Rilkéről röviden

René Karl Wilhelm Johann Josef Maria Rilke, ismertebb nevén Rainer Maria Rilke 1875.
december 4-én született Prágában. Rilke osztrák nemzetiségű impresszionista költő,
világszerte elismert regényírói és költői pályája miatt. Rilke életére és költészetére nagy
hatással voltak Európai utazásai, többek között járt Olaszországban, Németországban,
Franciaországban, majd később Svájcban telepedett le. Itt töltötte utolsó éveit, és 1926.
december 29-én hunyt el.

Rainer Maria Rilke

(Kép forrása: https://www.thefamouspeople.com/profiles/rainer-maria-rilke-146.php)

Duinói Elégiák
Rilke 1911-1912 között az olaszországi Trieszt közelében, a Duino kastélyban szállt meg,
Maria von Thurn und Taxis hercegnő vendégeként. A környezet hatására kezdte meg írni itt a
Duinói Elégiákat, ám ezek egy évtizedig befejezetlenek maradtak. Alkotását a háború
szakította félbe, és a katonai szolgálat okozta trauma hosszú ideig tartó alkotói válságot
okozott. Rilke évekkel később tért vissza az elégiák befejezéséhez, 1922-ben, nem sokkal
halála előtt lett kész a gyűjtemény. A Duinói Elégiák misztikus költemények, tele szépséggel
és egzisztenciális elmélkedésekkel.

Castello di Duino

(kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Duino_Castle)

A nyolcadik elégia

Az állat abba néz minden szemével,

mi nyitva áll. Csak emberi szemünk

keríti el, mintegy fonákra vetve,

csapdaként, tőle a szabad kijárást.

Mi különbözteti meg az embert az állattól? Mi különbözteti meg az emberi szemet, a látást az

állati szemtől, miért tekintünk az életre másképpen? A válasz erre a tudat, közismert
gondolat, hogy az állatok azért alsóbbrendűek, tökéletlenek, amiért nincsen tudatuk. A
nyolcadik elégia azonban máshogy áll hozzá ehhez a kérdéshez. Az emberi tudatot
negatívnak mutatja be, csapdának, ami miatt tökéletlen az életünk, míg az állat a tudat
hiányában képes csak a dolgokat látni, képes ösztönszerűen, tökéletesen élni, mint ahogy
megteremtették. Habár hozzátartozik, hogy némely állatnál, mint például a csimpánzoknál,
jelen van a tudat valamilyen szintje (tükörpróba: némely állat tisztában van azzal, hogy a
tükörképe ő maga).

The Mirror Test

(kép forrása: http://www.world-of-lucid-dreaming.com/img/the-mirror-test.jpg)

Míg az állatok képesek csak a dolgokat látni, a mi látásunkba folyamatosan belezavar a

tudatos gondolkodás. Nem vagyunk képesek csak a tárgyakat látni, annak, amik:
folyamatosan reflektálunk, be vagyunk zárva a saját önreflexiónkba.

Mi odakint van, csak az állatok

arcán látjuk; mert már a gyermeket

visszafelé fordítjuk, hogy a formát

lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély

az állatarcban. Mert haláltalan.

Mi emberek, tudatos lények vagyunk; de nem mindig voltunk azok. Mindannyiunk életében
van egy rövid, örömteli időszak, amikor képesek vagyunk a dolgokat annak látni, amik. Ez
nem más, mint a gyermekkor: vegetatív lények vagyunk, intelligencia még nincs jelen, és
mindennap rácsodálkozunk a világra, nézzük, mi vesz minket körül. Még az egyszerű
lámpafény is nagyon érdekesnek tűnik, még ha nem is értjük, mi is az. Azonban ez az időszak
nem tart sokáig; hiszen a szülők a gyermekeket tudatos lénynek nevelik, és az évek folyamán
szépen kibontakozik minden gyermeknek az intelligenciája, öntudatra tesz szert. A gyermek
számára a halál is ismeretlen fogalom: habár vannak szükségletei, sír, ha éhes, vagy fáj
valami, de nem fél tudatosan a haláltól, elmúlástól, mivel nem is tudja, hogy mi az.

