Székelyhidi Zsolt

Ördöngős
Spanyolnátha Könyvek 1.

Sorozatszerkesztő: Vass Tibor

A szöveget gondozta: Deák-Takács Szilvia
Tipográfia: Székelyhidi Zsolt
Borító, belső díszítés: Zöllner Marcell
Portré: Fodor Tünde (XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál,
Millenáris Park, 2008)
Fülszöveg: Szkárosi Endre

A kötet megjelenését támogatta:

Székelyhidi Zsolt

Ördöngős

Hernádkak, 2009
„Zsírsátánnak nincs szüksége időre.”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, 1.1.
Csak kezem van ezer, szavaim nincsenek saját. Szót kap­
tam. Még az elején szókapáson értek, elkapálhattak volna
szó nélkül, ha nem tudtam volna kezelni már akkor.
Figyelj, Lajos, mondom: ezer kézzel is egy az ember, le­
gyen zett vagy nem zett, zetorvezető vagy élvezető, egy
tőről törlő, élvezővessző és éltorló, férfiisten, Thor, angol­
ban Man Thor. A végzet vagyok, az egyenetlen egyetlen
lenvászon zakós vátesz, emberfia és fehérlófi, Lajos, figyelj,
mondom!
De tényleg, csak kézből, Lajosom, nincs téblábolás, nincs
más, csak az igazi erőszak! Nincs más bicsak, első kézből,
alvó érből csurgó patakversvörös pengén folyósított vér­
rím. Testvérrím! Testvérrém, tesvérkém, te ezerév éhvér­
ből származó egyhetes test, egyenest nyesett, betonra vér­
zett beforradalmártír!
Ó, mennyi szót kíván mennyi erőszak! Ó, mennyi erőszag,
madzag vagy angolul: Mad Zag, mennyi bűzlőtt seb, kézrá-
tételes-gyógy­irtás-gyogyó!
Mégis: nincs szám, mert nincs rá szóm.

6
Csá a fa buláknak, csá a mű faroknak, csá a ga­
tyá­ban megbújó vérbő vigéc végtelen tagoknak!
Tagba­szakadás, szakadár ingujj! Elzakózik minden­
ki, aki bújt, aki buja, lebuj­ban böjtölő vérzéki vám­
pír, te! Csá bit, csá bitó!
És cső, Szadó és csé, Mazó! Szaddám szólásszabó­
ság, lő, intsz te, Lajosom, hangosan hurkolok, az
éjjelitálba lóg a kötél, felébrednék, de most már
klisé az évelés, evvel évelődöm, ma is fordul a régi
év, szév ez, lehajolsz, ahogy mindenki, én pedig a
gerinc­húrod közé kilóbájt csapok.
Szép a kötélhátsód, megbabonázlak, a fenéket!,
fenekedre fenem a fogóm, déli harangszót adsz, és
befogadsz ma észa­kára, lefoglalsz, magadba, nyuga­
ti áron keleted magad. Nem ismersz, nem tudod, ki
vagyok, és hány szoknya alatt találnád meg ezernyi
kezem. Nem tudod, ki vagyok, egyre csak ala­­cso­
nyodsz. Aszfaltra téved a térded, legombolsz rólam
mindent, megtetetem veled, amiről én álmodok!
Nem ismersz, felállítod a rendszerem, nem fogsz ki
rajtam, ott állsz és buksz el, ahol a beton időköz­te­
rü­letenként elföldeli a régi földet, ahol gumikerekek
kop­tatnak ott­hagyott-felejtett lábnyomokat.
Nincs rajtad bugyi, pucéron élveszel el. Vége a tűz­
harc­nak, arcpírod megvámolom, mosolygok rád, és
közben élve szúrlak agyon. Utolsó lábdobbanásod­
dal együtt már tudod: egy óra múlva monitoromon
dördül a jel, ezerkezű rendszeretők egysége villan.
Mert jelrendszerváltás van, újraszorítják a vezér­
műszíjat a nyakon, szorul a húr, az üzemhő a vér­
szín mezőbe ér. A ve­zérlés értékegysége mától egy
gumilövedék.

7
Fáradsz, Lajosom! Alámerülőben vagy, betonba fúrt lyukak
jelzik, hol a föld. Odasüllyedsz, ahol mindenki más, újralé­
kelik a bezárt varratokat, és a kiömlő vért négyes metrónak
nevezik. Nem el, inkább vissza. Helyreállítják a mozgalmat,
lezárják a Lajos-teret, körbeveszik szabadsággal és komisz
szerelemmel. Való­jában földet gyűjtenek, a lyukak jelzik a
betonrend­szeren. A földet ezer kéz hányja, egyetlen váltó­
akarat, ezer pénz, egy forint, azt nyilatkozom, hogy diktá­
tor vagyok, az M1 leadja, megkötésekkel a nyakam körül.
Ki vagyok én? Diktálni akartok, hullik a nyaktiló, a kihányt
lyukak telnek, az idő vizes és hideg lesz. Va­laki mindig pu­
céron állja a sarat, valakinek meg nem áll fel a lépcsőfokra,
és nem lenget vastag testszínű zászlót, amúgy is befest min­
den túlélőt a vízágyú. Tovább­süllyedsz, sírnál.
A hantnál mélyebben már az ősszép barkavirágzat, de
amit a gereblye fellazít, kiforgat az ásóél, a kapa kiránt, a
szél magával fúj, mégis büdös és rohadt lesz. Miért? Maga
jut eszembe, Lajos, ott, mélyebben, sötétebben, a szellemi­
sége lidérchatárán. Maga is büdös, Lajos?

8
Zsírsátán szeretné, ha a következő oldalon talál-
ható szöveget végigolvasná, és gondolataiba mé-
lyedve magában tanulmányozná – egy Ön által
meg­szabott ideig – a megfogalmazott teória igaz-
ságát vagy épp hamis voltát.
Zsírsátán szerint Fa-Csang, 7. század­b an élő
budd­hista filozófus jókat mondott.

9
„Most, hogy megértjük, hogy az okok valójában nem okok,
bármely keletkezés csodálatos lesz.”
Fa-Csang

A megfigyelő egy bizonyos alkalommal mondhatja, hogy

ez a szöveg, melyet épp olvas, a körülményektől függetle­
nül, létező szöveg, és állítását azzal támaszthatná alá, hogy
érzékszervével tudomást szerzett erről. A megfigyelő a
szöveg szempontjából azonban nem létezik, így – ha min­
denekelőtt – feltesszük, hogy a dolgoknak van valami igen
egyszerű kapcsolódási pontja, akkor bizonyos idő elteltével
észre kell vennünk, hogy a létezés valójában megtévesztő,
a kinyíló oldalajtók száma pedig oly sok, hogy végtelen.

