Igazság a bodegában

Nincs tőlünk száz méterre a királyi palota, se Bukarest legelőkelőbb szállója, az Athéné
Pallas, a tőszomszédságában. Ott laknak az állam díszvendégei. Elena Lupescu, voltaképp
Magda Wolff, Károly király szeretője is ott lakott. A tőszomszédságban hihetőbb, hogy
ezeregyéji történetek íme igazra válnak még az én időmben is. Csúnya vidéki kurva hallja
ám, hogy Károly királyfinak bánata van. Kicsiny a fasza. Nemhogy neki. A nőjeinek. A
királyfi újdonsült felesége is alig szült fiat, kicsinyli a családi boldogságot. Magda
elszánakozik, hogy ő megmutatja, mit lehet ilyesmivel kezdeni. A gondolatot tett követi.
Felutazik a székesfővárosba, a királyi palotában száz méterre innen megken ajtónállót,
tanácsost összekuporgatott kéjbéréből, így jut fitymált királyfija elé. A kihallgatás pedig oly
sikeres, hogy Károly királyfi Párizsba szökik Magdával. Fütyül hitvesére, fiára, oláh népére.
Csakhogy uralkodó apjára, Ferdinándra nem fütyülhet, hiszen apanázs sincs apa nélkül, s az
öreg király végét érezvén néhány év múltán, neveletlen unokáját teszi meg trónja örökösének.
Nono. Károly főherceg e hír hallatán már királyi szavára fogadja a parlamentnek, hogy szakít
Magdájával és Párizsban hagyja. Hazatér, elfoglalja a trónt fia elől, Magdáját is hazahozatja
és itt bérel neki lakosztályt az Athéné Pallasban, sőt alagutat furat a királyi palotából át a
szállóba, és senki nem csodálkozik. Elvégre a király is oláh. Hát telhet történelemtől szebb,
olájtól vagy mástól, őszintén? A vasgárdisták tíz év múltán lemondásra szorítják Károlyt, de
addig már velejéig rothadt az államgépezet a maga zsebére dolgozó kalauzig, és a pár nyert
tíz arany évet és aranyvonaton füstölnek el. Az arany fürdőkádat benne át is lövi útközben
egy oláh hazafi, aki nyilván félreérti történelmét már a fanarióták óta. De legyen elég a
boldogsághoz, hogy ők megérkeznek bántatlanul Portugáliába, ahol Károly exkirály halála
óta is boldogan és gazdagon él Mme Lupescu.
Tanulságos mese csúnyavirágoknak. Nem győzi bedörgölni nekik a leckéjét a Boldog
Elefánt, Keleteurópát gázoló chicagói barátom, amióta meséltem neki. De a bodegánkból, a
királyi palota meg az Athéné Pallas tőszomszédságában, száz méterre az oláh történelem
színterétől, ahol a söntéspultnál düledezünk, mintha új tanulságok is párállanának a
szemhatárunkon.
– Nem az-e Észak-Európa meg Észak-Amerika közös bökkenője, hogy a protestánsok
bűnüknek hiszik az ivást? – tűnődik az Elefánt. Búcsúzóban már a negyedik üveg sör után
cujkát rendelünk ehelyt, katonatisztek, munkások, házmesterek zsongásában, fehérsapkás,
olajos arcú csaposunkkal szemközt. Valahányszor érkezünk, kínálja nyomban a friss húst a
pultról, a ráborított molnárrece szemérmes felhajtásával. Friss húshoz minek is hűtő? Majd

