MICHEL MONTAIGNE ESSZÉK

Montaigne, Michael (1533-

1592) francia író, moralista;
Essais (Esszék) c. írása 1580-
1595 között jelentek meg. Az
alábbi szemelvények forrása:
Reneszánsz etikai antológia,
Gondolat, Bp. 1984., fordította:
Bajcsa András.
A BÖLCSELKEDÉS A HALÁL ISKOLÁJA
Cicero tanítja, hogy a bölcselkedés a halál előkészítő
iskolája. Arra gondolt talán, hogy elmélkedés és tanulmány
lelkünket önmagunkon kívül emeli, a test részvétele nélkül
is foglalkoztatja, és így a halálhoz hasonló állapotba
ringatja. Vagy azt hihette, hogy a világnak bármilyen
felfogása, maga a bölcsesség arra oktat csupán, hogy nem
érdemes félni a haláltól. Nézzük csak közelebbről. A józan
ész vagy csúfot űz velünk, vagy feltétlen nyugalmunkat
kívánja, és csak életünk boldogsága a gondja, a Szentírás
szavaival szólva. A világ sokfajta véleménye egy pontban
találkozik: célunk gyönyör, akármilyen úton kerülünk el
hozzá. Ha nem így volna, nem törekednénk rá. Ki hallgatna
közülünk olyan szóra, hogy tetteink végső célja a munka és
a boldogtalanság?
Tehát bármit mondanak, minden igyekezetünk célja a
gyönyör. Még erényeink sem törnek másra. Kedvem volna a
gyönyör szót a képükhöz vágni azoknak, akik mindig
megütköznek az ilyen végokkeresésen. Azt is
megmondanám nekik, hogy ez a szó az én jelentésemben
lelkünk legbelsőbb örömét, igazi megelégedését jelöli.
Talán nem az erény által tartósítja, vagy az erényben szerzi
meg állan dó örömeit a lélek? A gyönyör annál vidámabb,
mozgékonyabb, erősebb és férfiasabb, minél lázasabb vágy
hozza létre. Talán az élvezet szó inkább ráillenék, mint
nyelvünk mostani életerő (vigueur) szava, és érthetőbben
is hangzik... Arról papolnak, hogy a gyönyör hajszolása
fáradság, csak a gyümölcsét élvezzük. A legkülönbek
elégnek tartották, ha törekedtek csak rá, vagy távolból
megközelítették, de bírni már nem kívánták. Szerintem
minden ismert gyönyörféleség közül a rá való törekvés adja
a legnagyobb gyönyört.
Minden megkezdettben ott rejtőzik az eredmény minősége:
az elkezdés meghatározza már cselekvésünk sorsát. Az
erényből fényként kiáradó jó érzés elönti a cselekedet
minden ízét, átjárja útjait, kezdetétől fogva, minden
akadályon át.
A halál megvetése erény, az emberek lelkének nyújtott
legnagyobb jótétemény. Boldog nyugalommal édesíti meg
életünket, csendet teremt bennünk... Ha nem volna,
képtelenek lennénk a gyönyörre is. Minden bölcselkedő
rendszer megegyezik ebben a gondolatban. Egyértelműen
a fájdalom, szegénység és minden emberi életre súlyosodó
baj megvetését hirdeti, persze nem egyforma
eredménnyel. E bajok egyikét-másikát elkerülhetjük (sokan
egész életükben nem ízlelték meg a szegénységet, sokan
hírből sem tudnak fájdalmakról, betegségről: Xenophilus, a
zenész százhat évig élt töretlen egészségben). Bármikor
bevégezhetjük életünket, minden kellemetlenségünknek
elejét vehetjük. Így sem kerüljük el a halált.
Soha fel nem oldódó gyötrődésünk az oka, ha rettegéssel
borzongat bennünket a halál. Minden sarokból elénk
mered, szemünk szüntelenül jobbra-balra néz utána, mint
valami félelmetes vidéken...
Bíróságaink a főbenjáró bűnösöket sokszor a bűntett helyén
végeztetik ki. Odavitették az elítéltet, a mosolygó
városokon, utakon keresztül, és útjukon minden
kívánságukat teljesítették. Vajon örültek-e neki? Nem
keseríti-e szájuk ízét a halál állandóan szemük előtt lebegő
képe?
Audit iter numeratque
dies, spatioque viarum
Meditur vitam, torquetur
peste futura.
(Gyötri az út, az idő
velefut, számlálja a
percetS kínba~csavarja
szívét a közelgő vég-
bizonyosság.)
Pályánkat a halál zárja be. Látóhatárunk szélén az utolsó
határkő. Ha fázunk tőle, soha egyetlen lépést nem
tehetünk már lázas borzongás nélkül. A köznép rá sem
gondol, úgy segít magán. Micsoda állati butaság teszi
vakká az embert, hogy a farkánál szerszámozza fel
szamarát?... Emlegesd előtte a halált, és veti a keresztet, a
sátán nevétől sem ijed meg jobban.
A rómaiak nem szerették nevén nevezni, ezért másfajta
nevet adtak neki, vagy körülírták valamiképpen. Valaki
meghalt, ehelyett azt mondták: megszűnt élni, vagy
egyszerűen azt, hogy vége. S mert itt már életről volt szó,
mégha múlt időben is, megvigasztalódtak tőle. A mi
"megboldogult" szavunk is ilyen önvigasztalás szülötte.
Mintha csak azt mondanánk, hogy meghalni arany.
Mostani időszámításunk szerint januárral kezdve az évet
ezerötszázharminchárom februárjának utolsó napján
tizenegy óra és dél közt születtem, s így éppen tizenöt
nappal múltam harminckilenc éves. Legalább ugyanennyi
van még hátra. Butaság volna, ha ilyen távoli jövőre
gondolni sem szabadna. Miért ne?
Öregek, fiatalok egyforma feltételekkel hagyják itt az
életet. Mindenki úgy megy el, mintha most érkezett volna
ide. Nincs olyan aggastyán, még Matuzsálem korán túl
sem, aki legalább húszévnyi erőt ne érezne még a
testében. Szegény bolond, bárki légy is, ki mérte ki életed
idejét? Az orvosok meséire építesz? Sose a saját
tapasztalatodra? A dolgok folyása szerint különös
szerencsénk, hogy egyáltalán élsz még. Lehet, hogy régen
átlépted már a természettől rád szabott időt. Nem hiszed?
Számláld sorra, hányan haltak meg ismerőseid közül
fiatalabban, milyen kevesen érték el a te életkorodat. Vagy
vezess jegyzéket híres kortársaid sorsáról. Többet találsz
közöttük harmincöt éven alul, mint túl azon... Gyakori és
közönséges példákkal könnyen elhessentheted a halál
gondolatát. Nem kell minden percben arra gondolnod, hogy
no, most ragad galléron. Miért mondjátok, hogy semmi
közünk hozzá, ha sohasem gondolunk rá? Én is így vagyok
vele. A bújócska módjával nem törődöm, ha biztonságba
jutottam ütései elől. Ha kell, még a tehén bőrébe is elbújok
előle. Kielégít, ha most kedvemre élhetek, ha nem kell
megtagadnom magamtól az élettől kapott örömöket. Azt
sem bánom, ha halálom dicstelenebb és csúnyább lesz,
mint szeretnétek.... Ilyeneket gondolnak, mondogatnak, de
ezzel még nincsenek túl a dolgon...
Nézzétek csak, hogy jön-megy, nyüzsög, táncol mindenki,
mint hogyha hírét sem ismerné a halálnak. Aztán pedig, ha
hirtelen elébük áll, mint a meztelen valóság, elragadja
asszonyukat, gyermeküket, barátjukat, micsoda fejveszett
rémület és kétségbeesés dönti le őket! Láttatok-e már
csúnyább hunyászkodást, sürgölődést, tehetetlenséget?
Korábban kell rágondolni. Nem hiszem, hogy értelemmel
bíró ember fel ne készülne arra, tudván, hogy igen drágán
fizeti meg, ha nem így tesz. Ha olyan ellenség volna, aki
elől el lehet bújni, tanácsolnám talán, kérjük kölcsön
valahonnan a meghunyászkodás fegyvereit. De nem lehet,
mert a futásban is utolér, vállon ragad, lehetsz gyáva vagy
a legbátrabb ember:
Nempe et fugacem
persequitur virum,
Nec parcit imbellis
juventae
Poplitibus timidoque
tergo:
(Szökhetsz bár, utolér,
halálbizonyosan Gyors
láb, erős ín mit se
használ,Hátba talál, ha
nem éri arcod.)
Hiába takarózol érckemény páncéllal,
Ille licet ferro cautus ,se
condat et aere
Mors tamen inclusum
protrahet inde caput.
(Fedheti dús páncél,
hogy az újja hegye ki se
látszik,Ércpáncéljából
rázza ki majd a halál.)
Tanuljuk meg szétvetett lábakkal, vívásra készen fogadni
őt.
Minthogy előnye van rajtunk, ezt szüntessük meg legelőbb.
Ne tegyünk úgy, mint a legtöbben, ne gondoljunk rá, mint
idegenre. Barátkozzunk vele, szoktassuk magunkhoz.
Állandóan legyen ott elménkben a képe, képzeletünk
bármelyik pillanatban elő tudja idézni, akárhány alakjában.
Ha lovunk megbotlik, ha elénk hullik egy cserép, megszúr
egy apró tüske, ilyenre gondoljunk: "Ejnye, erre került a
halál." - Így gyűrjük magunk alá, így dacolunk vele. Ha
ünneplünk, ha vígan vagyunk, az ilyen pillanatok emléke
sohase hagyjon el bennünket. Sohase szédüljünk úgy az
örömbe, hogy a halál képe köddé váljék mibennünk.
Hányszor célozza meg legnagyobb vígságunk idejét! Az
egyiptomiak nagy ünnepeik közepén előhozatták egy férfi
csontvázát, és ezzel figyelmeztették a vendégeket.
Omnem crede diem tibi
diluxisse supremum:
Grata superveniet, quae
non sperabitur hora
(Fennjár még a napod.
Ugy élj, ez tán az utolsó,
Sorsod ajándéka mind,
ami jó ezután.)
Azt sem tudhatod, hol ér utol: akárhol várhatod. Állj mindig
készen, s így mindig szabad vagy a gondjától... Soha az
életben baj nem érhet, ha megértetted, hogy nem élni:
nem a legutolsó rossz. A halál tudása van benned? Soha
szolgája nem leszel, és elfelejted a szomorúságot.
Ha a természet nem segítene egy kicsit hozzá minden
dolgunkhoz, nehezebben boldogulnánk igyekezettel és
fortéllyal.
Természetem ábrándosféle, kevésszer búskomor. Mióta
eszemet tudom, soha nem volt kedvesebb
foglalatosságom, mint elmélkedni a halálról. Még szeles
ifjúságom idejében is,
Iucundum quum aetas
florida ver ageret
(Míg a virágos kor ontja
vidám tavaszát)
... a halál gondolatától nem lett ráncosabb a homlokom,
mint akármi mástól. Eleinte jobban érezzük az ilyen
képzelődések szurkálásait. De a gyakori elmélkedés,
fontolgatás után lassan hozzászokik az ember. Másként
állandó rémületben vagy bódulatban kellene élnem, mert
alig akad ember, aki olyan kevéssé bízott az életében, mint
én. Sem máig tartó egészségem, sem néhai betegségeim
nem rövidítik meg reményemet. Minden pillanatban
elképzelem az utolsó óra ütését... és szünet nélkül
zengetem magamban: "aminek egyszer meg kell esnie,
megeshetik ma is".
A veszélyek és a véletlenek alig-alig vagy cseppet sem
siettetik a végső utat. Gondoljunk arra, hogy fejünk fölött
millió veszedelem tornyosul, és rájövünk majd, hogy az
egyformán közel van mindnyájunkhoz, lakodalomban vagy
lázban, tengeren vagy otthon az ágyban, háborúban vagy a
béke idején.
Legyünk mindig készen a végső útra, és vigyázzunk, hogy
akkor már csak magunkra legyen gondunk... mert gond
lesz éppen elég.
Az egyik ember azért panaszkodik, hogy a dicsőségének
útját töri ketté a halál; sír a másik, hogy meg kell halnia,
mielőtt férjhez adta volna lányát, vagy felnevelte volna
gyermekeit. Ez feleségét sajnálja magára hagyni, másik a
fiát, életének támaszát és örömét. Én ebben a jelen órában
készen vagyok, és ha Istennek úgy tetszik, minden bánat
és szánakozás nélkül megyek el... Feloldok minden kötést,
elbúcsúzom mindenkitől, magamat kivéve. Soha ember
tisztábban és teljesebben nem készült még itthagyni a
világot. Ha hivatásos könyvszerző lennék, szerkesztenék
egy kimutatást a halál különböző nemeinek
magyarázatával. Aki az embereket meghalni tanítja, az az
életre neveli őket.
Ellenem vethetik, hogy a valóság mindig mást mutat, mint
elmélkedni róla. A legderekabb vívó is elveszítheti a fejét,
ha a végső perc előtt kell kardot rántania. Beszéljenek
csak. Tudom jól, és ismerem az előre fontolgatás nagy
előnyét. Ha valaki hidegvérrel állja a tekintetét, sokat nyer.
Ezenkívül maga a természet nyújtja felénk bátorító kezét.
Ha hirtelen és durván küldi ránk, nincs időnk a félelemre.
Ha pedig lassan, akkor tudom, hogy a hosszan húzódó
betegség életkedvemet öli meg előbb. Egészségem
teljében nehezebben szánom magam a halálra, mint
betegen. Nem ragaszkodom úgy a kellemes világhoz, ha
elszokom élvezésétől. A halál képét így sokkal szelídebbnek
látom. Remélem, hogy minél jobban kerülöm amazt és
közeledem ehhez, annál könnyebb lesz megegyeznem a
cserében. Sokszor tapasztaltam Caesar szavainak igazát: a
dolgok messziről sokkal ijesztőbbek, mint közelről. Ha
egészséges vagyok, jobban rettegek a nyavalyáktól, mint
ha ágyban fekszem. Mostani vidám életem és erőm egy
rosszabb állapot lehetőségét olyan kísértetiesre növelik,
hogy már most sokkal nyomasztóbbak, mint akkor, ha
vállamra nehezültek. Remélem, ilyenformán leszek a
halállal is.
Nézzük a bennünket sújtó változásokat, mindennapos
bajainkat, és látni fogjuk, miként rejtőzteti maga a
természet előlünk saját enyészetünket. Vajon mit hagyott
az aggastyánban ifjúságának erejéből, elmúlt életéből?...
Egyszer egy elaggott testőr Caesar elé állt az utcán, kérte,
bocsátaná el őt, mert illően akar felkészülni a halálra. A
császár látta a hadastyán nyomorult állapotát, és így felelt
neki: ,;Hát te azt hiszed, hogy élsz még?"
Ha hirtelen lenne ez a változás, alig hiszem, hogy
bármelyikünk elviselné. De a természet kézen fogva vezet
a finom, alig érezhető lejtőn, lépésről lépésre, lassan
taszigál, és hozzá szelídít nyomorult állapotunkhoz. Nem
vesszük észre az ugrást, amikor meghal bennünk az ifjúság
- ami lényege szerint és valóságosan is sokkal durvább
halál, mint a betegségtől sorvadóké vagy
végelgyengülteké. Az átlépés nem olyan nehéz a
nyomorúságból a semmibe, mint a virágzó és kellemes
életből a fájdalmasba és kínosba. A görnyedező testnek
alig van ereje terhe viselésére. Így van a lélekkel is.
Szoktatni, nevelni kell a halál rontása ellen. Amíg retteg
tőle, nyugalma úgysem lesz. Ha pedig belenyugszik (s ez
olyan dolog, ami messze felülmúlja erőnket), dicsekedhetik
majd, hogy sem félelem, sem kín, de a legkisebb bosszúság
sem talál benne szállást... A lélek úr lett a szenvedélyeken
és érzéki vágyakon, fölébe került a nyomorúságnak,
szégyennek, szegénységnek s a szerencse minden jogtalan
ütésének. Ezzel az előnnyel úgy élj, ahogy tudsz. Benne
kapod a valóságos, felséges szabadságot, hogy fügét
mutass az erőszaknak, jogtiprásnak, kinevesd a bilincset és
a börtönt.
Hitünk emberi alapja az élet megvetése. Nem csupán
észokainkkal jutunk el idáig. Miért féljünk annak az
elvesztésétől, amit nem sajnálunk. Egyébként is, a halálnak
százféle neme fenyeget, melyik ezekből a nagyobbik rossz?
Mindegyiktől féljünk, vagy kiálljuk az egyiket?...
Születésünk minden dolgok kezdetét hozza nekünk,
halálunk mindennek a végét jelzi. Azért sírni, hogy száz év
múlva nem leszünk, vagy hogy száz évvel előbb meg nem
születtünk, egyformán ostoba. A halál egy másik élet
kezdete... Sokáig éltél, vagy alig, mindegy az a halálnak.
Hosszú vagy rövid élet nem lehet mértéke a nemlétezőnek.
Arisztotelész beszél a Hüpanisz folyóban egy napig élő
bogarakról... Nevetnék rajta, ha valaki ezt a pillanatnyi
létet úgy magyarázná mint szerencsét vagy
szerencsétlenséget. Ugyanilyen nevetséges a hosszú vagy
rövid emberélet összevetése az örökkévalóság idejével, de
akár a hegyek, folyók, csillagok, fák és némely állat élete
hosszával.
A természet így szól hozzánk: "Úgy távozzatok a világból,
ahogy idejöttetek. Azon az úton, amely a nemlétből az
életbe vezetett, menjetek vissza az életből a halálba is,
szenvedés és félelem nélkül. Elmúlásod csak apró
láncszeme a természet nagy életének, és egyetlen
darabkája a világ életének... Vajon a ti kedvetekért
bontsam meg a dolgok ilyen alkotmányát? Születéseteknek
ez volt a feltétele. A halál a természeted része, önmagadtól
utálkozol tehát, ha ezt utálod. Mindez, ami lényedet betölti,
a halál és élet közös tulajdona. Születésed pillanatában
utat veszel a halálnak, életnek egyaránt... Mindaz, amit az
életből elvesztek, kölcsönbe veszitek, annak rovására.
Egész létetek nem más, mint halálotok építése...
Az élet önmagában nem jó és nem rossz, hanem a jónak és
a rossznak közös szántóföldje, amely a belevetett mag
szerint terem. Ha egyetlen napig éltetek csupán, mindent
láthattatok belőle, mert egy nap fölér az összes napokkal.
Csak egyfajta napfény és egy éjszaka van: ugyanazt a
napot, holdat, csillagokat, ugyanazt az elrendezést látták
őseid, mint amit unokáid látnak majdan... Adjatok
másoknak is helyet, mint ahogy azok is átengedték az
övéket...
A nemlét utáni idő éppen úgy nem tartozik rátok, mint a
születésetek előtti. Sok embert láthattatok már, akiknek jót
tett a halál, mert nagy nyomorúságtól szabadultak meg
vele. De láttatok-e már olyant, aki rosszul járt volna a
halállal? Milyen együgyűség ítélkezni arról, amit sem ti,
sem mások nem tapasztaltak. Ne panaszkodj rám és el
nem kerülhető sorsodra! Igazságtalan vagyok-e hozzád? Te
uralkodsz fölöttem, vagy én tefölötted?
Az embereket és az életet nem öllel mérik.
Tűnődtem sokszor azon is, hogy miért könnyebb elviselni a
halál arcát háborúban, mint otthon. Ha nem így volna,
csupa felcserből és bérelt siratóasszonyból állna a
hadsereg. Ugyanaz a vég jön érte, mégis bátrabban áll
elébe a földműves, mint a többi. Hitem szerint a képzelődés
és a kiszínezett rémlátás sokkal ijesztőbb magánál a
halálnál. Különös formája az életnek: anyák, asszonyok és
gyermekek siránkozása, a megilletődött, néma emberek
özönlése, kisírt szemű szolgák járás-kelése, lefüggönyzött
szoba, gyertyafény, orvosok és papok búcsújárása együtt,
és mindez a rémség házunkban, mintha minket siratnának
és temetnének már... A gyermekek félnek pajtásaiktól is, ha
azok álarccal ijesztik őket. Vegyük le az álarcot a dolgok
meg a létezők fejéről, és nem találunk egyebet mögötte
annál a halálnál, melyet az együgyű szolga vagy szobalány
az imént még félelem nélkül és halottasházi pompa nélkül
szemlélt. Boldog halál, mely nem enged időt ennyi
előkészületre.

A GYERMEKEK NEVELÉSÉRŐL
Sohasem ismertem olyan apát, aki megtagadta volna
púpos vagy satnya gyermekét. Akármilyen nyomorék volt,
de az ő véréből való, a szeretet vaksága elfedheti előle
még testi torzulásait is. Magam is így vagyok az
írásaimmal. Én, ez üres ábrándképek szerzője látom csak
igazán, hogy milyen keveset kóstolgattam gyermeki fővel a
tudományból: csak általánosság, csupa jellegtelen,
formátlan kép ragadt meg bennem. Mindenből valami, de
semmi jó lényeg, francia szokás szerint. Van orvosi és jogi
tudomány, a matematikának négy ágazata van, ezt jól
tudom, s nagyjából céljukat is ismerem. Talán életünkben
vitt szerepüket is el bírnám sorolni. De beljebb sohasem
hatoltam, körmömet nem rágcsáltam modern tudósságunk
uralkodójának, Arisztotelésznek stúdiumában, sem
valamely tudomány állhatatos szolgálatában. A
művészeteknek alapelemeit sem tudnám fölvázolni.
Bármelyik középiskolás diák nálam több joggal mondhatná
magát tudósnak: még első leckéje ellenőrzéséhez sincs
elég tudományom. Ha mégis sor kerül rá, valami képtelen,
általános kérdéssel próbálom ki természetes eszét. De ez a
feladat az ő erejét éppúgy meghaladja, mint az ő tudása az
enyémet.
Alig volt közöm komolyabb olvasmányokhoz. Legfeljebb
Plutarkhoszig és Senecáig jutottam, belőlük merítgetek
Danaidák módjára, velük töltekezem, őket csordítom ki,
mint most is erre a papírra, de önmagamra szinte semmit.
A történelem az én vadászterületem, meg a költészet: ezt
mindennél jobban szeretem. Kléantész nézete az enyém is.
Ő mondja, hogy a kürt szűk járata erősíti és élessé teszi a
hangot: a verslábakba szorított gondolat is hatalmasabb,
ütése rám élesebb, mint a prózáé.
Ezekben az íráspróbákban érzem, hogy velem született
képességeim roskadoznak az idegen súlytól. Sok jó
gondolatom, ítéletem botlik és sántikál. Ha képzeletem
túlsegít saját határaimon, nem leszek boldogabb tőle, mert
akkor is, onnan is az árnyak sűrű ködében látom még a
földet. Sokszor azt hiszem, hogy a képzeletem szülte
dolgokat saját képességeim öltöztetik-alakítják, s aztán
ugyanazt a tárgyat váratlanul megtalálom más íróknál is.
Az imént is Plutarkhosznak a képzelőerőről szóló
fejtegetésében ismertem magamra. Ha hozzájuk mérem
saját gyenge, nyomorúságosan nehézkes és aluszékony
írásaimat, sajnálom és utálom magam. Engem vigasztal, ha
nézeteim szerencsés módon találkoznak az övékkel,
miközben lassan, de egy ütemre topognak utánuk. De jól
látom és magam mérhetem fel csupán a köztünk levő
roppant szakadékot. Mégis úgy bocsatom útjára e gyenge,
szárnyaszegett fiókáimat, ahogy kiköltöttem őket, nem
kendőzöm és szépítgetem hibáikat, amiket az
összehasonlítás során fedeztem fel bennük.
Legény legyen a talpán, aki ezekkel a gondolkodókkal
lépést akar tartani. Századunk tolakodó írói, csak hogy hírre
és rangra kapjanak, e nagy szellemek alkotásaiból hosszú
részleteket csempésznek át semmirekellő műveikbe; a
lopott ragyogás fénye saját beteg, ösztövér és sápadt
arcukat még csúnyábbnak tükrözi; sokkal többet
veszítenek, mint nyernek e vásáron.
Íme a két ellentétes módszer: az egyik a filozófus
Khrüszipposzé, aki nemcsak részleteket használt fel más
írókból, hanem egész műveket, így Euripidész Médeiáját is.
Apollodórosz mondta róla, hogy fehér papír maradna csak,
ha az idegent levakarnák könyveiről. A másik Epikurosz
módszere: háromszáz hátrahagyott kötetében egyetlen
idézetet sem találtak.
A minap magam is ilyen lopásra akadtam. Szomorúan
vergődtem a vértelen, velőtlen, tartalmatlan és értelem
nélküli, valódi francia szavak tömegében. A hosszú és sivár
út végén egyszerre csak egy lendületes, pompás felhőkbe
nyúló hegy lábához értem. Csendes kapaszkodással vagy
hosszabb emelkedőkkel fel sem tűnt volna a változás. De
úgy meredezett és olyan hirtelen jött, hogy pár szó után
éreztem már egy másik világ édesebb levegőjét. Fentről
olyan mélynek és elhagyottnak tűnt a lenti síkság, hogy
nem volt bátorságom újra aláereszkedni.
Ha egy-egy fejezetemet a mások cifra viseltesébe
öltöztetném, jobban előtűnne a többiek ostobasága.
Másokban megrovom a magam hibáit, és magamban a
másét: egyképpen gyakorlom, egyeztetem a kettőt. A
hibákat el kell ítélni mindenütt, ki kell űzni mindegyik
rejtekéből.