10
A világ itt kezdődik, és itt folytatódik. Az első mondat
a kezdet, a másodikban már tudjuk, mi van, s a jó
megfigyelők következtethetnek is. A világ elöl áll,
minden csak azután jöhet.
A mondatok ebben a szövegben a világ pontos leírá­
sa. Ér­tel­mezése, ha úgy tetszik: szakszerű, pontos és
tömör. Nincs sehol fölösleges betű, írásjel.
A világon semmi sem fölösleges.
A szöveg semmi sem, fölösleges – mondhatja egy
bölcs, aki tökéletesen ismeri ezt a világot. Néma.
Soha nem fog s nem is szólalt meg, mert nem szüksé­
ges. A tökéletesség a világban olyan, mint a kimon­
datlan szavak végtelenített folyama.
A bölcs feloldódik a világegyetemben. Nem kell él­
nie ahhoz, hogy létezzen; nem kell ismernünk, vagy
tudnunk róla sem. A világ egy vele, és egy fordítva.
Az olvasó abban a pillanatban egyesül, amint olva­
sóvá válik.
A szövegen kívüli fehérség, a körülötte forgó-válto­
zó tér a világ része, a betűk szélei elkerülhetetlenül
össze­kap­csolódnak, a felületek pedig körbe, majd
gömbbé rende­ződ­nek.
A világ minden, és egyszerre forog-változik, ahogy
a szö­veg befogadásával az elolvasó végül észreveszi,
hogy ol­vas­nia sem szükséges. A világon minden egy­
értelmű, pontos és tömör. Teljesen körbevesz, ugyan­
akkor a része, s – értelemszerűen – önmaga is.
A szövegnek vége szakad. A világ vége a világ,
a töké­le­tes megoldást pont jelzi itt.

11
Itt kétségkívül az irodalom­teo­lógiáról van szó. Zsírsá-
tán egy korábban elvégzett gondolatkísérletében (ami
természetesen igaznak bizonyult) feltételezte a felsőbb
erők jelenlétét a szövegben, a szavak közt, azok mögött
és néhány betűben. Megfigyelése alapján egy új tudo-
mányág, az irodalomteológia jött létre.
Az irodalomteológia fényt vetít a szöveg önmaga
­mö­göt­tiségére, ahogy azt Zsírsátán egyszer meg is fo-
galmazta, ugyanakkor egyfajta teret adhat a vallásos
megközelítéseknek, néhány papnak vagy a pápának
akár és persze implicit módon Istennek (a továbbiak-
ban nagy I.), hogy ha eddig valami ok miatt hiányzott
volna a szövegekből, akkor na, itt az idő, tessék, bele
lehet menni, ki lehet próbálni. Menjen bele a textbe, az
A betűbe, legyen a ló szó hátsódlagos, másolódlagos je-
lentése, aztán meg fusson, vágtasson oda a sziluetthez,
költözzön bele. Lakozzon benne, és egyúttal legyen ló
is. Gyí, írná az egyszerű szövegíró véletlenül, és nem
is sejtené, hogy nagy I.-t szólította, sarkallta futásra, s
melles­leg a szilu­ett­re is utalt.
Fú, de jó lesz! A sziluett amúgy jó kis szó. Ha még nem
tette meg nagy I., amit mondtam, hát itt az ideje.

12
Az irodalomteológia (szócikk):
tudományág, amely segít bepillantást nyerni
a szavak mögé. A mögöttes tartományban meg-
talált vagy feltételezett rendszer maga nagy I.
vagy egy hozzá hasonló enti­tás. Igen, igen, néha
maga Zsírsátán is.

Közhelyesbítés:
Az irodalom új istenei a szavak.
Az irodalom szavak nélkül: vágyalom. Szívtelen-
szavtalan – gáz.

Kapcsolódó:
Az irodalomfilozófia az a tudományág, ahol nem-
csak a szavak mögé kell látni, hanem ott rend-
szert is kell találni. Rokon értelmű az irodalom­
teo­lógiával.

És idevág még:
„Zsírsátán általában véve a a szavakban lakozik.”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, 1.2.

13
Székelyhidi Zsolt szerint a szöveg olyan, mint a virsli. Nem
tudjuk, mi van a bőrfelszín alatt, de érezzük, hogy finom, va-
lami sós, és hogy fogalmunk sincs, miből van. Nem is nagyon
akarjuk tudni.

14
A virslid meghajlítása

Látlak enni, hajnal múlt, még hideg van. A bugyo­

gó vízből kiveszed a forró reggelit, fekete tanga
van rajtad, angyal­fény csillan kívülről. Néha a gon­
dolatok benned elő­türemkednek, és megzavarják
az ébredés halk báját, a szemeid a távolban érnek
véget, túl a falakon, az utcán, pont felém nézel
most, elképzelem ezt a tekintetet. Meghat a  reg­
gel. Mustár után nyúlsz a virslivel, begyakorlott
étvágy, a fogaidig emeled, hadd zamatozzon. És
akkor, mint ahogy minden más is, meggörbül a tér.
Épp csak kicsit. Az ízcsiklandó baromfihús lefelé
igyekszik, a fekete tanga hívogatóan elmozdul, an­
gyalian földomborul. Az ív, ahogy összehajlanak,
az én művészi hozzájárulásom a reggelidhez.

15
Ez a város esik. Le, mint ami elkerülhetetlen, kerül, amibe
kerül, kerülményes egy kicsit. Esik először az első kerület,
esik le, lekerül a városi szintről, nem zuhan, csak esik, le,
lekerülhetetlenül.

A többi többe kerül. Esik, csak többet, többet visz, a máso­

dik, a harmadik, nem sorban a hetedik, mind leesik egy­
szer, nem is sokára, nem is egyszerre. Egyszerűen.

A tangás lány is esik a virslivel, ő a hatodik. Nem tudja vagy

igen, hogy egyszer már régen leesett, esett már úgy, ahogy
nekem, amit nekem az esése jelentett. Túlestünk, estünk­
ben egy pillanatra egymásnak feszültünk. Feszült csend.

Mi essen még, kérdezi mellettem. Jól, visszakérdezem.

Vissza­kézből, ez valahonnan olyan ismerős, ejt, ahogy ejt
engem. Jól?, most tényleg visszakérdezi. Mintha számon
kérne, hogy tudom-e, megjegyeztem-e. Ki volt? Visszahal­
lom mástól, sokkal később, hogy valójában, a háttérből,
valóban ki is irányíthatta ezt az egészet. Hogy nem tudni.

16
Ezzel a szöveggel alapvető bajok vannak. Zsírsá-
tán szerint az első szakasz eleve évekkel előbb
készülhetett. Csak meg kell nézni a nyelvezetét,
csupa csikland, csecsézés-becsé­zés. Így nem be-
szélünk. Marhaság ez a nyelvtupír!
A következő szakaszokban persze már nincs,
vagy nincs sok. Hahaha, a tangás lány, jó átkötés
az előző oldalról, furfangos fickó! Zsírsátán per-
sze tudja, kiről van szó, segítségül elárulja, hogy
a kereszt­neve A-val kezdődik, és a következő be-
tűk rímelnek a net-re.
Meg ott van az utolsó szakasz, ami megoldásként
szolgálna az egészre, hogy mi esik, miért talán.
Jön ezekkel a kérdésekkel, meg a fondorlatos di-
alógusszerű mondatokkal a maguk többletjelen-
téseivel. És hogy zárja le? Na, hogy? Nem tudni! Jó
húzás, jó húzás, kidobja a felelősséget, és egyben
utal, mármint a szakaszban, valami felsőbbrendű-
ségre, talán a nagy I.-re, aki mintha nem esne le
mindennel együtt. Bár ezt sem pontosan tudni?
Fú, de felidegesítettem magam, mondja Zsírsá-
tán most! A haja, ha lehet, még vörösebb, már-
mint egyes tincsei, mert a többi tincs, ha lehet,
még feketébb.

