Somlyó György

Seb és kés
Válogatott versek 1972–1997
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Seb és kés

A kés és a seb viszonya változó. A seb vérzik. A kés bevéreződik. A seb sajog. A kés kicsorbul. A seb
fájva emlékezik a késre. A kés nem emlékezik a sebre. A seb beheged. A kés sebe tartós. Egyszer a seb is
elfeledi a kést. A késnek nincs mit felednie. A kés gyönyört lel a sebben, mint a kinyíló testben. A seb is
gyönyörét lelheti a késben, mint a beléhatoló testben. A seb irtózik a késtől. A kés is irtózhat a sebtől.
Vannak, akik a sebtől irtóznak. Vannak, akik a késtől. Van, aki mindakettőtől. A seb szeretheti is a kést.
A kés is szeretheti a sebet. Megeshet, hogy a kés úgy sajog, mint a seb. Megeshet, hogy a seb oly
érzéketlen, mint a kés. A seb előbb-utóbb begyógyul. A kés beletörhet a sebbe. A kés sokszor mondja azt:
Én vagyok a Seb. Egyszer a seb is azt mondhatja: Én vagyok a Kés. A seb és a kés viszonya változó.
Csak egy változatlan. Hogy van seb és van kés. A kés a seb kése. A seb a kés sebe. Nem lehetnek meg
egymás nélkül.

464
Ember és lant
…a könnyű lantot,
amely baljába szinte belenőtt,
mint olajágak közé rózsaindák.

Rilke: Orpheusz. Eurüdiké. Hermész.

78
Ember és lant
1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)
Nem a kezében
Tartja eszközét
A HÁRFÁS Orpheusz
Elődjének (Mint Orpheusz)
Utódjának is Négyezer éve
(És ma) a hárfa (Vagy a lant)
(Vagy a toll) Belenőtt
A kezébe Belőle
Nőtt ki Akár a
Keze Teremtés
Szörnye (Vagy a
Képzeleté?) Kentaur
Sellő Faun Fele ember
Fele Hangszer
Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar
A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben
Mint a csontban az amputált tag
32
Mint a hárfában a húrok hiánya
Mint a márványban a beléje tört idő
Mint bennünk a belőlünk kitört idő
Mint az idő csonkjaiban a költészet
Ez az örökké-sajgó fantom-fájdalom
2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)
Nem a kezében tartja a lantot
A KÖLTŐ(Orpheusz utóda)
A lant tartja a kezében őt A lant
Amely már rég kitört a kezéből
A lant amelynek csak atavisztikus
Sejtelme sajog a testében mint az
Amputált tag A lant amely már csak sajgó
Jelkép Önmaga sajgó hiánya A hiány
Jelképe A költészet fantom-fájdalom
Az ami mindig mindenből hiányzik és
Ami nélkül minden mindig hiányos
Aminek a hiánya nélkül semmi sem egész
Aminek a hiánya mindenben benne van
A vacuum amely nem bírja elviselni és
Önnön hiányával tölti be önmagát
(Mint az üregek szobra a Kéroszi és
Zadkin vagy Vilt szobraiban) A költő
Már rég nem lantot tart a kezében
Az elveszített lant elveszíthetetlen
Hiánya tartja kezében a költőt
33
3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)
Nem a kezében tartja a lantot
ORPHEUSZ(Aki ma is
Orpheusz)Nem a
Kezében van a lant nincs is keze
Mint gyökérA földbe
Mint golyóA sebbe
Mint ondószálA méhbe
Orpheusz testébe belenő a lant
Mint földbőlA fa
Mint sebbőlA forradás
Mint méhbőlA magzat
Orpheusz testéből nő ki a lant
Orpheusz mindig újra szűli a lantot
Önmagát szűli lanttá Orpheusz
A kezéből kitört lant helyett
Nincs is keze hogy pengesse a lantot
Mert tudja hogy csak addig övé
Amíg hozzá nem ér Szája sincs mert
Tudja hogy csak addig övé amíg
Nem adja hozzá a hangját Szeme
Sincs mert tudja hogy csak addig
Övé amíg meg nem pillantja egyszer
Arca sincs mert tudja hogy csak
Addig övé amíg meg nem fordul utána
Csak addig övé amíg nem az övé
Ez a mindig maga előtt sejtett
És mindig mögötte imbolygó Eurüdiké
(Akinek ma sem tudjuk jobban a nevét)
34
Ajánlás

(költő olvasó itész hercegek segítsetek megírni versemet): hogy ELFELEJTSEM 9/10-ét mindannak ami
most bennem kavarog és VISSZAEMLÉKEZZEK valamire aminek a sejtelme a sejtelme se merült fel
bennem SOHA [1974]
35 36
Részletek egy megírhatatlan versesregényből
Előhang
1
Én sose voltam igazán magam –
Magam én énmagam még sose voltam.
Hogy választhatnám hősömül magam?
Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam?
Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian –
De tán nem az így, stancákba csiszoltan.
A hang tehát tassói, byroni –
S csak Arany által némiképp honi.
12
2
A régi forma váltson új köpenyt?
Új köpenynek se árt a régi forma.
Egy stanca-csepp, és máris benne cseng
A vers-kontínuum tengernyi gondja.
Az intenzív s extenzív végtelent
Végességében is magába fonja.
A puszta szórím megengedhető-e
Például? Használhatta volna Goethe?
3
De ennél kisebb gondom is nagyobb. Itt
Van (hogy ne mondjak mást) a kozmopo-
(Be sem végzem, úgy tán ki sem tudódik –
Arany is erre volt az apropó).
De legfőként az új s a régi módik
Űzik egymást, mint vadat a kopó.
Hagyomány: hagyományok hagyománya.
Meddőhányó és kincsek-kincse bánya.
4
S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk
(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:
Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk,
Botrány lesz az, ami stancákba’ nem.
A forma a kétesvésésű kulcslyuk,
Melyen át kukucskál a kandi szem.
Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat.
De hol marad helye a tartalomnak?
5
A tartalomnak, melynek nincs határa,
Míg a forma szűk, s zártvonalu test,
S mégis e szűk nyílás az, mely kitárja
A változóban ezt a véglegest:
13
Eltűnik, hogy a láthatót a látha-
Tatlan láttatottjaként tételezd.
De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre,
Csak önnön bensődnek vagy voyeure.
6
Mert a végtelennek két vége van
(Pongyolán fogalmazva): aktuális
És potenciális is, máshogyan
(Nem matematikailag) magán- is
Meg köz- is, és viszonylataiban
Kívül s belül folyton egymásba játszik:
Akár a csiki-csuki a malom-
Játékban: így forma, úgy tartalom.
7
Miről is szól e vers? Persze a versről.
Van napjainkban ennél fontosabb?
Ki más tudja semmiből s végtelenből
A sarki kocsmához vivő utat?
Meg azt, hogy a lelkünk vetése megdől,
S Kukutyinban milyen hegyes a zab?
Bölcsek köve? Egységes térelmélet?
Tessék! tessék! itt látható az – élet.
8
A műfaj jeles mintái nyomán
Most kéne belefognom a mesébe.
De hol a hős? Istók vagy Don Juan?
(Tankréd lovagról már nem is beszélve.)
Átperegtek, mint jó liszt a szitán.
És nem maradt helyettük már az Én se,
A jó öreg lírai lelemény.
Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én.
14
9
„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud.
„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa.
Autentikus létről már szólni sincs szó,
Tán csak a csecsemő oá-oá.
Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?”
Fogócskázik a Je és a Moi.
Ittlét és Ottlét között ténfereg
Heidegger meg a többi rossz gyerek.
10
Hogy meséljek arról, mi nem vagyok?
S amiről én (?) tudom csak, hogy lehetnék.
A mese jelenbe leforgatott
Múlt, vagy a múltba vetített jelenlét,
Idő – jövő, s feltételes – a mód
Nem lehet ott, ahol feltétlen a jelkép:
A kép az a kép, amely sose más kép:
Történet, mi nem történhetne másképp.
11
Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód
Turkálni abban, ami nem enyém,
Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy:
Az esemény mégiscsak esemény,
S akár belátod, akár kitalálod:
Van múlt, mely a jövő végtelenén
Úgy úszik el, mint ami sohasem lett,
És sose része semmilyen jelennek.
12
Míg a (mondjuk) a fin térben maradsz,
(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?),
Akármilyen sebességgel haladsz,
A fénysebességhez nem közelítesz –
15
Így marad mindig éppoly messze az,
Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez,
Attól, amit a költő versbe foglal,
Akárhogy felgyorsított metrumokkal.
13
A metrika is… ha már itt e szó…
Bár e vers – neve is Ottava Rima –
Sorokba mérhető s rendezhető,
S háromszor kettő s kétszer egy a ríme
(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,
A vagy e tetszés szerint visszahívja),
Mégsincs vége – kontárul így tanítnám:
Minden vers végen túli, trans finit szám.
14
Arany mondja, s rá jó, ha odahallgatsz
(Majd Valéry is megerősiti):
A vers előbb csak kósza dalt sugalmaz,
A szó, mely szülte, később tölti ki –
Mi más tehát a forma? üres halmaz,
Amelynek nincsenek elemei.
Abszolut abszolut és szófia.
Valódi Kanti antinómia.
15
–––––––––––––––––––
Nem titok
nem mondhatom el senkinek
mindenkinek sem mondom el
mert nem lehet elmondani
megérni csak meg lehetett
átélni csak át lehetett
elbírni is el lehetett
csak elmondani nem lehet
szabadni szabad volna csak
úgy lehet lehetni nem lehet
nem mintha titok volna nem
se magán- se államtitok
és nem is titkolnivaló
csak éppen el nem mondható
csak mint a víz nem fogható
mint a tűz nem érinthető
csak nem kaphat bele a szó
mint azbesztruhába a láng
nem lehet hol elkezdeni
és nincsen hol fejezni be
nincs benne semmi különös
nincsen semmi rendkívüli
ha elmondanám senki se
ámulna vagy ájulna el
csak nem lehet elmondani
azt se mondanák „na ne mondd!”
„ki hitte volna?” „nem lehet!”
csak elmondani nem lehet
nem gyönyörűbb nem iszonyúbb
mint az amit elmondanak
csak nem lehet elmondani
ha csak talán nem épp azért
mert nem lehet elmondani
nem el- és nem leleplezés
nem botrány nem szenzáció
nem is az a Legmagasabb
a Nagy Kísértés az a Ki-
mondhatatlan amit szelíd
költők néha vas öklei
döngetnek mind a tébolyig
csak úgy érzem semmit amit
eddig elmondtam valaha
nem mondtam addig el amíg
ezt egyszer el nem mondhatom
191
Mi?
19 20
Szülőház

A végén ott volt a negyedik szoba. Előszoba. Kisszoba. Hálószoba. Ebédlő. Mindnek volt neve. Akárcsak
nekem magamnak. És utánuk következett. Ez a nevesincs. Amit csak számon lehetett tartani. Mint egy
negyedik dimenzió. Negyedik halmazállapot. A paraszti tisztaszobák tisztán metafizikai korrelátuma. A
belül, ami kívül van. Lakásonkívüli szoba. Szobánkívüli lakás. Magánkívüli önmaga. Ex… Eksztatikus.
Egzotikum. Expedíció. Egyszer nem találtak valamit, s azt mondták, menjek, nézzem meg a negyedik
szobában. Úgy léptem be az ajtón, ahogy Rimbaud hatolhatott be Ogadenbe, az első európaiként.
Ugyanúgy be volt rendezve, mint a többi. Asztal, székek, dívány, szekrény. De senki sem aludt, ült,
dolgozott, rakodott benne. Mint egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben. Túlcsillag a nyitott
csillagrendszerekben. Fehér folt. Fekete lyuk. A szükséges fölösleg. Ami nélkül a szükséges se lehet meg.
Nem tudni, mire való. Bár éppolyan való, mint a többi. Mindnyájunkban benne való. Csak nem tudunk
róla. A végén mindennek ott van a negyedik szoba.

45
Születésnapi sextina

Pierre Lartigue-nak

November havában
Volt hogy megszülettem
Esőhó-bölcsőben
Balatonbogláron
21
Hungría országban
Miért is születtem
Miért is születtem
November havában
Hungría országban
Volt hogy megszülettem
Balatonbogláron
Esőhó-bölcsőben
Esőhó-bölcsőben
Miért is születtem
Balatonbogláron
November havában
Volt hogy megszülettem
Hungría országban
Hungría országban
Esőhó-bölcsőben
Volt hogy megszülettem
Miért is születtem
November havában
Balatonbogláron
Balatonbogláron
Hungría országban
November havában
Esőhó bölcsőben
Miért is születtem
Volt hogy megszülettem
Volt hogy megszülettem
Balatonbogláron
22
Miért is születtem
Hungría országban
Esőhó bölcsőben
November havában
Tornada
Hungría
Balaton
Esőhó
November
Volt hogy meg
Miért is
Párizs, 1996. november
Kondor Béla két sorozatához
1. „Valaki önarcképe”
Valakiakárkibárkinem
mindegy ki? haj száj szem
és persze fül orr homlok „Goethe-csont”
és a többimindig ugyanaz a nóta
a NAGY TÉMA amivel az oly soká
sikertelenül kísérletező természet
végre „megfogta az isten lábát”
(vagyis önmagáét?)
s most végtelen változatokat játszik rá
kimondhatatlan idők óta
(jóideje már maga se tudja mióta
23
idegen-lelkű gépekkel számlálja
vagy sugár-mutatójú kobalt-órákkal)
a porcoshalaktól eddig a valakiig
tehozzádig vagy énhozzámig
(és tovább?tovább?)
haj száj szem és fül orr homlok
és „Goethe-csont” és a többi és a többi
taraj vagy bóbita vagy sörény vagy micisapka
én vagy valaki más
másaki mindig én vagyok
azaki itt ül önmagával szemben
az üres vászon tükrében nézve magát
míg saját arcából kirajzol rá valaki mást
(haj száj szem fül orr homlok „Goethe-csont”)
És attól kérdezihogy lehet
hogy épp ez a valaki lettem én
hogy épp én lettem ez anem mindegy
ki?akárki bárki valaki
2. „Happening”
ITTEZTÍGYMOST
nem az emlékeimeta gondolataimat
a sejtelmeimeta képzeteimet
a képzettársításaimat
a társított képzeteimet
a reményeimetaz esélyeimet
a megbánásaimata vágyaimat
nem négyszázmillió év kódjait
a sejtjeimben
nem is e pillanat egyszeri mutációját
az agyamban
csak EZT
24
ahogy csorgatott-ezüst felhők között
durva aranyrögökből egyszerre
kerek érmévé veretik a hajnali Nap
és kifogyhatatlanul önmagára váltja magát
a belenéző szem jutalmaként
mert senki más nem látta
és soha senki nem fogja látni többé
MOSTÍGYEZTITT
Boglári bagatellek
(részlet)
Nyárvégi villa
Bevetve az ágyak.
Leszedve az asztal.
Szekrényben a holmik.
Függönyök behúzva.
Villanyok kioltva.
Rázárva az ajtók.
El lehet indulni.
A télbe.
(De még nyílnak a kertben
a nyári virágok)
25
Nyárvégi ég
Nem lehet igaz.
Hogy olyan messze vannak.
Ezek a csillagok.
Nyárvégi villa
(régiesen)
A rózsa még ma is kifeslett
A fa még talpig zöldben áll
A víz is vonzza még a testet
Még minden olyan mint a nyár
Még olyan Olyan még De már csak
Olyan Milyen? E még s e már
Közt nem tudod milyen a nyár Csak
Azt tudod hogy elmúlt a nyár
Nyár (vége)
Még nyílt szemmel igazukat hazudják
Nyár hamis tanúi a dáliák
Hogy létezik e földön más világ
És másfelé is tudná venni útját
Hogy kétesebb ez mint azt lombjahullt fák
Levert dió levált birs vallanák
Lomb rozsdáját késő alkímiák
Koholt fényei arannyal befutják
Még egy őszi szonetta Nagy Talonban
A csörömpölő ócskavashalomban
Mit összehord a kertben a gereblye
A Nagy Perben még egy vesztes szonettDe
Valljátok csak álságtok igazát
Ti nyár hamistanúi dáliák
193
Aug. 14.–szept. 27.
megint a dáliák.
a nyárvég
most is meghozta a magáét.
mézöntők. lángszórók. lilák.
192
imbolygó kis szagukkal mint az árnyék
az árokparti kalendulák.
magvukhasadó mandulák.
egész kis fényűző világvég.
nyárvég. évvég. nap vége. vége
kései fény sző könnyü szöszt
a keserű őszirózsa-levélre.
mindig boglári virágok hozzák az őszt.
anyám születése
s halála napja közt.
Gyerek-sor

Mottó: „Költő az, aki, ha úgy esik, ötödfeles jambusba tudja szedni azt is, hogy: »LFS.«”

(Kodály Zoltán intelme egy ifjú költőhöz – az ifjú költő bizalmas közlése szerint.)

Egy hexameterbe minden belefér.

(Egy régi görög bölcselő.)

Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna:

