3. Miért fontos az, hogy van-e Isten?

Második rész
- értekezés az élet értelméről

Előző írásom az istenkérdés erkölcsi felelősségéről szólt. Megállapítottuk, hogy az ember, gondolkodó, morális
lény, aki képes eredetén, célján és lényegén töprengeni, s ezért felelős a sorsát érintő legfontosabb kérdés 1
racionális vizsgálatát illetően.
Érintettük egyetemes tragédiáját (hogy életre vágyakozik, de mégis meghal 2), s azt, hogy mindez értelmes, és
morálisan érzékeny mivoltát megviseli, s kiútkeresésre készteti.
A kiút halvány reménysugaraként felmerült Isten, mivel az emberiség, kultúrájában és vallásaiban magában
hordozza a halál után örök létet adó Isten eszméjét.
Végül arról is szót ejtettünk, hogy nem kapaszkodhatunk vizsgálat nélkül Isten eszméjébe (hiszen a vallások
tévedhetnek is), de el sem vethetjük ellenőrzés nélkül, ugyanis sorsunk nyomorúsága, erkölcsi
felelősségtudatunktól indíttatva – s a kiútkeresés fontossága végett – racionális vizsgálatra késztet minket minden
esetleges megoldással szemben. Az egyetemes emberi kultúra isteneszméje 3 tehát, megéri szellemi
fáradozásunkat, hogy utána járjunk annak, létezik-e racionális kiút a halálból.
A jelen értekezésben 4 azt vizsgáljuk, milyen következményekkel jár ránk nézve az, ha pozitív, vagy negatív
választ találunk az istenkérdésre. 5

ÉRTEKEZÉS AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL

1. Az alapkérdés felvetése

Gondoljuk tovább a korábban megkezdett szálat, s tegyük fel a kérdést: van-e értelme életünknek, ha a halál
mindent lerombol? Más szóval: ha véges ideig létezünk, s életünk minden pillanatban a végső enyészet
felé siet, akkor van-e értelme a létnek?

2. A kérdésfelvetés létjogosultságáról

Tisztában vagyok azzal, hogy a kor, amiben élünk, életfelfogását illetően ellentétes irányú a fenti kérdéssel, 6
ezért szeretném megalapozni létjogosultságát.
Ma – az európai és amerikai társadalmakban – olyan szellemi atmoszféra uralkodik, amelyet aktívan formálnak
bizonyos eszmei irányzatok, melyek a médián és az általános közfelfogáson keresztül felerősödve fejtik ki
hatásukat. A jelenkor embere, a reklámok, a show-műsorok, a felszínes amerikai filmek, 7 a szappanoperák, a
gépzene és az üzletorientált versenyszellem által befolyásolt. Mindezek hatást gyakorolnak rá, így életcéljaként
tekint a karrierre, s minden területen hódítani akar: divatjelenség lett a fittness, a plasztikai korrekciók (stb.). A
„ma embere”, „életbefelejtkező”, „élettől megrészegült” életet él. Természetesen nem mindenki, de egyre nagyobb
teret hódít az a szemlélet, hogy – kimondva, vagy kimondatlanul, de – az a célja az életnek, hogy (1)
szórakozzunk, és az, hogy (2) anyagilag megalapozzuk életünket: családot alapítsunk, karriert építsünk, mindezt
azért, hogy (mérsékelt, vagy mértéktelen formában, de) tovább szórakozzunk: tévézzünk, videózzunk, együnk-
igyunk, bulikra járjunk, élvezzük a házi mozit, vagy az éjszakai életet, a nyaralásokat (stb.) és utódokat hozzunk
létre, akikbe azután beleneveljük ugyanazt az életformát, amit élünk. 8 Ezen igények megteremtése
természetesen nem egyszerű feladat, legtöbbször teljes embert igényel, s ezért – felgyorsult korunk miatt – nem
ritkán, minden időnk és energiánk felemésztődik „boldogságért versengésünkben” és „boldogságért futásunkban”,
hogy a társadalom által gerjesztett és saját vágyaink közé adoptált kívánságainknak eleget tegyünk.
Az emberi sors nyomorúságán töprengeni nincs idő: nem fér bele a hajszolt életritmusba. De még ha lenne is,
akkor sem tennénk, mert korunk szellemisége „kilöki magából” a kérdést, mégpedig azért, mert társadalmunkban
(látszólag) minden az életről, ráadásul a „nagyszerű életről” szól: a reklámokban arról értesülünk, hogy mindig
egy jobb termék jelent meg, mint az előző: az új termék, egészségesebb fogakat, kényelmesebb autót, kevesebb
fejfáját (stb.) kínál, mint a korábbiak, s mindegyik, a jobb, a tartalmasabb, a boldogítóbb életet ígéri
használójának. Az amerikai filmek látványtechnikája (az ember fizikai korlátait ledöntve) szuperhősöket teremt, és
elültetik bennünk a permanens happy-end, a szerelmi idill és a családi idill illúzióját. Az elején még érezzük, hogy
mindezeknek kevés valóságalapjuk van, de azután – mivel minden oldalról (tévé, rádió, újságok, plakátok, mozi,
zene stb.) ezt sulykolják belénk – észrevétlenül, kezdünk hinni bennük: céljaink, vágyaink, terveink ezekhez
igazodnak. Mivel sokáig maradunk ebben az állapotban, 9 világképünk és világfelfogásunk a befolyástól
meghatározottá válik: azt gondoljuk, (1) minden a nagyszerű életről szól, (2) amit el is érhetünk, ha keményen
megdolgozunk érte. Belevetjük magunkat az önhajszolásba, hogy minél előbb elérjük azt, amit a társadalom
sugall: jólét, szerelem, szórakozás, siker.
Valóban olyan korban élünk, ahol sem időnk, sem okunk nincs a halálon töprengeni, így a kiútkeresés, eleve
fel sem merül. Ehelyett, a „kor embere” úgy véli igaza van akkor, amikor így gondolkozik: mindenki, aki a
halálról, vagy az emberi nyomorúságról beszél, az pesszimista, borongós, kishitű, „negatív gondolkodású”, vagy
„depressziós alkat”. Mégis, amikor ugyanez az ember, elveszíti édesanyját, gyermekét, vagy szerelmét,
összeroppan, magatehetetlenné válik, tanácstalan és zavarodott lesz. Sőt, ha emberünk felfogná azt, 10 hogy a
„nagyszerű életet” sugalló világ, emberünk halála után majd elfelejtkezik róla, s úgy folytatja tovább felgyorsult,
szórakozó, „felejtkező” életét, hogy nem gondol emberünk felől, nem emlékezik rá, s nem hiányzik neki, akkor –
ha ezt végig gondolná –, egészen megszeppenne. De ha a képzeletbeli alany mégis gondolkodik helyzetén,
akkor elkerülhetetlenül rádöbben az egyetemes emberi nyomorúságra, arra, amit mindenki – előbb-utóbb – átél
és átérez! Természetesen még ekkor is mondhatja azt, amit a korszellem sugall: „az élet ilyen, nem tehetek
ellene semmit”, de ha a nemesebb lelkűek közül való, akkor azonnal felismeri, hogy szavai sántítanak: milyen
alapon mondhat ilyet, amikor még egy lépést sem tett abba az irányba, hogy kiderítse, vajon van-e ésszerű
megoldás a halálra?

Azt gondolom Pascal szavai jól festik le az emberi szerencsétlenség súlyát:

„Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek
közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban,
fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors.” (Pascal:
Gondolatok, 199. töredék)

Az eddig kifejtettek alapján: nem negatív pesszimizmus sorsunk és helyzetünk tisztán látása, hanem éppen
ellenkezőleg: korunk általános „életbefelejtkezése” az igazi pesszimizmus, hiszen nem más az, mint a
halálról való (tudatos, vagy öntudatlan) figyelemelterelés: „ne foglalkozzunk a halállal, inkább használjuk ki az
életet, ameddig tart!” – mondja a korszellem, s ez azért valódi pesszimizmus, mert ez a hozzáállás nem hiszi,
hogy képes kiutat lelni az emberi nyomorúságból. Az általános életbekapaszkodás és életbefelejtkezés nem
más, mint a haláltól való tekintetelfordítás, azért, mert az ember képtelen feldolgozni és elviselni azt, ami rá vár.
Így ez a magatartás nem csak pesszimista, de gyönge is, s ráadásul, mivel az emberek többsége racionális
vizsgálat nélkül csak elfogadja azt, hogy nincs kiút, így gyöngesége, nem szimplán gyöngeség, hanem
határtalan gyöngeség. Végül pedig, valamely minket érintő súlyos tragédiába kiútkeresés nélkül beletörődni
nem csak pesszimizmus és nem csak gyöngeség, de balgaság is. Ha félre teszünk is minden erényt és morált,
11 és szimplán csak a saját érdekeinket nézzük, akkor is fel kell ismerjük, hogy (1) boldogságra vágyakozó
lények vagyunk, 12 (2) akiknek legelemibb érdekeik ellen való az, ha ellenkezés nélkül beleegyeznek a kudarcba!

Az alábbi idézetben, Pascal, ebbe a rossz mentalitásba belehelyezkedve fejti ki e gyönge állapot
ellentmondásosságát és követésre méltatlanságát:

„(Így beszél az ember): Fogalmam sincs róla, ki helyezett ebbe a világba, sem arról, mi ez a világ. (…) Szörnyű
bizonytalanságban vagyok minden felől (…) Látom a világmindenség rettentő térségeit, s én e roppant kiterjedés
kis zugához vagyok láncolva, anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem éppen ide. (…) Csak annyit tudok, hogy
nem sokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek. Ahogy azt nem
tudom honnan jövök, éppúgy azt sem tudom, hova megyek; csak abban vagyok bizonyos, hogy e világból kilépve
örökre vagy a semmibe süllyedek, vagy egy (…) Isten kezébe kerülök, és fogalmam sincs róla, melyik lesz örök
osztályrészem e két lehetőség közül. Íme ez az én (…) bizonytalan állapotom. És mindebből azt következtetem,
hogy ezután életem minden napját úgy kell eltöltenem, hogy eszembe se jusson kutatni, mi vár rám,
elkerülhetetlenül. Talán lelhetnék némi világosságot kétségeimre, de nem kívánok fáradni vele, akárcsak egyetlen
lépést is tenni érte, hanem megvetve azokat, akik ezen törik magukat, becsukott szemmel és félelem nélkül
akarok e nagy eseménynek elébe menni, kényelmesen hagyva magam vezetni a halálba, teljes
bizonytalanságban jövendő sorsom örökkévalósága felől.” (…)” (Pascal: Gondolatok, 194. töredék.)

Azt gondolom, az idézetben bemutatott balgaság követésre méltatlansága nyilvánvaló, éppen ezért: a sorsunkat
alapjaiban érintő problémán, a kiútkeresés céljából töprengeni, nem pesszimizmus, hanem azon túl, hogy nemes,
emberhez méltó célkitűzés, ráadásul érdekeinkkel egyező is. Ellenkezője viszont – az, hogy „nyugodtan rohanunk
a szakadékba is, ha sikerült azt valamivel eltakarnunk a szemünk elől.” 13 – valóban pesszimizmus, ráadásul
önhitetés, gyöngeség és balgaság is.
Elvetve tehát a korszellem hamis befolyását, a józan észtől indíttatva, belefoghatunk az élet értelmének – a halál
vonatkozásában történő – vizsgálatába.