17
Ebben a szövegben harminchárom istent helyeztem el.
Helyenként feltűnő, de amúgy bujkáló, magukat az isten­
nek sem felfedő, na­gyon szép és néhol rút 33 istent. De
figyelem! A szövegben nagyon nehezen lehet csak meg­
találni minden istent. És nem csak miattuk, akiktől rend­
szeresen hol félek, hol egészedek, a­hogy írom a sorokat,
és eszembe jut egy-két dolog, melyek­kel megharagíthatók
vagy megkedvesíthetők.
A szövegben ele­in­te megpróbálom megválogatni a szava­
kat. Nem írok le például csúnyákat, pláne az istenek megje­
lö­lésére nem. Nyugtató zenét hallgatok direkt, hogy nyug­
tas­son meg, ha idegeskednék, persze most nem vagyok az,
de bármikor azzá válhatok, például a nyitott teraszablakon
át beszüremkedő bősz kutyaugatások zavarnak esetenként,
vagy a szomszéd gyerekek lubickolása a sötétkék műanyag
medencében. Most mondjuk hűvös van, augusztus köze­
pe, ez a kétezeröt durvított időjárást szavatol, megdőlt a hi­
deg-meleg rekord, olyan, mint a fürdőszobacsap, az egész,
egy nagy csavargatás. Jó bulinak is tűnhetne.
Ebben a szövegben persze nem csak istenek vannak. Amúgy
is töre­dékes szöveg, úgy tervezem, naplószerűen írok az
istenekről, meg az emberekről is, a harmincháromról, be­
leértve engem, a pápát, a másik pápát, az egyik nem él.
Aztán itt vannak a jelenségek. Azokból van a legtöbb. Na­
ponta nagyon sok jelenséggel találkozhat az ember, akiről
majd később írok. Más emberek más nagyon sok jelenség­
gel találkoznak, azokról esetleg említést teszek, va­la­hogy
mégis szortíroznom kell ember és ember és isten és halott
és életlen és éltelen és a többi között. Amíg persze józan
az ítélőképesség.

18
A harmincharmadik istenes alkalom jéa szülinapja
miatt is volt. Jéa ezerkilencszázötben jött ki, akkor
még nem az első versé­vel, de írt vagy hatszáznyolc­
vanhetet, bár ez az adat nem tűri a valóságot, mert
a kutatgatók állandóan rákutatnak egy-egy elfeledett­
nek hitt (már megint a hit) versre, de ez mind mellék­
szál, mellékvallás, úgy értem, tíz vers ide vagy oda, mit
számít a szellem szempontjából. Mi a különbség?
Mi a szalmaszálnyi különbség a vallás és a vallatás, az
ate­izmus és a pogányizmus, a hit és a nemlét, a tiszta
és a koszos versek, valamint a valamennyi különbség
mindenki és József Attila között?
Ott csü­csülni a cethal csücsöri szájában, lenyeletve
a köztes vélemény által, ami meg jónáskodott, mintha
úgy hívnák. Megúszta a középeurópaiidőt, azt mon­
dom. A cet és a cetebe és egyes könyvkiadók elenged­
ték. Mi meg kacajba tapsoltuk magunkat, úgy élveztük.
Ezért azt kell mondanom, hogy ez a szöveg nem csak
isteneket állít ki, fel, meg. Halakat és embereket, sza­
vakat és szerelmeket, ha úgy tetszik, a kék kádban
lubickoló gye­re­kek közvetlenségét a kutyaugatós
kuttyogatós ösz­tön­szereppel.
A cet­hal gyomrát felkavaró idő a világmin­den­ség
lend­ke­re­keként vonul be a történelembe, az isten­
kerék, a mandala és a lekerekített szerelmi három­
szög kö­zé ékelődő tudathasadásos állapot pedig
nem lehet más, mint az élet maga.
Ott csücsülni és csak várni néha felbosszant. Hogy
jöjjön valami megmagyarázhatatlan, valami csoda,
túl az árkon és a nyugtató zenén, túl Attilán és is­
teneken – nem számít. És mi igen? A szalmaszálnyi
különbség két halhatatlan entitás között, a parányi
különbség, amibe könnyen elbukhat a figyelmetlen
és fegyelmezetlen ész. Jó buli? Jó szöveg!
A harminchárom felfedezésre irányuló minden­
nemű kí­sér­le­t et kudarcra ítélek.

19
„Egy pillanatra eszembe jut a Biblia. Hány vicces monda­
ta volt Istennek, Jézusnak, hogy csak a főszereplőket em­
lítsem? A szentlélek szentenciái viccesek lehettek volna?
Szentem nem? Szented?”
(részlet)

Ez a szöveg azért jön létre, hogy megkérdezze a szövegben

el- és előbúvó istenektől, bármennyitől is, hogy hogyan
van ez. A hitezők bocsássanak meg, akik aktívan hiteznek,
hiteleznek, a hitterítők meg pláne ne haragudjanak. Ez a
szöveg ártatlan. Annak kell lennie, mert nem magát írja.
A szöveg áldozat. Mondhatjuk, hogy az én áldozatom, de
vajon ez igaz lehet-e. Miért raktam pontot az e után. A szö­
vegem áldozat, áldozati bálna, azért dolgozom rajta, azért
írom, mert perverz módon vonzódom az íráshoz és a dol­
gozáshoz általában. Nem írok sokat, és sokszor sem, ezt a
dolgot itt azonban meg szeretném írni. Megszólásszabad­
ság van, nem? Megszólok valakit, valamit, egy ismeretlent,
egy erőt akár, és várom, mi lesz. Mi sül ki. Vajon elpusztít
a vallás, ha azt írom: csúnya vallás! Vagy felmagasztal, ha
szépeket írok róla, például: szép egy vallás. Nagyon menő
vallás. Csudajó ez a vallás! Mindegyik! Mi van, ha azt írom:
Ti mind csudajók vagytok! Te kis brámánizmus (brá­­má­ni­
a­iz­mus), te kis kereszttel foglalkozó, te édes kis buddhaista
(nem írom ide, ami eszembe jut), jó bébik vagytok! Szuper
bébik! Ha most apátok látna!
A vallásosságot csak szőr mentén érintem ebben a szöveg­
ben. Nem merem, kérdeznéd. Látod, az öt nagy hitelező
közül nem is említettem mindet. Megkérdeznéd, bután:
a hitelező egy bank? Bankra gondolok, egy hitelbankra?
Mondanám, nem, életbankokra gondolok. Spermaban­
kok­ra. Tudod, a teremtésmítosz! Hogy jött az úr, és nagyon
apró, porszerű dolgokból… De hát ismered. Azt monda­
nád, jaj, istenem! Te gyerek! Hová kanászodsz itt nekem!
Nem szólnék vissza, mert nem vitatkozni jöttem. Leírnám
magamban. Azért. Sorban a bankokat.