Hét város verseng: melyike szülte Homért?
Hét lány volt ama tisztes kis boglári családban:
Hexameterbe simul szépen az ő nevük is.
Annyi nevet vésnek föl könyvbe, szoborra, plakettre,
Mért ne legyen védőszentjeimé ez a vers?
Irma, Adéla, Aranka, Bianka, Szerén, Gizi, Terka:
Újra együtt lesznek: nagymama és hugai.
108
Őszi szonett
Hagyományos. De milyen hagyományos.
Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.
Szélcsend. És csönd. November-árvaság.
Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.
A természet. Ismétli önmagát.
A szokásos. De még milyen szokásos.
A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.
Az ok. Mintha nem tudná az okát.
Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-
Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.
Önmagát önmagával mozgató.
De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak
S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.
Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.
Helyi változatok – általános közhelyekre
1. Szülőhely
Még mindig
ezek a kék hegyek a túlsó parton
derekukon azokkal a zöld foltokkal
vagy ezek a zöld hegyek
azokkal a kék foltokkal a derekukon
(aszerint hogy milyen fény esik rájuk
aszerint hogy hogy esik rájuk a fény)
még mindig
29
ez a túlsó part amely mindig a túlsó part
marad
akár közeledik akár távolodik
a jóra vagy rosszra forduló időben
még mindig
ezek a mindig változó színek
a tejfehértől a pléh- galamb- eső- és acélszürkén
szellőkéken vagy viharzölden át az ősi borszínűig
az ég mindig változó tükre előtt
minden pillanatban átöltöző vizen
még mindig
ez a templomtoronnyal a parthoz szögezett két
domb
ezek a mindig a tó felé induló platánok
még mindig
ezek a vörös kövek a mólón
ezek a vörös rózsák a kertben
még mindig
ha itt vagyok és ha nem vagyok itt
S ha már
nem leszek itt
ha már nem
Balatonboglár, 1982. június 26.
Egy este
nem nem a lelkiismeretvala-
mi másalig tudom magam az ágyra
feszítenimintha kínpadra vágyva
mint varsa le-föl vergődő hala
egyetlen nagy háló az éjszaka
nem bűnbánatnem is a hiánya
a nap tűzpróbáját ki ma sem állva
kezembe-égett izzó szén a ma
ma semma ismais ez a masem
ma is megint innen a limesen
nem magamnál továbbmég magamig sem
megloptak magamtól ismi lopott meg?
ma is?ma sem az voltam ami lettem
ma is dolgomvégezetlen halok meg
197
Részletek egy megírhatatlan versesregényből
(Részlet)
X-edik ének
1
Már az Első is maga volt a képte-
Lenség, önnön merő cáfolata,
Hát még ez X-edik Ének… De létre
Úgy jött, akár maga a Lét, aka-
Ratom s jobb belátásom ellenére –
S nem mindig ez-e az írás maga?
Nem az, ami – csak annak (égi?) mása:
Önnön tagadásának tagadása.
2
Bízzuk a biztost a bizonytalanra.
A nyelv váratlan ajándékai
Nagylelkűn hullanak, akár a manna,
Nem kell más, csak a szádat tátani:
A rím fölfedi azt, amit takarna
31
(S ha kell, a fölfedettet elfödi);
S az akrosztikon meg az anagramma,
Mely Villon titkát rejti *1 – és kiadja:
3
Kijöttek öt százados reskontói,
Elárulva a szép Catherine Vausalles-t –
E századnak… De hagyjuk ezt az ósdi
Módszert, nem dívnak már a rég csodált
Tudós költészet machinációi,
Ma (nálunk) nem csípik a clus trobart. *2
A vers csak akkor tetszik, ha közért-
Hető. S bár az olvasó a Közért
4
Szabadpolcain már kedvére választ
Kenyeret, WC-papírt, fogkefét,
Ha aisthesisben *3 is önkiszolgál, azt
Nem kedveli az elméletiség:
A költő tartson csak bő áru-választ,
De kérdéseit föl mások tegyék.
Csak egy értelme legyen (vagy ha egy se),
Úgy jó a beste dalnok verse-berse.
32
5
Különben majd még belemagyaráznak
Ezt-azt a fránya (nyájas) olvasók,
Képesek és még nem azon vitáznak,
Hogy mit „akart” vele (az oktatók
Szerint) a költő „mondani” – gyalázat!
Netán azt fürkészik: mit mondhatott?
Mit mondott? – amiről tán nem tud ő se,
Csak az olvasó, a valódi hőse.
6
Én is, hogy mit akartam mondani?
Tán épp azt, hogy nem mondani akartam:
Másvalamit, valami mást, ami
A mondás küszöbe fölött s alatt van;
A láthatatlan akar látszani
Általa, anyag az antianyagban,
Lámcsak, megint a tartalom s a forma,
E róka-fogta-csuka-csuka-fogta-
7
Róka, amely sosem ereszti egymást.
Szimmetria és disszimmetria
(Világ törvényének hol azt, hol ezt lásd,
Tanítja fizika s esztétika),
S még könnyedén mondhatnánk róla egy s mást,
Sellő, kentaur, fából vaskarika…
Hibás kör, melyben egyre kergetőzöm,
Hogy megtaláljam valahára – hősöm
8
(Aki sehol önmagát sem találja,
Se személyije, se munkahelye,
Nemhogy hétvégi, hétközi tanyája,
Nemhogy ingatlana, ingója se,
33
Biztos úr, legjobb lesz, ha sittre vágja
E kéteset, eljárást ellene
Magam kérek – legalább megmenekszem
Attól, hogy versben kelljen megkeresnem):
9
Jogalany, aki minden jog híján van,
Illetőség nélküli illető,
A folyamatos nemlét státusában
Mégiscsak létezőként létező –
Vagy pontosabban hogy definiáljam?
Tükör? típus? ihletett? ihlető?
Merő általánosság s különösség.
Hős, aki keresi a maga hősét.
9/ a
(Mi legyen hát a neve? Nemtudomky.
[De visszaélni ezzel sem fogok.]
Legyen csak Bárki… Ez, Az… Humpty-Dumpty…
[Minden név nyakunkba vetett hurok.]
Vagy mint… a névtelen, eleve-Senki
Ifjú társam, ki névtelen bukott
A sírba, s egyetlen könyve fölé jó-
Előre ezt írta: Nobody Nemo.)
10
Azt se tudni, farmer, frakk, tóga, mente
Lenne, ha viselné, amit visel,
Gyökértelenség kósza meztelenje,
Még annyi sincs róla jegyezve fel,
Hogy „egy napon bekukkant Debrecenbe”,
34
Nincs mögötte epikai hitel,
Nem igazolja néphit, mese, míthosz,
Csak önmagából hozza azt, amit – hoz.
11
De keresetlenül is, mégis ott áll,
Hol mindig is állt minden hősi ős,
A kikerülhetetlen hármasútnál,
Melyet vasorrú bába őriz és
Aranyalmafa, s még mi? – mit tudom már?
Ami csak a mesékből ismerős,
De amit önmagunkban megtalálunk,
Épp, ha a mesét magunkról lehántjuk.
12
S a választás néki éppoly nehéz az
Utak közt, mint a hősök közt nekem.
Nem hármas út – nyüzsög, akár a méhkas,
Utak rajától az a tájelem,
Hol indulnia kell – maga felé, s a
Sorsa felé, mely, hogyha meglelem,
Enyém is lesz, s így egyesülve ketten,
Létrejön valami, ami – egyetlen.
(Kóda)
13
A tények szerint tévedett Adorno,
Mert hisz, csodák csodája, lehetett
A máglyákon torlódó szörnyű pornó,
A csont-group-sexben égő tetemek
Világra- (vagy azon is túlra-) szóló
Botránya után írni verseket,
S valónak venni a Kilencedik
Fülünkbemászó hiedelmeit.
35
14
De hátha most ők tévednek, a tények?
(Hisz a tények ténye is relatív.)
S pusztán csak költöttek a költemények,
S egy sem valódi, csupán művi mív.
S minden neo- és poszt-neo-kísérlet
Ellenére sem tud az ész s a szív
(Mi más?) új műfajjal felelni a
Történelem új műfajaira:
15
Totális után már szupertotális
Háború (melynek -sége oly kerek,
Mint a földé), s immár interstelláris
Támadó (s védő?) fegyverrendszerek,
Közben meg, mintegy intermediális
Módon, koholt rímek s koholt perek,
Végül: nem szorítkozva fajra, népre,
A genocídium nembeliesítése. *4
16
S a „régi” műfajok? Mind virulandók
Azok is korunk dús kertjeiben:
Orgyilkosság? ilyen s olyan kommandók
Vállalják büszkén szárazon, vízen,
S persze légben, s – ó túlélő halandók! –
Megint szent háborút hirdetni sem
„Kétségbe’sett kacaj” – annyi galádul
Felszentelt háború gyalázatán túl.
36
17
Hősömnek (ha volna – és lenni nem rest,
Miként jómagam sem) ezt kellene,
Mindezt, ahogy elő van írva, megtest-
Esíteni, hogy hősnek megfele-
Lően feleljen ez egyetemes teszt
Kifogyhatatlan kérdéseire,
S tényleg, megírhatóan, az lehessen:
Versem hőse, hősöm verse: a versem.
18
Mely mégis van. Bár kifullad ez ének
Már, s még most is hiába keresem
Jogát s értelmét kétes lételének,
Mely, amíg nincs, az én kísérletem
Csupán, belémjáró makacs kísértet,
Ki testtelenül mindig megjelen,
De azt súgja, hogy a való s a költött
Mégis együtt ölt testet benne…
(folyt. köv.)
Illusztráció
a „Nagy csaták” c. tv-dokumentumfilm-sorozathoz
Nézem a két kezemamely sosem öltamíg Dun-
querque fölött és Moszkva alattamíg El-
Alameinnél és Sztálingrádbanamíg a tenger alatt
és a sivatagbana sztyeppen és az utcákon
a szabad emberek öltek(és meghaltak) értem az
üldözöttért énaz üldözöttnem öltem
magamért semjogfosztott az ölés jogátólis meg
voltam fosztva(megbújtamaz üldözött-
ség védelmében)nem öltem(fel voltam mentve
az ölés kategorikus imperatívusza alól)
nézem a két kezemamely annyiszor majdhogynem bol-
doggá tett(amiért sosem ölt)amelyet
39
annyiszor éreztemcsodás kárpótlásnakaz
üldözöttség csonkításáértamiért
ebben az egyetemes vassal-vértezettségbenmeg
tudott maradni eredendően-esendő puha
védtelenségében amiértennek az egyetemes vérben-
fürdésnek a mocskábanmeg tudta őrizni első
vértől-lefürdetésének tisztaságátamiért meg
tudta tartani az ÖtezerévesÖtödik Pa-
rancsolatot (amelyet ötezer év óta nem tudunk meg-
tartani) nézem az őkezüket(amelyek
nem tudták megtartani) amelyek(Moszkva alatt
és El-Alameinnél ésSztálingrádban és
Szicília partjain) értemöltek nézema két kezem
amely sosem öltés nem tudom nem az volt-
-e az üldözöttség legpótolhatatlanabb csonkolása
amely az ölésjogát amputálta lea kezem-
ről (rólam)nézem a kezeket amelyek(El-
Alameinnél ésSztálingrádbanés Szi-
cília partjainés Buda romjain) öltekértem
nézem a két kezemamely sosem ölt
Lázálom (2)
Az igazság itt áll előttünk
De nem lehet megszólítani
Mert tilos kiejteni a nevét
Mint a Bibliában az istenét
Vagy csak nem tudjuk a nevét?
Vagy nincs is neve?
Az igazság itt áll karnyújtásnyira
Mint Hölderlinnél az isten
De senkinek sincs hozzá elég hosszú karja
Pedig mindenki a bőrén érzi forró közelét
Láthatatlanul mint a sirokkót
A jognak nincs joga
Van de nem létezik
Létezik de nincs
A jogtalanságot kellene megmarkolnia
Mint egy husángot
De akkor előbb a saját fejét kellene szétzúznia
Hát azt mondja a jog
Majd akkor lesz jogod
Ha te magad kizsarolod
S ha nincs rá hajlamod
Ütheted bottal a jogod
Nyomát vagy magát a jogot
A fő az ütés meg a bot
Időtlen idők küzdelme
Miképp adjunk jogot a jognak
Hogy joga legyen jognak lennie
Szegény jogtalan jog
Majd megszakad érte a szívünk
Miközben belepusztulunk
Hogy jogunk van
De a jognak nincs joga
198
„Oly korban…”
43 44
Campo de’ Fiori
Giordano Bruno szobra
Itt állt a máglya. Jordanus barát
itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.
Sűlt a velő; amelyben Elvvé s Okká
értelmesült az esztelen világ.
Lángolt a Mindenség és a Monád,
s a zárt ajak némán égett konokká.
Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,
s mentek. S csend lett három századon át.
A hajdan tigrisek elé vetett
szentek ükeiből ez lehetett!
Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?
Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,
magávalvívó kor vigasza volt ez! –,
hogy egyszer minden máglyából szobor lesz.
[Róma, 1958.]
Még egyszer a Campo de’ Fiorin
Régi versemmel perelve
és visszavonom és megtagadom
szerettelek merész vigasztaló vers
„hogy minden máglyából egyszer szobor lesz”
de megtagadom és visszavonom
mert nem minden máglyából lesz szobor
millió máglya húny ki mint a borszesz
és nem szobor csak isa hamu por lesz
és ha szobor? – a Vásártér lohol
itt és mindenütt mindenki saját
kis élethaláláért áll az alku
és senki rád se ránt és meg se lát
Mostiségő Összeszorított Ajkú –
az se ki alá készül már a máglya
az se ki készül gyújtani alája
[Róma, 1990. május]
Folyóirat-sirató
vagy
J. A. halálának évfordulójára
vagy
A költészet (megszűnt?) napjára (vagy évszázadára?)

„…a méthümniabéli Arión teljes díszbe öltözött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz
Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig bevetette magát a tengerbe (…) A delfin hátán érkezett meg
Tainaronba. (…) Ezt mondják hát a korinthosziak és a leszbosziak…”

Hérodotosz. I. 23–24.

(Devecseri Gábor fordítása)

„A lantot, a lantot…”

Arany János

Európa felé – európátlanitón

Így csörtet a Bika keresztül hét határon
Égő olajkutaktól vérző láthatáron
Hasad szét a világ – fa a favágitón
46
A Nomosz Orthiosz nem tesz csodát e tájon
Nincsenek is csodák Nem hozza Arión
Lanton-vert aranyát s nem várja Tainarón
Még a lantjától is megfosztatik e vámon
A kultúra úgy hull le rólunk mint ruha
Csak nem boldog szerelemben de potom áron
Vesztes zsugás viszi ingét a zaciba
Kinek zeng – hogyha peng – a sajgó lantideg
Kalózhajó jár csak ezen a szennyes áron
Ezen a tengeren nincsenek delfinek
Zeitgedicht
Mit kapni húsz forintért Budapesten
(Kilencvenegy március idusán)
(Egy jatt egy tankolás benzin után)
Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem
Két sárga villamosjegyet jutány-
Osan – ha most még sietve beszerzem
Egy kávét eszpresszóban közepesben
Egy feleset itt a sarkon talán
No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan –
Ott hol eleink ültek a New Yorkban
Kibámulva álmaik ablakán
(Ott ahol a hatos – most is – megáll)
Két percig nézheted ahogy a boxban
Ezét-amazát riszálja a lány
(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán)
Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan?
Mert itt van már eljött a Kánaán
Zeitgedicht II.
Vö. Garay János, Babits, József, Weöres, Zelk, Jékely, Orbán stb.

kilencvenkettő június
(Zeitgedichthez dátum dukál)
Rióban áll a karnevál
vagy mondjuk a „Riói csúcs”
de balladám nézd mi az ott
száz jó vadász Szigetre tart
állnak ahol szakad a part
kezükben a kalasnyikov
a maradékból még akad
a madarakból is elég
fekhetnek fákon fák alatt
a szétlőtt testű feketék
de ki mondja meg hogy kik és
mi helyett lőnek madarat
tudat fölött tudat alatt
mily határt sért vadász vitéz
9
bizony nem csak országhatárt
s a Parancsot sértette meg
saját szemébe vert cövek
lesz a látvány mit generált
első s utolsó szó jogán
tanácsnok szól miniszter int
elcsitul minden mint a pinty
vagy mint a meglőtt kormorán
a kormorán csak kormorán
a hettita csak hettita
nem ebből nem lesz hitvita
egyetért Újszöv. és Korán
miért is lenne mért ezen
akadnak fenn az idegek
hisz együtt élünk szüntelen
azzal amivel nem lehet
s vitára ezer ok marad
egyeztetés és tárgyalás
miért ne lőné ha vadász
a vadász a madarakat
a Sziget közös birtokán
tapadós szállongó korom
koromként hull a kormorán
és lerakódik vastagon
egyeztetés és tárgyalás
minden tisztázva mocskosul
az újrégi a régiúj
mindegy ki vitéz ki vadász
10
tárgyalás és egyeztetés
holt szemgödör halott sirály
zuhan ezernyolcszáz madár
hazatér száz vadász vitéz
zuhan ezernyolcszáz madár
mint pokolgéptől repülők
ég madarai voltak ők
terror s terror közt nincs határ
égre lobogjon? – földre sem
a két nagy költő-mostoha-
testvér édestestvér-szava
a Szellem és a Szerelem
a Föld alatt a part szakad
Szigeten nincs szigetlakó
ne kérdezd hogy mivégre vagy
a lét csak léttel osztható
bár tudnánk madárul dalolni
szárnyakat ránk múzsa repíts
most kéne hymni odi psalmi
s az odi más értelme is
hazájukért haltak szegények
mint magyarok abesszinek
s hogy mért éltek – éltek csak éltek
mint te meg ő mind aki Lett
ide kell a lírai Tett
nem megmondta már Jékely
ha senki más hát én te mi
na költők énekeljetek
11
Szent Carpentras első levele az antiszemitákhoz

1. …azt vélem, hogy a világ sem foghatná be a könnyueket mellyec irattatnának (János XXI 25)

2. mondják azért gyűlölitek ti a zsidókat mert ők ölték meg vala Jézust akit ti imádtok

3. de én azt kérdem tőletek nem kellene-e inkább szeretnetek a zsidókat azért mert Jézus is zsidó volt vala

47

4. mikor megfeszítették aznap innep esti volt, és következic vala a szombatnak napja (Lukács XXIII 54)

5. I (esus) N (asarenus) R (ex) I (udeorum)

6. amint Megírá pedig Pilatus a Titulust-is, és a kereszt-fára fel-tövé. Ez vala pedig az írás:
NAZÁRETBELI JÉSUS A’ SIDOKNAK AMA’ KIRÁLLYOK (János XIX 19)

7. amiként a töviskorona fölött most is mindnyájan olvashatjátok a betűkoronát

8. csakhogy ismeritek-e mindnyájan amit olvastok és imádtok a betűk jelentését hogy a jelentőségét is
ismerhessétek? És megkérdé őtet Pilatus: Te vagyé a Sidocnac ama királlyok? és ő feleluen monda: Te
mondod (Márk XV 2)

9. Én vagyok az! mondá az Istenfia (mint maga az Isten) akit megfeszítettek és feltámadott.

10. de valjon bennetek is megfeszíttetett és föltámadott-e

11. hány törzs népség nemzetség ölte meg az királyait és rebelliseit az ő prófétáit és szentjeit?

12. hiszen – fájdalom és gyalázat – ez a világnak a rendje – egyik rendje a világnak – mert az eleitől
fogva ember öldöklő volt, és az igazságban nem állott meg (János VIII 44)

13. de gyűlöljük-e azért mind a keresztényeket valamint a keresztények unokáit és unokáinak unokáit
mert ők elevenen megégették vala Jordanus barátot a keresztényt?
14. valamint a reformátákat mert ugyanezt cselekvék Servetóval a reformátorral?

15. a franciákat amiért lecsapták a fejét Dantonnak akinek szobra ott áll mint egy 0-kilométerkő
Lutéciának kellős közepén?

16. és gyűlölitek-e mind-mind a magyarokat mert ők maguk ültették tüzes trónra a magyari Dózsa
Györgyöt?

48

17. Carpentras többszörösen meggyilkoltjai egyszer se gyilkolták meg se Jézust se Jézus tanítványait és
imádóit se szentjeit se álszentjeit se igaz se hamis tanítványait

18. objektívek és álobjektívek a zsidókban keresik az okot – a hibát és a vétket – amiért gyűlölik őket

19. és bizonyosan lakozik hiba és vétek a zsidókban – ki az akiben ne lakoznék?

20. de én azt mondom néktek az okot inkább magatokban keressétek amiért gyűlölitek a zsidókat – mert
az bennetek lakozik

21. és amiért kiforgatjátok őket még a sírjaikból is – pedig ők is megszolgálták éltükkel ama sírokat

22. miképpen megszolgálta azt minden ami valaha is élt vala

23. hogy pedig a zsidóknak nem lenne hazájuk – ahogy ti mondjátok

24. de valjon meg kell-e ölni és ki kell-e forgatni sírjaikból a hazátlanokat – nem inkább segélni hogy
hazára leljenek?

25. és nem hazája-e a föld mindannak ami bárhol e földön a földre született?

26. és a szétszórtak a kiválasztottak és kirekesztettek nem teremnek-e meg mindenütt a földön mint a fű
fa föveny mely mindenütt befedi a földet a vizek között és az ég alatt?

27. és Párizs és Budapest és Boglár és Carpentras szülöttjeinek nem mindnyájunknak egyformán

szülőföldje-e Budapest vagy Párizs Carpentras vagy Boglár?

28. bárhol forgassátok is ki őket a földből – a szülőföldjükből sehogyse forgathatjátok ki őket

29. mert az az övék éppúgy mint a tiétek

30. és bármi légyen is kinek-kinek az ő anyanyelve – az az ami az ő anyjának nyelvének rendeltetett

49

31. és aki különbséget teszen anyanyelv és anyanyelv között és aki különbséget teszen anya és anya
között

32. bizony mondom nektek az a saját anyanyelvét és a saját anyját tagadja meg

33. mert Az Isten nem a holtac Istene, hanem élőké, ti azért igen tévelgetec (Márk XII 27)

[Párizs, 1990. május 14–18.]

Radnóti és Desnos
„Párhuzamos életrajz”
Oly korban éltem én……j’ ai vécu dans ces temps
Így szinte szószerintegyformán kezdte egyik
utolsó versét (lásd még:„…egyik utolsó versét
e sorral kezdte Ronsard”)Radnóti [így fonódnak
egybe téren s időn(s még miken!) át a költők]
ugyanazon szavakkalpersze ha nem tekintjük
a nyelvek különbségétmitől még vakítóbb lesz
a szavak egyezéseegyszóval szószerint
(ha igaz hogy a szónakcsak a használatában
lesz jelentése s ígyazonos jelentése
azonos használatban)szóval ugyanazokkal
a szavakkal s ugyanabban az évben az
Iszonyat Nagy VilágÉvében éppen akkor
Apokalipszisünk e negyedik nyarán hol
A láthatár alól már furcsa fény dereng
(ahogy Aragon írta)ugyanabban az évben
Desnos és RadnótiRadnóti és Desnos
ugyanabban az évbens tán ugyanaz napon
(május 19?)(Radnótinál ez áll)
oly korban éltem én…j’ai vécu dans ces temps…
(köznapi beszédfoszlánys égő csipkebokor
agyongyűrt papiros-szós villám-varázsige)
nem is csak a szavaks a szótagok a szótag-
szám is egyforma csaka mondatrészek rendje
fordul át fonákjára(hja a nyelv „szelleme”)
„fordul” át mintha csakfordítanák akárha
egyik a másikat(másik az egyiket?)
fordítaná le s hozzá„formahíven” szelídebb
korok szép mezeis múzsai szorgalmával
fél-alexandrinustfél-alexandrinusra
54
halottaikban ishalhatatlan mívesek
s még az igeidő isa vad igeidő
egyforma mind a kettenjövőt jelenbe rántva
jelent jövőbe vetvemúlt időbe teszik
még elő éltük
mert már csak múlt idő van
ez ezer éve holtaktarkónlőtt nyelvtanában
sem emlék sem varázslatnon déchu mais traqué
Abda vagy TerezinTerezin Abda mindegy
csak a szavuk kiáltmiránk kiáltja kelj fel!
s mint egy világfalárakarcolt Menétekel
itt bennünk figyelihalljuk-e még e mái
világ-tarkólövésfelé irányított
erőltetett menetben
Isten-kísértés
0 Miért nem hittem?
1 Mert nem hihettem, hogy mindezt megtehette velünk.
Ha most hinnem kell Benne, csak azért, hogy elmondjam Neki, mennyire csalódtam volna, ha
2
hiszek.
2/1 Illetve, hogy nem csalódtam, mikor nem hittem.
2/2 Vagyis, mikor azt hittem: ha van, csak jobb lehet ennél.
2/3 Más szóval: a Jót hittem Róla. Azért nem hittem Benne.
2/4 Nem hittem, hogy erre a Rosszra teremtett volna, ha Ő teremthetett volna.
3 Ha most mégis hiszek ebben a Létezésben, csak azért, hogy számon, kérjem ezt a Létezést.
3/1 Ha mégis létezik.
3/2 (Hitetlenségem ellenére.)
3/3 (Hiszen létezésének bizonyára nem az én hitem a feltétele.)
3/4 Ha talán mégis létezhet ebben az istentelenségben.
3/5 És Teremtményeit ennyire a maga képére teremtette ez a Teremtő.
3/6 Faragott képet csinált magának, ő, aki megtiltotta nekünk, hogy faragott képeket csináljunk.
Ha van, és hogyha olyan, amilyen (amilyen lehet), 17legalább miért nem valaki másnak a képére
4
teremtett bennünket?
4/1 Hogy aztán mi is, akik a magunk képére teremtettük Őt, valami más képre teremthettük volna?
4/2 Amitől talán Ő is megváltozna.
4/3 Talán még meg is válthatta volna magát.
4/4 Ahelyett, hogy egy egész Örökkévalóságra ilyen kárhozott maradna.
5 Lehet, hogy még a megváltásra sem áhítozott?
5/1 De hát akkor miért teremtett bennünket olyanná, akik folyvást a megváltásunkra várunk?
Ha nem várnánk folyvást a megváltásunkra – az ő belénk plántált Szándéka szerint –, ami pedig
5/2
sosem jön el, akkor talán jobban tudnánk hinni Benne.
5/3 Akkor nem kellene csalódniuk Benne a Benne hívőknek.
5/4 Akkor talán nem lehetnének olyan elégedettek Vele a hitetlenek.
6 Hátha nem is akarta, hogy higgyünk Benne?
6/1 Talán éppen az volt a Teremtő Szándéka, hogy ne higgyük el, hogy van.
6/2 Ki fürkészheti ki a Teremtő kifürkészhetetlen Szándékát?
6/3 Quia absurdum? És miért ne hihetnők el azt, ami hihető?
7 Akkor pedig lehet, hogy Ő van, csak egészen más, mint amilyennek hittük.
7/2 Lehet, hogy van, és ő robbantotta belénk ezt a szakadékot hit és hitetlenség között?
7/3 Elhitette velünk, hogy csak hinnünk vagy nem hinnünk lehet.
7/4 Ezt a sivár alternatívát.
7/5 Hátha lehetne más is. Se hinni, se nem hinni.
8 Ha van, talán ezt fogadná legszívesebben:
Hogy ne tudjuk Róla, hogy van-e.
8/1
18
Gondolatok a könyvtáron kívül