Jól látom a vállalkozás merészségét, ahogy gondolataimat a
régiekkel egyenlő rangba állítom, s holmi bizakodó
reménységgel haladok soraikban, mintha csak bírálóimat
akarnám így félrevezetni. Erőm és leleményem buzgalma
fölér mindazzal, amit belőlük meríthetek. Különben szó
sincs közöttünk élethalálharcról, csak óvatosan tapogatok
feléjük, próbálgatom izmaikat, nekikészülök, de nem állok
ki velük birokra, magam sem áltatom nagyon, hogy nosza,
kezdd már? Ha fajankó volnék, talán megküzdenék szemtől
szembe is velük, így csak finom harcmodorukat csodálom
és próbálgatom. Tehetnék úgy, mint jó néhány írónk,
akiknek ujja hegye sem látszik ki az idegen páncélok
tömegéből. Vagy úgy, hogy a régieknek szedett-vedett
gondolataival bélelném az enyémet (minél általánosabb az
eszme, annál könnyebben hazudják el tudósaink az eredeti
szerzőt). Így titkolózni, áleredetiséggel kérkedni, önálló
gondolat nélkül, csak más eszméit fitogtatni: hazug
gyávaság. De ostobaság is, mert csak a tudatlan köznép
szájtátó helyeslése tapsol nékik, de az értelmes ember,
akinek elismerése az egyetlen mérték, orrát fintorgatja az
ilyen kölcsönkért cicomák láttán. Soha nem kívánok ezekkel
osztozkodni. Ha idegenhez nyúlok, azért teszem, hogy
általa világosabb legyen az, ami az enyém.
Amit itt előadtam, a centókra nem áll: csak nemrég
olvastam több ilyent, igazán kiválót, többek közt a
Capilupus név alatt. E művek szerzői nem rejtőzködnek, s
ezekben a centókban éppolyan kiválóak, mint eredeti
dolgaikban. Lipsius Politikája például gondos és tudós
munka.
Bármint legyen, kimondom, s ha gyarlóság is, nincs
szándékom semmit rejtegetni magamból. Ahogy nem
fordítanám falnak a kopaszodó, szürkülő embert mutató
arcképemet sem, csak azért, mert nem hízelgett a festőm.
Engem ábrázol a kép. Ezek az írások az én szeszélyeim és
véleményeim. Az én személyem hitelesíti őket, nem
számítanak a mások hitelére. Csupán magamat leplezem le
bennük; holnapra tán más leszek, mert gondolkozásom
módja tesz mássá. Nincs hitelt érdemlő tekintélyem, de
nem is kívánok ilyent. Érzem, keveset tanultam ahhoz,
hogy másokat taníthassak.
Egyik ismerősöm múltkorjában elolvasta az előző fejezetet,
és figyelmeztetett, hogy foglalkozzam kissé behatóbban a
gyermeknevelés kérdésével is...
Valójában nem sokat értek hozzá, legfeljebb talán anynyit,
hogy a legfontosabb és legtöbb nehézséggel járó
tudományunk a gyerekek nevelésének és oktatásának
tana. A föld művelésében a vetést megelőző munka előre
megszabott és könnyű, akár a vetés maga. De ha a mag
kikelt, sokféle fárasztó munka szorgalma veszi már körül.
Így vagyunk az emberrel is. Fogantatása igazán nem
fáradságos, de ha megszülettek, talpra állításuk és
nevelésük sok féltő gondosságot kíván.
Zsenge koruk hajlamai olyan elmosódottak, homályosak és
meg nem foghatók, hogy a sok bizonytalan, csalóka
ígéretből nem ítélhetünk későbbi sorsukról. Gondoljunk
csak Kimónra, Themisztoklészra és a többi ezer,
gyökerében megváltozott jellemre. A kölyökkutyák meg a
medvebocsok hamar elárulják természetes hajlamaikat, de
az emberek az állandóan változó szokások, vélemények,
törvények jármába törve gyakran fordítanak a lelkükön, és
úgy váltják ítéletüket, akár a ruhájukat. Nehéz betörni
természetes hajlamaikat. Rájuk fordított munkánk gyakran
kárba vész, mert rossz útra irányítottuk őket, és csak
vesztegettük a pótolhatatlan időt olyan tárgyak tanításával,
amelyek sohasem vernek gyökeret az értelmében. De meg
kell kerülnünk az ilyen nehézségeket, s a legjobb és a
legtöbb hasznot hajtó dolgok felé kell irányítanunk őket.
Ne gondoljunk túl sokat a gyermeki megnyilatkozásokból
felnagyító jósolgatásokkal. Platón az Államban túlzó
jelentőséget tulajdonít nekik.
Díszes ékesség a tudomány, Asszonyom, csodálatos
segítőeszköz... de sohasem a piszkos, közönséges kézben.
Arra való, hogy a hadjáratok vezetésében, népek
kormányzásában, az idegen nemzet vagy uralkodó
barátságának megszerzésében nyújtson segítséget, nem
pedig haszontalan érvelésekben, fellebbezések
megírásában vagy receptek készítésében segítsen...
Minden nevelés eredménye a jól megválasztott nevelőtől
függ. A választás kérdését sokfelől meg szeretném
világítani, de nem érintem most, mert kevés érdemeset
mondhatnék róla. Ebből az írásomból mindenki azt fogadja
el, aminek hasznát veheti.
A gyermek mellé, aki a választott tudományból nem
megélni akar (ilyen alantas cél méltatlan volna a múzsák
kegyeltjéhez, de másoktól is függ), és nem páváskodásért,
hanem lelke gazdagodásáért is tanul, azaz: nem tudós,
hanem emberséges ember mivoltában akar általa
érvényesülni, olyan nevelőt választanék, akit nem bélel a
tudomány, de helyén van az esze. Mindkét dolog fontos
ugyanis, de az erkölcs és józan értelem előbbre való a
tudománynál: emberként állja a sarat új hivatásában.
Tanítóink szünet nélkül kalapálnak a fülünkbe. Tölcsérrel
öntik fejünkbe a tudományt. Nincs más dolgunk, csak újra
felmondani a mások leckéjét. Az új nevelő ne kövesse ezt a
szokást. Először próbálja ki a gyermek lelkét, a
lehetőségeket tárja eléje, és bízza rá a választást. Néha
jelölje meg az utat, de néha még ezt is hagyja rá. Nem jó,
ha mindig a nevelő beszél, mert ő mindent előre tud.
Hagyja tanítványát is szóhoz jutni, ha rajta a sor.
Szókratész, majd Arkheszilaosz előbb mindig tanítványaikat
engedték beszélni. Obest plerumque iis qui discere volunt,
auctoritas eorum, qui docent. (Gyakran árt a tanítók
tekintélye a tudnivágyóknak.)
Jobb, ha előtte üget a gyermek, a nevelő így könnyebben
megítélheti járását, eszerint tartja vagy engedi a gyeplőt és
alkalmazkodik hozzá. Mindent elrontunk, ha hiányzik ez a
távlat. Alig van súlyosabb feladat, mint a helyes távolság
megítélése. Csak a szilárd, erős lélek képes leszállni a
gyermeki lélek színvonalára, és irányítani
szárnybontogatását. Dombnak föl biztosabban lépek, mint
völgybe le.
Akik a mai szokást követve ugyanazt a leckét mindig
azonos módon adagolják a különböző befogadóképességű
gyermeki lélekbe, csodálkoznak, ha közülük alig találnak
egyet-kettőt, akinek hasznára volt az ilyen tanítási mód. A
nevelő nemcsak a lecke szavait, hanem értelmét is kérje
számon tanítványától, nevelése hasznát pedig ne a
gyermek memóriájának terjedelmével, hanem élete helyes
alakulásával mérje. Mutassa meg tudományának százféle
természetét, alkalmazásának módjait, mert csak így válik a
tudás a gyermek vérévé. Haladását pedig Platón nevelési
elveivel mérje föl. Az emészthetetlen nyers ételt kihányjuk:
a gyomor nem dolgozza föl azt, amit nem készítettek elő
számára. Lelkünk hiszékeny, mások ösztönzésére,
szeszélyére mozdul, mert rabszolga módon cipeli az idegen
leckék bilincsét. Úgy rászoktunk már más jármára, hogy
elfelejtettük szabad mozgásunkat. Erőnk, szabadságunk
odavan: Nunquam tutelae suae fiunt (Örök gyámság a
sorsunk).
Megismerkedtem egy pisai úrral. Arisztotelész vakbuzgó
rajongójával. Az volt a meggyőződése, hogy minden
igazságnak és okos gondolatnak próbaköve, ha megegyezik
Arisztotelész tanaival. A többi pedig ködkép, esztelenség,
mert a görög bölcs mindent tudott és kimondott már. E
rögeszméjét mások annyira eltorzították, és úgy adták
tovább, hogy gyanússá tették őt, a római inkvizíció is
sokáig figyeltette.
A tanuló mindent rostáljon meg, mielőtt elfogadná azt
mások hitele és tekintélye alapján. Sem Arisztotelész, sem
a sztoikusok vagy epikureusok tanát ne tekintse egyedül
üdvözítőnek. Tárjuk eléje sorra a különböző írásokat, ha
tud, válasszon belőlük. Ha nem tud, kételkedjen.
Che non men che saper
dubbiar m'aggrada.
(Tudásnál nekem
édesebb a kétely.Babits
Mihály fordítása.)
Mert ha Xenophón vagy Platón tanait saját okoskodásán
átszűrve fogadja el, az már nem Platóné és nem
Xenophóné, hanem az övé. De aki mást követ, senkit sem
követ és semmit sem talál, hisz semmit sem keres. Non
sumus sub rege; sibi quisque se vindicet. (Nincs királyunk;
mindenki tesz, amit akar.) Tanítványunk legalább azt tudja
jól, amit tud. Ne a szabályt, hanem a szabály velejét. Ha
úgy tetszik, felejtse el bátran azt is, hogy kitől tanulta, csak
kisajátítani tudja. Az igazság közkincs, és nem azé, aki
először fogalmazta meg, vagy aki utána mondta; Platóné
éppúgy, mint az enyém, hiszen mind a ketten ugyanúgy
tudjuk és érezzük. A méhek virágról virágra szállva
dézsmálnak, de a zsákmányból nyert méz teljesen az övék,
nem majoránna és nem kakukkfű többé. Alakítsa és
olvassza magába tanítványunk is a kölcsönözött
ismereteket úgy, hogy az az ő ítéletének mértéke legyen.
Neveltetése és tanulmányai erre törjenek. Segítőtársait
eltitkolhatja, de tőlük nyert hasznát meg kell mutatnia.
Az uzsorások palotáikkal és műkincseikkel, nem pedig a
lopott pénz mutogatásával kérkednek. A bíró
mellékjövedelméről keveset tudsz, de jó összeköttetéseiről,
a gyermekei számára kijárt állásokról annál többet. Senki
sem számolja nyilvánosan bevételeit, de mindenki
megmutatja, amit vásárolt.
A tanulástól jobbak és bölcsebbek leszünk. Az értelem lát
és hall bennünk, mondja Epikharmosz, az értelem rendezi
dolgainkat és uralkodik rajtunk. Nélküle minden vak és
lélektelen. Ha cselekvési szabadságától megfosztjuk,
rabszolgák leszünk. Kinek jutna eszébe, hogy tanítványa
véleményét kérje a retorika, a nyelvtan hasznáról vagy
Cicero mondatainak szépségéről? Nálunk csak magolják a
tudást, betűről betűre, mint az égi jóslatokat, amikben betű
és szó a lényeg. A dolgok könyv nélküli tudása csupán az
emlékezetre bízott őriznivaló, de nem tudás. A helyesen
tudott dolgot bátran használjuk, és fél szemmel nem lesünk
a tanító és a könyv helyeslésére. Nagyon szánalmas a
pusztán könyvi bölcsesség. Tudásunknak dísze legyen ez, s
nem alapja. Platón szerint egyenes lélek, hit, őszinteség
jelzi a filozófust. Ami ezen túl van, hamis. Nem akarom én
sem, hogy Paluel vagy Pompée, két nagy táncosunk a
lépéseket úgy mutogassa nekünk, hogy minket mozdulni se
engedjen. Mai tanítóink ezt teszik: értelmünket megtöltik,
de mozgásba nem hozzák. Lovaglunk, lándzsát vetünk,
éneklünk meg lantolunk, gyakorlat és szerszám nélkül.
Beszéljünk vagy ítéljünk helyesen, mondják, de nem
szoktunk a beszédhez, és alkalmunk nem volt, hogy
ítélhessünk. Azzal érjük be mindig, ami szemünk elé kerül:
egy-egy szolgáló gonoszkodása, egy apród pimaszsága,
néha az asztal körüli beszélgetések: ezek a mi igazi
tanítókönyveink.
Az emberekkel való sűrű érintkezés és az idegen országok
látogatása kiválóan alkalmas tanítók. De sohase futkossunk
a világban francia nemeseink módjára, s csak annyit
hozzunk haza, hogy hány lépés hosszú a Santa Rotonda,
vagy hogy Lívia asszony papucsának miből van a bélése;
vagy azt, hogy Nero szobrának arca keskenyebb vagy
kerekebb, mint az érmen. Ismerkedjünk az idegenek
szokásaival, életük módjával, tudásunkat mérjük össze
velük. Szeretném, ha kora ifjúságában küldhetnénk útra
gyermekeinket nyelvet tanulni: addig, amíg hajlik hozzá...
Általános vélemény szerint sohasem jó, ha a gyermek
családi környezetben kapja nevelését. A szülői féltés
elkényezteti és szabadjára hagyja a legjobb gyermeket is:
Sem hibáit nem büntetik, sem az élet viszontagságaira fel
nem készítik kellően. Ha porosan, megizzadva jön haza, ha
hideget iszik, vagy meleget iszik, ha csökőnyös lóra ül, ha
elsülhet a kezébe adott puska, ha gyakorlott vívóval áll ki,
jön a szemrehányás. Pedig nincs erre szükség. Aki embert
akar nevelni a fiúból, ne kímélje serdülőkorában. Még az
orvosi előírásokat is áthághatja miatta nyugodtan.
Vitamque sub dio, et
trepidis altat
In rebus.
(Házfedele az ég, élete
gond, örök Vész odakint:)
Erősítsük meg a gyermek lelkét, de izmai se maradjanak
tétlenek. Sorvad a lélek, ha nem segíti a test: a kétféle
szolgálat terhét nem bírja el. Magamról tudom, aki gyenge
és érzékeny testemmel annyi terhet bízok a lelkemre.
Olvasás közben gyakran az jár az eszemben, hogy azt a sok
hőstettet, amit kedves íróim erős lélekkel és bátorsággal
magyaráznak, vajon nem a bőr vastagsága vagy a
csontozat ereje hozta-e létre?
Láttam már férfit, asszonyt és gyermeket is, amint jobban
állták a botozást, mint én a fricskát. Szó és szemrebbenés
nélkül tűrtek. Az atléták filozófustürelme szerintem sokkal
inkább erős idegek, mint erős szív dolga. Ha rászokunk a
munkára, a szenvedések viselését is megszokjuk: labor
callum obducit dolori. (A munka hozzáedz a fájdalomhoz.) A
gyermeket is törjük bele a fájdalomba, a gyakorlat
fáradságába, bírja elviselni majd a ficamokat, a meghűlést,
a börtönt és a kínzás fájdalmait, hiszen része lehet az
utóbbiban is, amiben korunk egyformán részesíti a jót és
gonoszt. Számos bizonyságom volna erre: a törvény mai
ellenségei akasztófával és korbáccsal fenyegetik a
becsületet.
Szülők jelenlétében a nevelő korlátlan tekintélye veszít
súlyából. De veszít a gyermek kényeztetése miatt is, a
családi vagyon és hatalom állandóan éreztetett
hangsúlyától.
Emberi kapcsolataim iskolájában gyakran feltűnt egy hiba:
ahelyett, hogy mások megismerésére törekednénk, mást
sem teszünk, csak magunkat ajánlgatjuk, saját portékánkat
visszük a vásárra, ahelyett hogy a másokét szereznők meg.
Pedig a szerénység meg a hallgatás nagyon szükségesek a
jó társasághoz. Szoktassuk a gyermeket takarékos
beszédre, ne fitogtassa egyszerre minden megszerzett
bölcsességét. Mások ostobaságán és hóbortos meséin ne
tüzeskedjék nagyon, mert udvariatlanság botránkozni
olyasmin, ami nincs a mi ízlésünkre szabva. Tanuljon
önuralmat, és ne vesse más szemére azt, amit ő talán nem
követne el. A közvéleményt soha ne bírálja: licet sapere
sine invidia. (Gőg nélkül is lehetsz tudós.)
Ne legyen fölényes, udvariatlan, ne akarjon gyerekes
vággyal másoknál finomabb lenni. Ne gáncsvetésben vagy
az eredetieskedésben keresse a dicsőséget: igen felületes
dicsőség ez. Csak nagy költőkhöz illik a költői szabadság,
csak nagy lelkeknek van joga eltérni bevett szokásoktól. Si
quid Socrates aut Aristippus conra morem et
consuetudinem fecerint, idem sibi ne arbitretur licere:
magnis enim illi et divinis bonis hanc licentiam
assequebantur. (Ha Szókratész vagy Arisztipposz néha
erkölcs és szokás ellenére tettek, még nem utánozhatjuk
őket. Nagy, szinte isteni erényeikkel érdemelték ki ezt a
szabadságot.)
Tanulja meg, hogy csak a hozzá méltókkal bocsátkozzék
vitába. De ekkor se ürítse ki érveinek egész tárházát.
Módjával bánjon a bizonyítékokkal, és csak a
legfontosabbakkal lépjen elő. Kényesen válogassa érveit,
kerülje a bőbeszédűséget, rendezze ügyesen gondolatait.
Ha meggyőzték, tegye le a fegyvert. Akár az ellenfél
igazsága győzi meg, akár önmaga jön rá, így kell tennie,
mert nem színpadról játszik betanult szerepet. Az igazság
mellett pedig tartson ki, és ne áldozza fel kortársaink
módjára hitvány pénzért lelkiismerete és véleménye
szabadságát sohasem. Neque, ut omnia, quae praescripta,
et imperata sint, defendat, ulla necessitate cogitur. (Nem
kényszerítik minden előírt parancs védelmére.)
Az egyéni elkötelezettség szabadságunkat veri bilincsbe. A
bérelt vagy megvásárolt ember véleményszabadsága
veszélyben forog, ellenkezése a hálátlanság és ostobaság
gyanújába keveri... Az uralkodó kegye és saját
haszonlesése kétszínűbbé teszi az udvaroncot. Eleget
halljuk hazudozásukat, és tudjuk mire vélni a hitelüket.
Öntudat és erény sugározzék a gyermek minden szavából.
Viselkedjék ésszerűen. Értessük meg vele, hogy az
elkövetett hibák vállalása helyes ítélet és magatartás
kérdése még akkor is, ha magunk vesszük csak észre. A
csökönyösség, az üres vitatkozás alacsony lélekre vall.
Csak kevés, erős és filozófus lélek él az önbírálattal, látja
be az elkövetett hibát, és képes tévedésétől elállni a vita
hevében.
A társaságban mindenre figyeljen. Tapasztaltam, hogy a
fenntartott helyeken rendszerint üresfejűek ülnek; s hogy a
nagy vagyon sohasem találkozik szellemi kiválósággal:
Láttam elégszer, hogy az asztalfőn valami szép szőnyegről
vagy a malváziai bor ízéről fecsegtek, és közben óda se
figyeltek az asztalvég értelmes vitáira. Minden embertől
tanulhatsz valamit: az ökörhajcsár, a kőműves, az utadba
tévedt járókelő egyképpen értékes portékát kínál, a jó
háztartás mindent használni tud. Még mások
ostobaságából és gyengeségéből is tanulhatsz. Mások
gráciáját vagy rossz magatartását figyelve tanuljuk el a jót
és utáljuk meg a rosszat.
Nemes kíváncsiság ébredjen benne minden körülötte levő
különösre és érdemesre: egy épület, egy forrás, egy ember,
egy régi csata színhelye, Caesar vagy Nagy Károly hadi
útja,
Quae tellus sit lenta
gelu, quae putris ab
aestu;
Ventus in Italiam quis
bene vela ferat.
(Hol arat újra a jég, hol
aszalja láng a mezőket;
Milyen szél vezeti Róma
felé a hajót.)
Tanuljon az uralkodók szokásairól, a kormányzás módjairól,
szövetségekről. Mindezek igen szórakoztató és hasznos
tudnivalók.
Emberi kapcsolatainkban nagy rész jut a könyvek lapjaiba
zárt szellemeknek: a történelemben a nagy idők nagy
lelkeivel érintkezünk. Ha akarom, igen haszontalan
tudomány, ha akarom, a leggyümölcsözőbb: ez az
egyetlen, amit a lacedaemoniak tanítani engedtek, Platón
szavai szerint. Fel sem mérhető Plutarkhosz Étetrajzai
olvasásának a haszna! Csak nevelőnk legyen komoly, s ne
Karthágó bukásának évszámát vésse a gyermek fejébe,
hanem Hannibal és Scipio jellemét; ne Marcellus halála
helye legyen fontos, hanem a halál szégyenletes oka. Ne a
tényeket beszéltesse, hanem a tanulságot.
A történelmet értelmünk igen. változatosan hasznosítja.
Jómagam száz meg száz olyan helyet találtam Liviusnál,
amit más észre sem vett. Plutarkhosz talált az enyémen
felül másik százat, még olyant is, ami Liviusban valóban
nincs meg. Sokan azért tanulmányozzák a történetírókat,
mert szép a nyelvük, sokan pedig a minden emberi titokba
bevilágító gondolkodó mélységükért. Plutarkhosznál, e
tudomány legfőbb mesterénél sok érdemes részletet
találtam. De számos olyant is, ahol éppen csak vázlatosan,
mintegy ujjával indít el az úton, s ha kedvünk van, követjük
is. Csupán a dolgok felszínét érintjük. Szakítsuk ki az ilyen
részeket, és helyezzük új világításba. Van egy mondata:
"Ázsia népei egy urat szolgáltak, mert nem tudták
kimondani az egytagú Nem szócskát." Lehet, hogy ez az
egy mondat adott alkalmat és anyagot La Boetie-nak az
"Önkéntes szolgaság" megírásához. Néha Plutarkhosz egy-
egy jelentéktelen eseményt, egy-egy mondatot emel ki egy
ember életéből, és tanulmányt épít rá.
Kár, hogy az értelmes emberek annyira szeretik a
rövidséget. Kétségtelenül, öregbíti hírüket, de mi rajta
vesztünk. Plutarkhosz szereti, ha ítélőképességét, és nem
tudását csodáljuk benne, és azt akarja, hogy úgy
kívánkozzunk utána, mint aki sohasem telik be vele.
Alexandriasz joggal neheztel egyvalakire, aki az
ephoroszokhoz hosszú beszédet intézett: "Ó, idegen, jót
beszélsz, de nem jól." A sovány ember vattával párnázza
ruháját. Akinek híg a mondanivalója, szavakkal tölti fel.
Az emberi kapcsolatok bámulatosan fejlesztik
ítélőképességünket. Ha magunkba zárkózunk, elbástyázzuk
lelkünket, és nem látunk már az orrunk hegyén túl. Mikor
Szókratészt megkérdeztek; hogy hova való, nem azt felelte,
hogy Athénből, hanem azt, hogy e világból. Széles, átfogó
képzelete magába ölelte a világot szülővárosával együtt,
értelmébe és szívébe vonta az egész emberi közösséget. Mi
azonban köldöknézők módjára meredünk magunk elé. Ha
falumban elfagy a szőlő, papom mindjárt úgy érzi, hogy az
egész emberi nemet sújtja most az Isten haragja, és
megesküszik, hogy szomjan halnak a kannibálok. Mostani-
polgárháborúnkban azt kiabálják, hogy elromlott a
világgépezet, nyakunkon a végítélet napja. Elfelejtjük, hogy
rosszabb világot is megértünk már, de azt is, hogy
ezenközben a világ másik kilenctizede vígan él. Én a jelen
féktelenségeiben, annyi büntetlenül maradt bűn közepette
csodálkozom, hogy ilyen enyhék a szenvedéseink. Akinek
jégeső kopog a fején, az egész mindenséget zengő
viharnak nézi. Egy savoyai ember mondta: "Ha ennek az
ostoba francia királynak több sütnivalója lenne, az én
hercegem udvarmestere lehetne." Képzelete nem tudott
ura szolgálatánál különb hivatalt kiszínezni.
A képzelődés káros, hatásai rosszak, mégis vele tévelygünk
valamennyien. Az látja csak közülünk a dolgok valódi arcát,
aki természetanyánknak teljes fenségét képként magában
hordja, szemléli benne a folytonos, egyetemes
változásokat: önmagát vagy akár egy egész királyságot
apró tollvonásként.
Nagy tükör a világ, egyének és fajok örök osztódásának
tükrözője, nézzünk jól bele, ha ismerni akarjuk
önmagunkat. Igazában nagyon szeretném, ha az én
tanítványomnak ez lenne az igazi könyve. Annyi emberi
tulajdonság, felekezet, vélemény, törvény, szokás között a
magunkét eligazítani, tökéletlen mivoltát és született
gyengeségét belátni nem könnyű feladat. A sok forradalom,
a társadalmak forgandó sorsa megtaníthat, hogy nem is
olyan nagy csoda a saját csodánk. Annyi kiváló nép, annyi
felejtésbe temetett győzelem és hódítás majd
nevetségessé teszi talán a reményt, amivel
halhatatlanságba akartuk juttatni nevünket, tíz közkatona
elfogásának és egy földre döntött, ósdi tyúkketrec
bevételének árán.
Az idegenek pazar csillogása, a királyi és nagyúri udvarok
gazdag pompájának látása tán megóv attól, hogy saját
Fényűzésünket túl nagyra becsüljük. Az a tudat pedig, hogy
milliárdnyi lény ment előttünk a föld alá, megnyugtatóan
ígérhet számunkra jó társaságot a túlsó világban.
Életünk - mondja Püthagorasz - az olümpiai játékok népes
gyülekezetéhez hasonlít. Van, aki teste ügyességét
mutogatva várja a dicséretet. Van, aki árut kínál, mert
keresni akar. Van olyan is - és nem a legostobább fajta -,
aki csak nézi ezt a tülekedést, és a hogyanjára meg a
miértjére kíváncsi. Szemléli mások életét, mert
tapasztalatot és irányt keres így az övéhez.
A filozófia sok hasznos tanítását is a példákhoz
számíthatjuk, mert minden emberi cselekedetünk mintáit
bennük találhatjuk meg. Ezek tanítanak arra, hogy
Quid fas optare; quid asper
Utile nummus habet; patriae
natisque propinquis
Quantum elargiri doceat:
quem the Deus erre
Tussit et humana qua parte
locatus es in re;
Quid sumus aut quidnam
victuri gignimur...