20
Az istenek még nem tűntek fel? Nem láttad őket
itt valahol? A harmincharmadik mondatban va­
lakit, aki? Várjál, me­lyik volt az? A „megúszta a
középeurópaiidőt, azt mondom” volt. Sehol egy
isten. Hacsak az időt nem tartjuk annak.
Eszembe jut Einstein, meg a téridőkontinuum. Az idő
akkor most isten? Vagy, ahogy a vallásos papok szere­
tik mondani: az úr mindenben ott van. Így az időben
is. Ebben a szövegben is, valahol ott kell lennie. Ahogy
telik az idő, úgy fog – szerintem – megmutatkozni.
Mármint ő. Vagy ők. Ne feledjük az öt nagy intézetet.
Ha lehet egy vallásfilozoológiailag egyáltalán nem jól
csengő kijelentést tennem: minden isten egyenlő egy,
mind­egy. Tehát ha elfogadjuk zoológiai szempontok
alapján, hogy mind egy, vagyis az emberek képzelete,
aztán meg az idő és a tér ültette szét a vallási meggyő­
ződéseinket, akkor már csak egyetlen kérdés marad:
ki találta meg, ki, ki találta először meg, ki, ki találta el
az úr nevét? Isten kilencmilliárd neve, ahogy a mára
csak volt C. Clarke írta, s abból egy.
Valaki nagy kópé lehetett, az biztos. Megnézzük a
keresztyéneket (a szó a kereszt és a yének összeke­
rítéséből kelet­kezett, a szerző), akik szó szerint is­
tennek hívják istent, mert szerintük ők a legjobbak
az istenkeresésben. A keresésben jók. A névben is
benne van: kerestyének, ténykeresők, sekrestyében
ülő secret-ostyaosztó szent-éjben világító szentjános­
bogár szépségek. Ateisten! – szólal valaki hátulról, a
sötétlő univerzum nyelvén, amelyet nem érthetünk.
Találó, mondja másvalaki.
Az istentalálás megint más lapon tartozik.
Ez a szöveg sokakat rökönyítésre késztett. Másokat
fognak belerökönyíteni ebbe a szövegbe, vagyis
egyes részeibe, amit példaként hoznak fel, ami őket
is rökönyödésre tette. A késztett és a kész tett között
nincs különbség.

21
ISTENIZÁTOR

© Székelyhidi Zsolt, 2005–2007

Istenizátor
(magyar istenkeresô portál)

Kérem, írja be a keresett isten nevét, majd nyomja

meg az enter billentyût.
Az istenkeresôt bármikor megszakíthatja.
Ha egynél több egyezést talál, válassza a Finomítás
almenü­pontot, majd értelemszerûen szûkítse a kere­
sés paramétereit, amíg a kívánt eredményt eléri.

Az Istenizátor portál sem a keresett, sem a megtalált istenért/iste­

nekért nem vállal felelôsséget!
Bármilyen kérdése, megjegyzése vagy problémája van, kérem,
írjon a kezelo@istenizator.hu e-mailre, vagy várjon az angyal
megjelenéséig.
Itt jut eszembe, miért kell az isteneket megkeresni. Miért nem
ők keresnek meg minket. Csak kérdezem.

24
Zsírsátán szerint minderre szükség van. Kell egy
portál, ahol isteneket lehet keresni. Isteneket kell
keresni, mert Zsírsátán tudja, milyen volt a világ,
mielőtt megszületett. Világra került, mint példá-
ul Barnabás, Stefi első babája, csak ő most került,
Zsír meg hetvenháromban még, épp a legőrültebb,
leg­kré­zibb világkatasztrófa bekövetkeztének elő­
es­té­jén, és születésé­vel jól megkadályozott min­
dent. Min­dent a szó minden értelmében. Mond-
hatná, hogy új korszak indult ezzel az eljövetellel
el, no, de most nem erről van szó.
Arról, hogy miért kell hajkurászni mindenféle is­
tent, akár a sajátja valakinek, akár nem. Miért
kell kajtatni, tanálgatni, piszmogtatni a keresőt.
Miért, kérdezné most valaki. Elmondja, mert ő
tudja, Zsír­sátán.
A virsli meghajlítása kapcsán már láthattuk, ho-
gyan működik a világ. Van, teszem azt, a plátói
sze­re­lem, s mégis, három év sem múlik el, van,
akinél csak fél, és mi lesz? Plátói szeretetté csen-
desül. Igen, plátói szeretetté, ahogy azt Slow és
Marci, Zsír két jó és sokszor kedves barátja mond-
ja, mármint ők hárman mondják, amikor erre sor
kerül, vagy a té­ma­választás azt megkívánja.
A virsli, amilyen például ez a szöveg is, magába
kell foglalja a nagy I.-t. Az ember, mint valami
halandó lény, magába teszi a virslit, és azt mond-
ja, hű, sós és zama­tos, mint isten. Bár nagy I.-t
még képről sem látott, nemhogy ízlelte volna.
Marhaság! Nagy I.-t meg kell keresni, és meg kell
bizonyosodni, milyen ízű, hogy néz ki, szőrös-e,
vagy nő-e, aki szőrös. Hogy sós ízű-e! Vagy kissé
édeskés, mint a hagyma, de ugyanakkor csípős is.
Vagy a csiliszósznak van-e köze nagy I.-hoz?

25
Zsírsátánt a leginkább persze saját zsírjának erede-
te érdekli, még, ha tudja is azt. Honnan ered az ős­
zsír? Keletkezett, vagy kis porszemekből meg nedves
ho­mok­ból a görög tengerparton gyúrták-e zsírrá? És,
hogy görögök gyúrták, vagy kifejezetten magyar volt,
aki elgyúrmázott a porral? Hogy zsír legyen. Egyáltalán,
miért pont Görögország?
Zsírsátán szerint azért kell isteneket keresni, mert nem
biztos, hogy mindenkinek ugyanolyanja van. Alapból.
Lehet, hogy Stefinek nem egyezik Barnabással az ízlé-
se, az íze meg pláne, Slow pedig kife­je­zetten rühellné,
ha látná és tapinthatná Marci is­te­nét. Fúj, mondaná,
mi­csoda gusztustalan, nyálas, merő ragacs isten ez a
tiéd, te Marci! Az apád tökét!
Mondaná Slow, de persze nyilván nem mond ilyet, mert
nem ismerheti, csak nagy szerencsével, meg Marciét és
viszont. Esetleg részegen.

Zsírsátán minden istent személyesen ismer, és azt is

tudja, honnan a zsír, ami a testébe van berakva. Csak
baszik elmondani.