3. Az élet értelméről

Egyszer, egyik ismerősöm hat éves kisfia – akiben először tudatosult a halál létezése –, megkérdezte az
édesapjától: „Apa, én is megfogok halni?” Édesapja így felelt neki: „Igen, de ez még nagyon sokára lesz.”
Láttam, hogy még ez a kisgyermek sem nyugodott meg a választól.
Az ember, felnőtt ésszel, sokkal mélyebben képes átlátni a problémát.
Az alábbiakban, idézzünk fel néhány gondolatot, a világirodalom remekműveiből:

Az élet értelmén töprengve azt mondja Salamon király:

"Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség
elmegy, és a másik eljő, a föld pedig mindörökké megmarad (…) Nincs emlékezet az előbbiekről, azonképpen
nem lesz emlékezet azokról, akik azután lesznek. Én, királya voltam Izraelnek Jeruzsálemben. És adtam az én
elmémet bölcsen való tudakozásra, (…) és gyűjtöttem bölcsességet mindazok felett, a kik fők voltak előttem
Jeruzsálemben, és az én elmém bőven látott bölcsséget és tudományt! Adtam azért az én elmémet a
bölcsességnek tudására (…) és megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme! . . . Mert a bölcsességnek
sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbít a tudományt, öregbíti a gyötrelmet. Mondtam azért az én
szívemberi: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! És íme, az is hiábavalóság! A
nevetés, azt mondom: bolondság, a vigasságról pedig, mit használ az? Elvégzem az én szívemben, hogy
boritalra adom magamat (pedig szívem a bölcsességet követte), és előveszem ezt a bolondságot, amíg
meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó. (…) Felette nagy dolgokat cselekedtem, építettem magamnak
házakat, ültettem magamnak szőlőket. Csináltam magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ültettem
beléjük mindenféle gyümölcstermő fákat. Csináltam magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak
sarjadó erdejét. Szereztem szolgákat és szolgálókat, házamnál növekedett szolgáim is voltak, öreg és apró
állatoknak nyájaival is. Többel bírtam mindazoknál, akik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjtöttem magamnak
ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat, szereztem magamnak éneklő férfiakat és éneklő
asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, nőt és nőket. És naggyá lettem, és megnövekedem mindazok
felett, akik előttem voltak Jeruzsálemben. (…) Valamit kívántak az én szemeim, meg nem vontam azoktól, meg
sem tartóztattam az én szívemet semmi vigaszságtól. És tekintettem minden dolgaimra, melyeket cselekedtek az
én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem, és íme az mind hiábavalóság és a léleknek
gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt! (…) (Mert) megismertem, hogy ugyanazon egy végünk
lesz mindnyájunknak. Azért mondám az én elmémben: a bolondnak állapota szerint lesz az én állapotom is, miért
vagyok tehát én bölcsebb? És mondtam az én elmémben, ez is hiábavalóság! Mert nem lesz emlékezete sem a
bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké, mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek, és miképpen
meghal a bölcs, azonképpen meghal a bolond is. Azért gyűlöltem az életet, mert gonosznak látsszék nékem a
dolog (…) Gyűlöltem én minden munkámat is, mellyel munkálkodom a nap alatt, mivelhogy el kell hagynom azt
oly embernek, aki én utánam lesz . . . Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének
nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálkodott a nap alatt? (…)
Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind
szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett és többé semmi részük nincs semmi dologban, a
mely a nap alatt történik." (Biblia, Prédikátor könyve, 1-6. és 9. fejezetek.)

Salamon bölcs király volt, Izrael nagymértékben köszönheti virágzását Salamon értelmének.
A királynak mindene megvolt testileg, lelkileg: nem szenvedett hiányt bölcsességben, lelki érzékenységben,
igazságosságban; sem hatalomban, hírnévben, vagyonban. Ideális állapotban volt ahhoz, hogy boldog legyen.
Mégsem volt az, mert felismerte, hogy minden mulandó. Amikor értelmével átlátta, hogy a hírnév, a hatalom, a
bölcsesség, a tudomány (és minden, ami benne, Salamonban érték volt), az enyészet felé halad vele együtt, azt
mondta: „A sok bölcsességben sok szomorúság van, s mindaz aki szaporítja a tudást, szaporítja a gyötrelmet is.”
Szomorúvá vált amikor megértette, hogy neki – a bölcs királynak – ugyanolyan vége lesz, mint egy bolondnak:
férgek rágják szét a testét. Ekkor megpróbálta elterelni figyelmét erről: belevetette magát a szórakozásba: ezer
ágyasa lett és duzzadó kincstára. Amikor sem a kéjelgés, sem a vagyon nem nyugtatta meg, díszkerteket,
öntözőrendszert és palotákat építtetett, hátha az alkotóvágy, a művészi érzék, vagy a látványba vetett
gyönyörűség hoz majd boldogságot lelkének, de nem így történt. Ivásba kezdett, hogy elfelejtkezzen az emberi
nyomorúságról. 14

Az indiai bölcsesség, Buddha életéről így tesz tanúbizonyságot:

Szakia-Muni (a későbbi Buddha), a fiatal, boldog királyfi - aki elől a királyi udvar eltitkolta betegséget, az
öregséget és a halált - kikocsikázik, és egy borzalmas, nyáladzó szájú, fogatlan öregembert lát. A királyfi, aki elől
mindaddig eltitkolták az öregséget, megdöbben, és azt kérdezi kocsisától, mi ez, és mitől került ez az ember ilyen
siralmas, ilyen undorítóan csúnya állapotba. És amikor megtudja, hogy ez minden ember közös sorsa, hogy őrá,
a fiatal királyfira is kikerülhetetlenül ugyanez vár, már nem tud tovább kocsikázni, hazahajtat, hogy gondolkozzék
a dolgon. És bezárkózik és töpreng. És bizonyára kitalál magának valami vigaszt, mert vidáman és boldogan
ismét kikocsikázik. De ezúttal egy beteg kerül elébe, egy zavaros szemű megkékült, reszketeg, elcsigázott
embert lát. A királyfi, aki elől eltitkolták a betegségeket, megáll, és azt kérdi, mi ez. És amikor megtudja, hogy ez
betegség, amely minden embert fenyeget, és hogy akár holnap ő maga, az egészséges és boldog királyfi is
ugyanígy megbetegedhet, ismét elmegy a kedve a szórakozástól, hazahajtat, megint megnyugvást keres, és
bizonyára meg is találja, mert harmadszor is kikocsikázik, ám a harmadik alkalommal megint egy újabb látvány
fogadja: azt látja, hogy visznek valamit. "Mi ez?" - "Halott." - "Mit jelent az, hogy halott?" - kérdezi a királyfi. Azt a
választ kapja, hogy halottá válni annyit jelent, mint azzá lenni, amivé ez az ember lett. A királyfi odamegy a
halotthoz, kitakarja és megnézi. "És mi lesz vele ezután?" kérdi a királyfi. Azt a választ kapja, hogy elássák a
földbe. "Miért?" - Azért, mert immár bizonyára sohase lesz élő, hanem csak bűzt áraszt, és megférgesedik. - "És
ez a sorsa mindenkinek? Velem is ugyanez történik? Engem is elásnak, belőlem is bűz árad; engem is
megesznek a férgek?" - "Igen." - "Vissza! Nem kocsikázom tovább, és soha nem is fogok többé." És Szakia-Muni
nem tudott vigaszt találni az életben, így hát megállapította, hogy az élet a legfőbb rossz, és minden lelkierejét
arra fordította, hogy megszabaduljon és másokat is megszabadítson tőle.

Buddha – akárcsak Salamon – szintén királyi családból származott. Mindene megvolt, de amikor rádöbbent, hogy
kikerülhetetlenül öregség, betegség és halál vár rá, felfogta az egyetemes emberi nyomorúság mélységét.
Most nézzünk egy római császárt, Marcus Aureliust, aki hajdan, az egész világ ura volt. Ő sem szenvedett hiányt
hatalomban, vagy bölcsességben. Így ír:

„Az emberi élet tartama pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen
romlandó; a lélek ide-oda kapkodás; a szerencse kifürkészhetetlen; a hírnév bizonytalan. Egyszóval: minden testi
dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete
feledés. (…) Mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat: a többi idő vagy már elmúlt, vagy bizonytalan.
Arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzúg ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen ezt a
hírnevet gyorsan pusztuló emberférgek egymást felváltó nemzedékei hordozzák, ezek pedig még önmagukat
sem ismerik, nemhogy arról tudnának, aki már régen meghalt.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések, 2. 3. könyv.)

Ezek a szavak nem kívánnak kommentárt.

Végül, Tolsztojtól olvassunk egy hosszabb szakaszt. Az alábbiakban az író, megindító őszinteséggel beszél saját
életéről:

(…) Így telt el még tizenöt év.