 (Mit tégy helyesen e világban,
Hogy forgasd vagyonod, mint
szolgáld jól a hazádat, S házad
érdekeit... Mire kötnek fenti
parancsok Emberi rangodat és
részed idelent kijelölveS
győzöl-e, vesztesz-e majd, ha
leróttad mind, ami kellett.)
S hogy tudni vagy nem tudni mit jelent, tudásod végcélja
mi legyen. Mi a bátorság, a mérséklet meg az
igazságosság, mi a különbség dicsvágy meg kapzsiság,
szolgaság és alárendeltség, szabadság és szabadosság
között. Miről ismered föl az igazi, tartós elégedettséget,
milyen mértékben félj a haláltól, fájdalomtól és a
szégyentől:
Et quo quemque modo
fugiatque feraque
laborem,
(És kikerülni a bajt hogy
tudja, erős akarattal),
s mi az, ami cselekvésre indít, vagy ami annyiszor tesz
ingadozóvá?
Szerintem elsősorban azokkal az eszmékkel kell tágítanunk
a gyermek értelmét, amelyek érzéseit és erkölcsiségét
szabályozzák, az önismeretre s a helyes élet és helyes halál
tudományára szoktatják. A szabad művészetek közül
kezdjük azzal, amely valóban a szabadságra nevel. Bár
mindegyikük az élet helyes használatára tanít, azt kell
választanunk mégis, ami közvetlenül és tárgya szerint is
erre szolgál. Ha életünk igényeit természetes és jogos
határai közé tudnók szorítani, a ma tanított tudományok
legnagyobb részének semmi hasznát nem vehetnők. De
még a hasznosakban is sok a mellőzhető és homályos
részlet. Fogadjuk meg Szókratész tanítását, és korlátozzuk
hasznosra igényeinket:
Sapere aude,
Incipe: vivendi recte qui
prorogat horam,
Rusticus expectat, dum defluat
amnis, at ille
Labitur, et labetur in omne
 volubilis aevum.
(Fogj az erényhez s élj vele
most, sose várd a jövőtől, Mint
a bolond a folyam-parton, hogy
a víz lefoly egyszer, Mert
örökös a folyó s az időben
tágul a medre.)
Együgyű dolog ilyenekre tanítani:
Quid moveant pisces,
animosaque signa
Leonis,
Lotus et Hesperia quid
Capricornus aqua
(Mit jósol a sok égi jel
ott: a Halak, az Oroszlán
és a Bak, uszkálván
Hesperiák vizein),
a csillagok tudományára, a nyolcadik szféra mozgására,
mikor ők alig-alig mozdulnak még.
Ti pleiádesszi Kámoi
Ti d' asztraszi boóteó
(Mit bánom én: a
Göncölt, a Medvét és
Oroszlánt.)
Mikor a perzsa királyok háborúra készülődtek Görögország
ellen, Anaximenész írta Püthagorasznak: "Miért kutassam a
csillagok titkait, mikor halál és szolgaság várhat rám?" Bár
mindnyájan így beszélhetnénk: Mi gondom a világ
forgásával, mikor a kapzsiság, irigység, babona,
vakbuzgóság és annyi más ellenség fenekedik az
életemre ?
Mikor mindent tud már, amitől bölcsebb és jobb lehet,
.ismerkedjék a logikával, fizikával, geometriával és
retorikával is. Most már kész ítélettel válogathat közülük, és
gyorsabban elsajátíthatja a neki valót. Tanuljon egyformán
a beszédből és a könyvből. Egyszer a szükséges irodalmat
olvastatjuk vele, másszor az anyag velejét, a jól megrágott
lényeget adjuk át neki. Ha járatlan a könyvek vadonában,
és tudományuk rejtett szépségére nehezen talál rá, adjunk
mellé olyan tudóst, aki minden kívánságához és
étvágyához megfelelő táplálékot hord. De valahogy
természetesebben csinálja, mint Gaza a görög
nyelvtanával! Ez a könyv zsúfolt a nehézkes szabályoktól, a
kongó szavaktól, az elme nehezen mozdul tőlük. A jó
magyarázat érett gyümölcs: kínáltatja magát, és jól is
lakunk vele.
Sajnos századunkban rosszul áll a filozófia ügye, mert még
az értelmes emberek szemében sem több értéktelen és
üres haszontalanságnál. Az ilyen szőrszálhasogatás állja el
a hozzá vezető utat, azt hiszem. Pedig súlyos tévedés, ha a
filozófiát sanyarú arcú, felhúzott szemöldökű
gyermekijesztgető rémnek festik. Vajon ki adta rá elijesztő
álarcát? Hiszen nincs nála derűsebb, játékosabb, szinte azt
mondhatnám: bolondosabb tudomány a világon! Csupa
ünnep és vígság! A komor és fagyos tekintet éppen a
hiányáról árulkodik. Mikor Demétriosz nyelvmester a
delphoi jóstemplomban egy sereg filozófust látott
üldögélni, így szólt hozzájuk: "Arcotok vidám és elégedett!
Csupa semmiségről beszélhettek, ha nem csalódom!?"
Egyikük, a megarai Hérakleion válaszolt neki: "Mi is
lármáznánk és ráncolnánk a homlokunkat, ha a balló ige
jövő idejének végződéséről volna szó, vagy most kellene
eldöntenünk a kheiron és beltion középfokú és kheirinszton
és beltiszton felsőfokú melléknevek végződésének sorsát.
De a filozófiától örömre szoktunk, és elfelejtjük nyomasztó
gondjainkat."
Deprendas animi
tormenta latentis in
aegro
Corpore, deprendas et
gaudia : sumit utrumque
Inde habitum facies.
(Hogyha elernyed a test,
titkát kitakarja a lélek,
Búd s örömöd ráncát
rávési nyíltan az arca,El
nem rejtheted.)
A filozófiával táplált lélek egészséges, és a testnek is átadja
erejét: a felületen ragyogtatja meg csendes nyugalmát és
elégedettségét. Átgyúrja saját képére hordozó hüvelyét,
vidám büszkeséggel, elégedettséggel, eleven tartalommal
tölti meg. Szakadatlan öröm a bölcsesség látható jele.
Derű, ami átlátszóbb, mint a Hold fölötti égbolt. A
fontoskodás, a kicsavart szavak, a barroco meg a
baralipton sározzák és kormozzák össze az embert, nem a
filozófia. A filozófia csillapítja le a lélek sok viharát,
mosolyra húzza az éhező és a lázbeteg száját is, de
sohasem a bűbájjal, hanem természetes, kézzelfogható
észokaival. Elvezet az erényhez, ami nem sziklás,
elérhetetlenül meredek hegy ormán székel - amint
iskoláinkban tanítják -, hanem virágzó, termékeny és nyílt
síkságon. A tekintet messzire ellát onnan. Aki ügyes, hamar
odatalál, árnyas pázsitok jelzik az útját, könnyű és sima
hajlatok viszik oda, akár csak égi utakon járna.
Vannak, akik sohasem ismerik meg ezt a legfőbb javukat, a
legszebb, a diadalmas, a szerelmes, a gyönyört és
bátorságot egyképpen osztó erényt, minden keserűség,
bánat, félelem és kényszer esküdt ellenségét. De rejtve
marad előttük a bölcsesség természettől rendelt két társa
is: a szerencse és a vágy. Úgy képzelik, hogy az erény
valami ostoba, szomorú, veszekedő, morcos, fenyegető és
áskálódó szörnyetegféle, amely megközelíthetetlen,
tövisekkel körülzárt szirten lakik, és onnan rémítgeti az
emberiséget.
A tisztelet nem elég: gyakorolni kell az erényt. A jó nevelő
csak ezt taníthatja, a költők általános véleménye is ez: az
istenek több akadályt gördítettek Venus, mint Pallasz
palotája elé. Ha a gyermeki öntudat ébred, állítsuk eléje
Bradamantét és Angelikát: válasszon közülük. Az egyik a
naivitás, nemes férfiasság példája, a másik elomló szépség,
mesterkéltség, művésziesség. Az egyik fiúnak álcázott,
fényes sisakú, a másik női ruhába bújtatott, gyöngyös
főkötőjű. Biztosan tudom, hogy férfi módjára választ majd
közülük, és nem úgy, mint az anyámasszony katonája
frígiai pásztor.
Újfajta leckére kell megtanítanunk: a jó erény jutalma és
nagysága a gyakorlásának könnyű természetességében
rejlik. Ez a gyakorlat: játék, gyermeknek és felnőttnek:
együgyűnek és bölcsnek egyformán. Egyetlen szerszáma a
mérséklet, és nem az erő. Szókratész, az erény nagy
szerelmese önként letett minden erőfeszítésről, csakhogy
könynyebben a birtokába jusson. Emberi örömünknek
erény a dajkája. Az erény hitelesíti, váltja állandóvá és
tisztává. Falánkságát mérsékli és határok közé szorítja.
Ellenségeit megszalasztja, barátait hozzánk irányítja.
Bőségesen ellát mindennel, amit természetünk kíván,
anyásan etet, sohasem a csömörig, mindig csak a
jóllakásig. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy
szervezetünk, ha ivás közben a részegségtől, evéskor a
gyomorrontástól, kéjelgésben a csömörtől visszatart,
ellensége az örömünknek. Az erény mindig független az
esetlegestől, a szerencsétől. Ha elveszíti, keres magának új
szerencsét, állandóbbat a réginél. Tud bőségben,
hatalomban és bölcsességben élni, pézsmaillatú ágyon
heverni, szereti élni az életet, szépségben, dicsőségben és
egészségben. De igazi hivatása a meglevő javak
szabályozása, és ha kell: a lemondás bátorsága. Nemes és
csöppet sem korszerű feladat ez utóbbi, nélküle parttalanul
kanyarog életünk a zavaros áradatban, szirtek, zátonyok és
más rémségek között.
Ha tanítványunk értelme jobban hajlik a mesére, mint a
szép útleírásokra vagy a bölcs elmélkedésekre, mondjunk
neki meséket. Ha nem a társait buzdító harci dob hangjára
figyel, hanem a vásári komédiások csörgőire, ha
szívesebben labdázik, mintsem játszótéren küzd a
győzelemért, akkor adjuk a városba cukrászinasnak, még
ha a herceg kölyke is! Platón tanácsa is ez: "A gyermeket
ne apja képességei, hanem saját képességei alapján
küldjük pályára."
Ha valóban életre nevelt a filozófia, ha egyformán jó
fiatalnak és öregnek, miért nem engedjük hozzá idejében,
aki oda kívánkozik.
Udum et molle lutum est: nunc
nunc properandus et acri
Fingendus sine fene rota.
(Most agyagod puha még.
Nosza nyomkodd, mert
kikeményezik, Perdüljön a
 korong szaporán.)
Akkor tanítanak élni, mikor már elmenőben vagyunk. Száz
meg száz tanuló megkapja a vérbajt, és csak utána olvassa
el Arisztotelész leckéjét a mértékletességről. Cicero
mondta, hogyha két ember életét élhetné végig, akkor se
szakítana időt lírai költemények olvasására. Én még
ezeknél is kevesebb hasznot látok a mai oktatásból. Kevés
a gyermek ideje. Élete elején tizenöt-tizenhat évet
tanulással tölt, és csak a maradék idő jut a cselekvésre.
Fordítsuk ezt az időt a legszükségesebbre. Ne éljünk vissza
az életével, kíméljük meg a dialektika körmönfont
finomkodásától, aminek soha hasznát nem veszi majd.
Válasszuk ki és tárgyaljuk meg vele a filozófia egyszerű
igazságait: könnyebb azokat felfogni, mint Boccaccio
meséit. Még az anyamelltől elvett gyermek is előbb
megtanulja, az írásnál vagy az olvasásnál...
Plutarkhosz írja, hogy Arisztotelész Nagy Sándort nem
szillogizmusok készítésére és geometriára, hanem a
vitézség, bátorság, nagylelkűség és mérséklet, a nem
rettegő állhatatosság szabályaira oktatta. Ilyen
felszereléssel bocsátotta a világ meghódítására a serdülő
ifjút, harmincezer katonája, négyezer lovasa élén,
kincstárában mindössze negyvenkétezer tallérral. A nagy
tanítvány minden tudományt és művészetet tisztelt, de
rávenni nem lehetett volna, hogy bármelyiket művelje is.
Petite hinc, iuvenesque
senesque
Finem animo certum,
miserisque viatica canis.
(Bárki légy: gyerek, agg,
csak a lelked cél
melegitse, Hosszú az
életi tél, készülj jó
útravalóval.)
Epikurosz hasonlóan ír Menikeoszhoz szóló levelének
elején: "A fiatal ne fusson a filozófia elől, az öreg meg
tartson ki mellette." Aki filozófia nélkül él, nem érett meg a
boldogságra, vagy végleg elkésett róla.
Nem óhajtom a gyermeket a kollégium börtönébe zárni, s
ott kiszolgáltatni holmi szeszélyes, haragvó vagy bolond
iskolamesternek. Azt sem kívánom, hogy apróra törjék a
lelkét napi tizennégy-tizenöt óra gyötrés pokolkínjával,
olyan hajszával, amiben a teherhordókat tartják. Az sem jó,
ha magányt kereső, elrévülésre hajló természetét teljesen
átengedik az olvasás lázának, sőt táplálják is ezt a
hajlamot. Az ilyen gyermek elveszíti kapcsolatát a közösség
életével és minden jobbfajta mesterség igényével. Hány
mai tudományfaló embert láttam én a könyvektől
elbutultan! Karneadész jut róluk eszembe, aki nagy
könyvbódulatában haját meg körmét is elfelejtette levágni.
A gyermek nemes szokásait ne rontsuk meg idegen
barbársággal. Valamikor közmondásos volt az a francia
illedelmesség, amit a gyermekkor még őriz, de hamar
elfelejt. Valóban mindenütt látjuk, hogy gyermekeink
nagyon kedvesek, de rendszerint később nem váltják be a
hozzájuk fűzött reményt. A legtöbben a kollégiumokra
panaszkodnak emiatt.
A tanulásra mindenütt van alkalom: a szoba, a kert, az
asztal vagy az ágy, a magány vagy a társaság, a reggel
vagy az este, mind-mind egyetlen és folyamatos leckeóra.
A főtantárgy ítéleteink és erkölcseink alakítója, a mindenbe
szétáradó filozófia legyen.
Mikor Iszokratészt, a szónokot felkérték egy ünnepélyen,
hogy beszéljen művészetéről, joggal válaszolt így: "Az idő
nem alkalmas, hogy beszéljek róla. S amire alkalmas, arra
nincs szavam." A mulatozás zajában szónokolni vagy a
retorikáról értekezni valóban bárgyú dolog volna. Ez áll
minden egyes tudományra. De a filozófiára sohasem. A
bölcseknek mindenkori nézete, hogy a filozófiát éppen
társalgásra való alkalmassága miatt sem az
ünnepségekből, sem játékokból nem szabad kirekeszteni.
Platón Lakomáján is ott van a meghívottak közt és
mulattatja a vendégeket, méltóan időhöz és helyhez,
szárnyalóan és hasznos gondolatokkal.
Aeque pauperibus
prodest, locupletibus
aeque,
Et neglecta aeque pueris
 senibusque nocebit.
(Gazdagnak,
nyomorultnak jó s
hasznos tudománya,
Mindig bánni fogod, ha
szívedből messzire
űzted.)
A filozófiával nevelt gyermek nem tunyálkodik úgy, mint a
másik. Nem fáradunk el a képcsarnokban, ha van valami
kitűzött célunk, mégha háromannyit talpalunk is érte. Így
van a tanulással is. Ha nem köt a hely s az idő, ha
kedvünkre és dolgainkba elvegyülve folyik, meg sem
érezzük. Játék és testgyakorlat: a futás, birkózás, zene,
tánc, lovaglás, vívás, egyformán jó alkalom a tanulásra. Azt
akarom, hogy a lélekkel egy időben alakuljon a külső
megjelenés meg a modor is. Mert nem lélek és nem test,
hanem az ember készül itt. Ne válasszuk kétfelé a
dolgokat. S mint Platón kívánja, ne külön-külön idomítsuk a
kettőt; hanem úgy, mint a páros lovat: közös rúdhoz
kötve...
A szerető szigor elve irányítsa a nevelést. Sajnos, ma nem
így nevelnek. Érdeklődésünk felcsigázása helyett
elijesztenek minket a tudományoktól. Hagyjatok föl végre
az erőszakkal, mert nincs bódítóbb és ostobább az
alapjában jó természet elrontására. Ha azt akarjátok, hogy
a gyermek féljen a fenyítéstől és a szégyentől, ne
szoktassátok egyikre sem. Inkább eddzétek a fáradsághoz,
hideghez; a szélhez, a férfias szembenézéshez.
Öltözködésben, alvásban ne puhálkodjon, ételben, italban
finnyás ne legyen: Kemény, életerős legényt, és ne finnyás
úrfit faragjatok belőle.
Én mindig így gondolkodtam a neveléstől. Kollégiumaink
nagy részének rendje sok egyéb mellett sohasem tetszett.
Ha több türelmünk volna, több eredmény is születnék, mert
így kollégiumaink nem mások, mint börtönei az ifjú
raboknak. Ezek a rabok pedig el fognak zülleni, hiszen most
is gazemberekhez való büntetéssel sújtják őket.
Ha tanítás közben véletlenül idetévedünk, mást nem
hallunk, mint a megkínzott gyermekek jajgatását és a
dühösen ordítozó tanítókat. Micsoda módszer ez, amely
felemelt korbáccsal a kézben, pulykavörös ábrázattal akar
kedvet ébreszteni a tudomány iránt a félő és szelíd
lelkecskékben! Gyalázatos és nagyon veszélyes mód
bizony, s ehhez járul, amint Quintilianus igen jól
megfigyelte, e zsarnoki tekintély-gyakorlatnak meg a
minálunk szokásban levő büntetéseknek számtalan káros
következménye. Mennyivel különb díszei volnának
tantermeinknek a zöldellő gallyak, mint a véres
fűzfavesszők! A filozófus Szpeuszipposz módjára az Öröm,
a Vidámság, Flóra és a Gráciák képeit akasztanám fel
tantermeink falára! Az öröm is ott fakadozzon, ahol a
sorsuk készül. A hasznos ételt mézbe mártjuk, a károsat
meg ürömbe, ha gyermekünket tápláljuk. Csodálatos a
platóni gondosság, amivel a Törvényekben köztársasága
ifjainak vidámságát és játékát előírja. Hogy elidőzik a
versenyeknél, éneknél, játékoknál, a táncnál, amit szerinte
a régiek maguknak az isteneknek, Apollónnak, a Múzsának
és Minervának az oltalmába helyeztek. Ezernyi jó tanácsot
ad a tornacsarnokok felszereléséhez. A tudományokra alig
vet ügyet, és a költészetet csupán zenéje miatt ajánlja.
Kerüljünk minden különcséget és modorosságot magunk
viseletében, mert a társadalom nem látja szívesen az
ilyent. Csodáljuk Demophorosznak, Nagy Sándor
udvarmesterének a különcségét, mert izzadt az árnyékban
és reszketett a napon. Láttam embert, aki jobban futott az
alma szaga, mint a puskaropogás elől. Olyant is, aki holtra
vált az egértől, vagy hányt, ha tejszínt szagolt, vagy előtte
rázták ki a tollpárnát. Germanicus elbújt a kakasszó elől.
Lehet, hogy titkos ösztönök bujkálnak bennük. De kapjuk el
kellő időben, és elejét vehetjük minden különcködésre
biztató hajlamuknak. Engem neveléssel vettek rá (igaz,
nem egykönnyen), étvágyam közömbösen tűr ma már
minden elém tett ételt és italt, az egyetlen sört kivéve.
Csak a fiatal test hajlékony. Ilyenkor törjük hozzá a
különféle mozdulatokhoz és a szokásokhoz is; ha saját
vágyain és akaratán uralkodni tud, alkalmazkodik majd a
különféle népek szokásaihoz és a sokféle társasághoz is.
Még szükség esetén a kicsapongást is bírni fogja.
Állandó gyakorlattal a viselkedés magától értetődővé válik.
Mindent képes lesz megtenni, de csak a jót teszi majd
szívesen. Még a filozófusok is megróják a kegyvesztett
Kalliszthenészt, mert nem tartott lépést az ivásban
gazdájával, Nagy Sándorral. Tanítványunk nevessen,
mókázzon, részegedjen le vendéglátójával együtt. Azt
szeretném, ha felülmúlná a dorbézolásban is a cimboráit.
Ne a fontolgatás tartsa vissza a rossztól, hanem a szilárd
akarat: multum interest, utrum peccare aliquis nolit, an
merciat. (Nagy különbség, hogy nem tud, vagy nem akar-e
vétkezni.) Egyszer egy francia főúrtól megkérdeztem -
egyébként igen józan ember -, hogy hányszor volt részeg a
német udvarban;. királyunk érdekében? Kérdésem nagyon
mulattatta, és elmesélte, hogy háromszor történt meg vele.
Ismerek valakit, aki igen nagy zavarba jutott, ugyanennél a
népnél, mert képtelen volt részegeskedni velük. Mindig
csodáltam Alkibiadész természetét, mert könnyen
alkalmazkodott a változó helyzetekhez, és soha nem
féltette egészségét. Pompában és méltóságban a
perzsákat, józan mérsékletben a lacedaemonokat múlta
felül. Spártában józan volt, Ionfában a gyönyört hajszolta:
Omnis Aristippum decuit
color et status et res.
(Nézd csak Aristippust,
minden divatot kitanult
már.)
Szeretném, ha tanítványom ilyen lenne.
Quem duplici panno
patientia velat
Mirabor, vitae via si
conversa decebit
Personamque feret non
inconcinnus utramque.
(Koldusi rongyaiban
emberként él s
türelemmelÁm, ha sorsa
javul, szerepet nem vált
s marad: ember
Tisztelem őt, ki ilyen... )
Íme az én tanítási elveim. Nem annak használnak, aki
elolvassa, hanem aki szerintük élni fog. Ha látod,
meghallod, ha hallod, meglátod. Isten mentsen, mondja
valaki Platónnál, hogy a filozófia csak halomra hordott
tudás és magyarázat legyen! Hanc amplissimam omnium
artium bene vivendi disciplinam vita magis, quam litteris,
persecuti sunt! (A mindennél felségesebb tudományt, a
helyes élet tanát nem a betűk között s nem az életben
keresték.) A pontusi Herakleidész Kleontól, a philasiaiak
fejedelmétől érdeklődött mestersége felől. "Nem értek sem
a tudományhoz, sem a művészetekhez, filozófus vagyok."
A tanulatlan Diogenészt csúfolták, mert filozofált. "Annál
inkább foglalkozom vele" - mondta ő. Hegesziasz kérte,
hogy olvasson fel neki valamit. "Mulatságos vagy - felelte. -
Az eléd rakott fügéből a valódit választanád, nem pedig a
festettet. Tőlem miért kívánsz mégis természetes szavam
helyett írott dolgokat?"
Ne a betűket, hanem a tetteket kérjük számon
tanítványunktól. Tetteit pedig fedjék a szavak. Ezekből
ítéljük meg józan felfogását, viselkedését az indulatok
váltakozásában, kellemét a szép beszédben, erejét a
csapások viselésében, mérsékletét játékaiban, józanságát
vágyaiban, rendszeretetét, közönyét az eléje tett ételek
fogyasztásában. Qui disciplinam suam non ostentationem
scientiae, sed legem vitae putet: quique obtemperet ipse
sibi, et decretis pareat. (Hogy henceg-e a tudásával, vagy
élete zsinórmértékéül használja-e, hogy alapelveit követi-
e...) Elveinket életünk munkája szentesíti. Zeuxidamoszt
megkérdezték, hogy miért nem foglalják írásba a
lacedaemonok vitézségük szabályait, a fiatalság okulására.
Azt felelte, hogy az ifjúságot tettekhez, nem pedig
szavakhoz szoktatják ott.

ÖNMAGUNK EDZÉSÉRŐL
Bármennyit tanulunk, bármi bölcsességre is tanítanak
minket, ne higgyük, hogy ezek önmagukban irányítanak a
tettre. Lelkünket a tapasztalatok formálják és gazdagítják
igazán az elénk szabott út megtételére. Ha nem így volna,
cselekvéseinknek már a küszöbénél megrettenne a lelkünk
a sok akadály előtt. Azok a gondolkodók, akik a
legmagasabbra törtek, sohasem szemlélték ölbe tett kézzel
a szerencse változékony esélyeit, mert féltek, hogy
váratlanul és készületlenül találja őket a veszély: eléje
mentek tehát minden megpróbáltatásnak. Egyik jólétét
hagyta el, és gyakorolta magát az önkéntes
szegénységben. A másik durva munkával edzette testét,
hogy a jövő esetlegességeit könnyebben tudja majd
viselni... De a halál gondján, e legnagyobb gondunkon nem
siet segítségünkre semmi tapasztalat. Védekezhetünk
fájdalom, szégyen, nincstelenség és minden baleset ellen a
szoktatással és tapasztalattal, de a halált csak
egyetlenegyszer tapasztaljuk, és szeme előtt inasok
vagyunk mindannyian.
Úgy látom, mégis van valami módja a hozzászelídülésnek,
a megízlelésének. Szerezhetünk róla tapasztalatokat, nem
tökéletest ugyan, de mégsem haszontalant: olyant, ami
erősebbé és biztosabbá tehet minket. Ha nem tudjuk
meglesni közelről, mellé kerülhetünk és kikémlelhetjük. S
ha legfelsőbb erődítményeibe nem is férkőzhetünk,
legalább jól körülnézzük és bejárjuk a hozzá vezető utakat.
