Popovics Zoltán

POPOVICS ZOLTÁN
„Sans lieu”
A TÁ V O L L É T E S Z T É T I K Á J A
A könyv kiadását a Magyar Tudományos Akadémia és a könyvkiadói

program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
© Popovics Zoltán, Typotex, Budapest, 2021
Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!
ISBN 978 963 493 168 3
A hátsó borítón Jean Dubuffet Élément historié (1974) című alkotása látható.
HUNGART © 2021
Felelős kiadó: Németh Kinga

Főszerkesztő: Horváth Balázs
A kötetet gondozta: Leiszter Attila
Borítóterv: Somogyi Péter
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft., Szeged
Felelős vezető: Hunya Ágnes
TARTALOM
Expozíció ……………………………………………………………………………… 9
1. Készülődés (csomagolás) ……………………………………………………………… 11
2. In modo obliquo (átpakolás) …………………………………………………………… 16
I. Querintentionalität (Husserl, Bernet, Richir) …………………………………
21
II. Az utópia
1. Utópia és neutralitás (Marin) …………………………………………………………
48
2. Passage (Serres, Benjamin) ……………………………………………………………
75
3. Az afázia (Foucault) …………………………………………………………………… 102
Afázia, utópia és heterotópia ………………………………………………………… 102
Similitude ……………………………………………………………………………… 110
Emplacement ………………………………………………………………………… 119
Transzgresszió ………………………………………………………………………… 123
A tükör, a vertikalitás ………………………………………………………………… 127
A sematikus, az értelem ……………………………………………………………… 134
A neutrális ……………………………………………………………………………… 138
4. Az afázia újra (Merleau-Ponty) ………………………………………………………… 145
Forgószél és bugyborékok, a beszélő beszéd …………………………………………… 145
A „sans lieu”, a test …………………………………………………………………… 153
Aszinkroneitás, non-koincidencia ……………………………………………………… 160
Generalizáció és identifi káció, belopódzás és árnyék ………………………………… 166
A beszéd, a nyelv, sur-sens …………………………………………………………… 172
5. Utópia és atópia, a Semleges (Barthes) ………………………………………………… 177
Déclic …………………………………………………………………………………… 179
Atópia, az imparfait, a harmadik ……………………………………………………… 181
Pirospacsi ……………………………………………………………………………… 186
A Semleges ……………………………………………………………………………… 191
III. Sematizáció, idealitás, utópia (Richir) ……………………………………… 202
A reell, a dezindividualizáció ………………………………………………………… 203
A pislogás ……………………………………………………………………………… 209
Invariancia …………………………………………………………………………… 211
Torlódás, demultiplikáció ……………………………………………………………… 214
A khóra, az enjambement, a Spaltung ………………………………………………… 216
Átöntés ………………………………………………………………………………… 220
6
TARTALOM
Transzpozíció, delokalizáció, stabilizáció ……………………………………………… 227
A szituálhatatlan végtelen, köd, pára, metafora ……………………………………… 231
A távollét ……………………………………………………………………………… 235
Onkoritmus …………………………………………………………………………… 242
IV. Non-lieu, survivance, anakrónia (Didi-Huberman)
A por, a szél, az anyag ………………………………………………………………… 246
A montázs, a legyező, a szűrés, a rongyhalom, a kristály ……………………………… 253
Az idegenség …………………………………………………………………………… 263
Diafanész, kísértet, ex-voto …………………………………………………………… 266
A csomó ………………………………………………………………………………… 272
A szeizmográf, a pathosz ……………………………………………………………… 279
Einfühlung …………………………………………………………………………… 285
V. Utópia, allotrópia, Aión (Deleuze)
Deterritorializáció …………………………………………………………………… 289
Az allotrópia …………………………………………………………………………… 293
Aión, múlt-jövő ………………………………………………………………………… 301
A bőrönd, a szingularitás ……………………………………………………………… 305
Értelem, univocitás, a másik …………………………………………………………… 309
A passzív szintézis, a konkrét általános ……………………………………………… 315
Rizóma, haecceitas, plató ……………………………………………………………… 319
Az időkristály ………………………………………………………………………… 324
VI. Ektópia (Nancy)
A test …………………………………………………………………………………… 332
A jelenlét ……………………………………………………………………………… 338
Szingularitás …………………………………………………………………………… 341
Ko-prezencia, koparouszia, -val/-vel ………………………………………………… 345
A kép, a másik ………………………………………………………………………… 350
VII. Nem összefoglalás – de mégis (Augé) ……………………………………… 356
„Jamais, à l’absence,
ne se réfère l’absence.”
H É -nek
EXPOZÍCIÓ
A távollét, az abszencia nem semmi. Nem semmilyen. Nem semmi és nem semmilyen, nem
olyan, aminek nincsenek tulajdonságai. A távollét valamilyen. Igenis rendelkezik tulajdonsá
gokkal. Még ha nem is jelenthetjük ki egyértelműen: vannak tulajdonságai. Vagy, hogy
amivel rendelkezik: azok tulajdon-ságok. A távollét valamilyen és rendelkezik valamikkel.
Ezeket a valamilyenségeket és valamiket keressük.
De ezeket a valamilyenségeket és valamiket csak akkor találhatjuk meg, akkor van rá
egyáltalán esélyünk megtalálni, ha nem akarjuk szóra bírni.
Nem akarjuk van ként szóra bírni. Ha nem akarjuk tulajdonságokként, sőt tulajdonként
hozzárendelni ehhez vagy ahhoz. Ha megpróbálunk kilépni a van–nincs szorításából, az
appropriáció csapdájából. A saját, a tulajdon logikájából. A távollét ’nem vevő’ ezekre a
gondolatokra.
A távollét, az abszencia, az absence, az Abwesenheit nem a nem-létező. Nem a nem-lét. A
nem-létező, a nem-lét a létező és a lét tagadása. Csupán. De a távollét nem tagadás –
mondhatnánk. De nem mondhatjuk. Nem mondhatjuk, hogy ’nem tagadás’, mert már ez is
egy tagadás. Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy ’nem mondhatjuk…’, és így tovább. Szóval,
inkább mondjuk azt: a távollét másmilyen, mint a nem-létező és a nem-lét. Ennyiben pedig
másmilyen, mint a létező, másmilyen, mint a lét. Nemcsak másmilyen, mint a nem-létező
és a nem-lét, de – éppen ezért – más, mint a létező és a lét is. A létező és a nem-létező, a lét
és a nem-lét tartozik egymáshoz. A távollét egyikőjükhöz sem tartozik. Itt sincs és ott sem.2
Nem írható le a van–nincs negációjában.
Érzéketlen az oppozícióra. ’Hidegen hagyja’ a dialektika, a negáció. A távollét egyszerűen
más hol tartózkodik. Más milyen. Valamilyen és „»valami«”
[«Etwas»] máshol.3 Valamilyen valami máshol másmilyenként.
„távollét”
[absence] és a „semmi” [néant], valamint a „nem-lét” [non-être], a „hiány” [manque]
összekap csolásának hosszú fi lozófi atörténeti hagyománya van, lásd pl. Jean-Paul Sartre: A
lét és a semmi. Budapest, L’Harmattan, 2006. Seregi Tamás fordítása; L’être et le néant.
Paris, Gallimard (coll. Tel), 1943. 25–26/27.
2 Ex-pozicionális.
3 Maurice
Merleau-Ponty:
Notes de cours. 1959–1961. Paris, Gallimard, 1996. 103. (Merleau-Ponty Heideggert idézi.)
EXPOZÍCIÓ
Igen, a távollét mássága a nyelvünket is próbára teszi. De nem kell meg-ijednünk ettől. A
nyelv – bár ez talán nem tűnik fel első ránézésre – nem a van–nincs ellentétét szolgálja.
Legalábbis nem egyértelműen szolgálja azt.
A nyelv másmilyen, de legalább másmilyen is, mint a létező–nem-létező, más, mint a lét–
nem-lét oppozíciója. Meggyőződésem, maga a nyelv sem lenne lehetséges, ha csak a
tagadást, a dichotómiát ismerné. Ennyiben pedig a nyelv, a nyelvünk közeli ismerőse a
távollétnek. Avagy ennyiben a nyelv nem metafi zikus. Másmilyen, de legalábbis másmilyen
is, mint a metafi zika.
Félre a hiedelmekkel! Még ha híres fi lozófu soktól származnak is azok. Szóval, a távollét –
hiedelmeink dacára – nem pusztán valamilyen, nem pusztán valami, nem csupán
másmilyen és máshol van, mint a nem-létező és a nemlét; de mindezek ellenére sem nyelv-
telen. Épp a nyelvünk lenne az, ami a legtöbbet tudja segíteni nekünk a távollét, a távollét
másmilyenségének és máshol létének feltérképezésében. Lesznek azonban más segítőink
is. Segíteni fog az idő és az interszubjektivitás is. A test is. De a nyelv nélkül nem
boldogulhatunk. A nyelvünk dobja nekünk a legvastagabb kötelet, amikor a van és a nincs, a
lét és a nem-lét közötti óceánba esünk. A nyelvünk egyfajta átjáró ként, passage-ként fog
segíteni minket a távollét felé vezető utunkon.
A nyelv fog egyedüliként ott állni mellettünk, hogy a távollétre ne tisztán ismeretlenként, ne
pusztán nem-létezőként tekintsünk. Hogy képesek legyünk kiragadni a nem bűvköréből.
Hogy elindul hassunk feléje.
Ugyanakkor nem szeretném, ha a dialektikát ’mumusnak’ tekintenénk.4
Az oppozíció, a negáció mindössze Kirké. El lehet szökni tőle. Sőt, talán még szükségünk is
lesz rá. Azért biztosan, hogy tudjuk: el innen. Még ha – Odüsz-szeusszal ellentétben – nem is
tudjuk kimondani: haza! A távollét felé innen visz az út, még ha az nem is kecsegtet oda
érkezéssel. Haza érkezéssel pedig végképp (nem). De ne szomorkodjuk! Már az indulás is
örömteli. Már az el indulás is fontos. Nyaralni igyekszünk! Félig ismert, ismerős-ismeretlen
tájakra. Távolra.
4 Adornótól egyvalamit mindenképpen meg kell tanulnunk. A dialektika nem ellenség.
Máshogyan, egy másmilyen dialektikára igenis szükségünk lesz. Még ha nem is nevezzük
azt „negatív dialektiká”-nak.
1. KÉSZÜLŐDÉS (CSOMAGOLÁS)
1. Készülődés (csomagolás)
A csomagolás megkezdése előtt, a készülődés első lépéseként össze kell gyűj-tenünk azokat
a holmikat, amiket szeretnénk magunkkal vinni. Az utazáshoz pedig mindenképp
szükségünk lesz egy jó bédekkerre. Hogy legalább sejt-sük, mi vár ránk. Jabès Récit-jét
visszük magunkkal e célból, útikönyvként.
Különös tekintettel a Récit egy mondatára: „A távollétre a távollét sohasem referál” [Jamais,
à l’absence, ne se réfère l’absence] – írja Jabès.5 „A szürkületre a szürkület sohasem” [Jamais,
au crépuscule, le crépuscule] – teszi hozzá. Illetve valamivel korábban: „A hajnal a hajnalra
sohasem” [Jamais l’aurore à l’aurore].
Vagyis azt láthatjuk, a távollét, az absence nem semmi. Nem semmilyen. Az abszencia olyan,
mint a szürkület. Mint a hajnal. A hajnal, az alkonyat szépsége épp abban áll, hogy
állandóan változik. Pillanatról pillanatra. A szürkület szépsége ez. Azé a szürkületé, mely
még és már nem ez vagy az. Még és már nem ilyen vagy olyan. A szürkület valamilyen. És
valami. Valamilyen és valami máshol. Másmilyenként. A szürkület, a távollét, bár
vonatkozik, referál valamire, de sohasem magára a távollétre referál. Az abszenciából
hiányzik az ön-referencia. A távollét az ön-referencia távol-léte is. A „présence à soi”, a
„Gegenwarts-Ich” távolléte. Az id-entitás távolléte. Egyszerűbben: a bizonyosság távolléte,
hiánya. A bizonytalanság biztonsága. És szépsége. A hajnal és az alkonyat szépsége épp az
ir-referencialitásában, az un-identitásában áll.
Abban, hogy nem ilyen vagy olyan, nem ez vagy az. Közben mégsem semmilyen, nem
semmi. Abban, hogy ir-refl exív. Hogy nem ön-magára hajlik visz-sza. Hogy a fl exióból
eltűnik a re-. Mert mire visszafordul, már nincs ott az, amire visszanézhetne. „A távollét
lépései” [les pas de l’absence] ezek – írja Jabès.6
„Nem” [pas] át- és túl-lépések. Vissza-lépések oda, ahova már nem lehet visszatalálni. Az
„óceán” [océan] hullámainak, a sivatag „homok” -jának [sable]
sohasem lankadó lépései, forgása és pörgése, hogy vissza-találjon önmagához.7 A hullám
habzása, át-fordulása, elkeseredett igyekezete, hogy megölelje önmagát. A forgószél tánca a
homokviharban. A re-referencia vágya – és kudarca. A távollét mobilitása ez.8 A
valamilyenségnek és a valamiségnek a mobilitása. Annak, hogy máshol (van), másmilyen.
Annak, hogy a távollét a távollétre – önmagára – sohasem képes visszafordulni. Hogy
állandóan át- és 5 Edmond
Jabès:
Le Seuil Le Sable. Poésies complètes. 1943–1988. Paris, Gallimard, 1990. 338. (A teljes
költeményt lásd 332–341.) A Récit önállóan is megjelent: Edmond Jabès: Récit. Montpellier,
Fata Morgana, 1982.
6 Jabès:
Le Seuil Le Sable, 335.
7 Uo. 332., 335.
8 Jabès leírásában a távollét egyszerre „mozgó” [mobile] és „mozdulatlan” [immobile] ( uo.
338.).
12
EXPOZÍCIÓ
el-hajlik. Ki- és át-fordul. De még mielőtt megijednénk az óceán hullámaitól, a
homokvihartól, a nyelv és az értelem elvesztésétől, gondoljunk arra is, amit Jabès mond: „A
csend a csendre sohasem referál” [Jamais le silence ne se réfère au silence]. 9 Vagyis a
távollét irreferencialitása épp nem a nyelv és az értelem elnémulása – épp a nyelv és az
értelem lehetősége. A beszédé. A nyelv és az értelem konstitúciója. A távollét, az absence
lépései, hullámai, forgószele nyelv- és értelemkonstituálóak. Jabès nemcsak azért nevezi a
távollétről szóló költeményét récit-nek, mert az mozgásban van, mert elbeszél valamit,
mert lép, hanem azért is, mert nyelvszerű. A távollét récit.
Ugyanakkor a távollét mozgása nem meg-érkezés, sokkal inkább el-indulás jellegű. Nem a
nyugalom meglelésének, sokkal inkább a referencia nyugalmi állapotából – helyéből – való
kimozdulásnak a pillanata. A már nem szomo-rúsága, de egyben a még nem „remény” -e
[espérance] is.10 A távollét nemcsak önmagát nem leli meg, nem csupán önmagához nem
talál vissza a re-ferencialitás, a re-fl exió távollétében, de azt a teret és időt is elveszti, ahol
itt ként és most ként ez az id-entitás létrejöhetne. Vagyis a távollét beszéde, récit-je,
mozgása, utazása, pas-ja egy u-topikus, a-krónikus nyaralás. Távoli tengerek és óceánok,
végtelen sivatagok tájaira megyünk. Egy „sziget”-re [île]. Jabès hely-nélküli szigetére.11
Maga a távollét ez az utópikus és akrónikus utazás.
Récit-ként. „Sans lieu”, sans présent.12 „Sauf le présent”.13
George Didi-Huberman számára a „távollét” [absence] „meghatározatlan”/
„elkülönítetlen” [indistincte]. 14 Sőt, egy „meghatározatlan lélegzés” [souffl e indistinct]
jellemzi.15 Épp azért in-disztinkt, mert nem referál, de legalábbis sohasem referál – ön-
magára. De miért is „lélegzik” ez a meghatározatlan
– bár mégsem meghatároz hatatlan – abszencia? Azért, amiért Jabès számára 9 Uo.
10 Uo.
11 Jabès számára a „sziget” [île] egy „lyuk” [trou], egy meghatározhatatlan, „nőnemű ő”
[ile] ( uo.
332.). Morus Utópiája szintén egy olyan sziget, mely sem térben, sem időben nem defi
niálható.
Szó szerint u-topikus. Ex-pozicionális. A tenger, az óceán, a sziget fogalmának – és a hozzá
kapcsolódó érzéseinknek – a történetéhez lásd Alain Corbin: La ciel et la mer. Paris,
Flammarion (coll.
Champs), 2014; La territoire du vide. L’occident et le désir de rivage. Paris, Flammarion (coll.
Champs), 1990.
12 A „hely nélküli”-ség, a „sans lieu” Foucault-tól Richirig nagyon sokaknál előforduló
terminus.
A későbbiekben megpróbáljuk ezeket az elméleteket végignézni.
13 A „kivéve a jelen”-t [sauf le présent] Derrida és Blanchot is mondja. Ahogyan Blanchot és
Derrida is beszél a récit-ről. Lásd pl. Maurice Blanchot: Le pas au-delà. Paris, Gallimard,
1973. 27.
14 Avagy egyszerűen csak „bizonytalan” – az indistinct így is fordítható. Georges Didi-
Huberman: Gestes d’air et pierre. Corps, parole, souffl e, image. Paris, Minuit, 2005. 58–59.,
78., 43. (Pierre Fédida kifejezését idézi.) Máshol pedig a távollét kapcsán egy
„bizonytalanság”-ról [indécision] ír (9.).
15 Uo. 59., 78.
13
„lépés”, amiért „mobil”. Mert hely nélküli. A francia „souffl e” szó nemcsak lélegzetet,
légzést, leheletet jelent, de légáramlatot, fúvást, fuvallatot is. Egyfajta huzat ot. Mozgást.
Mozgást az itt és az ott, a külső és belső, a jelenlévő
és a távollévő között. A sans lieu mozdulatát.16 Annak a valami nek és valamilyen ségnek a
mozgását, ami más-hol (van) másholi, más-milyen ként. Ami az itthez és a mosthoz képest,
az itt és a most felől távol-lévő. Non-prezens és abszens. Ami maga a pas mozgása. Az
utazás mozdulata. Gesztusa és ritmusa.
Didi-Huberman számára ez a szufl a, a meghatározatlanság , a defi niálatlan-ság szufl ája, a
távollét huzatának áramlása, ritmusa és mozgása hozza létre a művészetet. A sós tengeri
levegő. Az óceáni. Számára minden művészet az áramlás művészete, a távollét simogatásáé,
a léghuzaté. A légzésé. A távollét be-lélegzéséé. Az abszenciáé. A testet átjáró távollété. Az
ittet kiszorító ott, a jelent kiszorító távollét művészete. A helyet felváltó hely-nélküliség, az
időt felváltó „ana-krónia” művészete.17 A sans lieu és a sans présent művészete. Ezért is
beszél Didi-Huberman „a távollét esztétikájá” -ról [esthétique de l’absence]. 18 A távollét
esztétikája az abszencia meghatározatlan lélegzésének teóriája. Az u- és a-tópia, a hetero-
tópia, az a-, avagy ana-krónia esztétikája.19
A récit-é. A be-lélegzett levegőé, a ki-mondott szóé. A „tengeri szellő”-é [brise marine]
(Mallarmé).20
De miért is esztétika? Pusztán azért, mert a távollét ritmusa, ritmizáltsága a művészet
gesztusa is egyben? Georges Didi-Huberman számára a távollét esztétikája azért is egy
esthétique, mert kapcsolatban áll az aiszthézisszel.
Az észlelés sel.21 A percepció töve, a latin percipio elsősorban nem a felfogásra utal, hanem
ugyanúgy, mint a souffl e, a külső és a belső, az itt és az ott, a jelenlévő és a távollét közötti
átmenetre. A primer jelentése ugyanis „bevesz”, 16 Didi-Huberman inkább majd „non-lieu”-
t mond ( Génie du non-lieu. Air, poussière, empreinte, hantise.
Paris, Minuit, 2001).
17 Didi-Huberman nem akrónikusról, inkább „anakrónikus”-ról beszél ( Gestes d’air et
pierre, 15., 42., 55.).
18 Uo. 29.
19 Didi-Huberman is említi a „heterotópiá” -t [hétérotopie]. Sőt, ahhoz is ragaszkodik, hogy
„a heterotópiák mozgása” „temporalizál” [temporaliser] ( uo. 39.). Épp az anakrónikus –
nem pusztán a jelenhez kötődő – voltuk miatt állhat elő ez a „temporalizáció”. Jelenlét és
távollét lélegzése. (Ahogyan persze a „spacializáció” [espacement] is; 59.)
20 A Mallarmé-versre Somlyó Bálint hívta fel a fi gyelmemet, amit ezúton is köszönök neki.
21 Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre, 38. Didi-Huberman ezzel a véleményével nem áll
egyedül.
Françoise Dastur számára a „művészet” szintén a „távollét” [absence], a „távollévő jelenné
tevése”
[rendre présent l’absent], ez pedig – mint hangsúlyozza – az „észlelés” -hez is
elengedhetetlen (Françoise Dastur: „Husserl et la neutralité de l’art”, La Part de l’Œil, 7 [Art
et Phénoménologie], 1991, 26–28.). Azaz Dastur olvasatában – Didi-Hubermanhoz
hasonlóan – a távollét nem pusztán a művészet és az „esztétika”, de a percepció és az
aiszthészisz feltétele is. Kettős értelemben is esztétika. Dastur a távollét eme kettős értelmű
jelenné tevését fogja Husserl nyomán prezentifi -
káció nak [présentifi cation/Vergegenwärtigung] nevezni.
14
EXPOZÍCIÓ
„begyűjt”, „felvesz”, „magába vesz”. Az észlelés is egyfajta huzat. A távollét szufl ája.
Ennyiben pedig minden percepció a távollét be-vétele, be-gyűjtése is. Bekebelezése. Az
aiszthészisz maga is a távollét esztétikája. Mint mikor nyitott szájjal – csukott szemmel –
mélyeket lélegzünk a szélben. S hagyjuk, hogy a friss, tengeri szellő átjárjon bennünket. A
távollét bekebelezése ez.
A távolság szó szerinti megízlelése. Amikor – szoktuk mondani – ’harapni tudtuk a levegőt’.
Csakhogy a távollét nem akármilyen szél, szellő, szellőcske. Hanem egy
„forgószél” [tourbillon]. 22 A távollét „tánca”-a [danse]. 23 Az a forgatag – Jabès
homokvihara –, ami képes feldönteni dolgokat, át- és megfordítani a korábban szilárdnak
hitt tárgyakat. Ami elmos és kimos. Hullámzás. Tengeri vihar. Ami egyfajta „metamorfózis”
-t idéz elő.24 A távollét meghatározatlan lélegzése nem csupán „a szél/levegő gesztusa”
[geste d’air], de egyben „a kő gesztusa” [geste de pierre] is – hangsúlyozza Didi-Huberman.
A szél, ami szobrokat formál a kőből, a megformált szobrokat pedig szép lassan elmossa.
Porrá őrli. Ami nem csupán fi nom kis szellő, ami simogat, ringat, de az a tourbillon is, ami
akár az anyagszerkezetét is megváltoztatja a dolgoknak.25 A távollét, ami a távollétre
sohasem referál, ezt is jelenti. A radikális változást, az átalakulást is. A meta-morfózist. A
művészet, a műalkotás csak akkor jöhet létre, ha ezt az anyagi át- és megfordítást is képes
előidézni. Ha a festmény többé már nem vászon és festék, ha a szobor nem puszta kő többé.
Didi-Huberman számára erre pedig egyedül a távollét képes. A távollét indisztinkt jellege.
Az az abszencia, ami – mivel sohasem referál önmagára – maga ez az át- és megfordulás.
Maga a forgószél. Maga a meta-morfózis. Egyszerre a szél és a kő gesztusa, egyszerre szél és
kő. A távollét meta-morfózisa, transz-verzió ja maga a „meghatározatlan lélegzet” „anyag” -a
[matière] – írja.26 A távollét távol-léte ön-magától. Távolléte ön-magától is. A mindig
továbbmozduló hullám, a szél állandóan decentráló re-fl exiója. Amit olyannyira szeretünk
nézni a partról. Magában „a mozgásban lévő anyag” [matière en mouvement]. 27
22 Didi-Huberman:
Gestes d’air et pierre. 53. A „tourbillon” bármiféle „forgás”, „forgatag”, „örvény”,
„kavar gás” lehet. A fogalmat Didi-Huberman Benjamintól kölcsönzi, akinél a „Strudel”
kifejezés szerepel, mely szintén „forgás”-t, „forgatag”-ot, „örvény”-t jelent (Walter
Benjamin: „A német szomorújáték eredete”. In uő: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek,
bírálatok. Budapest, Európa, 1980. 218. Rajnai László fordítása).
23 Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre. 9., 71.
24 Uo. 26.
25 Egyfajta „allotrópia” – mondja Deleuze (Gilles Deleuze: Francis Bacon. Az érzet logikája.
Budapest, Atlantisz, 2014. 53. Seregi Tamás fordítása).
26 Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre, 70.
27 Uo. 77., 78.
15
„A távollét anyaga” [la matière (…) de l’absence]. 28 „Magának a távollétnek a képe”
[image de l’absence même]. 29 A récit anyaga és képe.
Didi-Hubermant is berakjuk a csomagba. A Gestes d’air et de pierre bárhova befér.
Idáig azt láthattuk, hogy az abszencia nem semmi. Nem semmilyen. Valami és valamilyen.
Azért csak valami és valamilyen, mert a távollét a távollétre sohasem referál. Ha forog is, ha
visszafordul, hiányzik a centruma. Az a pont, az a hely, ami ugyan-oda vissza-fordítaná.
Önmagaságot biztosíthatna a számára. Vagyis a távollét u- és atopikus. Hely nélküli. Úgy
forog, mint a szél, úgy, mint a hullám. Közben mindig mássá is lesz. Egyfajta metamorfózis
jellemzi. Valamiféle lélegzés. Az itt és az ott, a jelen és a távol csereberéje.
Ki- és belégzése. Egy „meghatározatlan lélegzés”. 30 Csakhogy olyan erő van ebben a
viharos lélegzetben, szélben, hogy képes hajókat összezúzni, falakat ledönteni. Sziklákat
elporlasztani. A távollét mozdulata, mozgása, lélegzete, forgószele fel-borít, át-alakít. Meg-
változtat. Tér-, időbeli és anyagi változá-sokat indukál. Már csak azért is, mert elsősorban
önmagát változtatja meg.
Azért, mert nem ismeri sem a tér, sem az idő, sem az anyag szilárdságát. Nem le-rombol.
Hanem fel-épít. Át-épít, átváltoztat valami mássá. Nem elpusztít, nem megsemmisít – hiszen
nem is tagad. Nem ismeri a nem-lét tisztaságát.
Az utópikus távollét transz-verzív. Át-fordít. Keresztbe. Keresztbe-kasul. Épp azért
transzverzív, amiért utópikus, azért, mert nem ön-magára referál. Nem
„lép” [pas]. Nem egyenesen, előre lép. Félre lép. „Faux pas” (Blanchot). Nem marad meg
ugyanabban az egységben, rendben. Nem marad ön-magánál,
ön-azonos. Ezt a transzverzív, in modo obliquo mozgást a fenomenológiából vett
kifejezéssel keresztinten cionalitás nak [Querintentionalität] fogom nevezni (HUA X, 380.).
Egy intentio obliquá nak.31 A szél és a kő gesztusának át-for-28 Uo. 82.
29 Uo. Akár azt is mondhatnánk, hogy a távollét ikonja.
30 Husserl maga is – és Husserl nyomán Bernet szintén – beszél az észlelés
meghatározatlan
„multiplicitás”-áról [Mannigfaltigkeit/multiple], mely Bernet számára is egy „távollét”-tel
[absence], sőt egy „hely-nélküli”-séggel [non-lieu] jár együtt (HUA XVI, 114.; Rudolf Bernet:
La vie du sujet.
Paris, PUF, 1994. 66–67., Conscience et existence. Paris, PUF, 2004. 24., 28.).
31 Az „intentio obliqua” Brentano kifejezése, mely a husserli „keresztintencionalitás” egyik
lehetséges forrása. Részletesen lásd Arnaud Dewalque: „Intentionnalité in obliquo”. Bulletin
d’analyse phénoménologique, X, 6, 2014 (Actes 6), 40.; Jocelyn Benoist: „Two (or Three)
Conceptions of Intentionality”. Tijdschrift voor Filosofi e, 2007, 69, 82.; uő: „Intentionality
and Reality”. In uő et al.
(eds): Towards New Logic and Semantics. Franco–Japanese Collaborative Lectures on
Philosophy of Logic.
Tokyo, Keio University, 2006. 57.; Massimo Libardi: „Franz Brentano (1838–1917)”. In
Liliana Albertazzi et al. (eds): The School of Franz Brentano. Dordrecht, Nijhoff, 1996. 58. Az
utópia pedig Miguel Abensour számára is keresztirányú, „oblique” (uő: Utopiques II. –
L’homme est un animal
16
EXPOZÍCIÓ
dulása, át-változása ez. A művészet gesztusa. A fantáziáé. Az intencionális és – legalább
részben – keresztintencionális észlelésé. Az észlelésben lévő
„perceptív fi ktum”-é (Husserl), a percepció „imaginárius” jellegéé (Sartre).
A nyelv gesztusa. A récit mozdulata. Mint mikor egyik bőröndből a másikba rakjuk át a
cuccot. Keresztben. Keresztbe-kasul. A távollétet nem tudjuk becsomagolni. Beszorítani egy
rend – egy bőrönd – keretébe. Újra és újra ki-kívánkozik onnan. Az absence exterioriális.
Ex-territoriális. Expozicionális. Külső. Még magamagához képest is. Önmagához képest is:
egy „dehors”
(Blanchot–Foucault–Richir).
2. In modo obliquo (átpakolás)
Meggyőződésem, hogy a horizont [Horizont] az egyik legfontosabb fogalom Husserl
számára. A horizont ugyanis elsősorban nem a jelenlévőről, hanem a távollévőről szól. A
távollét ről [Abwesenheit/Absenz]. Pontosabban arról, hogy a jelenlét és a távollét nem
játszható ki egymás ellen. Arról, hogy az Anwesen-heitnak is szüksége van az
Abwesenheitra. Sőt, hogy a jelenlét kiszolgáltatott a távollétnek. Nincs, nem létezik nélküle.
A jelen nem jelenhet meg a távollét nélkül. A hátoldal [Rückseite] nem pusztán együtt jár a
megjelenővel, mellette áll, hanem belefolyik, beleintegrálódik a jelenbe. Át-járja. Olyan,
mint mikor festéket cseppentünk a tiszta vízbe. A víz belélegzi, körülöleli, feloldja a
festéket. Bekebelezi. A solutio során elvész a víz tisztasága. Ab-szolútsága.
A jelen tisztasága. Husserl standard hasonlatai a hátoldalról, a ház háta, vagy bármilyen
használati tárgyé, nagyon is félrevezető. Egyrészt azért, mert azt felté telezi, hogy a hátoldal
viszonylag könnyen lehatárolható, elválasztható a látottól, másrészt, mert úgy tünteti fel a
Rückseitét, mint ami átfordítható a jelenbe (a ház megkerülésével, a tárgy megfordításával).
A lélegzés vagy az oldás, a levegő és a víz azért jobb hasonlat a távollét megjelenésére, mert
– Husserl szándékának megfelelően – nem teszi az Abwesenheitot lehatárol-hatóvá,
ahogyan sohasem teszi tisztán a jelenbe átfordíthatóvá. A távollét innentől nem pusztán
elválaszthatatlanul hozzátartozik a megjelenőhöz (a ház nem ház a hátoldala nélkül,
legfeljebb díszlet, stb.), de a távollét ezáltal a jelenből levezethetetlenné válik. A jelen
sohasem előzi meg a távollétet.
Sohasem előzi meg semmilyen jelen. Amiből persze az is következik, hogy a távollét nem
utó lagosan járul az észlelt jelenlévőhöz, hanem eleve együtt utopique. Paris, Sens&Tonka,
2013. 19., 260–261.; Utopiques III. – L’utopie de Thomas More à Walter Benjamin. Paris,
Sens&Tonka, 2009. 31–32.).
2. IN MODO OBLIQUO (ÁTPAKOLÁS)

17
adódnak. Didi-Huberman metaforája a távollétre, a lélegzet azért is pontosabb, mert ezt az
eleve adottságot is hangsúlyozza: a levegő nem utólagos az azt belélegzőhöz képest (míg a
festék igenis utóbb kerül a vízbe). Eleve átjárja a testet. A távollét úgy járja át – Husserl
kifejezésével – „előre/eleve adottan” [vorgegeben] a jelent,32 mint a levegő a testet.
Porózusan. Mindenütt. A távollét omniprezenciája ez. Csakhogy a távollét feloldódása és
mindenütt-jelenvalósága mégsem jelent elkülöníthetetlenséget. A távollét bármennyire is
bele hatol a jelenlévőbe, mégis jól felismerhető módon ki hullik belőle (ezért is jobb a
levegő-, mint a festék-hasonlat). Kihullik, ki-jön, kilé-legezzük, mert bár az abszencia
omniprezens, mégsem lehet sohasem prezens.
Mindenütt jelen van, csak most nincs jelen. Mindenütt, kivéve a jelent: „sauf le présent”.
Azaz a távollét már csak azért sem referál a távollétre, önmagára, mert a jelen, a most, a hic
et nunc hiányzik belőle. Az, ahol az azonosság létrejöhetne. A meghatározottság, a
disztinkció létrejönne. Husserl ezt a soha jelenné nem tehető, mégis a jelen pórusait
mindenütt keresztül-kasul átjáró távollét, a vorgegeben Abwesenheit megjelenésmódját
nevezi „együtt jelenné tétel”-nek [Mitgegenwärtig-machens] (HUA I, 139.). Azaz
apprezentáció nak.33
Avagy a távollét a fenomenológia számára távoli, tengeri szellő, légáram.
Ami bár mindent átjár, a csontunkig hatol, mégsem tudjuk magunkkal vinni.
Nem tudjuk hazavinni. Nem tudjuk megfogni, elfogni, be-csomagolni. Nem kisajátítható.
Nem ismeri az appropriációt. Olyan gyorsan megy, amilyen gyorsan jött. Elillanó „brise
marine”. Nem ez vagy az, nem ilyen vagy olyan, mindössze valami és valamilyen.
Másmilyen, máshol. Mert sans présent. Azaz az apprezentált vorgegeben Abwesenheit u-
topikus. A-krónikus. Avagy heterotopikus és heterokrónikus.
Csakhogy ebből az u- és a-topikusságból, a-, avagy ana-krónikusságból az is következik,
hogy a távollét huzata sohasem integráns része egyetlen sorozatunknak sem. Sem a tér,
sem az idő szerialitása, sem az itt, sem a most homogenitása, „azonosság”-a [mêmeté], id-
entitása nem képes foglyul ejteni.
32 Vö. Edmund Husserl: Erfahrung und Urteil. (Red., hrsg. Ludwig Landgrebe.) Hamburg,
Meiner, 1999. 54–55. S bár Husserl itt elsősorban nem a távollétről beszél, de az
„előre/eleve adottság”-
ból [Vorgegebenheit] a távollét tematizálása is következik.
33 Az „apprezentáció” 1916 táján tűnik fel Husserl szövegeiben, bár az
interszubjektivitásról szóló korai feljegy zésekben még „komprezenciát” és „adprezenciát”
is mond helyette (HUA XIII, 27–29.).
De ami számunkra a legfontosabb, az apprezentáció egyáltalán nemcsak a másik és az
idegen kapcsán merül fel Husserl számára, hanem ennél jóval tágabb értelemben, az
észlelés egészéhez kapcsolódóan is (lásd például a Passzív szintézis t). A horizont mint a
távollét jelenné tétele, megjelenítése nemcsak az apprezentációhoz, de az „üres
reprezentáció” [Leervorstellung] problémájához is kapcsolódik (lásd Fausto Fraisopi:
„Expérience et horizon chez Husserl: Contextualité et synthèse à partir du concept de
«représentation vide»”. Studia Phaenomenologica, IX., 2009).
EXPOZÍCIÓ
Olyan ez, mint amikor hálóval akarunk levegőt fogni. A struktúra szövetének közeiben
mindannyiszor elillan a levegő. És még ha be is tudjuk fogni egy zacskóba a tengeri levegőt,
abban a pillanatban, amikor kinyitjuk a zacskó száját, semmivé foszlik. S talán ott sem volt
soha – gondolhatjuk. A levegő, a szellő mivel keresztbe-kasul mindent átjár, azonnal el is
illan. A sans présent u-topikus ubiquitasa, a-krónikus omniprezenciája ez. Egy „mindigis
múlt”
[toujours déjà passé], egy „mindigis eljövendő” [toujours encore à venir] (Blanchot–Richir).
Egy „immer schon Vergangenheit”, egy „immer schon Zukunft”
– mondja Husserl.34 Egyfajta „transz cendentális múlt”, avagy „transzcendentális jövő”
(HUA VIII, 85–86.). Valamiféle „örök múlt” és „örök jövő” (HUA XI, 379.). A távollét nem-
helye és nem-ideje ez a „mindigis múlt” és „mindigis eljövendő”.35 Az a „sans présent” és
„sauf le présent” múlt és jövő, amit Husserl elsődleges emlékezet nek [primäre Erinnerung]
és elsődleges elvárás nak/
előlegezés nek [primäre Erwartung] nevez.36 Amit kereszt intencionalitás nak
[Querintentionalität] hív.37 Merleau-Ponty pedig „laterális”-nak vagy „vertikális”-
nak mond.38 De ez az intentio obliqua igencsak félrevezető. Nemhiába vívja ki Adorno
kritikáját.39 Úgy tűnhet ugyanis, mintha lenne iránya. Mintha iránya lenne. Úgy tűnhet,
hogy a „hosszintencionalitás”-hoz [Längintentionalität]
34 HUA Mat. VIII, 131. Bár a C-kéziratokban a „mindigis múlt” [immer schon Vergangenheit],
„mindigis jövő” [immer schon Zukunft] csak egyetlenegyszer szerepel, az „immer schon”
számtalanszor.
A „mindigis” Husserl számára az észlelés, a tapasztalat – igen sokféle – előzetes, előzetesen
adott összetevőjét írja le. Ugyanúgy, mint a „Vorgegebenheit”. Nem mellékesen, az „immer
schon” az Erfahrung und Urteil ban is gyakran feltűnik. (A „mindigis” kategóriaként
értelmezhető ezekben a szövegekben. Azért, hogy elkülönítsem a szó mindennapi
jelentésétől, egybeírom.) 35 Rudolf Bernet számára szintén összekapcsolódik a „mindigis”
[toujours déjà] és az „»előre, eleve adott«”-ság [„prédonné”/„vorgegeben”], ami szerinte is a
husserli „primer emlékezet”-hez kapcsolható ( La vie du sujet, 103., 316., 248.).
36 HUA X, 39.; HUA XXXIII, 376. stb. Az „elsődleges emlékezet”-et meglehetősen gyakran
emlegeti Husserl, de az „elsődleges elvárás”-sal együtt, párban igencsak ritkán. (Az
elsődleges elvárásra Marosán Bence hívta fel a fi gyelmemet, amit ezúton is köszönök neki.)
37 HUA X, 379–380. Egy kettős intencionalitás [doppelte Intentionalität] ez, ahogy Husserl
nevezi (HUA X, 379.), avagy egy kettős horizont.
38 Merleau-Ponty elsősorban a nyelv és a nyelvi intenció kapcsán beszél laterális értelem
ről / laterális jelentés ről [sens latéral / signifi cation latérale] (Maurice Merleau-Ponty: „A
közvetett nyelv és a csend hangjai”. In Bacsó Béla [szerk.]: Kép, fenomén, valóság. Budapest,
Kijárat, 1997. Szávai Dorottya fordítása; „Le langage indirect et les voix du silence”. In uő:
Signes. Paris, Gallimard [coll. Folio Essais], 1960. 148/75., 171/122.). Amit majd „működő
vagy beszélő nyelv”-nek [langage opérant ou parlant] nevez (171/122.). Máshol viszont egy
„vertikális” múlt ról [passé «vertical»] is beszél ( A látható és a láthatatlan. Budapest,
L’Harmattan, 2007. Szabó Zsigmond fordítása; Visible et invisible. Paris, Gallimard (coll.
Tel), 1964. 273/292.). A „laterális” és az „oblique” összekapcsolását lásd még uő: La prose
du monde. Paris, Gallimard (coll. Tel), 1969. 65.; a „vertikális” és a „transzverzális” azo-
nosítását pedig A látható és a láthatatlan, 303/319. Didi-Huberman szintén ír a „távollét”
[absence]
„bizonyta lanság”-a [indécision] kapcsán „vertikalitás”-ról és „horizontalitás”-ról (Georges
Didi-Huberman: Ce que nous voyons, ce qui nous regarde. Paris, Minuit, 1992. 94.).
39 Theodor W. Adorno: Negative Dialektik. Frankfurt, Suhrkamp, 1966. 67., 74.
2. IN MODO OBLIQUO (ÁTPAKOLÁS)
19
képest mindössze egy másik irány lenne. De ugyanúgy egy irány. Pedig – joggal hihetjük –
Husserl nem ezt szerette volna mondani! Számára a keresztintencionalitás nem egy másik
irány, hanem épp az iránnyal – a hosszintencio-nalitásban lévő irányultsággal – szemben,
pontosabban ahhoz képest, afelől vala miféle nem-irány. Irány-talanság. Irány- vesztés. 40
Valamiféle más irány.
A keresztinten cionalitás valójában hibás fordítás. Inkább keresztbe-kasul intencionalitás t
kellene mon danunk.41 Az intentio légneműsége ez. „Meghatározatlan lélegzése”. Az
intencionalitás szele. Tengeri szellője. Az a szél, ami minden csomagból, minden zárt
zacskóból, térből, börtönből képes kereket oldani. Ami elsüvít a háló – a struktúra, a rend, a
tárgyak – rései között, keresztben. Ferdén. Félre. A távollét esztétikája a tengeri szél
elfogása lepkehálóval. A brise marine becsomagolására tett kísérlet. Utópia. A szellő, a szél
a-tópiája.
De ha a keresztintencionalitás – avagy a ferde, félreintencionalitás, a keresztbe-kasul
intencionalitás, a szél intenciója, a szellő iránya – egy nem-irány, egy másirány, egy más
rend, úgy az már nem is csak szél. Az át-változik valami mássá. A Querintentionalität „a kő
gesztusa” is – idézhetnénk Didi-Hubermant. A tengeri kavics, az üvegszilánkok, a sea glass
gesztusa, mozgása, mozdulata. Amit felkavarnak, kimosnak a hullámok. A szél által
felkorbácsolt hullámok. Annak a kőnek, annak az üvegnek a gesztusa, amit bár könnyeb-
ben hazaviszünk, mint a tengeri szellőt, de megszáradva mégis azonnal kifakul, elveszti a
színét és csillogását. (A tengeri szél sohasem veszíti el a fényét, a hullámok csillogását.)
Marc Richir nemhiába ragaszkodik ahhoz, hogy ami létrejön a keresztinten cionalitásban,
az valójában az idő térré válása. 42
A szellő kaviccsá válása – mondhatnánk. Nem a szukcesszió hosszintencio-nalitásával
paralel másik szukcesszív idő, egy másik monász ideje, hanem valami nem idő-szerű. Sőt,
ahhoz is ragaszkodik, hogy ez a spacializálódó temporalitás egyben nemcsak tér-, de
nyelvszerű is.43 A távollét metamorfózisa ez. A szél gesztusa, mely egyben a kő gesztusa is.
A keresztbe-kasul intencionalitás az idő térré és nyelvvé válása. És nemcsak térré és
nyelvvé, de másikká válása is (ezt is mondja Richir).44 És testté válása is. És így tovább.
40 Avagy
„dezorientáció” – írja Didi-Huberman Freud nyomán ( Ce que nous voyons, ce qui nous
regarde, 183–185.).
41 Sőt, nem is „kettős”, inkább valamiféle többszörös intencionalitás és horizont.
42 Részletesen lásd Marc Richir: „Synthèse passive et temporalisation/spatialisation”. In
Éliane Escoubas – Marc Richir (eds): Husserl. Grenoble, Millon, 2004.
43 Egy „temporalizáció/spacializáció a nyelvben” [temporalisation/spatialisation en
langage] – írja (Marc Richir: Méditations phénoménologiques. Phénoménologie et
phénoménologie du langage. Grenoble, Millon, 1992. 63., 60.; de más szövegeiben is
számtalanszor ír ilyet).
44 Richir számára ez a nyelvben végbemenő temporalizáció/spacializáció „ eo ipso
»interszubjektív«”
20
EXPOZÍCIÓ
A keresztintencionalitás a szél és a kő gesztusa. A kővé levő szél, a széllé levő
kő. Az a kőoroszlán a parton, amit a szél is formál, ami a szél képét is őrzi a kőben, ami
maga is széllé lesz lassan, elporladva a brise marine ölelésében.
A tourbillon tánca ez. Keresztbe-kasul. A forgószélben táncoló homok a park-ban. A kő
tánca. Az u-tópia tánca. A távollét tánca. Azé az abszenciáé, mely
„jamais ne se réfère à l’absence”. A faux pas intenciója. A sans lieu intentio obliquája. Az u-
és atópia keresztintencionalitás a. A távollét intenciója.45
De hogyan lesz kővé a szél, széllé a kő? A távollét szele ki- és elmozdít.
Elfúj. Fel- és átfordít. Felborít. Felkap. Hirtelen feltámadt tengeri fuvallatként kikapja a
kezünkből a papírt, és papírgalacsinként adja vissza. Meggyűr. Ösz-szegyűr. A szél gesztusa
a gyűrés gesztusa. A távollét mozdulata a gyűrődés mozdulata. A „pli” (Merleau-Ponty–
Deleuze). Az „összeszö vődés/összegubancolódás” [enchevêtrement, Ineinander] (Husserl–
Merleau-Ponty–Foucault), az
„átterjedés/átterjeszkedés” [empiètement] (Lévinas–Merleau-Ponty) gesztusa.
Maga az „átfedés” [Deckung] (Husserl). A szél közel húzza a távolit, és eltávolítja a közelit. A
távollét ugyanígy tesz. Eltávolítja a közelit, a jelent, és közel húzza a távolit, a nem-
jelenlévőt. A gyűrés, a gyűrődés mozgása mindkettő.
A sík felület, a homogén rend, a papírlap megtörése. Az intenció, a lépés irányának el-
fordítása. Megfordítása. Transz-verziója. Csakhogy az összegyűrt papírlap már nem marad
meg egy síkon, egy felületen sem, egy rendben sem!
A távollét szele a papírt galacsinná tömöríti. Szilárdítja. Szabálytalan gömbbé, labdaccsá
formálja. Oly módon gyűr össze, hogy már azt sem tudjuk, hány papírlap is gyűrődött
egybe. A papírgalacsinból ugyanis az sem derül ki, hogy egy, kettő vagy hány papírlapot is
gyűrtek bele. Avagy, ha egy vagy ha több lap is gyűrődött bele, az ugyanúgy néz ki! A
papírgalacsin a távollét keresztintencionalitása, az u-topikus távollét keresztbe-kasul
intencionalitása, a keresztintencionalitás labdacsa, a szél köve. A követ átjáró szél. A
távollét meghatározatlan lélegzésének „hely nélküli hely” -e [lieu sans lieu] (Foucault–
Richir).46 Át-pakolás.
is (Marc Richir: Phantasia, imagination, affectivité. Phénoménologie et anthropologie
phénoménologique.
Grenoble, Millon, 2004. 31–32., 52. stb.).
45 Egy
„nem-objektiváló” [non-objectivante] intenció – írja Bernet ( La vie du sujet, 326–327., 315–
316.; vö.
HUA X, 118–120.; HUA XI, 244–245.). Avagy egy „üres intenció” [leere Intention] (HUA XXIII,
88.). Ez utóbbi elemzését, összekapcsolását a „távollét”-tel lásd pl. Sartre: A lét és a semmi,
62–63/61–62.
46 Avagy „»a hiány helye«” [«lieu et place d’un manque»] – írja Fédida (idézi Didi-
Huberman: Gestes d’air et pierre, 22.).
I.
QUERINTENTIONALITÄT
(HUSSERL, BERNET, RICHIR)
Husserl az időről beszélve minden elvárásunk ellenére nem – de legalábbis nem csak – a
jelenről, legalább ennyire a távollétről – de legalábbis a távollétről is – beszél. Husserl
olvasatában az idő és az időtudat a távollét tudata is. Az időelőadások a távollétről szóló
előadások is. Ha van valami érdeme az 1905-ös belső időtudatról szóló előadásoknak, az
épp a jelen kitüntetettségének, a jelen felől értett időnek, a prezens felől elképzelt
temporalitásnak a kritikája. A távollét, az abszencia kiszabadítása a prezens fogságából.
A „keresztintencio nalitás” épp a távollét felszabadításának lesz a következménye. Azaz a
távollét fenomeno lógiája a keresztintencionalitás fenomenológiája is egyben.
S bár már az előadások 1905-ös főszövege több helyütt is említi a keresztintencio nalitást,
mégis talán csak a hátrahagyott feljegyzésekből válik nyilvánvalóvá, hogy milyen súlyú
problémáról van szó. A keresztintencionalitás problémája mögött valójában a múlt
státuszára irányuló kérdés bújik meg.
A távollét státuszára irányuló kérdés. Az a kérdés, hogy a múltat megelőzi-e a jelen. Sőt,
hogy a múltat megelőzheti-e egyáltalán a jelen. Avagy, hogy a távollétet megelőzi-e,
megelőzheti-e egyáltalán a jelen. Ha a múltat – a távollétet – megelőzi a jelen, nem lesz
keresztintencionalitás. A múlt ez esetben a jelen után következik, a jelen pontok lineáris,
szukcesszív vonalára mintegy ráfekszik, ebbe a vonalba belevonódik, sőt magának a jelen
pillanatoknak az elmúlása – a múlt, a távollét jelen utánisága – adja ki, rajzolja meg az idő
vonalát. Ha viszont a múltat – a távollétet –, de legalábbis a múlt, a távollét egy részét nem
előzi meg a jelen, lesz egy másik irányunk is! Nem csak a jelen pontok egymás utánisága
lesz az idő egyetlen iránya. Számolnunk kell egy eltérő, a szukcesszió vonalához képest
idegen, máshol lévő, másmilyen, más iránnyal is. Ezt a másik irány t fogja Husserl
keresztintencionalitás nak nevezni.
22
I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)
Azt a múltat, ahol a távollét már nem rendelhető alá a jelennek, a jelen logiká-jának.
Irányának. Vonalának.1 Azt a múltat, amit nem előzött meg a jelen.
De lehetséges-e egyáltalán a múlt jelen nélkül? – hangzik a jól ismert, banális kérdés. Amire
nyilván azt válaszolnánk, azt szoktuk válaszolni, hogy ’a fe-nét’. De Husserl számára nem ez
a kérdés (de legalábbis nem ez az elsődleges kérdés), épp ennek a kérdésnek a fordítottját
kérdezi: Lehetséges-e a jelen múlt nélkül? Van-e, létezhet-e, lehetséges-e egy tiszta jelen?
Egy tiszta, puszta most pillanat? Azaz lehetséges-e egy előfeltevés nélküli, feltétlen pillanat?
Valami, amit semmi, sohasem előzött meg. Az abszolút most. A causa sui ként értett jelen. A
választ pedig talán ki sem kell mondanunk. Husserl jól ismert válasza a
„retenció”. 2 A retenció fogalma valójában egyfajta válasz a kérdésre. A retenció eldönti,
hogy nem lehetséges a jelen múlt nélkül. Azt mondja, hogy nincs tiszta, abszolút, tökéletes
jelen. Feltétlen jelen. Azt állítja, hogy minden jelen múlttal – és jövővel – elegyedik. Azt,
hogy a távollét átjárja a jelent. Szellőként.
Levegőként. Az Anwesenheit porózusságá t állítja. Azt, hogy nem lehetséges a jelen távollét
nélkül. Hogy a távollét a jelen „lehetőségfeltétele”. 3 A múlt és a jövő
a jelen lehetőségfeltétele. A jelen csak a múlttal és a jövővel együtt, azokhoz képest az, ami.
A jelen viszonylagos, maga is „egy viszonylagosság” [ein Relativ]
– hangsúlyozza Husserl (HUA X, 175.). Azaz a jelen csak a távollét horizont ja által, a távollét
horizontja által átjárva lehet jelen. A jelen sohasem magányos.
Viszont ha a jelen nem lehetséges a múlt nélkül, ha a jelen függ a távolléttől, akkor ez a
másság, a távollét mássága a jelen, az idő homogenitását is megbontja. Porózussá teszi.
Lyukakat fúr bele, mint szél a kőbe. Valamiféle idegen, más iránnyal szembesíti. A kő, a
jelen homogenitását át-szúrja.
Keresztbe. Keresztbe-kasul. A hangsúly itt – meggyőződésem – nem a másik irány irányán,
sokkal inkább annak másságán van. Nem egy konkrét, meghatá rozott irány ez a más-irány.
Egész pontosan, csak valamiféle szilárd rend keretében lehetne az irány irányáról beszélni,
de a keresztintencionalitással épp a lineáris, szukcesszív idő szilárdságát veszítjük el.
Husserl valójában nem megkettőzi a múltat és a jövőt – még akkor sem, ha maga nevezi így,
„kettős intencionalitás”-nak –, hanem megsokszorozza! Husserl éppen ezért az idő
„egység”-ében [Zusammen] benne lévő „differenciálódás”- ról 1 „Lefutás”-ának
[Ablauf] – írja Husserl (HUA X, 27.).
2 És persze a „protenció” is. (Bár Husserl itt még jóval többet beszél a múltról, mint a
jövőről, de amit elmond – a jelennel szemben –, sohasem pusztán a múltra érti.) 3 Richir:
Phantasia, imagination, affectivité, 83.; Bernet: La vie du sujet, 116., 118.; Conscience et
existence, 14. De a „lehetőségfeltétel” [condition de possibilité] mégsem a legjobb szó a jelent
megelőző távollét leírására. Nem jó kifejezés, mert egységet sugall. Pedig itt épp egyfajta
üres előzetességről van szó. Valamiféle „meghatározatlan” távollétről.

23
[Unter schied] ír (HUA X, 375.). A távollét szúrása épp a jelen punktumát találja el. Az
absztrakció pontját. A „fi ktív, matematikai” pontot (HUA X, 168.). Azt szúrja át, ami ahhoz
kellene, hogy pontos helyről és konkrét irányról beszélhessünk. Ha akarjuk, a távollét a
jelen, a most pillanatát, a hic et nunc pontját, pontos ságát üti ki az időből. Ami a
meghatározott ságához kellene. Ezért indisztinkt a távollét, ezért indisztinkt a távollét – a
keresztin tencionalitás –
iránya is. Maga „a távollét meghatározatlan lélegzése” ez. U- és a-tópiája.
A „sans présent” helynélkülisége. A keresztintencionalitás a most, a punktum u-tópiája helyén
– „hely nélküli hely”-én – előálló differenciáció. „Differencia”.4
„Intervallum”.5 Sőt még inkább egy „disszemináció”. 6 A távollét disszemináció-ja. Az
„üstökös csóvájá”-ban [Ko metenschweif] benne lévő szóródás.7 A szél által csipkézett
kőoroszlán a tengerparton.
„Nem beszélhetünk egy időtudatról” – írja Husserl –, az idő maga is kettős:
„szukcesszió” [zeitliche Folge] és „szimultaneitás” [Gleichzeitigkeit] (HUA X, 375.). Sőt –
folytatja –, „a szimultaneitás és a szukcesszió korrelatív konstitúciója [korrelative
Konstitution] elválaszthatatlan [unabtrennbar] egymástól”.
Avagy „a szimultaneitás semmi szukcesszió nélkül, ahogyan a szukcesszió is semmi
szimultaneitás nélkül”. Éppen ezért „a »retenció«-nak kettős intencionalitása [doppelte
Intentionalität] van” – olvashatjuk (HUA X, 379.). Ahogyan nyilván a protenciónak is. De
ebben a „korrelatív konstitúció” -ban nem csupán a kettősség a fontos, legalább ennyire
lényeges, hogy ezáltal egyik sincs meg a másik nélkül! Egyik sem játszható ki a másik ellen,
a másikkal szemben. Csak akkor lehetne, vagy épp akkor kellene a
„longitudinális/hosszanti” [Läng-] és a „transzverzális/kereszt intencionalitás” [Quer
intentionalität] között dönteni,8
4 HUA X, 21., 45–45., 297., 375.
5 Didi-Huberman:
Gestes d’air et pierre, 21–22.
6 Richir:
Méditations phénoménologiques, 198.; La crise du sens et la phénoménologie. Grenoble,
Millon, 1990. 184.
7 Husserl számára az idő szóródása – a jelen elhúzódása, retenciója – egy üstökös csóvájára
emlékeztet (HUA X, 35.).
8 Uo. 379–380., 82.. Husserl az időelőadásokban mindössze két helyen beszél „keresztinten
cionalitás” -
ról, ugyanakkor keresztirányról, „keresztirányú vágás” -ról [Querschnitt] többször is (HUA
X, 199., 217., 219., 231–233.). A Bernaui kéziratok ban bár a keresztintencionalitás
egyáltalán nem szerepel, de számos szinonimája igen: a „keresztkontinuitás”
[Querkontinuität] (HUA XXXIII, 18., 265.), a „keresztirány” [Querrichtung] (41.), a
„keresztsor/ozat” [Querreihe] (18–19., 252., 263., 265., 268–269.), a „keresztvonal”
[Querlinie] (266.), a „keresztfázis” [Querphase] (19.). Ugyanakkor a C-kéziratok ban csak
egyetlenegyszer találkozunk vele, mint „keresztkontinuitás” [Querkontinuität] (HUA Mat.
VIII, 55.). De itt már feltűnik a „keresztbe-kasul” [kreuz und quer] kifejezés is, épp a
„szukcesszió” [Sukzession] és „szimultaneitás” [Simultaneität] kapcsolatát, egymást
„keresztez”-ését [kreuzt] illetően ( uo.
271.)! De nyugodtan gondolhatjuk, hogy a C-kéziratok ban a keresztinten cionalitás
visszaszorulását épp annak túl konkrét, túlzottan is egy irányt hangsúlyozó jellege
eredményezi. Husserl itt már sokkal kevésbé megfoghatóan, avagy jóval költőiebben beszél,
például „áttetszés”-t/„átszűrődés”-t
24
ha még mindig fennállna valamiféle egység. Egy egész. Ha még mindig csak a szukcesszió, a
jelen totalitása állna fenn. A most pontjának pontossága.
Rendje. De az intentio obliqua differenciációja, meghatározatlan lélegzése, szele épp ezt a
totalitást, az egész, az egység totalitását fújja el örökre. Azaz a kő átszúrása, porózussá
tétele közben mégis megmarad a kő is. Nem esik darabjaira. (Sőt, talán már eleve porózus is
volt.) A szél – minden látszat ellenére – megszilárdítja a követ! A kő pedig a szelet!
Nincsenek meg egymás nélkül. Kő kell ahhoz, hogy lássuk, mire képes a szél, szél kell ahhoz,
hogy lássuk, mire jó a kő. A szél erejét csak a kő mutatja meg – csipkézettsége lyukaival –,
ahogyan a kő ereje – tartóssága – is csak a szélben mutatkozik meg. Az összegyűrt
papírgalacsin szilárdsága ez, az egyenes, sima papírlap sé-rülékenységével szemben.
Husserl számára mind a hosszanti, mind a keresztintencionalitás önmagában csak egy
tökéletesen sima papírlap lenne. Puszta absztrakció. Miközben a papírlap olyan valami, ami
nincs, nem létezik, nem létezhet gyűrések – intentio obliqua – nélkül. A másik nélkül.
Másság nélkül.
Nincs jelen a távollét nélkül, kő a szél lyukai nélkül. Ahogyan távollét, szél sincs a jelen köve
nélkül, a kő lyukai nélkül, amik megőrzik a szelet. A papírgalacsin, azaz a
keresztintencionalitás, ponto sabban a távollét, a távollét transzverzális, in modo obliquo
szóródásának szilárdsága ez. Mint a temporalitás (s nem csak a temporalitás) egyetlen
lehetséges formája. A szél köve.
A kő szele. Szél-kő. Kő-szél.
Heidegger, Derrida és Ricœur is hajlamos arra, hogy a jelent, a jelen „időbeli sorozat”-át
[zeitliche Folge], a szukcessziót ellenségnek tekintse. (Szinte mindenki hajlamos erre, aki a
jelen kitüntetettségét kritikával szeretné illetni.) Husserl számára a kő nem ellenség.
Számára a szél nem lehet meg a kő nélkül.
Még akkor sem, ha a szél pártján állunk. Még akkor sem, ha a szélért jöttünk.
Ami az időelőadásokban először szemet szúrhat, az a kétféle intencionalitás, a hosszanti és
keresztintencionalitás szimmetriá ja. A „korrelatív konstitúció”
épp erről a szim metriáról szól. Husserl hosszasan sorolja minden értéktéte-lezés nélkül: a
longitudinális intenció egy „folyamatos reprodukció” [stäti-ge Reproduktion], amiben a
„visszaemlékezés” [Wieder erinnerung] működik.9
Idetartozik az „ősbenyomás” [Urimpression], az „eredendő érzet” [Urempfi n-dung] és
ennek meghosszabbodása az „épp most múlt”-ban [soeben Gewesen]. 10
[Durchscheinen] mond (amit a korábban is emlegetett, sokkal konkrétabb „átfedés”-sel
[Deckung]
és a „retenció”-val kapcsol össze; uo. 87.).
9 HUA X, 379–380., 35–36., 376.
10 Uo. 29., 379., 32. Valamint a „hang mostja” [Ton-Jetzt] és annak elhalkulása, a „most
pont” [Jetzt-punkt] és annak „lesüllyedés”-e [Herabsinken] a múltba (29., 380–381.).

25
A transzverzális intencióhoz pedig egy nem reproduktív, nem vissza-
emlékezésszerű emlékezet tartozik, ahol már nincs ősbenyomás és épp most múlt. Az idő
hosszanti vonala az immanenciát, az „immanens tárgyak”-at [immanenten Objekts]
konstituálja,11 míg a keresztintencionalitás egyfajta transzcendenciát hoz létre (HUA X,
379.). Husserl egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy nem lehetünk meg
visszaemlékezés és tárgyimma-nencia nélkül. A saját identitásunk és a dolgok identitása
nélkül. Az észlelés, a tudat és az emlékezet folyama nélkül.12 Azaz hosszintencionalitás
nélkül. Kő
nélkül. A papírgalacsinból nem kell – nem is lehet – kiszedni az egyik lapot.
Az, hogy Husserl is a szélért jött, csak akkor derül ki, amikor a szukcesszió hosszanti
vonalát fogja „másodlagos emlékezet” -nek [sekundäre Erinnerung], míg a
keresztintencionalitást „elsődleges emlékezet” -nek [primäre Erinnerung]
tekinteni.13 De még ezután sem negligálható a szekunder emlékezet a primer-hez képest. A
másodlagos emlékezet Husserl olvasatában sohasem lesz meg-haladandó, meghaladható
egy tisztán nem „metafi zikus” temporalitásban.
A papírgalacsin már soha többé nem engedi ki magából az egyik papírlapot.
Ahhoz, hogy a szukcesszió síkját kiszedjük belőle, eltávolítsuk a metafi zikát, az egész
galacsint ki kellene hajtogatnunk – azaz meg kell szüntetnünk a keresztintencionalitást is!
Avagy vissza kellene csinálnunk az egészet. Husserl logikája kristálytiszta: ha
megszüntetem a jelen kitüntetettségé t, a jelen és a múlt, a jelen és a jövő negáció ját, ha a
távollét (a múlt és jövő) a jelen mellé csúszik, keresztbe – felfüggesztve a tagadás t és a
kizárás t –, ez az új, másik irány sem fogja kizárni a korábbit!14 Hiszen a kizárás, a tagadás
épp a most, a jelen kitüntetettségének a sajátja. Ha nem elsődleges, nem kitüntetett a jelen,
a visszaemlékezés, a szukcesszió, úgy már kizárás sincs! A primer emlékezet csak akkor
zárhatná ki a szekundert, ha maga is szekunderré válna, azaz ha újra a jelen, a most lenne a
centrum. Ha lenne centruma. Ha megint minden az egy rend egy síkjában terülne szét. Ha az
egész galacsint kihajtogatnánk.
Kivasalnánk. A korrelatív konstitúció maga a papírgalacsin. A kő szele, a szél köve. A kő-szél,
a szél-kő. A szél és a kő megbonthatatlan ölelése. A szél által 11 Ezt a minden
tárgykonstitúcióhoz elengedhetetlen immanencia- és identitásképződést fogja később
„párosítás” -nak [Paarung] nevezni (HUA XI, 132., 134., 147.; HUA Mat. VIII, 87., 135., 143.,
179., 195., 230–231., 251–253., 271., 295.).
12 Nem mellékesen, az időelőadásokban Husserl jóval többet és jóval gyakrabban is beszél
a „hossz-”, mint a „keresztintencionalitás”-ról, főképp, ha annak szinonimáit – a folyamot, a
folyamatosságot, a kontinuitást stb. – is ideszámítjuk.
13 HUA X, 35–36., 379–380.
14 Persze azért nem is hagyja érintetlenül a korábbi hosszanti irányt, a szukcessziót, hiszen
annak a kizárólagos ságát mégiscsak felfüggeszti.
26
csipkézett kőszobor szilárdság a. (Egyfajta negatív dialektika. A tagadáson túl.
Vagy épp az előtt. Keresztben. Keresztbe-kasul.)
A távollét lyuka a jelenen (a jelen helyén), avagy a keresztintencionalitás lyuka: a retenció
és a protenció. De a kettős intencionalitás miatt maga a retenció és a protenció is
megkettőződik. 15 A zongorán leütött hang elhalkulása,
„lesüllyedés”-e is retenció Husserl számára – vagyis az, amiben ténylegesen volt egy
korábbi most és egy korábbi jelen. De ugyanakkor a primer emlékezetet is retenciónak
nevezi – vagyis azt, ami sohasem volt jelen. Tehát a
„primer emlékezet” és a „primer előlegezés” is retenció és protenció, de csak a retenció és
protenció egyik értelmében, míg a „most pont”-ok lesüllyedése is retenció és protenció, de
annak csak egy másik értelmében, „másodlagos emlékezet”-ként és másodlagos
elvárásként.16 Így amikor elhangzik a retenció és a protenció, ha a szövegkörnyezetből
nem teljesen egyértelmű, valójában sohasem tudhatjuk, hogy az elsődleges vagy a
másodlagos emlékezet értelmében használja-e azt Husserl. Vagyis a retenció és a protenció
– épp a kettős, félreérthető volta miatt – igazából elégtelen lesz a távollét lyukának
megnevezésére.17 A távollét, a szél lyuka, a keresztintencionalitás szúrása maga „a távollét
jelenléte” [présence de l’absence] – mondja mind Bernet, mind pedig Richir.18 Egy „jelenlét-
távollét” [présence-absence] (Blanchot–Richir).19
A hossz- és a keresztintencionalitás átfordulása ez. A szél, a távollét által felkapott, az
intentio obliqua által meggyűrt papírlap. Ugyanakkor a keresztintencionalitás átfordulása
is, hosszintencionalitássá! A kő szilárdsága. Minden megtépázottsága ellenére. A
papírgalacsin szilárdsága. Amiből immáron eltávolíthatatlan a hosszintencionalitás lapja is.
A „korrelatív konstitúció” szilárdsága. Ezt a távollét által átjárt, az abszencia szele által
átszúrt, meggyűrt
– mégis szilárd – követ fogja Merleau-Ponty és Richir is „jelenlét” -nek [présence] nevezni.20
A jelenlét a szél által csipkézett kőszobor a parton. Az elillanó 15 HUA X, 379. Ahogyan a
retencióra és a protencióra használt többi kifejezés is megkettőződik, például a
„leárnyékolódások” [Abschattungen] is ( uo. 29., 380.).
16 Bár Husserl nem beszél a másodlagos elvárásról a „másodlagos emlékezet” mintájára, de
az emlékezetet és az elvárást olyannyira párhuzamosan érti és elemzi (retenciókét és
protencióként), hogy ezt nyugodtan megtehetjük.
17 Persze nem zárható ki, hogy Husserl direkt teszi kétértelművé a retenciót és a
protenciót, direkt fordítja át bennük a kétféle emlékezetet, a kétféle intencionalitást –
ahogyan maga az emlékezet és maga az intencionalitás is erről az átfordulásról szól. De ez
az ambiguitás akkor is nagyon megnehezíti számunkra a beszédet.
18 Bernet: La vie du sujet, 216.; Richir: „Synthèse passive et
temporalisation/spatialisation”, 40.
19 Vö.
Richir:
Méditations phénoménologiques, 370. De Merleau-Ponty is beszél – épp Husserl kapcsán –
a „jelenlét” [présence] és a „távollét” [absence] egymásban gyökereződéséről (Maurice
Merleau-Ponty: „Le philosophe es son ombre”. In uő: Signes. Paris, Gallimard [coll. Folio
Essais], 1960. 280.).
20 Maurice
Merleau-Ponty:
Phénoménologie de la perception. Paris, Gallimard (coll. Tel), 1945. 471. Richir
27
abszencia rögzítésének, a „brise marine” befogásának egyetlen lehetséges módja: a lyuk. A
kő lyuka. Lyukai.21 Egy nem abszolút jelen köztes tere, lyuka.
Lyukai. Amin mindig átfújt a szél, és mindig át is fog fújni, csak épp most nem fúj. A jelen
punktumának u-topikus – hely nélküli – helyén előálló differenciáció.
A jelenlét mint a jelen lyuka. Lyukai. A jelen, a most szilárd kövének porózusság a, amin ki-
be jár a távollét. A kő „betöltődés”-e [Erfüllung] a széllel, a szél betöltődése a kővel.
Keresztbe-kasul. Heterotopikusan és heterokrónikusan.
A távollét jelenléteként – és nem a jelen jelenléteként – értett prezencia.22
Szél-kő, kő-szél. A „jelenlét” szeles „mezeje” [champ de présence]. 23 „A jelenlét fázisa”
[phase de présence]. 24 A meghatározatlan távollét lélegzése. A jelenlét mint a távollét
lyuka. A kő mint a szél lyuka.
De a „korrelatív konstitúció” nem csak egy jelenlétet eredményez. Nem csak a távollét
jelenlétét a jelen nélküli jelenlétben. Ha ugyanis beengedjük a távollétet a jelenbe, vagy
pontosabban mellé engedjük, át-engedjük rajta, az így előálló jelenlét-távollétben egy
„együtt jelenné tétel” -lel [Mitgegenwärtig-machens/Mitvergegenwärtigung] is
találkozhatunk (HUA I, 139., 107.). A jelenlét egy együtt jelenlétté tétel. A korrelatív
konstitúció ez az együtt jelenlétté tétel. A keresztintencionalitás, a távollét jelenléte nem
pusztán átszúrja a jelent, de a jelen mellé is kerül. A távollét ugyanis inkompatibilis a
jelennel. Az abszencia sohasem lehet prezens (ha a jelen képes lenne akár egy pillanatra is
maradéktalanul feloldani a távollét távolságát, a jelen megint, sőt örökre ab-szolút lenne).
Bármi is történik a jelennel a távollét hatására, az Abwesenheit ki- és vissza-húzódik a
jelenből. Ki hullik a jelenből. A távollét lyukai nem pusztán jelenlétről, de egy „jelen nélküli
jelenlét” -ről [présence sans présent], egy „megjelölhető
jelen nélküli jelenlét”-ről [présence sans présent assignable] beszél ( Phantasia, imagination,
affectivité, 32.; Phénoménologie en esquisses. Nouvelles fondations. Grenoble, Millon, 2000.
91. stb.). Heidegger hasonlóképp a „prezenciá”-t szeretné a jelen helyére állítani (lásd
Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái. Budapest, Osiris, 2001. 377–378.
Demkó Sándor fordítása). „A jelen [Gegenwart] és a prezencia [Praesenz] nem ugyanazt
jelenti” – hangsúlyozza. Ugyanis számára a „prezencia” „a jelen eksztázisa” [die Ekstase der
Gegenwart], a jelen „transzcendenciá”-ja, „horizontalitás”-a. A múlt és a jövő felé
intencionálisan megnyíló transzcendentális horizontalitás. Azaz maga az „időbeliség”
[Zeitlichkeit] (379.). Ennek megfelelően Heidegger értelmezésében a „prezenciá” -hoz
[Praesenz]
„hozzátartozik” [gehört] egy „abszencia” [Absenz] is (384.). De Bernet ugyanígy a „jelenlét”
[présence]
fontosságát hangsúlyozza a „jelen”-nel [présent] szemben ( La vie du sujet, 216–218.).
21 Nem pusztán a távollét lyuka, de „a távollét lyukainak pluralitása” [pluralité de trous
d’absence] – írja Richir ( Méditations phénoménologiques, 227.).
22 A
jelen és a jelenlét nem keverhető, nem keverendő össze egymással – mint ahogyan például
Derrida teszi. A távollét fenomenológiája nem a prezencia kritikája, legfeljebb a prezens, a
présent, a jelen és nem a jelenlét kritikája. A távollét fenomenológiája épp hogy a jelenlét
fenomenológiája! És legfeljebb a jelen és nem „a jelenlét metafi z ikájá”-nak a kritikája.
23 Merleau-Ponty: Phénoménologie de la perception, 477., 475.
24 Richir: Phénoménologie en esquisses, 105.
28
a jelenen, a jelenben, a kő lyukai nem tartalmazzák az absence-t. Nem teszik jelenné az
abszenciát. Nem szüntetik meg a távollét nem-jelenlétét. A kő
lyukai a távollétet távollét ként mutatják meg. Őrzik meg. Nyom ként [trace].
Lenyomatként, amiből örökre hiányzik az, ami nyomot hagyott. A kőszobor lyukaiban
nincs ott, nincs jelen tengeri szél. A kőszobor lyukai retenciók és protenciók – mindössze.
Már és még nem jelenek. Primer múltak és primer elvárások. Pusztán jelek. Megjelenítés ek.
Valami olyannak a megjelenítései
– szufl ái, szavai, récit-jei –, amik sohasem voltak jelen. Itt jelen. Nincs helyük. Hely
nélküliek. A távollét u- és atopikus. Nem egzisztál. Legfeljebb egy
„koegzisztencia” [Koexistenz] lehet – ahogy Husserl nevezi. A jelen kilyukadása, pont-
atlansága, hetero topikus és hetero krónikus szóródása, a keresztül-kasul intencionalitás
maga ez a ko-egzisztencia. A távollét együtt és mégsem hic et nunc jelenléte. A távollét
szelének, meghatározatlan lélegzésének befogása lepkehálóval. A tengeri szellő megőrzése
– emléke, sőt primer emlékezete –
a non-egzisztens koegzisztenciában, egy lyukas kőben.
Husserl rendkívül sokat és rendkívül sok helyen beszél koegzisztenciáról.
Ez egyrészt azért van, mert magát a szót is többféleképpen használja. Érti úgy, ahogy érteni
szoktuk, a szukcesszió párjaként, a szimultaneitás szino-nimájaként. Másrészt úgy is, mint a
tér szino nimája, az idő párjaként. De ezektől tisztán elkülöníthető a koegzisztencia
harmadik értelme: jelenlét és távollét koegzisztenciája, „átfedés” -e [Deckung], a primer és a
szekunder emlékezet, a szukcesszió és a szimultaneitás ko-egzisztenciája.25 Az én és a
másik koegzisztenciája. Ebben a harmadik jelentésben értett koegzisztencia akkor kell
Husserlnek, amikor valamire már nem tudja rámondani, hogy
’van’, de az sem mondható el róla, hogy ’nincs’. Akkor, amikor a van–nincs, jelen–nem-jelen
oppozíciója már elégtelen. Akkor, amikor már felfüggesztődik a jelen kitünte tettsége.
Amikor valami nem a jelen móduszában (és nem is a jelenből levezetett múlt és jövő
módján), de mégis létezik. Amikor egy fenomén nem jelenként, de mégis, a prezenssel ko-
relatív módon megjelenik.
Ami úgy van, hogy közben még sincs. Azaz Husserl számára a koegzisztencia egy nem
jelenalapú megjelenítésként, valamiféle „együtt megjelenítés” -
ként [Mitvergegenwärtigung] értett jel- és utalásstruktúra.26 A koegzisztencia 25 Csak
ebből a harmadik jelentésű koegzisztenciából egy halom helyet gyűjthetünk ki Husserl
szövegeiből: HUA X, 8., 21., 45., 85., 262–264., 323.; HUA XXXIII, 82–84., 119., 127., 179.,
251., 260., 295., 309.; HUA Mat. VIII, 28., 50–51., 57–58., 63–64., 87., 99., 134., 159., 178.,
198., 264., 271., 295.; HUA XI, 271., 390–391., 408.; HUA I, 107–108., 114., 148., 156.; HUA
XXIII, 78., 69.; HUA XIV. 4.; HUA XV, 344–345., 538.; HUA XVI, 198–199., 209. stb.
26 A koegzisztenciát mondja még Husserl „koextenzió”-nak [Koextension] (HUA X, 99.),
„komposz-szibilitás”-nak [Kompossibilität] (HUA I. 107., 109.), de „együttlét”-nek
[Mitdasein] (HUA IV, 198.,

II.
29
olyan „ősmeg jelenítés” [Urpräsentation], 27 mely valami mást is odatesz a jelen mellé. Sőt
magában a jelen ben teszi mellé a jelenbe nem beilleszthetőt, a távollétet. Vagyis a
koegzisztencia bármennyire is megjelenítés-karakterű, mégsem a művészet, de még csak
nem is az interszubjektivitás kapcsán jut döntő szerephez, hanem épp a temporalitás
leírásában. A C-kéziratok ban válik megkerülhe tetlenné a koegzisztencia terminusa. Itt
beszél Husserl először
„őskoegzisztenciá” -ról [Urkoexistenz] (HUA Mat. VIII, 76.). Arról, hogy „az idő
első lépcsőfoka a koegzisztencia formájaként” [Vorstufe der Zeit als Koexistenzform] érthető
meg csupán ( uo. 117.). Vagyis arról, hogy sohasem lehetséges egy magányos, első, tiszta
jelen pillanat. A jelennek ahhoz, hogy időbeli legyen, lehessen, már eleve magán kell viselnie
a távollét lyukát! „Az idő koegzisztencia-forma” [Zeit ist Koexistenzform] – hangsúlyozza
Husserl ( uo. 118.). Sőt ma-ga a temporalizáció, a temporalitás is: „időbeliesülés-
koegzisztencia” [Zeitigung Koexistenz] ( uo. 253.). Vagyis minden idő „koegzisztencia-
szukcesszióidő”
[Koexistenz-Sukzessionszeit] ( uo. 271.). Ahol „a koegzisztencia formája [van]
egyetlen időpillanatban” [die Form der Koexistenz in einem Zeitpunkt] is ( uo.
408.). A koegzisztenciának épp ez a kitüntetett hangsúlya lehet az oka annak, hogy Husserl
a C-kéziratok ban már csak elvétve használja a keresztintencionalitás terminusát.28 Hiszen
a keresztintencionalitással szemben a koegzisztencia már sokkal kevésbé sugall egy másik
irányt, avagy a koegzisztencia sokkal inkább megfelel a jelen u-topikus helyén – hely nélküli
helyén – előálló távollét differenciációjának. Valamiféle keresztbe-kasul intenciona litásnak.
A jelen nélküli jelenlét lyukas kőszobrának. Sok-sok lyukkal. Számtalan szél-iránnyal. A kő-
szél, szél-kő papírgalacsinjának.
De bármennyire is nem akarjuk, hogy a koegzisztencia egy irányt jelent-sen, elkerül
hetetlen ennek a térszerűsödése. S bár a tér – a koegzisztencia –
valamiféle másik, keresztirányt jelent a szukcesszió hosszanti irányához képest, azaz épp a
hosszintencionalitás egységének megbontását, a jelen kitüntetettségének felbontását
jelenti, de félő, hogy egy új egységbe merevedik.
Hogy egy új iránnyá, egy iránnyá merevedik. Ha pusztán, tisztán csak térként 294.) is.
Bernet szintén egy megjelenítésnek, „a múlt megjelenítésé” -nek/ „prezentifi kációjá” -nak
[présentifi cation (Vergegenwärtigung) du passé] gondolja „a távollét jelenlété”-t ( La vie du
sujet, 216.).
Sőt, még Husserl is az „apprezentáció”-ban – az apprezentáció koegzisztenciájában, „mit
da”-
jában – benne lévő „jelzés” -ről [Indikation] beszél (HUA VIII, 62–63.). Richir később majd
ezt fogja egy proto-nyelvnek [proto-langage] nevezni ( Méditations phéno ménologiques,
220.).
27 HUA XXXIII, 63. stb. Máshol Husserl ezt nevezi „reprezenciá” -nak [Repräsenz] (HUA XX,
243.).
28 Nem
mond
primer emlékezet et sem, helyette hasonló értelemben inkább az „ősmúlt”-at [Urvergan-
genheit] (HUA Mat. VIII, 117.), vagy még inkább az „ősidőbeliesülés” -t [Urzeitigung]
használja ( uo.
4., 17., 85., 111., 117., 131., 188., 295., 345., 347.; HUA XXXIV, 300.). Vagy az „elő-idő” -t
[Vor-Zeit], az „elő-időbelie sülés” -t [Vor-Zeitigung] (HUA Mat. VIII, 269.; HUA XXXIV, 179–
180.).
30
értjük. S bár Husserl maga is igen gyakran beszél az idő kapcsán – a koegzisztencia
fogalmával együtt – „térbeli” -ségről [räumlich], egy „tér-időbeli” -ségről
[raum-zeitlich], sőt „idő-térbeli” -ségről [zeit-räumlich], 29 de ezt nem szabad szó szerint
értenünk. Nem szabad úgy értenünk, hogy ami eddig tisztán longitudinális volt, az most
pusztán transzverzálissá lesz. Ahogyan nem szedhető ki a temporalitás papírgalacsinjából a
hosszintencionalitás lapja, ugyanúgy nem marad meg benne pusztán a
keresztintencionalitásé sem. Az idő térbelisége, avagy az idő spaci alizációja félrevezető és
félreérthető, de amikor Husserl
„tér-időbeli”-t mond, vagy „idő-térbeli”-t, nagyon is pontosan fogalmaz. Sem egyik, sem
másik. A kitüntetett jelen u-topikus felfüggesztése nem pusztán a szukcesszió mostját
függeszti fel egy térbeliesülő jelenlétben, de a tér ittjét is felfüggeszti egy tempo-spaciális
prezenciában. A hic et nunc közös halált halnak. Hogy egyfajta kevert tér-időbeli – sőt nem
csak térbeli és nem csak időbeli – multiplicitásban születhessenek újjá. Valamiféle nem
abszolút térés időgalacsinban. Egy hetero-topi-krónikusság ban.30 Egy nemcsak térbeli, de
„téridőbeli koegzisztenciá” -ban [raumzeitlichen Koexistenz] (HUA Mat. VIII, 237.).
Ahol a jelen kövét és az itt kövét egyszerre lyukasztja át a távollét. Ahol a hic és a nunc
valójában ugyanaz a kő. Ugyanannak a szilárdságnak, pont-osságnak a maradványa. Vagyis
a tér-időbeli, idő-térbeli koegzisztencia csak egy als ob idő (épp annak térbelisége miatt),
ahogyan csak egy als ob tér (épp annak időbelisége miatt). Egy „kvázi-tér-időbeli jelenlét”
[quasi-räumlich-zeitliche Gegenwart] (HUA XXXIII, 87.). A temporalitás spacializációja a
spacialitás temporalizációja is. Vagyis valamiféle olyan kvázi-idő, ami nem egy tér,
legfeljebb egy kvázi-tér lehet. Csak egy „proto-tér” [proto-espace] – írja Richir.31
Meg egy „proto-idő” [proto-temps]. 32 A távollét tér és idő közötti is. Mindkét irány, rend
elvéti. Bármilyen, bármelyik sima lap elvéti. Csak az összegyűrt lapok között, mint a
gyűrődések közötti lyuk őrizhető meg valahogy, de csak nyomként. Űrként. Hiányként. A
hiány proto-tere ként. Az üres átjáró proto-ideje ként. A távollét szele ki-be járva a szobor
lyukain az időn és a téren 29 HUA X, 26–27., 55., 93., 105., 176–177., 264.; HUA XXXIII, 70.,
83., 87., 227., 337–339., 374.; HUA Mat. VIII, 4., 134., 160., 271., 285.; HUA XV, 538., 312.;
432–429., 538.; Erfahrung und Urteil, 29., 131., 212–213.; HUA XVI, 61. Nemcsak Husserl,
de Merleau-Ponty ( Phénoménologie de la perception, 477.), Richir (lásd pl. „Synthèse
passive et temporalisation/spatialisation”) és Bernet is beszél az idő
térszerűségéről ( La vie du sujet, 219., 222., 229.). Sőt, Bernet is ezt a
„»spaciotemporalitás«”-t egy
„transzverzális” síkhoz rendeli.
30 Avagy
egy
„térbeli multiplicitás” -ban [multiplicité spatiale], amiről Merleau-Ponty épp az „idő”
kapcsán ír, Husserlt elemezve ( Phénoménologie de la perception, 477.).
31 Richir: Méditations phénoménologiques, 61., 56.
32 Uo. 55., 162.; Phantasia, imagination, affectivité, 120. Sőt, Richir számára ez nem
pusztán egy proto-tér, de egy „proto-temporalizáció” is, ahogyan egy „proto-spacializáció”
is.

31
keresztül is átjár – sőt nem csak az időn és a téren keresztül is! Idő és tér előtti (vagy épp az
utáni) lyukat hagyva maga után hátra. Az u-topikus, a-krónikus hetero-topi-krónikusság
keresztül-kasul intencionalitását. A lieu sans lieu galacsinját. A présence sans présent
galacsinját. A papírgalacsin szilárdságá t.
A távollét (tere) egy proto-tér. Egy proto-tér-idő. Koegzisztens az idő, a jelen pontok
folyamával – mégsem pontosan keresztirányú, nem merőleges rá. Olyan lyukak sorozata,
csipkézete, mintázata, mely keresztbe-kasul átjárja az időt. Sőt a teret is. Ami úgy lyukasztja
át az időt, hogy közben ezeken a lyukakon keresztül át- és behúzza a teret az időbe – és az
időt a térbe.
Valamiféle abszurd geometriát hozva ezáltal létre. A távollét úgy járja át az időt, hogy
amikor áthalad az időn, térként lyukasztja át, amikor a teret megtöri, időként töri meg azt.
Mint amikor a papírgalacsin összegyűrt lapjai egymást is áthatják. Tulajdonképpen
egymást gyűrik össze. S már nem is tudjuk megmondani, mi mit is gyűrt össze. A távollét
bűvészmutatványa, meghatározatlan lélegzése, át-járása mindig másnak tűnik, mivel
sohasem lehet ön-maga. A „ kvázi-tér-időbeli jelenlét”-ben a „kvázi”-t, és nem a teret vagy
az időt kell döntő jelentősé gűnek tekintenünk. De bármenyire is kao-tikusnak,
tünékenynek, bizonytalannak is tűnik ez az összegubancolódás, mégis bír egyfajta
állandósággal. Szilárdsággal. Ugyanakkor ez a szilárdság sem nem térbeli, sem nem időbeli.
A papírgalacsin szilárdsága, a szél által csipkézett kőszobor szilárdsága tér és idő előtti
(vagy épp az utáni). Nem az itt és nem is a most szilárdsága. Az összegyűrt papírgalacsin a
tér és az idő
sima felületének bizonyosságát, pont-osságát, a hic et nunc szilárdságát soha többé nem
adja vissza. A meggyűrt papírlapokat már soha többé nem lehet teljesen kisimogatni. A
kvázi-tér-időbeli jelenlét papírgalacsinja többé már nem ad szilárd (az idő mozgását kizáró)
teret, ahogyan szilárd (a tér koegzisztenciáját kizáró) időt sem, mégis a szél és a kő
kölcsönös ölelésének stabil ritmusát adja. Bárhogyan gyűrődik is össze a tér és az idő – és
nem csak a tér és az idő –, bármennyire is nem tudunk innentől egy szilárd tér-síkon és egy
szilárd idő-vonalon ezt vagy azt megrögzíteni, mégis marad valami a kezünkben. Az
irreverzibilitás stabilitása. A szétszedhetetlenség szilárdsága.
A papírgalacsin proto-tér-idejének, „kvázi-tér-időbeli jelenlét”-ének a szilárdsága.
Megbont hatatlansága. A papírgalacsin megmarad. A papírgalacsin papírgalacsin marad! A
sans lieu, a sans présent proto, kvázi multiplicitása és pluralitása soha többé nem
egyszerűsödik le. Nem egyszerűsíthető le! A jelen u-topikus helyén – hely nélküli helyén –
előálló differenciáció szilárdsága ez.33 A dif-33 Didi-Huberman
a
Gestes d’air et de pierre legvégén (84.) a bergsoni „»relatív stabilitás«” -t [relativement
32
ferencia szilárdsága. Az utópia, a heterotópia, a heterokrónia szilárdsága.34
A hetero-topi-krónikusság szilárdsága. Ahol bár nincs egyetlen szilárd pontunk sem (sem
térben, sem időben, meg máshol sem), mégsem esik darabjaira –
majdnem azt írtam: ’ez az egész’. A szél és a kő kölcsönös egymást ölelésének stabil
mozgása, „ritmus” -a ez.35 A lélegzet, a légzés, a szél ritmusa. A brise marine fl uktuációja.
Egyfajta „szisztolé” [systole] és „diasztolé” [diastole] –
írja Richir.36 Az ölelés összehúzódása és kitágulása. A korrelatív konstitúció szilárdsága.
A szél és a kő ritmusa nem a görbe, a vonal ritmusa. Rendje. A ritmus nem rend. Ugyanis
nem egy szeres. Nem egy felületen, nem egy síkon, nem egy lapon kijelölhető,
megrajzolható mozgás. Sem nem tér-, sem nem időbeli. Ahogyan másmilyen sem. Egyszerre
több síkon, több felületen, renden áthatoló mozgás, szúrás. A távollét lyuka. Lélegzése.
Gyűrése. Gyűrődése.
A papírgalacsin geometriája. Egy Riemann-felületen.37 Az u-tópia passage-ának gesztusa. A
„fl âneur” tánca. Koreográfi a, kotta, térkép, forgatókönyv nélkül.
A szél ritmusa. Jövése-menése. A távollét ritmusát kezünkkel sem eldobolni, sem eltapsolni
nem tudjuk. A távollét meghatározatlan lélegzése, szisztolé-ja és diasztoléja nem
lokalizálható, nem eredeztethető semmilyen izomzat tevékenységében. Nem köthető
egyetlen szervhez vagy szervezethez. Nem organikus. A hic et nunc u-topikus – hely nélküli
– helyén előálló differenciáció ritmusa, az absence ritmusa a de-organizáció mozgása.
Csakhogy ez a dezorganizáció, a sima, homogén rend összegyűrése mégsem pusztán
rombol. Épít is. Azért dezorganizál, azért gyűr össze, hogy újabb organizmu-sokat, újabb
rend lapokat illesszen – gyűrjön – az eddigiek közé. A távollét szele, minden rombolása
dacára, stabilizál is. Mert pluralizál. A ritmus nem a stable] említi – ami a deleuze-i
„metastabilitás” előzménye –, a mozgás, a „szél” „»állandóság«” -át
[permanence], mint egyfajta nem változatlan, mégis szilárdságot.
34 Miguel Abensour számára szintén fontos az utópia szilárdsága, az ő kifejezésével
„állandóság” -a/
„perma nenciá” -ja [permanence]. Lásd Utopiques II, 166–168.
35 Richir: „Synthèse passive et temporalisation/spatialisation”, 26–27., 34., 37–39.
36 Marc Richir: Variation sur le sublime et le soi. Grenoble, Millon, 2010. 39., 62., 85.
37 Maurice Blanchot beszél egy Riemann-felületről Jabès, Valéry és az irodalmi nyelv
kapcsán:
„A matemati kusok használnak egy eszközt, amit Riemann-felületnek neveznek: ez egy
képzelet-beli jegyzetfüzet, amely annyi lapot tartalmaz, amennyi szükséges, ezek teljes
vastagsága mindig nulla (…). Erre az egymásra forgatott lapokból álló felületre számokat
írnak, amelyek közül több ugyanazt a pozíciót foglalja el a különböző lapokon…” („A
megszakítás”, Athenaeum, 1995, II/4, 141–142. Lenkei Júlia fordítása; Blanchot itt Judith
Robinson Valéry-könyvét idézi.) A Riemann-felület – legalábbis Blanchot értelmezésében –
nagyon közel áll ahhoz, amit Husserl mond a keresztintencionalitás ról. Ahhoz, hogy egy
most pillanat a saját (hosszanti) síkjával párhuzamosan egy másik – keresztirányú –
felületre is átíródik. Ahhoz, hogy a jelen egyszerre tartozik egy primer és szekunder
emlékezethez, hogy nemcsak idő-, de térbeli is, stb., stb. A koegzisztenciához.
A koegzisztencia pluralitásához.

33
rend, az egy felület, az egy sík gesztusa. Hanem a pluralizáció, a multiplikáció mozdulata. Az
„afázia” mozgása.38 Szilárdsága. Az a lyuk, mely bár átdöfi , sőt szét-szakítja a homogén
rend síkját, cserébe mégis át-járót nyit más rendek felé. Olyan más síkok felé, melyekkel bár
nem össze-illeszthető, nem simítható egymásra, össze-gyűrve ezeket a lapokat mégis egy
szilárdabb valami jön létre. Papírgalacsinként. A Riemann-galacsinnal jól járunk. A szél
lyukaival jól jár a kőoroszlán. A ritmus olyan sérülés a kövön, mely utat nyit a távollét nek,
ezáltal stabilizál. A multiplicitás és a pluralitás stabilitását adja.
Egyfajta rugalmasságot. Képlékenységet. Rezilienciát. A „sur-vivre”, a „survivance”
szilárdságá t.39 A nyitott ablak szilárdságát a szélviharban. Az ölelés szilárdságát
veszekedés után.40
Marc Richir számára a „ritmus” [rythme] sem nem térbeli, sem nem időbeli. Hanem tér-
időbeli. A temporalizáció/spacializáció ritmusa. Sőt, „maga a proto-temporalizá lódó/proto-
spacializálódó ritmus” [rythme lui-même proto-temporalisant/proto-spatialisant]. 41 Nem a
jelen, az itt ritmusa, hanem a spacialitás és a temporalitás ritmusa. A jelenlét huzatos
mezeje: „a jelenlét ben való temporalizáció” [temporalisation en présence] – írja.42 Abban a
jelenlétben, mely – a jelennel szemben, az ’itt’-tel szemben – nem pontszerű. Nem egy sík
egy pontja. A jelenlét ritmusa olyan „ismétlés”, egy olyan „echó” – mondja Richir –, mely
állandóan vala miféle „eltérés” -t [écart] is tartalmaz. Nem az idő vagy a tér hosszanti síkja
(ahogyan nem is ezeknek a síkoknak az egyik pontja), hanem keresztirányú. A ritmus a
keresztintencionalitás ritmusa.
A keresztbe-kasul intencionalitás mozgása. De ugyanakkor ez a keresztirányú eltérés, bár
mind a tér, mind az idő longitudinális egységét megbontja, mégsem csak rombol –
hangsúlyozza Richir. Épít is. Össze-épít. Összeépíti a teret és az időt. És nem csak a teret és
az időt építi össze. Azért bontja meg az idő – pontosabban a most pontok – lineáris,
homogén egységét, hogy az így létrejövő keresztirányú távollétbe, lyukba, űrbe behúzza a
teret is. Ahogyan a térbe az időt is. Ezáltal pedig mintegy akaratlanul is egy „kohézió” -t hoz
38 Mind Merleau-Ponty, mind Didi-Huberman, mind Foucault és Richir is beszél az
afáziáról (Merleau-Ponty: Phénoménologie de la perception, 146., 204–205., 222–225., 227.;
Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre, 53.; Michel Foucault: „Előszó”. In uő: A szavak és a
dolgok. Budapest, Osiris, 2000. Romhányi Török Gábor fordítása).
39 A „túlélés” [survivre/survivance] Didi-Huberman egyik legfontosabb fogalma (lásd pl.
Georges Didi-Huberman: L’Image survivante. Histoire de l’art et temps des fantômes selon
Aby Warburg. Paris, Minuit, 2002).
40 Egyfajta „megbékélés” a „viszály” mélyén – írja Hölderlin ( Versek. Levelek. Hüperíón.
Empedoklész.
Budapest, Magyar Helikon, 1961. 252. Szabó Ede fordítása).
41 Richir: „Synthèse passive et temporalisation/spatialisation”, 27.
42 Uo.
34
létre – mondja Richir. A ritmus a rombolás kohéziója. A bomlásban lévő szilárdság. A
keresztbe-kasul intencionalitás, a papírgalacsin szilárdsága. Annak a szilárdsága, hogy nem
lehet kiszedni az egyik vagy a másik lapot a galacsinból.43 Annak a szilárdsága, hogy a tér
és az idő (meg a nyelv, az értelem, a másik stb.) csak együtt konstituálódhat. Együtt,
mégsem egy egységben. Ha valamit felfedez Husserl a keresztintencionalitással, az épp az,
hogy az idő
konstitúciójához nem elég csak az idő. Azt fedezi fel, hogy a konstitúcióhoz kell valami más
is. Valami idegen. Valami quer. Kell az Abwesenheit is. Ugyanakkor felfedezi azt a különös
szilárdság ot is, amit a távollét hoz létre. A szél, a szél által kikezdett kő szilárdságát. Azt a
rezilienciát, amit a survivance ad.
A tér által – keresztben – átszúrt, megbontott idő szilárdságát. A keresztbe-kasul
intencionalitás maga a survivance ritmusa, szilárdsága, kohéziója. Az
„a ritmus” – írja Richir –, „ami összetartja a fenomént” [le rythme est ce qui tient ensemble le
phénomène]. 44 Az a ritmus, „amiben a világ mint fenomén fenomenalizálódik”. A hic et
nunc u-topikus – hely nélküli – helyén előálló differenciáció ritmusa. A sans lieu ritmusa.
Amit Richir „a séma ritmikájá” -nak
[rythmique du schème] nevez.45
A séma az összegyűrt papírgalacsin pozitív olvasata. A galacsinnak nem a veszteség felőli
nézete. Avagy az összegyűrt papír szilárdságának felismerése.
A távollét szelét túl-élő fenomén ez. Vihar után. Utópiából visszatérőben.
Tépett vitorlákkal. A séma olyan, mint a szél által hirtelen felkapott, elfújt papírlap, mely
mégis meglett valahogy, s bár összegyűrődött, mégis nagyon megörülünk neki. A séma nem
a múzeumban megcsodálható márványszo-bor. Nem az a szobor, melynek simasága
vetekszik a legfi nomabb bársony simaságával. Melyhez szinte félünk hozzáérni, oly
törékenynek tűnik. A sé-ma az a homokkő szobor a tengerparton, melyet ezer lyukkal
tépázott a tengeri szél, egyes részletei szinte már alig kivehetőek, s bár repedezett felszínét
nem szívesen érintjük, mégis legszívesebben megölelnénk. Igaz, hogy a fogalom bársonyos
puhaságát örökre elveszítette, de mégis láthatóvá tesz valami olyat, amit az időtlen antik
márványból sohasem veszünk észre.
Nem is pusztán az időt. A teret teszi láthatóvá. Pontosabban azt a tér-időt, melyet a távollét
ritmusa barázdált. Lyukasztott át. Keresztbe-kasul. S talán egyszer, korábban, majdnem
ugyanolyan sima volt, mint a széltől és esőtől óvott múzeumi szobortársai, mégsem
cserélnénk el egyetlen antik márvány-nyal sem. A távollét esztétikája a sematizációt teszi
tárgyául. Nem a múzeumi 43 Kitépni az egyik vagy a másik lapot a Riemann-felület
jegyzetfüzetéből.
44 Richir: „Synthèse passive et temporalisation/spatialisation”, 27.
45 Uo.

35
márványt. Nem a rend, a harmónia, az egész bársony simasága vonzza. Nem a fogalom, a
jelentés. A túl-élést csodálja. A tengerparti szobor, a szél által át-járt szobor csodáját. A
survivance-t. A meghatározatlan távollét szelének ritmusát. Az absence-t magába záró
szobrot. A távollét által átjárt jelenlétet.
Az értelme t. Mely valami más t mutat meg. Egy „többlet” -et [Überschuß] (HUA XVI, 147.).
Azt, ami nincs itt és most jelen.
A ritmus nem egy vagy több összehangolt mozdulat, hanem maga a moz-
gás folyamata. A ritmizáció. A séma ugyanígy nem egy vagy több összehangolt forma,
hanem maga a formálódás folyamata. A sematizáció. De a sematizáció ritmusa ugyanúgy,
ahogyan nem is egy vagy több séma állandó viszonya, még csak nem is ezeknek a sémáknak
az összehangolt változása, mozgása.
Nem a sémák állandósága, de még csak nem is a sémák változásának állandósága. A
sematizáció ritmusa a távollét ritmusa. A meghatározatlan távollét szelének
meghatározatlan áramlása. Ha a séma állandó lenne, vagy csak a sematizáció ritmusa
állandó lenne, vagy egyáltalán csak leírható lenne, nem a távollét – hanem a jelen – ritmusa
és sémája lenne. Ha a keresztirányú, keresztül-kasul intencionalitás sematizációja állandó
lenne, vagy csak egy állandó mozgás lenne, leírható, meghatározható lenne, hosszirány
lenne.
A proto-tér, a proto-idő, a proto-nyelv szilárdsága – ritmusa – a papírgalacsin, a Riemann-
felület meghatáro zatlan szilárdsága. A távollét szilárdsága.
Annak a szilárdsága, hogy a távollét nem a semmibe visz! Annak a szilárdsága, hogy a
távollét vissza-hoz. Az absence nem megsemmisít, nem eltöröl, nem lerombol. Husserl a kép
kapcsán hosszasan magyarázza, hogy a kép nem semmivé tétel, nem „semmisség”
[Nichtigkeit]. 46 Husserl számára az „illúzió”
semmis. A „délibáb” semmis. Csakhogy az illúzió, délibáb ugyanazon a síkon marad, mint a
valóság: a jelen síkján. A hosszirány síkján. A távollét azért nem semmisít meg semmit, mert
csak a jelen tud semmissé tenni – kizárni, tagadni. A semmisséghez ugyanis bizonyosság
kell. A távollét nem bizonyos, így nem is semmis. A távollét vissza-tér. Vissza-hoz.
Visszahozza a jelent. Nem zárja ki a jelent. A távollét jelenlét. A távollét jelenléte. Egy
jelenlét-távollét.
A távollét keresztiránya két dolgot nem tud: nem tud megsemmisíteni, nem tudja a jelent
megsemmisíteni, kizárni, lerombolni; és még valamit nem tud.
Maga sem tud semmivé lenni. Nem tudja magát megsemmisíteni. A távollét 46 HUA XXIII,
486–487. Az, hogy a fantázia és a kép összefügg a távolléttel, több helyről is tudható.
Tudható Husserltől, amikor a „nem-jelenlévő”-ről [Nichtgegenwärtig] beszél (HUA VIII,
112.; HUA XI, 305., 308.; HUA XXIII, 47–48., 58–59., 83., 576.), de tudható Finktől is, amikor
például
„jelentelenítés”-t [Entgegenwärtigung] mond (Eugen Fink: „Vergegenwärtigung und Bild”.
In uő: Studien zur Phänomenologie. 1930–1939. Den Haag, Nijhoff, 1966. 22., 24.).
36
tűként döfi át a jelen szövetét, de mivel a távollét maga sem semmi, és megsemmisíteni is
képtelen, ugyanazzal a mozdulattal vissza is tér. A tűben cérna van. Visszatér. Csakhogy
nem ugyanoda tér vissza. A távollét nem megsemmisíti a jelen szövetét, hanem át-alakítja.
Összevarrja olyan pontjait, amik kizárták egymást. Kizárnák egymást, ha nem lenne a
távollét tűje. Csakhogy a tű nemcsak nem ott jön vissza, ahol kiment, még csak nem is
ugyanazon a szöveten jön vissza! A távollét meghatározatlansága nemcsak a pont (a jelen),
de a sík (az idő) meghatározottságát sem ismeri. Azaz a távollét tűje nemcsak az idő síkját
varrja egymáshoz – retro- és pro-aktivitásként –, de a tér, a nyelv, a másik stb. szövetét is
hozzávarrja. Nemcsak meggyűri az idő lapját, de a tér, a nyelv stb. lapját is belegyűri.
Papírgalacsin t hoz létre.
A papírgalacsint a távollét varrja egybe. Szilárdítja meg. A sematizáció, a sematizáció
ritmusának cérnájával. A cérnaszál rezilienciájával.
Meg kell értenünk, a sematizáció ritmusa semmilyen rendnek sem felel meg. A rend sík. A
sematizáció a rendek között van. Keresztben. A síkok között. Épp ezért rend-etlen. Mégis
szilárd. Mégis szilárd, mert egy rendet csak egy másik rend – egy másik sík – tud kizárni.
Ami nem síkszerű, sohasem lehet rendetlen sem. A papírgalacsin szilárdsága egy rend-etlen
rend. Egy rend nélküli rend. Valamiféle ordre sans ordre. Keresztbe-kasul. Összegyűrve,
mégis megbonthatatlanul. A sematizáció ez a leírhatatlan, meghatározatlan, mégis rend. A
papírgalacsin rendje. A távollét cérnájával átvarrva. Az absence szele által átjárva.
Összevarrva. A sematizáció ritmusa, a tengeri szél fl uktuációja pedig – minden
rendetlensége dacára – szilárdabb rendet ad, mint bármelyik rend síkja önmagában. Mert
bármennyire is átfor díthatatlan egy síkra, bármennyire is leírhatatlan egy nyelv
szókincsével, fogalmaival, mégis jóval többet tud a legszilárdabb beton síkjánál is. A
távollét, a sematizáció keresztbe-kasul mozgása, ritmusa, a tengeri szellő, a brise marine
egyfajta kvázi örökkévalósággal rendelkezik. Nemcsak ez vagy az a rend nem semmisíti
meg, de magát sem képes megsemmisíteni. S bár sem itt, sem ott, sem most, sem máskor
nincs jelen, ebben a nem-jelenlétében mégis örökkévaló. Egyfajta proto-, kvázi-
omniprezenciá val bír. Mindenütt van, csak hic et nunc nincs. Egy rend síkján sem
lokalizálható, de az itt és most u-topikus
– hely nélküli – helyén ki-be járva a távollét szelének öltéseként, ritmusaként, a
differenciáció, a sematizáció ritmusaként mégis fenn-marad. Tovább él. Elfújt szélként. S
bár még a követ is kilyuggatja, megbontja, a lyukas követ mégis a legszilárdabb – időnek és
térnek ellenálló – szoborrá varázsolja át. A kvázi-omnipre zencia szobrává. A szél által
tovasodort papírgalacsin rendetlen rendjévé. A sematizáció, a survivance szobrává. A
távollét cérnája
37
által megvarrt utópikus szoborrá. A sans présent omniprésence szobrává. Amit Deleuze
„Aión”-nak, Richir pedig „idealitás”-nak nevez.47
Husserl számára a távollévő, a „nem-jelenlévő” [Nichtgegenwärtig] olyany-nyira nem
megsemmisít, nem lerombol, hogy egyenesen a „semlegesség” -gel
[Neutralität] kapcsolja össze (HUA XXIII, 576.). Azaz a „semlegességmodifi -
káció” [Neutralitätsmodifi kation] nem csupán a távollét megjelenése a jelenlétben, a
jelenlévőn, de ugyanakkor a távollét szilárdsága is. A papírgalacsin szilárdsága. A
semlegesség nem pusztán azért fontos, mert innentől a prezencia nem zárja ki az
abszenciát, a jelen a múltat, stb., hanem azért is, mert a megjelenés, a megjelenő síkjára
ráilleszti az abszencia keresztirányú síkját. A keresztbe-kasul intencio nalitás t. Azt, ami bár
átdöfi , kilyukasztja, megtöri az időbeli, megjelenő létezés homogén lapját, mégsem
semmisíti meg. Hiszen képtelen a „semmisség” -re, a „Nichtigkeit”-ra. Csak modifi kálni
képes. Semlegességmodifi kálni. Zárójelbe tenni. Epokhé alá vonni. A semlegességmodifi
káció szilárdsága – nem semmissége – maga a papírgalacsin szilárdsága. Maga a
sematizáció ritmusa. Vagyis a fantázia és a kép – a semlegességmodifi káció – bizonyta
lanságában, mozgásában, lüktetésében a távollét szele fúj. A fantázia és a kép neutralitás
modifi kációjában létrejövő, a távollét szele által kilyuggatott kőszobor létmódja maga a
műalkotás létmódja. A sans présent omniprésence létmódja. A műalkotás sokszor és
sokféleképpen félre-értett időtlensége. Örökkévalósága. In-aktualitása. Survivance-a. Azaz a
neutralitás nem egy rend, nem egy sík, hanem a különböző rend-síkok közötti átjárás. A
művészet nem egy autonóm része, közege a világunknak, hanem maga a távollét cérnája,
ami összeölti – kilyukasztva stabilizálja, megszilárdítja –
a fenoméneket. Ami „összetartja a fenoméneket” (Richir). A fenomének rezilienciája. Sur-
vivre-je. Tartóssága. Tünékeny, de mégis állandósága. Az, ami fennmarad a szélben. A
tovasodródó papírgalacsin vidámsága. A papírgalacsin szilárdsága. A távollét szilárdsága.
A semlegességet félreértjük, ha azt hisszük, hogy a neutralitás egy valami, egy pont, egy
fenomén, egy ’izé’ semlegessége. A semlegesség nem egy síkon, nem egy sík egy pontján áll
elő. A neutralitás csak tűként, a távollét tűjeként, keresztirányú, keresztbe-kasul át-lépő
mozgásként, szúrásként lehet lényegi.
Csak így lehet nem utólagos, nem levezetett. Csak így lehet primer. Primordiális. Ha a
neutralitás pusztán például a jelen felfüggesztése, úgy csak a 47 Gilles Deleuze: Logique du
sens. Paris, Minuit, 1969; Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mille plateaux.
Capitalisme et schizophrénie. Paris, Minuit, 1980; Marc Richir: L’institution de l’idéalité. Des
schématismes phénoménologiques. Beauvais, Mémoires des Annales de Phénoménologie,
2002. (A későbbiekben még külön-külön visszatérünk ezekre a fogalmakra.)
38
jelen után következhet. A jelen neutralitása (az „inaktualitás-modifi káció”) csak akkor
lehet eredendő, ha az a jelen mellett van. Ha kívülről jön. Ha nem csak a jelen síkján
helyezkedik el, ha ezáltal paralel a jelennel. Vagyis ha a neutralitás keresztintencionális. Ha
az inaktualitása mellett a teret is jellemzi (mint horizont), meg a másikat is (mint
apprezentáció), meg a nyelvet is, stb., stb. A távollét, a neutralitás, a művészet kertje maga
„az elágazó ösvények kertje”. 48 Ahol egyszerre több síkon is szerepel ugyanaz a pont,
ugyanaz a szám. Egy Riemann-felület. Ahol már nemcsak Stephen Albert kertjében, de Cuj
Pen kertjében is ott vagyunk egyszerre, miközben Cuj Pen regényé-ben is vagyunk, bár
Borges novellájának a lapjain járunk. Egyszerre az idő, a tér, az interszubjektivitás, a nyelv
stb. lapjain. Annak a papírgalacsinnak a belsejében, amiből már soha többé nem tudjuk
kiemelni, izolálni ezt vagy azt a síkot. A Riemann-felület egyik vagy másik lapját. Ahol
persze az „egyszerre” sem egyszerre – hiszen ehhez megint csak egy síkra, egy homogén
időbe kellene átfordítani minden lapot. Kisimogatva az egész papírgalacsint.
Az abba belegyűrt összes lapot. Az a közös tér, ahol mindez találkozik, sehol sincs.
Pontosabban mindig máshol van. Egy másik rend másik pontján.
Egy másik lapon. Sehol sem együtt, semmivel sem egyszerre. Mégis összeés egyben tartva.
A távollét u-topikus – hely nélküli – helyének differenciációja, e differenciáció ritmusa által
össze- és már-már egyben tartva. A szél által csipkézett kőszobor lyukaiban. A papírgalacsin
lapjai között. A neutralitás játékának szilárdságában. Képként, fantáziaként, művészetként.
A koegzisztencia, a korrelatív konstitúció szilárdságában. A távollét, a távollét
sematizációjá-nak ritmusában. A másik ölelésében. A sans présent omniprésence kitartá-
sában. Survivance-ként. Egy hetero-topi-krónikusságban. A szélben. A szél
„koiné dünamisz” -ában. A távollét közösségében, közös érzékében. Valamiféle u-topikus, a-
topikus közösségben.49
Az észlelés nem megragadás, felfogás, rögzítés – hangsúlyozza Didi-Huberman –, az észlelés
a szél, a levegő gesztusa: „geste d’air”. Az észlelés nem appropriáció, nem el- és kisajátítás.
A percepció lélegzés és szél. A lélegzés és a szél mozgása, ritmus a. Nem a jelen
mozdulatlanságának, nem a kő azonosságának meglelése. Nem a bizonyosság fellelése. A
percepció a távollét kihullásának ritmusa. Az absence elillanásának mozdulata. A lyukak
átjárásá-48 Jorge Luis Borges: „Az elágazó ösvények kertje”. In uő: A titkos csoda.
Elbeszélések. Budapest, Európa, 1986. Boglár Lajos fordítása.
49 Egy
„kimondhatatlan közösség” ez [communauté inavouable], ahogy Bataille és Nancy nyomán
Blanchot nevezi, s amire Nancy is utal (Maurice Blanchot: La communauté inavouable. Paris,
Minuit, 1983; Jean-Luc Nancy: La communauté désœuvrée. Paris, Bourgois, 1986).

39
nak ritmusa, a „sans lieu”-n keresztül fúvó tengeri szél mozgása, a távollét hullámzása. A
lyukas kőszobor szilárdsága csupán. A papírgalacsiné. Aminek a formáját már rég kikezdte
a szél, a vihar. Aminek már csak a sémája maradt.
Egy kilyuggatott, elnagyolt, bizonytalan alak. Ami már nem jelen-ít meg semmi biztosat.50
Legfeljebb rá-mutat a távollétre. A távollét nyoma. Emlékeztető
a szélre. Amiben már nem az a fontos, ami benne van, hanem az, ami nincs.
Amit nem mutat meg. Amire legfeljebb csak utalni képes. A megjeleníthetetlen, a távollét, a
hiány. Az észlelés elsősorban a távollétet észleli. Elsősorban a távollétet jeleníti meg. A
séma lyukait. A láthatatlan szelet. A láthatatlan szél megkövesedett ritmusát. A hullám
negatív képét, lenyomatát: a tengerparti homok barázdáit. A tengerfenék barázdáit. Az
értelmet. Az értelem sematikus. 51 Nem a kő, nem a szobor formája érdekli, hanem a szobor
lyukai. A szél nyoma. Ami úgy utal, úgy mutat rá valamire, hogy közben ennek a rámuta-
tásnak az elillanását is képes felmutatni. Vagyis a szelet. A kihulló távollétet.
Az elágazó ösvények kertjében, a Riemann-felület lapjai között fújó szelet.
Képes azt a transzverzális, laterális, keresztbe-kasul átjárást is felmutatni, mely sem nem
időbeli, sem nem térbeli, mégis idő és tér is. És nem csak tér és nem csak idő. Képes a szél
proto-teré t és proto-idejé t is felmutatni. Az elillanó,
„meghatározatlan” távollét terét. Az észlelés tere ez a proto-tér. Ez a proto-idő. A sans lieu
tere, a présence sans présent tér-ideje. Melyet egy szélként elillanó „alakuló értelem” [sens
se faisant] (Richir) jelez. Egy „proto-nyelv” -en.
A szél szilárdságaként. Utópiaként. A távollét aiszthésziszeként.52 Esztétikájaként.
50 Husserl ezt a megjelenítést nevezi „üres reprezentáció” -nak [Leervorstellung] (HUA XI,
71–76., 81., 94., 235., 239., 244–245., 249., 362., 426–427.; HUA XX, 141–147., 241–244.,
247., 249., 254.; vö. Jocelyn Benoist: Représentations sans objet. Paris, PUF, 2001). Husserl
leírásában az üres reprezentációban valamiféle „megkülönböztethetetlen űr/üresség”
[unterschiedslose Leere] jelenik meg (HUA XI, 72.).
Magának a távollétnek a meghatározatlansága, nem-jelenszerű inkonkrétsága jelenik meg.
A távollét szele.
51 Avagy „kategoriális” . A husserli „kategoriális szemlélet” és az „értelem”
összekapcsolását lásd Richirnél ( La crise du sens et la phénoménologie, 172., 175.).
52 Husserl számára az észlelést, az észlelésben adódó tárgyakat egy „előre, eleve adottság”
[Vorgegebenheit] jellemzi. Csakhogy ez a fundamentális előzetesség felfüggeszti a jelent és a
jelen bizonyosságát is. Vagyis egyfajta radikális „nem egyértelmű”-ség [nicht eindeutig] is
jellemzi (HUA IV, 17.). A távollét nem egyértelműsége. Mely ugyanakkor állandó
„áthelyeződés/átváltozás” [Änderung] is ( uo. 21.).
Alteráció. Azaz a tárgy, a tárgyak észlelése csak valamiféle „kinesztétikus” [kinästhetisch]
mozgásban, mozgásként lehetséges – írja Husserl. Minden tárgy – minden tárgytudat,
minden észlelés – feltételezi ezt a „kinesztétikus” „alteritás” -t. Egy „spacio-temporális”
[räumlich-zeitliche] kinaiszthésziszt ( uo. 25.). A szél és a levegő mozgását. A távollét
mozdulatát. Ugyanakkor az „alteritás” és egy
„kinesztézis” [kinesthèse] összekapcsolása Marc Richirnél is megtörténik ( Fragments
phénoménologiques sur le temps et l’espace. Grenoble, Millon, 2006. 282.). Ennek oka pedig
számára is a távollét, a távollét másságának állandó „eltérés”-e [écart], nem-azonossága,
mozgása, mozgalmassága.
„Hely nélküli” -sége [sans lieu] (297.). Mely maga a „sematizáció” mozgása – írja.
Ugyanakkor Richir
40
Marc Richir nemcsak az idő transzverzális spacialitásáról, de a távollétről is beszél. „A
távollét proto-temporalizációjá”-ról/„proto-spacializációjá”-
ról [proto-temporalisation/proto-spatialisation de l’absence].53 Richir számára a távollét
sohasem csak távollét. A távollét sohasem ön-azonos, sohasem id-entikus. Az abszencia épp az
a valami, ami „önmagától is eltér” [écart/différé de lui-même]. 54 Egy „önmagától való
eredendő eltérés” [écart originaire à soi]. 55
A Didi-Huberman által leírt „meghatározatlan lélegzés” ez. A távollét lélegzése. Melyből épp
a jelen, a jelen azonossága hiányzik. A prezens bizonyossága.
De éppen ezért az abszencia „sohasem teljesen üres” [n’est jamais exhaustivement vidé] –
hangsúlyozza Richir.56 Vagyis a távollét a távollét jelenléte is: „távollét a jelenlétben”
[absence dans la présence] – írja.57 A távollét bár nem jelenszerű, mégsem zárja ki a
jelenlétet. A távollét nem semmi és nem is maradhat semmi. A távollét nem egyvalami,
nincs önmagában, nem is maradhat önmaga.
Azaz mégis valami. A távollét mozgás, „mozgás a távollét felé” [mouvement vers l’absence].
58 Szél. Lélegzet. A távollét nem jelen lévő, nem prezens, mégis egy jelenlét.59 Prezencia.
Ahol a jelenlét a jelen epokhé ja.60 Távollét a jelenlétben, jelenlét a távollétben. Sohasem a
tiszta nem-lét, ahogyan sohasem egy puszta lét. Az Abwesenheit épp azáltal, hogy újra és
újra visszahúzódik a prezensből, kihullik a létből, azáltal, hogy szélként el-fújódik, hogy
léleg-zetként ki-fúvódik, nem semmisül meg! Épp hogy fennmarad. Azáltal marad fenn,
hogy jelen híján a jelen bizonyosságának sincs kiszolgáltatva. Lét és nem-lét
bizonyosságának sem. Ezáltal pedig a nem-léte sem biztos. Azaz a távollét maga is egy
„ipszeitás” [ipséité] – hangsúlyozza Richir.61 Igenis bír Husserlhez hasonlóan egy
„dologiság”-ot [Sachlichkeit] is lát ebben a kinesztétikus alteritásban (282.).
53 Richir: Méditations phénoménologiques, 223.
54 Uo. 119., 223. Richir számára „a távollét eredendő eltérése” [écart originaire de l’absence]
ez (221.).
(Richir ezt az önmagától való eltérést leggyakrabban a „múlt”-ra és a „jövő”-re érti, de
közben azt is világossá teszi, hogy mind a múlt, mind a jövő maga a „távollét” eltérése; vö.
uo. 221–222.) 55 Richir: Phantasia, imagination, affectivité, 241.
57 Uo. 321. Bernet számára a „távollét” [absence] ugyanígy sohasem egyszerű és
egyszeres. Sohasem azonos. Sohasem köthető egy helyhez vagy egy jelenséghez, a távollét
csak valamiféle „nem-hely”
[non-lieu], egy „atópia” [atopie] lehet – írja ( La vie du sujet, 24., 26., 28.). De a távollét
éppen ezért
„a távollét megjelenítése/prezentifi kációja” [présentifi cation de l’absence] is – teszi hozzá
(241.). Olyan megjelenítés, mely ugyanakkor „radikális differenciáció” [différentiation
radicale] is.
59 Egy „proto-jelenlét” [proto-présence] ( uo. 222–223.).
60 Richir kifejezésével: egy „hiperbolikus epokhé” [épochè hyperbolique] ( uo. 81., 89. stb.).
61 Uo. 108. (S bár Richir számára itt az „ipszeitás” még elsősorban az „önmaga”-sághoz
[soi-même]
tartozik, de ugyanakkor már a „soi-même”-et is a „távollét” jellemzi, így pedig az ipszeitás
magával az „absence”-szal is összekapcsolhatóvá válik. A későbbiekben Richir önállóan – a
soi-même-től függetlenül – is fog beszélni a távollétről.)
41
egyfajta szilárdság gal. Még akkor is, ha valami mást is magában foglal. Még akkor is, ha
nem csak ön-maga. Sőt épp azért, épp azáltal szilárd, mert nem bizonyos, mert nem
önmaga. Az ipszeitás a papírgalacsin szilárdsága. A szél által csipkézett kőszoboré. Ami épp
azért valami, épp azáltal szilárd, mert nem önmaga! Mert nem csak önmaga. Az alteritással
fertőzött ipszeitás a reziliencia szilárdságát adja. A víz, a szél rugalmasságát, a prezens
üvegszerű ridegségével szemben. A távollét ipszeitását pedig éppen ezért – Richir számára
– nem pusztán egy mozgás, de valamiféle „kettős mozgás” [double mouvement] jellemzi.62
Többszörös, sokszoros mozgás. Keresztbe-kasul. „Túl a léten és a nem-léten” [au-delà de
l’être et du non-être] – írja –, „túl a léten és a nem-léten, mégis azok között [entre]”, „között
és túl” [entre et au-delà]. 63
A kőszobor lyukaiban. A papírgalacsin lapjai között. A jelen u-topikus – hely nélküli – helyén
előálló differenciációban. Egy sematikus ipszeitásként. A neutralitás, az epokhé
szilárdságaként. Túl a „Nichtigkeit”-on. Az értelmen innen. Survivance-ként. Egy „a priori
in-differenciá” -ban [a priori in-différence]. 64
Ugyanakkor a távollét ipszeitásából, nem azonosságából a távollét szóródása is következik.
A távollétnek ez a szóródása „távollétek” -ként [absences]
– de a „jelenlétben” is – pedig maga a fenomenalizáció Richir számára.65
A fenomenalizáció mint szóródás: „ha van fenomén, az szükségszerűen a sokaságban, a
meghatározatlan a priori multiplicitásban van [en multiplicité a priori indéfi nie]” – írja.66
Azaz a fenomén per defi nitionem multiplicitásként,
„plurivocitás”-ként, „decentrált” „»dekonstrukció«”-ként létezik.67 Épp ez a sokaság adja a
szilárdság át. Épp ettől a szóródástól stabil. A multiplicitása stabilizálja. Az eltérésben, a
szóródásban lévő in-differencia. A szét-tartásban lévő össze-tartás. A széttartásban lévő
hasonlóság. A hasonlóság indifferenciája. Közömbössége mint összetartás. Ami a fenomé
nekben közös, nem valamilyen pozitív, megragadható és leírható, nem valamilyen
megjelenő
tulajdonság. A fenoménekben a távollét a közös. Az, ami kihullik a fenomének-ből. Ami
szélként elillan közöttük. Keresztben. Keresztbe-kasul. Az a távollét, ami elengedhetetlen a
fenomének jelenlétéhez. Az az abszencia, mely proto-temporalizál és proto-spacializál. Épp
azáltal temporalizál és spacializál, hogy a jelen abszolútságát meggyűri. Átszúrja.
Kilyukasztja. Neutralizálja.
62 Uo. 117.,119.
63 Uo. 110., 112., 114. Richir számára éppen ezért a fenomenológia nem is egy „ontológia”
többé (323.).
64 Uo. 170.
65 Uo. 90.
66 Uo. 118.
67 Uo. 120., 121., 129.
42
Mely úgy temporalizál és spacializál, hogy közben egy közösség et is létrehoz.
A távollét kimondhatatlan közösségét. A szél közösségét. Az absence – apprezentált –
sohasem prezens communióját. A papírgalacsin lapjai közötti communiót. A távollét azáltal
hoz létre egy „meghatározatlan” közösséget, hogy a jelen mellett, sőt magában a jelenben is,
helyet szorít másoknak. Más jeleneknek. Hogy a jelent jelenlétté – mezővé, folttá – tágítja.
Hogy feltár egy olyan proto-teret és egy olyan proto-időt, mely közös is. Közös lehet. Közös
lehet, mert senkié sem. Mert senki és semmi sem teszi jelenné. Mert senki és semmi sem
sajátíthatja ki. Feltárja az abszencia proto-interszubjektivitás át.
A távollét ipszeitását. A papírgalacsin belsejét. Feltárja a távollét közösségét.
Azt az abszenciát, melyet nem jellemez a prezens konkrétsága. Nem jellemzi a jelen. Nem
jellemzi a jelenben lévő, a megjelenő különbség. A konkrét differencia. A távollét in-
differens. In-differens, mert in-konkrét. Egy „meghatározatlan” [indéfi nie], „távollévő
pluralitás” [pluralité absente] jellemzi.68 A nem megjelenő, nem realizálódó sokaság.
Valamiféle mégis egy-formaság. Csakhogy ez mégsem egy azonosság. A távollét indifferens
egy-formasága mégsem a megjelenő azonosság. Épp egyfajta sokaság. Bár egy távollévő,
nem megjelenő, de ugyanakkor mégis pluralitás. Az in-konkrétság multiplicitása. Bár in-
konkrét, non-prezens, és így in-differens, de mégis pluralitás. Valamiféle meghatározatlan,
indisztinkt multiplicitás. A közösség, a távollét közössége adta sokaság. A sokaság
közössége. A távollét közössége, mely valójában a „távollétek” – a sokaságok – közössége.
Az in-differencia differenciációja.
A távollét ipszeitás a mint fenomenalizáció. A papírgalacsin fenomenalitása.
A lyukas kőszoboré. A sémák és nem a formák közössége. Az in-differencia, az indifferens
differencia szilárdsága.
A távollét ugyanazért szilárd, ugyanazért in-differens, közös, amiért nem-azonos. Amiért
mozog, amiért differens. Amiért tengeri szellőként illan el ez a közösség. Amiért csak a
szellő, a szél szilárdságával rendelkezik. Csak a prezens – a kő – lehet tisztán azonos.
Ugyanezért csak a prezens, a kő lehet pusztán differens. A távollét – jelen híján, bizonyosság
híján – egyszerre nem azonos és nem differens. A szél egy plurális in-differencia. A távollét
egy változó, mozgó változatlanság. A szél ritmus. Nem forma, de nem is formátlanság.
A szél séma. A papírgalacsinként fenomenalizálódó fenomén szilárdsága a szél és a séma
szilárdsága. A távollét nem-azonosságának, ugyanakkor nem-külön-bözőségének
mozgalmas szilárdsága. Szilárd mozgalmassága. A sans présent, a sans lieu
differenciációjának az in-differenciája. A hetero-topi-krónikusság 68 Uo. 69.

43
communiója. Az a tengeri szél, a távollét meghatározatlan lélegzé sének szele, mely nem az
enyém, s nem is a tiéd, mégis mindannyiunké. Az a szél által kilyuggatott kőszobor a parton
– in-differens differenciáink sémái –, mely mégis mindannyi unké. Mi mindannyian
kőszobrok vagyunk. Fenomének.
A távollét szele által átjárt, az indifferens differenciák által átjárt fenomének.
A szél szobrai. A szél képei. Lepkehálók.
Richir számára az ipszeitás egy ön-differencialitás.69 Olyan önmagaság, mely ön-magát,
magát az ön-t differálja: „nem esik egybe önmagával” [ne coïncide pas avec elle-même] –
írja.70 Ahol az önmaga épp ez az önmagával való nem egybeesés. A távollétet épp ez az
ipszeitás jellemzi. Az ön-differenciáció. Az ön-differenciáció azonossága. A differenciáció in-
diffe renciája. Ahol „a távollét lyukainak pluralitása” [pluralité de trous d’absence], a
„távollét ek lyuka”
[cavité d’absences], „magában a távollétben” [dans l’absence elle-même] is előáll.71
A távollét maga ez a lyuk. Egy átjáró. Azáltal önmaga, hogy másokat enged át magán.
Ugyanakkor magát is átengedi, áthúzza magán. Önmagán keresztül. Olyan lyuk,
pontosabban lyukak, mely magát a lyukat is kilyukasztja.
Keresztben. Keresztbe-kasul. Az abszencia épp azáltal abszencia, hogy mássá lesz. Avagy
mássá léve is önmaga marad. Maga ez a másság. Maga ez az „eltérés” [écart]. Mássá-
levés.72 Innen a vissza-billenés önmagára is. Az abszencia alteritása a saját ipszeitása.
Máshogyan fogalmazva, a távollét mégis valamiféle egység is, egységet is ad: „ez a távollét a
megragadhatatlan egység is” [cette absence est aussi l’insaisissable unité] – írja Richir.73 A
megragadhatatlan – jelen nélküli – egység. A távollét ipszeitása adta egység. Az abszencia
önmagára való visszaíródásának egysége. Különbségként. Különbségként mint
azonosságként. A különbség azonosságaként. A nem-jelen nem-egységének egysége-ként. A
távollét proto-unicitás aként. Az alterációban előálló ipszeitásként. Az ipszeitás – a nem-
azonosság azonossága – pedig csak azért több, azért más, mint egy üres paradoxon, mert
hiányzik belőle a jelen. Az a homogén azonosság, rend, az az egy-síkúság, mely kizárást,
tagadást eredményezhetne.
Mely paradoxont eredményezne. Az ipszeitás – megragadhatatlan – egysége a sans présent,
a sauf le présent proto-egysége. A jelen azonos sága előtti – vagy utáni – egység. „Egység
egész nélkül” [ensemble sans unité] (Blanchot). A jelen 69 Lásd még: „az önmagához való
viszonyban dif-ferálódik” [se dif-fère par rapport à lui-même], „differál magától” [dif-fère de
soi] is (Richir: Méditations phénoménologiques, 234., 238.). Avagy egy „önmagától való
differancia” [différance d’avec soi] is (240–241.).
70 Uo. 225.
71 Uo. 227.
72 Amit Deleuze „devenir”-nek nevez.
44
felfüggesztésének közössége. Az epokhé, a neutralitás egysége. Szilárdsága.
A szél szilárdsága, a papírgalacsiné. Mely már örökre képtelen negálni. Negálni az egységet.
Még annak ellenére is képtelen negálni, hogy állítani sem képes. A szél elfújt mégis egysége
ez. A távollét távol-lévő mégis szilárdsága.
A szél által kilyuggatott kőszobor stabilitása. Mégis egysége. Mégsem azonossága. Az egység
utópiája. Az a szilárdság, hogy a présent – présent-ként –
sohasem tér vissza. A tengerparton álló, szél által tépázott kőszobor nem örökkévaló. De
lyukai igenis örökkévalóak!
Richir olvasatában a távollét megragadhatatlan egysége „a távollét
»mindig«-je” [«toujours» d’absence]. 74 Mégis egysége. Ami ugyanakkor „a mindig távolléte”
[absence de toujours] is.75 Mégsem azonossága. Richir számára a
„távollét transzcendenciája” [transcen dance d’absence] ez.76 A távollét transzcendenciája
adta egység. Az egység transzcendenciája, a transzcendencia egysége. Az az egység, mely
sohasem realizálható. Sohasem prezens. Hisz épp az ab-szencia egysége. A „sans présent”
egysége. Az a „mindigis múlt” [toujours déjà passé], „mindigis jövő” [encore toujours futur],
mely a távollét mindigje.77
A távollét egysége. Azonossága. Szilárdsága. Mégis egysége, mégsem azonossága.78 A
prezens, a jelen felfüg gesztésének az in-differenciája. A neutralitás, az epokhé egysége,
közössége, azonossága – csakhogy egy ir-reális, in-konkrét egység és azonosság. Egy mégis
egység, mely mégsem azonos. Mégsem azonos, mert még magát, önmagát az egységet és az
azonosságot is felfüggeszti. Épp az epokhé egysége és azonossága. Richir ezt nevezi
hiperbolikus epokhé nak
[épochè hyperbolique]. 79 A hiperbolikus epokhé a távollét ipszeitása. A sans présent
szilárdsága. A présent vissza-nem-térésének szilárdsága. A szél által lyuggatott kőszobor
szilárdsága. Aminek a szilárdságát nem a kő, hanem a szél adja. A levegő. A lyukak
mindigise. A távollét – és nem a jelen – örökkévalósága. A sans présent omniprésence-a.
Marc Richir számára a „hiperbolikus epokhé” magában „a távollétben játszik” [joue dans
l’absence]. 80 Maga a távollét játéka. A távollét által összegyűrt papírgalacsin. A
papírgalacsin szilárdsá-74 Uo. 229–230.
75 Uo. 229.
76 Uo. 230., 373.
77 Uo. 199., 223–224., 229.
78 Richir számára ez a mindigis, avagy „transzcendentális múlt” és „transzcendentális jövő”
egyszerre valamiféle mégis egység, a nem-jelen, a távollét egysége, és ugyanakkor egy
mégsem azonosság, múlt és jövő mégsem azonossága. Az, amit Richir sematikus nak nevez:
„sematikus transzcendentális múlt”-nak [passé transcendantal schématique] és „sematikus
transzcendentális jövő”-nek [futur transcendantal schématique] ( Phantasia, imagination,
affectivité, 240.). Maga a távollét sematizmusa ez.
80 Uo. 324.

45
ga. Mely a fenomének – realizálhatatlan – közösségét adja. Richir olvasatában az epokhé, a
hiperbolikus epokhé – a távollét, a távollét játéka – a közös a fenoménekben. A szél. A szél,
ami elillan. Elillan, mert sans présent. Mert bár
„mindigis”, de csak egy mindigis múlt. Csak egy mindigis eljövendő. Csakhogy a távollét
nem pusztán elillan. A múlt és a jövő – legyen bár mindigis múlt és mindigis jövő – sohasem
csak elillan. A szél sohasem csak elillan. Nyomot hagy. Nem ad rendet, struktúrát – ahhoz a
prezens is kellene –, de igenis strukturál. Az összegyűrt papírgalacsin nem rend, mégis,
igenis struktúra!
Ezért írhatja Richir: „távollét, ami paradox módon orientál, strukturál” [absence qui,
paradoxalement, oriente, structure]. 81 Strukturál struktúra nélkül. Mégis egység, mégsem
azonosság. Azaz a távollét bár itt és most nincs jelen, itt és most semmi, mégsem semmis. A
távollét valami. A távollét hat. Az absence utal. Orientál. Az Abwesenheit összekapcsol.
Viszonyít. Bár sem kapcsolatot, sem viszonyt nem ad. De a távollét egyértelműen valahogy
működik. Egy
„»működő« távollét” [absence «opérante»] – hangsúlyozza Richir.82 Strukturál.
Ritmizál. Sematizál. Maga a sematizáció „architektoniká” -ja.83 A keresztintencionalitás ez a
működő távollét. Ami paradox módon mégis orientál és strukturál.
Bár struktúrát mégsem ad. Annak ellenére strukturál – vagy inkább éppen azért –, mert
nincs jelen. A jelen, a prezens ugyanis sohasem strukturál.
A jelen mindig magányos. Azonos. Független. De „a távollét a távollétre sohasem referál”. A
távollét sohasem ön-azonos. Sohasem id-entikus. Sohasem abszolút. Az absence függő.
Össze-függ. Csak az abszencia ad össze-függést.84 Csak a távollét kapcsol, kapcsolhat össze
valamit valami mással! A távollétnek ez a proto-struktúrá ja a közös a térben és az időben.
Az össze-függés. A térben, az időben, az interszubjektivitásban, az értelemben és a
nyelvben is ez a közös.
Az ipszeitás nem-azonossága. A mégis egység mégsem azonossága. A távollét lyuka. Lyukai.
A lyuk, az át-járó adta össze-függés. A temporalitás – az idő
mint strukturálódás – csak a távollét keresztbe-kasul átjárása, elillanása nyomán válik
lehetségessé. Az össze-függés nyomán. A szél nyomán. Husserl épp ezt fedezi fel a
keresztintencionalitásban. A strukturálódás, a sematizáció pedig nem a megragadásban,
nem a felfogásban, nem a kisajátításban van.
Nem a rögzítésben. Nem az állandóságban. Az el-engedésben. Az észlelés 81 Uo. 324. Avagy
„egy betöltendő űr” [eine ausfüllende Leere], „egy meghatározandó meghatározatlanság”
[eine bestimmbare Unbestimmtheit] – írja Husserl (HUA XI, 6.).
83 Uo. 318.
84 Husserl ezt a jelenen túlmutató, az „előre, eleve adottság”-hoz [Vorgegebenheit]
kapcsolódó
„horizontalitás”-t fogja „relacionális felfogás” -nak [Beziehungserfassung], „relacionális
szemlélet” -nek
[beziehendes Betrachten], később pedig „asszociáció” -nak nevezni ( Erfahrung und Urteil,
171., 207.).
46
el-engedés. Survivance. Sans présent, sans lieu. A távollét aiszthészisze. A távollét
aiszthészisze csupán.
Richir olvasatában a távollét, ami – paradox módon, mégis – orientál és strukturál, orientál
és strukturál is, valójában az epokhé. A neutralitás. A strukturálódás az epokhé és a
neutralitás nyoma. Az epokhé felfüggeszti, zárójelbe teszi a jelent. De csak a jelenlét
kedvéért. Az össze-függés, a más jelenekkel való összefüggés kedvéért. A temporalitás
kedvéért. És másik ittek, a spacialitás kedvéért is. A strukturálódás kedvéért. A mégis
egység, mégsem azonosság maga az epokhé. Maga a léttételezés felfüggesztése. A sans
présent. Az itt és a most felfüggesztése. Azaz a távollét, ami orientál és strukturál, a „nem-
pozicionalitás” [non positionnalité]. 85 Avagy a „modifi káció”. Maga „a képzelet és/
vagy a fantázia modifi kációja” [modifi cation par l’imagination et/ou la phantasia]. 86
Vagyis a távollét, ami orientál és strukturál – felfüggeszti az ittet és a mostot, hogy más
ittekkel és mostokkal kapcsolja egybe –, maga a fantázia. A képzelet.87 Az a fantázia és
képzelet, mely az „űr” [vide], a „távollét” / „hiány”
[absence] megjelenése – írja Richir.88 A távollét jelenléte. A működő távollét jelenléte. A
papírlapot galacsinná tömörítő erő, maga a távollét, a szél ereje gyűrésekként, tűrésekként,
szakadásokként jelenik meg. Működik. „Pli”-
ként. A hely, a pozíció elmoz dításaként. De-pozicionalitásként. Csakhogy ez a
depozicionalitás nem lerombol, nem megsemmisít. A depozicionalitás egyben strukturál is.
Sőt, re-pozicionál is. Az így létrejövő struktúra – kétségkívül – soha többé nem simítható ki
az azonosság lapjává. Egy lappá. De cserébe – a depozicionalitásért cserébe – új pozíciókat,
sőt a pozíciók bőségét adja. Túlzott bőségét. Az azonosság egyszeres struktúrájáért cserébe
a strukturálódás, a lehetséges struktúrák multiplicitásának és pluralitásának bőségével,
túlzott bőségével ajándékoz meg bennünket. A papírgalacsin nal.
Az elágazó ösvények kertjével. Valamiféle bizonytalan, labilis, elmozduló, de mégis
struktúrával. Mégis strukturálódással. Tehát az epokhé, a neutralitás, a fantázia
depozicionalitása egy mégis pozíció. Egy mégis egység. Bár egy mégsem azonosság. A
papírgalacsin szilárdsága ez. A depozicionalitás pozicionalitása. Vagyis a de-pozicionalitás,
a „hely nélküli” -ség [sans lieu] egy
„hely nélküli hely” [lieu sans lieu] is – hangsúlyozza Richir.89 Strukturálódás, 85 Richir:
Phantasia, imagination, affectivité, 491.
86 Uo. 490.
87 Avagy a „képzelőerő” [Einbildungskraft] – írja Marc Richir ( L’institution de l’idéalité. Des
schématismes phénoménologiques. Beauvais, Association pour la Promotion de la
Phénoménologie, 2002. 41., 88., 179.).
88 Richir: Phantasia, imagination, affectivité, 491.
89 Uo. 433. Avagy egy „nem-hely” [non-lieu] (170.).

47
struktúra nélkül. Egység, egész nélkül. Mégis egység, mégis szilárdság, mégsem azonosság.
A szél – hely nélküli – helye. A szél mégis egysége, mégsem azonossága. A szél ritmus a.
Sémá ja. Nyoma. A part menti kőszobor lyukaiként.
A jelen „u-topikus” – hely nélküli – helyén előálló differenciáció in-differenciájaként.90 A
szél, a távollét, azaz a keresztintencionalitás hely nélküli helye-ként. U-tópiájaként. A
„toujours déjà passé”, az „encore toujours futur” utópiájaként. A „primer emlékezet” és a
„primer előlegezés” utópiájaként. Temporalitásként, spacialitásként,
interszubjektivitásként és értelemként is. Az értelem alakulásaként, a fantázia „fi ktum”-
aként, az észlelés „perceptív fantáziá”-
jaként is. Testként is. Egy Riemann-felületen. A távollét elágazó ösvényeinek kertjében.
Keresztül-kasul.
90 Egy
„»u-topikus«”
[«u-topique»], avagy „hely nélküli »hely«” [«lieu» sans lieu] – írja Richir ( Phénoméno logie
en esquisses, 490., 491.). Amit Richir is „khórá”-nak [chôra] nevez (491.).
II.
AZ UTÓPIA
1. Utópia és neutralitás (Marin)
Morus Utópiá ját olvasva, bármilyen utópiát olvasva, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy
amit olvasunk, pusztán valamilyen távoli, másik, idegen világ leírása. Nem a mi világunk
leírása. Egy olyan világé, mely ’túl van az üveghegyen, túl az Óperenciás tengeren’. De
közben azt is sejthetjük, hogy ha ez tényleg így lenne, egyáltalán nem olvasnánk utópiákat.
Utópia nem csupán távol van, közel is. Ha csupán távoli lenne, ha ez a távoli nem
vonatkozna a közelire, nem foglalkoztatna bennünket, nem lenne vágyaink titokzatos
tárgya, fantáziáink tárháza. Marin nagyon erősen ragaszkodik ahhoz, hogy Utópia nem
csupán távoli, de egyben közeli is. Az utópia nem
„tagadás”, nem „negáció” [négation] – írja –, legalább ennyire egy „igenlés”,
„affi rmáció” [affi rmation] is. Sőt, valójában az affi rmáció és a negáció előtti
– vagy az utáni. Avagy még inkább nem is előtti vagy utáni, inkább azok
„között” -i:
„…a »helyen kívüli hely« [«lieu hors lieu»], (…) az »u-tópia« [«u-topie»] (…) nem bír negatív
[négatrice] funkcióval, mert az ítélet – vagy még inkább a pozíció –
előtti. (…) nem előzi meg és nem is követi az igenlést és a tagadást [l’affi rmation et la
négation], hanem azok között van [entre elles] (…)? Sem igen, sem nem, sem nem igaz, sem
nem hamis, sem az egyik, sem a másik: a semleges [le neutre]. ”1
Mind a rend, egy világ állítása, mind annak tagadása – egy másik, távoli világ által –, ugyan
annak a logikának a keretén belül marad, ugyanabban a logikában mozog: az „azonos”
[même] keretén belül.2 Az „egész”, a „minden”
[tout] keretén belül.3 Az utópia viszont épp az állítás és tagadás közös előfel-1 Louis
Marin:
Utopiques: Jeux d’espaces. Paris, Minuit, 1973. 20.
2 Uo. 31.
3 Uo. 30.
1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

49
tevésén szeretne túl-jutni. Az állítás és a tagadás közös, kölcsönös uni-verza-litásán. A
totalitáson. A tér, a hely totalitásán túl.4 A lét totalitásán. Marin ezt a sem nem állító, sem
nem tagadó, sem nem rendszerű, sem nem rendetlen valamit nevezi u-topikusnak. Azt, ami
sem itt nincs, sem ott. Azt a valamit, ami mindössze valahol van. Máshol, másmi lyenként. A
„távollét” -et [absence]. 5
Utópia egy távol-lét. Sem nem a prezens, sem nem a non-prezens. Sem nem a lét, sem nem a
nem-lét. A lét felfüggesztése. Az „epokhé” [épochè]. 6 A köztes, a „harmadik” [troisième]. 7
Maga a „semleges”. A „semlegesség”, a „neutralitás”
[neutralité] – írja Marin.8 Vagyis az utópia a távollét neutralitása, epokhéja.
Köztes harma diksága. Avagy a papírgalacsin. Több, számos egymást immáron nem kizáró,
nem negáló topikusság u-topikus közössége. A papírgalacsin lapjainak multiplicitása és
pluralitása.9 Az egymást meggyűrő – felfüggesztő – lapok sokasága. Valamiféle illokális
lokalitás. „Globalitás” nélküli „lokalitás”.10
A papírgalacsin Riemann-felülete.
Morus szövegében Utópia szigete pontosan leíródik. Mind földrajzát, mind társadalmát
aprólékosan megismerhetjük. Részletes képet kapunk a törté-nelmétől kezdve az
építészetéig. Olyannyira pontosak ezek a leírások, hogy a sziget domborzatát, a városok
utcahálózatát, a társadalom felépítését ezek alapján akár le is rajzolhatnánk. S bár
kétségkívül nem mindig önellentmondás-mentesek ezek a deskripciók, de elsősorban nem
ezek miatt zavarba ejtő
számunkra Utópia. Egyrészt tényleg olyan, mint bármelyik bédekker, a lokális viszonyok
megbízható, kielégítő felsorolása. Csakhogy egy útikönyv esetében a globális viszonyok
ugyanilyen transzparensek. A bédekkerben szereplő
ország szomszédos országai is ugyanígy, ugyanilyen részletességgel megis-merhetőek.
Vagyis az útikönyvekben leírt tájak és népek – még a legtávolabbi tájak és népek is –
bármelyik térképen megtalálhatók. Beleilleszthetők a világ globális egészébe. Utópia
esetében viszont ez nincs így. Morus és Ma-4 Ezért nevezi Marin az utópiát nemcsak „u-
tópiá”-nak, „helyen kívüli hely”-nek, de „hely nélküli”-
nek [sans place], „nem-hely”-nek [non-lieu] is ( uo. 29., 115., 128.).
5 Uo. 33., 124., 127.
6 Uo. 45. Az utópia mint epokhé gondolata valószínűleg Lévinastól származik, miként
Miguel Abensour hangsúlyozza ( Utopiques II, 27–28.; vö. Emma nuel Lévinas: De Dieu qui
vient à l’idée. Paris, Vrin, 1982. 21.).
7 Marin:
Utopiques, 21–22. A neutralitás mint „harmadik” talán Blanchot-tól származik (lásd
Maurice Blanchot: L’entretien infi ni. Paris, Gallimard, 1969. 95.). Barthes szintén
„harmadik”-ként defi niálja a semlegest, de ő számos helyen explicite is Blanchot-ra
hivatkozik a neutralitás kapcsán (vö.
Roland Barthes: Le Neutre. Paris, Seuil–IMEC, 2002. 31.).
8 Marin:
Utopiques, 26., 42., 44.
9 Az u-tópia, a hely-nélküli Marin számára mindig a „plurális”-t [plural] jelenti, a
„többszörös”-t, a „sokszoros”-t [multiple] ( uo. 21., 23–24.). Nem a teret, hanem „terek
játékai” -t [jeux d’espaces].
10 Michel Serres: Le Passage de Nord-Ouest. Hermès. V. Paris, Minuit, 1980. 40.
50
II. AZ UTÓPIA
rin is azért nevezi „helyen kívüli”, „hely nélküli” helynek – szó szerint ου
τóπος-nak – Utópiát, mert sehol sincs. Nem illik bele semmilyen világ-egészbe.
Pontos, részletes „lokalitás”, „globalitás nélkül”. 11 Egy illokális, lokalizálatlan lokalitás. Az
útikönyv – Utópiával szemben – a helyi viszonyokon túl még egyvalamiről pontosan számot
ad: az oda- és vissza útról. De az oda- és visz-szaúthoz a világ egésze, a globalitás is kell!
Morus utópiájából viszont pont ez, sőt csak ez hiányzik. A helyi, lokális relációk viszont
ugyanúgy adottak, mint akármelyik valós bédekkerben. Utópia nem azért irreális, mert a
lokális viszonyok irreálisak (pl. kétfejűek lennének az ottani emberek), hanem azért, mert
semmilyen út sem visz oda, s ugyanígy semmilyen út sem visz vissza onnan a mi
világunkba. Utópia azért irreális, mert nem globalizálható. Mert nem része a világnak.
Legfeljebb a véletlen segítségével – például egy hajó-töréssel – lehet oda-jutni. Ahogyan a
vissza-jutás sem kevésbé a szerencsén és a véletlenen múlik. De mind az oda-, mind a
visszaút előre-nem-látható, utóbb nem rekonstruálható. Nem leírható. Hiszen nem is része
a világunknak. A globális egységnek. Csak olyan „ugrás” lehet,12 mely a világon kívülre
vezet, mintegy ki-ugrik, ki-hullik, ki-esik a világunkból. A világból. Lelép a glóbuszról. A
nem mérhetőbe lép. De ugyanakkor ez az út nem a semmibe vezet! Ha valami miatt Utópia
izgalmas, az éppen az, hogy ez az oda vezető
– ismeretlen – út, ugrás nem a semmibe visz. A hajótöröttünk nem meghal, még csak nem is
egy lakatlan szigetre vetődik, hanem egy másik világot talál. Utópia a túl-élés ről szól. A
survivre-ről. Meg persze a másikról. A másik világról. Arról a világról, amit nem zár ki a mi
világunk, és ami nem zárja ki a mi világunkat. Magáról a nem-kizárásról szól. Marin jól
gondolja: az u-topikus sem nem állít, sem nem tagad. Nem affi rmálja, ugyanakkor nem is
negálja a világot, a világ globalitását. Valamiféle „troisième”. Ha találkozunk egy olyan
ország leírásával, ahol nagyon nem szeretnénk élni, nem kell félnünk, hogy az elmondottak
akár ránk is vonatkoznak, mert a globalitás egésze kizáró viszonyokat tételez az itt és az
ott, a most és a máskor között, így még ha ezek a szörnyűségek térben nagyon közeliek is,
mégis igen távolinak tűnnek: az igen és a nem, a van és a nincs, az oppozíció és a negáció
végtelen distanciáját feltételezik. Utópia ugyanakkor félelemre ad okot. Okot ad az
izgalomra.
Utópia globalitás nélküli. Ezáltal pedig nem is zárható ki teljesen. Bár nem 11 A lokalitás
problémájához lásd még Bagi Zsolt: Helyi arcok, egyetemes tekintetek. Facies localis uni-
versis. Miskolc, Műút, 2012. 24–26.
12 Innen az „utólagos”-sága [après coup], ahogy Marin nevezi (Louis Marin: De la
représentation. Paris, EHESS–Seuil–Gallimard, 1994. 286.). Az ugrást kierkegaard-i,
blanchot-i értelemben használom (Marin nem használja). Viszont Blanchot – Marinhez
hasonlóan – maga is beszél egy „après coup”-ról.