Noha e tizenöt év alatt haszontalanságnak tartottam az íróságot mégis tovább írtam. Már megízleltem az íróság
csábító előnyeit, így hát teljesen átadtam magamat neki, mint anyagi helyzetem javítását szolgáló eszköznek,
amely arra is jó, hogy elfojtson a lelkemben minden kérdést a magam és mindnyájunk életének értelméről. Írtam
tehát, azt tanítva, ami számomra az egyetlen igazság volt: úgy kell élni, hogy neked magadnak és a családodnak
a lehető legjobb legyen.
Így éltem, de öt évvel ezelőtt többször is igen furcsa dolog történt velem. El-elfogott a kétség, eleinte csak
pillanatokra, megtorpant életem menete, nem tudtám hogyan éljek, mit cselekedjek, egészen tanácstalan lettem
és elcsüggedtem. De ez elmúlt, és úgy éltem tovább, mint azelőtt. Azután egyre gyakrabban és gyakrabban
kezdtek ismétlődni a kétségnek ezen pillanatai, mégpedig mindig ugyanabban a formában. Életem menetének
ezek a megtorpanásai mindig ugyanazokban a kérdésekben jutottak kifejezésre: "Miért? No és azután?" Eleinte
úgy véltem, hogy ezek nem helyénvaló, céltalan kérdések. Úgy véltem, mindez ismeretes dolog, és ha egyszer
komolyan nekifogok, hogy megoldjam e kérdéseket, ez nem kerül nagy fáradságba, most nem érek rá foglalkozni
velük, de ha elkezdek gondolkozni rajtuk, akkor meg is találom a feleletet. De mind gyakrabban és gyakrabban
ismétlődtek a kérdések, egyre sürgősebbé és sürgősebbé váltak a feleletek, és ezek a válasz nélkül maradt
kérdések, akár az egy helyre eső pontok, egyetlen fekete folttá tömörültek.
Ugyanaz történt, ami azokkal szokott történni, akik halálos belső betegségbe esnek. Először csak a gyengélkedés
jelentéktelen tünetei mutatkoznak, amelyekre a beteg ügyet se vet, azután ezek a tünetek mind gyakrabban és
gyakrabban ismétlődnek, majd egyetlen - időben osztatlan - szenvedéssé olvadnak egybe. A szenvedés egyre
fokozódik, és a beteg egyszer csak rádöbben, hogy az, amit ő gyengélkedésnek vélt, a világon a legdöntőbb az ő
számára, mert az a halál.
Ugyanez történt énvelem is. Ráeszméltem, hogy ez nem véletlen gyengélkedés, hanem valami nagyon fontos
dolog, és hogy ha folyton ismétlődnek ugyanazok a kérdések, akkor felelni kell rájuk. És én meg is próbáltam
felelni. Olyan ostobának, együgyűnek és gyerekesnek tűntek fel ezek a kérdések. De mihelyt hozzájuk nyúltam,
és megkíséreltem megoldani őket, rögtön meggyőződtem először is arról, hogy ezek nem gyerekes, nem ostoba
kérdések, hanem a legfontosabb és a legmélyebb kérdések az életben, másodszor arról, hogy bármennyit
töprengek is, nem tudom megoldani őket.
Mielőtt a szamarai birtokkal, a fiam nevelésével, egy könyv megírásával foglalkoznék, tudnom kell, miért fogom
ezt vagy azt csinálni. Amíg ezt nem tudom, semmihez sem foghatok hozzá. A gazdaság körül forgó gondolataim
közepette - amelyek nagyon foglalkoztattak akkoriban -, hirtelen eszembe ötlött egy kérdés: "No jó, lesz 6000
gyeszjatyina földed a szamarai kormányzóságban, lesz 300 lovad, és azután? . . ."
Ilyenkor egészen megdöbbentem, és nem tudtam tovább gondolkozni. Vagy például ha azon kezdtem
gondolkozni, hogyan neveljem a gyermekeimet, azt mondtam magamnak: "Miért?" Vagy ha azon töprengtem,
hogy érhetné el a jólétet a nép, váratlanul azt kérdeztem magamtól: "Mi közöm nekem ehhez?" Vagy ha arra a
dicsőségre gondoltam, amelyet majd műveim szereznek nekem, azt mondtam magamnak: "No jó, híresebb leszel
Gogolnál, Puskinnál, Shakespeare-nél, Moliére-nél, a világ valamennyi írójánál és aztán?! . . ."
És semmit, de semmit sem tudtam rá válaszolni. Megállt az életem. Tudtam lélegzeni, enni, inni, aludni, és nem
tudtam nem lélegzeni, nem enni, nem inni, nem aludni, de az élet megszűnt, mert megszűntek az olyan vágyak,
amelyeknek a kielégítését ésszerűnek találtam volna. Ha kívántam valamit, akkor előre tudtam, hogy akár
kielégítem a kívánságomat, akár nem elégítem ki, úgyse lesz belőle semmi. Ha odajön hozzám egy tündér, és
felajánlja, hogy teljesíti kívánságaimat, nem tudtam volna mit mondani... Még arra is képtelen voltam, hogy az
igazság megismerését kívánjam, mert sejtettem, hogy mi is az voltaképpen. Az igazság az volt, hogy az élet
értelmetlen dolog. Látszólag éltem-éldegéltem, mentem-mendegéltem, mígnem eljutottam egy szakadékhoz, és
immár világosan láttam, hogy ott elöl nincsen semmi, csak pusztulás. Megállnom sem lehetett, visszafordulnom
se, még a szememet behunynom se, hogy ne lássam, hogy ott elöl semmi sincs az élet, a boldogság káprázatán
és igazi szenvedéseken, igazi halálon, a teljes megsemmisülésen kívül... Magam se tudtam, mit akarok, féltem az
élettől, szabadulni iparkodtam tőle, de azért még mindig reméltem valamit. És ez akkor történt velem, amikor
megvolt körülöttem minden, amit teljes boldogságnak neveznek. Volt jó feleségem, aki szeretett, és akit
szerettem, voltak jó gyermekeim, nagy birtokom, amely egyre nőtt, gyarapodott. Tiszteltek, becsültek szeretteim,
ismerőseim, az idegenek jobban becsültek, mint valaha, és bízvást minden különösebb önáltatás nélkül azt
vélhettem, hogy híres ember vagyok. Ráadásul nem voltam beteg, se testileg, se lelkileg... Ilyen helyzetben
jutottam odáig, hogy nem tudtam élni, és a haláltól való félelmem miatt minden ravaszságomat latba kellett
vetnem magam ellen, hogy ne fosszam meg magamat az élettől. Ezt a lelkiállapotomat ilyenformán tudtam volna
kifejezni: az én életem valami ostoba és rossz tréfa, melyet valaki űz velem. Noha nem ismertem el, hogy engem
bárki is teremtett volna, az elképzelésnek ez a formája, hogy tudniillik valaki gonosz és ostoba játékot űzött
velem, amikor erre a világra teremtett, a legtermészetesebb volt számomra. Önkéntelenül elképzeltem, hogy
valahol van valaki, aki jól mulat, amikor rám néz, és látja, ahogy én - miután harmincnegyven hosszú éven át
éltem, tanultam, fejlődtem, gyarapodtam testben-lélekben, most szellemileg teljesen megérve, és eljutva az
életnek arra a csúcsára, ahonnan az egészét be lehet látni, úgy állok ezen a csúcson, mint szamár a hegyen, és
pontosan tudom, hogy az életben nincs, nem is volt, és nem is lesz semmi. Ő pedig jót nevet. De hát akár van,
akár nincs az a valaki, aki kinevet, attól nekem semmiképp se könnyebb. Nem tudtam semmiféle ésszerű
tartalmat adni sem akár egyetlenegy cselekedetemnek, sem az egész életemnek. Csak azon csodálkoztam, hogy
nem értettem én ezt mindjárt az elején? Hisz mindezt régóta mindenki tudja. Maholnap jönnek a betegségek,
elhalálozások (már jöttek is) szeretteimre, énrám, és semmi sem marad bűzön meg férgeken kívül. Műveimet,
bármilyenek is, mind elfelejtik előbb-utóbb, és én magam se leszek többé. Hát akkor minek törjem magamat? (...)
Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől, de mihelyt kijózanodsz, lehetetlen nem látnod, hogy mindez
csalás, mégpedig ostoba csalás. Éppen ezért még mulatságosság és szellemesség sincs benne, csupáncsak
kegyetlen és ostoba az egész... Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban
megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén
egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen - mivel nem mer kimászni,
nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány -
megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga
érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja
magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér - az egyik fekete, a másik fehér - körüljárja, és
alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a
sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat
maga körül, a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket. Hát így
kapaszkodom én is az élet gallyaiba, jóllehet tudom, hogy elkerülhetetlenül vár a halál sárkánya, mely leselkedik
rám, hogy széttépjen, és én nem tudom megérteni, miért jutottam ilyen mártíromságra. És megpróbálom
szopogatni azt a mézet, amely régebben vigaszt nyújtott, de ez a méz már nem szerez örömet nekem, a fehér és
a fekete egér - a nappal és az éjszaka - pedig alul egyre rágja azt az ágat, amelybe kapaszkodom. Világosan
látom a sárkányt, és a méz már nem édes nekem. Csak egyet látok, a kikerülhetetlen sárkányt meg az egereket,
és nem tudom elfordítani róluk a tekintetemet! És ez nem mese, hanem színtiszta, vitathatatlan és mindenki
számára érthető igazság. (…) Az élet örömeinek régebbi káprázata, mely elfojtotta a sárkánytól való félelmet, már
nem szed rá. Bármennyit mondják is nekem: ha nem tudod felfogni az élet értelmét, hát ne töprengj, hanem élj -
én nem tehetem ezt, mert túlságosan sokáig tettem azelőtt. Most képtelen vagyok arra, hogy ne lássam a
tovatűnő nappalokat és éjszakákat, amelyek a halál felé visznek. Én csak ezt az egyet látom, mert ez az egy az
igazság. Minden egyéb - hazugság.
Az a két mézcsepp, amely a többinél hosszabb ideig elfordította tekintetemet e kegyetlen igazságról - a szeretet
családom meg az íróság, amelyet művészetnek neveztem -, már nem édes nekem.
"A család" - mondtam magamnak, de hát a család, a feleségem, a gyermekeim, ők is emberek. Ugyanolyan
körülmények között vannak, mint én, vagy hazugságban kell élniük, vagy pedig látniuk a szörnyű igazságot. Hát
akkor minek éljenek? Minek szeressem, óvjam, neveljem őket, minek vigyázzak rájuk? Hogy ugyanúgy
kétségbeessenek, mint én, vagy hogy bárgyúak legyenek? Ha szeretem őket, nem titkolhatom el előlük az
igazságot - a megismerés területén tett minden egyes lépésük e felé az igazság felé vezeti őket. Ez az igazság
pedig - a halál.
"Művészet, költészet? . . ." A sikernek, az emberek dicséreteinek hatása alatt sokáig igyekeztem elhitetni
magammal: ez olyan mesterség, amelyet lehet folytatni, tekintet nélkül arra, hogy majd jön a halál, és
megsemmisít mindent, engem is, a műveimet is, sőt az emléküket is, de hamarosan beláttam, hogy ez is áltatás.
Világos volt előttem, hogy a művészet az élet megszépítése, csábítás az életre. Csakhogy az élet az én
számomra elveszítette minden vonzóerejét, hát akkor hogyan csábítgathatnék másokat. Amíg nem a saját
életemet éltem, hanem a mások élete sodort hullámain, amíg azt hittem, hogy az életnek van értelme, noha nem
tudom kifejezni - az életnek a költészetben és a művészetekben való mindennemű visszatükröztetése örömet
szerzett nekem, jólesett néznem az életet a művészetnek ebben a kis tükrében, de amikor kutatni kezdtem az
élet értelmét, amikor szükségét éreztem, hogy a magam életét éljem - az a kis tükör vagy szükségtelenné,
fölöslegessé és nevetségessé, vagy gyötrővé vált számomra. Most már nem tudtam vigasztalni magamat azzal,
hogy a kis tükörben azt látom: ostoba és kétségbeejtő a helyzetem. Ennek csak akkor tudtam jólesően örülni,
amikor lelkem mélyén még hittem, hogy az életemnek van értelme. Akkor a fényeknek és az árnyaknak - a
komikusnak, a tragikusnak, a meghatónak, a szépnek és a félelmetesnek - ez a játéka elszórakoztatott. De
amikor tudtam, hogy az élet értelmetlen és iszonyú, ez a tükörrel folytatott játék már nem tudott mulattatni.
Semmilyen mézédesség se lehetett már igazán édes nekem, amikor láttam a sárkányt meg a támasztékomat
rágó egereket. (…)

Az emberiség „nagy gondolkodói” – Salamon, Buddha, Marcus Aurelius, Pascal, Tolsztoj, Dosztojevszkij (stb.) –
úgy látják, hogy a halál miatt nincs értelme az életnek. 15
Az ember hiába épít, alkot, vagy hiába cselekszik bármily nemesen, semmit sem ér, mert mindezt elveszíti, –
idővel mindent elveszít! S ha nem alkot, hanem beleveti magát az élet sűrűjébe, habzsolja az örömöket, vagy
gazdagságot szerez, akkor is: minden tett és gondolat értelmetlen, hiábavaló, mert véges. Ha nincs valamilyen
reális kiút a halálból, akkor minden csak ideig-óráig való, s végső értelemben, haszontalan.

De elfogadjuk-e ezt a szemléletet, vagy képesek lehetünk mégis értelmesnek gondolni az életet azzal együtt,
hogy tudomásul vesszük múlandóságunkat, s beletörődünk a halálba? Vajon van-e más, értelmes létmagyarázat,
amely optimista és mégis „halálba nyugvó”? A válasz feltárásához, nézzük, hányféle hozzáállás lehetséges a
kérdéshez:
Az egyetemes emberi nyomorúsághoz hatféleképpen állhat hozzá egy ember. Lehet (1) tudatlan, (2) felejtkező,
(3) kiúttalan, (4) életfelszámoló, (5) kiútkereső és (6) kiúttaláló. Nézzük röviden, mi mit jelent:
Azokat az embereket hívom tudatlanoknak, akik nem értik az ember sorstragédiáját. Ők, rendszerint gyermekek,
vagy nagyon egyszerű emberek. Ők, a „természetüknél fogva nem gondolkodók”. Tolsztoj szavaival élve:
élvezettel nyalogatják azt a pár csepp mézet, melyet a bokron találnak, s nem fogják fel az ember nyomorúságát.
Nem látják sem a sárkányt, sem a fenevadat, s az egerekkel sem törődnek. Egyetlen céljuk, minél jobb
gusztussal mézet nyalogatni, melyet ők öntudatlanul így élnek meg: az életben legjobb, örömöket átélni.
Azokat az embereket hívom – Pascal nyomán – felejtkezőknek, 16 akik a problémáról tudatosan elfordítják a
fejüket. 17 Ez a csoport (elsősorban), a szórakozás felé fordul.
Az emberiség legnagyobb hányada nem az erénybe, hanem az élvezetek kiélésébe, átélésébe menekül. „Amíg
tart az élet, addig élvezzük.” „Amíg élünk, használjuk ki.” „Ne a halál felett sopánkodjunk, hanem éljünk a mának.”
Ismerjük ezt az életfelfogást, s azt is, milyen gyakorlati cselekvésformákkal jár: evés-ivás, alkalmi szex,
szerencsejáték, drogfogyasztás, éjszakai élet (stb.), vagy ezek enyhébb formái: tévé, videó, zene, mozi, nyaralás,
karrierépítés (stb.). Hangsúlyozom, az enyhébb szórakozásokkal 18 kapcsolatban: nem az a baj, hogy az ember
kikapcsolódik, szórakozik, hanem az, hogyha (1) kiútkeresés nélkül beletörődik sorsa nyomorúságába, s (2) e
helyett, a figyelemelterelés végett szórakozik. „ Amíg tart az élet, addig élvezzük” – mondja a felejtkező
életfelfogás, vagyis: „amíg tart az élet, addig ne figyeljünk a halálra, hanem kössük le figyelmünket az élet
örömeivel”.
S mindez miért rossz? A következő analógiában igyekszem megvilágítani: Képzeljünk el egy cellát, ahol két
halálraítélt rab várja az ítélet-végrehajtást. Egy reggel tudomást szereznek arról, hogy jó magaviseletért
kegyelmet, sőt amnesztiát kaphatnak, de afelől, hogy pontosan mi számít jó magaviseletnek, ismereteket kell
szerezzenek. Hogy példám alkalmas legyen arra, amire alkalmazni kívánom, úgy fűzöm tovább a történetet, hogy
azt mondom: az az ismeret amelyet meg kell szerezzenek a rabok, némi szellemi erőfeszítést igényel, más szóval
(1) meg kell ismerjék és (2) meg kell értsék, pontosan mit vár tőlük a felsőbb hatalom. Miután a rabok
értesülnek erről a lehetőségről, az egyik mindent megtesz, hogy a kellő ismereteket megszerezze, hogy azt
követve, elnyerje szabadságát. Viszont a másik rab, mindezt fárasztónak találja – esetleg az egészben nem is
hisz –, s inkább (a mai modern börtönviszonyokat figyelembe véve) kondi terembe jár, videofilmeket néz, zenét
hallgat, mindezt azért, hogy elterelje figyelmét a kivégzés borzalmáról, amely rá vár. E példában megvilágítva,
talán jobban érthető amit mondani akarok: nyilván nem az a rossz, ha valaki sportol, tévét néz, zenét hallgat
(stb.), de ha mindezt (1) életveszélyben műveli, s azért teszi, hogy elvonja figyelmét az életveszélyről, akkor
az rossz. A felejtkező-szórakozó tömegek éppen így tesznek. 19
De a felejtkező kategórián belül nem csak a szórakozásba (és az ezt biztosító anyagi feltételek megteremtésébe)
menekülők vannak, hanem nemesebb célokért küzdők is. Ilyenek azok, akik valamilyen humanista értékek felé
fordulnak. Nézzünk példákat: (1) „Teremtsünk családot, nemzzünk és szüljünk gyermekeket, s adjuk át nekik az
életet!” Ide azok az elmék tartoznak, akik utódaikban szeretnének „tovább élni”. (2) „Tegyük jobbá, hasznosabbá,
értékesebbé az embert!” Ide azon humanitárius szervezetek és tudósok, művészek (írók, költők, festők, zenészek
stb.) és magánemberek tartoznak, akik maradandót akarnak alkotni (amely azután az emberiség kultúrájának
értékét emeli), vagy közvetlenül „csak” nevelni, segíteni, jobbá tenni akarják önmagukat és az embert. (3)
„Tegyük jobbá, tisztábbá, otthonosabbá, egészségesebbé a Földet!” Különféle egészségteremtő, családsegítő,
embervédő, állatvédő, környezetvédő (stb.) programok és szervezetek – és a velük rokonérzésű-gondolkodású
emberek – alkotják ezt a csoportot.
Vajon ezek az eszmék hordoznak-e annyi értéket, hogy kövessük őket, s elfordítsák figyelmünket a haláltól?
Hamarosan megvitatjuk ezt a kérdést, de most haladjunk tovább a megkezdett szálon.
Azokat az embereket hívom kiúttalanoknak, akik felfogják az emberi nyomorúság súlyát, de egész életükben
nem lelnek kiutat. Ők azok, akik (1) ha van erejük hozzá, igyekeznek méltóságteljesen hordozni a teher súlyát (pl.
részben a sztoikusok 20 és részben a buddhisták 21), (2) mások viszont életük végéig tartó szomorúságba, sőt
gyötrelembe zuhannak (szerencsére nagyon kevesen vannak ilyenek!), vagy a felejtkezés valamelyik csoportjába
– általában valamilyen humánus, nemes cél megvalósításába – térnek (s így többé már nem kiúttalanok, hanem
felejtkezők).
Azokat az embereket hívom életfelszámolóknak, akik a kiúttalanság állapotában odáig jutnak, hogy eldobják
maguktól az életet. Szerencsére ők is nagyon kevesen vannak, de a történelem során, voltak követői ennek az
eszmének. Némelyek, bizonyos filozófiai irányzattól áthatottan – nem ritkán sztoikus filozófiától – mások
(különböző korokban) a „keserű-művelt rétegekből” döntöttek így.
Azokat az embereket hívom kiútkeresőknek, akik életük azon szakaszában vannak, hogy felfogják a lét
nyomorúságát, s igyekeznek kiutat lelni abból. Ez az állapot mindenképpen átmeneti, s előbb-utóbb valamelyik
(felejtkező, életfelszámoló, kiúttaláló, vagy kiúttalan) státuszba „kerül át” követője.
Végül, azokat az embereket hívom kiúttalálóknak, akik felfogják az emberi sors nyomorúságát, egykor kiutat
kerestek, de megtalálták azt. 22
Előző tanulmányomban kifejtettem: az emberi lét nyomorúsága az, hogy az ember nem kéredzkedik erre a
világra, más szóval semmilyen életet nem kér magának, de mégis olyan életet kap a Sorstól, ahol életre
vágyakozik, és mégis megfosztják őt az élettől. A kiút egyetlen lehetősége, ha ez az állapot valahogy megszűnik.
Ha van Isten, akkor ez lehetséges. Kiúttalálóknak azokat hívom tehát, akik utána jártak és megbizonyosodtak
arról, hogy van Isten, majd afelől is, hogy Isten, e földi lét után, örök életet ad az embernek (valamilyen formában
23).