Hommage à Vörösmarty

…hogy nem fogadták el a Messiást?

de hát a messiást nem is lehet
elfogadni. rá csak várni lehet.
ő a várakozás mint paradigma.
vagyis az időből az ami a
mi részünk, az örök – nem visszatérés
hanem várakozás. vagyis az élet
nyersanyaga. mely egyre nő miközben
mindegyre fogy. különben is az ő
dolguk volt s egyedül csak az övék
hogy elfogadják-e. mint a szerelmes
ha vágya teljesül. de hisz sosem
teljesülhet. mert vágy. lévén maga
a soha-be-nem-teljesülhetőség.
amit elfogadni sosem lehet. csak
beletörődni hogy ez az ami
nem az ami. kinek mi köze hozzá?
(vagy örökké lázadni ellene.)
s hogy megölték? először is nem ők
ölték meg. aztán pedig. s ha megölték?
csak úgy ahogy. képletesen. melyik törzs
nem falja fel a legkülönbjeit?
19
hogy megszabaduljon terhüktől és/vagy
hogy teljesen bekebelezze őket.
a Deviánst e végső derivánsát
mindennek mi a legszörnyűbb s a legjobb
bennünk. egyébként közülük kerültek
ki az elsők kik vad Pál-fordulásban
befogadták a befogadhatatlant.
az ősgyíkok e Saulus-saurusok.
kik apostoli léptekkel bemérve
kifaragták a tilos faragott
képet magukból. és kettébe törték
újra azt az Egyet kit ők teremtü-
vék. szóval a történelmet le kell
bontani az atomi szintig. az
egyénig. nem is szólva az atom
alattiról. s az egészen elégő
áldozat jonhaiból fejteni
meg indítékait és eredőit.
s akkor megértjük vagy hogyha nem értjük
a nemértésből értjük meg miért nem.
aztán szétszóródtak. szerte. a ketté
tört Egyisten vesztes felével. így
éltek (mint a veszett fejsze nyele)
(mely azért mégse veszett el egészen)
történet nélkül. amely mégiscsak van.
csoda vagy botrány? botrány és csoda.
úgy ahogy lehet. ennek a Világgá
lett Történelemnek megannyi szebbnél
szebb története közt. még az a „végső”
megoldás sem az ő történetük lett.
számon kívül maradtak akkor is
mikor izzó számmá lett a nevük.
a kiválasztottság e hajmeresztő
paradoxonába falazva meg-
szólíthatatlanul. kikről az antik
s a filók és önmaguk egyaránt
20
nem tudják kicsodák. a Névadók.
kik földnek és egeknek nevet adtak.
föld barmainak. égi madaraknak.
napnak és éjnek. nőnek férfinak.
így lettek megnevezhetetlenek.
akár kimondhatatlan istenük.
21 22
Drámatöredék
Strófa
Itt mindig „zsidónak” kellett lennie
Néha bevett zsidónak
Másszor megtűrt zsidónak
Olykor nagylelkűen befogadott zsidónak
Ha éppen nem kirekesztett zsidónak
Kivételezett zsidónak
Vagy szemétre szórandó zsidónak
De csakazértis-szeretett zsidónak is
Vagy szégyenlősen-szeretett zsidónak
Irigykedve szeretett zsidónak
Fölényesen szeretett zsidónak
Bűntudattal szeretett zsidónak
Őszinte részvéttel szeretett zsidónak
De őszinte barátsággal szeretett zsidónak is
Időnként még zsidóknak kijáró elismeréssel kitüntetett zsidónak is
51
Volt hogy kellő mérséklettel megtisztelt zsidónak
(És így tovább és így tovább)
(Aki hallja adja át)
Epódosz
Kivéve a gyengébb nem között
Amely sokszor sokkal erősebb mint az erősebb
És persze ott a kapcsolatok is (ha létrejönnek)
Eleve egy másik színpadon játszódnak
A süllyesztőben a Nagyérdemű társadalom látköre alatt
Testtől testig lélektől lélekig
Valahol abban a Paradicsomban
Ahonnét pedig alighogy kivirágzott a Földön
Máris viharosan kiűzettünk
De ahová némi szerencsével dörgés és villám villám és dörgés között
Mégis vissza-visszatalálunk
(Hogy mindig újra meg újra kiűzessünk)
De azok a ritka pillanatok…
a két még érintetlen Fa alatt…
Antistrófa
És máshol?
Máshol?… Általában csak így vagy úgy – valakinek
Amolyan Jederman-nak vagy Nobody Nemo-nak
Kinek úgy – kinek így – vagy amúgy – Ahogy dukál
S’il vous plait M’sieur vagy Salut Georges
Egynek a Sok közül – sőt itt-ott a Sok között is Egynek
Olykor jobbnak is mint amilyennek hitte magát
Olykor talán még olyannak is amilyen – annak ami
Per definitionem – dehát ez ritkaság
Tudjuk jól – Máshol is
Ajánlás
(Herceg nincs is mért panaszkodnom)
(Nem is panaszkodom)
(Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam)
Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg
Az ember akárhol is születik
Az élet általában eltelik
52
Ezredvégi epigramma
Divertimento

Szentkuthynak

a FÖLDnek nevezett szabálytalan gömb alakú test nélküli

kozmikus óriásfej ötmilliárd villogó szemében
ma hetvenhétféle új (new! neu! novaja! nouveaux! nova!
nueva!) mosópor márkája tükröződött vissza
amelyek mindegyike eddig soha nem látott módon mindenből
minden piszkot kimos mint a patyolat
ezzel szemben úgy látszik mindnyájan egyre koszosabb
ingben-gatyában rójuk utunkat szerteszét
amiből semmi se távolítja el az egyre tovább terjedő vérfoltokat
a folyamatosan ülésező konferenciákon megint
kijelentették hogy minden tőlük telhetőt megtesznek
és egyben megint azt is hogy semmi sem telik tőlük
ekképpen a három egyakolból-egyalomból származó népség-
katonaság parádés lovagi tornája tovább gyűrűzik
ötmilliárdos nézősereg zsúfolt tribünjeinek szeme láttára
méltó záradékául az ezredéves hadijátékok fényes sorának
a hétszer megadóztatott adók valamint pót-pótadók kamatos
kamataiból se tudják törleszteni az egyesülő vagy szétváló Államok
egymástól fölvett kölcsöneiket a kamatokkal és kamatos
kamatokkal együtt sem pedig azok nélkül
amiből fedezni lehetne a felemelt vagy csökkenő munkabéreket
14
a tungúziai trágyabányákat üzemeltető nyugat-keleti-
kelet-nyugati konzorcium bejelentette hogy
addig nem fizeti ki a trágya-vájók munkabérét amíg
azok nem hagyják abba a sztrájkot amit azért kezdeményeztek
mert a konzorcium eddig nem fizette ki a munkabéreket
32 évesen sikeresen a sínek közé löktük József Attilát
a 39 éves Rimbaud gangrénás lábát térdből sikertelenül
amputáltuk miközben arra kényszerítettük hogy
agóniájában akarata ellenére magához vegye a szent áldozatot
35 éves korában tömegsírba dobták – dobtuk – a kis
Wolferlt vagyis Wolfgang Amadeust
úgy tetszik az évezredre kijelölt előirányzatokat
maradéktalanul és közmegelégedésre telsőttúlteljesítettük
a még hátralevő potom hét esztendőt tehát teljes lelki
nyugalomban szentelhetjük a fergeteges mulatozásnak
zene! indulhat a divertimento
15
Politika
Kor-dal
Peiszisztratosztól mentesen
Törvényünk egyenlőiként
Eunuchot vagy gazfickót
Választunk fölibénk.

(Ezra Pound – 1920)

(Kappanyos András fordítása)

Rémlik hogy már ötven éve

Ilyen címmel (ámmal-ímmel)
Írtam verset (máris élve)
S most e vers is arra rímel
Mintha barlangfalra – írtam
Naív magdalén hitemmel
Hogy az írással kiirtsam
(Mi másért is ír az ember
Ötven vagy húszezer éve?)
Mért ír mért rajzol az ember?
Hogyha kell – szívét kitépve?
S ha nem is – foggal-körömmel?
Ha írtam – hiába írtam
Kik vésték – hiába vésték
Hiszen mindazóta itt van
Ez az eredendő vétség
Hogy tanuljuk és tanítsuk
Tízezredéveken át is
Örökünk Ő Ha nem is sub
specie aeternitatis
Ez a Szfinksz örök talánya
(Van-e aki választ ad rá?)
„Aki nem tudja csinálja
S nem csinálja aki tudná” –
Mi az? – Ne kutasd királyi
Önváddal Ne lóss ne fuss
Szemedet se kell kivájni
Vak vagy úgyis Oidipusz
201
Zsoltár férfihangra
Töredelem nélkül bevallom Uram
(vagy akár töredelmesen)
(bár még sohasem kérdeztél)
olykor velem is megesett
hogy olyasmire vágytam amim nem volt
(bár még többször arra
hogy az se legyen amim van)
tóparti tanyára
(netán tengerpartira is)
könnyedebb lélekre
és könnyedebb kezekre
cifrább öltözetekre
(tükör-ábrándos hiúsággal)
64
cápafejű macskaléptű új kocsira
mindig újabb és még újabb könyvekre
(bár még többször arra
hogy a meglévők is elhagyjanak)
mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem
(bár tudtam hogy nem is igazán kellene)
Töredelmesen
(vagy töredelem nélkül)
bevallom Uram
hogy olykor még irigyeltem is azokat
akiknek több jutott
(bár még többször azokat irigyeltem
akik a kevesebbel is beérték
vagy akár csak kénytelenek voltak
beérni vele)
Most
az emberélet útjának felét elhagyva rég
imé látod
(hiszen azt mondják mindent látsz Uram)
itt állok
és semmim sem maradt
még tető sincs a fejem fölött
(amely a tulajdon biztonságával ámítana)
csak egy bérelt szobám
(hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen
egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére)
csak egy szobám
65
amelyben semmi sem enyém
csak egy szobám
készülő munkáim kemény ülőhelyével
és szorongásaim szöges ágyával
kényelmetlenül bebútorozva
Töredelem nélkül
(vagy töredelmesen)
bevallom neked Uram (csak Neked)
(bár tudom hogy nem érdekel)
talán éppen ez volt amire vágytam
1977/3/9
Epigramma
Soggetivo ma non troppo
A medencét mindennap átuszod.
Élvezed itt egyenlő státuszod.
A Sheraton elsőrendű hotel,
otthont játszik a vendégeivel.
S aki itt a Sheratonban lakik
az bizonyára otthon is – lakik.
Mint az bízvást rólad is tartatik.
Édes titkod csupán benned lakik:
ti. hogy te nem laksz – csak itt.
Berendezkedsz, akár a többiek,
mint otthon, bárha átmenetileg.
Ha egyenlőséged (mint általában)
csupán az egyenlőség látszatában
merül is ki – ám a látszat s a lényeg
igen dialektikus minőségek
s csak vendég-lét minden ittléted Ittlent,
66
bármily házat sikerül bekerítned.
Így okoskodsz – s nem is oktalanul.
Csak mikor majd ki-ki hazavonul,
hogy vendégül saját magát fogadná,
csak otthon válsz megint otthontalanná.
Szöul, 1988. a Nemzetközi PEN Club kongresszusán
Jövendő emléktáblájára írandó
Albérletek világrekordere
(harminchatot vallott valaha be,
persze, ahogy illik, versben) –, Apám
holtában egész utcát birtokol ma,
és emléktábla van a ház falán,
hol bérleménye volt két-szoba-konyha
(I. em. 3., udvari)
(bérét ritkán egyenlítette ki);
egy másik ház fala is hirdeti,
hogy egykor abban „élt és alkotott”
(ennyi késő áldás az „átkozott”
költőnek is kijár – ha már halott);
az „elborult, viharos homlok”-ot
a Sétányon (bronzba öntve) szelíd
lombok árnyai szelídítgetik
e Városban, hol fia – nem lakik.
Csak nézed itt-ott, erre-arra járva,
a házfalakat, miken majd a tábla
a te neved is óaranyba metszi,
melyet most egy ajtóra se tehetsz ki.
67
Mennyit? minek?
Ki ennyit ki annyit engedélyezne
(Letagadnom – mint gazdagok az adóból)
A nagylelkű jó- vagy rosszakarók
De én semennyit sem akarok
Tudom csak a számok számítanak
A lény a számok örvényében forog
Letagadjam az életem?
Kapok helyébe másikat?
Hacsak nem egy léha isten álma
Az élet hanem valós téridős esemény
Az lesz ami volt és az volt ami lett
(Talán ha hinni tudnék
De azt sem hiszem el amit tudok
És azt sem tudom amit nem hiszek)
Időzavar – zavart idő
Nekem minden jelen emlék
alighogy lett máris nemlét
S mint borostyánba szorult
úgy él jövőben a múlt
Ez a hullám az a hullám
jelen? jövő? vagy a múlt tán?
Élünk-halunk az időben
csak egyiket se „időben”
68
Álarcosan
69 70
Személyeskedés
Szilveszteri könyv-köszönő *5

AZ »ETRUSZKO-KORINTHOSI VÁZAFESTÉSZET« SZERZŐJÉNEK (KÜLÖNÖS TEKINTETTEL

A 247. L. 59. JEGYZETÉRE)

Jancsikám, művedre s a (halhatatlan-

ság-igérő – nékem-e? vagy neked? majd
elválik!) JEGYZETre a léha lantos
(versbe-szedő gép)
mást mit is nyújthatna szerény hommage-ul?
(kívül emlékén ama régi fénynek,
ifju arcunk mely beragyogta egy nap
Tarquiniában,
hol Tanítvány volt, ki ma, íme, Mester?)
Pyxis, skyphos, amphora, omphalos-tál,
deinos és kylix, alabastron, olpé,
oinochoé, lám,
egyre-másra csak befogadja mind a
sapphicum karcsú keverő-edénye
(értse csak dolgát a serény korongos!),
Kíthara festő,
Foeli festő (vagy, ha netán AMYXé
volna – Isten ments! – a helyes megoldás:
Mingor) és a Masch’ra Umana-izmus –
és a Le Havre!
71
Szembe fú egyszerre megint az Atlant
nagy kratérjából süvitő fagyos szél,
mint mikor hívott a Nouveau Musée-be
férfiu munka:
holmi cseprő vers-faragás helyett a
Nagy Tudást kísértve – mi újra verset
szült csak, mert: Így lesz kutatásuk önma-
gunk kutatása,
mint a Mester mondja, ki oly igen bölcs.
Hát fogadd jó szívvel e tiszta szívvel
s borral is telt, arc-alakúra formált
gömb-aryballost.
Egyperces novella a Regényről *6

Kurtág György zeneszerzőnek

Örkény István írónak
Tandori Dezső költőnek
és X. Y. szobrásznak

A vezető folyóirat vezető helyen közölte a Regényről szóló tanulmányt.

A következő számban a fiatal költő-generáció hagyományt és újítást szerencsésen vegyítő vezéralakja

versciklusban fűzött széljegyzeteket a Regényhez, egy-egy szonettel játszva változatokat minden
fejezetére.

A koncert-műsorok már jelezték a nemzetközi hírű fiatal komponista elektronikus gongra, két zongorára
és harangra írt új szerzeményének ősbemutatóját, „Regény-parafrázis” címmel.

72

Az újonnan megnyílt Kis Galéria első kiállítását egyetlen különös műanyag-plasztika képezte: hatalmas
fej, középen félbevágott és enyhén egymással szembeforduló félarccal: „A Regény arcai”.

Az olvasók azonban hiába keresték a Regényt a könyvesboltokban. Sehol sem tudtak róla. Az elárusítók
udvarias tanácstalansággal tárták szét karjukat.

Olvasták hát a Regényről szóló értekezést.

Borzongtak a Regényről írt versek fölött.

Izgatottan várták a Regényre készült zenei parafrázis megszólalását.

Ámulva álltak a Kis Galériában a Regény rájuknéző kettős arca előtt.

(Elolvassák ezt a Regényről szóló Egypercest is.)

És lassan már nem is tudják, olvasták-e voltaképpen a Regényt vagy sem.

De talán már nem is kell olvasni.

Talán meg se kellett írni.

Lehet, hogy meg se írták?!