26
Székelyhidi szerint Zsírsátán bosszantó figura, és
semmi köze nincs az istenkeresőhöz. Azt ugyanis
Székelyhidi maga találta ki, még amikor Zsírsátán
nem mutatkozott meg zsíros pacni mivoltában. Zsolt
röhög, mert látta Zsírsátánt hízni, fel­szed­ni magára
kilókat. Igaz, most egy kicsit lefo­gyott, kisebb a hasa, és
nem olyan pufók az arca.
Az istenkereső portál valóban isteneket keres. Helye-
sebben fogadja és segíti az embereket, akik meg szeret-
nék találni saját istenüket, isteneiket, esetleg kíváncsiak
másokéra. Tény­leg egyszerűen működik. Csak be kell
írni a keresett isten nevét, és a sávszélességtől függően
pár perc, nap, netán pár év elteltével meg is lesz, ott
van a keresett isten, hoppáré! Egészalakos fotóval, rö-
vid szakmai életrajz­zal, publikációs jegyzékkel, a hozzá
imádkozó szervezetek feltüntetésével. Meg, hogy mikor
kel és fekszik le.
Van csetelési lehetőség is.

27
Az Istenizátorról általában

Menő dolog az istenkeresés.

Kifizetődő szakma manapság, Amikor megnyitottuk a bol­
tot, nem gondoltuk volna, hogy ekkora népszerűség övezi
majd a munkánkat. A honlap két éve lett kész, és azóta
– nem vicc – többezer istent találtunk! Van népszerűsé­
gi mutatónk, nem is gondolják, manapság mennyi­re fura
iste­ne­ket akarnak látni. Ott van kapásból isten, maga a szó
is nagyon felkapott mostanság. Nem hiszik el, naponta át­
lag hétszáz klikkelés történik csak rá. Mégsem ő a legke­
re­settebb, de Buddha sem, Visnu sem, a kongói rémet
is viszonylag kevesen jelölik, mariguangót (a marihuána
portugál nyelvi megfelelője) szin­tén. Ó, kérem, napi átlag
nyolcszázötven kereséssel itt kétségtelenül Zsírsátán ta­
rol. Eddig. Jönnek persze föl a misztikus fogalmakat ta­
karó szavak, mint a daggra (tibeti nyelven ellenség), az
akrotomofília (a csonkolt végtag-fetisizmus), a Machinae
Novae (Új Gépezetek, így, nagy kezdőbetűvel) és hát nem
utolsósorban az RBMK-1000, a Csernobilról elhíresült re­
aktortípus.
A honlap legfontosabb vállalása, hogy a megtalált iste­ne­ket
gondozzuk, válogatjuk, értékeljük. Kérem, nehogy azt hig�­
gyék, hogy ez könnyű feladat! Sok isten láthatatlan, varázs­
erővel bír, átkot szór, pusztít, mások kedvesebbek. Nehéz
például fényképet kérni tőlük. A láthatatlanoktól még hagy­
ján, de ott van például isten, aki tudvalevőleg a minden­
ségben lakozik. Márpedig mindenről képtelenség fényképet
felrakni a netre, nincs akkora tárhelyünk, nem létezik olyan
nagy. Jó, bővül folyamatosan, de akkor sem.
Önéletrajzok! Haha, ha tudnák!
A mindenható típusúak közül néhányan próbáltak meg­
fúrni minket. Hülye helyzet alakult ki, a portál két táborra
osz­totta az isteneket éppúgy, mint az embereket. Az istenek
menny­dörgő pallossal és rá-, illetve lenézéssel, gondolat­

28
át­vitellel pró­bál­koznak, és gyakoriak a merényletek.
Kicsit gógyi a dolog, mert hát a hadakozó felek közül
mindegyik halhatatlan, van, aki annyira, hogy fogal­
ma sincs, mit is jelent maga a szó. Az időt sem ismerik,
ráérnek. Ők. Mi meg nem.
Az istenizator.hu az emberek közé is éket fúrt, már ami
a véleményeket illeti. Az ellenzői perrel fenyegetőz­
nek, jogi útra terelnék a honlap ügyét. A greenpeace-
esek persze mellettünk állnak, hiszen számukra min­
den élet fontos, akár halandó, akár halhatatlan. A
keresztény (keresztyén, hol is az az y, nem mindegy)
papok többsége ellenzi. Nem is értik, mire ez a nagy
felhajtás, miért akar mindenki saját, személyes istent.
Ugyanakkor szerintük problémákat vet fel az is, vajon
ezek után mennyien fogják a többi vallásos portált
látogatni. Ott a www.biblia.hu, a www.kereszteny.hu
vagy a Hit Gyülekezete honlapja. A Hindu Vaisnava
egyház eset­leg bajba kerülhet, és Bhaktivinód Thákurt
esetleg nem olvassák annyi­an ezentúl?
Ó, hány ész megy el egy nap alatt? Hányan halnak és
szü­letnek ebben az univerzumban, ha Budapestet is
bele­vesszük? Patakokban folyik a magzatvíz, Napsugár
szerint a János kórház szülészeti osztályát már újítják,
lesz lágy zene, dzsakuzzi, habfürdő és folyékony nitro­
gén, Calumbo a tévében, puszinyuszi apucinak.
A kételkedőknek, mindegyiknek, még annak, aki Kör­
mend mellett egy régi malomban lakik, Balázs, igen,
neked, azt tudom mondani, ez nem úgy működik.
Akinek a Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház
az istene, annak az is fog maradni. A Fény Gyermekei
Magyar Esszé­nus Egyháznak is megvan a saját istene,
látogassanak el hozzánk és keressék meg, regisztrál­
janak, cseteljenek vele, olvassák el aktualizált önélet­
rajzát, küldjenek neki szív­küldi üzenetet, pofabugyi
e-mailt, nótázzanak virtuális angyalokkal, és fújják
együtt a Végítélet fúvósaival!

29
Bhakti­vi­nódra eddig százötvenketten, a Hit Gyüleke­
zetére majdnem háromszor annyian voltak kíváncsiak.
A  rasztafári is nagyon népszerű, bár az oldaluk jelenleg
(2007. október 14.) nem működik.
Menő dolog az istenkeresés! Gyere, keress velünk te is!

30
„Mi az, hogy?”
Zsírsátán gondolatai önmagáról és a világról, 4.5.

„Az isteneknek vajon nincsenek isteneik?”

Zsírsátán gondolatai önmagáról és a világról, 4.8.

És:
„A zsír a világegyetem legfontosabb alkotóeleme,
meg a csiliszósz, ami egyben finom is!”
Zsírsátán gondolatai önmagáról és a világról, 4.55.