Most, hogy kifejtettem hányféle hozzáállásunk lehet az egyetemes nyomorúsághoz, visszatérek az élet
értelméhez, s azt vizsgálom, vajon akad-e „valamelyik útban” 24 olyan érték, amely értelmessé teszi számunkra
az életet.
Haladjunk kizárásos alapon.
A tudatlanságot el kell vessem, hiszen ebben az állapotban az ember nem lát tisztán: vagy gyermek még, vagy –
mivel sohasem használta eszét, így – nagyon egyszerű, buta ember maradt. Az életfelszámolást is ki kell zárjam,
hiszen az öngyilkosságnak nem lehet olyan értéke, melyből az élet értelmére következtethetnénk. Éppen fordítva:
az öngyilkos ember arról tesz tanúságot, hogy az élet értelmetlen. A kiútkeresést is ki kell zárjam, mert ha van
kiút, akkor a végső és igazi érték nem a keresésben van, hanem a találásban, 25 ha viszont nincs kiút, akkor egy
nem létező utat keresni, nem érték.
A felejtkezés kategórián belül, a figyelemelterelő szórakozást is ki kell zárjam, mert az élet értelme nem lehet sem
alacsony rendű, sem önhitető. Mivel nyilvánvalóan tudjuk, hogy van magasabb rendű, értékesebb dolog az
életben, mint a szórakozás, 26 ezért, ha a szórakozásban jelöljük meg az élet értelmét, kétszeres
ellentmondásba kerülünk. Először akkor jutunk ellentmondásba, amikor nem a lét lényegében határozzuk meg a
lét értelmét, 27 másodszor akkor, amikor az önhitetést fontosabbnak tartjuk az igazságnál. 28
De a nemes célokba felejtkezés (családteremtés, vagy az ember jobbá tétele) már felcsillant némi reményt, hogy
rátaláljuk az élet értelmére. 29
A kiúttalan állapotot is ki kell zárjam, mert a kilátástalan keserűség nem lehet értelme az életnek, 30 ha viszont
méltóságteljesen hordozza azt az ember, akkor az illető, az előző csoport – a nemes célokba felejtkezők – azon
részéhez tartozik, aki az erényt (önmaga és mások jobbá tételét) tartja legfőbb célnak. Így tehát ezen kevesek, az
előző kategóriába tartoznak, ezt a csoportot pedig, – mivel nem maradt más eleme, csak a kilátástalan
keserűségbe zuhanók –, kizárhatjuk.
Végül van, a kiúttaláló állapot, de egyenlőre ezt is elvetem, mert először megpróbálom Isten nélkül, a halált
elfogadva és abba beletörődve meghatározni a lét értelmét. 31
Most, hogy a hat útból ötöt kizártunk, egyetlen úttól remélhetünk némi reményt arra, hogy az emberi életet
értelmesnek gondoljuk: ez az út, az erénybe felejtkezés útja. 32 33
Vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget:
Ha abból indulunk ki, hogy Isten nem létezik, de mégis fenn akarjuk tartani azt a nézetünket, hogy van értelme a
létnek, akkor csak abba kapaszkodhatunk, hogy az élet értelme az erény. 34 Miért? Nos azért, mert ha kizárjuk
35 a tudatlan, a „szórakozásba felejtkező”, a kiúttalan, az életfelszámoló, a kiútkereső, és az „Istenben kiúttaláló”
állapotot, akkor csakis valami nemeset, valami erényeset, valami jót tarthatunk olyannak, amely értelmet ad a
létnek. Némelyek ezt a jót, a család, vagy a szerelem eszményében, mások az emberek nevelésében, vagy az
állatok megmentésében, megint mások a polgári szabadságban, vagy az egyenlőségben stb. találják meg.
Olyanok is akadnak, akik a művészetben, vagy a tudományban, netán az egészséges életmódban, esetleg a
sportban, a szeretetszolgálatban, vagy az adakozásban látják, és szerintük, ez ad értelmet a létnek. De vajon
kitarthatunk-e nézetükben, vagy a velük szembehelyezkedő világképet kell elfogadjuk, mely azt mondja: „ha Isten
nem létezik, és – éppen ezért – nem remélhetjük nyomorúságunk megoldását, 36 akkor nincs értelme
életünknek, mert minden múlandó, és „a végső enyészet felé siető”.
Melyik világképet fogadjuk el? Az elsőt, mely azt mondja: még ha életvezetésünk bizonyos értelemben
figyelemelfordulás is a haláltól, mégis van értelme a létnek, mert az erény, értelemmel ruházza fel, vagy a
másodikat, mely ezt mondja: ami nem létezik, annak értelme sincsen, ugyanis a nemlétnek nem lehetséges,
hogy bármilye is legyen: ám ha minden a nemlét felé siet, akkor végső értelemben minden afelé
közeledik, hogy valamennyi vonatkozása – tehát az értelme is! – megszűnjön; hiába nemzünk gyermekeket,
ők is meghalnak, hiába segítjük, neveljük az embert, azok is elenyésznek, hiába alkotunk maradandót, évezredek
alatt azok is eltűnnek; hiába a tudomány és a művészet, ha meghalnak követői is: hiábavalóak a maradandó
alkotások, ha az örökösök is elenyésznek; hiába tisztítjuk meg a Földet, tesszük otthonosabbá, lakályosabbá, ha
a bolygó maga is a megsemmisülés felé halad.
De az első oldal továbbra is azt állítja, mindezek mellett is van értelme a létnek, ha igaz emberként élünk,
azért, mert ez méltó az emberhez. A másik oldal viszont így érvel: sok igazság van szavaitokban, ugyanakkor
mégis kérdés, hogy az az anya, aki szenvedéssel megszüli és felneveli gyermekét, látja fejlődését, gyarapodását,
értelmének nyiladozását, erényeinek kibontakozását, majd látja gyermeke halálát is, 37 sőt emellett tudatában
van annak, hogy mindazok, akikkel gyermeke jót cselekedett és akiknek örömöt okozott, szintén meghalnak, s így
odavész minden jótett amit cselekedett, és valamennyi öröm amit okozott, akkor önkéntelenül is kiszakad belőle a
kérdés: mi értelme van az egésznek?! Vagy ha eszünkbe idézzük azt, hogy egyikünk sem tud semmit ükapjáról
(nagyapjának nagyapjáról), aki alig százötven éve ugyanolyan hús-vér ember volt mint mi, kinek voltak tervei,
vágyai, álmai, szerelme, célja, munkája, élete, és ma már sehol sincs, sőt, senki sem emlékezik rá, még mi sem –
az utódai, akikért élt és szenvedett ő és gyermeke és unokája (stb.) – és velünk ugyanez lesz, akkor megint
kikívánkozik belőlünk a kérdés: mi értelme van az egésznek?

Ha megfigyeljük a vitát, felfedezzük, hogy a két világkép különböző premisszákból indul ki, s mindkettőnek –
valamilyen vonatkozásban – igaza van.
AZ ELSŐ ÍGY KÖVETKEZTET:
1. Az erény, hibátlan létforma, mely méltó arra, hogy létezésünknek értelmet adjon.
2. Az ember, képes követni az erényt.
_____________________________________
Konklúzió: Az (erényt követő) ember életét értelemmel ruházza fel az erény, ezért életünknek van értelme, ha
nemesen cselekedve, Emberhez méltón élünk.

A MÁSODIK ÍGY KÖVETKEZTET:

1. Csak a létező dolgoknak lehetnek valós predikátumai. 38
2. Mivel létezésünk véges, ezért, illik rá a „gyorsan nemlét felé siető lét” predikátuma. 39
3. Végső értelemben akkor állíthatunk valamiről valamit, ha állítmányunk végleges, ezért amiről végső
értelemben nem állítható az, amit róla állítani kívánunk, végső értelemben nem valós állítmány.
_____________________________________
Konklúzió: Mivel életünkről végső értelemben nem mondhatjuk, hogy értelemmel bír, ezért életünknek végső
értelemben nincs értelme.