51
része a világunknak, de éppen ezért nem is vonatkoznak rá ennek a globali-tásnak a
negációi. Illokalitása akár itt is lehet! Akár most is előállhat!13 Utópia nemcsak távoli,
közeli is. Utópia „ko-egzisztens” a világunkkal.14 Ko-relatív.
Utópia a koegzisztens, „korrelatív konstitúció” -ról szól, a „kettős” vagy még inkább
többszörös „intenció” -ról! Az „intentio obliquá” -ról. A papírgalacsinról.
A tengeri szélről. A szél és a kő gesztusáról. A brise marine által keresztbe-kasul átjárt
lyukas kőszoborról.
Utópiát igazából csak azért lehet egyáltalán elhagyni, mert nem negálja, legfeljebb
felfüggeszti a világunkat, azaz az epokhé, a neutralitás, avagy a koegzisztencia és a
korreláció miatt. Azért, mert meghagyja, fenn-tartja a világot, az utópia más-világa mellett
és alatt. A sur-vivre miatt. Utópia szó szerint u-topikus. Nem semmisíti meg, nem veszi el,
nem zárja ki a helyet, a helyeinket. Pusztán mellé-rendel. Paralel helyeket (és időket)
tételez. Azt feltételezi, hogy az egyik rend, világ-hártya, -lap mögött – alatt és felett – más
lapok is ott vannak, de legalábbis ott lehetnek. Hogy más helyek, más helynélküli, u- és a-
topikus helyek is lehetségesek. Mint egy Riemann-felületen.
De közben azt is feltételezi, hogy ezek a lapok nem udvariasan egymásra fekszenek, mint a
jegyzetfüzetben, védve és óvva az egyes lapok integritá-sát, hanem – mivel nem ismerik a
kizárást, a tagadást – át is hatják egymást.
Össze-gyűrik, meg-gyűrik a lapok egymást. Úgy, mint amikor Az elágazó ösvények kertjé nek
főhőse Stephen Albert megölésével egyszerre több világban is cselekszik. Ezáltal pedig
előáll a papírgalacsin. Ahol valójában már rég – sőt eleve – elhagytuk Utópiát, bár még
mindig ott vagyunk – ott is vagyunk – valamennyire. Lássuk be, Utópia nem egy távoli,
idegen, másik világ. Utópia itt is van. Nem pusztán mellettünk, de bennünk is van. Utópia a
keresztintencionalitás szele. A távollét fuvallata. Mely át-jár. Át-járja, át-hatja a világot.
Nem egy másvilág. Sokkal inkább a világunk, a toposz, a topikusság fonákja.
Mása. Mássága. De ugyanezért a paralelitás, sőt át-járás, át-hatás miatt lehet egyáltalán
érdekes az utópia számunkra. Ezért szólhat a mi világunkról, de legalábbis a mi világunkról
is. Az epokhé, a koegzisztencia, a korrelatív konstitúció miatt. A neutralitás miatt. A
keresztbe-kasul intencionalitás szele miatt. Ezért olvasunk utópiákat. Meg persze a
horizontális intenció miatt is. A világ miatt. A kő miatt. Mely nincs meg szél nélkül. Mely
nélkül a szél sem lenne látható.
13 „Utópikus most” [maintenant utopique] is (Louis Marin: „Le maintenant utopique”. In
Pierre Furter
– Gérard Raulet (eds): Stratégies de l’utopie. Colloque du Centre Thomas More. 1978. Paris,
Galilée, 1979.
247–249.).
14 Marin: Utopiques, 78. Avagy egy „ko-prezencia” [co-présence] jellemzi – írja.
52
II. AZ UTÓPIA
De hogyan járja át a topikus világot az u-tópia? Hogyan történik meg az ugrás innen oda?
Onnan ide? Marin válasza nagyon hasonló Husserl válaszához. Meg Richir és Bernet
válaszához. A távollét a jelenlétet eleve át-járta.
Utópia, az u-topikusság már eleve adott. Minden topikusság előfeltételezi.
Marin leírásában az utópia éppen ezért nem pusztán egy „távollét” [absence], de „a távollét
jelenléte” [présence d’absence] is.15 Az az a-topikus és a-temporális, mely nélkül maga a
spacialitás és a temporalitás – a világ, a mi világunk –
sem lenne lehetséges. Marin nem kevesebbet állít, mint hogy az itt és most, a prezens
felfüggesztése, epokhéja, neutralitása nélkül, utópia nélkül sem tér, sem idő nem létezne. A
mi világunk sem létezhetne. Az „u-topikus”, „a-krónikus” – a keresztintencionalitás, a
primer emlékezet – elengedhetetlen mind a spacialitás, mind a temporalitás
konstitúciójához.16 A tér egyes pontjai, az idő egyes pillanatai csak akkor nem hullanak
szét örökre, ha van valami, ami képes összeragasztani az itt és az ott, a jelen és a nem-jelen
(múlt és jövő) egymást kizáró homokszemeit. A troisième, a tertium az, ami – mivel sem
egyik, sem másik – képes összekötni a különböző itteket és mostokat. Azaz az utópia, az
epokhé, a neutralitás spacializál és temporalizál is: képes „ösz-szekomponálni a jelenlétet és
a távollétet” [composer la présence et l’absence] – írja Marin.17 Ahogyan összekomponálja
az ittlévőt és a nem-ittlévőt is. Az utópia, a neutralitás minden a-topikus és a-temporális
jellege dacára tér- és időbeliesít is. Épp azáltal tér- és időbeliesít, hogy felfüggeszti –
dekomponálja – az itt és a most abszolútságát! Ezáltal pedig összeköthetővé teszi más
ittekkel és mostokkal. A távollét, u-tópia szele felbontja a teret és az időt, de csak azért,
hogy újra összefűzze, hogy más újabb itteket és mostokat is belefűzzön. Hogy
megszilárdítsa a követ. Azaz az u-topikus epokhé, a neutralitás nemcsak elengedhetetlenül
hozzátartozik az idő és a tér konstitúciójához, de maga ez az epokhé, ez a neutralitás
konstituálja az időt és a teret. Az utópia maga a temporalitás és a spacialitás, a
temporalizáció és a spacializáció szele. 18
15 Uo. 127. Más megfogalmazásban lásd még 33., 45., 121., 124., 131., 140. stb. Valamint
Marin: De la représentation, 140., 144.
16 Marin a jelent elemezve maga is beszél egy nemcsak „horizontális”, de „vertikális”
„múlt” -ról és
„jövő” -ről is ( De la représentation, 141.). Ezt a „vertikális”-t hívja „már mindigis meglévő”
-nek [toujours déjà là], „már mindigis múlt” -nak [toujours déjà passé] ( Utopiques, 258.; De
la représentation, 286.). Avagy
„a-krónikus”-nak [a-chronique], valamiféle „örökkévalóság”-nak [éternité] ( De la
représentation, 141.). Vagyis „utópikus” -nak [utopique] ( Utopiques, 259.). Ez pedig Marin
számára is maga „az idő
tapasztalata” [„épreuve du temps”] ( De la représentation, 286.). Egy „spacio-temporális”
[spatio-temporel]
tapasztalat ( Utopiques, 258.).
17 Marin: Utopiques, 131.
18 Sőt, nem pusztán az idő és a tér konstitúciója, de az idő „térbeliesü lés” -é [espacement] is
(Louis Marin: „Le blanc ou l’espacement du présent”. In Jean-François Lacalmontie.
Catalogue de l’exposition.
Nantes, Musée des Beaux-Arts, 1992. 27., 30., 33.; „Le présent de la présence”. In Denis
Bernard
53
Éppen ezért állhat elő az ugrás Utópiába, és vissza is onnan. Azért, mert már rég, sőt eleve
elhagytuk Utópiát, bár még mindig ott vagyunk, ott is vagyunk valamennyire. Mert az
absence, a sans lieu szele – spacio-temporalizációként, tempo-spacializációként – már
mindigis át-járta a világot. A követ. Ezáltal pedig az Ab wesenheit, az u- és a-tópia szele, az
epokhé fuvallata az „elágazó ösvények” kertjét nyitja meg. Más, távoli, utópikus világok
lehetőségét villantja fel. Más terek és idők lehetőségét. De csak azért, csak annyira, hogy ne
engedjen át minket oda teljesen. Ne engedjen be Cuj Pen kertjébe teljesen! Csak azért, hogy
egy nem u-topikus világot konstituáljunk helyette – hogy kémként mutassunk rá egy Albert
nevű helységre. Amikor a szél hirtelen megfordul, s a tourbillon becsapja a kertkaput. S az
utazó váratlanul visszatér Utópiából.
A nyaralás véget ér. Elhagyjuk a labirintust. Egy időre.
De hogy tartózkodhat az utazó valameddig Utópiában? Hogyan tarthat valameddig az
utazás, ha egyszer idő előtti, ha a-temporális, ha magát az időt konstituálja ez a távollét, az
utópia? Hogyan tarthat valameddig, ha már eleve, mindig ott is voltunk? Sőt, hogyan lehet
eleve elhagyni, ha mindig ott is vagyunk? De bármennyire is zavarba ejtőek ezek a kérdések,
egytől egyig a kizáráson és a tagadáson alapulnak. Az oppozíció és a negáció miatt zavarba
ejtőek. Pedig az utópia nem ismeri az oppozíciót és a negációt. De ha megpróbálunk túljutni
a negativitás logikáján, félő, hogy egy másik csapdába esünk.
Azt hihetjük, hogy Utópia tér és idő nélküli. Hogy az oda- és visszajutás is téren és időn
kívüli. Azt hihetjük, hogy az ugrás azonnali, azt, hogy a topikus és az u-topikus egyszerre és
együtt van. Hiszen nem ismeri a negációt, az oppozíciót… S bár már rég, eleve elhagytuk
Utópiát, miközben még mindig ott, ott is vagyunk, de az utazó mégsem azonnal tér vissza, és
nem is egyszerre van itt és ott. Nem azonnal tér vissza, nem egyszerre van itt és ott, mert
mind az ’azonnal’, mind az ’egyszerre’ pontot, jelent, azonosságot feltételez!19 Más
– nem azonnali, nem egyszerre fennálló – ittek és mostok kizárását feltételezi. Ez a nem
azonnal és nem egyszerre pedig egyfajta durée- t hoz létre.20
– André Gunthert: L’instant rêvé. Albert Londe. Nîmes, Chambon–Trois, 1993. 13–15.).
Marin olvasatában magában a „távollét” -ben [absence] benne lévő „távolság” [distance], a
Merleau-Ponty által is emlegetett „távolban” [à distance] lét az, ami egyszerre idő- és
térbeli következményekkel is jár („Le présent de la présence”, 13–14.). Ez az „à distance”
felelős a térbeliesülésért. Avagy maga a távollét az, ami – a saját meghatározatlan
távolságánál fogva – az időt térré fordítja át, és vice versa. Ez a távollét pedig Marin számára
is „lég” -nemű [air] és „víz” -szerű [eau] („Le blanc ou l’espacement du présent”, 32.).
19 Koincidenciát. Marin ezért beszél „non-koincidenciá” -ról [non-coïncidence] ( Utopiques,
206., 295.).
20 A durée-t ne idő nek vagy tér nek értsük! Ez a kitartás épp ott keletkezik, ahol az idő és a
tér egyértelműsége felfüggesztődik. A présent és a lieu felfüggesztődik. A durée épp a tér-
idő nem-egyértelműsége. A „tartam” [durée/Dauer] mint szét- és elhúzódás Husserl
szövegeiben is számos
54
II. AZ UTÓPIA
Egy „ritmus” -t.21 A távollét ki-tartását, tér- és időbeli (és nem csak tér- és időbeli) ki-
terjedését. Halasztását, halogatását. Valamiféle différé t. Az absence, a „sans lieu”, a „sans
présent” ritmusá t. A szél ritmusá t. A szél kitartó fújását, meghatározatlan elállását, majd
visszatérését. A vihar durée-jét. A hullámok ritmusát. Az Utópiáról szóló történet, Morus és
Marin szövegének ritmusát.
A nyelv, a récit durée-jét, tartamát. Tartalmát. A sematizáció tér-időbeli (és nemcsak tér-
időbeli, de nyelvi, testi) szisztoléját és diasztoléját.22 A mégsem azonosság, a mégis egység
ritmusát. Eltolódását. A „toujours déjà” szisztolé-ja és diasztoléja ez. A kertkaput felnyitó és
becsapó szél ritmikus forgása.
A távollét egyfajta szilárdsága. Kitartása. A papírgalacsin szilárdsága. A kőszoboré. Az
ölelés durée-je. A távollét proto-tér-ideje. Proto-értelme. A survivre értelem-adása.23
De Marin nem csupán azt állítja, hogy az utópia az epokhé, a neutralitás, a távollét
szükségszerű jelenléte, szükségszerű jelenléte spacializációként és temporalizációként, de
ahhoz is ragaszkodik, hogy az epokhé nem-azonossága egy sokaságot is eredményez: „terek
játékai” -t [jeux d’espaces] eredményezi.24 Az „elágazó ösvények kertjé”-nek tér-idejét
eredményezi. A papírgalacsin multiplicitását és pluralitását. Sőt, ennek a többféle, sokféle
tér-időnek a nem azonnali, nem egyszerre történő előállását is feltételezi: a „játék”, a
játékok
„ritmus” -át [rythme]. 25 A „differenciáció” [différenciation] ritmusát.26 A játék Marin olva
satában nem pusztán sokaság és mozgás, nem pusztán differenciáció, de egy „indifferencia”
is: „a differenciák játékának fundamentális indifferenciája” [l’indifférence fondatrice du jeu
des différences] – írja.27 A Husserl, Richir és Marin által is emlegetett indifferencia pedig
maga a távollét szilárdsága.
A neutralitás, az epokhé nem „semmisség” -e. A „Nichtigkeit”, a negáció, a nem-lét
szuszpenziója. A differencia, vagyis a nem azonosság, a mégsem azonosság mégis egysége. A
ritmus mint a mégsem azonossága mégis egysége. Az, amit Richir a távollét ipszeitásá nak
nevez. Vagyis Marin értelmezésében az helyen szerepel (HUA X, 274.; HUA XVI, 189., 198.;
HUA XXIII, 261.; Husserl: Erfahrung und Urteil, 185–186., 421.).
21 Marin a durée-t nem említi, de a „ritmus”-t sokszor emlegeti ( Utopiques, 141., 157. stb.).
22 Marin számára – Richirhez hasonlóan – utópia egy kanti értelemben vett „sematizmus”
is ( uo. 9., 25.). Amit Marin is végig a „képzelőerő”-höz/„fantáziá”-hoz [imagination], az
„imaginárius”-hoz
[imagi naire] kapcsol (9., 22., 40–41. stb.).
23 Az „utópia” és az „értelem” [sens] összekapcsolását lásd Marinnél is: uo. 150–151.
24 Lásd Marin könyvének alcímét: Utopiques: Jeux d’espaces. Marin számára ugyanakkor „az
egyik” tér nem tagadja, nem zárja ki, mindössze „hatálytalanítja” [annule] „a másikat”,
ezáltal pedig előáll az egymást kölcsönösen felfüggesztő terek labilitása és „mozgása” ( uo.
34.) . „Játékai”.
25 Uo. 157.
26 Uo. 30., 22., 33.
27 Uo. 32.

55
u-tópia maga is a távollét szilárdsága, a survivance szilárdsága, a reziliencia stabilitása. A
távollét bár „meghatározatlan”, de mégis „lélegzése”. A lélegzés mégsem azonossága, mégis
egysége. Ritmusa, stabilitása, kitartása. Szilárdsága. Egyfajta „eu-tópia”. 28 A „boldogság
helye” [place du bonheur] – írja.29 Egy
„ideális” [idéal] világ.30
De Marin nem is csupán két világról beszél. Nem csak egy topikus és u-topikus világról. A
hic et nunc punctumát, azonosságát felfüggesztő neutralitás, az u-tópia neutralitása
számtalan „terek játékai”-t eredményezi.
S bár az elágazó ösvények kertjei, a papírgalacsin lapjai nem azonnal és nem egyszerre
állnak elő, nem is ketten vannak. A nem azonnal és a nem egyszerre mégis egységének
mégsem azonosság a ez. Ahhoz, hogy megértsük Utópia nem-helyét és nem-idejét, a
reprezentáció t kell megértenünk. A reprezentáció mégsem azonosságát. És mégis egységét.
Marin olvasatában az utópia és a reprezentáció összetartoznak. Maga a représentation az,
ahogyan a papírgalacsin egyes lapjai, az elágazó ösvények egyes kertjei egymáshoz
viszonyulnak. A Riemann-felületet a reprezentáció tartja egyben és tartja szét.
A reprezen táció mégis egysége és mégsem azonossága. A reprezentáció szele.
És köve. Ritmusa, durée-je. Képi, nyelvi, értelmi reprezentációként sokszorozódnak meg a
nem azonosság lapjai. Kertjei. A szél szobrai. De alaposan félreértjük Marint, ha a
représentationt újramegjelenítés ként értjük. Az új-ra-megjelenítés, a re-prezentáció jelent,
pontot, toposzt feltételez. Tiszta azonosságot feltételez. Aminek a tagadásaként, puszta
látszatként, kópiaként előállhat a re-prezentáció. A marini représentation nem re-
prezentáció. Sőt, Marin számára a reprezentáció sohasem volt, sohasem lehetett tiszta,
puszta re-prezentáció. A „reprezentáció” maga is „utópia” – hangsúlyozza.31 Nem a
prezens abszolútságán, nem a hic et nunc totalitásán alapul. A représentation Marinnél – a
fenomenológia nyelvén fogalmazva – nem „leképezés” [Abbildung], hanem „kép” [Bild].
Sőt, Marin ahhoz is ragaszkodik, hogy egyetlen olyan reprezentáció-elmélet sem vehető
komolyan, mely a reprezentációt puszta látszatnak, tiszta, üres távollétnek, hiánynak
tekinti. S itt elsősorban nem is a negáció problémásságára kell gondolnunk. (Nem egy
dialektika-28 Uo. 123.
29 Uo. 123.
30 Uo. 21. (Vö. 30., 123.)
31 Uo. 291.; Louis Marin: „A reprezentáció kerete és néhány alakzata”. In Házas Nikoletta
(szerk.): Változó művészetfogalom. Budapest, Kijárat, 2001. 207. Z. Varga Zoltán fordítása;
„A reprezentáció”.
In Bacsó (szerk.): Kép, fenomén, valóság, 225. Házas Nikoletta fordítása. Marin számára a
reprezentáció utópikus volta – a megjeleníthetetlen megjeleníté sére tett kísérlet – a
kereten túl még a fenséges ben válik nyilvánvalóvá ( A fenséges Poussin. Budapest, Kijárat,
2009. 59. Darida Veronika fordítása).
56
II. AZ UTÓPIA
kritikát kell sejtenünk emögött.) Marin mindössze ahhoz ragaszkodik, hogy maga a jelen
sem alapozható meg „a távollét jelenléte” nélkül. Mind a tempo-ralizációhoz, mind a
spacializációhoz szükség van a „présence d’absence” -hoz, vagyis a représentationhoz.
Marin, és Richir is, ezt a tempo-spacializált – a távollét által tempo-spacializált – jelent hívja
jelenlét nek. Marin egészen pontosan „ikonikus jelenlét” -nek [présence iconique] nevezi.32
Sőt „re-prezenciá” -
nak [re-présence]. 33 Nem mellékesen Husserl maga is beszél „reprezenciá” -ról
[Repräsenz]. 34 A re-prezencia az, amikor már nincs egy kitüntetett valóság, és nincs ehhez
a valóshoz, a prezenshez képest levezetett, másodlagos látszat, re-prezentáció sem. Amikor
a távollét és a jelenlét csak együtt adódhatnak.
Együtt, bár mégsem egyszerre adódnak. Ahol nem azonnal és nem egyszerre, mégis együtt
adódik a távollét és a jelenlét. Az ikonikus jelenlét, a „re-prezencia”
a papírgalacsin multiplicitása, az elágazó ösvények kertjének pluralitása. A szél, az absence
által átjárt kő, a présence szilárdsága. A nem azonnal, a nem egyszerre, mégis együtt előálló,
egymást keresztül-kasul átjáró, meggyűrő lapok, rétegek, rendek, kertek, világok ritmus a,
durée-je. A papírgalacsin szilárdsága.
A représentation szilárdsága. A mégsem azonosság mégis egységé nek szilárdsága.
Kőszobor a tengerparton. A „boldogság helye”. Hely nélküli helye. U-tópiája.
Marin számára a reprezentáció már nem feltételezi a prezenst. A jelent.
A reálist. A valóságot. A représentation egy epokhé, olyan neutralitás, ami felfüggeszti a
jelen és a nem-jelen, a létező és a nem-lét, a présence és az absence oppozícióját. A közöttük
lévő negációt. Eleve felfüggeszti. A représentation maga a „troisième”. Az a harmadik, ami
az „állítás” és a „tagadás”
„közötti”. Az így értett nem levezetett, „primer” reprezentáció egyszerre lesz valóságosabb
a látszatnál és látszatszerűbb a valóságnál.35 A re-prezentáció, az Abbildung csupán a két
szélső értéket, a két szilárd végpontot ismeri: a van–nincs, az igen–nem végpontjait. A
marini représentation csupán a két szélső értéket, a két szilárd végpontot nem ismeri: a
van–nincs, az igen–nem köztes, átmeneti terét ismeri csak. Az u-topikus teret. A távollét és
a jelenlét közös, köztes terét. Meghatározatlan, eldöntetlen terét. A „passage”-t, 32 Marin:
Utopiques, 76. A „kép” nemcsak Marin, de Husserl számára is „ikonikus” [eikonische] (HUA
XXIII, 383.). Bár Husserl a kép ikonikusságát egyáltalán nem tárgyalja gyakran és
hangsúlyosan.
33 Uo. 89.
34 HUA XX, 243. Ehhez lásd még a Bernaui kéziratok „ősmegjelenítés/ősprezentáció”
[Urpräsentation]
fogalmát is (HUA XXXIII, 3., 61–63.). Az is árulkodó, hogy Husserl épp az „üres
reprezentáció”
[Leer vorstellung] kapcsán beszél Repräsenz ről.
35 Husserl primer reprezentációról nem, csak „primer emlékezet”-ről beszél. Viszont az
„ősmegjelenítés/ős prezentáció”, a „reprezencia” nagyon is közel állnak egy eredendő,
eleve, előre adott primer reprezentációhoz. Még akkor is, ha a „primer” kifejezés egyáltalán
nem szerencsés, hiszen hierarchiát sugall.

57
a „trou”-t. A „pas”-t. Amikor a libikóka még sem az egyik, sem a másik oldalán nem ért
földet. Amíg „mozgás”-ban van.36 Még „játék”-ban. Míg fúj a szél.
Husserl és a fenomenológia nyelvén a látszat és a valóság, a van és a nincs között harmadik
a „fi ktum” [Fiktum]. 37 Bár Marin ezt nem nevezi fi ktumnak, de mindkettőjük számára a
„kép” létmódjáról van szó, arról, amit mind Husserl, mind Marin a „neutralitás”-sal kapcsol
össze. A semlegessel. De maga a kép fogalma is félrevezető, mert az még mindig nagyon
erősen kapcsolódik a re-prezentációhoz. Éppen ezért írja Marin, hogy ez a nem-látszatszerű
megjelenés, a távollét jelenléte „»ikonizálódik«” [«iconise»]. 38 Az ikon az a kép, ami bár
kép (ennyiben mégis látszatszerű, mégis reprezentáció), valóságosabb a látszatnál.39
Aminél a valóság sem valóságosabb. Ami nem ismeri a lét–nemlét libikókájának két
végpontját. Állandóan mozgásban, játékban van. Az itt és az ott, a jelen és a nem-jelenlévő
között. Maga a primer représentation.
A „sans présent”, a „sans lieu” mégsem Schein ja, mégis Erscheinung ja, mégsem re-
prezentáció ja, mégis représentation ja. A mégis látszás, mégsem látszat.40
Vagyis Utópia sehol- és semmikorsincs-országa kép ként, sőt ikon ként létezik.
Fiktum ként. Utópia nem-helye és nem-ideje a kép, az ikon, a fi ktum tere és ideje. Sőt, kép
ek ikonikus tere i és ideje i. Idők és „terek játékai”. A représentation „ikonikus jelenlét”-ei.
Jelenlét-távollétei. A szél présence-absence- ai. A szél ikonjai. A kőszobor lyukai. A kőszobor
survivance-a. Többszörös és sokszoros survivance-a. A survivance multiplicitása és
pluralitása.
Csakhogy az ikonikus jelenlét mégsem pusztán egy harmadik. Nem pusztán a valóság és a
látszat közötti harmadik. Ha ugyanis így értjük, akkor ezzel 36 Marin: Utopiques, 34.
37 A
fi ktumot a Fantázia, képtudat megjelenése előtt Finken keresztül lehetett ismerni, ami
franciául Marin könyve után jelent meg (lásd Eugen Fink: „Re-présentation et image”. In uő:
De la phénoménologie. Paris, Minuit, 1974). A Marin által használt fogalmak közül talán a „fi
kció-szimulákrum”
[fi ction-simulacre] áll legközelebb a husserli fi ktumhoz ( Utopiques, 117.). Esetleg az
„imaginárius”
(9., 22.).
38 Marin: Utopiques, 141. Belting a Kép-antropológiá ban szintén „utópiá” -nak nevezi a
képet, mely egyszerre egy „jelenlét” és „távollét” , ez pedig számára is ikon szerű (Hans
Belting: Kép-antropológia.
Budapest, Kijárat, 2003. 71–73., 80–81., 165–168. Kelemen Pál fordítása).
39 Marin számára az „ikon”, bár kétségkívül nem látszat, mégsem keverhető össze a
valósággal. Az ikonikusság ahhoz a „metanyelv”-hez tartozik, mint a „keret” – írja ( A
fenséges Poussin, 18–19.).
Amelyen keresztül a reprezentáció a saját reprezenta tivitását is láthatóvá teszi: „a
reprezentáció prezentációja” (162.).
40 Husserl ezt a nem látszatszerű, avagy primer megjelenítést, reprezentációt, az ikonikus
jelenlét et fogja „prezentifi káció” -nak [Vergegenwärtigung] nevezni. Azt a megjelenítést,
amit nem előzött meg a jelen. A valóság. Azt, ami valami olyat tud megmutatni, ami
sehogyan máshogyan nem jeleníthető meg, csak képként. Csak reprezentációként. Ami csak
kép ként, reprezentáció ként létezik.
Re-prezencia ként. A „prezentifi káció” és a kép, valamint a temporalizáció összekapcsolását
lásd Finknél is (Eugen Fink: „Megjelenítés és kép”. In Bacsó [szerk.]: Kép, fenomén, valóság.
Rózsahegyi Edit fordítása). Marin maga is beszél „prezentifi káció”-ról ( Utopiques, 46.).
58
II. AZ UTÓPIA
a látszat–való, a lét–nem-lét, az igen–nem oppozícióját őrizzük meg. Meg-őrizzük a
negációt. Az ikonikus jelenlét viszont épp ezt az oppozíciót függeszti fel. A negáció
epokhéja. Az ikonikus jelenlét nem a troisième, hanem az egyetlen. Az egyetlen abban az
értelemben, hogy nincs nála lényegesen valóságosabb, ahogyan lényegesen látszatszerűbb
sem. Nincs mellette még a puszta látszat és a tiszta igazság. Marin kifejezésével olyan
„szuplementer”
[supplémentaire], olyan „szimulákrum”, 41 mely legfeljebb más szuplementerekkel, más
szimulákrumokkal találkozik, a valósággal sohasem. A látszattal sohasem. Ezért is jelenlét
az ikonikus. Az ikonikus nem ikon. Nem egy jól elkülöníthető, speciális – harmadik – létmód
a prezens és a non-prezens, a reális és az irreális között. Maga a tempo-spaciális lét
egyetlen lehetséges formája. Maga a „re-prezencia”. Az a re-prezencia, mely sem puszta re-
pre-zentációkkal, sem a tisztán prezenssel nem találkozik soha. Legfeljebb más re-
prezensekkel, más szuplementerekkel. A re-prezencia semmit sem jelenít meg. A
szuplementer semmit sem helyettesít. Olyan ikonikus prezencia, mely más ikonikus
jelenlétek, más helyettesítők, más re-prezenciák között érzi jól magát. Igen, innentől sem a
percepció kitüntetettsége, sem a dolgok kitüntetettsége nem tartható fenn. Eltűnik a
libikóka két hierarchikus pozíciója: a fent, és így a lent is. Utópia re-prezenciája, ikonikus
jelenléte nem az utópiáról szól. Az „észlelés”-ről szól.42 A valóságtapasztalatról. A
percepció temporális és spaciális jellegéről. Arról, hogy sem a magányos jelen, sem a puszta
itt nem létezik. Arról szól, hogy a temporalizáció és a spacializáció csak sans présentként,
sans lieu-ként konstituálódhat. A hic et nunc, a létezés, a léttételezés epokhéja által. Az u-
tópia, az a-krónia neutralitásában. Repré-sentationként. De ugyanakkor a szuplementer
mégis helyettesítő, a re-prezencia mégis megjelenítés is. Azaz mégsem magában áll.
Mégsem szó szerint egyetlen. Nem lehet tisztán egyetlen, mert ahhoz ki kellene zárnia,
tagadnia kellene másokat. A szuplementer más szuplementereket feltételez, ahogyan a re-
prezencia más re-prezenciákat tételez. Más szuplementereket helyettesít, más re-
prezenciákat reprezentál. Nem a jelent helyettesíti, nem a prezenst re-prezentálja. Az
ikonikus jelenlét, a re-prezencia egyetlen, de nem egyedüli.
A mégsem azonosság mégis egysége ez. A re-prezencia ’re’-je a mégsem azonosság mégis
egysége. Az absence nem azonossága, a távollét mégis szilárdsága.
A papírgalacsin. A papírgalacsin szilárdsága. Az egyik szuplementer – lap, kert, világ –
másik szuplementerre való gyűrődése, hajlása, plije. Az összegyűrtek 41 Uo. 21., 117.
42 Uo. Marin számára ugyanezért egy „esztétika” is.

59
nem azonossága és mégis hasonlósága.43 A „távollétek” közössége. A meghatározatlan
távollét „ipszeitás” -a, stabilitása. A szél ritmus a, durée-je. A nem azonnal, nem egyszerre,
mégis együtt előálló re-prezenciák ikonikus sur-vie-je.
A survivance „titkos csodá”-ja.
A kép világa az egyik u-topikus világ Marin számára. De vannak más
Utópiák is. Kell lenniük. A nyelv a papírgalacsin másik lapja. Az elágazó ösvények másik
kertje. Marin számára a représentation „»az ábrázolt jelenléte és távolléte«” [«présence et
absence du fi guré»], mely maga a „kép” [image], az „imaginárius” [imaginaire] – írja.44
Ahol a kép mindig „egy távollét képe”
[image d’une absence]. 45 De közben Marin azt is írja, hogy az ikonikus, képszerű, nem re-
prezentatív megjelenítés mégis egy „referencialitás”. Csakhogy
„referencialitás referens nélkül” [référence sans référent]. 46 Avagy „nem referens nélküli,
hanem egy távollévő refe rensre vonatkozik” [non pas sans référent, mais à référent absent].
47 Ahol valami „csak a saját referencialitásaként létezik” [n’existe que par sa référence]. 48
Ön-referenciaként. Hiszen a távollét, az absence sohasem lehet prezens, sohasem lehet
referálható, ezáltal pedig a távollétet jelölő jelölés önmagára fordul vissza. Magáról a
referencialitásról, a jelölésről, a referencialitás és a jelölés képtelenségéről kezd el
beszélni.49
De már ennyiből is látható, Marin számára az ikon, az ikonikus jelenlét nem pusztán – sőt
nem is elsősorban – a kép kérdése, sokkal inkább a referencialitás és a reprezentáció
általános problémája. Nyelvi probléma is. Maga a nyelv problémája. Ahol az „ikonikus
jelenlét” [présence iconique] – írja Marin –
az a „jelenlét, ami csak reprezentáció” [présence qui n’est que représentation]. 50
Ahol a reprezentáció már nem másodlagos, nem egy újramegjelenítés, hanem maga a
létezés, a jelenlét ez a re-prezentált, képi-nyelvi lét. Egy eredendően megjelenítésként való
lét. Szó szerinti „re-prezencia” [re-présence]. Vagyis Utópia sehol- és semmikorsincs-
országa nemcsak képként, de nyelvként is 43 Foucault ezt a nem azonosságon alapuló
hasonlóságot fogja „similitude” -nek nevezni (az „Azonos”-t
[Même] feltételező „ressemblance”-al szemben). Lásd Michel Foucault: „Ez nem pipa”,
Athenaeum, 1993, I/4. Mahler Zoltán fordítása.
44 Marin: Utopiques, 45., 40–41. Bár Marin Pascalt idézi, de a képet Husserlen keresztül
mutatja be.
45 Uo. 91.
46 Uo. 45. Husserl ezt a referens nélküli referálást, jelölt nélküli jelölést, jelet hívja „üres
reprezentáció” -
nak [Leervorstellung].
47 Uo. 251.
48 Uo. 91. Ez pedig „a jelek nélküli jelölt puszta létezése” [existence pure (…) des signifi é
sans signes] –
írja (90.).
49 Marin a reprezentációnak ezt az ön-felfüggesztését, ön-tranzitivitását nevezi „keret”
-nek [cadre]
(lásd „A reprezentáció kerete és néhány alakzata”). Poussin önarcképei kapcsán pedig már
egy
„ikon” -ikus, „transz refl exív” „paraoptiká” -ról, „autooptiká” -ról beszél ( A fenséges Poussin,
159–161.) 50 Marin: Utopiques, 76.
60
II. AZ UTÓPIA
létezik, Utópia nem-helye és nem-ideje a kép, az ikon és a nyelv tere és ideje is egyben.
Utópia egy képi-nyelvi re-prezencia. Kép és nyelv, és nemcsak kép és nyelv, de tér és idő stb.
egymásra fordulása, tűrődése, gyűrődése. Plije.
Papírgalacsinja. A képi-nyelvi re-prezencia spacio-temporális papírgalacsinja. Kép és nyelv,
tér és idő elágazó ösvényeinek kertje. Egy Riemann-felületen. Ennek a Riemann-felületnek
a szilárdsága. Az abszencia nem-Nichtigkeit ja. Az absence újjászületése, survie-je, hol képi,
hol nyelvi, hol tér-, hol időbeli távollét ként.
Az Abwesenheit szele által átjárt kőszobor lyukainak labirintusában. A Hladík által kapott
haladékként.51
Vagyis az „ikonikus jelenlét”, a „re-prezencia” nem a kép, az ikon, de még csak nem is a
nyelv pusztán. Az itt és a most, a lokalitás és a jelen felfüggesztése, a távollét jelenléte, azaz
a neutralitás, az utópia a temporalitás és a spacialitás is.52 Sőt a temporalitás és a
spacialitás képi-nyelvi jellege is. Ebben pedig Marin meglehetősen közel áll ahhoz, amit
Richir mond. Egy tempo-spaciális jelen nélküli jelenléthez, ennek a jelen nélküli jelenlétnek
a nyelvben és a képben végbemenő temporalizációjához. Marin megfogalmazásában az
„utópia” a tér játéka, sőt játékai, annak „a térnek a játékai, melyben összeáll az idő,
kiteljesedik és bevégződik, de a betűk játékai is, a jelölők játékai a szöveg rend-szerében”
[jeux d’espace dans lesquels le temps se résume, s’accomplit et s’abolit, mais jeux de lettres
aussi, jeux de signifi ants dans le système du texte]. 53 Marin számára nem létezik
semmilyen tiszta, abszolút itt és most. Ahhoz, hogy az itt vagy a most ne örökre önmagában
álljon, hanem egy tér- és időbeliség része lehessen, eleve tartalmaznia kell valami nem-itt-
és nem-most-szerűt is. Egy „retenció”-t és „protenció”-t, egy tér- és időbeli „hátter”-et,
horizontot – írja.54 Ezt hívja Marin „a jelenlét jelzésében lévő távollét” -nek [absence dans
l’indication de la présence]. 55 Vagyis az itt és a most epokhéja, hely nélküli és jelen nélküli
u-tópiája, a neutralitás, a neutralizáció játéka, játékai nélkül nincs sem tér, sem idő.
Spacialitás és temporalitás sem. Egy „jelen nélküli jelenlét temporalizációja”
[temporalisation d’une présence sans présent] ez – Marc Richir megfogal mazásában.56
Csakhogy ha mind a tér, mind az idő eleve tartalmaz valami nem itt és nem most lévőt,
valamilyen távollétet, akkor ezál-51 Vö. Jorge Luis Borges: „A titkos csoda”. In uő: A titkos
csoda. Boglár Lajos fordítása.
52 Marin megfogalmazásaiban egy „»szimultán szukcesszió«” [«succession simultanée»], sőt
egy „spacio-temporális interszekció” [intersection spatio-temporelle], avagy
„temporalitások, szukcessziók spacializációja” [spatialisation des temporalités, des
successions] – írja ( Utopiques, 153., 258., 151.).
53 Uo. 25.
54 Marin: De la représentation, 289.; Utopiques, 128–129.
55 Uo. 121.
56 Avagy „temporalizáció a jelen nélküli jelenlétben” [temporalisation en présence sans
présent]. Richir: Phéno ménologie en esquisses, 105., 148., 176., 284.; Phantasia, imagination,
affectivité, 32., 52. stb.

61
tal soha többé nem beszélhetünk présent-ról, legfeljebb egy re-présence-ról!
A re-prezencia pedig nemcsak a teret és az időt fordítja át egymásba, de a teret és az időt és
a képet meg a nyelvet is.57 Az utópia re-prezenciája (jelen nélküli jelenléte) már nemcsak a
kép, az ikon vagy a nyelv tere és ideje, de ez a képi-nyelvi tér-idő maga a spacialitás és a
temporalitás! Egy képi-nyelvi spacio-temporalitás, tempo-spacialitás. Kép és nyelv és idő és
tér „kiazmus” -a.58
Papírgalacsin ja. Keresztül-kasul intencionalitás a. A szél tere is ideje. Vagyis Utópia sehol- és
semmikorsincs-országa maga a kép és a nyelv tere és ideje mint a temporalitás és a
spacialitás egyetlen lehetséges formája: szele.
A papírgalacsin formátlan formája. Marc Richir megfogalmazásában: „temporalizáció a jelen
nélküli jelenlétben” [temporalisation en présence sans présent],
„temporalizáció a nyelvben” [temporalisation en langage]. 59 Egy „temporalizáció/
spacializáció” [temporalisation/spatialisa tion]. 60 Fantáziaként és képként való tempo-
spacializáció is.61 Mindaz, amit nemcsak Marin, de Richir is „utópikus” -
nak [utopique] nevez.62 Utópia széljárta lyukas kőszobra. Papírgalacsinja.
A másvilág evilágisága.
A másvilág evilágisága, a „présence de l’absence” nem pusztán egy képi-nyelvi, tér- és
időbeli megjelenítés, reprezentáció, de kitartás, szilárdság is.
Survivance is. Durée is. Valami olyan, ami – jelen híján – nem múlik el azonnal.
Sőt – jelen híján – sohasem múlik el teljesen, miközben – ugyanezért – so-ha nem is volt
teljesen. A re-prezencia stabilitása, a papírgalacsin szilárdsága egy „toujours déjà” – mind
Marin, mind Richir kifejezésével. Valami olyan ez
– írja Marin –, „mintha” [comme si] „már mindigis ott lett volna” [était toujours déjà là]. 63
Olyan, ami „ már mindigis volt, anélkül, hogy valaha is láttuk volna”
[toujours déjà passé sans avoir jamais été vu], valamiféle „örökre elhalasztott”/
„elhibázott” [pour toujours manqué]. 64 Az absence maga ez a mindigis volt. Az a 57 Kép és
nyelv átfordulásának szép példája, amikor Marin Poussin kapcsán „a festmény olvasásá”-
ról, a kép „diszkurzív” jellegéről, sőt egy „textualizáció”-ról beszél ( A fenséges Poussin, 19.,
18., 22., 31.). Ez a diszkurzív olvasás pedig a spaciális kép időbeli kibomlása, temporalizáció
ja is egyben.
Ahol már maga „az idő térbe csúsztatása” „a festmény helye” (143.).
58 Marin: Utopiques, 171.; De la représentation, 145.
59 Richir:
Phantasia, imagination, affectivité, 31–32., 52. Más megfogalmazásokban: „temporalizáció a
nyelvben, egy megjelölhető jelen nélküli jelenlétben” [temporalisation en langage, en
présence sans présent assignable] (52., 257.); „nyelv mint temporalizáció egy megjelölhető
jelen nélküli jelenlétben” [langage comme temporalisation en présence sans présent
assignable] (245.).
60 Lásd Richir: „Synthèse passive et temporalisation/spatialisation”.
61 A „fantázia” „proto-temporális” jellegét lásd Richir: Phantasia, imagination, affectivité,
119–120.; Phénoménologie en esquisses, 177., 180.
62 Marc Richir: Sur le sublime et le soi. Variations II. Amiens, Association pour la
Promotion de la Phénoménologie (coll. Mémoires des Annales de Phénoménologie), 2011.
122.
63 Marin: Utopiques, 258. Vö. „már mindigis megtörtént” [a toujours déjà eu lieu] (119.).
64 Marin: De la représentation, 286.
62
II. AZ UTÓPIA
távollét, ami „a távollétre sohasem referál”. Az a távollét, ami éppen ezért meg is jelenik.
Meg is jelenik valahogy: mintha ként, „múlt” -ként [passé] és
„jövő” -ként [futur] jelenik meg.65 Egy „narratív hang” -ként [voix narrative], sőt
„időtapasztalat” -ként [épreuve du temps] jelenik meg – mondja Marin.66 Valamiféle „spacio-
temporális” tapasztalatként [spatio-temporelle]. 67 „Utópikus” -
ként [utopique]. 68 Jelen nél kül, hely nélkül. Azaz a távollét „toujours déjà”-ja egy képi-nyelvi
spacio-temporalitásként, tempo-spacialitásként jelenik meg. Számos
– egymást nem kizáró – terek, idők, képek és nyelvek játékaiként. Papírgalacsinként. De
még valamiként megjelenik: szilárdságként. A papírgalacsin szilárdságaként is.
Irreverzibilitásaként. Rezilienciájaként. A távollét jelenléte, jelenlét-távolléte egyfajta
szilárdsággal, kitartással is bír: ez a „mindigis”, a
„toujours déjà”. A sans présent, a sauf le présent szilárdsága. A „toujours déjà”
proto-ideje, proto-tere. A távollét szele által temporalizált és spacializált képi-nyelvi
univerzumok – lapok, hártyák, világok, kertek – Riemann-felületének nem azonnali, nem
egyszerre, mégis együtt előállása. A távollét „megragadhatatlan egysége”-ként (Richir). A
mégsem azonosság mégis egysége ként. A „működő
távollét” ritmusa ként. Mely minden szobor lyukain, minden festmény iko-nikusságán,
minden tér spacialitásán, minden idő temporalitásán, minden nyelvi reprezentativitáson
keresztül átfúj. A teret, az időt, a képet és a nyelvet, egyiket a másik „lyuk”-ain [trou]
keresztül áthúzva, gyűri, tűri egymásra.69
Hajtogatja össze. Szilárdítja meg. Keresztül-kasul. A távollét szelének transzverzális, –
Marin kifejezésével – „vertikális” cérnájával átvarrva.70 Egyfajta
„örökkévalóság”-ként [éternité]. 71 A sans présent omniprésence lüktetésében.
A távollét lélegzésében. A szél idealitás ában.72 Észlelésként. A brise marine által
megtépázott kő oroszlán lyukaiként.
A papírgalacsin lapjainak „szimultaneitás”-át,73 tér, idő, kép és nyelv, pontosabban terek,
idők, képek és nyelvek koegzisztenciáját úgy kell elképzelnünk, mint tervrajz okat. A
papírgalacsin minden egyes lapja egy tervrajz. Olyan tervrajz, ami semmi másból sem áll,
mint a nem itt és nem 65 Uo. 141.
66 Marin: Utopiques, 259.; De la représentation, 286.
68 Uo. 259.
69 Marin a „jelen lyuká”-ról beszél [trou du présent] ( De la représentation, 148.).
70 Uo. 141. Marin a „horizontális” „múlt” és a „jövő” mellett – Husserlt és Merleau-Pontyt
követve –
azok „vertikális” jellegéről is beszél. A vertikális pedig számára is a „toujours déjà passé” .
71 Uo. 141. Avagy egy „kvázi örökkévalóság” [quasi-éternité] (Merleau-Ponty:
Phénoménologie de la perception, 484.).
72 Vö. Marin: Utopiques, 21.
73 Marin: De la représentation, 113.

63
most meglévő – valamiféle másik – jelzésé ből. Nyomából. Egy másik dimenzió, létmód, tér,
idő, nyelv, lap nyomából. Maga a távollét lenyomat a. Lyuka.
„Ikhnográfi a”. 74 Az ikhnográfi a a távollét jelenléte. A kifejezést először Vitruvius
használja a görög ikhnosz – nyom, lenyomat – és a grafein – írni, rögzíteni –
szavak összetételéből.75 Marin is így érti. Mint ikhno-grafeint. Mint nyomok rögzítését.
Vitruvius az építészeti terv három típusát különbözteti meg (az ikhnográfi át, az ortográfi át
és a szkenográfi át). Az ikhnográfi a ezek közül az első, a legismertebb, tulajdonképpen az
alaprajz nak felel meg: „A körző
és a vonalzó megfelelő, folyamatos használata az ikhnográfi a, mellyel a sík területen a
formák rajzolatait kapjuk” [Ichnographia est circini regulaeque mo-dice continens usus, e
qua capiuntur formarum in solis arearum descriptiones] – írja Vitruvius.76 Vagyis az
ikhnográfi a az épületnek, a falaknak „a talaj felszíni síkján megjelenő” lenyomata, „nyoma”
[trace] – mondja Marin.77 Nem pusztán a horizontális (talaj) és a vertikális (fal) találkozása,
de a horizontális lap – a jelenlévő – és a vertikális épület – a távollét – egymásba olvadása is
az alaprajz keresztin tencionalitás ában. A távollét nyoma: szó szerint egy „présence de
l’absence” . Sőt, a prezens és az abszens közötti „strukturális ekvivalencia” is:
„a tökéletes strukturális egyezés, melyben múlt és jövő egymásba olvad, a kezdet és a vég
eltörlődik” [équivalence structural parfaite où le passé et l’avenir se télescopent, l’origine et fi
n s’annulent] – írja Marin. A múlt és a jövő strukturá-lisan pedig egyetlenegy valamiben,
valamiként olvadhat egymásba: temporalizáció ként. Tehát Marin leírásában az ikhnográfi a
maga a temporalizáció.
És a temporalizáció spacializáció ja is. A horizontális időnek egy vertikális, koegzisztens
térré való át-épülése. Egyáltalán térbeli épületként való felépülése. Sőt ennek a tempo-
spacializált építkezésnek a reprezentációként való felépülése is. Hiszen a tervrajz, az
alaprajz mégiscsak egy reprezentáció is.
Azaz az ikhnográfi a egy olyan temporalizáció, olyan spacio-temporali záció, mely épp a
reprezentáción keresztül működik: az épületet reprezentáló rajz, a távollétet reprezentáló
jelenlét, a teret reprezentáló idő „strukturális ekvivalenciá”-jaként. Az építészet sajátos –
reprezentatív – nyelveként.
Csakhogy az alaprajz mégsem egy újramegjelenítés, nem re-prezentáció. Az alaprajz nem
leképezés, hanem kép. Azt nem előzte meg az épület. Sőt, az 74 Marin:
A fenséges Poussin, 123. Az ikhnográfi áról Didi-Huberman is beszél (Georges Didi-
Huberman: Hasonlóság és érintkezés. A lenyomat archeológiája, anakronizmusa és
modernsége. Budapest, BKÜF, 2014. 211–214. Házas Nikoletta et al. fordítása).
75 Vitruvius: Tíz könyv az építészetről. Budapest, Képzőművészeti, 1988. I. könyv, 2. fejezet,
36.
76 Gulyás Dénes fordítását módosítottam Kárpáti András segítségével.
77 Marin:
A fenséges Poussin, 123. (Az összes itt következő Marin-idézet ugyanerről az oldalról
származik, ezért azokra külön nem hivatkozom.)
64
II. AZ UTÓPIA
ikhnográfi ából evidensen sohasem következik az épület.78 Az Abwesenheit redukálha
tatlan része a távollét jelenlétének, az ikhnografi kus présence-absence-nak. Az ikhnográfi a
re-prezencia. Olyan re-prezencia, ahol a „présence”
és a „représentation” vajmi kevéssé különíthető el egymástól. A „tökéletes strukturális
ekvivalencia” múlt és jövő között tem poralitásként, vagy akár a temporalitás és a
spacialitás között, szintén csak egy re-prezenciaként lehetséges. Ezért is írhatja Marin az
ikhnografi kus tervről: „Az idő a jelenlétnek (avagy a reprezentációnak) ebben a
struktúrájában két irányultság között ingadozik: dagály és apály, a kezdet és a vég között.”
[Le temps dans cette structure de présence (ou de représentation) hésite entre deux
orientations: fl ux et refl ux, vers l’origine ou la fi n.] S innen már világos Marin
végkövetkeztetése is: az ikhnográfi a neutrális: „nem a negatív, hanem a semleges
betetőzése”
[comble non pas négatif, mais neutre]. Neutrális, avagy u-topikus. Nem a reálist tagadó
irreális látszat, nem puszta fi kció, hanem fi ktum. Az ikhnografi kus terv sem nem a
prezens (az épület), sem nem a tiszta non-prezencia (hiszen mégis egy épület lenyomata
is). Marin számára éppen ezért az ikhnográfi a, a tervrajz egy „sajátos rom” [ruine propre].
Mintegy „ önmaga romja” [ sa ruine].
Nem egy korábban meglévő épület lerombolódása, hanem valami olyan, ami eleve romként
épült – eleve tartalmazza a távollétet.79 Olyan re-prezencia, melyet nem előzött meg,
sohasem előzött meg a prezens. A jelen. Sőt, Marin olvasatában a jelen nélküli ikhnog rafi
kus re-prezencia egyfajta „ritmus” is.
Présence és absence ritmusa. A távollét jelenlétének hic et nunc nélküli – sans présent és
sans lieu – nem azonossága, mozgása, differenciációja, s ennek a mégsem azonosságnak a
mégis egysége is. Indifferenciája. Az in-differenst nem kizáró differenciáció. Vagyis az
ikhnográfi a egyben „a terv ritmusa” [le rythme du projet] is – írja Marin. A „dagály és apály”
ritmusa. A távollét szelének ritmusa. Tehát azt láthatjuk, hogy bármennyire is egyszerűnek
tűnik az alaprajz, az alaprajz ikhnografi kus reprezentációja, Marin mégis papírgalacsint
formál belőle. A re-prezencia papírgalacsinjá t. Először is megsokszorozza.
Időként, térként, képként, reprezentációként sokszorozza meg. Így pedig már nem is egy
tervrajzunk lesz, hanem sok (ahogy Vitruviusnál is több leképezés van). Sőt, azt is be kell
látnunk, hogy ezek a tervek egymást is áthatják.
78 Az építészet egyik legrégebbi problémája, hogy hogyan fog kinézni a megvalósult épület.
Mert még a legpontosabb tervrajz alapján sem ’képzelhető el’ ugyanaz, ugyanúgy, mint
ahogy a felépült épületet észleljük. És ez a probléma a háromdimenziós szoftverek, sőt azok
virtuális realitást használó változatai után sem szűnt meg. Például azóta is igen gyakran
építenek méretarányos modelleket is az építészeti terv mellé.
79 Marin Poussin kapcsán épp az eleve romként épült kerti építmények magyarázatához
használja fel az ikhnográfi át. Meg a fenséges – az ábrázolhatatlan ábrázolásának –
bemutatására.

65
Az idő, a tér, a temporális és a spaciális megjelenés, megjelenítés, és a képi, nyelvi – vagy
akár építészeti – reprezentáció egy szintre kerülnek: a re-prezencia ikhnografi kus terv-
lapjait képezik. Csakhogy mindeközben egymás képei, lenyomatai is. Ikhno-grafi kusan. A
spacio-temporális, tempo-spaciális képi-nyelvi re-prezenciák egymás ikhnografi kus át-
fordulásai. Horizontális lapok, vertikális falak átfordulásai. Egymás keresztül-kasul
intencionalitásai.
Nyomai. Tér-idő-kép-nyelv egymást konstituáló papírgalacsinja. Rajzok, sémák egymás
felett és alatt, előtt és mögött egy építész jegyzetfüzetében. Egy Riemann-felületen. A
távollét szálával, szelével összevarrva. Gyűrve. Tűrve.
Szilárdan, mégis számtalan lapon, kertben szétszórva. Számtalan lyukból el-illanva. Mégis
elidőzve egy-egy lapon. Kertben, szobornál.
Marin „a jelenlét jelzésében lévő távollét” -ről [absence dans l’indication de la présence]
beszél.80 Ami egyrészt azt sugallja, hogy maga a jelenlét sincs önmagában, ön-magától,
vagyis hogy a prezencia eleve egy jel, jelzés, másrészt ha jelzés is, a távollét – és nem a jelen
– indikációja. Vagyis a présence Marin számára egy kettős re-prezencia: a jelzés miatt és a
távollét jelzése miatt is.
Az ikhnográfi a ez a kettős, vagy még inkább többszörös re-prezencia. A jelenlét, a présence
más, mint a prezens. Más, mint a jelen, a présent. Nem magában van. Megtöbbszöröződik,
megsokszorozódik. Jelként, jelölésként, re-prezenciaként sokszorozódik meg. Ikhnografi
kusan. Csakhogy az építészi terv, az alaprajz eleve ilyen! A távollét nem utólag kerül bele,
hanem eleve a távollétre való tekintettel készül a terv. A terv ugyanis előbbi, mint az épület.
Míg a nyelvi jel vagy a kép – vagy akár az idő – nem evidensen ilyen. Mind a jelet, a képet, az
időt könnyedén lehet úgy érteni, úgy félreérteni, hogy előbb volt a jelen. Majd utóbb ehhez
kerül hozzá a távollét re-prezentációként, vissza-emlékezésként. Az ikhnográfi a viszont
nem utólagos leképezés, sokkal inkább valamiféle elő-kép.81 Ami eleve távollétként, re-
prezenciaként, jelzésként jön létre, prezens nélkül. Jelen nélkül. Primer emlékezetként.
Marin számára mind a temporalitás, mind a spacialitás, sőt a képi, nyelvi reprezentáció is
ilyen ikhnografi kus jelzés. A távollét előre, eleve, mindigis – toujours déjà – adott re-
prezenciá ja. Az Abwesenheit Vorgegebenheitja. De még így is feltételez-hetjük azt, hogy az
absence, a távollét rombol. Hogy az ikhnográfi a pusztán egy „sajátos rom”, „önmaga
romja”. De az alaprajzban a távollét nem pusztán rombol, hanem – Richirt idézve –
„paradox módon orientál, strukturál”. Orientál 80 Marin: Utopiques, 121.
81 Vitruvius hiába nevezi ezt „ideá”-nak, mégsem úgy előkép, mint a platóni idea. Mert az
idea ténylegesen létezik is. Az ikhnografi kus terv sokkal inkább egy kanti, husserli eszme
[Idee], ami mindig pusztán csak hipotetikus, regulatív.
66
II. AZ UTÓPIA
és strukturál is. Azért kerül bele az ikhnográfi ába, hogy lehetővé tegyen valami olyasmit,
ami sehogyan máshogyan nem lenne lehetséges. Azért kerül bele a távollét a tervbe, az
abszencia a prezenciába, a távolság a térbe, a hiány a nyelvbe és a képbe, hogy az
megvalósulhasson. Hogy valóságos legyen. De nem, nem egy jövőben csupán. Most! Most is.
Hogy lehetővé tegye a valóst.
Hogy a puszta látszat démonjait örökre elűzze. A délibábot. Hogy a temporalizáció, a
spacializáció, a nyelv és a képek szövetét, struktúráját, strukturá-lódását – nem a rendjét –
megalkossa. Hogy össze-fűzzön. Az itt és most lévőt is bele-fűzze. A fenoméneket térként és
időként fűzze össze, hogy hozzájuk fűzze a nyelvfenoméneket és a képfenoméneket is. A
mégsem azonosság mégis egységében. Hogy legyen egyáltalán valóságos. A távollét
valóságosságot ad.
A valóst konstituálja. A „reális”-t, bár mégsem egy realitást.82 A valóst, bár mégsem a
valóságot. A valóságosság maximumát adja. A re-prezenciát. Amiből bár sohasem zárható ki
a távollét, de a prezencia sem zárható ki. Az idő, a tér, a nyelv, a világ, az értelem
struktúrája, strukturálódása ez a valóságos.
Egyfajta spacio-temporalizáció, tempo-spacializáció, egy képi-nyelvi tempo-spacialitás. A
nem azonnal, nem egyszerre, mégis együtt előállók. A halasztás, a folytatás, a ki-tartás, a
survivance, a reziliencia durée-je. A papírgalacsin szilárdsága. A távollét szilárdsága. A
papírgalacsin szilárdsága a valóságosság.
Ahol a re-prezencia az egyetlen prezencia, az egyedüli valóságos. A nyitott valóságosság. A
folytatható, a tovább fűzhető. A papírgalacsin szilárdsága a folytathatóság – a távollét –
szilárdsága. A „Hoffnung”.83 A tervrajz mint a valóságosság reménye. A megvalósulás
reménye. A „betöltendő űr” [ausfüllende Leere], a „meghatározandó megha tározatlanság”
[bestimmbare Unbestimmtheit] – írja Husserl (HUA XI, 6.). A betölthető, a meghatározható.
Vagyis az utópia – a távollét – a valóságost konstituálja. Egy szerény valóságosságot.
A lyukas kőszobor szerénységét. Esendőségét. A szélként elillanó – visszatérőt.
A távollét jelenléte nem a hiány. Nem a romból hiányzó épület. A távollét jelenléte az a képi-
nyelvi spacio-temporalizáció, tempo-spacializáció, melyben a távollét „orientál és
strukturál”. Amiben az absence nem a romboló, hanem az építő: a „működő távollét”. Az
ikhnografi kus távollét. A valóságos-ként épülő, működő tér-idő-kép-nyelv. A tér-idő-kép-
nyelv papírgalacsinja.
A re-prezencia papírgalacsinja. Ahol a valóságosnak immáron nem a prezens 82 Bernet
nyomán itt akár a „»reális«” [«real»] és a „»valós«” [«wirklich»] elkülönítésével is élhetnénk.
( Conscience et existence, 120., 150–151.). A „kentaur”, azaz a fantázia, a fi ktum bár nem
valós, mégis reális, ellentétben a délibábbal, ami sem nem reális, sem nem valós.
Ugyanakkor Bernet azt is megjegyzi, hogy a reális és a valós megkülönböztetést nyelvileg
igen nehéz lenne végigvinni, hiszen a két kifejezés egymás szinonimája.
83 Vö. Hermann Bloch: Das Prinzip Hoffnung. Frankfurt, Suhrkamp, 1959.

67
– de legalábbis nem a prezens az egyetlen – kritériuma. Ahol a valóságost a szilárdsága adja.
A kitartása. A durée. A papírgalacsin szilárdsága. Csak a távollét szelét, viharát túl-élő lehet
szilárd. Valós. A lyukas kőszobor. Ami át-engedi magán az absence-t. Ami nem áll ellen a
szélnek. Ami nem tagadja, nem zárja ki a távollétet, hanem magába integrálja: időként,
térként, képként és nyelvként integrálja magába. A re-prezencia szilárdsága és
valóságossága ez. Nem egy valóság. De többszörös, sokszoros valóságosság. A valóságosság
– szilárd – galacsinja. Az elágazó ösvények kertje nem a fi kció délibábja, nem az őrület
látszatvilága, hanem egy valós kém valóságos üzenete egy reális világban. A délibáb örökre
elhamvad, a távollét szele visszatér. Újra és újra feltámad. A szél survivance-a szilárdságot
ad. Biztonságot. Már-már bizonyosságot. A távollét szelének ritmusa, elillanása és
feltámadása, a valóságosságot adja. A képződő (se faisant) valóságosság ot. A „képződő
értelem” [sens se faisant]
rezilien ciáját. Egy értelmi valóságosságot. Az értelem mind Marin, mind Richir számára
nem pusztán a távollét jelenléte, a távollét szele, de az a szellő
is, ami mind az idő, mind a tér, mind a kép és a nyelv présence-absence-ában előáll. Az
értelem nem pusztán és nem is elsősorban nyelvi. Nem csupán a szavainknak van értelme.
De a képeknek is. Ahogyan az időnek is van értelme. Ahogy a térre sem merné senki azt
mondani, hogy értelmetlen. Amilyen nehéz a tér-idő-kép-nyelv közös konstitúcióját
modellezni, olyannyira könnyűnek tűnik egy képi-nyelvi értelemről, tér és idő értelméről
beszélni.
Mintha az értelemben már eleve ott lenne tér-idő-kép-nyelv papírgalacsinja.
De legalábbis a hajlam erre. Marin számára a távollét nem üres. Nem semmis.
Az absence-nak jelentősége van. Ez a jelentőség – Marin megfogalmazásában – „a nem-jelen
jelentésessége” [signifi ance du non-présent]. 84 Az a valami, ami
„a távollét által jelez (jelzi a jelent)” [il s’indique par absence (le présent)]. 85 Ahol
„maga a jelen az, amiben elhelyezi a múltbeli kimondását” [dans le présent même, où il pose
un énoncé passé]. 86 Vagyis azt láthatjuk, hogy Marin értelmezésében a nem-jelenlévő, a
távollét jelentősége abban áll, hogy magát a jelent jelzi. Azáltal jelzi a jelent, hogy
megmutatja a távollétet. Mintegy rá-mutat a távollétre. Kimondja az abszenciát. A múltat.
Vagyis Marin számára a múlt kimondása nem a távollét, hanem a jelen jelzése! A jelenre
való rá-mutatás. A jelen összekötése a távolléttel. A háttér megrajzolása, amihez képest a
prezens elő-tűnhet. A jelen konstitúciója a távollét által. Vagyis immáron nem a jelent re-
prezentálja a múlt, hanem a múlt, a távollét teszi lehetővé, 84 Marin: De la représentation,
141.
85 Uo. 140.
86 Uo. 144.
68
II. AZ UTÓPIA
hogy egyáltalán valami prezens lehessen. A prezens fel-tűnhessen. A távollét hez képest.
Azaz a jelen maga is csak egy jelzés, jelölés, egy re-prezencia keretében lehet jelen. Tehát a
temporalizáció – hangsúlyozza Marin – egyfajta textualizáció is. Jelölés. Jelzés. Ugyanakkor
Marin interpretá ciójában ez a tempo-textualitás egy spacializáció is. Nem pusztán a jelen
jelzése a távollét, de az itt jelzése is. Az itt indikációja egy nem itt lévő, u-topikus távollét
által.
Ezért is hangsúlyozza Marin, hogy „az utópia (ou-tópia) nem más, mint maga a szöveg
helye”.87 Utópia maga a szöveg. Maga a textualitás. A temporalitás textuális spacializációja:
„Utópia mint szöveg, avagy mint az értelem keletkezése/képződése a temporalitások –
szukcessziók, idők – spacializációjának hatásaiban áll.”88 Vagyis az utópia a temporalitás
textuális spacializációja mint értelem [sens]. Mint „értelem-keletkezés”, „értelem-képződés”
[production de sens]. A spacio-temporális, tempo-spaciális képi-nyelvi re-prezencia közös
értelme, közös értelemképződése. A papírgalacsin, a lapok – tér, idő, kép, nyelv stb. lapjai –
közötti közös értelemképződés. Mint a papírgalacsin szilárdsága.
Valóságossága. A távollét szelének ritmusa. A lapok között. A kőszobor lyukaiban. Az
ikhnografi kus rajz sémái ban. Ikhno-sematikusan.
Marin számára az értelem a jelen mint hiány. A jelen faktuma mint hiány.
„Az értelem a jelenlévő faktum mint hiány” – írja.89 A jelen hiánya, a sans présent pedig
sohasem azonos (csak a jelen, a prezens lehet azonos). Vagyis a jelen hiányaként, a távollét
ként értett értelem maga is megsokszorozódik: plurális, tér-időbeli, képi-nyelvi értelemmé
lesz. Az értelem – a távollét jelenléte – maga lesz ez a pluralizáció, ez a multiplicitás.
Ugyanakkor ennek az értelemként pluralizálódó sokaságnak a közössége is: a távollét
közössége. Az a távollét, amit a legjobban szóródó multiplicitás sem tud eléggé pluralizálni.
Nem tudja például kizárni. Ahogyan tagadni sem. A távollét közössége, közös szilárdsága ez.
A papírgalacsint összetartó erő. A távollét, a távollét papírgalacsinjának szilárdsága,
valóságossága. Az értelem, az értelmek közös távolléte.
Az értelem mégsem azonossága, mégis egysége. Egy tér-idő-kép-nyelv galacsin,
értelemgalacsin. A sens tér- és időbeli, képi-nyelvi sémái. A papírgalacsin lapjainak össze-
gyűrődései, egymásba gyűrődései, mint „sematizáció”. 90 Mint 87 Marin: Utopiques, 134.
[…l’utopie (= oú-topia) n’est autre que le lieu même du texte…]
88 Uo. 150–151. [L’Utopie comme texte, ou production de sens, consiste dans les effets de
spatialisation des temporalités, des successions, des chronies.]
89 Marin: De la représentation, 130. [Le sens, c’est le fait présent comme manque.]
90 Marin: Utopiques, 9., 25. A sémát Marin máshol is említi, lásd Louis Marin: „Frontières,
limites, limes: Les récits de voyage dans l’Utopie de Thomas More”. In Centre Georges
Pompidou (ed.): Frontières et limites. Paris, Centre Georges Pompidou, 1991, 111–115. A
„séma” Marin számára itt is tér- és időbeli, sőt nyelvi-szimbolikus sematizáció is,
„keresztirányú átkelés” [traversée], tér-idő-nyelv közötti „passage” . Maga az „alteritás” felé
történő elmozdulás.

69
a képződő értelem ritmusa. A szél, az értelem szelének ritmusa. A távollét, a hiány ritmusa.
A sematizáció ritmusa. Mint értelem-valóság.
Marin mindig a szél megfordulásakor emleget értelmet. Amikor az idő
térré lesz, a tér idővé, vagy amikor ez a tér-idő textualizálódik. Vagy csak az idő, vagy csak a
tér textuali zálódik: „a térről beszélve a tér szöveggé lesz, értelmet képez, értelmet, mely
innen vagy túl van a látható referensen” – olvashatjuk.91 Sőt, valójában Marin számára
Utópia az értelem helye, az értelem hely nélküli helye, a tempo-spaciális, spacio-temporális
kép-nyelv-szöveg.
Ahol „az utópikus hely kérdése – írja – maga a szöveg kérdése” [la question du lieu utopique
est la question même du texte], ahol „a név egy nem-hely, tehát a szöveg helye” [le nom est
un non-lieu, c’est-à-dire le lieu du texte]. 92 Vagy újra:
„Utópia mint szöveg, avagy mint az értelem keletkezése/képződése a temporalitások –
szukcessziók, idők – spacializációjának hatásaiban áll.” Ahol nem pusztán a jelen jelzése a
múlt, de ezáltal a jelzés által a múlt, az idő
nyelvvé válása is: „a múlt (…) a beszéd alakjában hiányzó jelenlétként szer-veződik” – írja
Marin.93 Tehát a múlt eleve nyelv-szerű. Egyfajta re-présence.
Ahogyan a jövő is eleve nyelv-szerű. Vagyis a re-présence egy eleve nyelvszerű
múlt-jövő: „múlt” [passé] és „eljövendő” [avenir] „szimulta neitás”-a.94 Múlt és jövő
közössége mint a távollét, a távollét hely-nélküliségének közössége.
Ahol előáll „a múlt transzformációja eljövendővé” [transformation du passé à l’avenir]. 95
Múlt és jövő – az idő – transzformációja szöveggé. A szöveg terévé.
A nyelv, a szöveg nem helyévé. Vagyis egy u-tópiává. Az értelem utópiájává.
Mely bár sehol sincs, sehol sincs itt és most jelen, mégis, sőt éppen ezért téridő-kép-nyelv
közös sematizá ciójá t, a távollét sematizáció jának ritmusá t adja. Az értelem ritmusá t. A re-
prezenciá t: „a múlt, a távollét, a halál képes visszatérni az élők világába, a szöveg és a kép
színpadára, reprezentációként, (…) mint reprezencia” – mondja.96 Vagyis Marin
olvasatában az értelem, az értelem keletkezése mintegy behajtogatja az időt a térbe: „…
behajtja az elbeszélés idejét a leírás terébe. Az idő itt, a szöveg terében, egy barázdává válik
(…): 91 Marin:
Utopiques, 151. […parlant d’espace devient un texte, produit du sens qui est en deçà ou au-
delà de ce référent apparent…]
92 Uo. 152. Ezért írhatja Marin: „utópia” a „textuális tér” [espace textuel], „a nem-hely
beszé dének tere” [une espace de discours non-lieu], „a tér-világ mint szöveg” [l’espace-
monde comme texte] ( uo.
100., 102., 25.).
93 Marin: De la représentation, 129. (Marin Certeau-t idézi [«un passé (…) sous la forme
d’une discours organisé par une présence manquante»]. )
94 Uo. 206.
95 Uo. 218.
96 Uo. 169. […le passé, l’absent, la mort peuvent faire retour dans le monde présent des
vivants, sur la scène du texte ou de l’image, sur la scène de la représentation, (…) comme
représence…]
70
II. AZ UTÓPIA
barázdává, nyommá, nem-hellyé.”97 Az összegyűrt lapok, az egymásba gyűrt lapok
barázdáivá. A papírgalacsin hajtásaivá, gyűréseivé. Ikhnografi kus lenyo-matokká.
Számtalan lenyomattá, hajtássá, gyűréssé. A hajtogatás, a gyűrés
– a galacsin – ritmusává. Ez az idő ritmusa a térben, sőt tér és idő ritmusa:
„Ez az idő mélységes ritmusa a láthatóság terében, az azonos affi rmációja a másban, a másé
az azonosban: differencia.”98 Tehát Marin számára a ritmus az azonos a másban, a más az
azonosban. A mégsem azonosság mégis egysége.
Maga az értelem. Az értelem egysége – egész nélkül. Az értelem ritmusa. A szél ritmusa,
mely galacsinná gyűri a papírlapokat. A brise marine, mely átfúrja a követ. Ahol a távollét –
a „neutralitás”, az „utópikus” –, a távollét szele immáron „a reprezentáció általános ideoló
giája”. 99 Az értelem ideológiája. Az értelem sematizmusának ideológiája. A tengeri szélé.
A récit-é.
De ennek a tér-idő-kép-nyelv galacsinnak legalább még egy lapja van. Az, amit Husserl felől
legalábbis sejthetünk. Ez pedig a más, a másik. Az utópikus Marin számára nem csupán az
itt és az ott, a jelen és a nem-jelenlévő, a jelölő és a jelölt, a kép és a leképezett közötti
„harmadik”, de az én és nem-én közötti harmadik, a „l’autre” is.100 Az autre – ugyanúgy,
mint az u-topikus, ugyanúgy, mint a harmadik – semleges. „A más neutralizált” [l’autre est
neutralisé] – írja.101 De ugyanakkor ez a más, a másság, az idegenség sohasem lehet
statikus (csak az azonos lehetne statikus). Ezért is hangsúlyozza Marin, hogy az alteritás
valójában egy mozgás, „az azonos mozgása a más felé” [mouvement du même à l’autre]. 102
Egy olyan más felé, ami nem vezethető le az énből.
Ahogyan a távollét sem vezethető le a jelenből, az ittből. Ugyanúgy, ahogyan a képi-nyelvi
reprezentáció sem az aktualitásból. Vagyis Marin számára a neutralitás, az utópia – a sans
présent, a sans lieu, azaz a jelenlét-távollét, a távollét jelenléte – nem pusztán egy tér-idő-
kép-nyelv, de egy tér-idő-kép-nyelv-másik is. A képi-nyelvi spacio-temporalizáció, tempo-
spacializáció újra és úja megtörténő alteráció ja, alteritás a is. A távollét mellett, az értelem
mellett épp ez az idegenség, ez a másság, az alteritás újra és újra előálló tűrése, gyűrése a
közös az észlelés papírgalacsinjában. A papírgalacsin lapjai között. Ahol a keresztinten
cionalitás, a keresztül-kasul intencionalitás – a lapok meggyűré-97 Marin:
Utopiques, 141. [….rabat le temps du récit dans l’espace de la description. Le temps y devient,
dans l’espace du texte, le sillage (…): un sillage, une trace, un non-lieu.]
98 Uo. 141. [Tel est le rythme profond du temps dans l’espace de visibilité, l’affi rmation du
même et de l’autre, de l’autre de même: différence.]
99 Uo. 26.
100 Uo. 21.
101 Uo. 136.
102 Uo. 31.

71
se – maga az alteritás mozgása, elmozdulása. A távollét szele, a lyuk a kőben maga ez a
másság. A présence-absence alteritása, alterációja. Az abszencia meghatározatlan lélegzése
az alteritás lélegzése. Az elágazó ösvények kertjei között, a Riemann-felület lapjai között ez
az alteritás járkál. Bujkál. Az a másság, ami a távollét ipszeitásaként, mégsem
azonosságaként, a mégis egység mégsem azonosság aként újra és újra feltűnik. Fel-feltűnve
el-eltűnik.
Szélként. A szél ritmusaként. Az értelem ritmusa ként. A sematizáció ritmusa ként. Az
Abwesenheit kitágulása ként és összehúzódásaként. Az alteritás maga a re-prezencia tér-
idő-kép-nyelv galacsinja. A képződő értelemben a képződés mozgása. A képződő
valóságosságban a se faisant mozdulata. Az, amit Marin „production”-nak, „production de
sens” -nak nevez. Mely mégis, sőt épp ezért – a saját mássága miatt – össze is köt. Az
alteritás nemcsak elválasztja a lapokat, de az elválasztott lapok közösség ét is adja. A
mégsem azonosság mégis egység ét. Egy „kimondha tatlan közösség” -et [inavouable
communauté], egy megvalósíthatatlan közösséget, mely épp a meg nem valósulásában
lehet ön-maga: alteritás. Távollét. Szél. Mozgás. Miközben a mozgás, a mozdulatok, a
gesztusok mégis egysége is. A távolléte mégis egység e. Ritmusa. Szilárdsága.
Az alteritás affi rmációja. A másság szeretete. A másik szeretete.
De nézzük, mit ír Marin: „az utópikus neutralizáció az, ami az ellenkező-jévé fordít át
mindent, amivel találkozik”.103 Ez az „át/megfordítás” [renversement] transzverzálisan,
keresztben, sőt keresztbe-kasul nem más, mint a Husserl által is leírt keresztintencionalitás.
Az, ami a primer emlékezet spacialitását
– koegzisztenciáját – adja a szukcesszió, az idő egyenes vonalához képest.
Ami úgy temporalizál, hogy közben spacializál is. Ezáltal pedig egy olyan
„korrelatív konstitúció” -t, olyan „őskoegzisztenciá” -t illeszt az idő homogén vonalára, vona
lába, mely egyben valamiféle alteritás is. Így pedig mássá teszi az időt. Megtöri a
szukcesszió lineáris rendjét, meggyűri az idő egyformaságát.
Beletűr, belehajtogat valamit. Valami más t. Belehajtogat valami mást az időbe. A
temporalizáció épp ez a valami más, az alteritás begyűrése az időbe. Azaz a
keresztintencionalitás egy alteritás, alteráció is. A Quer intentionalität az alteritás mint
temporalitás, mint temporalizáció. Nem hiába írja le Husserl az apprezentáció t – a másság
észlelését – az időn keresztül. Valamiféle másfajta, nem lineáris időként. Primer
emlékezetként.104 Vagyis a papírgalacsint adó keresztül-kasul intencio nalitás – az itt és a
most epokhéja, a neutralitás, 103 Uo. 137. […la neutralisation utopique qui convertit en son
contraire tout ce qu’elle rencontre…]
104 Az, hogy az apprezentáció – az apprezentációként megjelenő másik – egy primer
emlékezetnek tekinthető, Husserlnél nem mondódik ki, de a szakirodalomban több helyen
feltűnik (lásd például Natalie Depraz: Transcendance et incarnation. Paris, Vrin, 1995.
243.).
72
II. AZ UTÓPIA
az u-topikus – egyben a másság, a másik konstitúciója is: „egy nem-hely, egy u-topikus (…)
a »más«” [un non-lieu, une u-topique (…) est l’«autre»] – írja Marin.105 Tehát az utópia
spacio-temporális, tempo-spaciális kép-nyelve, az értelem galacsin az alteritás galacsinja is.
A keresztintencionalitások, korrelatív konstitúciók, koeg zisztenciák egymásra fordulása,
gyűrődése. A forgószél, a hullám ritmus a. A re-prezencia „ritmus”-a. Marin szavaival:
„repetíció”
[répétition] és „transzformáció” [transformation]. 106 Sőt, ha az alteritás tér-idő-kép-nyelv
transzformációja is, ha egy re-prezencia is, úgy ez a másság egy nyelvi másság is. Sőt, egy
temporalizált nyelvi másság: „a másban lévő narratív”
[narratif dans l’autre]. 107 Tehát az „utópikus” Marin számára egy temporalizált nyelvi
másik. A térbeli alteritás, maga a tér belecsúsztatása, belehajtogatása
– keresztben, keresztbe-kasul – az időbe, de a nyelven keresztül. Az alteritás
temporalizációja és nyelviesülése egyfajta narratív – nyelvi, időbeli – struktúrában.
Galacsinban.108 A ritmus, az értelem ritmusa, a képződő értelem, a képződő valóságosság
ritmusa ez a tér-időbeli képi-nyelvi alteráció, az alteráció galacsinja. A mégsem azonosság
mégis egysége. A hullám, a szél mégsem azonossága, mégis egysége az alteritás, az alteráció
ritmusában. Az alteritás galacsinjában. A mozgás szilárdsága ez. Az egymást ölelő tér-idő-
kép-nyelv-értelem-másik. Olyan galacsin, melyet nem pusztán összegyűr a hirtelen támadt
szél, de végig is sodor a parton, s közben más, újabb lapokat is belegyűr.
Nem egy galacsin. Galacsinok. A papírgalacsin szilárdsága nem egy, hanem több galacsin
együtt, egyben, egymásban. A szilárdság inter-szubjektív. 109
A távollét jelenléte, a re-prezencia együtt hozza létre a referencialitást és a referencia
felfüggesztését. A sans présent – a neutralitás, az u-tópia – együtt kettőzi meg a jelent, hoz
létre a magányos hic et nunc ból egy társas viszonyt, utalást, referálást, és lehetetleníti is el
a referens megtalálását. A referenst a távollét homályába löki. A referencialitás
felfüggesztése mint referencialitás ez. Marin megfogalmazásában: „a referencialitás
távolléte” [absence de référence] mint „a saját referencialitása” [sa propre référence]. 110 A
távollétet megidéző, megjelenítő referencialitás nem képes sem véglegesen megragad-105
Marin: Utopiques, 140.
106 Uo. 157.
107 Uo. 157.
108 Egy narratív etika – mondhatnánk Ricœur nyomán –, bár Marin nem nevezi így.
Miközben nar-rativitásról, sőt récit-ről lépten-nyomon beszél, ahogyan a „más” [autre]
„narratív” jellegéről is ( uo. 261.).
109 Marc Richir számára a „jelen nélküli jelenlét” [présence sans présent] a „képződő
értelem” [sens se faisant] mozgásában „temporalizálódik”, mely maga is egy alteráció, s így „
eo ipso »interszubjektív«”
( Phantasia, imagination, affectivité, 31., 32.).

73
ni, sem véglegesen elveszíteni a saját tárgyát. Nem képes sem referálni, sem nem referálni.
Nem képes sem kellő tisztasággal affi rmálni, sem kellő erővel negálni a referencialitást.
Éppen azért, mert a referencialitás a távollét megjelenítése is. „A távollét” pedig „a
távollétre sohasem referál”. A távollét szél.
A távollét megjelenítése, a távollét jelenléte nem befogja a szelet, hanem ki-engedi.
Elengedi. Az Abwesenheit elillan. S máshol, máskor, másban, másként tér vissza. A távollét
át-fordul, meg-fordul. Keresztben, keresztbe-kasul. Spacialitásként, temporalizációként,
képként, nyelvként tér vissza. Az abszencia cérnáját egy őrült varrógépbe fűzték, mely
válogatás nélkül ölti egymáshoz a legkülönbözőbb anyagokat, amik az útjába kerülnek.
Mígnem előáll a galacsin. Tér-idő-kép-nyelv galacsin ja. A referencia kalandja az alteritás
kalandja.
Nem az erre vagy arra vonatkozás, mindössze valamire, valahogy, „egy más dolog”-ra [une
chose autre], „egy más referens”-re [une référent autre] való vonatkozás.111 Éppen ezért a
távollét jelenléte, a re-prezencia egyfajta torlódás is. Gyűrődés. Összecsúszás: „a nyelvben
lévő belső torlódás/összecsúszás”
[chevauchement interne au langage] – írja Marin.112 Galacsin. Mely „a szöveg
referencialitásának át/megfordítása a saját másságává/ban” [renversement de la référence
du texte dans son autre]. 113 A nyelv, de nemcsak a nyelv, hanem tér-idő-kép-nyelv „ordo
inversus” -a is.114 Mert a távollétre minden megjelenítésnek, minden utalásnak, minden
refe rencialitásnak szüksége van.
A térnek, az időnek, a képnek és a nyelvnek is szüksége van. De a távollét (a jó kereskedő)
miközben a nem itt és nem most meglévő megragadásával csábít – a tér-időbeli, képi-nyelvi
utalás, referálás, összefüggés lehetőségével, az egésszel –, el is kér cserébe valamit: az itt és
most bizonyosságát. S így amit cserébe kapunk, már nem egy másik hic et nunc, hanem a
távollét szele. Egy drágakövet adtunk érte, a legértékesebbnek vélt kincsünket, ittünk és
mos-tunk csillogó kövét, egy még értékesebb drágakövet vártunk cserébe, gyé-mántot, de
csak egy marék homokkal távozunk. ’A homok a legértékesebb, benne lakik a szél!’ –
mondta a kereskedő, s már el is tűnt a forgatagban.
A sans lieu, a sans présent homokját kaptuk cserébe. S bár azóta számtalanszor átforgattuk,
nem leltük meg a szelet. Rossz üzletet kötöttünk? Nem hiszem. Sőt! Talán túl jól is jártunk.
Túl sokat is kaptunk. Bár az absence, a jelen nélküli, a „nem-hely” [non-lieu] „a
megnevezésben lévő nem-elsajátítás, a jelenlét jelzésében lévő távollét” [désappropriation
dans l’appellation, absence 111 Uo. 118.
112 Uo. 119.
113 Uo. 116.
114 Vö. Novalis: „Fichte-stúdiumok”, Gond, 1998/17. Papp Zoltán fordítása.
74
II. AZ UTÓPIA
dans l’indication de la présence] kétségkívül „valamitől való megfosztottság”
[dépossession] is.115 De közben jóval több is. Szél. A távollét bármennyire is illékony,
megfoghatatlan, bármilyen könnyű is elveszíteni, meg nem kapni, mégis teret, időt, képet,
nyelvet ad. Sőt értelmet is. És még a másikat is.
Bárki is cserélte el helyettünk a hic et nunc drágakövét, jó üzletet kötött.
A kereskedő nem hazudott, azt adta, amit ígért. Egy marék homok, egy papírgalacsin többet
ér a legértékesebb drágakőnél! A távollét et zárja magába.
A nem megragadhatót, a nem el- és kisajátíthatót. Az újra és újra elillanó szelet. Azt a
forgatagot, ami összegyűri a lapokat, elporlasztja a követ. De csak azért, hogy megőrizze.
Másban őrizze meg. Teret az időben, időt a térben, a tér-időt a képben, képet a nyelvben, az
értelemben, a másikban.
Homokszemek torlódásában, papírlapok összegyűrődésében. Nem itt, nem most, mégsem
sehol, mégsem semmikor, máshol és máskor. A transzverzió, a reverzió „chevauchement”
-jában. Tér-idő-nyelv-értelem-másik torlódás ában.
Egy alakuló értelem torlódásában. Az alteritás torlódásában. A sematizáció ritmusában.
Nem azonnal, nem egyszerre, mégis együtt. A szélben kavargó homokszemek
kitartásaként, a parton nyargaló papírgalacsin durée-jeként.
A „chevauchement” szilárdsága ként. A galacsin szilárdságaként. Az egymást ölelő tér-idő-
kép-nyelv-értelem-másik szilárdságában. A másság szeretetében. A másik szeretetében.
De minden utópia, utópikusság dacára Marint mégiscsak a reprezentá-
ció érdekli leginkább. Valójában az utópia is a reprezentáció miatt érdekli.
A reprezentáció u-topikussága miatt. A tökéletesen transzparens jel, jelölés – hangsúlyozza
Marin számtalanszor – mindig „utópia” marad. Álom és vágy marad. A távollét semmilyen
referencialitásból, semmilyen jelölésből, megjelenítésből sem küszöbölhető ki. Ezáltal pedig
újra és újra előáll a jel, a reprezentáció átlátszatlansága. A tökéletes jel lehetetlensége.
Amikor a reprezentáció elkezd magáról is beszélni, a saját lehetetlenségéről, amikor előáll a
megjelenítés ön-tranzitív meta-struktúrája. Amikor „a valóság akár ki is vonhatja magát a
reprezentációt irányító mimetikus törvénykezés alól” – írja Marin.116 Amikor elkezdődik a
„differenciálódás végtelen pro-cesszusa” – teszi hozzá. Vagyis amikor előáll a re-prezencia.
A papírgalacsin.
Csakhogy ez mégsem azt jelenti, hogy az egyik látszatból a másik látszatba lépünk, egyik
álomból a másik álomba ébredünk. Mert már látszat sincs!
(A látszathoz a valóság is kellene, a re-prezenciában pedig már valóság sincs.) De azért sem,
mert nem egyszerre és nem azonnal történik meg ez az átlépés.
116 Marin: „A reprezentáció”, 228.
2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

75
A felébredés. Mert térként és időként, képként és nyelvként stabilizálódnak ezek a nem-
valóságok, de nem is látszatok. Mert a papírgalacsinnak szilárdsága van. Durée-je. Mert a
távollét szele stabilizál. Örökre elfújja a Nichtigkeit ot.
A Schein t. Megtanít együtt élni az álommal. A képekkel. A szöveggel. Másokkal. A másik kal.
Nem szétszedni és nem kisimítani a papírgalacsint. Megbocsájtani a zavart. Megbocsájtani.
Toujours déjà. Örökre. A valóság helyett örülni a valóságosságnak. A mégis egységnek. A
félálomnak. A marék homok-nak. S mi ez, ha nem egyfajta átlátszóság? Az át-látszatlanság
át-látszósága.
Mégis. Az átjáró, a „passage” homályos mégis transzparenciája. Világos, tiszta út a távollét
homályába. A „más” [autre] felé. 117 A másik felé. Kitartóan. Szilárdan. Az absence felé.
Feléd.
2. Passage (Serres, Benjamin)
A távollét nem csupán u-topikus – hely nélküli és jelen nélküli –, de passage-
szerű is. Átjárószerű, bár mégsem egy átmenet. Nem pusztán ugyanazon struktúra két
pontja közötti átmenet, hanem struktúrák közötti átjárás is.
Síkok, lapok között. Az absence ilyen passage-ként fordítja át egymásba, köti egymáshoz az
időt és a teret. De nemcsak az időt és a teret, hanem a teret, az időt, a képet és a nyelvet is.
Papírgalacsin t, az észlelés galacsinját – a pli, a kiazmus, a chevauchement, a Deckung
galacsinját – hozva létre. A távollét passage-a, az absence átjárója az értelem sematikus
ritmusát, az alteritás gyűrődéseit, torlódásait konstituálja. A keresztbe-kasul
intencionalitást. Téridő-kép-nyelv galacsinját.
De a passage az átjárás ellenére sem közvetít. A passage épp az egymással össze nem
egyeztethető, nem közvetíthető univerzumok közötti ugrás. A ha-jótörés, ami Utópiába
visz, és ami Utópiából visszahoz. Magában az átjáróban áll elő, sőt magát az átjárót jellemzi,
hogy: már rég – sőt eleve – elhagytuk Utópiát, bár még mindig ott vagyunk – ott is vagyunk
– valamennyire. Az átjáró szilárdsága, durée-je ez. A papírgalacsin szilárdsága. Az, hogy a
lapok nem széjjelszedhetők, mégsem tartja őket össze más, mint az absence. A gyűrés, a
tűrés. A távollét nem-azonossága, ipszeitása. S bár a passage kétségkívül 117 A „passage”
és az „autre” összekapcsolását lásd Marin: Utopiques, 31., 300.; valamint Marc Richir:
L’écart et le rien. Conversations avec Sacha Carlson. Grenoble, Millon, 2015. 105–106. (Richir
az Északnyugati-átjárót említi példaként.) Marin értelmezésében a „passage” pedig maga is
egy u-, avagy
„atopikus hely” [lieu atopique] (Louis Marin: „Passage”, Traverses, 21–22., La cérémonie,
1981. 123.).
A „passage” és az „utópia” összekapcsolását lásd még Abensour: Utopiques II, 25.;
Utopiques III, 75.
76
II. AZ UTÓPIA
át-vezet, át-visz valahová, mégsem úgy vezet át, nem úgy visz át, mint az út (μέθοδος), mint
egy szűk szoros két szikla között. Két szikla között bármennyire is nehéz és veszélyes az út,
ha egyszer megjártuk, vissza is tudunk rajta jönni. És még számtalanszor át tudunk rajta
kelni. Ugyanonnan ugyanoda.
Azért, mert ugyanabban a rendben, ugyanazon a síkon, struktúrában, univer-zumban
maradunk. Csakhogy az átjáró nem ilyen. Ahhoz, hogy ugyanonnan ugyanoda vissza-
jussunk, még mindig kellene az azonosság, kellene az itt és a most, a jelen. A tiszta, puszta
hic et nunc. De a távollét átjárója épp a hic et nunc absztrakt geometriai pontját fordítja át a
sans présent, sans lieu alteritásába.
Épp azáltal ugrik át a távollét az egyik lapról a másik lapra, azért, mert soha többé nem
térhet vissza ugyanoda. Mindössze valahova lép át, máshova, s onnan legfeljebb valahova,
máshova térhet vissza. Az ugrás bár megismétlődhet, de sohasem ismétlődik meg
ugyanonnan, ugyanoda. Az ugyanoda egy azonos rendet, az egy azonos geometriai sík
statikus, örök viszonyait feltételezi. Ha van ugyanonnan ugyanoda, nincs Utópia. Nincs
másik világ, nincs másik, nincs alteritás. Vagyis nemcsak hogy nem egyszerre és nem
azonnal járjuk meg az utópiába vezető utat újra és újra, sőt mindig, de nem is jutunk
ugyanoda.
S nem is ugyanonnan ismételjük meg az ugrást. A távollét által egymásra torla-szolt, gyűrt
lapok közötti labirintusban, a papírgalacsin labirintusában nincs két azonos, vagy még
inkább két azonosítható pont.118 Sem térben, sem időben.
Nincs egy közös nyelv, egy közös rend, rendszer, egész, amibe ezek a lapok beleillenének. A
papírgala csinnak nincs sem geometriája, sem logikája, sem struktúrája, sem rendje,
értelme. Pontosabban a galacsinnak nem egy geometriája, nem egy logikája, nem egy
struktúrája, rendje, értelme van. Hanem sok.
Ez a sokaság pedig nem illeszthető bele semmilyen nagyobb egészbe. A nem egész egysége
ez. A mégis egység mégsem azonossága. Sokasága. Homokszemek, lyukak sokasága, melyek
között, melyekben csak a szél a közös. A távollét. Cuj Pen szele. Riemann szele. Az én
szelem, a tiéd. Une absence commune.
De az igenis közös! Az átjáró igenis közös.
Az átjárónak, a távollét másvilágának épp az az értelme, hogy sohasem visz át oda
teljesen.119 Hiszen már rég – sőt eleve – el is hagytuk Utópiát…, vagyis itt is maradtunk, itt
is maradunk valamennyire. Eleve itt maradunk 118 Nyilván vannak azonos pontjaik, de
ezek azonosítása sem megoldható. Ezek az azonosnak vélt pontok csak arra jók, hogy
tudjuk, eltévedtünk. Hogy talán ugyanoda visszajutottunk, de ez mégsem biztosan ugyanaz
a pont, mert a hozzá vezető utat – az egészet, az azonosság egészét – megint elvétettük. Az
egész, az azonos pedig elengedhe tetlen a ’megszólalásig hasonló’ és az ugyanaz
elkülönítéséhez. Két vagy több síkon – keresztben – nincsenek azonosítható pontok! Erről
szól a Riemann-felület és „az elágazó ösvények kertje” is.
119 Becsapja a kertkaput – írtuk korábban.

77
valamennyire. De mégsem ugyanott! Mégsem ugyanott, ahol eddig voltunk.
Mivel bár már rég, sőt eleve elhagytuk Utópiát, de mindeközben még mindig ott vagyunk –
ott is vagyunk – valamennyire. Ott is maradunk valamennyire.
Úgy maradunk itt, hogy ott is leszünk, úgy maradunk ott, hogy itt is leszünk.
Szó szerint ’a két szék között a pad alá’ kerülünk. A köztes, átmeneti térbe.
A troisième-be. A passage-ba. Vagyis a passage úgy visz át, hogy mégsem visz át, úgy
maradunk itt, hogy mégsem maradunk itt. Úgy maradunk ott, hogy mégsem maradunk ott.
Hiába jövünk vissza, vagy maradunk itt, már semmi sem lesz ugyanolyan. Nem lesz
ugyanitt vagy ugyanott. A távollét szele, vihara nem alakít át semmit, nem röpít el egy
másik világba, de még csak Utópiába sem. Mégis mindent megváltoztat. Nem lesz többé
egyszerre és azonnal, nem lesz ugyanitt és ugyanott. De lesz tér és idő, kép és nyelv és
értelem és alteritás. Magunkkal, magunkban visszük tovább Utópiát. A távollétet. Hazafelé a
piactérről egy marék homokkal a kezünkben. A parton talált papírgalacsinban. Azután a
szél után, mikor bár fürödni nem tudtunk, mégis olyat találtunk a parton, amit csak nagyon
ritkán: egy másik világot. Utópiát. Egy lyukas követ. A szelet. A te szeled, ami az én szelem.
Az absence commune-t. Az át-járót találtuk meg. A távollét szelét a kőben. A kő lyukaiban. A
passage-t.
A pas-t. Maradunk, hogy mehessünk. Megyünk, hogy maradhassunk. Itt és ott, ott és itt.
Mégis együtt.
Vagyis az átjáró a távollét, a távollét szelének a nyoma. A lyuk. Az absence passage-a a
kőszobor lyukai. A papírgalacsin hézagai. Az elágazó ösvények kertjeinek kapui, elága zásai.
A Riemann-felület lapjait átszúró pontok, lyukak. Utópia maga is az átmenet, az átjárás, a
passage, a lyuk kérdése. A másvilág, a másság kérdése. Az alteritásé. Pontosabban nem is a
másvilág létének, nem az alteritás meglétének kérdése, hanem annak a kérdése, hogy ha
van is autre, visz-e oda át valami? Az arra való rákérdezés, hogy ha van, ha lehetséges is
valami más, akkor lehet-e valamilyen közösségünk vele. Lehetséges-e a „kommunikáció”
vele (Marin). Utópia az átjáró, a megismerés – az aiszthészisz – és az interszubjektivitás – a
másik – kérdése. Az egység, az egész kérdése. Avagy „a dialektika kérdése” (Blanchot). A
világ egészének a kérdése. Michel Serres példája nem pusztán az átjáró, bármelyik átjáró,
hanem az egyik utolsó nagy földrajzi felfedezés, az Északnyugati-átjáró [Passage de Nord-
Ouest]. 120 Az egyik utolsó fehér folt a térképen. De közben azt is megmutatja, hogy ennek
felfedezése ellenére sem állt elő az egész. A világ egésze.
120 Michel Serres: Le Passage de Nord-Ouest. Hermès. V. Paris, Minuit, 1980. (Az
Északnyugati-átjáró az Atlanti- és a Csendes-óceánt északon, Grönland és Alaszka között
összekötő tengerszoros, amelyen először Amundsennek sikerült átkelnie 1903 és 1906
között.)
78
II. AZ UTÓPIA
Avagy az egész mégsem áll elő. Az Északnyugati-átjárón való átkelés ugyanis korántsem
olyan, mint mondjuk Amerika felfedezése, ahová Kolumbusz után eljutni már egyáltalán
nem felfedezés. Az út Európából Amerikába, ugyanonnan ugyanoda újra és újra, bármikor
megtehető. Már nem fehér folt többé a térképen. De az Északnyugati-átjáró nem ilyen.
Nagyon nem. Az ugyanis nem hajózható mindig, s amikor hajózható is, nem ugyanott nyílik
az út.121 Sőt, két különböző hajónak sem ugyanott nyílik. És visszafelé még ugyanannak a
hajónak sem ugyanott nyílik. Mivel a jég állandóan át-alakítja az átjárót, átalakítja az át-
járhatóságát is. Azaz az Északnyugati-átjárón való átkelés egy olyan földrajzi felfedezés,
ami újra és újra megtehető, sőt megteendő is. Még Amundsen után több mint száz évvel
is.122 Ezért is jó példa Serres számára.
Akitől – persze – nagyon is távol áll egy egészként értett kozmosz, egy totális, globális rend
képzete. Az abszolút rendszer gondolata.
De mi történik, ha a térképünkön marad fehér folt? Marad bizonytalan, feltérképezetlen
(ún. uncharted) terület. Ez a problémás tér, térdarab nem érinti az egészet? Körbekerítjük,
aztán el is felejthető? Szeretnénk, ha így lenne! De ha nem tudunk egyszer s mindenkorra
akár egyetlenegy kis üres, fehér foltot is kitölteni, a térkép egésze kerül veszélybe. Nem
pusztán az adott terület esetében válik megbízhatatlanná, hanem magában a térkép-ben, a
térkép egészében veszítjük el a bizodalmunkat. A térkép ugyanis egy univerzális, globális
rend. A térkép totalitás. Totalitás, mely a horror vacui rémétől szenved. Ha pedig benne
marad akár egyetlenegy kis fehér folt, máris nem univerzális ez a rend! Az Északnyugati-
átjáró épp a totalitást kezdi ki.
A legkisebb fehér folt, lyuk a rend egészét, egész voltát, magát a centrum ot érinti. A fehér
folt, a lyuk – bárhol is legyen – nem a térkép lényegtelen távoli részein áll elő, hanem
magában a középpontban üti fel a fejét. Avagy akárhol is áll elő, azonnal a centrumba ugrik.
Sőt, nem is egy lyuk lesz valójában, hanem számtalan, ami ezentúl bárhol és bármikor
előállhat. Olyan felfesléssé, szakadássá válik, ami az univerzalitás szövetének, a globalitás
szövetének egészét érinti. A térkép fehér foltjainak lyukain át a távollét szele fúj. Utópia
szele. Ami nem pusztán felhasítja, kilyukasztja a rend térképét, lapját, de más rendek, más
lapok lehetőségét is felvillantja. Keresztintencionalitás sá válik.
121 Vö. „Az út létezik, nem létezik.” [Le chemin existe, il n’existe pas.] (Serres: Le Passage…,
21.) 122 Közvetlen azután, amikor Amundsen átkelt az átjárón, szinte mindenki számára
tudatosodott, hogy a felfedezés valahogy mégsem történt meg igazán. Ugyanis Amundsen
egy olyan kis merülésű
hajót használt – direkt –, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette az útja megismétlését. Hogy
más is ugyanott – ugyanonnan ugyanoda – tudjon átkelni. (Az Északnyugati-átjáró
felfedezése a Déli-sark meghódításának közvetlen előzménye, mintegy főpróbája volt
Amundsen számára. Ugyanakkor az Északnyugati-átjáró a globális felmelegedés miatt
napjainkban egyre inkább jól hajózható.) www.interkonyv.hu
© Popovics Zoltán
Hajdu Laszlo 20230206
© Typotex Kiadó
79
Magát az átjáró t villantja fel. A galacsin lehe tőségét. Marin számára az utópia épp ez az
üres középpont. Az a fehér folt, ami meghatá rozatlanságánál fogva, helynélküliségénél
fogva magát az egészet teszi kétségessé. De ugyanakkor Marin azt is hozzáteszi, hogy
valamilyen értelemben minden centrum ilyen!
Semmilyen rend, semmilyen struktúra sem építhető fel a távollét nélkül. Ma-ga a középpont
is állandóan feltételezi az absence-t. Hiszen a centrum csak azért lehet a struktúra minden
egyes pontján jelen, mert sehol sincs teljesen jelen. Azaz Marin számára maga a centrum is
utópia-gyanús: egyszerre van bent és kívül a struktúrán. Olyan, mint „a kerék középpontja
[centre]
– írja –, ami egyszerre van belül és kívül a keréken”.123 Mint a „nulla fok”
[degré zéro]. 124 A nulla ugyanígy egyszerre van belül – jelen – a rendben, hiszen minden
ettől a ponttól méretik, de ugyanakkor kívül is – távol –, mert egyetlenegy pontban sem
lehet közvetlenül jelen. Hisz minden más pontban is jelen kell lennie. De a térkép, a
számegyenes – a rendszerfi lozófi a – újra és újra elhessegeti az egész, az egység
kérdését.125 Az utópia viszont kiszabadítja az egész, az egység kérdését. Mely egyben a
távollét kérdése is. A fehér foltok kérdése. De ha az egész, az egység maga is kapcsolódik a
távolléthez, nincs meg az absence nélkül, úgy egész és egység sem lesz, struktúra sem lesz?
Mind Marin, mind Serres számára lesz struktúra, vagy inkább strukturálódás, sőt még
egység is lesz, csakhogy egész nélkül. Sok, számos struktúra egysége egy egész nélkül.
Marin számára Utópia egy ilyen másik – a több másik közül az egyik – lehetséges struktúra.
Nem az egyetlen, mindössze az egyik lap a galacsinban. Serres erről a struktúráról, a
galacsin ról mondja:
„többé nem globális” [n’est plus globale], „egyszerűen csak lokális” [simplement locale]. 126
Valamiféle globalitás nélküli lokalitás. A fehér foltok – az Északnyugati-átjárók –
következménye a globalitás nélküli lokalitások. Ahol az egyes lokális rendek úgy állnak
össze egy egységgé – egész nélkül –, mint a Marin által oly gyakran emlegetett
várospanorámák.127 A papírgalacsin valójában egy panoráma. A panoráma ugyanis
sohasem egy centrális nézőpontból, egy perspektívából készül – abból ugyanis nem lenne
látható minden. Panoráma 123 Marin: Utopiques, 32.
124 Uo. 32., 35.
125 A külső, távollévő centrumot könnyű elhessegetni, elhallgatni, hiszen a távolléthez épp
a csend tartozik hozzá, az, ami nem mondható ki – sőt nem gondolható el – a prezens
fényénél. Itt és most.
126 Serres: Le Passage…, 40.
127 Marin: Utopiques, 257–290. (Ezt folytatja Borgeshez kapcsolódva 291–296.) Husserl a
Fantázia, képtudat 19. paragrafusában szintén beszél a panorámáról, de „látszat”-nak tartja
(azokra a 19. századi panorámaképekre gondol, melyek épp a tökéletes illúzió reményében
jöttek létre azáltal, hogy nem választják el kerettel a kép terét és a valóságot).
80
II. AZ UTÓPIA
csak több centrumból készülhet. Még annak ellenére is, hogy ezek a különböző látványok
egy egység gé simulnak össze, egész et mégsem adnak soha.
Nem adhatnak soha. Épp a multi-centralitásuk miatt. A galacsint szintén egy egységgé
gyűrjük, mégsem lesz egész soha. Ahogyan a fehér foltokkal lyuggatott térkép sem. Ahogyan
a lyukas kőszobor sem.
Serres a „lokalitás” topológiájáról szeretne beszélni.128 A globalitás nélküli lokalitás
topológiájáról. Nem egy „szolid”, szilárd, „disztinkt” „geometria”
„pont”-szerű topológiájáról, hanem valamiféle „fl uid”, mozgó, „lobbanó”
tűz–víz–levegő topológiáról.129 Ahol a tér nem változatlan, nem az idő ellentéte többé,
hanem maga is állandóan változik, módosul. „Tér és idő”, „téridő” .130 Ahol a tér állandóan
át-helyeződik, el-mozdul, át-íródik, ahol a tér nem ad szilárd pontokat többé. Nem ad
szilárd helyeket: u-topikus, a-topikus.
„Hely nélküli hely” [lieu sans lieu] csupán.131 Nem pusztán az állandó mozgás, de az állandó
át-rendeződés jellemzi: az afázia mozgása jellemzi.132 A „passage” keresztirányú,
transzverzális mozgása. A szél, a hul lám, a tűz remegése, forgása. Tánca. Egy „barokk” tér
ez Serres számára.133 Bonyolultsága, ösz-szetettsége, átláthatatlansága, és nem utolsó
sorban az instabilitása miatt.
A „labirintus” -szerűsége miatt.134 Vagyis a papírgalacsin tere, a keresztbe-kasul
intencionalitás tere egy barokk tér. A tér-idő-kép-nyelv-másik barokk te-re.135 A re-
prezencia tere.136 A „sivatag” tere, az „óceán”-é.137 Ahol legfeljebb csak beduinokkal,
„nomád”-okkal találkozhatunk.138 Meg tengerészekkel.
Serres leírásában ez a tér a „felhők” [nuages] mozgására, a felhőpamacsok egymás közötti
„átterjedés”-ére/„átterjeszkedés”-ére [empiètement] hasonlít.139
129 Uo. 40., 42–43., 35. Egy nem-karteziánus geometria ez – teszi hozzá. A tűz, a víz, a
levegő ilyen fi lozófi ai tematizálásának egyik legkorábbi kortárs példáját lásd Gaston
Bachelard: Psychanalyse du feu. Paris, Gallimard, 1949.; ill. L’eau et les rêves. Essai sur
l’imagination matière. Paris, Corti, 1942.
130 Serres: Le Passage…, 61., 67.
131 Uo. 36.
132 A „klasszifi káció” problémája, problémássága ez – írja Serres ( uo. 22.). Az afázia
Foucault számára ugyanígy a klasszifi káció problémája, problémássága. (Serres – Foucault-
val ellentétben – nem beszél afáziáról, bár hozzá nagyon hasonlóan a „külső”/„kívülség”
[dehors] tematizálásának gondolja mindezt.)
133 Uo. 21. (Ezt akár Deleuze is írhatná. Serres itt – Deleuze-höz hasonlóan – Leibnizet is
emle geti.) 134 Uo. 15.
135 Nem pusztán egy tér-idő, de „a reprezentáció és a kép tere” is – írja Serres ( uo. 34.).
Sőt, a „test”
[corps], a „más/ik” [autre] tere is (47.).
136 Ahol „a megjelenő tér távollévővé válik és reprezentálódik” [l’espace présenté s’absente
et se représente] – írja Serres ( uo. 33.).
137 Uo.
138 Uo. 27., 30. (A nomadikusság Jabès, Deleuze és Serres közös problémája.) 139 Uo. 45.
A felhő részletes elemzését lásd még Hubert Damisch: Théorie du nuage. Pour une histoire
de la peinture. Paris, Seuil, 1972.

81
A „kiazmus” jellemzi, egy „ riemanni értelemben vett multiplicitás” – ír-ja.140 Egyfajta
„retroaktivitás”. 141 A fantázia, a „képzelet” [imagination] tere, a „sémá” -k [schéma]
topológiája.142 A hic et nunc pontszerű azonossága helyett
„a hasonlóságok tere” [l’espace des similitudes]. 143 Az a tér-idő-kép-nyelv-másik, amiről
Jabès, Didi-Huberman, Marin és Husserl, meg Richir is beszél.
Egyfajta toposz nélküli topológia. Egy mégsem topikus mégis topológia. A távollét u-
topológiája.
A passage Serres leírásában – az utópiához hasonlóan – úgy „jelenít meg”
[présente] valamit, hogy közben „távollévővé teszi” [s’absente]. 144 Vagyis az átjáró a
jelenlét és a távollét közötti átjáró is, az itt és az ott közötti is. Egyfajta présence-absence. Sőt,
nem pusztán térbeli és időbeli átjáró, de tér és idő
átjárója is, sőt tere k és idő k átjárója is: „különböző idők” [temps différents]
és különböző terek „összeolvasztása” [gelée] – írja.145 Hetero-topi-krónikusság.
Sőt, – a távollét jelenléte miatt – „a reprezentáció tere” [espace de la représentation] is.146 A
re-prezencia hetero-topi-krónikussága. A sans présent, a sans lieu – u-topikus – helyén
előálló differenciáció: a „mindig eltérésben” [toujours en écart]
„összeszövődve/összegubancolódva” [enchevêtré] levés.147 De ugyanakkor a távollét, a
megjelenítés kérdése a „transzcendentális kérdés”, sőt az
„interszubjektivitás” kérdése is – teszi hozzá Serres.148 Azaz az átjáró terek, idők, képi,
nyelvi reprezentációk, a mások és a másik felhőfoszlányainak egymásra, egymásba
szövődése. Gubancolódása. Felhőpamacsok kuszasága, a hetero-topi-krónikusság papírgala
csinja. Egy tér-idő-kép-nyelv-másik. Terek, idők, reprezentációk, alteritások átjárásai,
átjárói. A tempo-spaciális, spacio-temporális kép-nyelv-másik passage-a. Sőt, a passage
szilárdsága is! A galacsin szilárdsága. Mert az átjáró bármennyire is illékony – nem
ugyanonnan ugyanoda visz, nem is marad ugyanott –, mégis tartós, mégis van valamiféle
durée-je is. Épp azáltal van valamiféle tartóssága, szilárdsága, hogy nem ismeri az
ugyanonnan, ugyanoda, az ugyanott punctumát: a hic et nunc, a présent és a lieu
punctumát. Az egyszerre, az azonnal pontját. Az átjáró valójában a prezens – az itt és most –
felfüggesztése által áll elő. Az epokhé által.
141 Uo. 46. De Marin is említi ( Utopiques, 150.)!
142 Serres: Le Passage…, 42., 34.
143 Uo. 34.
144 Uo. 52.
145 Uo. 53.
146 Uo. 34. Mely Serres számára nem csupán a reprezentáció, de a „prezentifi kálás”
[présen tifi er]
kérdése is (56.).
147 Uo. 52., 53.
148 Uo. 57.
82
II. AZ UTÓPIA
A neutralitásban. Az átjáró maga a durée. A passage maga a galacsin szilárdsága.
A kereszt intencionalitás, a keresztül-kasul intencionalitás maga a papírgalacsin
szilárdsága. Ami az azonnal, az egyszerre, az ugyanott helyén születik. Olyan proto-tér,
proto-idő, proto-kép-nyelv-másik, mely szét-terjed. El-terjed. Szét-húzódik. El-folyik. Mint
ahogyan a víz, a szél találja meg a legkisebb lyukat is, a legkisebb hézagot, hasadékot, amin
keresztül továbbterjedhet, fennma-radhat, amin keresztül átszivároghat, átfújhat. Ha pedig
elzárjuk az útját, maga vájja ki a saját átjáróját. A víz, a szél maga az átjáró, maga az
átjáráshoz szükséges erő, a kitartás, a távollét ereje, tartóssága, szilárdsága. A távollét maga
a passage. A passage-absence. A passage-absence sans présent-ja, sans lieu-
je – nem azonnalisága – mint durée. Mint tartósság. Az átjáró mint tartósság, mint
szilárdság. És mint galacsin. Mint multiplicitás. A felhők, a galacsin multiplicitása és
szilárdsága. A passage-absence mégsem azonosságának mégis egysége. Mely újra és újra
más lapokon, más felhőfoszlányokban őrződik meg, újabb és újabb átjárók, lyukak,
fuvallatok őrzik meg. A papírgalacsin tartósságát a szél, a távollét, a távollét szele őrzi.
Ahogyan a távollét szelét a passage-ok labirintusa, a galacsin labirintusa, az egymásra
gyűrődő lapjai, a kőszobor lyukai őrzik. S nem engedik ki. Nem engedik el. Az újabb és
újabb ölelések enchevêtrement-jai őrzik. A teret ölelő idő, az időt ölelő kép és nyelv és
értelem labirintusa őrzi. Mind-mind a másik ölelése. Az észlelés mint ölelés.
Mint passage.
A passage nem valamiféle konkrét, megfogható képződmény, nem egy
alagút, nem egy kapu, ajtó stb., stb. A passage maga a távollét, a távollét jelenléte. Maga a
sans présent, sans lieu. A sans présent, sans lieu egyik aspektusa. A jelen nélküli, a hely
nélküli tágulata. Foltja, kiöblösödése. Csóvája.
„Ko meten schweif”-ja (Husserl). Az absence, az absence által megfer tőzött, kitágított jelen,
a punktualitását vesztett jelen, a jelenlét – a présence sans présent – maga válik átjáróvá. A
présence sans présent maga a passage. A keresztben, a keresztbe-kasul való átjárás.
Transzverzálisan. In modo obliquo.
A korrelatív konstitúció, a koegzisztencia maga az átjáró. Melyben az idő térré, a tér idővé,
és képpé, nyelvvé, értelemmé, alteritássá lesz. Át-járja egymást.
A passage a távollét adta össze-függés, az a „távollét, ami paradox módon orientál,
strukturál” (Richir). De elsősorban nem az időt, a teret vagy a nyelvet önmagában
strukturálja, nem pusztán egy-egy síkot, lapot, kertet magában, hanem – „primer” módon –
a spacio-temporális, tempo-spaciális kép-nyelv-másikat strukturálja.149 A tér-idő-kép-
nyelv-másik galacsinját. Keresztbe-kasul.
149 A husserli „primer emlékezet” maga az átjáró: idő és tér passage-a. A spacio-
temporalitás passage-a.

83
Keresztbe-kasul át-járva. Az absence mint passage-absence ez. A távollét szele, a brise
marine tánca maga a passage-absence. Mely sohasem ugyanonnan, ugyanoda, sohasem
ugyanott lép át, mindössze valahonnan, valahová, valahol máshol fúj át. Az észlelés, a
létezés porózusság át adva. A tér-idő-kép-nyelv-másik porózusságát. Az értelem, az értelem
sematizmusának – passage-ainak – ritmusát. A szél, a távollét szelének ritmusát. A passage-
absence szisztoléját és diasztoléját. A szél ritmusa, az átjárás ritmusa mint az értelem
ritmusa ez. A távollét ritmusa. Az ölelés ritmusa. A Hoffnung ritmusa.
De a passage-absence nem pusztán egy át-járás. Nem pusztán egy átjáró.
A passage-absence tartósság, tartam, durée is. Passage-absence-durée. A távollét nem
csupán át-jár, nem csupán átjárja a teret, az időt, a képet, a nyelvet, a másikat, sőt nem is
csupán a tér-idő-kép-nyelv-másik átjárója, de mindeközben az időt a térben és a képben és
a nyelvben és a másikban őrzi meg.
Szüli újjá. Tartja fenn. Nem azonnal, nem egyszerre, nem ugyanott. Kitolva, eltolva, húzva-
halasztva. Egyiket a másikban. Egyiket a másikban tartja fenn.
Azaz a passage-absence egy passage-absence-survivance-durée is. A távollét a távollétre
sohasem referál – írja Jabès. A távollét a távollétre sohasem hajlik vissza. A távollét un-
identikus. A távollét múltként és jövőként (az idő
távolléteként) és távolságként (a tér távolléteként) és irrealitásként (a kép távolléteként) és
nem-megjelenítésként (a nyelv távolléteként) és idegenség-ként (a másik távolléteként)
születik újjá. Tartódik fenn. Tartódik ki. Egyiket a másikban, egyiket a másikként tartja meg.
Őrzi és óvja. Ez a survivance, ez a durée maga a passage. A passage-absence. A passage-
absence túl-élése.
Tartama. Tartóssága. Mint át-járás. A passage mint survivance. Szökés, meg-menekülés.
Haladék. Egyik lapból a másikra, egyik kertből a másikra. Cuj Pen szökése. Hladík haladéka.
A szökés mint lehetséges túl-élés. Megmenekülés legalább a szökés idejére. A passage
idejére, a passage terében. Míg fúj a szél.
A papírgalacsin lapjai között. A kőoroszlán, a kő lyukaiban. A homokszemek között. A
párává porladó vízcseppek között. Közted és köztem. A tér-idő-kép-nyelv, az értelem, az
alteritás ritmikus, sematikus, galacsinos szilárdságában.
Még valameddig.
Az átjáró nem csupán valamilyen inkonkrét képződmény (nem egy alagút, nem egy kapu,
ajtó stb.), de azt nem is valaki vagy valami hozta létre. Az átjárót maga a távollét vájja ki és
szilárdítja meg. A távollét mint nem Nichtigkeit. A távollét mint alteritás. Az átjáró maga a
távollét, a távollét szilárdsága.
A nem-semmisség tartóssága. A másban, másként való kitartás. Az alteritás tartóssága.
Mely egyben átjáró, átjárás is. Mássá-levés. A távollét sohasem homogén, sohasem azonos.
A távollét fénye hol átjáróként (alteritásként),
84
II. AZ UTÓPIA
hol szilárdságként (survivance-ként, durée-ként) törik meg, szóródik szét, csillan fel,
színeződik át. A mégis egység mégsem azonosságaként. Az Abwesenheit mégis egységének
mégsem azonossága: a passage (a passage-absence) és a durée (a passage-absence-
survivance-durée). Nem pusztán az idő és a tér meg a kép, a nyelv, a másik között ugrik át
az absence, de közben – ügyes légtornászként – szaltókat is hány, maga körül is megfordul.
Valahogy magához is visszatalál. Passage-ként és durée-ként maga körül is átfordul. S még
túl is éli! A labirintus légtornásza, a papírgalacsin artistája ő. A távollét mint légtornász. Az
aiszthészisz légtornásza. Riemann és Cuj Pen mint légtornász.
A globalitás nélküli lokalitások légtornásza. A távollét – a globalitás nélküli lokalitások
légtornásza – passage-ként és durée-ként ugrik át Utópiába és vissza onnan. Más és más
Utópiákba. Miközben el sem mozdul a sans présent, sans lieu foltjából. A présence-absence
foltjából. A távollét, a szél az a hallatla-nul ügyes – ideális – légtornász, ami úgy tud át-
ugrani, hogy közben mégsem ugrik át teljesen: a szél, a távollét szele maga a pas-sage. Úgy
fúj amott, hogy itt is fúj, úgy van ott, hogy közben itt is marad. A kimerevített ugrás, mely
már itt sincs, de még ott sem, mégis itt is és ott is van. A távollét a kimerevített ugrás. A
kimerevített ugrás szilárdsága. A passage-absence-survivance. A szél mint a kimerevített
ugrás vég nélküli durée-je. A sans présent, sans lieu durée-je. A toujours déjà durée-je.
Survivance-a, passage-a.
Michel Serres számára a globalitás nélküli lokalitás elsősorban azt jelenti, hogy „nincs
univerzális tér” [il n’y a pas d’espace universel] és „nincs univerzális idő” [il n’y a pas temps
universel] sem.150 Ha pedig nincs egy globális, univerzális tér és idő, úgy egyszerre több,
sok tér és idő állhat fenn. Egyszerre több, sok világ állhat fenn: „számos rendszer egyszerre”
[plusieurs systèmes à la fois]. 151 Számos rend, rendszer „enchevêtrement”-ja,
„empiètement”-ja.
Ahol már „soha semmi sem képes integrálni a lokálist a globálisba” [nul n’a jamais pus
intégrer le local au global]. 152 A lokális rendtöredékek „szigetek” -ként
[archipel] vagy még inkább „felhők” -ként úsznak a nem-globalitás meghatározatlan
„tenger” -ében – írja Serres.153 De a lokalitás szigetei nem pusztán lebegnek vagy épp
elúsznak egymás mellett, de akár több pozíciót is elfog-lalhatnak egymás alatt és fölött is.
Mint a felhőfoszlányok. Hiszen globalitás nélkül, univerzalitás nélkül már nincs meg az az
egész sem, ami egymáshoz hangolná, igazítaná ezeket a szigeteket, felhőket. A lokalitásokat.
Nincs egy 150 Serres: Le Passage…, 79.
151 Uo.
152 Uo. 75.
153 Uo. 81. (Az Északnyugati-átjárót épp a rengeteg kis sziget, zátony, fjord jellemzi.)
85
közös, centrális rendezőelv, cél, szempont sem bennük.154 Ami szilárd – kizáró –
pozíciókat létesíthetne közöttük, a szigetek és a felhők között. Nincs térkép. A globalitás
térkép. Sík. Az azonosság síkja. Az azonos elvek, célok, szempontok síkja. A globalitás
nélküli lokalitás viszont nem teríthető ki egy síkba! A lokalitás szigetei, felhőpamacsai
egymás fölé és alá gyűrődnek. Áthatják egymást. Keresztül-kasul. Galacsin ná válnak.
Riemann-felületté. Serres megfogalmazásában: „multitemporális, polikrónikus”
[multitemporel, poly-chrone] „terek multiplicitása” [multiplicité d’espaces] jön így létre.155
Átjárók jönnek létre a térben és az időben. Terek és idők között. Átjárók, melyek nem
járhatók át. Nem járhatók át innen oda, ugyanonnan ugyanoda. Éppen azért, mert nincs
globalitás. Nincs meg az az univerzális rend, ami alapján kimondható lenne: már ott
vagyunk, s nem itt. Nincs hic et nunc. De globális, univerzális rend híján az sem zárható ki
biztosan, hogy mindezek ellenére nem vagyunk-e mégis ott is, sőt akár itt is. Vagyis az
átjáró bár nem járható át, de csak azért nem, mert – lehet, hogy – már át is haladtunk rajta.
A passage ugrás: ’sem-sem’. De a ’sem-sem’-ben előálló ’is-is’. Terek és idők között. Egy
örökre meghatározatlan térben és időben. Mégis kimerevítve. Több térben és időben
együtt. Mégsem egyszerre. Nem azonnal, nem egyszerre, mégis együtt.
Csakhogy a távollét ugrása, keresztül-kasul ugrása által előálló galacsin mégsem a káosz.
Sőt! Nem káosz, hanem kert. Az elágazó ösvények kertje. Avagy egy „megragadhatatlan
egység” (Richir). Távollét – ugrás, gyűrődés, átjáró –, „ami paradox módon orientál és
strukturál” (Richir). De hogyan orientál és strukturál az, ami nem ad struktúrát? Ami nem
ad globális, univerzális struktúrát? Sőt, az egyes lokális rendeket is más lokalitásokkal írja
felül, gyűri össze? A távollét nem fog látható, megragadható, leírható struktúrát, rendet
adni. Legfeljebb valamiféle távollévő rendet és struktúrát. De bármilyen konkrét renddel és
struktúrával szemben épp ez az előnye! A globalitás rendje, struktúrája csak egy lehet. A
távollét adta struktúra viszont sohasem egy. Mindig több. Nem egy távollévő rend, hanem
távollévő rendek és struktúrák. Az absence, az Abwesenheit úgy orientál és strukturál,
hogy multiplikál.
Azáltal, hogy pluralizál. Nem megsemmisíti, hanem megsok szorozza a rendet, a rendeket.
Az abszencia nem Nichtigkeit ja a struktúra soha meg nem valósuló, mégis lehetőség ével,
sőt számtalan struktúra, strukturálódás mégis lehetőségé vel ajándékoz meg minket. A
globalitás nélküli lokalitás ilyen távollévő rendek sokasága. Mégis lehetősége. A távollévő
struktúrák jelenlét-távolléte.
Számos, számtalan kert jelenlét-távolléte. Számtalan papírlap összegyűrve.
154 Ahol már nincs egy „centrális” [centré], „univerzális szabály” [règle universel] – írja (
uo. 35.).
155 Uo. 81.
86
II. AZ UTÓPIA
Serres leírásában egyfajta „negentrópia” [néguentropie] ez.156 A termodinami-kából jól
ismert entrópia fordítottja. Nem a legkisebb rendezettségre, hanem a legkisebb
rendezetlenségre való törekvés. Nem a struktúra kizárása, megsemmisítése, hanem sok,
számos, sőt bármilyen struktúra üdvözlése. Affi rmációja. A galacsin negentropikus. A
negentrópia maga a galacsin szilárdsága.
A pluralitás szilárdsága. Melyet semmilyen új rend, új, más struktúra sem hatálytalanít.
Mely bármilyen új rendeket, struktúrákat képes üdvözölni.
Magába integrálni. A negentrópia survie, egy survivance. Más és más lapokon, kertekben,
rendekben, struktúrákban való újjászületés. A neg- entrópia a galacsin survivance-a,
szilárdsága, valóságossága. A negentrópia Hoffnung.
Remény, de nem a rend reménye. Nem egy rend reménye. Remény – leg-
alább – a sok lokális rend-töredékre. A rendező désre. A strukturálódás reménye.
Olyannyira mélységes remény, hogy ezért még a struktúrát, a rendet – a globális rendet – is
hajlandó odaadni. A hic et nunc gyémántját egy marék homokért. Egy passage-ért. Passage-
ért a távollétbe. Egy lyukas kőért. A szél egyetlen fuvallatáért.
A negentrópia mellett a másik fogalom, ami segíthet megérteni, hogyan képzeli el Serres a
globalitás nélküli lokalitást, a „syrrhèse”. 157 A syrrhèse számos réteg, szint, sík „konfl
uenciá” -ja [confl uence]. Felhők, hullámok, szelek összeolvadása, egymásba folyása.158 A
folyékony galacsin. Nem a szél köve – a papírgalacsin –, hanem a víz köve. Valamiféle
hordalék. Összegubancolódott hordalék a fövenyen. A parton. Amikor a szél által elsodort
papírgalacsint el-áztatja a víz. A lapok pedig összeragadnak. Összeolvadnak. A galacsinnál
ho-156 Uo. 80. A „negatív entrópiá”-t [negative entropy] Erwin Schrödinger találta ki az élő
jellemzésére az élettelen entrópikusságával szemben a What is life? című könyvében
(1944). Léon Brillouin egyszerűsítette a fogalmat „negentrópiá”-ra [negentropy] a La
science et la théorie de l’information ban (1959). Az információelmélet számára a
negentrópia a sokaságban elvárhatót próbálja valószínűsíteni. Avagy a negentrópia „a
kockadobás, ami sohasem törli el a véletlent” (Mallarmé).
Ami valamit épp hogy megerősít, affi rmál, még akkor is, ha ez maga a véletlen. (A
negentrópia összesűrűsödés, üres helyek keletkezése, az entrópia viszont épp a sűrűség
szétoszlása, a nyomás csökkenése, az üres terek, a távollétek kitöltése: a horror vacui.) 157
Serres: Le Passage…, 82. Serres fogalmát nem fordítom (az angol és a német szakirodalom
sem fordítja). Serres nem használja gyakran (lásd még Michel Serres: Éclaircissements –
Cinq entretiens avec Bruno Latour. Paris, Flammarion, 1994. 179.), és a pontos
etimológiáját sem árulja el. Bár annyi azért világos, hogy Rhészosz (latinosan Rhesus) thrák
király nevén alapszik (lásd az Iliász t). Rhészosz más források szerint viszont egy
folyamisten (Ókeanosz és Thetisz, vagy Sztrümon folyamisten és Euterpé, esetleg Kalliopé fi
a). Az orvostudo mányból jól ismert, az emberi vér jellemzésére megalkotott Rh-faktor
névadója is (a rézusz majom közvetítésével). De van ilyen nevű gleccser is az Antarktiszon.
(A vér és a folyam, a gleccser és a folyó összefüggése nyilvánvaló.) A „syrrhèse”
mindezeknek az értelmeknek az egymásra játszása, forgatása, gyűrése. Serres kifejezésével
„konfl uenciá”-ja.
158 Marin szintén beszél az utópia folyékony, „úszó/lebegő” [fl ottant] jellegéről (
Utopiques, 205.).

87
mogénebb massza jön így létre, szinte teljesen ellehetetlenítve a lapok szét-választását.
Amikor, amiben a galacsin szilárdsága, survivance-a nyilvánvalóvá válik. Hiszen egyetlen
lap már rég szétmállott volna a vízben, a papírgalacsin viszont még sokáig ellenáll. Az
összegyűrt, egymás fölé és alá tűrődött lapok egymást is óvják, védik. A szélnek és a víznek
– a távollétnek – sokkal jobban ellenáll a galacsin. Azáltal áll jobban ellen, hogy magába
integrálja. Felszívja a vizet. A távollétet. Ugyanúgy, ahogyan a kő lyukai szívják magukba a
szelet. Ahogyan a homok ellenáll a szélnek. Vagyis a „syrrhèse” – ugyanúgy, mint a
negentrópia – a galacsinról szól, a galacsin szilárdságáról, a survie-ről.
A globalitás nélküli lokalitások galacsinjának tartós ságáról. Tartamáról.
A durée-ről. Serres így írja le a syrrhèse-t:
„Amit próbálok megfogalmazni, megalkotni, elősegíteni – nem találom a jó szót –, az egy
syrrhèse, és nem egy rendszer [système], áramlások mozgó ösz-szefolyása [un confl uent
mobile de fl ux]. Turbulenciák, ciklonok és anticiklonok átcsúszásai [glissements] a
meteorológiai térképen [sur la carte du temps].
Szalmacsomók [nœuds de paille]. Viszonyok egysége [ensemble de relations]. Az elhaladó
angyalok felhőcskéi [nuages d’anges qui passent]. Még egyszer, a láng-nyelvek tánca. Az élő
test [corps cicant] is táncol, és az egész élet.”159
Bár Serres számára ez a syrrhèse elsősorban „a gyengeség és a törékenység” [la faiblesse et
la fragilité] jele,160 de mint a „szalmacsomó” „egysége”, avagy mint a galacsin – egész
nélküli – egysége, legalább ennyire valamiféle tartósság és szilárdság is. A szalmacsomó
nyilván sohasem lesz olyan tartós, mint mondjuk egy acélgolyó, de még így is elképesztően
tartósabb lesz egyetlen szalmaszálnál. Egyetlen papírlapnál. Egy globális rendnél. Sőt,
bizonyos ese-tekben még az acélgolyónál is tartósabb: például tovább-úszik, fenn-marad a
vízen. Táncol a szélben. A survivance táncát, ritmusát járja.
A globalitás nélküli lokalitás felhők syrrhèse-e, a felhőpamacsok galacsinja. De ne úgy
képzeljük el ezt, mint amikor két papírlapot egymásra fektetünk, és az egyik lap kilátszik a
másik alól, s mindkét lapot – legalább részben – egyszerre látjuk. A felhőpamacsok úgy
fekszenek egymásra, hogy közben fel is bomlanak. Az egyszerre helyett a már és még nem
et látjuk: a felhőfoszlányokat. Az egyszerre a tiszta tér lenne. A tiszta, időtlen tér.
A puszta – időtlen – jelen tiszta tere. De a felhők tere „tér-idő”. 161 Az egyszerre 159 Serres:
Éclaircissements, 179–180.
160 Uo. 180.
88
II. AZ UTÓPIA
helyett, a puszta jelen tiszta tere helyett az absence-t is felfedi: a távollévőt.
A felhőpamacsok múltját és jövőjét. A felhő foszlányok at. Azt a távollétet, ami itt marad a
jelen mellett. Alatt és felett. A felhőfoszlányokat a felhők alatt és felett. Egy kevert teret és
időt. Azt a távollétet fedi fel, ami kiküszöbölhetetlen a jelenből. Ezáltal pedig rácsúszik a
jelenre, alá és fölé hajlik a jelennek.
A múltat és jövőt mint teret fedi fel. A kevert tér-időt. A horizontot. A primer emlékezet et és
a primer elvárás t. A keresztintencionalitás t fedi fel. Az átjáró t. Tér és idő, terek és idők
átjárhatóságát fedi fel. Serres kifejezésével „jelenlét és távollét” [présence et absence] konfl
uenciáját fedi fel.162 A jelenlét és távollét tér-idejét. Tér és idő passage-át. Ahol az azonnal
és az egyszerre helyett immáron ki-tartódnak a felhőpamacsok, együtt tartódnak más
felhőpamacsokkal egy globalitás – a puszta présent tiszta tere – nélküli lokális tér-időben.
A lokális tér-idők sokaságában, sokaságaként tartódnak ki. Lokális terek és idők
galacsinjában. Proto-terek és -idők galacsinjá ban. Egymás alatt és felett, együtt, mégsem
egyszerre. Tér-időben szét-tartva, el-húzódva. A présence-absence spacio-temporális
durée-jében. Azonnal és egyszerre híján, hic et nunc híján.
A sans présent, sans lieu epokhé jában. A neutralitás galacsinjában. A negentrópia galacsin
jában. Vagyis a galacsin szilárdság át – valóságosságát, durée-jét –
a primer emlékezet, a primer elvárás, azaz a spacio-temporális présence-absence rétegei
adják. A mindigis múltak és mindigis eljövendők rétegei, lapjai, felhőfoszlányai a hic et nunc
– hely nélküli – helyén. A sans présent-t, sans lieu-t ölelő
proto-idők proto-terei. Proto-terek és proto-idők konfl uenciái. Galacsinja.
Syrrhèse-e. Survivance-ai. Lokalitásai. Úgy, mint ahogy a hagyma levelei ölelik egymást – a
gyümölcs magjának hűlt helyén.
A syrrhèse, a galacsin a távollét által, a távollét meghatározatlan szele által ide-oda sodort,
keresztül-kasul átjárt tér-idő. Proto-tér-idő. Mely – Serres szavaival – „a szél foglya” [pris
par le vent], a „szellő” -k [brise] foglya.163 Csakhogy a távollét szele által nemcsak a tér és
az idő gyűrődik egymásra felhőfoszlá-nyokként, hanem – s ehhez Serres is ragaszkodik – a
nyelv is. „A nyelv szélként támad fel” [Le langage se lève comme le vent] – írja.164 A nyelv a
feltámadó szél nyelve. A távollét nyelve. A jelenlét-távollét nyelve. A tér-idő nyelve.
A sans présent, a sans lieu illokális nyelve. A globalitás nélküli lokalitások présence-
absence-ainak spacio-temporális nyelve. A syrrhèse, a galacsin mint nyelv. Maga a tér-idő-
nyelv galacsin. A proto-tér-idő-nyelv galacsin. Hiszen miközben az abszenciát nem kizáró
prezencia tér-időbelivé lesz, a puszta jelen 162 Uo. 105.
163 Uo. 110.
164 Uo. 111.
89
helyén – a tiszta tér helyén – a „reprezentáció” kérdését is felveti, hangsúlyozza Serres.165
A spacio-temporális tér-idő rétegek, a primer emlékezetek, a primer elvárások rétegei,
lapjai, felhőfoszlányai, a mindigis voltak és mindigis eljövendők rétegei a reprezentáció, sőt
– Marin és Husserl kifejezésével –
a re-prezencia kérdését vetik fel.166 Vagyis a papírgalacsin, a syrrhèse szilárdsága a re-
prezencia szilárdsága is. A térként és időként és képként és nyelvként feltámadó távollét – a
szél – szilárdsága. A távollét – u-topikus, a-krónikus –
hely nélküli helyén feltámadó szilárdság.167 Magának a sans présent-nak és a sans lieu-nek
az instabil – szélszerű – szilárdsága. A pont-, az azonosság-, a jelen- és hely-nélküli
szilárdsága. A sans lieu, a sans présent szilárdsága pedig mindössze annyi, hogy: aminek
nincs itt és mostja, elmúlni sem képes soha. A távollét nem Nichtigkeit ja ez. A távollét
szilárdsága. A sans lieu, a sans présent survivance-a. Mint a re-prezencia galacsinja. És a
galacsin szilárdsága.
A re-prezencia szilárdsága. Terek és idők, tér-idők, primer emlékezetek és elvárások,
mindigis múltak és eljövendők durée-i, survivance-ai. A prezens foszlányai, re-prezenciák
pamacsai az égen. A szél által megtépázva, át-járva, mégis soha múlni nem akaróan. A
passage-absence-durée-survivance szele mint nyelv. A nyelv mint a szél ritmusa. A távollét
ritmusa. Felhőfoszlányok, sémák ritmusa. Az alteritás – szilárd – sémái.
Csakhogy a sans lieu, a sans présent nem csupán azt jelenti, hogy már rég
– sőt eleve – elhagytuk Utópiát, bár még mindig ott vagyunk – ott is vagyunk –
valamennyire, nem pusztán azt, hogy a galacsinnak lesz egyfajta szilárdsága, kitartása,
durée-je, de azt is, hogy valamiféle ki-terjedéssel, ex-tenzió val is bír.
Nemcsak egy proto-idő, de egy proto-tér is jellemzi. Az, hogy nem egyszerre és nem azonnal
történik meg a galacsin lapjai közötti ugrás, nem ugyanonnan ugyanoda, nemcsak időben,
de térben is ki-tágítja a galacsint. Széthúz-za, megemeli. A keresztintencionalitás t szó
szerint kell értenünk: a tiszta idő
kiterjedés nélküli – vertikalitás nélküli – lapját térbeli extenzióval ruházza fel. A spacio-
temporalitás durée és extenzió. Ugyanúgy, ahogyan az egymásra gyűrődő lapok meg is
emelkednek, amikor létrejön a galacsin. Husserl leírása egészen pontos: az üstökös
csóvaként szétmaszatolódó foltja – az itt és most 165 Uo. 113.
166 Bár Serres nem mond re-prezenciát, de a reprezentáció kapcsán „prezentativ”-itás ról
[présentatif]
is beszél, mely számára sem pusztán egy megjeleníthetőség, de valamiféle
transzprezentativitás, sőt „transzreprezen tativ”-itás [transreprésentatif] is ( uo. 113.). És
ezeket ugyanúgy „szimulákrum” -
oknak nevezi, mint Marin, vagy „hasonlóságok” -nak [similitudes], mint Foucault ( uo. 107.,
187.).
167 Egy „üres hely” [place vide], a „mindig hiányzók” [toujours absents] helye, „kívül a
helyen” [hors la loi], „kívül az itt világán, túl a reálison” [hors de ce monde-ici, hors du réel] –
írja ( uo. 125., 127., 160–161.). Mely egyszerre veti fel „a reprezentáció” és „a hely kérdésé”
-t [la question de lieu] – teszi hozzá.
90
II. AZ UTÓPIA
pontja helyén keletkező folt – több irányba is kiterjed. Nem pusztán a múlt és a jövő felé, az
időben, de transzverzálisan a térben is kiterjed. De ez a folt, ez a galacsin valójában nem is
térbeli igazán, ahogyan nem is időbeli igazán.
Olyan extenzió-durée, mely már rég – sőt eleve – elhagyta a teret, bár még mindig ott van –
ott is van – valamennyire. Miként az időt is eleve elhagyta, de még mindig – sőt mindig is –
ott van valamennyire. Tér és idő immáron egymás utópiái. Ahhoz, hogy tiszta extenzió vagy
puszta durée legyen, megint csak hic et nunc, azonosság, egész, globalitás kellene. Egy
lappá kellene kisimogatni a galacsint. S ebből máris két dolog következik. Egyrészt, ha
szeretnénk az extenzió-durée-t megragadni, nagyon is nehéz helyzet ben vagyunk. Mert
ahogyan az extenzió és a durée egymás utópiái, nem is csupán ketten vannak.
A galacsin tér-időbeli kiterjedése, szilárdsága legalább annyira egy re-prezencia – kép és
nyelv –, mint tér és idő. És alteritás is. A tér-idő-kép-nyelv-másik galacsinja az idő, a tér, a re-
prezencia, az alteritás egymásba, egymásban, egymásként való extenzió-durée-je is. Egy
tér-idő-kép-nyelv-másik extenzió-durée. Mint galacsin. Mint survivance. Tér-idő-kép-nyelv-
másik átjárója, maga a passage mint extenzió-durée. A távollét jelenléte mint a tér-idő-kép-
nyelv-másik átjárója, mint tér és idő és kép és nyelv és alteritás extenzió-durée-je.
A passage-absence extenzió-durée-je. Mely maga a papírgalacsin szilárdsága.
A tér-idő-kép-nyelv-másik felhőfoszlá nyainak syrrhèse-e a távollét szele által megtépázva,
mégis soha múlni nem akaróan.
Másrészt viszont ez az extenzió-durée nem pusztán széthúz, kitágít, megemel, de össze is
sűrít, tömörít, nyom. Extenzió és intenzió is. Pontosabban olyan extenzió, mely egyben
intenzió is. Az extenzió és az intenzió csak akkor lenne világosan elkülöníthető, ha lenne, ha
még mindig lenne hic et nunc. Ha lenne globalitás. A sans présent, sans lieu nem csupán a
durée és az extenzió, de az extenzió és az intenzió szétszálazhatatlanságát – „empiètement”
-ját,
„enchevêtrement”-ját – is magával hozza. Az ugrás maga ez az in-extenzió-durée. A galacsin
maga is az össze-tömörítettség ki-tejedése. A galacsin, a syrrhèse in-extenzió-durée. Tér-
idő-kép-nyelv-másik in-extenzió-durée-je. De összehúzódás és kiterjedés sem lehet
egymással szinkronban – miként idő, tér, nyelv és alteritás sem. A szinkron globalitást és
univerzalitást feltételez újra. Egészet. S ha extenzió és intenzió együtt mégsem egészként
való össze-állását egyfajta ritmus nak, a lélegzés, a szél ritmusának is tekintjük,168
semmiképpen sem lehet valamilyen szabályos ritmus. Az in-extenzió ritmusa, szisztolé ja és
diasztolé ja maga is megha tározatlan. Az abszencia, az Abwesen-168 Avagy Serres nyelvén
„ciklonok és anticiklonok” „tánc”-a ( Éclaircissements, 180.).

91
heit „meghatározatlan lélegzés” -e ez (Didi-Huberman). A távollét – a jelenlét-távollét –
szelének meghatározatlan ritmusa. A mégsem azonosság mégis egységének ritmusa. A szél
összehúzódása és kiterjedése mint a szél tartama. A sematikus értelem meghatározatlan
ritmusa. Mint in-extenzió-durée.
A parton nyargaló galacsin, amit bármikor még jobban összegyűrhet a szél, de akár szét is
bonthat, mégis mindigis galacsin marad. Ugyanolyan galacsin marad – még ha nem is
ugyanaz a galacsin. Ugyanolyan kőszobor. Még ha nem is teljesen ugyanaz a szobor.
De nem kellene-e globalitás, azonos, egész – a présent és a lieu globalitása – ahhoz is, hogy
egyáltalán ’alatt’-ról és ’felett’-ről beszélhessünk? Hogy a galacsint egymás alá és fölé
gyűrődő lapokként képzelhessük el? Dehogynem!
Vagyis azt tapasztalhatjuk, hogy a papír galacsin a parton nemcsak össze-tömörülhet és
kibomolhat egy in-extenzió keretében, de akár – majdnem –
teljesen össze is eshet. Mint mikor víz éri a lapokat. S a lapok összeolvadnak.
Az ex-tenzió és az in-tenzió szabálytalan, meghatározatlan ritmusa az egyen-súlyt sem tűri.
De nem csupán az equilibrium ot, az ultimum ot sem tűri. Sem középen, sem a végpontokon
nem nyugszik meg. Nem ismeri a kitüntetett pontokat, ahogyan magát a pontot sem ismeri. A
sans lieu, a sans présent, az absence szele, a tengeri szél sohasem jól fúj. Vagy túl erős, vagy
túl gyenge.
Vagy túl erős, s vihart hoz, vagy túl gyenge, s nem hűsít eléggé. Újra és újra
’át-esik a ló másik oldalára’. Túl zásba esik. Az „excès” jellemzi.169 A présence-absence
nemcsak a puszta jelent, nemcsak a tiszta nem-létet nem ismeri, de a jelenlét és a távollét
megfelelő, kellemes, jó arányú keverékét sem. Az arányokat sem ismeri.170 Az egyensúly, az
arány – ahogyan a végpontok is –
a globalitás termékei. A galacsin sohasem szép. Sohasem arányos. Vagy túl ilyen, vagy túl
olyan. Túl nagy vagy túl kicsi. Túl piszkos, vagy túl vizes, vagy túl távoli, stb., stb. De a túlzás
igenis jó valamire. Az excès igenis képes valamire. Hangsúly okat hagy hátra! Az értelem
hangsúlyait hagyja hátra.
Vázlatos sémák at. Töredékeket. Még ha – egyensúly, szilárd pont, kitüntetett pontok híján –
újra és újra át is írja ezeket a hangsúlyokat, értelmeket, sémákat. Ugyanúgy értelmet ad, ha
nem is ugyanazt az értelmet adja. Ugyanolyan galacsint, ha nem is ugyanazt a galacsint. A
jelenlét-távollét ritmusa, tér-idő-kép-nyelv-másik galacsinja szilárd, mégsem stabil. Hol
kiterjed, hol összeesik. Szilárdsága mindössze az értelem szilárdsága. Egy „sens se faisant”
szilárdsága. Az alakuló, mozgó hangsúlyok, gyűrések, tű rések szilárdsága.
169 Az „excès” Georges Bataille egyik legfontosabb fogalma. Bataille-t már Serres is
megidézte, amikor a syrrhèse kapcsán „átcsúszás”-t [glissement] mondott, ami szintén
származhat Bataille-tól is.
170 Éppen ezért a fenséges jellemzi.
92
II. AZ UTÓPIA
Az afázia szilárdsága. Az újratűrődő, újragyűrődő galacsin szilárdsága. Survivance-a. A
hangsúlyok visszhangja. Ahol az értelem, a hangsúly átjáró is. Egy accent-passage. Az
egyensúly elvesztése, át-lépés, át-esés a túl-oldalra. Úton a másik felé. Feléd. Avec un sens.
∗∗∗
Az, hogy a kicsi akár óriás is lehet (extenzió), Walter Benjamin legfontosabb témái közé
tartozik. Ahogyan az átjáró is Benjamin egyik fontos témája. Michel Serres mellett egyértel
műen Walter Benjaminhoz kell fordulnunk, ha a passage fi lozófi áját szeretnénk folytatni.
Benjamin és Serres között a passage-
on túl, az in-extenzió n túl a barokk is fontos kapcsolat.
A német szomorújáték eredeté ben Benjamin arról beszél, hogy a fi lozófi ának innentől
valamiféle „mikrologikus” módon kell működnie.171 Mikrologikusnak kell lennie „az
egészhez fűződő viszonya” tekintetében. Vagyis a fi lozófi a immáron nem „ábrázol”-hatja a
teljes séget, a totalitást. Az egészet. Csakhogy Benjamin számára ebben nincs semmi tragikus:
„a mozaikok – írja – mit sem veszítenek fenségükből azáltal, hogy szeszélyes részecskékre
tagolódnak…”172
Vagyis a kis darabban, a „töredék” -ben, a részben bár kétségkívül nem jelenik meg az egész,
de ennek ellenére az mégsem pusztán hiányzik. Az egész nem tisztán negálódik, az nem
pusztán semmis. A töredék, a kis darab mégis felmutat valamit az egészből is. De nem úgy,
ahogy Cuvier vagy Hegel szeretné. Hegel és Cuvier számára a részből szinte teljes mértékben
rekonstruálható maga az egész.173 Nem véletlen, hogy Benjamin számára nem az antik
torzó, nem az organikus test vagy annak ábrázolása a példa. Ahogyan nem is a re-
konstrukció a minta. Benjamin példája a mozaik. Mozaikként viszont még a teljes egész mű, a
hibátlan egész is töredékes. Eleve fragmentált!
Szükségszerűen. Azaz a Benjamin által leírt töredék nem úgy fragmentum, hogy azt valaha is
megelőzte volna – vagy valaha is követi majd – az egész.174
A mozaik mindigis töredék. De ezért nem is tragikus. A mozaik sohasem akar teljes egész
lenni, így az egész elvesztése sem szomorú, ahogyan a totalitás elérhetetlensége sem zavaró.
Vagyis a benjamini fragmentum – a mozaik –
171 Walter Benjamin: „A német szomorújáték eredete”. In uő: Angelus Novus, 197. Rajnai
László fordítása.
172 Uo.
173 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a művészet fi lozófi ájáról. Budapest,
Atlantisz, 2004. 107.
Zoltai Dénes fordítása.
174 A töredék ilyen értelmű felfogásához lásd Gilles Deleuze: Proust. Budapest, Atlantisz,
2002. 111., 122. John Éva fordítása. (Deleuze itt Blanchot-ra hivatkozik.)

93
nem torzó, de nem is egy később kiteljesedő organikus „rendszer” része, eleme.175 Nem egy
összetört üvegpohár szilánkja, de nem is a rózsa bimbója.
A mozaik – írja – „különálló, egyenlőtlen elemekből illeszkedik össze”.176 Az sohasem volt és
sohasem lesz hibátlan egész. Teljes egész. Totalitás. Még akkor sem, ha egész. Ha befejezett,
ha kész. Azaz a mozaik mindig önellentmondó.
A teljességet még egészként is felfüggeszti. Avagy nem ismeri a rész és az egész dichotómiáját,
az organikus rendszer dialektikáját. De mindebből az is következik, hogy a fragmentum, a
mozaik nem is pusztán az egész negálása.
Az egészet állítani és tagadni is csak ugyanabban az organikus – dialektikus –
rendszerben lehet. Avagy a fragmentum valahogy mégis egész is. De nem az egész
megmutatá sa ként, sokkal inkább annak elrejtése ként. Tehát a töredék Benjamin számára
mégis mond valamit az egészről, a teljességről is. Nem az egész puszta hiánya, semmissége
csupán. Nem az egész negációja. A töredék az egészet távollétként, de mégis felmutatja. A
mozaik az egész – Blanchot és Richir kifejezésével – „jelenlét-távollét” -e [présence-absence].
Epokhé ja.
Neutralitás a, indifferenciája. Olyan üvegmozaik-darab, melynek kápráztató felcsillanásaiban
a teljesség távollétét, távollétének jelenlétét, eltűnő feltű-nését tapasztalhatjuk meg.
Mindössze. Az üvegszilánkokon megcsillanó fény a totalitás visszfénye csupán. A lehetséges
totalitás maximuma: a káprázat.
Az egész, a teljesség sans présent-ja, sans lieu-je. U-tópiája. Egész nélkül. Egység egész nélkül.
Vagyis – hangsúlyozza Benjamin – ebben az esetben a mozaik minősége, „az ábrázolás fénye”
nem a kirakott kép hibátlan, egész voltától függ, hanem „az üvegfolyadék minőségétől”.177
Azaz a „mikrologikus kidolgo-zástól”. Nem a megjelenített egésztől, hanem az egészet
eltakaró, mindössze a távollétet, az absence-t felcsillantó résztől. Nem a prezenstől, hanem
magától az abszenciától. Az abszencia valamiféle minőségétől. A távollét től mint visszfény
től. Attól, hogy a távollétet mennyire vagyunk képesek nem vak sem-miként, hanem
valamiként érteni. Valami másként. Olyanként, ami visszacsillan a jelenlétben, ami át- és ki-
látszik a jelen lyukán.178 Keresztben. Egy jelen nélküli jelenléten keresztül. A távollét
jelenlétében, jelenléteként, a jelenlét távolléteként látszik. Az üvegmozaik felcsillaná sában. A
mozaik felcsillanásában pedig 175 Benjamin a mozaik-hasonlat bevezetése előtt többször is
kritikusan emlegeti „a 19. század rendszerfogalmá”-t, az organikus rendszert („A német
szomorújáték eredete”, 195–196.). Deleuze pedig egyenesen „inorganikus”-nak tartja a
barokkot (Gilles Deleuze: Le pli. Leibniz et le baroque.
Paris, Minuit, 1988. 11.).
176 Benjamin: „A német szomorújáték eredete”, 197.
177 Uo.
178 A felcsillanás prezencia és abszencia átfordulása: ugrás. Amit mindig csak utólag, „après
coup”
tapasztal hatunk. Maga a pillanat ugrása ez, a jelen pillanata.
94
II. AZ UTÓPIA
Benjamin számára is egyfajta „kerülő út” rajzolódik ki.179 A jelen közvetlen, egyenes útján
elérhetetlen távollét egyetlen lehetséges megközelítés módja.
A kerülő út maga a távollét esztétikájának útja. A távollét keresztbe-kasul – in modo obliquo
– ugráló átjáró ja. Maga a keresztintencionalitás útja.180 Jelenlét és távollét „korrelatív
konstitúció” -jának útja. A papírgalacsin úttalan útja.
Az így értett mozaik pedig maga is papírgalacsin szerű. A távollévő – a jelenből mindigis
hiányzó – egész ugyanis sohasem egy. Az abszens sohasem egy. Csak a prezens lenne, lehetne
egy. Vagyis ha az egésznek csak a távolléte – felcsillanása – látszik át a jelenlétben, a jelen
nélküli jelenlétben, úgy ebből a távollévő totalitásból nem is egy van! Nem egy felcsillanás,
hanem csillogások sokasága. A „távollét ek” sokasága. Jelenlét-távollétek sokasága. Számos
kis mozaikdarab számtalan felcsillanása számolatlan jelenlét-távollétként. Számtalan
távollévő egészként. Avagy hiába egy síkban van kiterítve a mozaik, a kápráztató
felcsillanásaiban mégis egymás alá és fölé csúsznak ezek a jelenlét-távollétek. A csillogások,
présence-absence-ok galacsinja jön így létre. Vagyis a mozaik mégis egyfajta syrrhèse is.
Számtalan távollévő
egész foszlányának, felcsillanásának az egymás alá-fölé gyűrődése is. Sőt maguknak a
mozaikdaraboknak a globalitás nélküli lokalitása is. A darabkák
„empiètement”-ja, „enchevêtrement”-ja. Mint amikor lassan végigsimítjuk a kezünkkel a
medence falát s rájövünk, hogy az egyes mozaikdarabok
– melyek távolról még egy síkban lévőnek tűntek – bizony sohasem voltak egyenesek. Csálén
állnak. Már eleve kimozdultak a síkból, a helyükről, avagy – minden látszat ellenére –
sohasem képeztek egy egészet. De még csak egy távollévő egészet sem. Egységük egész nélküli
egység csupán. Egy egész nélkül. Mindigis töredékesen. A mozaik szakadozott felszíne,
fragmentált darabossága, felcsillanásainak sokasá ga a mégsem azonosság mégis egysége
csupán. A galacsin egysége csupán. Számos távollévő egész meghatározatlan torlódása
egymáson, egymás alatt és felett, keresztül-kasul a jelenlétben, a présence-absence
kápráztató csillogásaiként, csillogásaiban. A felcsillanások galacsinjá ban. Ezer kis fény
játékaként a hullámokon. A szélben.
Csakhogy Benjamin számára a töredék, a mozaik nem pusztán a kicsinyí-tés sel jellemezhető,
legalább ennyire egyfajta nagyítás is. Egy in-extenzió is.
Ha továbbolvassuk az Ismeretkritikai előszó t, láthatjuk, hogy a mozaik nem 179 Uo. 196.
180 Richir Husserl alapján ezt nevezi „cikcakk” -nak ( Méditations phénoménologiques, 11.,
15., 21.; Edmund Husserl: Logische Untersuchungen. Zweiter Band. I. Teil. Tübingen,
Niemeyer, 1968. 17.). De Deleuze is beszél „cikcakk”-ról Leibniz és a barokk kapcsán ( Le pli,
162.). Sőt, Deleuze a „horizontális” és a
„vertikális” átfordításáról is beszél, mely számára is „szukcesszió” és „koegzisztencia”
átfordítása, azaz egy „spacio-temporalitás” is, ugyanúgy, mint Husserlnél ( uo. 180–181.,
184.)!