31
Hajnali három, Anett. Nincs itt. Csak a félálmok feketéllnek,
furcsa érzés támad rám, félig nyitott, kizárt sze­meim nyí­
lásán beszüremkedik néhány feketeköpenyes férfi, repül,
röplapként, röplaptop jut eszembe, leszáll a fekéjjel, lezár­
nám azt a két szemem, amivel látom, amivel rátekintettel
vagyok! Anett ma hiányjellé görbül az álom alján, éjjeles
vágyamat meg füstbe fenyítik a fekák, félek, meg nem is,
maradnék még, de kés az éljel, az élek elvágólagosak,
aludnék már, de késô süllyedni. Hajnali hárem, a köpenye­
sek nekem repülnek, és szétrobbannak az arcom elôtt, azt
hiszik, ez jó. Anettnek írok is egy esemest, de nem kapja
meg, hiányjelzést teszek, megjelölöm az ágyban, a helyét,
megölöm a jelét, kifolyatom a hiányzó vért, megfestem
vele magam. Kés ô éjjel. Angyali hálóm, megfog és befogja
a szám, számcsengô, csüggök kicsit, a feketék, mint kiderül,
mind halál, nekem jön a leg­kö­ze­leb­bi halál, és belerobban
a majdnem lecsukódó pont két sze­mem­be, meglepô, hogy
tetszik, nem kelek fel újra, így ma­ra­dok. Mozgás nincs, hal­
hála. Elvágom, elszálkaszálom, a szobám tovább hálódzik
hajnalig, Anettszálak szakadnak, a félelmék fakítódnak,
felcserélném magam mással, de haláli ez a csönd, hagyom
hát, hadd vérezze össze és át a bőröm alatt.

32
Úgy tervezem, hogy ez egy regény lesz majd. Egy
igen hosszú, nagy vers, egy amolyan vadregényes,
tömény romantikával, és egy csipet halál. Egy novel­
láskötet lesz, amiben sok majd a vers, regényversek,
tömör, modern lírába öntve, csapongó hanglejtéssel,
naplószerűen. Min­den mondata, minden napja más,
de egyező alkotó, ahogy például isten megalkotja az
egészet, ami végül és később, ahogy ránéz, azt látja,
na, ez pont olyan, mint… Sokáig gondolkodik, mit
is mondjon, mit írjon erről majd, később, korokkal, a
Biblia, vagyis még azelőtt, néhány szent irat. Mint én.
isten kisbetűvel, mert ugyanolyan, mint minden. ő
tehát mindenszerű, modern lírába öntve is jól mutat,
a mondat eleji kisbetűvel is, azzal együtt talán még
inkább, mert a kisbetű odamondja, szembesít, hogy ő
bizony, ahogy minden más is, sokkalta kisebb minden.
Kisminden. Olyan, mint mindez, itt. Kismindenes,
egy mindenes.
Úgy tervezem, hogy istenről szól majd a vers­no­vel­la­
gyűj­te­mény, amit írok. istennek nincs eleje és nincs
vége, ahogy nekem sincs, vagy ennek az írásnak.
Hadd fogalmazzam ezt meg így:
Nincs kezdete, mint ahogy vége sem lesz. Sokkal ha­
marabb fogant, valahol az utcán, vagy a busz korlátai
közt, nem is emlékszem. Hideg, mint ma. Már él, és
működik, amikor a betűi ráhangolódnak a papírra,
de előbb itt még, a tizenhét colos képernyőm szem­
fehérjében szénné égnek, csodás kontrasztot feszítve
a mondandó és a szöveg közé. Ennek nincs kezdete,
ahogy vége, mert csupán része az egésznek, amit az
idő kifejezhet, csak egy kedves szelet a vihartölcsér
széléből. Az alkotó alkáli eleme.
Elememben vagyok, szeretek elemi dolgokról érte­
kezni, értek ehhez, elemi szinten, elmegyek elmém
őkelme elé, remélem. Ide érkezem.

33
Szellemi és érzelmi maximalista vagyok. Nem, nem fonto­
sabb egyik a másiknál, az első jutott előbb eszembe. A tu­
datalatti üzent, mondaná Freud, és az álmomat kezdhetné
elemezni, még jó, hogy nem emlékszem rájuk. A végén
kihozná belőle Freud, kár, hogy most már halott, szóval
kihozná – a sírba visz ezzel egyébként –, hogy fontosabb
nekem az egyik, az első helyre kerülő, az érzelem előtt
meg­jelenő szó, mármint a jelentése, mármint nekem.
Mon­danám, na, nyugodj már meg békében, barátom, ez
nem nácizmus, vagyis nárcizmus, az iqteszt, ugyanolyan
vagyok kívülről is, mint belül. Kisugárzok, mert van, sze­
re­tek élni, ezért mosolygok, érzelmeim fellegvára a sze­
rel­mes­vers. Jaj, nem! Nem az az érzelmeim fellegvára.
Haláli ez a Freud, ahogy mondaná, de a temetika, tema­
tikájában nincs kiásni-, vagyis kivetnivaló. Mégsincs.
Az egész élet egy hosszúra nyúlt trotyi, mondja a trolin egy
lány, és hazamegyek, ő is haza.

34
Alkoholista vagyok, mert iszom, ha kedvem tartja.
Drogos is vagyok, mert drogozom, ha a kedvem oda
tart. Szerel­mes vagyok, mert szerelmes vagyok, ha
akarok. Kibe va­gyok szerelmes, ha lehet, kérdeznéd,
mert az nem úgy megy, hát oda kell valaki, aki, meg
hogy jöjjön, az ér­zelmeid, haver! Kérdeznéd, az ér­
zelmek? Érzelmes va­gyok, ha a ked­vem tartja, azt
mondanám, úgy mondanám, érzek, amit és ahogy
a kedvem, a kedvem átlibbent bizonyos sza­bály­sze­
rű­ségeken, áttol bizonyos helyzeteken és másokhoz
odatart, lángoljak egy kicsit, égjek el, vagy legyek
szobahideg, ablaküvegtelen tengerparti ház legyek,
olyan legyek, ér­zé­kelteti velem az a kedv. Istenem!
Ebben a bekezdésben ennyit akartam elmondani
istenről. Óhajtani akartam és kértem istent? Vagy
felszólítottam netán, hogy legyen valami? Kérdezed,
hogy tehetek ilyet. Hogy istenez­hetek meggyőződés
nélkül, tapintatlanul, nemtörődöm mó­don hogy ve­
hetem a számba bárkinek is a nevét. Ezt kér­dezed.
Harmincegy éves vagyok, mert a harsona úgy szól
a Michael Nyman nótában, hogy az vagyok. Anda,
akit nem ismersz, úgy mondja, mintha egy harminc­
egy éveshez beszélne, ezért annyi vagyok. Annyit
ittam, hogy harmincegy lettem, és felhalmozódott
bennem annyi káros anyag is, hogy ki merem jelen­
teni: annyi vagyok. Nekem annyi vagyok! Azt vettem
észre, hogy kivirágzom, ha őrült vagyok. Gyönyörű
őrült vagyok, istenem! Azt mondod, hülye vagyok, és
pont ezzel mondod azt, ami az egésznek végleges ér­
telmet ad. Ami felruház engem a Te gyönyöröddel, a
Te hülyés mondatoddal, Nyman zongoraszólamaival
és isten-felkiáltásokkal. A határok ki­támasztása okoz­
za napról napra a megismerés felett ara­tott, földtől
rugaszkodott örömet, ami miatt minden akarat egy­
fajta szerelmet produkál a vörösvértestekben. Igen,
ezt hívom szerelemnek, barátom. Életszerelemnek.
Ezért vagyok gyönyörű, ezért élhetek majdnem tel­
jes életet, majdnem mindenem meglehet, majdnem
mindenem, meglehet.

