Ezt viszont makacsul nem akarom, nem
83
„Szert tenni egy halott kiváltságaira – senki sem törődik ve-
lünk, se pro, se kontra. Kigondolkodni magunkat az emberi-
ségből, megtanulni a teljes vágytalanságot: és összes felsza-
baduló erőnket a szemlélődésre fordítani. Láthatatlan szemlé-
lővé válni!!” (Friedrich Nietzsche: „Az új felvilágosodás”. Jegy-
zetfüzetek az Így szólott Zarathustra keletkezésének idejéből.
Osiris, Budapest, 2001. 20. o. Kurdi Imre fordítása.)

287
 akarjuk. Nem akarjuk?84 Egyszerűen képtele-
nek vagyunk rá. Nem akarom, hogy lelkem csu-
pán az isteni értelem részeként legyen halha-
tatlan.85 Ragaszkodom az emlékeimhez. Én az
emlékeim, a kultúrám, az engem kísértő-kínzó
eszmék és egyedek vagyok, még ha csak álmo-
dom is őket, még ha testemmel végképp ele-
nyésznek is.86 Csak így érdemes lennem. Sem az
üres általánosság, sem magányos-üres egóm
nem kell. Hányódom tehát kettejük között.
Eszméim és halottaim – menekülök előlük,
de újból és újból utolérnek, belém kapaszkod-
nak, azt képzelem, hogy leeresztett sisakrosté-
lyuk mögül rám vicsorognak. Ez a könyv a há-
nyódás könyve tehát. Valaha volt eszméimmel,
valaha volt nyilvános és személyes világaimmal
való küzdelmem könyve. Számomra ma – mit
tegyek? – ez a filozófia, másképpen nem tudom
elfogadni őt.”87
84
Ki ez a „mi”? Talán a napnyugati ember. A keleti, ha van még
igazán, ő talán akarja. Buddhizmus…
85
„Az emberi elme nem semmisülhet meg teljesen a testtel, ha-
nem megmarad belőle valami, ami örökkévaló.” (Spinoza:
Etika. Ötödik rész, 23. tétel. Osiris, Budapest, 1997. Szemere
Samu fordítása, a fordítást átdolgozta Boros Gábor.)
86
„Az elme csak addig képes elképzelni valamit vagy emlékez-
ni az elmúlt dolgokra, amíg a test fennáll.” (Uo. 21. tétel.)
87
Szöveg Sisakrostély-hatás. Kísérteteim című könyvem (Kallig-
ram, Pozsony, 2007) hátsó borítóján.

288
 Szókratész ugyanis – ott, kint a huzatban –,
mint a Napnyugat legtisztább gondolkodója, Pla-
tón tanúbizonysága szerint,88 a tőle idegen dol-
gokról nem kívánt értekezni. Tegyék ezt a szo-
fisták, ezek az amolyan tudósfélék, akik úgyis
mindent be tudnak bizonyítani. Mindent és
mindennek az ellenkezőjét. Hogy meg a világ
olyan-e, ahogyan azt a mítoszok leírják, azt ille-
tően igazából nem akart állást foglalni. Nem le-
hetetlen ugyan szerinte sem holmi természet-
törvényekkel magyarázni őket, ez azonban fá-
rasztaná, untatná az öreget, inkább elfogadja a
mítoszokat. Na de, engedjem már végre őt ma-
gát – illetve tanítványát – szóhoz jutni:

„– Mondd csak, Szókratész, nem innen valahon-

nan az Ilisszosz mellől ragadta el a hagyomány
szerint Boreasz Óreithüiát?
– Így mondják!
– Vajon nem éppen innen? Kellemesnek, tisz-
tának és átlátszónak mutatkozik itt a víz, és al-
kalmasnak rá, hogy lányok játsszanak mellette.

88
Hogy Platón mennyire megbízható tanú, arra itt most nem
kérdezek rá. Nekem ezúttal a rövidesen idézendő szöveghely
a fontos. Rossz filológusként nem esküdnék meg rá, hogy ez
az egyetlen olyan szöveghely, ahol Platón mesterét egyene-
sen a filozófiáról beszélteti.