95
pusztán eltakarja, elrejti az egészet, de a felcsillanásaiban valahogy, valamennyire mégis
megmutatja. Még akkor is megmutat belőle valamit, ha csak a távollétét, az eltűnését
mutatja meg. Maga a teljesség visszfénye, jelenlét-távolléte is egyfajta megmutatás. Benjamin
kifejezésével „ábrázolás”. 181 A „világ képe”, bár annak „rövidített alakjában” – írja.182
Vagyis a felcsillanások képek, reprezentációk, az egész képei, reprezentációi. De mivel az
egésznek sohasem adódhat teljesebb jelenléte, mint a felcsillanás jelenlét-távolléte, még csak
nem is a teljesség re-prezentáció ja, annak csupán a re-prezenciá ja.
Az üvegmozaik felcsillanásai, présence-absence-ai az egész re-prezenciái.
Olyan ábrázolások, megjelenítések, melyeket sohasem előzött meg egy totalitás, sohasem
előzte meg a teljesség, az egész tiszta jelene. (Ezért nem is torzó a mozaik.) A csillogás, a
káprázat a teljesség, az egész lehetséges maximuma. De mivel nem re-prezentáció, vagyis az
ábrázolt nem adódott az ábrázoláson kívül, az előtt, az igazsága sem eldönthető. Ahogyan a
tévedés volta sem. Ebből pedig egyszerre két dolog is következik. Egyrészt: sohasem egy
felcsillanással lesz dolgunk. Hiszen tiszta jelen híján, hic et nunc híján
– az abszolút pontot feltételező, kizáró rendszer híján – globalitás nélküli lokalitások
sokaságához jutunk. A re-prezenciák, felcsillanások galacsinjá hoz.
Valamiféle „multiplicitás” -hoz [le multiple]. 183 Másrészt: ezek a felcsillanások, jelenlét-
távollétek nem tévedések, nem látszatok,184 hanem az egészről, a teljességről alkotható
lehetséges ismereteink maximuma.185 Benjamin – és Deleuze is – ezeket a re-prezenciák at,
az egész felcsillanásait, képeit, ábrázolásait hívja monász nak.186 A mozaik darabkáit. A
felcsillanások sokasága, galacsinja pedig monászok galacsinja. Monászok sokasága. A
távollét, a jelenlét-távollét sokasága.
Számtalan kis fény játéka, tánca, ritmusa, hulláma.
181 Benjamin: „A német szomorújáték eredete”, 221.
182 Uo. (Somlyó Bálint fordításában „rövidülésben [vagyis egy meghatározott nézőpont adta
perspektívából]”; vö. uő: Kerülő úton. Budapest, Kijárat, 2014. 16.) 183 Deleuze: Le pli, 5. stb.
(A „többszörös/sokszoros” [multiple] Deleuze egyik leggyakoribb fogalma.) 184 A
fenomenológia nyelvén nem fi kciók, hanem fi ktumok.
185 Ez Deleuze és Leibniz számára is egyenesen a „percepció”-hoz köthető ( uo. 113.;
Gottfried Wilhelm Leibniz: „Monadológia”. In uő: Válogatott fi lozófi ai írásai. Budapest,
Európa, 1986. 309., 319., 365.
Endreffy Zoltán fordítása).
186 Husserl a monászt elsősorban a zártsága felől érti, s egyáltalán nem foglalkozik annak a
képszerű
voltával (Leibniz és Husserl deleuze-i összehasonlítását lásd Le pli, 143–145.). Leibniz és
Deleuze is említi a monász „»reprezentáló«” [«représentant»] jellegét, de egyikük sem beszél
„re-prezenciáról”
( uo. 114.; Leibniz: „Monadológia”, 319.). Ahogyan Benjamin sem. Leibniz számára a re-
prezencia túl sok lenne (lerombolná a legjobb világ kiválaszthatóságát), de a deleuze-i – és
talán még a benjamini – barokkba, a plik multiplicitásába viszont nyugodtan beleférne. (A
marini utópia
– re-prezencia – és a barokk összefüggése számos ponton is nyilvánvaló, lásd például Marin
Poussin-elemzéseit.)
96
II. AZ UTÓPIA
De nagyon félreértjük a monászt, ha totalitásként értjük. A monász maga sem lehet abszolút
totalitás. Sem Benjamin, sem Deleuze, de még Leibniz számára sem. Ugyanis a monász
nemcsak egy belső, nemcsak egy „külső nélküli belső” [intérieur sans extérieur], 187 de az
egész pusztán részleges, perspektivikus, nézőponthoz kötött szemlélete és ábrázolása is. Az
egész egy szelete, fragmentuma, mozaikdarabkája. A végesbe rosszul belesűrített
végtelen.188
Leibniz jól ismert meghatározásával:
„…ahogy egy és ugyanaz a város más és más látványt nyújt, ha más és más irányokból
szemléljük, és a nézőpont változásával mintegy megsokszorozódik, ugyanígy az egyszerű
szubsztanciák végtelen sokasága következtében megannyi különböző világegyetem van,
amelyek azonban csak ugyanannak az egynek a távlati képei, az egyes monászok különböző
nézőpontjaiból szem-lélve.”189
Leibniz – és talán még Benjamin is – reménykedik abban, hogy a monadikus felcsillanások
sokaságából, a különböző perspektívák sokaságából ki-rakható, összeállítható az egész, a
teljesség, a totalitás. Reménykedik, hogy a különböző perspektivikus képekből összeáll az
egész város képe. Sőt, ugyanaz a város áll össze. De ez egyikőjük számára sem bizonyítható
kielégítően. Mert ehhez épp a monászok zártságát kellene megszüntetni. Ablakokat kellene
vágni a monászokba. Jó nagy ablakokat.190 Avagy a mozaik darabkáit össze kellene
olvasztani. Meg kellene szüntetni a fragmentumot. De akkor azok 187 Deleuze: Le pli, 39.
Deleuze számára a monász nem egy tiszta belső, az nem pusztán ablaktalan (vö. Leibniz:
„Monadológia”, 308.), sokkal inkább olyan, mint a „labirintus” , aminek bár van kijá-rata –
ablaka –, de azt a bonyolultsága miatt nem találhatjuk meg soha (Deleuze: Le pli, 6.). Avagy
olyan, mint a barokk templom, aminek a külső nélküli belsejéhez a belsőtől teljesen
elszigetelődő
homlokzat, „egy belső nélküli külső” is hozzátartozik ( uo. 39.). Sőt, a barokk templom
belsejébe is behatol a fény – hangsúlyozza Deleuze –, bár a fény forrását, az ablakot mégsem
találhatjuk meg könnyedén, épp a tér bonyolultsága, labirintusszerűsége miatt ( uo. 6–7.). A
„pli” miatt. Azaz Deleuze értelmezésében a monásznak van ablaka, de csak egy „láthatatlan
nyílás” -a [ouverture invisible], láthatatlan ablaka van ( uo. 39.).
188 A végesbe per defi nitionem nem férhet bele a végtelen. Ezért a monász mindig csak
„homály”-osan
[sombre] képes az egészet látni ( uo. 114–115.; vö. Leibniz: „Monadológia”, 319.).
189 Leibniz: „Monadológia”, 318. Bár mind Benjamin, mind Deleuze osztja a monász leibnizi
részleges, perspektivikus felfogását, de ennek ellenére sem fogadják el a monász „egyszerű
szubsztancia” -
ként való defi niálását, vagy a monászok prestabilizált harmóniá ját, ami Leibniz számára
legalább annyira fontos, mint a perspektivikusság, vagyis az, hogy számtalan monász létezik.
(Ehhez lásd még Leibniz: „Monadológia”, 307., 323.) Deleuze Leibniz-kritikáját lásd Le pli,
90–91., 93. stb.
190 A Deleuze által emlegetett labirintus itt már kevés. Vagy ha nem akarjuk a monászok
zártságát megbontani, kellene egy külső nézőpont, egy külső összehasonlító-válogató, mint
Leibniznél Isten.
A külső abszolútum „survol”-ja amennyire szükséges Leibniz számára, legalább annyira
szükség-telen Benjamin és Deleuze számára ( Le pli, 137.).

97
már nem is monászok lennének. Az nem is mozaik lenne. Vagyis az az egység, amiről
Benjamin beszél, legfeljebb a galacsin egysége lehet. Egész nélküli egység. Totalitás nélkül.
Globalitás nélkül.191 Egy város nélkül. Egy konkrét, reális, létező város helye nélkül. Hely
nélkül. Jelen nélkül. „Lokalizálhatatlan” -
ul [illocali sable]. 192 Avagy ahhoz, hogy használni tudjuk a monász fogalmát
– Deleuze kifejezésével –, valamiféle „neo-barokk” fogalmat kell belőle csinálnunk.193 El kell
felejtenünk a legjobb monászt, a legjobb világot. Ahogyan el kell felejtenünk a körbejárt város
azonosságát, univerzalitását, globalitását is. A szubsztanciák azonosságát is. Ahogyan az
abszolútum azonosságát is. Eleve az azonosságot, az univerzalitást, a globalitást kell
elfelejtenünk.
Ha pedig mégis egységet szeretnénk, az üvegmozaik darabkáit, felcsillanásait, a monászokat
galacsin ként – globalitás nélkül – kell összegyűrnünk. Pli ként.194
A monászok galacsinja, a felcsil lanások galacsinja innentől pedig már nem lesz más, mint
„szelek plije, vizeké, a tűzé” [plis des vents, des eaux, du feu] –
írja Deleuze.195 Egy „folyékony” [fl uide], „elasztikus” [élastique] „keménység/
tartósság (koherencia, kohézió)” [dureté (cohérence, cohésion)]. 196 A syrrhèse durée-je. „Az
elágazó ösvények kertje”.197 Azaz meg kell elégednünk egy egész nélküli egység gel. A
mégsem azonosság mégis egységé vel. A papírgalacsin szilárdságával. A „metamorfózis,
avagy a »metasematizmus«” szilárdságával.198
A pli szilárdságával mint „repli” -vel.199 Az összegyűrt lapok vissza-gyűrődés ével. Vissza-
hajlás ával. Az „infl exió”-val és az „inklúzió”-val.200 És persze a
„repli” „déplie” -jével is.201 A hullám, a szél megemel kedésével s önmagára való
visszafordulásával. A hullámok és a szél ritmus ával, táncával.
191 Bár Deleuze több helyütt idézi Serres-t, de csak a Leibniz-könyvét, más szövegét nem
említi. Deleuze számára is a borgesi „elágazó ösvények kertje” ennek a barokk térnek a
modellje (uo. 83–84.). De Deleuze azt is elmagyarázza, hogy a monász miért nem említődik
Borgesnél, hogy a leibnizi monász miért túl szűk Borges számára. Ahogyan Nietzsche és
Mallarmé számára is (90–91.). Leibniz számára ugyanis még mindig léteznek „princípium”
-ok, ahogy létezik a „legjobb” világ is, vagyis a véletlen, a „kockadobás” kizáratik –
hangsúlyozza Deleuze. Nietzsche és Mallarmé jellemzésére Deleuze éppen ezért már a „neo-
barokk”-ot használja (112.).
192 Uo. 69. (Avagy „nem lokalizálható” [non localisable], 162.) 193 Uo. 112.
194 A „pli” nem csupán Deleuze, de Leibniz számára is fontos (vö. „Monadológia”, 319.).
195 Deleuze: Le pli, 9.
196 Uo. 8.
197 Uo. 83.
198 Uo. 13., 155.
199 Uo. 6.
200 Uo. 55.
201 Uo. 13. A francia „déplier” széthajtást jelent. Deleuze számára a pli nemcsak
„vissza/hajtás” [replie], de „széthajt”-ás [déplie] is. (Míg a „repli” létezik főnévként, a „dépli”
nem, helyette „dépliage”-t mondanak.)
98
II. AZ UTÓPIA
Az üvegmozaik darabja, a töredék, a monász mindössze egyetlen fénysugár begyűjtése,
megtörése, visszaverődése. Egyetlen felcsillanás. Egyetlen lokalitás. Vagyis Leibniz hasonlatát
követve a mozaik, a fragmentum sohasem adja ki az egész képét, a totalitást. A globálist. Nem
a város „panoráma”-szerű
látványa.202 Nem annak a tapasztalata, aki távolról szemléli az egészet, hanem azé, aki
közel megy hozzá, aki a házak közül veszi szemügyre a várost.
Mintegy belülről. A „fl âneur” tapasztalata ez. Azé a „kószáló”-é, aki sohasem láthatja egyben
az egészet. Aki mindig csak mozaikok at lát, töredékek et, olyan monászok at, melyekben az
egész távoli visszfénye csillanhat fel csupán.203 De Marin számára a panoramikus városkép
még csak nem is egy távoli magas-latról szemlélt átlátása az egésznek, sokkal inkább az a
kép, ami sohasem látható egy nézőpontból.204 Olyan látvány, amit egyszerre sohasem
láthatunk.
Különböző perspektívájú képek egymásra montírozása. „Montázs”. 205 Valamiféle lehetetlen
kép. Épp ezért – Marin számára – „utópikus”. 206 Szó szerint
„hely nélküli” [sans lieu]. Közös hely nélküli. Egy közös, globális hely nélküli.
Ezáltal pedig tényleg a kószáló tapasztalatához közelít.207 A fl âneur a különböző
perspektívájú töredékeket, mozaikdarabokat, monászokat, a „megannyi különböző
világegyetem” terét a kószálás idejében egység esíti. Egységesíti, 202 Benjamin legtöbbször
máshogy érti a panorámát, mint Marin. Úgy érti, mint Husserl. Elsősorban körképként. Mely a
keret eltüntetésével a tökéletes illúziót igyekszik megvalósítani (Walter Benjamin: Das
Passagen-Werk. Gesammelte Schriften. V. 1–2. Frankfurt, Suhrkamp, 1991. Q 1a,1–1a,5, 2a,1,
4a,2, 656–657., 660., 665.; HUA XXIII, § 19.). A Passagen-Werk pedig a panoráma
továbbfejlesztését, még tökéletesebb illúziót keltő válfaját nevezi Daguerre nyomán
„diorámá”-nak ( uo. Q 2,3–2,7, 3a,1–3a,3., 4,2, 4a,4, 659–660., 662–665.). A benjamini
panoráma részletes elemzését lásd Somlyó Bálint: „A vászon két oldala”. In Gács Anna et al.
(szerk.): Emlékkerti kőoroszlán. Írások György Péter 60. születésnapjára. Budapest, ELTE
Bölcsészet tudományi Kar, 2014.
203 Leibniz város-hasonlata a monászról oly könnyedén érthető a kószáló tapasztalatának,
hogy például Holz Benjaminról szóló könyvében ennek a hasonlatnak a kapcsán már egy
„vándor” -ról beszél, miközben Leibniz nem is nevezi meg, hogy ki látja így a várost – mint
erre Somlyó Bálint felhívja a fi gyelmünket ( Kerülő úton, 15–16.). A passage, a „tükör”, az
„üveg” és a csillogás is összefügg (lásd Benjamin: Das Passagen-Werk, R).
204 A panoráma-fotó szintén több kép összeillesztéséből jön létre, s erről Benjamin is
hosszasan beszél, lásd Walter Benjamin: „Párizs, a XIX. század fővárosa”. In uő: Kommentár
és prófécia. Budapest, Gondolat, 1969. 79– 81. Széll Jenő fordítása.
205 A „montázs” Benjamin számára is kiemelkedő jelentőséggel bír, lásd pl. „Párizs, a XIX.
század fővárosa”, 81.; ill. „Passzázsok”. In uő: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások.
Budapest, Osiris, 2001. 205., 224. Szabó Csaba fordítása.
206 Louis Marin: „Le portrait de la ville dans ses utopiques”. In uő: Utopiques. Jeux d’espaces.
Paris, Minuit, 1973. 257–290.; valamint „A reprezentáció kerete és néhány alakzata”. In
Házas Nikoletta
– Z. Varga Zoltán (szerk.): Változó művészetfogalom. Kortárs frankofón művészetelméletek.
Budapest, Kijárat, 2001. Z. Varga Zoltán fordítása.
207 A kószálás és az „utópia” , a kószálás és a „panoráma” – egy nem pusztán körképszerű,
látszatszerű
panoráma – Benjamin számára is több helyen összekapcsolódik („Párizs, a XIX. század
fővárosa”, 77–80.; Das Passagen-Werk, Q 2,2, 4,2, 659., 664.).

99
de mégsem egy esíti. A város térbeli panorámája helyett egy idő-panorámá t hoz létre.208
Tér-idő panorámá t. Tér és idő hely nélküli – közös – helyét. De míg a panorámakép
aprólékosan összedolgozza a különböző perspektívájú, ténylegesen soha együtt nem
tapasztalható látványokat, addig a kószálót épp az átjáróban való tartózkodás jellemzi.209
Nem elfedi, inkább kihangsúlyozza az egésszé, eggyé soha össze nem álló, u-topikus, a-
topikus tér-idő panoráma töredék voltát. Hely nélküliségét. Egész nélküliségét. Egész nélküli
egységét.
A fl âneur mindig a passage-ban tartózkodik.210 A különböző belsők, az intérieur-ök között.
Terek és helyek között. A mozaik fugáiban. Az intervallum tér-idő közében. Az üvegmozaik
felcsilla násai között. A galacsin lapjai között:
„A passzázsok – írja Benjamin – üveggel borított, márvánnyal fedett átjáróud-varok, egész
háztömböket szelnek át (…). S ebben a világban érzi otthon magát a kószáló (…). A passzázs
valami közbenső az utca és az enteriőr között.”211
Vagyis a passage-t egyfajta globalitás nélküli lokalitás jellemzi. Több lokális hely – üzlet,
kirakat, intérieur – globalitás nélküli, egész nélküli át-járása.
A nagy közös rend, rendszer egésze nélkül. U-topikusan, a-krónikusan. Éppen ezért Benjamin
értelmezésében a passzázs hanyatlását a modern áruház hozza el.212 Az, amikor az eddigi
fragmentált kis üzleteket, mozaikokat egy nagy egészbe illesztik. Ezáltal pedig elvész a
kószálás köztes tere. A passage.
A fl âneur pedig visszaszorul az áruházba. Egy intérieur-be. Vagyis megszűnik a több belső
közötti átjárás utópiája. Marad az egy azonos rend totalizált egésze. A galacsin eltűnik.
Egyetlen sima lap marad helyette. Egyetlen tér.
A tér egésze. Amit már nem gyűr össze, nem hat át, nem jár át az idő.
Azaz Benjamin számára a kószáló – a kószálás passage-aiban – a monászok között
tartózkodik. Idő és tér között. A távollét ben. Ott, ahol Leibniz számára vajmi kevéssé
tartózkodhatna. Abban a passage-absence-ban, ami bár ugrik, de az ugrása kimerevített
ugrás csupán. Nem ér át sohasem. Ha átérne, globa-lizálna. Totalitást, egészet adna. A
kószáló sohasem érkezik meg. Nincs célja.
208 A kószálás és az időnek egy nem lineáris, térszerű, akár panoramikus tapasztalata
nagyon szorosan összefügg, vö. Benjamin: „Passzázsok”, 216–218., 221–222., 226–227. Ezen a
tér-időbeliségen alapuló történelem és művészettörténet részletes kifejtését lásd Georges
Didi-Huberman: Devant le temps.
Histoire de l’art et anachronisme des images. Paris, Minuit, 2000.
209 Amit Benjamin „küszöbtapasztalat”-nak nevez („Passzázsok”, 246., 241.).
210 Benjamin számára épp a „passzázs” az, ahol létrejöhet a kószálás utópiája és
panorámája („Párizs, a XIX. század fővárosa”, 77–81., 87.; Das Passagen-Werk, Q 1a,8, 658.).
211 Walter Benjamin: „A kószáló”. In uő: Angelus Novus, 852. Bence György fordítása. (A
passage-nak ez a meghatározása máshol is visszatér, lásd „Passzázsok”, 208.)
212 Benjamin: „A kószáló”, 874.
100
II. AZ UTÓPIA
Ha célhoz érne, ha megállapodna, egyetlen áruházban találná magát. Vagyis Benjamin
mintegy egyetért Deleuze-zel abban, hogy a monászoknak van ablaka, de ez az ablak nem ki-
visz, hanem vissza-fordít: az ugrása egy szaltó. (Sőt, igazából vissza sem visz, de legalábbis
nem ugyanoda visz vissza.) Az átjáró a Deleuze által leírt labirintus, az ablaktalan ablak.213
Maga a pli. A passage pli. Egy „repli”. Visszahajlás. De olyan visszahajlás, mely széthajtás,
„déplie”
is. (Hisz a repli nem is ugyanoda hajlik vissza.) Vagyis a passage-absence egy pli. A passage-
absence survivance-a pedig a repli. De csak úgy és annyiban, amennyiben ez a hajtás, gyűrés,
ez a vissza-hajlás sohasem lesz szét-hajtás, de-pli nélkül.214 Szét-hajtás nélkül nincs
visszahajtás sem. Nincs össze-gyűrés sem. Galacsin sem. Széttárt kezek nélkül nincs ölelés sem.
A re-pli és a de-pli ritmusa ez. A hullám, a szél ritmusa. A kőszobor lyukai, átjárói között.
Átutazóban [de passage].
Leibniz alapján „inkomposszibilis” -nak [incompossible] nevezhetjük azt a viszonyt, ami a
monászok között van – írja Deleuze.215 Ami a pli-galacsin lapjai között van. Ez az „inkom
posszibilis” viszony – hangsúlyozza – „egy differencia, nem negáció”.216 Ez az inkomposszibi
lis viszony pedig maga a passage.
A távollét átjárója. Az ugrás. A sem-sem, az is-is ugrása. Az ugrás présence és absence között.
Az itt és az ott között. A re-prezenciák között. Az én és a másik között is. Számos monász,
számtalan világ között. Tér-idő-kép-nyelv-másik között is. Az értelem ugrása. A
„metasematikus” ugrás. Egy Riemann-felületen.
Az „elágazó ösvények kertje” -i közötti „inkomposszibilis” viszony – mondja Deleuze.217 A
sohasem ugyanonnan ugyanoda vezető út, a sohasem ugyanott vájódó lyuk. Az az út, mely
nem egy totalitás lapján visz innen oda, onnan ide. Nem egy térképlapon. Hanem lapok
között. Világok között. Monadikus világok között. Inkomposszibilis lapok között. Ezáltal
pedig nemcsak meggyűri, összevissza tűri, keresztbe-kasul hajtogatja a globalitás egy azonos
lapját, de számtalan lappá pluralizálja. Galacsinná változtatja. A galacsin lapjai – mo-nászai
– közötti inkomposszibilis viszony a passage. A passage bolyongása, kószálása egy „sans
présent”, „sans lieu” u-topikus, a-krónikus tér-idejében.
A jelen – hely nélküli – helyén előálló differenciációban. A keresztin tencionalitás 213 A
„láthatatlan nyílás” -a [ouverture invisible] (Deleuze: Le pli, 39.). Benjamin maga is
ragaszkodik ahhoz, hogy a passage-nak van ablaka. De ezek az ablakok befelé nyílnak: „a
passzázs is ablaktalan ház. A rá nyíló ablakok olyanok, mint a lodzsák, amelyekből a belsejébe
tekinthetünk, kifelé azonban nem” – írja ( Das Passagen-Werk, Q 2a,7, 661., Somlyó Bálint
fordítása).
214 Miközben ez a szét-hajtás – épp a repli miatt – sohasem lehet ki-hajtás, kihajtogatás, s
végképp nem lehet kisimítás. A galacsin szétbontása.
215 Deleuze: Le pli, 79. Marin ezt nevezi „non-koincidenciá” -nak [non-coïncidence]
( Utopiques, 295.).
216 Deleuze: Le pli, 80.
217 Uo. 83.

101
lyukában. A „korrelatív konstitúció” lyukában. A közös – globális, totális – világ (tér és idő)
hűlt helyén. A globalitás nélküli lokalitások ban. Monászok, világok, rendek, síkok között. Ide-
oda gyűrődve. A távollét ugrabugrálását követve.
A szél iránytalan irányát követve. Syrrhèse-ként. Cikcakkban. Vagyis azt láthatjuk, hogy
Deleuze maga sem elégszik meg a plivel. Hogy a plit galacsinná gyűri. Az inkomposszibilitás
galacsinjá vá. A differenciáció galacsinjává. Ahol a fl âneur sétája, gesztusa – de passage –
maga a gyűrés. A pli. A szél gesztusa. Az absence-é. Riemann és Cuj Pen mozdulata. A szél, a
hullám mozdulata. A szél és a hullámok táncának ritmusa.
Ennek az inkomposszibilis absence-passage-plinek a szilárdságát, a survivance-t pedig épp a
multiplicitása adja. Maga a galacsin adja. Pontosabban a galacsin labirintus szerűsége
adja.218 Az, hogy út nem vezet ki belőle. Soha, semmikor. Belőle út legfeljebb más
labirintusokba vezet. Át. Ami még az is lehet, hogy ugyanaz a labirintus – innen a szilárdság.
Csakhogy sohasem tudjuk meg, hogy egy másik labirintusban, kertben, lapon vagyunk-e, mert
ehhez az egész rendet át kellene látnunk – innen is a szilárdsága. Az eltévedés szilárdsága ez.
Az a durée, dureté, hogy nincs – abszolút – külső. Csak külső-belső, belső-külső. Csak pli. Csak
repli, déplie. Két-élű labrüsz. Troisième. Neutralitás. Az át-lépés helyett csak a tovább-lépés.
A továbblépés szilárdsága ez.
A lépés, a pas szilárdsága. Az át „nem” [pas] mégis „lépés” [pas] szilárdsága.
A „le pas au-delà” (Blanchot). A pas au-delà passage-a. Arrafelé. Meg arrafelé is.
Más felé is. A másik felé is. Feléd is. Az értelem galacsinjában, sematikus, sőt meta sematikus
galacsinjában. Negentropikusan. Átutazóban. De passage à toi.
A passage nem hoz létre egészet. A teret – még mielőtt egésszé válhat-na – az időbe fordítja
át. Az időt – mielőtt egésszé válna – vissza, a térbe. De közben ez a tér-idő képi montázzsá
lesz. Avagy nyelvi történetté: itt jártam, majd odamentem – hangzik a beszámoló. A récit. A fl
âneur útja nem üzletek között visz. A passage nem üveggel fedett átjáróudvar. A fl âneur
passage-a tér-idő-kép-nyelv átjárója. Montázsa. Récit-je. Csakhogy ez a tér-idő-kép-nyelv az
alteritás kalandja is. Azé a másságé, azé a távollété, mely újra és újra jelentkezik. Újra és újra
felüti a fejét, feltámad. S felfüggeszti a teret. Majd felfüggeszti az időt. S a képet, a nyelvet is.
Nem hagyja teljessé, egésszé válni. Épp azáltal nem hagyja egésszé válni, hogy átfordítja
valami másba. Azáltal, hogy meggyűri. Összegyűri. Belegyűr valami idegent. A térbe az időt,
az időbe a teret, s képet, a nyelvet stb. Azáltal, hogy létrehozza a pli-galacsin t. A passage-
absence-pli-galacsin t. Ez a mozgás, ugrás pedig – az egyik lapról a másikba, 218 A „passzázs”
és a „labirintus” Benjamin számára is összefügg („A kószáló”, 874.).
102
II. AZ UTÓPIA
majd vissza, a kimerevített ugrás – az afázia mozgása. Mind Merleau-Ponty, mind Foucault
számára. Az afázia a galacsin mozgása. A pli mozdulata. A távollét ugrása. Az az absence,
mely együtt teszi lehetővé és függeszti fel a teret, az időt, a képet, a nyelvet és a másikat.
Együtt, mégsem egyszerre. Együtt, mégsem azonnal. Együtt, mégsem ugyanott. Ez az együtt,
mégsem… a passage.
Az afázia. A passage-absence-pli galacsinja. Az afázia galacsinja. Labirintusa.
Utópia-labirintus.
3. Az afázia (Foucault)
AFÁZIA, UTÓPIA ÉS HETEROTÓPIA
Foucault A szavak és a dolgok bevezetésében leírja, hogy az „afáziás” nem tudja
megnyugtató módon szétválogatni az elé tett „színes fonalgombolyagok”-at
[écheveaux de laines multi colores]. 219 Azaz az afázia a csoportosítás, a klasszifi káció
problémássága. A rend problémás sága. Bár az afáziás beteg képes csoportokat alkotni a
gombolyagokból, de nem képes ezeket a csoportokat megtar-tani. Fenn-tartani [soutenir].
Ragaszkodni egy klasszifi kációs szemponthoz.
Vagyis az afázia nem a rend hiánya, épp hogy a túl sok rend. A túl sok rend paralelitása. A
nem afáziás ember eldöntené, hogy mi alapján válogatja szét a gombolyagokat: szín, anyag,
forma, tapintás stb. szerint. Lenne egy csoportosítási szempontja, amit követ. De az afáziás
nem így tesz. Elkezd árnyalatok alapján csoportosítani, különválasztja „a legvilágosabbakat”
[les plus claires], majd ahelyett, hogy a sötétebbekkel folytatná, kiválogatja a „vörösöket”, de
ezt sem viszi végig, mert utána a „bolyhosakat” [laineuse] választja ki, majd a „gombolyag”
[en boule] formájúakat, és így tovább. Nem ragaszkodik ugyanahhoz a rendhez, számtalan
rend között ugrál párhuzamosan. „Ezek a csoportok – írja Foucault – alighogy felvázolódnak,
máris föl bomlanak, mert az azokat fenntartó azonosság síkja bármennyire is szűk, ahhoz
mégis túl tág, hogy ne legyen instabil.”220 És mindez a „végtelenségig” folytatódik
– teszi hozzá. Az „azonos ságok” [identités] és „hasonlóságok” [similitudes]
tánca, „elválaszt”-ása és „lerombol”-ása egyre elkese redettebb ütemben fo-219 Michel
Foucault: A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris, 2000. Romhányi Török Gábor fordítása (a
fordítást számos helyen módosítottam, ezeket külön nem jelzem); Les mots et les choses.
Paris, Gallimard (coll. Tel), 1966. 12/10.
220 Uo. [Mais à peine esquissés, tous les groupements se défont, car la plage d’identité qui les
soutient, aussi étroite qu’elle soit, est encore trop étendue pour n’être pas instable.]
3. AZ AFÁZIA (FOUCAULT)
103
lyik tovább, egészen a kétségbeesés határáig. Szó szerint a bőség zavara ez.
A távollét bőségének tánca. A szél tánca a parton [plage]. A hullámoké. Mely ugyanazzal a
mozdulattal hozza létre és mossa el a formákat a fövenyen.221
A homokban.
Az afázia nem hoz létre egészet. Az egyik rendet, az egyik csoportosítási szempontot, elvet –
még mielőtt az egésszé válna – egy másikba fordítja át.
Az árnyalatokat színekké, tapintássá, formákká fordítja át, és így tovább.
Egyiket a másikká. „Instabil” módon. Létre hozza az árnyalat-szín-tapintás-formák „átjáró”
-ját [passage].222 Az árnyalat-szín-tapintás-formák galacsin ját.
A különböző rendek közötti fl âneur t. Azaz a tér-idő-kép-nyelv átjárója maga is az afázia
passage-a. A tér-idő-kép-nyelv galacsin az afázia galacsinja. A keresztbe-kasul intencionalitás
maga az afázia kalandja. Az alteritás kalandja. A távollét é. Vagyis az afázia félig készült
csoportjai között a távollét szele fúj. Az az absence, mely újra és újra felüti a fejét. Feltámad.
Nem hagyja teljessé, egésszé válni az „azonosság síkjá”-t. Papírlapját. Épp azáltal nem hagyja,
hogy át-fordítja valami másba. Azáltal, hogy meggyűri. Összegyűri. Belegyűr valami idegent.
Maga az afázia az, ami az időbe a teret, a képet, a nyelvet belegyűri. Az afázia az, ami az időt
a térrel, a képpel és a nyelvvel függeszti fel. „Neutralizálja.”223
Az afázia az, ami létrehozza a pli t. A pli-galacsint. Vagyis a passage-absence-pli-galacsin az
afázia galacsinja. A mozgás, az ugrás pedig – az egyik lapról a másikra és vissza, a
kimerevített ugrás – valójában az afázia ugrása. Az afázia ugrása, mely a távollét ugrása. Azé
az absence-é, mely együtt teszi lehetővé és függeszti fel a tér, az idő, a kép, a nyelv és az
alteritás síkját. Együtt, mégsem egyszerre, mégsem azonnal, mégsem ugyanott. Ez az együtt,
mégsem… az afázia maga. Az afázia-passage. A passage-absence-pli-afázia. Az afázia mint
galacsin.
Mint labirintus. Az afázia mint az elágazó ösvények kertje.224 Riemann-felülete.
Mint lyukas kőszobor a parton. A távollét ezer kis lyukával, átjárójával keresztbe-kasul
átjárva. Kő-galacsinná tűrve, gyűrve. Utópia-galacsinná.
Ugyanakkor Foucault azt is kiemeli, hogy az „afázia” [aphasie] egyfajta
„utópia” [utopie], avagy „atópia” [atopie] is.225 Ahhoz ugyanis, hogy bármilyen
csoportosítás egész legyen – ne afáziás legyen –, egy centrumhoz, egy elvhez, egy
csoportosítási szemponthoz kellene ragaszkodnia. Ez a „közös hely” [lieu 221 Ehhez lásd a
könyv híres záró sorát: „…úgy elmosódik, mint a tengerparti homokba rajzolt arc.”
[…s’effacerait, comme à la limite de la mer un visage de sable.] ( Uo. 431/398.) 222 Uo.
13/11.
223 Uo. 14/12.
224 Foucault megfogalmazásában: „összeszö vődő/összegubancolódó ösvények” [chemins
enchevêtres] –
mondja épp Borges kapcsán ( uo. 13/10.).
225 Uo. 12/10.
104
II. AZ UTÓPIA
commun], ez a „közös tér” [espace commun] a feltétele minden klasszifi káció-nak, rendnek,
rendszernek.226 A „dolgok szomszédsága” [voisinage des choses]
épp azáltal áll elő – írja Foucault –, azáltal lehetnek egyáltalán szomszédos csoport jaink,
rubrikáink, mert egy azonos szempont, elvárás, nézőpont, cél stb. felől csoportosítjuk őket.
Azáltal, hogy ugyanabba a rendbe kényszerít-jük, passzírozzuk bele a jelenségeket. Egy sík ra
lapítjuk őket. Azáltal, hogy egyetlen univerzális rendet hozunk létre. Egy globális
rendszert.227 Ez még akkor is így van, ha a rendszerezés szempontja olyannyira önkényes,
mint a fonalak árnyalatai, színei, vagy épp a bolyhossága, gombolyagszerűsége stb. Vagyis az
afázia azért u- és a-topikus, mert felfüggeszti az egy azonos pont, az egy közös hely, a közös,
azonos tér bizonyosságát. A centrum azonosságát.228 A punktum totalitását. A hic et nunc
globalitását. Ezáltal pedig létrejön a „sans”, avagy „non-lieu” .229 A „pas de lieu” .230
Létrejön az utópia. Azaz az afázia maga az u/atópia, a sans lieu, a sans présent instabilitása,
mozgása, forgása, tánca. Ugrása. A térnek és az időnek a globalitás, a totalitás síkjából való
kimozdítása, az „azonosság síkjának”, papírlapjának meggyűrése. Megy-gyűrése keresztben.
Sőt megsokszorozódása. Sok, számos, számtalan rend-sík, lap előállása és összegyűrődése:
„összeszövődés” -e/ „összegu bancolódás” -a
[enchevêtrement] – írja Foucault is.231 A galacsin. Számomra nagyon is úgy tűnik, hogy
Foucault nem ok nélkül rak „fonalgombolyagok” -at [écheveaux de laines] az afáziás elé.
(Nyilván bármilyen különböző színű, anyagú, formájú tárgyakkal eljátszható lenne
ugyanez.232) A fonalgombolyag a galacsin Foucault-nál. Az afázia gombolyag-, avagy
galacsin szerű. Ahogyan az u/atópia is gombolyag- és galacsinszerű. Számtalan rend, sor,
sorozat [série] összegubancolódása, összegyűrődése. Egy közös hely, egy azonos rend nélkül.
Globalitás 226 Uo. 10/8., 13/10.
227 Az, hogy így lehet csak, avagy hogy így kell rendszerezni – egy szempont alapján –,
egyáltalán nem evidencia. Foucault A szavak és a dolgok ban épp ennek a 17. századtól
evidenciává váló európai rendszerfogalomnak az eredetét, történetét, archeológiáját szeretné
bemutatni. Ezért kell neki az afázia és az utópia. Csak ezért.
228 Ahol már nincs egy „centrális” [centré], „univerzális szabály” [règle universel] – írja
Serres ( Le Passage…, 35.).
229 A „hely nélküli”-t [sans lieu] az Eltérő terek ben használja (Michel Foucault: „Eltérő
terek”. In uő:
Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Debrecen, Latin Betűk, 1999.
149–151., 155. Sutyák Tibor fordítása), míg A szavak és a dolgok ban „nem-hely”-et [non-lieu]
mond (11/8.).
230 Foucault: A szavak és a dolgok, 12/9.
231 Uo.
232 Amit Foucault leír, nem standard afázia-teszt. Leginkább az ún. Token Test re hasonlít,
mely alap-esetben két különböző formát és méretet, valamint négy különböző színt variáló
síkidomokból épül fel. De ennek is több változata létezik. Foucault gombolyagai azért sem
képezhetik valós pszichológiai teszt alapjait, mert azok nem egységesíthetők. A gombolyag
épp a véletlenszerűsége miatt nem standardizálható.
105
nélkül. Az afázia összegubancolódott fonalgombolyagja maga a passage-absence-pli-
galacsin. Az utópia-galacsin.
Foucault számára – ugyanúgy, mint Benjamin számára – a töredék kitüntetetten fontos. Az
utópia, az afázia valójában „fragmentumok” -at [fragments]
hoz létre.233 Olyan töredékeket, melyek – az üvegmozaik darabjaihoz hasonlóan – „számos
lehetséges rend” -et [grand nombre d’ordres possibles] „csillantanak fel” [fait scintiller]. Azaz
a hic et nunc – hely nélküli – helyén előálló differenciáció u-topikus multiplicitása és
pluralitása, összegubancolódása felcsillanások gombolyagját, galacsinját hozza létre. Az
egymást nem kizáró lehetséges rendek monadikus sokaságát. (Ahol persze már legjobb rend
sincs.234) Létrejön a Foucault és Marin által is emlegetett „heterotópiák” [hétérotopies]
„heteroklitikus” [hétéroclite] sokasága.235 Utópiák heterotopikus, heteroklitikus
„enchevêtrement” -ja jön létre. A galacsin – a gombolyag – ilyen heterotopikus, sőt
heterokrónikus összegubancolódás, összegyűrődés. Nem pusztán egy rend-sík meggyűrése,
nem pusztán egy rend-szál, sor összekuszálása, hanem számtalan rend-lap, számtalan fonal
összegyűrése, összegubancolódása. Amikor már azt sem tudjuk biztosan, hány lap is van a
papírgalacsinban, hány szál, hány fonal is van az összegubancolódott gombolyag ban. A
lapok, a fonalak
„viszony nélküli” [sans rapport] szomszédsága ez.236 Ahol „sohasem határozható meg” az az
„egész” [ensemble], ami „egyesíti” [réunit] ezeket a lapokat, fonalakat, szálakat – mondja
Foucault.237 A galacsin lapjai, a fonalgombolyag szálai közötti hely nélküli, egész nélküli
afáziás kapcsolat maga az u-tópia.
Sőt az u-tópia hetero-tópiája. Nem pusztán a hely nélküli, a közös hely nélküli, de a „sans
lieu”, a sans „lieu commun” pluralitása is. Deleuze – és Leibniz –
kifejezésével a lapok, a szálak közötti „inkomposszibilis” kapcsolat ez.238 Sőt 233 Uo. 11/9.
234 Az afáziás beteg épp az, aki már nem pusztán „a lehető világok legjobbiká”-t nem tudja
kiválasztani, de egyáltalán nem tud választani. Még ideiglenesen sem. Még egy időre sem.
235 Uo. 12/9. Foucault máshol már „heterokróniák” -ról [hétérochronies] is beszélni fog
(„Eltérő terek”, 152.)! A heteroklitikusság nem pusztán különbözőséget, sokféleséget jelent, de
a görög klinein miatt, a hajlít miatt elhajlást, eltérést, a szabályostól való eltérést is – amivel
pedig sokkal inkább megidézi a gombolyagot, a galacsint, mint a heterotópia. A gombolyag
gubancait, a galacsin gyűrődéseit mint elhajlást. Marin csak „heterotópiák”-ról beszél
( Utopiques, 161., 334.), esetleg
„topoi”-ról (24.).
236 Foucault: A szavak és a dolgok, 10/8. Deleuze szintén használja a „sans rapport”
kifejezést ( Le pli, 62., 65.), valamint a „«non-rapport»”-tot is – ez utóbbit Blanchot nyomán
(59.). (Ehhez lásd még Lévinas „viszony nélküli viszony” [rapport sans rapport] fogalmát is.)
238 Waldenfels Merleau-Ponty kapcsán szintén emlegeti az „inkomposszibilitás” -t, sőt az
„utópiá” -t, az
„atópiá” -t és a „heterotópiá” -t is (Bernhard Waldenfels: „A lét szétrobbanása”. In Bacsó
[szerk.]: Kép, fenomén, valóság, 183., 185., 187., 189. Pálfalusi Zsolt fordítása). Ezt pedig egy
„aszinkron”
„szimultaneitás”-ként írja le (185.).
106
II. AZ UTÓPIA
az inkomposszibilitások „multiplicitás” -a is. Marin fogalmával egy „non-koincidencia” [non-
coïncidence], avagy egy „non-kongruencia” [non-congruence]. 239
Sőt, ezeknek a non-koin cidenciáknak a „sokszoros” [plurielle] „szóródás” -a
[dispersion]. 240 Az, amit Serres globalitás nélküli lokalitás nak, számtalan lokalitás
„konfl uenciá”-jának nevez. „Syrrhèse” -nek.
De bármennyire is romboló az afázia, még az afáziában sem azonnal és egyszerre áll elő az
összes lehetséges – egymást felfüggesztő – rend. Ha igen rövid ideig is, de még az afáziában is
vannak csoportok, rendek, lapok és szálak. Vagyis azt kell mondanunk, hogy – paradox
módon – minden afázia stabilitást is ad. Minden galacsin, gombolyag szilárd is. Csakhogy az
afáziás beteg számára sokkal rövidebb a durée. Sokkal kisebb a dureté. Erősebb a szél,
felfokozódottabb a tánc. Foucault egyszerre két dolgot is állít, vagy pontosabban inkább
kerülgeti, hogy állítson. Egyrészt szüksége van az afáziára, mert egyedül ez képes megbontani
a rendfogalmainkat. Ez képes magyarázni a passage-t, avagy – ahogy ő nevezi Bataille
nyomán – a „transzgresszió” -t.241
Az ugrást, az átmenetet az egyik episztéméből a másikba. Egyedül ez képes az összes rendet
felfüggeszteni, azaz nem eredendőnek, nem magától értetődőnek tekinteni, vagyis
történetiesíteni. Csakhogy közben Foucault távolságot is tart az afáziától. Távolságot is kell
tartania. Hiszen nem pusztán a passage-zsal, a transzgresszióval van dolga, de egy
valamettől valameddig fennálló „azonosság síkjá”-nak ki-tartásával, tartamával, leírásával és
kibontásával is. Szüksége is van rá, de mégsem engedheti szabadon. Amivel Foucault itt küzd
(és mindannyiunknak meg kell küzdenie, s az afáziás beteg is ezzel küzd): a távollét. A
távollét kettőssége. Az absence romboló, de egyben építő karaktere is. Az afázia mint
beszédképtelenség, és mint a beszéd lehetősége.
A távollét mint vihar s mint szellő. A távollét meghatározatlan lélegzése, ritmusa ez. Mely úgy
gyűr össze, hogy meg is szilárdít. Úgy rombol, hogy épít. A galacsin, a gombolyag a rombolás-
építés. Az instabilitás stabilitása.
A bizonytalanság szilárdsága. Az a távollét, az a dehors, 242 mely együtt teszi lehetővé és
függeszti fel mind a kategóriáinkat, mind a nyelvünket, a beszédet.
239 Marin: Utopiques, 206., 295., 10. A „non-kongruenciá”-t pedig „helyek sokasága”-ként
[pluralité de lieux] mutatja be Marin (257.).
240 Uo. 9–10. Éppen ezért „többszörös terek”-ről [espace multiples] beszél Marin (10.).
241 Foucault: A szavak és a dolgok, 10/8. Marin maga is gyakran emlegeti a
„transzgresszió”-t ( Utopiques, 109–111., 113., 304.).
242 Foucault közvetlenül keveset beszél az absence-ról, helyette inkább a „kívül/kívülség”
[dehors] kifejezést használja. Így például számára az „utópia” és a „heterotópia” is „a kívülség
tere” [espace du dehors] („Eltérő terek”, 149.). S bár távollétről nem, „üres tér”-ről [espace
vide] igenis beszél már A szavak és a dolgok bevezetésében is (10/8.), sőt a „távollévő”
[absent] az utópia kapcsán az Eltérő terek ben is feltűnik (150. – a magyar fordítás
hiányzóként adja vissza). A szavak és a dolgok-
4.
107
Az az utópia és heterotópia, sőt „utópiák” és „heterotópiák”, melyek – írja Foucault –
„megengedik a fabulákat és a beszédet” [permettent les fables et les discours], de egyben
„kiszárítják a mondandót, önmagánál tartják a szavakat, a gyökerénél kontesztálnak minden
lehetséges grammatikát” [dessèchent les propos, arrêtent les mots sur eux-mêmes, contestent,
dès racine, toute possibilité de grammaire]. 243 A távollét ritmusa, tánca ez – maga az afázia
–, mely ugyanazzal a gesztussal épít és rombol. Öntözi meg és szárítja ki a kategóriáinkat, a
szavainkat, a rendet és a beszédet. A távollét szele, mely éltető esőt és pusz-tító vihart is
hozhat. Az az összegyűrés, az összegu bancolás, mely széttördel, összezavar, mégis összetart.
Az absence színe és visszája.
A fonalgombolyagok mellett Foucault másik fontos példája az afáziára, az utópiára Borges
„kínai enciklopédiá” -ja, melyben a következő klasszifi kációt találhatjuk:
„»…a) a Császár tulajdonai, b) bebalzsamozottak, c) szelídek, d) szopós ma-lacok, e) szirének,
f) mesebeliek, g) szabadon engedett kutyák, h) a jelen klasszifi kációban foglaltak, i) amelyek
úgy rángatóznak, mintha megvesztek volna, j) megszámlálhatatlanok, k) nagyon fi nom
teveszőr ecsettel festettek, l) stb . , m) éppen most törték össze a korsót, n) melyek nagyon
távolról légy-nek tűnnek.«”244
Borges kínai állattana a par excellence afáziás klasszifi káció. Ahol a csoportosítás
szempontja, elve, centruma kategóriáról kategóriára változik.
Mintegy „decentrál”-ódik.245 Ugrál. Szinte annyi klasszifi káció gyűrődik itt egymásra,
egymásba, ahány rubrikánk van. A tulajdon, a tartósítás módja, a szelídség-vadság, az
életkor, a szirénség stb. galacsin ja ez. Az elágazó ösvények klasszifi káció-kertjeinek
fonalgombo lyagja. Foucault számára ezt a „csodálatos” taxonómiát „lehetetlen elgondolni”,
és lehetetlenné teszi a beszédet is.246 Teljesen összezavarja az „Azonos” [Même] és a „Más”
[Autre]
ban pedig majd kicsivel később, a reprezentáció bemutatásakor lesz először szó a „távollét”-
ről
[absence] (33/31.).
243 Uo. 12/9–10. Blanchot „kontesztáció” -fogalma [contestation] nemcsak Foucault-nál, de
Marinnél is gyakran szerepel ( Utopiques, 109., 113.). Foucault ezt a sem nem beszédet, sem
nem csendet pedig – szintén Blanchot nyomán – „mormolás” -nak [murmure] fogja nevezni. A
„murmure” az afázia beszédképtelensége, ami mégis a beszéd lehetősége is. A távollét
beszéde.
244 Foucault: A szavak és a dolgok, 9/7. (Vö. Jorge Luis Borges: „A John Wilkins-féle
analitikus nyelv”. In uő: Az idő újabb cáfolata. Válogatott esszék. Budapest, Gondolat, 1987.
206. Scholz László fordítása.) 245 A „decentrálás”-t Foucault nem, de Blanchot használja
(talán Derrida is tőle veszi).
246 Uo. A „afáziá” -t Didi-Huberman is említi a távollét kapcsán, s ez számára sem pusztán
beszéd-képtelenséget jelent, de a beszéd lehetőségét is ( Gestes d’air et pierre, 53.).
108
II. AZ UTÓPIA
szilárd elválasztását, rendjét, síkját, gondolkodásunk és nyelvünk kategóriáit.
S legfeljebb a „nevetés” az, amit tenni tudunk – írja. Csakhogy a nevetés mégsem a beszéd
teljes elnémulása. A nevetés nagyon is jelentéssel bír!247 Nem ritkán többet mond a legtöbb
szónál. Vagyis Foucault számára az afázia nem a teljes némaság. Nem az abszolút csend.
Nem a semmi. Az afázia valami. Valami, ami máshol, máshogyan van. Az afázia nem szó
szerint hely nélküli, sokkal inkább valamilyen más helyen van. Nem egy helyen, hanem számos
más helyen.
Heterotopikus an. Nem a beszéd elnémulása, hanem számos párhuzamos beszéd.
Mint amikor sokan, többféle nyelven párhuzamosan beszélnek. S ezek a beszédek, nyelvek
összefolynak. A túl sok beszéd. A „mormolás” [murmure]. 248
Egyfajta beszéd-galacsin. Beszéd-gombolyag. Vagyis Foucault számára az afázia egyben a
beszéd lehetősége is. Nem pusztán a nyelv- és beszédképtelenség.
Hiszen – állítja – ezek a lehetetlen kategóriák, osztályok épp a „nyelvben”
[dans le (…) langage] kerülhetnek egymás mellé, a beszédben. Sehol máshol!
A Borges-novella nyelvében és beszédében. Épp „a nyelv nem-helyében” [dans le non-lieu du
langage] „kerülnek egymás mellé” [juxtaposer] – írja.249 Ahol már maga a nyelv is –
legalább részben – afáziás, u- és atopikus. Hiszen a nyelv, a beszéd maga is feltételezi a
távollétet. Az absence-t, amire utal. Amit megszó-lít. Tehát nagyon is úgy tűnik, hogy az
afázia – az utópia, a távollét – magához a rendhez, „az azonosság síkjá”-hoz, a nyelv síkjához
is elengedhetetlen.
Azaz a távollét nemcsak rombol, de épít is. A galacsin, a gombolyag, a gyűrés, a gubanc, az in
modo obliquo a rend, a sík, a lapok feltétele is. A keresztintencionalitás – az afázia, az utópia,
a távollét – nélkül nincs hosszintencionalitás sem. A galacsin ’megelőzi’ a lapokat, a
gombolyag a szálakat. Az átjáró, a lyuk, a távollét lyuka a kőben, a szél primordiális. (Bár
mégsem korábbi. Legfeljebb csak úgy, annyira, mint a primer emlékezet: a-krónikusan.) Azaz
az u-tópia, az a-tópia, az afázia kettős. Ahogyan maga a távollét is kettős. Vagy inkább
sokszoros. Meghatározatlan. Épít és rombol. Lehetővé teszi a rend-síkokat, de fel is számolja
azokat. Más rendeket gyűr közéjük. Más, újabb és újabb lapokat gyűr közéjük. Keresztbe-
kasul. A távollét – az afázia, az utópia – ritmus a, tánc a ez. A távollét színe és visszája. A
távollét szelének murmure-je. Egy hetero-topikus, hetero-krónikus sok-nyelvű mormolás.
Utópia afáziás beszéde.
247 A Foucault által emlegetett nevetés azért is lehet fontos a számunkra, mert az afáziának
egy másik, a „szoron gás”-sal [angoisse] ellentétes oldalát is megmutatja ( A szavak és a
dolgok, 12/10.).
Az afáziában lévő felszabadító erőt.
248 Uo. 61/56., 78/72., 90/83., 92/84., 129/119., 145/134., 147/135., 183/169., 315/292.,
327/303., 366/338.; Michel Foucault: „A kívülség gondolata”, Athenaeum, 1991, I/1, 86., 101.
Angyalosi Gergely fordítása. (A „mormolás” Blanchot fogalma.)
109
A szél hangja. A galacsiné. A survivance ritmusa, tánca és hangja. A kőszobor hangja a
parton, amikor átsüvít rajta a szél. Tér-idő-kép-nyelv hangos mormolása.
De a gyűrés, az összegubancolás – a távollét – nem azonnal rombol. Nem azonnal és
egyszerre rombol. Nem is ugyanott rombol. Még az afáziás beteg esetében sem. Éppen azért
nem, mert az azonosság síkjához a távollét is hozzátartozik. A távollét a rendben, rendként is
újjá-születik. A „Más”-t az
„Azonos” is feltételezi.250 Avagy a gyűrés hozza létre a lapokat is. A gyűrést, a gyűrt lapokat
nem előzi meg, sohasem előzte meg az egyenes, sima felület.
Egy tökéletesen hibátlan – a távollétet nem magában tudó – felület. A „megszakítás”, a csend
ugyanis a beszéd feltétele is!251 Ezért is „engedi meg a beszédet” [permettent (…) les
discours], miközben „kiszárítja” [dessèchent] és
„sterilizálja” [frappent de stérilité] is azt.252 Ahogyan a papírlapot sem tudjuk elképzelni
teljesen simán, icike-picike gyűrések nélkül. S bár Foucault megpróbálja – legalább
ideiglenesen – szétválasztani ezt a kettősséget, az építést és a rombolást, azáltal, hogy az
„utópiá” -hoz rendeli a beszéd megengedését, a „heterotópiá” -hoz pedig a beszéd kiszárítását,
neutralizációját, de még így is, még mindig ugyanannak a távollétnek a két aspektusa ez.253
Színe és visszája.
A távollét ritmusa, tánca. A szél ritmusa, tánca. Két fázis, és nem két különböző
fenomén. A távollét szele keltette szellő és a vihar. Vagyis, még ha elsőre az afáziából a
rombolást is olvassuk ki, az nem csak rombol. Nem csak pusztít.
A galacsin, a gombolyag nem csak rombol, nem csak pusztít. Nem pusztán összekever,
szétzilál, felbont. A galacsin, a gombolyag szilárd is. A papírgalacsin szilárdsága az afázia
szilárdsága. A mormolás maga az afázia szilárdsága.
A szilárdság hangja. A durée, a dureté hangja – nem a rombolás utáni néma csend. A
meggyűrődő lapok sercegése, az összecsomózódó fonalak susogása.
A kőszobor dala a szélben. Amikor átsüvít rajta a szél. A sur-vie hangja.
Az afázia – a távollét mozgása – olyan tánc, mely nagyon pontosan elkerüli a táncparkett
széleit. A terem falait, amik között megtörténik ez a tánc.
Az afázia a puszta nem-lét és a tiszta lét két fala között táncol. A Foucault által leírt „»köztes«
terület” -en [région «médiane»]. 254 Ide-oda ugrál. Oszcillál.
Cikcakkban. Az univerzális rend örökléte és a totális káosz nem-léte között.
250 Minden kizárás, tilalom, abnormalitás ezen alapszik. A dehors, az absence feltételezésén.
Előfel-tételén.
251 Vö. Michel Foucault: „Nyelv a végtelenhez”. In uő: Nyelv a végtelenhez. Sutyák Tibor
fordítása ; Maurice Blanchot: „A megszakítás”, Athenaeum, 1995, II/4. Lenkei Júlia fordítása.
252 Foucault: A szavak és a dolgok, 12/9–10.
253 Uo.
254 Uo. 15/12.
110
II. AZ UTÓPIA
Rend és rendetlenség, jelenlét és távollét, az építés és a rombolás között.
A kategóriáink felépítése és lerombolása között. Az állatok osztályainak meg-alkotása és a
klasszifi káció felbontása között. Szilárdság és instabilitás között.
A tánc, a mozgás szilárdsága, tartóssága ugyanakkor nem a mozdulat kimere-vítését jelenti,
ahogyan nem is azt, hogy ugyanazt a mozdulatot, ugyanúgy, számtalanszor megismétli a
táncos. A tánc és a szél szilárdsága, tartóssága, tartama: a ritmus szilárdsága. A ritmus
tartóssága, tartama. Az egymásba fo-nódó, az egymásba öltődő mozdulatok hullámzása. A
hullámzás szilárdsága.
A mozdulatok, a szél, a víz hullámainak egymásba folyása, kon-fl uenciája.
A helyettesítés sorozatainak – szuplemen terek sorozatainak – tartóssága. A reprezencia
szilárdsága. Foucault az afáziával nagyon pontosan elkerüli mind az univerzális rendet, a lét
totalitását, mind a semmi káoszát. Mindkét falat.
Ugyanis az afáziában mindig benne van az újrakezdés lehetősége, az újabb, a másik rend
lehetősége is. Az afázia nem egy puszta de-konstrukció, ahogyan nem is a tiszta re-
konstrukció. Az afázia valamiféle sur-construction.255 Az egyik rend át-fordítása egy másik
rendbe. Az egyik mozdulat át-mozdítása egy másikba. A szél, a hullám konfl uenciája.
Syrrhèse-e. Szuplemen terek, re-prezenciák galacsinja. Az egyik lap, fonal újjá-születése egy
másikban. Az egyik csoportosítás újjászületése egy másikban. A sur-vie, a survivance tánca.
Az afázia a survivance tánca. A galacsin, a gombolyag, a pli, a syrrhèse a survivance
szilárdságá t adja. Az afázia a sur-vie szilárdságával bír. A sur-construction szilárdságával. A
galacsin szilárdsága a sur-construction szilárdsága. Az át-, az újra-konstruálás szilárdsága.
Az át-rámolás, az át-építés szilárd ritmusa.
A szél által átrajzolt kőszobor tartóssága. A szél mormolása, a kő durée-je.
SIMILITUDE
Az afázia-teszt leírása során feltűnik egy fogalom, amit Foucault itt még nem használ
kitüntetett hangsúllyal, de már A szavak és a dolgok második fejezetében is nagy szerephez
jut, és más, későbbi szövegekben is. Ez a „similitude” .256
A „similitude” egyfajta hasonlóság. Az afáziás beteg épp azért nem képes ragaszkodni a
csoportosításaihoz, mert a kategóriák közötti „hasonlóságok”
255 Foucault közvetetten maga is utal a szürrealizmusra, amikor az „esernyő” és a
„varrógép” – hely nélküli – közös helyét említi ( uo. 11/9.).
256 Uo. 12/10. A fordítás nehézségeit elkerülendő, a „similitude” eredeti alakját használom,
elsősorban azért, hogy jól láthatóan elkülönítsem a hasonlóság másik fajtájától, a
„ressemblance” -tól.
Magyarul ugyanis mindkét szót hasonlóságot jelent.
111
[similitudes] újra és újra felbomlanak, újabb és újabb „hasonlóságok” jönnek létre.257 Vagyis
az afázia és a similitude nagyon is szorosan összefügg egymással. De ha meg akarjuk tudni,
pontosan mit is ért Foucault a similitude alatt, a Magritte-ról írt tanulmányához kell
fordulnunk.258 Bár valójában A szavak és a dolgok bevezetése, valamint az Ez nem pipa
között nem is a similitude az igazi kapcsolat, hanem maga az afázia. Pontosabban az afázia
és az utópia helynélkülisége. S bár Foucault az Ez nem pipá ban egyetlenegyszer sem mondja
ki az afáziát vagy az utópiát, Magritte képeit mégis ugyanúgy jellemzi: a „nem-hely” -lyel
[non-lieu], a „közös hely” [lieu commun], a „közös tér”
[espace commun] hiányával.259 Magával a tér „elmosódásá”-val [effacement]. 260
Vagyis a „similitude” és az afázia, meg az utópia épp a „sans lieu” -n keresztül függnek össze
egymással. Foucault interpretációs alapötlete az, hogy a Ceci n’est pas une pie látszólag egy
„kalligram” – kép és szöveg együttese –, mégsem kalligramként működik. Egy
„fel/szétbontott” [défait] kalligram.261
A kalligramban – mint hangsúlyozza – ugyanazt mondja a kép, mint a szöveg. A kalligram
egy „tautológia” – írja.262 De Magritte képein pont ennek a fordítottja történik. Kép és szöveg
mást és mást mond. Kép és szöveg egésze, maga az egész – mintegy afáziás módon –
megbomlik. „Kép és szöveg” „közös helye”, „közös tere” helyén csak a „távollét/hiány”
[absence] marad.263 A „semleges” [neutre]. 264 Valamiféle „üres tér” [espace blanc/vide],
puszta „tátongó lyuk” [béance], az „elillanás” [évasion] marad – teszi hozzá Foucault.265 A
„tér távolléte/hiánya” [absence d’espace], a közös tér hiánya marad.266 A szavak és a dolgok
bevezetése pont ezt, a közös hely, a közös tér távollétét, hiányát, a hely nélkülit, a nem-helyet
nevezte afáziának, avagy utópiának. A Magritte-tanulmány pedig ezt nevezi similitude-nek. A
„similitude” épp a közös tér, a 257 Uo.
258 Michel Foucault: „Ez nem pipa”, Athenaeum, 1993, I/4. Mahler Zoltán fordítása (a
fordítást számos helyen módosítottam, ezt a későbbiekben külön nem jelzem); „Ceci n’est pas
une pipe”. In uő: Dits et écrits. 1954–1988. I. A Magritte-tanulmány már elkülöníti egymástól
a „similitude”-öt és a
„ressemblance”-t, viszont A szavak és a dolgok még egymás szinonimájának tekinti, s
mindkettőt a reneszánsz episztémé jellemzésére használja (vö. A szavak és a dolgok, 35/32.
stb.).
259 Foucault: „Ez nem pipa”, 155–156/646., 148/642., 150/643.
260 Uo. 148/642.
261 Uo. 143/637. Az afáziában „a csoportok alighogy felvázolódnak, máris fölbomlanak [se
défont]” –
írja Foucault ugyanezzel a kifejezéssel A szavak és a dolgok bevezetésében.
262 Uo. 144/638. (Korántsem biztos, hogy a kalligram tautológiaként való leírása – sőt talán
elítélése –
általánosítható. Gondoljunk csak például Mallarmé Kockadobás ára.) 263 Uo. 148/642.,
150/643., 155/646.
264 Uo. 148/642. Itt is, ahogyan A szavak és a dolgok bevezetésében is, „kontesztál”-ásról
beszél Foucault ( uo. 149/642., 152/644.).
265 Uo. 148–149/642–643.
266 Uo. 148/642.
112
II. AZ UTÓPIA
közös hely nélküli „fragmentum”-ok közötti „nem-viszony” [non-rapport]. 267
Míg a közös hellyel, a közös térrel – sőt hellyel és térrel – rendelkező, ugyanazt az
azonosságot, ugyanazt a rendezési szempontot mondó elemek közötti viszony a
„ressemblance”. Vagyis a similitude u-, a-topikus. Heterotopikus. Afáziás.
Felbontja, meggyűri az azonosság síkját. Felfüggeszti, neutralizálja. Megsokszorozza. A
similitude galacsin- és gombolyagszerű. Míg a „ressemblance” ugyanazt az elvet, centrumot,
klasszifi kációs rendet, univerzális rendszert állítja újra és újra. Ugyanazt mondja a kép és a
szöveg. Nincs transzverzális gyűrés, ugrás. Nincs galacsin, gombolyag. Az azonosságnak
egyetlen síkja van. Egyetlen sima papírlap. Egyetlen fonal, szál. Csomók nélkül. Szépen
kiegyenesítve. Kisimogatva. Avagy a ressemblance globális. A similitude-öt viszont a
globalitás nélküli lokalitás jellemzi.268 Amikor például Magritte képén valaki nekünk háttal
a tükör előtt áll, de a tükörben – a Las Meninas tükrével ellentétben –
ugyanúgy a hátát látjuk, előáll a similitude.269 Az afázia. Bár a két látvány, a tükör előtti és a
tükörben látott közül önmagában egyik sem függeszti fel a
„reprezentáció” univerzális rendjét, együtt, egy helyen mégsem lehetségesek.
Kizárják egymást. Magritte képeinek afáziája ez. A Magritte-képek u-tópiája.
Vagyis Magritte képei nem de-konstruálják a reprezentációt, hanem mintegy szür-
konstruálják. Megsokszorozzák. Multiplikálják, pluralizálják. „Szétszór”-
ják [s’éparpiller]. 270 Barokkosan túlbonyolítják. Átlát hatatlanná teszik. Olyan többszörös,
sokszoros reprezentáció-galacsint, gombolyagot hoznak létre, ahol már soha többé nem
válogatható szét az eredeti és a másolat, a látszat és a való. Olyan globalitás nélküli
lokalitások, a- és utópiák, sőt heterotópiák állnak elő, melyek valamiféle „re-prezencia”
-galacsinná tömörülnek. „Ikonikus” re-prezen ciák, fi ktum ok gombolyagjává. Felhőjévé.271
Syrrhèse-évé. Az absence szele által átfújt, mindössze a sans lieu, a sans lieu commun által
összetartott lyukacsos kővé. Béance-szá. „Passage” -ok labirintusá vá.272 Kőszoborrá a
parton. Az elágazó ösvények kertjének szobrává. Riemanni szoborrá.
267 Uo. 145/640., 153/645., 152/644. A „similitude” és a „ressemblance” összehasonlítását –
valamint ennek kapcsolatát a „reprezentáció”-val [représentation] – lásd 155/646–162/650.
A szavak és a dolgok szintén beszél „töredékek”-ről, ahogyan a „sans rapport” kifejezést is
használja.
268 Foucault megfogalmazásában: „bizonytalanná teszi a lokalizációját” [rende incertain sa
localisation], avagy „megbillenti” [basculer], „felbontja” [disloquer] a lokalitását („Ez nem
pipa”, 142/637., 150/643.).
269 René Magritte: La reproduction interdite (Portrait d’Edward James), 1937.
270 Foucault: „Ez nem pipa”, 150/643.
271 Foucault számára a „similitude” „felhős/homályos” [nuageuse] hasonlóságokat jelent
( uo. –/647.; a magyar kiadás nem tartalmazza ezt a bekezdést, csak azt, amikor Magritte
felhőit emlegeti Foucault: 161/649.).
272 Uo. 160/49. A „passage”-t A szavak és a dolgok bevezetése is emlegeti.
113
De Magritte képein a „tér széttörése” [espace brisé] nem le-épít, épp hogy fel-épít.273 Egy
másfajta, de mégis teret hoz létre. A közös tér, a közös hely nélküli, de mégis teret. Olyan teret,
mely szilárdabb – reziliensebb – bármilyen lieu avagy espace commun egy szeriségénél.
Reziliensebb bármilyen egy nyelvű
beszédnél. Foucault ezt a viszony nélküli, mégis bármilyen egyszeres viszony-nál szilárdabb,
tartósabb, ellenállóbb teret – és nyelvet – nevezi „mormolás” -
nak [murmure]. 274 Mely benne van „a kövek csendjében” [dans le silence des pierres] –
írja.275 A mormolás az a hely nélküli – u-, atopikus, afáziás – hely, az a néma, „hallhatatlan
beszéd” [discours inaudible], 276 mely bár nem rendelkezik a hic et nunc stabilitásával, az
artikulált beszéd egyértelműségével, mégis szilárdabb bármely helynél, értelmesebb bármely
szónál. A multiplicitás szilárdságá t, a pluralitás értelmé t adja. A mormolás a galacsin, a
gombolyag szilárdságát adja. A galacsin, a gombolyag értelmét. A nem Nichtigkeit
szilárdságát. A neutralitás értelmét. A durée-t adja. A survivance-t. A survivance szilárdságát.
Az egész nélküli egység et. Mely – Foucault számára – Magritte, Klee, Kandinszkij képeit
szervezi. A távollét és nem a jelen által. Nem a prezens és nem a re-prezentáció által. A
távollét jelenléte által. A similitude-ön keresztül. A nem látható, a láthatatlan megjelenítésén
keresztül. Mely újra és újra neutralizálja, kontesztálja a láthatóságot. Magát a láthatóság
terét
– és idejét – bontja szét. A vizibilitás taxonómiáit. Hogy ezáltal idézze meg a nem-láthatót. A
nem-jelenlévőt. A csendet. Ha valami miatt mégis szilárdabb, tartósabb, reziliensebb az u-
topikus afáziának ez a keresztbe-kasul ugrása
– galacsinja, gombolyagja –, az az absence-nak való jobban ellenállása. A távollét szelének
való ellenállása. Hogy a kő repedései, lyukai között – az utópia nem-helyei között – át-engedi,
sőt magába integrálja a távollétet. A csendet.
Azt a dekonstruáló – afáziás – erőt, mely bármit képes lerombolni. A galacsin, a lyukas kő, a
mormolás az absence-t kebelezi magába. Azáltal, hogy odaadja a hic et nunc drágakövét, a
szilárd klasszifi kációt – egy lukas kőért.277 Mely bármelyik pillanatban szétporladhat.
Melyen átsüvít a szél. Miközben moraj-ló hangot ad. Az absence murmure-je ez. A galacsin
hangja. A tér-idő-kép-nyelv galacsin hangja. Az időt a térbe, a teret a képbe, a nyelvbe
átfordító távollét, a présence-absence galacsinja. Az afázia galacsinja. A similitude
gombolyagja. De 273 Uo. 152/644.
274 Uo. 151/644., 153/645. A „nem-viszony”-t [non-rapport] lásd ugyanitt (152/644.).
275 Uo. 153/645. (Foucault itt Magritte L’art de la conversation című képét említi, ezért
beszél kövekről.) 276 Uo.
277 Vö. „meggátolja, hogy egyszerre és ugyanabban a pillanatban legyen” [qui empêche
qu’on puisse être à la fois, et d’une seul coup] – írja Foucault ( uo. 152/644.).
114
II. AZ UTÓPIA
a heterotópia mégis szilárdsága is. A mormolás mégis beszéde is. A kőszobor mégis éneke. A
csendben. A kövek csendjében.
A mormolás elmossa a szavak különbségeit, ezáltal teszi nehezen érthetővé – csendszerűvé –
a beszédet. Azáltal, hogy szinte alig lehet szétválogatni a szavakat. Hogy összefolynak a
szavak. De nem azért folynak össze, mert szinte teljesen elhalkulnak, hanem azért, mert nem
rendelkeznek szilárd, egyértelmű csoportosítással – közös hellyel, közös renddel –, ami
alapján szétválogathatnánk őket. Azért, mert megsokszorozódnak. Mint amikor egyre többet
és egyre hangosabban beszélünk, hogy a hangzavarban megértsük egymást, de ez már mit
sem segít. Akár suttoghatnánk is. A mormolás a nyelvi utópia. Sőt a nyelvi heterotópia. A
similitude a képi utópia. Képek, számtalan kép heterotópiá ja. Foucault leírásában a
„ressemblance” olyan hasonlóság, ahol még van valamiféle „»mintakép«” [«patron»]. 278
Valamilyen eredeti, vagy annak vélt. Van valamiféle valóság, amihez képest másolatként,
látszatként meg-jelenhet a hasonló. A ressemblance-ban van „hierarchia” .279 Ahogyan
„referencia” [référence] is van.280 A „similitude” viszont olyan hasonlóság, ahol már nincs
ere deti, nincs mintakép, referencia, s így hierarchia sincs. Az elemek egyenrangúak, nincs
fontosabb, lényegesebb, nincs kitüntetett pont, s nincs a kitüntetett ponthoz, a centrumhoz
közelebbi és távolabbi sem, így hierarchia sincs. Éppen ezért olyan „szeriális” [en séries]
sorozat – írja Foucault –, melynek „se eleje, se vége” [ni commencement ni fi n]. 281 Vagyis a
ressemblance a „reprezentáció” -hoz [représentation] tartozik, míg a similitude-öt a
„szimulákrum” [simulacre] jellemzi.282 Nem a reprezentáció, hanem – Marin kifejezésével –
a re-prezencia jellemzi. A ressemblance az azonosság egyetlen lapját ismeri. Ami eltávolodik
ettől a síktól, azt puszta hasonlóságként, látszatként, árnyékképként elítéli. Visszarángatja. A
ressemblance – a reprezentáció –
nem ismeri, nem ismeri el a másság transzverzális síkját. Azt, hogy más rendek, világok,
lapok, szálak is lehetségesek. Azt, hogy lehetséges a galacsin, a gombolyag. Az u-tópia. A
hetero-tópia. A similitude viszont nem pusztán számos ressemblance egymásra pakolása, de
ezek transzverzális összegyűrése, összecsomózása is. Az alteritás beépítése az azonosság
lapjaiba. Lapjai, szá-278 Foucault: „Ez nem pipa”, 156/61. FM. (A magyar fordítás nem a Dits
et écrits alapján készült, hanem egy másik szövegvariáció alapján: Michel Foucault: Ceci n’est
pas une pie. Montpellier, Fata Morgana, 1973. Az erre a kiadásra vonatkozó oldalszámok
után az ’FM’ rövidítést használom.) 279 Foucault: „Ez nem pipa”, 156/61. FM.
280 Uo. 157/61. FM.
281 Uo.
282 Uo. Marin számára az utópiát ugyanígy a „szimulákrum” jellemzi. (A „szimulákrum”
Foucault szövegében még több helyen visszatér: 159/67. FM, 160/71. FM.)
115
lai közé. Magritte képei nem pusztán azért kevernek össze több különböző
rendet, ressemblance-t, reprezentációt – a tükör előtti és a tükörben látott ember hátát –,
hogy megzavarjanak minket, hanem azért, hogy kiszabadítsák a hely nélkülit. A magritte-i
afázia kiszabadítja a sans lieu-t. Felszabadítja a távollét et. Azt a hely nélküli absence-t
szabadítja fel, mely minden képi, nyelvi megjelenítés, minden észlelés elemi feltétele. Arra az
absence-ra mutat rá,283
mely nélkül a présence sem lenne lehetséges. Ez a hely nélküli absence pedig hol idő-, hol
térbeli távolságként, hol a megjelenítés képi, nyelvi különbsége-ként, hol az alteritás
differenciájaként tűnik fel. Egy tér-idő-kép-nyelv-másik galacsin, gombolyag kusza
lapjaiként, összegubancolódott szálaiként tűnik fel.
Similitude-ök afázia-galacsinjaként. A passage-absence-pli similitude- és afázia-
galacsinjaként. A mormolás – csend és beszéd, jelenlét és távollét – gombolyagjaként. A szél
táncaként, a hullámok ritmusaként.
De ahogyan a similitude és az utópia összefügg, ugyanúgy összefügg a similitude és a
heterotópia is. S bár A szavak és a dolgok ban Foucault még megpróbálja elkülöníteni
egymástól az utópiát és a heterotópiát, az Ez nem pipa a similitude-öt nem pusztán u-
topikusnak, de hetero-topikusnak is gondolja. Azaz úgy tűnik, hogy a similitude egy utópia-
heterotópia. Ha ugyanis tovább olvassuk Foucault leírását a similitude-ről, az egyre inkább
hasonlít a heterotópiára. S nem csak a multiplicitása miatt. A szavak és a dolgok bevezetése
azt írja, hogy a heterotópia „kiszárítja a mondandót”, mert „önmagánál tartja a szavakat”
[arrêtent les mots sur eux-mêmes]. Vagyis ahelyett, hogy az valamilyen külső referenciára
utalna, vonatkozna, magára fordítja vissza a szavakat. Az egyik szó a másik szóra utal –
szeriálisan –, s nem a dolgokra.
Ugyanúgy, ahogyan a similitude-ök is egymásra utalnak, nem lévén eredeti, amire vissza
utalhatnának:
„…a similitude önmagára utal vissza – magából bomlik ki és magára hajlik vissza. Nem
mutatóujj többé, mely függőlegesen áthatol a vászon felületén, hogy más dolgokra utaljon.
Analógiák játékát nyitja meg, melyek szétfutnak/
folynak, elburjánzanak, egymásnak válaszolnak a festmény síkján anélkül, hogy bármit is
állítanának, reprezentálnának. Innen Magritte-nál a tiszta similitude-ök végtelen játékai,
melyek sohasem jutnak el a festmény külsejéig.
Metamorfózisokat hoznak létre…”284
283 Avagy azt az absence-t teszi észlelhetővé, aiszthétikussá.
116
II. AZ UTÓPIA
Vagyis Foucault a similitude-öt a „pli” -vel jellemzi. Sőt a dé-pli és a re-pli Deleuze által is
emlegetett kettősségével. A ki- és a visszahajlással, a tűréssel, a gyűréssel. Az „enchevêtre
ment” -nal.285 A similitude esetében minden kihajtogatás visszahajtás is, mert az sohasem
képes eljutni magukhoz a „dolgok”-
hoz. Sohasem mutat rá a dolgokra. Sohasem jut el a „külső” -ig.286 De nem azért, mert csak
tiszta belseje van! Paradox módon külsőbb külseje van, mint a reprezentációnak. Mint a
ressemblance-nak. Ugyanis amihez el tudunk jutni, amit referálni tudunk, amire „mutatóujj”-
ként rá tudunk mutatni, az sohasem lehet teljesen külső. Legfeljebb részben és ideiglenesen
exterioriális.
A reprezentáció, a ressemblance síkja épp azáltal jön létre, mert képtelen valamilyen
redukálhatatlan külsőt – dehors-t, absence-t – feltételezni. A similitude viszont épp azáltal
képes a redukálhatatlan exterioritást felmutatni, mert visz-szapattan róla. Mert nem képes
elérni. Megragadni, referálni. Re-prezentálni.
De ez a visszapattanás – „visszautalás” – a similitude-öt már nem is ön-magára zárja
vissza287 (bár kétségkívül lenne hajlama erre is), hanem meggyűri, meg-hajtja, sőt
összevissza hajtogatja. Összevissza hajtogatja a kihulló, elillanó absence repedései, lyukai
mentén. A távollét hűlt helye mentén. Az történik, mint amikor a levegőt akarjuk megfogni,
megmarkolni. Minél jobban összeszorítjuk a kezünket, hogy a lehető legkevesebb szökjön ki,
annál inkább kipréseljük az ujjaink közül. S közben a kezünk is eltorzul, meggyűrődik.
A távollét megra gadhatatlansága, elvesz tése, integrálhatatlansága, reziduuma nem a
teljességet hozza el, nem a tiszta ön-azonosságot, nem az önmagára záródást, hanem az
afázia egyre elkeseredettebb rendszerezési próbálko-zásait. Az „elburjánzás” -t. A
multiplikációt, a pluralitást.288 Az egyre több és jobban meggyűrt lapok galacsin ját. Az
egyre jobban összekuszálódó szálak gombolyag ját. Az egyre követhe tetlenebb keresztül-
kasul utalások, ugrások similitude-jét. „Metamorfózis” -át. Mormolás át. A heterotópiá t hozza
el. Csakhogy ez a heterotópia – A szavak és a dolgok nak a beszédet kiszárító heterotópiáival
szemben – épp hogy lehetővé teszi a magritte-i képeket és beszédet. Egy nem 285 Uo.
162/650. […la similitude est renvoyée à elle-même – dépliée à partir de soi et repliée sur soi.
Elle n’est plus l’index qui traverse à la perpendiculaire la surface de la toile pour renvoyer à
autre chose. Elle inaugure un jeu d’analogies qui courent, prolifèrent, se propagent, se
répondent dans le plan du tableau, sans rien affi rmer ni représenter. De là, chez Magritte, ces
jeux infi nis de la similitude purifi ée qui ne déborde jamais à l’extérieur du tableau. Ils
fondent des métamorphoses…]
286 A similitude olyan, mint a Deleuze által leírt barokk templom. Melynek annyira bonyolult,
labirintusszerű a belseje, hogy azt hisszük, nincs is külseje – monadikus –, pedig valahonnan
mégis behatol a fény, csak épp a fény forrását nem leljük.
287 Az „analógia” immáron „felfüggeszti az azonosság minden állítását” [en suspendant
toute affi rmation d’iden tité], „széttördeli” [briser] az „identitást” – írja Foucault ( uo.
160/649.).
288 „Hagyja” „multiplikálódni” [multiplier] – mondja Foucault ( uo. 162/650.).
117
reprezentatív képi nyelvet és egy nem referenciális beszédet tesz lehetővé.
Épp azáltal teszi lehetővé, mert nem eltörli, hanem „proliferálja” a beszédet.
Megsokszorozza a képeket. Nem de-, hanem szür-konstruálja a referencialitást és a
reprezentációt. Úgy, hogy még rá-fektet, még bele-gyűr számtalan újabb és újabb refencia-
síkot.289 Re-prezenciát. Hogy „végtelen” -né teszi a jelölés
„játék” -át. A beszédet.290 A képet. Úgy, hogy a szél által „hagyja” [laisser]
elnyomni a beszédet.291 A hullámok által elmosni a homokba rajzolt képet.
Összegyűrni a lapokat, elsodorni a galacsint. Hagyja a sokaság ot nyereség ként elfogadni.
Játék ként. „Az átvonuló felhők és a kék tenger csillogásá”-nak
[passer des nuages et scintiller une mer bleue] játékaként.292 A játék szilárdsága ként.
Durée-jeként. Értel me ként. Közös játékként. A rend alól felszabadító közös játék ként.
Mással, másokkal. Új esélyként. Esélyként az újjá-születésre.
A survivance-ra. Az afázia helyett. Az afázia helyén.
A szavak és a dolgok a similitude-öt nem csak a reneszánsz jellemzésére használja, más
funkciója is van. A similitude az episztémék mögötti is. Az episztémék mögöttese. Az, amit az
egyes rendek, klasszifi kációk kizárnak.
De ez a kizárt mégsem tűnik el nyomtalanul és örökre. Búvópatakként tovább csörgedezik a
rendek alatt, mögött és túl. Sőt alig észrevehető módon, egyfajta „mormolás” -ként újra és
újra a felszínre tör – írja Foucault. Ezt a mormolásként értett „similitude” -öt fogja „repli”
-ként jellemezni A szavak és a dolgok. Egyfajta „játék” -ként. Ezeken a helyeken pedig
Foucault egészen közel kerül a Magritte-tanulmányban írtakhoz. Sőt, azt is megmutatja, hogy
az afáziának van egy másik – a bevezetésben mondottakhoz képest eltérő –, építő funkciója
is: a rend alóli felszabadítás. Ennek az „enigmatikus”, „el-mormolt” [murmuré] szólamnak „a
létező beszéd alatt” [au-dessous du discours existant] kell megszület nie – írja Foucault –, egy
„fundamentálisabb”
[plus fondamental] és „»eredetibb«” [«plus premier»] beszédként, egyfajta
„primitív Szöveg”-ként [Texte primitif]. 293 Valamiféle „szün telen, primordiális mormolás”-
ként [incessant murmure primordial]. 294 Egy „nem disz kurzív diskurzus”-ként [discours
non discursif]. Egyfajta proto-nyelvként. A csend 289 Foucault számára „similitude”-ök épp a
megsokszorozódó képi „síkok” [plans] között állnak elő
( uo. 161/76. FM).
290 A blanchot-i „végtelen beszélgetés” [entretien infi ni] áll itt elő (lásd Maurice Blanchot:
L’entretien infi ni. Paris, Gallimard, 1969).
292 Uo. 161/649.
293 Foucault: A szavak és a dolgok, 61/56. (Ha az elkövetkező mondatokban egy idézet
forrását nem jelölöm külön, az még mindig ugyanarról az oldalról származik.)
294 Uo. 146/134.
118
II. AZ UTÓPIA
beszéde ként. Ami „elrejtőzik a nyelvben” [se cache dans le langage]. 295 S „a végtelenségig
beszél” [parle à infi ni]. Sőt, „az Interpretáció végtelenjé”-ben, a
„kommentár” vég nélküli „játék” -ában [jeu] beszél. Olyan gyűrésként, tűrés-ként, mely
visszafordítja önmagához, önmagára a szavakat, de nem azért, hogy elnémítsa, lerombolja a
szavakat, hanem hogy lehetőséget adjon az újabb és „újabb beszéd” -re [nouveau discours].
Vagyis a „mormoló” [murmurante]
„similitude” az a valami,296 amire bár minden nyelvnek, minden beszédnek, újabb és újabb
beszédnek szüksége van, mégis kizárja a nyelvet és a beszédet.
A „csend” ez.297 Maga a távollét.298 Az a „külső” [extérieur], 299 a dolgok külseje, amit
megcéloz a nyelv, ami a beszéd tárgyát, referenciáját adja, de amiről visszapattan a beszéd,
bár nem azért, mert ügyetlenek vagy szerencsétlenek a szavak, hanem mert nem dolgok. Mert
épp azért kellenek a szavak, mert nem dolgok. Ami pedig így létrejön, nem pusztán egy
„similitude”, egy „murmure”, de egy „repli” is – állítja Foucault.300 Egy „enchevêtre”-
ment.301 Csakhogy ez a repli már nem kiszárítja a beszédet – legalábbis nem csak kiszárítja
–, de lehetővé is teszi! „Felszabadítja” [libère].302 Megsokszorozza. Az afázia építő
funkciója ez. Sőt az afázia szilárdsága. Az önmagához visszahajló távollét, mely miközben
ellehetetleníti a dolgok, a referenciák, a jelentések megtalálását, az egy azonos csoportosítást,
közben számtalan lehetséges beszéddel, nyelvvel, világgal ajándékoz meg bennünket.303 A
sokaság gal. Az „elburjánzás”-sal
[prolifération].304 Egy lap helyett, egy szál helyett a papírgalacsin, a fonalgombolyag – a
mormolás – szilárdságával. Sőt szabadságával. Az „új” beszéd és az „új” csoportosítás
lehetőségével. Az „eljövendő” [futur] szilárdságá val.305 És 295 Uo. 61/56.
296 Uo. 78/72. (Azért ezt Foucault gyakran „ressemblance”-nak is hívja.) 297 Uo. 366/338.
298 S bár A szavak és a dolgok ban – a Magritte-szöveggel szemben – egyetlenegyszer sem
kapcsoló dik össze a mormolás, a mormoló similitude és az absence, mégis nehéz lenne nem
így érteni. Sőt, van olyan is, hogy Foucault „sans la présence” -nak, avagy „mások” -nak
[autres] nevezi a „murmure”-t (146/135.). Ahol ez a „mormolás”, ez a „csend” a „Más”
[Autre], az „idegen” [étranger], az „An sich”, az „Unbewußte”, a „magánvaló”, illetve „Husserl
elemzésében, (…) az inaktuális [l’inactuel]”, a
„horizont” , a „háttér” – írja (365–366/338.).
300 Uo. 90/83., 92/84–85.
301 Uo. 92/84., 146/135.
302 Uo. 145–146/134.
303 A „többszörös természet fodrozódásá” -val/ „gomolygásá” -val [moutonnement d’une
nature multiple]
írja le Foucault ( uo. 92/85.). Máshol viszont jóval egyértelműbben fogalmaz, például azt
mondja, hogy „ez a végtelenségig tartó mormolás az, ahol az irodalom alakul ki / csomózódik
össze” [ce murmure à infi ni, où se noue la littérature] (129/119., 146/134.).
304 Uo. 61/56.
305 Uo. 60/56.
119
Hoffnung jával. A survivance-szal. A survivance játéka ez, a játék, a remény szilárdsága. Az
alteritás, az autrui szilárdsága és reménye. A lyukas kőszobor reménye, hogy túléli a vihart. A
mi – közös – reményünk. A távollét, a távollét ed szilárd sága. Negentrópiája. A távollét mint a
jelenlét reménye.
EMPLACEMENT
A másik megkerülhetetlen Foucault-szöveg az utópia, a heterotópia kapcsán az Eltérő/Más
terek [Des espaces autres]. Az Eltérő terek azért is különösen fontos, mert – a korábban
elemzettekhez képest – Foucault itt már az időt is tematizálja a tér mellett. A Des espace
autres többféle térszerkezetet mutat be és hasonlít össze. Bachelard-tól azt tanulhattuk meg
– írja –, hogy
„nem egy homogén és üres térben élünk” .306 A tér időnként olyan, mint a „víz”, máskor olyan,
mint a „kő” – hangsúlyozza Foucault.307 Elfolyik, elillan, majd megszilár dul, össze
tömörödik. Sőt, több tér folyik át egymásba, tömörödik össze. Amiről itt Foucault beszél, az
valójában a galacsin. A gombolyag. Több eltérő tér, terek gombolyagja és galacsinja. A
„homogén” teret a „lokalizáció”
[localisation], míg a „heterogén” teret az „elhelyezkedés” [emplacement] jellemzi
– írja.308 A galacsin, a gombolyag „emplacement”. A pli, a repli „emplacement”. De mit is
értsünk „emplacement” alatt? A lokalizáció mindig valamilyen globalitást, univerzális egészet
feltételez: abszolút pont ot határoz meg. Szilárd pontokat ad. Az emplacement viszont nem
lát el az egészig, nincs globális átlátása. Mindössze a „szomszédság” [voisinage] alapján
határozza meg a saját labilis, ideiglenes helyeit.309 „Sorozatok, elágazások, rácsozatok” [des
séries, des arbres, des treillis] szomszédságaiként. Vagyis az emplacement-t ugyanúgy a
szerialitás jellemzi, mint a similitude-öt. Avagy Michel Serres kifejezésével egy globalitás
nélküli lokalitás jellemzi. Ahol bár van valamilyen „egység” [ensemble], de az egész
nélküli.310 Egy egész nélküli. Számos sík, lap, tér és rend egymásra gyűrődő galacsinjaként,
gombolyagjaként. Ahol az eltérő terek,
„emplacement”-ok „felfüggesztik” [suspendent], „neutralizáljak” [neutralisent]
306 Michel Foucault: „Eltérő terek”. In uő: Nyelv a végtelenhez. Sutyák Tibor fordítása (a
fordítást több helyen módosítottam, ezt külön nem jelzem); „Des espaces autres”. In uő: Dits et
écrits. 1980–1988.
IV. 148/754.
307 Uo. 149/754.
308 Uo. 148/753–754., 149/755.
309 Uo. 148/753.
310 Uo. 149/755.
120
II. AZ UTÓPIA
egymást – írja Foucault.311 Kizárják egymást. Ellentmondanak egymásnak.
Mint az afázia csoportosításai. Mint Magritte similitude-jei. Vagyis az „emplacement” afázia-
és similitude-szerű. Nem pusztán megsok szorozza, de transzverzálisan meg is gyűri a tereket.
Riemann-felület ként több egymással nem összeegyeztethető teret fordít át egymásba.
Hajtogat egymásra. Pliként és dé-, repliként hatják át egymást – csúsznak át egymásba és
csúsznak el egymáson – ezek a terek. Az elágazó ösvények kertjének passage-ait tárják fel.312
Nem pusztán az egy biztos toposz távolléte, hiánya jellemzi, nem csupán az „utópia” [utopie],
de a „heterotópia” [hétérotopie] jellemzi – hangsúlyozza Foucault.313 Nem pusztán a „hely
nélküli” [sans lieu], de a „hely nélküli hely”
[lieu sans lieu], sőt hely ek jellemzik.314 És nem is csak a heterotópia, de a „heterokrónia”
[hétérochronie] is.315 Egy hetero-topi-krónikusság. Az itt és most helyén – hely nélküli helyén
– előálló távollét szóródása. Maga a távollét, a „kívülség tere” [espace du dehors] ez.316 A
távollét terei. Tehát az „emplacement”
az absence, a dehors lokalitása. Illokális lokalitása. Az „emplacement” a szél
„lieu sans lieu”-je. A similitude, az afázia „lieu sans lieu”-je. A tánc, a játék, a felhők és a
hullámok helye. A kőoroszlán lyukai. A szél elillanásának hűlt helye. Lyuk, mely nem marad itt
vagy ott, hanem rajta keresztül a lokalizáció is elillan. Az azonosság síkja is beroskad.
Összevissza gyűrődik. S a távollét szelének nyomán előáll a passage-absence-pli-galacsin. Tér,
idő, kép, és nyelv galacsinja. Gombolyagja. Az afázia heterotópiája. A tér-idő-kép-nyelv u- és
atópia-, sőt heterotópia-játéka. A tér, az idő, a nyelv felfüggesztésének szabadsága. Az
alteritás, az autre, az autrui kiszabadítása. A galacsin síkjai, a gombolyag szálai között
szabadjára eresztett másik. A szilárdság maga.
A remény, a bizalom.
Foucault leírásában az „emplacement”-nak két fajtája van. Ugyanúgy, ahogyan A szavak és a
dolgok ban is két fajtája volt az afáziának. S ez a két csoport az Eltérő terek ben is az utópia
és a heterotópia. De az utópia és a heterotópia 311 Uo.
312 Foucault hosszasan beszél a kertről, bár Borgest itt épp nem említi ( uo. 152/758–759.).
313 Uo. 149–150/755–756.
314 Uo. Amit Foucault „emplacement” -nak nevez, az valamiféle espace sans lieu. A konkrét,
biztos, abszolút helyek nélküli spacializáció. De egyfajta „présence sans présent” is. A jelen
nélküli jelenlét, azaz a temporalizáció térbeli megfelelője.
315 Uo. 152/759. Avagy „idő-heterotópiák” [hétérotopies du temps] – írja. Foucault számára
nem pusztán a tér, de az idő sem homogén. Sem a tér, sem az idő nem globális és univerzális. S
ugyanúgy, ahogyan a tér is megsokszorozódik, az idő is multiplikálódik, pluralizálódik.
Ezáltal pedig nemcsak a tér és az idő fordul át egymásba – sokaságként –, de ez a spacio-
temporalitás egy hetero-spaciotemporalitás is. Egy hetero-topi-krónikus spacio-temporalitás.
316 Uo. 149/754.
121
szétválasztása mindössze valamiféle afáziás csoportosítás lehet – előbb vagy utóbb fel kell
bontanunk. Ha ugyanis megtartanánk, lokalizál nánk. Szilárd, biztos helyeket feltételeznénk.
Magát az „emplacement”-t szüntetnénk meg.
Magát az utópiát és a heterotópiát is felszámolnánk. Foucault számára az utópia és a
heterotópia a másikhoz való viszonya szerint válik szét. Avagy a távollét hez való viszonya
szerint válik szét. Sőt aszerint, hogy mennyire viszony nélküli ez a viszony. Ez alapján
Foucault „ellen-elhelyezkedés” -ről
[contre-emplacement] és „abszolút más elhelyezkedés” -ről [em placement absolument autre]
beszél.317 A „contre-emplacement” az „utópiá” -hoz, míg az „emplacement absolument autre”
a „heterotópiá” -hoz tartozik. Foucault olvasatában az utópia „lényegileg irreális”
[essentiellement irréel], „hely nélküli”
[sans lieu], pusztán egy „fordított” [inversé] világ, a tér „visszája” [envers]. 318
A reális terek „reprezentált, kontesztált, kifordított” [représentés, contestés et inversés]
pandant-ja.319 Szó szerint kontra-elhelyezkedés. S ennyiből már látszik Foucault utópia-
kritikája is: az utópiával szemben a heterotópia bármennyire is irreális, hely nélküli,
bármennyire is „minden helyen kívüli”
[hors de tous les lieux], „mégis” „lokalizálható” [localisable] is.320 Sőt „realizált”
[réalisé] is.321 Éppen azért realizálható és lokalizálható is, mert nem pusztán a levél
hátoldala, a ruha belseje, a tükör foncsorja. Nem tisztán irreális. Mint az utópia. Így viszont
Foucault meglehetősen leszűkíti az utópia jelentését
– s ezzel valószínűleg maga is tisztában van.322 Gyakorlatilag egy dialektikus negációra
korlátozza. Vagy majdnem arra. Ahol a másik pusztán valamiféle alteregó, a távollét pedig
csupán a nem-jelenlévő. De az utópia ennél jóval kiterjedtebb! A távollét, a másik nem
szorítható be egyetlen jól körülhatárolt
– negatív – helyre. A sarokba. Foucault itt valójában azt nevezi heterotópiának, amit Marin
utópiának nevez. Amit korábban mi is utópiának neveztünk.
317 Uo. 149–150/755–756.
318 Uo. 149/755.
319 Uo. Az „analógia”, az analogikus „viszony” [rapport] jellemzi – írja Foucault.
320 Uo. 149/755–756.
321 Foucault megfogalmazásában „valamiféle ténylegesen realizált utópiák” [sortes
d’utopies effecti-vement réalisées] (uo.).
322 Valószínűleg ezért kezd el hosszasan beszélni az utópia és a heterotópia közötti
harmadikról, mint amilyen a „tükör” [miroir] ( uo. 150/756.). A tükör Foucault
interpretációjában „egyszerre abszolút reális (…) és abszolút irreális”. Egyrészt teljesen
irreális képet mutat, mindennek a fordítottját mutatja, látszat szerű, másrészt mégis
szükségünk van rá, hagyatkozunk rá, kénytelenek vagyunk reálisnak is, nem puszta
látszatnak tekinteni. Még akkor is, ha ez megbontja a realitás homogenitását. Velázquez és
Magritte tükrének különbsége ez. Sőt, az, hogy Foucault hosszasan elemzi az utópia és a
heterotópia közötti jelenségeket, egyetlenegy dolgot sugall: nincs tiszta utópia és tiszta
heterotópia. Ezt erősíti, hogy Foucault mind az utópiát, mind a heterotópiát következetesen
„emplacement”-nak nevezi.
122
II. AZ UTÓPIA
A távollét jelenlété t. Azt, aminek már nincs színe és visszája, ami nem csupán inverz, ami már
több, mint a kifordított ruha: „abszolút más” [absolument autre]. 323 Vagyis a heterotópia
különbözik minden ismert, leírt, megértett térszerkezettől. Viszonytól. Magának a térnek a
távolléte, a „távollévő” [absent] tér.324 A távollét tere. Vagy inkább a távollét hely nélküli,
tér nélküli tere. De közben az az absence is, mely maga a spacializáció elengedhetetlen,
konstitutív feltétele.325 A lokalizáció feltétele. Maga a távollévő mint a jelenlét feltétele.
Mely éppen ezért bár újra és újra fel-bontja a teret – s az időt –, de csak azért, hogy más
itteket – és mostokat – is belefűzzön. Sőt más tereket és időket is belefűzzön. És a nyelvet, a
képet is belefűzze. A heterotópia maga az afázia, a similitude.326 Az afázia és a similitude
tere. Tér-idő-kép-nyelve. A heterotópia a szél tere. A távollét szelének tere. A szél poli-, hetero-
topikus – hely nélküli – helye. A kőszobor lyukai, átjárói, a papírgalacsin lapjai, tűrései, a
gombolyag szálai által körülölelt szél hűlt helye. Mely már semminek sem az inverze,
lenyomata, pandant-ja. Semmivel sem áll viszonyban. Legfeljebb a más t, a másik at – az
abszolút mást – szabadítja ki. Engedi szabadon. S őrzi meg mégis. A távollét elpusztíthatatlan
tartósságában. Szilárdságában. Mert bármit elveszíthetünk. Bárkit elveszíthetünk. De egymás
hiányát sohasem veszítjük el. A távollétet sohasem veszítjük el. A kőszobor lyukai ezt a hiányt
őrzik.
A papírgalacsin lapjai ezt a távollétet óvják. Azt, amit már nem képes a márvány megőrizni.
Amit már nem őriznek meg a síkok. Aminek az illékonysága adja a tartósságát. Aminek a
sokasága a szilárdsága. A másikat magát. A másik másságát. Nekem téged. Teneked – talán –
engem.
323 Uo. 150/756. Az „abszolút más” [absolument autre] Lévinas talán legfontosabb
kategóriája a „másik”
[autrui] leírására. Nem hinném, hogy véletlenül használja Foucault, ahogyan azt sem hinném,
hogy nincs tisztában azzal, hogy Lévinast parafrazálja. De legalábbis azzal, hogy ez Lévinas-
parafrázis-ként is olvasható. Még akkor is olvasható így, ha a szöveg nem elsősorban a
másikról beszél.
324 Uo. 150/756. Az Eltérő terek ben a „távollévő” [absent] ritkán és korlátozott értelemben
szerepel csupán. Ugyanakkor a Magritte-szövegben jóval gyakrabban és hangsúlyosabban
tűnik fel. De a közös tér, a közös hely „távollét”-e/„hiány”-a [absence] nemcsak a similitude, a
heterotópiák feltétele is.
325 Foucault megfogalmazásában: „…valószínűleg egyetlen olyan kultúra sincs a világon,
mely ne hozna létre [constitue] heterotópiákat” (uo.). A hely nélküli, a „nem-hely” [non-lieu]
történetiségét lásd még Henri Lefebvre: La production de l’espace. Paris, Anthropos, 1974. 45.
326 A távollét sohasem azonos, úgy spacializál, mint ahogyan az afázia összeszerel. Egyben
szét is bont. Úgy spacializál, hogy u- és heterotopizál. Sőt, úgy spacializál, hogy közben
temporalizál, és atemporalizál is. Hetero-krónizál is. Sőt, hetero-topi-krónizál. Többszörös,
sokszoros tér-idő
similitude-öt hoz létre.
6
123
TRANSZGRESSZIÓ
Ha próbálunk találni egy olyan fogalmat Foucault szövegeiben, ami képes közvetíteni az
afázia, az u- és heterotópia, a similitude, a murmure és az emplacement között, a „transz
gresszió” tűnik a legalkalmasabbnak. Foucault a transzgressziót Bataille nyomán, de nem
tisztán bataille-i értelemben használja. Számos olyan dolgot hozzátesz, ami Bataille
szövegeiből szinte teljesen hiányzik. Ilyen például a transzgresszió térszerűsége: „üres tér”
[espace vide]
– írja Foucault –, ahol csak a „határ”-ral [limite] találkozunk.327 Olyan „üres”
„tér”, melynek „távollét” -ében [absence/Absence] valami „újrakomponálódik”
[recomposer] egyfajta „felcsillanás” -ként [scintillante]. 328 Bár a határ és a transzgresszió
Bataille-nál is összetartoznak, de a távollét tere, a felcsillanó – és kihunyó – egység tere csak
Foucault-nál lesz belőle. Ez pedig így kísértetie-sen emlékeztet az afázia leírására. Nemhiába
tűnik fel a transzgresszió már A szavak és a dolgok bevezetésében is.329 Az afázia az, ami a
rendet csak egy pillanatra csillantja fel, ami az egész jelenlét-távollétét mutatja fel csupán,
miközben egyre-másra de- és rekomponálja a csoportosításokat. Az afázia újra és újra
megsérti – szétszereli – a csoportokat, a szabályokat, miközben újra is alkotja azokat. A
transzgresszió ugyanígy sohasem negatív. Sohasem pusztán tagad. A transzgresszió – s ehhez
mind Bataille, mind Foucault, de még Derrida is ragaszkodik – igenel, affi rmál. 330
Csakhogy nem egyvalamit affi rmál! A transzgresszió, ugyanúgy, mint az afázia, nem csak egy
valamit igenel. Nem egy valamit igenel, míg másokat tagad. Több, sok, számtalan valamit
igenel – miközben egyetlenegyet sem tagad. Az afázia az affi rmáció
„multiplicitás” -a és „pluralitás” -a.331 A legkülönfélébb rendek transzverzális,
metasematikus, paralel affi rmációja.332 Olyan határsértés, mely magának a 327 Michel
Foucault: „Előszó a határsértéshez”. In uő: Nyelv a végtelenhez. Sutyák Tibor fordítása;
„Préface à la transgression”. In uő: Dits et écrits. 1954–1988. I. 71/233.
328 Foucault: „Előszó a határsértéshez”, 71–72/234. Az „absence” később is visszatér
(79/242., 86/249–
250.), sőt mint írja, a transzgresszió „ezt a távollétet teszi jelenlévővé” [rendre présente cette
absence]
(86/249.).
330 Vö. Bataille: „…a transzgresszió (…) nem gyengíti a tilalom sérthetetlen szilárdságát,
hanem mindig annak várható kiegészítése [complément attendu]…” (Georges Bataille: Az
erotika. Budapest, Nagyvilág, 2001. Dusnoki Katalin fordítása; L’érotisme. Paris, Minuit, 1957.
79/73.). Foucault: „Előszó a határsértéshez”, 75/238. Vagy Derrida: „…minden transzgresszió
bizonyos módon megőrzi és megerősíti azt, amin túlmegy [excède]” (Jacques Derrida:
L’écriture et la différence. Paris, Seuil (Points Essais), 1967. 404.).
331 A „többszörös vagy sokféle affi rmáció” -ról [affi rmation multiple ou pluraliste] Deleuze
beszél Nietzsche nyomán (Gilles Deleuze: Nietzsche és a fi lozófi a. Debrecen–Budapest, Gond–
Holnap, 1999. Moldvay Tamás fordítása; Nietzsche et la philosophie. Paris, PUF (coll.
Quadrige), 1962., 36/19.).
332 Mind Richir, mind Marin, Deleuze és Serre is ezeket a rendek közötti, keresztirányú
viszonyokat
124
II. AZ UTÓPIA
határnak az újra megerősítése, szá mos, sőt számtalan határ paralel megerősítése is.
Igenlése, affi rmációja. Azaz a transzgresszió a par excellence afázia.
Az afázia egyszerre mond „kettős” igent valaminek – rendnek, szabálynak, csoportosításnak
– a létére és nemlétére is.333 De ez esetben a lét felfüggesztése nem a negációból következik.
Hanem éppen abból, hogy számos, sőt számtalan más lehetséges létet is igenel. Abból, hogy
számtalan más renddel, szabállyal, csoportosítással takarja be. Számos más lehetőséget
hajtogat rá.
Tűr, gyűr bele. Borges kínai állattana nem csupán a példaértékű afáziás, de legalább ennyire
a példaértékű transzgresszív csoportosítás is. A klasszifi -
káció elveinek, szabályainak újabb és újabb transz-gressziója is. A galacsin, a gombolyag
maga is transzgresszív. Kettős, sőt sokszoros, többszörös affi rmáció.
Foucault megfogalmazásában éppen ezért nem is lehet pozitív ez az affi rmáció. Egy „nem
pozitív affi rmáció” [affi rmation non positive] csupán.334 A pozitív affi rmációhoz ugyanis
tagadás és kizárás is kellene. „Negatív” [négatif]
kellene.335 Tagadni kellene, kizárni bizonyos lehetőségeket, bizonyos való-ságokat. Azért,
hogy csak egy tényleges valóság maradjon. Hogy maradjon pozitív valóság. Csakhogy a
transzgressziót – ahogyan az afáziát is – nem érdekli az egy lehetséges, pozitív, tényleges
valóság.336 Az elágazó ösvények kertjének labirintusában érzi jól magát. A számos
lehetséges világ monásza közötti „neo-barokk” – abszolútum nélküli – átjáróban. Az
azonosság síkjai, lapjai, szálai között. A galacsin és a gombolyag „enche vêtrement” -jában,
„repli” -jében.337 A lapok, a szálak közötti közös hely nélküli, közös tér nélküli
„nem-viszony”-ban. Abban a „viszony nélküli” viszonyban, mely nemcsak nevezi sematikus
nak. De Foucault megfogalmazásában ez mégsem egyértelmű. Amikor ugyanis A szavak és a
dolgok ban a „percepciós sémák” [schémas perceptifs] kifejezést használja, ezt leginkább
egyetlen azonosság síkjához tarto zóként, s nem a síkok közöttiként érti (4/11.). Foucault-nál
maga az afázia, a heterotópia, vagyis a transzgresszió az, ami megfelel a richiri, marini,
deleuze-i keresztirányú sematizációnak. De a percepció felemlegetése mégiscsak igen fontos,
mert kiderül belőle, hogy az afázia – avagy az affi rmáció, az utópia stb. problémája – az
észlelés problémája is!
333 A kettős affi rmáció t Derrida mondja Blanchot kapcsán, de Foucault is emlegeti Deleuze-
re vonatko-zóan: „ez a határ nélküli kettős affi rmáció [double affi rmation] mértéktelen,
túlzó, hatalmas igen t mond: mind az életre, mind a halálra” (Jacques Derrida: „La loi du
genre”. In uő: Parages. Paris, Galilée, 1986. 278.); avagy „ahelyett, hogy nemet mondana,
kétszer ejti ki ugyanazt az igent”
(Michel Foucault: „Theatrum Philo sophicum”. In uő: Dits et écrits. 1954–1988. II. 85., 89–
90.).
334 Foucault: „Előszó a határsértéshez”, 76/238.
335 Uo. Éppen ezért a „nem pozitív affi rmáció” nem is „negatív”.
336 Deleuze számára az inkomposszibilis lehetséges valóságok a „virtuális–aktuális” [virtuel-
actuel],
„lehetséges–reális” [possible-réel] ellentétpárjait is felrúgják, keresztben átmetszik, s
valamiféle virtuális-reális t, aktuális-lehetség est hoznak létre ( Le pli, 140–141.). Egyfajta
szerény – nem meggyőző
erejű – valóságosság ot. Richir számára pedig a tisztán a jelenben sohasem aktualizálódó,
távollétként viszont állandóan transzformálódó „transzposszibilitás” -okat és
„transzpasszibilitás” -okat ( Méditations phénoménologiques, 48., 49., 50., 53.).
337 Foucault: „Előszó a határsértéshez”, 75/237., 81/244.
125
az afáziá t, de a transzgresszió t, az affi rmáció t is jellemzi. Az üres tér, a távollét ezért is
kapcsolódik a transzgresszió hoz. Az utópia ezért kapcsolódik a transzgresszió hoz.338 A
transzgresszió az u-, atopikus, sőt heterotopikus galacsinhoz, a gombolyaghoz. Az absence
sans lieu-jéhez. A szélhez.
A csoportosítások, szabályok lebontásának és felépítésének ingamoz-
gását mind a transz gresszió-tanulmány, mind A szavak és a dolgok bevezetése „kontesztáció”
-nak [contestation] nevezi.339 A kontesztáció nem csupán egy helyet bizonytalanít el, nem
csupán egy u-topikus más helyet affi rmál.
Az egyszeres affi rmáció – ahogyan a tagadás is – semmit sem képes elbi-zonytalanítani.
Semmit sem képes kontesztálni. Csak megerősíteni képes.
Az egyszeres affi rmáció – ahogyan a tagadás is – pozitív. A „nem pozitív”, elbizonytalanító,
kontesztáló affi rmáció csak a többszörös affi rmáció lehet.
Az afázia multiplicitása és pluralitása lehet. De ebből az is következik, hogy a hely
kontesztációja, a sans lieu, az utópia maga is plurális.340 Az utópia egy heterotópia is.341
Épp a transzgresszió nem pozitív affi rmációja, a kontesztáció miatt. A többszörös, sokszoros
affi rmáció miatt. Vagyis a transzgresszió és az afázia nemcsak az utópián, de a heterotópián
keresztül is összefügg egymással. A heterotópia többszörössége, sokszorossága – galacsinja,
gombolyagja – épp a transzgresszió nem pozitív, plurális affi rmációjából következik.
A kontesztációból következik. A nem pozitív, többszörös, sokszoros affi rmáció pedig a távollét
legfontosabb tulajdonsága is. A szél tulajdonsága. Mely újra és újra feltámad a tér, az idő
intervallumaiban, a szavak megszakításai-ban, a másik idegenségében – megannyi affi
rmációban –, miközben egyik sem pozitív. Egyik sem tárja fel, ragadja meg, hozza felszínre az
absence-t.
A transzgresszió nem pozitív affi rmációja a távollét kihullásának, a szél elillanásának
magyarázata is. A kőszobor lyukainak a magyarázata is. A kőoroszlán lyukai a transzgresszió
lyukai. A kontesztáció nyomai. A nem-pozitivi-tásé. Azé a transzgresszióé, kontesztációé, mely
ugyanakkor semmit sem negál.342 Ezért is éli túl a szobor a szelet. A szél tépázta kőszobor
tartóssága, szilárdsága a transzgresszió nem-negatív, affi rmatív jellege miatt van. A
többszörös, sokszoros affi rmáció miatt van. A kontesztáció miatt van. A galacsin
szilárdságát, a lyukas kőszobor szilárdságát az affi rmáció, az affi rmáció plura-338 Nemcsak
Foucault, de Marin számára is ( A szavak és a dolgok, 10/8.; Utopiques, 109–111., 113., 304.).
Sőt, az „utópia” így kapcsolódik az „affi rmáció” -hoz is ( Utopiques, 20., 141.).
339 Foucault: „Előszó a határsértéshez”, 76/238.; A szavak és a dolgok, 12/10.
340 Marin maga is számtalanszor beszél az utópia „plurális” jellegéről ( Utopiques, 21., 23–
24.).
341 Az utópia és a heterotópia Foucault számára is összefügg, mind A szavak és a dolgok
bevezetésében, mind az Eltérő terek ben. Sőt, a bevezetés a kontesztáció t is hozzájuk
kapcsolja, egészen pontosan a heterotópiához köti ( A szavak és a dolgok, 12/9–10.).
342 Husserl nem „Nichtigkeit” -ja ez.
126
II. AZ UTÓPIA
litása és multiplicitása adja. A távollét, a távollét afáziája, azaz a transzgresszió adja. A
survivance maga a nem pozitív affi rmáció. Ami „sohasem törli el” [jamais n’abolira] –
mondhatnánk Mallarméval – sem a távollétet, sem a követ. Azaz a transzgresszió együtt – bár
nem egyszerre – három dolgot ad: 1) pluralizál és multiplikál, többszörös, sokszoros igent
mond; 2) elbizonytalanítja, elvéti, kiejti a kezei közül a rendet, az azonost, mindössze a lyukat,
a hiányt, a távollétet hagyja hátra; 3) mégis megőriz, tartósít és megszilárdít – nem hagyja
negálni, eltörölni ezt a kilyuggatott, megsokszo rozott töredéket. Az afázia hármassága ez. A
galacsin szilárdságának triásza. A survie troisième-je.
De a transzgresszió – ahogyan az afázia is – a similitude-del is összefügg.
Foucault leírásában az afáziát és a similitude-öt ugyanúgy a „repli” jellemzi.343 Az a repli,
mely a mormolás hoz is kapcsolódik.344 A transzgresszió Foucault számára elsősorban nem
valamilyen tett, sokkal inkább valamilyen
„nyelv” [langage]. Ezt a transzgresszív nyelvet írja le Foucault a „cirkuláris”
[circulaire], „önmagához visszautaló” [renvoie à lui-même], „önmagára visszahajló” [se
replie] jelleggel.345 A transzgresszió bármennyire is szeretné, nem képes elérni a vágyott
állapotot. A határok, a szabályok felrúgását, érvény-telenítését. Ahogyan a similitude is
képtelen elérni a referenciát, magukat a dolgokat. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a mormolás is
képtelen referálni, reprezentálni. Ugyanúgy, ahogyan az afázia sem képes elérni a rendet. Ez
a képtelenség pedig vissza-fordít. A repli a visszapattanás mozgása.346 Az a mozdulat,
amikor nem tudunk valamit elérni és visszahúzzuk a kezünket. Az Előszó a határsértéshez
pedig ugyanúgy a „tükör” -höz [miroir] hasonlítja ezt a visszafordulást, visszapattanást, mint
az Eltérő terek. 347 Csakhogy ez a tükör immáron Magritte – és nem Velázquez – tükre. Nem
ugyanazt adja vissza.
A transzgresszió bár visszafordul, de nem ugyanoda tér vissza. Nem is ugyan-olyanként tér
vissza.348 A mindennapi tükreink esetében mindig tudjuk, mi az eredeti és mi a másolat. Mi a
tükörkép, és mi nem az. Az afázia, a similitude, 343 Foucault: „Előszó a határsértéshez”,
81/244.; „Ez nem pipa”, 162/650.; A szavak és a dolgok, 90/83., 92/84–85. De itt ez az
önmagára utalás már nem „kiszárítja”, inkább megsokszorozza a beszédet.
344 Mely mormolás mind az afáziá hoz, mind a similitude-höz is kapcsolódik. Bár Foucault a
mormolást itt szó szerint nem említi, de a transzgresszív beszédet ugyanúgy végtelen ként
jellemzi, mint a murmure-t: „nem hagyja abba a beszédet” [ne cesse de parler] – írja például
(„Előszó a határsértéshez”, 84/247., 86/250.). Sőt, ugyanúgy a „kommentár”-hoz hasonlítja,
mint A szavak és a dolgok a mormolás végtelen beszédét („Előszó a határsértéshez”, 79/241.;
A szavak és a dolgok, 61/56.).
346 A francia renvoyer ige – amivel Foucault a transzgresszív nyelv önmagára való
visszautalását jellemzi – a labda visszadobását, visszaütését, sőt visszapattanás át is jelenti.
348 Az ugrás ez. Az az ugrás, mely nem ugyanonnan ugyanoda visz át, sőt nem is ugyanonnan
ugyanoda hoz vissza. A globalitás nélküli lokalitás ugrása. Az emplacement ugrása.
127
a transzgresszió viszont úgy fordít vissza, hogy közben az eredeti is elvész.
A prezens is elvész. Marad helyette a puszta re-prezencia. Hiába pattanunk vissza, már nem
ugyanabban a szobában pattog ez a labda. A re-prezenciá k Tükörországában találjuk
magunkat.349 Abban a „labirintus” -ban, melyből sem vissza-, sem kiút nem nyílik többé.350
Előáll a similitude szerialitása. Az emplacement szerialitása. A sans présent, a sans lieu. A
kitüntetett pont nélküli.
Borges kínai enciklopédiá jának lapjain találjuk magunkat. „Összegubancolódott”
[enchevêtré] lapok és szálak között.351 A galacsin, a gombolyag belsejében.352 Egy u-
topikus, sőt heterotopikus, heterokrónikus enchevêtrement-ban. Ahol Foucault
megfogalmazásában „az űr” [le vide], az „idegen” [étrange]
adódik.353 A másság, a másik adódik. Az „ abszolút más” adódik. Te (is) adódsz.
Ahol a vissza-nem-találás, az eltévedés közös tapasztalattá lesz. Az elágazó ösvények
kertjében való reménytelen, mégis együtt kószálássá alakul. Reménytelen reménnyé alakul.
Szilárdsággá lesz. Survivance-szá. Olyan kertté, ahol hirtelen kiderül, nemcsak hogy kapuk
vannak mindenütt, de azok zárva sincsenek. Mintha a kert építői, a labirintus tervezői eleve
gondoltak volna az eltévedőkre. A nem pozitív affi rmáció pluralitása mint inter-
szubjektivitás ez.
A nem-pozitív affi rmáció multiplicitása mint survivance.354 A másban, másként, mással való
sur-vie. Te-veled.
A TÜKÖR, A VERTIKALITÁS
Foucault már az Eltérő terek ben is használja a „tükör” [miroir] hasonlatát, ami a Bevezetés
a határsértéshez lapjain is feltűnik. Az előbbiben az „emplacement”, utóbbiban a „repli”
kapcsán említi. De egyik szövegben sincs kibontva a hasonlat, legfeljebb csak sejthet jük, hogy
miért is fontos Foucault számára. A Nyelv a végtelenhez [Le langage à l’infi ni] lesz az a
tanulmány, ahol jóval részletesebben beszél a tükörről. A „miroir” Foucault számára nem 349
Bár Foucault nem, de Deleuze hosszasan elemzi Carroll Tükörországát (Gilles Deleuze:
Logique du sens. Paris, Minuit, 1969). Foucault pedig egy „désert multiple”-ről beszél („Előszó
a határsértéshez”, 79/241.).
350 Uo. 80/243.
351 Uo. 75/237.
352 Mely persze a galacsin, a gombolyag külseje is.
353 Uo. 81/244. Az idegen, a más, a másik Bataille számára is a transzgresszió kitüntetett
mozgatórúgói közé tartozik. Innen a vágy, a szexualitás állandó hangsúlya. Sőt, ez az
alteritás jóval fontosabb Bataille számára, mint bármilyen szabály áthágása.
354 A transzgressziót, a transzgresszív nyelvet Foucault számára is a „multiplicitás” jellemzi
(„Előszó a határsértéshez”, 80–81/242.).
128
II. AZ UTÓPIA
az azonosság kitüntetett esete. Ha ugyanis a tükör mindössze az azonosság redundanciája
lenne, semmire sem lenne jó. Nem lenne az az eszköz, amit nap mint nap, valamire
használunk. A tükör megsokszoroz. Multiplikál, pluralizál. Ismétel. Mégsem az azonos t
ismétli. Úgy sokszoroz meg, hogy közben valami olyat is megmutat, ami nem látható
máshogyan! Megmutatja például az arcunkat vagy a hátunkat, amit csak a tükörből
láthatunk. A tükör által mutatott ennyiben pedig valóban egy kép. Nem pusztán re-
prezentáció, nem ressemblance, hanem similitude. Olyan similitude, mely már nem az
eredetit képezi le, sokkal inkább elmossa az eredetet. A tükörkép nem reprezentáció, hanem –
Marin nyelvén – re-prezencia. Olyan multiplikáció és pluralitás, ahol már nincs eredet,
eredeti sincs. Pusztán képek vég nélküli visszaverődései.
Szavak vég nélküli megsokszorozódásai. Újabb és újabb nézőpontokból át- és újraszervezett
látványok. Vagyis a tükör afázia szerű is. Transzgresszív. Nem pusztán az eredetit, de a biztos,
szilárd pontot is elmossa. Sőt magát a pontot, a hic et nunc ot is felfüggeszti. Ez a tükör
Magritte tükre: u-, sőt hetero-topikus.
A sans lieu, a sans présent tükre. A galacsin, a gombolyag tükre. Csakhogy ha a
„tükör” nem az azonosság síkjára lapít mindent, hanem kiemel onnan, megsokszoroz, ezeket
a megsokszorozott lapokat fordítja egymásra, a „miroir”
nem is ugyanabban a horizontális vonalban tükröz vissza: „vertikális” [vertical]
– hangsúlyozza Foucault.355 Keresztirányú.356 Transzverzális. Az in modo obliquo
keresztinten cionalitás Foucault-nál a tükör vertikalitásával íródik le. Ez a vertikális,
transzverzális – nem síkszerű –, semmilyen új vagy régi azonosság (globalitás, univerzalitás)
egészébe bele nem illeszthető afáziás gyűrés teszi galacsinná, képek, felcsillanások
üvegmozaikjává a tükröt. Olyan plivé, mely épp azáltal tud vissza-hajlani, hogy ki-hajtódik.
Szét-hajtódik. Hogy kimozdul a síkból. Hogy „vertikális”-an is elmozdul. Hogy transzverzális.
A galacsin, a gombolyag ezt a vertikalitást is igényli. Vagyis a repli, a tükör nem pusztán re-fl
exív. Csak úgy és annyiban re-fl exív, hogy ez a visszahajlás már nem is ugyanoda hajlik vissza.
Ki-emelkedik egy más irányba.357 Meg-emelkedik egy másik felé. A nem-jelenlévő, a távollévő
felé mozdul el. A felé a távollét felé, amiről mindössze annyit tudunk: nem ezen a síkon van.
Nem az azonosság horizontalitásában. Ez az „absence” emeli meg, mintegy fújja fel a
galacsint, a gombolyagot.358 Ez az absence adja a tükör – a sík üveglap – terét. A távollét
355 Foucault: „Nyelv a végtelenhez”, 65/255., 64/254., 70/261.
356 Foucault megfogalmazásában „keresztez” [traverse] ( uo. 64/254.).
357 Ez a más irány ennyiben már nem is tisztán vertikális vagy transzverzális (innen a vissza-
fordulás), sőt már nem is tisztán irány (innen a visszafordulás, a visszahajlás ellenére is a
nem-azonosság).
A galacsin zavarossága ez. A gombolyag kuszasága.
358 Uo. 67/257.
129
szele, az alteritás, az autrui nem engedi beroskadni a galacsint, a gombolyagot.
A tükröt. A szél által átjárt kőszobrot összeroskadni. A távollét tükre, Foucault tükre a
megkövesedett, kikristályosodott szél. Az Északnyugati-átjárón keresztülfújó megfagyott
brise marine.
De Foucault olvasatában a tükör nem csupán tér-, de idő- és nyelv szerű is.
Maga ez a tükör a „nyelv a végtelenhez”. Csakhogy valami egyedül azért lehet képes
végtelenné válni, mert kijátssza a halált, mert „nem hal meg” [ne pas mourir] – írja
Foucault.359 A tükör azáltal képes kijátszani halált, hogy felfüggeszti a jelen pillanatát,
azáltal, hogy megsokszoroz za – elhalasztja, neutralizálja – a prezenst. A sans lieu, a sans
présent nemcsak u-topikus, hetero-topikus, de a-krónikus, sőt hetero-krónikus is. Ezáltal
pedig a halál pillanatát – itt és mostját – sem ismeri. Legfeljebb a blanchot-i „haldoklás”
[mourir] végtelenje ismerős a számára. Az, ami „az idő visszatartása” [retrait du temps], a
szukcesszió, „a nyíl visszatartása” [retenir le fl èche], megállítása is.360 Hladík haladéka.361
Ugyanakkor Foucault azt is hangsú lyozza, hogy „az idő visszatartása az ő sajátságos tere”
[retrait du temps qui est son espace propre]
is.362 Vagyis a tükör nemcsak tér, nemcsak idő, de egy spacio-temporalitás is.
Tér és idő átfordulása egymásba. Tér és idő pedig épp a vertikalitás által fordul át egymásba.
Azáltal, hogy a jelen kitüntetettsége, egyszerisége elvész, megsokszorozódik, s ezek az idők –
hetero krónikusan – egymásra rakódnak.
Függőlegesen egymásra gyűrődnek. Azaz a koegzisztencia, a korrelatív konstitúció miatt. Így
ez a tükör az idő tükre is egyben. Olyan tér-tükör, mely idő-tükör is. Tehát azt láthatjuk, hogy
a galacsin, a távollét szele által felfújt galacsin a tempo-spacialitás, a spacio-temporalitás
galacsinja is. Úgy és annyiban végtelen, hogy együtt függeszti fel a tér és az idő végességét, a
lieu és a présent végességét, de mégsem úgy, hogy az összes lehetséges ittet és mostot magába
gyűjti, hanem épp azáltal, hogy már egyetlenegy itthez és mosthoz sem ragaszkodik. A sans
lieu, a sans présent az itt és most nem pozitív – többszörös, sokszoros – affi rmációja. 363
Egy sans lieu, sans présent omniprésence. Valamiféle tér-idő tükörgalacsin. A távollét szele –
nem ön-azonossága, nem ön-referenciája, nem síkszerűsége – által széttartott, megemelt
galacsin. Az absence ipszeitása, sőt alteritása által felfújt galacsin. Az autrui által
vertikalizált gala-359 Uo. 61/250. Bár Foucault itt Blanchot-ra hivatkozik, de Blanchot épp a
„mort”-t gondolja határ-szerűnek, míg a „mourir”-t kapcsolja a halál végtelen halasztásához.
360 Uo.
361 Uo. 63/253.
362 Uo. 61/250.
363 Mind a „lieu sans lieu” , mind a „transzgresszió” feltűnik a szövegben ennek a tükörszerű
nyelvnek a leírásakor ( uo. 67/257., 70/261.)
130
II. AZ UTÓPIA
csin. Csakhogy Foucault ahhoz is ragaszkodik, hogy a tér-idő tükörgalacsinja a nyelv
galacsinja is. Tér-idő-nyelv tükörgalacsinja. Ha ugyanis az itt és a most kitüntetettsége, a lieu
és a présent egyszerisége felfüggesztődik, ami marad helyette, az csupán egy reprezentáció,
pontosabban egy re-prezencia lehet.
A szimulákrum, a similitude marad helyette. A „discours”.364 Vagyis a tér-idő-nyelv
tükörgalacsinja a re-prezencia galacsinja is. Az a „tükörjáték” [jeu de glaces], 365
tükörmozaik, mely az egyenetlenségei folytán már nem is engem tükröz vissza – aki előtte
állok –, hanem téged, aki mellettem állsz. A pli, a vertikalitás tükre, mely az azonosság
helyett a másságot, a même helyett az autre-t veri vissza. A tér helyett az időt s a képet, a
nyelvet veri vissza.
A nyelv a végtelenhez ez a tükör. Az „emplacement absolument autre” tükre.
Az afázia tükre. Mely a mást, a másikat, az idegent, a távollétet újra és újra belecsempészi a
világunkba. Mely újra és újra az autrui t rejti a tér-idő-nyelv galacsinjának tükörképei közé.
Téged rejt oda. Mint vertikálist.
A „tükör” viszont csak annyiban nyelv szerű, csak úgy és annyiban a nyelv a végtelen hez,
amennyiben ez a nyelv „mormolás” -szerű [murmure] is.366 A végtelen nyelv tere, tér-ideje a
mormolás. A tér-idő-nyelv tükörgalacsinja, a re-prezencia galacsinja maga a mormolás.
Szavak összekuszálódott gombolyagja. Az afázia mormolás-galacsinja. Szavak, nyelvek
egymásra rétegződése, gyűrődése-tűrődése, pli je. Enchevêtrement-ja. A szavak vertikális
megemelkedése. A nyelv vertikalitása. Az a hely nélküli, jelen nélküli – közös tér és idő nélküli
– nemhely és nem-idő, ahol számos, sőt számtalan tér, idő és nyelv koegzisztenciája áll elő.
Együtt, de mégsem egyszerre. A mégsem azonosság mégis egységében.
Az elágazó ösvények nyelvi kertje ez. „Labirintus”-a.367 A mormolás, a nyelv vertikalitása a
szavak Riemann-felülete. Ahol a szavak épp azért sokszorozódnak meg, „multiplikálódnak” és
pluralizálódnak, mert immáron „nem a dolgokat, hanem a szavakat jelölve” [signifi ant non la
chose, mais la parole]
működnek – írja Foucault.368 A beszédnek ez a „megduplázódás”-a [redoublement], „ön-
reprezentáció”-ja [auto-représentation] a mormolás. A szavak vertikalitása. Ahol a „távollét”
– az örökre elveszett, elhalasztott dolgok távolléte –
kényszeríti visszafordulásra a szavakat.369 Vissza-hajlásra önmagukhoz. És 364 „A
diszkurzusnak (…) megvan a hatalma, hogy visszatartsa a már kilőtt nyilat az idő visszatar-
tásában, mely az ő sajátságos tere” [Le discours (…) a le pouvoir de retenir la fl èche, déjà
lancée, en un retrait du temps qui est son espace propre] – hangzik a teljes mondat ( uo.
61/250.).
365 Uo. 61/251. (A „jeu de glaces” nemcsak tükör-, de jégjátéknak is fordítható.) 366 Uo.
62/252., 70/261.
367 Uo. 63/253.
368 Uo. 62/252.
369 Uo. 67/257.
131
kényszerítik arra is, hogy belehajtogatódjanak az időbe s a térbe. Hogy mégse ön-magukra
hajoljanak vissza. A nyelv vertikalitása az absence által szerteszét fújt, de a szél megfordulása
által mégis egymásba tömörödő lapok galacsinja.
A parti fövenyen föl-alá nyargalászó, a szikrázó napsütésben már-már felcsillanó fehér lapok
tükörgalacsinja. Az abszencia, az Abwesenheit forgószele
– tourbillon ja – által előállított tér-idő-nyelv galacsin. Az „önmagára helyezés játékának
virtuális terében” [jeu se placer dans l’espace virtuel] előálló vertikalitás.370 Az emplacement
vertikalitása. Mely örökre össze zavarja, „kontesztálja”,
„zárójelbe téve felfüggeszti” [suspendu dans la parenthèse] – írja Foucault –
a bizonyosságot.371 A hic et nunc bizonyosságát. Az egy sík lapon, az „azonosság síkjá” -n
[plage d’identité] kijelölhető, meglelhető pontokat.372 Mert ugye bármennyire is jól láthatón
jelöltünk meg egy pontot egy papírlapon, miután kikapta a szél a kezünkből, végigsodorta a
parton, vajmi kevéssé lelhetjük már meg a galacsin gyűrődései, tűrései között. A tükrök
között. Úgy mosód-nak el a bizonyosság pontjai az összegyűrt lapokon, ahogyan a tenger
mossa el a föld és a víz határát a parton. Ahogyan a „plage” -on vertikalizálódik a homok és a
víz. Ahogyan a hullámok kiemelkednek, felrohannak a partra, s elnyúlnak a fövenyen.
Csakhogy az elveszett pontok, az elmosott határok
– minden bizonytalanságuk dacára – mégis valami szilárdságot is adnak. A lét
bizonyosságának szuszpenziója, virtualizációja mégis a halál elhalasztásának biztonságát is
adja. A halál kijátszásának bizonyosságát. A survivance-t is ad-ja. A sur-vie szilárdságát is
adja. A galacsin szilárdságát. A „halállal szembeni vertikalitás” -t [la verticale contre la mort].
373 A vidámságot a parton. A viháncoló gyerekek hangzavarát a strandon. Az alteritás
szabadságát. A rendek, síkok, lapok, klasszifi kációk, az episztémék elillanását a szélben. A
vízen elúszó pa-pírhajókat. S nevetést. A futkorászó gyerekek, a játszadozó emberek s talán a
kínai enciklopédiát olvasgatók nevetését is. A „ne pas mourir” nevetését. Mely ráadásul – a
halállal szemben – még közös is. Közös survivance-unk vidámsága ez. Mely már nem pusztán
sans lieu és sans présent, de sans moi is. Sans moi avec. Avec toi. A papírgalacsin lapjaiként
egymásba gyűrődő közös „ne pas mourir”-unk szilárdsága ez. A közös nem Nichtigkeit unk
szilárdsága. Öröme.
Durée-je. Amikor átölelsz a parton.
A mormolás nem az aktuálisan kimondott szavak nyelve. A mormolás
bármennyire is halk, nehezen érthető beszéd, szavak sokasága, nem az ak-370 Uo. 62/252.
371 Uo. 67/257., 63/252. Sőt „áthágja” [transgreser] (67/257.).
373 Foucault: „Nyelv a végtelenhez”, 65/255.
132
II. AZ UTÓPIA
tualitás nyelve. A murmure a távollét nyelve. Ezért nem érthető – tisztán.
A murmure a távollét jelenléte. Ezért nem világos, nem tiszta, nem artikulált, stb., stb. A
mormolás – hangsúlyozza Foucault – az „eljövendő nyelv” [langage à venir]. 374 A
„lehetséges nyelv” [langage possible]. A halál elhalasztása, kijátszása a jelen elhalasztása,
kijátszása is. Az a beszéd pedig, ami kijátssza a halált, csak egy inaktuális, eljövendő beszéd
lehet. A sans présent inaktuális nyelve. A sans lieu lokalizálhatatlan nyelve. Ahol maga a nyelv
és a beszéd is már eleve temporalizálódott, sőt ahol a temporalitás is már eleve nyelvszerű.
A sans présent, a sans lieu temporalitása, temporalizációja ez, mint nyelv. A „mormolás” a
sans présent, a „sans lieu” nyelvi temporalizációja, tér-idő-nyelve.375
A jövő re-prezenciája. A múlt re-prezenciája is. Azok a hangfoszlányok, melyeket távolról hoz
el a szél, s távolra visz el a szél. Mely maga a távolság, a tér-, időbeli distance hangja is. A
parton föl-alá nyargalászó szél által hozott és vitt hangok, melyek a távollét szelének hangjai
is. A mormolás az absence hangja. A távollét mint nyelv, mint tér-idő-nyelv. A mormolás a
távollét mint tér-idő-nyelv. Az absence tér-idő-nyelve. Csakhogy Foucault számára az
eljövendő nyelv, a lehetséges nyelv nem is egy nyelv! Az eljövendő, a távollét épp az egyet fújja
el először. Az itt és a most unikalitását dönti fel először, és sodorja végig a parton. A szél a
magányos lapokra, az egyetlen egy lapra veszélyes leginkább. A szél a könyvet ritkábban fújja
el. Foucault számára az eljövendő nyelv sohasem magányos. Sohasem egyszólamú. Az
eljövendő
nyelv „minden eljövendő nyelv” [tout langage à venir] is.376 A „minden lehetséges nyelv”
[tout langage possible] – írja. Nyilván nem az összes. De akkor is számtalan. (Az összeshez
megint csak a hic et nunc, az egy szilárdsága kellene.) Vagyis a mormolás a beszéd
megsokszorozódása is, de nem az aktuális beszéd megsokszorozódása, hanem épp olyan
multiplicitás és pluralitás, melyet az
„à venir” – a sans présent, a sans lieu – multiplikál és pluralizál. A virtualitás sokasága. A
távollét sokasága. Tehát a mormolás vertikalitása tér, idő és nyelv közös, kölcsönös
konstitúciója. Mely számtalan teret és időt és nyelvet fektet egymásra, gyűr egymásba. Az itt
és a most „hely nélküli hely”-én [lieu sans lieu] – lyukaiban – előálló tükörkonstitúció.377 Az
absence tükörkonstitúciója.
A távollét – a sans lieu, sans présent – tükreiből kiszabaduló szél. A hullámok tükreivel,
„fodrozódás”-ával [moutonnement] érkező szél.378 Mely végignyar-374 Uo. 66/256.
375 Uo. 70/261.
376 Uo. 66/256.
377 Uo. 70/261.
378 Uo. 68/259., 69/260.
133
gal a parton, felkapja a magányos lapokat, elsodorja, összegyűri. Megsokszorozza.
Vertikalizálja. S ez a szél legalább annyira az alteritás szele, mint a távollété. „Mormolás”,
mely „minden más után, minden más előtt” [après tous les autres, avant tous les autres]
énekel. Magát a mást énekli. A másságot. A távollét – a szél – az alteritás, az autrui énekét
énekeli. Dúdolja, mormolja. Az afázia énekét. Miközben „vég nélkül elhalasztja a halált”
[indéfi niment recule la mort]. 379 S te lassan átölelsz a szélben a parton.
Foucault ragaszkodik ahhoz, hogy nem képzelhető el episztémé, rend, kultúra kizárás nélkül.
Távollét nélkül. Sans lieu nélkül. Utópia, atópia, heterotópia nélkül: „…valószínűleg egyetlen
olyan kultúra sincs a világon – írja –, mely ne hozna létre [constitue] heterotópiákat.”380
Mintha csak azt mondaná: Mindössze a távollét ad struktúrát, rendet! Mintha Richirt
előlegezné: „A távollét, ami paradox módon orientál, strukturál.” A távollét az, ami össze-köt,
térként, időként, képi-nyelvi reprezentációként, értelemként köt össze. Összeköt a nem-
jelenlévővel (időként), a távolival (térként), a dolgokkal (nyelvként), összeköt a mással is. A
másikkal. De a távollét úgy köt össze, hogy közben át is fordít egy másik rendbe. Ez az
átfordítás pedig maga az afázia. Az, amikor előáll – in modo obliquo – a
keresztintencionalitás. A gyűrés, a tűrés. Amikor valamibe valami más hajtogatódik bele. A
pli ez. A repli. A foucault-i „tükör”.
A tükör „vertikalitás” -a. Az absence mint konstitutív távollét. A tükörkonstitúció. A tükör
maga a mégsem azonosság mégis egysége. A távollét mégsem azonosságának mégis egysége.
Ami épp azáltal „orientál és strukturál”, hogy nem tagad, hogy nem semmisít meg, hanem
felfüggeszt. Neutralizál, kontesztál, affi rmál. Ezáltal pedig össze-fűz, össze-függést hoz létre
– bár szilárd csoportosításokat, klasszifi kációt, taxonómiákat egyáltalán nem hoz létre.
Azáltal fűz össze, azáltal orientál és strukturál, hogy „titkos csoda” -ként elhalasztja a
kivégzést. Hogy idővé, térré, nyelvvé húzza szét a pillanatot. Egyiket a másikká fordítja át.
Hogy tükörképekként sokszorozza meg, szórja szét – és fordítja át – az ittet és a mostot. A
neutralitás maga ez a „titkos csoda”. A halasztás csodája. A vertikalitás titka. Az afázia maga
is ez a vertikális halasztás. Ahogy az utópia, a heterotópia is a vertikális halasztás
felcsillanásai. A similitude függőleges tükrei. A távollét halasztódása. És átfordulása. A tükör
által megfordított képek, a szél megfordulása, az elsodort lapok átfordulása. Az időt adás és
időt nyerés. Az időt adás és időt nyerés tere. És nyelve. És alteritása. Az időt adás, az időt
nyerés ki-fordítása, meg-fordítása, át-fordítása. Tükörképe. Időt adás és időt nyerés az életre.
Csakhogy a vie helyett a sur-vie-re. Mindössze 379 Uo. 70/261.
380 Foucault: „Eltérő terek”, 150/765.
134
II. AZ UTÓPIA
a halál kijátszása, felfüggesztése. Nem megszüntetése. A kivégzés elnapolása.
Hladík haladéka. A tükör az alteritást, az autre-t csempészi bele a képeinkbe.
A tükör vertikalitása az autre vertikalitása. A sur-vie a vie tükörképe. Elhalasztása,
átfordítása, megfordítása. Meg más ítása. Az alteritás titkos csodája.
A survivance a vertikális halasztás mint alteritás titkos csodája. A foucault-i
„n’est pas mourir” tükre. De a tükör szilárdsága is. Durée- je. A tükörgalacsin szilárdsága és
durée-je. Amikor már nem magamat látom a tükörben, hanem azt, amit te láthatsz belőlem.
Azt látom, amit nem láthatok. A te szemeddel én nem láthatok, de mégis azt látom! A
tükörképemet látom. Azt látom, amit neked kellene látnod. Mégsem te látod. A távollétet
látom. A szelet. Az át-fordulást. A vertikalitást. A halasztást. A survie-t látom a szélben. A
szilárdságot.
A szoborrá váló szelet.
A SEMATIKUS, AZ ÉRTELEM
Az utópia, a heterotópia kapcsán Marin meglehetősen sokat beszél értelemről és
sematizációról is. Az u-tópia számára elválaszthatatlan nemcsak a tér, az idő, a nyelv vagy a
másik konstitúció jától, de az értelem sematikus kons-titúciójától is. Foucault ide kapcsolható
szövegeiben viszont meglehetősen kevés szó esik mind az értelemről, mind a sémákról. Pedig
az utópiának, a heterotópiának, az afáziá nak nagyon is sok köze van mind az értelem hez,
mind az észlelés sematikus jellegéhez. S ezt Foucault is jól tudja – még ha nem is
hangsúlyozza. A „sans lieu” a Nyelv a végtelenhez lapjain nemcsak tükörszerű, de egy
„alakuló/képződő” [se faisait] struktúra is.381 Sőt, akár egy képződő
„értelem” [sens] is.382 Épp a tükörszerűsége miatt alakuló, mozgó, változó ez az értelem. A
„tükör” u-topikus helynélkülisége, terek és idők heterotopikus, heterokrónikus
megsokszorozódása épp az alakuló/képződő jelleget húzza alá:
„A végtelen tükrét – melyet minden nyelv megszül, attól fogva, hogy a vertikalitás felé fordul a
halál ellenében – a mű nem mutathatja meg a kikerülése nélkül: a végtelent saját magán
kívülre helyezi, azt a fenséges és valóságos végtelent, melynek virtuális tükrét a mű
képezi/alakítja…”383
381 Foucault: „Nyelv a végtelenhez”, 65/255. (Foucault „se faisait” -t és nem „se faisant” -t
mond. De az imparfait és a participe présent ugyanúgy a folyamatszerűséget, a nem
befejezettséget hangsúlyozza.)
382 Uo. 67/257. (Foucault nem használja együtt az alakuló és az értelem szavakat.
Szövegszerűen a
„esquiver” teremt közöttük kapcsolatot – lásd a későbbi idézeteket.) 383 Uo. 65/255. [Le
miroir à l’infi ni que tout langage fait naître dès qu’il se dresse à la verticale contre la mort,
135
Avagy a mű „kikerüli az értelmét” [esquive (…) son sens] – írja.384 Megkerüli a szilárd,
végleges értelmet. Hogy ezáltal manifesztálja a manifesztálhatatlant: a végtelent. A „távollét”
-et [absence]. 385 Magát az értelmet. A végtelent mint értelmet. Vagyis azt láthatjuk, hogy a
tükör Foucault számára egy értelemkonstitúció is, csakhogy az értelem szür-konstrukciója.
Újabb és újabb értelmek fel- és leépítése. Át-építése. Az afázia tükörszerű, állandóan alakuló,
képződő, változó, elmozduló – át- és megforduló – absence-sens a. Tehát a tükör, az utópia, a
heterotópia, azaz az afázia egy – richiri – sens se faisant is. A tükör a „működő távollét” sens
se faisant-ja. Annak az absence-nak az intentio obliquá ja, mely vertikálisan, transzverzálisan
ad értelmet. Nem az azonosság síkjának értelmességét adja. Hanem az afázia vertikális,
keresztirányú értelmé t. A tükör értelmét. A multiplikáció, a pluralitás értelmét. Az affi
rmáció értelmét. Az alteritást mint értelmet adja. A tükör sens se faisant-ja a másik
másságának felcsillanása. Felcsillanása és kihunyása. És újabb felcsillanása. Fodrozódása.
A tenger hullámainak tükörmozaikja. Az afázia maga a másik másságának, az
„abszolút más” -nak a felcsillanása. A galacsin, a gombolyag értelme. A kő sens se faisant-ja a
szélben. A szél sens se faisant-ja a kőben. A kő felcsillanása a szélben, a szél felcsillanása a
kőben. Az alteritás galacsinja, gombolyagja. Richir számára épp ez a sens se faisant
kapcsolódik a sematizációhoz.
Foucault számára pedig épp az afázia kapcsán tűnik fel a „percepciós sémák”
[schémas perceptifs] kifejezés.386 Vagyis azt láthatjuk, hogy az afázia tükre, az értelem „se
faisait”-ja – ha nagyon vékony szállal is –, de mégis össze van kötve még Foucault-nál is a
sematizációval. Ez a nagyon vékony szál a sans lieu. Az afázia sans lieu-je. És a tükör sans
lieu-je. Az afázia nyugodtan olvasható nemcsak egy vertikális, transzverzális
értelemkonstitúcióként, de egy keresztirányú sematizációként is. Persze kérdéses, hogy
Foucault is így érti-e. Marin, Richir, de még Serres és Deleuze felől is olvasható az utópia, a
heterotópia, azaz az afázia, a tükör, a pli sematizációként. Foucault felől ugyanakkor csak
igen erős megszorításokkal tehetjük ugyanezt. Foucault ugyanis A szavak és a dolgok
bevezetésében „percepciós sémák” alatt azt a csoporto sítást – klasszifi kációt, taxonómiát –
érti, amit az afázia felbont. Az
„azonosság síkjá”-t érti alatta. Ennyiben pedig a transzverzális afázia nem sematikus. De
Foucault számára épp az afázia az is, ami kialakítja ezeket a l’œuvre ne le manifestait pas
sans esquiver: elle plaçait l’infi ni hors d’elle-même – infi ni majestueux et réel dont elle se
faisait le miroir virtuel…]
384 Uo. 67/257.
385 Uo. Foucault itt épp ezt a végtelent, a távollétet megkerülve megmutató tükröt – a
tükörré váló művet – nevezi „transzgresszió” -nak.
136
II. AZ UTÓPIA
csoportosításokat. Az azonosság síkját. Azaz a percepciós sémákat is. Eny-nyiben pedig az
afázia mégiscsak sematikus is. Tehát az értelmet kikerülve megadó sens „se faisait/faisant”
mégiscsak egy vertikális-transzverzális sematizáció is. Az afázia a tükör sematikussága. Az
afázia töredékei, a tükör felcsillanásai épp azért sematikusak, mert vázlatosak. Csakhogy
ezek a vázlatok ikhnografi kus vázlatok. Nem ugyanazon a lapon folytathatók. Vertikálisan
folytatódnak. Más lapokon és síkokon. Más és más csoportosítások lapjain.
Keresztben. Keresztbe-kasul. Az afázia – bármit is mond Foucault – maga a par excellence
sematikus értelemkonstitúció. A tükör sematikus sens se faisant-ja. Az alteritás tükrének –
transzverzális – gubancai. Sematizáció-galacsinja.
A sematizáció ritmusa. Csoportosítások felbomlásának és újraalakulásának ritmusa. Az
afázia maga a távollét ritmusa. A távollét sematikus ritmusa. A neutralitás ritmusa. Ahol az
absence, az absence alteritása ugyanazzal a mozdulattal bont és köt. Hozza létre a
csoportosításainkat és emészti is el azokat. Együtt, mégsem egyszerre bont és köt. Az absence
alteritása tükörszerű. A tükörben sem magamat látom. A tükörképemet látom. Azt látom
magamból, amit magamtól sohasem láthatok. Mégis ez kell ahhoz, hogy magamat lássam.
A tükör vertikalitás a, transzverzió ja kell ahhoz, a másság, a másik kell ahhoz, hogy
(magam) lehessek. Hogy egyáltalán valami lehessek. Kőszobor, amit átjár a szél. Azért, hogy
kő lehessen. Papírgalacsin, afáziagalacsin, amit más és más lapok járnak át. Azért, hogy
galacsin lehessen. Mely újabb és újabb lapokon folytatódik. Sematikusan. Ikhnografi kusan. Az
értelem folytatása ez. Gyűrése, tűrése. Elillanása. Mégis kitartása. A tükör fáradhatatlansága.
A survivance fáradhatatlansága. A sens se faisant fáradhatatlansága. A sematizáció
fáradhatatlansága. Az alteritás kitartása. Szilárdsága. A szél kitartása a kő
lyukaiként. A papír szilárdsága galacsinként. A survivance ritmusa. Átfordulása. Közös
ritmusunk. Az afázia értelme. Az afázia mint értelem.
Tehát az afázia értelme a séma. A vázlat, a skicc, a töredék – ami el van vágva. Szakítva,
tépve. Össze van gyűrve. Ami nem teljes. És nem is tehető
teljessé. De éppen ezért folytatható. Éppen így folytatható. Más helyen, más síkon, más lapon,
más csoportosítás részeként folytatható! Más által folytatható.
A másik által. Te folytatod, neked kell folytatni, mert én nem folytathatom.
Közös folytatás. A folytatás közössége. Az értelem a folytatás közössége.
De a „tükör tere” [espace de miroir] más Foucault-szövegekben is feltűnik.387
387 Michel Foucault: „Aktaion prózája”. In uő: Nyelv a végtelenhez. Kicsák Lóránt fordítása;
„La prose d’Actéon”. In uő: Dits et écrits. 1980–1988. I. 87/326. De a tükörszerű „csillogás”
[miroitement] A kívülség gondolatá ban is megtalálható („A kívülség gondolata”. Uo.
Angyalosi Gergely fordítása; „La pensée du dehors”. Uo. 115/537.).
137
A tükör Foucault számára Blanchot, Bataille és Klossowski, meg persze Borges nyelvét jellem
zi.388 Az „affi rmáció” „dialektikán túli” nyelvét.389 „A reális jelenlét paradox tere” [l’espace
paradoxal de la présence réelle] ez – írja Foucault.390 Bár „ennek a jelenlétnek a realitása
épp a távollét” [la réalité de cette présence, c’est l’absence] – teszi hozzá.391 Az a „hely”
[place], ahol „irrea-lizálódik” [s’irréalise]. 392 A realitáshoz elengedhetetlen irrealitás, a
jelenléthez elengedhetetlen távollét ez. A távollét jelenlété nek ezt a reális-virtuális tér-idejét
hívja majd Foucault „nyom” -nak [trace], illetve „szimulákrum” -nak
[simulacre]. 393 „Similitude” -nek, „szimuláció”-nak, „disszimuláció”-nak.394
Vagyis a tükör nem azonosságot hoz létre, hanem olyan hasonlóságot, similitude-öt,
simulationt, ahol a présence és az absence „átmegy” [traverse] egymásba.395 Ahol a reális és
az irreális, a virtuális és az aktuális is átmegy egymásba. Keresztben [au traverse]. Keresztül-
kasul. A tükör egyfajta „passage” -t nyit meg.396 Olyan lyukat mélyít, mely magát a biztos
teret is felszámolja.
Beszippantja. És a szilárd időt is felszámolja. Ahogyan a reális-irreális oppozícióját is
felfüggeszti. A tükör lyuka ez. A távollét huzatos lyuka. Szél, mely végignyargal a parton, s
minden biztos pontot – napernyőt, széket, szatyrot – feldönt és elsodor. Afáziaként borogatja
fel a rendjeinket. S a reprezencia – similitude-ök, szimulákrumok, disszimulációk – halmait
hagyja hátra. „Az Azonos és a Más szimultán eljövetele” [venue simultanée du Même et de
l’Autre]. 397 Foucault pedig ezt a tér-idő, jelenlét-távollét, reális-irreális stb. halmot,
gombolyagot, galacsint nevezi tükör nek. A tükörgalacsint. Nap-ernyők, székek, szatyrok
halmát. Afáziáját. Magát a sans lieu-t, a sans présent-t nevezi tükörnek. Sőt a „lieu sans lieu”
-t,398 a „présence” -t mint „présent perdu” -t nevezi tükörnek.399 A hely nélküli által
konstituált helyet, a távollét által konstituált jelenlétet. A tükörkonstitúció t. A korrelatív
konstitúció t. A kereszt-388 Foucault: „Aktaion prózája”, 89/329.
389 Uo. 89/328–329.
390 Uo. 89/329.
391 Uo. 89–90/329.
392 Uo. 90/329.
393 Uo. 89/329., 90/329.
394 Uo. A „disszimuláció”-hoz lásd még Foucault: „A kívülség gondolata”, 104/524.,
108/528., 117/539.
395 Foucault: „Aktaion prózája”, 89/329.
396 Foucault: „A kívülség gondolata”, 100/520.
398 Foucault: „Nyelv a végtelenhez”, 70/261.; „A kívülség gondolata”, 104/524., 115/537.
Ehhez lásd még a „geográfi a nélküli hely” [lieu sans géographie] vagy a „mérhetetlen tér”
[espace démesuré] kife-jezéseket, melyekkel Foucault a serres-i globalitás nélküli lokalitáshoz
kerül közel („A kívülség gondolata”, 116/538., 118/539.).
399 Michel Foucault: „À la recherche du présent perdu”. In uő: Dits et écrits. 1980–1988. I.
504.
138
II. AZ UTÓPIA
intencionalitást. A keresztül-kasul intencionalitás ez, mint az egyetlen realitás.
A „mormolás” [murmure] valóságos sága.400 A tükör a mormolás tere. Tér-idő, jelenlét-
távollét, reális-irreális murmure-je. Közös mormolása. A similitude hangja. A szél által
összedöntött rendek puffanásai. A galacsin hangja. Az afázia sikolya, mikor dől az ernyő. Az
itt és a most visszhangja, miközben tovasodorja a szél. Az alteritás dohogása a felfordulás
láttán. De mégis a nevetés foszlányai is az abszurd jelenetek kapcsán. A nevetés realitás a.
Mint amikor görbe, torz tükörbe nézünk. S nem ismerjük fel egymást, összekever-jük egymást.
A közös – abszurd – realitásunk ez. Mégis realitásunk. Mégsem valóságunk, mégis
valóságosságunk. A közös mégis valóságossá gunk. Korrelatív konstitúciónk vidám
felfordulása a parton. Ikhnografi kus sematizáció nk nevetése. Vertikális realitásunk. Az
afázia értelme. Az afázia mint értelem.
A NEUTRÁLIS
Foucault olvasatában a tükör „transzgresszív” is.401 Épp az „inverz” jellegénél fogva transz
gresszív. Azáltal, hogy kifordít, felfordít. Feldönt. A „pli”, a
„repli” felfordulása miatt.402 A „vertikális” felfordulás miatt.403 Csakhogy az inverzió
nemcsak transzgresszál, de neutralizál is. Felfüggeszt. Egy „neutrális tér” [espace
neutralisé/neutre]. 404 Vagyis a tükör neutrális is. A tükör tere a neutralitás, az epokhé tere
– pontosabban tér-ideje. Sőt tér-idő-nyelve. Mint mormolás. Mint afázia. Vagy még inkább a
neutralitás tér-idő-nyelv-másikja.
Mint „absolu ment autre” . Azaz a tükör, a neutralitás tér-idő-nyelv-másikja egy
„emplacement” .405 Egy abszolút más elrendezés, avagy az abszolút más mint elrendezés. A
neutralitás az „emplacement absolument autre” . Az „absence”, 400 Foucault: „Aktaion
prózája”, 96/33.; „A kívülség gondolata”, 102/522., 103/523., 105/525. Itt a
„kommentár” is megjelenik újra mint a mormolás szinonimája. Sőt, Foucault egy „mormoló
tér” -
ről [espace murmurant] is beszél („A kívülség gondolata”, 116/538.).
402 Michel Foucault: „Az őrület, a mű hiánya”. In uő: A fantasztikus könyvtár. Válogatott
tanulmányok, előadások és interjúk. Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor, 1998. Romhányi
Török Gábor fordítása;
„La folie, l’absence d’œuvre”. In uő: Dits et écrits. 1980–1988. I. 31/416., 33/418., 34–35/420.;
„A kívülség gondolata”, 116/537.
403 Foucault: „Az őrület, a mű hiánya”, 34/420.
404 Uo. 28/413.; „A kívülség gondolata”, 100/520., 116/537. Ehhez lásd még a Foucault által
említett
„indifferenciá” -t is [indifférence] („A kívülség gondolata”, 106/526.). Vagy a „szürke” [grise],
sőt
„szürke neutralitás” [neutralité grise] fogalmát (108/529., 117/539.). De a neutralitás nem
Foucault, sokkal inkább Barthes számára lesz az utópia egyik legfontosabb jelleg zetessége.
Ahogyan Marin számára is az volt.
405 Uo. 101/520.
139
a „dehors” elrendezése.406 Az a fonalgombolyag, mely látszólag rendben van, de abban a
pillanatban, amint kihúzunk vagy csak meghúzunk egy szálat, az egész összegubancolódik,
összecsomózódik. Az afázia, a tükör csomója ez. Az inverzió zavara. A repli egyensúlyvesztése.
A gombolyag közepéből hiányzó orsó jelenléte. Jelenlét-távolléte. A csomó maga az orsó
présence-absence-a. Az afázia az orsó hiánya. A tükör nem kevésbé. A szálak pedig orsó – az
abszolút pont – híján maguk köré, alá és fölé tekerednek, s menthetetlenül előáll a gubanc, a
csomó. Az afázia rendszertani csomója. És nyelvi gubanca is. A „mormolás”.407 A
„kontesztáció”.408 Melyben a távollét – a sans lieu, sans présent – u-topikus „exterioritás”-a,
„dehors” -ja vidáman táncol önmaga körül.409 Forgószélként. Nyargal föl-alá térben és
időben, terek, idők, képek és nyelvek között.410 S mások között is. Közöttünk is. Miközben
csomóz. Bosszantó, de mégis szerethető képződményként. Huncut szélcsomók, vicces
hullámgombolyagok hordalékaként. Mégis valamiként. Kitartó közös játékként. Az afázia, az
ikhnografi kus sematizáció kitartó, közös játékaként.
A neutralitás kitartó, közös játékaként. A survivance csomója ként. A „ne pas mourir” titkos
csodájaként. Az afázia értelme ként. A neutralitás értelemadá-sa ként. Az „üresség
telítettsége” -ként [plénitude du vide]. 411
De Foucault számára a vertikalitás nem csak a tükröt jellemzi. A fantasztikus könyvtár ban
Borges és Flaubert kapcsán újra visszaköszön. A vertikalitás itt egyfajta „kiterjedés”
[volume], vastagság, valamiféle „kötet” [volume]. A „fonal”, a „vonal” „mögött” és „alatt”
létrejövő függőleges kiterjedés. „Tér”.
A beszéd fonala, az idő vonala mögötti és alatti tér. Fonalak és vonalak egymásra
illeszkedése, tömörülése, tekeredése, csomózódása. A fonalgombolyag vertikalitása:
„…a beszéd fonala mögött, a szukcesszió vonala alatt, egy kiterjedés/kötet konstituálódik:
minden elem (…) a lineáris sorozat meghatározott pontján található, de a vertikális
korrespondenciák rendszerével is rendelkezik, és a fi kció meghatározott mélységében
helyezkedik el. Innen érthető, hogy a Szent Antal megkísértése hogyan lehet a könyvek
könyve: a nyelvi elemek sorozatá-406 Uo. Az „Eltérő terek” épp ezért nevezi az
„emplacement” -t – az utópiát, a heterotópiát – a „kívülség teré” -nek [espace du dehors]
(149/754.).
407 Uo. 102/522., 103/523., 105/525.
408 Uo. 103/523.
409 Uo. 100/519.
410 Foucault A kívülség gondolata végén a „dehors”, a „neutralitás”, a „tér” kapcsán már „a
kép teré” -
ről [espace de l’image] is beszél ( uo. 17/539.).
411 Uo. 104/524.
140
II. AZ UTÓPIA
nak olyan »kiterjedés«-ét/»kötet«-ét alkotja meg, mely már megírt könyvek-ből
konstituálódik, és (…) újramondja a már mondottat; a könyvtár nyitva áll, leltárba vétetett,
felosztódott, megismétlődött, összekombinálódott egy új térben: ez a »kiterjedés/kötet«,
ahova Flaubert belépett, egyszerre a könyv vastagsága, mely a szövegeinek szükségszerűen
lineáris fonalaiból bontakozik ki, és a marionnette-fi gurák vonulása, melyek az egymásra
illeszkedő látványok mélységét nyitják meg.”412
Foucault leírásában a „vertikális” „kiterjedés” [volume] térszerű. Koegzisz-tenciák és „korres
pondenciák” függőlegessége. Paralelitása. Az idő „vonala”
és a „beszéd fonala” viszont síkszerű. A plage d’identité síkja. Horizontalitás a.
Ezeknek a fonalaknak, vonalaknak, síkoknak, lapoknak a multiplikáció ja a „volume” tere.
Függőleges tere. Idők és beszédek multiplikációja, a szukcessziók pluralizáció ja. Vagyis
Foucault olvasatában a hossz intencionalitás átfordulása keresztintencionalitássá a
longitudinális szálak, vonalak, síkok multiplikációja és pluralitása által jön létre (éppen ezért
a transzverzális nem is egy másik irány negativitás a).413 Nem pusztán az idő térré válása,
de az idő k, sok, számos, sőt számtalan temporalitás spacializációja. És éppen ezért nem is
egy, hanem számtalan spacio-temporalitás. Ahol maga a multiplicitás és a pluralitás
spacializál! Maga a multiplicitás és a pluralitás a transzverzális intenció! Valamiféle – nem
negatív – affi rmatív másik irány. Az affi rmáció multiplicitása és pluralitása. Egy nem pozitív
affi rmáció. A transzgresszió inverz tükre. Foucault számára a multiplicitás adta spacialitás,
a pluralitás adta transzverzális a könyv. A könyvtár. A könyv lapjainak sokasága,
vastagsága mint függőleges tér. A „volume” maga. Valamint a könyvek felhalmozásának
sokasága, vas-412 Michel Foucault: „A fantasztikus könyvtár”. In uő: A fantasztikus könyvtár.
Romhányi Török Gábor fordítása (a fordítást módosítottam); „Préface à Flaubert” (= „La
bibliothèque fantastique”). In uő: Dits et écrits. 1980–1988. I. 25/309. […derrière le fi l du
discours et au-dessous de la ligne des successions, c’est un volume qui se constitue: chacun des
éléments (…) se trouve bien en un point déterminé de la série linéaire; mais il a de plus son
système de correspondances verticales; et il est situé à une profondeur déterminée dans la fi
ction. On comprend comment La Tentation peut être le livre des livres: elle compose en un
«volume» une série d’éléments de langage qui ont été constitués à partir des livres déjà écrits,
et qui sont (…) la redite du déjà dit; la bibliothèque est ouverte, inventoriée, découpée,
répétée, et combinée dans un espace nouveau: et ce «volume» où Flaubert la fait entrer, c’est
à la fois l’épaisseur d’un livre qui développe le fi l nécessairement linéaire de son texte, et un
défi lé de marionnettes qui ouvre sur toute une profondeur de visions emboîtées.]
413 A vertikalitás, a vertikalitás keresztiránya Foucault-nál először épp egy nagyon erősen
átfenome-nologizált környezetben tűnik fel, s bár a Binswanger-tanulmányban nem
használja a keresztintencionalitás kifejezését, de még a horizontális idő vertikális
térszerűségéről is beszél. Michel Foucault: „Bevezetés Binswanger: Álom és egzisztencia című
művéhez”. In uő: Nyelv a végtelenhez.
Sutyák Tibor fordítása; „Introduction” (in Binswanger: Le Rêve et l’Existence). In uő: Dits et
écrits.
1954–1988. I. 47–51/103–109.
141
tagsága mint függőleges tér. A „könyvtár” maga. De Foucault számára ez nem egy konkrét,
valóságos könyv és könyvtár. A „könyvek könyve” nem egy konkrét könyv, nem egy valóságos
könyvtár. Ahogyan a számtalan idő
paralel tere sem egy konkrét hely, egy valóságos tér. Heterokróniák heterotópiája ez. Borges
„homokkönyv”-e, „bábeli könyvtár”-a.414 Ennek a könyv-nek a lapjai, könyvtárnak a könyvei
az elágazó ösvények kertjei. A murmure könyve és könyvtára.415 Az eljövendő nyelv, minden
lehetséges nyelv könyve és könyvtára. A nyelv a végtelenhez. Sőt, ha nem ragaszkodunk A
fantasztikus könyvtár szövegéhez, azt kell mondanunk, hogy igazából a multiplicitás adta
spacialitás, a pluralitás adta transzverzális maga a fonalgombolyag. Az afáziás beteg elé tett
fonalgombolyagok. Az afázia gombolyagja. A papírgalacsin multiplicitása és pluralitása. A
tér-idő-nyelv galacsin.
De nem azáltal válik az idő térré – a fonal gombolyaggá, a lap galacsinná –, hogy valami
eltérővé, másmilyenné lesz. Mindössze a sokasága által. A számtalan fonalszál a gombolyag, a
számtalan lap a galacsin. Csakhogy a multiplicitás bár a fonal fonalságát, a lap lapszerűségét
nem tagadja, mégis megváltoztatja: felfüggeszti. Neutralizál ja. A multiplicitás, a pluralitás,
az affi rmáció bár nem tagad, mégis neutralizál. Alteritás t ad. A sokaság első ránézésre nem
valami drasztikus változás. A neutralitás szintúgy. Mégis elégséges ahhoz, hogy kikezdje a
legszilárdabbat. Az identitást. Hogy átlyukassza az azonost.
Hogy kilyukassza a hic et nunc abszolút pontját. Vagyis a multiplicitás, a pluralitás adta
transz verzió a sans lieu, a sans présent alteritása. Keresztbe-kasul intenciója. A gombolyag
csomói, a galacsin gyűrődései. Az absence alteritása.
Az absence neutralitása. Mely bár első ránézésre nem tesz semmi különöset, de közben mégis
majd mindent megváltoztat. Nem szakítja szét a fonal szálait, nem tépi szét a papírlapokat,
mégis amit visszaad, már csak nagyon távolról hasonlít a fonalra és a lapra. A gombolyag
csomói, a galacsin gyűrődései a re-prezencia tükörképei csupán. A similitude felcsillanásai.
Még minden megvan, sőt még több is van, de már semmi sem olyan, mint korábban. Nincs
eredeti. A tér és az idő már nem eredeti, már csak kép és nyelv. Számtalan idők képi, nyelvi
terei a neutralitás affi rmatív multiplicitás-gombolyagjá ban.
Pluralitás-galacsinjában. A távollét lyukai által összevissza szurkodva – cso-414 Jorge Luis
Borges: „Homokkönyv”, „Bábeli könyvtár”. In uő: A titkos csoda. Végh Zsoldos Péter és Boglár
Lajos fordításai.
415 A végtelen „kommentár” „kitartó moraj”-a [rumeur assidue] (Foucault: „A fantasztikus
könyvtár”, 17/297.). Az a „kommentár”, mely Foucault olvasatában eleve egy „utópia”
(Michel Foucault:
„A diskurzus rendje”. In uő: A fantasztikus könyvtár. Romhányi Török Gábor fordítása;
L’ordre du discours. Paris, Gallimard, 1971. 56/25.). Az utópia „végtelen/meghatározatlan
fodrozódás” -a
[moutonnement indéfi ni] („Nyelv a végtelenhez”, 56/27.).
142
II. AZ UTÓPIA
mózva, gyűrve-tűrve – keresztbe-kasul. A távollét afázia-galacsinja. A primer emlékezet
galacsinja. De ki szeretne összecsomózódott gombolyagot, összevissza gyűrődött galacsint
kapni fonal és lap helyett? Ki szeretne eltévedni egy tükörlabirintus ban? Dolgok helyett
képeket és szövegeket kapni? Ha valami történik A szavak és a dolgok bevezetésének afázia-
leírása és a ’60-as években íródott tanulmányok között, az az afázia – a heterotópia, a
heterokrónia – átértékelése. A bevezetés a nevetésen kívül semmilyen vigasszal sem szolgál.
Alapvetően tragédiaként mutatja be a rend felbomlását. A más rendek idegenségét. Míg a
tanulmányokban az afázia hely nélküli helye már maga a „ne pas mourir” beszéde, a „halállal
szembeni vertikalitás” . A gombolyag, a galacsin multiplicitása, a pluralitás adta transzverzió,
azaz a neutralitás vertikalitása a halállal szembeni vertikalitás is. A gombolyag, a galacsin
szilárdsága is. A távollét szilárdsága. Avagy „az üresség telítettsége” . Az üresség telítettsége
mint survivance. A halált túl-élő értelem. Az afázia értelme. A könyv értelme.
A távollét, az alteritás értelme. És értéke.
A távollévő, a neutrális mint értelem Foucault számára Deleuze kapcsán merül fel talán a
legnyíltabban. A Theatrum Philosophicum bár kétségkívül Deleuze-ről – elsősorban a Logique
du sens ról – szól, de nagyon erősen magán viseli Foucault keze nyomát is.416 Legalább
annyira Foucault saját szövege, mint egy Deleuze-interpretáció.417 Bár az „értelem semleges
sége” [neutralité du sens] szerepel Deleuze könyvében is, de korántsem olyan hangsúllyal,
ahogyan Foucault említi a tanulmányában.418 Foucault egyenesen „a semleges értelem
logikájáról” [logique du sens neutre] beszél.419 Vagyis Foucault az értelem neutralitásának
felerősítésével túlmegy Deleuze-ön. Azt is mondhatnánk, hogy a „sens neutre” sokkal inkább
Foucault, mint Deleuze fogalma. A neutrális meglehetősen fontos szerepet játszik Foucault
szövegeiben. A szavak és a dolgok bevezetésétől az Ez nem pipá n, az Eltérő terek en keresztül
A kívülség gondolatá ig. De csak a Deleuze-tanulmányban kapcsolódik egyértelműen az
értelemhez. De miért neutrális az értelem, avagy miért értelem a neutralitás?
Foucault megfo galmazásában: az „értelem” [sens] „a jelen elmozdult pontja”
[la pointe déplacée du présent]. 420 Az „(elmozdult) jelen” [présent (déplacé)]. 421 Az
értelem a nem-abszolút, a nem pontszerű. A nem prezens. Az sokkal in-416 Michel Foucault:
„Theatrum Philosophicum”. In uő: Dits et écrits. 1954–1988. II.
417 Egyáltalán nem a foucault-i értelemben vett kommentár.
418 Gilles Deleuze: Logique du sens. Paris, Minuit, 1969. 123–124., 149., 151. S bár Deleuze
sokat beszél a semlegességről, ezt az értelemmel a fenti helyeken túl közvetlenül sehol sem
kapcsolja össze.
419 Foucault: „Theatrum Philosophicum”, 84.
420 Uo. 82.
421 Uo. 83.
143
kább valamiféle prezencia. Deleuze és Foucault megfo galmazásában: maga az „esemény”
[événement]. Az „értelem-esemény” [sens-événement]. 422 Vagyis értelem épp azáltal
keletkezik, hogy a jelen abszolút pontja ki- és el-mozdul a helyéről. Értelem ott keletkezik –
pontosabban azon a helyen keletkezik –, ahol a jelen volt, 423 de legalábbis, ahol a jelen
egykor abszolút volt. A sens az abszolút most, az abszolút itt helyén, hely nélküli helyén jön
létre. A sens a sans présent, a sans lieu hely nélküli helyén jön létre. Az értelmet a
„déplacement” konstituálja.424 A „déplacement” neutralitása. A „neutre” .425 Az értelem
éppen ezért sohasem magányos. Az értelem mindig valamire, valami más ra utal, vonatkozik,
valamit, valami más t jelez, jelent. Azaz az értelem a présent és a lieu ellenében dolgozik. Ha
az értelem feltűnik, a „távollévő” [absent] is megjelenik.426 A távollét is feltűnik. Épp ez a
távollét függeszti fel, húzza át a jelen abszolút pontját. Sőt maga ez az absence az, ami
valójában az értelmet konstituálja. A sens t mint présence-absence-t.427 A senst mint
neutralizált jelent.
Mint „présent déplacé”-t.
Csakhogy az értelem sans présent-ja, sans lieu-je egyáltalán nem valamiféle negativitás. A
déplacement nem negativitás. Nem úgy kell elképzelnünk, mint amikor odébblökünk egy
tárgyat az asztalon. Bár ez kétségkívül valamiféle elmozdulás, de ettől még maga a hely
szilárdsága, a most szilárdsága megmarad. Az asztallapon eltolt tárgy az egyik helyről egy
másik helyre kerül át. Mindössze. Magát a helyet, a place-t nem érinti ez a dé-placement. De
Foucault – Deleuze nyomán – épp olyan elmozdulásról beszél, mely magát a helyet is
elmozdítja. A dé-placement nem a tárgyakat, hanem magát a place-t mozdítja el. Magát a
lieu-t függeszti fel. Neutralizálja. Körülbelül az történik, mint amikor az odébblökött tárgy
magát az asztalterítőt is felgyűri. A déplacement a tér – és az idő – „meghajlás” -a [fl exion],
meggyűrődése, felhajlása, felgyűrődése is.428 Az értelem a tér és az idő fl exió ja. Pli je. Repli
je. Galacsinoso-dása. Gombolyaggá gyűrődése. A tér és az idő transz verzális afázia-
galacsinja.
422 Uo. 82.
423 Ezért beszél Foucault egy „múlt” -ról [passé], sőt egy „jövő” -ről [futur] a semleges
értelem kapcsán, egészen pontosan egy „már mindigis megtörtént és meghatározatlanul
eljövendő” -ről [toujours déjà arrivé et indéfi niment futur] ( uo. 84., 82.).
424 Avagy a „decentrálás” [décentrement] ( uo. 76.). Sőt, Foucault még a „feno menológiá” -t
is megemlíti az „esemény”, a „déplacement” és az „értelem” kapcsán (83.)!
425 Uo. 82.
426 Uo. 85.
427 „A jelenlét és a távollét átbiccenése” [la claudication d’une présence et d’une absence] –
írja Foucault ( uo. 76.).
428 Foucault: „Theatrum Philosophicum”. 82. Ahol a déplacement egy „emplacement
absolument autre”
is.
144
II. AZ UTÓPIA
Ahol többé már nem tárgyak lökődnek egyik helyről a másikra, egyik mostból a másikba –
miközben ezek a helyek és mostok kölcsönösen tagadják egymást –, hanem előáll az affi
rmáció. Az „ismétlés” [répétition]. 429 A „többszörös”
[multiple], de legalábbis a „kettős affi rmáció” [double affi rmation]. 430 A tér – az
asztalterítő, sőt az asztallap – azáltal gyűrődik fel, hogy a déplacement nem úgy mozdít el,
hogy az egyik helyet (vagy az egyik időt) egy másikra cseréli a negáció által, hanem úgy, hogy
egyszerre több, de legalább kettő helyet (és időt) is affi rmál! Az affi rmáció multiplicitása és
pluralitása csavarja fel, gyűri galacsinná az asztal lapját. A tér-idő déplacement ereje. A
„vertikalitás”
[verticalité] ereje.431 Vagyis Foucault olvasatában az értelem a déplacement vertikalitása, a
dé placement sokszoros, de legalábbis kettős affi rmációja.
A galacsin, a gombolyag, a tükör értelme. Az afázia – a sans lieu, a sans présent – értelme. Az
u-, atópia, sőt a heterotópia „sens neutre”-je. Az absence „sens neutre”-je. Maguk a
„szimulákrum” -ok [simulacre], a „fantazmá” -k [fantasme]
értelme.432 A re-prezenciá k neutrális értelme. Maga a galacsin, a gombolyag mint értelem.
A sens se faisait/faisant – a fl exió, a gyűrődés, a tűrés, a csomó –
mint „értelem-esemény” [sens-événement]. 433
Foucault Deleuze nyomán gyakorlatilag azt hangsúlyozza, hogy csak a keresztirányú fl exió –
a hic et nunc abszolútságát felfüggesztő fl exió –, a neutralitás ad értelmet. Nem egy vagy
több konkrét, pozitív értelem ez. Hanem kvázi a minden lehetséges értelem (a minden
lehetséges, kivéve a konkrét, pozitív értelem). Az alakuló, képződő értelem eseménye. Az
értelmek „fodrozódás”-a
[moutonnement] a galacsin afázia-eseményében.434 Tehát az afázia – a sans présent, a sans
lieu, a neutralitás gyűrése, tűrése, csomója – maga a sens se faisait/faisant értelem-eseménye.
A távollét szele által felkapott asztalterítő
eseménye. A „Más felfordulása” [subversion de l’Autre]. 435 Amit Foucault maga is egy
pillanatra egyfajta „sémá” -nak [schéma] nevez.436 Mely sémákat az „univocitás” [univocité],
az „univerzális neutralitás” [neutralité universelle] tartja fenn.437
429 Uo. 82.
430 Uo. 90–91.; 85., 89–90.
431 Uo. 89. Avagy egy „vertikális távolság” [distance verticale], „laterális ugrás” [saut
latéral] – mondja máshol ( uo. 78.).
432 Uo. 79–80., 84–85. Ez az „eredeti nélküli” [sans original] „szimulákrum”, a „fantazma”
lesz Deleuze
„szingularitás” -a [singularité] (84.). Foucault „similitude” -je (84.). Sőt egy „univerzális
szingularitás”
[universelle singularité] (84–85.).
433 Uo. 82–83., 88.
434 Uo. 82.
435 Uo. 90.
436 Uo. 91.
437 Uo. 91–92.
4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