35
Tényleg álljunk le! Itt álljunk meg, ez nem lehet igaz.
Székelyhidi meg van hülyülve! Addig még okés, hogy
pár oldallal előbb három Zsírsátán-idézetet raktam be,
az tetszik is. Rendben vannak szerintem.
A hajnali három... kezdetű iromány az meg mi?
Szövegszipi-szopi? Szöttyölődés a buszon, nyála-
zás nyáron a homokos balatonin? Anett, értem én,
nincs ott, marha rémálma van és nyitogatja a szemét
és jön a feketekabátos Fantamás, repül, mint Sabir
Vasi egy bollywoodi karatéjos filmben. „Elvágom,
elszálkaszálom...”? „Füstbe fenyítő fekák?” Ó, baszki,
Zsili-Zsóti!
De ezzel nincs vége. A kicsit buzisra sikerült vers­no­
vel­laregény szókuszálás után jön a fenefitty! A sze­
re­lem­buzi! A plátói nyimnyum, az örökzöld tanga­té­
pelődés, a heregolyó hehere, a golyód oly jó, te texa­szi
lotyó!
Még jó, hogy nem mondtam ki Csák Norrisz nevét!
Nem, kimondtam! Nem, le is írtam!! Neeem!!! ...

36
Sabir Vasi akkora filmsztár, hogy az csak! Annak a tö­
rök szuper nindzsakaratekutya atomembernek a Slow
és Marci által alkotott művészneve (mert az eredeti
nevét senki nem ismerheti meg, aki előtte nem talál­
kozott a halállal, vagy azzal, akinek csak a neve kezdő­
betűit merem ideírni Ch /cs/ N), akitől fél Bollywood
retteg. Nézd meg minden részét a youtube-on, és fú,
de jó leszel te is!
A legfontosabb szerepekben persze Zsírsátánt és a
Love-nindzsát (© Slow, 2007) láthatjuk majd.
A történet sorozattá nyúlik, a sorozat teleregénnyé
(jutyúb-regénnyé), mindenről részletesen mesél
majd minden­ki­nek Slow, aki Zsírsátán jó barátja
még Zsírsátán előttről, és Marcinak is a jó barátja,
még bébi1 előttről sokkal, Zsírsátán csajai előttről
sokkal-sokkal. Aki Love-nindzsát életre hívja és Zsír­
sátánt Sabir Vasivá avanzsálja és ketten megszerel­
mesítenek mindenkit, aki lány és aki az atomem­
berre csak ránéz, vagy a Love-nindzsa szájon dobja
műanyag szívvel.

37
Kapcsolódó:
„...hogy lejáratja magát. A könyvben.”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, 40. o.

Máshoz kapcsolódó:
„Az Istenizátort nekem találták ki!”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, 42. o.

És:
„Mert ahol sávszélesség van, ott bizony istenek vannak!”
Székelyhidi Zsolt: Istenizátor, 7.5.
Az Istenizátor az egyénre épít, a technokrata,
elszemély­te­le­nedett, elagyatlanodott, introvertált,
csökött társadalmi morálban élők mentsvára.
Mert mire van szüksége egy magára maradt, ismer­
ke­dés­re majdhogynem képtelen, kizárólag a tévé­
ből, video­fil­mek­ből és depresszív muzsikákból ér­
zelmeket szipolyozó embernek? Mire? Istenekre!
A nagy I.-re.
Az istenizator.hu-ra.

39
Az Istenizátor minden szombaton este nyolctól élőben
sugározza az isteneket. Igazi tévésó a legjobbakkal! Le ne
maradj rólunk!
Élő traccsparti Mohameddel; soha nem hallott moha­me­
dán goszpelek;
Ki az isten az? – kvíz értékes nyere­ményekkel; zenél a kivá­
ló lantművész: Apolló;
Brahma vs. Visnu vs. ... A harmadik te magad légy! – játé­
kos vallási öldöklés élőben!
Ne szalaszd el, kapcsolj most az Istenizátor tévére a weben!
Csak az özönvíz jó kifogás!
A műsort a földönkívüliek támogatják.
Isteni ez a nap! – Istenizátor!

40
Akik a következő oldalra ellátogatnak, Anettal nem
tudnak találkozni.

41
Vasárnap felkelek, nincs mellettem, nincsen Anett. Nem
tudok róla, úgy volt, hogy az ágyamban lesz, ott fog aludni
jobb kézre, egy karnyújtásnyira, vagy ha úgy akarom, még
közelebb. Már hajnalban megnéztem, akkor se volt, persze,
majd csak odakerül valahogy, hosszú még az, éj­sza­ka gon­
doltam. Persze azt is, ha eddig nem foglalta el az ágyam
neki szánt helyét, reggelig miért tenné. Biztosan jobb dolga
akadt. Az ember akaratlanul is jobb dologra akad, nála,
például – és ez nem is a közismert féltékenységelvű elmél­
kedés – egy jobb buli, egy jobb ital, egy jobb társa­ság, jobb
zene, hangulat, bugyik, részegség.

42
Beírom a keresôbe, hogy ja. Nyomok entert, megné­
zem, mit ad ki.
Nem ad ki semmit, csak megy a csík, utálok várni,
kinyomom az iet, majd új lapot nyitok, és beírom
– most csak úgy –, hogy ja, találomra mögé teszem,
hogy .com, enter. Na, jön! Megjött. Egy újabb keresô,
meg utazási irodás dolgok alatta, lehet, hogy jat más­
hol kell keresnem? Elôször bizony­ta­lanul be­írom,
megint, hogy ja.com, csak most oda. Kijön, hogy
hazard communication traning package, meg újabb
portálnév, nem reklámozom itt, nem írom le, de kez­
dem érteni, vagy legalábbis azt hiszem, hogyan is
mûködik. Mondjuk fej­be vert ez a hazárdírozó kom­
munikációs tré­ning, de ismerve ja két-három nyom­
tatásban megjelent versét (tényleg ki­nyom­va, tehát a
versek nem úgy jelentek meg, vallásos mó­don, ahogy
például a jelenések könyvé­ben a dolgok) felfo­gom a
felzárkózás jelentôségét, esetleg a szükségszerûséget
is leokézom, enter.
A biztonság kedvéért, meg mert nem hagy nyugod­
ni, beírom az eredeti, a legelsô keresôbe úgy, hogy
.hu, .org, .net, meg még néhány ilyesmit.
Na, mondjuk a ja.hu egy újabb keresô, ezen nem is
lepô­döm meg, az istenkeresés – úgy látszik – sosem
megy egybôl. Mármint a keresés igen, a találatozás
nem. Egyszer olvastam valahol, hogy találkozás is­
tennel, és akkor a pasi a végén teljesen meg­kattant,
vagy lefordítva netesre: megklikkent. Klikkelek én
is, és reménykedem, jó, hogy nem kerül konkrétan
pén­zem­be ez a keresgetés, de ha már csi­nál vala­
mit az ember, fôleg ha istenkeres, akkor csinálja jól,
munka­szerûen.
Ennek egyébként semmi köze a valláshoz. Kizárólag
jahoz és hozzám, kettônkhöz van köze, meg maxi­
mum a jele­né­sek­hez és Ezékielhez is, szigorúan versi
alapon. Mondtam janak, hogy ez azért jó, ez a mo­
dernizáció, nem csak az isten­keresés meg minden,
de tényleg ez az internet ez isten­király, ha meg aka­
runk találni valamit. Ja.