Mindkét világkép premisszái igazak, s így konklúziójuk is – bizonyos vonatkozásban – szükségszerűen igaz.
Van azonban egy fontos különbség a két következtetés között. Amíg az első világkép konklúziója – még ha igaz
is ránk nézve – csak átmeneti vonatkozásban igaz, addig a második konklúziója, ránk nézve, végső
vonatkozásban igaz.
Ezért – mérlegelve a két világkép érveit –, azt mondhatjuk: létezésünknek, átmeneti vonatkozásban értelmet ad
az erény, de végső vonatkozásban, nem ad értelmet semmi. Mivel életünk „nemlét felé siető lét”, ezért értelme is
csak addig van, amíg létezik; ám mivel a végtelen idő horizontján egyetlen röpke pillanatig létezik (sőt, az
egész emberiség szintúgy), ezért értelme is – bármily nemes legyen is – éppen ugyaneddig tart. Ha viszont
létezésünk értelme egyetlen felvillanó pillanatban jelenik meg, akkor bármily fájó is, de ki kell mondanunk:
életünknek egészen parányi, s végső értelemben, semmi értelme nincs. 40

Józanul, tárgyilagosan végig gondolva azt mondhatjuk: ha nem lelünk reális megoldást a halálra, akkor – végső
értelemben – semmi értelme sincs életünknek.
Azonban ne feledjük: következtetésünket úgy hoztuk, hogy kizártuk a „kiúttaláló” állapotot, 41 sőt, Isten létezését
eleve hamisnak feltételeztük. 42
Most azonban: miután végigkísértük, hogy ha Isten nemlétéből indulunk ki, akkor – az élet értelmét illetően –
milyen végkövetkeztetésre jutunk, a továbbiakban kövessük végig azt is, hogy ha Isten létezését feltételezzük,
milyen evidenciákhoz érkezünk. 43

Ha van Isten, akkor egészen más a helyzet, mint amit a fenti két következtetés konfrontálódásából kiolvastunk.
Ha a teizmus Istene létezik, akkor megszabadulhatunk a haláltól, s a lét értelme, átmeneti és végső
vonatkozásban egybeesik. Ez annyit jelent, hogy az erény, mely rövidke életünknek értelmet ad, végső
vonatkozásban is értelmet teremt létezésünknek, mivel a bennünk lévő lét, nem mulandó többé, hanem örök.
De nem csak az erény, hanem a boldogság vonatkozásában is más a helyzet. A boldogság, többé nem
"boldogságért futás", és nem alacsonyodik a halál tragédiájáról való figyelemelterelés technikájává, hanem valódi,
önámítás nélküli boldogságként veszi kezdetét már most ebben a létben, majd kiteljesedvén egy tökéletes,
szenvedésektől mentes, hiánytalan boldogsággá válik az örök életben, melyet az ember elnyerhet Istentől. Tehát
ha van Isten, Isten létezése, minden vonatkozásban előnyt jelent számunkra: reális megoldás mutatkozik a
halál – mint legnagyobb ellenség – legyőzésére és a boldogság megszerzésére.
Mindazonáltal, az örök élet reménységéről először tudomást szerezve, az emberben automatikusan felszínre tör
a kétely: „a halhatatlanság hiú ábránd; a halál természetes dolog: élünk és meghalunk, ez az élet rendje.”
Vizsgáljuk meg ezeket az érveket. Valóban úgy tűnik, hogy a halál létezése, mely mindenkit utolér, természetes
állapot, mégse feledjük: az, hogy mi természetes, világnézettől függ. Az ateizmus oldaláról nézve, való igaz, hogy
mivel minden ember meghal, ezért a halál a nyilvánvaló dolgok egyike. Csakhogy, amíg nem vizsgáljuk meg az
istenkérdést, 44 addig nem dönthetünk arról, hogy elfogadjuk-e az ateista világszemléletet, vagy ne. Sőt, már
most – vizsgálat nélkül is – megfogalmazhatunk komoly ellenérveket, íme: A halál nem természetes állapot, amit
bizonyít az is, hogy az ember, sohasem tudja elfogadni a halál létezését. Életünk, az utolsó leheletig, életben
maradásért küzdő lét. Minden cselekvésünk, a megsemmisülés irányától ellentétes irányba tartó, s minden
gondolatunk – tudatosan, vagy öntudatlanul – haláltól elforduló. Szorult helyzetekben a reményt nem adjuk fel;
nem csak elménk, de már ösztöneink is az életet szolgálják: a táplálkozás, a fajfenntartás, a védekezés ösztönei
mind erről szólnak. Például gondoljunk olyan esetekre, amikor egy hirtelen veszélyt nem vagyunk képesek ésszel
felfogni, s mégis, azonnal életünk megóvása érdekében cselekszünk. 45
Az életben maradás ösztöne és vezéreszméje ideális esetben sohasem hagyja el az embert. Persze vannak nem
normális, vagy nem ideális esetek is. Például, valaki háborúban, az ellenség kínvallatása közben olyan mértékű
szenvedést élhet át, hogy a halált kívánja, ez azonban nem normális, nem szokványos eset, sőt, még ebben az
esetben is igaz az, hogy ha a kín megszűnik, az áldozat újra, azonnal élni akar! De az öregséget és a betegséget
sem mondhatjuk ideális állapotnak, mert ideális állapotnak inkább a szellemileg, testileg, lelkileg érett, de még
fiatal, egészséges állapotot mondjuk. Éppen ezért, ha valaki öregen, betegségek között vergődve sóvárog a halál
után, azt is csak azért teszi, mert elviselhetetlen szenvedést él át. Ebben az esetben is igaz: ha a szenvedés
megszűnne, 46 az illető az életet választaná, s nem a halált. Azt mondhatjuk tehát: az életben maradás akarata –
ideális esetben – sohasem hagyja el az embert. A „nem ideális esetek” viszont (pl. a betegségek, a
kínszenvedés, a testi-lelki megpróbáltatások, a nyomorúságos szegénység, az elmebaj stb.) természetes
gondolkodásunktól, természetünktől, lelki beállítottságunktól távol áll: nem vágyakozunk rá, nem akarunk
magunknak ilyen sorsot, nem szeretnénk részeseivé lenni. Tehát: az egyetemes emberi természet, ideális
állapotra törekvő természet, ezért a „nem ideális” állapotok eseteit, ugyan tudomásul kell vennünk, hogy
léteznek, de mégsem szabad ezekből kiindulnunk. Mindez annyit jelent, hogy nem tarthatunk
természetesnek olyasmit, 47 ami ellen természetünk minden erejével törekszik, hiszen csak arra
törekedhetünk minden erőnkkel, ami természetünkkel megegyező! Vagyis: ha a halálra sohasem vágyakozunk –
kivéve a nem ideális állapotokban, amelyekből nem szabad kiindulnunk – akkor a halál nem természetes állapot
az emberre nézve. Amíg a szenvedés nem tesz elviselhetetlen terhet ránk, addig mindig az életet akarjuk,
mindig erre törekszünk, erre vágyakozunk! Mivel az életben maradás törekvése – ha a természetellenes
szenvedést figyelmen kívül hagyjuk –, sohasem hagyja el az embert, ezért – a teizmus oldaláról – kimondhatjuk:
a halál természetellenes állapot az ember számára. Bármennyi évet élünk is, sohasem érkezik el az a pillanat,
amikor azt mondjuk: ”most már eleget éltem, szeretnék meghalni!”
Az ember, csak a megszokás 48 miatt mondja idős korában, hogy „most már meghalhatok, mert eleget éltem”, de
ha nincs elviselhetetlen testi, vagy lelki szenvedése, és azt mondaná neki egy orvos, hogy bizonyos kezeléssel,
vagy terápiával élhetne még száz évet, az életet választaná és nem a halált! Sőt, még így, kezelés és terápia
nélkül is, amikor egy idős ember tudja, hogy bármelyik nap meghalhat, még így sem úgy fekszik le, hogy „de jó
lenne reggelre meghalni.” 49
Mint látjuk, a halál nem természetes az ember számára, hanem kénytelen beletörődés. Gondoljunk csak meg:
azt hívhatjuk természetesnek, ami az ember természetében megtalálható. De mint láttuk, az ember
természetében nem a halál felé törekvés, hanem az élet felé törekvés található meg! Gondolataiban,
vágyaiban, reményében, terveiben, ösztöneiben (sőt, még reflexeiben is!) az életre törekszik, nem a halálra!
Egész viselkedése, haláltól való elfordulás; hogyan mondhatjuk így, hogy a halál természetes állapot? Nincs az
emberi természettől idegenebb és természetellenesebb dolog, mint a halál! Ezért könnyezünk, gyászolunk,
roppanunk bele szeretteink elvesztésébe! A természetes dolgokba nem szoktunk beleroppanni. Nézzük csak: ma
felébredtem, megreggeliztem, ez természetes dolog. Azután elvégeztem a munkámat, most megpihenek,
kikapcsolódom, ezek is természetes dolgok. Egyikbe se roppanok bele. A halál nem ilyen. Ha elvesztem az
anyámat, a feleségemet, vagy a gyermekemet, abba beleroppanok, sőt idegen, furcsa, hihetetlen, felfoghatatlan
számomra az ami velem történik, éppen ezért mindez: nem természetes! 50

Láthatjuk, hogy így is – anélkül, hogy megvizsgáltuk volna, hogy létezik-e Isten –, erős ellenérveket
fogalmazhatunk meg az ateista felfogással szemben, mely azt mondja: „élünk és meghalunk, ez természetes,
törődjünk bele.” Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ha nem volnának erős érveink, sőt, ha semmilyen
érvünk sem volna az ateista felfogás ellen, 51 még ez sem bizonyítaná az ateista szemlélet igazságát addig,
ameddig nem válaszoljuk meg az istenkérdést, s így nem ítéljük az ateizmust igaz, vagy hamis eszmének! 52
Az ellenvetésre tehát, mely ateista oldalról azt mondja, „az örök élet reménysége hiú ábránd”, azt felelhetjük: már
az istenkérdés vizsgálata előtt erős érveink vannak arra nézve, hogy az ateista ellenvetés nem állja meg a helyét,
de mégis: hagyjuk nyitva a kérdést, s térjünk vissza a válaszhoz majd akkor, amikor racionális alapon eldöntötté
vált, hogy létezik-e Isten, vagy nem. Ha létezik, és a teizmus világképe igaz, akkor nem hiú ábránd a
halhatatlanság, ám ha nem létezik, akkor valóban illúzió csupán, – de a vizsgálat lefolytatásának végéig várjunk a
válasszal, s egyenlőre, beszéljünk feltételes módban: ha van Isten, akkor Isten létezése minden vonatkozásban
előnyös számunkra; ennek egyik legfőbb lényege abban található, hogy megszabadulunk az egyetemes emberi
nyomorúságtól!
Ha viszont nincsen Isten, ez ránk nézve előnytelen, sőt, nagyon előnytelen. Nézzük, hogy miért:
Mivel időben, véges létezéssel bírunk, minden kor gondolkodóit foglalkoztatta az idő fogalma.
Már az ókori Ágoston felteszi magában a kérdést: hol létezik az idő? Válaszában azt fejtegeti, hogy az idő, még
az idő dimenzióján belül sem található meg mindenütt: nincs például a múltban, mert a múlt elmúlt, így az már
nem létezik, és ami nem létezik, abban nem lehet semmi létező, – idő sem; de nincs a jövőben sem, mert a jövő
eljövendő, így az még nem létezik, s mint nem létező, nem tartalmazhat létezőt, – időt sem.
Az időre, egyedül a jelenben találunk rá, ugyanis a jelenről, ebben a pillanatban is érzékeljük, hogy létezik. 53
Mégis – fejtegeti tovább Ágoston –, szoktunk beszélni a két nem-létező állapotról, múltról és jövőről is; hogyan
lehetséges ez? Ha pontos válaszra törekszünk – mondja –, azt állíthatjuk: a múlt és a jövő az elme egy
sajátságos viszonya a nem-létező időhöz. Ez a viszony annyit jelent, hogy a jelenben (amiben létezünk)
visszafelé, vagy előre vonatkoztatunk, a már holt múltba, vagy a még meg sem született jövőbe. 54 Elménk az,
ami megteremti bennünk a múlt és a jövő fogalmát, s mi, kizárólag a jelenben élünk. Ugyanezt mondja az
újkorban Pascal, vagy az Ágoston előtt élő sztoikus, Seneca: Bármi, ami valaha hozzánk kapcsolódott (tárgyak,
személyek, állapotok, események stb.) és már elmúlt, a nem-létezés, a halál állapotába jutott. 55 Életünk elmúlt,
lepergett része, már most a halál birtokába került.
Ezeket megértve, könnyen felfogjuk, miért előnytelen számunkra az, hogyha Isten nem létezik: ha nincs Isten,
akkor hosszú életünk 56 semennyit sem ér, ugyanis teljesen mindegy hány évet élünk, mert amikor életünk
véget ér, úgy fog véget érni, mintha ebben a pillanatban érne véget. Gondoljuk meg: ha a jelen nem más, mint
elsuhanó pillanat (ami még egy percnél is rövidebb 57), és ha életünk csak a jelenben létezik (abban az egy
elsuhanó pillanatban, amit éppen átélünk) –, akkor mindegy hogy hány évet élünk, mindig, ugyanolyan hirtelen-
szörnyű lesz a haláltudat pillanata, 58 mintha most, ebben a percben érkezne el halálunk órája. Mindegy, hogy tíz
évet éltünk-e, vagy százat, mert éveink fokozatosan kerülnek a halál birtokába 59 –, éppen ezért sohasem
birtokolunk mást, csak azt az egyetlenegy pillanatot, amiben éppen most élünk.
Mindezeket figyelembe véve kimondhatom: ha ebben a pillanatban megvonnák tőlem a levegőt, vagy kiderülne,
hogy halálos betegség győz le hamarosan, akkor ez, szörnyű élményt jelentene számomra. Nem vigasztalna,
hogy hány évet éltem előtte (se ha százat, se ha ezret), hiszen az elmúlt éveket úgy sem birtoklom, s a
haláltudat élménye egyformán borzalmas lenne ha tíz, vagy száz, vagy ezer évet éltem is! Ha Isten nem létezik,
akkor bármennyire is ragaszkodjunk az élethez, ez a pillanat eljön egyszer, mégpedig hirtelen. 60
Így már, sokkal mélyebben átlátjuk a felejtkező életfelfogás balgaságát: követői nem gondolnak a halálra,
elterelik, lekötik figyelmüket az élet dolgaival. Ám ettől még ugyanolyan gyorsan és hirtelen előttük terem majd a
haláltudat pillanata, ami szörnyű lesz. 61 „De majd ráérek akkor sopánkodni” – mondja erre, sok nem gondolkodó
elme. Ha viszont gondolkodna, akkor nem menne meggondolatlanul, a halálból való kiútkeresés vizsgálata
nélkül –, a halálba. Mert, ha van Isten, s létezik örök élet és boldogság, de ennek valamilyen feltétele is van ránk
nézve, akkor minderről nem tudni, és éppen ezért feltételét nem követni, egyenlő lehet az örök élet és boldogság
elvesztésével, 62 ez pedig a legelemibb érdekeinkkel ellentétes.