145
A gombolyag, a galacsin szilárdsága tartja fenn. A távollét „Aión” -ja [Aïon]. 438
Az Autre szilárdsága. Az autrui szilárdsága. A te szilárdságod. A másiké.
4. Az afázia újra (Merleau-Ponty)
FORGÓSZÉL ÉS BUGYBORÉKOK, A BESZÉLŐ BESZÉD
Merleau-Ponty számára kiemelkedő jelentőséggel bír az afázia. Számunkra pedig azért is
különösen fontos az afázia leírása nála, mert az nemcsak meglehetősen hasonlít a Foucault
által mondottakhoz, de vissza is helyezi az afáziát a fenomenológia kontextusába. Az észlelés
fenomenológiájá ban az afázia nem pusztán a nyelv működési problémája, de az is, amiből
megérthetjük a nyelvet magát. Az „afázia” egyfajta „képtelenség” [apraxie], „nem-tudás”
[agnosie]. 439 A „nyelv zavarai” [troubles du langage] és az „észlelés zavarai”
[troubles de la perception]. 440 Mely a „szimbolikus” tudás körében áll elő. Vagyis ahhoz,
hogy megértsük, mi az afázia, a „»szimbolikus funkció«”-t [«fonction symbolique»], avagy a
„»reprezentáció funkciójá«”-t [«fonction de représentation»] kell megértenünk.441 Merleau-
Ponty Cassirert idézve azt húzza alá, hogy „nincs (…) »általános szimbolikus képesség«” [il n’y
a pas (…) de «faculté symbolique en général»]. 442 A szimbolizáció nem valamiféle jól
körülírható, lokalizálható fakultás. A percepció és a nyelv szimbolikussága bár nyilván
szervek és képességek együttműködése, „közösség”-e, de ez mégsem egy magasabb rendű
szerv vagy képesség. Nincs descartes-i tobozmirigy! A szimbolizáció mindössze „»az
értelemben lévő közösség«” [«communauté dans le sens»] – hangsúlyozza Merleau-Ponty.443
Értelmi közösség. De ha nem szerv vagy képesség szimbolizál, ha nem eleve rögzített a nyelvi,
szimbolikus tudás, bármikor fel is bomolhat! Az afázia ez a szimbolikus egész, az értelmi
közösség disszociációja. Csakhogy innen már az is sejthető, hogy miért is olyan fontos 438 Uo.
96.
439 Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája. Budapest, L’Harmattan, 2012. Sajó
Sándor fordítása (a fordítást több helyen is módosítot tam, ezeket külön nem jelzem);
Phénoménologie de la perception. Paris, Gallimard (coll. Tel), 1945. 148/146. A pszichológia
számára az „apraxie” és az „agnosie” sokkal konkrétabbat, mozgási diszkordinációt és a
szenzoros információk feldol-gozásának képtelenségét jelenti. De Merleau-Ponty ennél
biztosan jóval tágabban érti ezeket a fogalmakat.
440 Uo. 149/146.
441 Uo. 147/145.
442 Uo.
443 Uo. 148/145. (Merleau-Ponty itt is Cassirert idézi.)
146
II. AZ UTÓPIA
ez Merleau-Ponty számára. Mert magára az értelem konstitúciójára is rávi-lágít. Az afázia az
értelemkonstitúció – a sens szervektől és képességektől független keresztül-kasul
mozgásának – szövetét mutatja fel. A szövet felbomlása, avagy összecsomózódása során épp
az értelem logikája válik nyilvánvalóvá.
A logique du sens. Maga az értelem válik nyilvánvalóvá.
Merleau-Ponty példája az afáziára a színek amnéziája. Amikor a beteg képtelen a látottakhoz
színeket kapcsolni. Színeket leíró fogalmakat társítani.
Képtelen azt mondani valamire, hogy „piros” vagy „kék” stb. Merleau-Ponty ugyanakkor
ragaszkodik ahhoz, hogy itt nem a piros vagy a kék „kategóriá”-
ja felejtődik el, nem a fogalmakkal van a baj, hanem a fogalmaknak való megfeleltetéssel,
alárendeléssel. A „szubszumáció” -val [subsumer]. 444 Vagyis inkább a szubszumáció
„módjá” -val [façon/manière]. 445 Azzal, ahogyan értelmi kate góriáknak feleltetjük meg az
egyes észlelt jelenségeket. Az afáziás beteg ugyanis teljesen összevissza, véletlenszerű,
„instabil” módon kategorizál.446
A „folyamatos változás” [changement incessant], a „számos lehetséges csoportosítás közötti
birkózás” jellemzi.447 És ez azt is jelenti, hogy bizonyos kategóriákat szinte egyáltalán nem
használ, vagy pontosabban olyan gyorsan lecseréli másokra, hogy szinte nem is használja. Ez
az, amit Foucault is hosszasan elemez, amikor az afáziás nem tudja szétválogatni az elé tett
fonalgombolyagokat. S nem azért nem tudja szétválogatni, mert nincsenek csoportjai,
kategóriái, hanem azért, mert képtelen „fenntartani a klasszifi káció elvét” [maintenir le
principe de classifi cation]. 448 A szilárdságot, a stabilitást.
A közös helyet, a centrumot. Így pedig magát a nyelv és a percepció fogalmi rendjét is
„megbontja” [dissocié], „feloldja” [se détache]. 449 De miért állhat elő
egyáltalán az, hogy valaki a kék tárgyakat képtelen „a kékség mint eidosz reprezentálói”-nak
[des représentants de l’eidos bleu] tekinteni?450 S mondjuk inkább bolyhosnak vagy
gombolyag formájúnak tekinti. Újra és újra másmilyennek tekinti. Az afázia viszont épp
emiatt annyira fontos Merleau-Ponty számára. A nyelv problémája miatt. A reprezentáció
problémája miatt. Maga az értelem problémája ez. Az értelem stabilitásának,
rögzítettségének, rög-zíthetőségének a kérdése. Az értelem mint stabilitás, mint „közösség”
kérdése.
A szél, a galacsin kérdése.
444 Uo. 199–200/205., 215/222.
445 Uo. 199/204., 216/223.
446 Uo. 216/223.
447 Uo.
448 Uo. 199/205.
449 Uo. 199/204., 215/223. Merleau-Ponty számára – Foucault-val szemben – fontos, hogy
az afázia legalább annyira a percepció, mint a beszéd körében előálló zavar.
450 Uo. 199/205.
147
Az afázia egyfajta „»forgószél«” [«tourbillon»] Merleau-Ponty leírásában.451
A forgószél az „értelem egységé” -nek [unité de sens] felfordulása.452 Mely akkor áll elő,
amikor „már nincs közös iránya [direction commune]” a „sens”-nak, amikor „már nem
orientálódnak meghatározott, főbb centrum ok felé” az „értelem vektorai” – írja.453 Foucault
megfogalma zásában, amikor elillan a „közös hely” [lieu commun], a „közös tér” [espace
commun] a kategóriák közül. Vagyis amikor előáll az, amit Merleau-Ponty és Foucault is
„sans lieu” -nek nevez.454
Amikor felbomlik a szervek és képességek értelmi közössége. A szimbolikus funkció. S –
látszólag – maga az értelem is elvész. Ahol „a szavak elvesztették az értelmüket” [les mots ont
perdu leur sens] – olvassuk.455 De ha fi gyelünk, azt is láthatjuk, hogy ez az állapot nem az
értelem puszta nem-léte, megsemmisülése, épp az értelmek túlzott sokasága, bőség e. Mely
azáltal áll elő, hogy a fenomén és a sens mintegy szétkapcsolódik – a forgószél kikapja a
kezünkből –, s így az egy biztos értelem helyére számos lehetséges értelem lép. Megmaradnak
a kategóriák, a piros, a kék stb., de már nem társíthatók, pontosabban nem társíthatók
egyértelműen a jelenségekhez. A dolgokhoz számos, sőt számtalan értelem társul. Egymást
lökdösve, kiszorítva, feldöntve.
Egymásra gyűrődve, tűrődve. A távollévő értelmek affi rmatív multiplicitása ez. Csakhogy az
értelmek forgása, pörgése, lökdösődése egyáltalán nem biztos, hogy az értelem pusztulása.
Lehetséges, hogy épp az értelem keletkezése!
Sőt, egyáltalán nem biztos, hogy ez a forgás, pörgés idegen az értelemtől.
Hogy valamilyen nem-értelmet, avagy értelmetlenséget kell látnunk a forgószélben. Merleau-
Ponty olvasatában a „tourbillon” épp magáról az értelem logikájá ról beszél. Az értelem
távollétének sokasága magát a logique du sens t fedi fel. Az afázia, a sans lieu magát az
értelmet tárja fel, a sens és az absence összetartozását mutatja fel! Azt mutatja meg, hogy
nincs eleve adott, szilárd rend – tobozmirigy – sem az észlelésben, sem a nyelvben. Hogy a
szavak és a dolgok stabilitását, szilárdságát máshol kell keresnünk. Hogy az értelem nem úgy
és attól szilárd, mint a beton. Csak úgy és annyiban, mint a homok.
Legfeljebb a forgása stabilizálja. A tourbillon ritmusa. Tartama, kitartása.
A gyűrtsége, a gyűrődései. A lyukai.
451 Uo. 216/223–224. A „tourbillon”-t lásd még Didi-Hubermannál is.
452 Uo. 216/224.
453 Uo.
454 Uo. 13/vii., 115/110., 237/246., 357/380., 457/488. Bár a sans lieu-t Merleau-Ponty
többször is említi, nem az afáziával közvetlen kapcsolatban emlegeti, mégis közvetve nagyon
is ide köthető. Amire még visszatérünk.
455 Uo. 217/225.
148
II. AZ UTÓPIA
„»A beteg nyelve bármennyire is sok tudást tár fel, (…) teljesen hiányzik belőle az a
produktivitás, mely (…) csak magában a nyelv megteremtésében
[dans la création du langage lui-même] tárul fel«” – idézi Merleau-Ponty Gold-steint.456 De
annyira nagy baj, hogy ha valaki nem tud nyelvet teremteni?
Egyáltalán a nyelvet maga az ember teremti? Az afázia, ha valamiről tanúskodik, az Merleau-
Ponty számára elsősorban épp a nyelv státusza. Az, hogy az értelmet nem az ember nyelvi
képessége, nem egy szimbolikus, reprezentáló fakultás alkotja. Nem egy szerv, mirigy, lebeny
stb. hozza létre: „…a beszéd intenciója – írja Merleau-Ponty – csak egy nyitott tapasztalatban
található meg, mely úgy jelenik meg, mint a forrás a folyadékban, amikor a lét vastagságában
üres zónák keletkeznek és elmozdulnak a külső felé.”457
Vagyis Merleau-Ponty hasonlatával a beszéd a forrásban lévő folyadék, melynek bugyborékai
– hely nélkül, közös hely nélkül – „elmozdulnak”, kitör-nek a „dehors” felé. Azáltal mozdulnak
el, hogy magukba kebelezik az „üres”-
séget, a távollét et. A szelet. A távollét „zónái” pedig függőlegesen megemelik,
„vastagság” -ot adnak a máskülönben szétfolyó papírvékony „folyadék”-
nak.458 „Hullám” -okat [vague] vetnek benne – írja –, ahogyan a folyadék „magát ismétli,
önmagára támaszkodik, (…) összegyűlik és újrakezdődik azért, hogy önmagán túlra vesse
magát”.459 Azt is mondhatnánk, önmagára gyűrődik.
Avagy fordul. Mint a „tourbillon”. Felgyűrődik, mint a tér asztalterítője a
„déplacement” nyomán. Tehát ami Foucault-nál a fonalgombolyag, amit papírgalacsin nak
neveztünk, Merleau-Pontynál a felforrt víz bugyborékai. Ami később Merleau-Pontynál – és
Deleuze-nél is – a pli. Serres-nél pedig a syrrhèse.
Mindegyik hasonlat a horizontalitással szemben a vertikális t emeli ki. Azt a transzverzális
másik irányt, azt a keresztirányt, melyről Husserl maga is sokat beszél. A gombolyag, a
galacsin, a bugyborék, de akár a tükör is, mind-mind a keresztintencionalitás változatai. Mely
épp azért képes ennyi különböző jelenségben feltűnni, mert maga az alteritás megjelenése. Az
azonosra nem vissza-vezethető. Az azonosság fonalára, a papír síkjára, a víz felszínére
rárakódó alteritás. Az alteritás vastagsága. Kiterjedése. Ex-tenziója. A „déplacement vers 456
Uo. 221/229. Foucault szintén „déplacement”-t és „épaisseur”-t mond, és „dehors”-ról is
beszél.
457 Uo. […l ’intention de parler ne peut se trouver que dans une expérience ouverte, elle
apparaît, comme ébullition dans une liquide, lorsque, dans l’épaisseur de l’être, des zones de
vide se constituent et se déplacent vers le dehors.]
458 Fontos, hogy értsük, a forrásban lévő folyadék bár maga is megemelkedik, de a folyadék
belseje nem magától emelkedik meg, nem önmagától türemkedik ki, hanem a külső – a
távollét, a levegő, a szél – behatolása miatt. A belsőbe hatoló külső miatt. Ahogyan a
bugyborékok sem elsősorban folyadékból, hanem levegőből állnak.
459 Uo. 222/229–230. […se réitère, s’appuie sur elle-même, (…) se rassemble et se reprend
pour se projeter au-delà d’elle-même…]

149
le dehors” alteritása. Az absence intentio obliquá ja. Az, amit Merleau-Ponty követke zetesen
„ouverture” -nek nevez.460 Ez a nyílás, nyitottság konstituálja az értelmet. A nyelvi,
szimbolikus, reprezentáló funkciót. Épp az alteritás, a külső, a távollét felé való megnyílás az,
ami miatt az értelem helye nem egy szerv vagy képesség. A sens nem lokalizálható. A „sens”
sans lieu, mert maga a „test” [corps] nyitottsága adja.461 A test fonalgombolyagja,
galacsinja, bugyborékai. Maga a „déplacement” adja. A távollét szabálytalan, szabályoz
hatatlan ex-tenziója adja. A távollét szele, mely összegyűri a lapokat,462 felkorbácsolja a
hullámokat. A hullámok pedig habzó bugyborékokként, páraként, ködként, gőzként
próbálnak túllépni önmagukon. Széllé lenni. Az értelem bugyborékai adják azt, amit Merleau-
Ponty nyelvnek, beszédnek, sőt „beszélő beszéd” -nek
[parole parlante] nevez.463 A távollét, a dehors értelem-bugyborékai. Galacsinjai,
gombolyagjai. „Transzverzális” bugyborékai.464 Sematikus galacsinjai.465 Az utópia, sőt a
heterotópia bugyborékai. Maga az afázia galacsinja.
Vagyis nagyon is úgy tűnik, ha nem akarjuk, hogy az értelem pusztán a
„beszélt beszéd” [parole parlée] egysíkúsága legyen,466 egy lap, egy szál legyen, el kell viselni
az afáziát. Az afázia bugyborékait. A „parole parlante” -ot. Merleau-Ponty olvasatában az
afázia és a beszélő beszéd bár nem azonos egymással, mégis nagyon közel kerülnek
egymáshoz. Azt is mondhatnánk, a „parole parlante” közelebb van az afáziához, mint a
„parole parlée”-hoz. A „parole parlante” az a folyadék, ami felforr, majd lehűl, felemelkedik és
újra meg-nyugszik, az afázia a szűnni nem akaró forrás. Amikor elfelejtjük lekapcsolni a
lángot az edény alatt, s a víz elpárolog. A fel forrás és az el forrás különbsége.
Ugyanaz a jelenség, mégis nagyon más az eredmény. Merleau-Ponty számára a „parole
parlante” „a születés állapotában” [à l’état naissant] lévő nyelv.467 Amikor az „»értelem«”
[«sens»] megjelenik. „Polarizálódik”. Amikor megjelennek 460 Uo. 222/229. stb.
461 Uo. 222/230.
462 Merleau-Ponty majd A látható és a láthatatlan ban beszél „lap” -okról [feuillet], bár csak
két lapról, de épp az azok közti állapotról ( A látható és a láthatatlan, 294/312. stb.).
463 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 221/229. Amit később „működő nyelv” -nek
[langage opérant] nevez ( A látható és a láthatatlan, 145/166.; „A közvetett nyelv és a csend
hangjai”, 171/122.).
A nyelvnek ezt a jellegét írja le Heidegger és Lévinas is a „Mondás” -sal [Sagen/Dire], Richir
pedig a „képződő értelem” -mel [sens se faisant].
464 „Az értelem/érzék egysége transzverzálisan realizálódik” [L’unité de sens se réalise
transversalement]
– írja ( Az észlelés fenomenológiája, 258/270.).
465 Merleau-Ponty az értelem kapcsán sematizmusról nem beszél, de Richir számos esetben
említi.
466 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 221/229. A beszélt beszéd pusztán egy „jel”
[signe], egy
„reprezentáció” , maga az „eszköz” -szerű [instrument/moyen] nyelv és beszéd (206/211.,
204/209., 221/229.).
467 Uo. 221/229.
150
II. AZ UTÓPIA
a bugyborékok a víz felszínén. S előáll a „déplacement vers le dehors”. Hiszen a „beszéd”
[parole] – írja – „a létezésünk túlzása” [l’excès de notre existence], amikor a lét „túlnyúlik”
[tendait au-delà] önmagán.468 Csakhogy, ami túlnyúlik, vissza is fordul, „visszaesik”
[retomber]. 469 A transzgresszió mozdulata ez.470
A buborék kipukkanása. A víz megnyugvása. A keresztintencionalitás pli je
hosszintencionalitásként. A repli. A visszahajlás a galacsinban. A fonalgombolyag csomói. A
távollét csábító, ugyanakkor tükör ként visszafordító, elérhetetlen idegensége.471 Az absence
présence-ként való visszatérése. Időként, térként való megjelenése. Sőt nyelvként való
megjelenése is. A présence-absence kipukkanó bugyborékai. Ebben a „nyitottság”-ban
[ouverture] pedig mindig benne van az „újrateremtés” [récréer] lehetősége is.472 A „transzfi
guráció” lehetősége.473 A víz bármikor újra felforrhat, s a felforrt víz is tovább bugyoghat.
A parole parlante ugyanakkor a víz megnyugvására szavaz. Lekapcsolja a tüzet, de legalábbis
visszavesz belőle. A buborékból a visszafordulást, a visz-sza-esést látja. A szilárdságot látja
meg. Az afázia viszont a bugyogás rabja, addig forralja a vizet, amíg csak lehet. Miközben
mindkettő a távollét u-topikus szelét szeretné foglyul ejteni. A parole parlante a brise marine-
ben, a megnyugvásában, az afázia a viharban, a tombolásában. De mind a beszélő
beszéd, mind az afázia a sans lieu, a sans présent, a távollét, az absence alteri-tásának
megnyilvánulása.474 Az „absence opérante” (Richir) színe és visszája.
Az absence-sens színe és visszája. A „sens neutre” (Foucault) eseménye. Egy utópia-esemény.
Mindkettő az alteritás affi rmációja. Mindkettő az alteritás, az absence szilárdságá t adja. A
multi plicitás, a pluralitás szilárdságát.
Merleau-Ponty olvasatában az afázia elemzése során „a beszéd gesztushoz köthető, avagy
egzisztenciális jelentését ismerhetjük fel” [à reconnaitre une signifi cation gestuelle ou
existentielle de la parole].475 Azt, hogy a „nyelv” [langage]
„nem gondolatokat fejez ki”, hanem „a szubjektum pozícióját [position du su-468 Uo.
222/229.
469 Uo. 221–222/229.

470 A transzgresszió Az észlelés fenomeno lógiájá ban nem, csak később, például A látható és
a láthatatlan ban szerepel.
471 A „távollét” -hez [absence], a „más” -hoz [autre] mint „tükör” -höz [miroir] lásd A látható
és a láthatatlan, 98/113., 286/303. Ennek kapcsolatát a „sans lieu”-höz lásd uo. 98/112.
472 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 222/229.
473 Uo. 222/230.
474 Annak a távollétnek a megnyilvánulása, amit a „beszélt beszéd” szeretne eliminálni. A
konkrét jel, referencia, reprezentáció épp az absence meghatározatlanságát szeretné
eliminálni. Azt, ami megszüli a nyelvet. A „parole parlante” éppen ezért – a „parole parlée”
felől – újra és újra afáziá nak tűnik. Üres, a jelentést felfüggesztő, zavaros beszédnek.
Mormolás nak csupán. „Zaj” -nak [bruit]
vagy „csend” -nek [silence] ( uo. 208/214.).
475 Uo. 218/225.

151
jet] jeleníti meg, vagy még inkább ekként van [il est ]”. A nyelv „fonetikus gesztus” [geste
phonétique], „a létezés bizonyos modulációja” [certaine modulation de l’existence] mint a
„test” [corps] egyfajta „viselkedés”-e [comportement] – írja.476
A nyelv, az értelem a „déplacement vers le dehors” . A test elmozdulása a külső, a „másik”
[autrui] és a „tárgyak” [objets] felé. Ez az elmozdulás a külső, a sans présent, a sans lieu felé,
az absence felé, az autrui felé – a forrás, a bugyogás –
ugyanúgy jellemzi a „parole parlante”-ot és az afáziát is. Az értelem testi gesztusa ez. Vagyis
az a test válik láthatóvá mind a beszélő beszédben, mind az afáziában, ami a beszélt
beszédben egyáltalán nem látható. Csakhogy az afázia Merleau-Ponty leírásában egy
„élettelen test” [corps inanimé]. 477 De mégis test. Ez a testszerűség a közös az afáziában és
a „parole parlante”-ban. A déplacement, a bugyborék a közös. A transzverzális, vertikális
megemelkedés a közös. De hogyan lehet a bugyogás élettelen? A „gesztus” Merleau-Ponty
megfogalmazásában akkor áll elő, amikor „a test megnyílik” [corps s’ouvre], s a „külső
tanújá”-vá [témoins extérieur] lesz.478 De ez azt is jelenti, hogy a dehors, az exterioritás – az
absence – betörése mint „transzcendencia-aktus”
[acte transcendance] „széttöri” [se brise], „átrendezi” [se réorganise], „ismeretlen törvény”-
ként [loi inconnue] megbontja, összezavarja az eddigi sima felszínt.
Meggyűri a lapot. A folyadék elkezd bugyogni. Felpúposodik, szétpukkan, összeroskad. S az
így előálló „gesztus” -nak, „értelem” -nek [sens] pedig már
„tartalma” [contenu] sincs.479 Legfeljebb az elillanó forró levegőt, a távollétet tartalmazza.
Merleau-Ponty számára ez a tartalmat megbontó értelem a „sens” „se faisant” .480 A „parole
parlante”. Csakhogy az afáziát ugyanez a bomlás jellemzi! De közben – olvassuk – ez a „jelölés
megnyíló, meghatározatlan ereje” [puissance ouverte et indéfi nie de signifi er] is, az
„értelem” ereje.481
Amikor „a beszéd új értelmet emel fel” [la parole fait lever un sens nouveau]. 482
476 Uo. Avagy „a testi/egzisztenciális modu láció” [modulation du corps/existentielle]
(175/176., 433/461.).
Ezért is nevezi majd később a „nyelv”-et „testi intencio nalitás” -nak [intentionalité corporelle]
(Maurice Merleau-Ponty: „A nyelv fenomenológiájáról”. In uő: A fi lozófi a dicsérete. Budapest,
Európa, 2005.
Sajó Sándor fordítása; „Sur la phénoménologie du langage”. In uő: Signes. Paris, Gallimard
[Folio Essais], 1960. 90/144.).
477 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 218/225. Ha ragaszkodunk Husserl
terminológiájához, akkor az afáziának kellene a Körper nek, a corps nak lennie, míg a beszélő
beszédnek a Leib nak, a chair nek. De Az észlelés fenomenológiájá ban Merleau-Ponty
egyáltalán nem ragaszkodik ehhez a distinkcióhoz. Csakhogy ha nem tartjuk a Leib–Körper
ellentétpárhoz magunkat, úgy az élő,
„élettelen” test ellentéte sem tartható.
478 Uo. 218/226.
479 Uo. Tartalma a „parole parlée”-nak van. Azaz a re prezentáló, jelszerű nyelvnek és
beszédnek.
480 Uo. 467/498.; vö. „se faisait” (409/436.).
481 Uo. 219/226.
482 Uo. A „faire lever” a tészta megkelését is jelenti, mely hasonlatban újra feltűnik a
buborék.
152
II. AZ UTÓPIA
Függőlegesen. De legalábbis egy más irányban. Vagyis azt láthatjuk, hogy a Merleau-Ponty
által leírt értelemképződéseknek egyes pillanatokban kimon-dottan afázia-jellegük van
(amikor széttörnek, újrarendeznek stb.), máskor pedig valóban a nyelvteremtésre, a
jelentések újraalkotására hasonlítanak (amikor például új értelmeket adnak).483 Tehát
egyrészről az afázia sohasem távolítható el az értelemből, de az értelem mégis más is. Bár a
különbségük mindössze hajszálnyi. A tűzön hagyott edény és a ’felforrt a víz, lekapcsol-hatod!’
különbsége. Mindössze. A szél és a vihar különbsége. De mi történik, ha el-forraljuk a vizet, ha
túl-kel a kenyér, ha túlzottan nagy erővel gyűrjük össze a papírgalacsint, ha teljesen
összecsomózódik a fonalgombolyag?
A regenerálódó képessége csökken. A survivance-ra való képessége csökken.
Foucault nyelvén: „kiszárad”. Merleau-Ponty számára „élettelen” -né válik. Homogén né válik.
Veszít a multiplicitásából. Az „élénk”-ségét [animé] veszti el. Ebben az értelemben viszont a
„parole parlée”-hoz kerül közelebb. De fontos lenne, hogy mindezek ellenére se tekintsük az
afáziát halottnak, ne az élő–élettelen, normális–beteg stb. dichotómiában tekintsünk rá. Ne
higy-gyünk a negációnak.484 Az ügyes szakács pótolja a vizet, újragyúrja a tésztát, s ha nagy
munkával is, de szétszedhető a teljesen összetömörült galacsin, az összecsomózódott
gombolyag is. Éppen azért szedhető szét, épp azért de-homogenizálódhat, mert az alteritás
homogenizálódott benne. A dehors, az exterioritás, az absence, a neutralitás pedig még a
leghomogénebb for-májában sem azonos. A bugyborék, a galacsin, a gombolyag szilárdság át
épp nem a homogenitása, nem az azonossága, hanem a távollét alteritása adja.
A sur-vie univocitása. A szél ritmusa. A hullámok ritmusa. Melyek minél tovább vannak
nyugalomban, vagy épp minél hosszabb ideig tombolnak, annál biztosabb a változás. A fülledt
meleg után a szél feltámadása, a vihar után a szellő megnyug vása. A veszekedés után az
ölelés.
483 A „széttör” -és [se brise], a „decentrál” -ás [décentre], és az „át-”, „újrarendez” -és [se
réorganise], a
„re centrál” -ás [recentre] nem pusztán az afáziát jellemzi, de magát az „értelem” [sens]
képződé-sét is ugyanezekkel a fogalmakkal írja le Merleau-Ponty nemcsak Az észlelés
fenomenológiájá ban (218/226.), de „A nyelv fenomenológiájáról” szóló szövegében is
(97/149.). Amit máshol „lebontani és felépíteni”-nek [défaire et refaire] nevez („A közvetett
nyelv és a csend hangjai”, 146/72.).
484 Avagy ne higgyünk a Leib–Körper negációjában sem. Waldenfels érveit ehhez – Plessner
és Merleau-Ponty nyomán – lásd Bernhard Waldenfels: „Test és corpus”, Pro Philosophia
Füzetek, 1999/19–20, 89-102. Vécsey Zoltán fordítása.

153
A „SANS LIEU”, A TEST
Merleau-Ponty Foucault-hoz hasonlóan beszél a „sans lieu”-ről, de nem az afázia kapcsán
beszél róla. Bár – meggyőződésem – közvetve mégis kapcsolódik az afáziához, a nyelv test
szerűségéhez, gesztus jellegéhez. Merleau-Ponty a „sans lieu” -t bár többször is kimondja Az
észlelés fenomenológiájá ban, de látszólag egyik helyen sincs különösebben hangsúlyos
jelentése, sőt maguk ezek a megfogalmazások is nagyon különbözőek.485 Ha valami mégis
közös bennük, az az, hogy leggyakrabban nemcsak valamilyen térbeli „helynélküliség”-et ért
alatta, de legalább ennyire egy időbelit is. Időbeli meghatározatlanságot.
Sőt, van, amikor hozzáteszi a „sans date” kitételt is.486 Vagy például azt írja,
„hely nélküli az objektív térben és időben” [sans lieu dans le temps et l’espace objectifs]. 487
És bár „sans lieu” az objektív térben és időben – folytatja –, „nem hely nélküli a
fenomenológiai világban” [n’est pas sans place dans le monde phénoménologique]. Mintha
csak azt akarná mondani: a fenomének egy „place”
„sans lieu” keretében léteznek. Valamiféle fenomenológiai lieu sans lieu-ben.
Hogy az „objektív” – tér- és időbeli – pontszerűség felfüggesztése, a „lieu” és a
„date” neutralizáció az, ami a feno méneket spacializál ja és temporalizál ja. Az, ami a
fenomének spacializációját és tempo ralizációját adja. Fenomenologi-zációját adja. Egyfajta
em-place-ment phénoménologique-ként. Ha szó szerint a szöveget nézzük, a „sans lieu”
Merleau-Ponty számára elsődlegesen valamilyen „belső” -t [intérieur] jelent, egy olyan
„Cogitó”-t, „Egó”-t, mely szeretné magát leválasztani a külvilágról; de ez semmiképpen sem
sikerülhet neki.488
Sőt talán épp ez a sans lieu – az epokhé – a feltétele annak, hogy létrejöhessen a tér és az idő.
Hogy létrejöjjenek az „értelem”/„érzék” [sens] bugyborékai. Téridőbeli bugyborékai. Az a
bugyogás, amit Merleau-Ponty később majd kiazmus nak nevez. A sans lieu olyan epokhé,
olyan redukció, mely a légüres térbe helyezett víz jól ismert fi zikai kísérletéhez hasonlít. A
sans lieu vákuum-ként távolít el mindent, minden külsőt a folyadék körül, de a folyadék – a
várakozásainkkal ellentétben – nem kisimul, hanem felforr, elkezd bugyogni.
S maga a „belső” is „sans lieu”-vé lesz. Neutralizálódik. Vagyis a „sans lieu”
485 A „sans lieu” A látható és a láthatatlan ban is visszatér, ahol a „másik”-hoz, annak
„távollét”-éhez kapcsolódik (98/112–113.)
486 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 457/488. A „sans présent” fordulatot nem
használja.
A „sans date” talán ezt helyettesíti.
487 Uo. 13/vii. Itt egy olyan „Cogitó”-ról beszél, feltételesen, mely elválasztja magát a világtól
és a dolgoktól, sőt a saját testétől is. S bár ezt nagyon is nyilvánvalóan kritikai éllel mondja,
de még ez az „Ego”, ez a „Cogito” sem tudja magát a fenoménektől elválasztani,
hangsúlyozza.
488 Uo. 237/246., 13/vii., 357/380.
154
II. AZ UTÓPIA
Merleau-Ponty számára – ahogyan Richir, Marin és még Foucault számára is – az az epokhé,
az a neutralitás, mely egy ön-neutralizáció is. Az a redukció, mely nem pusztán az objektív
világ létét függeszti fel fenoménként, de a belsőt is fenomenalizálja, neutralizálja. Az a
neutralitás, mely a forrás – a test, az értelem, az észlelés – bugyborékaiban áll elő. A galacsin
gyűrődéseiben.
A gombolyag csomóiban. Amikor a távollét szele behatol a vízbe, s „hullám”-
ként megemeli, buborékként felfújja, átfúrja, kilyukasztja. Ugyanúgy, ahogyan a követ
megfúrja, szétmorzsolja, elfújja a szél. Tehát a Merleau-Ponty által leírt „ouverture” maga a
távollét – az epokhé, a neutralitás – bugyborékai által előálló megnyílás. A sans lieu, a sans
présent ouverture-je. Az utópia, a heterotópia nyitottsága. Az afázia, a „parole parlante”
bugyboréka. Hulláma.
Átjárója. Átjárója a más, a „másik” [Autrui] felé.489 Az alteritás felé. Feléd is.
De honnan a neutralitás, a sans lieu? Honnan az értelem, az észlelés, a test bugyboréka? Az
„ouverture”? Ez a megnyílás – hangsúlyozza Merleau-Ponty – nem utólagos. Nem a luft
ballon, a felfújt papírzacskó kipukkanása. Nem egy zárt struktúra későbbi megnyílása:
„már/eleve beleíródott” [déjà inscrit], belénk íródott.490 Maga a „testem befejezetlensége”
[in complétude de mon corps]. 491 Ez az eleve adott befejezetlenség felelős az észlelésért is.
Olyan „vorgegeben” in-komplettség,492 mely az észlelésben mint nyitottság ban, magában a
testben mint észlelő nyitottság ban nyilvánul meg. Olyan folyadék, mely már eleve elkezdett
forrni, s ha még nem is bugyborékol, de már gyöngyözik, a felszíne remeg, mocorog – sohasem
volt sima. Nem a hideg víz az edényben, nem a tó mozdulatlansága, hanem a folyó, a tenger,
mely soha sincs nyugalomban. Mind a „tárgy” -ak [objet], mind a „mások” [autres], a „másik”
[autrui]
ennek a meleg, már-már forró tengernek a hullámai.493 Az „értelem” bugyborékai, a „parole
parlante” hullámai, az afázia vihara ugyanennek a vorgegeben befejezetlenségnek – az
észlelés test-tengerének – a vertikalitása. A folyadék megemelkedése. A „déplacement vers le
dehors” hullámai. Bugyborékai. Csakhogy ez a nyughatatlan, meleg folyadék nem az itt, a
hely negáció ja csupán, a vorgegeben incomplétude, a „sans lieu” egy vorgegeben lieu is!494
Eleve, előre adott fenomenológiai „place”, espace „sans lieu”. Helyek u-topikus, sőt 489 Uo.
13/vii.
490 Uo. 39/24.
491 Uo. 117/111.
492 Maurice Merleau-Ponty: Notes de cours. 1959–1961. Paris, Gallimard, 1996. 127. Husserl
számára az
„előre/eleve adottság” [Vorgegebenheit] nemcsak a „külső észlelés” -t [äußere
Wahrnehmung], a tárgyakat, de magát a „testiség” -et [Körperlichkeit] is jellemzi
( Erfahrung und Urteil, 54–55.; HUA XI, 291.).
493 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 117/111., 117/112.
494 Uo. 115/110.

155
hetero-topikus multiplicitása és pluralitása, forrása, bugyogása, de legalábbis remegése,
gyöngyöző dése. Egy heterotopikus észlelés és értelemkonstitúció forrása. Összeforralt
tárgyak, értel mek, testek, mások bugyborék-galacsinjai.
A hely, helyek többszörös, sokszoros affi rmáció ja. Ha pedig valami már eleve belénk íródott,
azaz „mindig ott” [toujours là] volt, úgy annak a „jelenléte” [présence] valamiféle „távollét”
[absence] is – hangsúlyozza Merleau-Ponty.495 Az itt je valamiféle ott is. Vagyis valamiféle
„előzetesség”-gel [préexistence] bír.496
Az előzetesség befejezetlenségével. Az előzetesség nyitottságával. A „külső
tárgyak jelenléte és távolléte” [la présence et l’absence des objets extérieur] ez.497
Ahogyan az értelem jelenléte és távolléte is. A mások jelenlét-távolléte. De a hely jelenlét-
távolléte is. Tehát Merleau-Ponty számára a test forró tengerének hullámai a présence-
absence bugyborékai. A jelenlét-távollét galacsinjai.
Gombolyagjai. Tárgyakként, értelmekként, másokként egymásba gyűrődő
jelenlét-távollét bugyborékok. Olyan sans lieu, mely sans présent is.498 Nem csupán egy
heterotopikus, de heterokrónikus parole parlante galacsin, afáziagalacsin is. A távollét szele,
forró levegője által megemelt tér-idő-nyelv galacsin. Test- és értelemgalacsin is. Az alteritás
bugyborékai. Az autrui forró hullámai. Amit Merleau-Ponty máshol következetesen
„intencionalitás” -nak, avagy „transzcendenciá” -nak hív.499 A keresztül-kasul intencionalitás
bugyborékai. Ölelései.
De bármennyire is nem statikus – forrásszerű –, mégis szilárd ez a nyitottság.
Sohasem hűl ki teljesen ez a folyadék, sohasem simul ki egészen a felszíne.
Miközben mégsem ugyan annyira bugyborékol. De bármennyire is nagy a különbség a víz
gyöngyöződése és a bugyborékok között, a bugyogva felforró víz és az elforrás között, a
„parole parlante” és az afázia között, mégis mindegyik ugyanannak a forrás nak, ugyanannak
a déplacement-nak a változata.
Ugyanannak a sans lieu-nek a változatai. A távollét változatai. A présence-absence
bugyborékai. A présence-absence mint sens, „sens” „se faisant” bugy-495 Uo. 112/106. Avagy
„nem egyszerű távollét, ez a távollét – írja Merleau-Ponty – (…) jelenné tevődik”
[n’est pas une simple absence, c’est l’absence (…) se rendre présent]” (80/71.). A „távollét” a
„jelenlét”
„hátoldala”/„visszája” [envers] – írja máshol ( Notes de cours, 103.).
496 Uo. 442/471. Merleau-Ponty éppen ezért beszél majd egy olyan „eredendő múlt” -ról
[passé originel/
originaire], mely „sohasem volt jelen” [n’a jamais été présent], mely „már »mindigis
konstituált«”
[toujours «déjà constitué»], „már »mindigis ottlévő«” [toujours «déjà là»] (267/280.,
277/291., 306/323., 378/403.).
497 Uo. 114/108. Amit Merleau-Ponty a jelen helyett „a jelenlét primordiális mezejé” -nek
[champ de présence primordial] nevez.
498 Egy „jelen-telenítés” [dé-présentation/Entgegenwärtigung] – idézi Merleau-Ponty
Husserlt ( uo. 392/
417.). Sőt olyan jelen nélküli temporalizáció, melyben „nincs helye az időnek” [il n’y a pas de
lieu du temps] (455/484.).
499 Uo. 361/384., 218/226. stb. Sőt „eksztázis”-nak [extase] (405/432.).
156
II. AZ UTÓPIA
borékai. A mégsem azonosság mégis egysége. A forrás szilárdsága. A galacsin szilárdsága ez.
A távollét, az alteritás univocitás a. A neutralitás, az epokhé Aión ja. A nem Nichtigkeit
„toujours déjà” -ja. A „vorgegeben” forrás. De még mielőtt túlzottan belemelegednénk a
hőtan entrópiáiba, be kell látnunk, hogy ez mégiscsak inkább egy negentrópia. Forrás ide,
forrás oda, a test mégsem engedelmeskedik a termodinamika törvényeinek. Merleau-Ponty
egy olyan
„testi sémá” -ról [schéma corporel] beszél, mely – hangsúlyozza – nemcsak „a test egysége”
[unité du corps], de „az értelem/érzék egysége” [unité des sens], sőt „a tárgy egysége” [unité
de l’objet] is.500 Ha egység is, legfeljebb csak valamiféle egész nélküli egység lehet. Melynek
bár van valamiféle „hely” -e [lieu], de az mindössze, elsősorban az „átjáró” [passage]
helye.501 Amelyen „keresztül”
[à travers] előáll a test–értelem–tárgy mégis egysége.502 A mégsem azonosság mégis
egysége. A keresztül-kasul sematizáció. A korrelatív konstitúció. Avagy ha „lieu” is, csak
valamilyen „sans lieu” lehet. Pusztán a hely nélküli hely, a passage helye lehet. A forrás a
passage – hely nélküli – helye. A bugyborékok a passage hely nélküli helyei. U-topikus vagy
inkább heterotopikus helyei.
A bugyborékok, a forrás szilárdsága pedig a sans lieu szilárdsága is. A test sematikus
szilárdsága. A bugyborékok sematikus – transzverzális – szilárdsága.
A bugyogás, a bugyborékok sémája. Kitartó nyughatatlansága. A tenger és a szél sémája. Az
elporladó, lyukas kőszobor sémája. Szilárdsága. A survivance szilárdsága. Sans présent
présence-a.
Merleau-Ponty számára a forrás egyrészt egy „incomplétude”, egy „ouverture”, másrészt –
épp a befejezetlensége miatt – valamiféle állandó nyughatatlanság, a forró folyadék
remegése, instabilitása, harmadrészről ennek a nyughatatlan remegésnek egyfajta
kibomlása, szétterülése. Csakhogy olyan kibomlás, mely a szétterülésében mégis szilárd is.
Vissza is húzódik. A forrásban lévő folyadék, a bugyogás maga is, minden remegése dacára,
stabilizálódik. Ezért is állítható be a forrásban lévő víz úgy, hogy ne fusson ki. A forrás
szilárdsága ez, mely Merleau-Ponty számára a test mégis szilárdságát adja.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami egyszer megnyílik, felszakad, az meg is semmisül.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a luftballon csak bekötözve maradhat luftballon. A
szobor csak a szél lyukai nélkül maradhat szobor. Az észlelés fenomenológiája arra tanít meg
minket, hogy ez nem így van. Arra, hogy a felfújt és a szétpukkant lufi , a szobor és a
kőtörmelék kö-500 Uo. 260/271. A „testi sémához” lásd még 120–123/114–117.; A látható és
a láthatatlan, 214/241. stb.
501 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 260/271., 260/272.; vö. 176/178.
502 Uo. 260/271. Sőt, máshol nemcsak keresztül, de épp a „koegzisz tencia által keresztezve”
[traverser par la coexistence] (189/192.).

157
zött van egy köztes állapot. A mégis szilárdság. A forrásban lévő víz, a lyukas kőszobor, a test
ez a mégis szilárdság. A galacsin, a gombolyag szilárdsága ez a szilárdság. A befejezetlenség,
a nem teljesség szilárdsága. A mégsem azonosság mégis szilárdsága. A lufi és a bugyborékok
szét pukkanása közötti különbség. A bugyborékok ugyanis – a luftballonnal szemben –
újjászületnek.
Hiába pukkannak szét, újra és újra felfújódnak. Ha szét is durrannak, megint kidudorodnak. A
forrás pukkanásai nem semmisítik meg a vizet, a bugyborékok félgömbjei a „repli” mozgását
rajzolják meg.503 A mégis szilárdság
„ritmus” -át [rythme] adják. A „test” [corps], a „lét” [être], a „légzés” [respiratoire], a
„létezés” [existence], az „idő” [temps] „ritmus”-át.504 A test nyitottsága nem a luftballon
kidurranása, hanem a forró víz, a bugyogás ritmusa. A sans lieu ritmusa. A „place” „sans lieu”,
az emplacement ritmusa. A „parole parlante”, sőt az afázia ritmusa. Az értelem bugyogása.
Az észlelés ritmusa.
Ugyanakkor Merleau-Ponty számára az „intencionális lét tökéletlensége”
[imperfection de l’être intentionnel], mely „»nyitott«” [«ouvert»], „túl-” [au-delà]
lép önmagán „»más dolgok«” [«autre chose»], sőt az „értelem” [sens] felé, nem pusztán a
térben, de legalább ennyire az időben is kidudorodik.505 Buboréko-kat vet. Az „élő jelen – írja
– múlt (…) és jövendő között szakad szét” [présent vivant est déchiré entre un passé (…) et un
avenir]. 506 Pukkan szét. Vagyis a sans lieu buboréka a sans présent buboréka is. Nem egy,
több buborék. A dolgok, a múlt és a jövő olyan „távollévő tájak” [paysages absents] – terek –,
melyek
„az én vizuális mezőmön túl is továbbbélnek” [continuent de se vivre au-delà de mon champ
visuel] – olvassuk.507 Túlterjeszkednek. Kidudorodnak. Megemel-kednek. Miközben a távollét
et fogadják magukba. A távollét bugyborékai. „Téridőbeli”,508 sőt tárgyi, értelmi, nyelvi, testi
kitüremkedések is. Többszörös kitüremkedések. Keresztbe-kasul. Többdimenziós bugybo
rékok. Bugyborék-galacsinok. Az elágazó ösvények kertjének forrósága. Egy Riemann-felület
bugyogása. De mindeközben a forrás mégis szilárdsága is. A bugyogás a tá-503 Bár Merleau-
Ponty használja, itt még nem terminusként érti a „repli”-t (lásd pl. uo. 233/237. stb.).
A látható és a láthatatlan ban viszont majd ez lesz a „pli”, a „kiazmus”, az „empiètement”.

504 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 197/201.; 211/217.; 236/245.; 184/186.,
238/247.; 156/
154., 454/484.
505 Uo. 361–362/384.
506 Uo. 361/384. A látható és a láthatatlan ban a múlt és jövő már meg is emelkedik, nem
simul bele az azonosság felszínébe, síkjába, egy „»vertikális« múlt” -tá [passé «vertical»] válik,
mely maga a
„spacializálva temporalizáló forgószél” [tourbillon spatialisant-temporalisant] ( A látható és
a láthatatlan, 273/292–293.). A „vertikális”, sőt ennek a „transzverzális” jellege pedig számos
helyen visszatér (303/319., 251/273., 255/277., 283/301., 299/316.). A „vertikális” múlthoz
lásd még Marin: De la représentation, 141.
508 Uo. 144/141., 417/444.
158
II. AZ UTÓPIA
vollét szilárdsága, az absence szilárd ritmusa is. Azé a távollété, mely a luftballonnal
szemben képes a survivance-ra. Egyetlen buborék helyett a bugyogásra.
A „múlt” [passé] és az „eljövendő” [avenir] „örök újjászületés” -e/ „továbbélés”-e
[survivance éternelle] ez – írja Merleau-Ponty –, mely „víz”-ként [eau], patakként újra és újra
előtör a „forrás”-ából [source]. 509 Azt is mondhatnánk, fel-bugyog. A távollét
bugyborékainak survivance-a ez. Az absence survivance-ritmusa. A passage-absence-
survivance ritmusa. Vagyis a forrás szilárdsága, a test szilárdsága maga a bugyborékok, a
bugyborék-galacsinok szilárdsága.
A tér az idő, a nyelv, az értelem, a dolgok és a mások bugyogó galacsinjának a szilárdsága.
Egymásban való továbbélése. Másban, másként való továbbélése.
Egyik buborék továbbélése a másikban: bugyogásként. Ritmikus, sematikus, transzverzális
állandóság. Maga a távollét transzverzális szilárdsága. Az absence sokdimenziós, keresztül-
kasul survivance-ának – bugyogásának – a szilárdsága.
A távollét melegsége. A másik melegsége. Az affi rmáció melege. Öröme.
Az észlelés fenomenológiájá ból azt láthattuk, hogy az utópiának van egy új neve, ez pedig a
test. Ahogyan Foucault-nál pedig azt láthattuk, hogy az utópiának lett egy másik neve is, az
afázia. Valójában Merleau-Pontynál a test épp az afázián keresztül válik utópikussá. Ez alatt
azt értem, hogy bár Merleau-Ponty Az észlelés fenomenológiájá ban egyszer sem nevezi
explicite utópikusnak a testet, de közvetve mégis ezt teszi, amikor összekapcsolja az afáziával.
A testet majd Waldenfels és Bernet fogja szó szerint „u-” és
„atopikus”-nak nevezni, miközben Merleau-Pontyra is hivatkoznak.510 A test azért u-topikus,
mert köztes. Mert nem köthető egy ponthoz. Egy helyhez.
Külső is, de belső is. Szó szerint sans lieu. De persze attól, hogy a test közvetít a külső és a
belső között, még lehetne helyszerű. Lehetne a közvetítés helye. De ekkor a testet mindössze
egy – vagy legfeljebb néhány – szervvé szűkítenénk. A test a fenomenológia számára úgy az
észlelés közege – kvázi helye –, hogy nem lokalizálható, nem szervszerű, vagyis úgy, hogy hely
nélküli. Merleau-Ponty számára a test szintén nem egy szerv. Ezért kapcsolható a corps
magához a térhez, az időhöz, a nyelvhez és a másikhoz is. Nem csak a percepció közege.
Éppen azért nem csak a percepció közege, mert hely nélküli. Avagy, ha a test nem szerv – ha
sans lieu –, nem korlátozható az ész-lelésre sem. (De közben épp a sans lieu miatt lehet az
észlelés közege is.) Sőt, 509 Uo. 442/471.
510 Waldenfels számára a test differenciális, éppen ezért „hely-nélküli” [Un-ort] (Bernhard
Waldenfels: A normali zálás határai. Budapest, Gond–Cura, 2005. 15., 221. Csatár Péter és
Kukla Krisztián fordítása). Avagy „utópikus” , „atopikus” , sőt „heterotopikus” – írja ( uo.;
lásd még „Felelet arra, ami idegen”, Gond, 1999, 20, 8. Tengelyi László fordítása; „A lét
szétrobbanása” , 189.). Rudolf Bernet számára a „test” [corps] ugyanígy egy „nem-hely”
[non-lieu] ( La vie du sujet, 178.).

159
mindeközben a test szilárd is. A testnek igenis van valamiféle egysége. Azt is mondhatnánk,
hogy a test sans lieu-jének van valamiféle egysége is. Mégis egység e. A test annak ellenére,
hogy nem a szervek (mint részek) által organi-zált egész, annak ellenére, hogy a test
inorganikus, mégsem dezorganizálódik.
A sans lieu bár sohasem egy globális egész, ennek ellenére egységes. Egyfajta globalitás
nélküli lokalitás. Egész nélküli mégis egység. A mégsem azonosság mégis egysége. Merleau-
Ponty kifejezésével: valamiféle értelemegység.
Csakhogy ha a test eleve u-topikus, eleve sans lieu, szerv nélküli, avagy inorganikus, ha nem
egy bio-fi zikai, legfeljebb értelmi egység, úgy állandóan ki van szolgáltatva az afáziá nak is.
De legalábbis a „parole parlante” -nak.
A test u-topikus, egész nélküli egységét, magát a sans lieu-t jelzi az afázia.
Ahogyan a „parole parlante” is a sans lieu-t jelzi. Merleau-Ponty ezt a lokális, temporális –
egész nélküli – mégis egységet írja le a bugyogással. A hul-lámmal. Az értelem egész nélküli,
se faisant egységét. A sens sans lieu, sans présent egységé t. Mégis egységét.511 A bugyogás, a
hullámok ritmus a ez. Az az értelem-ritmus, mely vertikálisan, keresztben, sőt keresztül-kasul
átjárja a tér-időbeli nyelvi-értelmi viszonyainkat. Testi értelemként járja át. S a corps
’itt’ már semmi ’mást’ nem jelent, mint a bugyogás stabilitás át. Transzverzális szilárdság ot.
A galacsin szilárdságát. A lokalizálhatatlan távollét, az absence, az à distance, a sans lieu
mégis szilárdságát.512 Avagy a présent, a lieu mindig magányos. És ezért instabil is. Nincs
mibe, nincs kibe kapaszkodnia. A „távollét” viszont sohasem magányos. És éppen ezért szilárd
is. Van mibe, van kibe kapaszkodnia. Mert „megha tározatlan” (Didi-Huberman). Mert „a
távollét a távollétre” – önmagára – „sohasem referál” (Jabès). Mert nem azonos, nem azonos
az iránya. Mert transzverzális. Mert alteritás t feltételez. A másságot feltételezi. A másikat.
Akibe belekapaszkodhat. Értelmet, szilárdságot, az értelem szilárdságát csak a másik adhat.
A test ’nem más’, mint a másság, a másik szilárdsága – bennem. A szél „durée” -je bennem.513
A szél lyuka bennem. A távollété. A másiké. A tiéd.
511 Merleau-Ponty számára a „»jelenlét mezeje«” [«champ de présence»] ez a mégis egység
( A látható és a láthatatlan, 446/475–476.). Az a présence, amit Marin „re-présence”-nak,
„re-prezenciá” -nak nevez. Richir pedig „présence sans présent” -nak hív.
512 A „à distance” Merleau-Ponty leggyakrabban használt kifejezései közé tartozik, de a „par
distance”
Husserlnél is feltűnik (HUA XV, 26.).
160
II. AZ UTÓPIA
ASZINKRONEITÁS, NON-KOINCIDENCIA
Merleau-Ponty A szem és a szellem ben azt írja, hogy „ami hely nélküli, a testnek van
alávetve” [ce qui est sans lieu, soit astreint à corps]. 514 Vagyis az Észlelés fenomenológiája
utáni Merleau-Ponty számára a „sans lieu” és a test között már közvetlen kapcsolat van. A
corps hely nélküli. A test utópikus. Ez a testi utópia pedig magának a látásnak, az észlelésnek
a feltétele. A „sans lieu” az a „nyitottság” [ouverture], ami „minden másra/másokra” [à tous
les autres],
„a világra”, „a természetre” is megnyitja az ént.515 A „lélek mint ablak mítosza” [mythe des
fenêtres de l’âme] ebből az utópikus testi nyitottságból következik. A látás vagy épp a
festmény mint ablak mítosza is csak a corps sans lieu-jéből érthető. De jó hasonlat-e
egyáltalán az ablak? Nagyon határozottan azt kell gondolnunk, hogy nem. Az ablak ugyanis
zárva is lehet. Sőt, az ablak csak annyiban nyitott, amennyiben feltételezi, hogy bezárható.
Feltételezi, hogy máskor, korábban zárva volt. Azt az ablakot nem nevezzük nyitottnak, ami
kidőlt, kitörött stb., és nem zárható be soha többé. Márpedig a test nem egy korábban zárt
vagy később bezárható ablak. Az észlelés nem ablakként nyitott. Az ablak ugyanis
luftballonként nyitott. Valamilyen zárt struktúra megnyílása. Az ablak a lufi szája. Amit ki- és
beköthetünk. Csakhogy a test nem a lufi hártyája, ahogyan a lélek sem a luftballonban rekedt
levegő. Ahogy érzékszerveink sem ablakok, nem a lufi szája. Az ablaknak, a luftballon
szájának nagyon határozott helye van. Merleau-Ponty számára viszont a test hely nélküli
nyitottság. Nem itt vagy ott nyitott, mindenütt – de legalábbis meghatározatlanul sok helyen
és sokféleképpen – nyitott.516 S ez nemcsak azt jelenti, hogy nem szerveken – ablakokon –
keresztül nyitott, hanem elsősorban azt, hogy „toujours déjà” nyitott. Az ouverture nem
utólagosan és ideiglenesen járul hozzá egy zárt struktúrához, ami csak meghatározott ideig
és meghatározott helyeken nyílik meg, majd visszazárul, hanem eleve nyitott. Maga ez az
ouverture adja a test struktúráját. A sans lieu az ouverture, a toujours déjà ouverture
struktúrája. A test folyadéka eleve forró. Mindig gyöngyözik, ha picit is, de bugyog.
De ha valami sans lieu, ha a test sans lieu, nem itt vagy ott van, nem itt vagy ott nyitott, úgy
akár azt is mondhatjuk, amit Merleau-Ponty mond: 514 Maurice Merleau-Ponty: „A szem és a
szellem”. In Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű. Budapest, Kijárat, 2002. Vajdovich Györgyi
és Moldvay Tamás fordítása (a fordítást módosítottam); L’Œil et l’Esprit. Paris, Gallimard
(col. Folio Essais), 1964. 74/83.
515 Uo.
516 A nyitottság „ubiquitas” -a ez ( uo. 61/37., 73/79.).

161
„ugyanakkor mindenütt vagyunk” [nous sommes en même temps partout]. 517 Azaz
– legalábbis elsőre – úgy tűnhet, hogy „»Péter váron«” és „»Párizsban«” is vagyunk.518 Hogy
a test hely nélkül szétpukkan, szétfröcsköl szám talan helyek között, ugyanúgy, ahogyan a
forró folyadék fröcsköl szét. De ha megpróbáljuk testünket egyszerre Pétervár és Párizs
között szétfeszíteni, óriási test-szörnyként elképzelni, félreértjük Merleau-Pontyt. Ha ugyanis
így teszünk, Pétervár és Párizs még mindig egy hely. Merleau-Ponty viszont épp arról beszél,
hogy a test sans lieu. Nem arról, hogy minden egyes helyen ott van, hanem arról, hogy nincs
egzakt helye. Nincs valós helye. Nincs sem egy, sem több reális helyen. A testi „lét felhasadása”
[fi ssion/déhiscence/défl agration de l’être], avagy „szétrobbanása” [Zerspringen] nem a
Pétervár és Párizs közötti távolság miatt áll elő, hanem a sans lieu miatt.519 Amiatt, hogy
már Pétervár és Párizs sem lokalizálható. Hely nélküli. Valahogy úgy, amikor egy kép alapján
nem ismerjük fel a várost, hanem afáziás módon ide-oda tologatjuk az emlékeink között.
Egyik pillanatban inkább Pétervárnak, a másikban inkább Párizsnak nézzük. A Baraccas
negyedben kószáló Borges utcasarka ez, ahol egyszer csak hirtelen újra
„ezernyolcszázvalahányban vagyok”.520 S ez nemcsak az idő, de a tér cáfolatát is nyújtja. És
bár Merleau-Ponty A szem és a szellem ben a hely nélküliséget, a tér- és időbeli viszonyaink
szétrobbaná-sát – afáziáját – következetesen „szimultaneitás” -nak [simultanéité] nevezi,
kétségkívül igaza van Waldenfelsnek abban, hogy hozzáteszi, ez legfeljebb egy „aszinkron”
szimultaneitás lehet.521 „Inkomposszibilis szimultaneitás” .522
A test-bugyborék toujours déjà szétpukkanása egy aszinkron, inkomposz-szibilis
szimultaneitás. Sem térben, sem időben – sem a nyelvben, sem az értelem kategóriáiban –
nem szinkronizálható. Sans lieu. És sans présent is.
Ahol a sans lieu és a sans présent nem pusztán rögzíthetetlenséget – nyitott-ságot – feltételez,
de a rögzíthetetlenség aszinkroneitását is feltételezi. Az aszinkroneitás „non-koincidenciá”
-ját [non-coïncidence]. 523 Leibnizi „inkomposz-517 Uo. 74/83. Ahol „minden egyszerre van”
[tout est à la fois], valamiféle „globális »lokalitás«” -ban
[«localité» globale] – írja (69/65.). A lokalitás globalitása ez. Lokalitás globalitás nélkül. Ahol
maga a lokalitás globalizálódik – globalitás híján.
518 Uo. 74/83.
519 Uo. 74/81., 75/85., 69/65.; Waldenfels: „A lét szétrobbanása”, 178., 183., 189.
520 Jorge Luis Borges: „Az idő újabb cáfolata”. In uő: Az idő újabb cáfolata, 261. Scholz
László fordítása.
521 Merleau-Ponty: „A szem és a szellem”, 75/84.; A látható és a láthatatlan, 273/292.;
Waldenfels: „A lét szétrobbanása”, 185.
522 Waldenfels: „A lét szétrobbanása”, 185., 187., 189.
523 Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan, 142/163. stb. Marin az „utópiá” -t ugyanígy a
„non-koincidenciá” -val kapcsolja össze ( Utopiques, 206., 295.).
162
II. AZ UTÓPIA
szibilitás” -át.524 Ez a non-koin cidens inkomposszibilitás maga a sans lieu. Sőt maga az
afázia. Pétervár és Párizs non-koinci dens, inkomposszibilis – hely nélküli, jelen nélküli –
szimultaneitása. Színes fonalgombolyagok találkozása az afáziás beteg előtt az asztallapon.
Találkozásuk a test „u-” és „atopikus”, sőt „heterotopikus” átjárójában,525 „keresztút”-ján
[carrefour]. 526 A keresztbe-kasul intenci onalitás átjárójában. Galacsinjában.
A „lét felhasadása” Merleau-Ponty számára akkor következik be, amikor össze nem
egyeztethető fogalmak kerülnek abszurd módon egymás mellé.
Amikor a „távoli” [lointain] és a „közeli” [proche], 527 a „múlt” [passé] és az
„eljövendő” [avenir], a „látható” [visible] és a „láthatatlan” [invisible] felcserélhetővé,
mintegy egymás „dublőr”-jévé [doublure] válik.528 Amikor Pétervár és Párizs felcserélhetővé
válik. Ez pedig „a jelenlévőt egyfajta távollétté teszi”
[il rend présent comme une certaine absence] – írja.529 Csakhogy ha szimultán módon
egymás mellé is kerül távoli és közeli, múlt és eljövendő, jelenlét és távollét, látható és
láthatatlan, akkor sem szinkronizálhatók egymással. Sem
„ugyanabban a tér”-ben [même Espace], 530 sem ugyan abban az időben nem kom-
posszibilisek. Nem ko-incidensek. Nem rendelkeznek valamiféle „κοινος
κόσμος”-szal.531 Foucault nyelvén: nem rendelkeznek „közös hely” -lyel [lieu commun].
Vagyis a Merleau-Ponty és a Foucault által leírt „sans lieu” mégiscsak ugyanaz az afázia.
Még akkor is, ha a kései szövegeiben Merleau-Ponty nem is igazán nevezi afáziának.532
Ugyanaz az afázia, u-, avagy atópia, heterotópia. Waldenfels számára is. De mi történik, ha
össze nem egyeztethető tér-, időbeli, fogalmi elemeket próbálunk szimultán módon kezelni?
Mi történik, ha két vagy több mágnest azonos pólusaikkal közelítünk egymáshoz? Szét-
robbannak! Nem pusztán az itt és a most azonosságát nem szívelik, de olyany-nyira nem
hajlandók egy térben és egy időben lenni, hogy magát a teret és az időt is szétfeszítik. A
fogalmaink rendjét is szétlökik. A sans lieu-nek, a sans présent-nak az ereje ez, amit Merleau-
Ponty a lét felhasadásának, Waldenfels pedig a lét szétrobbanásának nevez. Az afázia, az
utópia ereje.
524 Waldenfels: „A lét szétrobbanása”, 183. Lásd még ehhez Deleuze-t korábban az
„inkomposszibilitás”-ról.
525 Uo. 189.
526 Merleau-Ponty: „A szem és a szellem”, 75/86.
527 Uo. 74/83. Hasonló megfogalmazásokat lásd még 57/24., 69/65.
528 Uo. 75/84.
529 Uo. Jelenlét és távollét felcseréléséhez lásd még 62/41., 74/81.; Notes de cours, 103–104.
531 Uo. 58/28.
532 A szem és a szellem ben egyetlen ponton gondolhatunk közvetlenül az afáziára, amikor a
„festmény”-
ről azt írja, „minden kategóriánkat összezavarja” [brouille toutes nos catégories] ( uo.
60/35.).
163
De hogyan nyilvánul meg az aszinkroneitás, az inkomposszibilitás szétfeszítő ereje? Merleau-
Ponty leírásában „dimenzio” -nálisan [dimension]. 533
Dimenzionalitás alatt pedig Merleau-Ponty azt érti, hogy a sík két dimenziója megemelkedik,
kimozdul egy másik – har madik – dimenzió felé. A lét felhasadása az azonosság síkjának a
felhasadása, a vászon síkjának felnyílása.
Amikor a forró folyadék megemelkedik, buborékok keletkeznek, s ezek a dimenzio nális
buborékok ki is pukkannak. A bugyogást érti alatta. A bugyborék okat. A „vertikalitás” -t
[verticalité]. 534 Sőt a „perspektívá”-t.535 Husserl nyelvén pedig ez a korrelatív konstitúció,
a transzverzális intenció, a keresztintencionalitás.536 De Merleau-Ponty arra is felhívja a fi
gyelmet, hogy a függőleges dimenzióban ne pusztán csak megemelkedést lássunk, legalább
ennyire egy rétegzettséget is.537 A visszafordulást. A kipukkanó buborékok, a hullámok
egymásra fordulását, a perspektivikus rövidülésben egymásra rétegződő, egymást „eltakaró”
tereket.538 A sans lieu, a sans présent lyukában afáziásan feltorlódó terek és idők
paralelitását. Avagy lássuk meg a galacsin t is.
Hiszen a lét felhasadása, a sans lieu, a sans présent ereje – az aszinkroneitás, a non-
koincidencia ereje –, az utópia szétfeszítő ereje a síkok, a dimenziók egymásba hatolása,
meggyűrődése is. A pli is. A síkok, a dimenziók megsokszorozódása, egymásra rétegződése
függőlegesen, szimultán módon, de a szinkronizálhatatlanságuk miatt a szétfeszülésük,
keresztül-kasul egymásba hatolásuk, összevissza gyűrődésük is. Vagyis a sans lieu, a sans
présent ereje, 533 Uo. 75/84., 69/65.
534 Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan, 251/273., 255/277., 273/292., 283/301.,
299/316. ( „Szimultaneitás” és „vertikalitás” összekapcsolását lásd 273/292–293.)
Waldenfels szintén említi a „dimenzionalitás” és a „verti kalitás” összefüggését („A lét
szétrobbanása”, 185.), ahogyan Barbaras is (Renaud Barbaras: De l’être du phénomène – Sur
l’ontologie de Merleau-Ponty. Grenoble, Millon, 2001, 261.).
Marin pedig ezt a vertikális dimenziót írja le az „ikhnográfi á” -val. Waldenfelsnek
valószínűleg abban is igaza van, hogy a vertikalitás Merleau-Ponty kései szövegeiben –
ahogyan Foucault-nál is – Bachelard-tól származhat (lásd Gaston Bachelard: A tér poétikája.
Budapest, Kijárat, 2011.
Bereczki Péter fordítása). De vertikalitás a blanchot-i Riemann-felület is.
536 Waldenfels számára az „apprezentáció” („A lét szétrobbanása”, 178.).
537 Valamiféle vastagságot, „kiterjedés” -t [voluminosité] („A szem és a szellem”, 69/65.).
Ehhez lásd még a Foucault által emlegetett „vertikális” „kiterjedés” -t [volume]. A „tükör”
[miroir] pedig, mint megsok szorozó, rétegző – vertikalizáló – fenomén, nemcsak Foucault-
nál, de Merleau-Pontynál is feltűnik („A szem és a szellem”, 58/28., 60/33.). A látható és a
láthatatlan ban pedig ez a rétegzettség az „empiètement” .
538 Amikor az egyik „hely” [place/lieu] „rivalizál” [rivales] a másikkal, amikor egyik a
másikat „eltakarja”
[s’éclipsent] („A szem és a szellem”, 69/64.). Ahol újra és újra feltevődik a „hol kérdése”
[question où] (70/68.). Írja a „perspektívá”-ról, arról a „»harmadik dimenzióról«”, mely
Merleau-Ponty számára – a husserli primer emlékezet mintájára – az „első/elsődleges
dimenzió” [dimension première]
(69/65.). A husserli primer emlékezet ugyanúgy, ahogyan Merleau-Ponty primer dimenziója,
transzverzális, avagy vertikális, a horizontalitás vonalát, síkját – keresztben – metsző
mélység.
(A „transzverzális” és a „vertikális” összekap csolását lásd A látható és a láthatatlan,
303/319.)adó
164
II. AZ UTÓPIA
az aszinkroneitás, a non-koincidencia ereje a gyűrés, a tűrés ereje. A papírgalacsint
szétfeszítő, megemelő erő. A buborékot megemelő és szétfeszítő forró levegő ereje. A
hullámokat felemelő szél ereje. A távollét ereje. De az észlelés ereje is. A tárgyak, a mások felé
megnyílás, a másik felé való megnyílás ereje is.
Az az erő, mely – a mágneseket szétlökő töltésekhez hasonlóan – stabilizál is.
A távolság által stabilizál. A távollét, a galacsint megemelő, szétfeszítő erő stabilizál is. A
gyűrés a lapokat – galacsinként – stabilizálja is. Átváltoztatja, hogy megőrizze. A test
szilárdsága ez. A test mint a másik – a távollét – szilárdsága bennem.539 A test-galacsin, amit
a távollét, az alteritás, az autrui stabilizál.
A vertikalitás stabilizál. A gyűrés. A gyűrés mint aiszthészisz. Az, hogy nem pusztán látlak, de
magamban látlak téged. Akkor is látlak, ha becsukom a szemem. Akkor is, ha teljes a sötétség.
Akkor is, ott is, ahol már nem vagy.
Talán még akkor is, ott is, amikor már én sem vagyok.540
De félreértjük a test vertikalitását – aszinkronitását, non-koincidenciáját, sans lieu-jét –, ha a
test saját rétegeit látjuk benne. Félreértjük a galacsint, ha csak a papírt látjuk meg benne. A
vertikalitás, a lét felhasadása, a test nyitottsága épp a távollét jelenlétére utal. Az idegenre, a
másra utal. A másikra. A „látás” [vision] – írja Merleau-Ponty – nem „önjelenlét” [présence à
soi], hanem az, „ami a távollévő léttől adódik nekem” [qui m’est donné d’être absent], abban
maga a távollét adódik nekem.541 A látás az a bugyborék, az a hullám, az a vertikálisan meg
emelkedés, mely nem a folyadék belsejének kitágulása, hanem a külső, a szél – a vákuum –
hatására áll elő. A távollét szele által felfújt, megemelt, felhasított, összegyűrt test. A test nem
az ablakként felnyíló szem módján észlel, hanem a szél által összekócolt hajunk módján.
Hajszálaink fonalgombolyagja, testünk galacsinja – a távollét gombolyagja, galacsinja – az
észlelés. Az észlelés, a látás semmit sem jelenít meg. Semmit 539 A „»távollét«” [«Absenz»]
sohasem képes „»megsemmisíteni«” [«vernichten»] a „»jelenlétet«” [«Prä senz»]
– írja Heidegger nyomán ( Notes de cours, 103.). Mely a „mások” [autres] „ősjelenléte mint
ős-meg-nem-jeleníthetőség” [Urpräsenz comme Nicht-urpräsentierbar] – folytatja Husserllel
(104.).
540 Merleau-Ponty a természetről szóló kései feljegyzéseiben egyenesen egy „ko-percepció”
-ról [co-perception] beszél, mely egy „test-közöttiség” -gel [inter corporéité], avagy egy
„inkorporáció” -val [incorporation] is együttjár (Maurice Merleau-Ponty: La nature. Notes.
Cours du Collège de France. Paris, Seuil, 1995. 281., 344., 346., 351.). „A másik szemével látok”
[Je vois par les yeux d’autrui] – írja Husserlt idézve (346.). De a „vertikális” , a „transzver
zális” ezekben a szövegekben is nagy szerepet játszik, ahogyan a „vastagság” [épaisseur] és
az „átterjedés/átterjeszkedés” [empiètement] is, Merleau-Ponty egyenesen egy
„Querphänomen” -ról beszél (275., 302., 308.; 344., 347.; 342.). Sőt, számára ez maga lesz a
„testi séma” [schéma corporel] (346–347.). Ehhez kapcsolódóan pedig a „pli” és a „passage”
is feltűnik ezekben a feljegyzésekben (208.). Ahogyan a „távollét” [absence], a „távollévő”
[absent] is (33., 96., 207., 271.). És a tér, a hely felfüggesztése („a-” és „meta-spacialitás”),
valamint az idő
átértelmezése is (280., 386., 293–307.; 96., 112., 343–344., 366.).

165
sem reprezentál, nem „repre zentáció” [représentation]. 542 Ha akarjuk: semmit
– semmilyen prezenst – sem lát. Mindössze az abszenciát, a távollétet látja.
A szelet, ami összekócolja a testünket. Kiszárítja a kezünket. Ráncokat, ba-rázdákat, lyukakat
fúr belénk, mint a tengeri szellő a szoborba. Az észlelés, a látás passzivitás. Nem a szemünk
hatol a dolgok közé, hanem a távollévő, az idegen, a szél hatol belénk. A dolog maga ez a
belénk hatoló idegen. A szemünkbe fújt por. Az, amit bár nem látunk, mégis feltűnik. Ami
„jelenlévővé teszi számunkra, ami távollévő” [rend présent ce qui est absent] – bár csak a
távollétében teszi jelenlévővé.543 Mindössze a távollétét teszi jelenlévővé.544 Azt, hogy
valami belement a szemembe. Hogy valami idegen, dologszerű belement a szemembe. A test
megnyílása – sans lieu-je – a pislogó szem megnyílása.
Mely a távollét, a szél, a por előzetes, vorgegeben présence-absence-ára utal.
S arra is, hogy ez az „ouverture” sem nem akaratlagos, sem nem tudatos: önkéntelenül is
pislogunk. De ha elfo gadjuk Merleau-Ponty – és persze Husserl – passzív percepcióját, úgy azt
is el kell fogadnunk, hogy maga a távollét, a távollévő, idegen dolog láttatja magát velünk. A
szél, a porszem provokálja ki a test észlelő megnyílását. A pislogás hullámait. A szemhéj
felhasadását, vertikális felgyűrődését. A porszem, avagy „a hegy maga az, ami (…) láttatja
magát” [c’est la montagne elle-même qui (…) se fait voir] – írja Merleau-Ponty.545
Mintha „a fák lennének azok, akik engem néznek, akik hozzám beszélnek”
[c’étaient les arbres qui me regardaient, qui me parlaient] – teszi hozzá.546 Avagy mintha
már nem lehetne megkülönböztetni, „ki lát, és ki az, akit látnak” [qui voit, et qui est vu]. 547
Nem pusztán egy transzverzális, de reverzibilis, „»fordított intencionalitás«” jön létre.548
Csakhogy bármennyi idegen, távollévő dolog is hatol a testbe, az meg sem ’kottyan’ neki.
Elnyeli. A test-buborék, a test-galacsin, hajszálaink fonalgombolyagja elnyeli a szelet. Elnyeli
és átengedi magán. Ahogyan a bugyogó folyadék engedi át magán a forró gőzöket, ahogyan a
hullám engedi át magán 542 Uo. 55/17. Husserl és Marin „re-prezenciá” -nak hívja ezt,
Merleau-Ponty pedig „kvázi-prezenciá” -nak
[quasi-présence] („A szem és a szellem”, 57/23.). Azt, amikor a megjelenítésnél – a képnél –
semmi sem valóságosabb. Semmi sem jelenszerűbb, prezenciaszerűbb. Amikor „Caravaggio
szőlője maga a szőlő” (76/87.). Az „ikon” -szerű, „testi” [charnel] jelleg Merleau-Ponty
számára ez a „kvázi-prezencia” (57/22.).
543 Uo. 62/41.
544 A „Verborgenheit Unverborgenheitja” , írja majd Merleau-Ponty ( A látható és a
láthatatlan, 279/297.).
545 Merleau-Ponty: „A szem és a szellem”, 58/28. Ez pedig egy „similitude” – írja.
546 Uo. 59/31.
547 Uo. 59/32.
548 Éliane Escoubas: „Merleau-Ponty – A művészet és a fenomén”. In Bacsó (szerk.): Fenomén
és mű, 81. Kerekes Amália fordítása.
166
II. AZ UTÓPIA
a szelet. Vertikálisan megemelkedik, majd visszaroskad. Ahogyan a pislogó szem fogadja
magába és löki ki magából a porszemet. Ahogyan a szél átsüvít a lyukas kövön. A lét
felhasadása, a test megnyílása, sans lieu-je nem seb.
Nem sérülés. Nem a lufi szétpukkanása, hanem a víz bugyogása. A bugyogást ugyanis nem le-
bontja, hanem fel-építi a távollét.549 Vagyis a „távollét” – ami
„paradox módon orientál, strukturál” – a testet strukturálja. Ritmizálja. Észlelésként. Az
észlelés maga a test szilárdsága. Az a nyitottság, mely nem seb.
Nem seb, hanem a vorgegeben ouverture, a vorgegeben sans lieu hullámai, bugyborékai. A
hullámzás, a bugyogás struktúrája, ritmusa. A présence-absence ritmusa. „Survivance”-a.550
A test mint a másik – a távollét – szilárdsága bennem: az észlelés maga. Az az észlelés, mely
elsősorban a távollétet észleli.
A mást, a másikat. Önmagaként. Önmaga szilárdságaként. Testként. Testemként akkor is ott
vagy velem, ha becsukom a szemem. Akkor is látlak, ha becsukom a szemem. Ha teljes a
sötétség. Sőt talán akkor is, ha már magam sem vagyok. Ha testemként már magam sem
vagyok.
GENERALIZÁCIÓ ÉS IDENTIFIKÁCIÓ, BELOPÓDZÁS ÉS ÁRNYÉK
Merleau-Ponty hagyatékban maradt szövegeiben, ha nagyon ritkán is, de feltűnik az afázia. S
ez az afázia a sans lieu-höz is kapcsolódik. A La prose du monde-ban a másik észlelése
kapcsán említi mindkettőt. S bár itt Merleau-Ponty célja esősorban a másik és a tárgyak
észlelésének elkülönítése, de a szöveg ennél jóval tágabb körben is olvasható. „A másik nem a
dolgokban van
– írja –, nem is a saját testében, és nem is én vagyok. Nem tudjuk sehol sem elhelyezni…”551
Ez a „nulle part” a sans lieu.552 „Nincs más hely számára, mint az én mezőm” [Il n’y a place
pour lui que dans mon champ ] – folytatja.553 Vagyis az én észlelési mezőm a másik seholja.
Nyilván ebből az is következik, hogy az észlelésem „testi” [corporel] mezeje maga is, legalább
részben, hely nélküli.
549 Sokkal inkább valamilyen „parole parlante” , mint valamilyen afázia.
550 Merleau-Ponty: La nature, 343.
551 Maurice Merleau-Ponty: La prose du monde. Paris, Gallimard (coll. Tel), 1969. 189–190.
[Autrui donc n’est pas dans les choses, il n’est pas dans son corps et il n’est pas moi. Nous ne
pouvons le mettre nulle part…]
552 Erről a „nulle part”-ról, az „autrui”-ről írja később: „nem tudok helyet rendelni hozzá” [je
ne puis lui assigner de lieu] ( uo. 196–197.).
553 Uo. 190. Ez a husserli „apprezentáció” -nál távolabbi, de közelebbi is. A „nulle part”
távolabbi, mint az apprezentáció, mert még csak nem is valamiféle „együtt-jelenné-tétel”,
mégis közelebbi is, mert a saját testem seholjában van.

167
Sehol sincs. „A másik sehol sincs a létben, az a mögöttes, mely becsúszik/
belopódzik az észlelésembe” – olvas hatjuk.554 Tehát az autrui Merleau-Ponty számára nem
az, amit észlelünk (az a tárgy, a dolog), hanem az észlelt mögötti. Ami bár bent van az
észlelésben, de mégsincs ott. Miközben kétségkívül az észlelésemben, az észlelés során –
valahogy – a másikat is észlelem. Az észlelé semben, az észlelésem során, azon kívül, azon túl
– mögötte – a másikat is észlelem. A másik az a háttér, az a horizont, ami a testi észlelés sans
lieu-jében áll elő valamilyen „többlet”-ként/„túlzás”-ként [excès], 555 a sans lieu, a null part
többlete, túlzása. A távollét túlzása, többlete. Az absence nem azonossága. A tárgyak, a
dolgok idegensége – jelenlét-távolléte –, a tárgyak, a dolgok sans lieu-je és sans présent-ja
nem lehet csak a dolgoké. Nem lehet csak dologszerű. (Így ugyanis megint csak hely lenne.)
Mint láttuk, a lét nyitottsága, a test nyitottsága, a távollét szele kívülről hatol belénk.
Összekócol, megemel, felkorbácsol. A test nyitottsága nem az ablak, nem a luftballon
nyitottsága. Csakhogy ebből az is következett, hogy mintha „a fák lennének azok, akik engem
néznek” . Ez a mintha az absence átváltozása. „Metamorfózis”-a.556
A tárgyak észlelésébe „becsúszó/besom fordáló” [se glisse] másik. Amikor a testemben, a
testemként, sans lieu-ként, absence-ként – észlelésként – akkor is ott vagy velem, amikor
becsukom a szemem. Akkor is látlak, ha becsukom a szemem. A távollét kibomlása,
szétbomlása – dimenzionalitása, vertikalitása, transzverzalitása ez. Az absence rétegzettsége.
A galacsin lapjainak egymás közé, alá és fölé csúszása. Szubrepciója. Az észlelés
galacsinjának dimenzionalitása.
„Afáziá” -ja.557 Amikor a fák repedéseiben, a kőszobor széljárta lyukaiban rád ismerek.
Egymásra ismerünk. Egy ’mintha’ erejéig. A távollét erejéig. Elpusztíthatatlan távollétként. A
távollét mégis szilárdsága ként. Rezilienciájaként.
Survivance-ként.
De Merleau-Ponty ahhoz is ragaszkodik, hogy a percepció során „az érzékelés univerzalitása”
[universalité du sentir], „a testem generalizációja” [généralisation de mon corps] is előáll.558
A „nulle part” univerzalitása ez. Az, amit A szem és a szellem „szimultaneitás” -nak nevez. A
test, a „testi viszony” [rapport corporel] „általánosítása” [être généralisé]. 559 A test
rögzíthetetlen sans lieu-554 Merleau-Ponty: La prose du monde, 190. [Autrui n’est nulle part
dans l’être, c’est par-derrière qu’il se glisse dans ma perception.] Később írja a „mások”-ról
[autres]: „test, ami által becsúszhatnak/
belopódzhatnak az én mezőmbe” [un corps par lequel ils puissent se glisser dans mon champ]
(192.).
556 Merleau-Ponty: La prose du monde, 93., 162., 167.
557 Uo. 201.
558 Uo. 191. Ez a „generalizált”-ság [généralisé] még számos helyen visszatér (190., 192.
stb.).
559 Merleau-Ponty: La prose du monde, 190.
168
II. AZ UTÓPIA
jének generalizációja. Maga a „mezőm”. Az észlelés mezeje. Az az univerzalitás, amin a test
állandósága, sőt „amin az identifi kációnk nyugszik” [c’est sur elle que repose notre identifi
cation] – írja Merleau-Ponty.560 A testünk szilárdsága nyugszik – a sans lieu ubiquitas a
ként. A sans présent omniprezenciájá ként.
Vagyis az autrui észlelése Merleau-Ponty számára nem más, mint a test, a testi észlelés
generalizációja. A sans lieu és a sans présent generalizációja. A testi észlelés – mező ként –
való általánosítása. Csakhogy nem a saját mezőmként való általánosítása. Sokkal inkább a
nem itt és nem most lévő idegenség általánosítása. Redukálhatatlanságának,
kiküszöbölhetetlenségének belátása.
A folyadék állandó forróságának belátása. Mely egyfajta szilárdság – sőt „identifi káció” – is.
A sans lieu, a sans présent – a távollét – kiküszöbölhetetlenség e nem lebontja, épp hogy
felépíti a testet! Identifi kációt ad. A test szilárdságát adja. Az azonosság – az identitás –
szilárdsága helyett az azonosulás – az identifi káció – szilárdságát.561 Az identitás
törékenysége helyett az identifi káció rezilienciáját. A mégsem azonosság mégis egységét. A
mégis szilárdságot.
A luftballon kipukkanása helyett a bugyborékok szilárdságá t adja. A bugyogás ritmusát adja.
A hullámok ritmusát. A survivance ritmusát. A galacsin szilárdságá t. Vagyis Merleau-Ponty
olvasatában a testem valóban a másik – a távollét – szilárdsága bennem mint észlelés. A
nyitott – sans lieu, sans présent –
észlelés univerzalitása. Szilárdsága. Az absence szilárdsága. Univerzalitása.
Generalizációja. Testként. A távollét igazi metamorfózis a ez. Az abszencia igazi átváltozása,
a hiány többlet té válása. Az a távollét, hiány, mely belém hatol, keresztül-kasul átfúj, de
közben mégis megtámaszt, felemel – ahogyan a forró levegő támasztja meg, emeli fel a
bugyborékokat. Ahogyan a forró tengeri szél támasztja meg a part menti szobrot. S így akkor
is ott van vele a szél, akkor is látja a szelet, ha a levél se rezdül. A távollét szele még akkor is
képes átfújni, csontig hatolva átjárni, amikor a levél sem rezdül. A sans présent szele akkor is
mögénk lopódzik, összekócol, szemünkbe fújja a port, amikor nem látjuk, nem érezzük. Sőt,
igazából a távollétet, az alteritást, az autruit csak akkor látjuk jól, ha becsukjuk a szemünket.
Ha csukva van a szemünk. Az absence – a sans lieu, a sans présent – ugyanis maga a szemünk,
s nem az, amit a szemünkkel látunk. A szem nyitottsága. Lyuka. Széljárta lyuka. Az absence,
az autre, az autrui egy punctum caecum. Csak akkor látom jól, ha becsukom a szemem. Csak
akkor látlak jól, ha becsukom a szemem. Rajtad keresztül látok. Identifi kációként. Közös
testként. „Szinguláris” [singulier] testünk mégis 560 Uo. 191.
561 Amit Merleau-Ponty „identifi káció” -nak nevez, az, amit Lévinas, Ricœur és Richir
„ipszeitás” -nak hív.

169
„univerzális” [universel] – közös – látás aként.562 Közös szilárdság ként. A látás és nem a
látvány közösségeként. Másként, egymásként látunk. Egymásban látunk. Saját testünk
idegenségeként. Az idegen test ismerős ségeként. Ismerős szilárdságaként. Mindigis téged
látlak. Akkor is, amikor mást látok. Akkor is, amikor nem látlak. Akkor is, amikor nem
látok.563
De félreértjük a „mező” [champ] fogalmát, ha valamilyen egészként értjük.
Azonosság ként értjük. „Az egyik mező nem zárja ki a másikat” [un champ n’exclut pas un
autre champ] – írja Merleau-Ponty.564 A mező nem az „abszolút tudat”
[conscience absolue] közege. Eleve nem a „kizár”-ás jellemzi. Nem a negáció.
A „multiplikálódás” [se multiplier] jellemzi. Több, számos mező csúszik egymás mellé, alá és
fölé. Amikor Merleau-Ponty mezőről beszél, nem kizárólagosan az észlelésről beszél. A
„champs” legalább ennyire „a jelenlét mezeje” [champ de présence] – azaz tere – is.565 Tér-
idő mező. Sőt valamilyen testi mező is.
S később nyelvi mező is. Vagyis Merleau-Ponty a mező alatt nem egy sík ot ért, sokkal inkább
valamilyen dimenzionalitás t. Vertikalitás t. Mezők – síkok –, számos mező egymás közé, fölé
és alá gyűrődését, keresztül-kasul áthatását.
Mezők bugyborékait. Gombolyagját. Galacsinját. Tér-idő-test-nyelv galacsin t.
Az alteritás, az alterizáció galacsinját. A „becsúszás/belopódzás” [se glisser] az a mozgás,
mozdulat, ahogyan a mezők egymásba gyűrődnek. Ahogyan a lapok áthatják egymást.
Átfedik egymást.566 Ahogyan az egyik sík megbontja a másik egységét, ahogyan az egyik
rend átugrik a másikba. Észrevétlenül.567
Amikor az idő elkezd térnek tűnni, majd nyelvnek, testnek, másiknak tűnik.
Afáziásan. Miközben mégis felépít valamit. A sans lieu maga ez a belopódzás, becsúszás. Az a
Pétervár, ami Párizsnak tűnik. Amikor Pétervár és Párizs egymásra gyűrődik. Csúszik.
Egymás mögé lopódzik, somfordál. Az autrui Merleau-Ponty számára nem az egyik mező,
ami belegyűrődik a testem galacsinjába – a többi mező közé –, hanem maga a gyűrés. Maga a
„se glisser” .
Maga a bugyogás. A survivance. Maga a se glisser, a bugyogás, a survivance kitartása.
Ritmusa. A forrás állandósága. A bugyogás, a galacsin szilárdsága.
Maga a test-galacsin. Mint szilárdság. Ami előre, eleve adott észlelő nyitott-562 Uo. 203.
563 A látás–nem-látás és az én–másik közös, kiazmatikus helycseréjéhez lásd Georges Didi-
Huberman: Ce que nous voyons, ce qui nous regarde. Paris, Minuit, 1992. 7–15., 200.
565 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 114. /108.; A látható és a láthatatlan,
446/475–476.
566 „Overlapping”, „enjambement” – írja Merleau-Ponty, amikor az „empiétement” -t
magyarázza, mely egyér telműen a husserli „Deckung” -ot idézi ( Notes de cours, 167., 127.).
567 Eleve elhagytuk Utópiát, miközben még mindig ott vagyunk – írtuk korábban erről az
észrevétlen átmenetről.
170
II. AZ UTÓPIA
ságként tartja egyben a testet. A test identifi káció ja – nem identitása. A test afázia-
galacsinja.
De honnan ez a rossz szándék? A somfordálás, a lopódzás? A betörő lopódzik be. A zsebtolvaj
somfordál mögénk. Rosszabb esetben a gyilkos. Na jó, a meglepetéssel is belopód zunk a
házba, hogy eldughassuk. A „se glisser”
úgy történik meg, hogy nem vesszük észre. Nem érzékeljük, nem észleljük.
Hogy nem látjuk.568 ’Nem vettem észre, árnyékként lopódzott mögém’ – szoktuk mondani. A
„se glisser” az Abschattung módján van. Az árnyékot azért nem vesszük észre, mert eleve ott
van. Eleve ott van velünk. Az Abschattung vorgegeben. Amikor Husserl és Merleau-Ponty idő-
elemzéseiben újra és újra feltűnik, az Abschattung épp e miatt az előre, eleve adottság miatt
tűnik fel.569 A múlt árnyékként követi a jelent. S ez épp azt jelenti, hogy eleve együtt jár vele.
Ugyanúgy, ahogy az árnyékom sem utóbb járul hozzám, hanem már mindig velem van.
Husserl ezt az Abschattung-szerű múltat nevezi primer emlékezet nek.570 Csakhogy az
árnyék dimenzionális is. Az árnyék egyfajta vetület, mely a függőleges alakhoz, tárgyhoz
vízszintesen járul hozzá. Elfordul.
Ahogyan a primer emlékezet fordul el – dimenzionálisan – Husserl számára.
A hosszintencióra egy keresztintenci onalitás t fordítva. Merleau-Ponty számára a „vertikális
múlt” ugyanez a dimenzionális átfor dulás. Az a keresztirányú gyűrés, tűrés, mely a jelen
pillanatából a jelenlét mezejé t hozza létre. Sokdimenziós, vertikális mezőt. Az időt –
árnyékként – térré gyűrve. Majd képpé, nyelvvé stb., stb. Észrevétlenül. Az észlelés mezeje
Merleau-Ponty számára számos fényforrás többszörös árnyéka, többszörös, sokszoros
dimenzionalitás a.
Vertikalitása. Maga a galacsin többszörös, sokszoros dimenzionalitása, vertikalitása. A
bugyogva forró folyadék multi plicitása és pluralitása. A hullámok sokasága. A test
Abschattungen-galacsin ja. Afázia-bugyborék ai.571 Se glissement-
jai. Utópiái. Sőt heterotópiái. Vagyis az autrui, a másik árnyékomként, sőt árnyékaimként,
árnyékaimban van velem. S bennem. Abschattungen ként. Az 568 Észrevétlen, vagyis punctum
caecum-szerű. A punctum caecum semmiképpen sem egy pont, nem egy hely Merleau-Ponty
számára. Épp a hely nélküli. A test, az észlelés hely nélküli nyitottsága, mely éppen ezért nem
is észlelhető.
569 Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája, 447–450/477–480. Az „Abschattungen” a
„passé” és a
„futur” testi kapcsolata – „ek-sztázis”-a – is a jelennel, írja (450/480.). Sőt, a „vertikális múlt”
kapcsán is említi az „Abschattungen”-t ( A látható és a láthatatlan, 273/293.). De az
Abschattung miatt a múltat nevezi „árnyék-múlt” -nak [passé-ombre] is ( Notes de cours,
202.).
570 Husserl is a „testi most” -ot [Jetzt leibhaft] nevezi „elsődleges emlékezet” -nek [primären
Erinnerung],
„elsődle ges emlékezet-modifi káció”-nak [primäre Erinnerungs modifi kation] (HUA X, 324–
326.).
571 Az „Abschattungen” mint „ek-sztázis” „dezintegráció/meghasadás” [désintégration] is
Merleau-Ponty szá mára ( Az észlelés fenomenológiája, 450/480.). Éppen ezért az „afázia”
az idő elemzése kapcsán is visszatér (443/472.).

171
Abschattungen szilárdsága ként. A test mint Abschattungen-galacsin szilárdságaként. A
vorgegeben Abschat tungen nyitott – észlelő – szilárdsága ként. A mul-tidimenzionális testi
észlelés gyűrt lapjai között elrejtett meglepetésként.
A hullámok által partra mosott kincsként.
Ennek a belopódzásnak a következménye, hogy Merleau-Ponty számára
a másikat nem a másik testeként észlelem, hanem a saját testem ben, a saját testi észlelésem
során észlelem.572 A másik „nulle part”-ja azt is jelenti, hogy a másiknak nincs saját – testi –
helye, ahogyan persze nekem nincs. Épp a közös „sans lieu” -nk az, ami miatt ez a helycsere
előállhat. A test – mely nem az én saját testem, ahogyan a másiknak sem a saját teste – maga
ez a helycsere.
A másiknak nincs teste. Nincs saját teste. Az én testem a másiké is, ahogyan a másiké is az
enyém. Pétervár és Párizs vagyunk. A belopódzás olyannyira jól sikerült, hogy a másiknak, a
„mások”-nak [autres] „mintha nem is lenne teste, ami által becsúszhatna/belopódzhatna az
én mezőmbe” [s’ils n’avaient un corps par lequel ils puissent se glisser dans mon champ] – írja
Merleau-Ponty.573
Avagy ha Abschattung ként képzeljük el a belopódzást, azt sem tudhatjuk, ki vet árnyékot és
ki az árnyék. A leárnyékolás, a belopódzás kölcsönös. Árnyékok többszörös, sokszoros
egymásra rétegződése, dimenzionális vetülete ez, ahol már sem én, sem a másik nem az
árnyékot vető. A test-galacsin ez az árnyék-galacsin. A test maga a sans lieu-ben előálló
helycsere.574 Maga a „generalizált én” [moi généralisé]. 575 Az árnyék-galacsin, a test-
galacsin a generalizált én.
Egy dimenzionális, vertikális én. Galacsin-, gombolyag-, bugyborék-én.
Sőt, valójában akár azt is mondhatnánk – amit Merleau-Ponty mond –, hogy ez a kölcsönös
hely nélküli test a „»lokalitás«” -a [«localité»] a másiknak.576
Ahogyan az én lokalitásom is. Hely nélküli lokalitás: lieu sans lieu. A másik illokalitása – teste
– a saját lokalitásom, avagy a saját illokalitásom – testem – a másik lokalitása. Merleau-
Ponty éppen ezért már nem is csupán testről, vagy a test em ről, vagy a másik test é ről,
hanem a „testünk” -ről [notre corps] beszél. A „generalizált én” a test generalitása. A sans lieu
mint test általánossága. A test mint identifi káció. A test mint szilárdság. Közös – hely nélküli
– szilárdság. Mozgás. Ritmus. Tánc. Ölelés. Ahol észrevétlenül csúszunk egymáshoz.
Lopakodunk egymás mögé. Rétegződünk egymásra. A hely nél-572 Ezért nem különbözteti
meg Merleau-Ponty a Leibot és a Körpert – ahogyan Plessner és Waldenfels sem.

574 Kiazmus – mondja majd máshol Merleau-Ponty.
575 Uo.
576 Uo. Merleau-Ponty „antropológiai »lokalitás«”-ról beszél itt, de a test sans lieu-je, de még
a lieu sans lieu-je is sokkal inkább az ember foucault-i elmosódása a parton, mintsem annak
fenntartása.
172
II. AZ UTÓPIA
küliség közössége ez. Megfoghatatlan, észlelhetetlen mégis közösség. Vagyis a test a sans lieu
percipiálhatatlan közössége. Mint percepció. Amikor a dolgok exterioritása, idegensége
belém hatol. A test, a testi észlelés nyitottsága-ként hatol belém. A percepció mint sans lieu ez.
Csakhogy ez a hely nélküli nem tartozik senkihez és semmihez sem. A hely nélküli test
sohasem lehet az én helyem. Legfeljebb a közös sans lieu-nk lehet. Rajtad keresztül látok.
Ahogyan te is rajtam keresztül látsz. Ugyanazon a testi hézagon keresztül látunk.577
Ugyanazon a távcsövön keresztül próbáljuk mindketten nézni a tájat, s ehhez a bravúrhoz
meglehetősen közel kell lopódzunk egymáshoz.
Merleau-Ponty megfo galmazásában „a másik mindig a világ és saját magunk
csuklójába/hézagjába illeszkedik, mindig a dolgokon innen”.578 Vagyis a másik az észlelés, a
testi észlelés csukló pánt jában, a sans lieu csuklópántjában, hézagjában, „margó”-ján
[marge] áll elő. A lyukban. A távcsőben. A testben.
A lyuk, az átjáró, a passage hely nélküli helyén. Miközben nézek. Elveszítem magam.
Megtalállak téged. A lyukban találkozunk, melyen ki-be jár a távollét.
A szél. A közös szelünk. A szél, az absence szilárdsága ez, melyet foglyul ejt a lyuk. Azáltal ejti
foglyul, hogy átengedi magán. Az elmúlt és eljövendő szelet ejti foglyul. A máskor és máshol
fújó szelet. A „toujours déjà” -t ejti foglyul.579 Mely egyféleképpen véthető el: ha rögzítjük. A
présent-nal és lieu-vel véthetjük el.
És egyféleképpen ejthető foglyul: a lyukkal. A sans lieu, a sans présent lyukával.
Az alteritás, az autrui lyukával. Az észlelés nyitottságával. Avagy a lepkeháló mégis megfogja
a brise marine-t! Az észlelés a brise marine foglyul ejtése
– a test lepkehálójával. A lyukkal. Mely hálót a másik lyuggatja szerteszét.
De csak azért, hogy megfogja és megőrizze a szelet. Közös szélként. Absence commune-ként.
A BESZÉD, A NYELV, SUR-SENS
Merleau-Ponty leírásában a másikkal való testi találkozás valamiféle észrevétlen belopódzás.
Ahol „a refl ektálatlan észlelés” [perception irréfl échie]
elnémul, „néma” [muet] lesz – írja.580 Az Abschattung némasága, a távollét elnémulása ez.
De az absence bármennyire is észrevétlen, időnként nagyon 577 Ugyanazon, bár mégsem egy
azon hézagon keresztül. A mégsem azonosság mégis egysége jellemzi a lyukat, a hézagot is. A
sans lieu mégsem azonosságának mégis egysége.
578 Uo. […autrui s’insère toujours à la jointure du monde et de nous-mêmes, qu’il soit
toujours en deçà des choses…]
579 Uo.
580 Uo. 192., 193.

173
is feltűnő. Az árnyéktól – minden észrevétlensége dacára – akár meg is ijed-hetünk. Sőt,
valójában az árnyékról nem is azért nem veszünk tudomást, mert nem látjuk, hanem azért,
mert nagyon is jól látjuk, nagyon is jól ismerjük. Üres, unos-untalan megszokott ként siklunk
el mellette. Küszöböljük ki. A másik észlelése viszont az árnyéktól való megijedés. Amikor
hirtelen feltűnik az, amit – bár mindig ott volt – sohasem vettük észre. Azért nem vettük észre,
mert mindig ott volt. Előlépnek a vorgegeben távollét árnyai, az észlelés összezavarodik, az
észlelő pedig ’halálra rémül’. Amikor úgy tűnik, mintha valami vagy valaki ott lenne. Amikor
az észlelésből unos-untalan jól ismert távollét már nem hagyja magát kiküszöbölni, s a
mögém lopódzó, megelevenedő árnyak afázia ként függesztik fel a megszokott
kategóriáinkat.
Hogy ki és mit észlel. A távollét metamorfózisától rémülünk meg. A távollét jelenlété től. Az
ismeretlentől, az idegentől. S a magunkban lévő ismeretlentől is. Az akaratlan kiáltásunktól,
testünk remegésétől. A magunkban lévő – testi – idegentől. A bennünk lévő mástól, másik tól.
A testünk távollététől. De a remegés hamar múlik, a kiáltás még hamarább. Merleau-Ponty az
észlelés megszokásán túl olyan jelenséget keres, melyben állandóan, „sanda módon”
[louche] tekintettel vagyunk a másikra. Ez pedig az ijedtséggel, a kiáltással szemben a
„beszéd” [parole] lesz.
A beszéd, a „parole” – írja – „a másikkal/másikhoz való néma viszony” [rapport muet avec/à
autrui].581 De Merleau-Ponty számára a távollét „csend” -je
[silence] – a belopód zó árnyék – a beszédben egyáltalán nem mellékes. A beszéd néma
viszonyként szólal meg. A parole-ban Merleau-Ponty számára „maga a csend beszél” [c’est le
silence qui parle]. 582 A távollét. De közben mégiscsak a
„másik beszél” [autrui parle]. 583 A másik is beszél. Merleau-Ponty nem pusztán azt állítja,
hogy a csend, a távollét sans lieu-je kiküszöbölhetetlen a beszédből, a nyelvből – hiszen a
nyelv csak reprezentáció, megjelenítés –, de közben azt is, hogy az absence utópiája
átváltozik. A beszédben magában is előáll a hely nélküli távollét testi metamorfózisa.
Szimultaneitása, dimenzionalitása, vertikalitása. Az a transzverzális gyűrés, tűrés, gubanc,
bugyborék, mely a test
„generalitás” -át jellemzi.584 Az az átfordulás, mely maga a corps. Vagyis Mer-581 Uo. 193.
582 Maurice Blanchot: Le livre à venir. Paris, Gallimard (coll. Folio Essais), 1959. 297.
Merleau-Ponty a fejezet végén épp Blanchot-ra hivatkozik ( La prose du monde, 203.). Avagy
„a csend beszél” [le silence parle] (Emmanuel Lévinas: „Dieu et la philosophie”. In uő: De Dieu
qui vient à l’idée. Paris, Vrin, 1986. 122.).
583 Maurice Blanchot: L’entretien infi ni. Paris, Gallimard, 1969. 78–79. Avagy „a más beszél”
[l’autre parle] (564.).
174
II. AZ UTÓPIA
leau-Ponty olvasatában Pétervár és Párizs csak a beszéd sans lieu-jében kerülhet egymás
mellé. Abban a csend-beszédben – mormolásban –, melyből, ha kiküszö bölnénk a távollétet,
nem pusztán varázslatként megelevenednének a dolgok, de a „lét közössége” [communauté
d’être] is elveszne.585 Nem pusztán az a baj, hogy távollét nélkül a nyuszi cirkuszi
varázslatként megelevenedne, amikor kimondjuk, de abban a pillanatban a közönség is
eltűnne. Mindenki más eltűnne. Az absence ugyanis az a hely nélküli, ahol – testként – az én
és a másik is átfordul egymásba. Ahol az én Pécsem a te Pécseddé válik. Ahol magából „a
»testiség«-ből átadható jelentés lesz, s egy »közös szituáció« lehetővé válik” [fait de la
«corporéité» une signifi cation transférable, rend possible une «situation com mune»] – írja
Merleau-Ponty.586 Avagy ahol „szinkronizáció”
[synchronisation] áll elő a „másik”-kal [autrui]. 587 Ahol az „ugyanahhoz a vi-lághoz való
közös hozzátartozás” [appar tenance commune à un même monde], s „egy közös nyelvhez
való tartozás” [appartenance à une langage commune] is előáll.588 A nyelv az a sans lieu, az
az átjáró, lyuk, ahol találkozunk egymással. Ahol a közös távollétünk szele fúj. Avagy a nyelv
az absence commune szilárdságát adja. A lyukas lepkehálóval bravúrosan befogott brise
marine szilárdságát. A marék homokkal együtt megkapott távollét szilárdságá t. És
közösségét. Amikor egymáshoz bújunk a hűvös tengeri szélben.
Tehát Merleau-Ponty számára a nyelv az a hely nélküli hely, ahol „átfedjük egymást” [nous
empiétons]. 589 Avagy „a beszéd olyan, mint az általános másik”
[parole est comme autrui en général], az autrui „generalitás” -a [généralité] – írja.590
Egyrészt Merleau-Ponty egyáltalán nem gondolja, hogy a szavaink ne refe-rálnának, hogy ne
lenne valamiféle objektivitás uk, aho gyan azt sem gondolja, hogy a kifejezés mögött ne lenne
valamiféle individualitás. De „mintha az érzékelés individualitása elpárologna” [comme si
l’individualité du sentir était sublimée] – teszi hozzá.591 Ez a szublimáció maga a távollét
metamorfózisa. Az absence átváltozása. A meghatározatlan távollét átváltozása. Mely nem
pusztán a nyelven kívüli idegen dolgot, de a másik idegenségét is belecsúsztatja a nyelvbe. A
parole során a másik árnyékként lopódzik mögém, s arra kér, hogy nézzük ugyanazon a
távcsövön keresztül a tájat. A távcső egyik optikáját én, a másikat te használod. Az észlelés
sans lieu-je, testisége maga ez a közös táv-585 Uo. 195.
586 Uo. 194.
587 Uo. 193.
588 Uo. 194.
589 Uo. (Az „empiéter”-t a Merleau-Ponty által javasolt „overlap”, „átfedés” szóval fordítom.)
590 Uo. 195.
591 Uo.
175
cső. A szem ez a közös távcső. Amin keresztül állandóan úgy nézek ki, hogy mi az, amit neked
is elmondanék, megmutatnék abból, amit látok. Ülünk a parton, s nézzük a tájat. Majd meg
beszéljük, amit látunk. Megmutatjuk egymásnak. ’Odanézz, nézd azt a…!’ – mondom. Mire te:
’S azt láttad?’ – mu-tatsz a távolba. Nézünk és beszélgetünk. Bár a másik szemével is látunk,
de mégsem ugyanazt látjuk. A meghatározatlan távollét jelenléte – a test – egyszerre teszi
lehetővé a látás, az észlelés közösség ét és mégsem azonosság át.592
A távollét mégsem azonossága és mégis közössége ez. Ebben a mégis közösségben, mégsem
azonosságban fordulunk a nyelv hez. A nyelv a távollét – a mégsem azonosság mégis
közösségének – újabb fodra, hulláma, bugyboréka.
Kiegészítése. Szupplementuma. Újabb tűrése. Plije. „Em piètement” -ja. Újabb
„dimenzionális” – „vertikális”, „transzverzális”, „laterális” – megemel kedése.
Elfordulása. Átváltozása. Szublimációja. Mely során a tárgyak objektivitása is szub limál.
Ahogyan az értelem azonossága is. Épp a közösségük miatt. A távollét adta közösség miatt.
Ezáltal pedig egyfajta „surobjectif” „sur-sens” -hoz jutunk – hangsúlyozza Merleau-Ponty.593
Azaz a nyelvi gesztusaink olyan sur-construction ok, melyek – afáziás módon – újra és újra
szétszerelik a tárgyak és az értelmek hálózatát, de csak azért szerelik szét, hogy
megpróbálják újraalkotni azokat. Hogy más tárgyakkal és értelmekkel is kiegészítsék. Más
távollétekkel is kiegészítsék. Hogy foglyul ejtsék az absence-t. Az absence szilárdságát.
Közösségét. A hullámokat, a szelet. A távollét szür-perszonális közösségét az észlelés és a
nyelv átjárójában.594 Testünk hálójával. Szemünk közös távcsövével. Lyukas kőszoborként a
parton.
A „értelmen túli értelem” [sur-sens], a „»jelentésen túli jelentés«” [«sur-signifi cation»] nem
azonos az „értelmetlenség” -gel [non-sens] – hangsúlyozza Merleau-Ponty.595 Az értelem, a
„jelentés” mindig egy „már megkezdődött beszéd”-
hez [discours déjà commencé], „egy már kialakult nyelvhez” [à une langue déjà instituée]
tartozik. A jelentésen túli, a „sur-signifi cation” viszont Merleau-Ponty számára már túl van
ezeken a korábban konstituálódott közös, univerzális értelmeken. Ez a jelentésen túli „az
univerzális beszéd fragmentuma” -ként
[fragments d’un discours universel] áll elő.596 Széttöri, de legalábbis megtöri a 592 Sőt a
tárgyi észlelést is. Az észlelés közössége és mégsem azonossága a tárgyi észlelésen, a tárgyak,
a dolgok távollétén keresztül áll elő.
593 Uo.; vö. 205.
594 A szür-perszonális ugyanúgy nem a-perszonális, ahogyan a „szür-objektív” sem tárgy
nélküli, a
„sur-sens” sem értelmetlen. Ugyanaz adja a személyesség et, ami a közösség et: a távollét. A
távollét nem azonossága. Ami „partikuláris és univerzális”, „univerzális” és „szinguláris” is
( uo. 195., 203.).
A Te, csak és kizárólag, ilyen szür-perszonális lehet.
595 Uo. 201.
596 Uo.
176
II. AZ UTÓPIA
közös rend, az általános rendszer uralmát. A foucault-i „közös tér” [lieu commun] uralmát.
Éppen ezért – mind Foucault, mind Merleau-Ponty számára –
„afáziás” [aphasique]. 597 A „sur-sens”, a „sur-signifi cation” afáziás. Az, ami közös az észlelt
tárgyakban, ami közös a beszédben, nem manifesztálódhat valamiféle univerzális
általánosban. Bebetonozott azonos ságban. Ez esetben ugyanis félő, hogy nem pusztán
ugyanazt látnánk, ugyanazt értenénk, de ugyanúgy is látnánk, ugyanúgy beszélnénk.
Merleau-Ponty egyszerre két dolgot állít, egyrészt, hogy van valamiféle közösség az
észlelésben és a nyelvben, a testben, de másrészt, ez a közösség mégsem az azonosság.
Legfeljebb egyfajta közösségen túli közösség, valamiféle sur-communauté.598 Avagy a másik
nem azonosságként lopódzik mögénk. Az árnyék nagyon is eltérő. Dimenzionálisan eltér. A
mégsem azonosság mégis egysége jellemzi. Az az egység, melyet a távollét ad, és nem a jelen
azonossága. Ad és von vissza. Afáziásan. Egyfajta rugalmas, reziliens, újraalkotható egység.
Közösség. Szilárdság. A sans lieu, a sans présent szilárdsága. A galacsin szilárdsága. A
gombolyag, a bugyogás egysége. Közössége. Merleau-Ponty számára az afázia itt, talán
először, nem félelmetes. Nem az értelmet és a nyelvet szétromboló sérülés. Sokkal inkább az,
amin keresztül egyáltalán létrejöhet a percepció és a nyelv interszubjektív konstitúciója.
Merleau-Ponty Mallarméra hivatkozva a „sur-signifi cation”-t a „fehér/üres lapra való írás” -
hoz [écrire sur une page blanche] hasonlítja.599 Ez az üres lap az, ami a „már kialakult”
értelmeket széttöri. Felhasítja.600 Átlyukasztja. Meggyűri. S a dolgok és a szavak a fehér
asztallapra helyezett fonalgombolyagokként kezde-nek el viselkedni. Előáll a távollét, „az
üresség szédülete” [vertige du vide], de közben az is – és Merleau-Ponty számára már ez a
fontos –, ami „megengedi a kezdetet” [permette de commencer]. 601 Vagyis az afázia a
kezdet. A remény is. A lehetőség. Az értelem (ki)alakulása. Születése.602 A „sur-sens” egy sens
se faisant is. Az a „parole parlante” / „langage opérant”, mely a távollétet – a sans lieu-t, a
sans présent-t – immáron értelemkonstitúcióként mutatja fel.603
597 Uo.
598 Valamiféle „kimondhatatlan közösség” [communauté inavouable] – mondja majd
Blanchot és Nancy.
599 Uo.
600 A „lét felhasadása” – írja A szem és a szellem ben Merleau-Ponty.
601 Uo.
602 A „születés állapotában lévő” [à l’état naissant] – írja a „parole parlante”-ról korábban
( Az észlelés fenomenológiája, 221/229.). Richir talán éppen ezért inkább a „proto-” előtagot
használja a „sur-”
helyett. De sem a „sur-”, sem a „proto-” nem szilárd tér- és időbeli viszonyokra, szó szerinti
utánra és előttre utal.
603 Ami „újrarendez” [réordonne], ahol „a rendetlenség mindig egy másik rend, új rendszer”
[le désordre
5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

177
Olyan „absence »opérante«” -ként,604 mely – Richir szavaival – „paradox módon orientál és
strukturál”. Sőt, közös szélként orientál és strukturál. Az absence commune tengeri szeleként.
A test, az észlelés és a nyelv huzatos átjárójában.
Egy tér-idő-nyelv-értelem galacsin ban. Az absence, az alteritás, az autrui szilárd
galacsinjaként. Amit a brise marine gyűr össze, de szilárdít is meg. Keresztül-kasul.
Sematikusan. „»Koherens deformáció«” -ként [déformation cohérente»]. 605
Tehát a test a távollét – az alteritás, az autrui – szilárdsága bennem. Észlelésként és
nyelvként. Az észlelésbe és a nyelvbe belopódzó távollétként.
Afázia ként. A távollét afáziás mégis egység eként. Az észlelés és a nyelv afáziá-jaként. Parole
parlante-ként, sens se faisant-ként. Egy absence opérante-ként.
Vagyis a távollét esztétikája az afázia esztétikája. Az afázia mint aiszthészisz. Mint nyelv. A
távollét az afázia galacsinja. A se faisant galacsinja. Alakuló, képződő
szilárdság. És közösség. És szépség. A közösség szépsége.
5. Utópia és atópia, a Semleges (Barthes)
Roland Barthes az 1970-es évektől keletkezett szövegeiben egyre többet beszél az utópiá ról.
Ez az utópia pedig számára is kapcsolódik a pluralitáshoz, a heterotópiá hoz, ahogyan
Foucault számára is. S ugyanúgy a „semlegesség” -
gel/ „neutralitás” -sal [neutralité] is össze függ, mint Marin számára. És bár a Barthes által
mondottak több ponton érintkeznek a Foucault és Marin által képviselt utópiával, mégis jól
elkülöníthetők ezektől az elméletektől az
„atópia” [atopie] elválasztása vagy épp az „öröm” / „gyönyör” [plaisir], a „vágy”
[désir] fogalmai által. Marin gyakorlatilag szinonimaként kezeli az utópiát, az atópiát és a
neutralitást. Foucault-nál bár mind a három fogalom szerepel, de az utópia és a heterotópia
elkülönítésére koncentrál, még akkor is, ha ez nem mindig sikeres. Barthes ezzel szemben az
utópia és az atópia különbségét emeli ki. De közben Foucault-hoz hasonlóan Barthes is beszél
az afáziá ról. Viszont mindezen különbözőségek dacára nagyon világosan azt kell
gondolnunk, hogy ezeket a gyakran igen eltérő céllal felemlegetett fogalmakat mind
Marinnél, Foucault-nál, mind pedig Barthes-nál a neutralitás fűzi össze. Az utópia, az atópia,
a heterotópia, az afázia – nevezzük est toujours un autre ordre, un nouveau système] is,
avagy ahol „decentrálják és újracsoportosítják”
[décentrent et regroupent] a „tárgyakat” és a „szavakat”– írja ( La prose du monde, 89., 91.).
604 Richir kifejezésében az „»opérant«” egyértelműen Merleau-Pontyra utal.
605 Uo. 85., 128. (Merleau-Ponty Malraux-t idézi. A kifejezést Richir is átveszi, lásd
Méditations phénoménologiques, 7.)
178
II. AZ UTÓPIA
bárhogyan is – semlegessége. Az epokhé. Egy „hiperbolikus” epokhé. A feno-menológián innen
és túl.
Barthes Az utópia (L’Utopie) című 1974-es rövid írásában az „utópia” nem hely. Nem egy
hely. Nem egy pont. Nem egyetlen jól meghatározható pont.
Az utópia „terület/mező” [champ] – írja.606 S talán nem véletlen, hogy az utópiát Barthes
ugyanazzal a „champ” szóval jellemzi, amivel Merleau-Ponty a jelennel szemben a jelenlét
foltját írja le. Vagyis Utópia nem az, amire rá tudunk bökni az ujjunkkal a térképen. Nem az
itt vagy az ott meglévő. Utópia
„»sehol sincs«” [«nulle part»] – hangsúlyozza Barthes. S nemcsak térben, de időben sincs
sehol: „lerombolja a jelen időt” [elle ruine le temps présent] – teszi hozzá. Lerombolja az itt és
a most pontját is. Megsemmisíti a lieu és a présent pontját. Éppen ezért Barthes számára
valamiféle nem-egyértelműség jellemzi. Valamiféle meghatározatlanság.607 Az utópia – Didi-
Huberman kifejezését kölcsönvéve – indisztinkt. Az, ami nem rögzíthető. Ami elillan. Elillan,
mint a szél. Mint a lélegzet. S bár kétségkívül van valahogy, nem az itt és a most módján van.
Nem biztos, nem bizonyos. Mindössze valamilyen. Valami. Barthes számára éppen ezért
„paradox viszonyok” jellemzik, „maga az abszurditás”
jellemzi. „Az utópia mindig ambiva lens”, sőt, „szó szerint lehetetlen” – olvashatjuk.
Olyannyira lehetetlen, hogy még a léte is kétséges, a „fantazmá” -k
[fantasme] és a „kép” -ek [image] közege. Csakhogy ezáltal a képze lettel, sőt az észleléssel és
a művészettel is érintkezik az utópia. Ugyanúgy, ahogyan Marinnél és Didi-Hubermannál is. A
paradox viszonyok abszurditásával pedig a foucault-i, Merleau-Ponty-féle afáziá t is
megidézi.608 De Barthes számára az utópia meghatározatlansága, sans lieu-je és sans
présent-ja még egy dolgot jelent. Azt, hogy ez a mező a „vágy” -aink [désir] mezeje is. „Az
utópia a vágy mezeje” [L’utopie, c’est le champ du désir] – írja. Tehát Barthes számára az
utópia az a sans lieu, sans présent – szél, lélegzet –, mely a vágyaink ha nem is ir-, de szür-
reális közege. A „boldogság” [bonheur] hely nélküli, jelen nélküli szeles tengerpartja.609 A
„Falakon túl” [à travers du Mur] – mondja Barthes.
Kint. Máshol. Távol.
606 Roland Barthes: „L’Utopie”. In uő: Œuvres complètes. IV. (1972–1976). Paris, Seuil, 2002.
531. (Az itt követ kező idézetek mindegyike erről az oldalról származik, ezért külön nem
jelzem azokat.) 607 Barthes máshol az utópiát a „shifter”, az ide-oda váltás, váltakozás
„bizonytalanságá”-val [incer-titude] írja le ( Roland Barthes Roland Barthes-ról. „A shifter
mint utópia”. Budapest, Typotex, 2016.
Darida Veronika fordítása; „Roland Barthes par Roland Barthes”. „Le shifter comme utopie”.
In Œuvres complètes. IV. 233/738.).
608 Barthes maga is fog „afáziá” -ról beszélni az „utópia” kapcsán ( Roland Barthes Roland
Barthes-ról,
„Mire való az utópia?” / „À quoi sert l’utopie”, 106/653.).
609 Ami Marin számára valamiféle „ideális” világ, maga „a boldogság helye” [place du
bonheur] ( Utopiques, 21.). „Eu-tópia”.

179
DÉCLIC
A Mire jó az utópia (À quoi sert l’utopie) című szövegecskében Barthes válasza
– az utópia minden meghatározatlansága ellenére – teljesen egyértelmű:
„arra, hogy értelmet adjon/csináljon” [à faire du sens].610 Vagyis Barthes számára maga az
utópia konstituálja az értelmet. De hogyan konstituál az utópia értelmet? Az, ami
„lerombolja” – vagy inkább csak felfüggeszti – a lieu és a présent pontját, nem pusztán, nem is
elsősorban tagad. A prezens epokhéja a távollét szeles „mezejé”-t tárja fel. Maga az absence
tárul fel benne. Az a nem itt és most lévő, az a távollét, mely elengedhetetlen az utaláshoz. A
referá-láshoz. A „jelentés”-hez/„értelem”-hez [sens]. Magához a megjelenítéshez is
elengedhetetlen. A „reprezentáció”-hoz.611 Avagy Barthes megfogalmazásában a „jel” -hez
[signe]. Vagyis az „utópia” úgy „csinál értelmet”, hogy „a jelennel szemben” [face au présent]
egyfajta „második/más fogalom”-ként
[un terme second] „a jel összekattanásának játékát adja” [faire jouer le déclic du signe]. 612
A prezenst és az abszenst fordítja át egymásba. Csukja egymásra. Az utópia – Barthes
számára – nem egy különös, ritka, távoli világ. Nem is egy különös, ritka, speciális irodalmi
műfaj. Maga a nyelv, a „szöveg”,613 minden jel u-topikus: jelenlét és távollét összekattanása.
A présence-absence klikkje.
Jelenlét és távollét csattanása. Sőt, könnyedén beláthatjuk, hogy erre a klikk-re nem csak a
nyelvnek van szüksége. A présence-absence klikkje legalább ennyire az idő- és a tér
konstitúció elengedhetetlen összetevője is. A jelen és a múlt, a jelen és a jövő csattanása is. Az
itt és az ott kattanása is. Ahogyan az én és a másik klikkje is. De ha fi gyelünk Barthes
hasonlatára, az is szemet szúrhat, hogy amit összenyomunk, -pattintunk, összekattintunk,
eltérő irányokból kell származnia. Ami össze van fűzve, össze van szerelve, azt nem kell
„déclic”-elni. Az összepattintás egy már meglévő struktúrába valaminek a beleerőltetése
kívülről. Valami másnak a belenyomása. Függőlegesen.
De legalábbis oldalról. Máshonnan. A déclic transzverzális. In modo obliquo összeillesztés. A
szél által feldöntött, felboruló, elfekvő tárgyak csattanása.
A keresztintencionalitás, a korrelatív konstitúció hangja. Az egymásba gyűrődő
papírlapok sercegése. A galacsin hangja. A kő lyukain átsüvítő szél hangja.
Maga a szél-kő, a kő-szél. A távollét éneke. Az „afázia” reccsenése.614
610 Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról, 106/653.
611 Uo. 107/655.
612 Uo. 106/653. (A fordítást módosítottam, ezt a későbbiekben külön nem jelzem.) 613 Uo.
614 Uo.
180
II. AZ UTÓPIA
„Az utópia” – folytatja Barthes – „értelmet ad, neveket” [donner des sens, des noms], azáltal
ad értelmet és neveket, hogy „összekattintja az igen t és a nem et, két érték váltakozása által”
[déclic du oui/non, alternance de deux valeurs]. 615 Két – vagy épp több – rend, sík
átfordítása, összegyűrése által.
Vagyis az utópia nem is a „második”, sokkal inkább valamiféle „harmadik” .616
A jelenlét és a távollét közötti. Az itt és az ott közötti harmadik. Az én és a másik közötti.
Valamiféle „différence” – teszi hozzá Barthes kicsit később.617
Sőt, mivel a „déclic”-ben az erőltetés a hangsúlyos, a gyűrés, a tűrés, itt egy új egész sem
képződik.618 Semmi sem ’kattan a helyére’. Előbb törik el, mint hogy a helyére kattanjon.
Össze nem illő elemek egymásba, egymás közé erőltetése ez. Nem valaminek az
összeszerelése. De éppen ezért nem is egy-, hanem sokféle, számos, sőt számtalan módon
összerakható: „plurális” [pluraliste] – írja Barthes. Miként a galacsin is plurális módon
erőlteti – gyűri – össze a lapokat. S legfeljebb csak valamiféle egész nélküli egységet ad. De
mindeközben Barthes-nak még két dolog fontos. Egyrészt – például Derridával szemben –
nem a meglévő struktúrák szétbontása érdekli. A „déclic” nem de-, sokkal inkább valamilyen
sur-construction. Újabb és újabb struktúrák, rendek létrehozása, ezeknek a sokasága, bősége.
Túlzott bősége. Hogy újabb és újabb eltérő, más, idegen, távollévő valamit erőltessünk bele.
Kattintsunk össze.
Úgy, ahogyan az afázia újabb és újabb rendeket erőltet egymásba. Kattint össze. Keresztbe-
kasul. Avagy Barthes – Bataille, Foucault és Merleau-Ponty –
fogalmával: újabb és újabb „transzgresszió” -t hoz létre.619 Másrészt azt is észre kell
vennünk, hogy Barthes egyfajta szilárdságot is tulajdonít ennek az ösz-szekattintásnak.
Vagyis inkább összekattintásoknak. Ugyanis az így létrejövő
valamit „pénzérme” -ként [monnaie], „medál” -ként [médaille] is jellemzi.620 Ahol
„a két felület/sík” [double surface], az érme „előlap”-ja” [avers] és „hátlap”-ja
[revers] megbonthatatlanul összeolvadt, összekattant.621 Szétszedhetetlenül.
Ahol a „déclic” a pénzverő gép kattanása, ereje is. Erőlködése. Az irrever-615 Uo. 106/655.
(Az „alternance” akár vetésforgóként is fordítható.) 616 Később Barthes – Blanchot nyomán –
maga is ezt állítja (Roland Barthes: Le Neutre. Paris, Seuil–
IMEC, 2002. 31.; Roland Barthes Roland Barthes-ról, 200/715.). Ugyanúgy, ahogy Marin is
„harmadik”-
nak nevezi az utópiát ( Utopiques, 21–22.). Sőt, Barthes a „présent/absent” közötti
„harmadik”-ról is beszél ( Le Neutre, 245.).
617 Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról, 107/655. Marin szintén a „différence”-hoz
hasonlítja az utópiát ( Utopiques, 141.).
618 A „déclic” a franciában a kinyíló zár hangja is. Ezért dé-clic.
620 Uo. 106/655. (A francia „médaille” érmét is jelent.)
621 Nem mellékesen, Barthes épp az „utópiá” -t nevezi „avers” -nek, míg a „realitás” a
„revers”! Ugyanúgy, ahogyan Husserl számára is a primer emlékezet nem a jelenen, nem a
szukcesszión alapszik. Hanem a távolléten.

181
zibilis, szétszedhetetlen, kibogozhatatlan galacsin, gombolyag szilárdsága is. A papírgalacsin
szilárdsága. A távollét utópikus szelének pénzverő gépével összekattintott présence-absence.
Kő és szél, szél és kő. A sans lieu, sans présent érméje. Medálja. A présence-absence érméje. Az
átázott papírgalacsin szétbonthatatlansága. Az összecsomózódott fonalgombolyag
szétbogozhatat-lansága. Tehát azt láthatjuk, hogy amit Barthes „déclic” -nek nevez, ugyanaz
a jelenség, amit Foucault fonalgombolyag nak, Merleau-Ponty pedig bugyogás nak hív. Az,
amit korábban galacsinnak neveztünk. Maga a husserli „korrelatív konstitúció” . A
Querintentionalität csattanása. Merleau-Ponty vertikalitás a. Az afázia pluralitása. A lyukas
kőszobor polivalenciája. Mégis szilárdsága. Survivance-a. A szélben.
ATÓPIA, AZ IMPARFAIT, A HARMADIK
Az „atópia” [atopie] Barthes jellemzésében valamiféle „ sodródó tartózkodási hely” [habitacle
en dérive]. 622 Nem pusztán mozgó, hely nélküli, de irányítha-tatlan mozgás. A hajó
sodródása a viharban, a papírlap sodródása a szélben.
A víz és a szél sodrásának, erejének a következ ménye. Erőlködés. S szinte már halljuk is a
csattanást. A kattanást. A víz és a szél sodrásának hangját, az elsodort hajók, papírlapok,
tárgyak reccsenését, amikor nekicsapódnak valaminek, eldőlnek vagy épp fennakadnak
valahol. Összegyűrődnek. Tömörülnek. A „déclic” hangját. Barthes számára az „atópia”
ugyanakkor „felette áll az utópiának” [supérieur à l’utopie], annak az utópiá nak, ami
elsősorban „valami ellen” [contre quoi] képzelhető el – írja.623 Csakhogy ezzel a
megkülönböztetés-sel Barthes nem csupán egyfajta dialektikával, valamiféle negációval
vádolja meg az utópiát (ami akár még igaz is lehetne), de egy legalább ennyire dialektikus,
hierarchiát sugalló atópiát próbál vele szembeállítani. Ez pedig így biztosan tarthatatlan. Ha
az atópia „magasabb rendű” [supérieur] az utópia tagadásánál, maga is tagadó jellegű.
Avagy ha mégis meg akarjuk különböztetni az u- és az atópiát egymástól, máshogyan kell
elgondolnunk a közöttük lévő viszonyt. De később már Barthes is jóval óvatosabban
fogalmaz. Például azt írja az atópiáról: „sodródó” [en dérive], „sohasem elhelyezhető” [jamais
casé ], „sokféle, megragadhatatlan” [multiforme, insaisissable], „sem nem ex-centrikus, sem
nem centrális” [ni excentrique ni central]. 624 Azaz „ atopikus 622 Uo., „Az atópia” /
„L’atopie”, 66/629.
623 Uo. Ez pedig nagyon is emlékeztet Foucault utópia-kritikájára, a heterotópia és az
utópia elkülönítésére (lásd Eltérő terek).
624 Uo., „Manna-szó”/„Mot-mana”, 183/704.
182
II. AZ UTÓPIA
(megszökve minden topikus ságtól)” [ atopique (échappant à toute topique)]. 625
Vagyis az atópia valamiféle felgyorsult, felfokozott utópia. Mindössze. Már amennyiben az
utópia egyáltalán fokozható. A vihar a szélhez, a szellőhöz képest. A bugyogás a víz
gyöngyöződéséhez képest. Avagy a barthes-i atópia az afázia vihara. Amikor a távollét
utópikus szele pénzverő gépként lapítja egymáshoz a présence-t és az absence-t, az ittet és az
ottat. Az össze nem illőket. A sziklának csapódó víz moraja, a sodródó hajó reccsenése, a
parton felboruló, egymásra gyűrődő tárgyak csattanásai. Puffanásai. A parton nyargalászó
papírgalacsinok látványa. A kőszobron átsüvítő szél éneke. A „déclic” reccsenése. A mégis
szilárdság csattanása. A mégsem azonosság mégis egységének klikkje. A galacsin szilárdságá
nak éneke. A szétbonthatatlanság, a szétbogozhatatlanság éneke. A felfokozott
szilárdságé.626 Az átázott galacsiné.
A pénzérméé. Mely Barthes olvasatá ban is a „test” [corps]. 627 Az „atopikus”
„corps”. A szél köve, a kő szele. A survivance szobra a szélben.
Barthes később, a Beszédtöredékek ben már nem az utópiához képest defi -
niálja az „atópiá”-t [atopia]. 628 Az „atoposz” [atopos] a „másik” [autre] – írja.629
„A másik atópiája” [L’atopie de l’autre]. 630 Vagyis az atópia már nemcsak a jelenlét és a
távollét, az itt és ott, de az én és a másik „déclic” -je is. A temporalitás, a spacialitás, a nyelv
összekattanásán túl az interszubjektivitás klikkje is. Azaz ahogyan az utópia felfüggeszti a
jelent, az ittet, s a prezenst valamiféle abszenssel préseli egybe, az atopikus – újabb lapként –
a másikat is belegyűri a sans présent, sans lieu galacsinjába. Hisz a „déclic” eleve az alteritás
klikkje is. A „távollévő” [absent], a „távollét” [absence] csattanása.631
A másik pedig Barthes számára is mindig megmarad „a másik távollété” -nek
[l’absence de l’autre]. 632 Ami sohasem homogenizálható az énnel. A prezenssel. Az ittel.
Innen az erőlködés. A csattanás. Az összenyomás, a gyűrés transzverzalitás a. De bármilyen
erővel is lapítja egymáshoz a pénzverőgép a présence-absence érméjét, az absence, az
alteritás szele mindig kihullik belőle. S legfeljebb az u-topikus, a-topikus nyomá t lelhetjük fel
a kövön, a fémen. A lyukait. A mintázatát. A másik megmarad abszolút más nak: semmi-625
Uo.
626 Ez a felfokozottság pedig legfeljebb ugyanannak, ugyanannak az utópiának a variációja.
A mégsem azonosság mégis egységének variabilitása.
627 Uo.
628 Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről. Budapest, Atlantisz, 1997. Albert Sándor
fordítása; Fragments d’un discours amoureux. Paris, Seuil, 1977. 53–54/43–44.
629 Uo. 53/43.
630 Uo. 53/44.
631 Uo. 29/19.
632 Uo. 30/20. Itt viszont épp „utópiá” -nak nevezi ezt Barthes.