289
 – Nem, hanem úgy két-három sztadionnal
lejjebb, ahol az Agre szentélyéhez kelünk át; ott
oltára is áll Boreasznak.
– Még sose ötlött a szemembe. De mondd
csak, Zeuszra, Szókratész: hiszed, hogy igaz ez
a mitikus elbeszélés?
– Ha a mai bölcsek módjára nem hinnék ben-
ne, nem keltenék feltűnést; és szofista szokás
szerint elmondanám, hogy Boreasz szele sodor-
ta le a közeli sziklákról a lányt, amint Pharma-
keia nimfával játszott, és minthogy ilyen véget
ért, ezért mesélték róla, hogy Boreasz ragadta
el innen vagy Arész szirtjéről – mert ez a szóbe-
széd is járja, hogy onnan, s nem innen ragadta
el. Én azonban, Phaidrosz, egyébként kellemes
időtöltésnek gondolom az ilyesmit, csak éppen
egy szörnyű okos, fáradhatatlan és nem túlsá-
gosan szerencsés ember foglalatosságának – s
nem egyéb okból, csupán azért, mert aztán meg
a hippokentauroszok alakját lesz kénytelen ki-
javítani, utána Khimairáét, majd felé özönlik
a Gorgók és Pégaszoszok tömege és egyéb lehe-
tetlen, csodás teremtmények különös sokasága.
S ha az ember nem hisz bennük, és mindegyi-
ket valami természeti jelenségre próbálja visz-
szavezetni, mintegy paraszti, józan ésszel élve,
ugyancsak sok szabad időre lesz szüksége. Ne-

290
 kem bizony nincs időm az ilyesmire, s ennek
oka, barátom, a következő: még arra sem va-
gyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmé-
ben – »megismerjem önmagamat«, s nevetsé-
gesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan va-
gyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak. Ezért
tehát búcsút mondva nekik, elhiszem, amit a
hagyomány tart róluk, és – mint az imént emlí-
tettem – nem az ilyesmit, hanem önmagamat
vizsgálom: vajon valami szörnyeteg vagyok-e,
aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okád-
ja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb
lény, akinek természeténél fogva valami isteni
és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott
osztályrészéül.”89

A szövegben, persze, szó sincs filozófiáról.

Igaz, vallásról vagy tudományról sem. De ha te-
kintetbe vesszük, hogy mi az, ami Szókratészt
állítólag mindig is legjobban izgatta, a bölcses-
ség szeretete ugyanis, a filozófia, akkor az itt
emlegetett önmegismerés, a delphoi felirat kö-
vetelménye nem lehet más, csakis a filozófia.
Filozófus vagyok, így hát önmagamat vizsgá-
lom, mert csak önmagam megismerésén ke-

89
Platón: Phaidrosz, 229C–230A. Kövendi Dénes fordítása.

291
resztül jutok el ahhoz, amiben benne vagyok,
a világhoz. A cogitótól nem vezet út sehová.
Ezt már Husserl is belátta. Ami másrészről azt is
jelenti, hogy a tőlem idegen dolgok vizsgálata
nem vezet el önmagamhoz, mi több, egyáltalán
nem vezet el az élő-eleven emberhez. A des-
cartes-i vonal 250 éves – nem hosszabb! – do-
minanciája a filozófiában, mely dominanciát a
filozófusoknak lassan állítólag a többsége hely-
reállítani szeretné, és amely az újkor tudomá-
nyosságát jószerével mind a mai napig megha-
tározza, szem elől téveszti az embert.

„…ha az ember lényegére kérdezünk, mi ma-

gunkra kérdezünk. […] olyan létezőre […]
amelynek lenni nekünk magunknak van feladva.
[…] A kérdés, hogy mi az ember, ha valóban fel-
teszik, az embert kifejezetten átadja saját jelen-
valólétének [– mondjuk úgy, az érthetőség ked-
véért, saját létezésének – V. M.].”90

90
Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai. Világ – végesség
– magány. Osiris, Budapest, 2004. 346. o. Aradi László – Olay
Csaba fordítása.

292
II. Önéletírás

Fokozatosan kiderült számomra, mi is volt eled-

dig minden nagy filozófia: nem más, mint szer-
zőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és ész-
revétlen mémoires; …nem hiszem, hogy a „meg-
ismerés ösztöne” a filozófia atyja, hanem, hogy
valamely másik ösztön volt az, amelyik, mint
mindig és mindenütt, a megismerést (és a félreis-
merést!) mint valami eszközt használta. […] a fi-
lozófuson nincs egyáltalán semmi személytelen;
legkivált pedig a morálja nyújt határozott és
meghatározó tanúbizonyságot arról, ki is ő…
Nietzsche, Túl jón és rosszon

A filozófia: nem más, mint szerzőjének önvallo-

mása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mé-
moires91 – mondja Nietzsche. Jean-Jacques Rous-
seau a „nagy filozófiák” szerzői között minden-
képpen az első, de talán ő mindmáig az egyet-
len is, aki filozófiáját nem csupán egyfajta
„akaratlan és észrevétlen” mémoires-ként, ha-
nem önéletrajzaként írta meg. A Vallomások,
A magányos sétáló álmodozásai és többnyire az
e két mű megírása idején született egyéb írások
91
Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Ikon, Budapest, 1995.
13. o. Tatár György fordítása.