4. Összegzés

Előző tanulmányomban, az ember erkölcsi felelősségét vizsgáltuk az istenkérdés tekintetében.

E mostaniban, az élet értelmét kutattuk, a halál vonatkozásában.
Megállapítottuk, hogy egy ember, az egyetemes nyomorúsággal hatféle viszonyban lehet, de ebből – ha Istent
kizárjuk – egy tartalmaz olyan értéket, amely alapján az élet értelmét megfogalmazhatjuk.
Ám ez az érték, csak pillanatnyi vonatkozásban ad értelmet létezésünknek, de végső vonatkozásban ki kell
mondjuk: ha nincs szabadulás a halálból, létezésünk értelmetlen.
Ha viszont Isten létét nem zárjuk ki, arra az eredményre jutunk, hogy létezésünk, végső vonatkozásban is
értelmet nyer, mert pillanatnyi értelme, örökkévalón állandósul!
Ezután előzetes vizsgálódást folytattunk a halhatatlanság ügyében, s megállapítottuk: jó okunk van nem elsietni a
választ, hanem alapos kutatás után feleletet találni a kérdésre, „létezhet-e örök élet?”, ha ugyanis van Isten, Ő
minden további nélkül örök létet adhat teremtményeinek, s így, a haláltól megszabadulunk.
Végül kifejtettük azt, hogy értelmetlen elfordulni a tényektől, és irracionálisan így gondolkodni: „a halál még
messze van, távoli rám nézve ahhoz, hogy foglalkoztasson.” Hiszen ez az ellenvetés először is téves, 63
másodszor pedig még ha igaz lenne is – mint láttuk – a halál pillanata még így is, ugyanolyan „hirtelen-
előbukkanó” lesz, mint ez a mostani pillanat, amit átélünk e mondat elolvasásakor! Mint ahogy rettenetes érzés
lenne ebben a pillanatban átéreznem, hogy hamarosan meghalok, éppen ilyen szörnyű érzés lesz átélnem a
haláltudat percét 64 (bármikor lesz is!), hiszen e mostani perc és a halálom előtt tudatosuló (még eljövendő)
pillanat között, csak semmivé, múlttá lepergő pillanatok választanak el, amelyben mindig csak egyetlenegy
pillanatot birtokolok, egy olyan életben, ahol a múlt percei – a birtoklás vonatkozásában – nem adódnak össze
egy „nagyobb, egy hosszabb életté”!
Ha nincsen Isten, akkor erre a hirtelen halálra számíthatok, semmi másra: nem remélhetek sem örök életet, sem
örök boldogságot. Ha Isten nem létezik, akkor véges életem azért hiábavaló, mert nem több, mint egy elsuhanó
pillanat, amelyben ráeszmélek arra, hogy a következő percben már nem is létezem! Viszont ha van Isten, akkor
nem kell átéljem ezt a percet: a halál ebben az esetben csak ezt a földi, véges életet zárja le, és utat nyit egy örök
életnek, vagyis én, mint személyiség nem szűnök meg létezni. Ha Isten létezik, akkor minden embert elkerülhet a
megsemmisülés tudata, a halálfélelem érzése, a halál (rajtunk való) győzelme, vagyis elkerülhet minket az a
„semmiből előugró pillanat”, amikor rádöbbenünk, hogy most meg kell semmisüljünk.
Mindabból persze, hogy kedvezőbb ránk nézve, ha Isten létezik, még nem következik az, hogy ténylegesen
létezik, viszont tény, hogy ha létezik, létezése sokkal kedvezőbb ránk nézve, mint ellenkezője.
Ha minden erkölcsi szempontot félreteszünk is, ha előző tanulmányom minden sorát elfelejtjük is, még akkor is,
(úgy gondolom) lehetetlen nem belátni, hogy Isten létezése a legegyszerűbb, legelemibb érdekeinkkel
egybevág. Ha van Isten, akkor létezése ránk, emberekre nézve: nagyon előnyös. 65