183
lyen taxonómiába, kategóriába, „semmilyen sztereotípiába nem sorolható bele” [il ne peut
être pris dans aucun stéréotype]. 633 „Nem tudom beskatulyázni”
[Je ne puis le classer] – írja Barthes. Vagyis a másik atópiája afáziás is. A távollét alteritása,
redukálhatatlan idegensége maga az afázia. Az afázia eről-ködése, a kategóriák, fogalmak,
rubrikák csattanása. Sodródása, torlódása.
Rendek, rendszerek – síkok, lapok – összegyűrődése. Az „atopikus”, „a másik” „megingatja a
nyelvet” [fait trembler le langage] – folytatja Barthes.634
Vagyis a távollét, „a másik jellemezhetetlen” [l’autre est inqualifi able], ez az
„atoposz igazi értelme” [vrai sens d’atopos] – teszi hozzá.635 A „sans lieu” „sans
discours”.636 A szavak elnémulása a vihar tombolásában. A reccsenések, rop-panások között,
a csattanások közepette. Csakhogy vegyük észre, Barthes számára az atópia vihara, az
alteritás, az afázia vihara nem pusztán lerombol, felfüggeszt, de meg is szilárdít. Konstitutív
is ez a „déclic”. A mégis szilárdság szür-konstrukció ja. Így például Barthes számára ez az
„utópikus”, „atopikus”
távollét, a sans lieu, az abszolút más teszi lehetővé a múltat, az „eredet”-et
[origine] és az „eljövendő”-t [avenir], azaz a temporalitás t is.637 Ahogyan az utópikus,
atopikus távollét teszi lehetővé magát a térbeli távolságot, a spacialitás t is, az „elutazást”-t
[départ]. 638 De közben magát a nyelvet is: „a nyelv a távollétből születik” [le langage naît de
l’absence] – írja Barthes.639 Tehát azt láthatjuk, hogy a távollét minél inkább tombol –
rombol –, annál inkább mun-kálkodik is. Épít. Épít is. A vihar – az atópia, az afázia – „déclic”-
jei időt, teret, nyelvet, interszub jektivitást építenek. A vihar szilárdságot épít. Megszilárdít.
A távollétet – u-topikus – temporalitásként, spacialitásként, nyelvként, másikként szilárdítja
meg. A vihar a tombolása közben, titokban összepréseli a tér-idő-nyelv-másik at. Összepréseli
a transzverzális, korrelatív papírgalacsint.
Létrehozza a Querintentionalität et. Fenomenologizál. Létrehozza azt a valamit, amiről
elmondható: kitart. „A távollét fennmarad/eltart” [L’absence dure] – írja Barthes.640 A
papírgalacsin szilárdságát hozza létre. A lyukas kőszobor szilárdságát. A másság, a másik
szilárdságát. A te szilárdságodat bennem. Test ként.
Értelem ként. S talán, remélem, jó lenne, az én szilárdságomat is benned.
633 Uo. 53/43.
634 Uo. 54/44.
635 Uo.
636 Uo. 54/45.
637 Uo. 30/20., 96/88.
638 Uo. 30/20.
639 Uo. 31/22. A „beszéd” [discours] az – írja Barthes –, amiben a „másik” bár „távollévő”
[absent], mégis „jelen van” [présent] (31/21.). A másikat egyfajta jelenlét-távollét jellemzi.
Éppen ezért nyelvszerű is.
640 Uo.
184
II. AZ UTÓPIA
De honnan a szilárdság? Honnan a távollét, az absence szilárdsága? Kitartása, durée-je? A
„távollét” [absence] Barthes leírásában valamiféle „eltávolít” -ás
[éloigne] is.641 Az abszencia – hangsúlyozza – nem semmi, nem semmis. Nem a valamitől
való „megfosztottság” [privation]. A távollét „aktív” [active], sőt
„praktikus” [pratique], egyfajta tevékenység – állítja Barthes.642 Valamiféle
„elfoglaltság” [affairement], sőt „manipuláció” [manipulation]. Az a manipuláció, mely
magát a halált manipulálja. „A halált távolítja el” [éloigne la mort], „kés-lelteti” [retarder].
643 A sans lieu, a sans présent, az itt és a most felfüggesztése
– az utópia, az atópia – ugyanis a non-présent-t is felfüggeszti. A nem-létet is felfüggeszti. A
„tökéletlen/befejezetlen jelenlét” [présence imparfaite] valamiféle
„tökéletlen/befejezetlen halál” [mort imparfaite] is egyben.644 A foucault-i „ne pas mourir”
ez. A Hladík által kapott haladék. A halasztás titkos csodája. Az
„imparfait” csodája. A jelent felfüggesztő – és a nem-jelent, a nem-létet is felfüggesztő –
imparfait. Az „epokhé” csodája.645 Az, amit Husserl és Barthes is – Blanchot és Foucault is –
„neutrális” -nak [neutre] nevez.646 A semlegesség.
Vagyis a távollét, azaz az utópia, az atópia a neutralitás titkos csodája is. Maga a durée. A
szilárdság. Az epokhé, a neutralitás szilárdsága. Tehát az utópia, az atópia – a távollét –
neutralitás is, s a neutralitás szilárdsága is. Maga a papírgalacsin szilárdsága. A galacsin
szilárdsága pedig a távollét eredménye. A távollét munkájának eredménye. Az epokhé
eredménye. A „déclic”
munkálkodása. A vihar „aktív, „praktikus” szorgoskodása. A gyűrés. Az ösz-szegyűrés. A
transzverzió. Megsemmisítés helyett. Nichtigkeit híján. A mássá való átfordítás, a mással való
összegyűrés – halál helyett. A haladék. A durée.
A survivance. A richiri „működő távollét” [absence opérante] szorgoskodása afázia ként. Szür-
konstrukcióként. Amikor vihar után a parton sétálva s lát-va a szél által felkapott, eldöntött,
egymásra borogatott, gyűrt tárgyakat, egyvalamire mégiscsak rájövünk: így, együtt,
halmokban, galacsinként már kiállták a vihart. S nem sodorta el őket a szél. Az utópiára, az
atópiára, a semlegesre egyedül ezért van szükségünk. A galacsinra egyedül ezért van
szükségünk. Azért, hogy túléljük a vihart. Hogy megba rátkozzunk a széllel.
Az absence-szal. A másikra ezért van szükségünk. Hogy legyen survivance.
Hogy legyen jövő. Legyen remény. És tér és idő. Rád is ezért van szükségem.
641 Uo. 32/22.
642 Uo.
643 Uo.
644 Uo. 262/258.
645 Roland Barthes: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996. Mihancsik Zsófi a fordítása; „Le
plaisir du texte”. In uő: Œuvres complètes. IV. 115/260.
646 Uo.
185
Barthes számára az „utópia” – és az atópia is – valamilyen „harmadik”
[troisième]. 647 Harmadik, ami a prezens és az abszens, az itt és az ott, az én és a másik
között van. De éppen ezért „test” -szerű [corps] is.648 Csakhogy ez a köztes harmadik, a déclic
„troisième”-je „semleges” [neutre] is – hangsúlyozza Barthes.649 A corps, a neutrális nem
pusztán az ’A’ és a ’B’ közötti. Nem pusztán a differencia. Hanem az is, ami a pénzérme
előlapja és hátlapja között, a pénzverőgép „déclic”-je nyomán valamiféle szilárdság ot is ad.
Ahogy a test sem pusztán az idegen, a külső, „a másik teste” [le corps de l’autre] bennem, de
kétségkívül valamiféle szilárdság is.650 Azaz az utópia – az atópia – nem csupán
semlegesség, de a semlegesség kitartása, tartóssága, durée-je, szilárdsága is bennem.
Testként. A test Barthes számára sem más, mint a másság, a másik utópikus szilárdsága
bennem. A távollét redukálhatatlansága. Redukálhatatlan szilárdsága. Mint neutralitás. Az a
pénzérme, amit az alteritás, az autrui jelenlét-távolléte présel szilárddá. A vihar „déclic”-je
présel szilárddá. Az, ami belegyűri az idegent. A transzverzálist. Ezáltal semlegesíti. De
közben túlélve a vihart, a pénzverőgép kattanását, az érme még nagyon sokáig használható
marad. Míg ha nem lapítanánk össze, nem gyűrnénk meg a puha fémet, sokkal hamarabb
elkopna. Nem, a pénzverés nem díszítés, ahogyan a vihar sem rombolás. Tartósítás. A másik
jelenléte, a távollét jelenléte tartósít. A neutralitás fenn-tart. Survivance-t ad. A galacsin
szilárdságát adja. Barthes számára a „szerelem” ez a tartósítási folyamat. A vihar, a présgép
adta szilárdság.
A test, a semleges, az utópia ugyanerről a tartósításról szól. A tér és az idő
nem kevésbé. Az interszubjektivitás szintúgy. Ez a tartósság, a pénzérme, a galacsin
szilárdsága az egyetlen „értelem” [sens]. Az egyetlen „értelemadás”
[faire du sens]. A másik – a távollét – szilárd, redukálhatatlan jelenléte bennem. A testi
értelem mint galacsin. Mint szilárdság. A galacsin szilárdsága. Neutralitása. Közös utópiánk.
Az a sehol, ahol testem lyukas kőszobrát szűnni nem akaró tengeri szélként már te fújod át. A
szél köve vagyok csupán. Lyukas kőszobor a parton. A távollét őrzője. A szél szilárdsága.
647 Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról, „Az elhaladó testek” / „Les corps qui
passent”, 200/715.
648 Uo. Máshol viszont a „corps” „atopikus” (183/704.).
649 Uo. 200/715. A „zéró” Barthes-nál ennek a köztes „harmadik”-nak, a „semleges” -nek a
szinonimája (707.; Le Neutre, 31.; vö. Marin: Utopiques, 32., 35.).
186
II. AZ UTÓPIA
PIROSPACSI
A szöveg örömé ben (Le plaisir du texte, 1973) Barthes meglehetősen sokat beszél az
utópiáról. Sőt, valószínűleg ez az első hosszabb írása, melyben végig szerepet kap az
„utópikus (hely nélküli)” [utopique (sans lieu)]. 651 A „heterológia”
[hétérologie]. Avagy a heterotópia.652 Az utópia itt Barthes számára elsősorban valamiféle
sokaság. Bőség. „Telítettség” [plénitude]. A szavak bősége. S torlódása. A „szöveg” Barthes
olvasatában maga ez a torlódás. Amikor a „jelölők” [signifi ants] elvesztik a nyelvi helyüket, s
afáziás an összetömörülnek.
Amikor egyszerre több pozíciót is felvehetnek. A szöveg – írja – olyan, mint azok „a
kisgyerekek, akiktől semmit sem tagadnak meg, akiknek semmit sem hánynak a szemére”.653
A viháncoló, összevissza futkosó, mindenféle játékkal egyszerre játszani akaró gyerekek
vidámsága. Az összevisszaság öröme. Vagyis Barthes számára a szöveg öröme az utópia, a
sans lieu öröme.
A szür-konstrukció öröme. A parton viháncoló gyerekek öröme, a rendek, rendszerek, a
szabályok – de legalábbis az egy adott rend, rendszer, szabály – alóli felszabadulás öröme. A
távollét felszabadításának gyönyöre. Az alteritás gyönyöre. Az afáziá é. A transzgresszióé. A
„semleges” -é.654 Az egymást felfüggesztő játékoké. Amikor már azért sem kapunk szemre
hányást, amire nem kaptunk „»engedély«”-t [«permis»]. 655 Ami pedig így létrejön, Barthes
leírásában egyfajta újra és újra előálló „megszakítás” [couper], „kilyuggatás”
[trouer]. 656 A távollét – a szél – által megszakított, kilyuggatott nyelv, nyelvi rend mint
szöveg. A szöveg mint hely nélküli, utópikus.657 Maga a hely nélküli helye. A sans présent,
sans lieu hetero-topi-krónikusság a.
Csakhogy a sokaság öröme, gyönyöre, az újra és újra más helyen, más időben, más rendek,
kódok alapján folytatódó játékok valamiféle „vertikalitás” -
sal [verticalité], vertikális „kiterjedés” -sel [volume] is rendelkeznek – írja Barthes.658
Barthes számára egyfajta „levelesség” [feuilleté] ez. A „pirospacsi”
651 Barthes: A szöveg öröme, 78/222. Barthes és az utópia kapcsolatához lásd még
Angyalosi Gergely:
„A semleges arcai. Blanchot és Barthes”. In Valastyán Tamás (szerk.).: A költő hét bordája.
Debrecen, Latin Betűk, 1996. (Angyalosi itt szintén A szöveg örömé t elemzi.) 652 A
heterotópia fogalmát Barthes nem használja, de az „utópikus” „heterológia” érthető akár
heterotópiaként is.
653 Barthes: A szöveg öröme, 78/222.
654 Uo. 83/227., 88/232. Itt pedig már „atópiá” -ról is beszél Barthes.
655 Uo. 78/222.
656 Uo. 78/223.
657 A szöveg Marin számára is a par excellence utópikus ( Utopiques, 25., 134.).
658 Barthes: A szöveg öröme, 81/225. Emlékezzünk rá, Foucault ugyanígy a „vertikalitás”-
sal, a
„kiterjedés”-sel/„kötet”-tel [volume] jellemezte az utópikus nyelvet. A „sans lieu”-t. S Merleau-
Ponty is beszél „vertikális”-ról.

187
[main chaude] levelessége.659 És vertikalitása. A keresztbe-kasul – vertikálisan – egymásra
csapódó kezek, levelek, rétegek, lapok „déclic” -je.660 Tészta-és papírlapok csattanása. Az
egymásra hajtogatott, gyűrt, gyúrt tésztalapok csat tanása, az összecsapott könyv hangja. A
pli csattanása. „Zajongás”-a
[charivari]. 661 Riemann-felületek pirospacsija. A vertikális, transzverzális papírgalacsin
előállása. A galacsin lapjainak egymásra gyűrődése. A keresztintencionalitás pirospacsija.
Vagyis a barthes-i „déclic” a „main chaude” játékos-ságával is bír. A présence-absence, az itt
és az ott, az én és a másik összepré-selődése, a tér-idő-nyelv-másik galacsinja a pirospacsi
játékos ságával is bír.
A „main chaude” az utópia, az atópia játéka. Az afázia játéka. Maga az összegyűrés, a „déclic”
játéka. A játék öröme, de fájdalma is. A viharosan egymásra csapódó rétegek, lapok, kezek
öröme, de fájdalma is. A „nem egymásutáni”-
ság [non l’un après l’autre / non dans la suite], a korrelatív konstitúció öröme és
fájdalma.662 A pirospacsi azért is jó hasonlat, mert megmutatja: az utópia játéka, öröme
sohasem felhőtlen. Az atópia, az afázia, a présence-absence sohasem felhőtlen. Minden
játékossága, viháncolása ellenére – vagy inkább épp ezért – fájdalom mal is jár. Az öröm
dacára. A távollét a vihar tombolásán, rombolásán, a letört gallyak, az elrepedt fák, a
felborított tárgyak vertikalitásán, halmain, galacsinjain, a kőszobor „lyuk”-ain érzett
fájdalom is. S mégis a túl-élés öröme is. A sur-vie, a survivance fájdalma és öröme is. A féktelen
játék, amire azt szoktuk mondani: ’Nehogy sírás legyen a vége!’ Miközben pontosan tudjuk,
úgyis sírás lesz a vége. A tér-idő-nyelv-másik galacsinja, pirospacsija az a játék, aminek így is,
úgy is sírás lesz a vége. A re-prezencia tér-idő-nyelv-másikja – a barthes-i szöveg – az a játék,
aminek így is, úgy is sírás lesz a vége. A survivance, a galacsin szilárdsága, az epokhé, a
neutralitás pirospacsija közben a sírás kerülget minket. Hol a fájdalomtól, hol az öröm-től. A
sans lieu, a sans présent, az absence elfúj, elmos, feldönt, sőt levesz a lábunkról, nem pusztán
össze-zavar, de meg-hat. Megszenvedjük a vihart, megsiratjuk a túlélőket. Meg ünnepeljük a
szilárdságot.
Barthes olvasatában az utópia, az utópikus szöveg nemcsak azért „az a bizonyos test” [le
corps certain], 663 mert a corps köztes, hely nélküli, hanem azért is, mert a test szenved is.
Elszenvedi a fájdalmat és az örömöt is. Mert a test nyitottsága passzivitás. Az utópikus test a
„gyönyör teste” [corps de 659 Uo.
660 A „feuilleté” leveles tésztának, a „volume” kötetnek is fordítható.
661 Uo.
662 Uo.
663 Uo. 83/228.
188
II. AZ UTÓPIA
jouissance] is – írja Barthes. Ahogyan nyilván a fájdalom teste is. Eleve észlelő, érző test. Épp
az u-tópia, a-tópia köztes, közvetítő jellegénél fogva.664 A megjelenítő jellegénél fogva. A
transzverzális, a „déclic”, a „pirospacsi” az észlelés csattanása is. A külső és a belső, „a jel
összekattanása” is. A reprezentáció klikkje. Csakhogy Barthes számára nem egy renden, egy
kódon, egy lapon belüli ez a kattanás – még csak nem is egy testen belüli –, hanem valamiféle
„transzmutáció” [transmutation] is.665 „Több” [plusieurs] „test” [corps] és „nem egy nyelv”
[non un langage]. 666 A galacsin transzmutációja ez. A keresztül-kasul intencionalitás, az
összegyűrés transzmutációja. A „nyelv” [langage] viszont Barthes interpre tációjában mindig
ugyanazon az egy síkon, egy renden belül helyez el valamit, és éppen ezért „topikus”
[topique]. 667 Míg az u-, sőt „atopikus” „szöveg” [texte] „nyelven kívüli” [hors des langages].
668 Többnyelvű. Sok-nyelvű.669 Barthes-nál – Marinnel és Richirrel szemben – a szöveg és
nem a nyelv a galacsin szerű. Épp ezért a szöveg bír egyedül „déclic” -kel. Miközben a nyelv
mintegy hangtalan. Hangtalanul, teljesen simán, erő, erőlködés nélkül, passzivitás, test nélkül
csusszantja a helyére a kategóriákat. Nincs benne sem afázia, sem atópia. Sem utópia. A
távollét kiküszöbölésén ügyködik.
A re-prezentáción. A barthes-i szövegen viszont nagyon is látszik az erő, az erőlködés.
Hallatszik a kattanás, a csattanás. A szél, a vihar hangja. A nevetés és a sírás. Barthes
kifejezésével: a szöveget „a szavak rivalizációja” [rivalités des noms] jellemzi.670 A viháncoló
gyerekek, nyelvek, rendek, síkok rivalizációja.
A galacsin ban rivalizáló lapok „plurális”-sága [pluriel]. 671 A viharban rivalizáló erők
sokfélesége és sokasága. A „déclic”-ben rivalizáló anyagok többfélesége.
A sírásban rivalizáló érzések sokfélesége. Az utópiá ban, a présence-absence-ben rivalizáló
helyek és idők pluralitása. A pirospacsiban benne lévő rivalizáció. De vegyük észre, ami erő,
erőlködés – fájdalom és öröm – nélkül csusszan a helyére, legalább ilyen könnyen szét is jön. A
szöveg plurális, rivalizáló lapjainak utópikus galacsinja nem pusztán az összeillesztés
nehézségeiről – az 664 Az utópia és a percepció Marin számára is összefügg ( Utopiques, 10.).
665 Barthes: A szöveg öröme, 93/237. Avagy „kiáradás/kiöntés” [débordement], a határon,
a parton [bord]
való túllépés és „felbomlás/szétbomlás/távol maradás” [défection], a készítés, a csinálás
[faire]
fordítottja, „défaire” (82/236.). Az „oda nem illő átalakulás/átjárás” [passage incongru], a
„disszociáció” (uo.). Később pedig a „valamivé válás” [devenir] (93/238.). Ezt nevezi Barthes
Kristeva nyomán
„jelentésesség”-nek [signifi ance] a jelentés [signifi cation] és a jel [signe] helyett (82/236.,
114/259.; a „signifi ance”-hoz lásd még Marin: De la représentation, 141.).
666 Barthes: A szöveg öröme, 83/228., 93/237.
667 Uo. 91/235.
668 Uo. 82/236., 93/237.
669 „Metanyelv”-szerű – teszi hozzá Barthes ( uo. 93/237.).
670 Uo.
671 Uo. 94/238.

189
erőlködésről, a gyűrésről, a kattanásról – szól, de legalább ennyire a szétszed-hetetlenségr ől
is. A szilárdság ról.
Ha az utópia, a jelenlét-távollét valamilyen kötőelem lenne, ha a sans lieu, sans présent
valamilyen kötelem lenne, biztos nem csavar lenne. Sokkal inkább szög. Vagy inkább
ragasztás, hegesztés. Olyan transzverzális kötés, mely nem bontható vissza. Már csak ezért is
testszerű ez az utópia. A papírgalacsin, az összecsomózódott fonalgombolyag ugyanígy nem
megbontható.672 Nem csinálható vissza.673 A vihar utáni letört ágak, összetört tárgyak sem
csinálha-tók vissza. A part menti kőoroszlán lyukai sem javíthatók ki, nem foltozhatók be. S
nem is kell befoltozni azokat! A papírgalacsint nemcsak nem lehet, de nem is kell kisimogatni.
A szilárdság épp a lyukakban van! A gyűrtségében van.
A távollétben. A távollét jelenlétében. Az utópiában. A „déclic” rombolásában.
A survivance fájdalmában. Fájdalmas örömében. A távollét szilárdságában.
Barthes számára a távollét nem semmi. Nem a puszta hiány. Nem a tiszta nem-lét. Az
„absence” bár szétválaszt, össze is kapcsol.674 Ez utóbbiról, az ösz-szefűzés ről,
összekapcsolás ról egyáltalán nem szabad elfeledkeznünk. A távollét összekapcsol, mert az
azonosba belecsempé szi a más t, a másba az azonost, egyiket a másikhoz köti, fűzi. Összefűz,
miközben szétválaszt, differál. Az epokhé, a neutralitás segítségével fűz össze és választ szét.
Létrehozza a tér és az idő, a spacialitás és a temporalitás összefüggését. Vagy az interszub-
jektivitást. Vagy más össze függéssíkokat, -hálókat. Például a szöveg síkját.
A présence-absence kötelékeit, síkjait, hálóit hozza létre. Csakhogy a távollét nem pusztán egy
síkon, egy rendben, egy hálón működik, ezeket a síkokat egymásra is csúsztatja! Egymásra is
csúsztatja „vertikális”-an. Felhőfoszlányokként, syrrhèse-ként csúsztatja egymásra. Avagy
össze is fűzi. „Déclic” -ként,
„pirospacsi” -ként fűzi össze. S a különböző rendek síkjait nemcsak egymás alá és fölé tolja, de
transzverzálisan át is metszi azokat. Meggyűri. Keresztben.
Keresztbe-kasul. Azaz a távollét nem pusztán az egyes rend-síkok összefüg-géseit, hálóját
szövő „pók” – ahogy Barthes nevezi –,675 de Riemann pókja is. A távollét pókja valamiféle
Riemann-felületen (egyszerre) több hálót szövő pók.
A barthes-i „transzmutáció” -k pókja. Az elágazó ösvények kertjének pókja.
Blanchot és Foucault pókja. A papírgalacsiné.
672 A „pók hálója” [toile d’araignée] sem, ami Barthes hasonlata a „szöveg”-re [texte], a
szöveg „szövet”-ére [tissu] ( uo. 114/259.). Barthes itt egyenesen „hüphológiá”-nak
[hyphologie] nevezi a szöveggel való foglalatosságot, a görög hüphosz, ’pókháló’ kifejezés
nyomán.
673 Sőt valójában a ’visszacsinálás’ reménye miatt gondoljuk, hogy gyűrés és csomó nélkül is
létez-tek a galacsin lapjai, a gombolyag szálai, pedig mind a galacsin, mint a gombolyag
„eleve adott”
[vorgegeben].
674 Barthes: Beszédtöredékek, 29/19.
675 Barthes: A szöveg öröme, 114/259.
190
II. AZ UTÓPIA
De ezek az egymáshoz képest transzverzális rendek – világok – semmilyen szinkro nitásban
sem állnak egymással.676 Semmilyen közös, nagyobb egészbe, rendbe – világba – sem
illeszkednek. Vagyis a transzverzális, riemanni lyuk, a keresztinten cionalitás lyuka nem
ugyanott szúrja át ezeket a rend-síkokat (mint ahogy a tű szúrja át az egymásra fektetett
anyagokat, a szövetet), hanem újra és újra el is mozdulnak, el is csúsznak egymás felett és
alatt ezek a lyukak: „inkongruens”-ek. Az egymás alatt és felett szövődő pókhálók lyukai
mindössze egy u- és atopikus mozgás, elmozdulás keretében feküdhetnek egymásra.677 A
sans lieu, sans présent keretében. A közöttük lévő transzverzális átjárók „inkongruens
passage” -ok [passage incongru]. 678 Mindössze. Nem utak. Végképp nem egyenes utak. Nem
valahonnan valahová, nem innen
oda tartanak. Minden egyes „lyuk” [trou] maga az afázia mozgása.679 Ugrás egy másik
világba. Transzgresszió, transzcendencia egy másik világ felé. Az ismeretlen másságba. Út,
mely azelőtt bezáródik, hogy megnyílt volna. Átjáró, mely épp azáltal nyílik meg, hogy
bezáródik. Híd, melyet aközben, azelőtt felégetnek, hogy átérnénk rajta. Mely nem oda visz,
hanem ide, vissza, de ahova visszaérünk, az már nem is az, ahonnan elindultunk. Amikor az itt
ott lett. Amikor azért nem érünk át soha, mert közben az is elvész, ahonnan elindultunk,
amihez képest egyáltalán át-érésről beszélhetnénk. Az el indulás-hoz, ahogyan az át éréshez
is, megint csak az kellene, hogy a különböző rend-síkok egy nagyobb, még általánosabb
rendbe, világba, egészbe illeszkedjenek.
Hogy szinkronizálhatók legyenek. Hogy legyen ugyanott. Ugyanonnan ugyanoda. Hogy
legyen hic et nunc. Egy egész legyen. Globalitás. De valójában már ez kellene ahhoz is, hogy
egymás ’alatt és fölött’ lévőről beszélhessünk, ahogyan a ’mozgás’-hoz is, a ’függőleges’-hez
is… A viszonyok, a relációk és a pozíciók elmozdulása, eróziója, lyuka maga az u- és atópia,
maga az afázia. A beszéd képtelensége. Mint beszéd. A mozgás képtelensége. Mint mozgás. A
sans lieu, sans présent képtelensége mint tér és idő. A távollét képtelensége mint a távollét
működése. A „működő távollét” (Richir). A remény (Bloch). Az „à venir” /
„avenir” (Blanchot–Barthes). A survivance. A szétbogozhatatlanság. A szilárdság. A toujours
déjà. A távollét szilárdsága. A távollét mindigisének szilárdsága.680
676 Éppen ezért nem is ’egyszerre’ több hálót szövő pók, ahogyan persze nem is ’egy’ pók.
Mindössze az inkomposszibilis, aszinkron szimultaneitás pókjai.
677 Miközben az u-topikus elmozdulás – a távollét, a távollét-jelenlét –, a gyűrés, a tűrés már
az egy síkhoz, egy rendhez is kell.
678 Barthes „oda nem illő átalakulás”-ról/„átjárás”-ról [passage incongru] beszél ( uo.
82/236.) 679 Uo. 78/223. Ezek a lyukak, átjárók a test ünk lyukai is. A két rend, két sík, a
belső és a külső közötti transzverzális ugrás. Az észlelés ugrása. Az észlelés mint u- és atópia.
Mint afázia.
680 A távollét nek ez a másik iránya, jellege, a transzverzális, a lyuk maga a mindigis. A
távollét redukálhatatlansága. Toujours déjà ja. Szilárdsága. A mégsem azonosság mégis
egysége. (Avagy a mindigis egy
191
Szakadt pókhálók a szélben.681 Lyukas kőszobrok a parton. Galacsinok a fövenyen.
A SEMLEGES
A legnevezetesebb Barthes-szöveg, ami az utópiával foglalkozik, egyértelműen A Semleges (Le
Neutre). 682 Barthes számára itt a „semleges” egyben „utópikus” is.683 Sőt, az utó pikus
nem csupán egy „sans” vagy „»non-lieu«”, de a
„felfüggesz tett idő” [temps-suspendu / temps suspendu], azaz egy sans présent is.684
A neutrális szükségszerűen az itt és a most neutralizációja is. Sőt a présence à soi
felfüggesztése is. Barthes megfogalmazásában: „igazi átjáró” [passage juste] „a más felé” [à
l’autre]. 685 Avagy „a másik felé vivő test” [corps à l’autre].
Nem egy, hanem több, sok, sokszoros, többszörös szuszpenzió. Nem egy, több felfüggesztés. De
mégsem pusztán több párhuzamos, egymástól független, sokkal inkább több, sok egymásba
átforduló felfüggesztés. A tér időként, testként, „álomként” [sommeil], „fantazma”-ként
[phantasme] való felfüggesztése.686 Semlegesítése. A neutralitás számtalan formájának
egymásra halmo-zódása, egymásba gyűrődése. Barthes egészen pontosan fogalmaz:
„semleges ébredés” -ről [réveil neutre] beszél. A neutralitás az ébredés átmeneti állapota, úgy
függeszt fel valamit, hogy valahova, valahova máshova vezet át. Hogy valami mást, egyfajta
idegent húz bele, gyűr bele a korábban kizárólagos vagy kizárólagosnak hitt
állapotunkba.687 Az ébredés a neutralitás passage-a. Nem pusztán az álom felfüggesztése,
kizárólagosságának, homogenitásának elvi-tatása az ébrenlét által, de az ébredés
elbizonytalanítása is az álom létének belátása által.688 A „réveil” riemanni aktus. Az elágazó
ösvények kertjei közötti ritmus. A mégsem azonosság – a sans présent, a sans lieu, az u-,
atópia, az afázia – mégis egységének ritmusa. Egyfajta elmozdulás mozgás nélkül.
Mozdulatlanság egy helyben maradás nélkül.) 681 Riemann pókja, Borges, Blanchot és
Barthes pókja nem ad sem jelölteket, sem jelentéseket. Legfeljebb sémák at sző. U-, a-topikus
keresztirányok at. A „sens”, a „signifi ance” (Barthes) keresztirányait.
Nem egy hálót, több hálófoszlányt együtt. Mégsem egyszerre. Keresztbe-kasul. Ide-oda
ugrálva.
(Ahol a transzverzális, u- és a-topikus mozgás, ugrás, ritmus maga az afázia mozgása,
ritmusa is.) 682 Roland Barthes: Le Neutre. Notes de cours au Collège de France (1977–1978).
Paris, Seuil–IMEC, 2002.
683 Uo. 67. Vö. „Semleges (utópikus)” [Neutre (utopique)] (132.).
684 Uo. 44., 69., 67. (A „sans lieu”-t lásd még A szöveg öröme, 78/222.) 685 Barthes: Le
Neutre, 67. (Barthes az utópia kapcsán majd Benjamint is hivatkozza, de ezt akár már a
„passage” felemlegetésekor is megtehetné. Lásd uo. 69.)
686 Uo. 67.
687 Barthes számára a „Semleges” [Neutre] egyfajta „elhajlás/meghajlás” [infl exion] –
hangzik már a kurzus rezüméjében is ( uo. 261.). Sőt, Foucault-hoz hasonlóan majd épp ezért
„heteroklitikus”
[hétéroclite] is lesz (171.).
688 Éppen ezért ez az ébredés már sohasem lesz tökéletes, abszolút: utópia mint álom,
legalább
192
II. AZ UTÓPIA
át-járás aktusa. Pókhálók egymás alá és fölé libbenése a szélben. A „déclic”
csattanása. A barthes-i „réveil neutre” a galacsin lapjai közötti riemanni geometriát rajzolja
ki. Az átmenetek, a gyűrések, a tűrések, a törések, a törékenység geometriáját. A „törékeny
lét” [être fragile] geometriáját.689 A törékenység, a nyűttség, a gyűrtség – Barthes
kifejezésével – „szívszaggató” [déchirant]
keresztirányát. A vihar által összetört fák, a szél által elragadott tárgyak, összegyűrt
papírlapok, a lyukas kőszobor szívszaggató látványát. Csakhogy a sans lieu, a sans présent, a
tér és „az idő felfüggesztése” a „halhatatlanság témáját” [thème d’immortalité] is felveti – írja
Barthes.690 A survivance-t is felveti.
Az ébredés, az u-topikus, semleges ébredés a survie újjászületése is. A letört ágú fák, az
összegyűrt papírgalacsinok, a lyukas kőszobrok újjászületése is.
A toujours déjà szilárdsága is.
A barthes-i neutralitás két legfontosabb forrása Husserl és Blanchot.691 Ha pedig nem
felejtjük Husserl és Blanchot hatását, mintegy állandó meglétét a háttérben, Barthes tempo
ralitás-elméletét is újragondolhatjuk. Az utópia, a semleges a Le Neutre-ben már sokkal
inkább az időről, mint a térről szól.
A „temps suspendu” ennek az egyértelmű jele. Csakhogy Barthes számára az idő
felfüggesztése nem merül ki a jelen szuszpenziójában. Nem merül ki a sans présent-ben mint
neutralitásban. A semlegesség, az utópia torlódása, gyűrődése nem pusztán több különböző
jelenséget tűr egymásra, nem csupán a tér, az idő, az interszubjektivitás, vagy épp az álom és
az ébrenlét lapjait gyűri egymásra, de magán a temporalitás lapján is végig hullámzik. A
„temps suspendu” utópiája az emlékezetet sem hagyja érintetlenül. A neutralitás a múlt és a
jövő tapasztalatát is kimozdítja a megszokott síkjából. Az irreverzibilis szukcesszió egyenes
vonalát is meggyűri. Barthes számára a múlt nem vezethető le közvetlenül a jelenből. A múlt
nem egy el-múlt jelen csupán.
Éppen ezért „az emlékezet nem a múlt visszaidézésének puszta aktusa” [la mémoire n’est pas
une acte pur de rappel du passé] – írja.692 A múlt, az emlékezet
„mintha kívül lenne az időn” [comme si elle était extérieure au temps]. Barthes ezt az időn
kívüli, pontosabban a jelenen, a jelen el-múlásán kívüli múltat és emlékezetet nevezi
„anamnézis” -nek [anamnèse]. 693 Az így értett – a jelenből részben, „ébredés nélküli” [sans
réveil] is – hangsúlyozza Barthes ( uo. 68.). Így pedig a „képzelet” [imagination] és az
„imaginárius/elképzelt” [imaginaire] is fontossá válik majd Barthes számára (138–139.,
142–143.). Ahogyan a „kép” [image] is (170–171.).
689 Uo. 67.
690 Uo. 69. Ahogyan az „atópia” az „ubiquitas” témáját is felveti ( A szöveg öröme,
111/256.).
691 Mind Husserlre, mind Blanchot-ra számos esetben hivatkozik is Barthes.
692 Barthes: Le Neutre, 70.
693 Uo. 70.; Roland Barthes Roland Barthes-ról, 155/685.

193
nem levezethető – múlt maga az, ami „felfüggeszti az időt” [suspend le temps].
Legalábbis a jelen pillanatok lineáris egymás utániságaként felfogott időt.
Azaz – teszi hozzá Barthes – „felfüggeszti a visszaemlékezés idejét” [suspend le temps de la
mémoire]. 694 Ezáltal viszont a „halhatatlanság” -ot [immortalité], sőt „a tükör
halhatatlanságá”-t [immortalité de la glace] is megidézi. Tehát
– Husserlhez hasonlóan – Barthes is kétféle múltról és kétféle emlékezetről tud. Még akkor is,
ha Husserlt nem említi. Ez a hosszanti, lineáris emlékezet a visszaemlékezés, vagyis a
„mémoire”, s az erre merőleges, a „tükör” vertikalitás ának megfelelő, keresztirányú az
„anamnèse”. 695 De bármennyire is platonizáló a barthes-i anamnézis,696 ez legalább
ennyire a husserli primer emlékezet et, a keresztintencionalitás t is felidézi.697 Azt az „örök
múlt”-at, amit Husserl és Blanchot is „mindigis múlt” -nak [immer schon Vergangenheit /
toujours déjà passé] nevez.698 Avagy amit Lévinas „emlékezet előtti múlt”-nak
[passé immémorial] vagy „diakróniá”-nak hív. Az anamnézis Barthes számára ugyanúgy,
ahogyan Husserl számára, a primer emlékezet, újra és újra megtöri a jelen egyenes vonalát.
Nem pusztán egy helyen metszi keresztbe, hanem az összes lehetséges jelent felfüggeszti. A
primer emlékezet transzverzális gyűrés e végighul lámzik a temporalitás egész lapján.699 A
puszta, tiszta jelent felfüggesztő sans présent – az imparfait – egyfajta u-topikus „sans lieu”
-vé lesz.700 Sőt, a rögzíthetetlensége folytán más keresztirányokat is belegyűr az idő síkjába:
a transzverzalitás paralelitása miatt a koeg zisztenciát, azaz a teret is belegyűri, a jelen
kitüntetettségének felfüggesztése miatt pedig a reprezentációt, azaz a nyelvet, a szöveget is.
Sőt, a prezens identitásának kikezdése 694 Barthes: Le Neutre, 70.
695 Uo. A kétféle emlékezet szembeállítása később is visszatér, lásd 135–136. Itt az
„anamnézis” egy nem „láncolat”-szerű [enchaînement], hanem valamilyen „hegyes/magas”
[aiguë], avagy „lyukas”
[trouée], „megszakított” [discontinue] emlékezet. Később ez az „aiguë” pedig már a „krízis
ideje”
[temps de la crise] is (142–143.).
696 Barthes nyilván nem platonista. Nem hisz a lélek halhatatlanságában, s az anamnézis
sem azért kell számára, mert újra akarja mondani a pamphüliai Ér látomását, mindössze egy
másfajta, nem a jelenre vissza-emlékező emlékezet bevezetése miatt. Az anamnézis, az
episztrophé platóni vertikalitás a, tükörszerűsége viszont fontos lesz Barthes számára.
697 Barthes „vertikalitás”-ról korábban is beszélt ( A szöveg öröme, 81/225.), A Semleges ben
pedig – talán Merleau-Ponty nyomán – már „laterális” -t [latéral] mond helyette ( Le Neutre,
101.). Sőt, ez a laterális – a „semleges” – Barthes számára egyfajta
„keresztülhaladás/átkelés/átjárás/keresztülszúrás”
[traversée] is!
698 Barthes az idővel kapcsolatban sem Husserlt, sem Blanchot-t nem említi, de a neutralitás
kapcsán Blanchot-t többször is idézi, s az egyik ilyen idézetben a „toujours déjà” is feltűnik
( uo. 132.).
699 Avagy vibrál, oszcillál, egy „vibráló idő” -t [temps vibré], az idő „oszcilláció”-ját,
„hezitáció”-ját hozza létre – írja Barthes Bachelard nyomán ( uo. 174–175., 171–172.). Sőt az
idő gyűrtségét, az
„összegu bancolódás idejé” -t [temps d’enchevêtrement] (172.).
700 Uo. 44.
194
II. AZ UTÓPIA
miatt a „más”-t [autre], a másságot, a másikat is.701 Vagyis az „anamnèse”
maga a „déclic” . A galacsin kattanása.702 A „réveil” neutrális csattanása. Amire felébredünk.
Csakhogy valahol máshol ébredünk fel. Más térben és időben.
Egy u-, a-topikus ébredés ez. Mely felfüggeszti azt a teret és időt, ahol voltunk.
S közben abban is elbizonytalanít, amibe épp belecsöppenünk. Amikor a vihar, a szél hangjára
felriadunk az éjszaka közepén. Amikor a távoli villámok dörrenése, a ki tudja, honnan jövő
szél megrázza, megakasztja a prezens simaságát. Az alvás homogenitását. Szukcesszióját.
Nyugalmát. Amikor a távollét felébreszt bennünket. S felülünk az ágyon. Mintegy
vertikalizálódunk.
S megdöbbenünk a galacsinná gyűrt ágyneműn.
Barthes számára a „Semleges” [Neutre] „sem nem A, sem nem B” [ni A ni B], a kettő közötti
„harmadik” [troisième]. 703 Azaz „oppozíció”-kon túli.704 Avagy a „nulla fok” [degré zéro].
A besorolhatatlan „más” [autre]. 705 Csakhogy ha valami sem nem A, sem nem B, sem nem
pozitív, sem nem negatív, akár a nulla, nem pusztán besorolhatatlan, de rögzíthetetlen is:
„hely nélküli” [sans lieu /
sans place / sans-place] is.706 Valamiféle „»nem-hely«” [«non-lieu»]. 707 Vagyis a neutrális
nem pusztán a „felfüggesztett idő”, de a felfüggesztett tér is. Avagy nem pusztán egy „sans
lieu”, de sans présent is. De bármennyire is úgy tűnik, Barthes-ot a semlegesben mégsem az
„epokhé” érdekli elsősorban.708 Nem az érdekli, még mi függesztődik fel benne. A konstitúció
legalább ennyire izgatja.
A konstrukció legalább ennyire izgatja. Vagyis mindazok a jelenségek, melyek kizárólag a
Neutrális segítségével magyarázhatók. A „létrehozás” [produire], a „strukturális teremtés”
[création structurale] legalább annyira fontos a semlegesben, sőt talán még fontosabb is,
mint az epokhé.709 Barthes számára a
„Neutrális” – a sans présent, a sans lieu – az a „strukturális teremtés, ami lebont,
megsemmisít” [création structurale qui défait, annule]. 710 S bár a mondat máso-701 Uo.
137.
702 Barthes számára az „anamnézis” valamiféle „őrült” [folle] dolog, mely „drog” -szerű
hatással bír, éppen azért, mert felfüggeszti a szukcesszió rendjét, ezáltal pedig „elveszíti a
meghatározottságot”
[perte de la spécifi cité], s mintegy „mindenné lesz” [devient tout], egyfajta „mutáció” -vá
[mutation]
( uo. 136–137.). Ehhez lásd még A szöveg öröme „transzmutáció” fogalmát (93/237.). Sőt az
„afáziá” -t is ( Roland Barthes Roland Barthes-ról, 106/653.).
703 Barthes: Le Neutre, 31., 88., 98., 171., 192., 245. A „troisième” valószínűleg Blanchot-tól
származik ( L’entretien infi ni, 95.).
704 Az oppozíciókon alapuló rendet, rendszert hívja Barthes „paradigmá”-nak ( Le Neutre,
31.).
705 Uo.
706 Uo. 44., 43.
707 Uo. 69.
708 Uo. 38., 157., 251.
709 Uo. 31.
710 Uo. Valamiféle „égő, lángoló aktivitás” [activité ardente, brulante] – mondja majd
Barthes (32.).
(A francai „annuler”-t nehéz a ’semmi’ kimondása nélkül fordítani, de mégsem keverendő
össze
195
dik fele a jól ismert, unos-untalan hangoztatott felfüggesztés, de Barthes olvasatában
mégsem csak ez a semleges. A Semleges – nagybetűvel – kreáció és struktúra is! S ez jóval
több, mint valamiféle kései strukturalista elszólás.
A Semleges az a struktúra, ami a bomlásból, a megsemmisülésből születik.
Kreálódik. De mi a csuda az, ami a bomlásból, a megsemmisülésből születik?
Miféle főnix ez?
Ha továbbolvassuk az iménti mondatot, az is kiderül, hogy Barthes számára ez a struktúra
mindössze a „binaritás”-t [binarisme] bontja le és semmisíti meg. De Barthes a kérdésünkre
jóval nyíltabban választ is ad: az a strukturális teremtés, ami lebont, megsemmisít – lebontja
és megsemmisíti az oppozíciókat –, maga az „értelem” [sens]. 711 A Neutrális maga az
értelem. „Az értelem előállítása” [produire du sens]. 712 De nem csak az értelemé! Az
anamnézis, a sans présent ugyanígy a temporalitás előállítása is. Ahogyan a „sans lieu”
pedig a „tér” [espace] előállítása.713 Mind a tér, mind az idő, mind az értelem olyan
strukturális teremtés, ami lebont, megsemmisít, azért bont le és semmisít meg, hogy jelezzen
valami nem itt és nem most lévőt. Jelezze a dologtól eltérő értelmet, a jelentől eltérő múltat és
jövőt, az ittől eltérő ottot. Magát a
„távolság” -ot [distance] jelezze.714 A távollétet jelezze. Az „absence” -t.715 A Neutrális, a
sans lieu, az u-, avagy atopikus maga a távollét jelzése.716 A tér-időbeli, értelmi távolságon –
lebomláson – keresztül jelzett távollét. A kihulláson, az elillanáson, a lyukakon keresztül
jelzett szél. Mindeközben viszont a tér és az idő, az értelem hálója – a lyukak ellenére vagy
épp azok miatt – megmarad a Husserl által kritizált Nichtigkeit tal. Az „annuler” épp hogy
nem valaminek a semmissé tétele, megsemmisítése. Avagy míg az „annuler” „teremt”, a
Nichtigkeit semmit sem teremt.) 711 Uo. 31., 32.; Roland Barthes Roland Barthes-ról,
106/653.
712 Barthes: Le Neutre, 31., 32. Ehhez lásd még az „értelemadás” -t [faire du sens] ( Roland
Barthes Roland Barthes-ról, 106/653.). A Le Neutre-ben a „sens”-nek korántsem egyértelmű
a szerepe, legalább annyira tartozik még a „paradigmá”-hoz, mint a paradigma
felfüggesztéséhez. Később pedig a
„Semleges”-ről mint „értelem előtti” -ről [avant le sens] is beszél Barthes (83.).
713 Uo. 45. Barthes számára a „tér” [espace] nem a „hely” -ből [lieu/place] érthető meg, nem
helyek összessége, sokkal inkább a „hely nélküli” [sans lieu/place] „utópia” konstituálja. Az,
ami egyedül képes a távollévőt a tér részéve tenni (44–45.). De Barthes – a foucault-i
„emplacement”-hoz hasonlóan – egy „espacement” -ról is beszél, mely számára is a „Semleges”
-sel [Neutre] kapcsolódik össze (189–190.). Sőt, Barthes számára ez a „térbeli elrendezés”
[espacement], avagy „a tér konstrukciója” [construction d’espace] „az idő elrendezése”
[espacement de temps] is (190.)! Egyfajta spacio-temporalitás is. Egy „sem nem idő, sem nem
tér” [ni le temps ni l’espace]. Mert mind a teret, mind az időt ugyanaz a „kettő közötti” [entre
deux] „tér/időköz” [intervalle], a „megszakítás”
[interruption], „távolság” [distance], azaz a „Másság” [Altérité] konstituálja – írja (190.).
Maga a
„Neutre” konstituálja. A „topikus hely” [lieu topique], a „lokalizáció” [localisation] nélküli
(188.).
714 Uo. 190.
715 Uo. 178. Az „absence” ugyanitt „Neutre” is.
716 Az „atópia” [atopie] és az „atopikus” [atopique] itt is visszatér, de a Le Neutre már nem
különíti el szignifi káns módon az utópiától ( uo. 160., 184., 246.).
196
II. AZ UTÓPIA
struktúrának is. A bomlás, a megsemmisülés nem felszámolja, épp hogy megszüli azt! A lyuk
nem le-bontja, hanem fel-építi. Beépíti magába a távollétet.
A szelet. Térként, időként, értelemként építi magába a távollétet. Jelzésként.
A Neutralitás erre jó. A rombolása épít. A Neutrális a pókháló stabilitását adja.
A lyukas kőszobor szilárdság át. A főnix újjászületését. A survivance-t.
Csakhogy ha a Neutralitás a távollét újjászületése is, újjászületésének struktúrája is, ha az
absence „más” -ként – térként, időként, értelemként – való újjászületése is, az sohasem
magányos. A Neutrális sohasem magányos. A Semleges ugyanis maga a más ként, a más ban
való újjászületés mint struktúra, mint jelzés. A távollét főnixi aktusa. Ebből viszont az is
következik, hogy a tér, az idő, avagy az értelem sohasem magányos. Sohasem tisztán, pusztán
önmagában konstituálódik. Nem zárt struktúra. A távollét által konstituált, konstruált
semleges struktúrák – a tér, az idő, az értelem – egymásba is át-csúsznak. Át-fordulnak.
Keresztben. Keresztbe-kasul. A főnix korrelatív konstitúciók szür-konstrukciójaként születik
újjá. Az afázia újabb és újabb szür-konstrukciójaként. Magában a keresztintencionalitás
„déclic” -jében.
Pirospacsijában. Galacsinjában. „Polimorf mező”-jében [champ polymorphe]. 717
A szél, a vihar által egymásra borogatott tárgyak halmaiban. Abban a látszó-lagos káoszban,
mely valamiről mégis teljesen világosan tanúskodik. Arról a szilárdság ról, mely nem ismeri a
halált. Mindössze a „»haldoklás«” -t [«mourir»] ismeri.718 A sans lieu, sans présent
„imparfait” -jét.719 Avagy mindössze a
„mourir” survivance-át ismeri.720 A mourir survivance-ának szilárdságá t ismeri.
A Neutralitás t mint a mourir survivance-ának szilárdságát. A tér-idő-értelem galacsin
egymásba forduló lapjainak mourir-ját, survivance-át, szilárdságát.
A szelet túl-élő tárgyak halmainak stabilitását. A lyukas kőszobor szilárdságát. Az absence
szilárdságát. A „toujours déjà” -t.721 A felhőket hozó, de a felhőket el is fújó szél kitartását. A
távollét durée-jé t. A „mindigis”-t.
Barthes számára A Semleges ben – ahogyan A szöveg örömé ben is – a nyelv a hely hez, a
lokalitáshoz, a „locutió” -hoz tartozik.722 Barthes leírásában ahhoz, 717 Uo. 32. A „champ”-
hoz lásd még „L’Utopie”, 531.
718 Barthes: Le Neutre, 32. A „halál” [mort] befejezettségével, perfekciójával szembeállított
„mourir”
Blanchot kifejezése, és Barthes is idézőjelbe teszi ( L’entretien infi ni, 64., 310.; La part du feu.
Paris, Gallimard, 1949. 317.; Le livre à venir. Paris, Gallimard (Fol. Essais), 1959. 294.; Le pas
au-delà. Paris, Gallimard, 1973. 147–148.).
719 Barthes: Beszédtöredékek, 262/258.
720 A „túlélés” [survivre/survivance] Blanchot kategóriája is ( La part du feu, 15.; L’espace
littéraire. Paris, Gallimard, 1955. 14.; L’écriture du désastre. Paris, Gallimard, 1980. 130.;
L’Arrêt de mort. Paris, Gallimard, 1948. 23.; lásd még Jacques Derrida: „Survivre”. In uő:
Parages. Paris, Galilée, 1986).
721 Blanchot: L’entretien infi ni, 238.; Le pas au-delà, 21.; Le livre à venir, 18. stb.

197
hogy egyáltalán létezhessen nyelvi „jel” [signe], hogy a jel egyáltalán képes legyen valamilyen
„jelölt”-re [signifi é] „utalni” [renvoie], szilárd helyekre, pozíciókra is szüksége van, amelyek
alapján ezek a jelek egymáshoz képest is elkülöníthetővé válnak. Vagyis a nyelv ugyanolyan
taxonómia, mint mondjuk az állatok osztályozása. Ha pedig történik valami a jelek homogén
síkjával, az egymást kizáró nyelvi pozíciók stabilitásával, vagy csak az ezeknek való
megfeleltetéssel, előáll a beszéd képtelensége: a „csend” [silence]. 723 Azaz az
„afázia” [aphasie]. 724 Márpedig a „Semleges” -ben [Neutre] épp hogy a szilárd hellyel,725 a
„locutió”-val történik valami: sans lieu-vé lesz. Utópikus sá lesz.
A semleges felfüggeszt, felfüggeszti a hely bizonyosságát is. A nyelvi pozicio-nalitást is. A
beszédhez szükséges lokalitást. A „Neutrális” Barthes számára éppen ezért „csendben marad”
[se taire]. 726 Az afázia a nyelv semleges csend je.
Az a semleges „közöm bösség” [indifférence], 727 mely már sem A-t, sem B-t nem tud
mondani, s így inkább nem is beszél. Csakhogy a csend Barthes leírásában – ahogyan
Blanchot-nál is – mégsem lehet a teljes némaság. Ha a csend a puszta némaság, a tiszta nem-
beszéd lenne, ugyanúgy oppozíció kat, az igen–nem, a van–nincs szilárd pozíció ját
feltételezné, mint a beszéd. Azaz a Semleges, bár nem beszél, csend ben van, mégsem
maradhat néma. Az történik, amit Foucault és Merleau-Ponty az afázia kapcsán leír: az
afázia nem a semmittevés, nem a nyugalom. Az afáziás állandóan szorgoskodik, újra és újra
nekifut, megpróbálja a fonalgombolyagot besorolni, kategorizálni, helyhez kötni, s bár ez nem
sikerül neki, de közben ez a „sikertelenség”
[échec] mégiscsak a munkálkodása során derül ki.728 Avagy ahhoz, hogy fel-függessze a
kategóriákat, kategóriákkal kell bírnia, sőt kategorizálnia kell.
A nyelv semlegessége, epokhéja nem a némaság, épp a beszéd állandó – bár sikertelen –
próbálkozása. A szavak vég nélküli keresése, – Barthes kifejezésével – a szavak „képmutatás”
-a [dissimulation], 729 hogy valamit tudnak máshogyan is mondani, hogy tudnak mást is
mondani. Az a képmutatás, mellyel újabb és újabb szavak kimondására, felhalmozására,
egymásra halmozására késztetik a beszélőt, s ahelyett, hogy megtalálnánk a jobb, a megfelelő
meg-fogalmazást, csak a nyelvi helyek felfüggesztése, sans lieu-je áll elő: az afázia 723 Uo.
51., 53., 105.
724 Uo. 53.
725 Uo. 51.
726 Uo.
727 Uo. 32., 56., 83., 105.
728 Uo. 175. Az „échec” Blanchot kifejezése (lásd Faux Pas. Paris, Gallimard, 1943. 10–11.,
18.; L’espace littéraire, 229.; L’entretien infi ni, 19.).
198
II. AZ UTÓPIA
nem némasága, mégis csendje. A Neutralitás nem némasága, mégis csendje.
A „szavak rivalizációja”, „transzmutáció”-ja.730 Ezáltal pedig előáll „a csend mint jel”
[silence comme signe] is.731 A „Semleges” ugyanis, ami felfüggeszti,
„kijátssza” [déjouer] a pozíciót, a jelet, „a beszédet” [la parole], „kijátssza a csendet” [déjouer
le silence] is.732 A némaságot is. A Neutrális az a kettős képmutatás, mely kijátssza, becsapja
mind a beszédet, mind a csendet. Úgy beszél, hogy nem beszél, úgy hallgat, hogy mégis
beszél.733 Sem nem állítja, sem nem tagadja a beszédet. Ahogyan a csendet sem. A távollét
beszédes csendje ez. A vihar utáni csend. A lyuk a part menti szobron. Az a jel, mely úgy mutat
rá valamire, hogy amit megmutatna, kimondana – a szél –, már rég elillant.
Tovatűnt. Elfújódott. Kihullott a kőből. Nincs sehol, s talán nem is volt sehol. Ez a jel pedig
már nem mond, nem mutat meg semmit,734 mégsem marad néma.
A csendet beszéli. Azt a csendet, mely semmilyen más módon nem mutatható meg, nem
mondható el, beszélhető el, mint a meg nem mutatása, az el nem mondása által. Magát a
távollétet mondja. A távollét csendjét. Magát a távollét jelenlétét – mint nem jelent – mutatja
meg. A présence-absence-t. A „déclic” -et.
Vagyis a Neutrális az absence-t mutatja meg. Azáltal, hogy nem mutatja meg. Azáltal, hogy
felfüggeszti a megmutatást. Az epokhé által. A „képmutatás” által. Ezért a Semleges olyan,
mint az afázia. Nem beszél. Az afázia maga is a távollétet mondja. De épp azáltal, hogy nem
mondja el. Úgy, hogy nem mondja ki. Hogy nem beszél. Avagy a Neutrális, az afázia az
alteritást mondja. A „ki nem mondható”-t [imprédicable]. 735 A „semleges ébredés” -t. Magát
a gyűrést, a tűrést, a transzverziót. A transzverzálist. A „transzmutáció” -t. A part menti
szobor üres lyukainak csodás átváltozását: széllé. A magunkkal hozott marék homok csodás
átváltozását tengeri szellővé. Az én és a te csodás átváltozását. A survivance-t. Az utópiá t.
Barthes nyomán azt gondolhatjuk, hogy a Neutrális, a semleges maga a szilárdság. Az a
szilárdság, ami már nem ismeri a van–nincs, a lét és a nem-lét dichotómiáját, csak a
survivance-t ismeri. A „mourir” -t. Ennek a szilárdságnak viszont ára van. A szilárdságért
cserébe a neutrális összegyűr, kereszt-730 Barthes: A szöveg öröme, 93/237.
732 Uo. 51., 55.
733 Blanchot és Foucault „mormolás” -a ez. Vagy valamiféle „fecsegés” [bavardage] – mondja
Barthes –, ahol már egyáltalán nem számít, hogy mit mondunk, pusztán ’pour parler’ ( uo.
54.). Melynek a blanchot-i „fáradtság” [fatigue] mint „semlegesség”, a fáradt
„beszélgetés/fecsegés” [entretien] a mintaképe (47.; L’entretien infi ni, xxi–xxii., de a
bevezetés végig erről szól).
734 Egyfajta „jelölő jelölt nélkül” [signifi ant sans signifi é] – írja Barthes ( Roland Barthes
Roland Barthes-ról, 263/760.; „L’obvie et l’obtus”. In uő: Œuvres complètes. III. (1968–1971).
Paris, Seuil, 2002. 503.).

199
be-kasul összegubancol, mert mindig máshol, máskor, másban találja magát: u-, sőt atopikus.
Sans lieu, sans présent. Azaz a Semleges a hely nélküli szilárdság. A jelen nélküli szilárdság. A
nem ittlévő, a nem megjelenő szilárdsága.
A szél, a távollét szilárdsága. Mint az egyetlen szilárdság. Az egyetlen, amit semmilyen itt,
semmilyen most sem tud kikezdeni. Semmilyen realitás sem tud irrealizálni. Barthes nyelvén a
„vágy” -aink [désir] szilárdsága ez.736 Avagy a szöveg, a kép szilárdsága. A tér és az idő
szilárdsága. És a másik é. Csupa olyan
’dolog’, ami nem kézzel fogható. Ami inkonkrét. Ami nem könnyedén, sőt talán egyáltalán
nem ragadható meg. Az illékonyság szilárdsága ez. Annak a valaminek a szilárdsága, ami
nem rögzíthető. A nem rögzíthető mégis szilárdság.
A Neutrális az a szilárdság, ami túl van a stabilitás és a mozgás dichotómiáján.
A mozdulatlanság és az elmozdulás ellentétén. A szél és a kő ellentétén. A kő
és a szél közötti harmadik. Egyfajta „déclic”, montázs. Helyek és idők, több, sok, számtalan
lieu és présent montázsa. Épp ennek a számtalanságnak a szilárdsága.
Barthes – és Marin számára – az az utópikus hely, ahol több, sok, sőt számtalan helyen és
időben lehetünk, anélkül, hogy az egyik kizárná a másikat, azaz a montázs, a passage sans
lieu-je, a „panoráma” .737 A neutralitás szilárdsága – a hely nélküli, jelen nélküli szilárdság –
a panoráma szilárdsága. A papírgalacsin – a gyűrés, a tűrés, a „pas”, a passage – szilárdsága
a panoráma szilárdsága. Barthes számára a Le Neutre vége felé a panoráma a Semleges
legfontosabb szinonimájává válik. Több hullámban, szinte már elsöprő erővel készteti
újragondolásra a korábban érintett fogalmakat és problémákat.
A „Neutre” „panoramikus” [panoramique] – írja Barthes.738 A Semleges felfüggeszt,
felfüggeszti a szilárd különbségeket, az ellentéteket, valamiféle harmadik – hangsúlyozza
Barthes számtalanszor.739 Ezáltal viszont egymásra is húzza, torlaszolja, dönti, gyűri a már
nem is annyira különbözőeket.740 Mintegy „mindent lát” [voir tout]. 741 Azaz „panoráma”
– mondja Barthes. Csakhogy a panoráma nem pusztán számtalan hely együtt látása! A
panoráma nem az, amikor egy város teljes látképét látjuk, mintegy az egész horizontot, amit
máskülönben így, együtt sohasem látnánk. Ha ugyanis a panorámát pusztán a 736 Uo. 25.,
33., 38–42., 99–101., 104., 140. stb. Barthes számára a „vágy” maga is „Semleges”, mert
ugyanúgy, mint a „Neutrális”, „nem mutatkozik/jelenik meg” [ne se manifeste pas], hisz a
nem-adottra, a távollévőr e vágyik (30.). De éppen ezért „a vágy csak egy
átkelés/keresztülhaladás/
-szúrás” [le désir n’est qu’une traversée] – írja Barthes (101.). A vágy hely nélküli. „Utópikus”
(140.).
737 Uo. 207–208. Marin: Utopiques, 257–290., 291–296.
738 Barthes: Le Neutre, 83., 208.
739 Avagy egyfajta negatív teológia – írja ( uo. 246–247.).
740 Mintegy „helyek emeletes/réteges elrendeződése” [étagement des lieux] – mondja
Barthes ( uo. 214.).
741 Uo. 207. Avagy a „place-partout” (213–214.).
200
II. AZ UTÓPIA
több, sok látvány, hely együtt egyszerre való látásaként értjük, valamit nagyon félreértünk –
hangsú lyozza Barthes. A panoráma nem a tér felfüggesztése, miközben az időt, a pillanatot,
az együtt, egyszerre látás jelen ét érintetlenül hagyja. A panoráma „idő-panoráma”
[panorama du temps] is – írja Barthes.742
Mintegy „az idő összehúzódása/összetömörülése” [contraction du tems] is.
„Az idő felfüggesztése” [abolition du temps]. 743 Nem csupán a lieu, de a présent
felfüggesztése is. Egymásra, egymásba csúsztatása, gyűrése, tűrése. Sőt, nem csupán egy
heterotopikus vagy heterokrónikus montázs, de térnek és időnek az egymásba montírozása,
gyűrése is: „tér és idő transzpozíciója, avagy helycseréje” [transpo sition ou échange de
l’espace et du temps] – hangsúlyozza Barthes.744 Olyan, mint az „álom” [rêve] – teszi hozzá.
Vagyis a panoráma maga a spacio-temporalitás. A Neutrális maga a spacio-temporalitás. Az
a biztos itt és most nélküli álom, melyben számtalan lieu és présent áll elő, mégsem együtt és
egyszerre, mégsem ugyanott állnak elő, mert – a különböző
látványokon túl – a teret és az időt is egymásba gyűri, átfordítja egymásba.
Azaz a panoráma neutralitása nem a helyek totalitása egy abszolút most pillanat
omniprezenciájában,745 sokkal inkább a keresztintencionalitás, a korrelatív konstitúció
spacio-temporalitása. Tér-idő galacsinja. „Transzpozíció” -ja.
A neutralitásnak az a szilárdság a, mely – bár sem abszolút ittet, sem abszolút mostot nem ad
– mégis egymáshoz láncolja a teret és az időt. Tér és idő
szét szedhetetlenségének, szétbogozhatatlanságának – kölcsönös survivance-
ának – szilárdságát adja. A tér-idő galacsin szilárdságát adja. A panorámá t mint a spacio-
temporális galacsin szilárdságát. Vagyis a panoráma magának a távollét nek a felcsillanása,
annak az absence-nak a távoli visszfénye, mely nemcsak a különböző látványokat, helyeket és
időket fordítja át egymásba, de a teret és az időt is egymásba gyűri, ahogyan a nyelvet és az
interszubjek-tivitást is belegyűri ebbe a galacsinba. Keresztbe-kasul. De minden rombolása
dacára megajándékoz valami sokkal fontosabbal, fontosabbal, mint az ittel és mosttal.
Fontosabbal, mint a bizonyosság gal. Mint amikor kisétálunk a ten-gerpartra, a szárazföld
utolsó lokalizálható pontjára, egy sziget csücskére, és meglátjuk horizontot. S a víz és az ég
összeér, már-már összemosódik, és nem ezt vagy azt látjuk, nem helyeket, nem is valamiket
látunk. Sőt talán már semmit sem látunk. Csak a távolságot látjuk. Az absence-t látjuk. A
legtöbbet, 742 Uo. 208.
743 Uo.
744 Uo. A spacio-temporalitás hoz lásd még 190.
745 Épp hogy nem jelen, hanem „memória”-szerű, sőt a „»már nem«” [«n’est plus»] és a
„»még nem«”
[«pas encore»] jellemzi ( uo. 212–213., 218.)

201
ami látható. A pan-horámát látjuk.746 Magát a látást látjuk. A távollétet, a távollévő t. Az
idegent, a más t. Ahol sohasem vagyunk egyedül. A sans lieu-ben mindig együtt vagyunk. S a
szilárdság ot is látjuk. A szűnni nem akaró szelet.
A tér és az idő között fújó szelet. A köztünk fújó szelet. A bizonyosság helyett a biztonság ot.
746 A panoráma szó szerint minden (παν-) látványt (ὅρᾱμα) jelent.
III.
SEMATIZÁCIÓ, IDEALITÁS, UTÓPIA

(RICHIR)
Roland Barthes számára az „értelem” [sens] nem valamilyen jelentés [signifi cation], még
kevésbé valamilyen jelölt [signifi é]. Legfeljebb valamilyen „jelölő jelölt nélkül” [signifi ant
sans signifi é]. 1 Azért nem jel-szerű [signe], nem a jelölő és a jelölt azonosságán alapul a
nyelv Barthes számára, mert nem is azonosságszerű. Valamilyen alteritás t, redukálhatatlan
másságot tartalmaz.
Éppen ezért beszél „déclic” -ről. Az értelem számára ez a déclic. Az a kattanás, csattanás, mely
az alteritásból következik. Az össze nem illők, a nem azono-síthatók, a nem azonosság
találkozásakor áll elő. A mással, a másikkal való találkozáskor. A gyűrés kor. A rend
homogenitásának elvesztésekor. Síksze-rűségének, vonalszerűségének összezavarodásakor.
Avagy Husserl nyelvén, a transzverzális megjelenésekor. Marc Richir ezt a transzverzális
konstitúciót szintén „értelem” -nek fogja nevezni. Sőt „sematikus” -nak is. Sematikus érte-
lemkonstitúciónak. Annak ellenére, hogy Barthes egyáltalán nem beszél sematizációról,
meggyőződésem, mégis mindketten nagyon hasonlót állítanak.
Azt, hogy az értelem par excellence kidolgozatlan. Elnagyolt. Vázlatos. Leegy-szerűsítő. Olyan
croquis, mely többféle módon folytatható. Számos eltérő úton kidolgozható. Az értelem mind
Barthes, mind pedig Richir számára egyfajta útelágazás. Több lehetséges irány egymásba
hatolása.2 Az a néhány vonallal megrajzolt skicc, melynek épp a még el nem döntöttsége adja
az értékét.
A különböző irányok „déclic”-je adja az értékét. Az alteritás. A transzverzális. Épp az adja az
értékét, amit minden további kidolgozás kioltana belőle.
Barthes és Richir is éppen ezért az értelmet valamilyen „polimorf” [polymorphe]
struktúrának nevezi.3 Ez a polimorf struktúra Barthes számára a 1 Barthes:
Roland Barthes Roland Barthes-ról, 263/760.
2 Olyannyira, hogy a vázlat gyakran több lehetséges ötlet tényleges kipróbálása ugyanazon a
papírlapon, akár egymásra rajzolva, egymást átfedve is.
3 Barthes: Le Neutre, 32.; Marc Richir: L’institution de l’idéalité. Des schématismes
phénoménologiques.
III. SEMATIZÁCIÓ, IDEALITÁS, UTÓPIA (RICHIR)

203
„déclic” – avagy a „neutrális” –, Richir számára pedig a „séma”. S bár nem mindket ten hívják
sematikusnak, de mindketten értelemnek nevezik. Csakhogy ha az értelem polimorf,
rögzíthetetlen, „hely nélküli” [sans lieu / sans place] is.4 „»U-topikus«” [«u-topique»] is.5 Sőt
heterotopikus is. Afáziás.
A REELL, A DEZINDIVIDUALIZÁCIÓ
Richir – és Husserl – olvasatában az idő létrejöttének, pontosabban a „temporalizáció” -nak
[temporalisation] az a feltétele, hogy felfüggesszük a jelent.
Felfüggesszük a jelen kitün tetettségét. Abszolútságát. Egyedüliségét. Azt az abszolút
pillanatot, mely kizárja magából a múltat és a jövőt. Ezáltal pedig a temporalitást, a
temporalizációt is kizárja. Vagyis ha létezik tiszta jelen, puszta most, nem létezik az idő. És
fordítva. Ha létezik az idő, nem létezhet abszolút most. Avagy a temporalitás nem utólag – a
jelen elmúlásával – függeszti fel a jelent, hanem eleve.6 A jelen „epokhé” -ja nem a múltnak,
hanem magának a jelennek a feltétele!7 Annak a feltétele, hogy egyáltalán létezhessen jelen,
hogy a jelen ne magában, hanem egy időbeli sorozat részeként létezzen. Husserl ezt a jelent
eleve felfüggesztő epokhét hívja „retenció” -nak (és protenciónak).8 Richir számára pedig a
„temporalizáció” éppen ezért „jelen nélküli” [sans présent], egy „jelen nélküli jelenlét”
[présence sans présent]. 9
Az, amit Barthes „imparfait”-nak, avagy „anamnézis”-nek nevezett. Amit viszont mindketten
„neutralitás” -nak hívnak.10 De Richir – és Husserl – ahhoz is ragaszkodnak, hogy a
temporalitás logikáját követve a „»spaci ali záció«”
[«spatialisation»] szintén nem alapulhat az itt kitüntetettségén, abszolútságán.11 Ahogyan
nincs tiszta most, puszta itt sincs. Ahogyan nem létezhet Beauvais, Association pour la
Promotion de la Phénoménologie (coll. Mémoires des Annales de Phénoménologie), 2002. 19.
4 Richir:
Phantasia, imagination, affectivité, 433.; Phénoméno logie en esquisses, 491.; Sur le sublime
et le soi. Variations II. Amiens, Association pour la Promotion de la Phénoménologie (coll.
Mémoires des Annales de Phénoménologie), 2011. 104.; Barthes: Le Neutre, 44., 43.; Marin:
Utopiques, 21., 29., 115., 128.
5 Richir:
Phénoméno logie en esquisses, 490.; Variation sur le sublime et le soi. Grenoble, Millon, 2010.
15., 62., 66.; Sur le sublime et le soi. Variations II, 122.
6 Richir
nyelvén:
„mindigis” [toujours déjà] ( L’institution de l’idéalité, 10.).
7 Vö.
uo. 9.
8 Vö.
uo.
9 Uo. 14.
10 Uo. 12.
11 Richir:
Variation sur le sublime et le soi, 25. Ezt a „spacializáció”-t nevezi Richir „khórá” -nak [chôra]
(25. stb.). Az „»u-topikus«”, a „hely nélküli” [sans lieu], sőt a „hely nélküli »hely«” [«lieu» sans
lieu]
és a „khóra” összekapcsolását lásd Phénoméno logie en esquisses, 490–491.
204
feltétlen jelen, előfeltevés nélküli hely sem létezik. A „sans présent” egy „sans place” -t is
implikál. Egy „sans lieu” -vel is együtt jár. Avagy „nem-pozicionális”
[non positionnel] is.12 Tehát az eleve adott „epokhé” nélkül nemcsak a jelen hullana ki
örökre a temporalitásból, nemcsak a jelen nem lehetne sohasem az idő része, de a hely is
örökre kihullana a spacialitásból, a hely sem lehetne sohasem a tér része.13 Vagyis nagyon is
úgy tűnik, hogy egy kettős epokhéval és neutralitással van dolgunk.14 Idő és tér paralel, vagy
még inkább korrelatív konstitúciójával. Egyfajta „temporalizáció/spacializáció” -val.15 De
Richir számára mégsem ez a korrelatív, kettős, vagy még inkább többszörös, sokszoros
konstitúció – a galacsin – az igazán fontos. Számára még fontosabb, hogy itt egyfajta
realitás-vesztés is létrejön.
Az idő – és a tér is – fi ktív, valamilyen „fi kció” [fi ction], hangsúlyozza Richir Husserl
nyomán.16 S bár „valós” [reell], mégsem „reális” [real/wirklich]. 17 Nem reális, úgy, ahogy
a jelen vagy az itt az. Nem reális abban az értelemben, ahogy a hic et nunc más realitásokat
kizár. Hogy a nem-realitást kizárja. Hogy egyetlen itt és mostot – „realitás”-t [Realität] –
engedélyez. A valós, a reell éppen ezért több lehetséges itt és most paralel, egymást nem
kizáró, korrelatív együttállása. Azaz fantázia szerű.18 Maga „a realitás [Realität]
fenomenológiai epokhé ja”.19 Avagy úgy jelenít meg, mint a művészet. A „prezentifi káció”
[Vergegen wärtigung] jellemzi.20 De mindez csak elsőre tűnik erősnek. A tér és az idő egészét
még soha senki sem látta, tehát valamilyen értelemben mégiscsak ir-reális, a realitás
tapasztalata mindig csak a rész, sohasem az egész tapasztalata, stb., stb. Hihetnénk
legalábbis elsőre. De Richir mégis – ez az első csavar – ennél jóval súlyosabbat állít.
Semmilyen tér- és időtapasztalat, azaz semmilyen realitás tapasztalat, valóságtapasztalat
sem lehet meg ir-realitás, epokhé és fantázia nélkül – hang súlyozza. Fikció nélkül. Reell
nélkül. Avagy nincs tiszta, puszta valóság/realitás, csak az irreálissal – a fi kcióval, a
fantáziával, a reellel, azaz a művészettel – kevert vegyes tapasztalat!
12 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 25.
13 Uo.
14 Ezt a kettős, avagy sokszoros, többszörös epokhét fogja Richir „hiperbolikus epokhé” -nak
nevezni ( L’institution de l’idéalité, 30., 62.).
15 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 29., 86., 93. stb. (A „temporalizáció/spacializáció”
Richir egyik leggyak rabban használt fogalma.)
16 Richir: L’institution de l’idéalité, 7–10.
17 Uo. 9–10. Vö. Bernet: Conscience et existence, 120., 150–151. (A „reell” és a „real”
különbségét az
„ikhnográfi a” kapcsán már említettük.)
18 Richir: L’institution de l’idéalité, 8. Sőt, nem is egy fantázia, hanem fantáziák, „phantasiai”
– írja Richir (8., 12. stb.).
19 Uo. 9.
20 Uo. 8., 14.

205
Ez az egyedüli tapasztalat. Az egyedüli tér- és időtapasztalat. A temporalitás és a spacialitás
eleve az elágazó ösvények kertjeit feltételezi. Galacsin t feltételez.
A sans lieu, a sans présent epokhé-galacsinját feltételezi. A percepció nem a
valóságot/realitást percipiálja, mindössze a valóst észleli. A percepció nem faktumokat,
mindössze „fi ktum” -okat ad.21 Husserl és Richir kifejezésével,
„perceptív fi ktum” -okat.22 Avagy u-tópiák at észlel. Az u-topikus nélkül ugyanis nem lenne
sem tér, sem idő, sem pedig nyelv, értelem, másik – mely mind-mind valós. Még akkor is valós,
ha nem reális. Nem valóság-os. Ahogy például a múlt vagy a jövő, vagy a távoli városok,
szigetek is valósak, még akkor is, ha nem képezik itt és most a valóságom/realitásom részét.
Az utópiák szintén valósak, valós nem-valóságok. Mégsem valóságok, mégis valóságosságok.
Mégsem „Realität”-ek, mégis „reell”-ek. A part menti lyukas kőszobor mégsem valósága, mégis
valóságossága ez. A tovatűnő tengeri szél mégsem valósága, mégis valóságossága. Az absence
mégsem valósága, mégis valóságossága.
Maga a távollét aisz thészisze.
Csakhogy Richir számára – ez a második csavar, gyűrés – ez a realitás-vesztés nem csupán a
„valós”-t [reell] adja, nem csupán egyfajta csökkent valóságot ad. A realitás részleges
elvesztéséért cserébe, a „realitás” [Realität]
elvesztéséért cserébe idealizál is, egyfajta „idealitás” -t [idéalité] is ad!23 Épp azért idealizál,
mert nem reális, mert nem valóságos. Azért, mert a realitás elvesztése „dezindividualizáció”
[désindividuation] is – írja.24 Sokáig tűnhet úgy, hogy Richir mindössze a művészetet
szeretné kiszabadítani a valóság, a realitás szorításából. Mintegy emancipálni a művészetet,
bemutatva, hogy a valóság sem lehet meg művészet nélkül. Hogy a realitás sem lehet meg fi
kciók, fantáziák, képek és vágyak nélkül. De ennél már jóval többről van szó. Richir
olvasatában a temporalizáció és a spacializáció, az észlelés szükségszerű fi k-tumai – az
individuális itt és mostján túli generalitás, idealitás – nem csupán a temporalitás vagy a
spacialitás ragasztóanyagaként működnek, de a teret 21 Uo. 12. Sartre nyelvén, az
„imaginárius”-t [imaginaire] észleli, amit Richir is emleget ( L’institution de l’idéalité, 7.).
22 HUA XXIII, 509., 578., 580.; Richir: Phénoménologie en esquisses, 87. stb. A „perceptív
fantáziá”-t, illetve ennek összekapcsolását a „sematizáció”-val lásd Marc Richir: Fragments
phénoménologiques sur le langage. Grenoble, Millon, 2008. 122–123., 127.; valamint a
„perceptív fantázia” és az „idealitás” összefüggését uo. 132–137., 148., 155–156.
23 Richir: L’institution de l’idéalité, 15. Avagy valamiféle „eidetikus” -at (7.). Az „idealitás”
Richir által használt fogalma Husserltől származik, lásd Edmund Husserl: Formale und
transzendentale Logik.
Den Haag, Nijhoff, 1974 (HUA XVII). Husserl például ezt az „idealitás”-t, avagy az „eidetikus”-t
„a spacio-temporalitás a priori esztétikájá” -nak [ästhetische Apriori der Raum-Zeitlichkeit]
fogja nevezni (297.). Az idealitás és a temporalitás összefüggéséhez lásd még 318–319.; az
idealitás, a nyelv és a „kategoriális” össze függéséhez pedig lásd 324. stb.
24 Richir: L’institution de l’idéalité, 14.
206
és az időt is egymáshoz ragasztják. Körülbelül úgy, mint amikor megpróbálunk valamit
összeragasz tani, de közben véletlenül valami más is beleragad, valami más t is
hozzáragasztunk. Vegyük észre, ha valami sans présent, sans lieu, akkor sans individuel is! S
ez a sans individuel már nemcsak a jelen és az itt individualitását nem bírja – ezáltal pedig
más jeleneket és itteket is hoz-záfűzhetővé tesz az itt és mosthoz –, de az idő vagy a tér
individualitását sem ismeri többé. Az időt és a teret is – mintegy véletlenül – egymáshoz
ragasztja, miközben az idő (vagy a tér) magányos pontjait próbálja összeragasztani. Az időt
és a teret is szétszedhetetlenül egymásba gyűri. Ahogyan még nagyon sok mást is közéjük
gyűr. Ragaszt. Présel. Nyom. A „déclic”, a galacsin transzverzális gyűrései, a fonalgombolyag
csomói, a folyadék bugyborékai maguk is az idealitás – a dezindividualizáció – véletlen
összeragadásai.25 Tehát maga az idealitás – a dezindividualizáció – az, ami a
temporalizációban és a spaciali-zációban közös. Maga az idealitás az a jelen nélküli, hely
nélküli – u-topikus –,
’ahol’ a tér és idő átfordul egymásba. És nemcsak a tér és az idő, de a „nyelv”
és a „másik” is átfordul egymásba.26 Az idealitás maga a korrelatív konstitúció hely nélküli
helye, a transzverzális jelen nélküli jelenléte.27 A „sematizáció”. 28
Az „értelem”. 29 A galacsin. De a galacsin szilárdsága is. Az idealitás institúciója maga a
szilárdság, a mégis szilárdság konstitúciója is. A galacsin mégsem azonosságának mégis
szilárdsága. Egy „polimorf” szilárdság. Az epokhé szilárdsága.
A realitás-vesztés, a reell szilárdsága, a valóságosság (nem a valóság) szilárdsága. A
kőszobor lyukainak szilárdsága. A távollété. A szélé. Avagy a másiké.
De a richiri idealitás nem az általános, ahogyan nem is a platóni idea, vagy a hegeli eszme, és
nem is a fogalom azonossága, vagy a szavak jelentésének azonossága, stb., stb. Ez az idealitás
ugyanis nem alapul semmilyen reális azonosság on.30 Épp a nem-azonosság, épp az alteritás,
az idegen, maga a távollét invariabilitása. A sans présent, a sans lieu – a sans individuel –
invariabilitása.
Dezindividualizációja. Épp az irrealitás – a reell – invariabilitása. Nem valamilyen megjelenő
általánosság, sokkal inkább a nem-megjelenő nem-megkülönböz-25 Richir nem galacsint
vagy gombolyagot, inkább „»kötegek«” -et [«gerbes»] mond, a „sematizmus
»kötegei«” -t, bár ezt is csak ritkán használja ( uo. 196.).

26 Uo. 16., 17. Sőt egy „se faisant” értelem (16., 19.).
27 A „»transzverzális«” , a „horizontális”-sal szembeni „vertikális” , valamint az „idealitás”
összefüg-géséről Richir több helyen is beszél ( uo. 26., 195., 197.). Az „idealitás” , a
„sematikus” a „vertikális tengely” [axe vertical] Richir számára is (197.). Avagy az
„idealitás” egy nem „visszaemlékezés”-
szerű – sokkal inkább primer – emlékezet (Marc Richir: L’expérience du penser.
Phénoménologie, philosophie, mythologie. Grenoble, Millon, 1996. 23–31., 34–40.).
28 Richir: L’institution de l’idéalité, 20–21.
29 Uo. 14.
30 Foucault kifejezésével: valamilyen „nem pozitív affi rmáció” .

207
tethetősége.31 Annak a valaminek a hasonlósága, ami újra és újra kicsúszik a kezeink közül. S
talán nem is ugyanolyan, talán nem is ugyanaz – hisz ennek a megállapításához is el kellene
kapnunk –, mégis ugyanúgy csúszik ki a kezeink közül. A még vagy már meg nem ragadott
invariabilitása. Dezindividualizációja. Az absence generalitása. Generabilitása. Indisztinkt
volta.
A nagyon is különböző helyeken, nagyon is különböző időben feltámadó, mégis mindig
ugyanúgy fújó szél. A távollét szelének távollévő, nem megjelenő – mégis – közössége. Mégsem
azonossága, mégis egysége. Vagyis az idealitás a távollét mégise. A brise marine mégise. A
nem Nichtigkeit mégise.
Maga a survivance elillanó, elkaphatatlan, megragadha tatlan, észlelhetetlen mégis mégise.
„Mindigis” -e.32
Richir arról ír, hogy a „temporalizáció” sohasem „egyforma/egysíkú”
[uniforme]. 33 Hogy sohasem a „jelen” [présent] azonossága, egyformasága tér vissza benne,
hogy nem egyetlen vonalra, síkra tömörül, hanem „megnyílik/felnyílik” [s’ouvrir].
Felhasad.34 Mintegy meggyűrődik. Összegyűrődik.
A „jelen nélküli jelenlét polimorf temporalizációjá” -ban [tempo ralisation polymorphe en
présence sans présent] gyűrődik össze.35 Azért polimorf, mert több-síkú: a „ko-egzisztencia”,
azaz a térbeliség, valamint az „interszubjektivitás”, a „Leiblich keit” síkját is belegyűri a
temporalizáció síkjába, galacsinjába.
Sőt, magát ezt a polimorf, jelen nélküli jelenlétet nevezi Richir „a képződő
értelmek temporalizációjá” -nak [la temporalisation des sens se faisant]. 36 Azaz az értelem
maga ez a polimorf konstitúció. A temporalitás korrelatív, paralel keresztül-kasul
konstitúciója. Térként és interszubjektivitásként is konsti tuálódó temporalizációja. Ezért
fogja Richir egyfajta „sematizmus” -nak [schématisme]
nevezni.37 Az idő, a tér, a másik, a test egymásra rajzolt értelem-vázlatainak.38
Csakhogy azt is látnunk kell, hogy bármennyire is polimorf ez a struktúra, bármennyire a
sans présent, a sans lieu rögzítetlensége, a „távollét” rögzít-31 Egyfajta apofatikus, a-
idealitás. Avagy negatív-idealitás, negatív-általánosság ez.
32 A
„már mindigis és még mindigis” [toujours déjà et toujours encore], az „örökké és örökre”
[depuis toujours et pour toujours] és az „idealitás” összefüggését lásd uo. 10., 89. Richir
számára ez a „toujours déjà”
pedig maga a „valós” [reell] (10.).
33 Uo. 19.
34 Merleau-Ponty szintén beszél „a lét felhasadásá” -ról, miközben „sans lieu”-ről is beszél („A
szem és a szellem”, 74/81., 75/85., 69/65.).
36 Uo.
37 Uo. 20.
38 Richir maga is beszél „vázlat” -ról [esquisse], lásd Phénoménologie en esquisses. Grenoble,
Millon, 2000. A kanti és richiri sematizáció különbsége is ebből következik, a richiri
sematizáció téridőbeli, nyelvi, a másikat, a testet is magába foglaló jellegéből (lásd Marc
Richir: L’écart et le rien.
Conversations avec Sacha Carlson. Grenoble, Millon, 2015. 80–82.).
208
hetetlensége jellemzi, „paradox módon” mégis „orien tál, strukturál”. 39 Avagy
„ez a távollét a megragadhatatlan egység is”. 40 Éppen ezért beszél Richir „az idealitás
sémájá” -ról [le schème de l’idéalité]. 41 Vagyis bármennyire is polimorf ez a struktúra,
mégsem tagadja az uniformitást! Richir kifejezésével, mintegy
„elhagyja/felhagy vele” [quitter], avagy pusztán csak felfüggeszti. 42 Miközben polimorffá
teszi, az uniformitását sem tagadja, uniformmá is teszi! Úgy gyűri egymásba, ragasztja
egymáshoz az idő, a tér, az interszubjektivitás, a test és az értelem viszonyait, síkjait, hogy
nem szakítja szét ezeket a viszonyokat, struktúrákat, síkokat, hanem épp az át-hatásukkal
konstituálja, rögzíti meg azokat. Magukat az egyes síkokat is. Mintha csak a gyűrés simítaná
ki a lapokat. Az összegyűrt lapok mocorgása, feszültsége, kifelé törekvése ez.
A „ko-extenzív” [coextensif] jellegük.43 Tehát olyan uniform-polimorf struktúrával van
dolgunk, melyben az uniformitás és a polimorfság már nem zárja ki egymást.44 Olyan
uniform-polimorf struktúrával, mely – galacsin ide vagy oda – nem utólag gyűri össze a
homogén síkokat, hanem eleve – toujours déjà, vorgegeben – összegyűri, keresztbe-kasul
összegyűri az idő, a tér, az interszubjektivitás és a test lapjait.45 Richir számára ez az
uniform-polimorf struktúra maga az idealitás galacsinja. Maga a sematizáció, a sematikus
értelem idealitás-galacsinja. Az a távollét, ami paradox módon orientál és strukturál.
Az idealitás – a sematikus értelem idealitása – maga a távollét megragadhatatlan egysége. A
mégsem azonosság mégis egysége. A galacsin szilárdsága. A kő
szilárdsága szél ként, a szél szilárdsága kő ként. A te szilárdságod én ként. Az én szilárdságom
te ként.46 Össze-gyűrve. Valóban. Valósan. Reell.
39 Richir: Méditations phénoménologiques, 324. Egyfajta szür-konstrukció is.
40 Uo. 229.
42 Uo. 19.
43 Uo. 20., 70.
44 Husserl számára a primer emlékezet (a transzverzális gyűrés) ugyanígy nem zárja ki a
másodlagos emlékezetet (a linearitást, a szukcessziót, a vonalat, a síkot).
45 A papírgalacsin utólag összegyűrt papírlapokból áll, a sans présent, a sans lieu galacsinja
viszont eleve, már mindigis összegyűrt lapokból áll. Ennyiben nem is valamilyen reális
galacsin. Ezt az eleve gyűrtséget nevezi Richir „passzív pre-konstitúció” -nak Husserl nyomán
( L’institution de l’idéalité, 84–85.)
46 Egyfajta
„«Allsubjektivität» (omnisubjectivité)” ez – írja Richir Husserl nyomán ( uo. 19.). Ehhez lásd
még Merleau-Ponty „generalizált én” [moi généralisé] fogalmát ( La prose du monde, 192.).

209
A PISLOGÁS
Richir olvasatában a „sematizáció”, az értelem sémái, az értelem idealizációja, avagy
dezindividualizációja egyfajta „fenomenológiai pislogás/hunyorgás”
[clignotement phéno ménologique]. 47 Az uniform-polimorf galacsin maga ez a pislogás.
Olyan struktúra, melyet valami megszakít, megtör. Meggyűr. Valaminek megszakítja, megtöri
a homogenitását, a síkszerűségét. Az individualitását. Ahogyan a pislogás szakítja meg a látás
homogenitását. A látott individualitását. Az idealitás galacsinja Richir számára ez a
„clignotement” .
S bár egyrészt nem homogén, nem statikus, nem síkszerű, de másrészt ahhoz, hogy egyáltalán
heterogenitásról, mozgásról, keresztirányról beszélhessünk, megint csak valamilyen
homogén, statikus, síkszerű rendre lenne szükségünk, ahol megállapítható lenne: mi mozog és
mi nem. Mi homogén és mi nem. Ki kellene peckelni a szemünket. Vagyis a pislogás nem
pusztán egy megszakítás, de annak a lehetetlensége is, hogy valaha megállapítsuk, hogy a
látvány homogén, statikus, síkszerű-e. Ahogyan annak a lehetetlensége is, hogy valaha
megállapítsuk, heterogén, mozgó, keresztirányú-e. A „clignotement” nem a bizonyosság
tagadása. A pislogás olyan bizonytalanság, mely – épp a bizonytalanságánál fogva – a
bizonyosságot sem zárja ki. Legfeljebb felfüggeszti. Egyfajta pozitív bizonytalanság. Affi
rmatív bizonytalanság.
A bizonytalan ság már-már bizonyossága. Azaz a „clignotement” maga az uniform-polimorf
struktúra. A nem azonosság, de a nem azonosság mégis egysége, mégis idealitása –
szilárdsága – is. A pislogás maga az idealitás. Richir kifejezésével, „az idealitás (az eidosz)
variációi” [variantes de l’idéalité (de l’eidos )]. 48
Mégis variációi. A valós, a reell variációi. A sans lieu, a sans présent variációi.
És mégis egyhangúsága, az invariabilitás – a présent és a lieu – egyhangú felfüggesztése. Az
utópia egyhangúsága. Az értelem kétséges, de mégis egyhangúsága. Az epokhé mégis
egyhangúsága. „Mindigis”-e. 49 A szél mindigise. Unalma.
Mely bármennyire is különbözően süvít, dalol, mégiscsak egyetlen hangon szól. A távollét
hangján. Egy-hangúságán. A lyukak hangján. A másik hangján.
Az idealitás hangján. Szilárdságán. A galacsin, a „transzpasszibilitás” [transpassibilité], a
survivance hangján.50 A te hangodon.
48 Uo. 20.
49 A „mindigis” , a „már mindigis múltbeli” [toujours déjà été dans un passé], a „még
mindigis jövőbeli” [encore toujours dans un futur] és a „clignoter” összekapcsolását lásd uo.
35. Nem mellesleg az
„emlékezet előtti” [immémorial] múltat és az „idő előtti” [immature] jövőt is hozzákapcsolja.
Ezt pedig valamiféle „proto-temporalizáció”-nak is nevezi Richir (36.).
50 Uo. 19. Richir számára a „»transzverzális«” , a „metamorfózis” és a „transz passzibilitás”
is összefügg (26.). (A „transzpasszibilitás” Maldiney kifejezése.)

A „clignotement” Richir számára nem pusztán egyfajta „pluralitás”, nem pusztán egy
„multiplicitás”, de „a multiplicitásban lévő összeszövődés/összegubancolódás” [enchevêtré en
sa multiplicité] is.51 Olyan enchevêtrement, mely
„epokhé”-k „»cikcakk«” -ban, keresztül-kasul történő egymásra gyűrődése is.52
Miközben „por” -ként [poussière] „szóródik szét” [disséminant] – teszi hozzá Richir.53 Porként
szóródik szét a szélben. Azáltal szóródik szét, hogy „a pis-logásban” [dans le clignotement] –
írja – mintegy „felcsillanás”-ként [chatoiement] „csak úgy tűnik fel valami, hogy átfordul az
eltűnésbe” [n’apparaître que pour revirer en disparaître], és „csak úgy tűnik el, hogy átfordul
a feltűnésbe” [ne disparaître que pour revirer en apparaître]. 54 Vagyis Richir számára a
pislogás maga a távollét tánca. A távollét feltűnése eltűnésként, eltűnése feltűnésként, a
megragadhatatlan, újra és újra elillanó szél. Mely bármennyire is különböző
fenoménekben tűnik fel és tűnik el, mégis idealizálódik. Megszilárdul. Maga a
„feltűnés/eltűnés” [apparaître/disparaître] szilárdítja meg.55 Az „át fordulás”
[revirer] szilárdítja meg. A transzverzió. Az epokhé. Az elillanás. A bizonytalanság, a
hajlékonyság, azaz a stabilitás hiánya szilárdítja meg. A lyukak szilárdítják meg. A
szétporladás. Maga a szilárdság felfüggesztése szilárdítja meg. A reziliencia. Az a reziliencia,
melyet bár „lehetetlen stabilizálni/megrögzíteni a jelenben” [impossible à stabiliser dans un
présent], 56 de legalább ennyire lehetetlen stabilizálni, megrögzíteni a nem-létben is! A
semmiben. Semmiként.
A pislogás a jelenlét-távollét szilárdsága.57 A galacsin szilárdsága. Az, amikor valami
belemegy a szemünkbe – talán a por, talán a szél miatt –, s nem látunk jól, elkezdünk pislogni,
és ugyanaz a pislogás, ami miatt nem látunk jól, ami elhomályosítja a látványt, ki is tisztítja a
szemünket. A pislogás az a rosszul látás, mely a jobban látásnak, sőt magának a látásnak is
az egyetlen lehetősége. Az absence maga ez a „ clignotement” . Maga az absence „déclic”
-je.58
Az a rosszul látás, mely a látás egyetlen lehetősége. Az a sérülés, lyuk a part menti szobron,
mely a szobor létének, fennmaradásának, survivance-ának az egyetlen lehetőség. Az a sans
présent, sans lieu – a bizonyosság, a stabilitás 51 Uo. 28., 30.
52 Uo. 30., 31. (A „cikcakk” Husserl fogalma.)
53 Uo. 30., 180.
54 Uo. 30.
55 Uo. 31.
56 Uo. 30–31.
57 Richir megfogalmazásában „a jelenlét és a távollét között” [entre la présence et l’absence]
„lebeg”,
„fl uktuál” ( uo. 177.). Richir máshol „fl uktuáló végtelen”-ről [infi ni fl uctuant] beszél
( Variation sur le sublime et le soi, 87.).

211
hiánya –, mely magának a szilárdságnak az egyetlen lehetősége. A távollét, a nem-lét
bizonyosságának, stabilitásának hiánya, mely a jelenlét, a lét szilárdságának az egyetlen
lehetősége. A „jelen nélküli jelenlét” szilárdsága.59
A „temporalizáció/spacializáció” szilárdsága.60 Egyfajta „»nomadizmus«”.61 Az instabilitás
stabil létmódja. A „ritmusok, avagy sémák” [rythmes ou schèmes]
szilárdsága.62 Az értelem fl exibilis szilárdsága. „Ipsze itás”-a.63 „Polimorf” szilárdság.
Uniform-polimorf szilárdság. Idealitás. Avagy a dezin dividualizáció mint survivance
szilárdsága. Egyfajta „apeiron” .64
INVARIANCIA
A pislogás Richir interpretációjában egyrészt a távollét jelenléte, annak a megjelenítése –
„prezentifi káció”-ja –,65 ami miatt épp nem látunk, de közben az is, ami mégis lehetővé teszi
a látást. A távollét, az absence kiküszöbölhetetlen a látásból. Az észlelésből. Ahhoz ugyanis,
hogy távollévőt, ne csak az itt-, de az ott lévőt is lássuk, a dombokat a horizonton, a tenger
egyenes vonalát, kell az absence. A távolság hoz kell az absence. A reell. A látás ugyanis
nemcsak a valamit látás, de távolság látása is. A távollét látása is. A távollét jelenléte is.
Ennyiben pedig mindig pislogunk. Úgy látunk, hogy pislogunk. Még akkor is, ha épp teljesen
nyitva van a szemünk. Pislogunk, hunyorgunk, ahhoz hasonlóan, mint amikor jobban,
távolabbra szeretnénk látni, s összehúzzuk a szemünket. Csakhogy a pislogás ban –
hangsúlyozza Richir – van valami változatlanság, állandóság, „invariancia” [invariance]
is.66 Mindig ugyanúgy pislogunk. Két pislogás vajmi kevéssé különíthető el egymástól. Az
absence invarianciája ez. Az a távollévő, az a távolság, mely ugyanolyan a dombok mögött és
a tenger egyenes vonala mögött is. Az, ami minden látottban, minden látványban közös. Ami
nélkül nincs látás. A nem látható, a látottból soha ki nem küszöbölhető – távollét –
invarianciája ez. Az absence idealitása.
59 Richir: L’institution de l’idéalité, 19., 35.
60 Uo. 31. Ráadásul Richir számára a „temporalizáció/spacializáció a jelenlét ben”
[temporalisation/
spatialisation en présence] áll elő ( Variation sur le sublime et le soi, 93.). Azaz a „présence”
olyannyira nem egy jelen, hogy térbeli is, tempo-spaciális is!
61 Richir:
L’institution de l’idéalité, 30., 47. stb.; Variation sur le sublime et le soi, 103. (A
„nomadizmus”-t valószínűleg Deleuze-től kölcsönzi Richir.)
63 Uo. 50.
64 Uo. 17. Az, amit Deleuze „aión” -nak nevez.
65 Uo. 44.
66 Uo. 44., 45.
212
„Sémá” -ja, „eidosz” -a.67 De miközben ugyanolyan, unimorf, mégsem ugyanúgy jelenik meg.
Más és más látványokban jelenik meg ugyanúgy. Poliform is. Richir megfo galmazásában „a
variáció invariánsa” [l’invariant de la variation] ez.68 A variáció inva rianciája. Azaz Richir
számára minden észlelésnek nemcsak szükségszerű összetevője a távollét – a pislogás, a
hunyorgás –, ezt sokan mondják Richiren kívül is, de arra is felhívja a fi gyelmet, hogy ez a
redukálhatatlan távollét egyben idealizál is. A „toujours déjà” ez a redukálhatatlan távollét,
ami egyben idealizál is. Az a szél, ami a dombok és a tenger egyenes vonala mögött megbújva
is még mindig, mindigis ugyanaz a szél. De ha az absence az egyetlen, ami az idealitásért felel,
miért nem egyetlen idealitás van? Az idealitás miért nem a plótinoszi „Egy” csupán? Mert az
azonos – így a „ Ἕν” is – a jelen oldalán ragad! Azaz az eidosz, a távollét eidosza nemcsak
azért poliform, mert sokféleképpen jelenik meg, de azért is, mert maga a távollét sem azonos.
Épp azért nem azonos, mert nem a jelen, hanem a domb másik oldalán van. Ugyanaz a szél
mégsem azonos. A mégis egység mégsem azonossága ez. Avagy a „sémá”-k sokasága.69 A
„séma” variábilis „invarianciá” -
ja. Az invariábilis idealitás temporális, spaciális, nyelvi variációi. Azaz azt is vegyük észre,
hogy „az idealitás (az eidosz) variációi”, 70 sematikus variációi eleve temporális, spaciális,
nyelvi variációk is. Az interszubjektivitás variációi is. Ha van idealitás, de az mégsem azonos,
úgy az „ a jelenlétben való temporalizációban” [temporalisation en présence ], „ a nyelv
jelenlétében” [en présence de langage ], „a séma nyelvében való temporalizáció”-ban
[temporalisation en langage du schème], „a séma jelenlétének temporalizációjá”-ban
[temporalisation en présence du schème] mutatkozik meg.71 Egy tér-időbeli, nyelvi,
„»interszubjektív«” sematizációban.72 Olyan invarianciaként, mely nemcsak a spacio-
temporalitás vagy a nyelv egységét, variábilis invari anciá ját alkotja meg, de a tér-idő-nyelv-
másik transzverzális, keresztbe-kasul összegu bancolódó invarianciáit is. Richir számára épp
ez a többdimenziós, variábilis invariancia a sematizáció. A variábilis invariancia
enchevêtrement-ja. Az idealitás enchevêtrement-ja. 73 Galacsinja.
67 Uo.
68 Uo. 44.
69 Uo. 44., 45.
70 Uo. 20.
71 Uo. 39–40.
72 „Sematizáció” és „interszubjektivitás” összefüggéséhez lásd uo. 57.
73 Avagy a „séma” nem pusztán egy „proto-temporalizáció” , „proto-protenció/proto-
retenció”, de egy
„proto-nyelv” , ahogyan egy „proto-spacializáció” is (36., 39., 40., 68.). Ahogyan egy proto-
másik is. De ezt a „proto-” előtagot semmiképpen se értsük tényleges korábbiságként,
mindössze valamiféle
213
Richir megfogalmazásában pedig ez a variábilis invariancia, ez az uniform-polimorf
struktúra – avagy a sans lieu, a sans présent afázia-struktú-rái, a transzverzális sematizáció
– „az »örökkévalóság« táncoló fenomenológiai
»formája«” [la «fi gure» phénoménologique dansante de l’«éternité»] is.74 Annak a
távollétnek, hiánynak a körbetáncolása, ami sohasem jelenik meg. De a távollétében – az
absence körül lejtett táncként – mégis láthatóvá válik valahogy. Szökésként, elillanásként. Az
elillanó szél táncaként. A tér-idő-nyelv-másik illékony táncaként. Az afázia rendek, síkok
közötti elillanó ugrásaként.
A sematizáció, a „szimbolikus (értelem)alapítás” [Stiftung symbolique] fuvalla-taiként.75 Az
„idealitás” szűnni nem akaró táncaként.76 A távolba futó mozdulatok invarianciá jaként.
Dezindividualizációja ként. Az elillanó szél hűlt helyei-nek, – invariábilis, dezindividuális –
lyukainak egyformasága ként. És mégis sokaságaként. Az afázia által legyártott rendek
invariábilis, dezindividuális téve déseiként. Elvétett, mégis ideális rendszereiként. Épp az
elvétettség által idealizált – dezindi vidualizált, invariábilissá tett – sematikus értelmekként.
A vázlatosság, a félbehagyottság, az elillanás által idealizált értelemként.
Richir nem kevesebbet állít, mint hogy értelem, értelmi egység, idealitás nem ott van, ahol
valamit megragadunk, s rögzítünk, hanem ott, ahol valamit elvétünk. S bár utánakapunk, de
mégsem érjük el. Elejtjük. Amikor a tengeri szellőt próbáljuk lepkehálóval befogni. A
megragadás ugyanis csak azt ejti foglyul – a jelent, az ittet, az individuálist –, amivel nem
sokra megyünk.
Értelmi sémákat, csoportokat, kategóriákat ugyanis, idealitást, dezindivi-dualizációt,
invariabilitást csak a távollét – a sans lieu, a sans présent – ad. 77
Az u-, a-tópia adhat. Amikor valami, többször, több valami ugyanúgy hullik ki a kezünkből.
Ugyanúgy illan el. S mi hiába lejtjük extrém táncunkat, hiába kapkodunk furcsa
mozdulatokkal utána, „mindigis” elvétjük. Szerencsére. Mert épp ez a kihulló távollét, a
távollét tánca, a szél lüktetése az, ami egyedül képes értelmet adni. Alapítani. Egyedül a
távollét az, ami képes idealizálni. Dezindividualizálni, invariánssá tenni valamit. Épp azáltal,
hogy ki-oltja, felfüggeszti a présent és a lieu individualitását. Realitását. Avagy Richir a lehető
legnagyobb veszteséget fordítja át a lehető legnagyobb nyereséggé.
Épp ott adódik az értelem, ahol a legkevésbé számítunk rá. Ahol már minden olyan
összetömörülésként, mely megelőzi, vagy épp a felfüggesztése után követi a tér, az idő, a
nyelv, az interszubjektivitás magányos, síkszerű egységeit, lapjait.
74 Uo. 68.
75 Uo. 68., 65., 41.
76 Uo. 65.
77 A „kategoriális szemlélet” és az „idealitás” összekapcsolását, valamint ennek az
összefüggését a husserli „Bedeutung” -gal lásd uo. 73., 91., 94–95., 98., 106–108., 129.
214
veszni látszik: a távollét vihara által előidézett rombolásban. Az összedöntött, egymásra
halmozott tárgyak egyformaságában. Azokban a galacsinokban, ahol már botorság lenne az
összegyűrt lapok oldalszámait ke resgélni, s azon vi-tatkozni, melyik volt az első, a második, a
harmadik stb. Az egyformaságukat elvitatni. A szilárdságuk at megkérdőjelezni. A pislogás
fontosságát kétségbe vonni. Avagy a galacsin „transzpozíció” -it [transposition]
kisimogatni.78
TORLÓDÁS, DEMULTIPLIKÁCIÓ
S bár Richirtől nagyon távol áll, hogy valamiféle Egyről beszéljen, de az idealitás kapcsán újra
és úja feltűnik a végtelen problémája és fogalma is.
A domb nem látott, másik oldalán nemcsak az ideális, de a végtelen is ott van: „a végtelen
nem-jelene” [non-présent de l’infi ni] is ott van.79 A megjelenő, látott dombban, „a jelen ben a
végtelen nem-jelene” [non-présent de l’infi ni dans le présent] is ott van – írja. Épp a
„végtelenség” [infi nité] nem-jelene az, ami „sohasem teljesen individualizált” [jamais
complètement individué], s éppen ezért az „idealitás” -t, az „eidosz”-t is „implikálja”.80 Épp
azért implikálja, mert
„sohasem aktuali zálódik mint olyan egy hic et nunc ban” – hangsúlyozza Richir.81 Azaz a
„jelen nélküli jelenlét” [présence sans présent] mint temporalizáció nemcsak egy
temporalizáció, hanem egy idealizáció, sőt valamiféle „csúszás/
torlódás a végtelen felé” [chevauchement à l’infi ni] is.82 Csúszás egyfajta „apeiron” felé is.83
Olyan csúszás, melyben sokféle jelenség torlódik össze, épp a dezindividualizáció miatt. A
temporalitás, az idealizáció, a végtelen problémája torlódik egymásra. Sőt a temporalitás és a
spacialitás egymásra torlódása is.
Számtalan individuális hic et nunc egymásra torlódása, egymásra gyűrődése.
A dezindividualizáció – az idealitás – maga ez a torlódás. A gyűrődés. A galacsin lapjainak
egymásra csúszása, egymás alá-fölé torlódása. Deckung ja. Miközben az idealizáción
keresztül a „nyelv” kategoriális egységeinek idecsú szása, torlódása, Deckung ja is. Ahogyan
ez a csúszás, torlódás, a dezindividualizáció idealitás-galacsinja az alteritás, az alteráció
galacsinja is. A sematizáció maga ez a torlódás, gyűrődés. A sans lieu, sans présent
dezindividualizációjá-nak – idealizációjának, végtelenjének, mindigisének – a
chevauchement-ja.
78 Uo. 70., 114. A „transzpozíció”-t Barthes is mondja ( Le Neutre, 208.).
80 Uo.
81 Uo.
82 Uo. 89., 20.
83 Uo. 17.

215
A sematizáció maga a galacsin – egymást erősítő – dezindividualizációinak a szilárdsága. A
chevauchement szilárdsága. A szétszedhetetlenül egymásra csúszó, torlódó, egymásba
gyűrődő, egymáshoz ragadó lapjainak a szilárdsága:
„demultiplikáció” -ja. A multiplicitás de-multiplikáció ja. Richir megfogalmazásában „a
nyelvben (a jelen nélküli jelenlétben) előálló sematizációk által demultiplikált összeguban
colódások/összeszövődések”.84 Az összegubanco-lódások szilárdsága. Azaz a sematizáció, a
sematikus értelem maga a szél ereje
– a távollét ereje –, mely egyre jobban összetömöríti a galacsin lapjait. Egyre jobban, egyre
több helyen meggyűri.85 Egyre szilárdabban összegyűri. Egyre jobban megszilárdítja.86 A
dezindividualizáció ereje ez. A demultiplikáció ereje. Annak a szélnek az ereje, mely egyre
több helyen fúrja át a szobrot, egyre több mindent borogat egymásra, hogy ezáltal segítse a
túl-élés t. A survivance-t. A sematikus értelem a survivance értelme. A szilárdság értelme. Az
együtt-lét értelme.
Ugyanakkor Richir ahhoz is ragaszkodik, hogy a „dezindividualizáció” mindig összefügg a
„fantáziá” -val [phantasia] is.87 És a fantáziához köthető meg-jelenítéssel, a „prezentifi káció”
-val [Vergegenwärtigung] is.88 Azzal, ahogyan a fantázia és a kép „fi ktum” -okat hoz létre.89
Olyan legalább részben „üres”
[vide] megjelenítéseket,90 melyeket – Husserl nyelvén – „a jelenlévő hületikus tartalom
távolléte/hiánya” [absence de contenu hylétique présent] jellemez.91
A „nem-jelenlévő” [non-présent / n’est pas présent ], a távollét jellemzi.92 Csakhogy a
távollét megjelenítése Richir számára már jóval tágabb körben értelmezhető, mint a
művészet. A prezentifi kált távollét „dezindividualizáció”-ja, demultipli kációja az „idealitás”,
a „sematikus” forrása is.93 A kategóriáink, a
„kategoriális” forrása is.94 Az értelem é. De azt is észrevehetjük, hogy az idealizáció
mennyire nem idegen a művészettől, illetve a művészet idealizációja 84 Uo. 89. […les
enchevêtrements démultipliés par les schématisations en langage (en présence sans
présent…)]
A francia köznyelvben a „démultiplier”, „démultiplication” a sebességváltó visszaváltását, az
áttétel fokozatainak, számainak csökkentését jelenti.
85 Richir
„átfordítás” -t [pivot/transposition] mond, sőt az „átjáró” -k [passage] átfordítását ( uo. 128.,
70., 114.)
86 Richir „rögzített sematikus kép” -ekről [image schématique fi xée] beszél ( uo. 129.). Az
„idealitás”, az idealitás „ritmus”-a által fi xált sematikus képekről. De „sűrűsödések”-et
[densifi cations] – és persze
„lazulások”-at [détentes] is – emleget (157.).
87 Uo. 107., 91., 93.
88 Uo. 94., 8., 14., 191–194. stb. (A Vergegenwärtigung számos helyen feltűnik Richir
szövegében.) 89 Uo. 98.
90 Uo. 94., 106., 108., 114.
91 Uo. 91.
92 Uo. 98., 111.
93 Uo. 107.
94 Uo. 91., 94–95., 98., 106–108., 129.
216
mennyire nem idegen az észlelés és a gondolkodás vagy épp a nyelv kate-góriáitól –
gyakorlatilag a távollét jelenlétének variációi mind. Ugyan annak a távollétnek a nem azonos
variációi. A sans lieu, a sans présent variációi. Utópia-variációk. A vihar által felborított
tárgyak nagyon is jól elkülöníthető halmai, galacsinjai a parton. Nem azonos halmok, mégis
ugyanannak a viharnak a nyomai. Annak a távollétnek a nyomai, amellyel csak „utóbb”
[après coup]
szembesülünk, szembesülhetünk.95 Hiszen a távollét, a szél idealizáló rombolása nélkül, a

halmok nélkül, kategóriák nélkül észlelés sem lenne. Avagy a vihar, mely Utópia szigetére vet
minket, mindig korábbi, nem éljük át, nem tapasztaljuk, nem tudunk beszámolni róla. A
pusztítás után érkezünk.
A távollét viharos szele már elillant. Már elfújódott. Avagy előre, eleve adott.
Vorgegeben. Csak a nyomai maradtak. De nem a pusztulás, sokkal inkább a túlélés nyomai
ezek. A halmok nem a pusztulás, a túl-élés nyomai. A galacsin a survivance nyoma. A
szilárdság nyoma. Azaz nem pusztán a vihar, a rombolás, a pusztítás a korábbi. Vorgegeben.
Nem pusztán a vihart aludtuk át, de a távollét „transz-pozíció” -ját is! Azt, amikor a rombolás
át-változott szilárdsággá.
Survivance-á. Az u-tópia eu-tópiává.96 Az idealitás maga ez a transzpozíció.
Az, amikor a vihar után még mindig ott áll a kőoroszlán a parton, s bár a formáját egyre
inkább elmossa a szél, de annál inkább vidám nak tűnik. Egyre kevésbé reálisnak,
individuálisnak, egyre inkább ideálisak tűnik.97 Olyannak, mint a messzeség. Olyannak, mint
a szél. Olyannak, mint amilyen te vagy.
Közös titkunknak.
A KHÓRA, AZ ENJAMBEMENT, A SPALTUNG
A L’institution de l’idéalité ben Richir még keveset foglalkozik a térrel, a hellyel.
Így a hely-nélkülit, az utópiát sem érinti. Pedig mindaz, amit elmond – maga az idealitás is –,
nagyon szorosan kötődik a spacializációhoz. Egy hely nélküli spacializációhoz. Ahol a tér-
időbeliség nem csupán jelen nélküli, de hely nélküli is. A sans présent és a sans lieu tempo-
spacializációja. Idealizációja. Az a fogalom pedig, mely erről az u-topikus tempo-
spacializációról, tempo-spacio-idealizáció ról szól, a khóra lesz. Richir számára a „khóra”
„sematikus”, „a khóra 95 Uo. 89.
96 Richir ragaszkodik ahhoz, hogy az „utópia” sohasem csak valamilyen „a-tópia” , „sans lieu”
, de legalább ennyire egy „eu-tópia” is ( L’écart et le rien, 22.).
97 Richir számára a „tárgyiasság” [Gegenständlichkeit], a tárgytapasztalat maga is
feltételez egy
„idealitás” -t ( L’institution de l’idéalité, 118.). A dolgok közös „»általános valamiség«”-ét
[Etwas überhaupt] – mondja Husserl nyomán.

217
sematikus kibomlásá”-ról [déploiement schématique de la chôra] beszél.98 De miért
sematikus a khóra? Miért sematikus a tér, pontosabban a térbeliség, a spacializáció? Azért,
mert sohasem tisztán térbeli. A tér Richir értelmezésében nem a helyből, a lieu-ből kiindulva
érthető meg. A hely – a térbeli pont – ugyanúgy nem konstituál teret, ahogy a jelen – az
időbeli pont – nem konstituál időt. Richir olvasatában spacialitást csak a „végtelen” [infi ni]
kons-tituálhat. Az a végtelen, az a távollét, mely nem vezethető le az egyes helyek közötti
távolságból. Az, ami „»összemérhetetlen«” [«incommensurable»]. 99 Az
„elérhetetlen” [inaccessible]. A „radi kális »külső«/»kívülség«” [radical «dehors»].
A fenséges. Hiszen csak ez, a minden egyes helyen kívüli – a sans lieu – lehet képes arra, hogy
minden egyes helyet összekössön.100 Mivel egyikhez sem kötődik kizárólagosan. Csakhogy „a
radikális »külső« sem nem spaciális, sem nem temporális” – hangsúlyozza Richir.101 Az
összemérhetetlen, a dehors, a távollét „már mindigis és még mindigis átlépett a sematizálódó
eltérés által” [toujours déjà et toujours encore enjambé par l’écart se schématisant]. 102
Vagyis a sematizáció transzverzális „enjambement” -ja, „ écart” -ja, transzpozíció ja magából
a radikális külsőből, a távollét redukálhatatlan kívül ségéből következik. Avagy az absence-
ból. Abból, ami spacializál. Abból, ami temporalizál. Úgy spacio-temporalizál, hogy közben
sematizál: át-lép. Térből időbe. Időből térbe. És nem csak a térbe és nem csak az időbe lép,
hajlik, gyűrődik át. Mindeközben dezindividualizál is! Azaz megidézi a „végtelen”-t. Avagy
nemcsak sematizál, de idealizál is. A khóra ez a sematizálva tempo-spacializáló idealitás. A
tempo-spacio-idealitás galacsinja. A „pislogás” [clignotement] idealitás-galacsinja.103
Sőt a tempo-spacio-idealitás galacsinjának szilárdsága is. Az a szilárdság, ami nélkül a vihar
fenséges sem lenne. Legfeljebb csak félelmetes.104
Richir leírásában együtt következik be „a jelenlétben való temporalizáció és a khórá ban való
»spacializáció«” [temporalisation en présence et «spatialisation» en chôra ]. 105 Együtt, de
mégsem egyszerre. Ahhoz ugyanis, hogy a temporalitás 98 Richir: Variation sur le sublime et
le soi, 83.
99 Uo.
100 Az „»u-topikus«” , azaz a „hely nélküli” [sans lieu], a „hely nélküli »hely«” [«lieu» sans
lieu] és a „khóra”
összekapcsolását lásd Richir: Phénoméno logie en esquisses, 490–491.
101 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 83. Richir számára mindössze egy „proto-
temporalizáció/
proto-spacializáció” jellemzi (51., 83., 84–85., 86.).
102 Uo. 83.
103 Uo.
104 Kant és a fenséges hagyománya számára is a vihar csak akkor lehet fenséges, azaz vegyes
érzéseket keltő, ha valamilyen védett helyről nézzük. Ha nem uralkodik el rajtunk a félelem. A
félelem egyetlen, homogén érzése.
105 Uo. 12., 25., 38.
218
és a spacialitás térben vagy időben egyszerre álljon elő, szinkronizálódjon, egy még nagyobb,
globális – tér- és időbeli – rendet kellene feltételeznünk.106
Ha pedig ezt nem akarjuk, megmaradunk a tér és az idő aszinkron, globalitás nélküli, „nem
pozicionális” [non positionnel] viszonyánál, s csak annyit mondha tunk,107 amennyit Richir
mond: tér és idő „a sematizálódó eltérés által” [par l’écart se schéma tisant] kapcsolódik
egymáshoz. Az „enjambement”, a „chevauchement”, a pli egymáshoz képest elmozduló,
meggyűrődő, nem-szinkronizálható keresztirányaiként. Kreuz und quer. Az écart
sematizáció-galacsinjában. Egy nem pozicionális u- és a-topikus galacsinban.108 De ami
„nem pozicionális”, az individuális sem lehet. A szilárd helyhez, itt és mosthoz való rögzí
tettség, a pozicionalitás az individualitás feltétele is. Azaz az écart nem pozicionális u- és a-
topikus galacsinja a dezindividualizáció idealitás-galacsinja is. Bár Richir ebben a
szövegében idealitásról nem beszél
– pedig beszélhetne –, helyette mindössze egy „nem pozicionális önmagá” -ról
[soi non positionnel ] ír.109 Ugyanis a sematizáció számára mindig valamilyen
„ ön sematizáló”-dás [se schématisant] is.110 Hiszen ha valami nem pozicionális, u- és a-
topikus, annak az elhajlásaiból, écart-jaiból a vissza-hajlás sem kizárható. Avagy az
önmagára való „repli”111 kizárásához is egy globális pozicionalitás, egy totális rend,
rendszer kellene. Vagyis a dezindividualizáció idealitás-galacsinja az önmagaság galacsinja
is. Az a szilárdság, mely minden de- és a-pozicionalitása dacára mégis össze is tartja a
galacsint. Épp a de- és a-pozi cionalitásával tartja össze! Az az u-tópia, ami a vissza-hajlás
záloga is.
A dezindividualizáció záloga is. A sans présent, a sans lieu – a távollét – egyformasága is.112
A szél egyformasága. Mely nemcsak összegyűri, de gömbbé is formálja a meggyűrt
papírlapokat. A de-pozi cionalitás, a de-individualizáció gömbjévé. A soi idealitás-gömbjévé. A
szilárdság gömbjévé. A galacsin bár amorf, de mégis gömb jévé. A khóra szilárdságává. Richir
számára „a fenséges
»pillanata«” [«moment» du sublime] ez.113
106 Richir itt is egy „temporalisation/«spatialisation»” -ról ír ( uo. 29.).
107 Uo. 12.
108 Az „utópiá” -t Richir is emlegeti valamivel később ( uo. 16.).
109 Uo. 12. Ez a „nem pozicionális önmaga” Richir számára majd a Leib lesz ( uo. 12–13.).
110 A francia „se schématiser” legalább annyira érthető „ ön-sematizáció”-ként, mint
„sematizálódás”-
ként. Az értelem „se faisant” -ja ugyanígy érthető nemcsak egy képződő, de legalább ennyire
egy ön-adódó – szó szerint önmagát csináló – értelemként is. A „nyelv önadódása” -ként
[langage se faisant], „nem pozicionális önmaga”-ként [soi non positionnel ] is ( uo. 12.).
111 Uo. 216.
112 Az „indifferens külsőlegesség” [extériorité indifférente] egyformasága – írja ( uo. 40.).
113 Uo. 12. Amikor – kanti módon – a fenséges során mintegy magunk ról tudunk meg
valamit (még akkor is, ha ez – Kanttal szemben – már nem is a saját szabadságunk).

219
Richir értelmezésében a „sematizmus” egyfajta „dinamikus Spaltung” [Spaltung dyna mique].
114 Olyan széttagoltság, szétszakítottság, mely a khóra, avagy a „khóriszmosz” műkö dése
is.115 A „fenséges” szakadéka. Az a hely nélküli, jelen nélküli, mely nem pusztán szétsza kítja
a rend szövetét, de magát ezt a szét-szakítottságot sem stabilizálja, stabilizálhatja! Ehhez
ugyanis megint csak szilárd helyre, szilárd itt és mostra lenne szüksége. Azaz a fenséges
Spaltung ja nem statikus, sokkal inkább dinamikus. Olyan szakadék, mely nem pusztán feloszt
– s úgy marad –, de afáziás módon újra is írja, újra is konstruálja a rendet. Olyan hullám,
bugyogás, mely a szakadékkal ellentétben csak azért nyílik szét, hogy össze is záródjon. De
persze már nem is ugyanott záródik össze, ahol szétnyílott. Avagy a Spaltung az egyik lapon
felnyílik, szétszakít, de a másikon összezár.116 Olyan szür-konstrukció, mely újra és újra egy
másik kertben, másik Riemann-felületen találja magát. Éppen azért, mert hely nélküli. De
éppen azért, amiért hely nélküli, nem maradhat ugyanaz sem. Nem maradhat ugyanaz a hely
nélküli sem. Avagy egy hely nélküli hely is. Az a Spaltung, mely minden szétszakítottsága –
sans lieu-je – dacára, mégis, sőt épp e miatt a szétszakítottsága miatt maga a khóra is. A
spacializáció is. Egy lieu sans lieu is. Habár sohasem egy teret spacializál. Úgy spacializál,
hogy transzverzálisan – kreuz und quer – több rendet, több kertet, több felületet konstituál.
Több, számos, sőt számtalan teret, és nemcsak teret, de időt, nyelvet stb. is egymásra gyűr.
Azáltal, hogy galacsint hoz létre. A sematizáció transzverzális galacsin ját. Az idealizáció
transzverzális sematizáció-galacsinját. Szilárdságát. A távollét vidám táncaként, viháncolá
saként ugrál ide-oda,117 sőt talán ide-oda sem kell ugrálnia, mert a sematizáció valahogy
úgy működik, hogy aközben fújja el alólunk a törölközőt, miközben épp leülnénk, mi pedig
már a földre huppanunk. Egy másik felületre érkezünk. Az történik, mint amikor a játszadozó
gyerekek bár egy helyben ugrálnak, a partra nyargaló hullámok az ugrás közben mintegy
titokban lecserélik a teret alattuk, ők pedig már a vízbe zuttyannak vissza.118 S módfelett
élvezik a tér megváltozását. Miközben 114 Uo. 17.
115 Uo.
116 Kant számára a fenséges Spaltung ja bár a „becsmérték”-et szétszakítja, de közben mégis
a szabadság tapasztalatát zárja össze. S bár Richir szabadságról nem beszél, abban mégis
követi Kantot, hogy ami az egyik oldalról defektus, a másikról épp hogy konstitutív szerepű.
Ami a tér egyik aspektusában a hely felfüggesztése, a másikban épp a spacializáció
konstitúciója. Sőt, nemcsak a tér, de az idő stb. konstitúciója is. A fenséges Kant – és Richir –
számára is maga ez a konstitúciós helycsere, a korrelatív konstitúció. A sematizáció. A
galacsin.
117 Richir maga is beszél „ugrás”-ról [saut] ( uo. 120., 139.).
118 Richir „gyerekes gügyögés”-ről [babil enfantin], az „értelem foszlányai”-ról [lambeaux de
sens] ír ( uo. 18–19.).
220
a hely mégsem változott. Mégis megnyílt alattuk a föld. S a valóság stabilitása helyett a valós
– az idealitás – szilárdságá t fedezik fel.119 A sans présent omniprésence idealitását. Az
espace sans lieu ubiquitását. Az eu-tópiát.
ÁTÖNTÉS
Talán a legszemléletesebb fogalom Richirnél az „átöntés” [transvasement]. 120
A dinamikus Spaltung egyfajta átöntés. A sematizáció, a sematizáció Spaltungja, écart-ja
maga ez az átöntés. Az átöntést a víz, az „óceán” dinamizmusa jellemzi.121 „Syrrhèse” -szerű.
Egyfajta folyékony galacsin. Ahol átfolyik, átömlik, átcsap egymásba a tér-idő-nyelv-másik
sema tizációja. Idealizációja. A sans lieu, a sans présent. Az a folyadék, ami nem tűri a
lehatároltságot. Nem tűri a lehatároltságot, mert a határhoz is hely, szilárd lieu és présent
kellene.
Globalitás kellene. A „transvasement” valamiféle folyékony u-tópia. Óceáni a-tópia. De
bármennyire is szemléletes a „transvasement”, félrevezető is tud lenni. Ha az átöntést úgy
képzeljük el, mint egyik vázából, edényből egy másik vázába, edénybe történő ömlést,
félreértjük Richirt. Ugyanis bármi-nek is nevezzük, vázának, edénynek, ez még mindig
helyszerű. Miközben Richir számára az átöntés „koextenzív”. 122 Sokkal inkább olyan, mint
amikor széttörik a váza, a benne lévő folyadék szerteszét folyik, nem pedig az, amikor például
az üvegből a pohárba öntjük a vizet. Csak a széttörő váza – a Spaltung, a fenséges szakadéka
– ad folyékony galacsint. Csak a széttörő
vázák függesztik fel a hic et nunc abszolútumát. Csak az óceán hullámainak egymástól való
szétválása, majd mégis összeolvadása ad „transvasement”-t.
A széttörő vázákból kicsapó víz hullámai. A partra nyargaló víz hullámai. De miért is kell
széttörnie a vázáknak? Mi az, ami extenzívvé és folyadékszerűvé teszi a tér, az idő, a nyelv stb.
jelenségeit? Maga a távollét. A redukálhatatlan absence. A szél, ami hullámokat kelt. Avagy a
„transzcendencia” – ahogy Richir nevezi itt.123 Sőt az „abszolút transzcendencia”
[transcendance absolue]
119 A „virtuális”-t – írja Richir. Avagy a „»perceptív« fantáziá” -t ( uo. 18., 21., 39.). A
„»perceptív« fantázia”
és a „dinamikus Spaltung” összekapcsolását lásd 21., 38–39.
120 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 41. (A francia szó képszerűbb a magyarnál, mert
a tövében a „vase”, „váza”, „edény” szó is szerepel.)
121 Uo. 34., 113., 192.
122 Uo. 41.
123 Uo. Máshol szó szerint „a távollét transzcendenciájá” -ról [trans cendance d’absence]
beszél a „temporalizáció-spacializáció”, sőt a „nyelv” kapcsán, miközben a „khórá”-t is
emlegeti (Marc Richir:
„Temps/espace, proto-temps/proto-espace”. In Lambros Couloubaritsis (ed.): Le Temps et
l’Espace
221
– mondja Lévinas nyomán.124 A lieu és a présent immanenciájá val szemben működő
transzcendencia. Az a „radikális”, redukál hatatlan – s mindössze ennyiben abszolút –
„dehors”, 125 mely nemcsak a tér, az idő és a nyelv vázá-já hoz elengedhetetlen, nemcsak
ahhoz, hogy a helyek, a pillanatok, a szavak vízcseppjei ne önmagukban álljanak, hogy
felfoghatók legyenek egy-egy edényben, de ez a távollét, ez a dehors mindeközben a teret, az
időt és a nyelvet át is önti egymásba. Átönti egymásba a sematizmus eltörő vázáinak
következtében. Az egymásba átcsapó hullámok galacsin jának következtében.
Hiába fogja fel a helyek, a pillanatok, a szavak vízcseppjeit egy-egy külön vázában, de a
felboruló, összetörő vázákból mégis összeömlenek. Sőt egyre inkább azt hihetjük, hogy nem is
a vihar borította fel a vázákat, hanem azok eleve töröttek, de legalábbis lyukasak voltak. A
khóra az egyik ilyen törött, lyukas váza. Az idealitás, a dezin dividualizáció, a dehors vihara,
a távollét szele által már eleve eltörött, kilyukasztott vázák egyike. Lyukas, repedt, törött
vázák a parton az oroszlános kertben.
De Richir számára az átöntés nem pusztán két vagy több edény között történik meg, egy
edényen belül is előáll. Még mielőtt összetörnének a vázák, ide-oda inognak, s a vázában
hullámzó folyadékban magában is előáll a
„transvasement” . Richir példája erre az idő. Az idő kettős transzcendenciája, a
„transzcendentális múlt” [passé transcendantal] és a „transzcen dentális jövő”
[futur transcendantal]. 126 A „radikális”, redukálhatatlan „dehors” az idő felől a „mindigis”.
A „toujours déjà” .127 A „transzcendentális múlt” éppen ezért egy „ már múlt” [ déjà passé], a
„transzcendentális jövő” pedig egy „ még jövő”
[ encore futur]. 128 Az a múlt, ami sohasem állt elő a jelenben, és az a jövő, ami sohasem fog
előállni a jelenben.129 Vagyis maga a sans présent a transzcendentális múlt és jövő. Maga a
távollét. Az absence. Csakhogy a „transzcen-
– Actes du congrès de la «Société belge de philosophie» de décembre 1987. Bruxelles, Ousia
[coll. Recueil 3], 1992. 155.).
125 Uo. 41., 83. Az „absence” és a „dehors” összekapcsolását lásd „Temps/espace, proto-
temps/proto-espace”, 154.
126 Uo. 50. A husserli „transzcendencia”, ezáltal pedig a transzcendentális múlt és a „primer
emlékezet”
összefüggését lásd például Bernet: La vie du sujet, 248. A „primer elvárás” és a
transzcendentális jövő
ugyanígy összefügg Husserlnél.
127 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 50., 133.
128 Uo. 50–51. Máshol „mindigis múlt” -at [toujours déjà passé] és „mindigis jövő” -t [encore
toujours futur]
ír ( Méditations phénoménologiques, 199., 223–224., 229.).
129 Az a „transzcendentális múlt, mely soha nem esett meg a jelenben” [passé transcendantal
qui n’a jamais eu lieu au présent], és az a „transzcendentális jövő, mely soha nem fog megesni
a jelenben”
[futur transcendantal qui n’aura jamais lieu au présent] – mondja Richir ( Méditations
phénoménologiques, 151., 162.; vö. Variation sur le sublime et le soi, 93.).
222
dentális múlt” és a „transzcendentális jövő” „nem is jelenhet meg mint olyan”
[ne peut paraître comme tel], mivel „nem egybevágó önmagával” [non coïncident à lui-
même] – hangsúlyozza Richir.130 A külső, a távollét nem egybevágó önmagával, mivel az
egybevágóság, az azonosság a jelenhez tartozik. Az absence non-koincidens. A sans présent
nem ön-azonos.131 Azaz a „transzcenden tális múlt” valamiféle „jövőben lévő múlt” [passé au
futur] is, ahogyan a „transzcendentális jövő” valamiféle „múltban lévő jövő” [futur au passé]
is.132 Vagyis az átöntés, a hullám – a husserli retroaktivitás – nemcsak a vázák között, de egy
vázán belül is már előáll.133 Avagy a váza már eleve eltörött, már mindigis kiömlött belőle a
víz. A távollét szele önmagától is elválik, elfordul, egyfajta jabèsi „forgószél” [tourbillon]. 134
A non-koincidencia forgószele, hulláma. Sőt, a távollét non-koincidenciája a nem-
azonosságot, a nem-ön-azonosságot sem képes stabilizálni! A „jövőben lévő múlt”
menthetetlenül egy „jövőben lévő jövő” [futur au futur], a „múltban lévő jövő” pedig egy
„múltban lévő múlt” [passé au passé] is
– mondja Richir.135 A hullám, a forgószél önmagára is visszafordul. Úgy fordul vissza, hogy
közben el is válik önmagától, s úgy válik el önmagától, hogy vissza is fordul. Azáltal képes erre
a bravúrra, egyfajta kimerevített ugrásra, arra, hogy át-lép, miközben itt is marad, arra, hogy
nem lép át, miközben itt sem marad, hogy „közömbös”. Semleges. „Indifferens” [indifférent].
136 Indifferens mind magával, mind pedig a mással szemben is. A távollét, a külső, az
„exterioritás” indifferenciája ez.137 Az az indifferencia, mely a galacsin t adja. A galacsin
számosságát és mégis egységét. A mégsem azonosság mégis egységét. Az idealitás mégsem
azonosságát és mégis egységét. Azaz a „sematikus” -t adja.138
131 Avagy „a távollét a távollétre sohasem referál” – írja Jabès.
132 Uo. A „transzcendentális múlt önmaga múltként és jövőként kettéosztott” [passé
transcendantal lui-même divisé en passé et futur] – írja (86.). Richir ezt a kettéosztottságot
hívja „proto-temporalizáció/proto-spacializáció”-nak, sőt „proto-retenciók/proto-
protenciók”-nak (86.). De máshol is beszél egy „passé au futur” -ről és „futur au passé” -ról
( Sur le sublime et le soi, 144.).
133 Ez a Lacan által emlegetett Klein-féle üveg hez áll közel, melynek a szája, a nyílása
visszahajlik önmagába.
134 Merleau-Ponty szintén ír egy „tourbillon”-ról, mely számára is maga a „spacializálva-
temporalizáló forgószél” [tourbillon spatialisant-temporalisant] ( A látható és a láthatatlan,
273/292–293.).
135 Richir: Variation sur le sublime et le soi, 50. Richir számára „az abszolút transzcendencia
egyszerre önmagán kívüli és önmagán belüli” [la transcendance absolue est à la foi hors d’elle
et en elle], az
„önmagától való eltérés önmagához” [écart de soi à soi] – írja –, azaz az „ek-sztázis” [ek-
stase], az
„átlép”-és [enjambe] (89.).
136 Uo. 40.
137 Richir „indifferens külsőlegesség” -ről [extériorité indifférente] beszél, de akár indifferens
„dehors” -ról vagy indifferens absence-ról is beszélhetne ( uo. 40.). Az „indifférent” viszont
nemcsak „közömbös”-
ként, de – szó szerint – „nem-különböző” -ként is érthető.
138 Richir megfogalmazásában a „sematikus transzcendentális múlt” -at [passé
transcendantal schématique], a „sematikus transzcendentális jövő” -t [futur transcendantal
schématique] ( uo. 50.).

223
A sémák mégsem azonosságát, mégis egységét. A vihart túlélő kőoroszlán, a repedt vázák
mégis egységét. Szilárdságát. Sematikusságát. Indifferenciáját. A ve-szekedést túlélő szeretet
indifferenciáját. A galacsin szilárdságá t. Az eu-tópiá t.
Richir olvasatában a „khórá”-nak nincs „székhely”-e [«siège»]. Nincs vázája. Vagy
pontosabban csak valamilyen mozgó, meghatározhatatlan helye van, sőt helyei vannak: „a
khóra »székhelyei«-nek a priori megjelölhetetlen mozgékonysága” [mobilité a priori in
assignable des «sièges» de la chôra ] ez.139 Legfeljebb csak több vázája, vagy valamilyen re
pedt, lyukas vázája, edénye van. Azért, mert – mint írja – bár ez a mobilitás „temporalizál és
»spacializál«”, de ez
„sem az idő-»ben«, sem a tér-»ben«” [ni «dans» le temps, ni «dans» l’espace]
nem következik be.140 Egyfajta „nem térbeli hely” [lieu non spatial] jellemzi.141
Ahogyan egyfajta nem időbeli jelen jellemzi. Ahhoz ugyanis, hogy a hely térbeli legyen, a jelen
időbeli legyen, térnek és időnek is egy-egy vázája kellene, hogy legyen. Mindössze egy-egy
vázája kellene, hogy legyen. A „sematizmus paradoxona” viszont épp azt jelenti Richir
számára, hogy az idő nem marad időbeli, ahogyan a tér sem marad térbeli.142 Széttörnek a
vázák. Egy tempo-spacializáció val, spacio-temporalizáció val van dolgunk. Az indifferens
távollét mozgékonyságával. Mely bár spacializál, de mivel a távollét nem tisztán térszerű,143
szét is töri a vázát. Nem tisztán térszerű, mert indifferens. Közömbös számára a tér. A tér is.
Ez a nem térbeli hely, ez a tempo-spacializáció a khóra. A khóra sematizmusa. A térbe
gyűrődő idő. A jelenlét, a jelen nélküli jelenlét pedig az időbe gyűrődő tér. A présence
sematizmusa. Egy nem időbeli jelen.144 Az idő széttörő vázája. Az indifferens dehors, a
távollét transz-sematizmus a. A tér-idő-nyelv-másik „transvasement” -ja. Az indifferens –
szélként tovalibbenő – távollét csapodár „ a priori megjelölhetetlen mozgékonysága”.
Illékonysága. Az absence által újra és újra megcsalt tér, idő és nyelv. De bármennyire is
csapodár a távollét, a szél, az absence a térben és az időben és a nyelvben is ugyanazt az
indifferens alteritás t kergeti.145 A más t, a másik at kergeti. Ugyanazt a galacsint kergeti a
parton a szél. A közömbösség nem-különbözőségét. Az indifferencia in-differenciájá t. Az in-
differencia szilárdságá t.
A „transvasement” -t. Téged kerget. A szür-perszonálist.
Richir megfogalmazásában a „khóra” nem pusztán egyfajta „sematizmus”, 139 Uo. 55.
140 Uo.
141 Uo. 56.
142 Uo. 55.
143 Bár térszerű is. De csak térszerű is.
144 Avagy egy nem jelenbeli, „jelen nélküli” [sans présent] idő.
145 Avagy ugyanazt a nem azonos t kergeti.
224
de a „temporalizáció”, a „spacializáció” és a „nyelv” sematizmusa, keresztirányú metszete,
gyűrése is.146 Transz-sematizmus. „Át-öntés”. Csakhogy ez a transzverzális sematizáció nem
pusztán a tér, az idő és a nyelv együttes konstitúciója, de Richir számára az értelem
„megindulás” -a [amorce], az „értelem szikrája” [«étincelle» du sens] is.147 Az „Eszme” /
„Idea” [Idée] az értelem szikrája.148
Nem egy idő- vagy térbeli szikra, nem egy nyelvi ötlet, nem egy adott helyen, pillanatban,
megfogalmazásban előálló hirtelen belátás – ezek ugyanis mind-mind egyetlen vázához, a
tér, az idő, a nyelv sértetlen vázáihoz kötődnek.149
Az idealizáció épp a „transvasement”! Az, amikor széttörnek a vázák, és a tér, az idő, a nyelv
összegyűrődik. Amikor előáll a „sens se faisant” transz-sematizációja.150 S ekkor nem is egy
különös pillanat, hely vagy megfogalmazás áll elő, hanem maga a tér-idő-nyelv. Maga a tér,
az idő, a nyelv válik lehetségessé. Együtt. Épp a távollét, az „abszolút transzcendencia”
[transcendance absolue] szikrája, sőt robbanása által.151 A vázák szétpukkanása – déclic je
– által. A gyűrés, a tűrés által. A galacsin által. Nem egy különleges pillanatban, egy különös
helyen előálló különös megfogalmazás, magának a pillanatnak, a helynek, a nyelvnek a
kölcsönös konstitúciója a távollét vihara által. Az által az indifferens távollét viharos szele
által, mely keresztül-kasul átfújja mind a teret, az időt és a nyelvet, miközben
mindegyikőjükből elillan. És nem is pusztán elillan, de össze is dönti, egymásra gyűri, forgatja
a tér, az idő és nyelv lapjait. Összetöri a vázákat. S bár lehetővé teszi az ittet és a mostot, a
szavakat, mégsem képes egyetlen individuális présent-t, lieu-t és mot-t sem elkapni. Rögzíteni.
Sőt a tér, az idő és a nyelv hálója sem képes elkapni. Rögzíteni. Egyetlen váza sem képes
magában tartani. Mert épp a halók, a vázák lyukait képezi. Richir megfogalmazásában
magát a „végtelen” -t [infi ni] adja.152
Azt a végtelen, abszolút mást, azt az absence-t, a transzcendenciát, melyre bár mind az
időnek, a térnek, a nyelvnek szüksége van, mégsem lesz sohasem kizárólagosan az idő, a tér
vagy a nyelv tulajdona. Az indifferens, sematikus értelem transzverzális absence-a maga az
„utópia” [utopie] – hangsúlyozza Richir.153 Az in-differencia szilárdsága maga az utópia. Az
alteritás, a más, a másik szelének „játék”-os [jeu] szilárdsága, bújócskája, mely cirógat, átölel,
146 Uo. 62.
147 Uo. 63., 62.
148 Uo. 62.
149 Még akkor is, ha több vázában is – mintegy szinkronizálva – előállnak.
150 Uo. 199.
151 Uo. 62.
152 Uo.
153 Uo. 62., 66.

225
majd tovaszökken, s ott bukkan fel újra, ahol a lehető legkevésbé számítunk rá.154 A
survivance tánca. Szilárdsága ez. A te szilárdságod? Sokkal inkább a mi – közös –
szilárdságunk. „A Más és az én összekacsintása” [clignotement de l’Autre et avec le soi] – írja
Richir.155 „A Más és az én összekacsintásá”-nak a szilárdsága.
A hasonlatokon túl – az „écart”-on, az „enjambement”-on, a „transvasement”-on túl – Richir
explicite is beszél a „khóra”, a „sematizáció” és a „kettős intencionalitás” [double
intentionnalité] kapcsolatáról.156 A „hosszanti és keresztintencionális” [intentionnel longitu
dinal et transversal] viszonyok átfordulásáról.157 A „szimultaneitás” és a „koegzisztencia”
átfordulásáról.158 „A jelenlétben temporalizálódó és a khórá ban »spacializálódó«
sematizmus átjárója” [passage du schématisme temporalisant en présence et «spatialisant»
en chôra ] ez.159 Nem pusztán a Husserl által hangsúlyozott primer és szekunder emlékezet
átfordulása, átjárója, de a temporalitás és a spacialitás összegyűrődése is!160 Azaz olyan
passage, mely sem az időben, sem a térben nem határozható meg. Sem időbeli, sem térbeli
fogalmakkal, viszonyokkal nem írható le. Hiszen épp a tér és az idő, sőt egy tér-idő
konstitúciója.161 Vagyis a hosszanti és keresztintencionalitás átfordulása, a longitudinális és
a vertikális átváltozása sem egy időben, sem egy helyen nem következik be. Legfeljebb a sans
présent és a sans lieu indifferens lyukában, a távollét indifferens lyukában, lyukaiban,
passage-ában következhet be.162 Abban az u-topikus tér-idő-nyelvben, mely kihullik,
tovaillan mind a tér, mind az idő, mind a nyelv viszonyai közül.
A tér, az idő és a nyelv lapjai közül. Sem a tér, sem az idő, sem a nyelv hálója nem képes
foglyul ejteni. Afáziásan újabb és újabb rendek, viszonyok, lapok és hálók között jár át. A
galacsin lapjai, az elágazó ösvények kertjei között kószál.
154 Uo. 62. Richir egyfajta „szisztolé” -ról [systole] és „diasztolé” -ról [diastole] beszél a
sematizáció mozgása kapcsán (39., 62., 85. stb.). Valamiféle „fl uktuáló végtelen”-ről [infi ni fl
uctuant] (87.). Fluxusról és
„refl ux”-ről (89.).
155 Uo. 92.
156 Uo. 117., 139., 201.
157 Uo. Richir majd épp ezt az átfordulást nevezi „clignotement” -nak (139.). Máshol pedig a
„leárnyékolódások” -nak [Abschattungen/adombrations] (146.).
158 Uo. 117., 201.
159 Uo. 117.
160 A „primer” és a „szekunder emlékezet” átfordulásából még mindig könnyen tűnhet úgy,
hogy ez mindössze az emlékezet vagy legfeljebb az idő két fajtája. Az, hogy mégsem pusztán
erről van szó, s a tér és az idő átváltozása is, csak a „szimultaneitás” és a „koegzisztencia”
felemlegetésekor válik egyértelművé Husserlnél – amire közvet ve Richir is céloz.
161 Proto-tér és proto-idő – hangsúlyozza Richir számtalanszor. Sőt egy „proto-
temporalizáció/proto-spaciali záció” ( uo. 51., 83., 84–85., 86.).
162 Richir ezt a távollétet „űr” -nek/ „üresség” -nek [vide], sőt „üres primer anyag”-nak [ hylè
première vide] is nevezi ( uo. 139.).
226
Csakhogy a tér-idő-nyelv fl âneur je, a távollét szele nemcsak térbeli, időbeli és nyelvi, de
legalább ennyire nem-időbeli, nem-térbeli és nem-nyelvi is.163 Az absence nem pusztán a tér,
az idő és a nyelv konstitúció jának elemi összetevője, de ugyanakkor ennek a konsti túciónak
a megszakítása, felfüggesztése is.
A sematizáció ez az interrupció is. Az absence ez az epokhé is. Az idő, a tér és a nyelv
„epokhé”-ja.164 Az átforduló, egymásba gyűrődő lapok transz-epokhé ja.
A transz-sematizáció epokhé-galacsin ja. Az indifferens távollét transz-sematizáció ja és
transz-epokhé ja. A „transvasement” mint epokhé. A galacsin maga mint epokhé. Ez az epokhé
pedig az idő felől az időtlenség, avagy az »örökkévaló«” [«éternel»], a tér felől a „végtelen”
[infi ni], avagy a fenséges, a nyelv felől pedig maga a csend.165 Richir számára a
sematizációnak, a sematikus értelemnek ez a visszája legalább annyira fontos, mint a
konstitutív színe.
Egyrészt azért, mert a távollét maga ez az epokhé, az epokhé mint konstitúció, az át-
fordulás, az át-járás, a gyűrés, a tűrés, másrészt pedig az idealizáció miatt is.
A transz-epokhé nem pusztán felfüggeszti, elfújja a tér, az idő, a nyelv lapjait, még csak nem is
pusztán átfordítja, összegyűri egy tér-idő-nyelv galacsinná, de mindeközben egy transz-
idealizáció t is végrehajt. A távollét epokhéja – szele, vihara – dezindividualizál. A transz-
sematizáció transz-epokhé ja a transz-idealitás galacsinja is! Nem pusztán összegyűri a tér-
idő-nyelv galacsinját, de meg is szilárdítja azt. Egy kvázi-örökkévaló, kvázi-végtelen kvázi-
csendet hoz létre.
A sans présent omniprésence-át, a sans lieu ubiquitas-át hozza létre. A szavak nélküli végtelen
beszélgetés t. Sőt, valójában a jelen nélküli, hely nélküli, szavak nélküli dezindividuális
távollét idealitás-galacsinjá t hozza létre. Az indifferens távollét galacsinját. Az abszolút
másság galacsinját. Mégis közös galacsinját. Mégis egység ét. A kreuz und quer transz-
epokhét. A transz-sematizáció transz-epokhéjának transz-ideális transz-alteritás át. A mi
közös szilárdsá gunkat.166 Annak a tapasztalatát, hogy bár semmi más, de a szelünk közös.
Bárhol is vagy, bármennyire is távol vagy, a szél már mindigis a te szeled marad. A mi közös
brise marine-ünk marad. A mégis közös távollétünk. A te távolléted, amit senki és semmi sem
vehet el tőlem, az én távollétem, amit senki és semmi sem vehet el tőled. „Örökké” [depuis
toujours] és „örökre” [pour toujours]. 167 Reell.
163 Egy „tér nélküli »tér«” [«espace» sans espace], egy „nem térbeli” [non spatial] tér – írja
például ( uo. 212.).
Máshol pedig egy „»atemporalitás«” -ról [«atemporalité»], avagy „intemporalitás”-ról
[intemporalité]
beszél (Richir: Méditations phénoménologiques, 175.).
164 Uo. 205. Sőt egy „hiperbolikus epokhé” – írja Richir.
165 Uo. 132., 134., 135.; 62., 83., 87., L’institution de l’idéalité, 89.
166 A „kettős intencionalitás, a longitudinális és transzverzális” átfordulása, „kereszteződés”
-e [se traverser] Richir számára a testtel, a „Leiblichkeit” -tal is összefügg ( Variation sur le
sublime et le soi, 139., 116–117., 200–201., 205., 212–214.).
167 Az „örökké és örökre” [depuis toujours et pour toujours] és az „idealitás” összefüggését
lásd Richir: L’insti tution de l’idéalité, 89. A „depuis toujours”, „pour toujours” és a
„transzverzális” összekapcsolását
227
TRANSZPOZÍCIÓ, DELOKALIZÁCIÓ, STABILIZÁCIÓ
Richir a L’institution de l’idéalité ben a sematizáció, a sematikus értelem és az idealitás
kapcsolatára hívja fel a fi gyelmet, míg a Variation sur le sublime et le soi ban a spacializáció,
azaz a khóra hely nélküli, utópikus voltát mutatja be.
Az idealizáció és az utópia összetartozása viszont majd csak a Variation sur le sublime et le
soi második kötetében (Variations II) lesz nyil vánvalóvá.168 A fenséges-könyv második
kötete is a khórával kezdődik. A „»tér«” [«es pace»] Richir számára sohasem lehet pusztán „a
belső »tere«” [«espace» du dedans]. 169 A tér nem olyan, mint a „»ház«” – idézi fel Husserl
sokat emlegetett hasonlatát.
Nincsenek „»falai«” – írja. A teret a „khóra” [chôra] felől kell elképzelnünk.
A „khóra” „transzpozíció” -ja [trans position], „nem pozicionális” [non positionnelle]
jellege felől.170 A falak átjárása, lebomlása felől. Avagy a transvasement felől.171
Ez a transzpozíció ugyanakkor Richir olva satában nem pusztán rombol, de legalább ennyire
épít is. A khóra belső nélküli, hely nélküli „archi tektoniká”-ja épp a teret építi fel. A
transvasement magát a vázát konstituálja. Olyan gyűrés, mely ki is simítja a lapokat. Richir
megfogalmazásában az az „ek-sztázis” [ek-stasis], mely a „sztázis” -t [stase] konstruálja.172
Avagy az az „eltérés” [écart], melyen keresztül „az önmaga önmagához viszonyul önmagá
ban” [le soi se rapporte à soi en soi]. 173 Az az eltérés, mely minden viszony, az önmagához
való viszony feltétele is. Az a lyuk, repedés, „átjáró” [passage] a vázán, mely magához a
vázához is elengedhetetlen. Elengedhetetlen ahhoz, hogy a külső
és a belső, az itt és az ott, a jelen és a nem-jelenlévő, az én és a másik stb.
viszonyba lépjen egymással. De a transvasement-hoz még csak lyuk, repedés sem kell a vázán.
A váza eleve egy hatalmas lyuk, repedés. A váza szája eleve biztosítja az átjárást, az átöntést.
Ahogyan Richir számára a „Leib” is egy ilyen, eleve nyitott váza.174 A „khóra” vázája. A
távollét – az idegen, a másik, pedig Richir: Variation sur le sublime et le soi. 201. A „toujours
(aïè)” és az aión összefüggését pedig Marc Richir: „Narrativité, temporalité et événement
dans la pensée mythique”. In uő (ed.): Collectif.
Annales de Phénoménologie. Beauvais, Association pour la Promotion de la Phénoménologie,
2002. 152.
168 Marc Richir: Sur le sublime et le soi. Variations II. Amiens, Association pour la Promotion
de la Phénomé nologie (coll. Mémoires des Annales de Phénoménologie), 2011.
169 Uo. 13.
170 Uo.
171 A „transvasement”-t bár itt nem említi, de a khórán keresztül mégiscsak felidézi. A khóra
transzpoziciona litásán keresztül mégiscsak megidézi. (A transzpozicionalitás részletes
elemzését lásd Florian Forestier: La phénomé nologie génétique de Marc Richir. Heidelberg –
New York – Dordrecht
– London, Springer, 2015.)
172 Richir: Sur le sublime et le soi. Variations II, 13.
173 Uo.
174 Uo. Richir egész pontosan a „Leiblichkeit” és a „Leibkörper lichkeit”, a saját test és a
másik teste közötti „passage”-ról beszél.
228
a másság – ennek a vázának a szája. Az az u-topikus, mely lehetővé teszi a ki-be áramlást, az
át-járást, a viszony t a mással. A transvasement-t mint rapport-t. Az át-öntést mint viszonyt.
Ami lehetővé teszi a tér, az idő, a nyelv viszonyait, miközben – mintegy észrevétlenül – át is
önti egymásba a téridő-nyelvet. A vázák tartalmát. Vagyis a vázák felborulása nélkül is
létrejön a transvasement. A tér-idő-nyelv transzverzális galacsinja, sematikus galacsinja a
lapok meggyűrése nélkül is előáll.175 Avagy a hullámok – a szél, a távollét, az alteritás
hullámai – még a legsimább víztükörből sem küszöbölhetőek ki.
A Richir által leírt „óceán” még akkor is hullámzik, bugyborékol, amikor a legnagyobb nyuga
lomban van.176 A másik még a legnagyobb nyugalomban, a legnagyobb nyugalmam mellett
is bennem hullámzik. Épp a te szeled nyugtat meg. A másik szele, a te szeled simítja ki a
víztükröt. A víztükröm.
Csakhogy ha az „önmaga” [soi] váza, sőt transvasement – „écart”, „Spaltung” –, akkor
valamiféle dezindividualizáció is.177 Dezindividualizáció, vagyis idealizáció is. A trans
vasement idealizáció is! A tér-idő-nyelv transzverzális konstitúciója, átöntése idealizál is.
Richir megfogalmazásában, „egyszerre az idealitás és a távollét a-temporalitása” [à la foi l’a-
temporalité de l’idéalités et l’absence]. 178 Olyan temporalitás, mely a-temporalizálódik,
ahogyan olyan
„khóriszmosz” [chôrismos], mely de-spacializálódik is, és olyan „nyelv”
[langage], mely a nyelvi jellegét is elveszti, éppen azáltal, mert az idő, a tér és a nyelv
egymásba ömlik.179 A transvasement de(z)-individualizációjának ide-alitásában ömlik
egymásba. A vázák nyitott szájának, azaz a „távollét” -nek köszönhetően. A „távollét”
[absence] de-pozicio nalitása, „nem abszolút pozíció” -
ja [n’est pas position absolue], azaz „idealitás” -a [idéalité] miatt.180 A távollét
„»puszta«, avagy »fehér/üres« sematizmus” -a [schématisme «pur» ou «en blanc»]
miatt.181 De mindeközben épp ez az átömlés konstituálja magát az időt, a teret és a nyelvet
is. A távollét redukálhatatlan mind az idő, mind a tér, mind a nyelv vázája számára is. Innen a
vázák nyitott szája. Vagyis az átöntés bármennyire transzverzális, vázákat törő, legalább
ennyire longitudinális, vázákat adó is. Nyitott szájú vázákat ad. Úgy önt át, hogy közben „a
saját mező integritásá” -t/ „teljességét” -t [intégralité de son champ] is megőrzi.182 Avagy
175 Richir később „elasztikus metamorfózisok” -ról [métamorphoses «élastique»] ír ( uo. 33.).
176 Uo. 8., 106., 123.
177 Uo. 13., 34.; 26–27., 28., 34. A „dezindividualizált” -sághoz [désindividué] lásd 122.
178 Uo. 68.
179 Uo. Itt a nyelv Richir olvasatában egy „»perceptív« fantázia”-ként veszíti el a
konkrétságát, s válik „idealitás”-sá.
180 Uo. 69.
181 Uo. 68.
182 Uo. 69.