293
és töredékek megítélésem szerint éppen úgy,
sőt, az az érzésem, jóval többet árulnak el arról,
mit gondolt Rousseau önmagáról, általában az
emberekről és a világról, mint „személytelen”
munkái, értekezései és regényei. Arról már nem
is szólva, hogy a ma embere számára nemcsak
többet mondanak az utóbbiaknál, hanem sokkal
olvashatóbbak is amazoknál. Nem tűnik ez vé-
letlennek. Rousseau tisztában volt vele, hogy
óriási, némelykor szinte leküzdhetetlen nehéz-
séget jelentő feladat írásban megőrizni azt a
közvetlenséget és elevenséget, amely tulajdon-
képpen csak az élő beszéd sajátja. Beszéd és írás
viszonyáról itt még csak annyit sem szeretnék
szólni, mint írásom első felében.92 Érdeklődé-
sem középpontjában az áll, hogy mi az, ami a
késői Rousseau számára olyan elengedhetetle-
nül fontossá tette, hogy megválaszolja a „Ki va-
gyok én magam?” kérdését.93
92
Maurice Blanchot, építve Jean Starobinski Jean-Jacques Rous-
seau. La transparence et l’obstacle című munkájára, Rousseau
című esszéjében (Műhely, 2012/3., 3–7. o., Marsó Paula fordítá-
sa), valamint Marsó Paula a kései Rousseau-töredékekhez írott
„»Rendkívüli nehézség«. Rousseau. Az írás problémája” című
tanulmányában (uo. 8–12. o.) kimerítően elemzi a kérdést.
93
Darida Veronika Filozófiai vallomások Szent Ágostontól Derri-
dáig című könyvében (Kijárat, 2011) a filozófiatörténet szá-
mos jelentős alakjának elemzi önmagukról írott munkáit.
Filozófia és önismeret viszonyát illető felfogása sokban meg

294
 Kiadója, Rey – Isten tudja, milyen szeszély-
ből, írja – bírta ugyan rá arra, hogy hozzáfogjon
önéletrajza, vallomásai megírásához. De való-
színűleg azért engedett ennek az ösztönzésnek,
mert az „Ismerd meg önmagad” delphoi paran-
csát már régen a magáénak érezte. Amikor rá-
szánta magát a munkára, a következő belső ösz-
tönzésre tette ezt:

is egyezik az enyémmel. Hogy miért csak A magányos sétáló

álmodozásait elemzi, s a Vallomásokat nem, azt azzal magya-
rázza, hogy véleménye szerint „a Rousseau által folyamato-
san követelt »leplezetlen őszinteség« leginkább ezt a szöveget
jellemzi” (92. sk. o.). Hogy melyik az őszintébb mű, ezt én ne-
hezen tudnám eldönteni. Darida Veronika talán a Sétáknak
erre a mondatára gondol: „A jó Plutarkhosz oktatásaihoz hí-
ven elhatároztam, hogy másnapi sétámon önvizsgálatnak ve-
tem alá magam a hazugságot illetően, s ez csak megerősített
abban a régebbi nézetemben, hogy a delphi templom Ismerd
meg tenmagadja nem olyan könnyen követhető irányelv,
mint a Vallomásaimban hittem.” (Jean-Jacques Rousseau:
A magányos sétáló álmodozásai, Magyar Helikon, Budapest,
1964, 70. o., Réz Ádám fordítása.) Számomra a Vallomások
azért olyan rendkívül fontosak, mert – mint említettem – ez
tűnik az egyetlen, jelentős gondolkodó által írott önéletrajz-
nak. Hogy önéletrajz, s nem az ágostoni értelemben vett val-
lomás, az kétségtelen. Augustinus Vallomásai Istenhez, nem
önmagához és az olvasóközönséghez szólnak. Ezért is mond-
ja Jean-Luc Marion, hogy Rousseau, akárcsak Montaigne, el-
vétik a vallomástétel igazi célkitűzését. Megeshet. De hogy
Rousseau műve „mások vádolása és az »én« dicsérete lesz”, az
biztosan nem igaz. Lásd minderre vonatkozóan Darida: id.
mű, 97. o., lábjegyzet.