Sokan felfigyeltek az álom és a halál hasonlóságára, és
nem ok nélkül. Mily könnyen csúszunk át ébrenlétből az
álomba! Milyen könnyelműen ejtjük el a fényt, az
öntudatot. Talán a minden tettünktől, érzésünktől
megfosztó álom, amit mi haszontalannak és
természetellenesnek mondanánk, nem más, mint a
természet egyik leckéje. Megtanít, hogy teremtésünk kettős
célja az élet és a halál, s hogy az élet-halál örökegy
állapotát benne szokjuk meg rettegés nélkül. De azok, akik
elájultak már egyszer valami durvább baleset vagy
szívbántalom miatt, vagy önkívületbe estek, véleményem
szerint még közelebbről figyelhették a halál igazi,
takaratlan arcát. Mert ezek tudják, hogy az átmenet
pillanatától félni nem kell. Nem jár külön gonddal,
undorodással, hiszen időnk sincs akkor válogatni
érzelmeink között. A fájdalomhoz idő kell, a halál pedig
gyorsan végez. Biztos, hogy meg sem érezzük. Csak a
közelsége félelmetes. Ámde ezt kivédhetjük a
tapasztalattal.
Képzelődésünk felnagyítja legtöbb dolgunkat. Életem
legnagyobb részét kitűnő egészségben töltöttem. Hozzá
kell tennem még, hogy szakadatlan, boldog vidámságban.
Ilyen virágos, ünnepi állapotban szörnyű volt a betegségre
még csak gondolni is. Így aztán, mikor valóban beteg
lettem, a baj szurkálásai sokkal kevésbé fájtak, mint azt
rémlátásaimban elképzeltem. Sokszor tapasztaltam
magamon, szobámban ülve, meleg takaróimban, hogy
szánakozva gondolok fagyos időben a mezőn künnrekedt
emberekre. De ha én volnék a helyükben, nem kívánnék
ide bezárva lenni. Szinte tűrhetetlen arra gondolnom is,
hogy állandóan négy fal vegyen körül.
Talán a harmadik vagy a második polgárháborúnak
idejében történt (nem emlékszem pontosan az évre), hogy
vagy egy mérföldnyire ellovagoltam hazulról. Házam a
zűrzavarok és a polgárháború közepén állt. Nem nagyon
készültem az útra, házamhoz közel biztonságban éreztem
magam, s csak egy jámborabb, de korántsem bátor lovat
nyergeltettem. Hazafelé menet váratlan dolog történt, nem
számíthattam lovam segítségére. Egyik emberem, derék,
nagy legény különben, aki keményszájú, nagy darab, de
egyébként friss és virgonc lovon nyargalt, csupa
kérkedésből előzni akarta társait, és eleresztett kantárral
rohant rám, s mint valami óriás zuhant alá, apró emberkére
és apró lovamra úgy, hogy nyomban felfordultunk, s lábunk
az ég felé kapált. A ló tehetetlenül vonaglott mellettem.
Magam pár lépéssel odább repültem, és hanyatt vágódva
terültem el. Tele lettem véres horzsolással, kardom
legalább tíz lépésre repült kezemből, övem darabokra tört,
s akár egy tuskó, mozdulatlanul maradtam a földön. Ez volt
életem első ájulása. Kíséterem minden lehetőt elkövetett
velem, élesztgetett, rángatott, hiába. Halottnak hittek,
karjukba vettek, és nagy üggyel-bajjal hazacipeltek. Elég
messze lehettünk hazulról, tán egy fél francia mérföldre is.
Az úton s még aztán is jó két óráig úgy feküdtem, mint a
hulla, míg végre mozogni és lélegzeni kezdtem. A
gyomromban közben meggyűlt a vér; természetem minden
maradék erejét összeszedte, hogy megszabaduljon tőle.
Nagy nehezen lábra állítottak, mire egy teli vödör tiszta
vért hánytam ki. S ugyanilyen úton-módon még hánytam
néhányszor. Ettől kissé meg is könnyebbültem, visszatért
belém lassan az élet. Ámde annyira apránként és olyan
rövid időre, hogy első érzéseim közelebb voltak a halálhoz,
mint az élethez; ezek az érzések mély nyomokat hagytak
bennem, s a halál ábrázatát és gondolatát oly közelről és
természetes valóságában hozták elém, hogy teljesen
megbékítettek vele: Mikor újra láttam, olyan zavaros,
bágyadt és halott volt a nézésem, hogy alig fogta fel a
fényt. A lélek tevékenysége ugyanolyan lassan indult meg
újra, mint a testé. Láttam, hogy úszom a vérben, ujjasom
teljesen átázott a kiadott hányadéktól. Első gondolatom az
volt, hogy fejem lőtték meg. Valóban, ebben az időben sok
lövöldözés folyt a környéken. Úgy éreztem, mintha életem
az ajkam szélén lebegne. Szemem becsuktam, hogy ezzel
is segítsek azt kiűzni, és kéjesen, magam elhagyva, új
ájulásba estem. De mindez csak képzelődés volt,
eszméletem felületén úszkált, gyöngéden, finoman. A
valóságban nem is volt kényelmetlen, inkább olyan
édességféle volt benne, amit az álomba hulló ember
érezhet.
Azt hiszem, hogy a végső elgyengülésben, a halál
kapujában levők hasonlóan érezhetnek. Mi pedig ok nélkül
sajnáljuk őket, mert azt hisszük, hogy vad fájdalmaik
vannak, s lelküket szörnyű vívódások emésztik... Nem
tudok tűrhetetlenebb, borzalmasabb állapotot elképzelni
sem, mint az eleven, gyötrődő, de szóra képtelen lelket.
Azokra gondolok, kiknek nyelvét kitépik a kivégzés előtt...
Házam népe tudta már akkor balesetem hírét, mikor
hazacipeltek. Családommal együtt jöttek elém, az ilyenkor
szokásos siránkozással. Mint később elmondták, nemcsak
ijedt kérdéseikre tudtam már felelni, hanem intézkedtem,
hogy adjanak lovat feleségemnek, mert láttam, hogy
összetöri a meredek, rossz út. Ebből azt vélhetnéd, hogy az
ébredező élet jelentkezett bennem. Ó nem, egészen más
volt ez. Pár üres gondolat, levegőben lógó hang, szemem
és fülem káprázata, talán nem is az enyém. Mert azt sem
tudtam, hogy honnan jövök, hová visznek. Ha
megkérdeznek, nem értettem volna. Az érzékek
önmagukból árasztanak ki ilyen gondolatárnyat, a lélek
csak álomi létével van ott jelen, mintegy permetezve,
finoman súrolva az érzékek szelíd ütésétől. Közérzetem
valójában nagyon nyugodt volt. Nem bánkódtam, sem
magam, sem más miatt. Bágyadt voltam; nagyon gyönge,
de fájdalmat nem éreztem. Láttam a házamat, de nem
ismertem rá. Mikor lefektettek, éreztem a nyugalom
édességét, mert csúnyán összeráztak az embereim, amíg a
hosszú és hepehupás úton idehoztak, és két-háromszor is
váltották közben egymást. Erősítő orvosságot akartak adni,
de visszautasítottam; mert biztosra vettem, hogy halálos
seb van a fejemen. Nem hazudom, ha azt mondom: ha
halál, igen boldog halál lett volna, mert értelmem olyan
erőtlen volt, hogy semmit nem bírt felfogni, testem pedig
semmit sem érzett. Csendben, szelíden és boldogan
lebegtem, el sem tudok képzelni ennél súlytalanabb
szárnyalást. Mikor magamhoz tértem, úgy két-három óra
múlva, egyszerre csak rám törtek a fájdalmak, hiszen
minden tagom összetört vagy megzúzódott az esésben.
Két-három éjszakán át olyan rosszul voltam, mint hogyha új
halált szenvedtem volna, csak sokkal kínosabbat. És újra
éreztem a zuhanás nagy megrázkódtatását. De nem
felejtem el, hogy az utolsó dolog, amire emlékezni tudok,
ennek a balesetnek az emléke volt. Sokszor elmondattam
magamnak: hová mentem, honnan jöttem akkor, hány
órakor történt az eset, s csak azután sikerült felfognom az
összefüggéseket. Balesetem igazi okát mindig rejtegették
előlem a fickó miatt, aki okozta, mindig más és más
történetet találtak ki. Sok idő múlva, de talán már másnap
is, ahogy emlékezőképességem újra munkába lépett, s fel
tudta idézni azt a pillanatot, amikor a ló rám rontott (mert
szinte láttam a sarkamban, és már vártam a halált), de ez a
gondolat olyan pillanatig tartott, hogy félni sem volt időm.
Úgy tűnt, mint egy lelkemre csapó villám, és éreztem, hogy
a másik világról jöttem vissza... Egy ennyire jelentéktelen
esemény leírása tán felesleges is volt, de önmagamnak
mégis sok tanulsággal szolgált. Mert valójában a halálhoz
szelídülni nem más, mint közelről a szemébe nézni. Mint
Plinius mondja, mindenki önmagából tanulhat a legtöbbet,
ha megvan benne a befeléfordulás tudománya. Nem én
találtam ezt ki, de így tapasztaltam. Nem más leckéjét
tanultam meg, de a magamét. És ne nézzék
szószátyárságnak, amit itt leírtam. Ha nekem jó szolgálatot
tett, könnyen lehet, hogy másnak is használni fog.
Különben is senki sem károsodik azzal, hogy a magam
dolgát firtattam. Ha bolondság is, az én számlámra megy,
senkit sem rövidítek meg vele. Olyan bolondság, ami velem
száll a sírba, folytatása nincs másban.
Csak két-három régi író próbált eddig utat törni ebben a
vadonban, de nem tudhatjuk már, hogy milyen
eredménynyel, hiszen nevüknél több nem maradt ránk.
Azóta senki sem szegődött nyomukba.
Göröngyös utat választ, aki a szellem tekervényes
járatainak kifürkészésére vállalkozik, legbelsőbb redőinek
sűrű homályába akar behatolni, apró rezdüléseit kikémlelni
és lerögzíteni. Olyan újfajta és különös foglalkozás ez, ami
eltérít a világ más közönséges és ajánlatos mesterségeitől.
Több éve már, hogy csak a magam gondolataival
foglalkozom. Csak magamat ellenőrzöm és
tanulmányozom. S ha mégis másfelé nézek néha, csak
azért van, hogy a látottat rögtön magamhoz viszonyítsam,
vagy helyesebben: átszűrjem magamon. És ha a többi,
sokkal haszontalanabb tudományok művelőinek mintájára
közlöm mindazt, amit utamon megtanultam, azt hiszem,
helyesen járok el. Bár nem vagyok elégedett az
eredménnyel. Nincs nehezebb önmagunk jó leírásánál, de
hasznosabb sincsen...
Hol cifrálkodnunk kell akaratlanul is, hol meg magunkra kell
parancsolnunk, hogy nyugton maradjunk. Nos, én
állandóan ékesítem magam; mert állandóan magamról írok.
A megszokás gyakorlatától a magunk leírása bűnre
csábíthat, mert vallott dolgainkba csökönyösen
hetykeséget kever.
In vitium ducit culpae
fuga.
(Bűnödet átkozva más
bűnbe esel.)
Az ilyen orvoslás több bajt okoz, mint amennyi haszna
lehet... Mégis, ha az íróknak megtiltanánk a maguk
vizsgálatát, mintha csak a bort átkoznánk meg, mert sokan
lerészegedtek tőle... Vajon Szókratész kiről beszél
legszívesebben? Önmagáról. És tanítványainak szavát nem
úgy irányítja-e, hogy magukról beszéljenek? Sohasem
leckéiket mondatja föl, hanem lelkük létét és lendületét
hozza felszínre. Mi úgy vallunk Istennek és lelkiatyánknak,
amint protestáns testvéreink az egész népnek, csakhogy ők
nyilvánosan bánják bűneiket. Erre azt mondhatják, hogy mi
csak bűneinket valljuk be, mást nem teszünk. De ezzel
mindent bevallottunk már, hiszen maga az erény is bűnben
fogant, és oka van bánni vétkeit. Életem az én
mesterségem, ez a művészetem. Ki tilthatja meg, hogy
szokásomtól, érzéseimtől és gyakorlatomtól eltérően
másról beszéljek, mint magamról? Megtiltanád az
építésznek, hogy az épületről a saját tudása szerint
beszéljen, és más nézeteit kölcsönözze mindig, más
ismereteit, és sohasem a sajátját? Talán a tetteimmel
kellene a magam értéke mellett tanúskodnom, nem puszta
szavaimmal. De hiszen gondolataimról beszélek csak,
alaktalan tárgyamról, amit nem lehet tettekre fordítani:
még a szavak légies köntösébe is alig-alig bírom azokat
belekényszeríteni. A nagyon bölcs emberek és a nagy hivők
messze elvonultak a cselekvő élettől. Az én tetteimet a
véletlen hozta létre, sohasem tükrözték azok lelkem
akaratát. Elkövetésükben alig volt szerepem, tehát nem
rólam tanúskodnak, legföljebb, ha hozzávetőlegesen, és
csak nagyon bizonytalanul. Csak fényüket vetik rám, de
nem engem mutatnak. Írásaimban egészen benne vagyok:
ez az én csontvázam, amelyen egyetlen pillantásban
együtt látod az ereket, az izomzatot, az inakat, mindent a
saját helyén. Megláthatod rajta legalább körvonalaiban,
hogy mitől köhécselek, mitől sápadok el, mitől ver a
szívem. Nemcsak életem mozdulatairól számolok be,
hanem egész magamról, tehát a lényegről.
Az ember legyen óvatos a maga megítélésében, de
ugyanakkor lelkiismeretes tanúságot adjon, sorsa
változásaitól függetlenül. Ha a teljes jóság és bölcsesség
volna meg bennem, emelt hangon kürtölném a füledbe.
Kevesebbet mondani magunkról, mint ami valódi
lényegünk, ostobaság, de nem szerénység. Arisztotelész
szerint kislelkű és buta dolog önmagunk leértékelése. Az
erényt nem támogatja az álszerénység, az igazságba
sohasem csúszhat hiba. Ha többet is mondunk magunkról,
mint ami valóban birtokunk lehet, nem önteltség az minden
esetben, inkább ostobaság. Szerintem az effajta vétség
alapja az öntetszelgés és a tolakodó önszeretet. Egyedüli
gyógyító orvossága pedig, ha a sok eltanácsolást kerülve
magunkról írunk továbbra is, és csak annál többet
foglalkozunk magunkkal. A gőg a gondolatban fészkel, a
kimondott szónak kevés része van benne.
Azt hiszik, hogy a befelénézés öntetszelgő ügyeskedés, a
magunk témául választása pedig lényünk túlbecsülése
csupán. Az ilyen túlzók magukat is csak felületesen ismerik;
előbb tanulják meg a külsőségeket, mint magát a lényeget.
Álmodozó lustaságnak vagy légvárépítésnek mondják, ha
más önmagát keresi, a lelke rugóit hozza mozgásba, mert
ők bizony közönyösek, idegenek ehhez a mesterséghez.
Ha valakit egyszer megrészegít a tudománya, forduljon a
régi századokhoz, s letörik majd a szarva, az előtte nyüzsgő
ezernyi szellemi alkotást szemlélve. Ha saját erejét, hízelgő
önteltséggel mindenhatónak érzi, emlékezzék csak Scipio
vagy Epaminondasz életére, a számtalan hadseregre, a
nemzetekre, amelyek háta mögött sorakoznak az időben.
Még a legkülönb erény sem teszi gőgössé az embert, ha
erőtlen és gyenge képességeit és emberi mivoltának
semmiségét be kell majd látnia. Egyedül Szókratész méltó
a bölcs nevezetre, mert isteni parancsnak vallotta az
önismeretet, és ezen át jutott el önmaga megvetéséhez.

AZ ATYÁK SZERETETÉRŐL GYERMEKEIK IRÁNT

Művemet a gáttalan képzelődés szülte. Olyan távol áll a
szokványostól, hogy talán ezért fog tetszeni. Néhány éve
már, hogy magányomba temetkeztem, és egyedüllétem
szomorúsága búskomorrá tett, lényem természetével
ellentétes hangulatra kényszerített. Az ilyen állapot
ábrándképeket vetített elém; az írásra is ekkor adtam
magam: Se égen, se földön jobb anyagot nem lelve,
önmagam tettem írásom tárgyává, egyetlen értelmévé. Ez
a könyv merész tartalmával és furcsa elrendezésével
páratlan a világon. S éppen ezzel a furcsaságával kelt
figyelmet, mert a léha és hitvány anyagot a világ
legbuzgóbb munkása is csak igen nehezen tudná értelmes,
szabott formába kényszeríti.
Ha valóban fennáll olyan természeti törvény, olyan ösztön,
amely mindenütt egyenlően jellemzi az állatot meg az
embert (bár efölött vitatkozni lehetne), a faj- és
önfenntartás állati ösztöne után mindjárt a szülőknek
gyermekeikhez való viszonyuk volna az. Természeti parancs
ez, mert gépezetének egymásba kapaszkodó kerekeit csak
ezáltal tudja simán, törés nélkül járatni. Abban sincs semmi
különös, hogy a fordított viszony megint mást mutat: a
gyermek sohasem szeretheti szülőit úgy, mint azok őt.
Arisztotelész megállapítása illik ehhez a viszonyhoz. Aki jót
tesz veled, jobban szeret, mint ahogy te őt szereted. Aki
kölcsönad neked, jobban szeret, mint te, aki a kölcsönt
elfogadod. A munkás jobban becsüli a munkáját, mint az
becsülné őt, ha érezni tudna. Szeretjük a munkát, mert
életünk értelme az, az élet pedig örök mozgás. Mindenki
részese saját művének valamiképpen.
Jót tettél? Szép és nemes dolog. Jót tett veled? Hasznos
dolog. A hasznosat pedig nem szeretjük soha, csak azt, ami
szép és nemes. Szeműnkben az a nemes, ami örökösnek
látszó és jutalomra érdemes. A hasznost elveszítheted,
emléke nem melegít többé. Mindig azt szereted jobban,
amiért áldozol is. Ha adsz, többe kerül neked, mintha
elfogadsz...
Ne tűrjük magunkban természetünk zsarnoki kívánságait,
próbáljuk hajlamainkat ésszerűséggel hajlítani. Nekem
valóban édeskevés hajlamom van olyan vonzalmakhoz,
amelyek józan eszem ellenére támadnak bennem. Nem
értem például, hogy miért dédelgetik úgy az újszülöttet.
Egy lélek, ami nem mozdul, egy hústömeg, amelynek
alakja nincs, mit szeretnek mégis rajta?...
Ismerek szülőt, aki játékszerekbe öli a pénzét, de
felszisszen, ha felnőtt gyermekére kell egy fillért is költenie.
Úgy látszik, hogy valami féltékenység piszkálja fel
zsugoriságunkat. Nem szeretjük, ha felnőtt gyermekünk
nélkülünk is lábra áll, érvényesül, élvezi az életet, akkor,
amikor mi már kifelé készülünk belőle. Bosszant, hogy a
nyomunkba lép, mintha csak azt mondaná: félre az
utamból. Pedig ez a dolgok rendje: a mi életünk rovására
kell tovább élniük, a mi létünk nyomdokain. Ha féltünk
ettől, miért kellett apává lennünk...
Ismerek egy vénembert még süldő korából. Most, hogy
megöregedett, bár elkerülte a sokféle betegség, mégis
házsártos, harap és átkozódik folyvást, ő az ország
legzsémbesebb embere. Csupa gond gyötri, csupa gyanú.
Körülötte vidám komédia folyik, egész családja szerepel
benne. Nála vannak a kulcsok, féltve őrzi azokat, akár a
szeme fényét, s mégis mások élvezik pincéje, konyhája és
tárcája temérdek kincsét. Ö megvonja szájától a falatot, de
portáján éjjel-nappal folyik a dáridó, a játék, vagyona
lassan szétforgácsolódik, rajta pedig, a zsémbes vagy
átkozódó öregen, mindenki mulat. Lesik, hogy mikor
bukkan fel valahol. Még a bárgyú, ragaszkodó szolgára is
gyanakszik. Különben általános öregkori hiba a
bizalmatlanság. Nekem ugyan dicsekszik egyre, hogy
mennyire tartanak tőle, szót fogadnak neki és tisztelettel
bánnak vele. Őt ugyan nem teszik lóvá! llle solus nescit
omnia. (Ő az egyetlen, aki nem tud semmiről.) Alig
ismertem még embert, aki jobban értette nála a
parancsolást. Most pedig gyermekként tehetetlen... Ha
jelen van, mindent ráhagynak. Ellene mondani nem
akarnak, így legalább a tekintély látszatát meghagyják
neki. Ha elküld egy szolgálót, az összeszedi motyóját és
már kívül van a kapun, de csak színleg, mert visszajön a
másik kapun...
Az asszonyoknak eleme a férjükkel való ellenkezés. Hacsak
egy lehetőségük van erre, két kézzel kapnak rajta. Egyetlen
érvük lehengerel, igazságuk mindig fényesebb a napnál... A
férj gazdálkodása soha nem tetszik nekik, ravaszkodnak
macska módra vagy még makacsabbul, csak minden
hatalom és a megbocsátás joga a kezükben legyen...
Öregségünk hatalmas előnye a közöny. Semmi sem érint
már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket...
Ha engem vezetnek félre, alig hederítek rá, mert régen
tudom, hogy könnyen becsaphatnak. Nem győzöm eléggé
dicsérni a barátságot, amikor a másfajta családi kötelékré
gondolok. Még az állatok barátságában is több tiszteletre
méltó van, és szinte vallásos hódolattal gondolok rá. Ha
mások becsapnak, én nem szedem rá önmagamat, mert
nem ringatom a lelkem abban a hitben, hogy
megcsalatásom elkerülhetetlen, eszem sohasem gondol
olyan lehetőségre, hogy csalhatatlan volnék. Inkább
kényelemből, mint elvből vigyázok arra, hogy saját
házamban rá ne szedjenek. Ha más gondjairól hallok, nem
érint különösebben. Inkább magamba nézve kérdezem,
vajon nincs-e hasonló gondom nekem is? Más baja engem
figyelmeztet. Mással esett meg? Engem késztet rá, hogy
éberebb legyek.
Minden nap minden órájában másokról beszélünk olyant,
amit nagyobb joggal magunkról mondhatnánk el akkor, ha
figyelmünket befelé fordítanánk. Sok ember így lesz
önmagának ellensége, mert vakmerően és olyan
fegyverekkel támadja ellenfelét, amit az könnyűszerrel rá
fordít vissza...
Gyermekeinket igen egyszerű okból szeretjük: mi
nemzettük őket, ezért második énünket látjuk bennük. Bár
vannak sokkal nemesebb és figyelemre méltóbb szülötteink
is: lelkünk gyermekei; szellemi mivoltunknak, tudásunknak,
énünk nemesebb részének alkotásai. Ezek a mieink igazán:
apjuk és szülőanyjuk vagyunk egy személyben. Drágábban
fizettünk érettük, de több örömöt hoznak majd, ha valóban
érdemes ivadékaink. Testünkből fakadt gyermekünk
érdeméhez kevéske közünk van, alig több, mint az életre
hozásukhoz. De amazoknak minden bája és jutalma
egyedül a mienk. Azok tükröznek valójában, és nem
emezek.
Nem tudom, miért, de, jobban szeretem a múzsák
ölelgetéséből való gyermekeimet, mint a feleségem öléből
valókat. Minden vagyonom testi gyermekeimé, ez az ő el
nem tulajdonítható örökségük. Amit nekik adni fogok, többé
nem az enyém. Amit ők tanulni fognak, már nem én
tanulom, amit ők szeretnek, én talán messzire lökném
magamtól... Lehet, hogy én vagyok a bölcsebb, de ők a
gazdagabbak...

A KEGYETLENSÉGRŐL
Az erény - szerintem - másfajta és sokkal nemesebb
hajtása lelkünknek, mint a bennünk élő, jóságra buzdító
hajlamaink.
A jól irányított lélek útja, törekvéseink eredménye ugyanaz,
mint az erényes léleké... Aki természete könynyűségével
szenvedi el a kapott sértést, dicséretesen jár el: jól teszi.
De akinek elevenébe szúr bármely bántalom, és az esze
fegyvereivel addig küzd a bosszúállás kegyetlen
étvágyával, míg csak úrrá nem bír lenni felette, kétségkívül
különb dolgot művel. Amaz helyesen cselekszik, emez
erényesen. Az egyiket. a jóság vezeti, másikat az
erényesség. Úgy látszik, hogy az erény fogalmához tartozik
az akadály, az ellentét, enélkül értelme sincsen. Ilyen
elgondolásból hívjuk Istent jónak, erősnek, igazságosnak,
de sohasem erényesnek. Tetteit természete, és nem az
erőfeszítés fakasztja...
Arra gondolok, hogy Szókratésznek mindenkit felülmúló
szelleme végül is nem sok tiszteletet érdemel. Mert nem
találom meg benne a vágy legyőzésének semmi
törekvését. Az erényhez vezető útján szinte lebegve halad,
feszélyezés nélkül. Látom, amint hatalmas szelleme
uralkodik benne minden felett, még arra sem ad neki
alkalmat, hogy a bűnre csak kísértés szülessen benne. Az
övéhez hasonló erényt még csak megközelítenünk sem
lehet. Mintha győzelmes és üdvözült léptekkel haladna,
saját nagyszerűségének fényében, a legkisebb zavar és
akadályoztatás nélkül.
Csak a bűnökkel vívott harc árán lesz világossá az erény,
létét a bűn nélkül elképzelnünk sem lehet. Egyedül
vétkeinknek köszönheti becsületét. Mivé válna a szép és
nemes epikureusi gyönyör, amely ölébe ülteti, dajkálja és
dévajságokra buzdítja az erényt, és kezébe adja játékszerül
a szégyent, a lázat, a nyomort, a halált és a poklot? Tegyük
föl, hogy az igazi erény ismérve a fájdalmak csendes
tűrésében, a kínok mozdulatlan viselésében rejlik. Tegyük
fel továbbá, hogy a tűréséhez minden akadályt elébe
rakunk. Vajon mi lesz az erényből, ha a fájdalmak
megvetése árán majd örülni fog a végén annak, és nevetve
fogadja a legkínzóbb hasgörcsöket is? Mert Epikurosz
követői így tanították, és cselekedeteik sok példájából
meggyőződhetünk arról, hogy így is éltek. ..:
Magamról is egy szót. Hallom néha, hogy barátaim
értelmem számlájára írnak olyasmit, amit szerencsémnek
köszönhetek. Bátorságom és türelmem előnyét dicsérik,
mikor ítéletem és vélekedésem segített csupán rajtam. És
mindent rossz nevével neveznek, akár előnyeimre, akár
veszteségeimre fordul a szó. Pedig igen sok hiányzik ahhoz,
hogy valamely kiválóság végső fokára jussak el, ahol az
erény már magától értetődő: meg sem kíséreltem az
odajutást. Soha nem igyekeztem elfojtani a rám törő
vágyakat. Erényem az együgyűeké: véletlen és esetleges
erény. Ha szertelenebb vérmérséklettel születek, félő, hogy
nagyon szánalmasan menekülne erényem a tetteim elől.