229
Richir megfogalmazásában, „stabilizálódik” [stabiliser] is.183 Épp azáltal stabilizálódik,
hogy a távollét transvasement-ja egyfajta „teremtés” -ként [création]
jelentkezik.184 A tér, az idő, a nyelv konstitúciójaként jelentkezik. A transz-sematizáció
transz-individuális mégis simasága ként jelentkezik. A galacsin mégis szilárdsága ként.
Idealitás ként jelentkezik. A lapok legstabilabb, legideá-lisabb, legsimább állapota a galacsin.
A transvasement ideális – nem konkrét, nem reális, nem-individuális – simasága. A galacsin
szilárdságát a „»perceptív«
fantáziá” -ban kisimogatott lapok adják.185 Az a furcsa tapasztalat, mintha a galacsin
lapjait egy mérnök igazította volna egymáshoz, hogy pont ott legyen az egyik behorpadva,
ahol a másik belegyűrődik stb., stb. Mintha az egész valamilyen összjátéknak
engedelmeskedne – pedig csak a távollét fehér idealitásá nak a működését látjuk. A távollét
üressége adta homogenitás – a dezindividualizáció, az idealitás – visszfényét. Elfújt szelét. Az
absence stabilitását.
Mely a „fantázia”-jellege dacára mégis egyfajta stabilitás is. A másik mégis stabilitása. A
távollét mégis stabilitása. Simasága. A szilárdság lehetséges maximuma. Lapjaink egymásba
gyűrődése. Egymásba gyűrtségünk simasága.
Amikor mintegy pont ott horpadok be, ahol te gyűrődsz belém.
De Richir ahhoz is ragaszkodik, hogy a „belső és külső nélküli” [sans dedans ni dehors] átöntés
nem pusztán „dezindividualizált” [désindividué], „delokalizált”
[délocalisé] is.186 A transvasement nem itt vagy ott következik be, nem a térben, az időben
vagy a nyelvben következik be, hanem ott, ’ahol’ felfüggesztődik a tér, az idő, a nyelv. Ott,
’ahol’ előáll az a-temporalizáció és a de-lokalizáció.
’Ahol’ megbicsaklik a jelentés. A fenomenológiai mezőben. A „fenomenológiai mező – írja
Richir – anélküli, hogy valaha is fi x pontot konstituálna” [champs phénoménologique sans
jamais constituer un point fi xe]. 187 A tér, az idő, a nyelv feno menológiai mezeje is enélküli.
A „hiperbolikus epokhé” [ épochè hyperbolique] jellemzi.188 A sans lieu, sans présent, sans
concept hiperbolikus epokhéja.
A nyitott szájú vázák jellemzik. Az a transvasement, mely épp az epokhé át-ömlése. Annak az
„absence” -nak az átömlése, mely a tér, az idő, a jelentés felfüg-gesztéseként is működik. A
sans lieu, sans présent, sans concept közös epokhé-183 Uo. 68.
184 Uo. 69.

185 Uo. 68., 77.
186 Uo. 122. Sőt, mert dezindividualizált, „minden intencionalitáson kívüli/túli” [hors de
toute intentionnalité], de legalábbis „ pre-intencionális az intencionálishoz képest” [pré-
intentionnel à l’intentionnel], avagy „nem intencionális az intencionálishoz képest” [non
intentionnel à l’inten tionnel] – írja Richir (56., 57., 58.).
187 Uo. 122.
188 Uo. 122., 121.
230
ja.189 Az absence, az absence epokhéjának dezindividualizált – közös – működése.
„Stabilizál” -ódása.190 A hiperbolikus epokhé mint idealitás. Valami olyasmi, mintha a
vázáinkról az derülne ki, hogy nincs is saját szájuk, hogy a szájaik összeköttetésben állnak
egymással valamiféle fura csőrendszeren keresztül.
Mintha a vázák maguk is ennek a feltérképezhetetlen labirintusnak, vájatok-nak, csöveknek a
nyúlványai lennének csupán. Zsákutcái.
Richir számára ezek a „dezindividualizált”, „a-temporális”, „delokalizált”
transz-ideális átjárók, az „absence” szája, lyuka, repedései a vázán maga az
„utópikus” [utopique]. 191 Az az u-topikus, mely nem rögzíthető sem a tér, sem az idő, sem a
nyelv mezején, lapján. Újra és újra tovahullámzik. Elszelel. De közben vissza is tér. Úgy
hullámzik, hogy ki is simul. Olyan labirintus ként, melyben óhatatlanul is visszajutunk
ugyanazokba a zsákutcákba. Vázákba.
Épp azért jutunk vissza, mert az elkerülésükhöz is az egész csőrendszer tér-képével kellene
bírnunk. Globális, totális térképpel. Homogén renddel. De ugyanezért újra és újra el is hagyjuk
ezeket a vázákat. Egy helyben sem ma-radhatunk. Globalitás híján még abban sem lehetünk
biztosak, hogy tényleg ugyanabba a zsákutcába jutottunk vissza. Vagyis az átöntés egyfajta
„eltérés/
eltávolodás” [écart], de közben „az eltérésben lévő eltérés” [écart dans l’écart], az eltéréstől
való eltérés is.192 Az eltérés meghatározatlan vissza-térés e. Ugyanabba a zsákutcába is. Az
az u-topikus távollét, mely minden transvasement dacára a vázak at is konstituálja. Az az u-
topikus gyűrés, tűrés, mely ki is simítja a galacsin lapjait. Az az idealizáció, mely úgy
dezindividualizál, hogy közben – épp mert dezindividualizál – hasonlóvá is tesz. Másokhoz
hasonlóvá. Csakhogy ez a hasonlóság önmagamhoz is elengedhetetlen! Ahhoz is
elengedhetetlen, hogy két különböző – individuális – pillanatban, helyen stb. is önmagam
lehessek. Olyan idealitás ez, mely „az önmaga ön magához való kapcsolatát” [ contact de soi
à soi] is biztosítja.193 Avagy a dezindividualizáció nemcsak másokkal
– mint átöntés – hoz kapcsolatba, de önmagamhoz – mint vázához – is hozzákapcsol.
Hasonlóvá tesz. Az idealitás ön-idealizáció is. Vagyis azért kell a másik, hogy magam
lehessek!194 Épp ’ott’ simulok önmagamra, ahol a másik – a távollét – belém gyűrődik. Az
idealitás dezindividuális utópiájában simulunk 189 Richir itt is sokat beszél „sans présent”
-ról, mint ami „temporalizál”, de a „sans lieu” helyett inkább
„sans place” -t mond, ez a „hely nélküli” [sans place] „»spacializál« a khórában” ( uo. 104.).
Ezt a hely nélkülit pedig itt is „nomád”-nak nevezi (104., 106.).
190 Uo. 68. Avagy „indifferenciá” -lódása.
191 Uo. 122.
192 Uo. 123.
193 Uo. 122. Richir itt nem pusztán az én önmagaságáról beszél, hanem a „temporalizáció”,
a spacializáció, a „nyelv”, sőt a „dolog” [Sache] önmagaságáról is.
194 Ahogyan azért kell a magam, hogy a másik is lehessen.

231
egymásra. Úgy szilárdulok meg, hogy galacsinként belém gyűrődsz. Avagy a másik valóban a
távollét szilárdsága bennem – önmagamként.195 Transzverzális „sematizmus” -ként
[schématisme]. 196 Sematikus „sens se faisant” -ként.197
„Fenséges”-en [sublime]. 198
A SZITUÁLHATATLAN VÉGTELEN, KÖD, PÁRA, METAFORA
Richir arról is beszél, hogy ez az u-topikus közösség, a vázák közös – mégis semmilyen ittben
és mostban nem rögzíthető – a-temporális és delokalizált szájai nak, átjáróinak labirintusa,
gom bolyagja, galacsinja nem pusztán stabilizálódik, megszilárdul, nem pusztán
idealizálódik, de egyfajta „elhelyezhetetlen végtelen” -nel [éternité insituable] is bír.199
Valamiféle „apeiron” -nal.200 A sans présent, a sans lieu eternitása, apeironja ez. Egy pusztán
eljövendő és/vagy elmúlt végtelen. A távollévő, nem itt lévő végtelen. Maga a távollét
végtelenje.
Az u- és a-topikus végtelen. Az ugyanis, ami dezindividualizálódik, nem pusztán idealizálódik,
de a végességét is elveszti. A tér-, időbeli és nyelvi végességét is. Csakhogy ez az elvesztett
végesség mégsem a megtalált végtelen!
Mégsem a megkapott végtelen. Épp az a végtelen, mely sehol, semmikor és semmiben sem áll
elő. Ami „szituálhatatlan” [insituable]. Épp a szituálhatat-lanság adta végtelen! A de-
szituációban, a de-pozicionalitásban lévő mégsem végesség, mégis végtelenség. Mégis
hiányos, nem teljes végtelen. Mindössze egy sans présent omniprésence, egy sans lieu
ubiquité. Valamiféle de-totalizált végtelen. A szél végtelenje. A hullámok végtelenje. A szél
elillanó, nem megfogható, a hullámok elfolyó, nem rögzíthető kvázi-végtelen je. A gyűrések, a
tűrések, a „kereszteződés”-ek [entrecroisement], a „dinamikus Spaltung”-ok
[Spaltung dyna mique], a „sematikus eltérés”-ek [écart schématique] adta
dezindividualizáció de-totalizált végtelenje.201 A távollét szelének végtelenje.
A messzeségben megbúvó szél. A dombok mö gött. A horizont mögött. A víz egyenes vonala
mögött rejtőző. A vázák szájain, a kőszobor lyukain ki-be nyargalászó szél. A „már mindigis
és még mindigis” [toujours déjà et toujours 195 Richir itt is és korábban is a „Leib” -ot
emlegeti ( uo. 122., 106–107.).
196 Uo. 123.
197 Uo.
198 Uo. 122. A fenséges Richir számára – miként Kantnak is – egy ön-tapasztalat. Még akkor
is, ha Richir számára – Kanttal szemben – nem önmagunk szabadságának tapasztalata. De
mindenképpen a „soi”, az ipszeitás tapasztalata.
199 Uo. 144. Avagy egyfajta „vég-telen” [in-fi ni] (8.).
201 Uo. 46., 144. A „vég-telen valamivé válás” [devenir in-fi ni ] (8.).
232
encore], csak épp itt és most nem adódó.202 Sőt a nem is pusztán múlt- és jövőszerű, nem is
pusztán egy „már mindigis múlt” [toujours déjà passé] és jövő, még csak nem is pusztán egy
„transzcendentális múlt és jövő”,203 de az időt átfújó tér és a teret átfújó idő, és nyelv és
másik is. A nem idő-, nem térbeli, nem nyelvi, mégis tér-idő-nyelvi detotalizált végtelen. A
galacsin lapjainak kölcsönös dezindividualizációja – gyűrése, epokhéja, transzverziója,
transvasement-ja – által adódó idealitás és végtelen. Dezindividualizált idealitás, detotalizált
végtelen.
Csakhogy a távollét szele nem tisztán elillan, nem pusztán felvillantja és elfújja az idealitást
és a végtelent, de közben az elillanásával nagyon is ad valamit. Azzal, hogy visszavonja az
idealitást és a végtelent, nagyon is ad valamit. Egyrészt persze az idealitást és a végtelent
magát is ez az elillanás, visszavonás, a sans lieu, a sans présent, azaz a dezindi vidualizáció
adja. De ennél jóval többet is ad. Értelmet ad. Egy olyan „képződő értelmet” [sens se faisant],
avagy „épp alakulásban lévő értelmet” [sens en train de se faire] ad, mely lehetővé teszi a
„transzcendens” -t [transcendant]. 204 Lehetővé teszi a gyűrés t, a tűrés t. Az át-járást.
Lehetővé teszi a tér-idő-nyelv egymásba gyűrődését. Magát az alteritás t teszi lehetővé. A
mást, a másik at. Téged tesz lehetővé. Az abszolút mást. Az ideális, végtelen másságot. Mely
nélkül „percepció” [Perzeption] se lenne.205 Aiszthészisz se lehetne. Nélküled a tér, az idő és
a nyelv sem lépne viszonyba egymásba. Váza lennék száj nélkül. Üres váza. Értelem híján.
Azáltal, hogy belém gyűrődsz, szélként átfújsz, észlelést adsz. Rajtad keresztül látok, érzek,
tapintok. Egyfajta galacsin-aszinthézisz ként. Transvasement-ként.
Sematikusan. A te sémá don keresztül. Szür-perszonálisan, mégis személyesen.
Simán, összegyűrve.
Richir már a fenséges-könyv második kötetében is beszélt „óceán” -i jel-legről.206 Más
szövegeiben pedig a „nem-pozicionális” [non-positionnel] fantáziát és képet már az „»evapo
rálódás«” [«évaporer»], az „»atmoszferizálódás«”
[«atmosphériser»] jellemzi.207 Épp az „illokalizált” -ságuknál [illocalisé] fogva 202 Richir:
Sur le sublime et le soi. Variations II, 144.
203 Uo.
204 Uo. 143., 144. Richir számára „az értelem képződése” [fair le sens] egyfajta „ritmikus
pulzáció a mozgásban”, a „tér” és nemcsak a tér, de a tér-idő-nyelv mozgásában, a „költészet”
és a „zenei-ség” ritmusa – írja (115.). „Transzformációk” zenei, költői ritmusa, mely a
„(megjelöl hető jelen nélküli) jelenlétben lévő értelem képződésében” [sens en présence (sans
présent assignable) en le faisant] áll elő („Narrativité, temporalité et événement dans la
pensée mythique”, 154.). Richir ugyanitt „récit” -nek is nevezi ezt a transzformációk adta jelen
nélküli értelemképződést.
205 Uo. 145.
206 Uo. 8., 106., 123.
207 Marc Richir: „Imagination et Spaltung dans et depuis le texte No. 16 HUA XXIII”. In uő
(ed.):
233
válnak víz- és légneművé.208 S bár Richir nem mindig nevezi ezt utópikusnak, de már csak az
illokalitás – a sans lieu – miatt is egyértelműen erről van szó. A „fi ktum” épp a kettős, sem a
realitáshoz, sem a látszathoz nem köthető volta miatt illokalizálódik.209 Válik „víz”- és „lég”-
neművé.210 Illan el, mint a hajnali köd, mint a parti szikláknak csapódó hullámok vízpárája.
Illan el, mint a szél. A valós [reell], mégsem reális [real] jellegénél fogva.
A „Spaltung” miatt.211 Csakhogy Richir számára épp e miatt az illokalitása miatt nem lehet
a fantázia sohasem „»tiszta«” [«pure»]! 212 Tisztán csak fantázia.
A „Leiblichkeit” például Richir számára ugyanígy, legalább részben fantázia-szerű is.213 Egy
„Phantasieleib” is. A fantázia a „másik” [autrui] észlelésén keresztül illan el.214 Az apprezen
táción és a „prezentifi káció”-n keresztül.215
De a fantázia nem csak a testen keresztül evapo rálódik. Nem csak a másikon keresztül szelel
el. Legalább ennyire egy „perceptív fantáziá” -n keresztül is.216
Az „észlelés”-en keresztül is. Az észlelés időbeli jellegén keresztül. A „jelenlétben való
temporalizáció” [temporalisation en présence], egy „jelen nélküli jelenlét”
[présence sans présent] Richir számára maga is ez az illokalizáció.217 A jelen pontjának,
helyének, lokalitásának felfüggesztése. A sans présent sans lieu-je.
Az az evaporáció, mely nemcsak a Leib on,218 a másikon, de az időn keresztül is elszelel.219
Sőt valójában mind a másik, mind az idő ugyanúgy a fantázia párásodásának –
illokalizációjának – a felhője csupán. A sans lieu felhője. Az Collectif. Annales de
Phénoménologie. Beauvais, Association pour la Promotion de la Phénoménologie, 2003. 105.,
117., 122. Ugyanitt a „sivatag”-ot is említi (139.). Az „atmoszferizálódás”-t és az
„evaporáció”-t lásd még „Du rôle de la phantasia au théâtre et dans le roman ”, Littérature,
132, 2003, décembre, 31.; „Leiblichkeit et phantasia”. In Mareike Wolf-Fédida (ed.):
Psychothérapie phénoménologique. Paris, Vrin, 2006. 41., 44.; Phantasia, imagination,
affectivité, 24.
208 Richir: „Imagination et Spaltung…”, 122., 127., 131.
209 Uo. 122.
210 Uo. 140.
211 Uo. 122., 126., 127. stb.
212 Richir: L’institution de l’idéalité, 79.; L’écart et le rien, 117.
213 Richir: „Imagination et Spaltung…”, 122–123.
214 Uo. 124., 126. stb.
215 Uo. 123., 136.
216 Marc Richir: „Imagination et phantasia chez Husserl”, Eikasia, 2011, Septiembre, 24–31.
217 Richir: „Imagination et Spaltung…”, 124., 125., 136. A „nem pozicionális” „fantázia” és a
„présence sans présent” összekapcsolását lásd pl. „Imagination et phantasia chez Husserl”,
19–20., 24.; L’institution de l’idéalité, 25.; „Du rôle de la phantasia au théâtre et dans le
roman”, 26–27., és „Leiblichkeit et phantasia”, 39–40., illetve a „fantázia” „temporalizáció”-
jának összekapcsolását a „spacializáció” -
val (37.).
218 A „Leiblichkeit” és a „temporalisation” összekötését a „fantáziá”-n, annak „radikális nem
pozicionalitás”-án, „Spaltung”-ján keresztül lásd Richir: „Imagination et Spaltung…”, 125–
127.
219 Egyfajta „temporalizáció a másikon keresztül átélt jelenlétben” [une temporalisation en
présence du vécu d’autrui] – olvashatjuk ( uo. 126.).
234
utópia felhője. Összeolvadó és szétváló felhőfoszlányok.220 S még csak nem is a másik és az
idő, de a test, az észlelés, sőt a „sens se faisant” felhőfoszlányai is.221 „Transz pozicionáltság
egy üres médiumon keresztül” [transposé en médium vi-de] – írja.222 Avagy az evaporáció,
az atmoszferizáció maga az átöntés. A transvasement. Az egymásba zúduló folyadékok
párája. Az óceán – s nemcsak a hullámzó, de a sima víztükör – párája is. Olyan fi nomságú
galacsin, mint a köd. A köd rétegei, melyek szinte észrevétlenül fedik el és fedik fel a tájat.
A felhőkbe belelátott alakok, formák, képek egymásra rajzolódó képei.223
A tér, az idő, a nyelv, a másik, a test a transz-sematizáció egymásra rajzolódó képei,
felhőrétegei csupán. Metafora-rétegek. „Transz-fer” -ek, „meta-forá” -k
[trans-férer (méta-phore)] – írja Richir.224 Valamiféle „»átmeneti tárgyak«” [«objet
transitionnel»]. 225
De a köd nem éppen gyorsan múlik. A felhők sem rohannak. Még a legtisztább időben is
feltűnnek apró foszlányok az égen, ahogyan a távoli táj még a legszikrázóbb napsütésben is
egyfajta homályba burkolózik. Avagy Richir, ha nagyon fi noman is, de az evaporáció, az
atmoszferizáció szilárdság ára is utal.
Arra, hogy sohasem lesz tökéletesen tiszta az idő. A pára, a felhők, a levegő
rétegei nem kiküszöbölhetőek. A fantázia illokalitás a nem kiküszöbölhető. Sőt jótékony
hatású: egy időjárás keretében gyűri össze, önti át egymásba a téridő-nyelv-másik at. A köd, a
felhők, a pára rétegeiként szilárdítja egymáshoz.
Olyannyira észrevétlenül – hisz maga ez a szilárdság, transz-fer az észlelést is megelőzi –,
hogy a szétszedésükre sincs semmi esélyünk. Az illokalitás mégis szilárdság a ez. A tér-idő-
nyelv-másik időjárás-galacsinjának a szilárd sága.
A transz-sematizáció, és nem a képek, nem a formák szilárdsága. Nem a szép vagy a rossz
idő, hanem az idő-járás szilárdsága. Idealitás a. A „syrrhèse” -e.226
Syrrhèse-ének szilárdsága. Nem az örök napsütés, hanem a felhők mögül kibukkanó fény
öröme, a napot elűző vihar izgalma. Közös örömünk és iz-galmunk a parton. Kémlelve a
távolt. A végtelent.
220 Richir maga is beszél egyes szövegeiben a „nem pozicionális”, „transzpozicionális”
„fantázia”, sőt a „jelen nélküli temporalizáció” „felhős/ködös” [nuageux/nébuleuse]
„próteuszi” jellegéről („Du rôle de la phantasia au théâtre et dans le roman ”, 26., 30.).
221 Richir: „Imagination et Spaltung…”, 124.
222 Uo. 127.
223 Richir Husserl nyomán „»légvár«”-at emleget, s egyáltalán nem annak látszat voltát
hangsúlyozza ( uo. 139.).
224 Marc Richir: Le corps. Essai sur l’intériorité. Paris, Hatier, 1993. 23.
225 Richir: „Imagination et phantasia chez Husserl”, 29., 31.
226 Az „időjárás” Serres állandóan visszatérő hasonlata a globalitás nélküli lokalitásra. A
„syrrhèse”-re.

235
A TÁVOLLÉT
Az „utópia” Richir szövegeiben már az 1980-as években feltűnik, s már ezekben a
szövegekben is a „távollét”-hez kapcsolódik.227 Egy „hely nélküli hely” -
ről [lieu sans lieu] beszél, egy „utópikus hely” -ről [lieu utopique], mely valamilyen
„helyrehozhatatlan távollét” -tel [irrémédiable absence] kapcsolódik össze.228
Csakhogy Richir számára ez a távollét egyáltalán nem valamiféle hiány. Nem valaminek a
hiánya, nem-léte. Sokkal inkább egyfajta konstitutív távollét.
Az az absence, mely – akár azt is mondhatnánk – még szerencse, hogy nem prezens. Az a
távollét, amire mint távollét van szükségünk. Olyan távollét
– hangsúlyozza Richir –, ami „pozitív” [positif]. 229 Affi rmatív. Ami nem elvesz, hanem
hozzáad valamit. Ami nélkül kevesebbek lennénk. Amire szükségünk van, stb., stb. De ebben az
esetben a távollét már nem is a jelenhez képest, mint a jelen hiánya értődik. A hiány erre az
absence-ra már egyáltalán nem jó fordítás. Mert „a jelenlét csa k a saját ek-sztázisától, a
távollétben konstituálódik” [la présence ne constitue que de son ek-stase, en absence] – írja.
A sans présent-ben konsti tuálódik. Azáltal, hogy „ átfúrja ez a távollét” [ troué par cette
absence] – teszi hozzá. A váza repedései, lyukai által. A vázát a repedései, a lyukai, sőt a szája
konstituálja. A lyukak a kőoroszlánt.
De félreértjük Richirt, ha azt gondoljuk, hogy mindeközben az átlyukasztott jelenlét mégis
jelenlét marad! „Nincs a jelenlét ott” [il n’y a de la présence], ahol „átfúrja ez a távollét”
[ troué par cette absence] – olvashatjuk. Az absence ha konstituál is, nem ön-refl exióként
konstituál. A távollét csak transz-konstituálni képes! Valamiféle „eltérés” [écart], valamilyen
„inverzió” által konstituál.
A „távollétben lévő verzió” [version en absence] csak valamilyen in- és transzverzió lehet. Az
utópia, a sans lieu a transz-verzió helye. Hely nélküli helye.
Lyuka. Maga a passage, a meta-fora. Az át-öntés. Avagy nem is egy papírlap gyűrődik meg, s
gyűrődik vissza mintegy ön magára, hanem számos sík, lap gyűrődik át, össze egymásba! A
távollét az időt nem időként, hanem térként, és nyelvként („szimbolikus” „értelem”-ként),230
és testként, és másik ként stb., 227 Marc Richir: „Préface – Sauvagerie et utopie
métaphysique”. In Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Les Âges du monde – versions
premières. 1811–1813. Bruxelles, Ousia, 1988. 26. Az utópia és a fenomenológia egyik
legkorábbi összekapcsolását lásd uő: „Sur l’inconscient phénoménologique: epokhé,
clignotement et réduction phénoménologiques”, l’Art du Comprendre, 8 (De l’inconscient
phénoménologique), 1999, février, 127. (A Schelling-szöveghez az utópián túl a „tudattalan”
[inconscient] is hozzáköti ezt a tanulmányt.)
228 Richir: „Préface – Sauvagerie et utopie métaphysique”, 26., 17., 14.
229 Uo. 18. (A következő idézetek is erről az oldalról valók, ezért azokat külön nem jelölöm.)
230 Uo. 18., 20. Richir itt elsősorban a „szimbolikus” „sens se faisant”-ról beszél, mint egy nem
pusztán időbeli temporalizációról (16., 18., 20.).
236
stb. konstituálja. Nem pusztán egy pli, sokkal inkább valamiféle galacsin jön létre.
„Koextenzív” galacsin.231 Több lapon együtt kiterjedő struktúra jön létre.
Csakhogy ez a gyűrés, tűrés ki is simít! S bár a távollét át-fordítja az időt a térbe, a nyelvbe
stb., de közben egy tér-idő-nyelvként mégis temporalizálja is. A transz-verziója re-verzió is.
Avagy Richir megfogal mazásában, a távollét bármennyire is meta-forikus, egy „tautológia”
is.232 Az utópia a távollét tautologikus meta-forá ja. Tautologikus metafora-galacsin ja. Az
én és a te, a mi tautologikus meta-fora-galacsinunk. Tauto-transz-sematikus szilárd ságunk.
Idealitásunk.233
Richir számára az absence olyan „távollét, mely beleszámít magába a jelenlétbe” [absence
qui compte dans la présence elle-même] is.234 Ugyanúgy, ahogyan a váza szája számít bele
a vázába. Az a lyuk, ami nélkül a váza sem lenne váza. Az a távollét, ami nélkül a jelenlét sem
lenne jelenlét. A „horizont”
ez – írja Richir. A „múlt” és a „jövő” horizontja, mely nélkül a jelen sem lehetne jelen. Az a
felületi sérülés, lyuk a part menti szobron, mely nélkül a szobor sem lenne szobor. Lyuk, mely
nélkül a kő sem lenne kő. Nem lenne szilárd. Tartós. Nem lenne egyfajta „durée” -je.235
Csakhogy Richir számára ez a tartósság nem-időbeli! Nem időbeli, de legalábbis nem csak
időbeli, mert a távollét a-temporális is. A távollét a „jelen”-t „eltéríti/eltávolítja” [écarté],
eltéríti „magától” [de lui-même], mintegy „megfeszíti” [distendu], valamiféle
„távolság” -ot [distance] támaszt benne.236 „Teret” [espace] hoz benne létre –
hangsúlyozza Richir.237 De ne is a térre fi gyeljünk! Az idő az időszerűségét nem egy téren,
nem egy térszerű téren keresztül veszíti el. Ez a „distance”, az „absence” distance-a, ami
átömlik, átfúj az idő szobrán, már nem is tér.
Legalább annyira nem tér, mint amennyire nem idő. Nem tér- és még csak nem is időbeli
távol-ság. Valamiféle indisztinkt ’izé’ csupán. Maga az át-öntés izéje. A szél izéje. A
transzverzális izé. A hely nélküli. A sans lieu, a sans présent izéje. Az alteritás, az idegenség, a
másság, a másik izéje. A „távollét transz-231 Uo. 18.
232 Uo.
233 Az „idea” [idée] itt is felmerül, bár még kidolgozatlan, leginkább a jelen, „az eredet
visszahúzódás ának iden titása” [identité du retrait de l’origine] ( uo. 14–15.).
234 Richir: „Temps/espace, proto-temps/proto-espace”, 153. Avagy olyan „távollét, ami a
jelenlét belsejében lakik, mivel annak eredendő külseje” [absence qui habite le dedans de la
présence depuis son dehors originaire] (154.).
235 Marc Richir: „Discontinuités et rythmes des durées: Abstraction et concrétion de la
conscience du temps”. In Pierre Sauvanet – Jean-Jacques Wunenburger (eds): Rythmes et
philosophie. Paris, Kimé, 1996. 99., 102. Richir Bachelard nyomán itt a „tartam” [durée]
„heterogenitás” -áról [hétérogénéité]
beszél.
236 Richir: „Temps/espace, proto-temps/proto-espace”, 153.; „Leiblichkeit et phantasia”, 37.
237 Uo.

237
cendenciája” [transcendance d’absence]. 238 Transz-verzális transz-cendenciá ja.
A „távollét” „indisztinkt lélegzése” (Fédida–Didi-Huberman). A forgószél tánca. A hullámoké.
A vízpáráé. A felhőké, a ködé. Az „óceán” tánca.239 Valamiféle meghatározatlan szilárdság.
Mégis szilárdság. Sem az idő, sem a tér, sem a nyelv stb. szilárdsága. Indisztinkt,
transzverzális szilárdság. Mindössze az idő-járás szilárdsága. A „khóra” tartóssága.240 A tér-
idő-nyelv-másik transz-sematikus szilárdsága. És szépsége.
A távollét által egymásba gyűrt tér-idő-nyelv-másik nem pusztán azért egyfajta esztétika,
mert lehetővé teszi a percepciót, az aiszthésziszt, de azért is, mert – mint Valéry írja – „semmi
sem olyan szép, mint ami nem létezik” [il n’est rien si beau que ce qui n’existe pas]. 241
Semmi sem olyan szép, mint a „távollét jelenléte” [présence d’absence]. Mert – folytatja –
„minden szépségben az érintés tilalma” [dans toute beauté une interdiction de toucher], „a
szent je ne sais quoi” [je ne sais quoi de sacré] rejlik. Vagyis az indisztinkt, meghatározatlan,
„je ne sais quoi” szilárdság, a transz-sematikus szilárdság – a galacsin szilárdsága – maga a
szépség. A szépség szilárdsága. A távollét szépsége és szilárdsága. Az alteritás, autrui, a
másság, a másik szilárdsága. De a másik szépsége is. A másik érinthetetlensége. Az érinthe
tetlenség szépsége és szilárdsága.
Elpusztíthatatlansága. Az absence elpusztíthatatlansága.242 A „fantázia” és a
„prezentifi káció” elpusztíthatatlansága.243 A szél, a távolság, a horizont
elpusztíthatatlansága. Tartóssága, szilárdsága, szépsége. Idealitása.
Fédida az „absence” kapcsán nagyon hasonlókat ír a Richir – és Valéry –
által mondottakhoz. Fédida számára a „távollét” [absence] kiküszöbölhetetlen,
„redukálha tatlan” [irréductible], és nem pusztán redukálhatatlan, de „konstitutív” is.244 A
„túlcsorduló” [trop-plein] bőség jellemzi.245 A „szépség” telítettsége.246
238 Richir: „Temps/espace, proto-temps/proto-espace”, 155.
239 Uo. 157.
240 Uo. 155.
241 Paul Valéry: „La feuille blanche”. In Robert Alexander: Phénoménologie de l’espace-temps
chez Marc Richir. Grenoble, Millon, 2013. 7. Bár Richir – Valéry helyett – inkább fenségest
mondana, mint szépséget.
242 Avagy nem „Nichtigkeit”-ja.
243 Valamint az „értelem” [sens], a „szimbolikus pregnancia” elpusztíthatatlansága (Richir:
„Temps/
espace, proto-temps/proto-espace”, 161.). A „prezentifi káció” [Vergegenwärtigung] és a
„temporalizáció” összekap csolását, sőt a prezentifi káció és a
„temporalizáció/spacializáció”, illetve a „fantázia”
összekapcsolását lásd „Leib lichkeit et phantasia”, 40., 38–40. A „fantázia”, a
„Vergegenwärtigung”
és a „durée” kapcsolatát pedig lásd „Discontinuités et rythmes des durées”, 101–102., 99.
(ugyanitt a „transzverzális” -t, ahogyan a „kettős” „intencionalitás”-t is említi Richir; 101.).
244 Pierre Fédida: L’absence. Paris, Gallimard (coll. Folio Essais), 1978. 304., 321–322., 330.,
372–373.
(Fédidát nemcsak Didi-Huberman idézi, de Richir is ismeri.)
245 Uo. 10., 220., 314.
246 Uo. 62.
238
Az a bőség, amit a jelen szükség szerűen csak leegyszerűsíteni, redukálni, kiküszöbölni képes.
Annak pedig, ami egy picit is túlmutat a jelenen, szüksége van a távollétre. Szüksége van a
„távollét jelenlété” -re [présence d’absence]
– hangsúlyozza Fédida.247 Szüksége van a „fehér lap” -ra [feuille blanche]. 248 Az
„üresség telítettségé” -re [plein de vide]. 249 De a távollét bőségére, telítettségé-re nem
pusztán a „költészet”-nek van szüksége. Fédida ragaszkodik ahhoz, hogy maguknak a „tárgy”-
aknak is szüksége van a távollétre. „A távollét a tárgynak tartalmat ad” [L’absence donne
contenu à l’objet] – írja.250 „Külső”-t ad [dehors]. 251 „Jelentés”-t [signifi cation] illeszt a
tárgyakhoz.252 Sőt, a távollét
„idő”-t ad.253 Múltat és jövőt illeszt a jelenhez. „Idő”- és „tér”-beli távolságot támaszt.254
Csakhogy a távollét túlcsorduló bősége, sokasága, sokfélesége
– nem-jelenszerű nem-azonossága – egyáltalán nem ad állandó, fi x struktúrákat. Fédida és
Richir megfogalmazásában is „víz” - [eau] és „lég” -nemű [air], a „szél” [vent] és a „homok”
[sable] jellemzi.255 Hely nélküli, egyfajta „nem-hely”
[non-lieu] jellemzi.256 Újra és újra át-helyeződik. Elillan. Átömlik. A távollétet sem a tárgyak,
sem az értelem, sem a tér, sem az idő nem képes rögzíteni.
Kicsúszik mind az itt, mind a most markából. Hálójából. Épp e miatt a víz- és szélszerű
természete miatt jellemzi a telítettség, a bőség. A Valéry által leírt szépség.257 A szépség
bősége. A szél, a víz, a homok tánca pedig Fédida számára is, ahogyan Richir számára is,
„metafora” -szerű.258 A „túl” [au-delà] lépés, a
„μεταφέρω” jellemzi.259 Az „absence”-t az „átmenés/átkelés” [traversée] teszi bőséggé,
szépséggé.260 A transzverzió. A gyűrés, a tűrés. Nem pedig a simaság.
247 Uo. 31., 46. A „jelenlét-távollétre” [présence-absence] (178., 277., 278.). Máshol –
Richirre emlékeztető
módon – „présence/absence”-nak is írja (Pierre Fédida: Le site de l’étranger. La situation
psych-ana lytique. Paris, PUF [coll. Quadrige], 1995. 43., 50–51., 92.). Fédida – Richirhez
hasonlóan –
a „prezentifi káció” -t [Vergegenwär tigung] is említi a távollét jelenléte kapcsán ( uo. 90.).
Ahogyan a „sens” -t is ( L’absence, 165., 178., 277–278., 322.).
248 Fédida: L’absence, 13., 45. (Fédida nem említi Valéryt, ahogyan Mallarmét sem, akinél
szintén szerepel az „üres lap” [page blanche].)
249 Uo. 45.
250 Uo. 9.
251 Uo. 10.
252 Uo. 11.
253 Uo. 15., 46., 130., 165., 172., 178.
254 Fédida: Le site de l’étranger, 196.; L’absence, 158–159., 165., 172., 177–179. A „distance”
-t Fédida is mondja (165.).
255 Fédida: L’absence, 26.; Le site de l’étranger, 54., 305.
256 Fédida: L’absence, 14. Avagy „sans lieu” (313.). Egy „utópia” ( Le site de l’étranger,
115.).
257 A „távollét” [absence], a „szépség” [beauté] és a „megnevezhetetlen” [innommable]
összekapcsolását lásd Fédi dánál is ( L’absence, 62.).
258 Fédida: L’absence, 53., 59., 138., 158., 165., 195., 198., 205.; Le site de l’étranger, 288.,
204.
259 Fédida: L’absence, 53.
260 Uo. 53., 313. Avagy a „transzpozíció”, a „transzfer”, a „transzport” (Fédida: Le site de
l’étranger, 67–68., www.interkonyv.hu
© Popovics Zoltán
Hajdu Laszlo 20230206
© Typotex Kiadó
239
Avagy az absence szépsége a galacsin transzverzív bősége. A távollét szépsége a galacsin
szépsége. A gyűrés, a tűrés, a transz- és traverzió szépsége. A szél, az óceán bősége. Fensége.
De a meta-fora, a transz-verzális, a kreuz und quer mégis egyfajta „visz-szatérés” [retour] is
– írja Fédida.261 Újjászületés is. Az absence meta-forá ja egyfajta „survivance” is.262
Másban, másként való újjászületés is. Az „indisztinkt”
távollét nem marad, nem maradhat csak távollét.263 Innen a bősége. S innen az újjászületése
is. Az absence présence-ként való újjászületése.264 A présence d’absence survivance-a. A
távollét elpusztíthatat lansága. Redukálhatatlansága. „Szilárd”-sága [stable]. 265 Szépsége.
A másban, másként való újjászüle tésünk szilárdsága és szépsége.266 A te bőséged.
„Omniprésence de l’ab sence” .267
Richir maga is beszél egyfajta „telítettség” -ről [plein], bőségről.268 De számára ez a
telítettség, bőség nem a sokaság bősége, nem a vízesés, nem is a megáradt folyó bősége.
Sokkal inkább a tenger, az óceán bősége. A nem látható bőség. A „távollétek” [absences]
bőségei, „telítettségei” [pleins]. 269 Az a bőség, mely nem a szemünk, az orrunk előtt zubog,
áramlik, hanem a látómező
mögé húzódik. Az óceán bősége nem az itt és most megmutatkozó sokaságában, nem a
szemünk előtt, lábunk alatt van, hanem a „horizont” mögött.270
A távollétben. A „mélység nyitottsága” [ouvert en abîme] ez – írja Richir.271
Sohasem trappolnánk a strandon a vízbe, nem hagynánk, hogy a hullámok a lábunkat
nyaldossák, ha a tenger telítettsége, sokasága, mélysége itt és 132., 175., 190., 220., 288.;
L’absence, 59., 138., 165., 195., 304., 320., 322., 398., 343., 439–441., 469.).
Mely Fédida számára is a „khórá” -val jellemezhető (64., 197., 282., 286., 288., 297.). De
„vertikális” -
nak is nevezi (66., 89.; L’absence, 214–215.), ahogyan az „afáziá” -val is kapcsolatba hozza
( Le site de l’étranger, 103., 105., 216–217.).
261 Fédida: L’absence, 9.
262 Fédida: Le site de l’étranger, 190., 4.
263 Uo. 189., 199.
264 Fédida Freud nyomán ezt nevezi „denegáció”- nak [dénégation/Verneinung], ahol a
távollét már nem negálja a jelenlétet ( L’absence, 207., 210–213., 231–235.). Avagy ahol a
távollét – Husserl kifejezésével – már nem Nichtigkeit.
265 Fédida: Le site de l’étranger, 198. Mindennek kapcsán Fédida még „sémá” -ról is beszél
(205., 213., 226., 281.), sőt, ezt a „khórá” -val is összekapcsolja (286.), ahogyan a „metaforá”
-val is (286.) és a
„tautológiá” -val is (216–217.). Az „absence”-hoz, a „metaforikus” „transzfer”-hez pedig még
az
„idealitás” -t is hozzá rendeli ( L’absence, 385–387.).
266 Fédida nyelvén: „idegen” -ként [étranger]. Az „absence” és az „apprezentáció”
összekapcsolását lásd L’absence, 165., 315., 319., 372–373.
267 Uo. 280.
268 Marc Richir: „Le temps: porte-à-faux originaire”. In Lambros Couloubaritsis et al. (eds):
L’expérience du temps – Mélanges offerts à J. Paumen. Bruxelles, Ousia (coll. Recueil 1.), 1989.
18.
269 Uo. 17–18.
270 Uo. 17.
271 Uo.
240
most előállna. Richir számára – ugyanúgy, mint Fédida számára – a sokaság, a bőség, a
mélység az „absence”-ben van. A telítettség a távollét szépsége.
A sans présent, a sans lieu fensége.272 De hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a távollét, a
bőség ott is marad a horizont mögött. Hogy az absence a látható világunk peremére húzódik
vissza, mintegy udvariasan, hogy ne zavarja a fürdést. Csakhogy a horizont peremén
feltámadó fehér hullámok pillanatok alatt a partra érnek. Előbb ideérnek, mint a szél. S a víz
összezavarodik, megváltozik a színe, elveszti a transzparenciáját, „átfúrja a távollét” [troué
par l’absence] – írja Richir.273 Bár még így is bőven marad idő nk a partra ér-ni, hátrább
pakolni a cuccot a fövenyen. Hogy aztán mégis visszamenjünk a vízbe, a hullámok közé futni,
s rájönni, épp az „önmagától való eltérés” [l’écart de lui-même] miatt, „a távollétben
önmagától való eltérés” [l’écart de lui-même dans absence] miatt jöttünk a strandra.274 A
hullámok miatt jöttünk a strandra. Azért, hogy lássuk, amikor, ahogyan a „horizont”, az
„absence” ide-ér hozzánk. Amikor a távolban, a felhők alatt kelő hullámok hozzám érnek,
körülölelnek, amikor – szó szerint – a „távollétben” [dans absence] fürdünk a
„jelenlétben” [en présence]. 275 S mintegy megérinthetjük a horizontot. Ezért nem a
medencét választottuk. Ott nincsenek hullámok. Nincs absence. Bőség és szépség. Nincs
alteritás. S azt sem tudhatjuk meg, hogy a hullámok gyűrődés eire, a horizont megérintésére
igenis szükségünk van. Az absence igenis
„konstitutív” – hangsúlyozza Fédida és Richir is.276 Az u-tópiá ra igenis szükségünk van. A
„hiánytalanul jelenlévő panoráma telítettségé”-re [plénitude (…) d’un panorama
intégralement présent] elengedhetetlenül szükségünk van – írja Richir.277 Csak ha ideérnek
a horizont alatt kelő hullámok, ha hozzám ér, körülölel, rám folyik a távollét, csak akkor van
„temporalizáció”, „spacializáció”, s csak akkor van „értelem” [sens] is.278 Csak ha
megérinthetjük a horizont ot.
Akkor érintem a másik at. A „dezindividualizált és delokalizált” [désindividué et délocalisé],
„utópikus” [utopique], „óceán” -i „ideál” -t [idéal]. 279 A legpuhább szilárdság ot. A
legkedvesebb szépséget.
272 A „fenséges” [sublime], a „hely nélküli hely” [lieu sans lieu] s az „utopique”
összekapcsolását lásd Marc Richir: „Le nulle part me hante”, Philosophie Magazine, 42, 2010,
Aout, 63–64.
273 Richir: „Le temps: porte-à-faux originaire”, 17.
274 Uo. 13.
275 Uo.
276 Uo. 37.
277 Uo. 36–37.
278 Uo. 13.
279 Marc Richir: „Le statut phénoménologique”, Eikasia, 2011, Septiembre, 94., 95., 98. Mely
Richir számára nem pusztán utópikus és óceáni, de „sematikus” , „khóra” -szerű is (94., 98.).

241
Amit Richir „»ideá«” -nak/ „»eszmé«” -nek [«idée»] nevez – „fenomenológiai értele mben vett
idézőjelben” –, nem vagy nem pusztán a jelen és a hely felfüggesztése.280 Nem pusztán a
„sans présent” és a „jamais lieu” .281 Épp a „sans présent” és a „jamais lieu” konstitutív
szerepe ez. A „távollét” [absence], sőt a
„távollétben levés” [en absence] konstitutív szerepe.282 Az, amikor ideérnek a horizont alatt
kelő hullámok, amikor megérintjük a horizontot. Vagyis az idealizáció a távollét konstitutív
működése. Amikor ideérnek azok a hullámok, melyek idézőjelbe teszik, felfüggesztik az itt és
most abszolútságát. Avagy belegyűrik a „jelenlét”-be [présence] a „jelen nélküli”-t [sans
présent]. 283 Ezáltal viszont nem is pusztán az időn belül, a téren belül tűnik fel a nem-
jelenlévő
és a nem-ittlévő, nem is pusztán a „temporalizáció” és a „spacializáció” válik lehetővé,284 de
az indisztinkt távollét tér és idő sem maradhat. Amit az „absence”
lehetővé tesz, ami a „távollétben” [en absence] lehetővé válik, konstituálódik, mindössze
„transzposszibilis” [transpossible] lehet – hangsúlyozza Richir Maldiney nyomán.285 Az
idealizáció ez a transz-posszibilitás. Amikor a távollét ideér, amikor megérintem a
horizontot, a transzposszibilitás idealitását érintem meg. Az idealitás transz-verzálisan
megemelkedő hullámai t. Nem a térben vagy időben távoli ér el hozzám, sokkal inkább a tér
és az idő egymásra forduló hullámai nyaldossák a lábam. A horizont, az absence transz-
posszibilis gyűrődések ként jut el hozzám. Galacsinként. Dezindividualizált, transz posszibilis
idealitás-galacsin ként. „Metamorfózis” -ként.286 Transz- „sematikus” metamor-
fózisként.287 Meta-fora ként. Át-öntésként. A telítettség túlcsorduló bőségeként.
A „sens se faisant” túlcsorduló bőségeként.288
Avagy az értelem – Richir számára – maga a konstitutív távollét hullámai.
Az idealitás transz-posszibilis, metafora-hullámai. Az „eltérés/eltávolodás”
[écart/écartement] horizont alatt kelő hullámai.289 Az alteritás transz-ideális gyűrődései. A
másság, a másik transz-ideális gyűrődései. Azaz az értelem tenger-moraja a másikon
keresztül beszél. Amikor beszélek, rajtad keresztül beszélek. A szavaim, értelmeim a
másikként megérintett horizont, a távollét 280 Marc Richir: „Des phénomènes de langage”. In
Maria José Cantista (ed.): Perspectivar o Sujeito et a Racionalidade. Porto, Campo das Letras,
2006. 97.
281 Uo. 97., 102.
282 Uo. 102.
283 Uo. 97.
284 Uo. 97., 98.
285 Uo. 102.
286 Uo. 99., 102.
287 Uo. 101., 102.
288 Uo. 98.
289 Uo. 97., 98., 102.
242
transz-posszibilis idealitás-galacsinja. Az óceán, a víz hullámai, „ritmus” -a.290 Az utópikus,
a „nem pozicionális”, a „fantázia” gyűrődései, hullámzása, ritmusa magában „az
érzékelésben (aiszthésziszben)” [dans le sensation (aisthesis)].291
Annak szépsége és bősége, hogy rajtad keresztül látok és beszélek. Annak a szépsége és bősége
és szilárdsága, hogy nem tudok nélküled – a távollét
„transzpasszibilitás” -a [transpassibilité] nélkül – látni és beszélni és észlelni sem.292
Ahogyan nem tudok nélküled érezni sem.
ONKORITMUS
Robert Alexander a richiri fenomenológiát az „onkoritmikus” [ogkorythmique]
kifejezéssel írja le.293 S bár Richir mind a „ritmus”-t, mind az „onko” fogalmakat használja,
sohasem kombinálja azokat.294 Az onkoritmus Alexander számára valamiféle „ritmikus
tömeg/sokaság” [masse rythmique], „terjedelmes/kiterjedő ritmus” [rythme volumique], a
görög onkosz ugyanis „tömeg”-et [masse],
„terjedelmet” [volume] jelent – írja.295 Az onkosz az, amit Merleau-Ponty és Foucault is
„vertikális” -nak nevez (bár ezt Alexander épp nem használja ki).296
Olyan ki- és megemelkedés, mely a buborék hoz, a hullámhoz hasonlóan nem marad meg egy
lapon, egy síkban, hanem függőlegesen áttöri azt. Afáziásan megsokszorozza, megvastagítja,
egymásra pakolja az egymásnak gyakran ellentmondó struktúrákat. Az elágazó ösvények
kertjé t hozza létre. Egyfajta Riemann-felület et. A fenomenológia nyelvén: a „transzverzális”
-t.297 Alexander leírásában az „onkoritmus” valamiféle „folyékonyság” [fl uidité], sőt
„pulzáló-dás” [pulsatilité], „felcsillanás” [scin tillation], „izzás” [embrasement] is.298 Nem
290 Uo. 104. Avagy „vibrációja” [vibration/Schwingung] – írja (Marc Richir: „Schwingung et
phénoména-lisation”, Internationale Zeitschrift für Philosophie, 1998/1, 55.).
291 Richir: „Des phénomènes de langage”, 106.
292 Uo. 103.
293 Alexander: Phénoménologie de l’espace-temps chez Marc Richir, 43.
294 Az „onkó”-t csak elvétve említi elsősorban a Fragments phénoménologiques sur le temps
et l’espace-
ban (Grenoble, Millon, 2006).
295 Alexander: Phénoménologie de l’espace-temps chez Marc Richir, 43., 70., 296., 358. Sőt,
az ὄγκος nagy-ságot, méltóságot, emelkedettség et, akár fenség et is jelent, de puffadást,
pöffeszkedést, felfújtság ot is, ahogyan halom ba rakott dolgokat, halmozottságot, például
rőzserakást is.
296 Verala – aki Alexanderhez hasonlóan szintén Richir-tanítvány – onkoritmus helyett
„fenomenológiai szümploké” -t [symplokè phénoménologique],
„összenövés/sűrűsödés/ragadás” -t [concrescence] mond (Pablo Posada Verala:
„Concrescences en souffrance et méréologie de la mise en suspens. Sur les implications contre-
ontologiques de la réduction méréologique”, Eikasia, Mayo, 2013, 287.).
297 Alexander egyedül a transzverzálist említi (de még ennek sem veszi észre a husserli
időértelme-zéshez való kapcsolódását): Phénoménologie de l’espace-temps chez Marc Richir,
46., 48.
298 Uo. 46. „Óceán” -ról és „felhők” -ről is beszél valamivel később (58., 354.).

243
pusztán transzverzális, de egy „transz(pul) verzalitás” [trans(pul)versalité] is.299
Transzverzális szétporladás. A hullámok vízpárája. Taraja. Az onkoritmus tér és idő
átfordulása egymásba.300 Tér és idő egymásra gyűrődés e. Az, amit Foucault fonalgombo
lyagnak, Merleau-Ponty forrásnak, bugyogásnak, Barthes déclic nek nevez. Amit galacsinnak
neveztünk. Az onkoritmikusság a galacsin ritmusa. Tér-idő-nyelv transz(pul)verzalizációja.
Az alteritás, az alteráció – a másság, a másik – ritmusa. Ami miatt a tér, az idő, a nyelv sem
marad pusztán tisztán tér, idő vagy nyelv ebben a keresztirányú ritmusban, torlódásban,
gyűrtségben. Avagy szétporlad. De a folyadék szétporladása halmazállapot-változás is. A
folyékonyból légnemű lesz (sőt akár szilárd, ha a port is ki-halljuk belőle). Az onkoritmus ez a
halmazállapot-változás is. Tér-idő-nyelv transz-alteráció jának halmazállapot-változása.301
Transz(pul)verzalizáció ja. A galacsin maga is ez a transz(pul)verzalizáció.
„Metamorfózis”.302 (Halmaz-) állapot-változás. A tér, az idő, a nyelv, a másik, a test
halmazállapot-változása.
Alexander leírásában a transz(pul)verzális onkoritmus pedig elsősorban a
„sematizáció” és a „khóra”. 303 A „sans lieu” – mint mondja.304 A vízcsöppek szét-
porladásának, a hullám tara jának hely nélküli helye. Az „utópikus” hely – teszi hozzá.305
Avagy az „idealitás” helye.306 Az „imaginárius” hely.307 Sőt a „fenséges” helye.308 S nem
utolsósorban a „Leiblichkeit” helye.309 A transz(pul)verzális onkoritmus-galacsin, a
sematikus, khoratikus idealitás távollévő helye.
A másik hiányzó helye. Az „absence” szétporladó hullámtarajának „a-topikus”
helye.310 Az én testem, a te helyed. Ahol megérintem a horizontot. A távolból felém nyargaló
hullámok taraját. A transz(pul)verzális onkoritmus „sans se faisant” -ját.311 Az alteráció, az
alteritás szilárdság át. Egyfajta „idée fi xé” -t.312
299 Uo. 46. (A „transz[pul]verzalitás” számtalan szor visszatér a szövegben, magyarul talán
keresztül-/
átporladásnak, -porlasztásnak lehetne fordítani.)
300 Bár Alexander elsősorban a teret és az időt említi, de az onkoritmikusság egyértelműen
nem csak a tér és az idő viszonyát írja le.
301 Ez a halmazállapot-változás pedig már nem is marad tisztán fi zikai sem.
302 Uo. 311.
303 Uo. 50., 273., 325., 329., 335–336., 339. De ilyen onkoritmikus vastagodás számára a
„pislogás”
[clignotement] és az „enjambement” is (344., 335.). Sőt, a „transzcendencia” is (329., 346.). A
„transzposszibilitás” is (300.).
304 Uo. 50., 147., 150.
305 Uo. 52., 149., 151.
306 Uo. 52., 273., 294., 354., 357.
307 Uo. 52., 354.
308 Uo. 52., 331.
309 Uo. 52., 355.; vö. 348–350.
310 Uo. 75., 354.; 52.
311 Uo. 340.
312 Uo. 359. Valéry könyvét (L’Idée fi xe) Alexander is idézi (359–360.). Valéry számára ha
van is vala-
244
De hogy mennyire galacsinszerű a transz(pul)verzális onkoritmus, onnan látható be
leginkább, hogy Alexander szerint ez a keresztirányú, egymásra rétegződő gyűrtség Richirnél
Max Loreau Dubuffet-elemzéseiből származik.313 (Persze a fenomenológiából is származik,
de Alexandert jobban érdekli a Loreau–Dubuffet-szál.) Ha megnézzük Dubuffet „Hourloupe”
-korszakából származó képeit és szobrait, a felület, a sík, a vászon ezer kis apró darabká-ra,
mozaikra törik szét.314 De mivel a festő ezeket a darabkákat mindössze néhány ismétlődő
színnel tölti ki (leggyakrabban fehér, fekete, piros és kék, esetleg sárga, zöld színnel, illetve
ezek satírozásával), a széttört felületen mégiscsak összefüggések támadnak, mintegy egymás
hoz, egymásra húzódnak az azonos színnel kitöltött fragmentumok. A vászon síkja megemel
kedik, fel-gyűrődik, egymásra rétegződik. Avagy mintha a galacsin egymás alá és fölé csúszó
lapjait azonos színnel jelöltük volna meg, majd széthajtogattuk volna a lapokat, vagy csak
szétlapítottuk volna. Esetleg átgörgettük volna a vásznon. Hogy mennyire nem síkszerűek
ezek a képek, onnan is jól látszik, hogy ugyanezzel a felületkezeléssel Dubuffet szobrokat is
készített, melyek már-már térbelivé hajtogatott festményeknek tűnnek. Ahogyan a
festmények szétlapított szobroknak. Alexander leírásában Dubuffet-nél az „»egyszerű
felület«” [«simple surface»] megtörik, „kicsavart” -tá [distordu] válik, az egyes darabjai pedig
elvesztik a helyüket, „»sans lieu«” -vé lesznek.315 „»Utópikus«” -
sá.316 Loreau kifejezésével pedig, valamiféle „»eredendő vastagság«” -gal [«volume
originaire»] ruházódnak fel.317 A festmény ablaka megtörik, kitörik, egyfajta
„»defenesztráció«” jön létre.318 Átfúj rajta a távollét szele. Elragadja a helyéről a síkot, a
vásznat, s tovagörgeti a parton. Belegyűri az idegent, a mást. A másikat. Az
„»enchevêtrement«” , a „»chatoiements«” galacsinjaként adja vissza a képet.319 Olyan
galacsinként, melyben egymásra ismerünk.320
milyen szilárdsága az ideának, az nem mozdu latlan, nem változatlan. Ezt a változó
szilárdságot hívja „implex” -nek [implexe] (amit az onkoritmussal azonosít); lásd Paul Valéry:
L’Idée fi xe ou Deux Hommes à la Mer. Paris, Les Laboratoires Martinet, 1932. 91.
313 Max Loreau: Jean Dubuffet. Délits, déportements, lieux de haut jeu. Paris, Weber, 1971;
idézi Marc Richir: „Pour une cosmologie de l’Hourloupe”, Critiques, 298, 1972, mars.
314 Lásd a címlapot. Az „hourloupe” egy nyelvi asszociáció a „hurler” (üvölt, ordít), „hululer”
(huhog),
„loup” (farkas), „Riquet à la Houppe” (Perrault mesehőse) és a Le Horla (Maupassant
regénye) nyomán – írja Dubuffet.
315 Alexander: Phénoménologie de l’espace-temps chez Marc Richir, 147. 150. (Loreau-t
idézi.) 316 Uo. 147., 149., 150., 151.
317 Uo. 43.
318 Uo. 147. (Loreau kifejezése, amit Richir is átvesz, lásd Marc Richir: „La Défenestration”,
L’Arc, 46
[Merleau-Ponty], 1971.)
320 Dubuffet szétdarabolt felületein gyakran emberi „alak”-ok [personnage] is feltűnnek, de
ezek az
245
A transzpulverzális onkoritmikus galacsin mi magunk vagyunk. Együtt. Úgy vagyunk együtt,
hogy közben mégis tér, idő, nyelv és kép is vagyunk.321 Test is. Az alteritás – az én és a másik
és nem csak az én és a másik – onkoritmikus galacsinja. Dubuffet-i hourloupe-ja.
Szétszedhetetlen, s bár instabil, mégis szilárd galacsinja. Ritmusa, sémája, ideája.
„Architektonikus” szilárdsága.322
Az „onkoritmikus perceptivitás” -unk szilárdsága.323 A tér, az idő, a nyelv ösz-szefüggéseinek
szilárdsága. A távollét szilárdsága. Survivance-a. A távollét
„hiper esztétiká” -ja.324
alakok is ugyanolyan színekkel kitöltött fragmentumokból állnak össze, mintegy azt sugallva,
hogy egy közös galacsin lapjai vagyunk.
321 A dubuffet-i alakok nemcsak egymás között osztják meg az azonos színű töredékeiket, de
a vászon többi részével is.
322 Az „architektonikus transzpozíció” [transposition architectonique] szilárdsága (Richir:
Phénoménologie en esquisses, 87.; Alexander: Phénoménologie de l’espace-temps chez Marc
Richir, 311.).
324 Uo. 355. A hiperesztétika egyrészt egy esztétikán túli esztétika, az esztétika túl-lépése az
észlelés, az aiszthészisz felé, másrészt viszont az esztétika felfokozottsága, egyre több
jelenségben való visszaköszönése is. Sőt magában a távollétben – a távollét bőségében – való
visszaköszönése is.
Az absence survivance-ának aiszthészisze. Hiper-, avagy szür-esztétikája.
IV.
NON-LIEU, SURVIVANCE, ANAKRÓNIA

(DIDI-HUBERMAN)
A POR, A SZÉL, AZ ANYAG
Georges Didi-Huberman talán legfontosabb fogalma az „anakronizmus”
[anachronisme], az „anakrónikus” [anachronique]. 1 Az az időn túli, idő feletti (ana-
kronosz), 2 mely nem pusztán a jelen pillanatok temporális rendjét, de a helyek térbeli
rendjét is megbontja: nemcsak „»idő nélküli«” [«sans temps»], de hely nélküli is, egyfajta
„»nem-hely«” [«non-lieu»] – írja.3 Avagy nem pusztán egy sans présent, de sans lieu is. Didi-
Huberman számára pedig maga a
„távollét” [absence] lesz az,4 ami nem pusztán a jelen pillanatok időbeli rendjét, de a helyek
térbeli rendjét is megbontja. A távollétet megjelenítő kép éppen ezért anakrónikus és ana
topikus. 5 A távollét jelenlétének anakróniája
– és anatópiája – viszont nemcsak Didi-Hubermant, de Fédidát és Richirt is foglalkoztatja.6 S
ha a távollét nem pusztán anakrónikus, de anatopikus is, úgy a távollét észlelése, esztétikája
is ana-króni-topikus, hetero-topi-kró-1 Georges
Didi-Huberman:
Génie du non-lieu. Air, poussière, empreinte, hantise. Paris, Minuit, 2001.
39. (Didi-Hubermannál az „anakrónia” valószínűleg Fédidától származik, Fédida
„»anakrónikus múlt«” [«passé anachronique»] fogalmából; Didi-Huberman: Gestes d’air et
pierre, 15.) 2 A
görög
ana- előtag bár valami ’feletti’-t, valamin ’felüli’-t, ’rajta’ lévőt jelent, de az idő vonatko-
zásában egy esemény ’alatti’-ként, sőt ’újra’-ként és ’vissza’-ként is érthető.
3 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 42., 126. Mind Marin, Foucault, Barthes, Richir és Fédida is használja a
„non-lieu” -t (Marin: Utopiques, 121., 140–141., 152.; Foucault: A szavak és a dolgok, 11–
12/8–9., Foucault: „Ez nem pipa”, 155–156/646.; Barthes: Le Neutre, 69.; Richir: Phantasia,
imagination, affectivité, 170., Fédida: L’absence, 14.).
4 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 22., 48–49., 53., 125.
5 Waldenfels beszél Merleau-Ponty kapcsán „anakronizmus” -ról és „anatopizmus” -ról
együtt, mely számára az „utópiá” -val, az „atópiá” -val és a „heterotópiá” -val is
összekapcsolódik („A lét szétrobbanása”, 181., 189.). Az „ana-”, avagy „heterokróniá” -hoz
lásd még Georges Didi-Huberman: Devant le temps. Histoire de l’art et anachronisme des
images. Paris, Minuit, 2000. 131.
6A
fédidai
„anakrónikus” -hoz lásd Le site de l’étranger, 12–13., 220., 226., 235., 284–289., 297.). Fédida
mind az „absence” -szal, mind a „khórá” -val, a „metaforá” -val, sőt még a „sémá” -ával is
összekapcsolja az ana króniát. Richir jóval ritkábban, de azért beszél „anakronizmus” -ról, és
ez számára is
IV. NON-LIEU, SURVIVANCE, ANAKRÓNIA (DIDI-HUBERMAN)
247
nikus. Azaz a távollét hiperesztétikája maga az absence ana-króni-topikus, hetero-topi-
krónikus aiszthészisze.
Amikor Didi-Huberman anakróniáról beszél, „túlélés” -ként [survivance/
survie] írja le azt.7 Épp emiatt a túlélés, survivance miatt csúsznak egymásra a különböző
idők. De nemcsak a múlt csúszik rá a jelenre, egyfajta emlékezésként, hanem a jelen is a
múltra, valamiféle retroaktivitásként. Sőt, Didi-Huberman ahhoz is ragaszkodik, hogy az
anakrónia nemcsak idő-, de térbeli egymásra csúszás is. Azaz az anakronizmus nem pusztán
a jelen visszavetí-tése a múltra, nemcsak az itt rávetítése az ottra, de a tér és az idő egymásra
vetítése is. Az anakrónia survivance-a a tér időként, az idő térként való túlélése, újjászületése
is! Tér-idő, idő-tér survivance. A „túlélő idő helye” [lieu de temps survivant] – írja.8 Vagy még
inkább: a túlélő idő nem-helye. Tehát az idő nem ugyanabban a rendben, síkon élt tovább,
nem időként él tovább, hanem át-ugrik, bele-gyűrődik a térbe. Térként él tovább. De
legalábbis térként is továbbél. Ahogyan a tér sem pusztán térként, hanem elsősorban időként
él tovább, születik újjá. De legalábbis időként is újjászületik. Az anakrónia épp ez az át-ugrás,
bele-gyűrődés.9 Tér és idő át-ugrása, egymásba gyűrődése. A survivance transzverzális
ugrása és gyűrődése. Amit Didi-Huberman
„áthelyeződés” -nek [déplacement], „delokalizáció” -nak [delocazione] ne vez.10
A kép Didi-Huberman számára sem nem az idő, sem nem a tér survivance-a.
Sem nem csak az idő survivance-a egy másik időként – tisztán anakróniku-san –, ahogyan
nem is csak a tér survivance-a egy másik térként – pusztán anatopikusan. A kép ana-króni-
topikus. A tér időként, az idő térként való újjászületése. Az absence survivance-a. Az absence
survivance-ának heterotopi-krónikussága. A sans, avagy non-lieu heterotópiája, de a sans,
avagy non-présent heterokróniája ként. Az a-, avagy ana-krónia „heterogenitása”,11
de az u-, avagy a-topikusság heterogenitásaként. Didi-Huberman Parmiggiani képeiről
beszél. Olyan képekről, melyek nem tárgyakat mutatnak be, hanem összekapcsolódik a hely
problémásságával, a „más hely” -lyel [autre lieu] ( L’écart et le rien, 273.).
Mindehhez lásd még Serres „anhistorikus” [anhistorique] fogalmát is ( Le Passage…, 84.).
7 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 14., 16., 43., 55., 81., 89. stb.; 76. A „survivance” a warburgi
„Nachleben” -ből származik, írja (Didi-Huberman: Devant le temps, 92., 237.).
8 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 14. Azaz „tér-időbeli” -ség [spatio-temporel] (145.).
9 A jól ismert metafi zikai közhely, „»a természet nem ugrik«” [«natura non facit saltus»]
cáfolata –
írja (Georges Didi-Huberman: Quand les images prennent position. L’œil de l’histoire, 1. Paris,
Minuit, 2009. 60.).
10 Didi-Huberman: Génie du non-lieu, 15., 30., 34., 141. Egyfajta „metamorfózis” -nak nevezi
(137.).
(A „delocazione” Parmiggiani kifejezése, több művének címe.)
11 Didi-Huberman
„idők” -ről [des temps], sőt „heterogén idők” -ről [temps hétérogènes], ezek „montage”-
áról beszél ( uo. 38., 39.).
248
a tárgyak helyeit csupán. Azt a „por”-t [poussière], „füst”-öt [fumée], „hamu”-t
[cendre], 12 ami a tárgy elvétele, áthelyezése, sőt elmúlása után maradt hátra.
Körülbelül úgy, mint amikor megpróbáljuk átrendezni a szobát, elhúzzuk a bútorokat, s
megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a szekrény „nyom” -a [trace]
bizony ott marad a falon.13 Hogy bár a tárgy elkerült onnan, már nincs ott, időben elmúlt, de
a „túlélő idő helye” mégis ott marad mintegy képként a falon. A hely nélküli helye, helyének
nyoma ott maradt a falon. Azaz a kép helye a távollét hely nélküli helye. A nem jelenlévő, a
sans présent sans lieu-je.
Az idő nyoma a téren, a tér nyoma az időn. S bár többen gondolják, hogy a kép a távollét
jelenléte, hogy a kép helye egy sans, avagy „non-lieu” csupán,14
de Didi-Huberman azt is világossá teszi, hogy a tér és az idő kölcsönös survivance-a, avagy
transvasement-ja is. Galacsin ja. A „déplacement”, a delokalizáció galacsinja. Az „indisztinkt”
„távollét” gala csinja.15
Avagy azért lehetséges a tér-idő, az idő-tér survivance, mert a survivance elsősorban a
távollét survivance-a. Az indisztinkt távollét, az un-identikus távollét survivance-a. Azaz a
túléles – az anakrónia, az anakronizmus – a távollét önmagasága. Nem azonos önmagasága.
A survivance a távollét ipszeitása. Sőt a
„távollétek” [absences] ipszeitása.16 Az alteritás, az autrui ipszeitása. A másik, a másság
önmagasága. Az én ipszeitásom benned, a te ipsze itásod bennem.
A te survivance-od én bennem, az én survivance-om te benned. Közös ana-króniánk. Közös
képeink, nyomaink a falon. A túlélő nyomaink szilárdsága.
Csupán.
Az anakrónia, a survivance a tér és az idő bizonyosságát bontja meg, függeszti fel. Más
terekkel és más időkkel keveri össze. Sőt az időt a térrel, a teret az idővel is összekeveri. A
„puszta jelen” [pur présent], a tiszta hely
„»hamis«” [fausse] voltára hívja fel a fi gyelmet.17 Az anakrónia, a survivance szélként, a szél
„fuvallat” -aként [souffl e] fújja el a „hely” -et [lieu] és az „idő” -t
[temps]. 18 A hely és az idő kitüntetettségét. Az itt és most abszolútságát. Azaz 12 Uo. 19.,
17.
13 Uo. 17.
14 Belting például. Hans Belting: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Budapest,
Kijárat, 2003.
71., 72. Kelemen Pál fordítása. (A „non-lieu” kapcsán Marc Augét említi elsősorban.) A kép
„u-topikus”-ságát lásd 80., „heterotópiá”-ját 74., 75. (ez utóbbit Foucault-n keresztül
tárgyalja).
S bár Belting számára a „képben” „jelenlét és távollét feloldha tat lanul összefonódik” (32–
33.), a kép egyfajta „»jelenlét-távollét«” – idézi Blanchot-t – (248.), avagy valami féle
„konstitutív távollét” (224.), de Belting egyáltalán nem tematizálja az absence-nak a tér-
időbeliségét.
15 Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre, 58–59., 78., 43.
16 Richir: Méditations phénoménologiques, 90., 227.; „Le temps: porte-à-faux originaire”, 17–
18.
17 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 39. (A „jelen” „hamis/álságos” [fausse] voltát Mallarmétól idézi.) 18 Uo.
38.

249
a „delokalizáció” „szellő”-/„fuvallat”-/„lélegzet”-/„szufl a”-szerű [souffl e]. 19
„Szél”-szerű [vent]. 20 Didi-Huberman számára mind a tér, mind az idő ennek a lélegzetnek,
szélnek – az anakrónia, a survivance delokalizációjának – a munkája. S ebben nincs semmi
önellentmondás. A „fuvallat rombolása által”
[détruit par un souffl e] és mégis „a fuvallat eredménye által” [produit par un souff-le] jön
létre, áll elő mind a „hely”, mind az „idő” – hangsúlyozza.21 Azáltal, hogy megszűnik az itt és
a most tisztasága, abszolútsága. Cserébe viszont létrejöhet a temporalizáció és a
spacializáció. 22
Avagy az idő szövetét, ahogyan a tér szövetét is a delokalizáció – az anakrónia, a survivance
– adja, azáltal, hogy porként, füstként, hamuként fújja el a hic et nunc szemcséit. Porszemeit.
A temporalitás, a spacialitás ennyiben pedig nem más, nem több, mint az a „nyom”
[tracement], amit a por, a füst, a hamu elfújása hagy maga után a falon.23 Amit az „elfújódó
tér” [souffl ant l’espace], a „befújó idő” [insuffl e du temps] hagy maga után a falon.24 A
távollét nyomai a fehér falon. Az indisztinkt távollét nyomai, melyek már nem is csupán tér-
beliek, ahogyan nem is csupán időbeliek. Épp az elfújt idő és tér nyomai.
Magának a delokalizáció nak – az anakróniának, a survivance-nak – a nyomai.
Egymáson. Összevissza. Keresztül-kasul. „Transzverzális”-an [transversale]. 25
Az idő át-ugrása, bele-gyűrődése a térbe, a tér át-ugrása, bele-gyűrődése az időbe. A tér
nyoma is időn, az idő nyoma is téren. Egyfajta „kettős horizont” -
ként [deux horizons] – írja Didi-Huberman.26 Az absence, az alteritás kettős, tempo-spaciális
nyomai. A sans, avagy non-lieu tempo-spaciális nyomai, a sans présent spacio-temporális
lenyomatai. Többszörös, sokszoros nyomok. Hetero-topi-krónikus nyomok. Finom
árnyalatokként egymásra halmozódó por-, füst-, hamurétegek. Melyek az „ana kronizmusok
kompozíciójá” -t [composition d’anachronismes] adják – írja Didi-Huberman.27 A survivance-
ok kompozíciójá t.
De a kompozíció szilárdságá t is! Az anakronizmusok, a survivance-ok szilárd-19 Uo. 38.
20 Uo. 58.
21 Uo. 38.
22 A
„mástól való temporalitás” [temporalité à l’autre] és a mástól való spacialitás (Didi-
Huberman: Quand les images prennent position, 133.).
23 Didi-Huberman: Génie du non-lieu, 38. Szó szerint „a füst nyoma/rajzolata” [tracement du
fumée].
24 Uo. 38.
25 Uo. 57.
26 Uo. 38. Mely számára is elsősorban az idő kettős horizont ja. Az idő atemporális – avagy
térbeli – „örökkévalóság”-a [éternité] és temporális, „jelen”-szerű [présent], elillanó jellege.
Csakhogy ez sohasem egy „puszta/tiszta jelen” [pur présent], ahogyan sohasem egy tiszta
örökkévalóság.
Soha sem a tiszta tér, sohasem a puszta idő. Mindössze valamiféle „hamis örökkévalóság”
[fausse d’éternité], ahogyan mindössze valamiféle „hamis azonnaliság” [fausse
d’immédiateté] (38–39.).
27 Uo. 39.
250
ságá t. Az indisztinkt távollét lélegzésének, szufl ájának, szellőjének mégis szilárdságát. A
survivance-galacsin „demultiplikált” [démultiplié] szilárdságát.28
Távollétünk közös szelének szilárdságát. A brise marine nyugalmát.
Didi-Huberman számára a kép – s nem csak a kép – anyaga a por, a füst, a hamu. A por, a
füst, a hamu mint anyag. A fuvallat, a szél mint anyag. Egyfajta anyag nélküli anyag ez. Maga
a távollét mint anyag. „A távollét anyaga”
[matière de l’absence], „a távolság anyaga” [matière de la distance], „távoliság anyaga”
[matière du lointain] – írja.29 A távollét szilárdsága, mégis szilárdsága mint anyag. Az
„absence” „atmoszferikus” szilárdsága mint matéria.30 Egyfajta
„ellenálló” -ság [résistant], rezisztencia ez – olvassuk.31 Az absence rezisztenciája. Az a
„távollét”, mely „paradox módon” nem negálja, „nem megtagadja, hanem mozgásba hozza a
helyet” [non pas le refus, mais la mise en mouvement du lieu ]. 32 És persze az időt is. Az,
ami ellenáll a tagadásnak. A „survivance”
maga ez a nem tagadó, hanem mindössze mozgásba hozó „távollét” .33 A „mise en
mouvement”. A szekrény, a tárgyak körvonalai a fehér falon. Nem a puszta
„semmi”.34 A távollét szilárdsága – survivance-a – mint anyag. Avagy „a rombolás
lerombolhatatlan tajtéka” [l’écume indestructible de la destruction] – írja Didi-Huberman.35
A sziklának csapódó hullámok párája. Taraja. A távollét destrukciójának destruálhatatlan
„maradék”-a [résiduel]. 36 „Nyom”-a.37 Rajzolata. Képe. Rétegei a falon. A távollét egyfajta
„neutralitás” -a.38 A fenomenológia nyelvén a nem Nichtigkeit neutralitása. Epokhéja. Azaz
survivance-a.
Maga a távollét survivance-a mint – szilárd – anya g. A távollét elfújódó, mégis mindig
feléledő szelének anyagszerű szilárdsága. Az a szilárd szél-matéria, lég-anyag, mely
megtámasztja a lyukas kőszobrot a parton. Az a szél, mely nem rombol, hanem épít. Megköt.
Kitart, megtart. A szél, a szellő – a de-28 Uo. 39. Demultiplikáció, amit Richir idealitás nak
nevez, Didi-Huberman pedig – Parmiggiani nyomán – „»mágikus idealizmus«” -nak
[«idéalisme magique»] (50.).
29 Uo. 55., 54., 56., 109.
30 Uo. 34.
31 Uo. 57.
32 Uo. 34.
33 Uo. 55.
34 Mintegy „megcáfolja a semmit” [réfute le néant] – írja ( uo. 55.). Avagy ellenáll a
semminek. A Deleuze, Foucault és Derrida által leírt affi rmáció, sőt „nem pozitív”, „kettős
affi rmáció” ez. A távollét affi rmatív jellege.
35 Uo. A „tajték” [écume/aphros] több helyen is visszatér Didi-Hubermannál (pl. Phasmes.
Essais sur l’apparition. Paris, Minuit, 1998. 113.). A L’image ouverte külön fejezetben
foglalkozik vele ( L’image ouverte. Motifs de l’incarnation dans les arts visuels. Paris,
Gallimard, 2007).
36 Didi-Huberman: Génie du non-lieu, 56.
37 Uo. 55.
38 Uo. 34.

251
lokalizáció – szür-konstrukció ja. A távollét szelének – közös szelünknek – az anyagszerű
szilárdsága. A brise marine kitartó nyugalma.
Ha Parmiggiani füst-képeit, por-képeit művészettörténeti kategóriákkal szeretnénk leírni, azt
mondhatnánk, hogy azok „grisaille”-ek, „camaïeu”-k.39
A szürke, a fekete különböző árnyalatai dominálnak rajtuk. Didi-Huberman éppen ezért
„árnyék” -szerűnek is nevezi őket. A kép az „»árnyékok helye«”
[«lieu d’ombres»] – idézi Parmiggianit.40 Csakhogy az árnyék „»a távollét helye«” [«lieu de
l’absence»] is.41 Az, ami „»csak a saját távollétét jeleníti meg«”
[«ne présentant que leur absence»]. 42 Az árnyék, az Abschattung – ahogy Husserl hívja –
maga a jelenlét-távollét. A távollét jelenléte. De az árnyék nem csak képszerű. És nem is csak
hely-, tér-, és nem is csak időszerű. Didi-Huberman számára az árnyék – a távollét, a távollét
jelenléte – anyagszerű is. Az
„árnyék”-ot nem pusztán a szilárd hely, az aktualitás kitün tetettségének
„differenciáció” -ja [différenciation] – porszerűvé tétele, szétszórása – jellemzi, de egyfajta
„indifferenciáció” [indifférenciation] is.43 A por, a füst, a szürkeség egyformasága! Az
árnyékok egyforma szürkesége. A „grisaille” „egyformán sötét/homályos” [également
obscure] – hangsúlyozza Didi-Huberman.44 Hiszen minden árnyék, „»a különböző színek
minden árnyéka egyformán sötéten/
homályosan jelenik meg«” [«toutes les ombres de couleurs différentes apparaî-tront
également obscures»] – írja.45 Vagyis az „anyag” [matière], a távollét, a
„távoliság anyaga” maga az „árnyék” [ombre]. 46 Az árnyék egyformasága, egyforma
szürkesége. Indifferenciája. Azaz szilárdsága. A „survivance” – a távollét anyagszerű
szilárdsága – maga az árnyék, az árnyékok egyformasága.47 Egyforma szürkesége.
Homályossága. Grisaille-je, kámeája. In-differenciája. Az összetömörülő porrétegek, az
egymásra vetődő árnyékok, az összegyűrődő
papírlapok indifferenciája. Az árnyék-galacsin szilárdsága.
Sőt, Didi-Huberman azt is hangsúlyozza, hogy a távollét, a távollét anyagszerű szilárdsága,
indifferenciája, survivance-a, grisaille-je egyfajta közös szilárdság is. A „»test«” [«chair»]
maga is „»szürke«” [«gris»] – idézi Merleau-39 Uo. 73., 84., 94–95. stb. A „grisaille” a szürke
különböző árnyalataival festett domborműszerű kép, a „camaïeu” pedig egyetlen szín – nem
csak a szürke – árnyalataival készített ábrázolás.
40 Uo. 49.
41 Uo.
42 Uo. 53. Avagy ahol „»az egyetlen jelenlét a távollét volt«” [«la seule présence était
l’absence»] (22., 48.).
43 Uo. 108., 109.
44 Uo. 109.
45 Uo.
46 Uo.
47 Uo. 55. Itt „a távollét anyagá”-ról [matière de l’absence] is beszél.
252
Pontyt.48 A távollét anyagszerű szilárdsága, az árnyékok egyformasága, indifferenciája az én
és a másik indifferenciája is. Testi közösségünk. Közös, kölcsönös survivance-unk.
Szilárdságunk. Egymásra vetődő közös árnyképeink a falon. Amikor oly közel állunk
egymáshoz, hogy már azt sem tudom, melyik a te árnyékod, s melyik az én árnyékom. Mert a
távollét, az árnyék, a szürkeség, a homály már sohasem csak az enyém vagy csak a tiéd. Mert
egyforma.
Mert közös. Szilárd. Anyagszerű. A te árnyékod az én árnyékom is. Ahogyan az én árnyékom
a te árnyékod is. Testünk szürke-zónájában egymásra ve-tülve. Rétegződve, gyűrődve,
tűrődve. Egymásban születünk újjá. Élünk tovább. Szilárdságként. Nyugalomként. Testként.
Anyagként. Távollétként.
„Idée” -ként.49
Ugyanakkor Didi-Huberman ahhoz is ragaszkodik, hogy a távollét, a távollét árnyéka nem
pusztán „spacio-temporális”, nem pusztán anyag- és testszerű, de „értelem” -szerű [sens] is.50
Sőt „érzékelés” -szerű [sentir] is.51 A távollét survivance-a nem pusztán tér, idő, anyag és test
egymásba gyűrődése, transzverzális ugrása, de újabb árnyékokként az értelem és az érzékelés
ráré-tegződése is. Az értelem és az érzékelés porrétegei is. A transzverzális survivance-
galacsin úgy szed magára újabb és újabb fenomén-rétegeket, ahogy a parton végignyargaló
papírgalacsin gyűr magába, szed magára mindenféle dolgokat. Port, homokot, de akár kisebb
tárgyakat is. S bár sem a tér, sem az idő, sem az anyag, a test, a másik nem ugyanaz a
jelenség, ahogyan az értelem és az érzékelés sem, mégis van bennük valami hasonló: a
távollét. Az absence redukálhatatlan, konstitutív szerepe. Sem a tér-, sem az időbeli távolság,
sem a szilárd dolgok idegensége, testünk dologszerű idegensége, sem a másik idegensége nem
állhatna elő a távol-lét nélkül. A lieu és a présent zárójelbe tétele nélkül. Ahogyan az
„értelem” vagy a „szimbólum” [symbole] sem képzelhető el az absence közvetettsége nélkül.52
„A távolság tapasztalata” [éprouver la distance] nélkül – írja Didi-Huberman.53 Azaz a
távollét „survivance”-a,
„delokalizáció”-ja egy tér-időbeli,54 anyagi, testi, de érzékelés- és értelemgalacsin is.
Árnyékok egyforma, mégsem azonos, mégis szilárd galacsinja.
Árnyak szétszálazhatatlan, egyforma, mégsem azonos, mégis szilárd rétegei.
48 Uo. 94. Sőt a test a „»dolgok teste/húsa«” [«chair des choses»] is, azaz nemcsak az én és a
másik, de a dolgok közössége is. Az én és a másik és a dolgok közös anyaga, szilárdsága.
Árnyéka.
49 Az
„»árnyék«” [«ombre»], a „»kép«” [«image»] és az „»idea«” [«idée»] összekapcsolását lásd uo.
105.
(Parmiggianit idézi.)
50 Uo. 145., 144.
51 Uo. 145. Akár „értelem-érzékelés” [sens-sensation], az „értelmek érzéke” [sens des sens] is
(144.).
52 Uo. 144., 140. Ahogyan a „reprezentáció” sem (146.).
53 Uo. 145.
54 Uo. 144.

253
Lapjai. Azaz a távollét anyagszerű szilárdsága, közös szilárdsága, indifferens árnyai sens ként
és sentir ként is újjászületnek. Megtörnek, egymásra vetülnek.
Az értelem és az érzékelés maga is az absence survivance-a csupán. Újabb és újabb –
keresztirányú – vetülete. Képe, árnyéka, árnya. Transvasement-ja.
Épp az absence survivance-a, transzverzális delokalizációja, alterációja az, ami az értelem
szilárdságá t, sőt interszubjektivitásá t is adja. Azaz a távollét – közös – anyagszerű
szilárdsága az értelem szilárdsága is. Az értelem közössége is.
Ahogyan az érzékelés, az észlelés szilárdsága és közössége is. Közös, egymásra vetülő
árnyképeink értelme. A szilárdság, a közösség, a távollét szilárdságának és közösségének az
értelme. A transzverzális – avagy Richir nyelvén – sematikus értelem. Maga a survivance
mint értelem. Maga a survivance mint észlelés.
Együtt, egymáson, egymásban. Szilárdan. Árnyak játékaiként. Vidáman ugráló,
összefogódzkodó és szétváló „kísértet”-ek [hantise], „fantom”-ok [fantôme],
„szellem”-ek [génie] táncaként.55 Táncoló falevelek árnyékaiként a szélben.
Bőségként. A „»gazdagság«” [«richesse»] játékaként.56 Szür-esztétikus játékként. A távollét –
észlelésen túli észlelésének – esztétikájaként. A másság, a másik szépségeként. A te szépsé ged
ként. A te gazdagságodként.
A MONTÁZS, A LEGYEZŐ, A SZŰRÉS, A RONGYHALOM,
A KRISTÁLY
Didi-Huberman Husserlhez hasonlóan azt hangsúlyozza, hogy nincs magányos jelen. Hogy a
jelen nem létezhet múlt és jövő nélkül. Vagyis a jelen nem hipp-hopp múlik el, és ugyanígy a
múlt sem hipp-hopp áll elő a jelen helyén, miként a jövő sem. Didi-Huberman kifejezésével,
amit az idő múlása-ként tapasztalunk, mindössze „újrakonfi gurálódás”. A „jelen sohasem
szűnik meg újrakonfi gurálódni” [le présent ne cesse jamais de se reconfi gurer], a „múlt
sohasem szűnik meg újrakonfi gurálódni” [le passé (…) ne cesse jamais de se reconfi gurer] –
írja.57 És persze a jövő sem szűnik meg újrakonfi gurálódni.
De már a konfi guráció is árulkodó kifejezés. Az, ami kon-fi gurálódik, nem magányosan
alakul ki (fi gurer), hanem valamivel együtt (con-). Az idő múlása mindössze ezeket az
együttesen kialakult viszonyokat (jelen, múlt és jövő
55 Uo. 55., 113., 125–126., 136. „Valami – írja –, ami lebeg a levegőben, mint az árnyék, a
felhő, a láng, avagy mint a hamu fuvallata” [quelque chose qui fl otte dans l’air, comme une
ombre, un nuage, une fl amme ou un souffl e de cendres] (112.).
56 Uo. 141. Vattimót idézi, aki Parmiggiani kapcsán beszél a „már-nem-jelenlét” [présence-
qui-n’est-plus], a távollét „gazdagság”-ának „esztétikai tapasztalat”-áról.
57 Didi-Huberman: Devant le temps, 10.
254
kon-fi gurációját) rendezi át, rendezi újra, re-kon-fi gurálja. Didi-Huberman számára a re-
kon-fi guráció valójában a „montázs” [montage]. 58 A montázs ugyanis nemcsak kon-fi
gurál (mint például a puzzle), de re-konfi gurál is: már meglévő konfi gurációk újra-
rendezésével ad újabb – változó, múló – viszonyokat. A montázs pedig az, amit Foucault
afáziá nak nevez.59 Amit korábban
szür-konstrukció nak neveztünk. Azaz olyan – változó, alakuló – viszonyrend-szer, melynek
épp a szét-bontása kell ahhoz, hogy újra-építhető legyen. Sőt, hogy egyáltalán fel-építhető
legyen! A szétbontást feltételezi már magában az építés közben is. Nem a kész megbontása ez,
hanem eleve adott szétbomlás.60
A szétbomlás újraépítő, re-konstruk ciós ereje. A montázs a szétbontásban lévő re-
konstrukció, re-konfi guráció ereje és lehetősége. A „survivance” – a túl-élés, az újjá-szülétés –
ereje és lehetősége is. Didi-Huberman számára a „rekonfi guráció”, a montázs maga a
„survivance” .61
Csakhogy a montázs egyáltalán nem pusztán egymás mellé csúsztatás (mint a puzzle), hanem
egymás ra csúszás is. A Didi-Huberman által megidézett idő-montázs – mint tempora lizáció
– nem pusztán egymás mellé csúsztatja az idő darabjait,62 nem pusztán kon-fi gurál, de
egymás alá és fölé is csúsztatja a jelen, a múlt és a jövő fragmentumait: re- kon-fi gurál.
Ezáltal viszont ellehetetleníti az idő egy vonalra, egy síkra lapítását. A montázs, a survivance-
ok rekon-fi gurációja nem ad sem egy lineáris, sem egy síkszerű, pusztán horizontális
temporalitást. A montázs, a survivance-ok re-kon-fi guráció ja a temporalitás, a
temporalizáció nem-lineáris, nem-síkszerű vertikális megtörése. Transz verzális meggyűrése.
Amikor az idő széttöredezett darabkái árnyakként rétegződnek egymás ra. Amikor az idő
elveszti „egyoldalú” [unilatérale] jellegét, s a
„kontemporalitás” [con temporanéité], maga a „keresztez”-ődés [traverse] jellemzi.63
Galacsin ná válik. „Térbeli” -vé lesz.64 Didi-Huberman számára a „mon-58 Uo. 16., 18., 35.,
123., 127. stb. „De-” és „re-montázs” is (121.).
59 Didi-Huberman Foucault-t és az „afáziá”-t is emlegeti, bár nem együtt. Foucault a számára
azért kell, mert ezt a temporalitást az „»archeológia«”, a rétegesség, a „réteg”-zettség, a
sztratigráfi a jellemzi ( Devant le temps, 11., 118.). Az „afáziá”-t viszont a csenddel, a kép nem
beszélő jellegével kapcsolatban említi ( Gestes d’air et pierre, 53.).
60 Az, amit Walter Benjamin mozaik nak nevezett.
62 Didi-Huberman az „idő montázsá”-ról [montage de temps] beszél ( uo. 16.), egy „időbeli
montázs” -ról
[montage temporel] ( Quand les images prennent position, 131.).
63 Didi-Huberman: Devant le temps, 48., 15., 25. A „koprezencia” [coprésence], a
„koegzisztencia”
[coexis tence] jellemzi – írja máshol ugyanígy a „montázs”-ról ( Quand les images prennent
position, 86.). Egyfajta „interpozíció” (144.).
64 Didi-Huberman:
Devant le temps, 114. Didi-Huberman Benjamin nyomán egy „időtér” -ről [Zeitraum]
is beszélni fog ( uo. 112.). Olyan „montázs” -ról, mely „tér” -ből és „idő” -ből is van ( Quand les
images prennent position, 134.). Avagy „»az idő megjelenítése a térben«” [«rendre le temps
présent dans l’espace
255
tázs”, a survivance-ok re-konfi gurációjának vertikális, transzverzális tér-idő
gombóca, gombo lyagja, bugy boréka, pirospacsija, trans vasement-ja maga az
„anakronizmus”. 65 Éppen ezért Didi-Huberman interpretáció jában a kép valójában „idő-
kép” [image-temps]. 66 A re-konfi gurációk montázsa által egymás alá-fölé csúszó, azaz
térbelivé váló idő rajzolatai, nyomai. Füst- és porrétegek egymás alá-fölé csúszó nyomai.
Árnyak montázsai. Survivance-ok, anakróniák tér-idő kép ei. Survivance-aink lenyomatai. A
„kép előtt” [devant une image]
a tér-idő survivance-galacsinjának ana króniája,67 a távollét ana-króni-topikus szele fúj az
arcunkba. A kép előtt a távollét huzatos átjárójában, tengerszo-rosában, „passage” -ában
tartózkodunk.68 A vízen. De legalábbis közvetlenül a parton. A „marginális zóná”-ban.69
„Az anakronizmus szükségszerűsége” [nécessité de l’anachronisme] Didi-Huberman számára
azt jelenti, hogy a kép, sőt a képek története egyáltalán nem értelmezhető egy „eukrónikus”
[euchronique] történelem, avagy művészettörténet keretei között.70 Már csak azért sem,
mert a kép nem az idő
része: maga a „temporalizáció” .71 A hetero-topi-krónikus temporalizáció képe.
A tér-időbeliesülés képe. Nyoma. Nem pusztán idő-kép, de temporalizá ció-kép. Viszont a kép
nem is csupán a „temporalizáció aktusa”, képe, de – s ez Didi-Huberman számára jóval
fontosabb – egyfajta „gazdagság” [richesse] is.72 Az „anakronizmus” -ok, a survivance-ok
vertikális összetömörülése, transzverzális egymásra rétegződése elsősorban valamiféle
sokaságként, bőségként, gazdagságként mutatkozik meg. Ana-, sőt hetero-topi-krónikus
„túldetermináltság” -ként [surdétermination], „burjánzás” -ként [exubérance]. 73 Az árnyak,
a szelek, a galacsin gazdagságaként. A „montázs” – és a montázsként értett „kép” –
„túldeterminált”-ságaként.74 Didi-Huberman hasonlatával
/ Vergegenwärtigen der Zeit im Raume»] ( Quand les images prennent position, 156.;
Benjamin: „A német szomorújáték eredete”, 400.).
65 Didi-Huberman:
Devant le temps, 15., 16. A „heterogén idők montázsa [montage de temps hétérogènes]
alakítja ki az anakronizmust”-t – írja (16.). Az „összekevert időszálak” [fi bres de temps
entremêlées]
(36.).
66 Idézi Deleuze-t ( uo. 25.). Lásd még Georges Didi-Huberman: L’Image survi vante. Histoire
de l’art et temps des fantômes selon Aby Warburg. Paris, Minuit, 2002. 421.
67 Didi-Huberman: Devant le temps, 10. A „kép előtt”, az „idő előtt” [devant le temps] is
állunk, egyfajta proto-idő előtt is állunk, avagy a „temporalizáció”, a „temporalizáció aktusa”
előtt állunk
– hangsúlyozza Didi-Huberman (13.).
68 Didi-Huberman: Devant le temps, 10., 222.
69 Uo. 10. Avagy „átmeneti zónában” [zone intermédiaire] (222.).
70 Uo. 16., 13.
71 Uo. 13.
72 Uo. 13., 16.
73 Uo. 16.
74 Uo. 18.
256
élve, egyfajta „legyező” -ként [éven tail]. 75 Sőt „nyitott legyező” -ként [éventail ouvert]. 76 A
legyező egyszerre jó és rossz hasonlat, egyszerre jó és rossz ’kép’.
Jó hasonlat, mert benne van az idők sokasága,77 a temporalizáció során nem összelapuló,
hanem térben kibomló idők sokasága, sőt egymás alá, fölé rétegződése, gyűrődése, tűrődése,
az ana-, avagy hetero-topi-krónikusság, de rossz kép is, mert a legyező gazdagsága, sokasága,
rétegei, árnyai egyetlen centrális ponton forognak át egymásba, tartódnak össze, bomlanak
szét és csukódnak össze. De ennek ellenére a legyező valamit nagyon világosan ér-zékeltet: a
szilárdság ot. Az anakronizmusok, a survivance-ok „montázs”-a, gazdagsága,
túldetermináltsága bár legyezőszerűen szétterül, megsokszorozódik, de sohasem esik szét!
Sőt épp ez a gyűrés, tűrés, az egymás alá és fölé rétegződés, a rétegek túlzása, sokasága
szilárdítja meg: azért nem tudjuk legyezni magunkat egyetlen sima, egyenes papírlappal, de
még számos sima lappal (például egy újsággal) sem, mert az nem szilárd. Elhajlik. Elhajlik,
mert nincsenek rajta gyűrések, tűrések. Mert nem transzverzális. S így nem áll ellen a szélnek.
Ahogyan a legyező, a galacsin ellenáll. A legyező a gazdagság, a túldetermináltság, a montázs
keresztirányú, in modo obliquo szilárdsága, a korrelatív konstitúció szilárdsága. Maga a
survivance szilárdsága. A távollét elpusztítha tatlansága.
Ugyanis ha valami összetartja a legyezőt – ha nem is egyetlen centrális, topikus pontként –,
az a távollét. Az a lyuk, hiány, absence, ami ahhoz kell, hogy a legyező lapjait, rétegeit,
lamelláit egymáshoz tudjuk erősíteni. A csapszeg maga az a távollét, ami a tér-idő legyező
lapjait egymáshoz erősíti, mégsem azonosítja egymással. Meghagyja a legyező lamelláinak
önállóságát, sokaságát és mozgékonyságát. Vertikalitását. Mégis átfordítja egyiket a
másikba.
Egymásra fordítja. Didi-Huberman pedig ezt, a legyező szilárdságát nevezi értelemnek: „az
értelem nyitott legyezőjé” -nek [éventail ouvert du sens]. 78 Vagyis a re-kon-fi gurációk mon
tázsa, az anakróniák, a survivance-ok legyezője a téridő-kép értelem-legyezője. A gyűrés, a
tűrés, a transzverzális, kreuz und quer távollét adta értelem, az alteritás értelem-legyezője.
79 Mely nemcsak sokaság, de gazdagság, és a gazdagság meghatározottsága, sőt szür-
determináció ja is. Az absence szür-determinációja. Maga a szilárdság. Az elpusztíthatatlan
távollét szilárdsága. A redukálhatatlan távollét szilárdsága. Az alteritás, a másság, 75 Uo. 18.
76 Uo.
77 Az „idő legyezője” [éventail du temps], írja ( uo. ).
78 Uo.
79 Richir ezt a transzverzális értelmet, értelem-legyezőt, -montázst nevezi sematikus értelem
nek.

257
a másik szilárdsága. A te lamellád, gyűrésed, tűrésed – alteritásod, absence-od – az én
legyezőmben. Az én legyezőm szilárdságaként. Szilárdság om ként.
„Durée”-mként.80 Közös szilárd ság unk ként.
Didi-Huberman számára az „anakronizmus” maga a gazdagság, a „bőség”
[fécon dité]. 81 Sőt a „túlzott” [trop] bőség.82 Sok, számos, számtalan idő, „számtalan
egymásra rétegzett idő” [multiples temps stratifi é]. 83 „Survivance” -ok egymásra rétegződé
se.84 S ezáltal az idő spacializációja – vertikalitása, transzverzalitása – is. Ennek a
többszörös, sokszoros, számtalan jelent, számtalan múltat és jövőt – térben – egymásra
csúsztató, rétegző temporalitásnak a leírására használja Didi-Huberman a „több-mint” [plus-
que] kifejezést. Ebben az értelemben beszél „több-mint-múlt” -ról [plus-que-passé],
„anakrónikus több-mint-múlt”-ról [plus-que-passé anachronique], és „több-mint-jelen” -ről
[plus-que-présent] is.85 Arról, hogy nem egy jelen, nem egy múlt van. A múlt, a jelen, a jövő
re-kon-fi gurálódik. Szüntelenül rekonfi gurálódik a temporalizációban. Vagyis egyfajta nem
lineáris, nem „pont”-szerű, „túlzott jelen” -hez [trop présent], s egy nem lineáris, nem
pontszerű – nem véglegesen elmúlt – múlthoz, „túlzott múlt” -hoz [trop passé] jutunk így.86
Olyan rétegekhez, árnyakhoz, füstnyomok-hoz, melyek szétterülnek, sőt egymásra terülnek,
rétegződnek. Csakhogy a
„plus-que” nem csak szó szerint érthető. A „plus-que-passé” a francia „plus-que-parfait”-ra is
hasonlít. Arra az előidejű múltra, avagy régmúltra, mely épp a jelenhez kapcsolható múlthoz
képest, az el-múlthoz képest, a jelennel már közvetlen viszonyban nem lévő múltra utal. Arra,
amit Didi-Huberman Lévinas és Fédida nyomán „anakrónikus” [anachronique], avagy
„emlékezet előtti” [immémorial] múltnak nevez.87 Arra a múltra, ami sohasem volt jelen.
Sohasem volt jelen, mert nem követi a jelent. Mert nem egy „vonal”-on,88 nem egy síkon van a
jelennel. Hanem alá, fölé rétegződve. Kon-temporálisan, kon-fi -
gurálisan. Hisz a múlt a jelen feltétele is – nem pusztán a jelent követő el-múlt.
Husserl pedig ezt a transzverzális, keresztintencionális múltat nevezte primer 80 Uo. 10.
81 Uo. 20.
82 Uo. 21.
83 Uo. 20.
84 Uo.
85 Uo. Persze több-mint-jövő ről is beszélhetne, bár nem beszél.
86 Uo. 91., 21. Ez maga „a jelen kritikája” [critique du présent] – írja (248.).
87 Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre, 15–16.; Fédida: Le site de l’étranger, 86., 90., 220. A
Fédida és Didi-Huberman által használt „anakrónikus” kifejezés Lévinas „diakrónikus”
múltjának pandant-ja (Lévinast Didi-Huberman is idézi ennek kapcsán: 16.). Sőt, a
„diakrónikus” Maldiney-nél is feltűnik (Fédida: Le site de l’étran ger, 92.). Az „emlékezet
előtti”-t Lévinason túl lásd uo. 288.; Didi-Huberman: Génie du non-lieu, 104., Devant le
temps, 131., 211.
258
emlékezet nek. Csakhogy Didi-Huberman olvasatában nemcsak a múlt csúszik a jelen alá és
fölé összehajtogatott legyezőként, de a jelen is megsokszorozódik, elveszti a kitüntetettségét,
számtalan paralel felcsillanássá, káprázattá válik, egyfajta „reminiszcenciá” -vá változik.89
Vagyis a „plus-que-présent” valamiféle sokszoros, többszörös, már nem tisztán jelenszerű
jelen. Már nem egyszeres, nem pontszerű jelen. Nem kitüntetett jelen. Az, amit Merleau-Ponty
és Richir is „jelenlét”-nek [présence], Marin „re-prezenciá”-nak [re-présence], Barthes pedig
„befejezetlen jelenlét”-nek [présence imparfaite] nevez. Egyfajta présence-absence.90
Jelenlét-távollét réteg. Mely egyszer inkább több-mint-jelennek, máskor inkább több-mint-
múltnak, megint máskor több-mint-jövőnek tűnik. Az absence felcsillanásainak – hol
múltként, hol jövőként, hol egyenesen jelenként való – feltűnő eltűnései. Árnyai. Elillanó szele.
Olyan legyezőként, mely szétesett, elveszítette a centrumát, s bár még használható, de már
bármilyen sorrendben összeilleszthetők a lamellái. Sőt, már csak bármilyen sorrendben
illeszthetők össze a lamellái. Pusztán a re-kon-fi gurációk „ afáziás” sorrendjében illeszthetők
össze.91 Újra és újra delokalizált, „áthelyezett”
[déplacée] rendben.92 Nem sor-rendben. Mindössze az elágazó ösvények téridő kertjeiben
illenek össze. Pusztán valamilyen Riemann-felületen. A mégsem azonosság mégis egységében.
Csakhogy Didi-Huberman számára ez a szétnyíló, avagy széteső, de még mindig használható
legyező, az absence szilárdsága által összetartott – szétesé-sében összetartott – legyező maga
az értelem. Azaz a kezeink között szétnyíló, sőt széteső struktúrákat, rendeket, legyezőket
Didi-Huberman egyáltalán nem veszteségként kezeli. Sokkal inkább nyereségként. Ha a
legyező csapszege – a jelen topikus, szilárd punktuma – kiesett, távollévővé vált, már nem
valamiféle hasznavehetetlen tárgyat tartunk a kezeink között, nem is egy tárgyat csupán,
sokkal inkább több, sok, sőt számtalan legyezőt! Számtalan új legyezőt is! Olyan lamellákat,
melyeket tetszés szerint re-kon-fi gurálhatunk. Át- és újraszervezhetünk. A távollét u-, avagy
a-tópiája, ana-, avagy a-króniája által a saját hamvából újjászülető legyezőt. Survivance-
legyezőt. Egy új világot. Világokat. Azaz a távollét sans présent-ja, sans lieu-je épp az értelem-
konstitúció te-89 Uo. 20. A „túlzott jelen” „fantazmái”-ról is ír (21.). A „reminiszcen ciá”-t
Fédida is használja ( Le site de l’étranger, 88., 90., 220.; Didi-Huberman: Gestes d’air et pierre,
15–16.).
90 Fédida számára az „anakrónikus” múlt, a „jelen reminiszcenciája” maga a „távollét
jelenléte” [présence de l’absence] (Fédida: Le site de l’étranger, 86., 90.; 88., 90.; 87., 92.).
Mely nem csupán a „jelen távolságá”-nak [distance du présent] „prezentifi káció”-ja, de
egyfajta „térbeli” , „vertikális” elrendezés is, mely maga a „más tája/helye” [site de l’autre]
(90.; 86., 89.; 90.).
91 Uo. 103., 213.
92 Didi-Huberman:
Devant le temps, 20. A Didi-Huberman által leírt delokalizációhoz lásd még Fédida
„meta fora” -fogalmát, a metaforikus „transzfer” -t is, amit korábban már elemeztünk.

259
rét nyitja meg, nyitja fel a számunkra. Annak lehetőségét, hogy az absence-t, az alteritást, a
mást, a másikat már ne veszteségként éljük meg, ne hiányként, az azonosság, az egész
elvesztéseként, hanem nyereségként: gazdagság ként, bőség ként. Szépség ként. Célként.
Értelem ként. Kép ként. Az absence, az alteritás, a más, a másik képére formált mégis ön-
magunkként. Konstitutív távollétként.
Közös legyezőnkként. Közös szelünkként. Az absence közös gazdagságaként.
A távollét nem szubjektív lehetősége ként. „Interszubjektív” lehetőségként.93
Amikor együtt próbálunk legyezőt készíteni a fülledt vonaton.
Didi-Huberman azt hangsúlyozza, hogy – Marc Bloch hasonlatával – valamiféle
„»dekantálás/leszűrés«” [«décantage»] során áll elő a múlt.94 Magához a múlthoz, tisztán
sohasem férhetünk hozzá. Mindössze ahhoz a részéhez fé-rünk hozzá, ami fennakad a
szűrőnkön. A re-kon-fi guráció hálóján. Mindössze a múlt azon részéhez, ami a szűrés során
szabadul ki, szabadul fel belőle –
s nem többhöz. Ennyiben pedig kiszolgáltatjuk a szűrőnek. Annak a hálónak, ami csak
bizonyos réteg eit, részeit tudja kiemelni belőle. A temporalizáció maga a – szűrést megelőző,
„emlékezet előtti” – múlt folyadékába való belemerítés. A jelennel kon-temporális folyadék
felkavarása, re-kon-fi guráció ja, a távollét re-kon-fi gurációja a jelenlét szűrőjével. Térbeli
aktus. A belemerítés vertikális mozgása. Rétegképzés. Bár nem a leülepedés, sokkal inkább a
felhozás rétegei. Mint amikor megpróbálunk valamit kezünkkel kiemelni a partmenti sekély
vízből. S rájövünk, milyen keveset is fogunk. Mennyire elégtelen a szűrőnk. Mennyire elégtelen
a szűrésünk. S arra is rájövünk, milyen gazdagság ba nyúlunk! Hogy hányszor ismételhetjük
meg a belemerítést, amíg egyáltalán valamit felhozunk a vízből, a távollétből. Miközben azt is
látjuk, ahogyan „visszahúzódik” [retirer] a távollét, ahogyan lecsorog az óceán az ujjaink
között. Kicsorog a jelenlét szűrőjén. A legyező, az anakrónia réte geinek előállása ez.
Leszűrés-rétegek. Melyeken a legyező hiányzó centrumaként vertikálisan, transzverzálisan
csorog át a távollét, hogy más szűrőkön más ma-radványokat hagyjon hátra. Más
mintázatokat, gyűrődéseket. Ez a leszűrés ugyanakkor valamiféle értelemkonstitúció is.
Véletlenszerű, változó, de mégis összefüggések keresése és találása is. Maga az értelem akad
fenn – és csurog le – a szűrőnkön. A távollét akad fenn. A szél, a tenger. Ami csak azért képes
fennakadni, mert hagyjuk lecsorogni. Mert csak így teremthet össze-függést.
Kon-fi gurációt. Ha egyetlen mozdulattal sikerülne maradéktalanul kikanalaznunk az óceánt,
az már nem is óceán lenne. Ha a távollétet maradéktalanul sikerülne a jelennel
kikanalaznunk, semmit sem fognánk. Még annyit 93 Fédida: Le site de l’étranger, 175. Fédida
itt „interszubjektív apprezentáció” -ról beszél.
260
sem, mint amikor az összes víz kicsorog az ujjaink között, bármennyire is összeszorítjuk a
kezünket. Mert a távollétet csak szűrővel, a szelet csak lepkehálóval lehet elfogni. Azáltal
lehet elfogni, hogy eleresztjük. Elvétjük. A szűrés maga a vissza-engedés. A távollét elfogása
az eleresztése által. Az absence, az alteritás elfogása az eleresztése által. A kép Didi-
Huberman számára maga az eleresztés. A távollét eleresztése, kicsorgása, szűrése. De nem a
láthatóság kedvéért. A kép nem láthatóvá teszi a távollétet. A kép hagyja visszacsorogni az
ujjaink között a tengert. Hagyja elillanni a távollétet. Tovaszaladni. Hogy a nem-láthatóvá,
nem-elfoghatóvá válása során az maradhasson, ami. A kép láthatatlanná tevés. Az értelem
láthatatlanná tevése. A távollét, az alteritás, a másik vissza-engedés e. A galacsin eldobása.
Hogy tovább fújhassa a szél.
A másik eleresztése. Hogy a sans présent, sans lieu u-topikus tér-idejében értelem
maradhasson. Kicsorgó óceán az ujjaink között. Hogy te te marad-hassál. Hogy egyszer
legyen sur-vivance. Hogy a másikat visszaeresztett apró halacskaként újra kifoghassuk majd.
Didi-Huberman az idő kapcsán a Baudelaire és Benjamin által leírt
„rongyszedő” -t/ „gyűjtögető” -t [chiffonnier/Lumpensammler] idézi meg.95 Az egymásra
halmozott rongydarabok, anyagdarabok összevissza gyűrődő
„rétegei” -t [strates]. 96 Halmát. Óriási galacsinját.97 Az eldobott idők, múltak, a több-mint-
múltak rétegeit. Azt a rongyhalmot, mely – minden sze-génysége dacára is – kincseket rejt. A
távollét kincsét. „Fosszíliá” -ját [fossile/
Versteinerung] rejti.98 Olyan őskövületet, mely pusztán csak azáltal válhat láthatóvá, hogy
valamilyen keresztirányú „törés” [césure, fracture] feltárja.
Transzverzálisan elrepeszti a követ. Ezáltal szabadítva ki a fosszíliát. A cezúra nyitja fel,
nyitja meg a „fosszília teré”-t – írja Didi-Huberman.99 A „kép”
Didi-Huberman számára ez a keresztirányú, „tér”-beli cezúra az „idő”-n, mely kiszabadítja a
távollétet. A „régi”-t [autrefois]. 100 A „survivance” fosz-szíliáját, a távollét survivance-ának
fosszíliáját.101 Az anakronizmus fosszíliáját. Az a gyűrés, tűrés, tépés a rongydarabok között,
mely lehetővé teszi a halmot. Azt, hogy ne egy síkba, ne egy vonalra terüljön ki az anyag. Hogy
95 Uo. 104., 106., lásd a képet is: 105.; Benjamin: Das Passagen-Werk, J 68, 4. stb. (A
Passzázsok ban a
„chiffonnier” számos helyen visszatér.)
97 Didi-Huberman nem nevezi galacsinnak, de „mindenirányú” [omnidirectionnel] deleuze-i
„rizóma” -
ként írja le ( uo. 102.). Rongydarabok számtalan különböző irányú gyűrődéseiként.
98 Uo. 118.; Benjamin: Das Passagen-Werk, N 2,7.
100 Uo. 117., 118.
101 Uo. 118.

261
legyen vastagsága. „Vertikalitás”-a.102 Értelme. Didi-Huberman rongyhalom-, avagy
fosszília-hasonlata nagyon is világos. Ahhoz, hogy legyen idő, szét kell repeszteni, szét kell
hasítani a homogén követ, a vászon homogenitását.
Szét kell tépni a jelen pillanatok szukcesszív homogenitását. Be kell engedni a más t. Az
absence alteritását. Ki kell szabadítani azt a nem-azonost, nem-identikust, mely csak mint a
vásznat ronggyá tépő szél, a követ szétrepesztő
erő nyilvánulhat meg.103 Ugyanis a lepedőnyi vászonból, a sima papírlapból, a gömbölyűvé
csiszolódott kavicsból egyetlenegy valami nem látható be soha: a „»távolság«” [«distance»].
104 Az „idegenség” [étrangeté]. 105 Az idő és a tér, az „időtér” [Zeitraum] távol sága.106
Márpedig nincs sem tér, sem idő
distance nélkül. Radikális, redukálhatatlan alteritás nélkül. Abwesenheit nélkül. Nélküled. Az
ujjaim között kicsorgó tenger nélkül. A tengered nélkül.
A szeled nélkül. A másik proto-távol-léte nélkül. Az absence, sőt az absence
„metamorfózis” -a – mégsem azonossága, mégis egysége – nélkül.107
Didi-Huberman az idő kapcsán egyfajta „kristály” -ról [cristal] beszél. Az
„idő kristályá”-ról [cristal de temps]. 108 A kristályon megtörő fény „remegés” -éről/ „rezgés”
-éről [osciller], „felcsillanás”-airól [scintiller]. 109 A felcsillanások sokaságáról. De
bármennyire is időbeli a kristályon megtörő,110 remegő fény játéka, a kristály mégiscsak
térbeli képződmény. Tér-idő kristály.
Magának a távolságnak a kristálya. Olyan distance-cristal, mely hol időként, 102 Didi-
Huberman: Quand les images prennent position, 178. Didi-Huberman itt Maldiney-t idézve
kapcsolja össze a „»temporalitás«”-t és azt a „»vertikális«” -t, mely „»nem előzi meg a jelent«”,
hanem
„»kontemporális«” vele, vagyis „»a-krónik us«”, „»ana-krónikus«” (178.). Mely egyfajta
„heterogenitás” is, a „múlt”-ak [passé], sőt a „»már-volt«”-ak [ayant-été] vertikális „montázs”
-a, „túlél” -ése
[survit] is (177.).
103 Didi-Huberman Benjamin nyomán itt is „forgószél” -ről/ „örvény” -ről [tourbillon,
Strudel] beszél ( Devant le temps, 82., 155.; Benjamin: „A német szomorújáték eredete”, 218.).
Az alteritás, az
„alteráció” és a „tourbillon” összekapcsolását lásd Devant le temps, 147.
104 Uo. 182., 186–187., 206. Az „aura” mind Benjamin, mind Didi-Huberman számára egy
„távolság”
[Distanz] (186., 233.). Sőt, Didi-Huberman megfogalmazásában „maga a szobor által
megnyitott távolság” [ distance ouvrée par la sculpture elle-même] (186.). Sőt, az aura
szellő-, szél szerű is.
105 Uo. 181., 182., 247.
106 Uo. 112.
107 Uo. 136. Az „alteráció”, „tourbillon” és a „metamorfózis” összekapcsolását lásd 147–149.
A „metamorfózis” és a benjamini „kaleidoszkóp” kapcsolatát pedig 132., 148., 154.
(Benjamin: Das Passagen-Werk, F 6,2 stb.). Egy idő után Didi-Huberman pedig a „nyelv” -et
[langue, langage] is beleérti ebbe a jelenlét-távollét forgatagba, örvénybe, forgószélbe (153.,
155.). Benjamin további hasonlatai az örvénylő, állandóan változó kaleidoszkópra az
„ördöglakat” [casse-tête chinois], valamint a „perec”
[Brezel] (154–155.; F 7,a,5; „Denkbilder”. In uő: Kleine Prosa, Baudelaire-Übertragungen.
Gesammelte Schriften. IV. 1. Frankfurt, Suhrkamp, 1991. 432–433.).
108 Didi-Huberman: Devant le temps, 218., 241.
109 Uo. 218.
110 Didi-Huberman „az idő szakadásá”-ról [scission du temps], „az idő törésé”-ről [crise de
temps] beszél ( uo. 211.).
262
hol térként „szóródik” [dissémine]. 111 Olyan szóródás, szórtság, mely magából a távollétből
következik. A távolságból. A meghatározatlan, indisztinkt távollét ből. Az idő, a tér, a kép, a
nyelv kristálya ez. Az „alteritás” kristálya. 112
Maga a távollét kristálya. Az, amit a mesében üveghegynek hívunk. A ’túl az üveghegyen’ nem
pusztán azt jelenti, hogy valami nagyon távoli, idegen, de a távolság, a távollét csillámló,
szóródó jellegére, sokaságára is utal, sőt a szi-lárdságára is. Szilárd, mint az üveg. Kemény,
mint a kristály. Miközben mégis ezer kis káprázattá, felcsillanássá, fénysugárrá, üvegmozaik-
darabkává esik szét. Ahogyan az üvegen törik meg a fény. Azaz mégsem azonos, de közben
mégis szilárd. Épp a szóródásában szilárd. Sőt, éppen azért szilárd, mert szóródik! A
szilárdsága pont a nem-azonosságában van. A rugalmasságában, a rezilienciájában, a
felcsillanásaiban van. A kristály lapjaiban, síkjaiban, réte-geiben. A sokaságban. Az in-
homogeni tásában. Abban a multiplicitásban és pluralitásban, abban a metamorfózisban,
mely minden azonosságot kikezd.
Szétszór. S amit semmilyen azonos sem képes kikezdeni. De még csak megragadni sem képes.
A szél, a „levegő” szilárd sága ez.113 A hullámok szilárdsága. Kitartása, ereje. A „»Más
jelenlét«” -ének [«présence Autre»] kristálya.114
Kristály-galacsin. Melynek repedései soha jelen nem volt idők, soha itt nem volt terek
fosszíliáit tárják fel. A másik at tárják fel. Azt az Autre-t, mely maga a distance. Nem csupán
a távoli, nem csupán a távolság, de a távolság kristályának, üveghegyének szilárdsága is. A
másik a távollét üvegszerű szilárdsága is. Mégis szilárdsága. A survivance kristálya. Az
anakrónia kristálya. Értelem-kristály. Értelem-szilárdság. A tenger által kimosott
üvegcserepek a fövenyen.
Fosszíliák a partmenti szobor repedéseiben. Az ujjaim között lecsorgó óceán csillámai.
Felcsillanásaid anyagszerű szilárdsága. Kristálya.
111 Uo. 118., 119.
112 Didi-Huberman egyfajta „alteráció” -ról [altération], „»idegenné tevés«” -ről [«mise à
l’étrange»] beszél ( uo. 247.). Mely számára is maga a „fenséges” . A másik fensége. Mely
„dekomponálja a jelent”
[décomposer le présent] (uo.).
113 Uo. 255.
114 Uo. 236.

263
AZ IDEGENSÉG
Didi-Huberman Brecht fogalmát használva a kép „elidegenítés” -jellegét
[distanciation/Verfremdung] hangsúlyozza.115 Azt a „távolság” -ot [distance/lointain],
megütközést, nem-azonosságot, melyet a képpel szemben érzünk.116 Csakhogy ez a distancia
nem pusztán valamilyen negatív tapasztalat Didi-Huberman számára. Nem pusztán
valamitől megfoszt, valamilyen hiányt támaszt, nem pusztán az, amitől elkapjuk a fejünket. A
távolság nagyon világosan valamilyen pozitív tapasztalattal is bír: „megadja számunkra a
hozzáférést az alteritás hoz” [pour nous donner accès à l’altérité ] – írja.117 Az „idegenség” -
hez [étrangeté]. 118 De ami a távolságban megmutatkozik, mégsem csupán egy
idegentapasztalat. Didi-Huberman olvasatában „az elidegenítés maga a megmutatkozás”
[distancier, c’est montrer]. 119 Maga „a reprezentáció krízise” [crise de la représentation].
120 Annak a felismerése, hogy amit látunk, tapasztalunk, valami nem-énszerű, valami más,
idegen. Sőt annak a felismerése is, hogy amit látunk, tapasztalunk – a nem-énszerű, a más –,
az idegen megmutatkozása is. Annak a belátása, hogy az idegenséget sohasem közvetlenül
tapasztaljuk meg, hanem mindössze abban a „törés” -ben [crise], ami elválaszt tőle. Közvetve.
Közvetítetten. Valamin keresztül, ami megjelenít. Azon keresztül, amit megjelenít. A
reprezentáción keresztül. Vagyis az idegenségben, az alteritásban „maga a dolog”
mutatkozik meg, de csak úgy, mint „amit a kép reprezentál”
[la chose même que l’image représente]. 121 Tehát Didi-Huberman számára a kép bár egy
alteritástapasztalat, de az alteritás közvetett tapasztalata. A más, a másik, de a másiktól
való elválasztottság tapasztalata is: „megadja számunkra a hozzáférést az alteritáshoz”, de a
„diffe renciák játéká” -n [jeu des différences]
keresztül.122 A távolságon keresztül.
115 Didi-Huberman: Quand les images prennent position, 65.
116 Uo. 66. Didi-Huberman Brecht kapcsán nem az epikus színházról beszél elsősorban,
hanem az Arbeitsjournal képeiről, melyek a háború szörnyűségeit mutatják be, gyakran a
lehető legközvet-lenebb módon.
117 Uo.
118 Uo. 69.
119 Uo. 67., 68.
120 Uo. 67.
121 Uo. Ahol „a dolgok »idegensége«” [«étrangement» des choses], „minden dolog mint
furcsa, mint idegen” [tout chose comme étrange, comme étrangère] mutatkozik meg (70.,
72.). De a „»dolog«”
[objet], a „»kő«” csak annyiban, „»úgy létezik, amennyiben művészetnek hívjuk«” [«il existe,
ce qu’on appelle l’art»], „»a művészet«” ugyanis „»a tárggyá válás megtapasztalása«”
[«éprouver le devenir de l’objet»] – írja Didi-Huberman (73., Slovszkijt idézi).
122 Uo. 66.
264
S azt is sejthetjük immáron, hogy ez az alteritástapasztalat nem is csupán egy képtapasztalat.
Sokkal inkább magának a tapasztalatnak a tapasztalata.
Annak a belátása, hogy a megmutatkozás „nem hazudik a reprezentáció episztemikus
státuszáról: ez teszi a képet a tudat és nem az illúzió kérdésé-vé” [c’est ne pas mentir sur le
statut épistémique de la représentation: c’est faire de l’image une question de connaissance
et non d’illusion] – írja Didi-Huberman.123 Vagyis az idegenség, az alteritás, a másság, a
másik, a távollét semmilyen tapasztalatból sem küszöbölhető ki. Redukálhatatlan.
Konstitutív. Miközben ez a távolság, távollét sohasem azonos. 124 Sohasem közvetlen. A
differenciák játéka, az üvegen megtörő fény, a felcsil lanások játéka is. Rétegei. Ennyiben
pedig a megjelenések, megjelenítések, reprezentációk, sőt re-prezenciák játéka is. A présence-
absence játékai. Közben mégis, még mindig ugyanannak a távollétnek a felcsillanásai.
Ugyanannak az anyagszerű, dologszerű távollétnek a felcsillanásai. A szilárdság
felcsillanásai. A távollét szilárdsága is.125 A távollét elfújt szelének szilárdsága. Az ujjaink
között lecsorgó óceán szilárdsága. Mint aiszthészisz. Rajtad keresztül. A te idegenségeden,
távolléteden – szilárdsá-godon – keresztül. De legalábbis rajtad is keresztül.
A távolság, a távollét egymásra gyűrődő rétegei – a kép, a dolog – „állást foglalnak”
[prennent position] – írja Didi-Huberman. Állást foglalnak az idegenség mellett. A
közvetettség mellett. Az ismerősséggel, a közvetlenséggel szemben. Az itt és a most
közvetlenségével szemben. Csakhogy a distancia, az abszencia mint állás/pozíció [position]
legfeljebb egy a-pozicionalitás lehet. Azaz Didi-Huberman számára a tapasztalat
tapasztalata egy „u-”, avagy
„atópia” -tapasztalat [u/atopie]. 126 A sans, avagy non lieu tapasztalata. Egyfajta
„disz-pozíció” [dysposition/dys-position]. 127 „A rend szétszerelése” [démonter de l’ordre].
128 A tér és az idő homogén rendjének széjjelszerelése. Valamiféle
„»szétszórás«” [«dispersion»] – idézi Blanchot-t.129 Porként, füstként, hamuként. Elfújás.
Mégis nyomot hagyás: a „»jelenlét«” [«présence»] „»elmos«”-ása 123 Uo. 67.
124 Didi-Huberman megfogalmazásában: „lerombolja az egységet” [détruit l’unité], az
„azonosítás”-t
[identifi cation], az „egyszerűség”-et [simplicité] ( uo. 67., 68.). Egyfajta „széjjel szerelés”
[démontage]
(69.).
125 Didi-Huberman az „idegenség” [étrangeté] „rekompozíció” -járól [recomposer], rekonfi
gurációjáról beszél „magában a realitás immanenciájában” [dans l’immanence même de
cette réalité ] ( uo. 72.).
126 Didi-Huberman: Quand les images prennent position, 134., 238., 73. Bár „szakít” az
atópia „immobi-litás”-ával – teszi hozzá (73.).
127 Uo. 75., 90., 239. (A francia „dys-” prefi xum ugyanúgy negativitást, tagadást fejez ki,
mint az „a-”, avagy az „u-”, azaz a „dysposition” nem keverendő össze a „dispo sition”-nal.)
128 Uo. 75. Afázia-tapasztalat.
129 Uo. 77.

265
[«efface»], de a „»távollét«” [«absence»] „»előhív«”-ása [«appelle»] által.130 Az
„»idegenség«” [«étrangeté»] – Blanchot nyomán Didi-Huberman számára – ez a jelenlét-
távollét.131 A jelen, a hely elmosása, de közben mégis a távollét előhívása. A „»más«” [autre]
előhívása. A hozzáférés az alteritáshoz.
De mind Blanchot, mind Didi-Huberman számára a présence-absence nem egyszeres! Az
idegen, a más nem egyszeres. Olyan elfújás, mely nemcsak nyomot hagy, de egymásra
rétegződő por-, füst-, hamu rétegek et képez. Árnyréte-geket. „Vertikalitás” -t.132 Galacsin t
képez. Ha ugyanis a biztos hely, a biztos idő, a lieu és a présent egyszeres, a sans lieu, a sans
présent csak többszörös, sokszoros lehet. Távollétek, idegenségek, „»mások«” [«autres»]
rétegei.133 De a távollét szilárdsága, a galacsin szilárdsága nem is az egyszerességében van!
Épp a sokaságában. A diszperzió szilárdsága ez. A rétegek, a rétegek sokaságának
szilárdsága. Az absence – az idegenség, a más – redukálhatatlan. De mindig máshogyan,
másban redukálhatatlan. Épp a présent, a lieu – az azonos – redukálhatatlan felfüggesztése.
A présent és a lieu redukálhatatlan redukciója. Olyan üvegszerű, kristályszerű szilárdság,
keménység, mely számtalan felcsillanássá esik szét. Miközben még mindig ugyanannak a
távollétnek a felcsillanásai.
De legalábbis ugyanúgy távollétek. Csillámok. Fénytörések. Présence-absence-ok.
„»Imaginárius«” [«imaginairement»] és „»reális mások«” [«réellement autres»]. 134
Egyformán sem nem fehérek, sem nem feketék. Egyforma szürkeségek. Az egyforma
szürkeségek nagyon is különböző rétegei. A mások, a másik nagyon is különböző, mégis
egyforma rétegei. Rétegeid. A víz, a „szél” által elmosott szürkés „por-” és homok szemcsék,
-rétegek, -kristályok, amiktől egyetlen strandolás után sem tudunk szabadulni.135 Mindig
máshol és másban találkozunk velük újra.136 De mégsem bánjuk. Nagyon nem! Ahogyan azt
sem, hogy mindig másban és máshol találkozok veled újra és újra.
130 Uo.
131 Uo. 74.
132 Uo. 178.
133 Uo. 74. Blanchot többes számban használja a mást, amikor az idegenségről beszél.
134 Uo.
135 Uo. 134.
136 Nyilván nem ugyanazzal a homokszemmel találkozunk a cuccaink között újra és újra,
mégis ugyanazzal a homokkal, mert mégsem tudjuk elkülöníteni a többi homokszemtől. A
távollét egyik megjelenését ugyanígy nem tudjuk elkülöníteni a másik megjelenésétől. Mert
épp a jelen – az azonosság – felfüggesztése a távollét. Annak a felfüggesztése, mely az
elkülönítéshez is kellene.
266
DIAFANÉSZ, KÍSÉRTET, EX-VOTO
Didi-Huberman – Arisztotelész nyomán – egyfajta „diafanész” -ról [diaphane/
διαφανὲς] beszél, a valamin keresztül megjelenőről.137 A diafanész nem a tisztán és
világosan, nem a köz vetlenül látható. Amikor például feldereng a hajnal, a „διαφαίνω” nem
azt jelenti, hogy valami látható tisztábban is, de most épp nem sikerült elég tisztán látnunk.
Olyan át-látszást jelent, aminek az átlátszat lanság elemi része. Aminél nincs, nem lehetséges
tisztább, világosabb, közvetlenebb látvány. A pirkadat épp az az át-derengés, aminél ha
tisztábban látnánk, az már nem is hajnal lenne. Verőfényes napsütés lenne. Mind
Arisztotelész, mind Didi-Huberman azt hangsúlyozza, hogy a „diafanész”-ban úgy jelenik meg
a „fény” [φῶς], hogy „potenciálisan” [δυνάμει] benne van a
„sötétség/homályosság” [σκότος] is.138 Az „obszkuritás” [obscurité] a valamin keresztül
megjelenő redukálhatatlan része. Azaz a diafanész sem nem a fény tiszta világossága, sem
nem a sötétség puszta átlátszatlansága. Sem nem a fehér, sem nem a fekete. A diafanész
„szürke” [gris]. 139 Szürke, mint a félhomály. Mint a hajnal. Szürke, mint a ködös, párás
messzeség a tenger felett.
A diafanész ugyanis – a fénnyel szemben – nemcsak valamit láttat, de a látást is láttatja.140 A
distance-t is látni engedi. Azt a távolságot, azt a nem azo nosságot, mely magához a látáshoz
is elengedhetetlen. Azt a távolságot is láttatja, ami lehetővé teszi a látást. Az idegent is engedi
meglátni. Az idegenséget, az alteritást, a mást, a másikat is látja a látottban.141 Avagy a
dolgot, az anyagot is látja. Ahogyan a „test” -et [corps/σῶμα] is.142 Mind a por-, a
füstrétegek, az egymásra rétegződő árnyak,143 a legyező lamellái, az üveg felcsillanásai ilyen
diafásziszok.144 Ahol a megjelenő – épp mert sem a fehér, sem a fekete abszolút értékét nem
bírja – nem is egyszeres. A diafanész többszörös, sokszoros. A köd, a pára rétegei adják. A
distancia, az alteritás rétegei.
137 Georges Didi-Huberman: Phasmes. Essais sur l’apparition. Paris, Minuit, 1998. 107.;
Arisztotelész: Lélek fi lozófi ai írások. Budapest, Európa, 1988. 418b. Bár Steiger Kornél
„átlátszó”-nak fordítja, de sem Arisztotelész, sem Didi-Huberman számára nem a
transzparencia a „diafanész” elsődleges jelentése. A görög „διαφαίνω” ige is inkább „láttat
valamit valamin keresztül” értelmű. Például
„a hajnal feldereng”-ése, a „pirkad”-at ilyen „láttat”-ás. Épp ezért fogja Didi-Huberman
„nyom/
jel-fenomén” -nek [phénomène-indice] is nevezni (102.).
138 Didi-Huberman: Phasmes, 107.
139 Uo. 105. Egy „árnykép” [image d’ombre] (53.).
140 Épp ezért valamilyen értelemben „tárgy nélküli” [sans objet] is ( uo. 105., 106.).
141 Az „alteráció” -t [altération] – írja ( uo. 109.).
142 Uo. 107., 108.
143 Didi-Huberman „leárnyékolódás” -ról [obombration] beszél ( uo. 105., 106., 109.).
Egymást fedő
„felület”-ekről/„síkok”-ról/„szövetdarab”-okról [pan], „foszlány”-okról [lambeau] beszél (99.,
109.).
144 Avagy a montázs, a „kollázs” ilyen diafászisz ( uo. 103.).

267
Melyek hol kitisztulnak, hol megvastagodnak, hol fellebbentik, hol eltakarják a látványt. A
papírgalacsin a par excellence dia-fászisz. Megmutatja és elrejti a belegyűrődött
lapokat,145 rétegeket. Miközben a látást, a megmutatást is láttatja. A látott idegenségét,
dologszerű idegenségét – parcialitását, potencia-litását, obsz kuritását – is láttatja. A sans
présent-t és a sans lieu-t is láttatja.146
A diafanész az „absence” -t is láttatja.147 A szelet. Mely hozza és viszi is a párát.
Azt a fuvallatot, mely hol kitisztítja, hol pedig köddel, felhővel homályosítja el az égboltot. A
messzeséget, a távolt. A présence-absence-t is látni engedi.
A jelenlét-távollét – sohasem egyszeres – rétegeit. „Keresztirányú” [traversé, à travers],
transzverzális, vertikális megvastagodásait.148 A köd, a pára, sőt a levegő rétegeit.149
Vagyis a diafanész nem pusztán a megjelenő, még csak nem is a valamin keresztül megjelenő,
de a megjelenő „anyag”-szerű vastagsága is.150 Maga a présence-absence galacsinszerű,
réteges szilárdsága. 151 A distance, az absence szilárdsága. Az alteritás, az autrui
szilárdsága. A te szilárdságod is. Az alteritás rétegei, a köd, a pára, a levegő rétegei között. A
tenger felett.
A távolban.
A diafanész Didi-Huberman számára maga a „kísértet” [phasme]. 152 Az, ami úgy jelenik
meg, hogy nem jelenik meg. „Csak úgy jelenik meg” [N’apparaît que], hogy „elrejtőzik” [se
dissimuler]. 153 Az a „sáska” [phasme], ami beleolvad a környezetébe.154 Ami, ha meg
mozdul, s rájövünk, hogy egyáltalán mit látunk
– rovart és nem ágat –, a láthatatlanságot is láthatóvá teszi. A homályt. Az idegenséget. A
távolságot. A látást is meglátjuk. Ahogyan a „más dolgot” [autre chose] is meglátjuk.155 A
látásban, a látottban benne lévő alteritást. Vagyis Didi-Huberman ahhoz is ragaszkodik, hogy
ami megjelenik – bár idegen, más –, az idegenségét mégsem képes közvetlenül megmutatni.
Megjeleníteni.
A távolság, a távollét láthatatlan. Beleolvad a környezetébe. Csak úgy, akkor 145 Didi-
Huberman „pli” -t, sőt „repli” -t is mond majd ( uo. 185–186., 189.; 193., 195.).
146 Didi-Huberman „a hely problematikusságá”-ról [la problématique d’un lieu] ír ( uo.
103.). De ugyanígy az idő problematikusságáról, „idők” -ről [ des temps] is (100.). Sőt „non-
lieu” -ről is (230.).
147 A nem-megjelenőt, az „afanaszisz” -t [aphanasis], avagy az a-fászisz t ( uo. 99.). A „tá
vollét” [absence]
és a „homály” [opacité] összekapcsolását pedig lásd 225.
148 Uo. 105., 106., 108.
149 Hegel nyomán Didi-Huberman „levegőperspektívá” -ról [perspective aérienne /
Luftperspektive] beszél ( uo. 105.).
150 Uo.
151 Az „együtt-egymásban levés/összeszövődés” [Ineinander / l’Un-dans-l’Autre] szilárdsága
( uo. 105., 106., 415.).
152 Uo. 15. (A görög „φάσμα” „látomás”-t, „jelenés”-t, „kísértet”-et, de „jelenség”-et,
„látvány”-t, sőt
„szörnyeteg”-et is jelent, míg a latin „phasma” szinte kizárólag „kísértet”-ként érthető.) 153
Uo.
154 Uo. 18., 19. (lásd a kötet illusztrációit). A francia „phasme” botsáskát is jelent.
155 Uo. 9.
268
és annyiban látható, ha megmozdul az ágon. Didi-Huberman számára a látás feltétele, hogy a
rejtőzködő élőlény megmozduljon. Hogy a tárgyak kilépje-nek az itt és most
észrevétlenségéből. Ismerősségéből. A távollét tagadásából.
S megmozduljanak térben és időben. Elmozduljanak a távollét felé. A nem látható felé.
Azáltal, hogy „megbontják” [défi gurer] a látott egészét.156 Szél kell hozzá. Mely elfúj,
feldönt. Meggyűr. Megsokszoroz. Megmozdítja a tárgyakat, mi pedig megijedünk az
árnyékuktól. Vagyis a látás, az észlelés tér-ideje nem utólagos. Nem pusztán követi a
tárgykonstitúciót. Az absence láthatóvá válása – tér-időbeli idegensége, az idegenség
elmozdulása, meg mozdulása –
maguknak a dolgok nak az alteritásához kell. Magához a tárgykonstitúció hoz kell. Ahhoz,
hogy lássunk. S a látást is lássuk. Az idegent. A távolit. A mást.
A látás visszavonása – a phasme – magához a látáshoz kell. Úgy észlelünk, hogy – legalább
részben – nem észlelünk. Mert csak ezáltal észlelhetjük az észleltet. A dolgot. Azáltal, hogy
elfújja, elmozdítja a távollét. Hogy kiragadja a kezünkből a szél. S végiggörgeti a parton. A
présence-absence fövenyén.
Csakhogy a távollét szele mégsem semmisíti meg a dolgot! Paradox módon épp az a tér-idő,
ami megbontja az egységet, elfúj, belegyűri a távollétet a jelenlétbe, nem lerombol. Fel-épít.
Tárgyat ad. Szilárdságot ad. A diafanész, a phasme „paradox”.157 Azt teszi láthatóvá, ami
láthatatlan. Sőt, azt szilárdítja meg, amit felbont. Amit összegyűr. Feldönt. Azáltal, azzal teszi
szilárddá a tárgyat, hogy kiteszi a szélnek. S az kiállja a szelet. Túléli. Sőt láthatóvá válik
általa. Vagyis a távollét nem pusztán a tárgyak, a dolgok idegenség ét, alteritás át adja, de
azok anyagszerű szilárdság át is biztosítja. Magát az alteritás – a más, a másik – szilárdságát
is biztosítja. Azt a szilárdságot, mely túl-mutat a dolgok dologiságán.158 A tárgyak
tárgyiságán. Elválik, leválik róluk. Azt a szilárdságot, mely feléd mutat.159 Rád mutat. Rád is
mutat. A dolgok rétegei között.
A tenger felett. A távolban. A szelek szárnyán.
Didi-Huberman számára a kép diafanész. Phasme. Sem nem tiszta látszat, sem nem puszta
valóság. A valamin keresztül látás, a felderengés nem a fény közvetlen látása, mégsem látszat
csupán. Ahogyan a kísértettől sem ijednénk meg, ha az tiszta látszat lenne. Miközben
mégiscsak egy kísértet. A diafanész, a phasma – a fenomenológia nyelvén – a fi ktum.
Egyfajta „reprezencia” [Repräsenz]. Ami sem nem tisztán prezens, sem nem pusztán re-
prezentált. Olyan 156 Uo. 11.
157 Uo. 15.
158 Ha valami jellemzi a távollétet, a távollét jelenlétét, az alteritás távollévő jelenlété t, az
épp a túl-mutatás. Az szó szerint egy „nyom/jel-fenomén” [phénomène-indice] ( uo. 102.).
159 Didi-Huberman egyfajta „közösség” -ről [communauté] is beszél ( uo. 24.).

269
látvány, amitől úgy ijedünk meg, mintha valóság lenne. Avagy olyan valóság (ág, bot), amiről
kiderül, hogy mégis valami másnak a látványa, megjelenése (sáska). S ugyanúgy megijedünk
tőle. Didi-Huberman „érintkezés/érintés-kép” -
nek [image-contact] nevezi ezt.160 A diafanész, a phasma érintkezés/érintés-kép. Nem a
valóság tagadása, mégis mindössze „a reális kipárolgása/árnyéka”
[relent de réel]. 161 Rétege. Páraréteg. Köd-, szürkeség-, por-, füstréteg.162 A présence-
absence rétege. Alteritás réteg. Montázs-, kollázs-réteg. Az egyik kert az elágazó ösvények
kertjei között. Az egyik felület a Riemann-felületek közül.
A galacsin egyik lapja. A „valós” [reell] – s nem a „reális” [real] – rétegeinek egyike.163 Nem
egy valóság. Olyan valóságosság, többrétegű, többféle valóságosság, mely szilárdabb
bármilyen egyszeres valóságnál. Mert a távollétet, a szelet is magába fogadja. S így bár
elveszti a realitás egyszerességét, az itt és a most kitüntetettségét, abszolútságát, mégis tér-
és időbelivé válik.
Megmozdul az ágon. A szélben. Ezáltal viszont soha többé nem kell félnie az absence-tól. Az
absence a részévé válik. A lyukas kőoroszlánnak a parton soha többé nem kell félnie a széltől.
A vihartól. Maga a szél, a távollét szele, érintése szilárdítja meg. Azáltal szilárdítja meg, hogy
a saját szilárdságát kölcsönzi neki. A távollét a saját szilárdságát adja kölcsön a lyukas
kőszobornak. A por szilárdságát. A sur-vie szilárdságát. Nem garantálja, hogy ugyanolyan
marad.
Mindössze azt, hogy valami, valahogyan marad. Azt, hogy alteritásként túl-él.
Más ként, másik ként túl-él. Idegen ként nemcsak láthatóvá, dologként, tárgy-ként nemcsak
észlelhetővé válik – diafanésszé –, de anyagszerű szilárdság gal is felruházódik. Ahogyan a
kísértet ruházódik fel anyagisággal. Ahogyan a kép materializálódik.164 Olyan anyag
szerűség et – köd-, pára-, por-réteget –
kap, mely nem csak az övé. S nem csak az enyém. Közös távollét. A távollétünk
„közösség”-e [communauté]. 165 A te érintésed képe is. A veled való érintkezés képe is. „Látni
a mi érintésünk” [voir notre toucher] – írja Didi-Huberman.166
A közös, kölcsönös érintésünk.
160 Uo. 28. Avagy egy más nyelven – Boehm, Imdahl és Belting nyelvén – ikon. Az „érintés”
[toucher, contact] és a „távolság” [distance], valamint a „látás” [voir] összekapcsolását
pedig lásd 34. Az ikonról: 50–51.
161 Uo. 29. A Devant le temps- ban ez a benjamini „aura” .
162 Ahol az egyik réteg olyan, mint a másik. „Hasonló” [similaire] ( uo. 21.). Nincs egy
kitüntetett valóság.
Ahogyan a por, a füst, a diafanész már nem is látszat. Foucault számára ez a sem nem látszat,
sem nem való a „similitude” . Marinnél a „szimulákrum” . Sőt, Didi-Huberman számára nem is
pusztán hasonló, de „szimultán” [simultané] is (uo.). A rétegek sokasága, hasonlósága és
szimultaneitása is.
163 A „reell” és a „real” husserli megkülönböztetését, ennek részletes elemzését lásd korábban
Richir kapcsán.
164 Didi-Huberman számára ez lenne a Zeuxisz-történet nem a reprezentáció felőli olvasata (
uo. 28.).
165 Uo. 24.
166 Uo. 34.
270
Az érintkezés/érintés-kép egyfajta „ex-voto” – állítja Didi-Huberman.167 Az ex-voto nem
pusztán leképezése annak a testrésznek, szervnek, ami meggyó-gyult, nem pusztán re-
prezentáció, látszat, de „hasonló” [similaire] is hozzá.168
Aprólékosan követi a testrész formáját, már-már a kicsinyített mása, lenyomata annak. Szó
szerint az érintkezést feltételezi. A távolságban lévő közeliség et feltételezi. A távolság
közelségé t feltételezi. Az ex-voto bár nyilvánvalóan nem csak olyan, mint az adott testrész,
szerv, mégis jóval közelebb áll ahhoz, mint bármilyen nyugati értelemben felfogott kép. Azért,
mert felfüggeszti a megjelenítés és a megjelenített, a látszat és a való egymást kizáró
ellentétét.
Az ex-voto olyan árny, füst, por, kipárolgás, mely szó szerint, minden értelemben
kapcsolatban áll [en contact] a dologgal, a tárggyal. De vegyük észre, az árnyék, a füst, a por,
a kipárolgás nem a dologtól függ – ahogy hinni szoktuk.
A dolog maga sem lenne az, ami, ha nem lenne árnyéka. A tűz sem lenne tűz füst nélkül. A
szekrény sem lenne szekrény a por-árnyéka nélkül. A bor sem a szaga nélkül. Ahogyan az ex-
voto nélkül sem lenne az adott testrész olyan, amilyen. Egészséges. Gyógyult. A dolog maga is
függ az árnyéktól, a füst-től, a portól, a kipárolgástól! A jelenlét is a távolléttől. Az idegentől.
A mástól.
A kőszobor is függ a széltől. Én is függök tőled. A távolság a legközelebbi. Az alteritás a
legközelebbi. Mert bennünk van. A gyógyult testrész, szerv ex-voto is! Kép is. Mert
megváltozott, mássá lett. Vagyis attól olyan, amilyen, mert nem csak olyan, amilyen! Mert
képes volt integrálni a távollétet. Ezáltal viszont felfüggeszti a látszat és a valóság, a kép és a
leképezett, a tárgy és az árnyék ellentétét. A közeli és a távoli ellentétét. A lieu és a sans lieu,
a présent és az absence ellentétét. Érintéssé, érintkezéssé lesz. Az érintkezés, az érintés közeli
távolsága pedig magát a tér és az idő porrétegeit, egymásra vetülő árnyait, felcsillanásait
adja. A „proximitás” [proximité] rétegeit.169 „Survivance”-rétegek et.170 A szélben
megmozduló faágat, mely önmagának a homályos képe is.
Mégis szilárd. Mégis anyagszerű. De csak azért, mert absence is. Kép is. Olyan, mint amilyen a
másik nekem. Amilyen te vagy. Nekem. Absence is, kép is, mégis szilárd.
A diafanész, a phasma, az érintkezés/érintés-kép egy „alakuló alak” [fi gu-167 Uo. 37. Az ex-
voto problémájához lásd még Georges Didi-Huberman: Hasonlóság és érintkezés. A lenyomat
archeológiája, anakronizmusa és modernsége. Budapest, BKÜF, 2014. Házas Nikoletta et al.
fordítása.
168 Didi-Huberman: Phasmes, 21. A kép valamiféle „»végeérhetetlen hasonlóság«”
[«ressemblance interminable»] – írja Blanchot nyomán (71.).
169 A „proximitás” Lévinas kifejezése. Didi-Huberman nem használja. Lévinas egy olyan
távolságot ért alatta, mely egyben közeli is. Nem eldönthető a közelisége, távolisága. Számára
épp a „másik”
[autrui] bír ilyen proximi tással.
170 Uo. 39.

271
re fi gurante], s nem egy „kialakult alak” [fi gure fi gurée]. 171 Avagy egy képződő
kép. A „fi gure fi gurante” Didi-Huberman leírásában a „felfüggesztett alak”, a
„képződés közben, megjelenés közben lévő” [fi gure en suspens, en train de se faire, en train
d’apparaître]. 172 Az átmenet képe. A valamin keresztül megjelenő (diafanész) kép, az
átszűrődő látvány.173 A távoli és a közeli hely cseréje. Az érintés mozdulata. De ugyanakkor
a közeli és a távoli helycseréje is. Az idegen megjelenése az ismertben. Amikor megmozdul a
faág, s kiderül, hogy egy rovar. Amikor megijedünk egy árnytól. Azaz a képződő kép nem
pusztán a kép kialakulása, de a dolog kialakulása is! A fi gure fi gurante nem a festés
folyamata, nem az, amikor még mozog a kéz, az ecset, hanem maguknak a dolgoknak a
képződése. A dolgok dologgá válása is! A tárgy tárggyá válása.
Amikor a kép idegensége és a dolog idegensége, mássága, alteritása találkozik ugyanabban
az átmenetben. Huzatos „átjáró”-ban [passage]. 174 A présence-absence átjáró jában. Sőt,
nem pusztán találkoznak, de össze is keverednek.
S már nem is innen-oda, onnan-ide tartanak. Egyszerre két irányba mennek.
Ahogyan a szél fordul ide-oda egy szűk hasadékban. Képként és dologként is fúj. Vagyis a fi
gure fi gurante nem pusztán a képződő kép, de a képződő nem-kép, a dolog megképződése is.
Amikor már nem a kép hasonlít a modellre, hanem a modell kezd el hasonlóvá válni a képhez.
Amikor a tárgyakban olyan dolgot is meglátunk, amit a képekből tanultunk meg látni. Azt,
hogy idegen ek. Más ok. Hogy távollévő k.175 Hogy nem azonosak. A huzatos átjáróban a
szürkeség gel, az árnyakkal találkozunk. Az árnyék kal, a por ral, ami nélkül a dolgok
sincsenek. Az átmenet rétegei vel. A tér és idő rétegeivel.176 Mert a fi gure fi gurante maga „a
»prezentáció« és nem a »reprezen táció« közben lévő”
[en train de «se présenter» et non en train de «représenter»]. 177 A megjelenés és nem a
megjelenítés közben lévő.
Avagy a kép az az ex-voto, ami nélkül a valóság, a dolgok, a tárgyaink sem lennének egész-
ségesek. Mert nem függenének össze. A távollét ugyanis ma-171 Uo. 88. Ugyanúgy, ahogy
Merleau-Ponty „parole parlanté” -ról és „parole parlée” -ról beszél, bár Didi-Huberman
Merleau-Pontyt épp nem említi.
172 Uo. 88. „Lebegő” [fl ottant] alakok „metamorfózis”-a, amiket az „»ellentmondó
szimultaneitás«”
[«simultanéité contradictoire»], „az alakok virtualitása” [la virtualité des fi gures], egyfajta
„hisztéri-kusság” jellemez – írja (94., 92.). „Kinesztétikus”-ság (153.). Avagy olyanok, mint
Borges „kínai enciklopédiája” – írja ( uo. 158.). (Bár Foucault-t idézi itt, az afáziát nem
említi.) 173 A „küszöb alatt átszűrődő fény” [lueur du seuil] – írja máshol ( uo. 204.). (A
„lueur” a hajnal első
fényei is lehetnek.)
174 Uo. 213.
175 Az „absence” -t lásd uo. 186., 225.
176 Didi-Huberman a képet egyfajta „érintkező felület”-ként [interface] írja le, az „idő”, a
„múlt” és a „jövő” „interface” -eként ( uo. 141–142.). „Idő-reláció” -ként [relation temporelle]
(144.).
177 Uo. 88., vö. 96.
272
ga az a „contact” – érintés, érintkezés –, mely a dolgokat össze kapcsolja.
Ami nem önmagukban stabilizálja, hanem egymáshoz szilárdítja a tárgyakat.
A présent és a lieu egyfajta betegség.178 Az itt és a most megbetegít. Mert képtelen az össze-
függésről gondoskodni. A kép – az árnyék, a por, a káprázat, a felcsillanás, a kísértet, s persze
a szó is – az össze-függés ről gondoskodik.179
Az átjáró ról. Az átmenet – a távollét – huzatáról. Arról, hogy működjenek a dolgok. Hogy ne
fájjon a mozgás, a változás. Hogy ne jajduljak fel, ne kiáltsak fel, hanem örüljek, amikor a
más, a másik hirtelen elém toppan a félhomály-ban. Amikor újra találkozunk a huzatos
kertben, ahol imént veszítettük el egymást. Hogy megértsem: distance nélkül nincs érintés.
Nincs ölelés. Absence nélkül nincs tér és idő. S nincs más sem. Másik sem. Ahogyan Te sem
lennél.
A CSOMÓ
A „phasme” Didi-Hubermannál Warburgtól származik. Warburg nevezi
Winckelmann nyomán „kísértettörténet”-nek [Gespenstergeschichte] a művé-
szettörténetet.180 A „kísértet” [Gespenst/fantôme] pedig épp az, ami a „túlélés” -
sel [Nachleben/survivance] jellemez hető.181 Didi-Huberman számára maga a kép a
warburgi kísértet, a túlélő árny. A szellem, a fuvallat, a szellő. Vagyis a kép „fantom-kép”
[image-fantôme] – írja.182 A kísértet képe, sőt maga a kísértet. De ahhoz, hogy megértsük a
fantomot, az időt kell megértenünk. Azt a temporalitást, mely megengedi vagy épp kizárja a
kísértetet. Tehát a fantom-kép, a kísértetként felfogott művészettörténet a temporalitás
különös elméletét feltételezi. A L’Image survivante éppen ezért egy temporalitás-elmélet lesz.
Didi-Huberman tézise nagyon is világos: Warburg olyan temporalitást szeretne, mely nem
zárja ki a kísérteteket, Panofsky és Gombrich viszont elűzi a szellemeket.183 Winckelmann
metaforája az ókori művek továbbélé-sére a „kísértetek” [Gespenster]. 184 Winckelmann
ezzel épp azt hangsúlyozza, hogy a műalkotás nem halott. Kísértetként tovább él. Túl-él. Nem
hajlandó tudomásul venni, hogy már elmúlt az a kor, amiben született. Persze mindezt
olvashatnánk banálisan is: ’a műalkotás örök’ közhelye felől vagy épp a 178 Didi-Huberman
„lehetetlen hely”-ről, „a hely problematikusságá”-ról, „kérdésé”-ről beszél, sőt az „idő terhé”-
ről [poids de temps] ( uo. 87., 103., 233., 94.).
179 Bár ez az össze-függés legfeljebb egy egész nélküli egészség, egész nélküli egység lehet.
180 Didi-Huberman: L’Image survivante, 7., 17.
181 A „Nachleben” szintén Warburg kifejezése. Lásd uo. 33., 51.
182 Uo. 9.
183 Didi-Huberman „ördögűzés”-t [exorcisme] mond ( uo. 91.).
184 Uo. 17.
273
klasszicizmus – mely a saját kortársának hiszi az antikot – közhelye felől. De Didi-Hubermant
egyik közhely sem érdekli. Számára a fantomok egyetlen dologról szólnak: arról, hogy nem
„lineáris”,185 nem irreverzibilis, nem szukcesszív az idő. De legalábbis nem csak ilyen. Avagy
kísértet csak ott létezhet, ahol nem vagy csak részben működik a vulgáris-kairologikus
temporalitás.
A kép az, ahol reverzibilis az idő.186 A kép és a művészet története nem „ter-mészettörténet”
[histoire naturelle] – írja.187 A művészet, a művé szet története egyfajta „gyászmunka”
[travail de deuil], a „saját tárgyainak meggyászolása”
[endeuillé de son objet]. 188 A „távollévő tárgyak” [objets absents] meggyászolása.189
A „fantom” épp az, amit a gyász során nem tudunk, nem akarunk elengedni.
Akiről vagy amiről nem tudjuk elfogadni, sőt elképzelni, hogy elmúlt. Azok, akiket vagy
amiket „»úgy jelenítünk meg, mintha léteznének«” [«représentant comme s’ils existaient»].
190 Vagyis a távollét jelenléte egyfajta gyász. Gyászmunka.
S a gyásszal szükségszerűen összefüggő megjelenítés és kép is.
Csakhogy a gyász még mindig összeegyeztethető a lineáris, szukcesszív idővel, a természeti
idővel: a gyász mintha épp az idő vonalának elfogadá-sáról szólna. Az irrever zibilitással való
megbékélésről. De a művészet nem egy múló gyász! Ha akarjuk, örök gyász. De ebben ne
lássunk semmi tragi-kusat. Sőt semmi heroikusat sem (ahogyan nem az örök gyász
tragédiája, nem is az örök hűség heroizmusa). Mindössze az idő másfajta szerkezete.
Nem a vonal ként, hanem a „csomó” -ként [nœud] értett idő.191 Nem az egyenes sima,
egyszeres felületként, lapként, hanem a keresztül-kasul összegubancolódott, összegyűrődött
túlélések csomójaként, survivances-nœud-ként felfogott idő.192 Sőt „idők” [des temps]. 193
Idők csomója. Egymásra „hajlása/
hajtása” [rabattement]. 194 Galacsin ja. A „»fantomoknak való idő«” [«temps pours les
fantômes»]. 195
185 Nem egy „idővonal” [Zeitlinie] – idézi Nietzschét ( uo. 140.). Azaz „nem-vonal” -szerű
[non-ligne] – teszi hozzá. Ahogyan nem is „pontok” [points] vonala. Legfeljebb csak egy
„megtört vonal” [ligne brisée ].
186 Egy „»reverzív idő«” [«temps réversif»], „»retroakció«” [«rétroaction»] – írja Lacan
nyomán ( uo. 331.).
Avagy egy „utólagosság” [après-coup] (315., 319., 331.).
187 Uo. 18.
188 Uo. 17., 22. A gyász felemlegetése Freudra és Fédidára utal.
189 Uo. 22.
190 Uo. Az „utánzás” [imitation] épp ezzel a gyásszal, a távollévő meg jelenítésével függ össze
– hangsúlyozza Didi-Huberman (24–25.). Ahogyan az „ideál” [idéal], az ideali záció is.
191 Uo. 24. Az „időcsomó” [nœud de temps] (53.).
192 A „túlélések fantomikus ideje” [temps fantomal des survivances] ( uo. 53.).
193 Uo. 13. (A „des temps” akár korokként is fordítható lenne, de hát Winckelmannál épp
korok nincsenek.)
194 Uo. 26. Avagy az „idők összeszövődés” -e/ „összegubancolódás” -a [enchevêtrement des
temps] (140., 223.).
195 Uo.
274
Ugyanakkor Didi-Huberman azt is sejteti, hogy nincs külön a „»fantomoknak való«” és az
„emlékezetnek való idő” [temps pour la mémoire]. 196 Nem pusztán a „kép előtt” [devant
l’image] állva jön létre a „kavargás” / „forgószél” /
„örvény” [tourbillon]. 197 A „zavar” [trublion]. Az, ami „felkavar/összezavar” [se trouble].
Az idő csomója. Az „idő előtt” [devant le temps] ugyanezt tapasztaljuk.198 A
„megrázó/felkavaró” [bouleversé] állapotot. A kísértetet. A fantomok táncát. Didi-Huberman
számára a kép és az idő tapasztalata nem két különböző tapasztalat. A képtapasztalat és az
időtapasztalat ugyanaz a tapasztalat. Ugyanannak a csomónak a tapasztalata. Avagy
legfeljebb két különböző
– vagy még inkább: két különböző nek hitt – cérnaszál ugyanabban a csomóban. Mert a
lineáris idő maga sem képes magyarázni sem a művészet, sem a gyász, de még csak az
emlékezet ide-oda csomózódó tapasztalatát sem. Avagy csak egyféle idő van. A csomó – a kép
– temporalitása. A galacsin temporalitása.
Ami képes megmagyarázni a művészet és a gyász ragaszkodás át. Hűség ét a távolléthez. A
távollévőhöz. Az idegenhez, a máshoz. A másikhoz. Ami képes magyarázni a survivance
remény ét. Sőt akár még a linearitást is.
De milyen idő a túlélések csomójának ideje? A forgószél ideje? A ragaszkodás, a hűség, a
remény ideje? „Anakrónikus” . Avagy „nem aktuális” [inactuel], „korszerűtlen” [intempestif] –
írja Didi-Huberman.199 Amit az „állandó áthelyeződés/elmozdulás” [constant déplacement ]
jellemez.200 A „deterritorializáció” [déterritorialisa tion] jellemez.201 A ki-, el-, át-mozdítás,
a csomózás, a csomózódás gesztusa, a „hirtelen elágazás” [ bifurquer soudain] jellemez.202
A „rizóma”. 203 A „más idő” [autre temps] jellemzi.204 De ez nemcsak azt jelenti, hogy
másmilyen ez az idő, mint a lineáris idő, hanem azt is, hogy a más, a másság, az alteritás
ennek az időnek, sőt magának az időnek, a temporalitásnak elválaszthatatlan részévé válik.
Ez az alteritás, ami lehetetlenné teszi a vonal, a sík homogenitását. Egyenességét,
síkszerűségét. Egyneműségét. De ez az alteritás az is, ami miatt állandóan áthelyeződik,
deterritorializálódik, elágazik az idő. Az alteritás köt csomót az időre. A távollét csomóját
köti az időre. A ragaszkodás, a hűség, a remény kibogozhatatlan csomóját. A kép, a mű-196
Uo.
197 Uo. 28.
198 Uo.
199 Uo. 33., 51., 53. Didi-Huberman Nietzschére hivatkozik.
200 Uo. 36., 51., 54.
201 Uo. 39., 51.
202 Uo. 43.
203 Uo. 45. (Deleuze fogalma.)
204 Uo. 50., 51., 85. Avagy „ellenidő” [contretemps] (111., 169., 244., 327.). Ez a „más idő” a
„forgószél”/
„örvény” [tourbillon] Didi-Huberman számára (320.).