1
forgatja, akár földobja s elkapja, kívánatosan, s mikor döntöttünk, melyik végéből szeljen,
szel legott és csapja mérlegre az orrunk előtt. Az állam gépezete lehet rothadt, de a hús friss,
azt látni. Nem úgy mint Pesten, mert a mi pártunk és államunk talán friss, de a konyhába
szaladni az orra előtt mért és szelt hússal még nem látott állampolgár. Se olyat az étlapon,
félreértések elkerülése végett, hogy a bakonyi sertésbordán 200 vagy 250 gramm lesz a hús,
mint Cseszkóban, Lengyelben vagy épp a nagy Szovjetunióban. Itt igenis szalad vele a
csapos, majd a konyhából na gratar: roston sütve hozza elő – und mit viel-viel Knoblauch…
Ustoroj bitte – és a visszatért urakat, régi ínyenceket köszönti fültől-fülig mosolya. Hiszen
hol mer fegyelmezett állampolgár sok-sok fokhagymát rendelni? Szóval ismerjük egymást.
Az idén harmadszor fordulunk meg Bukarestben, és ezt a bodegát sosem hagyjuk ki. A többit
se nagyon. Nálunk köpködők lennének az ilyenek, légypiszkos büfé-szekrények előtt fülsértő
részeg nagyzolással – itt csak elmenőben állnak meg, fecsegnek még, lötyölik a konyakot,
máskülönben ülnek kis asztaloknál és eszik a roston sült marhaszívet, disznótarját, berbécs
orjahúsát, halat télen is salátával, nyers uborkával. És kis csészében, korpa- vagyis
oláhecetben minden asztalra kerül enyhén pirított ustoroj, erdélyiesen muzsdéj.
Valahol kísérletet végeztek iszákosokkal, újságolom az Elefántnak. Alkohol színű,
szagú és ízű, mégis szeszmentes italokkal itatták őket, és a társaság szokás szerint berúgott,
handabandázott, rendezte a parádét annak az éghajlatnak részeg közmegegyezése szerint.
– Drága pia, nagy parádé – értelmezné az Elefánt a közmegegyezést. Az északi
államok italárai tiltóak, megszégyenítőek. Spanyolországban részegen csak turistát látsz.
– Bukarestben ritkább a turista, eszerint…
– Barcelonában egy üveg konyak kerek húsz forint a pénzetekben. Literes,
rafiafonatos hutai palack!
– Itt pedig faládikában kapsz egy üveg legfinomabb kubai rumot negyvenért. Ami
nem drágább, ha meggondolod, hogy nem hazai termékük és a világon nincs párja.
Amennyi üres palackot a szállónkban hagyunk naponta a szemétkosárban …
– A karavánszerájunkban!
– Jó, a Hanul Manuc-ban, hogy a Securitate gondos szemételemzés után értse végre,
mivel foglalkozunk… ennyi rumért a svéd turista átkél a tengeren!
– Dönts, hogy az ár vagy az éghajlat tart-e a lábon – szorít meg az Elefánt. Figyelem
napok óta a szerájunk olaszbábos belső tornácain pityizáló szocialista bojárságot. Itt nem volt
osztályharc, itt nincs feszültség. Tanulhatok epikai nyugalmat a szeráj-alapító Manuc
Mirzajan bejtől, ahogy tologatta ostábláján a bukaresti béke feleit 1812-ben, törököket,
oroszokat, franciákat… Itt a tornácon kötni békét nemzeteknek! Látom Mirzajan húsos