Mert soha nem álltam erős lélekkel szenvedélyeim útjába,
bármilyen természetűek voltak azok. Belső harcaim és
győzelmeim nem voltak. Így nem is hálálkodhatom, hogy
ment vagyok a sokféle bűn szorításától:
si vitiis mediocribus et
mea paucis
Mendosa est natura,
alioqui recta: velut si
Egregio inspersos
reprehendas corpore
naevos.
(Bűnöm szörnyű kevés,
tán említése se fontos,
Járnak-kelnek a lélekben,
bár nem hívom őket,
Mint sima arc bőrét, ha
hívatlan pettyezi szeplő.)
Inkább szerencsém, mint észbelátásom ügye, hogy így volt;
Sorsom becsületéről híres családba ültetett; a legjobb apát
adta nekem. Talán az ő jellemének egy része él bennem
tovább, talán a szép családi élet példája, jó nevelésem
segítettek szinte észrevétlenül, de lehet, hogy más
környezetben is így történt volna: valósággal undorodom a
bűn számos fajtájától.
Ami jó van bennem, születésemmel hoztam. Nem törvény,
nem példák vagy tanítások oltották belém. Ártatlanságom
természetem hozománya. Lelki erőm kevés, fortély nincs
bennem semmi. A sok bűn közül mérhetetlenül gyűlölöm a
kegyetlenséget, minden bűnök e legaljasabb formáját -
természetem és józan ítéletem szerint. Odáig jutottam,
hogy nem bírom undorodás nélkül nézni egy tyúk nyakának
kicsavarását, vagy befogom a fülem, ha nyúl vinnyog
kutyám fogai közt, bár a vadászaton nagy élvezettel veszek
részt. Akik vágyaikkal küszködnek, szívesen használják a
kívánságok esztelen és bűnös voltára az ilyen bizonyítást:
"Ha a vágyak kérlelhetetlenül úrrá lesznek bennem, eszem
hiába erőlködik, semmire sem jut velük." És mindig a
nőkhöz való viszonyunkat hozzák elő példának,
quum iam praesagit
gaudia corpus
Atque in eo est Venus, ut
muliebria conserat arva;
(A vágy már égeti tested,
Isteni Vénusz most
csinosítja szép
birodalmát),
ahol - szerintük - a vágy minduntalan önkívületbe hajszol,
eszünk nem tudja többé a tisztét, és gondolataink a
megkívánás ködébe halnak. Magamról tudom, hogy
másként is történhetik ez, és néha, még az elragadtatás
pillanatában is, másfelé kormányozhatjuk lelkünket. Résen
kell lennünk, és elkerülhetjük a csapdát. Magamról
tudhatom azt is, hogy lelkem uralkodni tud a vágy
bármilyen erőfeszítésén. Venus nem mindenható, mint
ahogy felvilágosult bölcseink is szívesen elhitetnék velem.
Semmi csodaszerűt és végbevihetetlent nem találok
például a navarrai királynő egyik meséjében, a
Heptameronban (amely igen kiváló könyv tárgyánál fogva
is), amikor valaki teljes éjszakát tölt kényelemben a
kedvese mellett, és megelégszik a csókjával s az egyszerű
simogatással. A vadászat köréből talán jobb példát
állíthatok ide. Élvezetünk ugyan kisebb lehet benne, de
örömünk és elragadtatásunk annál több, ha hosszú les után
a vad olyan helyről törtet elénk, ahonnan a legkevésbé
várjuk. Nem hiszem, hogy ilyenkor, a hajsza hevében
gondolatainkat másfelé tudnánk terelni. A költők Dianának
Cupido nyilain vett győzelméről írnak.
De újra tárgyamra térek. Más fájdalma mélységesen
meghat, és legszívesebben sírnék, még társaságban is igen
sok esetben, ha sírni tudnék. Más könnyei kicsalják az
enyémet még akkor is, ha műkönnyek csupán azok. A
halottakat nem siratom, inkább irigylem. De nagyon
sajnálom a haldoklókat. Jobban megborzongat az élő
emberi test kínzása és sanyargatása, mint a vadak
hullasütése és emberevése. Bármilyen ésszerű ítélettel
végeznek ki valakit, nem nézhetem megrendülés nélkül.
Valaki Julius Caesar irgalmasságáról írta: "Szelíden állt
bosszút. Mikor a kalózokat megadásra kényszerítette, akik
őt előzőleg fogságba vetették és váltságdíjra kötelezték,
bár valamenynyiüket kereszthalálra ítélte, mégis,
kegyelemből előbb megfojtatta őket. Titkárát, Philemont,
aki meg akarta őt mérgezni, egyszerű halállal büntette." Ez
a latin szerző irgalmasság jelét látja abban, hogy a császár
ilyen egyszerű halállal szabadult meg ellenségeitől.
Könnyen elképzelhetjük ebből is, hogy a római kényurak
szokásos kegyetlenségeinek milyen példái lehettek a
szeme előtt.
Igazságszolgáltatásunk minden gyilkoló formája
kegyetlenség a szememben, ha többet akar a halálnál.
Különösen minálunk, ahol a lélek üdvösségére is tekintünk.
Szép üdvözülés az ilyen, ha kibírhatatlan kínokkal
súlyosítjuk a lélek távozását!
Néhány napja történt, hogy egy fogságba jutott katona
börtöne toronyablakából kitekintve, látta a téren gyülekező
népet, a bitófát kalapáló ácsokat, és azt hitte, hogy az ő
kerékbetörésére készülődnek. Elhatározta, hogy végez
magával, de egy rozsdás taligaszegnél egyebe nem volt,
ezt is a véletlen adta kezébe. Először a torkát próbálta
átdöfni vele. Kétszer magába szúrt, eredménytelenül. Mikor
látta, hogy semmire sem megy, harmadszorra a hasába
döfött. Ettől elájult. Ekkor lépett be egyik őre, és látta, hogy
végkimerülten, kicsavart testtel fekszik ott, de él még. Erre
sietősen közölték vele az ítéletet, mielőtt meghalna. Mikor
meghallotta, hogy csupán fejvesztésre ítélték, egyszerre
felbátorodott, elfogadta most már a kínált bort is, és
megköszönte bíróinak a nem remélt kegyet. Mint mondta,
azért akarta megölni magát, mert egy sokkal súlyosabb és
elviselhetetlen kínhaláltól félt, és a téren látott
előkészületekből arra következtetett, hogy kegyetlen
kínzásokkal fogják majd sanyargatni. Úgy érezte, hogy a
nem várt ítélet a haláltól szabadította meg...
Olyan korban élek, amely polgárháborúival bőven
szolgáltat példát a hihetetlen kínzásokhoz. Még a régi
történelemkönyvekben sem találunk undorítóbb eseteket
azoknál, melyeknek itt naponta tanúi lehetünk.
Ha nem láttam volna, el sem hinném a kegyetlen lelkek
létezését, akik csupán a gyilkolás öröméért ölnek és
darabolnak fel élő testeket; szokatlan kínzásokon, mindig új
halálnemeken törik a fejüket, anélkül hogy ellenséges érzés
vagy haszonvágy hajtaná őket. Mindössze azért teszik,
mert élvezni akarják az áldozatok gyötrődő mozdulatainak
látványát, hallani az aggodalomtól félőrült haldoklók
kiáltását. Elérték a kegyetlenség legfelső határát: ut homo
hominem, non iratus, non timens, tantum spectaturus
occidat (az ember ne haragból, ne félelemből, csak a
látvány öröméből öljön). Még a védtelen és ártatlan állat
leölését sem bírom végignézni undorodás nélkül.
Megtörtént, hogy a kifulladt és erejét vesztett szarvas nem
talált más utat a menekülésre, megadta magát üldözőinek,
és könynyezve könyörgött életéért.
Questuque cruentus
Atque imploranti similis.
(És könnyei folytakS mint
ki kegyet vár, sírt.)
Ha ilyet láttam, elfordultam. Az élve maradt állatot mindig
szabadon engedtem. Püthagorasz is így tett, amikor
megvásárolta a halászoktól és madarászoktól gazdag
zsákmányukat.
Primoque a caede
ferarum
Incaluisse puto
maculatum sanguine
ferrum. Úgy hiszem én:
legelőszörÁllati vér
serkent az ember kardja
hegyétől.)
Az állatok birodalmában a vérengzők természetes
hajlamuktól kegyetlenkednek. Miután Róma népét
rászoktatták már a vadállatok öldöklő kegyetlenségének
látványára, nem telt sokba, és emberek, gladiátorok
vérengzésére került sor. Az a gyanúm, hogy a természet az
embertelenséget is belénk rejtette. Senki sem ugrál attól,
ha az állatok ugrálását látja, és senki nem lép közbe, ha
látja, hogy marcangolják egymást. Talán kinevetik majd az
állatok iránti vonzalmamat, de lám, a teológia is előírja,
hogy emberségesen bánjunk velük. Egyazon gazda
szállásolt el bennünket ebben a palotában az ő
szolgálatára. Azok is, mi is az ő családjába tartozunk, joggal
kérhet tőlünk irántuk némi emberséget is.

A HASZNOSRÓL MEG A TISZTESSÉGESRŐL

Nincs kivétel: mindenki mond ostobaságokat; a baj ott
kezdődik, ha ezt valaki tudatosan teszi.
Nae iste magno conatu
magnas nugas dixerit.
(Nagy hangon mond
nagy ostobaságokat.)
Rám, ilyen formában, ez nem vonatkozhatik. Ostobaságaim
éppoly könnyen hagyják el a számat, mint amennyit a
valóságban érnek, s ez így van rendjén. Könnyűszerrel meg
is szabadulhatnék tán tőlük, de becsük szerint veszem s
adom vissza őket. Ha írok, a papiroshoz ugyanúgy
beszélek, mint bárkivel, akivel találkozom. Erre bizonyság,
ami itt következik.
A szószegés mindenkor megvetést érdemel, hisz még
Tiberius is visszautasította, bár érdekei mást parancsoltak
volna. Germaniából üzenték neki, hogy egyezzék bele
Arminius megöletésébe, mert így megszabadulhat
legnagyobb ellenfelétől; ő volt ugyanis a rómaiak
leghatalmasabb ellensége, aki már Varus konzulsága idején
csúfosan elbánt velük, s egymaga akadályozta meg, hogy a
rómaiak kiterjesszék uralmukat azokra a területekre. A
császár azzal válaszolt, hogy a római nép mindig nyíltan
vett bosszút ellenségein, fegyverrel harcolt fegyver ellen,
sohasem csellel válaszolt cselre, sohasem titokban, mások
háta mögött. Így a hasznosnak ígérkezőnél többre tartotta
a becsületeset. Azt mondhatnánk erre: bátor harcos volt;
ezt elfogadom, bár a hozzá hasonló állásúaknál ez nem
csoda. Az erény nyílt bevallása csak azok szájába nem illik,
akik az erényt nyíltan megvetik. Mert az igazság az erényt
erővel váltja ki a lélekből, de van lélek, amelyik parádézik
az igazsággal, mint valami ékszerrel, pedig igazában távol
áll tőle.
Emberi mivoltunk látható és rejtett épülete egyaránt merő
tökéletlenség. De a természet munkájában semmi sem
céltalan; még a céltalanság sem; e világmindenség minden
apró részecskéjének hasznos és pontos. helye van.
Lényünket beteges tulajdonságaink tartják össze: a
becsvágy, a féltékenység; az irigység, a babonaság, a
bosszúvágy, a kétségbeesés oly természetes módon lakozik
bennünk, hogy saját képünkben állatra ismerhetünk.
Nézzük csak a kegyetlenséget, elfajzásunk legkiáltóbb
példáját. Valami nehezen kifejezhető, kéjes, keserédes
örömet érzünk mások szenvedése láttán; még a gyermekek
is jól ismerik ezt az érzést;
Suave, mari magno,
turbantibus aequora
ventis,
E terra magnum alterius
spectare laborem.
(Édes érzés figyelni a
szárazföld felől mások
vergődését, ha a
föltámadt tengeren
hajtják a hullámokat a
 szelek.)
Ha megölnék bennünk ezeknek a tulajdonságoknak a
csíráit, akkor életünk alapfeltételeit rombolnák szét. Mint
ahogy mibennünk, úgy minden kormányzatban is vannak
olyan szükséges intézmények, melyek nemcsak alávalók,
de bűnösek is. A vétségek itt rangot nyernek, s a
társadalom fenntartásához éppolyan fontosak lesznek, mint
a mérgek egészségünk megőrzéséhez. S hogy mégis
megbocsáthatók, azért van így, mert szükségletté váltak, s
a köz szükséglete elhalványítja, elmossa valódi mivoltukat:
ám bízzuk e bűnök használatát jóval erőszakosabb és
kevésbé válogatós polgártársainkra, akik lelkiismeretüket
és becsületüket a haza oltárán áldozzák föl egyképpen,
ahogy valamikor a régiek életüket s vérüket vitték oda
áldozatnak. A közjó néha megkívánja az árulást, a
hazugságot, a gyilkolást. De bízzuk az ilyen feladatot a
könnyebben hajlókra, engedékenyekre.
Igaz, gyakran fölbosszant, ha látom a bírákat, amint csellel,
csalóka reménység felkeltésével, bocsánat ígéretével
próbálják a vádlottból vallomásukat kicsikarni.
Szemérmetlen cselfogás az ilyen. Lehet, hogy az
igazságszolgáltatás hasznát veszi, de én, magának
Platónnak is, aki e szokást méltányosnak mondja, magam
ízlése szerinti, másfajta módszert ajánlanék. Rossz
igazságszolgáltatás az ilyen, önmagát becsteleníti meg,
amikor másoknak ártalmát kívánja. Egy kérdésre válaszolva
mondtam nemrégiben, kötve hiszem, hogy egy herceget
elárulnék egyetlen alattvalója kedviért, én, aki
kétségbeesnék, ha egyetlen alattvalóját kellene a hercege
kedviért elárulnom. Nemcsak a csalókat utálom, hanem
azokat is, akik engem akarnának becsapni. Nem szívesen
szolgáltatnék .alkalmat ehhez sem.
Ama kevés esetben, amikor közvetítő voltam uralkodó
hercegeink ügyeiben, széthúzások és a népünket
marcangoló ellenségeskedések, harcok zajának idején,
gondosan ügyeltem, nehogy bizalmatlanságot keltsek
hercegeinkben a másik féllel szemben, de vigyáztam arra
is, hogy arckifejezésemet félre ne érthessék. A
mesterségbeliek takargatják igazi ábrázatukat, titkolózók,
hamiskodók, s még a mérsékeltebbek közülük is
alkalmazkodnak a velük szemben álló fél gondolkodásához.
Jómagam. inkább felkínálkozom, legőszintébb
véleményemet fejtve ki, mert természetem ezt követeli
tőlem. Gyatra és újonc közvetítő az, aki nálam többet
enged a közvetítések során. Ez ideig mindig szerencsém
volt (s ebben bizonyára jószerencsémnek oroszlánrész
jutott): a szemben álló felek meghallgattak engem, nyíltan
s bizalommal nyújtották kezüket egymásnak. Nyílt
magatartásom már az első alkalommal bizalmat ébreszt. A
nyíltság és a színtiszta igazság kimondása mindegyik
évszázadban csak hasznos és eredményes lehetett. Tovább
menve: akik minden haszon föladásával, érdek nélkül
munkálkodnak a béke ügyén, lehetnek nyílt szavúak, mert
ez esetben még a szabadszájúság sem gyanús és
gyűlöletes, s valóban elmondhatják, amit Hüperidész az
athénieknek mondott, amikor ezek beszéde nyerseségére
panaszkodtak: "Ne szókimondásom mikéntjét nézzétek,
hanem szabad mivoltomat, olyanét, aki anélkül szabad,
hogy elvenne valamit is mástól, vagy hogy növelné azt,
ami az övé." Szabadságom és határozott mivoltom
könynyen megőrzött a képmutatás látszatától is,
kimondatott velem súlyos és kényes szavakat, amiket tán
meg is bántam, távolodva tőlük az időben, de úgy látom
ma is, szabadságom éppen ezek mutatták természetesnek,
magától értetődőnek. Ha valamit elvégzek, magáért a
cselekvésért teszem, soha nem mérlegelem a
következményeket, nem fontolgatok, jósolgatok előre.
Minden tettem a maga szabta utat követi, mindegyik
eredményre tör.
Végeredményben, vezető főurainkkal szemben semmiféle,
gyűlöletből vagy szeretetből folyó szenvedély nem vezet;
akaratomat nem béklyózzák vélt sérelmek vagy különleges
elkötelezettségek. Törvényes, polgárhoz illő módon
tisztelem királyainkat, önérzet nem bujtogat, de nem is
fordít el személyüktől. Ilyen a természetem. A közügy sem
köt le, csak igen mérsékelten, lázba sohasem hoz.
Elkötelezettségeim nem olyanok, hogy az egész lelket
lázban tartanák: a harag és a gyűlölködés legalábbis
túlesnek a magam igazsága és kötelességei körén: olyan
szenvedélyek ezek, amelyek szembefordítanak bármilyen
kötelességet a józan ésszel, vagy semmibe veszik azt, a
legtöbb embernél.
Utatur motu animi, qui uti
ratione non potest
(Hagyatkozzék az érzelmeire,
ki az eszét használni nem
tudja.)
A törvényhez húzó, méltányosságot kereső akarat önmagát
szabályozza, egyensúlyt tart, mert máskülönben
törvénytelenség, lázadás lesz belőle. Ilyen akarat írja elő
fejem magos tartását, szívem nyíltságát, szemem tiszta
tekintetét.
A valóságban azonban nem röstelkedem bevallani - ha a
szükség úgy hozná, szívesebben áldoznék egy gyertyát
Szent Mihály oltárán, egyet pedig a sárkánynak, mint az
öregasszony tette a mesében. Egész a máglya lépcsőjéig
híve maradnék az igazak pártjának, de kizárólagosan csak
abban az esetben, ha történetesen erre jönne kedvem. Ha
minden összeomlik, dőljön össze Montaigne kastélya is: de
ha nincs erre szükség, hálás leszek a Gondviselésnek, hogy
megkíméli. De amíg szabadnak hagy, arra használom ezt a
szabadságot, hogy megvédjem, ami az enyém. Vajon
Atticus nem mérsékletével mentette meg magát az
országos hajótörésből, annyi változó balszerencse közt,
mindig az igazak pártján, a vesztesek pártján maradva?
Persze, könnyebb a dolga a veszélyben a hozzá hasonló
magánembernek. Érzem, a köz dolgaiban nem szabad túl
nagy törekvést tanúsítani, nem szabad engednünk, hogy
egész életünket magával rántsa, mintegy reá telepedjen.
De ha bajban van az ország, sem nem szép, sem nem
becsületes dolog a tétovázás, az állhatatlanság, s még
kevésbé a közömbösség. "Ea non media, sed nulla via est,
velut eventum expectantium quo fortunae consilia sua
applicent." (Nemhogy középutat választanának, de
semmiféle utat nem választanak, akár azok, akik kivárják
az eseményeket, s addig várnak, amíg a szerencsekerék
nem nekik kedvez.)
Mikor a barbárok Görögországba törtek, Syracusae
tirannusa, Gelon nem foglalt állást, hanem Delphoiban
állomásozó követét megbízta, tudakolja ki, merre fordul
majd a szerencse, hogy még időben elnyerhesse a győztes
kegyét. Az ilyet egyfajta árulásnak érzem, főleg akkor, ha
saját hazánk ügyeiben élünk vele, amikor nyíltan kell állást
foglalnunk. Ám az olyan embernél, akit sem állása, sem
rangja nem kötelez, menthető, ha nem húz semelyik
párthoz (enmagam ugyan még ebben az esetben sem
menteném föl), legföljebb az idegen földön vívott háborúk
esetén más a helyzet; igaz, a törvény nem kényszeríti rá,
hogy azokban részt vegyen. De még azoknak is, akik
mindenestül elkötelezték magukat, azt tanácsolom,
mértékkel tegyék inkább, várván, míg a vihar átvonul a
fejük fölött. Morvilliers úrnak, Orléans püspökének az esete
jó példa erre. Ismerek bátor szívűeket, erényes embereket,
akik ez órában is szilárdan állják a helyüket külföldön,
ügyünk szolgálatában, s nem törődnek vele, mit tartogat
számukra, milyen megpróbáltatásokkal sújt rájuk az ég.
Véleményem váltig ez: acsarkodjanak csak egymásra a
királyi fők, az az ő személyes ügyük; én semmibe sem
veszem azokat a könnyelmű embereket, akik szíves-
örömest részt vállalnak a nem nekik való küzdelmekben;
mert ha szembekerülünk egy herceggel, nem támadhatunk
ellene nyíltan és bátran, becsületünkre s kötelességünkre
hallgatva. Ha nem szereti urát, attól még becsülheti. A
valóságban a törvények szerepe s a régi szokások védelme
azzal jár, hogy akik saját érdeküket követve ellenük
fordulnak, éppen igazolják, sőt érdemessé teszik ezeknek
védőit.
Ne hívjuk viszont kötelességnek (ahogy ezt nap mint nap
teszik) azt a durva és nyers magatartást, amely a
magánérdekek védelmekor születik meg bennünk, se pedig
bátorságnak egy áruló vagy egy gonosz lélek viselkedését.
Ők gonosz, durva hajlamaikat szívesen hívják buzgóságnak,
holott nem a jó ügy vezeti őket, csak a saját érdekük.
Háborút szítanak, de nem azért, mintha jogos volna, hanem
azért, mert háború.
Nem tiltja semmi, hogy a közvetítő a két ellenfélnél
egyképpen illően és lojálisan viselkedjék, hogy egyfajta
kedvességet mutasson mindkettőnél (hiszen az ilyen
kedvességnek is sokféle módja, mértéke lehet), de legalább
mérsékletes legyen, és ne ígérkezzék el egyik félnek sem
olyanformán, hogy az teljesen a magáénak érezze a
közvetítőt. Elégedjék meg a kegyben is félmértékkel, s ha
már a zavaros vízbe gázolt, ne akarjon még halászni is
benne.
Van egy másik módja a feleknek való ajánlkozásnak, de ez
sokkal kevésbé óvatosság, mint inkább lelkiismeret
kérdése. Azzal, ha elárulván az egyik felet, a másiknak létét
biztosítod, adandó alkalommal nem fogod-e elárulni emezt
is? Az előbbi gonosznak fog tartani, bár hallgatott rád,
hiszen felhasználhat még, és becstelenséged az ő
üzleténék kedvez. Mert a kétszínűek hasznosak mindaddig,
amíg hoznak valamit, de mindenki vigyáz, hogy a lehető
legkevesebbet vigyék.
Olyat én soha az egyiknek el nem mondok, amit ne
mondhatnék ugyanakkor a másiknak is, legföljebb a
hangsúly változtatásával. De soha nem érintek mást, csak
közismert dolgaikat, vagy olyanokat, amikből közös
hasznuk lehet. Nincs haszon, amiért hazudni tudnék
akármelyiküknek is. Ha titkot bíztak rám, lelkiismeretesen
magamban őrzöm, de igyekszem minél kevesebb ilyen
megbízást elfogadni. Akinek nincs mit kezdenie vele, annak
csak terhére vannak a hercegek titkai. Mégis szívesen
vállalom azok terhét, s ami keveset reám bíztak, bátran
reám bízhatták. Sajnos, mindig több titkom volt, mint
amennyit szívesen elvállaltam volna.
A nyílt beszéd nyílt beszédre késztet; társunkat úgy nyitja
meg, akár a bor vagy a szerelem.
Lüszimakhosz király meg akarta valamivel ajándékozni
Philippidészt, mire az bölcsen így hárította el: "Adj nekem,
amit akarsz, csak ne a titkaidat." Úgy látom, mindenki
zokon veszi, ha a dolgok igazi természetét rejtegetik előle,
ha nem tudja pontosan, mi a dolga ebben s ebben az
ügyben, aminek intézése az ő dolga lenne, vagy ha az
intézendő dolgok igazi értelmét-súlyát eltagadják előle. Ami
engem illet, csak örülök, ha nem mondanak többet, mint
amennyi tevékenységemhez szükséges, s nem is óhajtom,
hogy többet tudjak, mint amennyit kimondok, mert az
befolyásolná beszédemet. Ha mégis valami komiszságra
akarnának felhasználni, ám tegyék, de úgy, hogy a
lelkiismeretemet hagyják békén. Nem kívánok olyan
elkötelezett s megbízható lenni, hogy alkalmasnak
találjanak az árulásra. Aki önmagához hűtelen,
megbocsáthatóan hűtelen lehet urához is.
De éppenséggel az uralkodók nem elégszenek meg a
félhűséggel, és elutasítják a feltételekhez és határokhoz
kötött szolgálatot. Hiába, ezen nem lehet segíteni.
Jómagam őszintén feltárom előttük képességeim és
feltételeim határait. Mert ha rabszolga vagyok, szeretnék a
saját belátásaim rabja lenni, de még így sem biztos, hogy
célhoz érek a vállalt szolgálatban. Mert tévednek súlyosan,
ha egy szabad embertől megalázó szolgálatot és olyan
elkötelezettséget kívánnak, amit az erre a célra
megvásárolhatóktól szokás csak kívánni, olyanoktól, kiknek
anyagi boldogulása teljességgel gazdájuktól függ.
Törvényeink nagy súlyt vettek le rólam, engedtek egyetlen
pártot választanom, egyetlen urat szolgálnom: minden
kötelezettségem erre korlátozódik. Nem azt mondom ezzel,
hogy ha érzelmeim a másik félhez húznának,
szemérmetlenül oda állnék. A kívánságok, a vágyak belső
törvényszerűségnek engedelmeskednek; cselekedeteink
azonban parancsot csak a közösség érdekeitől kaphatnak.