________________________________________

LÁBJEGYZET

1 Az istenkérdésben; abban, hogy „Létezik-e Isten, vagy nem?” Vissza

2 A továbbiakban amikor az ember egyetemes tragédiájáról (vagy nyomorúságáról) szólok, akkor mindig a halálra
gondolok, pontosabban arra, hogy az ember (1) nem kéredzkedik a világra, mégis miután megszületik, (2) olyan
helyzetben találja magát, hogy minden pillanatban és élethelyzetben életre vágyakozik, (3) de mégis meg kell
haljon. (4) Tragikus sorsát felfogva, szenved ettől. Vissza
3 Természetesen az „egyetemes emberi kultúra” sokféle isteneszmével rendelkezik, de én csak abban az egy
vonatkozásban általánosítok, hogy mindegyik, valamilyen formában örök létet ígér az embernek. Ez a
„valamilyen forma”: (1) lélekhalhatatlanság (Platón nyomán), (2) feltámadás (a Biblia nyomán), vagy (3)
lélekvándorlás (a keleti vallások nyomán). Vissza
4 És a következő kettőben is, hiszen az ezután sorra kerülő, a boldogságról, majd az azt követő, a „tudományos
(vagy filozófiai) haszonról” fog szólni. Vissza
5 Tehát a „van-e Isten?” kérdésre találunk-e igenlő („Igen, létezik Isten”) választ, vagy sem. Vissza
6 Az első pontban feltett kérdésre gondolok. Vissza
7 Ezzel nem azt mondom, hogy minden amerikai film felszínes! Vissza
8 Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a felsoroltak egytől-egyig, és minden mértékben rosszak, hanem csak
azt, hogy akkor rossz, ha életcéljává válik az embernek. Vissza
9 Hiszen folyton ebben a közegben élünk. Vissza
10 De legtöbbször nem fogja fel, mert nem gondolkodik. Vissza
11 Ha félre tesszük mindazt, amiről az előző tanulmányban szó volt, s ha nem törődünk is azzal, hogy emberhez
méltó és nemes dolog a vizsgálódás, az észhasználat, a gondolkodás stb. Vissza
12 Hiszen éppen ezért hajszoljuk nap- mint nap a boldogságot. Nem tudunk, s nem akarunk nélküle élni és nem
is baj az, hogy boldogságra törekszünk. De ha már így van, akkor éppen ezért kellene kiutat lelni a
boldogságunkat – egyszer – végleg tönkretevő sorskatasztrófánkból (a halálból), ami ráadásul amíg élünk, addig
is, állandóan beárnyékolja boldogságunkat. (Vagy legalább annak utána járni, van-e kiút.) Vissza
13 Pascal: Gondolatok, 183. töredék Vissza
14 Salamon, élete végén mégis megtalálta az élet értelmét, amikor Istenhez talált (de ezt nem érvként hozom fel
Isten létezés mellett – ugyanis az, hogy valaki valamilyen álláspontra jut, nem bizonyíték önmagában –, hanem
csak megemlítem tájékoztató jelleggel). Vissza
15 Pontosabban a fenti gondolkodók, csak addig gondolták így, amíg nem bizonyosodtak meg Isten létezéséről.
(Ez alól Buddha és a buddhizmus félig-meddig kivétel, de ebbe most nem megyek bele.) Miután elfogadták Istent,
már nem gondolták az életet értelmetlennek, de én azért fogalmaztam így: „a nagy gondolkodók (…) úgy látják, a
halál miatt nincs értelme az életnek”, mert mi, fejtegetésünkben nem tartunk még ott, hogy Isten létezéséről
bizonyosságunk legyen, ezért az Istent nem hívő (vagy nem tudó) ember helyzetébe belehelyezkedve fejtettem ki
a fenti gondolkodók véleményét. Ha azonban a saját szemszögükből fogalmaznám meg mondandójuk lényegét,
azt mondanám: az élet, a halál miatt, értelmetlen lenne, ha nem lenne Isten. (Hogy ez mit jelent, arról később
ejtünk szót részletesen.) Vissza
16 Azt mondja Pascal: „Ha valóban boldog lenne állapotunk, nem kellene elterelnünk róla gondolatainkat, hogy
boldognak érezzük magunkat. Könnyebb elviselni a halált, ha nem gondolunk rá, mint a gondolatát, még ha nem
fenyeget is bennünket veszély. Mindennek az emberi lét sok nyomorúsága az oka; mivel az emberek ezt
megértették, szórakozásra adták a fejüket. Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra.
Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá.” (Pascal: 165-168. töredékek)
Vissza
17 Ők, a „tudatosan nem gondolkodók”. Vissza
18 Enyhébb szórakozások alatt azt értem, amit utóbb felsoroltam: Tévé, videó, zene, mozi, nyaralás, sport (stb.).
Vissza
19 Tanulmányom elején (a 2. pontban) a „ma embere”, a „kor embere” alatt, ezekre a tömegekre gondoltam.
(Ugyanakkor ez nem csak korjelenség, minden időben – többé kevésbé – hasonló volt a helyzet, csak másban
leltek szórakozást az emberek. Pascal idejében például a kártya és a vadászat terjedt el, – no persze a
gazdagabb körökben. Amikor fentebb a mai állapotokra, a „kor emberére” hegyeztem ki mondanivalóm erejét,
akkor ezalatt annyit értettem, hogy ma különösen ez a helyzet. ) Vissza
20 Azért csak részben, mert sok sztoikus eljutott Istenhez, s így kiutat lelt. De mások nem, így életük, „erény felé
forduló szomorúság”, vagy „erénybe temetkező megvetés” volt a halálig. Vissza
21 A buddhizmusra is csak részben igaz az, amit mondtam, hiszen a buddhizmus legnagyobb hányada számol
Istennel, s benne lel kiutat. Vissza
22 Természetesen ez a kijelentésem arra az előfeltevésre támaszkodik, hogy van kiút a halálból. Vissza
23 Arról, hogy ez hogyan lehetséges és hogyan történik, később ejtünk szót. Vissza
24 A tudatlanság, a felejtkezés, a kiúttalanság, az életfelszámolás, a kiútkeresés vagy a kiúttalálás útjában.
Vissza
25 Hiszen nem magáért a keresésért keresünk, hanem a találásért. Vissza
26 Ezt még a felejtkező, szórakozó tömegek is elismerik. (Még egy nagyon mély erkölcsi szintre süllyedő és a
szórakozásba végletekig belemerülő ember is elismerné, hogy értékesebb saját, életveszélybe került
édesanyjának /vagy gyermekének/ az életét megmentenie, mint ehelyett diszkóba menni. Ha viszont elismerné,
akkor ezzel azt is elismerné, hogy értékesebb önfeláldozón életet menteni, mint szórakozni. De ha ez értékesebb
ma, akkor értékesebb holnap is és mindig, vagyis az önfeláldozó szeretet, értékesebb mint a szórakozás.) Vissza
27 Valaminek a lényege, annak a dolognak a „legfontosabbja”. Valaminek az értelme, nem választható el annak
„legfontosabbjától”, vagyis lényegétől. Nézzünk egy példát: Ha azt mondom, „azért van értelme az evésnek, mert
az étel táplál és fenntartja az életemet”, nem kerülök ellentmondásba, de ha azt mondom, „az evés értelme az,
hogy az édes ízt a nyelvemen érezzem”, akkor az az ellentmondás áll elő, hogy az „evés értelme” megszűnik
akkor, amikor (1) sósat eszem ugyan, de ez a sós táplál, és (3) édeset eszem ugyan, de ez az édes mérgező és
belehalok. Azonnal átlátjuk, hogy nem lehet az evés értelme az amibe belehalok, hanem csak az, ami táplál, ami
fenntartja az életemet. Valaminek az értelme, tehát sohasem választható el annak lényegétől. Éppen így: az
élet lényege és az élet értelme elválaszthatatlan egymástól. De ha így van – mivel az életben van fontosabb mint
a szórakozás (ezt bizonyítottuk az előző lábjegyzetben) –, akkor ellentmondás nélkül nem állíthatjuk, hogy a
szórakozás, az élet értelme. Vissza
28 Mivel figyelemelterelő szórakozásról van szó, ezért, önhitető állapotról beszélünk. Az önhitetés viszont,
sohasem lehet az élet értelme, mert ha az önáltatást létezésünk lényegének tartanánk, a következő
ellentmondásba kerülnénk: valamely dolog valóságos lényege és értelme, egyenlő valamiféle önáltatás
valótlanságával. (Logikai és morális képtelenség.) Vissza
29 Mint ígértem, azonnal visszatérünk ehhez a kérdéshez, de előbb fejezzük be a megkezdett szálat. Vissza
30 Inkább ez is – akárcsak az öngyilkosság – arról tesz bizonyságot, hogy nincs értelme a létnek. Vissza
31 Továbbá, teszem ezt azért is, mert még nem tudjuk, hogy van-e Isten, s így, valóságos út-e a kiúttaláló állapot,
vagy nem. Vissza
32 A felejtkező kategória egyik alcsoportjáról van szó, melynek vizsgálatát fentebb ígértem. Vissza
33 „Erénybe felejtkezés” alatt mindarra gondolok, amit az ember, valamilyen nemes cél érdekében tesz, s ezzel
tereli el figyelmét a halálról. (1) Az öntudatos, méltóságteljes, erényt felmagasztaló állapot tartozik ide (például a
sztoicizmus, vagy az aszkézis minden formája), s ezen kívül (2) a humanizmus „embert és az emberi környezetet
(tehát a Földet) felmagasztaló” álláspontjai (vagy másképpen fogalmazva: az „ember jobbá tételéért” és a „Föld
megmentéséért” folytatott nemes küzdelem folytatói alkotják elemeit). Vissza
34 Mindezt másképp is meg lehet fogalmazni, például így: „az élet értelme a jóság”, vagy: „az élet értelme az
igazságosság”, vagy: „az élet értelme a szeretet”, vagy: „az élet értelme az, hogy nemes célokat valósítsunk
meg”, vagy: „az élet értelme az, hogy Emberhez méltón éljünk.” Stb. Én mégis azért választottam azt, hogy „az
élet értelme az erény,” mert az erény fogalmában mindezek benne foglaltatnak. Vissza
35 Mint ahogy tettük az imént. Vissza
36 Azt, hogy a halálkérdést megoldja Isten, úgy, hogy halálunk után – valamilyen formában – fenntartja a
létezésünket. Vissza
37 Mert pl. a 90 éves anya, látja 70 éves fia halálát. Vissza
38 A „predikátum”, a filozófiában egy állítás állítmányát jelenti, vagyis röviden: predikátum = állítmány,
állítottság, állíthatóság. Vissza
39 Vagyis életünkről állíthatjuk azt, hogy gyorsan a nemlét felé siet. Vissza
40 Egészen parányi értelme mégis van, s ezt a „parányt” a tökéletesen értelmet adó erény, morális jóság teremti
meg. Mégis, ez az értelmet adó tökéletes lényeg (az erény), összességében csak egy egészen kevéske
értelemmel képes felruházni véges, múlandó létezésünket (a fent kifejtettek miatt). Vissza
41 Azért, mert – mint korábban írtam – (1) „először megpróbálom Isten nélkül, a halált elfogadva és abba
beletörődve meghatározni a lét értelmét”, s azért is, mert – mint mondtam –, (2) „még nem tudjuk, hogy van-e
Isten, s így, valóságos út-e a kiúttaláló állapot, vagy nem.” Vissza
42 Legutolsó fejtegetésemet így kezdtem: „Ha abból indulunk ki, hogy Isten nem létezik, de mégis fenn akarjuk
tartani azt a nézetünket, hogy van értelme a létnek, akkor csak abba kapaszkodhatunk, hogy az élet értelme az
erény…” Vissza
43 Más szóval, most tekintsünk el attól, hogy még nem tudjuk létezik-e Isten, s abból a feltételezésből induljunk
ki, hogy létezik. Vissza
44 Hiszen még nem vizsgáltuk meg az istenérveket! Vissza
45 Például egy felénk lezuhanó cserép elől elugrunk. Még nem is tudatosul bennünk, hogy mi történik, amikor
érzékelve azt, már elugrunk. Még reflexeink is az életet szolgálják! Vissza
46 Természetesen, tartós megszűnésre gondolok, s nem olyanra, ahol egy óra múlva, vagy egy nap múlva, újra,
elviselhetetlenül folytatódik. Vissza
47 A halált. Vissza
48 A megszokás mondatja velünk idős korban, hogy „most már meghalhatok, mert eleget éltem”, ugyanis mi
emberek megszoktuk azt, hogy aki sokat élt (pl. 70-100 éves) az hamarosan meg fog halni. Vissza
49 Illetve csak akkor, ha annyira szenved fizikailag, vagy olyan megcsömörlött az élettől (ez esetben annyira
szenved lelkileg), hogy jobb neki a halál, mint az élet, mert ez, a szenvedés megszűnését jelenti számára. Ez
viszont nem ideális állapot, tehát ebből nem indulhatunk ki. Vissza
50 Az emberi természetben mélyen gyökerezik az óvás, a féltés, a vigyázás. Ha például idős szüleim betegek,
lelkükre kötöm, hogy tartsák be az orvos utasításait, hogy meggyógyuljanak, nehogy elveszítsem őket.
Gyermekeimet óvom, vigyázom, nehogy baj érje valamelyiket. Minden cselekvésünket áthatja a szeretteink iránt
érzett óvás és féltés. Ezek a törekvések az emberi természet legelemibb megnyilvánulásai, ezért természetesnek
mondjuk őket. A halál viszont pont ezek ellentéte, így természetellenesnek kell nyilvánítsuk azt. Vissza
51 Az ellen, hogy: „élünk és meghalunk, ez természetes ránk nézve, törődjünk bele.” Vissza
52 Más szóval: (1) előbb vizsgálódnunk kell az istenbizonyítékokat illetően, (2) majd meggyőződésre jutnunk
afelől, hogy – véleményünk szerint – van-e Isten, vagy nincs, (3) s csak ezután (mindezt tudva!) mondhatjuk ki
azt, hogy az ateizmus megállja-e a helyét, vagy sem. Ha megállja, akkor valóban hiú ábránd az örök életbe vetett
hit, de ha nem állja meg, ha hamisnak bizonyul, akkor nem a halhatatlanság a hamis tényállapot, hanem
ellenkezője. Vissza
53 Az időt, azért csak a jelenben találjuk meg, mert mindig csak a jelen létezik, és csak a létező hordozhat
létezőt. Mivel a jelen létezik (hiszen érzékeljük, hogy létezik), s az időt szintén létezőnek tartjuk, így csak a létező
jelenben létezhet a létező idő. Vissza
54 Amikor a múltba vonatkoztatunk, akkor a jelenben visszaemlékezünk a múltra, s amikor a jövőbe, akkor a
jelenben tervezgetjük az eljövendőt, mindez a lélek tevékenysége és viszonya a két nem létező időállapothoz –
mondja Ágoston. Vissza
55 A halált a nemlét állapotának tartjuk, így ami valaha létezett és már nem létezik, átvitt értelemben meghalt.
Vissza
56 Még az sem biztos, hogy hosszú életet sikerül megérnünk, de most tegyük fel, hogy igen, s mondjuk 120 évet
élünk. Még ebben az esetben is igaz (a fenti) következtetésünk. Vissza
57 Azért, mert még egy perc is felosztható elmúlt és eljövendő másodpercekre, s mint láttuk se a múlt, se a jövő
nem létezik. Jelennek csak azt a pillanatot nevezhetjük, ahol a múlt a jövővel érintkezik, ez viszont egy sebesen
elröppenő pillanat. Vissza
58 Az a jelen, az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy most meg kell haljak. Vissza
59 Mert ami elmúlt, az a halálé, az az elmúlásé lett. Vissza
60 Ha az eddigieket megértettük, felfogjuk, nem is jöhet el másképp, csak hirtelen: ebben a pillanatban még nem
tudom, hogy hamarosan meghalok, de a jövőből hirtelen előterem egy pillanat, amelyben tudatosul számomra.
Vissza
61 Itt azonban felmerül egy ellenvetés: „Mivel mindig csak egyetlen pillanatot birtokolunk, ezért ha el is érkezik a
halál felismerésének pillanata, az is csak egy pillanat lesz, s utána már érkezik is a halál. És mivel a halál a
nemlét állapota, így, az ember szörnyű érzése megszűnik. Tehát, még ha igaz is, hogy a haláltudat perce
„szörnyen rossz”, akkor sem tart túl sokáig, mert hamar eliramlik ez is, a halálban pedig már semmi rossz
nincs; olyan az, mint az álomtalan alvás.” Az ellenvetés két érvet alkalmaz: 1. A haláltudat perce rövid; 2. A