295
 „Elhatároztam, hogy olyan művet alkotok, ame-
lyet páratlanná tesz példa nélkül való igazmon-
dása: hadd lásson a világ legalább egyszer olyan-
nak egy embert, amilyen a lelke mélyén volt.
[…] én […] aki mindent egybevetve a legjobb
embernek hittem és hiszem magam, úgy érez-
tem, hogy nincs emberi lélek, bármely tiszta le-
gyen is, amely valami gyűlöletes bűnös hajla-
mot nem rejt magában. Tudtam: a nyilvánosság
előtt oly kevéssé hű és néha oly torz vonásokkal
rajzolnak le, hogy bár semmi rosszat nem aka-
rok magamról elhallgatni, csak nyerhetek, ha
olyannak mutatom magam, amilyen voltam.
Minthogy pedig ezt csak úgy tehetem meg, ha
másokat is olyannak mutatok, amilyenek a va-
lóságban, s művem ennél fogva csak a magam
és sok más ember halála után jelenhetik meg,
ez még jobban felbátorított Vallomásaim meg-
írására, hiszen soha senki előtt nem kell pirul-
nom miattuk.”94

Rousseau-nak az a meggyőződése, hogy az

önismeret csak mások megismerésén keresztül,
mások – ha egyáltalában lehetséges az ilyesmi –

94
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások. Magyar Helikon, 1962.
504. o. Benedek István – Benedek Marcell fordítása.

296
megismerése meg csak önmagunk megismeré-
sének segítségével lehet sikeres:

„Számtalanszor megfigyeltem, hogy azok az

emberek, akik leginkább kérkednek emberis-
meretükkel, önmagukat is alig ismerik, ha le-
hetséges egyáltalán, hogy valaki ismerje saját
magát. De hogyan lehetne valakit pontosan le-
írni pusztán önnön belső viszonyai alapján,
anélkül, hogy bárkivel össze ne hasonlítanánk
őt? Mindazonáltal az önmagunkról való töké-
letlen ismeretünk az egyetlen módja mások
megismerésének.”95

Másrészről viszont:

„Saját szívük megismerését éppen a mások szí-

vében való olvasással kellene kezdeni.”96

Önmaga megismerésén keresztül ugyanakkor

nemcsak másokat szeretne megismerni, szeret-
ne mások önismeretéhez is hozzájárulni.

95
„Előszó a Vallomásokhoz. J.-J. Rousseau Vallomásai az életét
érintő események részleteiről és az összes helyzetben átélt
titkolt érzéseiről”. Kézirat, Marsó Paula fordítása, 32. o.
96
Uo. 33. o.

297
 „Arra is ügyelni kell, hogy megtanulják értékelni
önmagukat. Ehhez szükség lesz egy összehason-
lítási pontra, hogy mindenki saját magát és más-
valakit is ismerjen, és ez a másik, ez leszek én.
Igen, én, egyedül én, mivel nem tudok róla,
hogy bárki mert volna vállalkozni arra, amire
én.”97

Rousseau természetesen tisztában van azzal,

hogy nem ő az első, aki ír önmagáról. Azt sze-
retné azonban hinni, hogy az ő műve a legőszin-
tébb szöveg, melyet ember valaha is írt önmagá-
ról. A Vallomások végső formájának előszavá-
ban legalábbis leírja ezt a mondatot:

„Ez az egyetlen híven a természet után és teljes

igazságában megfestett emberi arckép, párja
nincs, és bizonnyal nem is lesz soha.”98

Holott nagyon is jól tudja:

„Mindenki csakis a maga életét írhatja meg.

Valódi és belső élete csakis önmaga számára is-
mert. Csakhogy írás közben eltorzítja ezt, élet-
írás kapcsán magyarázkodásba fog, olyannak

97
Uo.
98
Vallomások, 9. o. (Kiemelés tőlem – V. M.)

298
 mutatja be önmagát, amilyennek látszani sze-
retne, és egyáltalán nem olyannak, amilyen va-
lójában. A legőszintébbek igazat szólnak arról,
amiről beszélnek, de éppen tartózkodásukban
válnak hazuggá.”99