Egy karton »Gauloises Bleus«-re

Z. Z. ünnepén
Gondoltuk volna-e, mikor
a Miénk vásott pamlagán
foglalt helyet (ne vedd zokon,
ha emlékszem rá, Zolikám)
a költő vásott ülepe –,
hogy rázúdul a Protokoll
és országos lesz ünnepe?
73
Jó öreg, jó magyar (s okos)
„népi költőnek” mi dukál?
Cifra szűr? faragott fokos?
vagy egy koszorú Caporal?
Talán madárlátta kenyér?
vagy miniszterlátta babér?
Jó nekünk, tudjuk, Zolikám,
e Párizs látta kék dohány.
NB
Az ifjú is kerülte a siralmi
Költészet sok tribálját és triádját
És úgy írta Adónisz siratását
Mintha szóból márványt tudna faragni
Most őszikék kesernyés szagú szirma
Az egész lant s a késő szenvedély tri-
(Vagy cento) lógiája – ez kísérti
A rozsdamart arany az öregkori líra
Míg életem naponta újratermelem
Nem tartóztat se botrány se szemérem
S hogy az ingovány én-i televényen
Milyen gyom és milyen szirom terem
Se az hogy becses lírai személyem
Személyes-e avagy személytelen
74
Infantilis rapszódia
szeretnék megifjodni
saját fiammá visszakorosodni
önnemzéssel magamat újranemzeni
megfiadzani
akkor talán még enyém is lehetne
a szépséges Isabelle Adjani
meg Jutka Panna Zsuzska Lenke
a Miramarén Mira Mari
Mallorcán a kis Majorka
Floridában Ida Flóra
Christiániában Christina
(Fordhondával robognék érte a fjordra)
Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina
a Malvinákon az egyik Malvina
Île de Pâques-on Pák Ila
az Iravadi partján Vadi Ira
A Titicaca-tónál Titika Katica
Veracruzban Cortez Veronika
Ámerikában (persze) Ámer Ika
Costa Ricában Koszta Erika
Mauritániában – nincs is vita –
a törökből lett Maori Rita
de hát nemcsak szerelemmel
szellemmel is él az ember
felvennének az egyetemre
létem létszámfölötti nem lenne
félsertés helyett tehátlan
könyvek alatt nyögne a vállam
megtanulnék negyven nyelven
hogy a többit elfeledjem
Moebius-szalagra írnék
hogy az ékírással írt ék
színéről megint színére
visszájáról visszájára
fordulván senki se értse
és magát bele ne ártsa
senki profán pillantása
pénzt se kéne még keresnem
ihletre költeni testem-
lelkem utolsó fillérig
53
tanulnék még ezer évig
megtanulnám amit tudok
s elfeledném amit nem tudok
lefúrnék a vers közepéig
de egyet se írnék végig
nem érdekelne a világ
demofasisztokráciák
csak a verstan és a nyelvtan
csak az élvtan és az elvtan
a jelentan és a múlttan
kár hogy eddig nem tanultam
nem kellene mindenestül
modernnek lennem testestül
lehetnék még prae-modern is
vagy ha tetszik posztmodern is
járna dekonstrukcióra
gondolatom kis rugója
mint egy finom Doxa-óra
bennem felépülne Bábel
a felépíthetetlen s a Báb- el-
Mandeben hajózva mint Sanyika
merengnék: ez a világ vékonya
a volt a lesz a semmi lika
melyből mindig újjászületik a
semmi a valami reciproka
csak törném a lelkem-agyam
míg megtalálom benne magam
s akkor semmit se kéne csinálnom
csak átcsempészni magam a vámon
akkor talán az lennék aki
s lehetne még belőlem valami
54
Nyári napforduló
hol lehet az a Heszperiszek-kertje
az a világontúli liget
ahol azzal ébredhetek
aki mellé nem is feküdtem le
ahol azt szerethetem epekedve
akit nem szeretek
s aki engem szeretett
maga-vesztve fut előlem nádi berekbe
úgyis elillan az aranyalma
álma e rövid éjszaka hatalma
aztán megint csak az van amit lehet
tündér Titánia növesztess
hát rajtam elálló nagy szamárfüleket
hogy újra belém szerethess
77
Kis epe-gramma
vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról
az érdemből soká lesz érem
(nem is hittem már hogy elérem)
de ha… mégis… szorongva kérdem
(mert kérdéses) valóban érdem
es-e még kitüntettetésem
nem leledzik-e tévedésben
– hisz többször volt rá érkezésem –
s netán más méltóbbak helyében)
és nekem még – mégis elérnem
beérnem – és vele beérnem
„ó mért oly későn…” ó miért nem
rózsanyílásnak idejében
s nem a hulló levelekében
hogy lett volna időm kiérdem
elni és nem – csak úgy – megérdem
elnem – az „ifjú álmok” és nem
koros álmatlanság jegyében
mikor a dics már szinte szégyen
(bár tudom – ki tudná ha én nem –
milyen kétes egyeztetésben
érdemesül végül az érdem
fej vagy írás véletlenében
kétoldalú mint minden érem
attól függ ki s mi felől nézem
és nézi más – s az ő helyében
énnekem hogy kellene néznem)
most ebben a nothappy végben
hol legföljebb ha azt reméllem
hogy kissé nagyobb tisztességben
s nem ily karmos ars criticán
térbetyülve kukoricán
tart eztán a CICÁM
[1997. március 10–15.]
55
Hol lehetnek
hol lehetnek ők akik szerettek
szerteszét gazdanélküli nyáj
földbe vagy más földre menekedtek
rajtuk van rólam egy kósza szál
s ők tudják-e hol van Kékszakáll
aki őket örökre-szerette
körötte gubancos pókfonál
partvissal a plafonról leszedve
e nekik-szőtt hiú férfi-mértan
mit nyirokból és sorsból sodort
mind ami lett volna s ami volt
vér virág fegyvertár kincseskamra
mint ők az ő celláiba – ő van
az ő emlékükbe befalazva
79
Hat bagatell
Anton Webern hat bagatelljéhez
1
semmit se mondani
mint a zene
és annyi mindent elmondani
2
zene
enez
neze
ha elmozdítom a betűket
a szóból zene lesz
vagy nelesz ze
vagy szele nez
414
3 (kilenc taktus)
ezt mégegyszer kellene hallanom
különben olyan mintha nem is hallottam volna
de mégegyszernincs
ha nem élhetem át újra amit átéltem
olyan mintha át se éltem volna
elmúltannyi mintnem volt
semmi se volttehátnincs is semmi
minden csak egyszer van
minden olyan mintha nem volna
4 (kétféle jelenidő)
ami volt
s már nincs
az többé sosem lesz
de mindig van
5
ki fogja tudni
mikor ezt olvassa
mire gondoltam
mikor ezt írtam?
tudom-e míg írom
ki fogja olvasni
s mire gondol majd
aki olvasni fogja
amit most írok?
415
6
semmit se mondani
mint a zene
a semmivel mondani el
mindent amit el szeretnék mondani
de nem akarok elmondani
a múlhatatlan jelen bélyegét sütni
a múló időre
mint a zene
Egy Horatius-óda imitációja –
egyéni élmény alapján módosított eszmei tartalommal

Egy fához, amely majdnem a halálát okozta

Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha

nem tudja ember.

[Carminum II/13]

[Vö. Még: Konsztantinosz Kavafisz: Visszavonhatatlan dolgok]

Hét éve történt, s hordja a forradást

törzsed ma is még, s én is a rémület
hegét zilált idegzetemben,
s véle a régi felismerést, hogy
quid quisque vitet, nunquam homini satis
cautum est in horas. Mégse haragszom én
rád, és nem átkozlak, hiszen, ha
nem neked ütközöm ott kocsimmal,
280
talán a járdán arramenőt ütöm
gondatlanúl el, vagy kerités vasa
zúz össze, a volánra döntve,
s semmi se ment meg a szörnyüségtől.
Ki mondja meg, hogy mit hoz a perc? a vész,
mely most utunkba áll, nem a még nagyobb
veszélyt segít-e elkerülnünk,
azt, amelyik csak utána várt ránk?
Hordjuk közös seb csúnya nyomát, de már
hét éve hordjuk. Hány üde ág fakadt
azóta roncsolt törzseden, s hány
versem e sokkszerü intelemből!
Fa, meglehet hát, jó napon ültetett,
akárki plántált, nem gonoszul nevelt,
őrangyalom köszöntöm inkább
benned, ahányszor utam csak elvisz
melletted, nem rossz szellememet, hiszen
élek, naponta látom e kérgeden
rémlő pecsétet, s tán e példa
őriz azóta is annyi rossztól.
Nemcsak te voltál vész jele énnekem,
én is lehettem volna a gyilkosod,
s kidőlve fekhetnél az úton,
dús koronáddal a porba hullva.
Megáldlak inkább, végzetem-adta fa,
ki nem kimélvén önmagadat, nagyobb
vészektől óvtál engem, és a
vész tudatát idegembe vésted.
281
XV. századi magyar litánia
Ha nem szeretek többé szembenjő az halál
Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek
Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon
Serte lepi be testem ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok
Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak
Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem
Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm
Összefut mint a tej ha nem szeretek többé
Szembenjő az halál ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni
219
A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje
XVI. század vége
Magányra vágyom és nem bírom a magányt.
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.
Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt,
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.
Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.
S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett.
Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.
Szenczi Molnár Albert szonettje a poétai conditióról

Albertus Molnar száz harmintz külömböző Franciai versek nemeit plántálta át Magyar nyelvre. Miért ne
plántálhatott volna át egy százharmincegyediket is?

Mint az szép hives patakra az szarvas

Ugy én is olly igen kivánkozok
(nem Uramra de)hogy amit hozok
vönnék kegjessen Nagyságos Hatalmas
es Kegyes Urak lelki Pásztaroc
es Scholamesterechogy az ki olvas
tudná minemő nagj munkába volt az
első Magyar nyelvü Psalteriumot
öszveszoritnomhogy syllaba több
ne legyen bennse sensus kevesebb
s (bár gyülölőim nevetnec rutolnac)
290
őis olly igen kivánkozna szomjas
ohaytással vizére Soltaromnak
mint az szép hives patakra az szarvas
Victor Hugo – Juliette D.-hez
Emlék
Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk.
Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk,
keresve a helyet, hol minket senki se,
s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele;
ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól,
s mégis egész világ velünk, ha a madár szól;
hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar,
s az alkony betakar bársony árnyaival;
hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz,
s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz;
szegényes menedék annak, kit palota
illetne, szeretők aranya s bíbora.
Hiába, üldözött a földön, ami édes,
s keserű íz tapad az ember öröméhez.
220
Feléreztél minden neszre idegesen.
A kilakoltatott, meghajszolt szerelem,
mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra
válik, s fél attól is, mi biztonságot adna.
Mentünk is volna már tovább, el innen is,
akárhová, ha már nincs út, mely haza visz.
De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat,
nem engedett a csönd, mint valami varázslat,
a lombok közeit behálózó homály,
az est testéből szőtt milljó selyem fonál;
s éreztük, remegő falaiba bezárva,
lassan épül körénk a gyönyör palotája.
Még egy talizmán – Déry

Elkésett s már rég esedékes pótlás a Talizmán címen elkezdett, Ami élni segít címmel folytatódó s végül
1965-ben újból Talizmáncím alatt – a szerző szándéka szerint befejezett, de úgy látszik, befejezhetetlen –
szonett-folyamhoz. A nyolcvanéves Déry Tibornak szeretettel ajánlva.

–––––––––
a mondat mely szemünk előtt fakad
de ki tudja mily barlang-járatoknak
tudat-előtti földjéből sodorhat
elemezhetetlen igealak-
ásványokat kötőszó-savakat
jelző-sókat napoknak századoknak
hordalékát hömpölygetve a mondat
míg a papír kútfőjén a tudat
szomjas ajkával fölébe hajolhat
s a szavak közt medret ásat vele
s gátat rak hogy át ne csapjon a medren
s szemünk előtt fakadjon föl a mondat
amelynek nem volt soha kezdete
a mondat mely mindig befejezetlen
–––––––––
87
Még egy talizmán – színész

Gobbi Hilda emlékkönyvébe

egyetlen létünkre millió hasonlat

millió létünk egy varázslata
ki bőréből kibújva lesz maga
faljáró ki önmagán áthajolhat
rés amin énünk titkon átosonhat
egy másik én tilos tájaira
aki helyettünk megy meghalni ma
hogy értünk támadjon fel újra holnap
senki aki minden lehet s utána
ha elmázolódott arcán a festék
újra boldog senkiként tér haza
metaforák élő travesztiája
meztelen testünkön a száz ruha
száz ruhánk alatt az egy meztelenség
88
Két Carpaccio-reprodukció
„Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje” (részlet)
Hogy miért épp ezek a lovasok?
S mért nem inkább a…? Rá van írva: (részlet);
és bennük tündököl fel a festészet,
a szín-robbanássá alakitott
nap-energia. Nyíltan szembenéznek
a hóhérok. Turbán és arc ragyog.
S a lovak. Sörények és tomporok.
Mintha a festő feléje se nézett
volna képe nagyobb, felső felének
(amit itt most én is eltakarok).
S hol, mint monochrom statisztéria,
szín- s névtelen a fákra kiszögezve
szerteszét himbálózva lóg az – A-
rarát-hegy tízezer megfeszítettje.
459
„Szent Orsolya mártíriuma” (részlet)
Mi ez? A festő eltévelyedése?
Vagy a festészeté? Ez a gyönyör,
mely perverz módon épp ott tündököl,
ahol elundorodva abba kéne
hagynia, szökve a festés elől,
s rázuhanni eldobott ecsetére?
De nem. A hóhér pompás fenekére
a pompás nadrág pompásan feszül,
akár manapság egy igazi „blue jeans”.
A festő szemében egy csöppnyi bú sincs,
míg biztos kézzel rátalál az átvitt
értelmű legkecsesebb mozdulatra,
mellyel elegáns hőse lenyilazza
közvetlen közelből a szűzi mártírt.
József Attila fiktív öregkori verseiből
Az én titkom
Már kisgyerekként izgattak az élek,
a sínek, e tébolyult paralellák,
hol a vak én önmagán túl is ellát,
s amin nem innen – túl van az ítélet.
Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát,
mert senki nem akarta már, hogy éljek.
Tudtam, ez lesz az utolsó kísérlet,
bár el sem értem az oscura selvát,
ahol nyomunk az Alvilágba vész el.
De hirtelen megállított a vészjel.
S indultam. Haza. Tudva: odaérek.
90
Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel.
Tudtam, senki se tudja: már nem élek.
S azóta is élek. Mint egy kísértet.
Két szonett-töredék a hagyatékból
Én voltam, akinek minden nagyon fájt,
és én az, aki senkinek se fájtam.
És mégse hagytam el ezt a vadon tájt:
élő-halott – halott élőre váltan.
Háromszor halt meg bennem a halál,
mint a sérült anyaméhben a magzat.
Tiprott fű közt maradtam buja gaznak,
amit senki még csak ki sem kapál.
**
Hommage à Kavafisz
1
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,
akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató
ifjú vagy éltesebb lionjai,
és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,
és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,
mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.
Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,
hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.
De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól
– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen
érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.
75
2
Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten
Senki se tudta rólaitt a száműzetésben,
hogy Hellasznak, ahonnanmenekülnie kellett,
egyik legjobb írója,ha nem a legeslegjobb.
Nálunk, inkognitóbanszinte – hisz érdekelt is
valaha nálunk bárkitegy kis nyelv nagy írója? –
a tanszéken tanítottvajmi gyér hallgatóság
előtt: újgörög nyelvtant,az Akathisztosz Hümnoszt,
Bizáncot, Nea Píszit. Egy-két költő-barátra
mégis talált, ezeknekmagyarázta rajongva
kedves Kavafiszát.Mint egy bizánci főúr,
ki a száműzetésbenverselget. Vigaszul tán
vigasztalan magányért,a lakótelepért, a
kietlen házasságért(az is száműzetés volt).
Az íróasztalunkonígy keveredhetett el
a magyar költészettel(hol vagy Vas Pista! Hadzisz!)
A barbárokra várva,A beiruti kocsmában,
Alexandrosz Tannaiosz és Ithaka s A város.
Mégiscsak besugárzottegy kis mediterrán nap
az újpesti panelházcsúf télvizébe olykor.
Hatvan-hetvenes évek,konszolidált sivárság.
Aztán megdőlt a junta,a tábornokok mentek,
őt hívta a szabadság(ha nem is az a régi,
76
amiért ifjan küzdött,és már akkor se az volt).
De nem tartott sokáig.Hirtelen nagy dicsőség.
Hirtelen összeomlás.Újabb száműzetésbe,
most immár véglegesbesodorta a betegség.
De az illúzióbólneki még tán futotta.
Talán még hitte, nem kella barbárokra várni.
Hátha lesz más megoldás.(Bár hiszen ezt ki tudja?)
77
3
Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria
Ő nem várta a barbárokat,
mert tudta, hogy el fognak jönni,
már ott is állnak a limeseken.
Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban
és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot.
Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem,
amelyiken most dolgozik,
csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak
de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus
sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel.
Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a
barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek,
de nem hoznak semmire megoldást,
és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített
papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel
lehet küzdeni
csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben
tartjuk,
ennek a tudásnak egyetlen vízjele,
amivel jelezni lehet az eljövendőknek,
hogy a barbárok mindig itt lesznek,
de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz,
78
mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a
történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített
patyolattiszta Heliona papirosokon.
79
„Játékok”

Hommage à Kurtág György és Márta

csak az ujjakaz ujjakaz ujjak

egy oktávval a billentyűk fölött
mintha nem is érinthetnénk meg
ezeket a tabukat
csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak
az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak
ők ki se látszanak a zenéből
ki se hallatszik közülük a zene
ez az új zenerégi zene
ez a régi zeneúj zene
nem interpretáció nem előadás
nem élményés nem szerzemény
Kurtágék nem Bachot játszanak
nem Bachot és nem Kurtágék
„a táncosnő nem nő aki táncol”
aki szólami szól(mintha nem szólna)
valaki másvalami másmi ez? ki az?
a közébük szorult évszázadok?
a közülük kihullt évszázadok?
hogy lehet megszólítani?
és hogy lehet meghallgatni?
szinte illetlen intimitás
illetéktelen hallgatózás
mint a lehallgatások
mint a kihallgatások
nem meg- csak hallgatni lehet
tárgytalan figyelemmel
odatagadni az ő hallgatásukhoz
valami obszcén bensőség a távolságban
az együtt szó őstörténete
a megtestesült duális
222
Kurtagenda
Koncertkíséret – születésnapra
1. Tétel
Játékok Jelek Bagatellek
Játék Jel Bagatell
Mind hanyagolható
Csak nélkülözhetetlen
Mintha a húrok még eredetükre hangolnának
Állati belek perisztaltikája
Mintha már csak önnön ideájukra
Egy szál kitépett holdsugár a szívből
95
Túl harmónián és diszharmónián
Az elérhetetlent közelítve
El-elszóródott zenék
Vissza-visszaszerzett zenék
Túl zenén és zenétlenségen
2. Tétel
Calamitas gloriosa
Csók összetapadó ajkai közül
Orvul kisurranó hangok
A zene húsán kívül
A zene csonthéján belül
Érinthetetlenül
Atommagon belül
Felhasíthatatlanul
Elfeledett emlékek
A feledés emlékezete
3. Tétel
Mikroludiomok
Ketrecbezárt hang
Börtön-szökevény hang
Láncravert hang
Kalodából kitört hang
Felhangfölötti hangok
96
Hangalatti hangok
Szférák és kvarkok zenéje
Túl rabságon és szabadságon
4. Tétel
A megrabolt Bach
Nem rabláson gazdagszik az igazi gazdag
Azon hogy megrabolják
Mindenét átadja
Mindene megmarad
5. Tétel
Sacrilegium breve
Csupa zárójel
Csupa idézőjel
(Közöttük semmi)
Nem zárnak be semmit
(Nem zárnak ki semmit)
A vonósnégyes
kilencszögesítése
Az utolsó tétel
A mindent egy lapra tétel
Csupa szentségtörés
(Ha még maradt valami szent)
Ami megtörhető
(Ami sohasem törhető meg)
1996. február 20.
97
Négy vers
À la manière de Takács Zsuzsa
Ezt a formát is kipróbálom. Jóvátételül.
Nem Így írtok ti. Inkább: így is írok én.
Vagy így is írhatnék. Azért is mert oly
idegen tőlem. S mert oly rokon. Mint minden idegen.
S mert egyszer azt kérdeztem egy ifjú költő-
nőtől: miért olyan levertek a versei? Mikor
igazán semmi oka rá (?). Az ember már nem
fiatalon is ilyen suta tud lenni. Pedig
egyszer ő maga is volt fiatal költő. S akkor
vajon mit szólt volna egy ilyen kérdéshez?
Igaz, mit is szólt? Hiszen majdnem ugyanez
hangzott el – neki szánva – egy másik, régi kávéházban.
Kipróbálja ezt a formát is. Látszólag
nagyon egyszerű. Túlságosan. Aztán kiderül.
Se rím, se betartandó sorhossz. Csak
89
valami immaginárius lépték. Csupa
primér kijelentés. Egymás után. De
közben szakadékok, alagutak. Utalások
amik – másoknak – nem utalnak semmire.
Fölényes távoltartás és esendő testközelség.
Nagyon női. Egyszerre vetkőzés előtt és után.
Szóval, ha akkor éjszaka magánál tartja és
nem kíséri haza ijedten a fagyos utcák során
gyalog. Akkor talán. De hazakísérte.
Kezem a térdén. Ez is egy mozzanat
a világtörténelemből. Bár az ilyet
csak az irodalom tartja számon. (Hiszen
erre való.) Úgy banális, hogy közben egyetlen
és egyszeri. Kordfarmer, lopva, asztal alatt.
Még sosem fordult elő – és így nem is fog
többé soha. Mint Brutus tőre Caesar
hasában. Vagy a kihaló cezarosaurus
roggyanó lépte a mocsárban. Persze ezzel
a mozzanattal sok minden összefügg. Az élet
egyetemes concettója. S az élet mindenkire
külön kiszabott egyedi véletlene.
Nem kell félnie attól hogy belészeretek.
Hiszen annál magam is jobban félek ettől,
semhogy belészerethessek. Lehet
90
hogy kellek neki de bizonyos hogy nem én
vagyok az aki kell. Csak kellenék – ha.
És ugyanígy vagyok vele én is. Csak
annak kellene aki már nem én vagyok
és csak annyira kell amennyire még
az vagyok aki vagyok. Hiszen az is
vagyok aki voltam. Nem, attól nem kell
félnie hogy belészeretek. Így hát marad
a vers. Az szerethet. Azt szeretheti.
Az most is az ami volt. És ami lesz.
Kezem a térdén. Talán beljebb, a térde közt.
91
Hommage à B. L.
à la manière de B. L.
1
Csak az, amivel nincs tele
Csak a veszett fejsze nyele.
Csak a beomlott ház fala.
Csak a felének a fele.
Csak a kiszáradt tó hala.
Csak az, amivel nincs tele.
Csak ami nem az ő dala.
Éjfél dele, est hajnala.
Az ősz nyara, tavasz tele.
Csak a nagyjának apraja.
Csak a semminek hűlt helye.
Csak a hely izzó szelleme.
S ha ellene is, általa.
Hogyha nem volt is eleje,
Itt a vége, fuss el vala.
87
2
Csak száguld, mint egy jamaha
Ugyanarra a két rímre
Vagy tárgya van vagy alanya.
A kettősség egy eleme.
Nem tudni: ama vagy eme.
Azt se, hogy eme vagy ama.
Ha van apa, nincsen anya.
Ha csecsemő, nincsen neme.
Nem tudni: igen-e, nem-e.
S hogy sohase vagy valaha.
Csak száguld, mint egy Jamaha,
röpíti a percek szele.
Halunk vagy nem halunk bele.
Ha így – ha úgy – ha se – ha ha.
Ide? oda? mindegy hova.
A lényeg az, hogy eleve.
88
Quatrain

Hommage à Horváth Imre

Ha csak négy minor sorból áll is,

Négysorosod monumentális.
Világraszóló magyar-ajkú
haiku.
Négy fonák
Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
1
Canto XLV/A

„with usura…”

with-out usura
uzsora nélkül
nincs piaci fellendülés
a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány
a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások
és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója
uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép
nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai
senza usura
nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se
uzsora nélkül
a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón
mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé
uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói
a baccara
ismeretlen neve se villódzik éjszaka
vörösben játszva a világvárosok vízfején
uzsora nélkül
nem
uzsora nélkül
nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei
97
uzsora nélkül
nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres
szemei alatt a Gioconda mosolya
uzsora nélkül
a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen
még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem
gomolyognának a dúskálás delében
nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk
és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában
uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek
kégli a titkos találkozókra
uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló
genitáliák
a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik
a növényekben
nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok
és a titkos szolgálatok titkai
uzsora nélkül
már a régi görögök
még a fáraók piramisai
a Boboli kert szalviái se
se Csillagszóró Liliom se vadparéj
a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe
(és viszont)
nincs semmi
semmi sincs
uzsora nélkül
Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába
omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered
a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír
uzsora nélkül
Apollón
és az ibolyafürtű múzsák
arany lantjához
se lenne elég arany
virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában
98
az alvilági lelkek raja se sírna
Orpheuszért
uzsora nélkül
99
2
Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne
ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami
annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd
mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is.
Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda.
Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?)
konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő
Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla
alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután
megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy
tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád,
hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent 100tudsz róla. Tudtál, csak
nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha
kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt.
Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor

mi még nem voltunk vele) és ki ez
a Százszorszép, ez a Mindenlehet
Plurabell, aki lesz, mikor mi már
nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?
És aki van, aki itt van velünk (amíg
velünk van) (amíg mi vele vagyunk)
ki mondja meg, ki ő már és ki még
e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,
ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?

Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak
megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz.
Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő
boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt.
Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza.
Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or
not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em,
kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az
égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-
Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint
a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut 101a
síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a
szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e?
Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?

102
3
Mese Éváról
„… car les vrais paradis
sont les paradis qu’on a
perdus ”
Ha „igazi Paradicsom
csak az amit
elvesztettünk”
Akkor mégiscsak
Tőle
nyertük el
a Paradicsomot
103
4
Hermeneutikai mese

„A rose is a rose is a rose is a rose”

A rózsa csak rózsa csak rózsa

Csak rózsa? no ne mondja…
Lawrence azt mondja egyik versében
hogy ha ő almát eszik
„minden eleven érzékével eszi azt”
és megérzi benne mindazt, „amit
egy jó almában bizonnyal érezhet”
meg – teszem hozzá – azt is
ami az almában nem-alma
Semmi sem csak az
minden valami más is
minden olyan is mint
Az alma sem csak alma
A rózsa sem csak rózsa
De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van
(kinek nincs „igaza” kerek e világon
hiszen mindenki puszta léte az igazsága
aminél nincs is nagyobb igazság
mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)
Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom
kapásból visszaüthetem fonákkal
(éppúgy megvannak erre kellő érveim
104
mint másnak az arra alkalmasak)
Szóval a rózsa csakrózsa is
meg nemcsakrózsa
(Sőt mégcsakrózsasem
némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)
tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó
más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)
és jelkép is (sokféle különböző
és egymást megsemmisítő valamint
egymást teremtő jelkép)
Ha fel tudnánk fejteni a költészet
véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot
mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája
(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától
(amely nem is rózsa hanem liliom)
míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle
Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig
Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája
Blake féregrágtaszívű rózsája
Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig
és Mallarmé sötétség-rózsájáig
és Kosztolányi ötszörös rózsájáig
és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül
és ha már ma sem az semmi ami volt
és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz
„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)
akkor is ha majd a mi
hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
a minden rózsa hiánya
105
Ajánlás

Michel Deguy-nek

Hölderlin segítségével

Herceg igazad van (ha nincs is)

A költészet nincs egyedül
Nem látjátok hogy minden körülötte forog
(Ha nem is látható)
Az ember dichterisch lakja e földet
Ez kenyere és bora Csak nem tud róla de
olykor
Villám és Dörgés Dörgés és Villám között
Rá lehet ébreszteni
Mit tudom én mire kell ínséges időben a költő
De ami megmarad azt a költők teremtik
(És ha csak a semmi marad meg akkor a semmit)
228
A macska tízezer létezésmódja

…„ahol a macskák élnek”. Talán, talán – mindenekelőtt ezt kellene megírni.

Mészöly Miklós: Érintések

109 110
A macska tízezer létezésmódja
(részletek)
1. … mint művész
a karmai közt
minden megelevenedik
ellopott kéziratpapír
borról letépett sztaniol
porszívót kikerült maszat
szemétből kikotort szemét
és átlényegül
mint Picasso keze közt
a biciklinyereg
tekintetétől
mozdulatától
közelségétől és távolságától
mindenből
ellensége és játszótársa
zsákmánya és zsákmányolója
egér és kígyó
égi földi mása
megbűvöltje és megbűvölője
sorsa és inkarnációja
istene és hívője
totem és tabu
lesz
önnön tükörképe
eleven alkotása
2. … mint tudós
ahogy egész nap
sértetlenül
és semmit se sértve
surran a törékeny
és nyaktörő
tárgyak között
ahogy mindig megtalálja
az egyetlen megoldást
ahogy mindig meglátja
az egyetlen kiutat
a dolgok beláthatatlan
labirintusából
147
4. … mint távollét és jelenlét
most nincs itt
ki kellett zárnom a szobából
hogy varázsköréből kitörjek
hogy én fogjam varázskörömbe
hogy itt legyen
7. … mint játék
ugyanolyan önfeledten játszik
az egérrel mint az ezüstpapírral
és ugyanúgy életre-halálra
megküzd a papírral mint az egérrel
ugyanolyan szoros rituálé szerint
végzi szükségletét
és só-szerző mosakodását
ahogy az asztalról lepöcköli
a cigarettásdobozt
semmit nem tesz ami nem fontos
és semmit ami nem élvezetes
semmit ami ne volna szükséges
és semmit ami ne lenne szép
ő a Felis Catus Ludens
aki puszta lényével eltörli
kultúrtörténet és genetika
nagy dilemmáját
sokszázezer éve
játékkal reprodukálja
játékos létének szigorú játékszabályait
148
8. … mint szent
nyújtózik egyet a szőnyegen
aztán lassan
előre
(tízezer év óta)
beidegzett mozdulatokkal
belefekszik
saját maga megkomponált
mozdulatlanságába
a szoba közepén
sivatagi szentségének
érinthetetlen tabujára
emlékezik
10 000. … mint macska
minden antropomorf
szemlélet lepereg
áthatolhatatlan szőréről
mindenestül macskamorf
ne keresd magad
a macskában
magadban találd meg
a macskát
10 001. … mint propria manu
nézd
hogy fekszik
(vagy mit is csinál?)
a fűtőtesten
(vagy az asztaltetején vagy a fotelkarfán
a könyvespolcon vagy az erkélykorláton stb.)
hisz azt
csak az ő macska-nevéből
származtatott igékkel
lehetne kifejezni
vagy magukkal azokkal
a hajlékony puha
tömegekkel
amiket
sajátkezűleg
és sajátanyagúlag
mintáz
saját magából
saját magának
a saját modellje után
149
10 002. … mint tánc
amikor nem szalad
zászlótartó farokkal
a frissen megrakott tányér felé
amikor nem ugrik
helyből zsinórban
a fölötte köröző légy után
amikor nem terem
egy iramodással a pitvarban vagy a harmadik szobában
megmagyarázhatatlan céloktól vezérelve
amikor helyben
változtat helyet
mintha mindig másképpen
áttűnnék önmagába
tudatalatti teleológiáját követve
amikor
álmában táncol
10 004. … mint szemfénytévesztő
mikor már
tűvé tettük érte az egész lakást
és magunk is bebújtunk utána
hozzá hasonlóan az utolsó zugba is
mikor már
végleg lemondtunk arról
hogy előkerül
egyszerre csak itt lábatlankodik
a lábunk alatt
mint aki mindig is itt volt
vagy mint aki örökre elveszett
de visszavarázsolta magát
a semmiből
150
10 005. … mint mese
(Aesopus után)
mikor már épp azt hinnénk
Aphrodité emberré (pontosabban
némberré) változtatta
mint a mesében
csak épp hogy meg nem szólal
s félrehajtott fejjel alulról
oly ártatlanul néz a világba
mint egy (valóban)
maszületett szűzlány
egyszerre
nem is egy egér
nem is a teraszra szállt galamb
csak egy kósza nyárvégi muslica láttán
nekiiramodik
remegő bajusszal
fogát csattogtatva
mint egy nevetséges kis tigris
10 006. … mint heteroníma
néha olyan mint veszélyes nénikéje
a tigris
néha mint megszeppent tapsifüles
kishúga
néha a könyvek tetején gubbasztva
mint a mesebeli bagoly
néha a hátán fekve
mint egy igazi csecsemő
néha mint saját áldozata
a szűkölő kisegér
néha mint ősellensége
valami bánatos kiskutya
néha olyan
mint a macska
és néha mint egy másik macska
amelyik nem olyan mint ő
151
10 009. … mint regresszió
érintkezési formái
a dolgokkal
a lehető legcivilizáltabbak
több oldalukat
ismeri semmint hinnétek
kiváltképp az oldalaikat
mert oldalazva
közeledik feléjük
és az oldalukat érintve
hagyja el őket
olykor mint egy kecses és előkelő érintő
máskor testét az éles
lapos vagy hengeres
idomokhoz
idomítva
törleszkedő pontossággal
mindig előzékenyen fölveszi
alakjukat
sose ütközik beléjük
(Kádencia)
mint olvasom Julius
Caesart és Napóleont majd
kiverte a ragya
hacsak egy magadfajta az útjába került
Albert Schweitzer azonban
játékaid szemlélését
az emberi nyomorúság elől való menekülésben
egyenértékűnek tartja
az orgona-játékkal
Baudelaire pedig
tudjuk
és Scarlatti meg Ravel
hogy mást ne mondjak
ha pedig „embert
barátjáról”
és persze nemkevésbé
ellenségeiről
152
akkor téged erről
igazán megismerhetünk
te értelemnélküli értelem
folytonos feszültség
és feloldás
hármashangzat amiből
semmi sem hiányzik
önmagadban egész
végeszakadatlan
néma
zene
A cica sziesztája
Esti szellőben füröszti
Hőség-marta tagjait
Fülét-farkát elereszti
Fejétől tappancsaig
Mintha teste nem is testi
Volna csak egy képzemény
Idő testébe faragva
A bizalom röpke szobra
Nyújtózik el szőnyegén
Nem kell neki őrző-védő
Csak egy benső körző véső
Hogy kirajzolja bevésse
A forgó Világegészbe
A táguló semmiségbe
Ami az ő örökrésze
Minusculus létezése
Megfoghatatlan nyomát
153 154
Eráó
121 122
Változatok egy Chagall-képre
„Les Amants”
1
Nemcsak a szerelem
a művészet is
Nemcsak a művészet
a szerelem is
csak így lehetséges?
Fittyet hányva anatómiának és gravitációnak?
2
Lent léckerítés
Mögötte faasztal
Azon petróleumlámpa
Mellette kismalac
A piszkosbarna valóság
S fölötte ti az álmok kék lován repülve
Csak ennyi volna az egész?
3
Jól kapaszkodjatok egymásba
Kapaszkodjatok jól a lovacska nyakába
Mert éppoly könnyen megbokrosodik
Amily szelíden hajtja most hozzátok a fejét
És ha egyszer levet a hátáról
Amilyen magasan repültök
Olyan messzire zuhantok majd róla kétfelé
A föld két felére
Hogy nemcsak egymást
Magatokat se találjátok meg többé soha
412
Énekek éneke
Elemek
lábujjai körömmel elkendőzött arcú tanagrák
(FÖLD) térde mint tavaszi ágyásokban zsendülő palánta
egymásbakulcsolódó ropogós levelei
ahogy az ízület rejtett titkára borulnak
lábszárai faragott kapubálványok
(VÁROS) valamely kiásott ősi romváros piacán
kizárnak és befogadnak becsuknak és kirekesztenek
mint az idők elénk meredő felkiáltójelei
tompora pedig olyan mint két nap az égen
(ŰR) káprázó szemünkben egymásba szikrázó körvonalával
(VÍZ) két melle mint számtalan hullámra bukó hullám
mely mindig tovairamlik az ujjak között
(TŰZ) hasa érinthetetlen bronz parázstartó tál
tűznyelők merész étke a belőle kicsapó szeszláng
124
Kontra-Catullus
nem szeretem nem-szeretni akit szeretek
hiszen éppen azért szeretek hogy szeressek
kiokádom ezt a catullusi-freudi ambivalenset
ezt a zagyva koktélt amitől a lelkem kevereg
ha a szeretet/szerelem vak hát vakságba essek
csak érezzem ujjaim hegyén az érinthetetlen teret
csak halljam amit másképp hallani nem lehet
csak az egyetlen édességbe bele ne keseredjek
mert a gyűlöletnél nincs gyűlöletesebb
akkor se ha persze hogy nem a szeretet
mozgat napot és minden csillagot meg miegyebet
feltételnélküliségéért e feltételesnek
azért élek hogy gyűlölet nélkül szeressek
hisz az egyetlen halál ha már nem szeretek
(s hogy mért teszem? én se tudom…)
Szonett-parafrázis
Michel Deguy „Lucretiusból kivonatolt szonett”-jére
(De Rerum Natura IV/1100–1114)
(…) mint ki zajgó ár közepén iszik
s majd szomjan hal be soha ők se telnek
egymás nézésével s kezük se szedhet
testük gyümölcséből bár ujjaik
125
végigpásztázzák egymást s kivirít
bennük már az ami kéjjel kecsegtet
s Vénusz a nő-barázdákba magot vet
test testtel nyál nyállal keveredik
egymást lélegzik be s fog mar a szájba
de így se falhatják egymást – hiába
egész testük egymásba nem hatolhat
bár közben úgy tetszik épp erre vágyva
hajtják fejük a vénuszi igába
s a remegő tagok gyönyörben olvadoznak (…)
„La métamorphose des Déesses”
Szent Anna Beatrice d’Este leonardói talánya
meg egy parádés giccsfestő észvesztő Hawai lánya
rózsaszín és fehér tamariszkusszal kibontott hajába
az „első nagy szerelem” békebeli tangó-nosztalgiája
a kírénéi Thea diadémja Van Eyck Bárányokimádásának
Szűz-koronája
az a Bronzino a fejékkel a kaligáthi Ékszereit felrakó dáma
Nina Ricci és Dior öltöző-vetkező manöken-hisztériája
Csikomekóatl torz maya mosolya Goya: Meztelen Maya
a pompéji Dioszkurosz-szoba Szatírelragadta menádja
Chagall Szerelmeseivel együtt a síkfelület terébe szállva
Primaticcio hosszúderekú Nimfája Modigliani hosszúnyakú
Elvirája
napkorongtomporú Párváti az ellorai sziklába vájva
és minden kallipügoszok fény-görbítő gravitációja
a trapezunti hercegnő a ló rengeteg farát csudálva
Matisse Fordított aktjának perverz parabolája
Michalengelo kő Éjszakája Giambologna vízbefaragott
Kútfigurája
126
Ingres Fürdőzőjének mennyei háta Picasso Tengerparti
nőinek pokolrafutása
Lucien Clergue fotóin a hullámok teste a testek hullám-
mechanikája
egy sárguló századeleji fénykép kontyba zuhanó hajlavinája
Dürer almafaleveles Évája Giorgione Alvó Vénusza Bellini
Erdős Madonnája
MINDEN TEREK ÉS IDŐK MODELLJE AZ ÉVEZREDEK PRÓBABABÁJA
Poháralátét
Bar Navona – 1984/9/8
ma éjszaka
a Piazza Navonán
mint mindig
minden téren és úton
vannak
akik együtt jöttek
s együtt mennek tovább
akik külön jöttek
s már együtt mennek el
s vannak
mint mindig
minden téren és úton
akik együtt jöttek
de
külön
mennek el
a Piazza Navonáról
ma éjszaka
127
Naivságok naivságának litániája
Hívságoknak hívsága Love loves to love love
(Prédikátor) (Joyce: Ulysses)
szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek
de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam
bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem
hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek
és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni
szeretem azt akit szeretek
még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek
szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek
szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret
szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek
de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal
akit szeretek
semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek
szeretek felkelni azzal akit szeretek
szeretek elaludni azzal akit szeretek
szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek
szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek
mikor munka közben elém teszi a kávét
szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek
szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek
szeretek mindent megtartani azért akit szeretek
szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek
szeretek várni arra akit szeretek
szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek
szeretem ha mindig velem van akit szeretek
szeretek távol lenni attól akit szeretek
szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek
szeretek mindent elmondani annak akit szeretek
szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek
szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek
szeretek hivalkodni azzal akit szeretek
szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek
szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek
szeretek otthon ülni azzal akit szeretek
a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek
a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek
szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek
56
szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek
szeretek egyetérteni azzal akit szeretek
szeretek tanulni attól akit szeretek
szeretem ha taníthatom azt akit szeretek
szeretek két szó között a munkából kizökkenni
arra gondolva akit szeretek
szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom
annak a gondolatával akit szeretek
szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni
azzal akit szeretek
szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek
múlatni az időt
marasztalni az időt
bekeríteni az időt
kikerülni az időt
beletaposni az időbe mint egy gázpedálba
leszakítani az időt mint egy szál virágot
várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!
táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt
táncba menni az idő démoni forgatagával
szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek
mindent szeretek azzal akit szeretek
amit férfi és nő megtehet egymással
a kezdet kezdetének kezdete óta
azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok
s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét
amely mindig velünk van
de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek
hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága
és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se
és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet
mást szeretni mint a szeretetet
57
Őszi levél – A.-nak
Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi
feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta
203
a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.
Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)
[1978]
(Még egy) őszi levél – A.-nak
Még csak próbálja. Tartja még az ág.
De érzi már, ahogy lassan leválik.
Mellette még zölden rezdül a másik
(de azt is már rozsda lyuggatta át).
A szárvégen még megtapad az ágvég,
kapaszkodik a konvexbe a konkáv,
de egymásból egymást mégis kibontják,
hogy betelljen egy rajtuk túli szándék.
Már visszavonja magát közülük
a nedv, amitől forrt s bomolt a rügy.
De holt-e a levél, míg a fa él?
(Ki kérdi ezt? S választ? Kitől kivánnál?)
Megborzong. Könnyedén. És most levált. Már
sodorja is (talán feléd) a szél.
1982
Mimézis
tíz hosszú szárú lila tulipán
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
csak lemásolni
csak a vonalát követni
csak az állagát tapintani
csak a szárak görbületét
csak a szirmok idomát
csak a térközöket
csak a hajlásszögeket
csak egyhelyben forgó táncát
ezeknek az őrjöngő derviseknek
ezeknek az oszlopos szenteknek
ezeknek a halálratáncoltatott lányoknak
ezeknek a boldog mártíroknak
nem a léha és gőgös alkotást
csak a néma alázatot
az egyetlen lehetetlent
csak pontosan lemásolni
hogy még egyszer az legyen ami
ami már nem is
ontológiáját és teleológiáját
néma alázattal megtalálni
a virág előtti a szár előtti a sziromelőtti
a szó előtti szót
amiből újra kibomlik
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
tíz hosszú szárú lila tulipán
204
Mimóza
Nincs – lírai – tárgy líraibb:
Asztalomon hiába hagytad
Ha kicsit is hihetni Freudnak
A mimóza még visszahív
A felejtés csak negatív
Fele – sejtfala – a tudatnak
Ha félig ez hát félig az vagy
Egyfeled ott másfeled itt
Majd visszajössz érte hiszen
A mimóza hosszan-kitartott
Hervadás kivárja az akkort
Míg az igen-nem-nem-igen
Végigpeng idegeiden
Mint egy feloldhatatlan akkord
47
Népmese-fordítás
Tatár gyűjtésből
Dudvák nyüzsgése, vad, buja, nyers,
miknek nevétől borzad a vers…
–––––––––––––––––––
csak mi változtunk, nem a Kert.
Shelley–Babits: Az érzékeny plánta

ez volt aztán a szerelem

esztelen volt elhiszem
elhittem mert esztelen
lett belőle gyűlölem
akárcsak egy tündérmese
regölte szerte a lelkese
mese de mese de meskete
lett röhögők röhökki röheje
uramisten milyen banális
ahova nézünk szinte más sincs
de hogyha akadt valaha más is
hát ez volt az originális
133
ez volt a csoda a rendhagyó
mucsaiszuperszenzáció
botrány provokáció
hétévi vakáció
hét tengeren ringott az az ágy
csodájára járt hét világ
kukutyinok amerikák
rosszakaró és jóbarát
hét évre hitelesítve a sejt
hamikor ideje kitelt
kínt is elejt kéjt is felejt
így termelődik a selejt
lett is belőle gyilkolás
kipakolás bepakolás
„megoszthatatlan lakás”
végeladás nincs maradás
mert nincs seholse maradás
Rilke mondja nem kis dudás
hol van már az órjás hivás
mely felemelte őket a földről
ez volt aztán a szerelem
mely ha lesújt is felemel
elhittem mert esztelen
esztelen volt elhiszem
lett belőle ponyva-mozi
rágalmazi hazudozi
ide-oda nesze-hoci
suttyomban eladott kocsi
134
visszavonás visszavetés
életveszélyes fenyegetés
púpozott hátú macska néz
az asztal alól rájuk se néz
lehetett volna tudnia
hogy ilyesmiből lesz a tragédia
tragédiából komédia
abból pedig újra tragédia
tragédia? komédia?
se műfaja se stílusa
szitokátokdávoria
kiforgatott ládafia
ez volt aztán a szerelem
nem minden bokorban terem ilyen
az ilyenek sírján liliom terem
ennek a sírján gyom se terem
leselgett rá sok ártalom
most őmaga lett az ártalom
svábbogár a vánkoson
égő cigaretta az arcukon
oly esztelen hogy el se hiszem
elvesztettem az ép eszem
egyedem begyedem
kiszámolós Egyetem
ilyen mesebeli ritka frigy
irigységre mindig ürügy
s miként jósló is annyi irigy
lett belőle piszkos kis ügy
135
kik voltak egymásnak becses
most ingóságuk lett a becses
íme a példa mi módra lesz
szeretőkből fel- s alperes
es ist eine alte geschichte
de mindig új a mostja az ittje
und wem es just passieret
annak a szíve a szíve a szíve
„úgy szeretlek majd megeszlek”
lett belőle „tönkreteszlek”
„olyan szép vagy senki sem szebb”
voltak sztárjai a szexnek
lettek frigida-impotensek
Őfelsége a Subick a Szamóca
lett önmaga szomorú bohóca
és Micmic a Maca a Macóka
saját nevének megtagadója
földön levegőben tengeren
ez volt aztán a szerelem
elhittem mert esztelen
oly esztelen lett hogy el se hiszem
szerelem vala emocionális
és persze intellektuális
genitális klitorális
és uram bocsá’ orális
(azonfölül pedig morális)
et la morale de l’histoire
vagyis hogy mi ez a morál
a tanulság magyarán
mely terem a mesefán
136
válasszanak csak az olvasók jól
a lehetséges olvasatokból
mert mégsem mégsem a sokk szól
e hevenyén átültetett sorokból
hogy fel ne boruljon a mese rendje
rátérhetünk a hepiendre
hisz úgy ment minden mint annak a rendje
csak az esztelen vált még esztelenebbre
szép ifiak csunyácska öregek
mégse mondhat hát a Mondó egyebet
ami lényegetek csak az legyetek
szeressetek és szeressetek
mert csak mi változtunk, nem a Kert.
For Love, and Beauty, and Delight
there is no death nor change: their might
exceeds our organs, wich endure
no ligth, beeing themselves obscure.