Cselekvésem módja igencsak eltér a ma szokványostól;
nem hatásra vadászik vagy tartós eredmények elérésére
számít, hiszen maga az angyali ártatlanság sem tudna itt,
közöttünk képmutatás nélkül létezni, hazugság nélkül
fennmaradni. Ezért azután a közügyekben való részvétel
nem vált soha az én vadászterületemmé. Csak annyit
nyújtok a köznek, amennyit itteni helyzetem mindenképpen
megkíván, s olyan formában nyújtom, amely a legjobban
megfelel egyéniségemnek. Gyermekkoromban még nyakig
merültem a köz ügyeibe, s oly sikerrel, hogy majd végleg
bennragadtam. De igyekeztem időben kikászálódni onnan.
Azóta sokszor sikerült fölmondanom egy-egy
kötelezettséget, vagy kibújnom alóla, de magamtól soha el
nem vállaltam; a nagyravágyásnak hátat fordítottam.
Egyébként, akárcsak az evezősök, akik az árnak háttal
haladnak előre, engem is inkább a szerencsém vezetett,
mintsem az akaratom. Vannak utak, melyek valóban
kedvemre s nekem valók, és ha valamikor is ezeken az
utakon keresztül érek el a világ megbecsüléséhez, legalább
tudni fogom, hogy mindig az ésszerűséget követtem, saját
ésszerű meggondolásomat.
Akik véleményemmel ellentétben azt tartják, hogy
őszinteségem inkább együgyűség, erkölcseim hangoztatott
egyszerűsége és józan mivolta pedig mesterkéltség, hogy
inkább óvatoskodás, mint természetes jóság dolga, azok
inkább megtisztelnek, semhogy megsértenének.
Fortélyosságomat túlbecsülik; s aki közelebbről figyeli
dolgaimat, kénytelen lesz bevallani, nincs az ő iskolájának
semmiféle olyan szabálya, mely azokon a szigorú s
kanyargós utakon, ahol még a legnagyszerűbb
rátermettség s a legkülönb okosság is csak nehezen tudna
egyenesen haladni, az enyémhez hasonlóan meg tudná
őrizni a mozgás természetességét és látszólagos
szabadságát. Az igazsághoz vezető út egyetlen és
egyszerű, míg az egyén hasznát néző, az előnyöket szerző
út kétfelé ágazik, egyenetlen, csalárd módon.-vezet.
Gyakran láttam az ilyen kényszeredett, mondvacsinált
szabadosságok alkalmazását; a legtöbb esetben semmi
sikerre nem vezettek. Aiszóposz szamarára emlékeztetnek
az ilyen emberek, amelyik a kutya szeretetét utánozni
akarván, urának a vállára helyezte patáit; a kutyát az ilyen
bizalmaskodásért simogatni szokták, szegény szamár
kétszer annyi botot kapott, mint amennyi simogatást. "Id
maxime quemque decet quod est cujusque suum maxime."
(Az a legjobb számunkra, ami leginkább összhangban áll a
természetünkkel.) Nem akarom én rangjától megfosztani a
csalfaságot, mert méltán gondolhatnák, hogy nem értem a
világ rendjét. Tudom, gyakran igen jó szolgálatot tesz, és
táplálja, valósággal ébren tartja legtöbb emberi
cselekedetünket. Vannak törvénybe iktatott bűnök éppúgy,
mint ahogy vannak jó vagy éppen menthető törvénytelen
cselekedetek is.
Az önmagáért való, természetes és általános érvényű
igazság egészen más méretre szabott, mint a mi
különleges, nemzeti, a társadalmunk szükségleteihez
szabott igazságunk: " Veri juris germanaeque justiciae
soludam et expressam effigiem nullam tenemus: umbra et
imaginibus utimur (Nincs birtokunkban a valóságos jognak
meg a tökéletes igazságnak megfelelője: csak az árnyékát
használjuk, a képe másolatát); olyannyira igaz ez, hogy
amikor a bölcs Dandamys meghallotta Szókratész,
Püthagorasz és Diogenész életének történetét, elismerte;
hogy nagy egyéniségek, viszont abban nem látott semmi
nagyságot, hogy a törvényeket szolgai módon követték s
alkalmazták,. mert szerinte a törvényeket szolgáló egyéni
erény mindig veszít eredendő erejéből; sokfajta bűnös
cselekedet nemcsak a törvény engedelmével, hanem
egyenesen annak a bujtogatására követtetik el. "Ex
senatus consultis plebisque soitis scelera exercentur."
(Vannak a szenátusi határozattal hozott s a néphatározattal
jóváhagyott bűnök.) Köznyelven beszélek, amikor a
hasznos és becsületes közt különbséget teszek. Ez a
köznyelv odáig megy, hogy bizonyos természetes
cselekedeteket is, bár azok nemcsak hasznosak, de
szükségesek is, megbecstelenítőnek és piszkosnak mond.
Ámde nézzünk meg más példákat az árulásról. Két trák
trónkövetelő vitatta egymás közt az öröklés jogát.
Uralkodójuk igyekezett a vita fegyveres eldöntését
megakadályozni. Erre az egyik, arra hivatkozva, hogy egy
találkozás elősegítheti a vita barátságos eldöntését,
lakomára hívta a másikat, s ott elfogatta és
meggyilkoltatta. A római igazságszolgáltatás az ilyen
árulásért elégtételt kívánt. Annak, hogy a törvényes úton
vegyenek elégtételt, sok akadálya volt; így aztán,
mivelhogy háború kockázata nélkül semmiféle törvényes
módjuk nem akadt, árulással intézték el a dolgot. Pompeius
Flaccust találták erre a legalkalmasabbnak. Hamis
szavakkal, mindenféle ígérgetéssel magához hívatta a
gyilkost, s az ígért pénzjutalmak és kedvezmények helyett
kezére-lábára bilincset veretve, Rómába küldte. Az egyik
áruló minden bevett szokással ellentétben a másikat ejti
csapdába; minthogy egymással szemben bizalmatlanok,
saját furfangjukkal nehéz lenne őket tőrbe csalni. Tanúm
erre szomorú kimenetelével a fenti példa.
Mindenki ám utánozza Pompeius Flaccust; tudom, akadnak
elegen; ami azonban engem illet, az én szavam s az én
hitelem, mint minden; ami az enyém, egyazon testnek,
egyazon értelemnek részei: Igyekszem legjobb erőimmel a
közt szolgálni, legalábbis így gondolom. Ám ha rám
parancsolnának, hogy a törvény előtt közvádlóként
teljesítsek szolgálatot, azt mondanám: "Erre én nem
termettem rá", vagy ha reám bíznák az árkászok
parancsnokságát, azt mondanám: "Sokkal méltóbb
feladatokra vagyok hivatott"; ugyanígy, ha hazudozásra,
árulásra kérnének; esküm szegésére valami nemes ügy
szolgálatában, vagy arra, hogy ugyanezért öljek meg,
mérgezzek meg valakit, azt felelném: "Ha megloptam vagy
megkárosítottam valakit, küldjetek inkább a gályára." Mert
úgy van rendjén, ha egy nemesember ugyanazt mondja,
amit Lacedaemon lakói a béketárgyaláson,. az Antipatertől
szenvedett vereség után: "Bármi súlyos terhet róhatsz
ránk, a te dolgod ez. De ha becstelent és aljasat kívánsz
tőlünk, csak idődet vesztegeted." Mindenkinek úgy kellene
saját lelkiismeretére megesküdnie, mint ahogy az
egyiptomi uralkodók eskették meg ünnepélyes külsőségek
közt a bírói tisztség viselőit: bármily parancsot kapnának is,
mindig csak lelkiismeretük szavát kövessék. Mert ha
becstelen dolgot bíznak rád, az annak a jele, hogy
megbízód becstelen. Aki megbízott, ismer téged, s a
büntetésed már jó eleve az, hogy hiába javulnak a köz
ügyei odaadó becstelenséged folytán, magánügyeid egyre
kuszáltabbak lesznek. Az ilyen köz-jócselekedet árt
legtöbbet saját magatoknak. És nem új keletű, s némi
igazság is van abban, hogy maga az igyekezet mond
ítéletet fölöttetek. A hűtlenség bizonyos esetekben talán
megbocsátható; de csakis akkor, ha egy másik :hűtlenség
megtorlását célozza.
Éppen elég az olyan árulás, amit nemcsakhogy
visszautasítottak; de megbüntettek később, bár a megbízók
érdekét szolgálták: Ki ne ismerné Fabricius ítéletét Pyrrhus
orvosa fölött? Megesik az is, hogy az árulás értelmi szerzője
megbünteti a fölfogadott embert, mintegy visszautasítván
ezzel a tettével saját részvételét, megtagadva saját
szerepét.
Jaropelc orosz nagyherceg egy magyar nemest bérelt föl
Boleslaus lengyel király megölésére vagy olyan tett
elkövetésére, amely az.orosz népnek hasznára lehetne.
Emez nemes lovagként ment a királyhoz, hűséges
szolgájának mutatkozott, tanácsosi rangot nyert, és
látszatra legjobb barátja és tanácsadója lett. Miután így a
kegyeibe férkőzött, távollétét ügyesen kihasználva, az
oroszok kezére juttatta Viszlicát. E nagy és gazdag várost
az orosz hadak földig rombolták, fölégették, minden lakóját
nemre-korra való tekintet nélkül megölték, nagyszámú
nemesét, akiket a környékről a harc híre odacsalt, mind
kiirtották. Jaropelc régi haragja így kielégült, hiszen
Boleslaus egy ízben hasonlóan bánt el vele. Még részegen
az árulás sikerétől, meglátta annak meztelen csúfságát,
majd amikor a szenvedély már nem vakította el tekintetét,
egyszerre olyan lelkifurdalás kerítette hatalmába, hogy
kiszúratta az áruló szemét, nyelvét, férfitagját pedig
levágatta.
Antigonosz rávette Argüraszpidész katonáit; árulják el
főkapitányukat, Eumenészt, régi ellenfelét. De alighogy
megölték és testét eléje cipelték, saját maga kívánta az
isteni igazságszolgáltatás ügynökének szerepét játszani, és
bosszút állni e megvetésre méltó áruláson, s ezért a
gyilkosokat a tartományi kormányzó kezére adta, szigorúan
megparancsolva neki, hogy így vagy amúgy, de ölje meg
őket. A gyilkosok sokan voltak, de egyetlenegy nem látta
közülük többé Macedónia földjét. Minél különbül
kiszolgálták Antigonoszt, az csak annál kíméletlenebb
büntetéssel válaszolt.
A rabszolgát, akí urának; Sulpiciusnak tejtekhelyét elárulta,
a Sulla-féle proskripció ígéretének megfelelően szabadon
engedték; de a köztörvényeket alkalmazva reá, már mint
szabad embert taszították le a tarpei sziklákról. Királyunk,
Clovis pedig felakasztatta Cannacre három szolgálóját,
miután azok urukat néki elárulták, az ő kívánságára. Az
árulókat általában a nyakukra kötött júdáspénz erszényével
kötötték föl. Miután szavukat állva kifizették őket, eleget
tettek az árulókra vonatkozó törvényeknek is. Második
Mahomet féltékenységében meg kívánt szabadulni
bátyjától, s ezért, nemzetének szokásai szerint, egy tisztjét
jelölte ki annak meggyilkolására. Emez az áldozat szájába
annyi vizet öntött, hogy a szerencsétlen megfulladt. Mikor
pedig dolgát így elvégezte, mintegy a bűntényt
kiengesztelendő, a gyilkost a megholt testvér anyjának a
kezére adta (csak apai ágon voltak testvérek ugyanis), ez
pedig Mahomet szeme láttára felmetszette a gyilkos hasát,
saját kezével kereste meg s tépte ki szívét, s aztán a
kutyáknak vetette étkül.
Még az erkölcsileg mit sem érők számára is kellemes dolog,
ha elkövetett gazságukhoz a jóság és igazság bizonyságát
toldozhatják, mintegy ellensúlyként, lelkiismeretük kései
megnyugtatására.
Hozzá kell fűznöm ehhez, hogy a parancs kiadói általában
úgy tekintenek a gaztettek elkövetőire, mint eleven
szemrehányásra. Ezért, mikor halálba küldik őket, saját
gaztettük még élő tanúit igyekeznek örökre eltüntetni.
Nos, ha jó sorsotok úgy hozza, hogy a közjót csak ezzel a
kétségbeesett, végső orvossággal tudjátok gyógyítani,
akkor az árulás elkövetőjét, hacsak nem átkozott amúgy is,
legalább ti ne átkozzátok, amiért megbíztátok, amiért
titeket kiszolgált, hiszen be nem vallottan is a ti szívetek
áruló indulatát bizonyítja. Éppen úgy használják őket, mint
ahogy a hóhért használják föl a kivégzésekre; belőlük e
megbízással alja embert csinálnak, de tisztsége mégis
éppen olyan szükséges, mint amilyen kevéssé becsülhető.
Az ilyen megbízás nemcsak alávaló, hanem a lélek áruba
bocsátása is. A rómaiak jogszokása szerint Sejanus lányát
nem ítélhették halálra addig, amíg szűz volt. Ezért, a
törvénynek szabad folyást akarván engedni mégis,
megbecsteleníttették a hóhér által, mielőtt megfojtatták
volna. E hóhérnak ezáltal nemcsak a keze, de a lelke is
rabszolgája lett a köz érdekének.
Amikor első Amurath súlyosbítani akarta azoknak az
alattvalóinak a büntetését, akik részt vettek fiának
apagyilkos terveiben, legközelebbi rokonaiknak adott
parancsot, hogy segédkezzenek a bűnösök kivégzésében;
ebben az esetben módfelett becsületesnek tartom egyes
rokonok magatartását, amikor megtagadták az
engedelmességet, s inkább ők is vállalták az összeesküvés
felelősségét, de nem akartak igazságot szolgáltatni egy
másik gyilkosság árán. . Tanúja voltam magam is, amikor
egy-egy vár bevételekor némely csirkefogók életük
megmentéséért vállalták, hogy barátaikat és
fegyvertársaikat felakasszák: azt hiszem, rosszabbul
érezhették magukat, mint felakasztandó társaik a kivégzés
előtt. Mondják, hogy Vitold litván uralkodó hercegtől ered a
törvény, amelynek értelmében az elítéltek egymást voltak
kötelesek megfojtani. A herceg megengedhetetlennek
tartotta, hogy olyan személyt alkalmazzanak a hóhéri
munkára, akinek a bűnhöz semmi köze sincsen.
Ha az uralkodót valamely sürgető körülmény, parancsolóan
sürgető esemény hitszegésre kényszeríti, avagy uralkodói
kötelessége teljesítésétől téríti el, tekintse úgy az ilyen
kényszert, mint valami isteni csapást. Azáltal, hogy saját
okoskodása áthágta az általános, a hatalmasabb okoskodás
példáit, ha bűnt nem követett is el, de szerencsétlen
módon cselekedett. Annyira, hogy egyszer, amikor
megkérdezték tőlem, ez miként orvosolható, így feleltem:
"Semmi módon; ha úgy adódik, hogy két szélsőséges eset
között kell választania, ("sed videat ne quaeratur latebra
perjurio" (árulásra azonban ne is próbáljon mentséget
keresni), tegye, amit jónak lát, de ha megbánás nélkül
teszi, ha teljesen közömbös neki, akár megteszi ~ akár
nem, valami nincs rendben a lelkiismerete körül."
Ha mégis úgy adódnék, hogy valaki lelkiismeretének
ingatagsága folytán képtelen volna e dolgokban megtalálni
az igazi utat, azért én őt nem becsülném kevesebbre. Meg
kell bocsátani, s becsülni kell a vesztest is. Elvégre nem
vagyunk mindenhatók. Gyakorta megesik, hogy ha
lehorgonyozni nem tudunk, hajónk sorsát végül is a
Gondviselésre kell bíznunk. Van-é biztosabb támaszunk a
végszükségben? Vajon képes-é többre az az uralkodó, aki
hitét s becsületét is meg akarja őrizni, minthogy e kettő
többet jelent számára saját lelki üdvösségénél, de népe
üdvösségénél is? Amikor imára kulcsolt kezével Istent hívja
segítségül, nem abban reménykedik-e, hogy az isteni jóság
nem tagadja meg tőle segítségét, hogy az isteni kéz nem
utasítja vissza azt, aki ilyen esdekelve kéri?
Veszélyes példálózások ezek, ritka, mondhatni beteges
kivételek a mi természetes szabályaink alól. Mégis követni
kell őket, mérséklettel s nagy körültekintéssel; semmiféle
magánérdekért sem tehetünk erőszakot saját
lelkiismeretünkön. Csak a köz haszna éri meg, de az is csak
abban az esetben, ha fontos, mindenki előtt világos
haszonról van szó.
Timoleon kihulló könnyeivel mosta tisztára cselekedetét,
amikor visszagondolt arra, hogy testvérkezével ölte meg a
tirannust. Lelkiismerete nem lehetett nyugodt, mert
erkölcse és becsülete árán kellett a köz hasznát szolgálnia.
A szenátus, bár e gyilkosság nyomán föllélegzett, nem mert
kereken véleményt formálni a nagy jelentőségű, de kettős
arcú cselekedetről. Syracusae lakói éppen ez idő tájt kérték
a korintusiak támogatását, egyik hadvezérük elküldését,
aki városuknak régi fényét helyreállíthatná, és Szicíliát
megtisztogatná a sok kényuracskától. A syracusaiak
Timoleont választották azzal a hátsó gondolattal, hogy akár
jól, akár rosszul látja el föladatát, döntésük egyik esetben
az ország megszabadítójának szólhat, másik esetben pedig
a testvérgyilkos megbüntetését szolgálja. Ez a különleges
okoskodás azonban élesen rávilágít példánk veszélyes
voltára, s eme különleges eset fontosságára is. Mert ezúttal
jól tették, hogy nem ítélkeztek, s másra hagyták a kérdés
eldöntését. Mert Timoleon magatartása e küldetés során
fényesen igazolta az ő ügyét; mindvégig méltósággal s
erényesen viselkedett. Öröme pedig és dicsősége, mely
nemes feladatának számtalan göröngyös útján vele tartott,
úgy látszik, az összeesküvések pártfogó istenének
ajándéka volt, azoké, akik kedvezően ítélkeztek fölötte.
Minden ügy kimenetele menthető, ha menthető maga az
ügy. De ama félelmetes következtetés, amire a római
szenátus jutott, a közvagyon növelését véve egyetlen
indítéknak, egyáltalán nem meggyőző, és nem óvja meg az
elmarasztalástól az ítélet hozóit. A szenátus engedélyével,
mondhatni: parancsára több város pénzzel válthatta meg
Sullától szabadságát. Az ügyet azonban újra tárgyalták, a
szenátus ismét adót vetett ki rájuk, s így elveszítették a
megváltásként befizetett pénzt. A polgárháborúk gyakran
produkálnak ilyen becstelen példát: megbüntetjük azokat,
akik hittek szavunknak, és a tisztviselők becstelenségének
árát máson hajtjuk be. Olyan ez, mint mikor a mester
tanulékonyságáért vesszőzi meg tanítványát, avagy a
vakvezető megveri a vakot. Micsoda ferde képe az
igazságszolgáltatásnak! Ebben a filozófiában vannak
hamis, hitvány szabályok. Az adott szó betartásáról
felhozott példák nem meggyőzőek, nincs súlyuk, éppen a
körülmények miatt. Elfognak például a rablók; visszaadják
szabadságodat, miután megesküdtél egy bizonyos
váltságdíj megfizetésére. Mármost helytelen volna azt
hinnünk, hogy egy becsületes embernek hitszegő módon
nem kell a váltságpénzt megfizetnie, ha a rablók kezeiből
kikerült: Ez mindenképpen helytelen. Mert ha a félelem
egyszer elhatározásra bírt, a váltságdíj kifizetését vállaltad,
a félelem elmúltával is tartanod kell magad adott
szavadhoz. Még ha akaratom ellenére kényszerítették is ki
belőlem az ígéretet, köteles vagyok adott szavamnak
megfelelően az utolsó fillérig megfizetni az ígért összeget.
Ha szavam hebehurgyán néha megelőzte a gondolataimat,
legalább a lelkiismeretem ott maradt őrizőnek. Ha másként
teszünk, fokról fokra kiöljük a szavunkba helyezett bizalmat
abból az emberből, akinek esküvel vagy szóval elköteleztük
magunkat. "Quasi vero forti viro vis possit adhiberi."
(Mintha megerőszakolhatnánk egy kiváló embert.) Csak ha
alávaló, önmagában is igazságtalan dolgot ígértünk meg, a
magunk hasznára gondolva, van jogunk ígéretünket
megszegni; mert az igazság jogát mindig elébe kell
helyeznünk vállalt kötelezettségünk vélt jogosságának.
Valamikor Epaminondaszt a kiváló emberek között is a
legelső helyre tettem; ezt fenntartom ma is. Milyen óriásira
nőtt előttem egyéni elkötelezettségeinek teljesítésében;
soha a legyőzött ellenfelet meg nem ölte; hazája
szabadságának felbecsülhetetlen méltóságáért lelkiismereti
kérdést csinált egy tirannusnak és társainak megöléséből,
minthogy a tett nem felelt meg az igazságszolgáltatás
formáinak; alávalóságért elítélte azt az embert, aki,
bármilyen jó polgár volt is, az ellenség körében és a
csatában barátját nem kímélte, a vendégjogot be nem
tartotta. Íme, egy gazdag lélek! A legdurvább és
legerőszakosabb emberi cselekedetekbe is jóságot és
emberséget varázsolt, méghozzá oly finomsággal, amit
csak filozófiai iskolákban lehet eltanulni. Vajon ennek a
vakmerő, fájdalom ellen edzett, halált, szegénységet nem
félő embernek az alaptermészete volt-é ilyen? Vagy ő
formálta saját magát ily gyengéd és jó emberré? Irtózik a
fegyveres beavatkozástól, a vér látásától, de megtör egy
legyőzhetetlennek hitt népet, amely csak az ő ereje előtt
hajolt meg, viszont a küzdelem közepette is ellágyul, mikor
vendégével és barátjával kerül szembe. A harcot valóban
csodával határos módon vezette, s a leghevesebb tusában,
amikor haragtól lángolt s halálos sebeket osztogatott, akkor
sem engedte ki kezéből egy pillanatra sem az irgalmasság
zaboláját. Pedig csodaszámba megy ilyen helyzetben az
igazságosságnak leghaloványabb fényét is megcsillogtatni.
Csak Epaminondasz önuralmának sikerülhetett tiszta
ártatlanságot, erkölcsi szépséget, könnyedséget tanúsítani
a legnehezebb helyzetekben. Egy helyütt azt olvashatjuk,
hogy a mamertinusok, Messina lakói felfüggesztették
háború idején a harcban részt vevő férfiak törvény elé
idézését. Másik helyütt a néptribun szemében az
igazságszolgáltatás ideje meg a háború ideje két különböző
dolog, egy harmadik helyen pedig azt írja Plutarkhosz, hogy
a fegyverek zajától nem hallotta a törvény szavát, bár ettől
az udvarias viselkedés és az emberiesség hangját még
meg tudta hallani. Vajon az ellenségtől vette át azt a
szokást, hogy harcba készülőben áldozatot mutatott be a
Múzsáknak, s az ő vidámságukkal és kedves lényükkel
enyhítette ekként a harc dühét és durvaságait?
Ilyen tanítómestert követve próbáljuk mi is becsben tartani
azt az úgynevezett megengedhetetlen dolgot, hisz a
közérdeket nem lehet mindig a magánérdek mögé
helyezni, manente memoria etiam in dissidio publicorum
foederum privati juria (A magánjog emléke túléli a
közviszályok életét is); et nulla potentia vires Praestandi,
ne quid peccet amicus, habet (...és nincs minden
megengedve a törvény emberének sem); álljon bár egy
király vagy egy nemzet szolgálatában. "Non enim patria
praestat omnibus officiis, et ipsi conducit pios habere oives
in parentes." (A hazával szemben vállalt kötelességek nem
zárják ki a többit, s a saját érdekében minden polgár fiúi
tisztelettel viseltetik a szülők iránt.) E tanítás minden
kornak szól, nincs mit tennünk, eddzük hozzá
bátorságunkat a fegyverekhez, de éppen elég, ha csak
vállunkon hordjuk a fegyvert, ha tollunkat nem vérbe,
hanem csak tintába mártjuk. Ha erkölcsi nagyságnak vélik,
hogy valaki felmondja a barátságot, elfelejti
elkötelezettségét, adott szavát akár a köz javáért, akár
fellebbvalóinak engedelmeskedve, engedelmet kérek, de ez
olyanféle nagyság; aminek semmi köze nincs
Epaminondasz erkölcsi nagyságához.
Valóságos undor fog el e másik, szeszélyes léleknek a
buzdításaitól:
dum tela micant, non vos
pietatis imago
Ulla, nec adversa conspecti
fronte parentes
Commoveant; vultus gladio
turbate verendos.
(Míg csillognak a fegyverek,
nehogy megindítsa fiúi
tiszteleteteket bármilyen
látvány, még az sem, hogy
atyáitokat látjátok az ellenség
sorai közt: csúfítsátok el
kardjaitokkal e tiszteletre
méltó arcokat.)
Az ilyen okoskodást a természetüktől fogva gonoszaknak
engedjük át, a vérengzőknek, az árulóknak. Hagyjuk, hogy
nekik szolgáljon ez az önmagából kivetkőzött, szörnyeteg
igazságszolgáltatás, mi viszont gyakoroljuk tovább az
emberséget. Az idő meg a példa számtalan lehetőséget
mutat. A Cinna ellen viselt polgárháborúban Pompeius
egyik katonája tudtán kívül megölte testvérét, aki az
ellenség soraiban harcolt. Szégyenében és nagy bánatában
öngyilkos lett. Pár év múlva, ugyanennek a népnek egy
másik belháborújában egy katona, miután az ellenfél
sorában harcoló testvérét megölte, jutalmat kért
feletteseitől.
Aki valamely cselekedetet a haszna után mond jogosnak és
becsületesnek, az helytelenül okoskodik, és helytelen azt
gondolni, hogy mindenki kényszeríthető ilyen cselekedetre,
ha tudja, hogy abból haszna lesz:
Omnia non pariter rerum sunt
omnibus apta.