Nagyon is jól tudja? Miért került vajon a most

idézett, csak töredékvázlatok formájában fenn-
maradt Előszó-tervezetnek a helyére a véglegesí-
tett kézirat Előszavában az előbb általam kiemelt
– ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, meg kell
mondanom – abszurd mondat? Marsó Paula az
előszótöredékek fordításához írott jegyzetében
utal arra: „Marcel Raymond Rousseau-nak a
Hume-mal való 1776-os szakításában látja a két
előszó stílusában, hangnemében jelentkező óriá-
si különbséget.”100 Ez éppenséggel lehetséges. De
nem hinném, hogy a szakítás önmagában ered-
ményezte a radikális váltást. A szakítás talán
Rousseau paranoiájának végletessé válását ered-
ményezte, s ennek eredményeképpen került az
eredeti, nem véglegesített és kiegyensúlyozott
fogalmazvány helyére a végleges változat.101
99
„Előszó a Vallomásokhoz…”, 34. o.
100
Uo. 32. o.
101
Blanchot írja: „Nem tudom, hogy Rousseau-t üldözték-e éle-
tében úgy, ahogyan ő gondolta.” De „…lehetett némi valóság-
alapja annak az összeesküvésnek, melynek magát megma-

299
 Akárhogy legyen is, a Vallomások és Rous-
seau valamennyi önéletrajzi vonatkozású írása
talán az egyik legfontosabb hozzájárulás a „Ki
az ember?” kérdésnek, ennek a minden filozó-
fiában alapvető kérdésnek a vizsgálatához. Ak-
kor is az, ha Rousseau elhatalmasodó betegsége
miatt másokat valószínűleg rosszabbnak tünte-
tett fel, mint amilyenek voltak. Habár? Sírni
valóan szomorú A magányos sétáló álmodozásai-
nak az a megjegyzése, melyben üldöztetése és
magánya mögött valami égi titkot sejtet, csak
hogy ne kelljen az embereket végletesen gono-
szaknak tartania.

„A múltban és a jelenben tett különálló megfi-

gyeléseim tömege olyannyira megerősíti ezt a
nézetemet, hogy ezentúl az emberi értelem szá-
mára felfoghatatlan égi titkot kell látnom abban
a műben, amelyről eddig azt hittem, hogy csu-
pán az emberek gonoszságának gyümölcse.”102

gyarázhatatlanul az áldozatának érezte.” (Rousseau, 3. o.)

Különben Rousseau a Sétákban kétségtelenül sokkal para-
noidabbnak mutatkozik, mint a Vallomásokban, ami nem vál-
toztat azon, hogy az előbbi is gyönyörű szép írás.
102
Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai. Ma-
gyar Helikon, Budapest, 1964. 37. sk. o. Réz Ádám fordítása.

300
 Az én elemzésén keresztül aztán Rousseau a
világot is megérti. „Balsorsom híre bejárta Euró-
pát, a bölcseket meglepte, a jókat lesújtotta, vé-
gül mind megértették, hogy jobban ismertem
náluk ezt a tudós és filozófus évszázadot.”103
Lám, ebben az Előszóban vannak még bölcsek
és jók! Jóllehet Rousseau romlottnak látja maga
körül a világot.
„A romlottság ma már mindenütt egyforma:
Európában nincs többé sem erkölcs, sem erény”,
„de – folytatja érdekes módon –, ha él még vala-
hol lelkesedés irántuk, azt Párizsban kell keres-
ni.” Egy lábjegyzetben siet azonban megjegyez-
ni, hogy ezt 1769-ben írta.104 1776-ban a „sötét-
ség műve” már elkezdődött.105 „Akkoriban már
elborított az a mélységes homály, amelyen ke-
resztül semmiféle igazsághoz nem hatolhattam
el.”106 De bármily mélységes volt is a homály,
ami legfőképpen abban akadályozta, hogy az el-
lene szőtt összeesküvés szálait képes legyen ki-
bogozni, tagadhatatlanul tisztán látja, hogy a vi-
lág átalakulóban van körülötte. „…megváltoztak
az idők, s pusztán ezáltal az emberek is ugyan-
103
„Előszó a Vallomásokhoz…”, 35. o.
104
Vallomások, 533. o.
105
Uo. 574. o.
106
Uo. 616. o.