Shelly, op. cit.

Ronsard új szonettjei
Az új Heléna számára
Hamisítvány
1
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
S ki tudja tán atomlámpa fényében ül
S keze közt biztosan nem rokka penderül
Vajon majd bánja-e – nem is azt a „szerelmet”
137
S nem azt a „megvetést” – hisz tudjuk nem vetett meg
S enyém leende ha csak afféle körül-
Mények közt is ahogy az annak sikerül
Ki magából nem ad mást csak a nemiszervet
Vajon majd bánja-e – nem amit nem adott
Hanem amit kapott de el nem fogadott
Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
De belőlem fakad majd akkor is a Vágy
Rózsája miben Önt verssé tükrözte Ronsard
S amiben Ön sosem ismerte föl magát
2
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
Nem tudom hol s mi lesz és ki tudja milyen
Számláján gyűlik-e a dollár márka jen
Vagy olcsón szórja szét mit olcsón osztva szerzett
Úgy érzi érdemes volt így tépni a percet
Ronsard-t s Horatiust idézve – tévesen
Miközben tudja jól hogy nem rózsát terem
Magának csak tövist csalánt csömört keservet
Ingyen se higgye hogy ifjúságát irigylem
Hisz az nekem talált kincsesszigeti kincsem
Bronzfibula szeme selyemsár haj alatt
És az lesz akkor is ha majd a földbe vetnek
S belőlem s Önből is más semmi sem marad
Se rózsa se tövis – csak ezek a szonettek
138
3
A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak”
De maradóbb-e még merő húsnál az érc
És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc
S már nem kecsegteti a költőt se a holnap
Mi kecsegtesse hát Önt Kósza Kis Lidérc
Akinek működő tőkét csak teste hozhat
S bár tudja mi a rossz nem tudja mi a rosszabb
Mi tartsa vissza? félsz? törvény? hit? eszme? AIDS?
Milyen legyen? Tisztességes? Miért legyen?
Mi győzze meg: miért ne tisztességtelen?
Már őrlőbb férgeink is vannak mint a tetvek
Egymást faló nyüvek: szonettek s poszt-szonettek
S csak akkor tudja meg tán mi a szerelem
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
Intermezzo
I
(Hiteles: „Vous ruisseaux, vous rochers…”)
Ti sziklák, patakok, magányos rejtek odvak,
Tölgyek, ti erdei csönd örökösei,
Utolsó sóhajom jöjjetek hallani,
Jegyzői legyetek végső akaratomnak.
139
Ti, hű írnokai végzetes bal-soromnak,
Hadd nőjjön kérgetekbe vésve ott a ti
Törvényetek szerint: míg sorsom messze hí
Engem, hol testemtől s lelkemtől megrabolnak.
Halálra engem egy széplány vad gőgje vet,
Kiben nincs becsület, hűség, jog, szeretet,
S véremet szívja, mint a sivatagi tigris.
Erdő, isten veled! fáid, zöld enyheid
Boldogok, amiért Ámort nem ismerik,
Se anyját, akitől eszét veszti a bölcs is.
II
El kell magunkat adni – csak persze nem olcsón *7
Énekli a szabad sajtó a média
Mily fülcsiklandozó édes melódia
Legyen Végeladás ha megbukott a Kölcsön
Dicső vérfolt virít ropogós nászi gyolcson
A tőkének – ha jön – lesz mit működnie
Eltépi a papírt nincs mért küszködnie
Így is tetszik nekünk nem kell túlsokat költsön
Ház Ház Európaház Zálogház Áruház
Vagy Zártház Gyere be – a sarkon így dalolnak
Így leszünk bejegyzett cégtársai Platónnak
Dante Spinoza Bach majd mindent ránkruház
Míg delibb szűzeink – példánk utat mutat –
Eladják s persze olcsón adják el magukat
140
4
Ha majd öreg lesz Ön – de ki tudhatja lesz-
E az? Vagy mi vagyunk e nemben utolsók tán
Sokszoros túlélők akiket csak a csótány
Fog túlélni e szép jövőjű species
Manapság tán ezért lesz „gerontofiles”
Annyi kis jobbra-rossz s rosszra-jobb csavargó lány
S ezért lesz önmaga tar ágán ifjú oltvány
Annyi öreg fiú híres meg nem híres
Tudja: az ifjúság már elröpült fölötte
S tudja a választ is ha kérdezi: Hova?
A kétezerévest: „vissza hozzád soha” *8
Mégis fiatalabb mint némely röpke szöszke
És egy pillanatért mely egyetlen s örök
Meghalna szívesen – még halála előtt
5
Ha mégis öreg lesz – s tán engem emleget
(Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
Ki lepergett akár a rokkáján az orsó)
Ne idézgesse e bánatos verseket
Mélázzon csak azon hogy Ronsard elveszett
Sok ifjúsága közt Öné lett az utolsó
Mivel úgy látszik ő e földön arra volt jó
Hogy lássuk: halandó csak az élet lehet
141
Az ifjúság örök Mint szőllős Én-Gedi
Sivatagán fakadt biblikus mellei
A mindigtőllevőt ki láthatná öregnek?
Hét életre való tartalék-szeretetnek
Kincstára süllyed el velem ha mélybe vetnek
Mit Önre pazaroltam (volna – ha engedi)
6
Ha mégis öreg lesz – vagy inkább ifju még
És már nem én hanem Nem-Én hívja tetemre
Azt értse meg hogy Önt Ronsard azért szerette
(Ha tudható ki hogy szeret kit és miért)
Mert épp az volt ami éppolyan és akképp
Ott és akkor ahogy s amilyen – teste-lelke
De ugyanemiatt roppant is meg szerelme
Mert nincsen Jelenés nem nyílik meg a Hét
Pecsétes Könyv soha: a vonzás és a válás
Úgy járkál mibelénk s mibennünk mint a fájás
Szereted kit gyűlölsz s gyűlölnöd kell akit
Szeretnél A Titok soha fel nem fakad
A mélyből feljövő tízszarvú Fenevad
Mely vala s nincs noha létezni láttatik *9
142
7
Ha mégis öreg lesz – és majd találkozik
Talán az ifjan elszalasztott szerelemmel
(Hisz annak higgye meg minden életben el kell
Egyszer érkeznie – bárhogy tiltakozik)
Akkor majd úgyis az én emlékem dereng fel
Míg atomfény (vagy mécs?) mellett ábrándozik
S a foszfénák között felsejlik az amit
Nem tudott vagy nem tudhatott meglátni egyszer
Hogy nem azért szerettem hogy engem szeressen
Hanem hogy ne legyen ily kósza szeretetlen
Ki mindenkinek kell de nem kell senkinek
És nem is csak azért hogy az enyém lehessen
Hanem hogy önmagáé legyen hogy sors a sorsa
Mikor én – sorstalan – már a földé leszek
S azért hogy általam tanúságot szerezzen
Arról hogy semmi más nem fontos csak a Rózsa *10
És rózsát tépni nem késő még öregen sem
Ajánlás
Nem ilyen verseket szerettem volna írni
Titeket zengeni Laurák Beatricék
Az hozta volna meg lantom becsét s dicsét
A trubadúri dal a dantei ovídi
143
Ha a győztes mosoly qual io allor vidi *11
Lelhette volna meg versemben tükörét
A visszafordító vigasztaló zenét
Az én műfajom a tragikusan-idilli
Az édes gyötrelem hétpróbáját kibírni
A sosemteljesült örök szerelmekét
És nem a teljesült megkeseredtekét
De ki írhatja azt amit szeretne írni?
Szerelmünk „jobb s bal útját” *12 ki választja szét?
S ki szeretheti azt kit szeretne szeretni?
Történelmen kívül
A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé?
Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy sírás megy a mozgólépcsőn lefelé
(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?)
Egy lány megy a mozgólépcsőn lefelé
Egy kézbe rejtett arc megy a mozgólépcsőn lefelé
475
Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé
(Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet
Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot)
Mi megy a mozgólépcsőn lefelé?
Valami amitől valakinek sírnia kell
Valami amiről senki se fog tudni soha
(Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy
Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy)
Valami ami miatt el kell rejteni az arcot
(A mozgólépcsőn fölfelé menők elől)
Valami ami valakinek mindennél fontosabb
S amiről mindenki más tudomást se vesz
(Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn
Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn)
(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Ez más kérdés amit most ne is firtassunk
Elég annyi hogy az aki tudni szeretné
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé)
Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé
Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé?
Senki se tudja és senki se fogja tudni
Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése
Amit sose tesz föl magának a történelem
A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
A metró Deák téri állomásán
1977. február 3-án
A történelmen kívül
476
„Portré vagy Dulcinea”
sokáig követtem. hozzáláncolva mint
egy vontatott kocsi. aztán leszakadtam
róla. hagytam. hadd tűnjön el a sűrűben.
amiből vétetett s amibe visszatér.
az utca számtalan lába között.
lehet egy térdhajlatot megszólítani?
eltűnt. de visszatért. valamely elrendelésből.
hihettem volna. ha netán hiszek
valamely elrendelésben. de nem.
lehet-e a véletlen törvényszerű
amikor a törvény véletlenszerű?
például ez. hogy lehetséges millió
közt egy ilyen térdhajlatot megteremteni?
„tudja a teremtő”? ő a legkevésbé.
ha tudná sose teremtene mást.
csak ilyen térdhajlatot. milliót.
a teremtés? kontár. csupa szerencse
ha olykor legjobb formáját kifutja.
azt is részlegesen. egy térdhajlatban.
vagy egy tekintetben. olykor. a kettő
együtt? s hozzá a többi? nem jön össze.
visszatért. s megint eltűnt. magába
visszafordulva. önmagával szemközt. itt volt
és nem volt itt. nem volt itt és itt volt. akár
ama Baudelaire-i tekintet. ott van-e
valahol? az „örök időn”? a világ grafikonján
meghatározható helyen? van-e „valahol”?
212
Négy lányportré egy kiállításról
1. Egész alakos
JOHANNA – NEM A MÁGLYÁN – a fotelben
Mégis olyan akár egy hőseposz
Bár alakjában semmi hősi póz
Koptatott-farmeres lábszára L-ben
Átvetve a másikon – zárt kapocs
Se vért se kámzsa nem feszül e mellen
Csak fehér T-shirt ezen a Pucelle-en
Mégis sötét igékkel jóslatos
Ha nem gondol is mártíriumára
Azon ég éghetetlen ifjusága
Nyaka tartásában suháng fölény
Oly egyenes mint előtte a pálya
Úgy kel fel mintha harci paripája
Nyergébe pattanna „Isten szavára”
De lobogó máglyát hagy hűlt helyén
43
2. Santa (Kis) Barbara
Középkori szobor
Szentnek senki se vélné Barbarát
Pedig ő is ott ül toronyba zárva
Ez ordas pesti Nikodémiába’
Őrzi a láthatatlan porkoláb
Hiába látod selyemsár haját
Ahogy a körút-éji szél cibálja
Vagy sietősen lakásról lakásra
Hordja félszűz Massina-mosolyát
A te karodba vagy ha más karokba
Dőlve mindig a saját tornya szobra
Kívül-belül-körül viselt Jelül
Karján hordozza s maga benne ül
Míg ágyak hullámán sodródik A
Mindennapos közbarbár gótika
Parázna kis paradox szentje ő
(Fényeskedj néki égi Glória)
44
3. L’Univers de Ch.L.
Hiperrealista-kozmikus
Nem nem a Mindenség – csupán annak a része
Ahogy a mindenség is része őneki
Két lantalaku kar – közöttük pengeti
Kibomló tincseit – hajszálai zenésze
Két mell egész kicsi mely rejtőzködve tüntet
Egyszerre bújik el s bukkan ki valahol
Két lábszár – csúnya? szép? fénysugárként hajol
Mindnyájunk sorsaként járva görbült terünket
Orr – kétfelől Bastet istennő két agátja
Egy macska-végtelen két párhuzamosa
Szimmetria és a- és disszimmetria
A kettős számrendszer nagy alternatívája
Páros szárnyak között a kvarccsillámu Agy
S a fel nem táruló Fekete Lyuk: az Egy
45
4. Szvetlána, Szanja – vagy…
Ezredvégi
Párizsból rettegve indult haza
Érezte már a vészes strukturákat
Egy teraszon ittuk langyos teánkat
Haza? vagy csak csetnik és usztasa
Moszlim – vagy – azt se tudta mi az a
Mi ami (érezte) ellene támad
Ő-e a „történelem”? vagy e század
Önmaga oltári áldozata
Él-e? nem él? szűzen? (az volt) vagy meggyalázva
Vagy egy (eltévedt –?) golyótól találva
(Hiszen rá irányul minden golyó)
Vagy mint egy eszelős hon „honleánya”
(Már semmi még ez sem kizárható)
Új évezred előtt Párizs Szarajevó
46
Saragossai lány
Egyszerre felé fordultak a vének
Volt ugyan köztük néhány ifju is
De itt zsuzsánnai vonatkozásban
Ifjú és öreg mind egyszerre „vén” lett
Mindegyikbe beköltözött a vétek
Mikor belépett a zsúfolt terembe
Fekete szoknyájában is ruhátlan
Mint aki fürdőjéből épp kilépett
Mikrofonok árnyékában lapulva
Lesték tudós lírai doktorok
Ahogy gyanútlan (?) átsuhant a termen
A férfiszem összetett mint a légyé
Így vált bennük ezernyi fénytöréssé
A saragossai lány Neve Carmen.
33
Ronsard: Les amours
Szerelmeink összetéveszthetők
Cassandre Marie Hélène de Surgère
Meglátod őket egy este az R.E.
R.-en vagy hol s oly megvesztegetők
Észveszejtően mások ők az ők
Mind egy-egy vita nuovát ígérő
Pillantásuk zsigereidig érő
Megejt benned minden megejthetőt
Míg le nem hull az arcukról az álarc
Vagy álarcukról a rá applikált arc
És megtudod hogy egyek ezeregyek
Mind csak Ronsard bordájából szövettek
Nyomukban csak saját nyomod követted
Rajtuk át jutsz – magadtól magadig
Hogy azt se tudod már melyik melyik
Fényük a te homályod A szerelmek?
Mi mást vártál? A te szerelmeid
60
Ronsard platonizál
Sorsom bárhová is hurcolja sorsát
(most épp Barcelonában landolok),
csak a te varázsgömbödben forog,
mindig te vagy a meditációs tárgy.
Olyan vagy mint egy nyomasztó adósság –
bár hitelező érte nem kopog,
csak saját magam adósa vagyok:
szegény-gazdag magam-nélküli Ronsard.
S hogy te ki vagy? Nem tudja senki; én se.
Barlangfalamon árnyék jelenése,
mely hátam mögé rejti lényegét.
Folytonos ittnemléteddel beteltem.
Elérted azt, hogy már nem is szerelmem,
csak szerelmes verseim tárgya légy.
61
Nem Petrarcák utóda
Nincs Laurám, Lillám, Déliám, Helénám –
ó e kegyetlenek, e kegyesek.
Élményeim e nemben vegyesek.
Menny és Pokol a költők jussa – s méltán –,
151
az enyém csak közemberi eset.
Szörnyebbet se, csodásabbat se mért rám
a sors, mint amit ez alanti szférán
az em(ném)berek nyernek/vesztenek.
Nem kaptam tőlük Poklot és Eget –
hogy lenne kimeríthetetlen témám
a vesztett üdv s a mennyei remény tán…
Későn, már csak azon merenghetek,
hogy nem én siratom őt – sírva énrám
néz Odatúlra majd az én Helénám.
Mégis petrarkizálva
Most már hiába minden. Halhatatlan
Leszel. E sorsra jutsz, bárhova fuss.
Monumentum. Aere Perennius.
Akard, vagy sem. Akarjam. Ne akarjam.
Nem rajtad múlik és éppúgy se rajtam.
Névtelenül is nevedé e juss.
Rég volt április május július?
És június? Itt marad e szavakban.
Feledni lehet – el-feledni semmit.
Lettünk ami lettünk. És nem lelettünk
Más mint ami voltunk. Elválva? Együtt?
Az idő nem ront semmin nem is enyhít.
Van ami volt. Lesz a van. Száz alakban.
Mit tehetsz? Élve így vagy halhatatlan.
211
És június?…
Kiegészítés egy Hölderlin-vershez
April und Mai und. Julius sind ferne.
Ich bin nichts mehr. Ich lebe nicht mehr gerne.
(Április, Május, Július be régi.
Semmi vagyok már. Nincsen kedvem élni.)