(Nem minden dolog való
egyformán mindenki számára.)
Nézzük például az emberi társadalom legszükségesebb és
leghasznosabb intézményét, a házasságot. A szentek
tanácsa szerint becsületesebb nem házasodni, s ezzel az
emberiség legtiszteletreméltóbb hivatásának gyakorlói úgy
záratnak ki a házasság intézményéből, mint ahogyan mi
karámba kényszerítjük legkevésbé értékes állatainkat.

A MEGBÁNÁSRÓL
Mások formálják az embert, én csak leírom az embert,
méghozzá egy eléggé tökéletlen teremtmény, önmagam
példáján, holott ha még alakíthatnék magamon, egészen
másmilyen volnék. De így sikerült, nem tehetek róla.
Arcvonásaim jól felismerhetők e leírásban, bár gyakran
elváltoznak, módosulnak ezek is. A világ sem más; mint
örökös hintajáték. Szünet nélkül leng rajta minden: a föld, a
Kaukázus sziklái, Egyiptom piramisai, saját külön hintájukon
meg a közös hintán. Maga az állandóság sem más, mint
lassított játék. Nem tudom mozdulatlanná tenni tárgyamat,
önmagamat. Meginog, elbotlik, mint a részeg. Ezért ott
kapom el, ahol éppen érem, játékának kellős közepén.
Nem a létezést festem, hanem az átmenetet; de nem az
egyik korból a másikba való átlépést, vagy mint ahogy a
nép mondaná: a hétévente változó életet, hanem a napból
napba, percből percbe átfolyó emberidőt. Történelmemet a
mindennaphoz igazítom. Ha kell, módosítom, hol
szeszélyemet követve, hol készakarva. Ez a könyv
különböző, állandóan mozgó eseményeknek, meg sem
fontolt, vagy ha úgy tetszik: sokszor ellentmondó
képzelődéseimnek lejegyzése: hisz' magam is változtam
írása közben, tárgyam is más látószögbe, más megítélésbe
került. Elég az hozzá: sok ellentmondás található benne,
de, Demadészt követve, az igazságnak ellene soha nem
mond. Bárcsak egyszer érezne lelkem szilárd talajt, nem
kísérleteznék tovább, anyagom fölött úrrá lennék. De így
továbbra is csak inaskodom benne.
Alacsony és dicsőség nélküli életről vallok itt, fontoskodás
nélkül. Az erkölcsi szabályok kötelezik az egyszerű
magánembert éppúgy, mint a díszruhájába bújt herceget.
Mindegyiknek az emberi létezés teljes egészéről kell
tanúságot tennie.
Minden író a maga egyéni, sajátos módján jut e1 népéhez.
Én, mindenkit megelőzve, saját egyetemes emberségemet
akarom közölni: nem a grammatikust, se nem a költőt vagy
jogászt, hanem kizárólag Michel de Montaigne-t. Lehet,
nem tetszetős, ha annyit beszélek magamról, nekem
viszont az nem tetszik, hogy más nem törődik eleget
önmagával.
De elegendő ok-é ez ahhoz, hogy én, aki szokásomhoz
híven annyira önmagamnak élek, jónak lássam magamat
itt közszemlére tenni? Van-é értelme magamat mutogatni a
nagyvilág előtt, ahol a kifejezés módja és művészete annyi
nagyszerűséget mutatott már az én nyers, egyszerű, néha
bizony gyengécske művészkedésemmel szemben? Nem
olyat-é ez, mint hogyha tégla nélkül akarnék falat építeni,
vagy valami ehhez hasonlót, ahogy itt könyvet írok, minden
valódi tudás és művészi készség nélkül? A zene motívumait
a művészet rendezi el, az enyémet viszont a véletlen. A
művészi fegyelemből csak annyi az enyém, hogy soha
ember még hívebben nem kezelte tárgyát, jobban nem
ismerte azt, amiről írni akart, ebben pedig - azt hiszem - a
ma élők közül én vagyok a legtudósabb. Másrészt pedig
senki sem hatolt beljebb tárgyába, s onnan nem fejtett ki
még több lényegeset, a célhoz sem jutott közelebb, a
kiszabott célhoz: hogy művemnek jó végére járjak, egyedül
az önmagamhoz való hűséget kellett éberen tartanom, de
ennél őszintébb s tisztább mű nem is létezhet. Az igazságot
mondom el, de sohasem a durva igazságot, csak azt, amit
a belső kényszer kimondanom enged. S minél idősebb
leszek, annál több erő kényszerít kimondanom az igazat,
hiszen érzem erősen, hogy az én koromban már
megszokásból is engedékenyebbek vagyunk a fecsegésre,
és kevésbé titkoljuk legbensőbb titkainkat. Tapintatlanok
vagyunk önmagunkkal szemben. Velem nem történhetik
olyasmi, amit gyakran látok mások esetében: a művész s a
műve ellentmondanak egymásnak, és úgy érezzük, a
beszélgetések során becsületes ember ostobaságokat irkál
össze, vagy hogy egy fajankó fejében született meg a mű,
okosan és megfontoltan? Vagy azt nézzük, hogy lám,
milyen közönséges a szavajárása, önmagából alig ad
valamit, összes tehetsége kölcsönvenni, talán mert őkelme
üres? Egy tudós ember nem lehet mindenben tudós; de a
tehetséges ember lehet mindenben járatos, még a nem
ismert dolgokban is.
E könyvben mondanivalóm s én magam együtt lépünk.
Másutt a munkás ócsárolhatja vagy dicsérheti a keze
művét, itt nem: ami a műre vonatkozik, áll írójára is. Aki
ítéletet mond az egyik fölött, anélkül hogy a másikat
ismerné, nem gondolkodik helyesen. Ha engem megismert,
igazat ad ebben nékem. Mértéken fölül boldoggá tesz, ha
olvasóim tetszéséből csak annyi részt kapok, amennyit az
értelmes emberekből kiváltottam. Mert ez annyit jelent,
hogy hasznomra szolgált a sok tudomány, bár belőle több
is elkelt volna, de emlékezőtehetségem, sajnos, nem
segített eléggé megtartásában.
Itt kérek elnézést, amiért olyan gyakran hangoztatom:
ritkán bánok meg valamit is, lelkiismeretem kielégítő, nem
borzongat, bár nem olyan lelkiismeret, mint a lovaké vagy
az angyaloké, mert emberi bennem ez is; mint valami
refrént, gyakran elismétlem ezt, nem ünnepélyes
refrénként, hanem naivan, teljes alázattal; bármit is
ellenkezem, kételkedem, elhatározásaimban tisztán,
egyszerűen a törvényes, általánosan bevett szokások az
irányadók nékem. Nem tanítok, csak beszámolok.
Nincs olyan valóságos vétség, ami ne töltene el
undorodással, akár a független bírót: mert minden bűnben
annyi a csúfság és az utálatra méltó, hogy szerintem
azoknak van igazuk, akik a bűnt a butaság, az esztelenség
termékének tartják. Még elképzelnem is nehéz olyasvalakit,
aki a bűnt utálat nélkül veszi tudomásul. A gonoszság saját
mérgeiből táplálkozik, önmagát mérgezi meg minduntalan.
A bűn, akár a testben a fekély, olyan súlyos sebet hagy a
lelken, mely folyvást fölfakad, s mindent összevérez. Mert
az értelem hamar elfelejt minden más nyomorúságot,
fájdalmat; a bűn azonban állandó megbánásra hív, s ez a
teher annál súlyosabb, mennél mélyebbről tör föl bennünk;
mint ahogy a láz hideg-meleg borzongatását jobban érzed,
mint a kívülről jövő változásokat. Mindent bűnnek tartok
(természetesen saját mértékével mérve mindegyiket), amit
nemcsak az értelem és a természet ítél el, hanem - lehet,
hogy tévedés folytán és hamisan - az emberek általános
véleménye is bűnnek ismer el, bár törvényeivel,
szokásaival már nem ellenkezik.
Ezzel párhuzamosan: nincs olyan jótett, aminek egy jó
természetű ember ne örvendezne. A jótettel valamiképpen
együtt jár egyfajta jó érzés, mely bensőnket örömmel tölti
el; a tiszta lelkiismeret pedig nemes büszkeséget kelt
bennünk. A minden rosszra elszánt lélek, a bűnös lélek
talán biztonságban érzi önmagát, de nem önelégült, nem
megelégedett, mint a másik. Ha biztonságban érezzük
magunkat századunk sok fertőjétől, sokkal többet érzünk,
mint egyszerű örömet, s elmondhatjuk magunkban: "Még
az is, aki lelkünk legmélyére vet pillantást, bűntelennek
talál, mert nem nyomorítunk meg másokat, nem
gyűlölködünk, nem állunk bosszút, nem szegjük meg
nyíltan a törvényt, de titokban sem, nem idézünk föl
lázadást, nem keltünk pártviszályokat. Bár mai szomorú
állapotaink valósággal felhatalmaznak rá, hogy így tegyek:
soha francia honfitársamnak ingó vagy ingatlan
vagyonához nem nyúltam, egyedül a magaméból éltem,
béke és háború idején egyformán, s csak fizetség ellenében
fogadtam el bárki szolgálatát." Az ilyen lelkiismereti béke
tetszetős nekem egyedül. Mert egyedül ez használ nekünk,
ez ád természetes örömet, ez az a fizetség, melyben
sohasem szenvedhetünk hiányt.
Akik az erényükért, nemes cselekedeteikért mások
elismerésére számítanak, nagyon bizonytalan, zavaros
dologra támaszkodnak. Különösképp a mi korrupt és ostoba
századunkban, amikor a nép megbecsülése egyenesen
sértő. Kiben bízzál tehát, aki megmondhatja neked, mi az,
ami dicséretes? Isten őrizzen attól, hogy úgy legyek
becsületes ember, ahogyan a körülöttem élők közül sokan
lefestik magukat, saját érdemeiket dicsőítve. "Quae fuerant
vitia, mores sunt." (A tegnapi bűnből ma erény lesz.)
Megesett, hogy barátaim leckéztettek, nyíltan gáncsoltak,
néha tán önszántukból; néha azért, mert bátorítottam erre
őket; minthogyha csak kötelességük lett volna ez,
gondolván, hogy egy nemes léleknek a feddés csak
haszonnal járhat; néha úgy bántak velem, hogy az már a
barátság elemi kötelezettségein is túlment. Azokat, akik
valóban őszintén tették, udvariasan és hálával
köszöntöttem a szidásért. De most, ha lelkiismeretem
szerint akarok szólni róluk, be kell vallanom, hogy
szemrehányásaikban és dicséreteikben egyaránt annyi
álságot tapasztaltam, hogy semmi kedvet nem éreztem
rájuk hallgatni, kedvükre tenni; főképpen a magunkfajta
emberek, akiknek legbelsőbb életébe csak mi magunk
láthatunk bele igazán, kötelesek vagyunk egy legbelül
őrzött mintának engedelmeskedni, a lelkiismeretünknek
engedelmeskedni, és egyedül ettől várni a dicsérretet vagy
a büntetést. Magam szabta törvényeim, magam szabta.
ítélőszékem van, szívesebben hallgatok reá; mint bárki
másra, ehhez fordulok jóváhagyásért vagy ítéletért. Minden
cselekedetemben előbb a mások jogos érdekit nézem, ezt
tartom szem előtt, de ezt is saját törvényeimhez igazítom.
Magad tudod egyedül, gyáva voltál-e vagy könyörtelen,
tisztességes-e vagy kegyes, akármely cselekedefedhen.
Mások nem láthatnak beléd. Természetedet igazában nem
ismerhetik, csak tevés-vevésedet láthatják. Ezért tetteidet
nem igazíthatod az ő véleményükhöz: tartsd magad mindig
a saját elhatározásodhoz. "Tuo tibi judicio est utendum. -
Virtutis et vitiorum grave ipsius conscientiae pondus est:
qua sublata, jacent omnia." (Csak saját ítéleted jogos
magaddal szemben. Az erényről és a bűnről tudomást vevő
lelkiismeretünk súlya nagy: ha ledobjuk magunkról, minden
vele hullik.)
Sokan azonban azt mondják, hogy a megbánás nyomon
követi a bűnt; ezek nem számolnak azon bűneinkkel,
amelyek nagyon is otthon érzik magukat mibennünk.
Mentegethetjük vagy megtagadhatjuk a váratlanul ránk
törő vétségeket, a szenvedélyeink mögül kibukkanó
bűnöket. De igen nehéz megtagadnunk azokat, amelyek
hosszú idő óta s nagyon mélyen belénk gyökereztek. A
megbánás ilyen esetben nem más, mint akaratunk
meghunyászkodósa, a minket minden irányba rángató
képzeletünk dolga. Mert a képzelet megtagadja ilyenkor
régi .erényeinket, állhatatosságunkat is:
Quae mens est hodie, cur
eadem non puero fuit?
Vel cur his animis incolumes
non redeunt genae?
(Miért nem jött akkor,
gyerekkorodban, hasonló
gondolatod a mostanihoz? S
miért nem találja meg mai
érett korom, érintétlenül,
valahai játékait?)
Valójában igen ritka és szép élet az, amelyik önmaga
dolgaiban is rendet tud tartani. Mindenki részt vehet az élet
komédiájában, a deszkákon játszhatja a becsületest, de
legbelül, ahol minden megengedett, minden elrejthető: itt
tartani rendet, ez a nagy dolog. A következő lépés: rendet
tartani a ház táján, a mindennapos dolgokban, melyekről
nem tartozol senkinek sem számadással; ahol nem kell
alakoskodnod, nem kell színésznek lenned. Biasz szerint a
szép családi élet az, "amelyben a ház ura önmagától
viselkedik úgy, mint közösségi életében a törvénytől és az
emberek véleményétől való félelem hatására". Julius
Drursusnak a kőmívesek háromezer tallérért kerítették
volna körül a házát, de úgy, hogy oda többé szomszéd bé
ne lásson, emberi voltához illően így válaszolt nekik:
"Inkább hatezret adok, de olyan kerítést építsetek, hogy
rajta át mindenki odalásson." Tiszteletre méltó és
méltánylást érdemel Ageszilaosz szokása: utazásai során a
templomokban szállt meg, úgy, hogy a nép meg az istenek
egyaránt lássák legszemélyesebb dolgait is. Akit úgy
csodált a világ, felesége és szolgái szemében nem
számított rendkívüli embernek. Egyébként is igen kevés
szolga tartja nagyra az urat, akit kiszolgál.
Senki nem próféta sem a saját házában, sem hazájában, ez
a történelem leckéje. De még a legapróbb dolgaiban sem
lehet az. S éppen ezekben az aprócska példákban
tükröződik igazában nagyjaink igazi arculata. Gascogne-i
birtokomon bolondságnak nézik, hogy könyveket írok. De
házamtól minél távolabb mondanak véleményt rólam,
annál kedvezőbbet. Guyenne-ban én fizetem a
könyvnyomdászt, másutt ő fizet nekem. Ezt a fajta
jelenséget használják ki a rejtőzködők, akik úgy tesznek
már életükben, mintha halottak volnának, csakhogy a
hitelük nagyobb legyen. Én ugyan nem bánom, mekkora
hitelem lesz valamikor. Épp csak annyit adok a világnak,
amenynyit visszavárok tőle. Azon túl már nem törődöm
vele.
Van ember, kit a nép ujjongva, nagy lelkesedéssel vállon
visz egész a kapujáig, de alighogy hazaért, a hős leveti
ruháját a szerepével együtt, és minél magosabbra emelték,
annál mélyebbre zuhan. Házában minden zavaros és
ocsmány. Ahhoz, hogy otthon természetesen, józanul
viselje magát, igen jó önismeret kell, különben nem tudja
megkülönbözketni józan cselekedeteit a részegen
elkövetettektől. Hozzá kell itt fűznöm, hogy a rend
betartása komor és szomorú erény. Egy várfalat
megostromolni, egy követséget vezetni, egy nép fölött
uralkodni: ezek a cselekedetek fényesek mindenki
szemében. De szelíden szitkozódni, mindenen nevetni,
eladni, fizetni, szeretni, gyűlölni, nyíltan elbeszélgetni a ház
népével, avagy éppen önmagaddal, soha önmagadat meg
nem tagadva, ez bizony igen ritka, nehéz és a legkevésbé
sem fényes dolog. Úgy mondják, hogy aki az élettől
elvonul, kemény, megerőltető feladatot vállal, sokkal
nehezebbet, mint aki a színen marad. A magánemberek -
mondja Arisztotelész is - nehezebben, de emeltebb fővel
szolgálják az erényt, mint a hivatalt viselők. Mi, utóbbiak,
inkább a dicsőségvágytól hajtva, mintsem lelküiismeretünk
parancsára készülünk az ünnepélyes pillanatokra. A
legésszerűbben pedig úgy jutnánk el a dicsőséghez, ha
lelkiismeretünkre hallgatva tennénk azt, amit dicsőségünk
kedviért teszünk. Nagy Sándor erénye igen csekély
szerepet kapott életének színjátékában, nem úgy, mint
Szókratészé az ő alacsony, homályba vesző életében.
Könnyen elképzelem Szókratészt Nagy Sándor helyén; de
Nagy Sándort Szókratész helyén aligha. Ha az előbbit
megkérdeznénk, mihez ért igazában, azt felelné: "Igába
tudom hajtani a világot." Ha a filozófust kérdeznénk: "Az
emberi életet természetes határai közt leélni." Ez a
tudomány általánosabb, gyakoribb, de sokkal nehezebb, és
sokkal jobban alkalmazkodik a törvényekhez. A lélek
nagysága nem a fennkölt, hanem a természetes
viselkedésben mutatkozik meg igazán.
A lélek igazi nagysága nem a nagyságban, hanem a
mértékben mutatkozik meg igazán. Mindazok, akik minket
cselekedeteinkből óhajtván megítélni, nem mennek
meszszebbre nyilvános tetteink vizsgálatánál, csak egy-egy
tócsát, kevés vízfelületet látnak belőlünk, nem pedig ami
alatta van: bűzös mocsaraink mélyét. Vagyis akik a látszat
nyomán ítélnek meg bennünket, a külsőhöz hasonlatosnak
hiszik belső valónkat, s a nékik meglepő vagy szokatlan
vonásokat képtelenek összevetni a többség vonásaival, a
sajátjukról nem is szólva. A démonokat csak ijesztő
ábrázattal tudjuk elképzelni; de vajon nem a képzelet
ruházta-e föl Tamerlánt bozontos szemöldökkel, tágra
nyitott orrlikakkal, roppant termettel, olyannal, amilyet
csupán a képzelet tud alkotni, s eme képzelt tulajdonságait
vajon nem ma is csak nevének varázsa tartja életben ? Ki
tudta volna elhitetni velem valaha is, hogy Erasmus nem
példabeszédekben és bölcs mondásokban beszélgetett
inasával vagy szállásadó asszonyával? Könnyebb
felismernünk a mesterembert ruhájáról vagy asszonya
viselkedéséről, mint a törvényszéki elnököt tartásáról és
vélt értékeiről. Ezek mintha le sem tudnának szállni magos
trónusukról egész életük folyamán.
Mint ahogy a bűnös embereket néha valami tőlük idegen
impulzus készteti jót tenni, úgy az erényesek is hajlamosak
néha a bűn elkövetésére. Nyugalmi állapotukban kell
ítéletet mondani felettük, akkor, amikor otthonukban
vannak, ha ugyan képesek egyáltalán az otthonülésre;
vagy legalábbis olyankor, amikor a nyugalomhoz hasonló
állapotban leledzenek, amikor tartásuk természetes. A
természettől kapott hajlamok egymást támogatják, és a
nevelés folyamán csak erősebbek lesznek; a nevelés nem
változtat lényegesen rajtuk, nem bír velük. Életem során
ezernyi természetet láttam, hajlamosat az erényre vagy a
bűnre, a merőben ellenkező nevelés ellenére:
Sic ubi desuetae silvis in
carcere clausae
Mansuevere ferae, et vultus
posuere minaces,
Atque hominem didicere pati,
si torrida parvus
Venit in ora cruor, redeunt
rabiesque furorque,
Admonitaeque tument gustato
sanguine fauces;
Fervet, et a trepido vix
abstinet ira magistro.
(Midőn így, elszokva
vadonuktól, ketrecbe zárva,
kezesek lesznek a vadak,
fenyegető vonásaik
megenyhülnek, eltűrik már az
embert, de ha egyetlen csepp
vért éreznek égő ínyükön,
felébred bennük a régi düh;
torkuk megduzzad a vér ízétől;
tűzbe jönnek, dühüktől
nehezen menekül meg
reszkető gondozójuk.)
Eredendő tulajdonságainkat erővel ki nem irthatjuk,
legföljebb takargathatjuk, rejthetjük. A latin szinte
anyanyelvem, jobban értem a latin szöveget, mint a
franciát, de már negyven éve, hogy nem beszélek, nem is
írok latinul; hacsak nem, ami életem folyamán kétszer vagy
háromszor fordult elő velem, végletes és hirtelen indulatok
hatására: így például amikor makkegészséges apámat
szélütötten elesni láttam, első szavaim latinul törtek föl
belőlem. A hoszszú feledés alól a természet erőszakkal tört
magának utat, jogaiba lépett újra. Ez csak egyetlen példa,
de a többiért is beszél.
Mai világunk erkölcsének megváltói nem tesznek egyebet,
mint a bűnöket új, pompázó nevekkel látják el. A
valóságban viszont minden lényeges bűnt meghagynak, ha
ugyan nem torzítják még nagyobbra. Félő, hogy a bűn csak
nyer ezen a vásáron: az ember szívesebben foglalkozik az
ilyen jelentéktelen külsőségekkel, mint mással, mert ez
kevesebb erőfeszítéssel jár, és talán még érdemet is szerez
vele. Így azután észre sem veszi a többi, nagyobb bűnt,
amik természetes velejáróként élnek benne. Nézzük csak
közelebbről, mit mutat mindennapos gyakorlatunk: azok
közül, akik hallgatnak még a belső szóra, senki sincs, aki fel
ne fedezne önmagában valami sajátos, uralkodó erőt, mely
állandó harcban van a neveléssel, és szembeszegül a rossz
szenvedélyek viharával. Engem az ilyen szenvedélyviharok
már elkerülnek, mert majd mindig talpon találnak;
súlyosan, elmozdíthatatlanul szegülök velük szembe. Ha
nem is vagyok mindig helyemen, legalábbis a közelében
vagyok; rendetlenségeim nem forgatnak már ki igazi
valómból. Nincs bennem régóta semmi szélsőséges,
semmi, ami idegen tőlem; de ha mégis volna,
egészségesen, erős kézzel igazítom helyre.
Kortársaink viselkedésében az az igazi átok, hogy még
leghátsó gondolataik is romlottsággal, szennyel vannak
tele, bűnbánásuk beteges, és bűn maga is; a megbánásnak
még a gondolata is eltorzítja arcukat. Legtöbbjük már nem
is látja bűne rútságát, vagy azért, mert természetes
hajlamai tapasztották hozzá, vagy mert tökéletesen
megszokta őket. Másokat nyomaszt a bűnük terhe (ezek
közé tartozom én is), amit viszont élvezetekkel és mással
ellensúlyoznak, s ekként elviselik, bizonyos fokig megadják
neki magokat - ami végül is gyávaság, igazi bűn. Mert az ő
példájukat tekintve el lehetne képzelni olyanfajta mértéket,
amely a vele járó örömmel ellensúlyozza a bűnt magát,
mint ahogy a haszon is önmaga mentségét szolgálja. Nem
csupán akkor, amikor ez az öröm a bűntől magától idegen,
mint a tolvajlás esetében, hanem olyankor is, amikor vele
jár, mint például a nők közelebbi megismerése során,
amikor a kísértés rendkívül erős, sőt mint mondják,
gyakran legyőzhetetlen.
A minap egyik armagnaci rokonom birtokán járva
találkoztam egy paraszttal, akit mindenki csak tolvajnak
szólított. Elmeséltettem vele az életét. Koldussorban
született, és hamar úgy találta, hogy ha kétkézi munkából
akarna megélni, soha nem lábol ki a szűkölködésből; úgy
határozott hát, tolvajlásból fog megélni. Amíg gyerek volt,
nagy ügyességgel folytatta a mesterségét, lévén ijesztően
erős; mások földjét, mások szőlőjét dézsmálta lakóhelyétől
távol fekvő vidékeken, és olyan sokat vitt magával, hogy el
sem tudták képzelni, miként hordhatta el egyetlen ember a
vállán a zsákmányát. Egyébként mindig nagyon vigyázott,
hogy egyenlő mértékben károsítsa meg a gazdákat, ezek
tehát így könnyebben elviselték kárukat. Ma, öregségére,
gazdag embernek számít, hála tolvajmesterségének, amit
bárkinek nyíltan bevall. S hogy az Úristennel is jó
viszonyban maradjon - mint mondja -, minden áldott nap
tesz valami jót a kárvallottak utódaival; ha pedig nem lesz
elegendő ideje mindegyikkel jót cselekedni (mert számukat
tekintve erre képtelen is volna), örököseire bízza ennek a
gondját, velük közli majd a k:árok mértékét, most azonban
ezt egyedül csak ő tudja. Így értelmezve - legyen bár igazi
vagy hamis - ez az ember a lopást becstelennek tekinti,
megveti, de még inkább megveti a szűkölködést; bűnét
meg is bánja, a maga egyszerű módján, de azt, hogy bűne
neki jólétet teremtett, nem bánja egyáltalán. Holott nem a
szokás ágyazza belénk a bűnt, és boronálja össze
lelkiismeretünkkel: nem valami mindent elsöprő szél az,
ami lelkünket megcibálja, szemünket vakká teszi, és
bennünket mindenestül, lelkiismeretestül a bűn hatalmába
kerít.