A felnőtt, tudatos ember számára viszont a halál gondolata a mindennapos gondolatok közé
tartozik. Természetesnek tűnik, hogy gondolkodunk ezen, félünk tőle, hiszen nem
számíthatunk rá, hogy mikor jön, s milyen lesz. Veszélyes lehet az viszont, ha valaki
túlságosan kétségbeesik, vagy túl sokat gondolkodik ezen nyugtalan körülmények között: ez
különféle stressz- és pánikbetegségek kialakulásához vezethet, ami viszont akár közelebb is
hozhatja a halál időpontját. Így belegondolva, abszurdnak tűnik, hogy az ember akkor is
képes rettegni, amikor nincsen aktuális fenyegetettség… az állat csak akkor retteg, akkor
menekül, ha veszélyben van, és küzdenie kell az életéért, az ember viszont az otthona
melegében és biztonságában is hajlamos a rettegésre.

Előttünk nincs sosem, egy napra sem

a tiszta Tér, ahova a virágok

nőnek örökké.

Az állat nem a halál árnyékában él. Nem ismeri a veszteség tudatát, csupán él a tiszta Térben.
Az emberi tudat számára viszont minden tér le van zárva, mi nem vagyunk képesek tudat
nélkül tekinteni a világi dolgokra (csupán gyermekkorban).

A szeretők - ha nem fedik el egymás

elől - ámulva jutnak közelébe...

Habár az ember sosem lesz képes tökéletesen boldog életet élni, ha erős impulzus éri,
megfeledkezhet gondjairól, és átadhatja magát a mámornak. Ilyen módon belelehet veszni a
szerelembe… milyen jó érzés az, hogyha valaki szenvedélyesen szeret, szép dolgokat mond
súg, és a karjaiban tart. Főleg egy kapcsolatnak az elején hajlamos az ember arra, hogy ezek
az érzések dominálják az életét, megfeledkezik minden rosszról, és rózsaszín ködön keresztül
szemléli az életet. Ez a rózsaszín köd sosem tart örökké. Minél több időt tölt el az ember egy
kapcsolatban, annál realisztikusabban látja partnerét. Lassan megismeri, hogy milyen ő
valójában, hibáival együtt, amiket a nagy szerelemben még nem vett észre. Ezzel együtt a
frusztráció és a veszekedések száma is növekedhet, sok kapcsolat megbukik a kezdeti
szerelmes köd után.
 És nézd a félig biztos madarat,

mely csaknem mindkét tudást magával hozza,

mint etruszk lélek - egy holttestből szállt

ki, mit ölébe fogadott egy tér,

de fedelén a pihenő alakkal.

A világon megszokott gondolkodásmód szerint az élet pozitív, a halál pedig negatív jelentést
hordoz magában. Az életnek, születésnek örülünk, a haláltól félünk, és az elhunytakat
gyászoljuk, siratjuk. Viszont vannak olyan népek, mint az etruszk nép, akik nem csak az
életre, hanem a halálra is vágynak.

Sarcophagus of the Spouses

(kép forrása: https://www.domspe.org/etruscans/obsession.html)

Az etruszkok úgy gondolták, hogy a halál egy utazás a túlvilágra, és ha nem kellő pompával
temetik el a halottakat, rosszindulatúakká válhatnak. Emiatt különleges gondot fordítottak a
halotti kultuszra, hogy a halottak örömüket leljék utolsó lakhelyükben. A sírok típusa
sokoldalú, lehetett kisebb urna vagy nagy koporsó, de általános volt rajta az emberi fejek
vagy alakok ábrázolása (fedelen pihenő alak).

Ahogy ott fent megáll

 a végső hágón, honnan az egész

völgy még egyszer kitárul, s elidőz -

úgy élünk mi is: egyre csak búcsúzunk.

Valóban képesek vagyunk-e mi, emberek, teljes és boldog életet élni? Akármennyire is
vágynak erre kortól, nemtől, korszaktól függetlenül az emberek sokasága, a nyolcadik elégia
szerint ez lehetetlen, és pontosan az emberi tudat miatt. Mivel tudunk a halálról, és féljük
egész életünkben, azért nem tudunk folyamatosan az életre koncentrálni: ehelyett
folyamatosan búcsúzunk…

Nem vagyunk képesek a dolgokat csak dolgoknak látni, minden tárgyba, minden gondolatba
belekerül egy apró rész önmagunkból is. S mint a finom porcelán, saját életünk, világunk egy
idő után megreped és széthullik, míg mi tehetetlenül nézzük, s megakadályozni sem tudjuk.
Rabjai vagyunk az időnek, a halálfélelemnek, és a saját tudatunknak is, ami miatt mindezeket
észlelni tudjuk.