301
úgy megváltoztak.”107 S még ha saját üldözteté-
sének szemüvegén keresztül nézi is a társadal-
mi változásokat, valóságos átalakulásokat vesz
észre.
„Amikor hirtelen egy másfajta társadalomba
és világba zuhantam, ezer kelepcébe estem
anélkül, hogy észrevettem volna…”108 Érzékeli
egy új, másfajta gondolkodás kifejlődését.
„Nekem sohasem volt sajátom az effajta gon-
dolkodás, amely mindent anyagi érdekeinkre
vezet vissza, mindenütt hasznot vagy gyógy-
szert keres…”109 S mindezen tudati, magatartás-
beli változásokat összefüggésbe hozza a mo-
dern ipari társadalom formálódásának első lé-
péseivel.110
Ismerd meg önmagad, s akkor megismered az
embertársaidat, s megismered a világot, amely-
ben élned adatott.

107
A magányos sétáló álmodozásai, 130. o.
108
Uo. 132. o.
109
Uo. 150. o.
110
Lásd uo. 154. o.

302
A KÖTETBEN SZEREPLŐ ÍRÁSOK
EREDETI MEGJELENÉSI HELYEI

Viola vendégkönyvébe: Beszélő, 15. évf., 4. szám, 2010. április

Kedves Amanda, mondja, lehetek ma komoly?: Beszélő, 16.
évf., 7. szám, 2011. július–augusztus
Hét perc a vasorrú bábáról: Beszélő, 16. évf., 11. szám, 2011.
november
Röhögünk Heideggeren, de vele együtt nekirontunk…: Beszé-
lő, 16. évf., 4. szám, 2011. április

G., a vadász (W. G. Sebald: Szédület. Érzés): Élet és Irodalom,

LIV. évf., 30. szám, 2010. július 30.
„Kicsit mindig sekélyebb a kéj” (Elfriede Jelinek: Kéj): Élet és
Irodalom, XLIX. évf., 27. szám, 2005. július 8.
Megőrizni a tartást (Victor Klemperer Naplója kapcsán): Élet
és Irodalom, LV. évf., 50. szám, 2011. december 16.
A semmiből egy új világot épít… (Helen Epstein: Anyám nyo-
mában): Élet és Irodalom, XLIX. évf., 18. szám, 2005. május 6.
„Túl akartuk élni” (Laurence Rees: Auschwitz. A nácik és a
„végső megoldás”): Élet és Irodalom, XLIX. évf., 47. szám,
2005. november 25.
Megváltoztak-e a németek? (Michael Stürmer: A Német Biro-
dalom): Élet és Irodalom, XLIX. évf., 43. szám, 2005. október
28.
Para(noid)jelenségek: Élet és Irodalom, LV. évf., 18. szám, 2011.
május 6.
Old Amsterdam avagy az Alte Monarchie: Élet és Irodalom,
LVI. évf., 45. szám, 2012. november 9.

303
Isten nyomokban…?: Kalligram, 2011. június, Posztszekulari-
záció tematikus szám (Hozzászólás Agata Bielik-Robson
„A posztszekularizáció eszméje, avagy mi következik az
Isten halála után” című tanulmányához)
Alkony/Nightfall/Dämmerung – Götterdämmerung: Art-
Magazin, X. évf., 2012/V.
Mozart a változó világban: Holmi, 2009. március (Fodor Géza-
emlékszám)
A menekülő költő (Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem vá-
laszol [Huszonöt beszélgetés, ugyanarról]): Műút, 2012, 33.
szám

Kristallnacht: e kötetben jelenik meg először

„Jöjj el szabadság, te szülj nékem rendet”: Dénes Iván Zoltán

(szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Filozófiai
és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum, Budapest,
2004 (Ott A politika dicsősége és hanyatlása címmel szerepelt)

„…a démon ránktette a kezét”: György Péter – Radnóti Sán-

dor (szerk.): A másként-gondolkodó. Tamás Gáspár Miklós 60.
Élet és Irodalom, Budapest, 2008

A humaniorák helye (rekapituláció, egyetértés és provoká-

ció): Orbán Jolán (szerk.): Jacques Derrida szakmai hitvallása.
Iskolakultúra-könyvek 36., Veszprém, 2009 (A Jacques
Derrida tiszteletére rendezett konferencia – Pécs, 2000.
szeptember 18–19. – előadásainak anyaga)

Feltámadás: Antal Éva – Valastyán Tamás (szerk.): Kritikai

mintázatok. Tanulmánykötet Angyalosi Gergely 60. születés-
napjára. Debreceni Egyetem Kiadó, 2013

Napló és önéletírás – filozófia az irodalom határán: Papp Zol-

tán (szerk.): „Viharnak kitett szavak által”. Tanulmányok Ba-
csó Béla hatvanadik születésnapjára. ELTE Bölcsészettudomá-
nyi Kar, Budapest, 2012

304