275
vészet, a diafanész csomóját. A galacsin kibogozhatatlan csomóját. A survivance csomóját. Az
alteritás, a más, a másik kibogozhatatlan csomóját. Szilárdságát.
A te szilárd ságodat.
Sőt, a csomó még valamit jól példáz. Az idő nem tisztán időbeliségét. „Az idő »vertikális«
komplexitásá” -t [complexité «verticale» du temps]. 205 Azt, hogy
„a jelent a múltak sokasága szövi át” [le présent est tissé de passés multiples]. 206
A „jelen »felület«”-ét [«surface» présente] „az idő szédítő játéka” [jeu vertigineux du temps]
kavarja fel.207 Zavarja össze. Sőt sokszorozza, többszörözi meg. Ré-tegzi egymásra.
Ugyanúgy, ahogyan a csomó vastagszik meg. Válik a fonal, a szál, a sík felület „tér”-beli –
többdimenziós – kiterje désévé.208 A „másik idő”
épp ez a vertikális, térbeli idő. A kép nem-lineáris temporalitása. Sőt a temporalitás nem
lineáris, képszerű, megvastagodó multiplicitása és pluralitása.
A tempo ralitás spacio-temporalitás a. Mint alteritás. A keresztintencionalitás, sőt a
keresztül-kasul intencionalitás megvastagodása. Csomója. Tér-időbeli-képi csomója. Az
alteritás – a távollét – csomója. Zavara. Kavarca. Forgószele. Maga a távollét multiplicitása és
pluralitása. Az indisztinkt távollét tánca. A partra rohanó, a parton megtörő, összevissza
tekergő szelek, szellők, fuvallatok különös rajzolatai, egymásra rétegződő, egymást át- és
felülíró „nyom”-ai a fövenyen.209 A homok óráról órára, percről percre változó buckái,
mélyedései, alakzatai, formái. Formálódó formák. Alakuló alakok. Képződő képek. Amiket
mindig nagy érdeklődéssel és szeretettel fi gyelünk. Sőt, magunknak is gyakran kedvünk
támad közéjük rajzolni.
Didi-Huberman számára ez a vertikális komplexitás pedig nem pusz-
tán a múltak, de a „»sur vivance«” -ok sokasága is.210 Olyan szédület, melynek minden
forgása és pörgése dacára is van egyfajta „»permanenciá«” -ja
[«permanence»]. 211 Ahogyan a parti föveny rajzo latainak, buckáinak változását sem
vesszük észre egykönnyen. Éppen azért nem vesszük észre, mert sohasem simul ki teljesen a
part. Mert semmiféle olyan rendet, struktúrát, egészet nem mutat a parti föveny domborzata,
aminek a megbomlása feltűnhetne, amit észrevennénk. Mert a buckák – ha át is helyeződnek
– mégis nagyon
„hasonló”-ak egymás hoz.212 S bár nem ugyanolyanok, mégsem különböznek 205 Uo. 55.
(Didi-Huberman Tylort idézi.)
206 Uo. 55.
207 Uo.
208 Uo. 139., 140. „Koegzisztenciá” -k kiterjedésévé (170.).
209 Uo. 59., 82.
210 Uo. 56. (Itt is Tylort idézi.)
211 Uo. 56., 57. (Megint csak Tylor-idézet.)
212 Didi-Huberman Agamben nyomán „hasonlóság”-ról [ressemblance] beszél ( uo. 172.).
276
igazán. Olyanok, mint két homokszem. Senki sem veszi észre, ha az egyiket kicseréli a szél.
Lecseréli egy másikra. Mert mindegyik bucka a távollét jelenléte csupán. Survivance-a. Az
indisztinkt távollét survivance-a. De még mielőtt elkeserednénk amiatt, hogy mind az idő,
mind a tér, a kép, a szavak, az alteritás homokbuckái oly hasonlóak, hogy szinte észre sem
vesszük a különbségüket, gondoljunk a föveny permanenciájá ra. A galacsin szilárdságá ra.
Arra, hogy a másik is ott van minden homokbuckában. Hogy a másikhoz való ragaszkodás,
hűség és remény a parti föveny minden kis domborulatában visszaköszön.
S még az sem baj, ha ezt nem is vesszük észre túl gyakran.
A fövenyen sohasem egy bucka van. A csomót pedig még ha egy szál is alkotja, sohasem
lehetünk biztosak ebben. A vertikális megvastagodások sohasem egyszeresek. Még akkor sem,
ha annak tűnnek. Ugyanis épp azáltal jönnek létre, hogy multiplikálódnak és pluralizálódnak.
Hogy felfüggesztik, zárójelbe teszik az itt és most egyszerességét. Hogy az euklideszi
geometria egyetlen lapja helyett Riemann-felületeket hoznak létre. Hogy az utcánkban lévő
kertek helyett az elágazó ösvények kertjét hozzák létre. Azáltal, hogy felfüggesztik, zárójelbe
teszik a lieu és a présent egyszerességét. Vagyis a vertikális megvastagodás multiplicitása és
pluralitása maga a sans lieu, a sans présent. Az u-, avagy atopikus tér-idő. A spacio-
temporalitás „heterokróniá” -ja
[hétérochronie], sőt heterotópiá ja.213 Az epokhé vertikális – kreuz und quer –
heterokróniája és heterotópiája. Didi-Huberman számára a „távollét” [absence]
analízise, a kép, a művészettörténet megértése nem az idő vagy az időbeliség, nem az egyik
vagy a másik idő, hanem a „heterogén temporalitások” [temporalités hétérogènes] megértése
kell, hogy legyen!214 A kép nem valamiféle másmilyen idő. Nem egy különös, sajátságos
temporalitás. Mert nem egyfajta. Nem egy időbeliség! A „más idő”, a tér-idő ez a nem-egy-idő.
Az „ana kronizmusok csomója” [nœud d’anachronismes]. 215 Nem egy „survivance”,
survivance-ok rétegei. Szigorúan többes számban.
Azaz a kép tér-ideje egy marék homok a partról. Az a marék homok, amit akárhogyan,
akárhová is teszünk le, sohasem terül ki egy síkban! Akármilyen ügyességgel, aprólékos
műgonddal is csurgatjuk ki az ujjaink között, mégis, ha minimálisan is, függőleges vastagsága
is lesz. Sohasem egy homokszemnyi vastag ságú a leszórt homok. A távollét – a kép, a szó, az
alteritás – megértése a homok vertikalitásának a megértése. Annak a megértése, hogy a hic et
nunc homokszemei sohasem magányosak. Rétegeket, felületeket, buckákat 213 Uo. 61.
214 Uo. 62.
215 Uo.

277
képeznek. Vertikalizálódnak. Csak marékkal ragadhatók meg. Nem szemen-ként. Össze
csomósodnak. Galacsinná állnak össze. Térbelivé válnak. „Transzverzális” [transversal] kiter
jedéssé.216 Miközben elvész az egyik vagy a másik homokszem kitüntetettsége is. Az egyik
olyanná lesz, mint a másik. Mint a többi. Az összes többi. Indifferens lesz. Mert a homokot
már nem is szemen-ként tekintjük. Ha a homokra gondolunk, mindig kisebb-nagyobb meny-
nyiségre gondolunk. Nem egy homokszemre. A távollét összetartó ereje ez.
A permanencia ereje. Az, hogy ha az absence megjelenik a présent közegében, a sokaság is
megjelenik. Az a pluralitás, mely bár szétválasztja a homokszeme-ket, de mégis össze is tartja
azokat. Mert a távollét adta pluralitás indifferencia is. Épp azáltal pluralizál, hogy a hic et
nunc – a homokszem – azonosságát, magát az azonosságot függeszti fel. Így pedig a
különbséget, a differenciát is kikezdi. Azt az azonosságot függeszti fel, ami nemcsak az
egyetlen magányos homokszem, de a homokszemek magányának feltétele is.217 Azaz a
távollét – a kép, a szó, az alteritás – megértése nem pusztán a homok vertikalitásának, de a
vertikalitás szilárdságának is a megértése. Annak a megértése, hogy a távollét össze is köt.
Hasonlóvá is teszi a homok szemeket. Egyfajta láthatatlan kötő-anyagként működik. Szélként,
mely összehordja, vízként, mely összetapasztja a homokot. Anyag szerűvé teszi. Az alteritás,
az absence anyagává. A távollét, a másság, a másik által összetapasztott homokszemek
anyagává.218 Az indi-vidualitásukat, magányukat elvesztő homokszemek közötti mágikus
vonzerő
anyagává. Az én és a másik, a közötted és köztem előálló ragasz kodás, hűség és remény
anyagává. Ami miatt sohasem tudunk egyetlenegy homokszemet felcsippenteni az ujjainkkal
a parton.
Didi-Huberman számára a csomóként – survivance-ok, anakronizmusok
csomójaként – létrejövő időt a „komplexitás” [complexité] és a „tisztátalan-ság” [impureté]
jellemzi.219 A nem tisztán idő-, de térbeli, sőt nem is csak térbeli komplexitás. Ha van is
valamilyen permanen ciája, szilárdsága, az nem a változatlanság, sokkal inkább „formák
játéka” [jeu de formes] lesz.220 Egyfajta 216 Uo. 85.
217 Ez a sokaság már nem is individuális pontokból – homokszemekből – áll össze, olyan
sokaság, mely épp azáltal keletkezik, hogy az individualitás, az azonosság magányát kikezdi,
felfüggeszti.
Összetapadó, ragacsos sokaság. Amit Deleuze „szingularitás” -oknak – nem individuális
egyedisé-geknek – nevez.
218 Ezért is gondolhatjuk, hogy még ha van is egy magányos szálként, vonalként,
linearitásként
– hosszintencio nalitásként – felfogott idő, azt is a távollét tartja össze. A vertikális
keresztintencionalitás tartja össze.
219 Uo. 106.
220 Uo. 107. „»Idő-formák«” [«formes du temps»], de nem csak idő-, legalább ennyire tér-
formák, sőt képi formák játéka is (109.).
278
„ritmus” lesz.221 Azaz az idő, a tér-idő, a kép tér-ideje, a távollét ideje formák játéka. A
homok, a por, a szél, a tenger formáinak játéka. A csomó, a galacsin formáinak játéka.
Valamiféle „morfológia” [morphologie] – mondja Didi-Huberman.222 Nem statikus, de még
csak nem is egy dinamikus rend, rendszer.
Formák, mintázatok, összefüggések, hasonlóságok szét- és összecsúszása, keresztirányú
rétegződése, montázsa, gyűrődése, porladása. Elfújódása és összetömörödése. Nem az egyik
forma, de nem is a másik. Több, számos, sőt számtalan tér-idő forma – kép – nem is egy-
forma, nem is azonos, de mégis formai játéka. Nem egyformák a part homokbuckái. Nem
egyformák a hordalék-galacsinok a parton. De mégis ugyanúgy buckák, ugyanúgy galacsinok.
Nem egyformák a szelek, mégis ugyanúgy szelek. Bizonyos formákat viszont felfüggesztenek,
vagy inkább csak játékba hoznak. Felfüggesztik az egyenest, a síkot, az egyirányúságot, a
homogenitást, de ezen túl sem a buckák, sem a papírgalacsinok, sem a szél geometriáját nem
határozzák meg. Ahogyan a hullámok formáját sem. A formai játék szilárdságát nem
szabályok, nem minták, nem előképek adják. Maga a játék – a survivance-ok, az anakróniák
játéka – adja. Az, hogy a homok, a víz, a szél, a galacsin sohasem simul ki teljesen. Nem válik
egyszeressé. Nem válik játéktalanná. Nem bogozódik szét a csomó. A reverzibilis
temporalitás irreverzibilitása ez. Az, hogy a hic et nunc, az azonos sohasem tér vissza. Épp a
„visszatérés” [répétition] zárja ki.223 A survivance, az anakrónia zárja ki. A csomó. A gyűrés,
a tűrés. Ahhoz ugyanis, hogy legyen tér és idő – és kép és szó –, épp az itt és mostot, a présent
és a lieu szilárdságát kell felfüggeszteni. Ahhoz, hogy legyen visszatérés, kell a távollét.
Avagy bármilyen játék – forma – elképzelhető, amíg az nem küszö-böli ki a távollétet. A
présent és a lieu azonosság a sohasem tér vissza. Mert a tiszta jelenben, a puszta ittben nincs
távollét. S így visszatérés sincs. Az azonos végtelen távolságban csillagként ragyog a tenger, a
part homokbuckái, a szeleink felett. Alig látható, fakó csillagként. Puszta káprázatként.
Miközben a távollét formái kergetőznek a parton. Hol szélként, hol homokként, hol vízként.
Fogócskáznak. Fogócskázunk.
De Didi-Huberman számára épp azért, mert egy „morfológia” – „formák játéka” – az idő, a
tér-idő-kép mégiscsak egyfajta „esztétika” is.224 Úgy is mondhatnánk, a távollét, ponto
sabban a távollét játékának esztétikája. A hullámok, 221 Uo. 139., 177. Richir is „ritmus”-nak
nevezi ezt a játékot. Sőt, mindketten „sémá” -nak is hívják (140., 177., 247.).
222 Uo. 107.
223 Uo. 106., 169.
224 Uo. 107.

279
a szelek, a homokbuckák, a galacsinok szür-esztétikája. Talán már nem is a szépség, de
biztosan nem a harmónia, az arányok, a rend, a teljesség szép-ségének esztétikája. Legfeljebb
a távollét fenségének esztétikája. A sublime szür-esztétikája. Már ha a homok fenséges lehet.
Ha a fonalgombolyag, egy csomó fenséges lehet. Ha egy papírgalacsin fenséges lehet. S ha a
csillag már nem fenséges. Miközben a kísértetek, a fantomok igenis azok. Az „öntudatlan idő”
[inconscient du temps] fensége ez.225 Egyfajta „»látencia«” [«Latenz»]
jellemzi,226 a látens fenséges. Olyan „survivance”, olyan „anakronizmus”, amit hajlamosak
vagyunk nem észrevenni. Miként a homok buckáit, a tenger hullámait, a szelet sem vesszük
észre a parton. Ahogyan hajlamosak vagyunk elmenni a galacsin mellett. Mert a távollét szür-
esztétikája, ahogyan a távollét maga is, vissza-húzódik. Épp az itt és most, az azonos
bizonyosságából húzódik vissza. A nem jelenlévőt jeleníti meg. A megjelenőből húzódik vissza.
Azaz ha fenséges is, nem feltűnő. Nem a vihar tombolásának, nem a csillagos ég
magasságának a fensége. A legismerősebb dolgokban meghúzódó fenséges.
A legapróbb dolgokban. A legközelebbiben. Abban, amit a legjobban ismerünk. Abban, akit a
legjobban ismerünk.
A SZEIZMOGRÁF, A PATHOSZ
A L’Image survivante talán legfontosabb, de mindenképpen legszemléletesebb fogalma a
„szeizmográf” [sismographe]. 227 Didi-Huberman a „mozgó idők szeizmográfi ájá”-ról
[sismographie des temps mouvants] beszél.228 Az idő csomója valójában az idő szeizmog ráfi
ája. Azaz ha valamiféle morfológia ként képzeljük el a tér-időt, a kép tér-idejét, a földrengés
hullámaira kell gondolnunk.
A szeizmográf által megrajzolt „lökéshullám” -ok [onde de choc] rajzolataira és
morfológiájára.229 Olyan vertikális, transzverzális mozgásra és erőre, ami „keresztezi”
[traverse] a föld horizontális felszínét, lapját, rétegét.230 Sőt nemcsak keresztezi, de szét is
repeszti, s a „törés” -ek [fracture] mentén egymásra is gyűri, tűri, torlaszolja a geológiai
rétegeket.231 Akár heggyé magasítja a sima 225 Uo. 112.
226 Uo. 111. (Burckhardtot idézi.) Avagy „reziduális” [résiduel] (82.).
227 Uo. 118.
228 Uo. 117. A „szeizmográf” [Seismograph] Warburg fogalma ismét. Warburg pedig
Nietzschére és Burckhardtra hivatkozik, amikor bevezeti a fogalmat (lásd 118.).
229 Uo.
230 Uo.
231 Az, amiről Didi-Huberman beszél, nagyon is hasonló a husserli keresztintencionalitás hoz.
Csakhogy ő
Husserlnél sokkal zavarosabban – avagy kevésbé jól lerajzolhatóan – gondolja el ezt a
transzverzá-
280
felszínt. Ezáltal pedig mintegy geológiai „montázs” -t hoz létre.232 Földtani galacsin t. Avagy
csomót köt a korábban sík talajra. Megtöri a vonal linearitását, s vertikális összevisszaságot
hoz létre. Ugyanúgy, ahogyan a szeizmográf rajzolja le a földrengést. Zavaros, ide-oda ugráló
függőleges vonalak vastag-ságaként, hullám szerű, hegyszerű rajzolataként, képeként. Az idő
térbeli képeként.
Miközben Didi-Huberman ahhoz is ragaszkodik, hogy az idő szeizmikus rengését – a
földrengéshez hasonlóan – „láthatatlan” [invisible] és „érzékelhe-tetlen” [insensible], „föld
alatti mozgások” [mouve ments souterrains] adják. Az idő – a jelen szukcesszív pontjainak –
vonala alatti, a vonalon kívüli mozgások adják. A távollét adja. Az a távollét, mely nem-
időbeli is. Mely az időt térré
– a vonal alá és fölé – is átfordítja. Az idő földrengése a távollét betörése a jelen közegébe. A
tér betörése. Sőt a diafanész betörése is. A képek, a rajzok, a szó betörése is. Annak az
alteritás nak a jelenlét-távolléte, mely széttöri a homogén felszínt, s a montázs
földrengéseként egymásra halmozza, a távollét szeleként egymásra borogatja a korábban
szépen elválogatott, linearizált, síkszerűen szétpakolt elemeket. Időbeli tapasztalatokat.
Élményeket, emlé-keket, érzéseket és képeket. Felfüggeszti, zárójelbe teszi a présent és a lieu
azonosságát. „Abszolút”-ságát.233 S a sans présent, a sans lieu u- és atopikus alteritásá t –
idegenségét, másságát – borítja ránk. Homokot fúj a szemünkbe.
Sós vízcseppeket porlaszt a szánkba. A mást, a másikat teszi kézzelfogható-vá. Téged. Azt,
aki – minden alteritása, tér-időbeli távolsága ellenére is –
a legközelebbi. Azt, akire – minden alteritása, tér-időbeli távolsága dacára is –
a legnagyobb szükségem van. Mert nélküle nincs sem tér, sem idő. Sem kép, sem szó. S maguk
a dolgok sincsenek.234 Mert nélküled nincs tenger és part sem. Szél és homok sem. Nincs
„távolság” [distance]. 235 S talán mozdulni sem tudnék. Ahogyan érezni sem.
lis temporalizációt. Didi-Hubermannál ugyanis jóval hangsúlyosabb az így létrejövő
időbeliségnek a fragmentált multiplicitása és pluralitása. A földrengés romboló hatása, s
ezekből az egymás alá és fölé csúszó romokból felépülő tér és idő. Olyan „fenomenológiai
mező”-ről [champ phénoménal] ír, mely – mint mondja – „»infra-fenomenális«” [«infra-
phénoménal»] (uo.). Mely „meta-reprezenta cionális”
[méta-représentationnel] (121., 122.). A transzverzális hullámokat, azok rajzolatát
valamiféle „»pato-lógia«” -ként, sőt „»szimptomato lógia«” -ként írja le (123.). Az „»idő
patológiája«” -ként [«pathologie du temps»] Warburg nyomán (125.). Avagy a „hisztéria”
hullámaiként (124.). „Dinamográf” -ként (124., 136.). Warburgi „pátoszformula” -ként (136.,
191.). Sőt „pathosz-kép” -ként [image-pathos] – ahogy Didi-Huberman nevezi (115.).
232 Uo. 224., 474., 482.
233 Uo. 87.
234 „Valós” [Real] sincs – idézi Nietzschét ( uo. 140.).
235 Uo. 69., 131., 139. Nietzsche nyomán egy „Actio in distans” -ról beszél (139., 140.).

281
Didi-Huberman Deleuze nyomán ragaszkodik ahhoz, hogy a múlt nem
a jelen „negáció” -ja [négation] csupán.236 „A múlt magában a jelen belsejében
konstituálódik” [le passé se constitue de l’intérieur même du présent] – írja.237 Ahogyan „a
jelen is magában a múlt belsejében konstituálódik” [le présent se constitue de l’intérieur
même du passé]. 238 Hiszen egymás feltételei. Ebből a kölcsönös, kettős, korrelatív
konstitúcióból következik a csomójuk, az idő csomója is. Az a transzverzális földrengés,
„survivance”-rengés, mely nem csupán egymásra csúsztatja az idő töredékeit – „koegzisztens”,
„tér”-beli módon – úgy,239 hogy akár szét is szedhetnénk, de a szétszedésüket is
megakadályozza. 240 Ugyanúgy nem lehet visszamoz dítani az idő térbeli fragmentumait,
ahogyan a földrengés után sem lehet a geológiai rétegeket visszaállítani! Azért, mert össze is
gyűri, össze is olvasztja a vertikális rétegeket. Hegyet hoz létre. Galacsin t.
Avagy – minden rombolása dacára – szilárdság ot is ad. A tér-idő-kép olyan megvastagodás,
olyan csomó, mely nem kicsomózható. Sőt sohasem volt kicso-mózva. A tér-időre eleve olyan
többszínű cérnacsomóként találunk rá egy régi doboz mélyén, mely minden régészeti
tevékenységet, re-, sőt de konstrukciót is ellehetetlenít. Olyan sokszínű, átázott galacsinként
találunk rá a parton, mely minden kibogozást, szét-szedést is ellehetetlenít. Ahhoz ugyanis,
hogy jó régészként szétszedjük a csomót, „vonal”-lá és „pontok”-ká kellene visz-
szaalakítanunk.241 Síkokká. Disztinkt pontokká, rétegekké, összefüggésekké, differenciákká.
Azaz ki kellene küszöbölnünk a távollétet. Azt az indifferens, indisztinkt távollétet, mely
rúgóként újra és újra összerántja, összebogozza, gyűri, tűri az egyenes vonalakat, a
pontokat, a síkokat. Föld alatti erőként rántja egymásra a geológiai rétegeket. S nemcsak az
időt és a teret, de a megjelenítés (a kép, a szó) rétegeit is. Az idegenség, az alteritás rétegeit is.
Ha már próbáltunk papírgalacsint kisimogatni, ismerjük a rúgó-effektust. Ha már próbáltunk
meghajlított drótot, rúgót kiegyenesíteni, jól ismerjük annak nehézségét. A lap sem lesz soha
újra teljesen egyenes, ahogyan a drót sem.
Akármit teszünk. Akármilyen lelkesedéssel, aprólékossággal is simogatjuk, egyengetjük,
kalapálgatjuk.
236 Uo. 171.
237 Uo.
238 Uo. Ahogyan persze a „jövendő” [avenir] belsejében is (170.).
239 Uo. Egyfajta afázia ként csúsztatja egymásra.
240 Nem egy összeroskadt, törött vázával van dolgunk, aminek a vertikális töredékeit előbb
szét kell szednünk, hogy utána megpróbálkozhassunk az összerakásukkal. (Az afázia szintén
ezt a világos szét-szedést, a csoporto sítást akadályozza meg. Azt a szétválogatást, mely
minden összerakás, egésszé tétel feltétele is.) A „régészet”-et mint ennek a tevékenységnek a
modelljét lásd uo. 323.
241 Uo. 140.
282
Avagy ahhoz, hogy jó régészként szét-szedjük, el-különítsük a rétegeket, jó varrónőként szét-
bogozzuk a csomót, nem is pusztán a távollétet, de a távollét szilárdságát kellene
kiküszöbölnünk! Az árnyékot kellene levágnunk a tárgyakról. A hullámzást kellene elfelej
tenünk a tengerből. A szélből a forgását. A homok vastagságát. A hegyeket. A távolságot, a
távolt kellene elfelejtenünk. A distance-t. A mást, a másikat. Téged. Azt a távollétet kellene
elfelednünk, mely minden felejtés – és emlékezés – feltétele is. Az absence csomójá t. Az
absence szilárd csomóját. Amit – szerencsére – sohasem feledhe-tünk. Sohasem feledlek. Még
akkor sem, ha épp nem rád emlékezem. Mert a te anyagodból – szilárdságodból – vagyok. A
távollétedből vagyok. Távollétből vagyok. De legalábbis a távollétből is vagyok.
Didi-Huberman „a túlélő idő testi formái” -ról [formes corporelles du temps survivant] is
beszél.242 A warburgi „Nachleben”, a survivance „megtestesülés” -éről
[mise en corps / Verkörperung] mint „pátoszformulá”-ról [Pathosformel]. 243 Di-di-
Huberman azt feltételezi, hogy az idő csomójának nem csupán térbeli, de testi képe is van.
Hogy a szeizmikus rengés a test mozdulataiban is megnyilvánul. Egyfajta szenvedésként,
pathosz ként. A test passzív, „af fektív” jellegénél fogva.244 S bár Didi-Huberman sok más
mellett a Laokoón-szoborcsoportot elemzi,245 de nem kell direkt szenvedésre gondolnunk,
hogy belássuk a test nyitott, passzív-affektív jellegét. Ahogyan ahhoz sem, hogy a testet
survivance-forma ként értsük. A test ugyanúgy, mint a múlt, a távollét jelenléte. Valamilyen
távollévő idegenség et foglal magában. Elég csak magunkra tekintenünk.
A testünk olyan is, mint a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. Olyan is, mint a másik
ember teste. Külső. Nem saját. Idegen. Ami kilóg, túlmutat, túlnyúlik a saját jelenemen. Még
akkor is, ha nem nyújtom ki a kezem, hogy elérjek valamit. Vagyis a test legalább annyira a
távollét jelenléte, az absence survivance-a, mint a múlt. Az absence survivance-formája.
Egyik survivance-formája. A distance egyik formája a sok közül. A távollét túl-élésének –
jelenlétének – egyik lapja. Rétege. A sok közül. Az idő, az időben implikált távollét ugyanis
nemcsak térként, képként, de testként is továbbél. Megjelenik. Avagy nem pusztán a tér és az
idő meg a kép geológiai mezői fedik át egymást, csúsznak, gyűrődnek egymás alá és fölé, de a
test rétege is. A távollét szeizmikus rengése, transzverzális összetömörülése a testet sem
hagyja érintetlenül. Az idő többszínű csomójának az egyik szála a test. Az idő galacsinjának
242 Uo. 191.
243 Uo. 200. A „pátoszformula/-képlet” Warburg fogalma, ahogyan a „Nachleben” és a
„Verkörperung” is.
244 Uo. 206.
245 Illetve a hozzá kapcsolódó esztétikai, művészettörténeti hagyományt mint a „pathosz”
kifeje-zésformáit ( uo. 206. stb.).

283
az egyik lapja a corps. A távollét egyik árnyéka. A szél egyik iránya. Az egyik hullám. A „kígyó”
[serpent] egyik ölelése.246 A sok közül. A test az egyik kert a sok közül.247 Az egyik part a sok
közül.
Didi-Huberman Goethe nyomán a szenvedést az „»átmenet«” [transition/
Übergang] pillanataként határozza meg.248 „Intervallum” -ként [intervalle]. 249
Az intervallum azért is jó kifejezés, mert időbeli és térbeli távolságként is érthető. Tér- és
időközként is érthető. Így pedig jól mutatja a távollét többszörös – de legalábbis kettős –
jellegét. A térnek és az időnek az át-fordulás át, miközben magát az időt is, ahogyan magát a
teret is konstituálja. Jól mutatja a csomót, ami a fonal elkerülhetetlen, szükségszerű
velejárója. Sőt, a csomó valójában csak akkor válik csomóvá, amikor meghúzzuk a fonalat,
amikor linearizálni próbáljuk. Amikor megakad, s valami visszarántja a vonalat. Sze-
izmikusan keresztezi. Megtekeri. A test ugyanezzel a kettős, kétirányú, többszörös távolléttel
küzd. A testi affektivitás nem pusztán testi. Tér- és időbeli kiszolgáltatottság is. Testünk nem
lenne passzív-affektív tér- és időbeli vé-gessége nélkül. A test mint a távollét jelenléte,
survivance-a nem-lineáris. Nem pusztán magától vagy épp más testektől szenved. A távollét
kígyója térként és időként, transzverzális csomóként, szeizmikus hullámként csavarodik ránk
testünk affektivitásában. Keresztül-kasul. Összeszoruló, meghúzott fonalként.
A kígyó kreuz und quer szorításaként.
Csakhogy a Laokoón-történettel szemben nem is egy-forma ez a szorítás.
Old is! A távollét abban is kettős, hogy nemcsak köt, de old is. Az idő vonalának térbeli
elmozdulása, megtekeredése nemcsak a kötés, a csomó, de a kioldódás feltétele is. Nemcsak
akkor csavarjuk át egymáson a fonal szálait, ha összebogozzuk, de akkor is, ha megpróbáljuk
szétbontani. A tér az idő
– abszolútsá gának, rendjének – megbontása is.250 A test szintúgy. Ahogyan a kép is. Vagyis
a távollét olyan csomó, mely a kígyó szorításával ellentétben enged is.251 Az absence egyfajta
ölelés. Mely minden szorító szilárdsága dacára, újra és újra fel is bomlik. Ki is enged. El is
enged. Valahogy úgy, mint amikor a rosszul megkötött, meghúzott csomó, bár egyre
szorosabbra zárul, de egyszer csak hirtelen kibomlik. Az absence ugyanis sohasem abszolút.
Ezért képes 246 Uo. 296.
247 Borges emlegetését (bár a bábeli könyvtárat, s nem az elágazó ösvények kertjét) lásd uo.
312. Az
„elágazás”-t [ramifi cation] lásd 313.
248 Uo. 208.
249 Uo.
250 Didi-Huberman számára a „túlélő idő testi formája” [forme corporelle du temps
survivant] egyfajta
„ellen-idő” [contre-temps], az idő „áthelyeződés” -e [déplacement], transzverziója, inverziója
( uo. 244.).
251 Didi-Huberman nem különböztet meg többféle ölelést, csak a kígyó öleléséről beszél.
284
csomóként keresztezni magát, de ugyanezért képes – egy újabb kereszteződés-sel – vissza is
bontani a csomót. Bár csak azért, hogy máshol, máskor, másban újra megköthesse. A távollét
nem a kígyó szorítása. A szél és a hullám ölelése.
Beborít, megszorít, de már tovább is áll. Az absence csomója nem pusztán a távollét
szilárdsága, de a távollét reverzibilitása, rezilienciája is. Nem a kígyó szorítása. A másik
ölelése. A másik ölelése és elengedése. De csak azért, hogy újra és újra ölelhessen. Hogy újra és
újra ölelhessem.
A csomó, a keresztirányú „áthelyeződés” [déplacement], az „inverzió” [inversion], a
transzverzió Didi-Huberman számára nem pusztán a „test” formája, de a „survivance”
formája is.252 Maga a „túlélő idő testi formája” [forme corporelle du temps survivant]. Sőt –
Warburg nyomán – „»az értelem inverziója«” [«inversion du sens / Bedeutungsinversion»]
is.253 Azaz a „pathosz” testi csomója, az alteritás ölelése jóval több, mint a szenvedés. Több,
mint a szenvedély.
Több, mint a pátosz. Egyfajta forma, sőt „séma” [schéma]. 254 A csomó, a szél, a hullám
sémája. A pátoszformula, avagy -séma a „»dinamikus inverzió«
sémája” [schéma «inversion dynamique»] – írja Didi-Huberman.255 Az idő térré válásának
formája. A spacio-temporális idő testi formája. Sőt képe. Mely értelem-forma is. Magának a
tér-idő-test-képnek az értelemformája. A tér-idő-test-kép-értelem keresztintencionalitása. A
pathosz maga a Querintentionalität sémája.256 A galacsin sémája. Az alteritás, az absence
sematizáció jának a formája. Az alteritás, a távollét adta értelem dinamizmusa.
Rögzíthetetlensége. Az értelemképződés dinamizmusa. Az „alakuló alak” [fi gure fi gurante],
a képződő
kép, a – richiri – „képződő értelem” [sens se faisant] dinamikus sematizációja.
A sans lieu, a sans présent u-topikus dinamizmusa. A szél, a hullám mozgalmassága. Az ölelés
mozgalmassága. Az a mozgás, mozdulat, gesztus, mely minden mozgalmassága ellenére is
szilárd. Mégis szilárd. Szilárd, mint a csomó. Szilárd, mint a galacsin. Szilárd, mint a szél, a
víz, a homok. Nem az azonosság, hanem a másság szilárdsága ez. Nem az itt, nem a jelen
szilárdsága. A távolság, a távollét szilárdsága. Annak a horizontnak a szilárdsága,257 mely
felé minden testi erőnkkel, szenvedélyünkkel és szenvedésünkkel törekszünk, szélként, 252 Uo.
244.
253 Uo.
254 Uo. 247.
255 Uo.
256 Didi-Huberman is kapcsolatot lát az idő csomója és Husserl időértelmezése között, bár
keresztintenciona litásról nem beszél, de az idő husserli „diagram”-jának nem
egyirányúságát, nem egyszerességét, nem vonal szerűségét, azaz „anakrónikus”
összevisszaságát, „repedései”-t [crevasses], sőt egymásra rétegződését, „föld csuszamlás” -át
[glissement de terrain] emeli ki ( uo. 317–319.).
257 Avagy annak a szilárdsága, hogy „a jelenlévő dolgokat a távollévő dolgok felől lássuk”
[regarder les choses présents en vue des choses absents] ( uo. 323.).

285
a tenger hullámaiként rohanunk. Eksztatikusan.258 De csak azért, hogy meg-fordulhassunk.
Szélként, hullámként, csomóként átfordulhassunk. Hogy elen-gedhessük. Az elengedés
szilárdsága ez. Nem a kígyó szorítása. A másik ölelése.
EINFÜHLUNG
Ugyanakkor Didi-Huberman azt is hangsúlyozza Warburg nyomán, hogy
a „Nach leben” és az „Einfühlung” is összetartozik.259 Azaz a survivance nem pusztán egy
„Nachleben”, de valamiféle „Nachfühlung” is.260 A survivance és a beleérzés összetartoznak.
Avagy a survi vance – az ana kronizmus – nem privát, nem szubjektív tapasztalat. A túlélő
fantomikus idő egy interszubjektivitás-tapasztalat is! Az idő csomója interszubjektív is. A
túlélő idő, a temporalitás szeiz mikus rengése, montázsa, csomója a távollét jelenléte. A
távollét
„heterokrónikus” jelenléte.261 Olyan jelenlét-távollét, mely számos jelenséget, a távollét
többszörös, sokszoros jelenlétét, megjelenítését csúsztatja egymás alá és fölé. Számtalan
diafanészt. Vertikálisan. Transz verzálisan. Az egyik szál a csomóból, az egyik hullám, az
egyik szél az interszub jektivitás. A galacsin egyik lapja az Einfühlung. Az apprezentáció. 262
Az egyik survivance-hullám az apprezentáció. A távollét szelének egyik tourbillonja. Mert
maga az absence sem egyszeres. S így a távollét jelenléte, megjelenítése sem lehet egyszeres.
Olyan „infra-fenomenális” gala csin,263 melynek nem egy síkja, nem egy szála van. A
„Nachleben”, a „Nachfühlung” „az idővel összeszövődő testi beleérzés” [une empathie
corporelle compliquée de temps], avagy „az idő beleérzésének testi működése” [une empathie
du temps corpo rellement mise en œuvre], sőt „a szenzoriális jelen és a szimbolikus emlékezet
összeszövődése” [une intrication de présent sensoriel et de mémoire symbolique] – írja Didi-
Huberman.264 Azaz az 258 Didi-Huberman Nietzschét idézve majd egy „»eksztázis«” -ról
beszél, mely „a jelen pátoszának és a múlt túl élésének, a test képének és a nyelvi jelentésnek
az összeszövődése” [s’entrelacer le présent du pathos et le passé de la survivance, l’image du
corps et le signifi cation du langage] – írja ( uo. 270.).
Mely számára az észlelés feltétele, egyfajta „episztemológiai túllépés” [dépassement
épistémologique]
is (281–282.).
259 Uo. 404–405. A „beleérzés”-t [Einfühlung] Warburg Vischertől köl csönzi (lásd 409. stb.).
De akár Lippstől is kölcsönözheti.
260 Uo. 405.
261 Uo. 61.
262 Az Einfühlung ot Didi-Huberman – és Warburg is – jóval tágabban érti, mint Husserl.
Beleérti a
„zodiákus” makro-mikrokoszmosz Einfühlungját is ( uo. 405.).
263 Uo. 118.
264 Uo. 405. A „szimbólum” és az „Einfühlung” összekapcsolása egy „inadek váció” -n
keresztül szintén Vischertől származik, részletes elemzését lásd 414–417.
286
idő csomója nem pusztán térbeli, még csak nem is pusztán az észleléshez, de a megje
lenítéshez (a képhez, a nyelvhez), sőt a testi megjelenítéshez is hozzátartozik, s ugyanígy a
másikhoz is hozzátartozik. Az alteritáshoz. Az autrui testi – s nem csak testi – diafanészéhez.
Vagyis az Einfühlung a távollét egyik felcsillanása, csilláma a sok közül.265
Olyan felcsillanás, mely bár egyik a sok közül, mégsem különíthető el jól a többitől. Az időn, a
téren, időkön és tereken, képeken, szavakon, emlékeken, testi élményeken keresztül érzett
alteritás-tapasztalat. Keresztül-kasul érzett alteritás-tapasztalat. Összevissza bele-érzett
tapasztalat. Nem pusztán egy szövevényes tapasztalat vagy a tapasztalat szövevényessége,
sokkal inkább magához a tapasztaláshoz elengedhetetlen szövevényesség. Amikor már maga
a tapasztalat lesz az idegenség, másság, a másik tapasztalatává. Amikor a tapasztalat maga
is csak mint az alteritás megtapasztalása lehetséges. Amikor a tapasztalás, az érzés, az
észlelés maga is a távollét tapasztalata lesz.
Amikor a távollét, az alteritás, a másság, a másik tapasztalata már nem az egyik tapasztalat
a sok közül: az egyetlen tapasztalat. Ha ugyanis a távollét tapasztalata elkülöníthető lenne a
többi tapasztalattól, az már nem is a távollét tapasztalata lenne. A távollét ugyanis nem
egyszeres, nem azonos. Az absence indisztinkt. Indifferens. Éppen azért indisztinkt és
indifferens, mert a másik oldalon áll. Nem a présent, nem a lieu, nem a même oldalán. A part
tenger felőli oldalán áll. A másik oldalon. A másik oldalán. A te oldaladon.
Az egyetlen tapasztalatom vagy. Az egyetlen tapasztalom te vagy. A tapasztalatom minden
bizonyossága. Szilárdsága. Patetikussága.
Didi-Huberman számára az Einfühlung viszont sohasem egy konkrét tapasztalat. Nem egy
konkrét valakinek egy adott állapotába való beleérzés.
Nem beleélés. Még kevésbé valamilyen empátia.266 Az Einfühlung ugyanis az
„intervallum” -ról szól [intervalle/Zwischen raum]. 267 A „passage” -ról – hangsúlyozza Didi-
Huberman.268 A távollét huzatos átjárójáról. A távollét u- és a-topikus átjárójáról. Elhagyva
az itt és most biztonságát. A sans présent és a sans lieu felé tett lépésről. A „távolság” -ról
[distance] szól.269 Arról a távolságról, mely sohasem egy-irányú. Mely épp az irány-
vesztésről beszél. Az inkonkreti-265 Didi-Huberman Warburg és Vischer nyomán az
Einfühlung „»sokalakú próteusz«” -i [«Protée multiforme»] jellegéről beszél ( uo. 15.). Husserl
szintén a „megjelenés” [Erscheinung], a „fantázia”
„próteuszi” [Proteusartig] jellegéről ír – bár ezt Didi-Huberman nem említi (HUA XXIII, § 28–
29., 59.).
266 Még akkor sem, ha a francia – jobb híján – „empathie”-ként fordítja az Einfühlung ot.
267 Uo. 496., 503–504. Az „intervallum” maga „az idő anyaga” [matière du temps], ahogy
Didi-Huberman nevezi (509.). Az idő „montázs” -a, mely „összeszövi” [tisse] az időt (503.).
268 Uo. 501.
269 Uo. 502.

287
záció ról. A présent és a lieu konkrétságának, irányának elvesztéséről. El-távo-lodásáról. A
horizont alatt kelő hul lámokról. Az intervallum ennyiben pedig már nem is pusztán a tér- és
időköz. Legalább ennyire az én és a másik tér-idő
köze is.270 Mely in-perszonális vagy inkább szür-perszonális is. A másik oldalán, a tenger
felőli oldalon ugyanis nem pusztán az itt és a most konkrétsága mosódik el, de az én
konkrétságom is. Ahogyan a te konkrétságod is. Bemegyünk a vízbe. Külön-külön, máshol és
máskor megyünk a vízbe. Az átjáróba. Az absence hullámai közé. S bár in-konkretizálódunk,
im-perszonalizálódunk, de mégis sohasem leszünk a-perszonálissá sem.271 A távollét
ugyanis a negációt sem ismeri. Mindössze szür-perszonalizál. A távolság, a távollét bár ki-
kezd, mégis újra és újra el-enged. Bár összevizez, de a hullámai csak megölelnek. Nem
kígyóként szorítanak össze. S ki is jövünk a vízből.272 És bár nem ugyanott és nem
ugyanakkor, mégis együtt jövünk ki a vízből! Egyedül mentünk be, mégis együtt jövünk ki.
Azért jöhetünk ki, sőt azért jöhetünk ki együtt, mert mindössze szür- és nem a-perszonálissá
válunk (ha a-perszonálissá válnánk, nem jönnénk ki, ha megmaradnánk perszonálisnak, nem
együtt jönnénk ki).
Avagy az átjáró reverzibilis is. Sohasem a túl-partra visz át. A másik oldalra. Nem az
időtlenség, nem a személytelenség túlvilági mezőire jutunk. Mindössze megfürdünk benne. S
bár másként, máshol, máskor érünk ki belőle, mégis túl-éljük. Megfürdünk a távollétben. De
közben nem is maradunk ugyanazok!
Rájövünk, hogy vizesek vagyunk. Ugyanúgy vizesek vagyunk, mint a másik. És már le sem
törölközünk. A távollétet, a másik nyomát, a másik szür-perszonális nyomát magunkon
hagyjuk. Az ölelést soha többé nem feledjük. Belénk ivódik, ahogyan a só ivódik a bőrünkbe.
Sohasem feledjük,273 hogy bár külön-külön mentünk a vízbe, mégis együtt jöttünk ki onnan.
Sőt jövünk ki újra és 270 Ahogyan „az értelem intervalluma” [intervalle du sens] is ( uo.
501.).
271 Lévinas számára ugyanígy az alteritás, az alteritással szemben tapasztalt „passzivitás” –
sőt ennek „tempora lizáció”-ja is – egy „identitás nélküli mégis egyediség” -get [sans identité
mais unique]
eredményez (Emmanuel Lévinas: Autrement qu’être ou au-delà de l’essence. Paris, Kluwer
Academic
[coll. Le Livre de Poche], 1978. 90.). Azaz Lévinasnál sem a-perszonális a másikhoz való
viszony nélküli viszony. Avagy a másik bár im-perszonális, mégsem a-perszonális, mert a
hozzá vezető út mégis egyedi is, mert a vele való viszony mégis valamilyen, s nem
akármilyen. Nem semmilyen.
Épp a viszony nélküliségében valamilyen és nem akármilyen.
272 Didi-Huberman a „gyöngyhalász” [pêcheur] tevékenységéhez hasonlítja mindezt. Akinek
mintegy le kell merülnie a múltba az idő, az „eltűnt idő” [temps perdu] „gyöngy”-éért [perle]
( L’Image survivante, 508., 506.). S bár a gyöngyhalász tevékenysége, a merülés nagyon is
magányos, de mégiscsak többen merülnek a múlt tengerébe. Ha nem is közösen, mégsem
egyedül ő merül. (Didi-Huberman itt már nem foglalkozik az Einfühlung gal.)
273 Ha emlékezet is, „öntudatlan emlékezet” [mémoire inconsciente], az idő csomója ilyen
öntudatlan emlékezet Didi-Huberman számára ( uo. 310., 311.). A fenomenológia nyelvén:
egy nem visszaemlékezés. Nem Wiedererinnerung. Nem valamilyen konkrét, korábbi jelenre
való vissza-emlékezés.
Avagy valamiféle „primer emlékezet”.
288
újra. Még akkor is, ha nem ugyanakkor és ugyanott jövünk ki. A távollét nedves, ragacsos
anyaga, a víz, a homok összeköt bennünket. Az, hogy ugyanúgy fázunk a szélben, összeköt
bennünket. Szilárdságot ad. A távollét szilárdságát.
A távollét szür-perszonális szilárdságát. Annak az idealitás át, hogy az egyetlen
tapasztalatom a te szür-perszonális tapasztalatod. A te transz-perszonális tapasztalatod. A
só íze a számban. A hűvös szél érzése a bőrömön. A vágyam a melegedre. „Ön-tudatlanul”
[sans conscience de soi] is.274 Újra és újra.
274 Uo. 505.
V.
UTÓPIA, ALLOTRÓPIA, AIÓN

(DELEUZE)
DETERRITORIALIZÁCIÓ
Didi-Huberman Deleuze számos fogalmát használja. Ilyen a „différence”, a „rizóma”, de az
„idő-kép” is. S bár Didi-Huberman mind az idő csomóját egy „rizóma”-ként írja le,1 mind a
„survivance”-t egyfajta „differencia”-ként, sőt „repetíció”-ként,2 én mégsem ezekkel a
közvetlen párhuzamokkal sze-retnék foglalkozni. Sokkal inkább egy közvetettel. Ahol bár
Didi-Huberman nem Deleuze-t idézi, mégis ugyanazt a kifejezést használja – valószínűleg
nem is tudatosan. Deleuze az „utópia” leírására ugyanúgy a „deterritorializáció”
[déterritorialisation] fogalmát használja, mint Didi-Huberman az idő – térbeli –
„csomójá” -nak [nœud], „forgó szelé” -nek, „örvényé” -nek [tourbillon] leírására.3
A „szeizmikus” rengés, a temporalitás földrengése, mely széttördeli és – spa-ciálisan –
egymásra csúsztatja az idő rétegeit, ilyen de territorializáció Didi-Huberman számára. A
„survivance”, az „anakronizmus” – a sans lieu, a sans présent – ilyen deterritorializáció a
számára.
Deleuze és Guattari Didi-Huberman és Warburg szeizmográfjához ha-
sonlóan egyfajta „geofi lozófi á” -ról [géophilosophie] szeretne beszélni.4 A geofi lozófi a
tárgyát épp a „deterri torializáció” képezi. Az, hogy mennyiben vagyunk képesek vagy inkább
képtelenek a gondol kodást territoriális módon
– mintegy földrajzilag – elképzelni. Határok megrajzolásaként, megvonása-ként elképzelni.
Csakhogy Deleuze és Guattari azt is hangsúlyozza, hogy a deterritorializáció nemcsak a
„spatió”-ról szól, a „hely” [place] „túllép”-ésé ről 1 Didi-Huberman:
L’Image survi vante, 45.
2 Didi-Huberman:
Génie du non-lieu, 43.; L’Image survivante, 501., 322.
3 Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mi a fi lozófi a? Budapest, Műcsarnok, 2013. Farkas Henrik
fordítása; Qu’est-ce que la philosophie. Paris, Minuit, 1991. 85/95–96.; Didi-Huberman:
L’Image survivante, 39., 51.
4 Deleuze–Guattari:
Mi a fi lozófi a? 73/82.
290
V. UTÓPIA, ALLOTRÓPIA, AIÓN (DELEUZE)
[dépasse] – innen a kapcsolata az utópiá val –, de legalább ennyire „a jelennek való
ellenszegülés” -ről [résistance au présent] is.5 A territorialitás nem csupán a tér, de az idő
szilárdságát, nem csupán a lieu, de a présent szilárdságát is megköveteli. A határok
szilárdságát nemcsak térben, de időben is rögzíteni kell. Ha pedig a territorialitást szeretnénk
felfüggeszteni, nem pusztán a tér, de az idő szilárdságának is ellen kell állnunk. Azaz a
deterritorializáció az itt és a most kitün tetettségével szemben a présent és a lieu korrelatív
epokhéjá t jelenti. S bár Deleuze és Guattari nem említi az epokhét,6 de a „deterritorializáció”
semmiképpen sem egy negáció: „nincs territorializáció nélkül” [n’est pas sans
territorialisation] – hangsúlyozzák.7 Ahogy „jelen” [présent], avagy jelenlét nélkül sincs.8 A
deterritorializáció, azaz az utópia, nem a tér és az idő
tagadása, mindössze a présent és a lieu felfüggesztése – de éppen azért, hogy legyen,
egyáltalán lehessen tér és idő! Hogy lehessen spacializáció és temporalizáció. A tér és az idő
ne essen szét magányos – absztrakt, abszolút – pontok-ként. Legyen össze-függés közöttük.
Avagy a deterritorializáció maga a tér- és időbeliesülés. Sőt maga a spacio-temporalizáció. A
tér-időbeliesülés csomója.
Térnek és időnek a kölcsönös, korrelatív – egymást „dia-grammatikus”-an keresztező –
konstitúció-csomója. 9 Tér-idő galacsin. „Tér-idők vegyülékei”
[mixtes d’espaces-temps]. 10 Amit Deleuze és Guattari „nomadikus” -nak nevez.11
A deterritorializáció nomadikus jellege egyrészt azt hangsúlyozza, hogy igenis van tér és idő,
hiszen a nomád népek sem téren és időn kívüliek.
Csakhogy a tér- és időbeli viszonyaik újra és újra át is rendeződnek. Elmozdulnak. Át-
rajzolják, át-írják mind a tér, mind az idő struktúráját. A warburgi földrengést mintegy
maguk idézik elő azzal, hogy nem ragaszkodnak sem a tér, sem az idő megbonthatatlan –
univerzális, „globális” – egységéhez.12
A lieu és a présent kitüntetettségéhez. Azáltal, hogy továbbállnak. Azáltal, 5 Uo. 73/82–83.,
93/104. Ahol a „»No-where«” és a „»No-here«” is összefügg egymással (85/96.).
Ehhez lásd még a „jelen” [présent] foucault-i kritikáját, valamint az „eljövendő” [avenir]
„utópikus”-
ságát (96/107–108.).
6 Bár Husserlt többször is említik ( uo. 73/82., 107/121. stb.).
7 Uo. 87/97. Nem egy negáció, nem valamiféle dialektika, legfeljebb egy „»negatív
dialektika«” –
írják (85/95.).
8 Uo. 88/98.
9 Uo. 79/88. A diagramatikusságot Didi-Huberman is hangsúlyozta. A szeizmográf
transzverzális – az egyenest megtörő – vonala számára is egy „diagram” volt. Husserl
időelemzései ugyanígy (Didi-Huberman: L’Image survivante, 317–319.).
10 Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 107/121. A tér és az idő összevegyülése kapcsán pedig
Bergsont és Husserlt említik.
11 Uo. 89–90/100–101.
12 Részletesen lásd Gilles Deleuze – Felix Guattari: Mille plateaux – Capitalisme et
schizophrénie 2. Paris, Minuit, 1980. 474–475. Ehhez pedig Serres globalitás nélküli lokalitás
fogalmát.

291
hogy „afáziás” [aphasique] módon újraszervezik, mintegy újraalkotják a vilá-gukat.13 S csak
a territorialitás felől – tör ténészként, geográfusként – gondoljuk azt, hogy ugyanabban a
térben és időben mozognak tovább. Deleuze és Guattari számára sokkal inkább „sziget”
-ekként [île] kell elképzelnünk a nomadikus világokat.14 Olyan szigetekként, melyek között
nincs ismert, térképeken jelzett út. Nincs oda- és visszavezető út. U-topikus szigetekként.
Melyek egymáshoz képest megha tározatlan módon lebegnek az óceánban.
Avagy nem terülnek ki egy azonos „immanencia-sík” -on [plan d’immanence], sokkal inkább
egymás alá és fölé gyűrődnek.15 Csúsznak. „Immanencia-síkok papírlapjai” -t/ „rétegei” -t
[feuillets du plan d’immanence] hozzák létre.16 Több, sok, sőt számtalan lapból összegyűrődő
tér-idő galacsint.17 Az alteritás síkjait hozzák létre. Az alteritás, a „más” [autre], a „másik”
[autrui] síkjait.18 Az abszolút más, az „abszolút deterritorializáció” [déterritorialisation
absolue]
egymást keresztező,19 keresztül-kasul átjáró, átható síkjait.20 A távollét – a szél, a hullámok
– deterritorializáció-galacsinjá t. Ami miatt a parton a mesz-szeségbe révedünk. A távolba. S
a felhők alatt téged látlak meg, miközben mégis mellettem állsz.
Deleuze és Guattari egyszerre két dolgot állít. Egyrészt azt, hogy a tér nem egy-síkú, ahogyan
az idő sem. Sem a tér, sem az idő nem rendezhető hibátlan összefüggések stabil hálózatába.
Nem szőhető meg a tér vagy az idő homogén szövete. Egyetlen „papírlap”-ja. A szövet, a lap, a
sík újra és újra szétszakad.
Benjamin és Didi-Huberman kifejezésével, „rongy darabok” -ká [Lumpen/chiffon]
válnak.21 Megsokszorozódnak. „Terek-idők” [espaces-temps] lesznek. Másrészt össze is
keverednek: „tér-idők” [espaces-temps] lesznek. Sőt, „tér-idők vegyülékei” [mixtes d’espaces-
temps] lesznek.22 A tér és az idő rongydarabjai indifferenssé válnak.23 Indifferenssé egymás
iránt. Nem pusztán egymásra halmozódnak, 13 Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 93–
94/105.
14 Uo. 90/100. (A sziget kapcsán Kantot idézik.)

15 Uo. 89/100. Nem egy „puzzle darabjai” -ként úsznak egymás mellé – hangsú lyozzák
(25/28.). Egymás
„alatt” [au-dessous], egymás „alá” [en dessous] kerülnek – írják (51/58.).
16 Uo. 51/57. „Sztratigrafi kus” módon – teszik hozzá (51/58.). Az „immanen ciasíkok”
réteges kiter-jedéséhez lásd Seregi Tamás: A jelen. Budapest, Kijárat, 2016. 190–191.
17 Egyfajta „multiplicitás” -t, „heterogenitás” -t hoznak létre (Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi
a? 32/36., 23/26., 25/28.).
18 Uo. 51/58., 96/107., 23/26.
19 Uo. 85/95–96. „Változatos görbületek”-kel [courbure variable] (51/58.).
20 „Ko-prezens” [co-présent] „koegzisztencia” -síkokat ( uo. 23/26., 52/58.).
21 Didi-Huberman: Devant le temps, 104–106.
22 Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 107/121.
23 Deleuze és Guattari maguk is beszélnek egy „különös indifferenciá” -ról [étrange
indifférence] az idő
kapcsán ( uo. 133/149.).
292
de egymás közé is csúsznak. Olyannyira összekeverednek, hogy már szét sem szedhetők. Olyan
multiplicitást és pluralitást – galacsint – hoznak létre, ahol a tér és az idő, pontosabban a
terek és az idők többé már nem szétszedhetők.
Deleuze és Guattari ezt a rongyhalmot fogja „virtuális” -nak [virtuel] nevezni.24 A virtuális
nem az aktuális ellentéte. Sokkal inkább a „káosz” [chaos]
szino nimája.25 Olyan virtualitás, aminél már semmi sem aktuálisabb. Semmi sem
reálisabb.26 A „virtualitás”-t a „halott idő” [temps mort] jellemzi – írja Deleuze és
Guattari.27 Az, ahol már nem a jelen pillanatok, nem az aktua-litások el-múlása adja az időt.
Ahogyan nem is a nem-jelenlévő, inaktuális jövő aktualizációja, azaz jelenné válása. A halott
idő ellenszegül a jelennek.
A halott idő jelen nélküli.28 A virtuális sans présent – és sans lieu – is. Ha van jelen, az idő
egyszeres. Síkszerű. Mert a jelen kizár, kiutasít magából minden nem-jelenszerűt. S
ugyanígy kizárja a teret is. Bármilyen alteritást kizár.
A halott idő viszont, épp mert felfüggeszti a jelent, sem nem egyszeres, sem nem csak
időszerű. A halott időt a jelen bizonyossága híján a „megkülönböztethetetlenség”
[indiscernabilité], az „eldöntetlenség” [indécidabilité] jellem zi.29 Az
„indifferencia” jellemzi. A „heterogenitás”. Olyan sokaság, mely már semmilyen viszonyban
nem áll a jelennel. Nem vezethető le sem a jelenből, sem annak tagadásából. Bár nem
jelenszerű, s így nem múlik el, mégsem „örökkévaló”
[éternel] – hangsúlyozzák. Bár múltszerű – hiszen jelen nélküli –, de mégsem egy korábbi
jelen elmúlása. „Semminek sem az elmúlása” [il ne se passe rien].
És bár jövőszerű is – hisz jelen nélküli –, mégsem egy későbbi jelen eljövetele: mindössze
valamiféle „végtelen várakozás” [attente infi nie].
Azaz a virtualitás, a halott idő, a jelent felfüggesztő, a jelennek ellensze-gülő idő „már
végtelenül elmúlt” [déjà infi niment passé], miközben mégis „még eljövendő” [encore à
venir]. 30 A még eljövendők és „már eljött” -ek [déjà arrivé]
sokasága.31 A jelent felfüggesztő „már mindigis múlt”-ak [toujours déjà passé /
24 Uo. 99/111., 132–133/149.
25 Uo. 99/111. Máshol pedig majd „káoszmosz” [chaosmos].
26 A „virtuális” az, amit – Husserl és Marin nyomán – korábban „re-prezenciá” -nak
neveztünk.
27 Uo. 133/149. A „halott idő” talán Blanchot-tól származik ( L’espace littéraire, 27.).
Blanchot számára a halott idő „jelen nél küli” [sans présent] (26.). A „halott idő”-t pedig – épp
mert nem a jelenhez, nem egy jelenhez tartozik – „idő-köz” -nek [entre-temps], avagy „ese
mény” -nek [événement] is nevezi Deleuze és Guattari (uo. ).
28 S csak ennyiben mondható, hogy „A virtuális nem a reálissal, hanem az aktuálissal áll
szemben”
[Le virtuel ne s’oppose pas au réel, mais seulement à l’actuel] (Deleuze: Différence et
répétition. Paris, PUF, 1968. 269.). Persze a „s’oppose” nem a legszerencsésebb kifejezés itt.
29 Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 133/149. (A következő idézetek is ugyanerről az
oldalról származnak, ezeket külön nem jelzem.)
30 Uo.
31 Uo.

293
immer schon Vergangenheit], „még mindigis eljövendő”-k [toujours encore à venir
/ immer schon Zukunft] indifferens sokasága.32 „Koegzisztál” -ó [coexiste], azaz térbeliesülő
sokaság.33 Olyan alteritás-galacsin, melynek lapjait épp a távollét
– a sans présent, a sans lieu – fordítja át egymásba. Gyűri össze. Tépi szét.
De ugyanakkor épp ez a távollét – a sans présent, a sans lieu – tartja is össze.
A de territorializáció gyűri össze, de tartja is össze. A galacsin szilárdsága ez.
A távollét szilárdsága. Az u-tópia szilárdsága. Mely az itt és most bizonyosságának, az állítás,
a megragadás, de ugyanakkor a kizárás bizonyosságának felfüggesztése is. Annak a
biztonsága, ha magam mellett nem is látlak meg, a távolban – a felhők alatt, a messzeségben
– mégis megtalállak.34
AZ ALLOTRÓPIA
De hogyan képzeljük el a deterritorializáció csomóját és mégis szilárdságát?
Didi-Huberman számára ez egyfajta anyagszerűség volt. A „távollét anyaga”
[matière de l’absence], a „távol ság anyaga” [matière de la distance]. 35 Mintegy a
survivance anyaga. Nem, de legalábbis nem csupán a matéria változatlansága, sokkal inkább
a nem-azonosság, a mégsem azonosság mégis szilárdsága. Az afázia mégis szilárdsága. Az,
amit Deleuze „allotrópiá” -nak [allotropie] nevez.36 Az allotrópia az a jelenség, amikor
bizonyos elemek a külső körülmények hatására (nyomás, hőmérséklet stb.) eltérő molekula-
vagy kristályszerkezetű
változatokat képez hetnek.37 Ilyen „allotróp változatok” [variation allotropique]
a grafi t és a gyémánt, az oxigén és az ózon stb. Az allotrópia legfontosabb ipari alkalmazása
a kohászatban az acél előállítása, a vas edzése során előálló változás. Az allotrópia
szilárdsága nem a változatlanság szilárdsága. A módo-sulás, a változás, a variáció
szilárdsága. Ugyanakkor mégsem egy organikus rend stabilitása és variabilitása ez. Épp a
dezorganizáció szilárdsága. A vasnak
– szó szerint – meg kell halnia, hogy acélként újjászülethessen. Az allotrópia a dezorganizáció
reorganizációja során előálló szilárdság. A szür-konstrukció szi-32 Blanchot és Husserl
paralel kifejezései (Blanchot: L’entretien infi ni, 238., Le livre à venir, 18., Le pas au-delà, 21.;
HUA Mat. VIII, 131.).
33 Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 133/149.
34 Egyfajta „ismétlés” -ként [répétition] ( uo. 133/150.). Az alteritás – nem indi viduális, nem
azonos –
„szingula ritás” -aként [singularité] (133/149.). Szür-perszonális szingularitásként.
35 Didi-Huberman: Génie du non-lieu, 55., 54.
36 Gilles Deleuze: Francis Bacon. Az érzet logikája. Budapest, Atlantisz, 2014. Seregi Tamás
fordítása; Francis Bacon. Logique de la sensation. Paris, Seuil, 2002. 53/47.
37 A görög „allosz” (más, több) és a „troposz” (mód, jelleg, fordulat, meg/átfordítás, szókép,
alakzat, kifejezésmód, stílus) összetételéből előálló kifejezés.
294
lárdsága. Maga a survivance szilárdsága.38 A túl-éles, az újjá-születés reménye, bizalma,
kitartása. A pusztulás közepette. A kőszobor reménye, bizalma és kitartása a parton. A
tengeri szelek közepette. Nem az élő, sokkal inkább az élettelen kitartása. Reménye és
bizalma.
Avagy az allotrópia nem egy „immanencia-sík” -on hoz létre stabilitást, rendet. Ha jellemzi is
a változás, nem egy síkon, nem egy lapon állnak elő ezek a változatok, mint az élő, organikus
rend esetében. Az allotróp változatok több immanencia-síkot feltételeznek! Az elágazó
ösvények kertjeit feltételezik. Riemann-felületeket. Azaz az allotrópia nomadikus.39
„Vertikális” [vertical] – hangsúlyozza Deleuze.40 Az allotróp változatok az „immanencia-
síkok papírlapjai” -t feltételezik. Több, sok, számos papírlapot. Sőt ezeknek a sík lapoknak a
vertikális, transzverzális át-meneteit, „passage”-ait.41 Gyűréseit, tűréseit. Azaz az allotrópia
egyfajta papírgalacsin. Az allotrópia szilárdsága a galacsin szilárdsága. Nem az élettelen
anyag változást nem tűrő szilárdsága, de nem is az organizmus egy-síkú, azonosságot és
identitást feltételező
változása. Az allotrópia az alteritás szilárdsága. A „hullám” [vague/onde], a
„homok” [sable], a „por” [poussière], a „vízcsepp”-ek [goutte d’eau], a „pára”
[vapeur] sokaságának, egymásra halmozódó rétegeinek a szilárdsága.42 Az egymásra
halmozott rongydarabok szilárdsága. Nem egy térben, nem egy időben – nem egy lapon –
előálló szilárdság. Olyan u-topikus, a-topikus, sőt hetero-topi-krónikus szilárdság, mely épp a
deterritorializáció n alapul. Az idő, a „tér-idők” csomóján. A távollét csomójá n. Az alteritás
csomójá n. Az Autrui csomóján. Azon, hogy bár itt állsz mellettem, mégis a felhők alatt látlak
meg.
A távolban. A hullámok párájában. A szelek szárnyán. A tenger felett.
Az allotrópia egy „illokalizáció” [illocalisation] – írja Deleuze.43 Az illokalizáció de
territorializáció ja.44 Deleuze olvasatában Francis Bacon az illokalizáció festője. Az
allotrópia festője. Bacon képein eltorzult emberi testeket látunk.
A lehető legabszurdabb pozíciókban kifacsarodott, széjjelkenődő, elfolyó 38 Deleuze is – bár
csak egyszer – beszél túlélésről: „úgy érezzük, hogy túl kell élnie a test eltűnését”
[on sent qu’il doit survivre à l’effacement du corps] – írja a pápa-kép „mosoly”-áról ( uo.
36/34.).
39 Deleuze egyfajta „nomád” vonalról beszél ( uo. 109/98.).
40 Uo. 38/36.
41 Uo. 55/49.
42 Uo. 38–39/36., 55/49.
43 Uo. 34/32. Didi-Huberman Parmiggiani nyomán „delokalizáció”-t [delocazione] mond
( Génie du non-lieu, 15. stb.). A magyar fordító – Seregi Tamás – is „delokalizáció”-ként adja
vissza az
„illocalisation”-t. (Magam csak azért fordítom „illokalizáció”-nak, hogy elkülönítsem
Parmiggiani és Didi-Huberman fogalmától.)
44 Egyetlen helyen a „»deterritorializáló«” [«déterritorialisant»] mint kifejezés is feltűnik
(Deleuze: Francis Bacon, 40/37.).

295
testeket. Felbomló, szétrobbanó testeket. Testfosz lányokat. Az átalakulás, a „mássá-levés”
[devenir] szenvedését és kínját.45 Amikor már: „»Nincs száj.
Nincs nyelv. Nincsenek fogak. Nincs gége. Nincs nyelőcső. Nincs gyomor.
Nincs has. Nincs végbél«” – idézi Deleuze Artaud-t.46 Az allotrópiát látjuk.
Az illokalizációt, a deterritorializációt. A vertikalitás t. Amikor valami már nem egy-szeres.
Nem egy imma nenciasík jellemzi. Megtöbbszöröződik, megsokszorozódik. Már nem csupán
vas, de acél is, már nem csupán grafi t, de gyémánt is. Nem csupán ember, de „Alak” [Figure]
is.47 Mely valamilyen furcsa alkímia hatására meg is szilárdul. Meg is edződik.
Megkeményedik. Ugyanúgy, ahogyan az acél keményedik meg a vashoz képest, a gyémánt a
grafi thoz képest. A baconi Alak „egyedülálló atletizmusról tesz tanúbizonyságot” –
írja Deleuze.48 Nem pusztán felcsavarodik, kifacsarodik, de mindezt önmaga körül, a saját
körvonalainak tornaszerén teszi: „…a hely [lieu], a körvonal
[contour] válik tornaszerré az Alaknak a síkon [aplat] végzett gimnasztikai gyakorlata
számára” – olvashatjuk.49 Az Alak mintegy edzi magát. Mazochista élvezettel saját magát
hajtogatja, gyűri, tűri. Nyomja, préseli. Acélosítja. Szó szerint át-alakítja. Azért képes
átalakítani, sőt acélosítani, mert sem a „hely”, sem a „vonal”, sem a „sík” immanen ciáját nem
tartja be. Mert ellenszegül mind a lieu, mind a présent egyszerességének. Az itt és most
sérülékenységé-nek. Multiplikálódik és pluralizálódik. Vertikalizálódik. Galacsinosodik.
De éppen ezért a baconi Alak – hangsúlyozza Deleuze – nem is reprezentál semmit. Sem nem
„fi guratív”, sem nem „illusztratív”, sem nem „narratív” „reprezentáció”. 50 Nem leké pezés.
Magán a festményen, a festményben történik valami. Egy „esemény” [événement] elő állása a
kép.51 Olyan „újfajta viszonyok” [nouveaux rapports] állnak elő a képen – hangsúlyozza
Deleuze –, melyek már nem „értelemmel felfogható kapcsolatok” [relations intelligibles]. 52
Jelentés nélküli, „aszignifi katív” [asignifi ant] viszonyok.53 Ez az újfajta viszony maga az
„illokalizáció”. A deterritori alizáció. A kép maga a delokalizáció, a deterritorializáció
eseménye. Az allotrópia eseménye. A „deformáció” előállása.54
45 Uo. 35/33. stb. A „devenir” (valamivé levés, valami mássá levés) Deleuze egyik
leggyakrabban használt terminusa.
46 Uo. 53/48.
47 Uo. 11/11.
48 Uo. 22/22.
49 Uo. 23/23.
50 Uo. 12/12.
51 Uo. 23/23.
52 Uo. 13/13.
53 Uo. 14/14.
54 Uo. 29/27.
296
Sőt a deformációban előálló szilárdság is. A csomó szilárdsága. Az acél szilárdsága. A galacsin
transzverzális szilárdsága. Vagyis Deleuze értelmezésében a festmény tere az illokalitás, az
allotrópia tere, a kohó belseje. A vasat megedző hajtogatás, nyomás, préselés tornaszere. A
felmelegítés és lehűtés eseménye. A megedződés, a megszilár dulás événement-ja. A galacsin
eseménye. A „szahara” minden formát elmosó és mégis újraalkotó forgószele.55
Az „óceán” minden sziklát erodáló hulláma i,56 melyek mégis köveket sodor-nak a partra. Az
az esemény, melyben a szubjektum „homok”-ká, „por”-rá,
„vízcsepp”-ekké lesz. Nem pusztán fel- vagy szét-bomlik, de a bomlása meg is szilárdítja. A
mássá-levés meg is szilárdítja. A szür-konstrukció, az afáziá szilárdsága ez. Az acél
keménysége. Maga az alteritás szilárdsága. A másság szilárdsága. A más, a másik
szilárdsága. Az, hogy még a „távol” -ban [distance], 57
a felhők alatt, a tenger felett is téged látlak. Allotrópiaként. Allotrópiámként.
A távollét u-, a-topikus, sőt allo-tropikus szilárdsága ként. Allo-topikus, allotropikus
survivance-ként.
Meggyőződésem, hogy teljesen félreértjük a Deleuze által mondottakat, ha pusztán a
destrukciót vagy a dezorganizációt olvassuk ki belőle. Deleuze nem véletlenül beszél
allotrópiáról. Az allotrópia jóval több, mint egy hasonlat. Amikor az erózió hatására a
sziklafal leomlik, belezuhan az óceánba, nem csupán megsemmisül, de kisebb darabokként
tovább is él.
Sőt egyáltalán nem semmisül meg. Mindössze át-strukturálódik. Olyan kisebb kövekké,
kavicsokká változik át, porrá, homokká, melyek már sokkal jobban ellenállnak a tenger
hullámainak. Avagy megedződve újjászületik.
Mint a számtalanszor újraolvasztott, felme legített-lehűtött, hajlított, ko-vácsolt, hengerelt
vas, az acél. Az allotropikus átalakulás nem csupán valaminek a de-konstrukciója (a szikláé, a
vasé), de egy másik, új struktúra re-konstrukció ja is (a kavicsé, az acélé). Metamorfózis. „Túl-
élés” [survivre]. 58
Re-lokalizáció. „Repetíció”.59 Persze sohasem lesz újra szikla a kavicsokból, ahogyan ember
sem a baconi Alakból, de a szikla, az ember mégsem tűnik el nyomtalanul. Nem válik
semmissé. Vagyis az allotrópia egy metamorfózis, a devenir metamorfózisa. A festmény tere,
az illokalitás, az allotrópia tere egyben a metamorfózis, az újjászületés, a túlélés, a
relokalizáció tere is. A szür-lokalizáció tere is. Nem a lét puszta negációja, sokkal inkább egy
55 Uo. 35/33., 90/81., 103/93–94.
56 Uo. 103/94.
57 Uo. 90/81.
58 Uo. 36/34.
59 Uo. 112/101.

297
más-lét „affi rmáció” -ja.60 A kavics, az acél igenlése. A kavicsként újjászülető
szikla, az acélként újjászülető vas létmódja.
Ugyanakkor Deleuze olvasatában az allotrópia nem csupán a festményt jellemzi. Az
allotrópia egyáltalán nem tiszta esztétikai vagy festészetelméleti probléma. Maga az észlelés
problémája. Az „érzet” [sensation] maga is „allotropikus” – hangsúlyozza Deleuze.61 Az
érzékelés, az érzet „nem reprezentatív”
[non représentatif] – írja.62 Nem egy re-prezentáció. Nem a külső, az objektum újra-
megjelenítése a belső, a szubjektum számára. Deleuze Nietzschét követve ragaszkodik ahhoz,
hogy minden percepció nem csupán leképezés, hanem – ugyanúgy, mint a művészet –
valaminek a megtörténése. Valami olyannak az előállása, ami korábban, máshol, ugyanígy
sohasem létezett.
Az „érzet” „esemény”. 63 Ahol bekövetkezik az illokalizáció. A deterritorializáció.
S nem pusztán a külső re-prezentációja, re-konstrukciója belsőként. Sokkal inkább maguknak
a dolgoknak a bomlása, bomlottsága, de át- és újjáépülése is. ’Baconizá lódás’. Csakhogy ha
pusztán destrukcióként, dezorganizáció-ként értjük a baconi eseményt, az sohasem lehetne
érzet! Nem adná meg az érzet, az érzékelés, az észlelés egyfajta „fenomenológiai egység” -ét
[unité phénoménologique]. 64 De legalábbis szilárdság át. Vagyis Deleuze számára a
percepció nem csupán bomlás, de át- és újrastrukturálódás is. Re-lokalizáció is.
Meta-morfózis. Szür-konstrukció. Az észlelés, az érzet allotropikus. A festmény tere az észlelés
tere. Ami a festményben, festményként megjelenik, maga az érzet. A kohó, a galacsin belseje,
ahol létrejön az acél. Ahol a sziklából kavicsok lesznek. A kőszoborból por. Ahol
összegyűrődnek az immanencia-síkok papírlapjai. Megtörténik a szeizmikus rengés. A
vertikális, transzverzális elmozdulás. Az afázia. A nomadikus elköltözés. A
deterritorializáció.
Persze Deleuze nem azt állítja, hogy festékből és vászonból van a szemünk, de azt igenis
nagyon határozottan gondolja, hogy mindkét közeg ugyanúgy közvetít. Allotropikusan
közvetít. Mind a festmény, mind az érzékszerv allo-tropikus. Egyik sem ugyanazt adja vissza,
mind a kettő mássá teszi azt, amit megjelenít. Úgy ismétel, hogy közben differál. A más-lét affi
rmáció ja 60 Az
„affi rmáció” [affi rmation] nietzschei–deleuze-i fogalmát lásd Gilles Deleuze: Nietzsche és a fi
lozófi a.
Debre cen–Budapest, Gond–Holnap, 1999. Moldvay Tamás fordítása; Nietzsche et la
philosophie. Paris, PUF (coll. Quadrige), 1962; valamint Différence et répétition. Paris, PUF,
1968.
61 Deleuze: Francis Bacon, 47/53. A „sensation” érzékelésként is fordítható.
62 Uo. 50/45.
63 Uo. 43/39.
64 Uo. 50/45–46., 57/50. S még annak ellenére is egy „egység”, ha egész nélküli. Ha legalább
részben
„nem ad számot” [n’en rendait pas compte] erről a „fenomenológiai egység”-ről, miközben
mégis
„ láttatni tudja az érzékszer vek egyfajta eredendő egységét” [ faire voir une sorte d’unité
originelle des sens] – írja.
298
ez. A devenir affi rmációja. Sőt, miután nem ismeri a negációt, úgy differál, hogy közben mégis
meg is szilárdít. Azaz a deterritorializáció, az illokalizáció szilárdsága, az allotrópia
szilárdsága az érzet szilárdsága. Maga az érzet-galacsin. Az észlelés érzet-galacsinja. A
percepció tűrése, gyűrése. Az, hogy nincs észlelés alteritás nélkül. Más, másság, másik nélkül.
Az, hogy hiába állsz itt mellettem, mégis a távolban, a felhők alatt, a tenger felett látlak meg.
Érezlek meg. Sőt egyfajta szilárdságként érezlek és látlak meg. A távollét a-topikus, sőt allo-
tropikus szilárdsága ként. A távollét csillogó tengeri kavicsaként. Már-már gyémántként.
Ha valamit teljesen kizár, ellehetetlenít az allotrópia, az nem a struktúra, az egység vagy a
rend, hanem az azonosság: „az azonos/ugyanaz, avagy az egy nem tér vissza” [ce n’est pas le
même ou l’un qui reviennent] – hangsúlyozza Deleuze.65 Az acél nem vas, a kavics nem szikla.
Ugyanígy a festmény tere és az észlelés tere sem azonos. Mindössze egymás allotropikus
variációi.
Csakhogy az azonos felfüggesztése az időbeli állandóságot is felfüggeszti.
Ahogyan a térbeli változatlan ságot is. A même felfüggesztése a présent és a lieu azonosságát
is kikezdi. Éppen ezért az allotrópia nem is egy tiszta térszerkezet, ahogyan nem is egy tiszta
időszerkezet. Sem tér-, sem időbeli állandóságot, azonosságot nem ad.66 Mindössze olyan
„tér-idő” [espace-temps], 67 melyben nem is egy illokalizáció, nem is egy metamorfózis
játszódik le, hanem az újra és újra megismétlődik. Van struktúra, egység, rend, de az
ideiglenes. Térben és időben is ideiglenes. Temporális és lokális.68 A kaviccsá erodálódó szikla
változása nem áll meg, tovább porlik, miközben elmossa a víz, a szél. Ahogyan az acél is
tovább korrodálódik, ahogy kikezdi a nedvesség, a pára. Vagyis a kohó mélye, az érzet
olvasztótégelye nem csupán mássá tesz, az egyik struktúrát egy másik struktúrára cserélve
fel, hanem örökre elégeti magát a változatlanságot is. Az azonos omniprezenciáját és
ubiquitasát. Éppen ezért Deleuze több dologhoz ragaszkodik: 1) az érzet nem csupán
allotropikus, de egyben „hisztérikus” is,69 ahogyan 2) az észlelés is nem csupán testszerű, de
egy „szervek nélküli test” [corps sans organes]
is.70 Sőt, 3) mégis van egyfajta fenomenológiai egysége, egész nélküli egysége,
szilárdsága ennek a szervek nélküli testnek. Avagy a szervek nélküli test 65 Deleuze:
Nietzsche és a fi lozófi a, 80/53.
66 Avagy
„transz-spaciális” [trans-spatial], sőt „tér- és időbeli” [spatial et temporel], azaz „diagram”
-szerű
– írja Deleuze ( Francis Bacon, 67/59., 110/99.).
67 Uo. 90/81.
68 Lokális globalitás nélkül – parafrazálhatnánk Serres-t.
69 Deleuze: Francis Bacon, 53/47., 55/49. stb.
70 Uo. 53/47., 55/49. stb. (Artaud kifejezése.)

299
az allotrópia szilárdsága. Az érzet szilárdsága. Maga az alteritás – a távollét –
szilárdsága.
Mind a hisztéria, mind a szervek nélküli test az allotrópia tempo-spacializáció ja. Nem
egyszer, egy helyen és egy időben fut le az allotropikus metallur-giai folyamat a testben
észlelésként, hanem számtalanszor megismétlődik.
Ezek az il- és relokalizációk pedig egyfajta tér-időbeli „Ritmus” -t [Rythme]
adnak.71 Van, amikor kisimulnak, lecsendesednek, s van, amikor viharként tombolnak. Az,
hogy az allotrópia felfüggeszti az azonost, és ezáltal a térbeli és az időbeli állandóságot is,
nem azt jelenti, hogy minden és azonnal megváltozik. Ahogyan nem is azt jelenti, hogy mindig
és minden változik.
(A minden, az azonnal, a mindig épp az azonost feltételezi.) Sokkal inkább azt, hogy ezek a
változások véletlenszerűen egyszer elhúzódnak, máskor ösz-szesűrűsödnek. Ritmikusan
kitágulnak és összeszűkülnek. Így pedig egyfajta szilárdság gal és tartam mal is rendelkeznek.
Az allotrópia spacio-temporális jellege egy nem-homogén idő t és egy nem-homogén ter et
eredményez. Pontosabban maga az idő is allotropikusan át- és újrastrukturálódik. Ahogyan a
tér is. Minden allotropikus változatnak más és más temporalitása is lesz.
Tartama, sűrűsége. Ahogyan más térszerkezete is lesz. Az érzet olvadéka időről időre
felrobban, megolvasztja a kohó falát, felszámolja a szervek
– ideiglenes, lokális – egységét. A tér és az idő egységét is. Bekövetkezik a hisztéria. Előáll a
szervek nélküli test. A vihar. Mely magát a tengert is át-formálja, s nem csak a sziklát. A
festmény tere, az észlelés tere a vihart is feltételezi. A vihar nyomait is magán hordja. Mint
spacio-temporalitást.
Tér-időbeli ideiglenességet. Mint afáziá t. Deterritorializáció t és illokalizáció t.
Mint transzverzális gyűrtséget.
De megint csak félreértjük Deleuze-t, ha a hisztériából vagy az artaud-i szervek nélküli
testből pusztán a dezorganizációt olvassuk ki. Sem a hisztéria nem jelent állandó őrjöngést,
ahogyan a szervek nélküli test sem teljes szer-vetlenséget. (Ha így lenne, megint csak az
azonos nál lennénk.) A külső és a belső találkozásakor, egymásnak feszülésekor előálló „érzet”
– írja Deleuze –
„kijelöl egy szervet, ám ez egy átmeneti szerv [organe provisoire], amely csak addig áll fenn,
ameddig a hullám és az erőhatás maga, azután áthelyeződik”.72
Azaz a hisztéria az a spacio-temporális hullám – transzverzális gyűrés, tűrés –, mely hol
felerősödve, hol lecsillapodva, felgyorsulva vagy lelassulva átjárja a testet, mely a hullámzás
ritmusa mentén allotropikusan át- és újrastrukturál-ja magát. Szervezi és – közben
szükségszerűen – át is szervezi. Szét is bontja.
71 Uo. 51/46.
72 Uo. 55/49. Avagy egy „meghatározatlan szerv” [organe indéterminé] (56/50.).
300
De csak azért, hogy újra felépíthesse. Re- és dezorganizálja magát. Megeddze, megszilárdítsa.
Megacélosítsa. Beleépítse, gyűrje, tűrje, hajtogassa a távollét, az alteritás, a más, a másik
rezilienciáját. A redukálhatatlan abszencia szilárdságát. Annak a szilárdságát – vagy csak
biztonságát –, hogy a même sohasem tér vissza. Annak a szilárdságát – vagy csak biztonságát
–, hogy sohasem egyedül állunk a parton. Még ha ennek az is az ára, hogy nem mellettem
látlak meg, hanem mind össze a távolban érezlek. A tenger felett. A szelek szárnyán.
Az allotrópia szilárdsága Deleuze számára a „jelenlét” [présence]. 73 A jelenlét maga az
ellenszegülés a jelen nek. A sans présent. Az a jelen nélküli, mely nem ismeri az „azonos” -t. S
így nem ismeri a lieu azonosságát sem. De éppen ezért lehet egyáltalán időbeli. Ahogyan
térbeli is. Mert az idő, ahogyan a tér is, túl van a puszta azonosságon. A vas, a szikla
azonosságán. Azaz a jelenlét nem is pusztán temporális, de spaciális is. Az azonos nélküli – a
sans présent, a sans lieu – tempo-spaciális csomója. Amit Deleuze a Mi a fi lozófi á ban halott
idő nek, avagy virtuális nak nevezett. És bár a Bacon-tanulmányban nem nevezi halott
időnek, nagyon is hasonlóan írja le.74 A „jelenlét” „végeérhetetlen” [interminable] –
hangsúlyozza.75 Avagy egy „már-eleve-itt-lévő” [déjà-là], egy még „mindig késésben lévő”
[toujours en retard]. 76 Az idő vonalának, síkjának szétszaka-dása, egymás alá-fölé
gyűrődése a térben. A tér és az idő immanenciasíkjainak transzverzális összevissza
gyűrődése.77 Rongyhalma, szeiz mográfja, csomója.
Galacsin ja. Deleuze kifejezésével „Aión” -ja [Aiôn]. 78 Azaz az Aión nem más, mint az
allotrópia temporalitása. Az a temporalitás, ahol „az idő van megfest-ve” – de persze a
térben.79 Ahol az allotróp variációk allotróp idővariációk is.
Nem egy homogén síkon helyezkednek el. Éppen ezért nincsenek egymással viszonyban sem.
Vagy legfeljebb csak allo-tropikus viszonyban vannak egymással. Vertikális, térbeli,
inhomogén viszonyban. Csak a távollét viszony nélküli viszonya van közöttük. A galacsin
rapport sans rapport-ja. S mert nem viszonyulnak egymáshoz, de legalábbis nem egy
homogén idő keretében viszonyulnak egymáshoz (jelen nélküliek), nem is korábbiak vagy
későbbiek 73 Uo. 59/52.
74 Bár halott időről nem beszél, de a „virtuálisan”-t itt is említi (lásd pl. uo. 61/54.). Sőt
„diagonális virtuális”-ról is ír (109/98.).
75 Uo. 59/53.
76 Uo. 59–60/53. A „már végtelenül elmúlt” [déjà infi niment passé], a „még eljövendő”
[encore à venir] – írja (Deleuze–Guattari: Mi a fi lozófi a? 133/149.).
77 A transzverzálist itt nem mondja Deleuze, helyette az „átszelés/keresztezés” -t [traversée]
használja ( Francis Bacon, 143/127., 144/128.). Vagy épp a Didi-Huberman által is használt
„diagram” -ot (144/128.).
78 Uo. 90/81. Az „Aión” és a „tér-idő” [espace-temps] összekapcsolását lásd ugyanitt.
79 Uo. 56/50.

301
egymáshoz képest. A toujours déjà passé, a toujours encore à venir jellemzi őket.
Az Aión ez a toujours déjà. Maga az allotropikus galacsin jelen nélkülisége.
Az az utópikus, a-, sőt allo-tropikus sans présent, mely mégsem a temporalitás tagadása (a
tagadáshoz ugyanis megint csak az azonos, egyetlen papírlap kellene). Azaz az Aión az allo-
tropikus galacsin „présence sans présent” -
ja (Blanchot, Richir). Olyan tempo-spaciális alteritás, mely nem negálja az időt –
örökkévalóságként –, épp hogy megszilárdítja! A jelen magányának allo-tropikus variációi, a
jelenlét ugyanis nem eltörli az időt, hanem bár ösz-szevissza gyűri, mégis lehetővé teszi.80
Sőt, mert összevissza gyűri, tűri, edzi, acélosítja, meg is keményíti. A jelenlét a jelen acélja. A
széttört, újraolvasztott, újrako vácsolt vas.81 Az egyetlen kősziklából lett kavicsok sokasága.
De az acél, a marék tengeri kavics szilárdsága is. A sans présent Aiónja. A présence sans
présent Aiónja. Az allotrópia – a negációt nem ismerő affi rmáció – szilárdsága.
Az Aión a jelen azonosságát nem ismerő affi rmáció szilárdsága. Maga a távollét szilárdsága.
A távolság szilárdsága. Az alteritás szilárdsága. Az Aión annak a szilárdsága – vagy csak
biztonsága, reménye –, hogy sohasem egyedül állunk a parton. A galacsin biztonsága,
reménye és szilárdsága.
AIÓN, MÚLT-JÖVŐ
Ha szeretnénk pontosan megtudni, mit ért Deleuze az Aión alatt, a Logique du sens hoz kell
fordulnunk. Ez elkülöníti egymástól a Kronoszt és az Aiónt.82
A Kronoszt a jelenen alapuló idő jellemzi, míg az Aión valamiféle „kitérés a jelen elől”
[esquiver le présent]. 83 A kitérés a jelen elől az, amit a Mi a fi lozófi a?
majd „a jelennek való ellenszegülés” -nek, avagy „a jelennek való ellenállás”-nak
[résistance au présent] nevez. Amit a Bacon-tanulmány „jelenlét” -nek hív. Egy
„jelen nélküli jelenlét” – ahogy Blanchot és Richir nevezi. Ugyanis Deleuze, és nemcsak ő, de
Husserl, Blanchot, Richir, Didi-Huberman – szinte az összes korábban emlegetett szerzőnk –,
ragaszkodik ahhoz, hogy az idő nem építhető fel a jelenből. Mert a puszta jelen, a tiszta
azonosság képtelen magya-80 Sőt még csak a jelent sem törli el, azt is sokkal inkább csak
megsokszorozza, összevissza gyűri, egy „túlzott jelen” -t [trop présent] hoz létre ( uo. 59/53.).
Ez a túlzott jelen a jelenlét. Maga az idő.
A temporalitás. (Didi-Huberman szintén beszél egy „trop présent”-ról – Devant le temps, 21.)
81 Avagy a szeizmikus rengés után felgyűrődött hegy.
82 Gilles Deleuze: Logique du sens. Paris, Minuit, 1969. 95.
83 Uo. 9., 10., 14. A francia „esquiver” meglehetősen szemléletes kifejezés, egy ütés, egy
támadás, valamilyen nehézség ügyes kikerülésére mondható, amikor például valaki elhajlik
egy ütés elől vagy kivonja magát valamilyen konfl iktusból, ezáltal pedig kicselezi az
ellenfelét. „Az idő sohasem a jelen” [temps n’est jamais le présent] – hangsúlyozza Deleuze
(69.).
302
rázni, sőt képtelen konstituálni a jelen elmúlását. Vagy valaminek a jelenné levését. A
retenciót és a protenciót. Deleuze nyelvén: a „valami mássá válás” -t
[devenir]. 84 A temporalitás mint devenir kénytelen mintegy elhajolni, kitérni a jelen elől,
mintegy megkerülni a jelent. Valahogyan kifogni a hic et nunc azonosságán, kicselezni a jelen
abszolút pontját. Az „esquiver” -ben benne lévő ügyes elhajlás – pli – ugyanaz a gesztus, amit
Didi-Huberman az idő csomójaként, a csomózás mozdulataként ír le. A gyűrés, a tűrés
mozdulata. Az a hirtelen elmozdulás, kitérés, ugrás, ami a vonal, a sík homogenitását
megtöri.
Kilép onnan. Ahogyan az ügyes verekedő lép ki az ütés vonalából, hajlik el a mozdulat által
lehatárolt síkból, hogy arra valamilyen máshonnan jövő, keresztirányú ellentámadással
válaszoljon. A jelen kikerülése, megkerülése újra és újra meghajlítja, megtöri, Deleuze
kifejezésével: „megosztja”/„felosztja” [subdiviser] az idő vonalát.85 Széttördeli.
„Dekomponálja” [décomposer]. 86
Ezt a szeizmikus, keresztirányú, transzverzális törést – mely kikerüli a jelent, a jelen azonosa
által defi niált vonalat, síkot – Deleuze „végtelen megosztás” -
nak/ „felosztás” -nak [subdivision infi nie] nevezi.87 Az idő, ha azt akarjuk, hogy múljon is,
csak egy „subdivision infi nie” lehet. Rongyhalom. Nem egyenes vonal, nem sima papírlap. A
múltnak és a jövőnek ki kell térnie, sőt újra és újra ki kell térnie a jelen lecövekelt akadálya
elől, hogy továbbhaladhasson.
A jelen olyan kőszikla az út közepén, melyet elmozdítani nem tudunk. Ahhoz, hogy
továbbhaladhassunk, ki kell kerülnünk. Meg kell törnünk a haladásunk egyenes vonalát.
Keresztirányú törést, elhajlást, kitérést kell tennünk. Vagy ha tudjuk, át kell lépnünk, át kell
„ugor”-nunk [saute]. 88 Sőt újra és újra ezt kell tennünk. Végtelenül. Deleuze olvasatában a
jelen kikerülése, átugrása teszi lehetővé a múltat és a jövőt. A jelen vonalának felosztása,
feltördelé-se, szétszakítása kis darabokra pedig a múltak és jövők rongyhalmá t konstituálja.
Csakhogy ha kikerüljük a „jelen” – az „Azonos” [Même] – mozdíthatatlan kőszik láját,89 ha
megtörjük, megcsavarjuk a vonalat, a síkot, csomót is kötünk 84 Uo. 9., 10.
85 Uo. 95.
86 Uo.
87 Uo.
88 Uo. Avagy ketté kell repesztenünk a kősziklát, a jelent múlttá és jövővé osztva ketté:
„minden jelen múlttá és jövővé osztódik szét, a végtelenségig” [chaque présent se divise en
passé et en futur, à l’infi ni] –
írja (78.). Deleuze itt a múlttá és jövővé kettéosztott, kettérepesztett jelent nevezi „jelenlét”
-nek (47.). A múlttá és jövővé kettéosztott „Aión” pedig maga a „différence” – írja (78.).
89 Uo. A „Même” a nietzschei „ugyanaz”-t [Gleiche] is felidézi. Deleuze álláspontja itt is –
ahogyan a Nietzsche-könyvben is – az, hogy ha van is „örök visszatérés” [Ewige Wiederkehr],
az semmi képpen sem lehet „ugyanannak az örök visszatérése” [Ewige Wiederkehr des
Gleichen].

303
a vonalra, a rongydara bokat egymásra is csúsztatjuk.90 A kitérés, a gyűrés, a tűrés nem
pusztán a múltat és a jövőt hozza létre, de egy „múlt-jövő” -t
[passé-futur] is létrehoz – hangsúlyozza Deleuze.91 Múltak és jövők egymásra csúszó halmait.
Galacsinjá t. Ahol immáron a jelen előli kitérés – a sans présent –
homogenizálja a múltat és a jövőt. (Mind a múlt, mind a jövő jelen nélküli, amiket mindössze
a jelen sziklája választott szét eddig.) De az, ami homogenizálja a múltat és a jövőt – a sans
présent –, mégsem engedi teljesen azonosulni sem őket. Hisz a jelen az azonosság feltétele is!
Azaz a sans présent bármennyire is homogenizál, mégsem azonosít semmit. Avagy bármennyi
re is összevisz-sza gyűrődik, tűrődik az idő vonala, síkja, az még mindig vonal és sík is.92
Csakhogy már több, sok, számtalan összevissza gyűrődő darabból, szálakból, síkokból össze
tömörülve.93 Hasonló, mégsem azonos múlt-jövő foszlányok,94
egymásra csúszó darabok, szálak szövedéke. Múlt-jövők időcsomója. Sőt „téridő”- csomója.95
Galacsinja. A jelent ki- és megkerülő sans présent – sans lieu –
alteritás-csomója.96 A távollét alteritás-csomója. Az absence – szilárd, nem mú-ló, bár
sohasem azonos – alteritás-galacsinja. Aiónja. A más, másik Aiónja. Az, hogy bár mellettem
állsz, de csak a távolban látlak, érezlek. Érezlek és látlak biztosan. Szilárdan. A tenger felett.
A szelek szárnyán.
Deleuze számára az „Aión maga a múlt-jövő” [Aiôn, c’est le passé-futur]. 97 Az Aión a sans
présent egyfajta kvázi-omniprezenciája. Azért csak kvázi-omnipre-zencia, mert az örökké
valósághoz a jelen is kellene. De a jelent az Aión újra és újra kikerüli. Kitér előle. Átugorja. Ha
vonal is, sík is az idő, a jelen lyukai, hiányai által széttagolva, szétszaggatva. Avagy lehet,
hogy sokkal inkább szakadék, mint kőszikla a jelen. Az pedig, ami kitér a jelen elől, csak egy
„már múlt és még eljövendő” [déjà passé et encore futur / à venir]. 98 Sőt egy „már mindigis
múlt és még eljövendő” [toujours déjà passé et encore à venir] – írja Deleuze 90 Deleuze a
„Möbius-szalag”-ot említi ( uo. 21.).
91 Uo. 14., 92., 95. Blanchot szintén beszél egy „múlt-jövő” -ről [passé-avenir], „jövő-múlt”
-ról [futur-passé] ( Le pas au-delà, 22., 148.). A „múlt-jövő” Deleuze számára a múlt és a jövő
nem „szukcesszív”
„szimultán” volta ( Logique du sens, 14.). Maga a „sohasem jelen” [jamais présent] (92.).
92 Deleuze
„az Aión vonalá” -ról [ligne de l’Aiôn] ír, amit elkülönít „a jelen által orientált vonal” -tól
[ligne ori entée du présent] ( uo. 95.).
93 Ha
„sorozatszerű/szeriális”
[sériel] is, „heterogén sorozatok” [séries hétérogènes] alkotják, „multisze-riális” [multisériel]
vonalak, szálak, sorok, de „legalább két sorozat szimultaneitása” – írja Deleuze ( uo. 50.).
Avagy „koegzisztens sorozatok” (62.).
94 Deleuze „szimulákrum” -okról beszél ( uo. 10.).
95 Uo. 68.
96 A „ más felé ugrik” [saute (…) à une autre ] – írja a jelen előli kitérésről, a múlt-jövő
mozdulatáról ( uo. 95.). Deleuze is beszél „hely nélküli” -ről [sans place] (56.).
97 Uo. 95.
98 Uo. 95., 207. Avagy „mindig eljövendő és már múlt” [toujours à venir et déjà passé] (99.).
304
is.99 A múlt-jövő ez a már mindigis, még mindigis. Az „Aión” ez a „toujours déjà” .100
Maga a kitérés, a kikerülés, a jelen előli kitérés, a jelen elkerülése az Aión.
Mely nem pusztán a jelen elkerülése, de a távollét megkerülése is. A távollét megtalálása. Az
Aión a „távollét” „toujours déjà passé”-ja, „toujours déjà à venir”-
je. 101 Az absence szilárdsága. Jelen nélküli kvázi-omniprezenciája. Csakhogy a kitérés, az
elkerülés mint szilárdság. A gyűrés, a tűrés mint szilárdság. Az Aión a múlt-jövő, a toujours
déjà, a távollét kitérő, eltérő szilárdsága. A gyűrés, a tűrés, maga a galacsin szilárdsága. A
jelen nélküli, azonosság nélküli kvázi-szilárdság. Egy kvázi-örökkévalóság kvázi-szilárdsága.
A mégsem azonosság mégis szilárd sága. Nem a mozdu latlanság örökkévalósága, a devenir
változatlansága. A „nomád” vándorlás szilárdsága.102 Az „esemény” -jelleg [événement]
változatlansága.103 Az allotrópia szilárd sága. Amit Deleuze „értelem” -
nek [sens] nevez.104 Az Aión, a múlt-jövő, a toujours déjà maga az értelem.
A távollét kitérő, eltérő szilárdsága maga az értelem.105 Egy „közös értelem/érzék”
[sens commun]. 106 Az, hogy nemcsak én látlak és érezlek a távolban, miközben mellettem
állsz, de te is engem látsz és érzel a távolban, miközben melletted állok. Sőt még akkor is
egymást látjuk és érezzük a távolban, amikor már nem is állunk egymás mellett a parton. Az
Aión, a múlt-jövő, a toujours déjà, a távollét szilárdsága „pre-individuális szingularitás” -aink
[singularité pré-indivi-duelle] találkozása is.107 A tenger felett, a szelek szárnyán.
99 Uo. 161., 172., 194. Lásd még: „sohasem jelen, még mindigis eljövendő és már múlt”
[jamais présent, toujours encore à venir et déjà passé] (122.).
100 Uo. 161., 172., 176., 194.
101 Uo. 161. Maga a „sohasem jelen” [jamais présent] „Aión” -ja (161.).
102 Uo. 76., 95., 125., 166. Ami „sem nem stabil, sem nem instabil, hanem »metastabil«” [ni
stable ni instable, mais «métastable»] – írja Deleuze (125.).
103 Uo. 95. Az „esemény”-re is mondja, hogy „»metastabil«” (125.).
104 Uo. 95. Deleuze számára az „értelem” valamilyen „neutralitás” (31., 48.). Valamilyen
közömbösség.
Mely „közömbös minden ellentétes iránt” [indifférente à tous les opposés] (48.). Éppen ezért
valamilyen kettő közötti „harmadik” -nak [troisième] is nevezi Deleuze (48.). Mind a jelen elől
kitérő Aión, mind az esemény ilyen harmadik. (A „sens” és az „événement” kapcsolatát lásd
34.) 105 Az „értelem” [sens] és a „távollévő” [absent], egy redukálhatatlan „x”
összekapcsolását, a „sens” és a „non-sens” összekapcsolását mint „értelemadás” -t [donation
de sens] lásd uo. 88., 87.
106 Uo. 95–96. Deleuze „»józan ész«”-ről [«bon sens»] is beszél, meglehetősen sokat, de
kritikusan (93. stb.). S bár egyáltalán nem gondolja, hogy az „értelem” [sens] az
individuumhoz tartozik, ennyiben pedig mindenképpen közös, de azt sem gondolja, hogy egy
„szerv” [organe], egy érzék egységének megfelelne (95–97.). Így viszont számára a „közös
értelem/érzék” [sens commun] nem is azonos a „józan ész” -szel [bons sens] (97.).
107 Uo. 95., 67. Avagy poszt-individuális szingularitásaink találkozása. Szür-perszonális
szingularitásaink találkozása. Deleuze „non perszonális” -t [non personnelle] is mond (67.).

305
A BŐRÖND, A SZINGULARITÁS
A jelen elől kitérő múlt-jövő nemcsak jelen nélküli, de hely nélküli is. „Hiányzik a helyéről”
[manque à sa place] – írja Deleuze.108 Sőt „mindig hiányzik a saját helyéről” [manque
toujours à sa propre place] – teszi hozzá.109 Az „üres hely”
[place vide] jellemzi.110 Vagyis „hely nélküli” [sans place]. 111 Hiszen a jelen – az
atemporális, nem-múló jelen – kősziklája nem csupán az irreverzibilis idő, de a változatlan
tér feltétele is. Ha kikerüljük, átugorjuk a kősziklát, a térrel is történik valami: „elmozdul” [se
déplace] – írja Deleuze.112 Azaz a passé-futur egy „tér-időbeli” [spatio-temporel] kitérés
lesz.113 Olyan időbeli kitérés, csomó, mely térbeli elmozdulás is egyben. Nem csupán a jelen
elhajló kikerülése, de térben elhajló kikerülése is. Sőt, az nemcsak a jelen elhajlása, térbeli
hajla-ta, de az idő térbe hajlása – a tér időbe hajlása – is. Az „esquiver” maga a spacio-
temporalitás, a spacio-temporalizáció kitérése. A passé-futur maga ez a spacio-temporális
kitérés. Spacio-temporalizáció. Tempo-spacializáció. Nem pusztán a múlt és a jövő – térbeli –
egymás alá-fölé csúszása, koegzisztens vertikalizációja, de a tér, a koegzisztencia, a
vertikalitás temporalizációja is.
Tehát a jelen kőszikláját valójában úgy kerüljük ki, hogy az időből a térbe lépünk át. És a
térből az időbe. A lineáris, irreverzibilis Kronoszt az Aión tempo-spacializációjá val kerüljük
ki. Nem pusztán több, sok, számtalan idő, idő-foszlány, -szál, -sík egymás alá-fölé csúszása ez,
de több, sok, számtalan tér, tér-foszlány, -darab, -sík időbeli előállása is. Az Aión tempo-
spacializációja tér és idő kölcsönös multip likációja. A tér időbeli, az idő térbeli
multiplikációja és pluralizációja. Tér-idők, idő-terek transzverzális pluralizációja és
multiplikációja. „Elágazó sorozatok” [séries ramifi ées], „koegzisztens sorozatok” [séries
coexistantes] sokasága.114 „Összetömörülő” [contrac tants], mégis
„szétváló” [disjonctifs] sorozatok.115 Nem pusztán egy idő- vagy tér-galacsin, még csak nem
is pusztán idők vagy terek galacsinja, de tér-idők, sőt terek és idők, idők és terek galacsinja.
Az Aión maga a terek és idők, idők és terek galacsinja. Az a sans présent és sans lieu, mely úgy
kerüli ki a hic et nunc, a „Même”
kőszikláját, hogy átlép a tükör másik oldalára.116 Átjárja, megtöri, meggyűri 108 Uo. 55.
(Deleuze Lacant idézi.)
109 Uo. 73.
110 Uo. 56.
111 Uo.
112 Uo. 73.
113 Uo. 68., 146., 172.
114 Uo. 72., 62.
115 Uo. . 62., 83.
116 Deleuze állandó hivatkozása Lewis Carroll Alice Tükörországban című műve.
306
az átjárhatatlannak, meggyűrhetetlennek tartott im manencia-síkokat, -so-rozatokat.
Lapokat, szálakat. Az Aiónnak ezt a galacsinját, terek és idők, idők és terek galacsinját a
„bőrönd-szó” / „összecsomagolt-szó” [mot-valise] jellemzi
– írja Deleuze.117 A spacio-temporalitás maga is ilyen bőrönd-szó. Ahogyan a passé-futur is
mot-valise.
A bőrönd számos különböző ruha – szál, sík, sorozat – egymásra pakolása, vertikalizációja,
sőt kontrakciója, mely a szekrénnyel ellentétben elkerülhe-tetlenül meg is gyűri, össze is gyűri
azokat. Cserébe viszont – a szekrénnyel ellentétben – a bőrönd olyan sans lieu, sans présent
is, mely a tér-időbeli el-mozdítását is lehetővé teszi az így kapott galacsin nak. Kronosz a
szekrényben lakik. Aiónnak bőröndje van. Sőt, ha megfi gyeljük ezt a pakolást, akkor azt is
észrevehetjük, hogy az Aión által előállított tömörítés már nemcsak a tér és az idő egymásba
gyűrése, de mások is vannak ebben a bőröndben. Például szavak is vannak. Ahogyan értelmek
is. Didi-Huberman és Benjamin rongyhal-ma, Warburg szeizmikus gyűrődései, Deleuze
bőröndje, azaz a galacsin nem csak a teret és az időt gyűri egymásba. A bőrönd, a galacsin
transzverzális gyűrése már nem csak időket és tereket gyűr össze. Nem csak két ruhát teszünk
a bőröndbe, de még csak nem is kétféle ruhából párat. Több, sok, számtalan féle, formájú,
rendeltetésű, színű, anyagú ruhákat. Nem csak térből és időből, még csak nem is múltból és
jövőből áll az Aión. A toujours déjà Aiónja, bőröndje, galacsinja maga a távollét galacsinja.
Maga az alteritás galacsinja.
Olyan allotrópia-bőrönd, mely nemcsak a spaci alizáció és a temporalizáció, nemcsak az
értelemadás, a szavak és a képek, de az észlelés feltétele is. Sőt még az acél előállításához is
jól jön.
De Deleuze azt is észreveszi, hogy a bőröndöt kinyitva nemcsak az tűnik fel, hogy mennyire
összegyűrődtek benne a ruhák, hogy milyen szilárdan ösz-szetömörültek, de az is, hogy
mennyire egyedi módon gyűrődtek össze. A bőröndből előkerülő ruhák gyűrtségét nevezi
„szingularitás” -nak [singularité].118
A bőröndből előkerülő ruha szingularitását nem a színe, nem a formája, nem az anyaga adja,
hanem az, ahol, ahogyan a másik ruha – a másik sík, a másik vonal, a másik fonal – áthatolt
rajta. Ahogyan az alteritás, a távollét áthatolt rajta. Az absence, az alteritás
transzverzalitása adja. Vagyis a „szinguláris”
[singulier] – afáziás módon – nem illeszthető be semmilyen egészbe, rendbe, vonalba,
sorozatba, síkba (a formák, a színek, az anyagok stb. síkjába), a vo-117 Uo. 60–61., 62., 72.
Carroll szövegében is számtalan ilyen több kifejezésből össze csomagolt bőrönd-szóval
találkozhatunk. Avagy „kettős-név”-vel [doubles-noms] – írja máshol (99.).
118 Uo. 72., 73. stb. Később pedig „hæcceitas” -nak [heccéité] nevezi (lásd pl. Deleuze–
Guattari: Mille plateaux, 318.).

307
nalak, sorozatok, síkok közötti vertikális, transz verzális, sematikus egyediséggel bír. A
galacsin – az Aión – egyediségével. Ami „pre-individuális”, szür-perszonális is.119 A
transzverzális „értelem” [sens] egyediségével.120 Az alteritás szingularitásá val. Azzal az
egyediséggel, amihez a másik is kell. Amiben a másik is benne van. Az alteritás, a másság, a
másik redukálhatatlan egyedisége mint egyediség ez. Annak a szilárdsága, hogy sohasem
egyedül vagyunk egyediek.
Általad, veled, benned, rajtad keresztül vagyok szinguláris. Nem akként, aki itt áll melletted a
parton, hanem akként, akit a távolban látsz meg. Ott, ahol együtt vagyunk, mert nem itt és
most vagyunk. A tenger felett, a szelek szárnyán. „Atopikus” -an [atopon, atopique], 121
akrónikusan. A távollét bőröndjében.
Összegyűrődött ruhadarabokként. „»Metastabil«”-an [«métastable»]. 122
Deleuze csak részben gondolja azt, amit mondani szoktunk, miszerint a jelen kritikájához a
szukcesszív, irreverzibilis linearitás, az idő vonalának kritikája is hozzátartozik. Egyrészt
Nietzschét követve nem gondolja, hogy a linearitás ellentéte a ciklikusság, a kör lenne.
Másrészt azt sem gondolja, hogy a linearitás nem fér össze a jelen kritikájával. Így például
számára az
„Aión” „vonal” -szerű, míg a „jelen” „ciklikus” [cyclique]. 123 A jelen maga „az Azonos
visszatérése” [retour du Même]. 124 A jelen mindig ugyanúgy, szilárd, kitüntetett pontként
tér vissza. Ezért is ciklikus. A ciklikusság, a kör épp azt jelenti, hogy a pontok ugyanoda,
önmagukba térnek vissza. Akárhányszor megismételhetem a kör megrajzolását, az nem
vastagszik. Avagy a tökéletes vonal – aminek nincs vertikális vastagsága – körként kap
önigazolást. Mintha csak a kősziklát, a követ rugdosnánk tovább, ugyanazt a követ, miközben
sétálunk. Az Aiónban viszont nincs meg sem a pont, sem az azon alapuló vonal, sem az azon
alapuló kör azonossága. S így a sans présent, sans lieu Aiónja kör sem lehet. De ettől még
vonalszerű lehet! Bár csak egy olyan vonal, ami sohasem lehet körré. Mert nem tér vissza
ugyanoda. Mert nem ismeri a pont, a „puszta matematikai pillanat” [pure instant
mathématique], tiszta azonosságát.125
119 Deleuze számára a „szingularitás” „pre-individuális”, „non perszonális”, „a-konceptuális”
– azaz
„semleges” [neutre] ( Logique du sens, 67.).
120 A „szingularitás” Deleuze számára nemcsak a „pre-individuális”, a „non perszonális”, de
maga az
„értelem” is ( uo. 91.). Az a transzverzális, amit Richir sematikus értelem nek nevez. Mely
számára is fogalom-nélküli. A-konceptuális.
121 Uo. 195.
122 A „szingularitás” Deleuze számára egyfajta szilárdság, metastabilitás: „sem nem stabil,
sem nem instabil, hanem »metastabil/metaszilárd«” [ni stable ni instable, mais
«métastable»] – írja ( uo. 125.).
123 Uo. 78., 79. Az „Aión vonalá”-t [ligne de l’Aiôn] lásd 95., 172., 176., 195. Avagy az „Aión az
egyenes vonalban” [Aiôn en ligne droite] van – írja (79.).
124 Uo. 78.
125 Uo.
308
Ha kört rajzolunk, még ha jó is a körző, még ha ügyesek is vagyunk, az utolsó milliméterek a
legnehezebbek. Az, amikor össze kellene találkoznia a vonal két végének. S de gyakran nem
sikerül! ’Ronda’ lesz a kör, mert nem tökéletesen találkozik a vonal önmagával. Mert elvész az
Azonos. Az Aión ez a vonal. A ronda kör, a nem tökéletes kör nem tökéletes vonala. Az a vonal,
aminek vastagsága van. Vertikalitása van. Sőt tulajdonképpen nem is egy vonal. Több, sok,
számos vonal egymáson. Az Aión a linearitás multiplicitása és pluralitása. Az a vonal, ami
magába foglalja a saját felfüggesztését, magát az eltérést, a kitérést, az „esquiver” -t is. A
transzverzális t. Avagy olyan vonal, ami mindig megszakítja, felosztja – megvastagítja –
önmagát. Múlttá és jövővé vastagítja magát. Olyan múlttá és jövővé, mely jelen híján – azonos
híján – már nem egymás előtt és mögött van, hanem egymás alá és fölé csúszik. Azaz a „múlt-
jövő” a ronda, elrontott kör vonala, melynek az eleje és a vége sohasem találkozik, nem ér
össze, elcsúszik egymás alatt és fölött. De cserébe még mindig vonal. Sem a lineáris, sem a
vertikális azonosságot nem ismeri. A múlt-jövő éppen azért nem olvad össze, amiért múlt-
jövő. Amiért egymásra csúszik. Mert elrontjuk a kört. Mert megvastagszik a vonal. A múlt és a
jövő összeolvadásához ugyanis megint csak egy körre, egyetlen tökéletes körre lenne
szükségünk. Azonosra lenne szükségünk. Jelenre. Tehát az Aión vonala a vastag, többszörösen
átsatírozott vonal. A vonal- csomó. A szeizmográf vonala. A „»labirintus«” mint „»vonal«”.126
Maga a galacsin. Az a sans lieu, sans présent, mely szétnyitja a bőrönd száját,
megsokszorozza, megvastagítja a vonalat, a síkot, s lehetővé teszi, hogy számos ruhát,
múltakat és jövőket, tereket és időket pakoljunk egymásra, mégsem engedi szétesni azokat.
Össze is zárja, szilárdan egymáshoz is préseli azokat. Be is csukja a bőrönd száját.
A sans présent, a sans lieu – a távollét – ugyanazzal a mozdulattal, amivel kinyitja a bőrönd
száját, be is csapja. Nem pusztán a hic et nunc azonosságát nem ismeri, de a hic et nunc
végleges, kizáró különbségét, a kősziklát sem ismeri. A távollét szele által kinyitott-becsapott
bőröndben összegyűrődött ruhadarabokként szorulunk egymáshoz. A Meluzina-történet
ládikájának lakóiként. Felhőfoszlányokként, párarétegekként a tenger felett. Apró
kavicsokként a vízben. Homokszemekként a parton. „»Metastabil«”-an.
126 Uo. Borgest idézi.

309
ÉRTELEM, UNIVOCITÁS, A MÁSIK
Deleuze gyakran hangsúlyozza, hogy az értelem nem hierarchikus. Nem alá-fölé rendelés.
Nem az idea és a dolog, nem is a dolog és a megjelenítésének értékhierarchiája. Az „értelem”
[sens] „felület” [surface]. 127 De hogyan képzeljük el ezt a felületet? Úgy, mint egy síkot?
Mint egy papírlapot? Mint egy levelet? Mind a papírlap, mind a levél mint sík két jól
elkülöníthető résszel bír: a „színé” -vel [endroit] és a „visszájá” -val [envers]. 128 Csakhogy az
így elképzelt sík, lap, felület eleve hierarchikus. A levél színét és visszáját nem keverjük össze.
De még a papírlap színét és visszáját sem. Sőt még az üveglapét sem, ha valamivel
megjelöljük az egyik oldalt. Avagy bármennyire is erőlködünk, a Deleuze által leírt „surface”
sem nem a papír, sem nem a levél vagy az üveglap mint felület. Ugyanis a „surface”-nak csak
egy oldala van!129 Átfordítja egymásba a színét és a visszáját. Olyan, mint amikor a szél
megfordítja a levelet. Mint amikor megtekerjük, meggyűrjük a papírlapot. Deleuze nagyon
pontosan fogalmaz: a surface olyan, mint a „Möbius-szalag” .130 Avagy olyan, mint a pli. Ha
sík, ha lap, ha levél is, olyan sík, lap, levél, aminek nincs vastagsága. Amiből hiányzik a jelen,
a hely kősziklája, ami véglegesen szétválasztaná a két oldalát. Színeként és visszájaként
választaná szét a két oldalát. Vagyis az „esquiver”, a kitérés valójában az, ami előállítja a
„surface” -t. A vastagság nélküli felületet. Azt, aminek csak egy oldala van. Ami az
átfordítással magát a vastagságot kerüli meg, ugorja át. A deleuze-i felület a vastagsága
mentén
– a présent, a lieu mentén – szétvágott levél, hogy a színét és a visszáját egyszerre
tanulmányozhassuk. Az a „végtelen felosztás” [subdivision infi nie], mely kettémetszve a
levelet megszünteti a színe és a visszája hierarchiáját. A jelen és a nem-jelenlévő, a múlt és a
jövő hierarchiáját, az itt és az ott, a belső és a külső, az én és a másik stb. hierarchiáját.131 A
deleuze-i surface a szélben remegő falevél. Az innen oda, onnan ide újra és újra át-forduló
falevél. Az absence, pontosabban a présence-absence szele által átfordított falevél. Az Aión, a
passé-futur vastagság nélküli levele.132 A „neutralitás” átforduló falevele.133
127 Uo. 126., 151., 150.
128 Uo. 151.
129 Avagy „egyszerre két oldala” [deux côtés à la fois] van (uo.).
130 Uo. 21., 31., 149.
131 Deleuze még az „aktivitás” és a „passzivitás”, az „állítás” és a „tagadás”, a „lét” és a „nem-
lét”
ellentétét is említi ( uo. 150., 148.). Deleuze számára például a „test” [corps] ilyen vastagság
nélküli felület (149., 151.). Richir számára pedig a vastagság nélküli felület a „khóra” . És
persze a test is.
132 A „surface” és az „Aión” összekapcsolását, valamint a „surface” és a „szingularitás”
összekapcsolását lásd uo. 166.
133 Uo. 148–149., 151.
310
Tehát azt láthatjuk, hogy az értelem Deleuze számára nem itt vagy
ott van. Nem a levél egyik vagy másik oldalán van. A sens maga az átfordulás. 134 Az
„esquiver”. A gyűrés, a tűrés. Az átfordulás, a szél „esemény” -e
[événement]. 135 De bármennyire is vastagság nélküli a surface hártyája, mégis
megvastagodik! Mégis megvastagodik, sőt megsokszorozódik, mert egymás alá és fölé csúszik
a színe és a visszája.136 Mert a korábban egymást kizáró két oldal egymásra csavarodik.
Mert vertikálisan meggyűrődik a sík, a lap. Mert transzverzálisan át-fordul. Mert
kettéosztódik, kettéreped, kettévágjuk a levelet, hogy mindkét oldalát egyszerre lássuk. Mert
épp a présent és a lieu azonosságát – a kősziklát – kell végtelenül felosztanunk, hogy a levél
átfordulhasson. A deleuze-i felület úgy vastagszik meg, mint a szélben remegő, újra és újra
átforduló falevél. Homályos folttá lesz. Olyan zavaros, áttekinthetetlen galacsin ná, melyről
már nemcsak azt nem tudom egyértelműen megmondani, hogy melyik oldalát látom, de azt
sem, hogy egyáltalán hány levelet is látok. Hány levél is remeg a szélben. A falevélből
bőröndből kiszedett összevissza gyűrődött ruhák lesznek. Rongyhalom má lesz. A szeiz
mográf egyre vastag abb vonalává. Egyre jobban összetömörülő, megszilárduló papír
galacsinná. A távollét szele által összevissza, kreuz und quer gyűrött, fordított, tépett „meta
szilárd”-ság gá [métastable]. A könyveink lapjai között hazahozott, a bőröndünk mélyén
megőrzött tengerparti virág-gá. Ide-oda forduló apró levelekkel a szárán.
Az „Aión”, a „passé-futur” jelen nélküli, vagy pontosabban csak egy „üres jelen” [présent
vide] jellemzi.137 Avagy „sohasem jelen, még mindigis eljövendő és már múlt” [jamais
présent, toujours encore à venir et déjà passé] – írja Deleuze.138
Az Aión, a múlt-jövő, a már mindigis múlt, még mindigis eljövendő nem a jelen, hanem a jelen
„reprezentál” -ása [repré sente]. 139 Egy reprezentáció.
Maga ez a reprezentáció a „megvastagodás” [épaisseur]. 140 A „jég vastagsága”
[épaisseur que de la glace], egymásra rakódó rétegei – ahogy Deleuze nevezi.
Csakhogy olyan vastagság, ami előbb-utóbb feltörik, széttöredezik. Mint a jég. Egymásra is
gyűrődik. Nem képezi sem a papírlap, sem a sík, sem a levél vastagságát. Legfeljebb az
átforduló levél, az összegyűrődő papírlap vastagság 134 Deleuze korábban „a kettő közötti
differenciá”-t [différence entre les deux] nevezi „sens”-nak ( uo.
41.).
135 Uo. 151.
136 Deleuze megfogalmazásában: valamiféle „helyettesítő”-k [doublure] jönnek létre ( uo.
151.).
A „doublure” dublőrt és a kabát bélését is jelenti.
137 Uo. 176.
138 Uo. 122. Avagy „még mindigis jövő és már múlt” [toujours encore futur et déjà passé]
(176.).
139 Uo. 176.
140 Uo.

311
nélküli – „surface”-szerű – megvasta godása.141 Magát ezt a megvastagodást hívja Deleuze
„esemény” -nek [événement]. 142 Aminek nincs más „jelen”-e [présent], hic et nunc ja, mint
„ami reprezentálja” [qui le représente]. 143 Nincs más jelene, mint amit reprezentál. Ami
„mindig múlt-jövőként duplikálódott”
[toujours dédoublé en passé-futur] – írja.144 Azaz az Aión, a passé-futur Deleuze
olvasatában valamiféle reprezentáció.145 Csakhogy egy olyan reprezentáció, amit nem
előzött meg a jelen! Sőt, sohasem előzött meg a jelen. Annak a reprezentációja, ami sohasem
volt, sohasem lesz jelen. A „toujours déjà”, „toujours encore” mint reprezentáció. A „jamais
présent” mint repre zentáció. Olyan átforduló falevél, mely sohasem volt nyugalomban. Olyan
sík, papírlap, mely sohasem volt egyenes, sima. S talán nem is jó kifejezés itt a reprezentáció.
Sokkal jobb lenne a Husserl és Marin által is használt „reprezencia” . Az eleve
megjelenítésként, nem a jelen újra-megjelenítéseként felfogott fi ktum. 146
Egy nem re-prezentációként értett reprezentáció ez.147 Az a megjelenítés, amelyből
mindörökre hiányzik a jelen. Ennyiben pedig mindörökre a „távollét” [absence]
megjelenítése, jelenléte is.148 Az, amit Deleuze „értelem” -nek
[sens] nevez.149
Vagyis az Aión bár mindörökre elvarázsolja a kősziklát, ezáltal pedig összezavarja –
átfordítja – a síkokat, leveleket, meggyűri az immanenciák papír-lapjait, csomót köt a
vonalakra, sőt megsokszorozza a síkokat, leveleket, lapokat és vonalakat, minden
zavarossága és veszte sége ellenére mégis értelmet varázsol. Az „absence”, a redukálhatatlan
absence – az Aión – ugyanis maga az „értelemadás” [donation du sens] – hangsúlyozza
Deleuze.150 Az a távollét, hiány – a jelen távolléte, hiánya –, ami nélkül semmilyen
értelemvonatko-zás, utalás sem lenne lehetséges. Semmilyen reprezentáció – avagy
reprezencia – sem lenne lehetséges. Vagyis a varázslat itt nem a jelen, az itt és a most
elvarázslása, nem a kőszikla eltüntetése, hanem az értelem kihúzása 141 Az „Aión”, a
„toujours déjà”, a „passé-futur” és a „surface” összekapcsolását lásd pl. uo. 194–196.
142 Uo. 177.
143 Uo.
144 Uo.
145 Ezért lesz „nyelv” -szerű [langage] is ( uo. 194–195.).
146 Avagy a Husserl, Fink, Richir, de Fédida, sőt még Benjamin által is használt
„Vergegenwärtigung” .
Deleuze – Marinhez hasonlóan – „szimulákrumok” -nak, „fantazmák” -nak is nevezi ezeket a
repre-zentációkat ( uo. 193.).
147 A „reprezentáció” kritikáját – a reprezentáció felfüggesztését a „szimulákrum” -mal –
lásd uo. 292–
307. Ezt a kritikát hívja Nietzsche nyomán „a platonizmus megfordításá” -nak [renverser le
pla tonisme]
(302.). Azt, ahol már nincs „eredeti” [original] és „másolat” [copie], „modell” és „reprodukció”.
148 Uo. 161., 89. A „távollét” és a „jelenlét” összekapcsolását lásd 356.
149 Uo. 89.
150 Uo.
312
a sans présent, sans lieu üres, sötét kalapjából. Azaz az értelem maga a redukálhatatlan
távollét – az Aión – szilárdsága. Elpusztíthatatlansága. Konstitutív volta. A távollét, a sans
présent, sans lieu – a sans „Même” – varázslata.151 Az alteritás, a „más” [autre], a „másik”
[autrui] varázslata.152 Szilárdsága. Értelme.
A távollét metaszilárdsága mint értelem. A köd, a pára vastagsága a távolban, a tenger felett.
Közös vastagságunk. „Univocitás” -unk.153
A jelen elvarázsolt kősziklája – u-topikus, a-topikus – helyén nem a semmi áll elő. A sans
présent, a sans lieu Deleuze számára nem a semmi. A távollét nem a semmi. Maga az Aión.
Maga a túlélés. A survivance. A más ban, más ként
– reprezentációként – való továbbélés. Az értelem ként való varázslatos továbbélés. A
továbbélés meta-szilárdság a. A nem azonosként, másban, másként való továbbélés
szilárdsága. Kinevetjük azt a bűvészt, aki ugyanazt húzza elő a kalapból, mint amit beletett. A
présent, a lieu a kinevetett bűvész. Az absence-t viszont lélegzet-visszafojtva fi gyeljük. Mi is
jön ki a sans présent, a sans lieu kalapjából? Mi lesz az elvarázsolt kősziklából? De bármit is
húz ki az Aión a kalapból, bárhány falevél, papírlap, sík, vonal, sőt nyuszi kerül elő, mégis van,
ami közös bennük. Mégis van, ami összeköti őket. Ami látha-tatlanul, de mégis összeköti,
mégis megszilárdítja, bizonyossá teszi a bármit, a valamit, amit előhúzunk a kalapból. Ez
pedig maga a távollét. Az a távollét, mely bármit léleg zet-visszafojtva elfogadhatóvá tesz, s
csak az azonost ne-veti ki. A kinevetett azonos a közös minden varázslatban. A megtapsolt
távollét.
A „más” [autre] a közös.154 Az a más, ami „önmagán kívül” [hors de soi] tér vissza, amikor
„visszatér önmagához” [revient en soi]. 155 Deleuze magát ezt a közös alteritást – közös
absence-t, „distance”-t – hívja „univocitás” -nak [univocité]. 156
A távollét mindig ugyanúgy megtapsolt varázslatát. A távollét szilárdságának
– survivance-ának, nem semmisségének – az egy-hangúságá t.157 Egy-értelműségé t.
A meta szilárdság ot. Az absence szinguláris gyűrődéseinek, átfordulásainak, csomóinak az
egy hangúságát. Hasonlatosságát.158
151 Uo. 348–349.
152 Uo. 209–210., 356.
153 Uo. 208. stb.
154 Uo. 209. Ahol „»csak a különbségek hasonlítanak«” [«seules le différences se
ressemblent»] – írja később (302.).
155 Uo. 210. Avagy nem az „Azonos” [Même], hanem a „Más” [Autre] tér vissza (Gilles
Deleuze: Différence et répétition. Paris, PUF, 1968. 35.). Sőt, ezt az „alteritás”-t
„»apprezentáció«” -nak is nevezi (36.).
Egy „komplex interszubjektivitás” -nak (139.).
156 Deleuze: Logique du sens, 210. Az univocitás az, amit Richir idealitás nak nevezett. A
Différence et répéti tion ban Deleuze is emlegeti az „eszmé” -t [idée] (218–221., 228.).
157 Az „univocité”-t mint „egyetlen hang”-ot [seule voix] lásd uo. 52.
158 Ez Deleuze, Marin és Foucault számára is egy „szimulákrum” [simulacre] (Deleuze:
Logique du sens, 292. stb.).

313
Azaz az átforduló falevelek, a rongyhalom, a csomó, a galacsin szilárdsága
– metaszilárdsága – maga az univocitás. A mindig egyedi – bár sohasem individuális,
sohasem személyes – gyűrődések, a „szingularitás”-ok univocitása.159
Az „Aión” – a „sans présent”, sans même – mint „univocitás” .160 A falevelek susogásának
egyhangúsága. A parti szikláknak csapódó hullámok egyhangú puffanásai, moraja, tapsa. A
víz felett, a felhők alatt kelő szél egyhangú süvítése, a feldöntött tárgyak csattanásai,
puffanásai. Az örö mömben összeütött tenyerem hangja, amikor a távolban újra meglátlak.
Újra meglátlak a tenger felett, a szelek szárnyán.
Deleuze számára a „másik” [autrui] nem valaki vagy valami. Nem az a valaki vagy valami,
aki vagy ami megjelenik. A másik nem-jelene, távolléte így nem akkor áll elő, ha például a
másik elutazik. Vagy épp még nem érkezett meg. A másik – a fenomenológiából örökölt
hagyomány szerint – eleve jelen nélküli. „Sans présent” és sans lieu is. A „másik távolléte”
[absence d’autrui]
nem a másik jelenlétének ellentéte.161 Nem a már elutazott, még nem megjött másik. A
másik távolléte maga a másik. A „másik” „jelenlét” -e [présence] maga a másik „távolléte”
[absence]. 162 Az autrui maga a présence-absence. Az „Aión”
„jelen nélküli” [sans présent] „univocitás” -a maga a másik.163 Az univocitás szinguláris
ismétlése. Ha ugyanis „mindig feltételeződik a másik fundamentális távolléte” [toujours
présupposant une absence fondamentale d’autrui], 164 sohasem ugyanúgy fog feltételeződni.
A másik nemcsak „sans présent”, de sans „Même”
is.165 Sohasem kőszikla. Innen a másik szinguláris – bár sohasem individuális, sohasem
személyes – egyedisége. A kavics egyedisége. De a távolban. A tenger mélyén. A másik
szingularitása a távollét jelenlétének egyedisége. Nem a megragadás, a megfogás, az elkapás
– jelenszerű – egyedisége. Az elvesztés, az elhagyás vagy méginkább az elengedés egyedisége.
Nem a hazavitt, hanem a visszadobott kavics szingularitása. A víz, a távollét által elsodort
kavics egyedisége. A távollét, a szél által elsodort papírlap egyedisége. Amit a távollét – s 159
Uo. 208., 209. Ahol „az egyetlen Azonos az, ami különbözik” [le seul Même de ce qui diffère] –
írja (306.).
A Différence et répétition ban „a szinguláris univerzalitásá” -ról [universalité du singulier]
beszél, mely magát az „általános” -t [général] függeszti fel (8.). Később pedig – Duns Scotus
nyomán – ezt fogja
„univocitás” -nak nevezni (52–53.). Ugyanakkor az Aiónt a Différence et répétition mindössze
egyetlenegyszer említi (363.).
160 Deleuze: Logique du sens, 216. A „sans présent” kapcsán Blanchot-t idézi (178.;
Différence et répétition, 149.). Deleuze számára az univocitás – az azonos nélküli visszatérés
– a maximuma annak, amit a nietzschei örök visszatérésből meg lehet tartani. A távollét, a
távolság visszatérése.
161 Deleuze: Logique du sens, 356.
162 Uo.
163 Uo. 216.
164 Uo. 371.
165 Uo. 348–349.
314
nem a jelen – szingularizál. Az, ahol, amikor, ahogyan elhagyja a jelent. A lyuk a kövön, s nem
a kő tömörsége.
De cserébe, ha visszadobjuk a kavicsot, és nem esünk kísértésbe, s nem visszük haza, a távollét
varázslata is előáll. A „másik távollété”-t vissza is kapjuk! Nem pusztán elsodorja a hullám, a
szél a kavicsot. A távollét vissza is sodorja. Mint amikor másnap újra megtalálom a
visszadobott kavicsot a vízben. A másik nem pusztán a visszadobott kavics, de az újra
megtalált visz-szadobott kavics. Mert az absence nem pusztán elvesz, elsodor, de vissza is
sodor. Visszahoz, visszaad. Éppen azért, mert nem azonos, mert a jelen, az itt és most
azonosságának híján sohasem csak elvesz. A másik, a másik távolléte, jelenlét-távolléte az
autrui szinguláris elvétele és visszaadódása is. Az a másnap újra megtalált kavics, melynek az
azonosságában sohasem lehetünk teljesen biztosak. De épp az azonosság-nélkülisége, a jelen-
és helynélkülisége miatt kaphatjuk egyáltalán vissza! Amit pedig visszakapunk, pusztán egy
univocitás. Az a mégis egység, a mégsem azonosság mégis egysége, ami épp azáltal sodródik
vissza, mert nem ismeri az azonost. A jelent. A helyet. S így a semmit, a hiányt, a hiány
azonosságát sem ismeri. Aión ként kapjuk vissza. Olyan mégsem azonosként, melynek a
mégsem azonossága a végleges különbségét is ellehetetleníti. A mégsem azonosság mégis
egységet jelent. Az Aión mégis egységé t. A sans présent, sans lieu, sans même mégis egységét.
A múlt-jövő
mégis egységét. Avagy a kavicsokat már ki sem vesszük a vízből újra, mégis, sőt épp ezért
tudhatjuk egyedül biztosan, hogy ott van köztük a tegnap visszadobott is. Hogy megtaláltuk.
Hogy megtaláltalak. Újra.
Azaz a másik az elvesztett, visszadobott kavics újra-megtalálásának a szilárdsága is. Az Aión
metastabilitása. A visszadobás, az elengedés, az újra megtalálás szilárdsága. A múlt és a jövő,
a távolság, a távol szilárdsága. Az
„értelem” szilárdsága. A „távollét” szilárdsága. A „távollét” [absence] mint
„értelem” [sens] metaszilárdsága.166 Aiónja. Univocitása. Annak szilárdsága, hogy csak
akkor találkozhatunk, ha nem mellettem látlak meg a parton, hanem a távolban. A víz felett,
a szelek szárnyán. A távolba hajított, visszadobott, ki sem vett kavi csokként találkozunk.167
Elveszített, megtalált, elveszítve megtalált értelemként. Értelmeink ként. Szépen.
Tovalibbenve. U-topikusan.
166 Uo. 89.
167 A távolba hajított, visszadobott, ki sem vett kavicsok „x tárgy” -ak [objet = x], „virtuális
tárgy” -ak [objet virtuel] Deleuze fogalmával ( Logique du sens, 118., 137., 170., 265.;
Différence et répétition, 134–136.).
Olyan „virtuális tárgy”-ak, melyek jelen nélküliek, „minden jelent megelőz” -nek [préexistant à
tout présent], azaz a „távollét” [absence] jellemzi őket ( uo. 136.). A Logique du sens kifeje
zéseivel: a „toujours déjà”, az „Aión” jellemzi őket (a Différence et répétition nem használja
ezeket a fogalmakat).
Csakhogy Deleuze számára a távollét, a „virtuális tárgy”, az „objet x” olyan, amit nem az én,
nem
315
A PASSZÍV SZINTÉZIS, A KONKRÉT ÁLTALÁNOS
Bár a Différence et répétition ban egyetlenegyszer szerepel az Aión,168 mégis sokkal jobban
látható annak fi lozófi atörténeti kontextusa. A fenomenológia.169 A Différence et répétition
ban Deleuze ugyanúgy kétféle időről beszél, mint a Logique du sens ban, de másho gyan hívja
őket. „Passzív szintézis” -ről
[synthèse passive] és „aktív szintézis” -ről [synthèse active] beszél.170 A passzív szintézis az
Aión nak, az aktív szintézis a Kronosz nak felel meg. A passzív szintézis ugyanis maga a
kitérés a jelen elől, a jelen kikerülése. Az, amit a Différence et répétition és a Logique du sens
is „sans présent” -nak nevez.171 Egy „soha jelen nem volt múlt” [une passé qui ne fut jamais
présent], egy soha jelenné nem váló jövő – írja.172 A Logique du sens „toujours déjà passé”
-ja. Egy „ a priori múlt” [passé a priori ]. 173 Míg az aktív szintézis épp az, ami jelen volt,
azaz a
„visszaemlékezés” [mémoire]. 174 „A jelen reprezentációja” [représentation du présent]. 175
Egy „akaratlagos emlékezet” [mémoire volontaire]. 176 Miközben a pasz-szív szintézis egy
„akaratlan emlékezet” [mémoire involontaire], 177 avagy egy
„emlékezet előtti” [immé morial] múlt.178 S bár Deleuze nem nevezi elsődleges és másodlagos
emlékezetnek a passzív és aktív szintézis kétféle idejét – ahogy Husserl teszi –, de „elsődleges”
[première synthèse] és „másodlagos szintézis” -
nek [seconde synthèse] igenis hívja őket.179 Ahogyan „koegzisz tenciá” -nak és az én jelenem
tölt be, hanem „egy más személy tölt be” [rempli par un autre personnage], „egy másik
szubjektivitás” [une autre subjectivité] (139.)! A másik tölti be. Vagyis egy „komplex
interszubjektivitás” -t
[intersubjectivité complexe] konstituálnak – hangsúlyozza Deleuze (uo.). (A Logique du sens
számára az „objet = x” maga az „imperszonális pre-individuális szingularitás”, de legalábbis
annak egy fajtája [170.].)
168 Deleuze: Différence et répétition, 363.
169 A Logique du sens is számos esetben hivatkozik Husserlre, de nem veszi át a
fenomenológiából ismert fogal makat úgy, mint a Différence et répétition. A Différence et
répétition ban Deleuze viszont még használja a „reten ció”-t, ahogy a „retroaktivitás”-t és a
„passzív szintézis”-t is az idő kapcsán (97–98.).
170 Deleuze: Différence et répétition, 97., 108–110.
171 Deleuze: Logique du sens, 178., 216.; Différence et répétition, 149.
172 Deleuze: Différence et répétition, 111. Deleuze a Différence et répétition ban még
elválasztja az
„eljövendő”-t [avenir] mint „harmadik szintézis” -t [troisième synthèse] (125., 146., 151., 379.,
382.), ezért nem beszél itt egy soha el nem jövő eljövendőről. Ahogyan múlt-jövőről sem.
173 Uo. 110.
174 Uo. 108–110.
175 Uo. 112.
176 Uo. 115.
177 Uo. Ehhez lásd még Gilles Deleuze: Proust. Budapest, Atlantisz, 2002. John Éva fordítása;
Proust et les gines. Paris, PUF, 1964. 59–65/72–79.
178 Deleuze: Différence et répétition, 115. Egy „emlékezet előtti emlékezet” [mémoire
immémoriale] (293.).
179 Uo. 108.
316
„szukcesszión” -nak is.180 Sőt „vertikális” -nak és „horizontális” -nak is.181 Ezt pedig már
nehéz lenne nem a husserli kereszt- és hosszintencionalitás újrafogalma-zásaként olvasni.
Vagyis nyugodtan leszögezhetjük, amit Deleuze passzív szintézisnek, avagy Aión nak hív,182
maga a husserli primer emlékezet.183 Egy Querintentionalität. Az intentio obliqua. Egyetlen
megszorítással. Ha nem szó szerint, vagy inkább nem pontosan értjük ezt a „kereszt”-irányt.
Sőt nem is irányként értjük. Ha nem valamiféle „dualizmus” -nak képzeljük a horizontális
mellett.184 Ha újra és újra át is fordítja, össze is gyűri egyik a másikat. Az Aión mint esquiver
épp a két irány – a horizontális és a vertikális – átfordulása is.185
A kikerülés hirtelen irány-váltása. A gyűrés, a tűrés dualizmuson túli csomója.
Avagy a Logique du sens Aión ja abban lép tovább a Différence et répétition passzív
szintézisén, hogy már nem ez vagy az az irány, nem ilyen vagy olyan emlékezet van benne,
hanem maga az alteritás.186 A távollét indisztinkt alteritása. A távollét gyűrésének,
tűrésének indisztinkt alteritása. És szilárdsága is. Mert az Aión – a sans présent, a sans lieu, a
sans même – nemcsak az a kőszikla, amit kavicsokká repeszt szét a temporalizáció, nemcsak
a távolba sodródó tengeri kavicsok, de a partra sodort kövek is. A visszahozott, újra megtalált
– immáron szilárd – másik is. Olyan jól ismert kavicsok, amiket épp hogy csak üdvözölni
tudunk a parton, máris vissza is viszi a víz. Vissza is húzza a hullám. Olyan galacsin, melyet
már majdnem megfogtunk, de újra belekap a szél. Bár csak azért sodorja el a hullám, azért
kapja el a szél – most már tudjuk –, hogy vissza is hozza. Hogy vissza is hozhassa. Az Aión az a
jelen nélküli, hely nélküli kvázi-örökkévalóság, mely csak azáltal tehet valamit örökkévalóvá,
hogy elsodorja, elkapja, elmossa, elviszi. Hogy elveszi. Hogy visszakéri a kavicsot a víz. Cserébe
viszont megígéri, hogy megőrzi nekem.
Sőt, akként őrzi meg, ami. Nem azt ígéri, hogy ugyanazt a kavicsot őrzi meg 180 Uo. 113–
114.
181 Uo. 114.
182 Az egyetlen explicit kötelék a „passzív szintézis” mint „üres múlt” [passé vide] és az
„Aión” mint
„üres idő” [temps vide] között van ( uo. 110., 363.).
183 Sőt, az Aión a husserli primer elvárás is, míg a deleuze-i passzív szintézis csak egy primer
emlékezet volt.
184 A Logique du sens már azzal kritizálja a „passzív szintézis”-t – az egyetlen helyen, ahol
használja –, hogy „Husserl sohasem mond le egyfajta dualizmusról” [Husserl ne renonça
jamais à un certain dualisme] (358.).
185 Deleuze Péguy nyomán épp arról beszél, hogy a „horizontális” és a „vertikális”, „a két
vonal kereszteződése összefonódik/összecsomózódik” [la croisée des deux lignes se nouait]
( Différence et répétition, 244.).
186 Meggyőződésem, hogy ez a túllépés az időn, a tér, a nyelv, a kép, a másik felé már
Husserlnél is bekövetkezik. Sőt, ezt mintha Deleuze tudná, amikor például az „apprezentáció”-
t is említi a jelen nélküli temporalitás kapcsán ( Différence et répétition, 36.).

317
nekem, de azt igenis megígéri, hogy vizes, csillogó, távoli, elérhetetlen kavicsokként őrzi meg
a kavicsom. Az Aión maga a másik. A megőrzött másik.
A hullámok által elsodort, a szél által elkapott mégis szilárdsága. Nem az én szilárdságom. A
te szilárdságod. A múlt-jövő meta-szilárdsága. Az alteritás metaszilárdsága. Uni-vocitása.
Értelme.
Deleuze számára a „szingularitás” maga az „Eszme” [Idée]. 187 De ez az eszme nem a
platóni idea, még csak nem is az „általános” [général], nem egy „absztrakt általános”
[universel abstrait]. 188 Sokkal inkább valamiféle „konkrét általános” [universel concret].
189 Nem olyan „általános”, ami kijátszható az „egyedi”-
vel [particulier] szemben. Nem olyan általános, ami elvont, az egyedi konkrét-ságával
szemben.190 A konkrét általános ott áll elő, ahol nincs egész. Nincs egy.
Nincs azonos. Mert mind az egészhez, mind az egyhez, mind az azonoshoz a jelen, a hely – a
présent és a lieu azonossága – is kellene. Ha kikerüljük, megkerüljük a jelent, kifogunk a
kősziklán, az általánost is megkerüljük. Legalábbis az absztrakt általánost. Mert a kavics nem
a kőszikla része. Olyan egyedi, olyan rész, amit sohasem előzött meg, nem is követ az
egész.191 Az általános.
Az absztrakt általános. Ennyiben pedig már nem is egyedi, és nem is rész. Nem individuális,
nem partikuláris. „Szinguláris”. „Pre-individuális”. 192 Konkrét, de már nem az absztrakthoz
képest konkrét. Sőt, mivel nincs egy nagyobb egész, amibe beilleszthető lenne, nincs egy vonal,
sík stb., amibe belesimulhatna, valójában maga – a szingularitása, a konkrét sága – az
egyetlen lehetséges általános. A szinguláris konkrétsága az egyetlen univerzalitás. Az a
konkrét, mely bár sohasem egy vonal, egy sík, egy rend egyetlen jól meghatározott pontja,
mégis, még mindig konkrét. Nem a vonal, a sík, a pont konkrétsága. Sokkal inkább a csomó, a
gyűrés, a tűrés konkrétsága. Nem egy horizontális, sokkal inkább egy vertikális konkrétság.
Transzverzális, szinguláris konkrétság. A felület, a „surface”, az átforduló falevél, a fonal
csomó, a papírgalacsin univerzális konkrétsága. Univerzális szingularitása. Vagy inkább csak
uni-vocitása.193 Maga a szingularitás univocitása. Egy marék vizes kavics.
187 Uo. 228.
188 Uo.
189 Uo.
190 Ennyiben pedig a „virtuális” -hoz is kapcsolódik, amiről Deleuze azt írja: „»Reális anélkül,
hogy aktuális lenne, ideális anélkül, hogy absztrakt lenne«” [Réels sans être actuels, idéaux
sans être abstraits] ( uo. 269.; Deleuze Proustot idézi).
191 Deleuze: Proust, 122/149. (Blanchot-ról és a „töredék”-ről írja Deleuze), vö. 111/137.,
115/140.
192 Deleuze: Différence et répétition, 228.
193 Az „univerzális” nagyon is egy absztrakt általánosra hajaz, még akkor is, ha elé rakjuk,
hogy
„konkrét”. A Logique du sens ban Deleuze már nem is használja az univerzálist. Miközben az
„univocitás” már a Différence et répétition ban is számtalan helyen szerepel.
318
Egy marék vizes kavics, de a tenger mélyén. A szinguláris múlt-jövők konkrét univerza litásai.
Nem a vízből kiemelt kavicsok egyedisége. Olyan konkrétság, mely mindenütt van, csak a
kezemben – itt és most – nincs. Olyan vizes kavicsok, melyeket megfogva, kihalászva a vízből
kifakulnak. Meg száradnak.
Leszárad róluk a szilárdságuk. A „távollét” .194 Az a víz, ami továbbsodorta. Ami összemosta,
átfordította, más kavicsok közé keverte, mely a kavicsot kavicsokként őrizte meg. Nem egy
individuális, partikuláris – nem univerzális – konkrét kavics a polcom szélén. Sokkal inkább
olyan szinguláris kavics, mely vajmi kevéssé különíthető el a többi kavicstól.195 De nem azért
kevéssé elkülöníthető, mert ugyanolyan, mint a többi kavics, még csak nem is azért, mert
nagyon hasonlít rájuk, hanem azért, mert egyáltalán nem hasonlít a többi kavicsra.196 Épp
ez a nem hasonlóságuk, mégsem hasonlóságuk – nem egy rendbe, nem egy vonalra, nem egy
síkra illeszthetőségük –, ami mégis közös bennük. A víz a közös bennük. A távollét. A sans
présent, a sans lieu. A sans présent, a sans lieu szingularitása. Univerzális szingularitása. Az a
közös bennük, hogy „afáziás” módon197 mindig máshol, máskor buk kannak fel, másmiben
válnak hasonlóvá és különbözővé a többi kavicstól. Mégiscsak közöttük, a többi kavics között
– a tenger mélyén és nem a polcom szélén – azok, amik.
Univerzális alteritások. A te szilárdságod. S nem az enyém. A távollét konkrétsága, s nem a
jelené.198 A visszadobás, a ki nem szedés, s nem a megragadás, a hazavivés konkrétsága.
Eszméje. Értelme. A szél értelme. És eszméje.199 Az a kavics, melyet ha a polcomra rakok,
holnapra kiszorít a szobámból. Ezer és ezer kaviccsá lesz.200 De jobb esetben is elillan onnan.
Az alteritás – a távollét – eszméje és értelme. És szépsége. Az alteritás, az alteritás mint
univocitás moraja, süvítése.201 Párája. Konkrétsága. Az a ritka kavics, mely megszáradva
194 Uo. 135–136.
195 Amit „szimulákrum” -nak nevez Deleuze ( uo. 165–166.). A „szimulákrum” Deleuze
számára is „óceáni”
[océanique] (341.).
196 A „similitude” s nem a „ressemblance” jellemzi – mondhatnánk Foucault-val. Deleuze is
használja a „simili tude”-öt, de – Foucault-val szemben – épp egy egység, egy egész mentén
érti ( uo. 166.).
197 Uo. 192.
198 A távollét nem inkonkrét, ahogyan nem is semmi. Miközben persze a jelen, a présent és a
lieu konkrétságát sem bírja. De még csak nem is kevésbé konkrét, mint a jelen! Épp hogy
valami szürreális túl-konkrétság gal bír. Olyan konkrétsággal, amit már semmilyen absztrakt
általános sem küszöbölhet ki. Úgy, ahogy a présent és a lieu konkrétsága kiküszöbölhető.
199 Egyfajta „új közös értelem” -ről / „új közös érzék” -ről [nouveau sens commun] beszél
Deleuze az „Eszme”
kapcsán ( uo. 252.). Mely számára sem az, ami itt van, hanem az, ami „nincs itt” [n’est pas
là]. Sőt, később magáról az „érzékelhető”-k [sensible], a „fenomén”-ek közösségéről is beszél
(286–287.).
200 A „multiplicitás” [multiplicité] ez ( uo. 236.). A szingularitás multiplicitása mint „Eszme”
(236., 248., 250., 262.). Az az „Eszme”, mely Deleuze számára épp a „virtuális” , az objet = x
(247., 269–273.).
201 A „más univocitása” [univocité de l’autre] ( uo. 287.). Avagy „ugyanaz az egyetlen
Óceán” [le seul et le même Océan] – írja (389.).