(Hölderlin)

Április MájusJúlius
(és Június?)
És Június?
Hiszen majd az is olyan régi lesz.
(Vagy nem is volt soha?)
Kihullt az idő felbomlott szövedékéből?
(Vagy fennakadt a bomlott agy rostáján?)
Egy valaha-volt és sose-volttá lett
holdfordulat
egy kimondhatatlan
tabu
június?
Egy bika amely kitört a hónapok csordájából?
Vagy egy tag amely kitört az idő márványából?
Egy megismételhetetlen, június nélküli év?
(Vagy egy megismételhetetlen év
amely csupa június?)
Torzóvá csonkított
vagy folytathatatlanul beteljesedett idő?
Érthetetlen törlés a múlt szövegében?
Vagy olvashatatlan írás a jövőnek szánt üzeneten?
Az az elfeledhetetlenül elfeledett
június
amelytől majd április május(június)
is elfelejtkezik önmagáról
Az az elvesztett
idők alá süllyedt
tudat alá merült
trauma
június
amely kilopta magát a kerengő időből
Hiányzó számjegy a sorban
207
amelytől hibás lesz a lélek számítása
számon kívül maradt
megtalálhatatlan
hiány-június
Saját ragyogásának kövétől
bezúzott ablakú június
felbillenthetetlen napéjegyeni lebegésével
és mindent felborító váratlan viharaival
Egy június amely sohase volt
mégse lesz soha vége
mert nem múlt el soha
Nyájától elbitangolt
bika-június
őrületként közénk csörtető
ép eszünkbe gázoló
amit nem lehet kimondani
[1977]
Ronsard felel a kihívásra
már nem mondok neked se jót se rosszat
mért kéne nekem megítélni hogy
ez a szoknya vagy az a blúz a jobb
s hajad hogy szebb ha rövidebb ha hosszabb
ujjad így is úgy is közte motozgat
s én is tudom ahogy te is tudod
csak visszautasító mosolyod
amit kihívásod cserébe hozhat
s éppily felemás a feleletem
amire vágyom már csak tettetem
s amit megtagadsz talán meg is adnád
ha nem kívánnám olyan élethűen
így játszadozunk gondtalan mi csacskák
nem is a tűzzel – de benne a tűzben
62
Ronsard nem tudja mit gondol s nem gondolja amit tud
már csak elalvás előtt gondolok rád
nem szeretlek már hát nem is gyűlöllek
pedig tudom gyűlölnöm kellene
ha tudnám gyűlölni akit szerettem
most sokan másra gondolnak tudom
de te tudod hogy én rád gondolok
ez is a kettőnk titka mint a többi
gondolhat róla bárki bármit is
s hogy te kire gondolsz és mit feledtél?
már azt se tudom szeretném-e tudni
betörtél mint gyerek egy ablakot
nem tükröződik benne vissza semmi
csak az ahogy vacogva itt maradtál
s aztán magadtól megriadva elfutsz
de első éjszakánk testszaga most is
élő testként fekszi meg ágyamat
vele alszom el és rá ébredek
(de hát tudom ezt is csak gondolom
könyvem letéve mielőtt elalszom)
63
Ezután esméré
azt hitte ismeri
amennyire persze ismerni lehet
legalább úgy mint egy asztalt
egy macskát egy autót egy virágot
vagy egy szó jelentéseinek bozótját
már csak az édenkerti ismeret hiányzott
ezután Ádám esméré az ő feleségét az Évát
s azóta tudja hogy egyáltalán nem ismeri
nem is ismerte és soha nem fogja megismerni
mert sose tudhatjuk kivel alszunk
mindig inkognitóra vetkezünk le
49
Mellékdal egy szerelmes vershez
(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)
a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy
58
Csak egy szonett
Ha mindent is – magad mégsem raboltad
El tőlem – s magam önmagamtól én sem
Félbe-hasított faként is egészben
Maradtunk mind a ketten kiraboltak
Mért is tudtál volna te lenni jobbnak
Mint ahogyan lehet e Téridőben
A közöttünk mindegyre terjedőben
Mely a számunkra mindegyre fogyó jav
S téged se raboltalak el magamtól
Bennem mindig akkor marad az akkor
Én maradok az állandó jelennél
Nem házalok se jövőnél se múltnál
Mindent megőrizek ami lehetnél
És mindent elfelejtek ami voltál
Szümpozion
eszel eszlek idegeink
se mások feneketlen bendők
evők és maguk is eendők
nemcsak vitamint s albumint
falunk folyton de kínt de színt
és szót és múltat és jövendőt
és remegést és eleven hőt
ami a másikban kering
158
mindig csak a másikba férünk
időnk másokkal lesz tele
s velünk a mások ideje
egymást mind egymásra ítéljük
mindig csak a másikból élünk
s a másikba halunk bele
Jött-ment
Úgy jött mint aki már régóta jön
Leszállt a néptelen állomáson és várta hogy várják
Poggyászában elhozta magát a titkaival együtt
Csellóval a lábai közt
A cselló nyakával a nyakában mintha vesszőt
Jelképező kígyó ágaskodna feléje
Torkából dalra kelt magánhangzók röppentek ki
Ujjai közt tűznyelvek szörnyei támadtak
Sivatagi pályaudvarokon meztelen testek
Peregtek ki a peron homokjára
És úgy ment el mint aki itt se volt
Nem vitt el semmit és nem hagyott itt semmit
Mint egy tisztáson átiramló könnyű rőtvad
Kivillant az aljból s már el is tűnt az aljban
Irhájának nyoma se maradt az ágyamon
Ágyamnak nyoma se maradt az irháján
Csak a hangja tapadt meg az üzenetrögzítőn
Azóta folyvást ugyanazt hajtogatja mint egy rekedt
Papagáj míg végleg le nem törlöm A teste
A lelke amely itt volt (ha volt)
A nem üres űrben bolyong
159
Madrigál (I)
Madonna mia cara
Szól Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Madonna mia cara
Csak mondja mi a kára
De mára
Más Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
„Na mondja mi az ára?”
Drága
Mia cara
Madrigál (2)
(MSZ Esterházy-típusú)

Egy nő. Nem tudom, szeret-e. Feltehetően nem. Csak szeretne. Én is szeretném. Ha szeretne. És ha
szeretném. De valami mindakettőnket meggátol ebben. Az idők nem egyeztethetők. Akár azok az igék,
amelyeknek nincs múlt idejük. Illetve jövő idejük. De akkor mihez képest legyenek jelen? Pedig jelen van
bennem. És jelen vagyok benne. Bár lehet, hogy csak a múltam van benne jelen. A 160melle napraforgó.
Mindig felém fordul. Akkor is, ha hátat fordít. A hátulja mindig hűvös távolságban marad. Akkor is, ha
felém fordul. A legfelémebben. Mikor a két tenyerembe fogva, mint egy hűvös sima kőkorsót, illető
áhítattal a számhoz emelem. Különben imádja Bach 1. G-dúr cselló szólószvitjét (BWV 1007). Akárcsak
én. Ez összeköt. A zene időtlen kötelékeivel. Mit számít Bachnak hogy mikor élt? és mikor mi? Meg
Schiele és Modigliani is – egyszerre. Nem is az a kérdés, Modigliani vagy Schiele. Tudjuk, hogy ilyenek
is vagyunk meg olyanok is. Mint a szemcsés homokkő meg a márvány. Mit számít köztük az a
porszemnyi idő? Azért néha találkozunk egymásban. Mint aki elkésve is eléri a várva várt vonatot,
amelyik – véletlenül – szintén késve érkezik. A már-már reménytelen várakozásban végre ott találják
magukat (egymást?) egymás mellett a néptelen pályaudvaron. A poggyászuk, titkaikkal tömve, a lábuk
előtt hever. Mint egy hűséges, de hamis kutya.

Madrigál (3)
S most itt van bár senki se tudja hol
Kincses sziget vagy Kalózok szigete
Hullámmelle hullámok hátán gördül ki a partra
A tengerek seholján ott ahol nem
De a fuldokló mégis megtalálja
161
És maradék erejével felkapaszkodik rá
Ha mind a tíz körme beleszakadna is
Hogy sómarta ajkaival elérje a kincses
Kútkávát a kincs édes locusát
És ne tudja ez még az élet-e vagy már a halál
Madrigál (4)
Nem MSZ régi típusú

„Úgy éltem a boldogtalanság közepén, mint szeretőm köldöke a hasán: az az icipicike mélyedés volt
számomra a női test-virág visszafejlődött kelyhe […], a centralitás legszebb paradigmája…”

(Szentkuthy Miklós:

Narcisszusz tükre) *13

nem is láttam a köldökét

láttam a bal lábujjhegyét
s a végtelen Selyemutat
mely lába szárán fölhalad
mígnem két ágra válva szét
egy ága mégis megszakad
az izzó Háromszög alatt
a másik meggörbülve épp
követi teste közepét
ahogyan elhajol a Nap
közelébe került anyag
de nem láttam a köldökét
a titkon befelé csavart
162
devonkori csigavonalt
csak a skurcba dőlt vállakat
s az orr a száj az áll alatt
a korongon csiszolt nyakat
csak melle két félholdivét
de nem láttam a köldökét
a minden lét előtti lét
borostyánba zárt kezdetét
s míg nem láttam a köldökét
nekem nyugalmat már a vak
halál sem ad
Madrigál (X)
Csak Magának ajánlva
Madonna mia cara
Ez nem Orlando madrigálja
Nem szférák muzsikája
Mi van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Mi van a bugyijába
Kékszilva magvaválva
A hamvas szép pinája
Mégis másnak kinálja
A Maga kára
Mia cara
217
Ez nem Orlando madrigálja
Nem is Bach szóló-gordonkája
(C-dur 1009 az opus-száma)
Nem látja
Hogyan bámul Magára
A Mátra
Alján szálfára szálfa
Maga drága
Maga gyáva
Sose lép tonikáról dominánsra
(Inkább csak Tónikáról Domikára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Ki van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Válaszára
(Se) várva
(Csak a Maga olvasatára)
Madonna mia cara
Maradok Botcsinálta
Don Juanja
Ki magát Magának ajánlja
(hijába)
[Párizs–Budapest, 1995. június]
Kétféle – kétfelé
1
talán úgy
mint a pünkösdi rózsa
talán így
ahogy hulltukban is
pirosan lüktető
szirmaiba temetkezik
maga körül a földön
magával veszi körül magát
éppoly szabályosan
és éppoly szertelenül
akár eddig a szárán
nem más lesz csak egy másik
rózsa
2
(Talán úgy
hogy köréd hullok
mint szirmaival
maga köré a pünkösdi rózsa
és beborítlak
talán úgy
hogy észre se veszed)
165 166
Ha
167 168
Jutalom
Ha előbb meghalok
Nem ismertem volna meg őt
Ha előbb meghaltam volna
Sosem ismerem meg a világot
Ha előbb haltam volna meg
Sosem tudnám meg mi a halál
Vers (?)
magánmagam és közmagam
egymagam és másmagam
közmológiám és kozmogóniám
idegológiám és mitonómiám
utolsó agorám – agóniám
hol egy szál ágon ágálok
monado- és mondandológiám
csupa ál-ok váló-ok a valótól
tat nélküli hajóorr
mely felröppen a habokból
hisz illik az egy halótól
hogy legyen még nála jókor
169
egy versezetre való toll
(ha nem hát a sarki boltból
ordináré ordinátor)
hogy kiléphessen magából
akár egy Memóriából
„If” várában
… ha nem ugyanazon a villamoson
(buszon lovon kocsin
vonaton repülőn)
utaznak amelyiken…
vagy épp azon
a villamoson amelyik az áramszünet vesztegzárában
rostokol…
ha az egyik nem gondolja meg magát…
ha a másik nem gondolja meg magát…
ha az egyik
mégis meggondolná magát…
ha ezúttal (szerencsé-
jükre)
(vagy szerencsétlenségükre)
az egyik is
a másik is meg-
vagy nem gondolja meg magát…
ha megváltozik
(ha nem változik meg)
meteorológiai
metaforába foglalt
érzelmi előrejelzésük a
170
legközelebbi jövőt illetően…
ami aztán az
örökkévalóság vonatkozásában is rögződik…
ha…
ha nem…
de ha mégis…
akkor…
talán…
ott
lesznek…
vagy mégse lesznek
akkor…
ott
Nunc
A történet
ami megtörtént
ami nem történt meg
ami megtörténhetett volna
ami megtörténhetett
ami meg fog történni
ami sosem történik meg
ami megtörténhet
ami megtörténhetne
ami meg sem történhet
aminek meg kell történnie
aminek nem szabad megtörténnie
ami megtörténne ha
ami akkor se történne meg
ami kívüled történik
ami benned történik
ami történik
a kis történeteid
A történeted
Mesemény
Egyszer volt – hol nem volt…
– Ha volt hol.
Lehetett volna. Miért ne?
– Csak nem volt.
Miért ne lett volna?
– Ha lehetett.
Azért, mert lehetetlen?
– Attól még…
Mintha nem is lehetett volna.
– Pedig volt is.
Biztosan volt.
– Csak nem tudod.
Képzeletben? Hogyne…
– De a képzelet még sose volt uralmon.
Volt-e vagy sem?
– Nem ugyanaz?
És ha lesz?
– Nem olyan, mintha lett volna?
172
Majd…?
Ha hiszel benne…
A jövő időben?
– Ha eljövend…
A múltban?
– Ha elmúlik…
Máshol?
– Ha más…
Sehol?
– Ha van olyan…
Volt egyszer…
– És ha többször?
Hol volt – hol nem volt…
– De volt-e hol?
És ha mégsem?
– De ha mégis?…
Ajánlás
E tényállások esetén
Csak mese-tény
Az esemény.
Még
MÉG
mindig megkapaszkodik
ebben vagy abban egy
térd villanófényében egy
homályló mosolyban valami
megfoghatóban vagy inkább valami
megfoghatatlanban hiszen
az kockázat nélküli vagy csak egy
zene biztosan lebegő Ariadne-fonalában vagy egy
névben amely hosszan kanyarog előtte mint
Balga előtt a kolbász így
úgy érzi talán kitarthat még amíg
ki kell tartania még
azt a látszatot is fenntartva maga előtt hogy
talán nincs is mit kitartania
még
mindig megkapaszkodik valamiben az
Élet Zajgó Tengerén vergődve ahogy
gyerekkorukban egymás Emlékkönyvébe
rótták fel cirkalmas betűkkel népművészeti
tulipántok szárának kacskaringójába kanyarítva
becses nevüket
még
mindig megkapaszkodik tehát valamiben az
élet eme tengerén amely már nem
237
is zajg körülötte csak
csöndesen gyűrűzik parttalanságában
előtte és mögötte és alatta és
nemsoká (egy könnyű loccsanás) fölötte
is
(hogy
a legtriviálisabb képletességgel érzékeltessük
azt a mindennapos trivialitást amely
egyedül csak az ő számára lesz
egyetlenegyszeri sohamegnemismételhető
világszenzáció
Két szöveg – egy kottára

Ad Notam: Bach: D-dúr gordonka szólószvit

(Pablo Casals)

1
Bármelyik pillanatban
itthagyhatom magam
anélkül hogy észrévenném
elmehetek magam mellett
az ádventi ködben
az eljövetel derengésében
mint aki sohase jött
s így nem lehet távozó sem
elmehetek magam mellett
anélkül hogy észrevenném
ahogy elmentem annyi éven át
e zene mellett
amely nem is zene és el
se suhant mellettem annyi éven át
vagy talán mindig itt volt a közelemben
csak én nem voltam hozzá közel
vagy épp a közelembe se került
hiszen sohase kerestem
azt se tudtam hogy létezik
ez az egyhúronmotozás
mintha valaki félne hozzáérni
mint egy tűzpróba előtt
ez a barokk minimal art
ez a véghetetlen egyhúronpendülés
amin át egyszerre kihallani
a csendből a csendet
2
bármelyik pillanatban
itthagyhatom magam
anélkül hogy észrevenném
elmehetek magam mellett
éppúgy mint bárki idegen
232
a novemberi ködben
az ádvent gomolygásában
elmehetek
az eljövetelben
mint aki el se jött
mint aki itt se volt
hány hosszú éven át
nem jutottam a közelébe
nem jutott a közelembe
ez a végeérhetetlen neszezés
ez a megunhatatlan unalom
az örökkévalóság unalma
ez az egyhúronpendülés
(ki se merem mondani, mivel)
hallhatom-e még egyszer
ezt a hallható
csendet a csendben
A sintrai úton

Ad notam Fernando Pessoa: Ao volante dô Chevrolet

Már előre elhatároztam hogy ha majd

ráfordulok a sintrai útra
– lehet-e
bocsánattalanabb bűne a költőnek mint hogy
már előre elhatározza az elhatározhatatlant
tudniillik hogy
verset fog írni
– szóval ha majd
ráfordulok a sintrai útra (hiszen minden valószínűség szerint
– ha van egyáltalán az életben valami való-színű – rá fogok
fordulni mivel oda vagyok meghíva nemsokára indulok)
– szóval
ha majd ráfordulok a sintrai útra – bár nem is egy Chevroleten
talán valami minibuszon a többi meghívottal együtt vagy
taxin – mindenesetre egyiket se én fogom vezetni így
233
hát nem is beszélhetek a volán mellől –
hogy ha majd
a sintrai úton haladok robogva vagy araszolva
Lisszabon felől Sintra felé
versbe fogok kezdeni az útról hódolatul Pessoának
a sintrai úton vagy egy álombeli úton vagy az élet útján
az útról amely mindig odisszea és mindig damaszkuszi és
– Pessoa óta – sintrai út is –
megtalálom-e az útszéli viskót és a fiatal lányt
aki a konyhaablakból oly irigykedve néz utánam
vajon lesz-e damaszkuszi utam ez a sintrai út
feltámad-e mint mindig (bennem is) a szellem túlzott
szorongása minden semmiségért a minden utak mindig kikerülhetetlen
kérdése – míg zokogok a sintrai úton
a sintrai úton Sintrához egyre közelebb
egyre közelebb érek-e magamhoz
vagy magamtól egyre távolabb
[Sintra 1995. március]
„Tiszta” költészet
A tavon egy hattyú a fényben
A fényben a tavon egy hattyú
Egy hattyú a fényben a tavon
A tavon a fényben egy hattyú
Egy hattyú a tavon a fényben
A fényben egy hattyú a tavon
A tavon egy hattyú a fényben
213
„Tiszta” próza

„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”

Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.

Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.

Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a
reptéri információs táblákon.

Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.

De egyetlen betű se moccant.

Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.

Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton.
Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is
kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.

De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.

Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok
asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.

Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.

Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.

[Szigliget, 1990. november 5.]

214
Részletek egy megírhatatlan versesregényből
(Részlet)
ω + 1-edik ének
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.

T. S. Eliot: Little Gidding V.

(Vas István fordítása)

I
(1937/1/7)
1
Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…
De azt se hihette… Két hihetetlen
Közt a hihetőért viaskodott.
És közben – mintha máskor – Edna Ferber
„Pengős” regényéről vitatkozott
(Akárha nem az volna) a beteggel.
S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,
Mint a holtakén, arcán a borosta.
2
S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,
Mit a barátok is megénekeltek,
A haj, a „szuroksötét”, amiér
180
Az átkozottat is „szeretni kellett” *14 :
Oly valóságos volt, mint ami – él,
S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.
Haj és szakáll, mint álcára az álca,
Nőtt a facies hippocraticára.
3
És a másnap. Az éjszaka. A reggel.
A telefon. A hír. A hír-telen.
Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.
A szoba: régtől fogva cinterem.
Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…
(„Bár én volnék olyan jól, amilyen
Jó író…”, mondta még. S a Domopon
Után tapogatott a paplanon.)
4
A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.
A kaputól a gyerek már futott. (Én.)
Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.
Egy lényéből sarkig kifordított lény
Legvégső biológiai nyitját
Leste, szürke kéjleső, a halottkém.
Mint egy in flagranti. A kitudódott
Titok. Apja hátán a hullafoltok.
181
5
De hisz tudta – most tudja, tudta rég
(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),
Már tudta rég (bár most sem tudja még),
Amit ott tudott meg egy villanásra,
S amit soha se lehet tudni vég-
Legesen, csak megújra elodázva:
Hogy, míg egyre az életünkre várunk,
Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.
6
És visszafordították. Letakarták.
(Meglesve már minden megleshető.)
A többi csak az aktusok s az akták
Paramétereivel mérhető.
Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát
(Akárcsak az élőkét) tüntető
Értelmetlenséggel sűrűn benőtte
Haj és szakáll abszurd igeidője.
7
Míg élt, az életét csak egyre várta.
De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,
Helyszínt s időt nem találó találka.
Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.
Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,
Miben magával végre egybeforrt,
S e test, mely testként magát élte túl,
Halálát hitte, halhatatlanul.
182
8
A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,
Olyan volt neki, mintha mégse tudná.
Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,
Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-
Nus *15 : ő azért nem hitte, mert oly ész-
Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).
Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.
Valami hihetőt! Mert esztelent!
II
(1967/9/23)
9
A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.)
(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem
Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek-
El, bűnösen? bűntelenül? amért nem
Tudta tudni akkor… A képzelet
Átgázol minden tudáson, hivésen:
Az örökmozgó időt görcsbe rántja –
S egymásba csúszik előttje s utánja.
10
A betegség rángó köldökzsinórja –
(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –
Hordta, terhesen, míg végül kihordta
Anyja halálát, mint a magzatát.
Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha
Most már tudta is, hogy halálra szánt.)
S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-
Asan, ha jött a kisvérköri pangás.
183
11
Folytonos sietség… Csak itt, a másik
Szobában, s száz kilométernyire,
Vagy tízezerre, eddig a szobáig
Tágult mindig kis- és nagyvérköre:
Két szó között az asthma cardialis
Görcsében fuldokolt – képzelete,
Akárhol, máris, újra, egyre készen,
Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.
12
Betegség, egyetlen édes menekvés
Annak, aki már sosem lesz egész –
Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,
Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.
Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,
Szűköl az egy lapra tett létezés.
Saját csapdájában foglyul esett lét
Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.
13
Az ajkon táncoló csáb-lehelet,
Mely ellibben, mikor utána kaptunk.
Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet,
Megrekedt vér az eldugult szivattyún.
Fulladás, amit fulladás követ.
Az Ürdönggel kötött pokoli paktum.
Ha cserébe a visszahozhatatlan
Visszatér tán a megváltó rohamban?
184
14
Ó, a megbokrosodott paripa!
Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!
Roham! az élet határaira
Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.
Éled a máskor halott éjszaka.
Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?
Együtt árad szét feltárt erein
Az elcsitult vágy s a Diaphylin.
15
Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –
Újra meg újra megölte magát.
Szeretet-alázat és szeretet-gőg
Dantei „titkait” ki érti át?
(A díványon fekve a lámpaernyőt
Bámulta, s várt egész estéken át.)
Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,
Önnön sötétjében, a Kreatúra?
16
Mert addig élsz, míg mást tudod, hogy éltetsz,
S más éltet, azzal, hogy te élteted,
Közeledve veszélyes limeséhez,
Hogy differenciál a szeretet!
De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz,
Minden csak ahhoz vezet közelebb.
Minden halál a szeretet halála.
S rángni kezd a szívizom cérnaszála.
185
17
Anyám szíve Bévülről ostromolt ház
Magára döntött odvas pincebolt
Anyám szíve Vad ártól elsodort váz
Anyám szíve Roncs padmaly Beomolt
Kamra pitvar Befalazott sikoltás
Anyám szíve Pulzus-világrekord
Anyám szíve Szent Vitus táncoló
Vak motollája Fibrillatio
18
Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.
Ha már nem képes… ha nem vagyok én…
Amik szívünk ernyesztik s összehúzzák,
Myogén, neurogén vagy – pszychogén
Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,
Egyetlen kihagyó perc szövetén?
Csak búcsúzol, tétova kézzel intesz –
S elfordul egy mindentudó tekintet.
19
Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma
Mikor riadt gyermekéjembe nyit
Anyám szeme Az ajtóban felizzva
Mikor sorsom a vészből haza vitt
Anyám szeme Széthasadt tűzű prizma
Mikor a roham felerősödik
Anyám szeme Fekete lyuk vak titka
Mindentudón Már nem is nézve vissza.
186
20
Nem mondom el hogy azután mi történt
Nem mondom el amit mondtak nekem
Nem mondom el amit nekem se mondtak
Nem mondom el A Nagy Diszkréció
Nem mondom el Az Orvosi Titok
Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz
„Mi nem embernek való látomás”
S mit egyszer majd mindenki látva lát
21
Nincsenek vele aranyos kösöntyűk
Nincsenek vele gyöngyös fibulák
Nincsenek vele guzsalyok se rokkák
Nincsenek vele csuprok csobolyók
Nincsen vele tört lába görbe csontja
Nincs vele széthasadt csillag szeme
Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt
Egy bronz-négyzet a falban B/28
Sztélé