halál állapota nem nyomorúságos, mert „az aki nincs”, nem tud átélni semmi rosszat.
Az első érvre azt felelem: Igaz, hogy mindig csak egyetlen pillanatot birtokolunk, de a halál felismerése és
megvalósulása között eltelő idő, legtöbbször nem rövid. Lehet egy halálos betegség, vagy valami
szerencsétlenség (stb.) ahol az ember felismeri, hogy eljött számára a vég, de ettől az időtől még eltelhetnek
hosszú hónapok, vagy évek a halál pillanatáig, s ez az idő – e nehéz teherrel élni – nagyon hosszúnak tűnhet.
Igaz, hogy mindig csak egy pillanatot birtokolunk, de ha életünk végéig minden egymást követő pillanatban
jelen van a halálfélelem, akkor sorsunk semmivel sem kevésbé nyomorúságos. De ez csak az egyik dolog. A
másik az, hogy, még ha igaza is lenne az ellenvetésnek abban, hogy a halálfelismerés után hamar bekövetkezik
a halál, még akkor is bölcsebb, ha halálunk előtt megvizsgáljuk az istenkérdést, mert ha van Isten, és mi azért
nem hittünk benne, mert arra támaszkodtunk, hogy „a halálfelismerés rövid, és utána, a nemlétben, már nincs
semmi nehéz”, elveszíthetjük örök életünk lehetőségét!
A második érvre azt felelem: Való igaz, hogy aki nincs, az nem él át semmiféle rosszat, de az ember
nyomorúságos helyzete, szélesebb összefüggésben válik érthetővé.
Először nézzük az elvi oldalát a dolognak: Azt gondolom kiindulhatunk egy szükségszerű axiómából: A lét
értékesebb, mint a nemlét. Ez feltétlenül így van, hiszen a nemlét nem bír valós predikátummal; vagyis a
nemlétről nem állítható semmilyen pozitív állítmány: Ami nincs, arról állíthatjuk ugyan, hogy „nincs”, vagy
hogy „semmi”, de ezek nem pozitív, hanem negatív predikátumok, vagyis a „van” és a „valami” tagadásai, s mint
ilyenek, nem valós állítmányok, hanem ellentétük valós predikátumainak hiányai, tagadásai. A nemlétről nem
állíthatjuk tehát, hogy bármivel is bír (hiszen a nemlét egyenlő azzal, hogy „nincs”!), ezért amikor olyasmit állítunk
róla, hogy „a nemlét a lét hiányával bír”, vagy: „a nemlét, értéknélküliséggel bír”, vagy: „a nemlét,
értelemnélküliséggel bír” (stb.) akkor valójában minden állításunkban azt mondjuk ki, hogy a nemlét léthiánnyal
bír! Más szóval, csak a megfogalmazás miatt tűnik úgy, hogy a nemlét valamivel is bír, de valójában, csakis,
„a minden létezés hiányával” bír, más szóval – helyesen fogalmazva – mivel hiányzik belőle minden létforma,
ezért nem bír semmivel! Ha viszont a nemlét nem bír semmivel – mert nem is bírhat – akkor a lét, amely
értékkel és értelemmel bír (még ha csak egy parányival is /mint ahogy korábban kifejtettem/, de mégis!),
értékesebb, mint a nemlét.
(Ezzel szemben felhozható: „de ha a lét minden körülmények között értékesebb, mint a nemlét, akkor a
szakadatlan szenvedéssel teljes lét is értékesebb, mint a nemlét, hiszen a folytonos szenvedés állapotában is
létezik a szenvedés alanya, - ez viszont abszurdum. Van tehát olyan eset, ahol a nemlét értékesebb, mint a lét: a
folytonos szenvedés állapota”. Erre ezt felelem: ez az ellenvetés, megint a felületes fogalmazással él vissza. Most
– mivel kénytelen vagyok belemenni olyasmibe, amiről később lesz majd szó, mégis –, nézzük röviden azt, amiről
az elkövetkezendőkben hosszabban és bővebben szólok majd: A szenvedés, a rossz, a „bűn”, minden
körülmények között „hiányos állapot”: a „JÓ” hiánya. Ez nem csak a szavak játéka! Először úgy tűnhet, hogy
nem csak az igaz, hogy „a rossz a jó hiánya”, hanem fordítva is: „a jó a rossz hiánya”, ez azonban csak szójáték.
Valójában, a „jó” /bármiről legyen is szó!/ mindig pozitív, mindig többlet, mindig „egész” a rosszhoz képest, s ezzel
szemben a rossz, mindig negatív, mindig (értékében) kevesebb, mindig valami „hiány” a jóhoz képest. /A
terjedelem miatt ennél részletesebben most nem folyok bele, de a jövőben szó lesz erről bővebben is./ Ebből az
következik tehát: minél nagyobb a szenvedés, annál nagyobb a „jóhiány”. Mivel azonban a „jó”, mindig a létezés
teljesebb formája mint a rossz (s ugyanígy fordítva is: a rossz, mindig alacsonyabb létfok mint a jó), az is
következik mindebből, hogy a szenvedés (mely a rossz előrehaladott foka) kevesebb létértékkel bír, mint a jó. Ha
viszont nem egyszerűen szenvedésről, hanem szakadatlan szenvedésről van szó, akkor ez az állapot (ahol
semmi jó, vagy pozitív nincs, semmilyen vonatkozásban!) értékét illetően ugyanúgy nem bír semmilyen
értékkel, mint a nemlét állapota, mégpedig azért, mert egyformán „léthiány” mindkettő.)
Elhárítván tehát az iménti ellenvetést azt mondhatjuk: a lét – kivéve azt a formáját, ahol szüntelen, szakadatlan
szenvedés van jelen szünet nélkül! – értékesebb, mint a nemlét. De ha a lét értékesebb, mint a nemlét, akkor az
olyan létező, mint az ember, aki a „végtelen időtengelyen” egyszer csak létezővé válik, értéket birtokol. (Tehát
fogantatásunkkor átlépünk a nemlétből a létbe, s a lét értékének birtokosaivá válunk.) Ezt az értéket elveszítni – a
halál alkalmával – mindenképpen károsodást, tehát valami rosszat jelent. Ha e mellé még azt is beszámítjuk,
hogy az ember öntudatos létező, aki felfogja helyzetét, és nem akar meghalni, akkor azt kell mondjuk: az ember
helyzete nem csupán rossz, de nyomorúságos. Az persze igaz, hogy ezt a nyomorúságot halála után már nem
érzi, de attól még helyzete – az, hogy értéket veszít akkor, amikor létét elveszíti – ettől függetlenül
nyomorúságos marad! Ez az elvi része a dolognak.
Most nézzük a gyakorlati oldalt: Az ember amíg él, addig is szenved a halál fenyegetettségétől, ha
rágondol. (Persze ha tudatlan, vagy felejtkező, akkor nem, de ezek nem ideális állapotok – hiszen valamiről nem
tudni, vagy tévedésben, illúzióban, önámításban lenni, nem ideális helyzet –, ezért ezekből, nem szabad
kiindulnunk.) Ha tehát az ember, mélységében felfogja a halál súlyát (és emellett nem hisz Istenben, és az
örök életben), akkor, amíg csak él, amikor csak eszébe jut a halál, szenved attól, mert ez vár rá. Annak
ellenére szenved, hogy tudja, a halálban már nem fog szenvedni (mert semmit sem fog érezni), de amíg csak él,
szenved attól, hogy egyszer majd nem fog élni! Más szóval az ember számára a tragédia súlya abban van,
hogy kitöröltetik a létből. Nyomorúsága tehát, valóban nem halála után kínozza őt, hanem még itt az életben.
Ez a lelki teher azonban, valóságos nyomorúság! Gondoljunk a kivégzés előtt állókra. Mindegy, hogy a kivégzés
milyen módon történik (lehet akár fájdalommentes injekció is), a halál előtti éjszakán a siralomházban, az elítéltek
képesek egyetlen éj leforgása alatt megőszülni! Vagy gondoljunk halálos betegekre, akik számára annyira
elviselhetetlen a teher, hogy elébe mennek a halálnak és végeznek magukkal. Gondoljunk a hajótöröttekre, akik
életük végéig reménykednek abban, hogy megtalálják őket, és nem kell meghalniuk; vagy olyan betegekre, akik
minden pénzt megadnak azért, hogy meggyógyuljanak. Gondoljunk arra, amikor az éhhaláltól félve egymást
falták fel az emberek, vagy arra, amikor a gladiátorok, saját gladiátortársukat (barátjukat és sorstársukat),
lemészárolták azért, hogy egyetlen nappal tovább éljenek! (Stb.) Ezek az esetek mind arról szólnak, hogy az
ember élni akar, és fél a haláltól! Ha az érvnek igaza lenne, s az ember tényleg úgy gondolná, hogy „a halál
nem nyomorúságos, hanem csupán olyan, mint egy álomtalan alvás”, akkor a halálraítélt nem őszülne meg
kínjától a siralomházban, a hajótörött nem falná fel embertársát, s a gladiátor sem mészárolná le barátját, hanem
úgy gondolnák: „hamarosan aludni térek, ebben semmi rossz nincsen.” Az iménti példák viszont félreérthetetlenül
azt bizonyítják, az ember nagyon is tudja, és átérzi halála előtt, hogy ebből az álomból nincs felébredés
(természetesen most abból indulok ki, hogy olyan emberekről van szó, akik úgy hiszik „nincsen Isten, és örök
élet”), és az ember ezért képes arra, hogy elviselhetetlen lelki terhével arányosan, rettenetes dolgokat
műveljen (hullaevés, gyilkosság, öngyilkosság stb.) Az ellenvetés tehát egyszerűen nem állja meg a helyét.
Sőt, az emberi nyomorúságot nem csak a magunk vonatkozásában kell átgondoljuk, hanem embertársaink
vonatkozását is figyelembe kell vegyük: ha az illető akire a halál vár, átgondolja, hogy halála után hátrahagyja
szeretteit, akikért nem tud majd tovább fáradozni, akiket nem tud tovább védelmezni és segíteni, akikről soha
többet nem fog tudni semmit, ez is borzalmas lehet számára. Ez a teher tovább nő, ha belegondol, milyen
fájdalmat hagy majd hátra szeretteire, akik beleroppannak halálába; s végül, a nyomorúság teteje az, hogy
szerettei (de a többi ember még inkább) előbb utóbb egyre kevesebbet gondolnak majd rá, s végül elfelejtik, vagy
meghalnak ők is, és a következő nemzedék teljesen elfelejti egész életét, minden művét, munkáját eredményét,
célját, valamennyi ügyét és dolgát amely valaha hozzá tartozott! Egy valaha élő ember, a maga összes
értékével együtt, nyomtalanul és végleg eltűnt! Úgy vélem, csak addig lehet azzal a hibás gondolattal érvelni,
hogy „a halál nem nyomorúság, hiszen ott nem érzünk semmi borzalmasat”, amíg nem fogjuk fel mélységében,
mit jelent valójában a halál… Vissza
62 Mint ahogy korábbi példámban (a két halálraítélt példájában) ecseteltem ennek összefüggéseit. Vissza
63 Azért téves, mert az emberi élet eleve nem tart sokáig. Az az átlagosan hetven év, amit élünk, nem sok,
hamar elröppen, mindezt azok tudják, akik már elmúltak harminc évesek. Harminc-harmincöt év körül életünk
képzeletbeli feléhez érkezünk, s visszatekintve a múltra (hacsak nem szenvedtünk túl sokat) gyorsan eliramlónak
érezzük. Nos ez a „gyorsan eliramló rész” fog még egyszer megismétlődni, ami nem sok. Ráadásul (sajnos) nem
is biztos, hogy megismétlődik, hiszen a jövő kiszámíthatatlan. Lehet egy nem várt betegség, egy
szerencsétlenség, amivel – még ha kényelmetlen is, de – elvben számolnunk kell. Vissza
64 Természetesen csak akkor, ha nem tudom, hogy van Isten. (Itt direkt nem a „hiszem” szót használom, mivel el
akarom kerülni a félreértést. Amikor például egy haldokló azt mondja: „hiszem, hogy Isten örök életet ad”, sok
ember úgy gondolja: „valójában nincs is Isten, akiben ő hisz, de ha neki könnyebb úgy meghalni, hogy valamiben
hisz ami segít neki halálában, akkor higgyen!” Ez az állapot azonban – amikor valaki csak hisz valamiben, ami
lelkileg megsegíti őt –, hiszékenység csupán; értéktelen önámítás, figyelemelfordítás a nyomorúságról, ostoba
felejtkezés. Én nem erre gondolok! Hanem arra, amikor valaki logikai szükségszerűséggel, biztosan tudja, hogy
van Isten.) Vissza
65 Ugyanakkor itt, felmerül egy ellenvetés, melyet erényes ateisták, humanisták szoktak megfogalmazni:
„Méltatlan az Emberhez, hogy azért hisz Istenben, mert Tőle örök életet remél. Sokkal magasabb rendű úgy jót
cselekedni, hogy azért semmit sem vár az ember!” Az ellenvetésnek igaza van. Értékesebb az a jó tett, ami
magáért a jóért tesz jót és nem azért, mert valamit elvár érte. Sőt az ellenvetőknek abban is igazuk van, hogy a
legtöbb vallásos ember hiszékeny csupán, és „öntudatlan üzleti viszonyban” áll Istennel: „Én jót cselekszem, de
Te Istenem, kérlek adj nekem örök életet!” Ugyanakkor mégis azt mondom az erényes ateistáknak: ha az erényre
hivatkozunk, akkor ne csak félig legyünk erényesek, hanem teljesen váljunk azzá. Lássuk mit értek ezalatt.
Végezzünk el egy gondolatkísérletet: Képzeljük el, hogy tényleg van Isten, aki tényleg örök életet akar adni
azoknak akik arra érdemesek. Kik érdemesek erre? Nos azok, akik ezt elfogadják, és életüket a jóság, az erény
szolgálatába állítják. Tehát képzeljük el, hogy létezik egy olyan Isten, aki szintén erényes és igazságos (mint az
erényes ateisták, akik kiválóan tapintanak rá arra, hogy emberhez méltatlan elhinni valamit azért, mert
érdekünkben áll). Nos: ha egy ilyen Isten létezik, akkor nyilvánvaló, hogy Ő is – akárcsak az erényes ateisták – a
jót előmozdítani, fenntartani, jutalmazni és viszontszeretni akarja, mégpedig olyan mértékben, amennyire
képességénél és hatalmánál fogva képes erre. (Hiszen minden erényes ember is – akár ateista akár nem – így
cselekszik: képességeihez mérten cselekszik jót azokkal akiknek erre szükségük van.)
Viszont Isten, a Tökéletes, és Örökkévaló Lét. Ezért Neki, képessége van saját jó cselekvését tökéletesen, és
hiánytalanul megvalósítani, ami abban áll, hogy örömmel adományoz örök életet és boldogságot
mindazoknak, akik elfogadják Tőle.
Ha ezek után valaki, továbbra is, „csak azért is” úgy érvelne, hogy „de én azért nem fogadom el Isten létezését,
mert nagyobb erény a semmiért követni a jót, mint a jutalomért”, az nem ért meg egy fontos dolgot: a jutalom
nem más, mint az isteni viszontszeretet automatikus kifejeződése. Ha ateista vitapartnerünk továbbra is
kitart álláspontjában, morális ellentmondásba keveredik, ugyanis álláspontjából az következik, hogy „a jót,
viszontjóval megválaszolni, csökkenti a jó értékét.” Ez ellentmondás és tévedés; ha valakivel jót teszünk – aki ezt,
a jótett után viszonozni akarja –, a viszonzás nem csökkenti jótettünk értékét. Ugyanígy: az isteni jutalom,
Isten automatikus válasza a jóra, ami nem csökkenti az erény értékét. Vagyis: abban igaza van az
ellenvetésnek, hogy nem a jutalomért kell az erényt követni, hanem magáért a jóért, de ebből az is
következik, hogy Isten is, magáért a jóért teszi a jót és ad örök életet azoknak akik Tőle elfogadják.
(Természetesen Isten jutalmazása nem csak viszontszeretet, hanem igazságosság és kegyelem is a részéről, s
azt se feledjük, hogy Isten nem csak viszontszeretettel szereti teremtményeit, hanem Övé az első kezdeményező
szeretet is, de ez már mind-mind egy másik téma…)
Végül: az erényes ateisták – ha valóban erényesek – nem fordulnak el az istenkérdés vizsgálatától, mert nem
csak az méltatlan az Emberhez, ha hiszékenyen, a jutalomért hisz el valamit, hanem az is, hogy a racionális-
morális Ember, egy őt, morálisan érintő kérdésben (lásd előző tanulmányom), nem racionálisan, hanem
hiszékenyen hoz döntést.