319
is ugyanúgy csillog, mintha vizes lenne. Mintha Aión lenne. Mintha nem is itt és most lenne.
Mintha nem is kavics lenne. Maga az „a priori Másik” [Autrui a priori]. 202
RIZÓMA, HAECCEITAS, PLATÓ
Amikor Deleuze az időről beszél, többnyire Bergsonra hivatkozik. Az, hogy az
„Aión” és a „Kronosz”, egy nem múló és egy kronologikus idő, a temporalitás
„szélesség” -e [latitude] és „hosszúság” -a [longitude] egyértelműen összekapcsolható a
fenomenológiával, csak a Mille plateaux-ban mondódik ki.203 Deleuze és Guattari itt is azt
hangsúlyozza, hogy az „Aión” egy „már-eleve-itt-lévő”
[déjà-là] és „még-itt-nem-lévő” [pas-encore-là], egy „túl-korai” [trop-tôt] és mégis
„túl-késői” [trop-tard], az, ami „épp elmúlik” [va se passer], „épp eljön” [vient de se passer].
204 Vagyis az Aión – ugyanúgy, mint a Logique du sens ban – a jelen kősziklájának
megkerülése, „átugrás”-a [saute], széttörése, „felosztás”-a
[diviser]. 205 Az „itt” [là] kősziklá jának megkerülése és felosztása. Az elhajlás, az elugrás, az
egyenes vonal megtörése. Elfordulás keresztbe. Sőt a „vonalak”
megsokszorozása. „Rizoma” -tikus „multiplicitás” -a.206 Azaz Deleuze és Guattari
ragaszkodik ahhoz, hogy az idő – ahogyan a tér is – nem „pontok”-ból [points]
áll, hanem „vonalak” [lignes] képezik, síkok, sőt nem is egy vonal, nem is egy sík, hanem több,
sok.207 Fűszálak sokasága. Levelek sokasága. Éppen azért vannak többen, sokan, mert nem
ismerik az itt és most azonosságát. Nem ismerik a pont, a kőszikla Même-jét.
Csakhogy ezek a vonalak, fűszálak, levelek nem is mozdulatlanok! (Ha mozdulatlanok
lennének, nem adhatnának sem teret, sem időt, maguk is a tér és az idő részei – pontjai – len
nének csupán.) Sokkal inkább olyan fűszálak, levelek sokasága, melyet „keresztül-kasul” [à
travers] elmozdít, átfordít, összegyűr a szél. Nem pusztán „koegzisztens”, „ko-prezens”
sorozatok sokasága,208
hanem ezek kölcsönös egymást áthatása is. Úgy, ahogy a fűszálak hajolnak egymásra,
ahogyan a levelek csúsznak egymásra. Avagy a „rizóma” Deleuze és 202 Uo. 334.
203 Deleuze–Guattari: Mille plateaux, 320. Ennek összekapcsolását Husserllel lásd 362. Itt
pedig már „vertikális” és „horizontális” időt is mond, a szélesség és hosszúság helyett (361–
365.), sőt „transzverzális” -t is (365–366.)
204 Uo. 320.
205 Uo. 344., 320.
206 Uo. 321.
207 Uo.
208 Uo. 358., 360.; 334.
320
Guattari számára nemcsak azt jelenti, hogy nincs egy kitüntetett pont, s nincs az ezen alapuló
egyetlen vonal, sík (gyökér, törzs stb.), hogy több, sok vonal van (hajszálgyökerek sokasága,
fűszálak sokasága),209 de azt is, hogy ezek a vonalak, síkok összecsomózódnak. Át-fordulnak
egymásba. Hogy vastagság nélküli, elmosódó – hirtelen itt és ott lévő, bizonytalan múlt- és
jövőbeli –
felület eket képeznek.210 Hogy galacsin t képeznek. Színes fonalgombolyagot.
Fű csomó t. Ide-oda hajladozó, keresztül-kasul összekuszálódó, egymásra hajló, simuló
fűszálakat. A szélben. A hossz- és keresztintencionalitások kusza csomóit.
Azaz a rizóma maga az alteritás, a „meghatározatlan” [indéfi ni] távollét „téridő”-
csomója.211 Az „Autrui a priori” galacsinja. Az a „transzverzális” alteritás,212
mely szinguláris galacsinokat, a „haecceitas” [heccéité] fűcsomóit hozza létre.213 Az
„univocitás” mégis egy-hangon, egyféleképp susogó fűcsomóit.214
A szétporladó sziklák helyén, a part menti szélben zöldellő füvet. A susogó fűcsomók
szilárdságát. A fűcsomók hangjának szilárdságá t. Aión ját. Amit a szél visszhangoz. A
hullámok visszhangoznak. A távolban. A tenger felett.
Deleuze és Guattari a „távollét” -ről [absence] is beszél.215 Mely az „eredet távolléte”
[absence d’origine] is.216 Az eredetként értett abszolút pont – a présent és a lieu – távolléte.
A távollét „nem lokalizálható” [non localisable] – hangsúlyozzák.217 Egyfajta „senkiföldje”
[no man’s land]. Maga a „deterritorializáció”
[déterritorialisation]. 218 Maga az elmozdulás. Az át fordulás. Az esquiver. Az az u-topikus,
a-topikus ugrás, mely nem térben és időben mozdul el: maga a tér és az idő mint de-
lokalizáció, mint de-territorializáció. Sőt a tér és az idő
fűszálainak egymásra hajlása, keresztül-kasul átfordulása, összekuszálódása 209 A „rizómá”-
t részletesen lásd a könyv első fejezetében: uo. 9–37. (Magyarul Gilles Deleuze: „Rizóma”, Ex
Symposion, 1996/15–16.)
210 A vastagság nélküli felületet, a surface-t itt már „plató” -nak [plateau] hívják (Deleuze–
Guattari: Mille plateaux, 32.).
211 Uo. 320.
212 Uo. 365–366.
213 Uo. 321. A „haecceitas” Deleuze és Guattari számára a „hosszúság” [longitude] és a
„szélesség”
[latitude] transzverzális helycseréjében előálló „individualizáció” [individuation] (318–319.,
321.).
A „haecceitas” Duns Scotus fogalma, amit ’ez a dolog’ ( haec = ez) értelemben használ, és a
dolgok individualitását, a principium individuationis t írja le vele. (Franciául helyesen írva
„eccéité” lenne, ami az „ecce” [= íme] jelentéséből vezeti le a szót, pedig ez – mint Deleuze és
Guattari megjegyzi –
hibás értelmezés. Ezért ragaszkodnak a „heccéité” alakhoz.) A „haecceitas” olyan
„multiplicitás”
– írják –, melyet nem az jellemez, hogy miből épül fel, hanem a sűrűsége, az „intenzitás” -a
[intension/
intensité] (299., 310.). Az összebogozottsága.
214 Uo. 326.
215 Uo. 360.
216 Uo. Az „absence d’origine”-t Blanchot-tól idézi ( Logique du sens, 303.).
217 Deleuze–Guattari: Mille plateaux, 360.
218 Uo. Didi-Huberman is így hívja.

321
is. A fűcsomót maga a „távol lét”, a „más” [autre] kuszálja össze. A teret és az időt a távollét,
a más cso mózza össze. Gyűri, tűri össze. Csakhogy a szélben összekuszálódó fűszálak mégsem
teljesen jól mutatják, mi történik a fűcsomóban. Nem külön áll elő a tér és az idő! Nem előbb
vannak a fűszálak, majd azok utóbb csomózódnak össze! Eleve csomóként konstituálódik a
tér és az idő. A távollét, az alteritás csomójaként. Galacsinként. A fűszálak eleve keresztben-
kasul nőnek a szűnni nem akaró szélben. Összevissza nőnek.
A távollét szűnni nem akaró szelében. A más, a másik szűnni nem akaró szelében. Épp ezt az
eleve előálló u-topikus deterritorializációt – a transzverzális csomót – hívja Deleuze és
Guattari „devenir” -nek.219 Avagy „rizómá” -nak.220
Az idő kétféle vonalának – fűszálainak – eleve előálló csomóját. Az Aión, az
„ellen-emlékezet” [anti-mémoire] és a „visszaemlékezés” [mémoire] csomóját.221
A „vertikális” [vertical] és a „horizontális” [horizontal] idő csomóját.222 Az idő
eleve térbeli – „koegzisztens” – vertikali zációját.223 A tér eleve időbeli – szukcesszív –
horizontalizációját. Azt a „transzverzális” csomót,224 mely még Deleuze-t és Guattarit is
rákényszeríteni, hogy legalább egy lábjegyzet erejéig Husserlről beszéljen.225
Csakhogy ha szó szerint értjük a vertikálist és a horizontálist, mégis csak
„lokali zálható” -nak [localisable] tekintjük – hangsúlyozzák.226 Éppen ezért inkább
„diagonális” -ról [diagonal] fognak beszélni a talán túlzottan is konkrét, túlzottan is
lokalizálható transzverzális, vertikális keresztirány helyett.227
Deleuze és Guattari a „részeg hajó” [bateau ivre] ingásához hasonlítja mindezt.228 A „vonal
felszabadításá” -ról [libérer la ligne] beszél nek.229 A fűcsomó a vonal felszabadítása. A
galacsin maga a diagonális. A szél által összeborzolt 219 Uo. 360. Didi-Huberman montázs
ról beszél, rongyhalom ról, szeizmikus gyűrődések ről ennek kapcsán.
220 Uo.
221 Uo. Deleuze itt épp nem mond Aiónt, de nyugodtan mondhatna. Ahogyan passzív és aktív
szintézist is mondhatna.
222 Uo. 361., 365.
223 Uo. 360. „Sztratigrafi kus” rétegzettségként (361.).
224 Uo. 365–366., 415.
225 Uo. 362. A hosszanti és keresztintencionalitás t viszont még itt sem mondják ki explicite.
226 Uo. 364. Ez persze egy lehetséges Husserl-kritika is, legalábbis ha a kétféle
intencionalitást két világos irányként tekintjük. Ha eleve irányként tekintjük. Egyetlen,
univerzális tér, egyetlen homogén tér két irányaként. De sem Husserl, sem Deleuze és Guattari
nem erről beszél! Épp a tér de-homoge nizációjáról, dez-univerzalizációjáról –
deterritorializációjáról – az idő, és nemcsak az idő, hanem az alteritás, az absence által.
Valamiféle meghatározatlan távollét által.
227 Uo. 363., 365. Husserl erre vezette be a „keresztbe-kasul” [kreuz und quer] kifejezést.
228 Uo. 364. A hánykolódó hajó sohasem egy irányban, egy síkban mozdul ki. A tengerészeti
szaknyelv el is különíti ezeket a síkokat (mást jelent a pitching, a rolling, a heaving stb.), de
Deleuze és Guattari – ahogy Rimbaud is – épp ezeknek az irányoknak az összefolyásáról
beszélnek.
229 Uo. 363.
322
fűszálak iránytalansága a sziklaszirten. Az összevissza gyűrődő lapok iránytalansága. Az
absence, az alteritás, az autrui iránytalansága. Mégis egy-hangúsága. Mégis szilárdsága. Épp
az iránytalanság adta szilárdság. Az, hogy egyszer s mindenkorra lehetetlen a fűcsomót
szétszálazni, ahogyan lehetetlen a szeleket szétbogozni. Az ént és a másikat kibogozni.
Kijózanodni a tengeri szélben. Kijózanodni a másikból. Kijózanodni belőled.230
A fűcsomót, az eleve összevissza növő fűcsomót, a diagonális, részeg fűszálakat a
„szökésvonal” [ligne de fuite] jellemzi.231 A „szökésvonal” maga a
„deterritorializáció”, a „desztratifi káció”. 232 Szó szerint az esquiver. Deleuze és Guattari
számára a „pont” [point] – a jelen, a hely – kritikája a „vonal”-hoz
[ligne], pontosabban vonalakhoz vezet.233 „Vonalak”-hoz [lignes], „rétegek”-
hez [strates], „sík”-okhoz [plan], 234 melyek ugyanakkor „szökés vonalak”-at is feltételeznek.
Nem pusztán a multiplicitást a pontok magánya helyett, a vonalat, a síkot – mint a pontok
sokaságát –, de a „transzverzális” gyűrés t is feltételezik.235 A „transz verzális”, a
„szökésvonal” pedig Deleuze és Guattari számára magát a „rizómá” -t hozza létre.236
Egyfajta „elrendezés” -t [agence-ment] – hangsúlyozzák.237 Azt, amit korábban galacsin nak,
csomó nak neveztünk. A fűcsomót a parti sziklán.238 Más megfogalmazásban olyan „lineáris
multip licitások” [multiplicités linéaires], olyan „konzisztenciasík”-ok [plan de consistance]
jönnek így létre, melyekből „az Egy mindig kivonódik (n–1)” [l’Un est toujours soustrait]. 239
Olyan vonalak, rétegek, síkok, egész nélküli egység ek, melyek afáziásan újra és újra
„átváltoznak” [se métamorphoser]. 240 Összecsomózódnak, összegyűrődnek. Összevissza
gyűrődnek. Diago nálisan. 241 Avagy 230 Az én és a másik összekeveredését, az én részeg
hajóját a másik óceánjában Deleuze és Guattari itt is, ahogyan Deleuze korábban is, a
Blanchot által használt „általános alany” -nyal/ „mi” -vel [On]
írja le ( uo. 324.; Logique du sens, 178., 258–259.).
231 Deleuze–Guattari: Mille plateaux, 9., 11., 15–21. A francia „fuir” ige nemcsak szökés t
jelent, de szivárgás t, elillanás t is. De akár az idő elillanására, elszállására is mondható. Sőt
az enyészpont is
„point de fuite”.
232 Uo. 9–10., 15–16., 32.
233 Uo. 36.
234 Uo. 9–10., 36.
235 Uo. 18., 37.
236 Uo. 16–18.
237 Uo. 10.
238 „A tenger partján…” [«Au bord de la mer…»] ( uo. 515.; Elie Faure Histoire de l’art, l’art
médiéval című
könyvét idézik).
239 Uo. 31.
240 Uo.
241 Többszörös, de legalábbis „kettős artikuláció” -ról [double articulation], „kettős
kötődés”- ről [double-bind] fognak beszélni, olyan többszörös, több síkon létrejövő
átfordulásról, melyre a „homár”
lába a példa ( uo. 54.). A „szervek nélküli test” ilyen többszörös artikuláció (53–54.).
Ahogyan az
„időbeli” , „térbeli” átfordulás a „nyelv” , a „reprezentáció” átfordulása is (81.). A
„deterritorializáció”

323
újabb és újabb „szökésvonal”-ak keresztezik, „deterri torializáció”-k keresztezik.242 Egyfajta
„mássá-levés” [devenir] lesz úrra rajtuk.243 A távollét, a szél lesz úrrá rajtuk. A szél által
összeborzolt fűcsomóvá lesznek a vonalak.
De nem, nem az történik, amit elsőre várnánk. A szél nem tépi ki a fűcsomót, a szél nem
szakítja szét a papírlapokat! Sokkal inkább megszilárdítja azokat. Deleuze és Guattari „bizarr
megszilárdulás” -ról [bizarre stabi lisation]
beszél.244 A „plató” [plateau] ez a bizarr megszilárdulás, szilárdság.245 Az a sík, mely
számos más síkot is magába gyűr, s meg emelkedik. Az a fűcsomó, mely számtalan fűszál
egymásra rétegződését, vastagságát is feltételezi. Az a galacsin, melyet sok, számos sík, lap
vastagsága terebélyesít. Emel meg.
Emel ki. S tart össze. Tesz ellenállóvá. A plató egymás ra halmozódó szeizmikus rétegek
galacsin ja.246 Olyan földtani megemelkedés, ma gaslat, mely egyszerre síkszerű és mégis
vertikális. Síkszerű, mégsem a mező síkja. Hegyszerű, mégsem csak vertikális. Vertikális és
horizontális is. Maga a szökésvonal átfordulása. A hossz- és keresztintencionalitás
átfordulása. A korrelatív konstitúció. Az egyik elillanása, elszökése, de a másikban, másikként.
Az egyik vonal, sík, réteg elillanása, de a másikban, másikként. Maga az alteritás – a távollét –
a szél elillanása, elszökése. Elfújódása. Olyan „fuite”, mely „bizarr”
módon nem lerombolja, kitépi a füvet, nem meg semmisíti, eltépi a lapokat, hanem egymásra
halmozza. Egymásra gyűri, tűri. Hajlítja. Ezáltal viszont meg is szilárdítja. Bizarr módon, de
mégis „megszilárdítja”. Azaz a távollét transz verzális-diagonális ugrása – szökése,
szökésvonala – nem megsemmisít, hanem megszilárdít! Az alteritást – a mást, a másikat –
szilárdítja közénk.
Magát a survivance-t szilárdítja közénk. Közém és közéd. A párát. A tenger fennsíkját.247 A
távolt. A szelet a lyukas kőszoborba.248 A vizet a kavicsra.
A másikat az énbe. Közös utópiánkként. Aión ként.
több szö rös, többirányú átfordulását, artikulációját fogják „diagram” -nak nevezni (177.).
Avagy
„nomád” mozgás nak (34–36., 198.). „Hajlékony/rugalmas” [souple] „szövet” -nek [tissu]
(255.).
242 Uo. 32. Amit itt is – bár egybeírva – „ellenemlékezet”-nek [antimémoire] neveznek.
243 Uo.
244 Uo.
245 Uo. A „plató” a „szervek nélküli test” szilárdsága (196.). Többszörös, sokszoros
szilárdsága. A „leg-különösebb egység, mely csak a sokaságban mondódik ki” [plus étrange
unité qui ne se dit que du multiple] (uo.).
246 „Geológia”-i „rétegek”-ről [strates] beszélnek ( uo. 54.).
247 A „tengeri táj” [paysage maritime] elemzését lásd uo. 224–226. A „víz” -ét [eau] lásd 461.
A „tenger” -t
[mer] mint nomadikus rizómát: 471–475., 481. Mint „végtelen”, „nyitott” „sima teret” [espace
lisse], mint „felület” -et [surface], sőt „Riemann” -felületet pedig: 592–595., 597–600., 602.
248 A „lyuk” [trou] Deleuze és Guattari szövegében is számos esetben megjelenik mint a
„távollét”, a
„deterrito rializáció”, a „devenir”, az „összegubancolódó disztinkt vonalak” [lignes distinctes
enchevêtrées]
hasonlata ( uo. 45.). Ami a „szökésvonal” -hoz köthető (517.). Amit ráadásul a „szubjek
tivitás” -sal is összekapcsolnak (205–211.).
324
AZ IDŐKRISTÁLY
Deleuze Az idő-kép ben [L’image-temps] egyfajta „időkristály” -ról [cristal de temps] be
szél.249 Arról az időről, melynek olyannyira sikerült kikerülnie a jelent, hogy a „múlt” és a
„jövő” mintegy át-látszik benne.250 Átlátszik, mint a kristály. Megtörve, de mégis egymásra
vetül. A kristály lapjai nem úgy transzparensek, mint az üveglap. Az üveglap ideális esetben
egyáltalán nem látszik. Nem töri meg a látványt. Levegőként viselkedik. A kristály viszont
megtöri a látványt. Megtöri, eltorzítja, egymásra csúsztatja a látottakat, mégis átlátszik. A
kristály „kétarcú” [biface] – hangsúlyozza Deleuze.251 Csakhogy a kristálynak – az
üveglappal szemben – „két össze nem téveszthető arca van”
[deux faces qui ne se confondent pas]. 252 Nem a tökéletes „illúzió”. A múltat és a jövőt, az
„aktuális”-t és a „virtuális”-t nem az azonosság, sokkal inkább a „kölcsönös előfeltételezés”
[présupposition réciproque] jellemzi.253 Miközben a kristály „nem szünteti meg a két
oldal/arc különbségét” [ne supprime pas la distinction des deux faces]. 254 Mégis „színe és
fonákja tökéletesen megfordítható”
[un envers et un endroit parfaitement réversibles]. 255 Úgy fordul át a színe és a visszája,
mint a levelek a szélben. Nem, nem lesznek üvegből a levelek, mégis összezavarodik a színük
és a visszájuk. A kristály – a tökéletes illúzió üve-gével szemben – a szélben átforduló falevelek
oldalainak, lapjainak mégsem azonossága mégis egysége. Az időkristály maga a múlt-jövő.
Maga az Aión múlt-jövője.256 A jelen át-ugrása. A hely át-ugrása.
Csakhogy ha kitérünk a présent és lieu elől, ha előáll a sans présent, a sans lieu, ez mégsem a
tökéletes illúziót hozza el. Nem a jelen, a múlt és a jövő egymásba roskadó örökkévalóságát
hozza el. Nem az aktuális és a virtuális azonosságát. A levelek nem lesznek üvegből, mert a
sans présent, a sans lieu az azonost is felfüggeszti! Sans Même is lesz! Az időkristály az idő
sans présent-ja, 249 Gilles Deleuze: Az idő-kép. Film 2. Budapest, Palatinus, 2008. Kovács
András Bálint fordítása; L’image-temps. Cinéma 2. Paris, Minuit, 1985. 84/92. Sőt „kép-
kristály” -ról [image-cristal] (85/94.). Az „időkristály” Guattari fogalma, s nem Bergsoné –
mint hangsúlyozza (97/106., 100/110.). A kristály-fogalom lehetséges forrásait lásd Seregi: A
jelen, 192.
250 Deleuze: Az idő-kép, 49/54–55.
251 Uo. 85/93.
252 Uo. 85/94.
253 Uo. 85–86/94. A „virtuális”-hoz lásd még Gilles Deleuze: A bergsoni fi lozófi a. Budapest,
Atlantisz, 2010. John Éva fordítása; Le bergsonisme. Paris, PUF (coll. Quadrige), 1966. 104–
105/99–100.
254 Deleuze: Az idő-kép, 85/94.
255 Uo. 86/94.
256 Bár Az idő-kép ben Deleuze egyetlenegyszer sem használja az Aiónt, de mégis az
időkristályt a
„Kronosz”-szal állítja szembe (100/109.). (A „múlt-jövő”-t mint fogalmat szintén nem
használja Az idő-kép ben.)

325
mely az idő sans Même-je is. Az átforduló falevelek nemcsak a jelent ugorják át, nemcsak a
jelen elől térnek ki, de az azonost is átugorják. Az azonos elől is kitérnek. Az időkristály az
Aión kristálya. Nem az örökkévalóság üveg-lapja. Olyan kristály, melynek mégis van
vastagsága. Mégsem az ablaküveg láthatatlan, nulla vastagságával bír. Az időkristály, az
Aión kristálya maga az alteritás – a nem megszüntetett különbség – kristálya. Olyan kristály,
melyben nem a présent, a lieu, a Même, hanem épp az alteritás, az Autrui, az absence csillan
fel. Nem az azonosság, hanem a távolság, a távollét csodája. A szél által összeborzolt tenger
csillámai. Kápráztató fénytörései.
Azaz az időkristály a távollét kristálya. Az absence számtalan idő-síkot egymásra torlaszoló,
egymásba fordító, gyűrő – térbeli – kristálya.257 Mely a kris-tályhoz hasonlóan szilárd is. Az
időkristály, az Aión, a távollét kristálya bár sohasem rendelkezik az azonosság tiszta ságával,
üvegszerű keménységével, azonosságával, mégis szilárd. Épp a virtualitása, az alteritása,
maga a távollét szilárdítja meg. Az, hogy azonos híján szélként és tengerként borítja be a
tájat.
Hóként – a hó kristályaiként – borítja be a szeles tengeri tájat. Mert az azonos híján a semmit
sem ismeri. A semmi idegenségét sem ismeri. A végérvényes, áthághatatlan idegenséget sem
ismeri. Ahogyan a tagadást sem ismeri. Csak az ismerős idegenség et. A szél, a tenger ismerős
idegenségét. Az eleve átforduló faleveleket. Azaz az időkristály, az Aión, az absence kristálya,
a virtualitás kristálya a szél szilárdsága. A tenger szilárdsága. A távollét szilárdsága. A másik
szilárdsága. A te szilárdságod. Szélként és tengerként. Havas tengeri tájként.
Ismerős-ismeretlenként. Távolként.
„Ha nem lenne egyszerre már múlt és jelen, a jelen sohasem múlna el” [Si elle n’était pas déjà
passée en même temps que présente, jamais le présent ne passe-rait] – hangsúlyozza
Deleuze.258 Vagyis a „múlt” „nem követi” [ne succède pas]
a „jelent”, hanem „koegzisztál” [coexiste] vele – folytatja.259 Avagy a múlt kris-tályként
áttűnik a jelen látványán. Ha nem így lenne, ha a múlt mindössze a jelen tagadása lenne, csak
a jelen megsemmisülése – az idő megsemmisülése árán – juthatnánk a múltba. Nem lenne
kapcsolat, létező kapcsolat a jelen és múlt között, a múlt épp a nem-lét lenne. Maga a semmi
lenne. És így emlékezet sem lenne. Ahogyan idő – összefüggés a jelen és a múlt között – sem
257 A borgesi elágazó ösvények kertje, de az időben – írja Deleuze ( uo. 62/68., 156–
157/171.). De legalábbis az időben is.
258 Uo. 97/106. Ehhez lásd még A bergsoni fi lozófi a, 64–65/54. A múlt a jelen „előfeltétele”
[condition] – írja (65/54.). (A fenti idézet majdnem szó szerint ismétli a Nietzsche-könyvben a
jelenről mondottakat; Nietzsche és a fi lozófi a, 82/54.)
326
lenne. A jelenen áttűnő múltat nevezi Deleuze „virtuális” -nak [virtuelle]. 260
S bár a jövőt itt épp nem említi, de a jövő ugyanúgy, ahogyan a múlt, szintén együtt kell, hogy
létezzen a jelennel, ha azt akarjuk, hogy eljöjjön egyszer.
S talán nem is a legjobb kifejezések az „egyszerre” [en même temps] és az
„egyidejű” [contemporain] a múlt és a jelen, a jövő és a jelen koegzisztenciá-jára – hisz épp a
jelen egyidejűségét, azonosságát kell ehhez kikerülnünk –, de mindezek ellenére nagyon is
világos, amit Deleuze mond. Van egy nem szukcesszív, koegzisztens, térbeli múlt a jelen
mellett. Amit Deleuze Bergson nyomán „»tiszta emlékezet«” -nek [«souvenir pur»] vagy
„»általános múlt«” -nak
[«passé en général»] nevez, s megkülönbözteti az „emlék-képek” -től [images-souvenir]. 261
Azaz a bergsoni tiszta emlékezet a husserli primer emlékezet nek felel meg.
A kereszt intencionalitás nak.262 Az emlék-képek pedig a másodlagos emlékezetnek, a
visszaemléke zésnek felelnek meg. A hosszintencionalitás nak. S ugyanígy a tiszta emlékezet –
Deleuze korábbi kifejezéseivel – az Aión nak, avagy a passzív szintézis nek, míg az emlék-kép
a „Kronosz”- nak, az aktív szintézis nek felel meg.263 Tehát a tiszta emlékezet egy
apprezentált – prezentifi kált – múlt a jelen mellett. Vagy pontosabban a jelen helyén. A sans
présent, sans lieu u-topikus, hetero-topikus, hetero-krónikus helyén. Hely nélküli helyén.
Egymásra, egymásba torlódó kristályok. „Tér-idő” rétegek.264 Szeletek. Lapok, oldalak. Egy
tér-idő kristály-galacsin. Avagy egyfajta „transzverzális” temporalitás.265 Valamiféle
„vertikális múlt” és jövő (Merleau-Ponty). Egymásra gyűrődő „vertikális és horizontális”
idő.266 Átforduló levelek a szélben. Maga a távollét – s nem a jelen – által konstituált idő. Az
alteritás – a más, a másság –, s nem az azonosság, nem a jelen azonossága által konstituált
idő. A másik 260 Uo. Sőt „»eredendő virtualitás«” -nak [«virtualité originel»] (98/107.).
261 Uo. 97/106., 98/107. A „tiszta emlékezet” „virtuális” képét pedig „tükörkép” -nek [image
en miroir]
nevezi Deleuze (97/106.). Avagy „kristály-kép”-nek/„kép-kristály”-nak [image-cristal]
(96/105.).
A „tiszta emlékezet”-et és az „általános múlt”-at lásd még A bergsoni fi lozófi a, 62/50.,
63/51., 65/54.
stb.
262 A legfontosabb különbség Bergson és Husserl közötti, hogy bár mindketten kétféle
múltról beszélnek, de Bergson számára a múlt virtualitás-„körök”-et, „kúp”-szerű köröket
képez ( Az idő-kép, 99/108.), ami teljesen idegen Husserl álláspontjától.
263 Sem az Aiónt, sem a passzív szintézist nem használja Az idő-kép, viszont a „Kronosz”-t
igenis mondja a szukcesszív időre (100/109.). Az „általános múlt” [«passé en général»] a
Différence et répétition ban is szerepel, és itt is „az általános múlt tisztaságá” -t [pur du passé
en général] jelenti, s a „passzív szintézis” -hez kapcsolódik (109–111.). Azaz az időkristály
nem pusztán Bergsontól, de legalább részben Husserltől származik, a Différence et répétition
ban leírt husserli „passzív szintézis” -
ből, az „Aión” -ból származik.
264 Deleuze: A bergsoni fi lozófi a, 86/79., 93/87.
266 Uo. 39/43.

327
által konstituált idő.267 A tenger felett, a szelek szárnyán. A partmenti fűcsomók szálai
között.
Az idő Deleuze számára azért is kristály, mert törések, „hasadás” -ok [scission] alkotják.268
Lapok, oldalak, rétegek alkotják. S ugyanez a hasadás az, ami az Aión hoz, itt a „nem
Kronosz”-hoz [non pas Chronos] kapcsolja az időt.269 Bár míg az Aión sokkal inkább egy
múlt-jövő volt, addig az időkristály inkább a múlt-jelen – s talán a jövő-jelen – mentén
felhasadó, meggyűrődő, eltörő
rétegekből, oldalakból áll elő. De ugyanúgy „kettéosztja” [dédoubler] – kikerüli, széttöri – a
„jelen”-t.270 Ugyanúgy „két heterogén irányba” [en deux directions hétéro gènes], a „múlt”
[passé] és az „eljövendő felé” [vers l’avenir] osztja szét, hasítja szét a jelent.271 Sőt Deleuze
ahhoz is ragaszkodik, hogy ez a „ketté-osztás” [dédoublement] soha „nem az egységet kettőzi
meg” [ne redouble pas l’unité], 272 nem egy korábbi vagy későbbi egység, nem a kőszikla
széttörése.
Eleve egy marék kavics csupán. Eleve adott dédoublement. „»Végtelen hasadás«” [«infi nie de
scissions»]. 273 A jelen helyén előálló „örök Ön-megkülönböztetés” [perpétuel Se-
distinguer ]. 274 Az, ahol az azonos sohasem tér vissza. Csak a más tér vissza. De éppen ezért,
azért, mert a jelen felosztása magát az azonost porlasztja szét, bármennyire is széthasítja,
mégiscsak össze is húzza a múltat és a jövőt. Az időkristály, a „kép-kristály” – írja Deleuze –
„két elkülönülő
kép megkülönböztethetetlenségi pontja” [le point d’indiscernabilité des deux images
distinctes]. 275 „Az aktuális és a virtuális” [l’actuelle et la virtuelle], 276 a jelen és a múlt, a
jelen és a jövő, avagy a múlt és a jövő megkülönböztethetetlenségi pontja. Mert a sans Même
– a sans présent, a sans lieu – nemcsak a jelen azonosságát lehetetleníti el, de a kettéosztott
darabok azonosságát is ellehetetleníti.
A múlt és a jövő, a kettéosztott idő darabok azonosságát is ellehetetleníti.
A kősziklákat jól el tudom különíteni egymástól, egy marék kavicsot vajmi kevéssé. Azaz az
időkristály megkülönböztethetetlenségi pontja maga a múlt-jövő. Maga az Aión. De az Aión
szilárdsága is! Nem a jelen, az azonosság, 267 Sőt képekben, képként – „kép-kristály”-ként –
konstituált idő. A kép távollétének alteritásaként konstituált idő. A másik képeiként.
268 Uo. 100/109.
269 Uo.
270 Uo. 99–100/109.
271 Uo.
272 Uo. 100/109. A francia „ dé doubler” és „ re doubler” prefi xumainak látványos
különbsége magyarul egyáltalán nem érzékelhető. Sőt bármennyire is látványos a de- és a re-
különbsége magában, ezt szemantikailag még a francia sem igazán hangsúlyozza, a két szó
jelentése ugyanis közel azonos.
273 Uo.
274 Uo.
275 Uo. 100/109–110.
276 Uo. 100/110.
328
hanem a távollét szilárdsága. A távollét megkülönböztethetetlensége. Univocitása. Egy
marék kavics szilárdsága. A kavicsok szilárdsága. A kristály – a megtörő, egymásra vetülő
képek, az egymásra gyűrődő, átforduló levelek – szilárdsága. A mégsem azonosság mégis
egysége. A kristály-galacsin szilárdsága.
A távollét kristályának, gala csinjának a szilárdsága. Az alteritás, a más, a másik megkülön
böztethetetlen, elkülönít hetetlen távollétének a szilárdsága. 277
Nem a sziklák, de a partmenti fűcsomók, a part kavicsai nak, homokjának a metaszilárdsága.
278 A te metaszilárdságod. Megkülönböztethetetlenségi pon-tod. A távolban. A „mélyben”
[«mise en abyme»]. 279 Ahol hullámok ébrednek, ahol szelek kélnek.
De az időkristály „kúp” -szerű [cône] is – hangsúlyozza Deleuze.280 A tiszta múlt ugyanis nem
pusztán transzverzális, vertikális, de nem is vonalszerű. Ha ugyanis vonalszerű lenne, még
mindig a jelen – a pont – meghosszabbítása lenne. Vagyis ha elfogadjuk, hogy a „múlt mint
preegzisztencia” [passé comme préexistence] megelőzi a jelent, azaz koegzisztens a jelennel,
egy „már-itt-lévő”
[déjà-là], avagy vorgegeben, ebből az is következik, hogy vonal sem lehet.281 Épp a jelen – a
pont – szétporladása. S így a vonal – a pontok sorozatának – szétporladása is. Szétterülése.
Egy síkban. Egy „felület” -en/ „réteg” -ben [nappe]. 282
És persze nem is egy síkban, egy felületen. Egymásra rétegződő „lerakódások” -
ként [gisement]. 283 Körülbelül úgy, ahogyan a víz spriccel szét kúp alakban egy nagyon
picike lyukon át. Pára-, ködrétegeket hozva létre.284 A jelenből pedig nem marad más, mint
az „örök múlt” [éternel passé] párakúpjának – kristályának – „végtelenül összehúzódott” [infi
niment contracté] csúcsa.285 De nem is egy kristály-kúpunk van. De még csak nem is kettő.
Nem pusztán a múlt
– és a jövő – időkristálya. Legalább még egy. Hiszen az időkristály idő-kép is 277 A francia
„indiscernable” nemcsak megkülönböztethetetlent, de elkülöníthetetlent, kivehetetlent is
jelent. Azt, ami nem világosan felismerhető és elkülöníthető. Az időkristály valójában a másik
szilárdsága – megkülönböztet hetetlenségi pontja – az én időmben. Az időm mélyén. Sőt még
csak nem is az időm, még csak nem is az idő, hanem magának a távollétnek a mélyén. A
megkülönböztethetetlen, elkülöníthetetlen absence mélyén.
278 Akár egyfajta „tartam” -nak [durée], kitartásnak is nevezhetnénk ezt a szilárdságot, ha
Deleuze-t követve a bergsoni durée-t nem egy „szubjektív” időként értjük, sokkal inkább úgy
értjük, hogy
„az idő nem bennünk van” [le temps ne nous est pas intérieur], hanem „mi vagyunk az idő
belsejében”
[c’est nous qui sommes intérieurs au temps] ( Az idő-kép, 101/110.).
279 Uo. 100/109.
280 Uo. 118/129.
281 Uo. 119/130., 118/130.
282 Uo. 118/129., 119/130. A „múlt-rétegek”-et fogja „temporalitás” -nak nevezni
(135/147.).
283 Uo. 119/130. A francia „gisement” ásványlelőhelyet, -telepet, -bányát is jelent.
284 A „nappe” a pára, a köd rétegeit is jelenti. De anyagréteget – pl. terítőt – is.
285 Uo. 125/137., 128/130. De persze a jelen nem is egy kúp, a múlt kúpjának csúcsa, de
legalább még egy kúp, a jövő kúpjának csúcsa is.

329
volt. Csakhogy Deleuze azt is hangsúlyozza, hogy az „idő-kép” [image-temps]
„nyelv-kép” [image-langage] is.286 „Ami az időnek a múlt” [Ce que le passé est au temps], a
tiszta múlt, „az a nyelvnek az értelem” [le sens l’est au langage] – ír-ja.287 A
„preegzisztencia” körei, síkjai, rétegei.288 Kúpja. Több, sok, számos kristály. Számtalan
egymásba tömörülő, összevissza gyűrődő páraréteg. Avagy az idő-kép egy alteritás-kép is.289
Alteritás-kristály is. A kristály kúpja nem pusztán a tiszta emlékezet transzverzális kúpja,
nem pusztán az idő térbeli rétegei, lapjai, de képek, sőt nyelvi rétegek, értelmek is. A tempo-
spacialitás képi, nyelvi alteritás-rétegei. Értelmei.
Tehát az idő – az időm –, a nyelv, a kép – a nyelvem, a képeim, az értelmeim – legalább
részben alteritás-rétegek is. A más, a másik rétegei. A távollét rétegei, lapjai, oldalai
összetömörülve, gyűrve-tűrve. Egymáshoz kristályo-sodva. Szilárdulva. Maga az „általános
preegzisztencia” [préexistence en général]
szilárdsága.290 Avagy „megkülönböz tethetetlen”-sége.291 Mely nem csupán szétporlasztja a
jelent, de mégis össze is húzza, össze is tartja a párát. Az alteritás – a kristály – szilárdság-
rétegeit, lapjait hozza létre. Galacsin t hoz létre. A kristály-galacsin hegyeit, platóit,
szeizmikus fennsíkjait. Párarétegeiket a tenger felett. Olyan rétegeket, idő-, tér-, kép-, nyelv-,
értelemrétegeket, melyben mind te porladsz szét. A te alteritásod porlad szét – és őrződik
meg.
A te szépséged porlad szét – és őrződik meg.292 Szilárdul meg. Aión ként.
Avagy a távollét inhomogén. Sem a lét, sem a nem-lét tisztasága nem jellemzi. „Virtuális” –
Deleuze szavával. Csak úgy és annyiban virtuális, hogy nem alapszik sem az aktuális–
virtuális, sem a konkrét–absztrakt, sem a létező-nem-létező „oppozíció”-ján.293 Nem valami,
ahogyan nem is a semmi. Nem is csak távollét.294 A távollét „ugrik” – hangsúlyozza Deleuze
Kierkegaard nyomán.295 Ugrabugrál. Botorkál. Épp az inhomogenitása miatt 286 Uo.
119/131.
287 Uo. Az „értelem”-hez lásd még A bergsoni fi lozófi a, 63/52.
288 Deleuze: Az idő-kép, 119/131. „Inkomposszibilis” rétegek (121/133., 156–157/171.).
289 Deleuze szó szerint egy „más dolog” -ról [autre chose] beszél, erről a más dologról
mondjuk, hogy
„múlt” vagy „jövő” – írja ( uo. 120/131.). A „test” Deleuze számára ugyanígy „sohasem
jelenbeli”
(227/246.).
290 Uo. 119/130.
291 Uo. 126/137.
292 Nem is szépség, sokkal inkább valamiféle fenség ez. Deleuze szintén beszél a „fenséges”-
ről az idő-kép kapcsán, lásd Gilles Deleuze: „Sur le cinéma: Classifi cations des signes et du
temps. Cours du 22/03/1983. Les aspects du temps, la lumière, Bergson, Le mouvement, Kant,
Le sublime dynamique”, Les cours de Gilles Deleuze, https://www.webdeleuze.com/textes/75
(utolsó letöltés: 2017. 03.
11.); Az idő-kép, 116/127.
293 Deleuze: A bergsoni fi lozófi a, 104–105/99–100.
294 Ahogyan a távollét nem is egy szó. Nincs is rá egy szó.
295 Uo. 63–64/53.
330
ugrabugrál. A távollét sem nem csak időbeli, sem nem csak térbeli. Nem pusztán a képek
vagy a szavak, vagy épp a test távolléte. Vagy a másiké. A távollét a távolság
inhomogenitása. Olyan absence, melynek a distance-a nem pusztán az időn, a téren, a
képeken, a szavakon, a nyelven, a testek vagy a mások között fennálló distancia. Az absence
az idő-tér-kép-szó-test-másik distance-a, inhomogenitása is. Afáziája is. Az inhomogenitás, az
afázia ide-oda ugrása, ugrabugrálása is.
Csakhogy ez az ugrás nem is egy ugrás. Ahogyan nem is egy-irányú. Ösz-szevissza, ide-oda
ugrabugrálás. Ahogyan a szél jön és megy, ahogyan a hullámok ugrabugrálnak. Olyan
transzverzális ugrás, mely – irány nélkül, több iránnyal bírva – gyakorta meg is fordul.
Gyakran még az ugrás közben meg-gondolja magát. Az inhomogenitás nemcsak oda, át-
ugrik, de vissza is. Ide is ugrik. Nem pusztán széttart, de össze is húz. Ahogyan a hullámok
fordulnak vissza, ahogyan a szél fordul vissza. Ahhoz ugyanis, hogy ne forduljon vissza,
homogenitás kellene. „Azonos” kellene. A távollét inhomogenitása a sans présent – a sans
Même – inhomogén összevissza ugrálása, ugrabugrálása.
A megfordulás ugrása. Egyfajta harmonika.296 Mely nemcsak szét-, de össze is húzódik. Sőt
olyan virtuális harmonika, mely nem is egy felületen húzódik szét és össze, de több, sok felület
szét- és összehúzódása. Az absence az időtér-kép-szó-test-másik distanciájának harmonikája.
Közös, mégsem egységes ide-oda, szét- és össze húzódása. Összevissza gyűrődése. Az absence
az időtér-kép-szó-test-másik distanciájának a galacsinja. Az inhomogenitás – a sans présent,
a sans lieu, a sans même – galacsinja. Hordaléka. Sokféle, sok helyről származó ez-meg-azok
hordaléka. Nem csupán a tenger, de a part hordaléka is. Az elmosott, elfújt, a hullámok által
elmosott, a szél által elfújt ez-meg-azok vissza-hozása. Összehordása.297
A hordalék az, amiről jogosan volt hihető egykor, amikor elvitte a szél, amikor elsodorta a víz,
hogy soha többé nem látjuk viszont. Aztán mégis.
A távollét maga ez a hordalék. Az absence distance-ának inhomogén hordaléka.
A mégis hordaléka. Az absence az idő-tér-kép-szó-test-másik distanciájának az inhomogén
hordaléka. De a hordalék szilárdsága, meta-szilárdsága, Aiónja is.298
Annak a szilárdsága, amiről jogosan volt hihető egykor, hogy soha többé nem látjuk viszont. A
távollét szilárdsága. Az alteritás szilárdsága. Az a téridő-kép-szó-test-distancia, melyet épp az
inhomogenitása mos el, fúj szét, de sodor is vissza, hoz is vissza: hordalékként. A hordalék – a
galacsin – s zilárd-296 Deleuze kétségkívül ezt a harmonikát nevezi pli nek.
297 Megkülönböztethetetlensége, sőt „megkülönböztethetetlenségi pontja” .

298 Univocitása is.

331
sága ként.299 Az alteritás, az Autrui szilárdságaként. Ez-meg-azok kupacaként a fövenyen.
Összegyűrve, vizesen, de mégis szilárdan. Olyan szilárdságként, melyre a legmerészebb
álmainkban sem gondoltunk! Az elfújás, az elmosás
– az elvesztés – szilárdsága ként. A mégis megtalálás szilárdságaként és öröme-ként. Remény
ként. Értelem ként.300 Amikor hirtelen valami, valami váratlan, akármi – például egy
gesztenye – elkezd hasonlítani rád.301
299 Serres fogalmával a „syrrhèse” szilárdságaként.
300 Egyfajta survivance-ként.
301 Egyfajta „polifázis” [plyphase] – írja Deleuze ( L’île déserte. Textes et entretiens. 1953–
1974. Paris, Minuit, 2002. 124.). Mely egyszer ilyennek, máskor másmilyennek tűnik – hiszen
maga sem egyforma.
Éppen ezért persze nem is csak ’tűnik’…
VI.
EKTÓPIA
(NANCY)
A TEST
Jean-Luc Nancy számára a távollét inhomogenitása az „ek-tópia” [ec-topie]. 1 Ez az ektópia
jellemzi a „test” -et [corps]. Ahogyan az „egó”-t is. Az ektópia pedig jól hallhatóan közeli
kapcsolatot ápol az „utópiá” -val és az „atópiá” -val is.2
Mind az ek-tópia, mind az u- vagy a-tópia „helyen-kívüli” [hors-lieu] – hangsúlyozza Nancy.3
„Hors-”, avagy sans lieu. Valaminek a deterritorializáció ja.4 Ki- és elmozdulása a helyéről.
Sőt magának a helynek – bármilyen helynek – a ki-és el-mozdulása. Valamiféle helytelenedés.
„Görbület” [fl exion], „redő” [pli], ami ki-tűrődik.5 Kigyűrődik. Felgyűrődik, összegyűrődik.
Egyfajta csomó ként
„ önmagát magára hurkolja” [serrant sur lui le lacet de soi]. 6 Az „egyik helyről egy másik
helyre lép át” [traversée de lieu en lieu] keresztben. Nem ismeri a hic et nunc stabilitását,
homogenitását, azonosságát.7 Csakhogy Nancy számára ebből az ide-oda, keresztül-kasul
ugrálásból, gyűrő désből nem, de legalábbis nem elsősorban egy veszteség következik. Az
ektópia csomója, galacsinja maga is konstitutív! Nem pusztán redukálhatatlan, de
konstitutív is. Az ektópia – avagy az u-, atópia – nem, de legalábbis nem elsősorban a szilárd
hely, a pont, a 1 Jean-Luc
Nancy:
Corpus. Budapest, Kijárat, 2003. Seregi Tamás fordítása; Corpus. Paris, Éditions Métailié,
2000. 22/26. A görög „ektoposz” külsőt, idegent, különöst, szokatlant jelent. Az orvos-
tudományban szintén valamilyen külső, testen kí vülit, vagy csak a megszokott helyén,
helyzetén kívüli torz elhelyezkedését egy szervnek, daganatnak, magzatnak stb. A „nem
homogén” jellegét lásd 73/90.
2 Uo. Bár itt Nancy azt hangsúlyozza, hogy az „ek-tópia” épp hogy nem egy „utópia” vagy egy
„atópia”, de néhány oldallal korábban még azt írta, hogy „helynélkülivé »ektopizálja« (vagy
»uto pizálja«) a testet” [«ectopise» (ou «utopise») le corps hors-lieu] (19/22.).
3 Uo. 19/22. Avagy egy „nem-hely” [non-lieu] (55/67.).
4 Nancy
kifejezésével
„disz-lokáció” -ja [«dis-location»] ( uo. 32/39.).
5 Uo. 22/26.
6 Uo. 23/27.
7 Uo. 22/26.
VI. EKTÓPIA (NANCY)

333
homogén, azonos tér- (és idő-) beli rend redukálhatatlan elvesztéséről szól, hanem épp arról,
hogy ez a deterritorializáció konstituálja magát a teret és az időt is. Ahogyan a testet is. Az
ektópia „helyet ad” [donne lieu], „téridőt ad”
[donne l’espace de temps] – írja.8 Corpust ad. Ugyanis csak az u-, atópiában, az ektópiában
benne lévő redukálhatatlan hors vagy sans lieu – maga a „távollét” – lehet képes arra a
transzverzális „átlépés”-re [traversée], 9 mely nem csupán az egyik pillanatból, az egyik
helyről lép át a másikba, de a térből az időbe, sőt a térből az időbe és a testbe is át-lép. Mely
úgy gyűr össze, hogy a gyűrései nem pusztán felszámolják a lap, a vonal simaságát – az itt és
most, az egó azonosságát, homogenitását –, de ezek az ektopikus kitüremkedések, ide-oda
gyűrődések mégis össze is tartanak. Össze is húzzák az egymásba zavarodó tér-idő-nyelv-kép-
test-fenomént.10 Azaz a Nancy által leírt ektópia ugyanúgy, mint a Deleuze és Guattari által
leírt szervek nélküli test, nem pusztán a rombolásról szól.11 Legalább ennyire az építésről. Az
ektópia ugyanúgy egy szür-konstrukció. A távollét, a „megha tározatlan” [in défi nie], 12
inhomogén distancia szür-konstrukciója. A bomlásban benne lévő építés, építkezés.13 A
galacsinban, a hordalékban benne lévő szilárdság. Mégis szilárdság. A „kötetlenséghez
kötődő” [liant la déliaison] szilárdság.14 Az absence, az alteritás megha tározatlanságához,
kötetlenségéhez kötődő szilárdság. A test, a testem mint a másik szilárdsága. Bennem.
A „testnek sohasem lesz itt helye” [corps n’auront jamais leur place ici] – írja Nancy.15 Az
ektopikus corpus „hely nélküli” [sans place / sans lieu]. 16 Az ektópia maga a „sans place”, a
„sans lieu” . De éppen azért lehet egy ektópia, mert a hely nélküli nem a semmi. A hely
elvesztése, felfüggesztése, zárójelbe tétele nem a semmibe hullás! A hely nélküli egy „nyitott
tér” [espace ouvert ], sőt inkább egy „teresedő” [spacieux], mint „térbeli” [spatial] tér –
hangsú lyozza 8 Uo. 22/25.
9 Az ektopikus test, az ektópia maga a „távollét” [absence] Nancy számára ( uo. 12/12.). Egy
„távollét-itt”
[absence-ici] (85/104.). Sőt „a par excellence Távollévőnek ez a prezentifi káltsága” [le ceci
présentifi é de l’Absent par excellence] (7/8.).
10 Az „ek-tópia” nem pusztán egy tér, egy idő Nancy számára, de „ki-mond” -ás [pro-fère],
egyfajta
„hang” [vox] is ( uo. 22/26.). Sőt „kiírás” [excription], „szövegen-kívülre helyeződés” [mise
hors-texte ]
is (12/14.). „Jel” [signe] (50/60.). A „nyelv mint test ” [langage en tant que corps ], mint
„kép” (52/63., 47/57., 85/104.).
11 A „szervek nélküli test” -et Nancy is mondja ( uo. 123.).
12 Uo. 23/27.
13 Avagy – Deleuze, Foucault és Merleau-Ponty kifejezésével – az afázia. Vagy a deleuze-i
„allotrópia” .
Deleuze és Nancy is egyfajta „hisztériá”-val, hisztérikus átalakulással jellemzi a testet ( uo.
19/22.).
14 Uo. 23/27.
15 Uo. 14/16. Más megfogalmazásban: „A testeknek nincs helye…” [Les corps n’ont lieu…]
(16/18.).
16 Uo. 14/16.
334
Nancy.17 „Ide-oda hajlított” [diversement plié]. 18 „Kihajtott, behajtott” [replié, déplié]. Épp
ezáltal az ide-oda hajlás által – az ek-tópia által – pedig „helyet ad” [donne lieu]. 19 Helyet
ad valami másnak. Más helynek. Helyeknek. S nem csak helyeknek. De az időnek is. Sőt a
szavaknak is. Sőt a testnek is. „Ezernyi mások” -nak is [mille autres]. 20 Azaz a hely nélküli
helyet ad. Bármennyire is paradox, de a hely nélküli helyet ad. Épp azáltal ad helyet, hogy
nem tölti ki a helyet. Nem tölti be a teret. Sőt még csak térként sem defi niálja azt, amit üresen
hagy. A hely nélküli ektopikus visszahúzódás egyfajta üresen hagyás.21
Szabadon hagyás. A távollét visszahúzódása által szabadon hagyott „ezernyi mások” .22
Maga a „»más«” [«autre»], a „»másik«” [«autrui»], a mások szabadon hagyása.23 De az
absence alteritásá nak ki-szabadítása is. A meghatározatlan távolság fel-szabadítása.
Csakhogy a távollét visszahúzódása nem is kiürülés. A partról visszahúzódó hullámok nem
ürítik ki a tengert. Mindössze átrajzolják. A hely nélküli nem pusztán „nem »telített«” [pas du
«plein»], de „nem is üres” [ni vide] – emeli ki Nancy.24 Ha üres lenne, nagyon jól
meghatározható lenne. Ilyen vagy olyan lenne. Sőt itt vagy ott lenne. Valahol lenne üres. A
partról visszahúzódó hullámok nem semmivé lesznek. Nem az űrt hagyják maguk után.
Hanem a homok nedvességét. A partra hordott ez-meg-azt. A távollét – a sans place, a sans
lieu – nem úgy ad helyet, hogy űrt ad, nem úgy, hogy a semmit adja.
Hanem azáltal, hogy át-alakít. Hogy át-hajlik. Át-ugrik. Össze-gyűr. Azáltal, hogy a vizet a
homok szemei közé csempészi. Az ek-tópia maga az elillanó távollét, a visszahúzódó tenger
által maga után hagyott ide-oda hajlás. Gyűrődés.25 Ugrás. A galacsin gyűrtsége. A hordalék
összevisszasága. Egyfajta survivance. A visszahúzódó, elillanó absence hely nélküli helyén
előálló mássá-levés. Az ektópia mássá-levés e. Devenir je. Metamorfózisa. S bár a sáros part, a
hordalékok a parton nem biztos, hogy legkedvesebb tapasztalataink közé tartoznak, mégis jól
mutatnak valamit: a távollét jelenlété t. Azt, ami nincs itt, 17 Uo. De használja a
„teresedés/térbeliesülés” [espacement] fogalmát is (26/31., 33/39., 85/104.). Az
„espacement”-hoz lásd a foucault-i „emplacement”-t is.
18 Uo. 15/16.
19 Uo.
20 Uo.
21 Nancy
„visszavont” [retiré], visszahúzódó „érintés”-ként [touche] írja le a hely nélküli testi viszonyt
( uo. 17/19.).
22 Amit Nancy később „érintés”-nek, „az idegennel való érintkezés” -nek [contact étranger]
nevez ( uo.
17/19.). A test számára maga az idegen nel, a más sal, a távollévő vel való érintkezés. Maga
az „alter”
megérintése (24/28.).
23 Uo. 25/30.
24 Uo. 14/16.
25 Nancy a „kéreg” -hez hasonlítja [cortex] ( uo. 82/101.).

335
nincs jelen, mégis látszik. Mégis látszik, mert lehetővé teszi, lehetővé tette, hogy valami mássá
legyen. Hogy megváltozzon a part. Hogy elveszítse a helyét – azonosságát –, de cserébe
térbelivé lehessen. Teresedő vagy csak épp tágas lehessen.26 Hogy ki-terjedhessen. Sőt, hogy
időbelivé lehessen. Hogy térbelivé és időbelivé tágulhasson. Hogy egyáltalán más lehessen.
Olyan lehessen, mint te. Ismerős ismeretlen. Alteritás, mely bennem, velem él. Testembe
gyűrődő térként, időként, másikként. Szavakként, képekként. Testemet átjáró tengerként.
Szélként. Szilárdan. Mely már hallomásból sem ismeri a horror vacui félelmét. S legfeljebb
csak egy icipicit borzong meg, amikor átjárja a szél. Amikor összevizezik a hullámok. Amikor
a távolba néz. Amikor rám nézel.
Nancy számára az ektópia „nem itt”-szerű [pas ici ]. 27 De ahogyan itt nélküli, jelen nélküli
is: „nem jelenít meg” [ni présente] – írja.28 Bár miközben itt nélküli, jelen nélküli, mégis
„teresedés/térbeliesülés” [espacement] is.29 Spacializáció. Ahogyan egyfajta „jelenlét”
[présence] is.30 Temporalizáció. Azaz az ektópia egy itt nélküli, hely nélküli spacializáció, és
egy jelen nélküli temporalizáció.
Avagy Nancy is ragaszkodik ahhoz – amihez Husserl, Merleau-Ponty, Richir, Didi-Huberman,
Foucault és Deleuze is ragaszkodnak –, hogy a tér és az idő, pontosabban a spacializáció és a
temporalizáció csak a hely, csak a jelen felfüggesztése nyomán konstituálódhat. Ahhoz, hogy
csak a sans lieu, a sans présent képes teret és időt adni. Hogy a redukálhatatlan távollét
konstituálja a spacialitást és a temporalitást is. Az itt és a most nem-azonossága konstituálja.
Avagy nem a pont azonossága, hanem az ek-tópia gyűrődése. Az u-, atópia gyűrődése. De ha
elfogadjuk, hogy a spacialitás, ahogyan a temporalitás is, magában a térben és az időben
előálló nem-azonosság, a gyűrtség, a gyűrődés – az idegen, a más – által konstituálódik, úgy
azt is el kell fogadnunk, hogy sem a tér, sem az idő nem lehet tisztán tér és tisztán idő. A hely
nélküli spacializáció, a jelen nélküli temporalizáció maga is egyfajta „megfertőző”-dés
[contagieux] – írja Nancy.31 Az ektópia megfertőződés. Az absence fertőzé se.
A homok megfertőződése, átitatódása a tengerrel. A vízzel. A tenger átitatódása a széllel. A
parti föveny gyűrődései, a hullámok gyűrődései.
26 A „spacieux” a francia köznyelvben leginkább tágast jelent. Vagy valamilyen kiterjedtséget.
Ahogyan a Nancy által használt német „ausgedehnt” kifejezés is ( uo. 19/22.).
27 Uo. 33/40.
28 Uo. 48/57.
29 Uo. 26/31., 33/39., 85/104.
30 Uo. 47/57. Nancy „az eljövetel” [la venue] „jelenlét”-éről [présence] beszél. Egy olyan,
mindigis csak eljövendő jelenlétről, ami sohasem volt, sohasem lesz jelen.
31 Uo. 74/91.
336
Nancy számára a fertőzés mindig kereszt irányú: „traversée”. Innen az ektopikus gyűrtsége.
Avagy Husserl kifejezésével egyfajta Querintentionalität jellemzi. Az ektopikus gyűrődés
transzverzális megemelkedése jellemzi. A föveny buckái. A hullámok taraja. De a tér és az idő
keresztirányú egymásba gyűrődése is. Tehát a más – a nem azonos – által megfertőzött
ektopikus, transzverzális hely nélküli spacializáció, a jelen nélküli temporalizáció egy spacio-
temporalitás, egy tempo-spacialitás is. Nancy kifejezésével „az idő terese-dése/térbeliesülése”
[l’espacement du temps]. 32 Ahol „az idő maga a teresedés/
térbeliesülés” [le temps est l’espacement] – írja.33 Csakhogy bár sem a tér, sem az idő nem
homogén, szüksége van az idegenre, a másra, a távollétre, az ektópiára, de közben nem is
heterogén: „sem nem homogén, sem nem heterogén” [ni homogène ni hétérogène] –
hangsúlyozza Nancy.34 A tér úgy fertőződik meg az idővel, az idő a térrel, hogy az ektopikus
gyűrés – keresztben – össze is préseli a temporalitást és a spacialitást. Az ektopikus gyűrés
Nancy számára is egyfajta összeállás: „tömegekké való összeállás” [prise en masse]. 35 Az,
amit korábban galacsin nak neveztünk. Vagyis az ektopikus gyűrések, tűrések nem pusztán
szét-tartanak, de össze is húzódnak. Az idegen, a más, a távollét nem pusztán fel-bontja, de
össze is építi a teret és az időt. És nem csak a teret és az időt bontja szét és építi össze. Nancy
számára a test a galacsin masszája.
Tér, idő, kép, nyelv, a másik, mások egymásba tömörülése. Összeállása. Vizes
papírgalacsinként. Nedves parti homok ként. Olyan fertőzések, melyek a távolság ban – az
idegenben, a másban – a közelség et hangsúlyozzák. A távollét közelségét. Ismerősségét.
„Proximitás”-át.36 Azt az absence-t, mely át-járja,
– Nancy szavával – mintegy „átitatja” [imprégnation] a teret, az időt, a képet, a nyelvet, a
másikat.37 Ezernyi mással itatja át. Sőt, ezáltal egymással is átitatja – megfertőzi – a teret,
az időt, a nyelvet és az alteritást. A test maga az át-itatódás masszája. S ennyiben már nem is
egy test: „az összes test egymással való átitatódása” [imprégnation de tous les corps], „közös
szivacsos kitettség”-
ünk [commune exposition spongieuse] – írja Nancy.38 Mely, ha akarjuk, ha nem, egyfajta
szilárdság is.
32 Uo. 33/39. Mely számára „az idő mint test” [le temps comme corps]. Mint térbeli test.
Amit „arealitás” -
nak [aréalité] nevez, „areális realitás” -nak [réel aréal].
33 Uo. 85/104.
34 Uo. 73/90.
35 Uo. 74/91. A „masse” halmot, rakást, csomót, de sokaságot is jelent.
36 Jean-Luc Nancy: „L’approche”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche. Strasbourg, La
Phocide, 2008.
120.
37 Nancy: Corpus, 74/91.
38 Uo.

337
Az ektópia – a test – ragacsos, átitatódott masszája, vizes papírgalacsinja maga is egyfajta
szilárdság. A távollét szilárdsága. A gyűrés, a tűrés szilárdsága.
A szür-konstrukció szilárdsága. Az alteritás meta-szilárdsága. Mely örökre elűzi a horror
vacui félelmét. Olyan át-itatódás, szivacsos átjárás az alteritással, a mással, a másikkal, mely
„értelmet” [sens] ad! Az értelem szilárdságát adja. Az ektópia – a test – ragacsos masszája,
vizes papírgalacsinja maga az értelem szilárdsága. Avagy a szivacsos átitatódásban, az
ektopikus galacsinban a távollét átváltozik. Értelemmé változik át. A test – Nancy
kifejezésével – „az értelem teste” [corps du sens] lesz.39 Az a távollét – gyűrés –, mely nélkül
nem lenne értelem. Az az alteritás, mely nélkül nem lenne lehetséges az értelem. Mert
értelmet csak másban lelhetünk. Az azonos nem ad értelmet. Az értelemhez ugyanis legalább
egy picike alteritás kell. Egy kicsike vízcsepp a homokban.
Távollét. Hogy összeragadhassanak a homokszemek. Hogy össze állhassanak a pontok.
Távolság. Mely legalább annyira a két homokszem közötti lehetséges közösség forrása, mint
a különbözőségük oka. Legalább annyira a közelségük, mint a távolságuk forrása. Nancy
számára az értelem csak valamilyen testi értelem lehet. Magát az értelmet is az „érző test”
[corps sentant] konstituálja.40 Egy „esztétikai test” [corps esthé tique]. 41 Mely elsősorban
nem valamit, ezt vagy azt, hanem a távollétet észleli. A távollét szilárdságát értelemként.
A redukálhatatlan távollét beszivárgását – vízcseppjét – az észlelés, az itt és a most
homokszemei között. A más, a mások, a másik beszivárgását. A te beszi várgásodat. Egyfajta
„hasztalan közösség” -ként [communauté désœuvrée]. 42
„Kimond hatatlan közösség” -ként [communauté inavouable]. 43 Mely úgy tart össze minket,
hogy ezernyi másokként fröcskölünk szét, úgy, ahogy a partra futó hullám gyűri össze, szórja
szét, miközben mégis megnedvesíti a homokot.
Úgy itatjuk át egymást, mint a víz és a homok. A vizes homok. A tenger által elmosott,
szétmosott, vízbe mosott, de ezáltal mégis össze ragadóvá váló
– szilárddá váló – homok. A távollét által ragacsossá mosott homok. Testünk vizes
homokjaként. Összetapadva, ragadva. Mégis mosolyogva. Fürdés után nedvesen, sósan,
homokosan elnyúlva a parton.
39 Uo. 20/24., 21/24. Avagy „ a test az értelem szerve” [le corps est l’organe du sens] – írja
(54/65.).
40 Uo. 27/33.
41 Uo.
42 Uo. 71/87. Lásd még Jean-Luc Nancy: La communauté désœuvrée. Paris, Bourgois, 1986.
Nancy számára elsősorban azért „hasztalan” ez a közösség, mert „a közösség nem állt elő” [la
communauté n’a pas au lieu] – írja ( uo. 33.).
43 Maurice Blanchot: La communauté inavouable. Paris, Minuit, 1983. Blanchot maga is
Nancy „communauté désœuvrée” fogalmából indul ki.
338
A JELENLÉT
„A »jelen« rossz fogalom” [«présent» est un mauvais concept] – írja Nancy.44 A jelen rossz
fogalom, mert a „reprezentáció”-hoz [représentation] tartozik – ismétli meg a Derrida által
mondottakat.45 A reprezentáció oppozitorikus logikájához tartozik. A jelenlévő–nem-
jelenlévő, a létező–nem-létező dichotomikus logikájához. Az igenhez és a nemhez. A „jelen”
helyett Nancy a „jelenlét” [présence] fogalmát javasolja.46 Ahogyan például Heidegger,
Blanchot és Richir is a jelenlétet használja a jelen helyett.47 A jelenlét Nancy számára nem az,
ami van. Még csak „az sem, ami már »eljött«” [non pas déjà «venue»]. 48 A présence számára
maga az „ eljö vetel (az eljövés, a megérkezés folyamata)” [ venue (action de venir,
d’arriver)]. „Maga az, ami jön” [qui lui-même vient ]. A „puszta születés” [seulement
naissance]. A „jelenlétre születés/ébredés” [naître à la présence].
A „lépés” [pas], az „átjáró” [passage]. Az „épp-történésben-lévő” [en-train-d’avoir-lieu]. 49
Az épp előálló. Helyet kapó. Egyfajta jelen nélküli jelenlét (Blanchot).
Hely nélküli jelenlét. Nancy megfogalmazásában „az eljövetel jelenlét nélküli je lenlétben
levése” [sans présence de la venue en présence]. 50 Ahol a „születés”
„mindig »van«” [«est» toujours] és „soha »nincs«” [n’«est» jamais]. 51 A jelenlét maga az,
ami mindig van, de csak úgy és annyiban, mint ami soha sincs.
Nem pusztán az „épp születésben lévő” [en train de naître], de az „épp haldokló”
[en train de mourir] is.52 Azaz a jelenlét Nancy számára valójában egy jelenlét-távollét
(Blanchot).53 Olyan présence-absence, mely „sem nem pre zentáció, sem nem abszentáció”
[ni la présentation ni l’absentation]. 54 Mindössze egy „»jövés-44 Jean-Luc Nancy: „Espace
contre temps”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche, 87.
45 Jean-Luc Nancy: „Naître à la présence”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche, 104–106.
46 Uo. 104.; „Le rire, la présence”, Critique, XLIV/488–489, janv.–févr. 1988, 41.
47 Ebben Nancy már nem követi Derridát, aki nem különbözteti meg egymástól a jelent és a
jelenlétet.
48 Uo. 106. (A következő idézetek is erről az oldalról származnak.) 49 Uo. 107. A szójáték az
„avoir lieu”-vel lefordíthatatlan. De jól mutatja, hogy a jelen pontszerűsége ugyanúgy
tarthatatlan Nancy számára, mint a hely pontszerűsége. Az „en-train-d’avoir-lieu” szó szerinti
fordítása talán az „épp-helyet-kapó” lehetne.
50 Uo.
51 Uo.
52 Uo. 108. Nancy többször hivatkozik Blanchot-ra. A „haldoklás” [mourir] szintén Blanchot
fogalma.
53 Nancy megfogalmazásában „a távollét mélyén lévő jelenlét” [présence au sein de cette
absence] („Le poids d’une pensée”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche, 15.). A jelenlét és
a távollét közötti
„pas”, „passage”, avagy a jelenlét és a távollét „nyom” -a [trace], „lenyomat” -a [ves tige]
egymáson („Ami a művészetből megmarad”. In Házas [szerk.]: Változó művészet fogalom,
35., 36., 33. Házas Nikoletta fordítása).
54 Nancy: „Naître à la présence”, 108. Más megfogalmazásban: „távollévővé téve jeleníti meg,
ami a jelenlétben eljövendővé válik” [il présente l’absentement qui se fait dans la venue en
présence] (Nancy:
„Le poids d’une pensée”, 18.).

339
menés«” [«allée-et-venue»]. 55 A hullámok, a szél jövés-menése. Nem az, ami van, sokkal
inkább az, ami volt és lesz. De csak annyiban volt s annyiban lesz, hogy sohasem volt jelenként
és sohasem lesz jelenként. Sohasem volt, sohasem lesz ittként. Nancy megfogal mazásában,
„ami már, mindigis, ott lévő”
[il est toujours, déjà, là]. 56 Nem itt, nem most, hanem amott lévő. Amott és akkor lévő. A
„távolban” [à distance] lévő.57 A máshol és máskor lévő. A „tenger”, az
„óceán” horizontja mögötti,58 a felhők alatt lévő. Az a máshol és máskor lévő, ahonnan a
hullámok jönnek, ahol a szelek kélnek.
A jelenlét Nancy számára az az u-topikus, a-topikus, sőt a-krónikus ek-tópia, mely az
alteritás meghatározatlan távollétét sodorja, fújja, hozza-viszi. Innen oda, onnan ide. Mely az
„absence” -t sodorja, fújja, hozza-viszi.59 Sőt magát az
„értelmet” [sens] sodorja, fújja, hozza-viszi.60 Téged sodor, fúj, hoz és visz. Olyan valamiként,
valakiként, aki csak úgy és annyiban, ott és akkor jön el, amikor és ahol rögtön el is illanhat.
Amikor és ahol már el is illant. A távolban, a távol-ként jön el. Visszadobott kavicsként.
Eleresztett, el nem fogott pillangóként.
Hullámként és szélként. A hullámok, a szél által elsodort homokként.
A jelen azért rossz szó Nancy számára, mert nem térbeli. A jelenlét épp abban különbözik a
jelentől, hogy térbeli. „A tér nélküli idő a lineáris idő” [le temps sans espace, le temps linéaire]
– írja.61 A tér nélküli lineáris idő pedig a „lehetetlen jelen”-en [présent im possible] alapszik,
„a »jelen« apóriáin” [les apories du
«présent»]. 62 A lét–nem-lét apóriáján. Azon, hogy ha a jelen a puszta lét lenne, sohasem
múlna el, vagy ha el is múlna, a jelen s a jelenen alapuló idő is vele együtt múlna. Azon, hogy
ha a múlt a tiszta nem-lét lenne, úgy sohasem ma-radhatna jelen, sohasem lenne
emlékezetként még mindig, avagy újra jelen.
Ugyanúgy, ha a jövő a puszta nem-lét lenne, úgy sohasem jöhetne el, vagy ha mégis eljönne,
azonnal meg is semmisülne, stb., stb. Ahhoz, hogy az idő
55 Nancy: „Naître à la présence”, 109. A Jövés-menés egy Beckett-dráma címe.
56 Uo. Egyfajta „il y a” – idézi Lévinast (109.). Avagy „már múlt” [déjà passé], „még
eljövendő” [encore à venir] (Nancy: „Espace contre temps”, 87.).
57 Nancy: „L’approche”, 120.
58 Jean-Luc Nancy: „Rives, bords, limites (de la singularité)”. In uő: Le poids d’une pensée,
l’approche, 134–136. Nancy Deleuze-höz hasonlóan nemcsak óceánról, de „sivatag”-ról és
„nomád”-okról is beszél („Vox clamans in deserto”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche,
34.).
59 Nancy: „Le poids d’une pensée”, 13.; „Le rire, la présence”, 48.
60 Nancy: „Naître à la présence”, 109. 110. „Az értelem mindig a nem-befejezett értelme, a
nem-véglegesé, a még-eljövőé, általában a még é” [Le sens a toujours le sens du non-achevé,
du non-fi ni, de l’encore-à-venir, et en général de l’à] – írja („Le poids d’une pensée”, 13.).
Avagy „az értelem a távollét mélyén lévő jelen létben jön el” [le sens vient en présence au sein
de cette absence] (15.). Azaz az értelem legalább annyira idő-, sőt tér-idő szerű, mint test
szerű.
61 Nancy: „Espace contre temps”, 85.
62 Uo.
340
elmúlva mégis megmaradhasson, emlékezetként mégis jelen lehessen, jövőként eljőve mégse
semmisüljön meg, az kell, hogy az idő ne csak, ne tisztán lineáris legyen. Hogy a jelen, a múlt
és a jövő együtt lehessen. Pár huzamosan lehessen. Hogy az idő koegzisztens legyen. Térbeli
legyen – érvel Nancy. Hogy
„reverzibilis” lehessen az idő.63 Ezt a paralel, koegzisztens, spaciális, reverzibilis időt hívja
Nancy jelenlét nek. Az idő térbeli ek-tópiá ját. Az idő térbe való elhajlását, „eltérés”-ét [écart],
„disz-lokációját” [dis-location], a jelenen kívüli
„más hely”-ek [autre lieu], „más toposz”-ok [autre topos] megjelenését.64 Magát „a jelen
térbeliesülésé” -t [espacement du présent]. 65 Magát a „térbeliesülés” -t/
„spacializáció” -t [espacement].
Csakhogy, vegyük észre, a tér belegyű rődése az időbe nem elrontja az időt!
A nem-idő, a nem-jelen, a távollét, az idegen, az alteritás ektopikus fertőzése nem elrontja,
nem tönkreteszi az időt, hanem épp ez az, ami a temporalitást létrehozza! Egyedül az ekto-
spacio-temporális jelenlét – az idő meggyűrődése, összegyűrése – képes konstituálni az
időt.66 Az időbeliséget. Egyedül a galacsin, a gyűrés, a tűrés afáziá ja, szür-konstrukció ja
képes konstituálni az időt.
A múltat és a jövőt. Avagy Nancy megfogalma zásában, bármennyire is úgy gondolunk a
térre, mint „ellen-idő” -re [contre temps], mégis be kell látnunk, hogy „a tér nem az idő ellen
van” [l’espace n’est donc contre le temps]. 67 Be kell látnunk, hogy a tér legfeljebb az az
„ellen” – az a gyűrés, tűrés, idegenség, másság –, mely épp az idő elemi, redukálhatatlan,
konstitutív része. Egyfajta konstitutív „contre” . Az ektópia maga ez a konstitutív „contre”. Az
a transzverzális gyűrés, tűrés – idegenség, alteritás, távollét –, mely egyedül képes valamit
megszilárdítani. Ellenállóvá, de legalábbis rezilienssé tenni a nem-léttel szemben. A
rombolással, a pusztulással szemben. A jelent kizáró, leromboló múlttal és jövővel szemben.
Az ittet leromboló ottal szemben. Az ént leromboló másikkal szemben. Úgy, hogy magába
kebelezi. A transzverzális gyűrés, tűrés – idegenség, alteritás, távollét – egyedül úgy képes
valamit megszilárdítani, hogy magába kebelezi a rombolást. A nem-lét et. Az abszenciá t.
Hogy elébe megy a pusztulásnak. Hogy a sziklával – a jelennel – szemben kavicsokként,
homokként magába szívja a tengert. Hogy lyukas kőszoborként ablakot nyit 63 Uo.
64 Uo. 86. „A jelen az eltérés” [Le présent est l’écart] – írja valamivel később (87.).
65 Uo. 87.
66 Nancy „a tér és az idő kereszteződésé” -ről/ „metszet” -éről [intersection de l’espace et du
temps] beszél („L’approche”, 115.). Egy „inter-lokalizált” -ságról [inter-localisée] (122.).
67 Nancy: „Espace contre temps”, 88. Avagy a tér „az idő tere” [espace du temps] (87.). Ahol
„az idő
megtörténik/helyet kap” [le temps a lieu] (87.). Ahol kimondható: „az idő pusztán térbeli”
[temps seulement spatial] („Les iris”. In uő: Le poids d’une pensée, l’approche, 68.). Egy „tér-
idő” [espace-temps]
(„Rives, bords, limites [de la singularité]”, 127.).

341
a szélben. Sőt magában, magán nyit ablakot a szélnek. A testünk – időnk és terünk,
értelmeink – az az ek-topikus lyukas kőszobor, mely maga magán nyit ablakot a szélnek.
Mely maga fürdik meg a vízben. A más, a másik, az alteritás csorog le a testemen a strandon.
Te nyúlsz el szilárdan, testemként, bennem a fövenyen a „parton” [au bord]. 68
SZINGULARITÁS
Az ektópia Nancy számára „időn-kívüli-téren-kívüli” [hors-temps-hors-lieux]. 69
Nem rendel kezik sem az itt, sem a most szilárd pontjával. Épp az, ami feloldja, elmossa a
szilárd pontokat. Ami feloldja, elmossa a jelent és az ittet.
A présent-on és a lieu-n alapuló időt és teret. A nem térbeli időt, a nem időbeli teret. Csakhogy
bármennyire is összemossa, összeragasztja az ekto-spaciotemporalitás a pontok
homokszemeit (épp azáltal, hogy spacializál és temporalizál), mégsem szünteti meg a
szingularitásaikat. A vizes homok még mindig homok. Nem olvadnak össze a homokszemek
benne. Nem válik betonná. Nem válik egy homogén egésszé. Mindössze valamiféle egész
nélküli egység marad.
Nancy megfogalmazásában „szinguláris” [singulière] marad. Bár csak „szinguláris-plurális”
[singulière-plurielle] ma rad.70 A szingularitás nem a présent-on és a lieu-n, nem az
azonoson alapuló identitás, mégis épp a jelen és a hely és az azonos felfüggesztését adó ekto-
spacio-temporális gyűrődések, tűrések jól elkülöníthető mintázatait adja. Nem úgy lesz
elkülöníthető, mint két – egymás mellett lévő – papírlap, hanem úgy, mint a lapok
összegyűrtsége, mint a galacsin. Nem úgy lesz elkülöníthető, mint két kőszikla, hanem úgy,
mint a homokszemek, a kavicsok összeállásaként, összeragadásaként előálló part mintázata.
Mint a föveny gyűrődései. Mind össze egy „plurális szingularitás” -
ként [singularité plurielle]. 71 A pluralitás – az ek-topikus gyűrődés – adta szingularitásként.
A szél, a hullámok egyediségeként.
A szingularitás Nancy számára – ahogyan Deleuze számára is – egyfajta transzverzális
egyediség. Magának az ek-tópiá nak az ugyanúgy sohasem ismétlődő, semmilyen nagyobb
egészbe bele nem illeszthető transzverzális gyűrődéseinek az egyedisége. Maga az ektópia –
az összevissza gyűrődés, a pluralitás – szingularitása. Az afázia szingularitása. A szür-
konstrukció szingularitása.
68 Nancy: „Rives, bords, limites (de la singularité)”, 136.
69 Uo. 127.
70 Uo. 126.
71 Uo.
342
Az alteritás, a más, a másik jelenlét-távollétének az egyedisége. Az identitás
felfüggesztésének a szingularitása. Az individualitás felfüggesztésének a szingularitása.
Annak az u-, a-topikus, sőt ek-topikus hely nélküli, jelen nélküli helynek az egyedisége, annak
a távollétnek, távolnak a szingularitása, melyben testünkként – időnkként és terünkként,
értelmeinkként – lyukas kőszoborként már mindigis maga magunk nyitottunk ablakot a
szélnek. Miközben megfürdünk a távolban, a tengerben, a vízben. Azaz szingu laritásként a
más, a másik, az alteritás csorog le a testemen a strandon. A szingularitá somként te nyúlsz el
egyedien, szilárdan, testemként, bennem a fövenyen a parton.
Nancy számára a „szingulárisan plurális” [singulièrement pluriel] nem pusztán az in
terszubjektivitás, sokkal inkább valamiféle olyan interszubjektivitás, mely egy temporalizáció
– sőt spacio- temporalizáció – és egy értelem konstitúció is.72 Nem egyszeres, nem is
egyirányú, hanem többszörös, többirányú ektópia. Amit Nancy „eredendő multiplicitás” -nak
[multip licité originelle] nevez.73
A szinguláris-plurálist a „jelenlét” [présence] jellemzi.74 Nem a jelen. De még csak nem is a
„puszta jelenlét” [pure présence]. 75 A jelenlét az Être singulier pluriel ben is az, ami
„szétválik” [se disjoint], maga az „eltávolodás” [écartement], a „felosztódás” [par tition]. 76 A
jelen, a hely – a présent és a lieu – felosztódá-sa. A kőszikla szétmorzsolása. „Szétrobbanás” -a
[implosion]. 77 „Felrobbanás” -a
[explosion]. 78 „A jelenlét felrobbanása felosztódásának eredendő multiplici-tásában”
[l’explosion de la présence dans la multiplicité originelle de sa partition] –
írja.79 Azaz a jelenlét a jelen széthullása a térben: „térbeliesülés” [espacement]. 80
A jelenlét a jelen térbeliesülése. Spacio-temporalizációja. Csakhogy Nancy számára a jelenlét
spacio-temporalitása, tempo-spacializációja nem pusztán a tér és az idő összegyűrődése,
megfertőződése, kölcsönös átitatódása, de az „értelem” [sens] spacio-temporalitása, tempo-
spacializációja is.81 Vagyis a jelenlét a jelen térbeliesülése, de értelem ként. „Az értelem
térbeliesülése” [espacement du sens], a „térbeliesülés mint értelem” [espacement comme
sens], maga a „tér-idő” [espace-temps] mint értelem.82
72 Jean-Luc Nancy: Être singulier pluriel. Paris, Galilée, 1996. 20–21.
73 Uo. 21. Az Être singulier pluriel ben nem használja az ektópia fogalmát.
74 Uo. 20.
75 Uo.
76 Uo. Deleuze szintén beszél a jelen „végtelen felosztás” -áról.
77 Uo.
78 Uo. 21.
79 Uo.
80 Uo. 20.
81 Uo. 20–21.
82 Uo. 21.

343
Az értelem ugyanis Nancy számára maga a „-val/-vel” [avec], a „ko-egzisztencia” [co-
existence]. 83 Maga a spacializáció. Az, ami valamit valami mással, egyiket a másikkal, sőt
az „egyiket-a-másikakkal/egymással” [les-uns-avec-les-autres]
kapcsolja össze.84 Az értelem Nancy olvasatában „csak egy olyan lét lehet, mely az-egyik-
létezőt-a-másikakkal/egymással” [l’être ne peut être qu’étant-les-uns-avec-les-autres]
kapcsolja össze.85 A szingularitás épp ez a térbeliesülés
– ko-egzisztencia – a másokkal, a jelen térbeliesülése jelenlétként, de értelemként is, sőt a
másikkal, a másokkal együtt is. Azaz plurálisan. Tehát a jelenlét nem pusztán a jelen
térbeliesülése értelemként, de a jelen térbeliesülése interszubjektivitásként is.86 Az idő, a tér,
az értelem és a másik kölcsönös egymásba gyűrődése, egymást megfertőzése, egymást
átitatása. Az idő-tér-értelem-másik galacsinja. Avagy Nancynál szingularitást – egyediséget –
önmagában sem az idő, sem a tér, sem az értelem, sem a másik nem ad. Szingularitást
legfeljebb az idő-tér-értelem-másik plurális ektópiája – galacsinja – adhat. Nem az
szinguláris, aki vagy ami maga van az idő, a tér egy pontján, magányos értelemként, a
másikkal szembeni magányában, hanem csak az szinguláris, akit vagy amit átjár az idő-tér-
értelem-másik. Aki vagy ami lyukas kőszoborként maga magán nyit ablakot a távolnak, a
távollétnek, a szélnek. Aki maga fürdik meg az absence tengerében, az alteritás óceánjában.
Aki hagyja átjárni, lecsorogni, rászáradni az idegenséget a testén a strandon. Ha hagyom,
hogy szingularitásomként te nyúlj el egyedien, szilárdan, testemként, bennem a fövenyen a
parton.87
Nancy „kereszteződés” -ről [entrecroisement] beszél.88 Olyan kereszteződésről, mely ben
előáll az „összefonódás” [entrelacs] az „értelem” [sens], a „térbeliesülés”
[espacement] és „a jelenlét átjárója” [passage de la présence] között.89 Az „unicitás”
[unicité] és a „multi plicitás” [multiplicité] között.90 Közöttünk [entre nous]. 91
Sőt „megannyi világ” [autant de mondes], „földek, egek, történetek” [terres, 83 Uo. Később
pedig már csak „ko-” [co-] (59.).
84 Uo. Szó szerint „egyikeket-a-másikakkal” kapcsolja össze. A francia „les uns avec les
autres” szebb fordítása az „egymással” (bár azért az igét itt is ki kellene tenni a mindennapi
beszédben, amit viszont Nancy elhagy).
85 Uo. 21.
86 Husserl a jelen térbeliesülését interszubjektivitásként „apprezentáció” -nak hívja. Nancy is
használja az „appre zentáció”-t ( uo. 91.).
87 Sőt – szerencsére – nem tudom nem hagyni. A szingularitás egy eredendő – ektopikus –
alteritás is bennem.
88 Uo. 23.
89 Uo. Már nem pusztán „ko-egzisztenciá”-ról [co-existence], de „ko-implikáció” -ról [co-
implication]
beszél (49.). Egyfajta „koincidenciá” -ról [coïncidence] (30.).
90 Uo. 23.
91 Uo.
344
ciels, histoires] között.92 Egyfajta „csomó” -ként [nouage], „az egymást érintő felületek
heterogenitása” -ként [l’hétérogénéité des surfaces qui se touchent] – írja.93
A sans présent, sans lieu olyan többszörös, sokszoros utópikus ek tópiája ként, mely nemcsak
az időt, a teret, az értelmet gyűri össze, de mi magunkat is közégyűr ebbe a galacsinba. Mi
magunkat is közéfon ebbe a csomóba. Nancy megfogal mazásában pedig „ezentúl mi – mi
mások vagyunk” [ nous sommes désormais – nous autres ]. 94 A szingularitás, a szinguláris
pluralitás épp ez a „mi mások”. Amikor más terekké, időkké, értelmekké – más földekké,
egekké, történetekké – válunk, másokká, ezernyi mássá válunk, miközben térbelivé, időbelivé
leszünk, miközben értelmeink lesznek, miközben magunkká válunk.
Sőt, Nancy – ahogyan Deleuze is – ragaszkodik ahhoz, hogy ez a szingularitás nem pusztán
egy im perszonalitás, nem pusztán egy imperszonalizáció.
Abban az értelemben nyilván személyte lenség vagy személytelenedés, hogy a szingularitás
nem magán alapszik, hanem épp a másokon, a másikon, az alteritáson alapul. Hogy nincs
magában. Nincs ön-magától. Abban az értelemben viszont egyáltalán nem személytelen, nem
személytelenedik el, hogy a „ keresz teződés”, az „ összefonódás” igenis bír valamilyen
perszonalitással, valami féle egyediség gel. Bír valamilyen szingularitás sal. Még akkor is, ha
ez nem is egy lapon, egy szálon áll elő, sokkal inkább az egymást érintő felületek között, a
csomó szálai között, a gyűrések, a tűrések, a csomó szingularitása ként.
Nem a hossz-, sokkal inkább a kereszt intencionalitás adta szingularitásként.
A kreuz und quer egyediségeként. Nem abban, amiben és ahogyan megtalálom magamat,
hanem abban és akként, ahogyan elveszítem magamat. Ab-
ban, amiben elveszítem a perszonalitásom, az individualitásom, de helyette mégis meglelem –
valami másban, a másikban, másokban – a szingularitásom.
Szür-perszonálisan. A szingu laritás plura litásaként vagy – Deleuze kifejezésével –
univocitásaként. Alteritásként. Alteri zációként. Az alteritás, az alterizáció nem
akármilyenségeként. A másság, a mássá válás szingulari tásaként. Pre- és poszt
individuálisan. Pre- és poszt perszonálisan.
A szingularitást a szél, a hullámok – a távollét – jövés-menése adja. Nem a kőszikla. Nem a
hic et nunc kő sziklája. Hanem a távolság, a távol. Az a szél, azok a hullámok, melyek nem
csak visznek, hoznak is. A hordalék galacsinja, csomója épp az elvitt, mégis visszahozott. A
távollét szele nem pusztán el-ragadja a perszonalitást, nem pusztán imperszo nalizál, de –
hordalékként –
valami mással összegyűrve vissza is hozza. A szingularitás a szél, a tenger által 92 Uo.
93 Uo. Épphogy csak ki nem mondja a galacsin t.
94 Uo. 22–23.

345
újravariált, az absence által újravariált – visszahozott – hordalék. Az afáziásan újravariált
hordalék.95 A survivance által újrateremtett „világ” galacsinja.
A szingu laritásom galacsinja, melyben már nem magam vagyok. Más „földek, egek,
történetek” is benne vannak. Te is, pontosabban a te szingula ritásod is benne van – vagy
inkább volt-lesz. Azaz a szingularitás nem az én, nem a perszo nalitás, nem az individualitás,
nem a szubjektivitás, hanem az absence, a más, mások, a másik, az alteritás szilárdsága,
testemként, bennem.96 Maga az interszubjektivitás szilárd sága. Amikor a vízből kijőve
maga a más, a másik, az alteritás csorog le a bőrömön a strandon. Amikor te nyúlsz el
egyedien, szilárdan, a testem ként, bennem a fövenyen a parton. Egyfajta „ko-prezencia”
-ként
[co-présence]. 97 Ko-prezen ciámként.
KO-PREZENCIA, KOPAROUSZIA, -VAL/-VEL
Nancy nemcsak ahhoz ragaszkodik, hogy a jelen rossz szó, és a jelenléttel kell lecserélnünk, de
ahhoz is, hogy a „jelenlét” / „prezencia” [présence] csak valamilyen „ko-prezencia” [co-
présence] lehet.98 Csak valamiféle együtt-lét, együtt-jelenlét, együttes jelenlét lehet:
„présence-avec” .99 „A -val/-vel a – szinguláris plurális – feltétele a jelenlétnek általában mint
ko-prezen ciának” [l’avec est la condition – singulière plurielle – de la présence en général
comme co-présence]
– írja.100 Vagy más megfogalmazásban: „a jelenlét csak úgy állhat elő (…), ha már legelőször
is a ko-prezencia előállása” [la présence ne peut avoir lieu (…) que si tout d’abord a lieu la co-
présence]. 101 Nancy logikája kristálytiszta: ha felfüggesztjük a présent és a lieu magá nyát,
azonosságát, abszolútságát, úgy nem pusztán egy jelenléthez, de egy ko-prezenciához, egy
együtt-jelenléthez jutunk. A „kereszteződés”, az „összefonódás” maga a ko-prezencia. „Az
egymást érintő felületek heterogenitása” maga a ko-prezencia. Az ektópia maga is a ko-95
Nancy itt nem említi az afáziát, de „»bizarr fajok«” -ról [«les gens sont bizarres»], egyfajta
kínai ál-lattanról maga is beszél ( uo. 24.). Ez pedig óhatatlanul is az afázia bizarr, instabil
klasszifi kációját idézi. Azt az instabil klasszifi kációt, ahol „mi mások” lehetünk.
96 „A szingularitás mindig egy test” [Une singularité est toujours un corps] – írja ( uo. 37.). S
a szingularitás kapcsán az „alteritás” -ról is sokat beszél Nancy (38–39., 60–61. stb.).
97 Uo. 60.
98 Uo. Husserl is sokszor beszél „koprezenciá”-ról [Kompräsenz] az interszubjek tivitás
kapcsán (HUA IV, 165–166.). Nancy is többször hivatkozik Husserlre (pl. uo. 82–83.).
99 Uo. 61. Vagy „être-avec” (83.). Avagy „egyiknek-a-másikakkal/egymással-léte” [être-les-
uns-avec-les-autres] (78.).
100 Uo. 60.
101 Uo. Más megfogalmazásban: „A jelenlét/prezencia lehetetlen, hacsak nem ko-prezencia”
[La présence est impossible, sinon comme co-présence] – mondja Nancy (84.).
346
prezen cia. A ko-prezencia mint az egyetlen lehetséges prezencia. Egy ekto-spacio-temporális
ko-pre zencia. A ko-egzisztencia ko-prezenciája. A galacsin, a fonalcsomó, a hordalék pedig
ugyanígy a ko-prezencia galacsinja, csomója, hordaléka.
De vegyük észre, a ko-prezencia egyfajta el-húzódás, ki-tartás is. A jelen tettenérhe tetlen
felvillanása helyett a komótosan lépegető, meg-meg-álló, térben széthúzódó idő. Avagy a ko-
prezencia egyfajta szilárdság is.
A tér szilárdsága az időben. A „távollét” [absence] szilárdsága a jelenlétben.102
A ko-prezencia a túl-élő – térben túlélő – idő szilárdsága. A jelent túl-élő idő
szilárdsága. A másban – bármi másban, ezernyi másokban – túlélő idő szilárdsága. A másként
– bármi másként, ezernyi másokként – túlélő idő szilárdsága.
Az értelemként, nyelvként, képként, testként, interszubjektivitásként túlélő
tér-idő szilárdsága.103 Olyan fertőzés, ragacsosság, átitatódás, mely ahelyett, hogy
porszemként elillanna a szélben, egyre újabb és újabb felületeket, rétegeket, ágakat-bogakat
szed magára, ragaszt össze, jár át. Olyan nedves, tapadós, tüskés hordalék-galacsinként, mely
ahelyett, hogy szétszéledne a parton, egyre nagyobbra hízik. A ko-prezencia maga az
„»interszubjektivitás«” szilárdsága.104 Annak a fertőző ragacsossága, ága-boga, hogy a
távollévő
– a más, a másik, a mások, az alteritás – hozzám tartozik. Hogy a távollét hozzám tartozik.
Vagy inkább a távollé vőhöz, a távolléthez tartozom magam is.
A máshoz, a másikhoz tartozom. Innen a pluralitás. S bár nem minden, nem mindig, nem
mindenki tartozik hozzám – innen a szingularitás –, de mégsincs olyan, hogy valaha is
kősziklaként magamban álljak. Hogy ne járjanak át a hullá mok, hogy ne járjon át a szél.
Hogy egyes egyedül dacoljak a vízzel.
S a széllel. A távollal, a messzeséggel. A ko-prezencia a lyukas kőszobor szilárdsága, a
kavicsok szilárdsága a tenger mélyén, a vizes homok szilárdsága a strandon. Annak a
metaszilárdsága, hogy „ko-prezenciá” -mként mégis, még akkor is hozzám tartozol. Hozzád
tartozok. Mégis, még akkor is, ha épp nem tartasz velem a vízbe. Ha nem tartok veled a vízbe.
Annak a bizonyossága, vagy épp csak biztonsága, hogy ek-topikusan te nyúlsz el egyedien,
szilárdan, a testemként, bennem a fövenyen a parton. A „présence-avec” biztonsága, ked-
vessége és reménye ez. A sur-vie szép sége.
Nancy számára pedig a ko-prezencia egy „koparouszia” [comparution] is.105
Együtt-eljövetel. „Együtt-megjelenés” [com-paraître]. 106 A „ko-egzisztencia”, a 102 Uo. 60.
103 A „kép”-et lásd uo. 79., 91.
104 Uo. 64. Nancy itt már az interszubjektivitáson túl egy „ko-ipszeitás” -ról [co-ipséité]
beszél, sőt
„hetero-ipszeitás” -ról [hétéro-ipséité] (64–65.).
105 Uo. 83.
106 Uo. 90.

347
„térbeliesülés” [es pacement], a „tér-idő” [espace-temps] ez a koparouszia.107
A „-val/-vel” [avec], a présence-avec, az „együtt-lét” [être-avec] ez a koparouszia.108 Az
ektópia – az ektopikus gyűrés, tűrés, megfertőződés, átitatódás –
maga is egy koparouszia. A jelenlét, a megjelenés Nancy számára sohasem magányos.
Sohasem egy valaminek egy valahol való feltűnése. Ezért sem ouszia. Nem is ko-ouszia. A „ko-
par-ouszia” szó szerint együtt-újra-eljövetel t jelent.109 Ahol bármi, ami megjelenik, csak egy
újra- megjelenés, sőt egy együtt-újra- megjelenés lehet. Mert immáron elképzelhetetlen az
első – magányos – megjelenés. Elképzelhetetlen a jelen. Ha pedig felfüg gesztjük a présent és a
lieu magányát, azonosságát, abszolútságát, az első megjelenést is fel kell függesztenünk.
Ahogyan valaminek az egyedüli megjelenését is fel kell függesztenünk. Azaz Nancy a
„koparouszia” kifejezéssel egyszerre két dolgot is hangsúlyoz: azt, hogy nincs egy primer, első,
elsődleges megjelenésként értett jelen, csak a jelenlét, de maga ez a jelenlét, prezencia, sőt
ko-prezencia is csak interszubjektív lehet. A megjelenés, az eljövetel sohasem magányos.
Sohasem első és sohasem magányos. Ismétlésként újra eljövő társas együtt-eljövetel.
Olyan ismétlődés, melyben az én sans présent-om, sans lieu-m, az én prezenciám a te sans
présent-odban, sans lieu-dben, a te prezenciádban ismétlődik ko-prezencia ként. Ko-par-
ouszia ként.
Avagy az én temporalitásom nem az én teremben spacializálódik – ahogy hajlamosak
lennénk gondolni –, az espacement, a tér-idő, a tempo-spacializáció egy alteráció is! Nem
pusztán az idő és a tér, de én és a másik helycseréje is. Az, amikor más „földek, egek,
történetek” gyűrődnek belém. Az ektópia galacsinja, csomója nem egy-két jelenséget présel
egymáshoz. Sőt nem is jelenségpárokat. A tér–idő, az én–másik ilyen jelenségpárok. Az
ektópia épp azért keresztirányú, éppen azért transzverzális, mert nem pusztán a pont
azonosságát, de a dichotomikus, dialektikus párok kvázi-azonosságát sem szíveli. Ha felfedez
valamit Husserl az „apprezentáció” „koegzisztenciá”-
jában,110 koprezenciájában, az nem pusztán a másik tempo ralizációja, még csak nem is a
temporalitás spacializációja, hanem épp az, hogy a temporalitás csak az alteritás tempo-
spacializációjaként, az alteritás pedig csak a temporalitás spacio-alterációjaként, altero-
spacializációjaként konstituálódhat. In modo obliquo.
Valamiféle „egymást érintő felületek heterogenitása”-ként. Galacsinként.
107 Uo. 82.
108 Uo. 83.
109 A görög „παρουσία” jelenlétet, eljövetelt, megérkezést jelent. A teológiai hagyomány
számára
– melyet végig tematizál Nancy – Krisztus második eljövetelét. Újra-eljövetel t.
110 Uo. 91., 82–83.
348
Fonalcsomóként. Rongyha lomként. A szél, a tenger hordalékaként. Olyan u-, a-, sőt ek-
topikus galacsinként, ahol, amiben úgy állok elő, hogy a helyemre állsz. S te is úgy állsz elő,
hogy a helyedre állok. „A másnak való helytől lesz az idő” [D’un lieu à l’autre, il faut le
temps ] – írja Nancy.111 A „test” [corps], 112 a testem pedig maga az a másnak való hely,
amitől az idő lesz. Az az u-, a-, sőt ek-topikus hely, hely nélküli hely, melyben előáll az alteritás
tempo-spacializációja, spacio-temporalizációja. Az a másnak való hely, melyben a mások, a
másik, te nyúlsz el egyedien, szilárdan, a testemként, bennem a fövenyen a parton.
Te nyúlsz el egyedien, szilárdan, bennem, ko-par-ousziaként a strandon. „Ko-ipszeitás”
-omként [co-ipséité]. 113 „Értelem” -ként [sens]. 114
Az ektopikus avec nem valami megfogható, nem valami megragadható Nancy számára. Nem
megragadható és nem felfogható, mert nem rendelkezik a présent és a lieu felfogha tóságával
és megragadhatóságával. Ugyanakkor az ektopikus avec mégsem semmi. Mégis van valahogy.
A „-val/-vel” nem az, ami velem van, velem együtt van. De legalábbis nem úgy van velem, nem
az, nem olyan, mint amilyen én vagyok. A „-val/-vel” maga „a más -val/-velje”
[l’autre de l’avec]. 115 Sőt az „abszolút más” [absolument autre] -val/-velje.116 Az ektopikus
avec – hangsúlyozza Nancy – maga az „összemérhetetlen”: „A »-val/-
vel« az összemérhetetlen mértéke teljesen” [L’«avec» est la mesure entière de
l’incommensurable]. 117 Vagyis az avec csak úgy és annyiban van velem, hogy nincs velem.
Nem az, ami egy térben, nem az, ami egy időben van velem.
Sem az én helyemet, sem az én jelenemet nem osztja. Az avec csak úgy és annyiban van velem,
mint a sans lieu, a sans présent.118 Az avec u-, a-, sőt ektopikus távolléteként, a távollét
összemérhetetlenségeként van velem. Mindössze a távollét jelenlé teként van velem. Nancy
számára pedig ez az összemérhetetlen távollét csak úgy és annyiban lehet velem, csak úgy és
annyiban lehet mégis egyfajta jelenlét, hogy épp ez az, ami a temporalitást konstituálja. A
tempo-spacialitást konstituálja. Épp a jelen felfüggesztése az, ami a tér-időt adja. Sőt, ez az
összemérhetetlen távollét, az inkommenzurábilis abszencia prezenciája az, ami nemcsak a
teret és az időt, de az értelmet is konstituálja: „A »-val/-
vel«” az összemér hetetlen értelem (a lét összemérhetetlen értelmének) mértéke 111 Uo. 83.
112 Uo. 107. Nancy számára a „test” maga az „être-avec” (107.).
113 Uo. 64.
114 Uo. 107–109.
115 Uo. 105.
116 Uo. 102.
117 Uo. 107.
118 A „sans présent” -t Nancy is használja, bár csak elvétve ( uo. 198.).

349
teljesen” [L’«avec» est la mesure entière de l’incommensurable sens (de l’être)] –
írja Nancy.119
Azaz az abszolút más a térként és időként konstituálódó összemérhetetlen távollétként mint
értelem van velem. A szél és a hullámok elvitathatatlan, redukálhatatlan, mégis konstitutív
távolléteként. Akként a szélként és tengerként, mely kreuz und quer – épp az
inkommenzurabilitása által – ad hol teret, hol időt, hol képeket, a legkülönfélébb
alteritásokat. Ezernyi mást. A térrel összemérhetetlen időt, az idővel mérhetetlen teret, a
térrel és az idővel nem mérhető
értelmet, az énnel nem felmérhető mást, stb., stb. Az ek-tópia megfertőződése, átitatódása,
gyűrése, tűrése által előálló inkommenzurabilitás ez. Amikor színekkel akarjuk a formákat
jellemezni, formákkal az anyagot, anyagokkal a színeket – mint az afáziás. Az ektopikus
-val/-vel nem ez vagy az a kapcsolat, nem ez vagy az a viszony, nem a színek színekkel,
formák formákkal, anyagok anyagokkal való összefüggése, hanem épp az a transzverzális
értelem, mely lehetővé teszi a színek, a formák, az anyagok, a tér, az idő, a nyelv, a képek s a
másik összebogozódását.120 „Az egymást érintő felületek heterogenitásá”-t.
A galacsin t. A fonalcsomót. A rongyhalmot. A hordalékot a parton. A ko-prezenciá t, a ko-par-
ousziá t. Nem ezt vagy azt a kapcsolatot, viszonyt, nem ezt vagy azt a jelentést, magát a
„»jelentés ürességé«” -t [«vidé de signifi cation»] teszi lehetővé.121 Nancy számára az „avec”
inkom menzurabilitása magát a „nyelv” -
et [langage] teszi lehetővé.122 Bármilyen nyelvet. Bár milyen értelem-összefüg-gést. Azt a
„»kimondhatatlan«” -t [«l’indicible»], 123 azt a mallarméi „»virág«” -ot
[«fl eur»], mely „»minden csokorból hiányzik«” [«absente de tous bou quets»]. 124 Mégis
minden csokor lehetősége. A nem megfogott, nem letépett, az ott-hagyott virág ez. A
„»távollévő«” [«absente»] virág. A távollét virága. Az ektopikus avec a távollét virága. Az
inkommen zurabilitás virága.
Mert virága, sőt csokra – értelme, értelemcsokra – csak a távollévőnek, a távollétnek lehet. A
nem kimondottnak. A nem megjelenőnek. A jelen és hely nélkülinek. Mert csak az
inkommenzurábilis távollét – az abszolút más – ad csokrot. Tér-idő-nyelv-kép alteritás-
csokrát, értelem-csokrát. Valamiféle szi-119 Uo. 107.
120 A Richir által is használt keresztirányú „sematizmus” összekapcsolását egy jelen nélküli
idővel lásd uo. 200. Richir egy transzverzális, sematikus értelem ről beszél (lásd korábban).
121 Uo. 111.
122 „A nyelv lényegileg a -val/-velben van” [Le langage est essentiellement dans l’avec] – írja
( uo. 110.).
123 Uo. A „-val/-vel” [avec] – mondja Nancy – „az, ami nem lehet csak kimondva” [ce qui ne
peut qu’être dit], ugyanis „»a kimondhatatlant« nevezi meg” [ce qu’on nommerait (…)
«l’indicible»]. Blanchot ezt a kimondhatatlan ’-val/-vel’-t mondja majd Bataille és Nancy
nyomán „kimondhatatlan közösség” -
nek [commu nauté inavouable].
124 Uo. 111–112. Úgy is fordíthatnánk, hogy „»minden csokorban távollévő«” .
350
lárdságot. Összekötött, de legalábbis összefogott, szét nem eső csokrot! Nem virágszálakat.
Nem szétomló virágszálakat. „Test” -et [corps]. 125 Test- galacsint.
Test- csokrot. Tér-idő-nyelv-kép alteritás-, avagy értelem-csokrát, sőt test-csokrát.
Szilárdságát. Az értelem ektopikus avec je Nancy számára „nem más, mint az a testetlen,
amiben a test megmutatkozik” [n’ est que l’incorporel en quoi les corps s’annoncent]. 126 A
távollévő, a távollét, amiben a test szilárdsága
– csokra – megmutatkozik.127 Lyukas kőszobor a parton, amiben a szél megmutatkozik.
Hordalék a strandon, amiben a víz megmutatkozik. Minden szél.
Az összes hullám. Az inkommen zurábilis távollét megmutatkozik. Mint csokor.
Mint a távollét, az alteritás csokra. Szilárdsága. A mások, a másik csokra. Azaz az inkommen
zurábilis távollét csokraként, szilárdságaként te nyúlsz el egyedien, a testemként, testetlenül,
bennem a fövenyen a parton. A szelek csokraként, a hullámok bokraként. Az abszolút más
virágaként. Szépségként.
A KÉP, A MÁSIK
Jean-Luc Nancy számára az ektópia nem pusztán a temporalitás spacializációja, a tempo-
spacialitás alterációja, a tempo-spacialitás alterációjának értelemkonstitúciója, de képpé
válása is. Nancy példája a portré. „A másik portré”.128 A portré Nancy olvasatában nem az a
kép, ami legevidensebben hasonlóságra törekszik. Nem az a kép, ami a legevidensebben
reprezentál.
A portré számára éppen az, ami a másik másságát, nem azonosságát, alteritását mutatja
meg. Az, ami a másik embert másként mutatja meg. Ezen keresztül pedig magára a képre –
nem pusztán a portréra – is rákérdez.
Nancy ragaszkodik ahhoz, hogy a portré, ugyanúgy, mint bármilyen kép, a
„reprezentáció” -ról [représentation] szól „en général”.129 Ennyiben pedig nem is jobban,
nem is evidensebben törekszik a hasonlóságra. Avagy ha a portréról belátjuk, hogy nem
reprezentál, nem hasonlít, úgy magáról a képről is kénytelenek leszünk belátni ugyanezt.
Azaz Nancy könyve – minden látszat ellenére – nem a portréról szól, hanem magáról a képről.
Sőt a képen is túlmutató reprezentációról „en général”. Nancy már a szövege legelején 125
Uo. 116.
126 Uo. 116–117., saját kiemeléseim. Az „avec”-ről, a „nyelv”-ről [langage], a nyelvi
értelemről írja Nancy.
127 Erről a szilárdságról – legalább közvetve – Nancy is beszél, mint „a »-val/-vel« már
mindigis adott”
[l’«avec» est toujours déjà donné] voltáról, mint egy „»már-mindigis«” -ről [«toujours-déjà»]
( uo. 115., 107., 122., 188.). (A „toujours déjà” vélhetően egy Blanchot-idézet.) 128 Jean-Luc
Nancy: L’Autre Portrait. Paris, Galilée, 2014.
129 Uo. 11., 15., 17.

351
azt hangsúlyozza, hogy a portré „a jelenlétről és a távollétről” [de la présence et de l’absence]
beszél.130 „A másról, a más közelségéről és távolságáról” [de l’autre, de sa proximité, de sa
distance] beszél.131 Csakhogy ez – teszi hozzá azonnal –
a „jelenlévő létről” [être présent], ennek a jelenlétnek a „lehetőség”-éről is beszél en
général.132 Világosan látnunk kell: ahogyan a jelenről, a jelenlétről gondolkodunk, ennek
függvénye lesz a képi megjelenítés, reprezentáció is.
Sőt maga a megjelenítés „általában” is. A másik megjelenítése, megjeleníthe-tősége is. Avagy
Nancy könyve – minden látszat ellenére – még csak nem is a képről, magáról a jelenről, a
jelenlétről, a megjelenítésről szól. Magáról a megjeleníthetőségről beszél.
Nancy az olasz „L’altro ritratto” kifejezésből indul ki.133 A „l’altro ritratto”
egyrészt fordítható „»a másik portré«”-nak [«l’autre portrait»], de „»a visz-szahúzódó
másik«”-nak [«l’autre retiré»] is.134 A más, a másik visszahúzódását pedig Nancy az
„azonos”-tól való visszahúzódásként érti, mint „az azonostól különböző más” -t [l’autre en
tant qu’autre du même]. 135 A portré épp ezt az azonostól különböző mást jeleníti meg. Azt,
ami visszahúzódik a saját azonosságából is. Ami saját magára sem hasonlít. Ezáltal viszont
mégis képes a másik másságát is megjeleníteni. Nancy interpretációjában a portré nem az
azonosságról szól. Ha ugyanis a portré – a kép – pusztán azonosságról szólna, az azonosságot
hangsúlyozná, épp a legfontosabbat nem jele nítené meg: a másik ember idegenségét. (És
persze ha a kép pusztán az azonosságról szólna, saját magát, a saját képi differenciáját is
felfüggesztené.136 Önmagát is megsemmi-sítené.) Éppen ezért a „portré” – mondja Nancy –
„a másik visszahúzódása magában a saját (re)prezen tációjában” [le retrait de l’autre dans sa
(re)présentation même]. 137 A másik távolléte. A másik távolléte mint a más egyetlen
lehetséges jelenléte. A más, a másik nem azonossága mint az egyetlen lehetséges azonossága.
A tőlem való különbözősége mint a saját azonossága. Sőt az önmagától való különbözősége
mint a saját azonossága. Nancy ragaszkodik ahhoz, hogy ez a 130 Uo. 11. Avagy később „a
láthatatlant teszi láthatóvá” [rendre l’invisible visible], „a reprezentálhatat-lan
reprezentációja” [la représentation d’un irreprésentable] (28., 48.). Az utolsó bekezdésben
pedig a „kép” már „egy távollét jelenléte” [présence d’une absence], sőt a „redukálhatatlan”
[irréductible],
„lé nyegi távollét jelenléte” [présence de l’absence essentielle] (108.).
131 Uo. 11.
132 Uo.
133 Uo. 13. (Egy 2013-as kiállítás címe volt.)
134 Uo.
135 Uo.
136 A „képi differencia” [ikonische Differenz] Gottfried Boehm kifejezése. Nancy nem
használja.
137 Uo. 14., saját kiemelésem. Ahol a kép „a jelenlévő személy távollétét a távollévő személy
jelenlétévé változtatja át” [convertit l’absence de la personne présente en présence de la
personne absente] – írja (21.).
352
„visszahúzódás” [retiré/retrait] épp „az alteritás misztériuma” [le mystère de cette altérité].
138 Ez a „távollét” [absence] épp az alteritás misztériuma.139 Olyan misztérium, mely nélkül
a más nem lehetne, nem lenne más. Azaz „a más”
[l’autre] – bármilyen más – csak azáltal jelenhet meg, azáltal jelenhet meg másként, ha
visszahúzódik: „a megmutatkozásában húzódik vissza” [il se retire en se montrant] – írja
Nancy.140 „Magában a saját manifesz tációjában” [au sein de sa manifestation même], a
saját manifesztációja ként húzódik vissza.141
A „jelenlét”-eként válik „távollét”-é. De elsősorban nem is e miatt a „jelenléttel lényegileg
kontemporális távollét” [une absence essentielle contemporai-ne de la présence] miatt áll elő
az ektópia.142 Nem pusztán a prezencia és az abszencia ko-egzisztenciája miatt. Hanem épp
amiatt, hogy ez a portréhoz is elengedhetetlen! A képhez is elengedhetetlen. Azaz a portré – s
nemcsak a portré, a kép is, sőt bármilyen megjelenítés is – azért ek-topikus, u- és a-topikus,
mert prezencia és abszencia koegzisztens kontemporalitását, tempo-spacializációját követeli
meg mint alteritást. Vagyis a portré, a kép, a megjelenítés csak valamilyen ektopikus spacio-
temporális alteritás ként mint értelemkonstitúcióként lehetséges. A „(re)prezentáció”-nak, a
re-prezen ciának épp az az értelme, hogy a képekben a mást, a másikat látom meg. A
„távolság”-ban
[distance] – a víz felett, a felhők alatt, a párán át – a te portrédat pillantom meg. Mint a
percepció, a percepcióm legelemibb feltételét. Mert csak úgy látok, úgy láthatok, hogy közben
– a távolban – mégis csak téged látlak. Ha a látottban a mást, a másikat is látom. Ha bele-
látom. Ha belelátlak.
„A portré tekintete” Nancy számára nem a „lélek” [âme] megmutatkozása.143
Nem valamilyen „belső”-nek, „lélek”-nek, „szubjektum”-nak a megmutatkozása. Nem
valakinek a belseje, lelke, szubjektuma mutatkozik meg benne.
Mégis egyfajta „lyuk” [trou]. 144 „Nyitottság” [ouverture] – írja Nancy.145 A portré
„tekintete” [regard], „arca” [visage] maga ez a nyitottság.146 Csakhogy ez a 138 Uo. 18. Sőt,
ez a visszahúzódás – teszi hozzá később – „már-mindigis visszahúzódott” [toujours-déjà
retiré] (67.). Azaz nem egy titok, mely egyszer majd kiderül: misztérium, mely ha napfényre
kerülne, nem kiderülne, szertefoszlana.
139 Uo. 19.
140 Uo. 18.
141 Uo.
142 Uo. 19. Sőt, ez nemcsak a jelenlét és a távollét, de a jelenlét és a „múlt vagy jövő” [passé
ou futur]
kontemporalitása is. Az „alakuló eljövő” [faisant venir] is (108.). Azaz egyfajta temporali
záció is.
(Az ektópiát itt nem használja Nancy.)
143 Jean-Luc Nancy: A portré tekintete. Budapest, Műcsarnok, 2010. Seregi Tamás fordítása;
Le regard du portrait. Paris, Galilée, 2000. 14–15/26–28.
144 Uo. 10/18.
145 Uo.
146 Uo. 10/17–18.

353
nyitottság, nyílás, ez a lyuk nem valamibe be-vezet. Mindössze át-vezet. Nem egy önmagára
záródó gömb belsejé be vezet, mindössze át a „vásznon” [toile]. 147
Át egy „vékony felületen” [mince surface]. 148 A „külső” [dehors/extériorité] és a
„belső” [dedans/intériorité] között,149 de legalább ennyire a belső és a külső között is
átvezet. A portré tekintete nem pusztán az, ahol egy belső ránk tekint, de legalább ennyire az
is, ahol egy belső visszatér a külsőbe. Mássá, idegenné lesz. Ahol megjelenik az „alteritása”
[son altérité]. 150 Ahol megjelenik a „másik”
[autrui]. 151 Azaz a tekintet mindössze egy „interface” [interface], „csomópont”
[échangeur] – hangsúlyozza Nancy.152 Maga az ektópia gyűrése, gyűrődése.153
A vastagság nélküli felület. Az a hely nélküli, amiben valami valami mással helyet cserélhet.
Kicserélődhet. Erre a helycserére, csereberére pedig még az
„önmagának” [à soi], az „»önmagának való jelen«”-nek [«présent à soi»] is szüksége van –
állítja Nancy.154 Avagy a portréban az önmagasághoz szükséges más, másság tekint ránk.
Maga az ektópia, az ektopikus galacsin tekint ránk.
A transzverzális cserebere. Az a másik tekint ránk, aki nélkül nem lehetek magam sem. Nem a
puszta, tiszta „jelen”, sokkal inkább a „jelenlét” [présence]
tekint ránk.155 Egy olyan jelenen túli spacio-temporalitás, mely nem pusztán egy alteráció,
de egy képi alteritás is, melynek többszörös, sokszoros u-, a-, sőt ek-tópiájában az egyetlen
értelem, a „másik értelme” [sens d’autrui ] pislog rám a távolból.156 A víz felett, a felhők
alatt. A párán át.
Az az indisztinkt távollét pislog rám, mely egyedül képes a varázslatra, arra a miszté riumra,
hogy valamit át-változtasson. Hogy valamit át-itasson. Megfer-tőzzön. Hogy a színeket formá
val, a formákat anyagokkal itassa át. Az időt a térrel, a teret képekkel, szavakkal, másokkal
fertőzze meg. „Test”-ekkel itassa át.157 Egyedül képes arra az átváltozásra, hogy az énbe az
abszolút mást, 147 Uo. 15/28.
148 Uo.
149 Uo. 15/28., 18/32.
150 Uo. 15/27.
151 Uo. 14/25. (Nancy Lévinast idézi.)
152 Uo. 15/28. Mindkét szó többet jelent franciául, mint ami magyarul visszaadható belőle.
Az „interface” leginkább érintkező felületeket, a különböző felületek közöttit, sőt a közvetítőt
írja le (ugyanúgy, mint az angol „interface” a számítástechnikában). Az „échangeur” pedig
azt, ami valamit valami másra ki/átcserél (az échanger igéből). A technikában a hőcserélőt, a
közlekedés-ben az autópálya-csomópontot jelenti. (Seregi Tamás az „érintkező-” és
„cserefelület” szavakkal fordítja.)
153 Nancy ebben a szövegében sem használja az ektópiát mint kifejezést.
154 Uo. 15/28.
155 Uo. 17/31.
156 Uo. 14/25.
157 Uo. 44/87.
354
a másikat vezesse át, csempéssze bele. Sőt szilárdítsa bele. Hogy magamban a te tekintetedet
láthassam meg. Hogy úgy láthassak, ahogyan te látsz. Hogy rajtad keresztül – legalább
részben – a te szemeddel is láthassak. Hogy – legalább részben – idegenként láthassak és
érzékelhessek. Hogy a percepcióm maga nyisson maga magán ablakot a szélnek. Azért, hogy
a képeim ne csak az enyémek legyenek, hogy képeink mégis közösek is lehessenek. Spacio-
temporális, tempo-spaciális képi alterációk, sőt alterációink lehessenek. Az értelem
redukálhatatlan, szilárd ko-par-ousziái. Hordalékok egy galacsinban. A távolban, a parton. A
szélben.
Nancy olvasatában a portré – a kép – maga „a jelenlét távolléte” [absence de la présence].
158 A kép kétségkívül a modell helyén, helyett áll. A modell hiányát, távollétét feltételezi. Még
a leghívebb portré is. Csakhogy a kép legalább ennyire „a távollét jelenléte” [présence de
l’absence] is.159 Ennek a távollévő jelenlétnek a mégis megjelenítése is: „megjeleníti azt a
jelenlétet, ami távollévő”
[présenter la présence, qui est absence] – írja Nancy.160 Avagy: „a jelenlétet tá-vollévőként
jeleníti meg” [présenter la présence en tant qu’absente]. 161 A portré tekintete, maga a kép
tekintete a jelenlét távolléte, mely a távollét jelenlétévé fordul át. Elsősorban nem valakinek
vagy valaminek az ábrázolása, sokkal inkább a távollét, a távollét át-változásának
ábrázolása: a jelenlét távollétté, a távollét jelenlétté való átfordulásának az ábrázolása. Sőt
magának ennek a présence-absence-nak az ön-ábrázolása.162 Egy indisztinkt, plurális
távollét – nem a semmi, nem a semmisség – ön-ábrázolása.163 Egy
„eltávolodás/eltávozás/elutazás” [absentement], sőt egy „végtelen eltávolodás” [absen
tement infi ni] – ahogy Nancy nevezi.164 Nem pusztán a jelenlét eltávolodása, de a távollét
eltávolodása is maga magától. Nem pusztán a jelenlét eltávolodása távollétként, de a távollét
eltávolodása jelenlétként is. Az „absentement” a szél nyughatatlan mozgása. A távollét
szelének nyughatat lansága. Jövés-menése. Át-változása.
Át-fordulása. Feltámadása és lecsillapodása. A szél transzverzalitása. Olyan ek-topikus jövés-
menés, mely nem ismeri sem a szélcsend nyugalmát, sem a vihar egyértel műségét. Olyan
nyughatatlan tengeri szellő, brise marine, mely sohasem talál magára. Magát űzi, kergeti a
tenger felett. Tourbillonként.
158 Uo. 35/69.
159 Uo.
160 Uo. 35/68.
161 Uo. 28/53–54.
162 Épp ezért nevezi „ikon” -nak is ( uo. 35/69.). Nancy végig beszél a portré „autonó miájá”-
ról is. De ez csak egy olyan ön-ábrázolás lehet, mely épp ezt az ön t kezdi ki, függeszti fel újra
és újra. Csak az azonos „visszahúzódás”-a lehet.
163 És persze egy indisztinkt, plurális jelenlét – nem a van, nem a puszta lét – ön-ábrázolása
is.
164 Uo. 29/56.

355
Nancy olvasatában a portréban, a képben ezt a tourbillon t tapasztalhatjuk.
Ez a tourbillon tekint ránk. Az az átváltozás, mely a présence-absence játékát hol portréként,
hol képként, hol „emlékezet”-ként [mémoire], hol térként, hol alteritásként, hol „önmaga”-
ságként [soi], hol „szerelem”-ként [amour], hol „halál”-ként [mort] állítja elénk.165 Egy olyan
spacio-temporális képi-nyelvi alteráció ként, melyet az absentement, az ek-tópia szele jár át.
Sőt tart össze.
Szorít, présel egymáshoz. A „távollévő jelenlét” [présence absente], „a távollévő
jelenléte” [présence de l’absent] szorít, présel egymáshoz.166 Értelemként. Szilárdságként. Az
értelem szilárdsága ként. A galacsin szilárdságaként. In modo obliquo. „Keresztül” [à
travers], kasul.167 A kép terébe gyűrődő idő „értelem”-
konstituáló alterációjaként.168 Olyan tekintet ként, mely nem pusztán a távolba, a távollétbe
réved, de onnan – mintegy szélként – újra és újra vissza is tér.
Sőt vissza is hoz dolgokat. Szélként és tengerként vissza is hozza a hordalék át.
Tér-idő-kép-nyelv-alteritás hordalékát. Hordalék-galacsinját. A távollét szilárdságát hozza
vissza. Nem, nem a távollétet hozza vissza. Épp azt az el-vivést, azt a redukálhatatlan el-
távolítást, el-távolodást – az absentement-t – hozza vissza, mely egyedül képes a varázslatra,
arra a misztériumra, hogy az időt, a teret, a nyelvet, a képet egyetlen galacsinba gyűrje. Az
értelem galacsinjába gyűrje. Olyan zavaros ektópiákként, melyekből mindössze a másság, a
másik mássága látszik tisztán. Olyan zavaros, ektopikus, távolba révedő tekintet-ként,
melyben mindössze a másik tekintete csillog tisztán. S szilárdan. Olyan
„távol”-ként, „távollét”-ként, melyből te nézel vissza rám. Megmásíthatat-lanul. Mégis
kedvesen és szépen. Vidáman. Huncutul. Ahogyan csak a szél tud nézni, kikacsintani a
messzeségből.
165 Uo.
166 Uo. 29/56., 28/53.
167 Uo. 43/86.
168 Uo.
VII.
NEM ÖSSZEFOGLALÁS – DE MÉGIS
(AUGÉ)
A távollét nem foglalható össze. Nem gyűjthető egybe. Épp az, ami ellenáll a megragadásnak,
az összehúzásnak. Ami újra és újra kicsúszik a kezünk közül. Nem vagyunk képesek megfogni,
még kevésbé vagyunk képesek
össze-fogni, össze-húzni. Ugyanakkor épp ez a megfogni-nem-tudás, ami mégis lehetőséget ad
egyfajta össze-tartásra. Hozzá-fogásra. Ha megfogtunk valamit, azt el is kell engednünk, szét
kell nyitni a kezünket, hogy valami mást is hozzáfogjunk. S minél többet fogtunk már eddig is
kezünkben, annál biztosabb, hogy el is ejtünk valamit. A távollét nem elsősorban a
„megfoghatatlan” [insaisissable] (Blanchot), sokkal inkább az a marékra fogott sokaság,
melyet újra és újra elejtünk, leejtünk, mert még újabb és újabb dolgokat szeretnénk
hozzáfogni. Nem a semmi űrje. (Nem is a semmittevés, nem a tehe tetlenség.) A távollét
megragadása a levegőben kapálódzás. Az elejtés, az utánakapás, az újra és újra megpróbálás.
A szél kergetése. Az elkapásá-ra tett kísérlet – lepkehálóval. A szélé, amit szeretnénk
hazavinni, mégis mindig elengedünk. A mégis elengedés gesztusa. A mégis elengedés, a
mégsem elkapás mint a mégis megfogás egyetlen lehetséges gesztusa. A távollét ugyanis nem
az, ami sohasem volt a miénk. Nem az, ami sohasem lesz a miénk.
A távollét nem a semmi. Az absence az, ami épp most, épp itt nem az enyém.
A távollét a sans lieu. A sans présent. Ami épp kihullik a kezeim közül.1 Egy olyan múlt, egy
olyan eljövendő, az a messzeség, amit nem a semmi ismeretlen, sötét mélye tart bezárva,
hanem az a szél, az a lepke, ami épp most csusszant ki a hálómból. Az a papírlap, amit épp
most ragadott ki az ujjaim közül a szél. Amit úgy ejtek el, hogy már majdnem megfogtam,
hogy még érzem az ujjaim között a kicsusszanó anyagot. Nem, sohasem tartottam, sohasem
tarthattam szilárdan a markomban! De nem is a semmi mélye,
1 Sőt maga a pillanat hullik ki a kezeim közül. Az ’épp’, a pillanat, a jelen hullik ki a kezeim
közül.
VII. NEM ÖSSZEFOGLALÁS – DE MÉGIS (AUGÉ)

357
mely után kár is kapálódzni. Az absence hozzám tartozik! Hozzánk tartozik.
Nem úgy, mint a semmi. Az absence az a felém repülő labda, amit nekem dobtak, én mégis
ügyetlenül elejtek. A távollét hozzám tartozik, a távollétre szükségem van. Redukálhatatlan.
Konstitutív. Az elejtésre, a nem-megragadás-ra, az ügyetlenségre szükségem van. A kezem
szétnyitására szükségem van.
Ahhoz, hogy valami mást is megfoghassak.
A távollét ott őrködik az észlelés legegyszerűbb, legminimálisabb, legelemibb eseményeinél is,
az idő és a tér legkisebb pillanataiban, legcsekélyebb pontjaiban is, hogy gonosz osztály
társként elcsenje előlem épp azt a játékot, ami felé nyúlok. Közben pedig nem is sejti, milyen
jót is tesz ezzel! Mert épp e miatt az elcsenés miatt egy másik felé nyúlhatok! A távollét az a
redukálhatatlan, konstitutív elemi veszteség, ami a legelemibb, redukálhatatlan, konstitutív
nyereséggé fordul át. A zuhanás közben, az esés közben. Aközben, hogy elkapják az orrunk
elől a kiszemelt játékot. Az absence ugyanis alteritás t ad.
Az észlelés, az idő, a tér alteritás át. Másik játékot! Az észlelés redukálhatatlan, konstitutív
másik tárgyát, az idő redukálhatatlan, konstitutív másik pillanatát, a tér más és más pontját.
A percepció mezejét, magát a tempo ralitást és a spacialitást adja. S a nyelv, a képek, a mások
stb. alteritás-mezejét is.
Értelem-, avagy összefüggés-mezőket. Mert a homokozó partján senki sem ezzel vagy azzal a
játékkal szeretne játszani igazán. Hanem ezzel is, meg azzal is. Sőt talán az összessel! S
ahhoz, hogy ezzel is, meg azzal is, sőt talán az összes játékkal játsszunk, nem mindenkitől el
kell vennünk a játékát, hanem sokkal inkább hagyni kell, hogy elvegyék tőlünk. Hagyni kell
odaadni! Mert csak az elengedés – s nem a megragadás – teremt össze-függést. Mert csak az
elengedés – az el nem kapás – teremt másságot. Alteritást. A másik játékot csak a távollét
teremti meg. Ahogyan a másikat is csak a távollét teremti meg.
S téged is csak a távollét teremt meg. A távollét redukálhatatlan, konstitutív intencionalitása
ez.2 Az alteritás redu kálhatatlan, konstitutív intencionalitása.
Mint az egyetlen szilárdság. A távollét, az alteritás szilárdsága. A te szilárdságod. Szür-
perszonális, „szinguláris” „meta-szilárdság” -ként.
Azaz a távollét nemcsak redukálhatatlan, de szilárd is. Mégis szilárd.
Ezt a szilárd ságot, a mégis elengedés szilárdságát hívja Marin – és sokan mások is – utópiá
nak. Vagy atópiá nak. Esetleg heterotópiá nak. Foucault és Merleau-Ponty számára ez az
afázia. Barthes Semleges nek, Richir idealitás-nak, Didi-Huberman pedig anakróniá nak
nevezi. Deleuze allotrópiá nak. Sőt Aión nak és univocitás nak is nevezi. Nancy ektópiá nak.
Marc Augé számára 2 Bár intencionalitás, legalább részben egy „üres”, avagy „nem-
objektiváló” intencionalitás (Husserl–
Bernet).
358
viszont a „nem-hely” [non-lieu], avagy a „helyen-kívüli” [hors-lieu] nem olyan, mint az
„utópia” .3 „A nem-hely – írja – az utópia ellentéte: létezik, de nem foglal magába semmilyen
organikus társadalmat.”4 Azaz Augé nem, de
legalább részben nem azt gondolja az utópiáról, mint az összes korábbi szerzőnk.5 Ami a
fenti mondat kapcsán szemet szúrhat, az elsősorban két kifejezés, a „létezik” [existe], illetve
az „ellentéte” [contraire]. Miközben ezen túl Augé nagyon hasonlókat állít mind Marinhez,
mind Foucault-hoz, Merleau-Pontyhoz, Barthes-hoz, mind pedig Didi-Hubermanhoz, Deleuze-
höz és Nancyhoz képest is. Avagy Augé viszonya az utópiához meglehetősen ambivalens.
Fontos a számára, de el is különítené tőle a saját „non-lieu”-
elméletét. Augé interpretációjában a hely nélküli nagyon is „létezik”. Ilyen a pályaudvar, a
repülőtér, vagy például a szálloda, a vonat, a repülőgép, a hajó fedélzete. Azok a helyek,
amelyek instabilak, mozgásban vannak.
Nem rendelkeznek egyetlen szilárd, abszolút ponttal, stb., stb. Csakhogy ezek a mozgó helyek,
nem-helyek – akárhogyan is nevezzük őket – még mindig valamennyire helyszerűek is. Még
mindig valamennyire helyek is.
Egészen pontosan amennyire léteznek, annyira helyek is. Sőt, minél inkább létezőnek, azaz
helyszerűnek tekintjük őket, annál inkább egy „ellentét”-
párként is gondolunk rájuk. Annál inkább dichotomizáljuk és dialektizáljuk.
S bár máshol Augé azt is írja, hogy a nem-hely mobilitása nem „bináris oppozíciók”-ban
[oppositions binaires] működik,6 hogy „semleges” [neutre], 7
de mégis a „létezés”–nem-létezés, az „ellentét” pont ennek fordítottját sugallja. Nagyon is. Ha
valamit megtanulhattunk az összes korábban elemzett utópia-teóriából, épp az, hogy az u-, a-
tópia, avagy a heterotópia, az ektópia épp hogy nem a létezés–nem-lét dichotómiájáról szól.
Hogy az utópia valamilyen présence-absence. Tehát két dolgot tehetünk: vagy igazat adunk
Augé utópia-kritikájának, de akkor a pályaudvar, a repülőtér sem lehet többé nem-hely, csak
egy speciális – mozgó – hely, vagy elfelejtjük a létezés–nemlét „ellentét”-párját, és akkor a
pályaudvar meg a repülőtér megmaradhat 3 Marc
Augé:
Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. Budapest, Műcsarnok, 2012.
Fáber Ágoston fordítása; Non-Lieux. Introduction à une anthropologie de la surmodernité.
Paris, Seuil, 1992. 64–65/ 140–141. (A fordítást itt is és a későbbiekben is többször
módosítottam.) 4 Uo. 64/140. [Le non-lieu est le contraire de l’utopie: il existe et il n’abrite
aucune société organique.] Máshol
„az utópia elmozdulásá”-nak [déplacement de l’utopie] fogja ezt nevezni, mert az „utópia” –
ehhez ragaszkodik Augé – nem létezik, nem lehet „realizált” [réalisée] ( Pour une
anthropologie de la mobilité.
Paris, Payot, 2009. 78–79.).
5 Ha jól sejtem, ez Augé félig-meddig implicit vitája Marinnel. Bár sem Marin, sem a többiek
nem állítják az utópiáról, hogy egy „organikus társadalom” modellje.
6 Augé:
Pour une anthropologie de la mobilité, 11–12.
7 Augé:
Nem-helyek, 63/137.

359
non-, hors- vagy sans-lieu-nek, de akkor utópiá nak is kell lennie.8 Jómagam az utóbbit
javaslom. Így olvasva Augét pedig nagyon is kapcsolható a korábban elmondottakhoz. De
mindenképpen szeretném leszögezni: Augé non-lieu-je nem játszható ki az utópiával, a sans
lieu-vel szemben. Sőt, valójában mindössze annak egy lehetséges újra fogalmazásaként
érthető és olvasható.
Augé leírásában a „nem-hely” bármennyire is tűnik a hely tagadásának, mégiscsak sokkal
inkább egy távollévő hely, „a hely távolléte” [absence du lieu]. 9
A hely „erózió”-ja – nem végleges és teljes pusztulása. Mintegy szétmállása.
A kőszikla szétporladása. Az „a helyben előálló »erózió, avagy nem-hely, amit a más törvénye
váj bele«” [produire dans le lieu «cette érosion ou non-lieu qu’y creuse la loi de l’autre»] –
idézi Augé Certeau-t.10 Vagyis a „non-lieu” Augé számára – és Certeau számára is – sokkal
inkább a „»máshonnan/másból jö-vő«” [«venue de l’autre»], a más eljövetele, a más hely
eljövetele, s nem a hely negációja.11 A „helyek” [lieux]. Sőt a „helyek pluralitása” [pluralité
de lieux]. 12
A helynek az a távolléte, amire szükségem van. A non-lieu a hely redukálhatatlan és
konstitutív távolléte. A helynek az a redukálhatatlan és konstitutív távolléte, melyre minden
más helyhez „szükségünk van”.13 A helynek az az elcsenése, melyre magához a mozgáshoz, a
mozdulathoz is szükségem van, sőt bármilyen tér-tapasztalathoz szükségem van. Augé
nemhiába ragaszkodik ahhoz, hogy a nem-hely, vagy inkább a „nem-helyek” [non-lieux] a
„tér” -hez [espace]
tartoz nak.14 A nem-helyre, a hely távollétére, a más helyre, sőt a más helyekre azért van
szükségem, hogy legyen egyáltalán tér. A non-lieux maga az, ami
„»a helyeket térré alakítja«” [«trans forme des lieux en espace»]. 15 Avagy a hely elcsenése, a
nem-hely maga is redukálhatatlanul szükséges a spacializáció hoz.
A spacializáció konstitúciójá hoz.
De a hely távolléte – a non-, avagy sans lieu – nem pusztán a spacializációhoz elengedhe
tetlen. Az absence nem pusztán a spacializáció hoz elengedhetetlen. Augé ahhoz is ragasz
kodik, hogy ami így előáll, az nem egy tiszta 8 Máshol Augé maga is elnézőbb az „utópiá”-val,
s azt írja, „szükségünk van rá” ( Pour une anthropologie de la mobilité, 90.).
9 Augé:
Nem-helyek, 51/108.
10 Uo. 51/109.
11 Uo. 51/108.
12 Uo. S ugyanúgy nem is egy „nem-hely” van, a non-lieu szinte mindig többes számban áll,
csak
„nem-helyek” [non-lieux] vannak (48/102.).
13 „Az utópiára szükségünk van, de nem azért, hogy megvalósításáról álmodozzunk, hanem
azért, hogy töreked jünk rá, és azért is, hogy eszközt adjon a mindennapok
újrafeltalálásához” [Nous avons besoin d’utopie, non pour rêver de la réaliser mais pour y
tendre et nous donner ainsi les moyens de réinventer le quotidien] – írja Augé ( uo. 90.).
14 Uo. 48/102.
15 Uo. 48/103. (Merleau-Pontyt idézi.)
360
tér, sokkal inkább „a jelen túlzott térbeli bősége” [surabondance spatiale du présent]. 16
Azaz a nem-helyek, a más helyek által biztosított spaci alizáció valahogy a temporalitással is
összefügg. Az absence, az „absence du lieu” indisztinkt!
Éppen azért indisztinkt, mert a distinkcióhoz hely kellene. Az a szilárd hely kellene, amitől a
hely távolléte, a non-, avagy sans lieu – térként – eltávolodik. Augé megfogalmazásában
éppen ezért a non-lieu egy „túlzás/többlet”
[excès] is.17 Olyan excesszus, mely nem csupán „a tér túlzása” [excès d’espace], de „az idő
túlzása” [excès du temps] is.18 Az absence olyan bősége, mely nem csupán a távollévő más
helyek, de a távollévő más jelenek sokasága is. A távollét indisztinkt bősége. Túlzása.
Többlete. Maga a tempo-spacializáció, a spacio-temporalizáció mint az alteráció többlete.
Az alteritás, a más, a másság, a másik túlzása, többlete mint tér-idő, idő-tér. 19 A te túlzásod
is. Szűnni nem akaró
– indisztinkt – alteritásod. Léted olyan elcsenése, mely térként – nem hely-ként – és időként –
nem jelenként – csábít a messzeségbe. Kitartóan. S szilárdan. Redukálhatatlanul. Kreuz und
quer. Keresztül-kasul.20
Az, hogy a „non-lieu” – avagy a sans lieu – mennyire nem tisztán a térről szól, abból is jól
látszik, hogy Augé ennek kapcsán „a múlthoz és a jövőhöz fűződő szimultán viszony” -ról
[rapport simultané au passé et au futur] beszél, egyfajta „kontemporalitás” -ról [contem
poralité]. 21 Ha ugyanis az „erózió” fel-morzsolja a kősziklát, elcseni a jelent, a szilárd
pontot, a múlt és a jövő is összecsúszik. Előáll az, amit Deleuze múlt-jövő nek nevez. Augé
ugyanerről a múlt-jövőről beszél. Arról az erózióról, szeizmikus rengésről, koegzisztenciá ról,
mely egymásra csúsztatja a múlt és a jövő Warburg és Didi-Huberman által leírt foszlányait.
Rongy darabjai t. Földtani rétegei t. De ameny-nyiben szétporlad a lieu és a présent
kősziklája, úgy szimultaneitásról és kontemporalitásról is csak nagyon feltételesen
beszélhetünk. Hiszen mind a szimultaneitás, mind a kontemporalitás, mind a koegzisztencia a
jelenben való egyidejű séget feltételezi. Éppen ezért írja Augé: „A kontemporalitás nem 16 Uo.
24/47., saját kiemeléseim.
17 Uo. 22/42. Az „excès” Bataille fogalma. Ahogy a máshol idézett „transzgresszió” is
(18/34.).
18 Uo. 22/42., 23/44. Sőt a „képek nem-helyei”, túlzásai, ahogyan az „elbeszélés” [récit] nem-
helyei, túlzásai is (67/147., 49–50/103–104.). Mely Augé számára az emberek közötti
„közösség” [communauté] forrása is (69/150.).
19 Augé
megfogalmazásában:
„kilépés a rögzített örök jelenből” [sortir de l’éternel présent fi xé], azaz egy tempo ralizáció,
mely „megmozgatja a teret” [faire bouger l’espace], vagyis egy spacializáció is, de csak az
alteráción keresztül: azért, hogy „kilépjünk önmagunkból” [à sortir de soi] ( Pour une
anthropologie de la mobilité, 90–91.).
20 Augé számára a „nem-hely”, a „más” „»elmozdítja/áthelyezi a vonalakat« és keresztezi a
helyeket”
[«déplace les lignes» et traverse les lieux] ( Nem-helyek, 51/109.).
21 Marc Augé: Où est passé l’avenir? Paris, Seuil (coll. Points Essais), 2008. 53.

361
aktualitás” [La contem poralité n’est pas l’actualité]. 22 Legfeljebb csak egy olyan egymásra
csúszás, melyet épp a non-, avagy sans lieu, a sans présent ad. Az, hogy a múlt és a jövő
foszlányait, rétegeit lieu és présent híján – kőszikla híján – már nem is tudom biztosan
elválasztani. (De ugyanígy – lieu és présent híján – nem tudom biztosan azonosítani sem
őket.) Az Augé által leírt non-lieu eróziója nem lerombol, nem megsemmisít, mindössze
összemos.
Összemos, mégsem olvaszt össze. Vízként mossa össze a kavicsokat, szélként kavarja össze a
homokot. Azokat a kavicsokat, azt a homokot, mely a kősziklákból maradt.
Sőt, a sans lieu, a sans présent eróziója nem pusztán a múltat és a jövőt, ahogyan nem is
pusztán a helyeket mossa össze. Ez az erózió az időt és a teret is összemossa. A múlt és a jövő
szimultaneitása, kontemporalitása épp az idő vonalának elmosása. Térbeli egymásra
rétegződése. A temporalitás spaciális rétegződése, megemel kedése. A Foucault és Merleau-
Ponty által is leírt vertikalizáció ja. A Husserl által leírt keresztintencionalitás. A keresztbe-
kasul, kreuz und quer egymásra rétegződő hordalék. Olyan galacsin, mely minden
zavarossága dacára mégis jól kitapintható struktúrával rendelkezik. A sans présent, a sans
lieu – a „távollét” – struktúrájával.23 Annak a távollétnek a struktúrájával, mely nem
megsemmisít, hanem kreuz und quer, in modo obliquo összemos. Összegyűr. Egymásra
halmoz. Hord. Mely minden zavarossága dacára mégis megszilárdít. Megszilárdít azáltal,
hogy jelen híján a nem-jelent, a semmit, a Nichtigkeit ot is elmossa. Szétporlasztja. Épp
azáltal szilárdít meg, hogy a sans présent, a sans lieu vissza is hozza, amit elragadott.
Kimossa a partra a hordalékot. A hordalék, a galacsin ennyiben pedig maga a – Didi-
Huberman által leírt – survivance struktúrája is. Olyan
„neutralitás”, mely présent és lieu híján nem pusztán a jelent, a tiszta létet, de a tiszta nem-
létet sem ismeri. Azaz a távollét struktúrája, a hordalék-galacsin a survivance struktúrája.
Maga a survivance szilárdság-struktúrája.
Amit Augé „szimbolikus képesség” -nek [capacité symbolique] nevez.24 S talán nem csak
azért, mert a görög συμβάλλειν összehordást is jelent. Sokkal inkább azért, mert a
szimbolizáció maga is a lieu és a présent erózióján alapul.25 Sőt, a szimbolizáció nem
pusztán elmossa a jelen és a hely szilárdságát, de magát a survivance-t is megvalósítja. A
távollét struktúrájá t valósítja 22 Uo. 55. Merleau-Ponty kapcsán Waldenfels ezt nevezi
„aszinkron”, avagy „inkom posszibilis szimultaneitás” -nak.
23 Uo. 60. Augé számára az „idő” a „távollét” struktúrája. Ahogyan a tér is.
24 Uo. 55., 56.
25 Marin – és Husserl is – ezt a szimbolizációt nevezte „re-prezenciá” -nak.
362
meg. A szétporladó kőszikla többlet ét. Azt, amit csak a kavicsokból, a ho-mokból, a
hordalékból láthatunk be. A galacsinból. A szimbolizáció – a kép, a nyelv – a távollét
szilárdságát mint többletet mutatja fel. Azt a távollétet, mely redukálhatatlan. Azt a
távollétet, mely nélkül nem tudunk meglenni.
Azt a távolságot, különbséget, alteritást, mely nélkül nem tudunk meglenni. Mert csak a
távollét szilárd, redukálhatatlan, kiküszö bölhetetlen, túlélő
alteritása képes értelmet adni. És szépséget adni.26 Egyedül a távollét szilárd,
redukálhatatlan, túlélő alteritása képes más értelmeket, a másik értelmét adni.
A más, a másik szépségét adni. A te – szür-perszonális, szinguláris – értel-medet és
szépségedet. A tenger felett, a felhők alatt, a távolban remegő, mégis szűnni nem akaró pára
szilárdságaként. Értelmeként és szépségeként.
„Utópia” szépségeként és értelmeként.27
Avagy a sans lieu-ből, a non-lieu-ből, az utópiá ból azt is beláthatjuk, hogy közhiedel meinkkel
ellentétben a másik (ember) tapasztalata nem személyes.
A másik legpozitívabb tapasztalata sem. A szeretet, a barátság, a szerelem imperszonalizáció.
Személytelenedés. De mégsem tökéletesen személytelen. (Mind a teljesen személyes, mind a
teljesen személytelen tapasztalathoz présent és lieu kellene. Azonosság kellene. Én kellene.
Vagy mint annak állítása, vagy mint annak tagadása.) A másik tapasztalata olyan, mint a
műalkotás. Amikor a mást képek kel, történetek kel megalkotom, szimbolizálok, az „Én”-t [Je]
„Ő”-vel
[Il] „helyettesít”-em [substituer] – írja Blanchot.28 Egyfajta távollét-tapasztalat ez.
Idegentapasztalat. Imperszona lizáció. A Benjamin által leírt kínai festő
tapasztalata, aki saját magát, a saját személyiségét, személyességét veszti el azáltal, hogy
hasonlóvá válik a képhez, hogy feloldódik a képben – és nem a kép válik hasonlóvá a képet
festő személyhez.29 Sőt, azt kell gondolnunk, hogy az észlelés, a tapasztalat szintén
valamilyen nem-személyes. Személytelen.
Mert feltételezi a távollétet. Eleve feltételezi. Az idő- és tér tapasztalat sem lenne lehetséges a
távollét tapaszta lata nélkül. Csakhogy a távollét nem pusztán a nem itt és nem most meglévő
észlelése, de nem is Én-szerű. Egyfajta imperszonalizáció. Sőt egy olyan imperszonalizáció,
mely alteráció is: a más, a másság, a másik tapasztalata is. A távollét egy alteritástapasztalat
is. Tér-idő-másik. Mert a távollét még csak nem is pusztán imperszonális, de indisztinkt 26
Augé számára a múlt és a jövő szimultaneitása kitüntetetten a „művészet” és az „esztétika”
( uo.
53.).
27 Uo. 112. Mely „utópia” – írja Augé – már „megszabadult a jelen illúziójától” [débarrassée
des illusions du présent] (112.). (Az utópia itt már egyértelműen pozitív értelmű.) 28
Blanchot: L’espace littéraire, 21. Sőt, Blanchot egy „Általános alany”-ról [On] is beszél.
29 Walter Benjamin: „A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában”. In uő:
Kommentár és prófécia, 330. Széll Jenő fordítása.
363
is. Az imperszonális, az alteritás, a másság, a másik szóródik. Megváltozik, át-változik. Sőt
vissza-változik. Újra és újra. Nem metaforice, szó szerint megbarátkozunk bizonyos
tárgyakkal, beleszeretünk törté netekbe, képekbe, látványokba.
Nem pusztán térben és időben észlelünk, nem pusztán a távolságot észleljük, de egy
imperszonalizáció is előáll az észlelés során: az észlelés, az észlelt személyte lenedése. Az
alteritás megjelenése. A másik megjelenése. Az idegen é. De ez mégsem egy totalizáció!
Mégsem a másság, az idegenség totalizá-ciója. A távollét meghatáro zatlansága, indisztinkt
jellege épp hogy a totalitás felfüggesztése. A teljesség felfüggesztése.30 Az indisztinkt távollét
szele még azelőtt tovaszökken, mielőtt simára gyalulná a partot. Az imperszonalizáció, az
alteráció mégsem tökéletesen személytelen.31 Töredezett, repedt, lyukas, gyűrt, a távollét
által széttört, kilyuggatott, meggyűrt tapasztalataim személyes-személytelen tapasztalatok.
Az imperszonalizáció és nem az imperszo-nalitás, a személytelenedés és nem a totális
személyte lenség tapasztalatai.
Olyan tárgyak, történetek, képek és látványok, melyek bár már nem az én élményeim
(imperszonalizáció), mégis még mindig a te tapasztalatod (mégsem az imper szonalitás
totalitása). Egy nem a-perszonális másik tapasztalata. Egy szinguláris másik tapasztalata.
Amikor megbarátkozunk bizonyos tárgyakkal, beleszeretünk történetekbe, képek be,
látványokba, az indisztinkt távollét olyan töréseibe, repedéseibe, gyűréseibe keveredünk,
melyeken keresztül még mindig ott bujkál a másik nem a-perszonális észlelése. A te
tapasztalatod.
A te szinguláris tapasztalatod. Annak az elfújt szélnek a szilárdsága, mely ott lappang még a
rezzenéstelen levelek mögött, a mozdulatlan felhők között is.
Annak a távollétnek a szilárdságaként, mely nem semmi és nem semmilyen.32
Annak a távollétnek a szilárdságaként, mely valami. Valamilyen. Sőt valaki.
A távolban remegő pára szűnni nem akaró szilárdsága. Azaz a távollét szilárdsága a te
szilárdságod. Egy indisztinkt, nem a-perszonális, szinguláris másik meta-szilárdsága. Szür-
perszonális meta-szilárdsága. A te u-, a-, sőt ek-topikus szilárdságod. A galacsin szilárdsága.
Amikor a rezzenéstelen levelek mögött, a mozdulatlan felhők között is téged pillantalak meg.
Téged ismerlek fel.
30 A
lévinasi
„abszolút más” éppen a nem „teljesség”-e [totalité] miatt lehet abszolút. Lévinas számára az
abszolút más épp ez a nem-totalitás. Az, amit „végtelen”-nek [infi ni] nevez. (Lásd Emmanuel
Lévinas: A teljesség és a végtelen. Pécs, Jelenkor, 1999. Tarnay László fordítása; Totalité et infi
ni.
Paris, Kluwer Academic [Le Livre de Poche], 1971.)
31 Ennek a következménye, hogy még a legszemélytelenebb tárgyi tapasztalatokba is
személyesség vegyül. Csakhogy ez már nem is az én személyességem, sokkal inkább a másik
személyessége.
Maga az alteritás perszo nalitása. Az alteráció, az imperszonalizáció nem-totalitása.
32 Nem „Nichtigkeit” .
364
A távollét szépségeként. Sőt fenségeként. Az értelem szépségeként, fenségeként, sőt
szilárdságaként. Survie-ként. A „szerelem” egyfajta „meta fi zikája”-ként
[métaphysique de l’amour]. 33 Meta-fi zikaként. Sans présent, sans lieu.
33 „A szerelem metafi zikájá”-ról Richir beszél Binswanger kapcsán a fantáziát, a képet és az
észlelést elemezve ( Phantasia, imagination, affectivité, 196.). Richir az utolsó műveiben
egyre többször ír a
„Szerelem” -ről/ „Szeretet” -ről [Amour], a szeretet, a szerelem egyfajta fenomenológiájáról
(Marc Richir: De la négativité en phénoménologie. Grenoble, Millon, 2014. 138–150.). A
„transvasement”, a
„sematizáció”, a „toujours déjà”, a „khóra”, az „Einfühlung” ilyen „Amour” a számára.
Ahogyan maga a „távollét” [absence], egy „ a priori távollét” [absence a priori ] is (139.,
196.). Sőt mindezt – talán épp Deleuze nyomán – egyfajta „»meta stabilitás«” -nak
[«métastabilité»] is nevezi (83–86., 97.).
Máshol pedig „univocitás” -nak [univocité] hívja, „mono-tóniá”-nak [mono-tonie] (98., 188.,
183.).
A „ritmus” monotóniájának. És az utópikus „óceán” -nal is összekapcsolja (174.). Sőt a
„Szépség” -gel
[Beau] és a „fenséges” -sel [sublime] is (173., 140., 150.).
www.interkonyv.hu
© Popovics Zoltán

Popovics Zoltán - Sans Lieu - A Távollét Esztétikája

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Popovics Zoltán - Sans Lieu - A Távollét Esztétikája

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A könyv kiadását a Magyar Tudományos Akadémia és a könyvkiadói

Felelős kiadó: Németh Kinga

2. IN MODO OBLIQUO (ÁTPAKOLÁS)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

I. QUERINTENTIONALITÄT (HUSSERL, BERNET, RICHIR)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

1. UTÓPIA ÉS NEUTRALITÁS (MARIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

2. PASSAGE (SERRES, BENJAMIN)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

469 Uo. 221–222/229.

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

A látható és a láthatatlan ban viszont majd ez lesz a „pli”, a „kiazmus”, az „empiètement”.

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

573 Merleau-Ponty: La prose du monde, 192.

4. AZ AFÁZIA ÚJRA (MERLEAU-PONTY)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

5. UTÓPIA ÉS ATÓPIA, A SEMLEGES (BARTHES)

SEMATIZÁCIÓ, IDEALITÁS, UTÓPIA