In Memoriam Devecseri Gábor

Csoda
Beszélték szerteszéjjel a városban
az ilyen meg amolyan gyülekezetekben
fönt a hegyen és lent, a körútakon
Csoda mondták maguk a szadduceusok
Csoda mondták a farizeusok is
Csoda bólintott Iskariótes és Petrus is
Csoda ámultak legfőként a Tizenegyek
a hiányosak társuk nélkül maradt társai
Csoda dadogták Magdalénái részegen Csoda
Csoda mondták mind s már készítették vala
lelküket a Mégnagyobb Csoda várására is
Nincs itt hanem feltámadott és
Mit keresitek a holtak között az élőt
Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő
és tízszer is újra megjelent nekünk
és az oldalába bocsájtottuk a kezünket
Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is
és adának néki hemendekszet és mákostésztát
melyeket ő elvőn és előttünk evék
Csoda mondták és a csodájára jártak
emelkedett lélekkel örülvén néki és
önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát
s észre se vették hogy közben már valami
rég azt mondja bennükTúl sok a csodából
túl sok mindennap ez a harmadnap
túl sok ez a mindennapos vasárnapTúl sok
a csodábólJöjjenek újra a csodanélküli
a hétköznapian halálos hétköznapok
ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük
Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban
És kezdődjék megint újra a minden új halállal
mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás
215
Sírvers
Federico is
Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal
De az is bizonyos hogy van
Halhatatlanság
109 110
Szívroham

In memoriam Pilinszky

Mire lesz aki felvegye a kagylót

Mire az elektromágnesek az adott kapcsolásra forognak
Mire a mentők szirénái végigvágnak a város üvegén
Mire a fecskendő nyílásán kibuggyan a morphin próbacseppje
Mire az oxigénsátor légvára felépül
Már csak a puszta szirtre kitett magány
Már csak a sivatagi tehetetlenség
Már csak az égboltot megroppantó légszomj
Már csak a rettegés barlangrajzai
Már csak az isten aki nem segíthet
[1981. május 28.]
Egy ember a föld egy pontján ősszel éjszaka
Itt állok
(az ember három fő testhelyzete közül az egyikben)
e kicsiny kis földdarabon
(amit a magyar nyelv talpalatnyinak mond)
talpam alatt megzörren egy ázott levél
(amely jövőre már nem lesz)
fölöttem elképzelhetetlen messzeségben a csillagok
(amelyek millió év múlva is lesznek)
216
köröttem senki
(hozzám hasonló lény)
de megszámlálhatatlan létező
(akihez majd hasonló leszek)
Itt állok
(sötétség fények csönd zajok)
és minden olyan mintha már itt se lennék
A Föld túlsó felén
Tenger
Sötétből a sötétbe indulunk
Fölöttünk összeér két éjszaka
Műszereink mint a költöző madarak
Tudják amit mi nem tudunk
Éjszakai leszállás
Sötétből
Sötétbe
Tengerről
Szigetre
Szigetről
Tengerre
Szállunk
Fel és le
Sötétből
Sötétbe
Rejtőzik
Előlünk
A sziget
A tenger
190
A tenger
A sziget
Santa
Maria
de Açores
Itt voltam
És nem
Voltam itt
Valami
Mégis
Itt marad
Belőlem
Valami
Mégis
Itt marad
Belőle
Sötétből
Sötétbe
Rejtőzve
Lakatlan
Nosztalgiám
Örök
Támaszpontja
Santa
Maria
de Açores
A bordo de un avión de IBERIA entre
Madrid y la Habana. Febrero 6/77
191
Parisiens
(részletek)
1
A nyelv álarc
szavak borítják
az arcom
arcvonásaim szavak
ezek az idegen szavak
ezek az idegenként is enyémek
csak egy álarc álarcai
szavak
álarca az arcom
arccal álcázott álarc
idegen szavaimmal arcomon
idegen
arcommal szavaimon
egyszerre olyan mint-
ha mindig is csak
szavakba bújtam volna
amik nem én vagyok
de mégis én leszek
önmagam álruhája
a szavak karneválján
Párizs, a Királyi Palota kertje,
„Velence Párizsan” ünnepély, 1986. február 15.
2
Az én utcám
nem tagadja meg nevét
inkább kiadja
192
a Velencei utca
igazi velencei utca
egy másik
lagunára nyílik
öreg erek
a város bőre alatt
finom erezetek
a várostérkép fagyűrűi között
velencei utcasarok
a gondolaorr-alakú
falkiszögellés lámpásának
ámbrafénye alatt
Velencei utca magányos
elmeneteleim
és hazatéréseim rio terrája
oly távol s oly közel
előttem és mögöttem
a Nagybulvárok
Canale Grandejától
„Velence Párizsban”
Párizs Velencében
ez a képmás a másom
dominók és arlekinek
álarcos időm
karneválján
a szendergő csobogásban
amit felver a lagunán
a tenger folytonos hiánya
Párizs, rue de Venise, 1986: március 11.
193
10
– egy régi versre emlékezve –
„Veled alszom és veled ébredek”
Egyedül aludni
egyedül kelni fel
olyan mint egy Félbe
Szakadt Teremtés
Párizs, rue de Venise, 1986. május 6.
11
Annyi az út
e világ kerekén
párhuzamosan
keresztbe vagy kígyózva
lejtőn és meredélyen
TOUTES DIRECTIONS
hogy igazán nehéz
közöttük nem tévedni el
Párizst elhagyva, az 1-es úton, 1986. május 25.
194
Történetpszichológiai tanköltemény öt prózai tételben
1. az igazságért – nem ilyenért vagy amolyanért
hanem magáért azért csak azért bármilyen is –
vívott egymást szülő és egymást temető küzdelmeink
csúfos kudarcot hoztak visszamenőleg is
a századokat temető és századokat szülő századoknak
2. a mostani legutolsónak kiterített foltos irhája
itt fekszik a lábunk alatt mindenki jogos
prédájaként az eszmék prehisztorikus dzsungelében
méghozzá igazságosan – csak persze immáron
nem az „igazság” végképp devalválódott jegyében
3. amelyet egyébiránt ő maga devalvált már jóelőre
mikor azt az igazságot írta vadonatúj bankóira
hogy nem is az igazságért küzdtenek vala ők
a századokat szülő és századokat temető századok
sorra az igazságért szállván harcba – vélelmük szerint
4. íme hát akkor mégiscsak megtétetett az igazság
végre valahára igazság tétetett a földön
a való igazsága nevében az igazság-tagadó igazság
maga teremtette meg – hurrá! – a maga csúfos
bukásának épp ezért megdönthetetlen igazságát
195
5. bezárul a bűvös kör – a bűnös? az üdvös? –
amelyből se kitörés se oda betörés többé nem lehet
csak önmagunkba lehet mindig újra visszatérni
az önmagába mindig visszatérő kör kerületén
kiszámíthatatlanul mint a kétszer r-szer π
Világlátni
a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.
mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.
243 244
Csak út
végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kél
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra
csak ez az előre az út csodája
s rémületre ez a két-egy „nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani” mondaná – ha
nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg
látja az út vége is maga volt
a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út meg út csak út utaknak útja
234
Eszkhara
Egy oltárkő megilleti. Egy esz-
khara. S talán a bárány vére is, mely
rácsorog. Hisz annyi vér megy pocsékba
méltatlanabbul is. Ő csak egyetlen
pontra irányult mindig: önmagára;
vagy démonára: arra mi nem ő.
És ha kitért, mindig csak önmagából
tért ki, hogy az útfélre hányva kelljen
feltápászkodnia. Mindig maga
volt saját áldozata. Soha más.
Mindenét mindig elvesztette, hogy
visszanyerje magát a veszteségből.
Nem védekezett. Kitért. Tudta, nincs más
védelme, csak ha nem védi magát.
Csak egyre összpontosított. Ha nem
is istenre, valamire, ami
istenhez hasonlít. Ha van ilyen.
Megilleti tehát a kő, az állat
vére és az ital. Ha majd az ő
vére is elcsorog. Hiszen maga
is az volt, az lesz, mint mindannyian.
Egy oltárkő megilleti. Ha majd
118
Sextina-kettős
Már nem temető volt Csak Temetődomb
Fűbe süppedt fejfák a fák alatt
Keze először járt két verdeső comb
Között Ahogy a semmiből előront
A gömbvillámpattintott pillanat
S ujján száradt szivárványló maszat
(A versírók ma rühellik a verset
[Isten tudja akkor mért verset írnak]
A sornak befellegzett – furcsa szerzet –
Lassan nem marad belőlük csak írmag
Bújtatják mint szándékát a szatír vagy
Mint kétlábúak lábuk közt a szexet)
Ablakon át rájuk bukott a holdfény
S egymásra ők Egymás alatt felett ők
A csillagok közt csillagként kerengők
Míg úgy csillogott mint az égre feljött
Holdvilágban a tó tükrén a holdfény
Tükrös hasán az énből kicsordult én
(Bújtatják mint női blúzon az öltést
Mint nadrágok sliccén cipzárt vagy gombot
Mint gyilkos a szúrt sebbe beletört kést
Mint pénzmosók piszkos titkát a bankok
Mint barlang bejáratát a vakondok
Úgy is mondhatjuk Mint költők a költést)
Ádám-Évaként vacogva futottak
Úgy is nem is mint a kitaszítottak
A nyílt utcán kezük összefonódva
Gyötrött szemérmükön Masaccio-módra
Végül is a vetetlen ágyra rogytak
Paradicsomból a Paradicsomba
235
(Mint akik az üldözöttet bújtatják
S mint ugyanő majd volt szállásadóját
Mint Éva rejté Úr elől az almát
Mint Nagymenedzser az áfás adóját
Mint dunnák közé kiscsaja machóját
Mint cica – dolgavégeztével – almát)
Idegen neveddel volt tele szája
Formázta ajka és becézte nyelve
Harapva tépve kilökve lenyelve
Suttogva és sikoltva és kiáltva
Ahogy szüzességét neked kinálta
Mint áldozati húst oltárra vetve
(Mire felfognád a jelen csak emlék
S ha át nem lényegülne a jövőbe
A múlt – sosem lehetne múlt belőle
Így válik mindig-új létté a nemlét
Így költözik a semmi az időbe
Így foszlik nemlettséggé a jelenség)
Ahogy kinyílt – kékszilva magvaválva –
Szája előtt a húsgyümölcs-tekervény
Nem volt többé oly Ariadne-szála
Mely a labirintusból kivezetvén
A jó útra vitte volna Magába
Csuklott mint egy megfejthetetlen rejtvény
(Én vállaltam hogy vállalom e sorra
Sort e feledés szülte újdon-újat
Ahogy borongva egymáshoz simulnak
S egy a mást messziről is átkarolja
Mint közös görcsbe rándulnak az ujjak
Ha férfiméretet vesz női forma)
A hús a hús a minden húsok útján
Csapong s téblábol mind ami nem is lett
Telítés-ürítés üreg és nyúlvány
Egyetemes Elve dicséri Istent
Ahogy Seint a Zeittel összekutyulván
Teremtüvé ezt a Semmit a Mindent
236
(A történelem nem az ami történt
Sejtelme sincs miről azt hiszi tudja
Csak ami a millió magába tört lényt
Idegsejtjei zárványába csukja
[Ahogy beletörik tövis az ujjba]
Kiválthatatlan kínként vagy gyönyörként)
Tornada vagy Nyúlvány
Hozsánna néktek és megint hozsánna
Sárkánygyíkok Patások és Petések
Ámor és Éva Vének és Zsuzsánna
Bővítmény
Új versek
201 202
Költészet
1
Sóvárgó költő
Itt szobroz vacogó kéjvágyban lesve a placcon
Ihlete jöttét mint kurva macho stricijét.
2
Hármasszabály
Egyesek (sokasok) egyre (másra) azt prédikálják
ennek az átmeneti (vagy milyen?) időnek
nincs költészete
És valóban ennek a (bizonyára?) „átmeneti”
időnek nincs költészete
Ennek a (valóban?) átmeneti időnek
csak a költészet a költészete
Szigliget, 1998. január
203
Ahol van
mindenben halogatja a kezdést
mert attól fél hogy be kell fejeznie
nem szivesen változtat
a helyzeten
reggel nehezére esik megnyitni
a vízcsapot
aztán éppolyan nehezére esik
elzárnia is
a kádból se akaródzik kiszállnia
hagyja hogy teste körül kihűljön
a víz
ahogy körülötte lassan kihűl
a világ
mindenütt rossz neki ahol van
de akárhol legyen ott is jó
pedig bárhol jobb volna ahol
nincs
1997. szeptember
Egy kis régi éji költészet
mintha a nyelvből minden szó kihullna
s nem maradna más csak a légbe meredt
grammatika száraz ágbogai
204
mintha az agyból kiperegne minden eszme
csak a leszakadt idegek huzalai
himbálóznának benne keresztül-kasul
egyetlen nap alatt rátört a fákra az
előrelátható de megelőzhetetlen kis
őszi katasztrófa és lesodort minden levelet
elázott csuszamlós tetemek a földön de
hamarost összesöpri mindet az éles téli szél
1997. november
Litánia
papír az ágya is
papírba takarózva
papíron fekszik és
papíron alszik és
papírcihák között
papírral ébred és
papírról eszik
papírból iszik
mindennapi jussa
tintalevesben
papírgaluska
ha fél papírba bújik
rizsma papír a vértje
rizsma papír a vétke
rizsma papír a veszte
rizsma papír a díja
papír űzi papírhoz
papírtól ír papírig
papír papírról olvas
papír minden papír
csak mindig más a ragja
hogy értelmét megadja
papírhullámon rója
útját papírhajója
papírrepülőn száll fel
a papírégmagasba
papír a föld alatta
papír az ég fölötte
papír papír papír
fehér fehér fehér
papír a bútora
papír a tutora
papír a terrora
papír a bosszuja
papír a vigasza
nincs aranya se sara
se tücske se bogara
se homálya se fénye
se színe se visszája
papír papír papír
fehér fehér fehér
fehér papírsebéből
dől a fekete vér
papír növi be házát
papírgödörbe hányják
s utána hajigálják
papírlitániáját
[1997. november]
Papucsvásár
amit ezentúl veszel
magadnak már nem kell lecserélni
másikkal ez a papucs
épp jó lesz bevonulni vele az
ispotályba a pizsamával együtt
amit már régen félretettél erre az
alkalomra itt-ott még megtetszik
valami de máris eszedbe jut elég
amid van talán még túlsok is
ami fölösleges már nem
fontos és hogy mi nem fölösleges már
nem is tudod próbáld-e ki még azt a
tűzről pattant kis szövegszerkesztőt hátha
kikopog belőled valami olyat ami
valahol elveszett szerezz-e be egy
új rizsma papírt mindig szeretted ha
itt tornyosul az asztalon ki tudja
mikor kezdődik el egy vakonlelt frázissal
a réghalogatott drámacentológia
de aztán rájössz megteszi már ez a jó kis
toll is elég lesz hogy elakadj vele
utolsó verssorod
közepén
1997. november
207
Kis drámaelemzés
A Phaedra-Story előadás margójára
ezen a kénköves lángok
közt lihegő máglyán
a minden törvényeken
átégő szenvedélyek
billogával megpörkölt húsok
és ropogó csontok között
a nemiségük lakatlan szigetére
kivetettek vérnőszők önkielégítők
melegek paroxizmusában
csak egyetlen fogvacogó
kamaszonánia töri meg
szelíd Artemisz kegyetlen parancsát
vetheti itt közibük varázsövét arany Aphrodité
lődözheti szeleburdi nyilait szárnyas Erósz
hiába válik nyílt színen
a kanapéból nyoszolya
egy fallosz és egy vulva sem
lesz itt a másiké soha
még a pimaszul hevenyészett
kisded cseléd-bluette csele
se lehet Troizénban esélyes
egy röpke orgazmusra se
senki se sérti meg a nászágy tisztaságát
mint világszerte percenként milliók
ebben a vérgőzös trágár tragédiában
mindenki szemérmetlenül szűz marad
208
Változat az Énekek Énekéhez
ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet
231
Gnóma
AKÁRHOGY VOLT ÉS LESZ AKÁRMI
NEM LEHETETT MEG NEM TALÁLNI
AZT AMI MEGTALÁLTATOTT
AKÁRMI LETT ÉS ÚGY AHOGY
59 60
Jegyzet prózában

Visszanézve (és visszanézni nem könnyű) úgy vélem, hogy kamaszkoromban a harmincas évek végén
kezdődött költői pályám középpontját az úgynevezett „mesék” három könyve képezi (Mesék a mese ellen
1967; A mesék második könyve 1971; A Mesék könyve 1974). Ezek tetőzik be az előttük álló köteteket –
vagy inkább hagyják fedél nélkül azoknak sokhelyütt omladozó falait. És ezek alapozzák meg a máig
utánuk következő gyűjteményeket, amelyeknek anyagából ez a válogatás létrejött. Azok (nyilván
kevesek) számára, akik netán a válogatás mögött álló választék iránt is érdeklődnének, ide iktatom a hat
kötet címét: Épp ez 1976, Részletek egy megírhatatlan versesregényből 1981, Palimpszeszt 1990, Nem
titok 1992, A negyedik szoba 1994, Törésvonalak 1997.

Ugyancsak „úgy vélem”, hogy amennyire e költészet első része, az indulás határozott hangja után
többször is elvesztette eredeti karakterét, megcsuklott, a maga ellentétébe fordult, majd újból
visszakanyarodott ahhoz, az utolsó hat kötetben sajátos egységbe rendeződött. Így alkalmasnak látszott
arra, hogy gondos „utószürettel” talán egy hetedik egység is megteremthető legyen belőle, amely az
előbbiek legjavát képviselve, talán egy sűrűbb, új és önálló tartalmat is kínál. Ezért is mellőztem e
huszonöt év termésének összegyűjtésében a kronológiát; az egyes ciklusok sem a régebbi kötetek
sorrendjét, sem az időrendet nem tartják be; csak hellyel-közzel egy-egy vers tapad egy aláírt évszámmal
az időhöz.

A versek más, tartalmi, tematikus, ciklikus vonzatokkal követik egymást, nyitnak meg és zárnak le, vagy
éppen hagynak abba, vagy alkotnak egymást metsző köröket.

210

Végül, mintegy valami zenei záradékként (amely esetleg preludium is lehet), néhány, kötetben még meg
nem jelent vers jelzi a sem kötetekbe, sem más rendbe nem zárható időt.

1998. február 10.

211
[Jegyzetek]

*1

A kutatás – különösen Tristan Tzara posztumusz munkái nyomán – legutóbb derített fényt arra, hogy ez a
sokáig a legspontánabb és leg„életesebb” lírikusnak tartott költő a titkos kódok szerinti tudós és indiszkrét
utalások egész rendszerét rejtette Testamentumának verssoraiba, anagramma formájában.

*2

Clus trobar vagy trobar clus a provanszál trubadúr-költészet hermetikus stílusának elnevezése.

*3

A szó Aranynál található írásmódját választom, utalva a szó Arany által adott fordítására-értelmezésére is,
amit ugyanabban a verscímében ad: Aisthesis (Megérzés). L. „Őszikék”. 1877.

*4

A sor egy lábbal való kényszerű meghosszabbítása – amire a stanca klasszikus kezelésében is nem egy
példa akad – ezen a helyen talán külön is kiemeli a sort alkotó két, versben szokatlan szó még
szokatlanabb egybekapcsolását.

*5

[1975. Szilveszter napján]

*6
[1974]

*7

Vastagbetűs cím a Paris Soir 1589. július 24-i számában.

*8

Szapphó: Partheneia, Partheneia

*9

János Jelenései XVII/18 passim.

*10

l. Gilbert Bécaud dalát: C’est la rose l’importante

*11

Dante: Par. XVIII/8 passim.

*12

Pur. XVIII/66.

*13

A mottót csak a vers megírása után választottam. Hiszen előbb nem is ismertem. Csak később jutott el
hozzám Sz. M. legújabb posztumusz műve, s mindjárt a szöveg 4. (a könyv 8.) oldalán ezekre a
mondatokra bukkantam, melyek oly megejtően előzményezik e vers „centralitást” idéző képeit, hogy nem
állhattam meg idézés nélkül, s hogy a verset Szentkuthy Miklósnak ne ajánljam.

*14

Még rajt a puder s hajkenőcs. Barátaimról és egy isteni merésű,

Az illata meleg, erős, vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal,
mert nem győzhetett rajt a dér – meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
Szeressetek a hajamér!… melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.

Somlyó Zoltán: A hiú halott Kosztolányi Dezső: New York, te kávéház…

*15

Credo quia absurdum (Elhiszem, mert esztelen)