2
örmény mosolyát, amint a fekete olajbogyókat ejtegeti cujkás poharakba és kevéske sós
sajttal szolgál mellé. Olyan sikeres lett békekupecnek, hogy két év múltán meghívták az első
párizsi kongresszusra. Csak oda áttelepíteni a szerájt! Mirzajan bej meg akarta kímélni az
oroszokat a kétfrontos háborútól, márminthogy Napóleon egyik felől, a török a másik felől.
Ezért, hogy télbe nyúljanak a tárgyalások, társzekér-számra hordta az oláh mirzákat párizsi
palotájába. Addigra ott is volt már palotája. S a mirzákat rászabadította a púderes francia
tisztekre. Mindjárt nem volt nekik sürgős a hadjárat! A veszedelem elhárult az oroszok feje
fölül. Mirzajan később, mesélik, maga fázott rá a sompolygásra. A franciák is, a törökök is
üldözőbe fogták és Moszkvában kellett meghalnia. Ami akkoriban nem volt olyan rémes. Ott
is volt palotája.
– Ráfázott a sompolygásra? Ezt csak ti mesélitek. Ti hősök. Aki sompolyog, az
ráfázik. Ennyi a történelmi leckétek. Na és az oláhok ráfáztak? Tőled hallottam, és ne meséld
el, kérve kérlek, még egyszer, hogy a versailles-i békekonferenciára is vagonszám hordták…
Nem bánom. Megírta mindenki, aki veled és Bismarckkal együtt azt vallja, hogy oláhnak
lenni foglalkozás.
– A szászbesztercei órás és kürtösi púderes tiszt vitája még nem dőlt el.
– Nem ám. Amíg a költői igazságszolgáltatás meg nem érkezik. A valóság nem olyan
hősi, mint ti. Először is a szász órás odaállt a púderes oláh tiszt mellé a balázsfalvi gyűlésen,
és a könnyes Erdélyeteknek lőttek. Aztán az órásmester kezdett el sírni a balkanizálódás
miatt, nemhogy örült volna a Bukarestből érkező új megrendeléseinek, a föláradó
fokhagymaszagnak és hogy élhetne a pirimókos mesterségéből urasan. Hanem addig
okoskodott, addig rontotta a levegőt új államában, hogy a második világháború után, mikor
persze az oláhok megint nem fáztak rá a sompolygásra, az órásodat családostól elküldték az
oroszokkal háború utáni hadifogságba. Kicsi robotra, Szibírbe. Amelyikük túlélte és a végen
nem Nyugatra tartott a többi kriptaszökevénnyel, hanem Erdélybe jött haza, mint berethalmi
barátod, a szabó, az nem hős. Az a maga szobra. Kövület. Nem tőled hallom, hogy Brassóban
már csak négyszáz a szász?
– S már csak azt kérik a púderes tiszttől, hogy eressze őket jó pénzért. Igaz. Az oláhok
a Brandt-féle keletpolitikával járó óriási német befektetések során (a sompolygások:
sztálingrádi árulás, a 44-es kiugrás elfelejtve) eladósodtak a németeknél. Hát szétnéztek, mit
lehetne pénz gyanánt hasznosítani. Találtak is stílusos megoldást. Pár zsidajukat, akiket a
vasgárdisták meghagytak, fölértékelték négyszáz dollárra fejenként és fölkínálták az
izraelieknek. Zsiró-alapon kötöttek üzletet végül. Az oláhok útra tették az árut, az izraeliek
levonták váltságdíjukat a németek jóvátételi kötelezettségéből, a németek leírták az összeget

3
az oláh tartozásból. Múltkoriban a hamburgi Spiegel olvasólevelei közt lettem figyelmes egy
szemérmes kérdésre: nem tudnánk véletlenül a szászainkat is kivásárolni Erdélyből?
– Nos, igazság bajnoka, mi most az igazság? Ha az Apponyitok nem mondja el
négynyelvű szózatát Trianonban, csodálatba ejtve, szerintetek, a művelt világot, hanem
négyszáz válogatott magyar mirzát és negyven vagon kecskeméti fütyülőst és tokajit és
elindítja Versailles-ban a kurvák és piák háborúját? Ahogy a magyar minőséget ismerem,
Clemenceau-nak, sőt a mi szifiliszes Wilsonunknak is sok álmatlan éjszakát szerez! Az
elhúzódó békekonferenciától a második világháborút sem lehetett volna elkezdeni. Még ma is
küldhetnétek az utánpótlást. Akár Erdélyből. A Don-kanyarban fagyott magyarok is
alighanem szívesebben merengenének az igazságon oláhul.
– Noch zweimal Cujka bitte!

Első vázlat a Kiskolombusz-hoz, 1976.