Szokásommá vált minden tettemet teljesen magamra
vállalnom, annak minden következményével: tetteimben
egész lényem ott van; egyetlen gondolatom, egyetlen
szenvedélyem sincsen, mely elrejtőznék értelmem mértéke
elől, mely kivonná magát, vagy ne igényelné
jóváhagyásomat, méghozzá mindennemű ellenkezés és
belső lázadozás nélkül. Tetteim egyetlen mértéke
megítélésem: egyedül én hibáztathatom magam, vagy
dicsérhetem; amit egyszer rossznak fogadtam el, az
mindvégig rossz marad, mert szinte születésemtől fogva
egy és ugyanaz. Ugyanaz a hajlam, ugyanaz a lépés,
ugyanaz az erő tartja állandóan éberen. Az egyetemes
meggyőződések dolgában is gyermekkoromtól fogva
ugyanaz a meggyőződés igazít el, egyszerűen csak reá kell
hagyatkoznom.
Vannak fékezhetetlen bűnök, gyorsan elburjánzók,
hirtelenek. De nem ezekről szólok itt. Vannak másfajta
vétségek, mindegyre ismétlődők, fontolgatottak, a
természet, a hajlam bűnei, a foglalkozással s a hivatalos
ténykedéssel velejárók. Nehezen hinném, hogy ezek a
bűnök kezdettől uralnák a lelket, és hogy az értelem, a
lelkiismeret ne figyelné ezeket állandóan, ne értene velük
egyet. Nehezen tudnám elképzelni azt is, hogy a megbánás
mintegy parancsszóra, megadott pillanatban érkezzék.
Nem osztom Püthagorasz híveinek véleményét, amely
szerint "az emberek új lelket öltenek, amikor a jóslatok
meghallgatására az istenek szobrához mennek". Hacsak
nem azt akarják mondani ezzel, hogy az Isten elé boruló
lélek idegen az egyén lelkétől, valami új, az istenség
befogadására készül, mert a valóságos lélek igen kevés
jelét adja az Istenhez méltó tisztaságnak.
Tanaik minden tekintetben ellenkeznek a sztoikusok
tanaival, akik elvárják tőlünk tökéletlenségeink, minden
hibáink megjavítását, de ugyanakkor megtiltják, hogy
szomorkodjunk bűneink fölött. Ezek szeretnék elhitetni
velünk nagy bánatukat, örökös lelkiismeret-furdalásaikat.
De soha, semmilyen megjavulási szándékot nem látunk
bennük. Pedig gyógyulás nincs vezeklés nélkül. Ha a
megbánás lebillenti a mérleg karját, magával rántja a bűnt
is. Egyebekben a jámborság a legkönnyebben mímelhető
erény, főleg mert nem igazi szokásainkat, való életünket
tükrözi. Lényege nehezen magyarázható, homályos; amit
látunk belőle, becsaphat könnyedén.
Magamról szólván, lehetnék másmilyen is. Elítélhetném
mai életformámat, kifogásolhatnám, kérve Istent,
változtasson meg teljesen, és bocsássa meg természetes
gyengeségeimet. De miért kéne ezt megbánásnak hívnom?
Miért kellene bánnom, hogy sem Cato, sem angyal nem
vagyok? Tetteimet életem feltételei szabják meg. Nem
tudok másként és nem tudok különbül cselekedni. S ha
megbánok valamit, az nem olyan dolgokra vonatkozik,
amelyek függetlenek tőlem és erőfeszítésemtől, ezeken
legföljebb sajnálkozni tudok. El tudok képzelni nálam
erősebb jellemeket, szabályozottabbakat is. De
természetes képességeimen ezért még nem
változtathatok, mert sem karom, sem értelmem nem képes
arra, hogy egy második természetet kényszerítsen belém.
Ha egy különb, szebb élet elképzelése és vágya életünk
megbánását vonná magával, még a legáltalánosabb
tévedéseinket is szánnunk-bánnunk kellene; hiszen
biztatna az a gondolat, hogy ha egy máris kiváló
természetet még nagyobb tökéletességre, még nagyobb
méltóságra sarkall a bánat, szívesen követnénk őt mi is
bánatának útján. Most, öregkoromban vizsgálgatva
ifjúkorom tetteit, úgy találom, hogy általában rendben
mentek a dolgok. Nem dicséretképpen mondom ezt, de
tudom, hogy hasonló körülmények közt ugyanazt tenném
ma is. Foltjaim nincsenek, egész életemet egy és
ugyanazon szín jellemzi. Nem ismerem a felületes bánatot,
sem az átlagbánatot, sem az ünnepélyes bánatot.
Bánatnak csak azt nevezem, ami orvul körülfog, a
bensőmbe mar, és olyan mélyen elszomorít, mintha maga
az Úristen vallatná a lelkemet.
Ügyeimet illetően bevallom, hogy buta viselkedésem
következtében sok minden másként sikerült, mint ahogy
reméltem volt. Pedig döntéseimet mindig az adott helyzet
határozta meg, mindig megkerestem a legkönnyebb utat, s
azután azt választottam. Úgy gondolom, hogy ezek szerint
a múltban, saját szabályaimat követve, az adott helyzetben
mindig bölcsen választottam; hasonló körülmények között
ezer év múlva is ugyanúgy tennék. Nem a jelen
körülményekre gondolok, hanem arra, hogy akkor milyenek
voltak.
Minden elhatározás józansága időszerűségében rejlik; az
alkalmak és a tárgyak mozognak - változnak szünet nélkül.
Sok súlyos és szemmel látható tévedést követtem el már
életem folyamán, de soha nem az előrelátás hiányában:
mindig a jósors döntött ellenemben. A kézzel fogható
tárgyaknak is vannak titkos, kifürkészhetetlen részecskéik,
az emberi természetben hasonlóképpen rengeteg a néma,
láthatatlan mozzanat, melyet még tulajdonosa sem ismer,
s amely olykor egészen váratlanul föléled s megmutatja
magát. Ha értelmem nem tudott beléjük hatolni, nem
vehetem rossz néven tőle. Képességének határ szabatott.
Ilyen esetekben, ha fölbukkannak, én húzom a rövidebbet,
s ha úgy esett, hogy értelmem másként határozott, mit
tehettem ellene? Ennek nincs csodaorvossága. Magamra
hogy' haragudhatnám? Szerencsémet átkozom, de nem
döntésemet: ezt azonban nem lehet megbánásnak hívni.
Phokion egyszer óvta valamitől az athénieket, de senki
nem hallgatott rá. A kérdéses ügy végül is, minden óvása
ellenére, jól ütött ki, mire valaki ezt mondta neki: "Nos
tehát, Phokionom, elégedett vagy-é a dolgok alakulásával?"
"De még mennyire - válaszolt -, örülök, hogy így történt,
ennek ellenére nem sajnálom, hogy mást tanácsoltam." Ha
barátaim jönnek hozzám tanácsért, szíves-örömest
szolgálok vele, s nem habozom, mint ahogy majdnem
mindenki tenné a helyemben, mondván, hogy a dolog így
meg úgy kockázatos, minden visszájára fordulhat, és majd
szemrehányás érhet egyszer tanácsomért. Ezzel nem
törődöm. Azért, mert nem utasítottam tőlük vissza
szolgálatomat, nem haragudhatnak meg rám.
Csak magamat okolhatom tévedéseimért és
balszerencsémért. Az igazat megvallva, ritkán élek mások
tanácsaival; elfogadom udvariasságból és tiszteletből, vagy
akkor, ha valóban szükségem van mások tudására, a
dolgok pontosabb ismeretére. Olyan dolgokban, ahol csak
saját ítéletemre támaszkodhatom, mások véleményei csak
arra valók, hogy érvelésem támogassák, de arra már nem,
hogy attól eltérítsenek. Mindenkit meghallgatok,
udvariasan igenlőleg bólintok rá, de amióta az eszemet
tudom, csak a saját meggyőződésemet követtem minden
ügyemben. Ahogy mondani szoktam, a tanácsok olyanok,
mint a legyek, vagy mint hitvány porszemecskék, amik
akaratomhoz tapadnak. Különben saját véleményem sem
nyom sokat a latban, de a másoké még kevésbé. A sorsom
úgyis megfizet mindenért. Ha nem fogadok el tanácsot; ez
azt jelenti egyben, hogy ritkán adok magam is másnak.
Nem is kérnek tőlem sokat, nem is hallgatnának rám. Nem
emlékezem egyetlen olyan köz- avagy magánügyre sem,
amelyben az én tanácsom lett volna az irányadó. Még ott
is, ahol gazdasági érdekek vannak kockán, sokkal inkább
bízták magukat mások véleményére. S hogy így történt, jól
van, mert sokkal féltékenyebben őrzöm nyugalmam jogát,
mint a tekintélyem szabta jogokat. Ha ebben a
nyugalomban meghagynak, kedvemre tesznek, hiszen a
hitvallásomat követve tesznek: önmagam birtoklása
érdekel egyedül. Csak öröm nekem, ha kimaradhatok
mások ügyeiből, s ha engem sem árasztanak el
tanácsokkal soha.
Ügyeim elvégeztével, bármilyen volt is a kimenetel,
nemigen érzek bánatot. Képzeletemet soha nem
foglalkoztatja az, hogy másként is történhetett volna: így
aztán visszatérek mindig a történések nagy folyamába, a
sztoikus hitvallást követve; a képzelődés legmagosabb
fokával megáldott fantázia sem tud egyetlen porszemet
arrébb tenni, a dolgok rendjét megzavarni, a múltat vagy a
jövőt megváltoztatni.
Gyűlölöm egyébként azt a fajta alkalmi bánatot, mely a
korral jár. Ha a régiek közül bárki azt mondta, hogy hálás
öregkorának, amiért megszabadította a vágy kívánságaitól,
igen messzire járt az én ide vonatkozó véleményemtől. A
tehetetlenséget soha nem tudnám alapelvül elfogadni, akár
jót, akár rosszat hoz magával. "Nec tam aversa unquam
videbitur ab opere suo providentis, ut debilitas, inter
optima invensait." (Soha a gondviselés nem nagyobb
ellensége önmagának, mint amikor a tehetetlenséget
magos rangra emeli.) Öregkorunkban étvágyunk csökken; s
ha beteljesül, utána teljes kielégülést érzünk; de az ilyen
kielégüléshez a lelkiismeretünknek édeskevés köze van; a
bánat meg gyengeségünk sok gyáva, beteges erényt olt
belénk. Ne engedjük át magunkat sohasem a természetes
indulatoknak, legalábbis ne annyira, hogy ítélőképességünk
elvesztése legyen az ára. Örömteli ifjúkoromban is
különbséget tudtam tenni az élvezetek és a bűnös vágy
között, s most, hogy a kor lassan elveszi tőlem a kedvem,
most sem tévesztem össze a bűnt meg a kéjt. Most, hogy
régi önmagamat csak messziről szemlélem, most is úgy
ítélek a dolgaimról, mint hogyha ma is a régi bőrömben
volnék. Aki minduntalan a józan észre appellálok, úgy
találom, hogy józanságom ma is ugyanolyan, mint amilyen
volt hevesebb ifjúságom idején, talán kissé mégiscsak
megkopott, vénült az is, velem együtt; s ha életkorom, testi
egészségem hanyatlása meg is foszt már a nagy
élvezetektől, azelőtt sem volt másként, csak éppen akkor
szellemi egészségem rendelkezett. De így, a harci mezőről
kiszorultan is, éppolyan értéket tulajdonítok a
kísértéseknek, mint valamikor. Kísértéseim ma oly gyengék
s törődöttek, hogy talán már azt sem érik meg, hogy
ellentálljak nekik. Kezem védően magam elé tartom, s
elhárítom, elhessentem őket. Ha hirtelen megjelennének
előttem hajdani kísértéseim, félek, talán kevesebb erő
volna bennem kivédésükre, mint valaha. De ebben nem
látok elítélnivalót. Ha azt mondják, hogy az öregség
egészség, igen rosszindulatú egészség ez.
Nyomorúságos gyógymód, mikor az egészségünket
valamiféle betegségnek köszönhetjük. Bár nem szabad sok
szerencsétlenségünk számlájára írni azt, hogy ez így van.
Fogadjuk el, amint van, józan ítélettel. Változtat-e a
bánatokon s a bajokon, ha átkozom őket? Legföljebb
azoknak való, akik csak ostorcsapásra térnek magukhoz.
Ha jól érzem magam, gáttalanul okoskodom. Ma már
értelmem sokszor kiesik a szerepéből, és azzal
foglalatoskodik, hogy inkább a meglevő bajokat eméssze
meg, mintsem hogy az élvezetekkel törődjék. Derűs időben
messzebbre látok. Egészségem újabban s hasznosabban
igazít útba, mint betegségem. Amíg élni tudtam vele,
egészségemnek hála, mindig talpra álltam, önmagamat
szabályozni tudtam. Szégyen volna, ha hanyatlásom
nyomorúságában többre tartanám magam, mint
egészséges, virgonc éveimben, ha azért becsülnének, ami
voltam, s nem azért, ami már nem vagyok.
Meggyőződésem szerint az emberek üdve a boldog élet, de
nem a boldog halál, mint ahogy Antiszthenész mondja.
Soha eszembe sem jutott, hogy nosza, odakötözöm torz
módon egy filozófus farkát egy ifjúságát veszített ember
testéhez; sem pedig az, hogy ilyen szánalmas cél miatt
életem legszebb, legteljesebb és leghosszabb korszakát
meghazudtoljam. Minden oldalról egyformán akarom
megmutatni magam. Ha életemet újra kellene élnem,
pontosan úgy élném újra, mint ahogy tettem, sohasem
panaszolva a múltat, és nem félve a jövőt. Úgy érzem,
lelkem és testem egyenlő arányban élt. Hálával tartozom a
jó sorsnak, hogy testi állapotom változásai egytől egyig a
maguk idejében következtek be. A bimbózás, a virágzás, a
gyümölcs beérése. És most a kiszáradás. Úgy fogadok
mindent, természetesen, ahogy kell. Sokkal bölcsebben
viselem mostani bajaimat, hiszen eljött az idejük, és
jelenlétükkel emlékeztetnek elmúlt életem hosszan tartó
boldogságára.
Észjárásom is mindig igazodott a test életidejéhez. Igaz,
valaha sokkal termékenyebb volt, zöldebb, vidámabb,
naivabb, keresetlenebb is, mint manapság, ahogy romlik,
akadékoskodik folyvást. De rég' lemondtam mindenféle
esetleges, váratlan jobbra fordulásról.
Kell hogy az Úristen bátorságot adjon. Kell hogy
lelkiismeretünk értelmünket erősítve legyen nyugodt, nem
pedig étvágyunkat csökkentve. A vágy önmagában
sohasem sápadt, sohasem színtelen, csak akkor, ha csipás
és megtört fényű szemekben jelenik meg. A mérsékletet
lehet önmagáért is szeretni, meg az Úr iránti tiszteletből is,
hiszen Ő parancsolta ránk ezt is éppúgy, mint a
szüzességet; de az, amiről a katárok prédikálnak, s ami egy
hasmenéskor történik velem, azt sem szüzességnek, sem
mértékletességnek nem nevezhetem. Addig, míg nem
kerülsz vele szembe, ne dicsekedj azzal, hogy a vágyat
megveted, legyőzöd, hiszen nem ismered sem szépségét,
sem kellemét, sem erejét. Én ismerem a szépségét, meg az
erejét is, bátran beszélhetek hát róla. Bizonyos, hogy az
öregkorban sokkal kibírhatatlanabb betegségek és
tökéletlenségek tartják a lelket fogságban, mint fiatalon. Ez
volt a meggyőződésem fiatalkoromban is, mikor még alig
pelyhezett az állam. De most, mikor szürkülő hajam
másfajta hitelt ád szavaimnak, most is csak ezt
mondhatom. Azt hívjuk mindig bölcsességnek, ha nedveink
már apadnak, ha a jelen dolgoktól undorodunk. De
valójában nem hagyjuk el bűnös szokásainkat, legföljebb
változunk, s akkor is, úgy vélem, mindig rossz irányban. Az
ostoba s értelmetlen büszkeség, az unalmas fecsegés, a
kötekedő rosszkedv, a babonaság, a ma már semmire sem
jó gazdagság utáni vágy mellett egyre erősebb bennünk az
irigység, az igazságtalanság, a rosszindulat. Ettől pedig
szellemünkön több lesz a ránc, mint arcunkon. Nem láttam
még teremtett embert, vagy csak igen ritkán, aki
megöregedvén ne árasztaná magából a keservet meg a
penészszagot. Az ember testestül-lelkestül fejlődik, és
testestül-lelkestül hanyatlik.
Jól ismervén Szókratész bölcsességét, elítélésének apró
körülményeit, szeretném azt mondani, hogy bizonyos fokig
elébe ment az ítéletnek, készakarva, mert hetven évét
elérvén, érezte már gazdag szelleme mozgásának
lassúdását, megszokott elmeélességének elcsorbulását.
Hány és hány ismerősömnek szellemi metamorfózisát
látom nap mint nap! Micsoda halálos betegség ez, ami
természetes módon, észrevétlenül fejlődik ki bennünk! Igen
nagy felkészültség kell, sok elővigyázat a minket sújtó
tökéletlenségek kivédésére vagy legalábbis
elhatalmasodásának hátráltatásához. Bárhogy sáncolom el
magamat, érzem, amint lépésről lépésre hátrább szorít.
Ahogy bírok, ellenállok. De végül is nem tudom, hová visz
az utam, hová vezet mindez. De bárhogy leszen, boldoggá
tesz, hogy tudni fogják, honnan hullottam idáig.

VERGILIUSI VERSSOROKRÓL
Arkhelaosz macedón király az utcán sétált, mikor valaki
vizet loccsantott rá. Kísérete méltatlankodva követelte a
vakmerő megbüntetését. "Jól van - mondta a király -, de
hiszen nem rám öntötte a vizet, hanem arra a
gonosztevőre, akit bennem tisztel..." Szókratész
meghallotta, hogy ócsárolják: "Nem baj. Semmi sem igaz
abból, amit mondanak." Én sem bánom, ha tolvajnak,
részegesnek, árulónak mondanak, vagy talán
erkölcslovagnak is. Nem ellenkezem, de meg sem
köszönöm. Ha félreismernek, nyilván nem tettek próbára
még. Én látom magam, én turkálok szinte a beleimben, én
tudom, hogy mi van odabent. Jobban szeretném, ha
kevesebbet dicsérnének, de jobban megismernének.
Könnyen bölcsnek is mondhatnak, persze a bölcsességnek
olyan értelmében, ami inkább butaság az én szememben.
Száz és száz asszonyt ismertem, kiket izzó vason
sütögethettek volna, akkor sem vonták volna vissza
haragban formált véleményüket. A gascogne-i
asszonyoknak ebben némi előjoguk van. Eszembe juttatják
annak az asszonynak a meséjét, aki botozás közben is
tetvesnek hívta a férjét, s mikor vízbe vetették, még ott is,
fuldokolva is, felemelt ujjával utánozta a tetvészést.
Mindennap láthatod a nők nyakasságának valamilyen
formáját. Valóban, a csökönyösség nővére az
állhatatosságnak, erőben, kitartásban legalábbis.
Még a bölcsességtől is elszakadnék, ha feleségül kéne
vennem. De beszéljenek bármit a házasságról, a
megszokás és a közfelfogás kényszerít bele minket.
Cselekedeteim legjavát a példa, s nem a választás igazítja.
De házasságomba nem a példa nyomán keveredtem.
Idegen megfontolások sodortak bele. Mert nemcsak a
kényelmetlen dolgok, de a legbűnösebbek és leginkább
kerülendők is tetszetősek lehetnek valami véletlen folytán,
annyira esendő az emberi természet. Belevittek, ez tény,
mert készületlen voltam, és nem olyan csökönyös, mint
ma, miután már megpróbáltam. Ám tartsanak bármilyen
léhának, valójában sokkal inkább megtartottam a házasság
törvényeit, mintsem reméltem vagy ígértem... Akik
házasságot kötnek, s aztán gyűlölettel és megvetéssel
tekintik, igazságtalanok: Akár a szájról szájra járó, nálunk
termett szent orákulum is:
Sers ton mary comme
ton maistre
Et t'en garde comme
 d'un traistre.
(Bánj vele, hisz urad,
mestered, De őrizkedj,
mert árulód lehet.)
Sok nép fedett fővel étkezik. Egyik igen előkelő asszony
ismerősömnek hasonló véleménye van: a csúnya, nyilvános
csámcsogás elcsúfítja a legszebb arcot, a legméltóbb
viselkedést is. Ezért sohasem étkezik társaságban. Ismerek
valakit, aki látni sem bírna mást evés közben, még kevésbé
szenvedné el, ha őt néznék. Ha töltekezik vagy kiüríti
magát, egyképpen visszautasít minden segítséget. A török
birodalomban sok embernek az jelzi a rangját, hogy nem
csinál látványosságot étkezéséből... Van, aki arcát és
végtagjait szurkálja össze, van, aki örök némaságot fogad:
rengeteg a vakbuzgó, aki úgy csúfít a természetén, hogy
természetellenes dolgokkal forgatja ki szépségéből, aki
kérkedik azzal, hogy természetét megveti, és úgy akarja
megjavítani magát, hogy végleg elrontja. Micsoda
szörnyszülött állat, aki önmagát utálja, akit saját élvezetei
undorítanak és tesznek szerencsétlenné! Az egyik elrejtőzik
örökre,
Exilioque domos et
dulcia limina mutant
(Él és hal, távol minden
szeretet küszöbétől),
és soha többé nem lát más embert. A másik kerüli a
vidámságot, egészséget mint káros és ellenséges
tulajdonságokat. Nemcsak felekezetek, de egész népek
vannak, akik átkozzák születésük percét, és áldják a halált.
Vannak, akik megátkozzák a napfényt, és imádják a
sötétséget. Roppant találékonyak vagyunk életünk
elrontásában.
O, miseri, quorum gaudia
crimen habent.
(Ó, nyomorult féreg! bűn
neki, hogyha nevet.)
Ó, szerencsétlen ember! Annyi kényelmetlenség vesz körül,
és te találékonyan növeled a számukat! Szerencsétlen
vagy, de mesterségesen dolgozol újabb kínokon. Valóban
és lényednél fogva piszkos vagy, kellemetlen, de
képzeleted még különb sárba ragaszt. Jól éreznéd magad,
de sokallod jóléted felét is, tudod, hogy a természet
mindennel ellátott, és nem vagy rest mindig újat kívánni
magadnak. Azt hiszed talán, hogy általános és
kérlelhetetlen törvényt töltesz be akkor, ha saját
természeted külön, ésszerűtlen törvényeivel élsz?
Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem
halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját
szótárukat szoktatják új árnyalatokra, óvatosan és sok
leleménnyel. S hogy milyen kevésnek adatott meg ez a
képesség, századunk francia íróinak vizsgálatánál látszik
meg igazán. Merészek és roppant méltóságosak, de nem a
megszokott úton járnak. Ám ez a lelemény és ez a
szerénytelenség vesztükre lesz. Csak nyomorúságos
modorosságukat látjuk, hideg és fertelmes álarcukat, alatta
megfullad az anyag, mert nem kap levegőt. Minden
újdonságukra tapsot remélnék. Cifra szavakért feláldozzák
az ízes, erőteljes régit.
Pedig mennyi jó nyersanyag található még nyelvünkben!
Persze; megmunkálatlan még a java. Alig ismerik
vadászataink vagy háborúink szókincsét, pedig mindkettő
jó vadászterülete lenne íróinknak. A beszéd formái, akár a
virágok, nemesednek és erősödnek az átültetéstől.
A tudományok finomkodva adják elő az anyagot, mindig
mesterkélten, sohasem az általános nyelvhasználat szerint.
Ha írok, lemondok a könyvek társaságáról és emlékéről,
mert félek, hogy széttörik saját formámat. Meg azért is,
mert az igazán jó szerzők rám súlyosodnak és
bátorságomat szegik. Inkább követem a festő példáját, aki
nyomorúságos kakast mázolt, mire megparancsolta
szolgáinak, hogy soha többé eleven kakast a műtermébe
ne hozzanak.
Munkámnak leginkább az otthonülés felel meg, e vad
vidék, ahol senki sem segít és nem buzdít, ahol olyan
emberekkel találkozom csupán, akik az imádságos latint
sem értik, saját nyelvüket még annyira sem. Máshol talán
jobban megírnám, de könyvem nem nyerne vele sokat,
nem lenne úgy a sajátom. Pedig ez az igazi célom. Szívesen
javítgatnám is sok-sok hibámat, tudva, hogy hemzsegnek a
könyvemben; hiszen senki sem irányít. De rám szabott és
hozzám nőtt tökéletlenségeimet kifüstölni árulás volna...
Azt tettem, amihez kedvem volt: mindenki rám ismer
könyvemben, s könyvem is ismer engem...
Értelem dolga, ha a test nem szalad vágyai után a lélek
kárára. De miért ne lehetne éppúgy az értelem ügye, hogy
a lélek ne a test kárára kövesse vágyait? Nekem nincs már
semmi vágyam, ami megpezsdítene. Mások fösvénysége,
becsvágya, vitatkozása, pöre alig-alig tölti be jobban
ugyanazt a helyet, amit nálam, a minden hivatás nélküli
embernél a szerelem. Visszahozza éberségemet,
hajlékonyságomat, gráciámat, önmagam ápolásának
gondját. Biztosabbá teszi fellépésemet, és elsimítja
bennem az öregkor torzulásait, ezeket a formátlan,
kérlelhetetlen fintorokat. Egészséges és okos
tevékenységre ösztönöz, amiért csak inkább becsülnek és
szeretnek. Szellememtől távol tartja a kétségeket önmaga
és állapota felől, és visszavezeti saját erejéhez. Messze űz
ezernyi szomorkás képzelődést, ezer mélabús bánatot,
amelyet ilyen korban vállunkra kanyarít a képzelet, az
unalom vagy egészségünk torz ferdülései.
Felforralja - legalább álmában - a vérünket, amit a
természet már cserbenhagyott. Állunkat felszegi,
idegeinket kissé kinyújtóztatja még, s az élet erejét és
vidám csodáit ígéri az ilyen magamfajta szegény öregnek,
aki gyors léptekkel halad összeomlása felé...
Hosszú gyakorlattól finomodik az ízlés. Többet kívánunk,
mint amit megbírnánk. Semmi sem bizonytalanabb, mint
hogy szeretnek minket, hiszen csak kettőnk különbségét
kell nézni. Szinte szégyellem, hogy ilyen zöld és lobogó
ifjúság vágyai csöppentek belém.