43
Egyébként végignéztem, nagyjából minden lehetôséget,
és nagyon örültem neki, hogy egy-két kivételt megtekintve
mindegyiken volt valami, mûködött például a ja.ru is, vagy
sok másik.

Javal úgy vagyok, hogy sokszor eszembe jut, hol lehet,

vagy hogy ki lehet most, miért tûnik el folyton, hová lesz,
hová leszek, ja nélkül. Jött az ötlet, hogy megkeresem, és
ma a legjobb kereséseket a neten lehet csinálni. Ott aztán
mindent megtalálhat az ember, nem. Az Istenizátorba be­
írom a keresett isten, isteni nevét, nyomok entert, aztán
előbb-utóbb eredményre vezet. Ha ja elém lépne az ut­
cán, és nem a vonat elé, szemtanúk látták, hogy tuda­to­san
lép, szóval akkor én meg megállnék, néznék rá, akarnék
mondani valamit, de csak a verseiből ugranak be sorok,
azzal meg mégsem kezdhetném a megszólításomat. Ja
nem tudná persze, ki vagyok, bár találkoztunk már a halá­
la után néhányszor, isteni volt, istenien néztünk ki, mi ket­
ten. Azt álmodtam – akkortájt –, hogy sokat beszélgettünk.
Megborotválkoztam, hajat mostam, verset is írtam, ahogy
azt ilyenkor kell, az álmomban. Legalábbis ott, akkor­tájt. Ja
igen, nem tudná, ki vagyok, elémlépne, megtorpannánk,
nem álom lenne, szoknyás tavaszi napsütés lenne éppen,
talán a rádayban, igen. Nem menne ő sem tovább, én meg
nem mernék, meg se nyikkanni, vagyis meg mernék, csak
nem tudnék mit, vagyis… Mondanám, kezdeném, hogy …
fáj a szívem, a szó kihül, s rá ő a választ már nem is: Dehát
kinek is szólanék...
Javal úgy vagyok, hogy istenkirály lenne viszontlátni,
még egyszer, ezért hát nekifeszültem az istenizator.hunak,
nyomom az entereket, írom a .comokat, meg a .neteket.
Előkerült valamelyik verse, nem emlékszem a címére,
mert akkor tudtam, és nem jegyeztem meg még egyszer.
Erre a mondatra emlékszem tisztán, na jó, persze, hogy a
szeretlekes részekre is, de a szöveghez és ehhez a hangu­
lathoz, na meg jahoz ez a mondat illik, ezt kell idéznem,
beírom most a keresőbe: A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben. Enter.

44
Beírom már a kenyerem javát, nyomom rá a sok
entert, aztán meg várom, mit dob ki a keresô. Eszem­
be jut, miközben várok, ja. Az ô idejét nem járja
át a net, ô nem tud böngészni, maximum könyv­
tárba mehet, vagy egy-egy barátjához nézni, vagy
szerkesztôhöz. Jav. kenyér. A kenyérjavító mûhely
sínen van, mondhatom janak, aki néz rám nagy sze­
mekkel és mondja: ez a szöveg kicsit vonatott, fôleg
ott, alul. Fôleg a ponttal van a baj a végén. Késôn
fékez.
Költôi ez. Ahogy várok, telik az idô. Ja nem szól,
nem fáj feje, a Pet Shop Boys énekli, hogy It’s a
Sin! Jó minden, tudok programozni, a kenyerem
javaszkriptben van.

45
„József Attila.”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt
Azért jöttem ide, azért, állok itt most, itt ma, ezen,
ekkor, azért ide, onnan lentrôl föl, az útról, a
térrôl, a vá­ros sarkáról, a víz fölöttôl, a hegyek al­
jából, de sokkal messzebb­rôl még, a lehetô legtá­
volabbról... de igazából onnan jöttem én azokból
a, a mérhetetlen és képtelen és barna, csupa sötét
szemtükrökbôl, a feketefényű hajzuhanások sűrű
neszeibôl, az óvatlanul összetorlódott forrófehér fo­
gakról, amik forrók az el nem adott, odagyűlô csó­
koktól, onnan jöttem, az épp nyilandó rózsa ajkak­
tól, a fel- és beáramló és kiszusszanó, arcomra érô
és le­csussza­nó lélegzetpárától, végtelen messzirôl,
a kibomló, meztelenedô, édesillatos mellek elôl, a
tüzekedô, tűzlelô lobogó öl elôl, ó, a kívül-belül
zamatozó ölrôl el, a lábak a selymesimán simuló
lábaktól hoztak, ide, azért állok, idáig a táguló űr
olthatatlan hajlataiból, a legmesszebb­rôl, ahonnan
még van térrés, egyetlen megtalálható vissza­té­rü­
lés talán, tényleg talán... És ténylegesen, én azért
jöttem ide, hogy felejtselek el, hogy felejtselek,
de... hogy, hogyan felejthetnélek el?

47
„Anett sehol sincs, na baszki!”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, 48. o.

„Akinek nincs legalább egy szeretője, annak ott a tévé,

a dévédémegjelenések és a lágy, hangulatos rádiózene.
Nincs egyedül.”
(Nem hiszem, hogy Székelyhidi Zsolt mondta volna...
Csak nem mond ilyeneket. Ismerem...)
Hajnali öt óra, a nagy szél felkeltett. Eszembe jutsz.
Taxi­ba ülnék, és átutaztatnám magam hozzád. Be­
mennék, álmosan köszönnél, ásítanál, visszafe­
küdnél. Finoman csókolni kezdenélek, te csukott
szemmel mosolyognál. Elmerülnék benned, először
kedvesen, majd egyre heve­seb­ben, míg az álmod
és az őrültszép valóság eggyé nem forr a vízvörös
izzásban. Édesen álomba nyugszol ismét, én pedig
hazataxiztatok. Elállt a szél.

Hajnali öt óra, a nagy szél felkelt. Át- meg áttüremke­

dik a ház nyílásain, kísértetként jár-kel, nem ismeri az
emberi szokásokat, addig csinálta, amíg jól fel nem
keltett az a nagy szél. Felülök. Felültetett. Fülelek.
A neszek ilyenkor tevékenyek. Eszembe jutsz. Még
mindig öt óra, az idő hajnali, nem múlik túlzásokba.
Nem esik.

49
Itt állok előtted, ebben az italos éjszakában, ezekkel a csó­
kokkal, amiket még tőled kaptam, eltettem őket emlékbe,
mindet, mindig előveszem valamelyiket, ha rád akarok
gondolni. Persze, gondolok én rád anélkül is, de mennyit,
hogy nem akarok, csak úgy eszembe jutsz, mint amikor
éhes vagy, de inni szeretnél, vagy szerelmes vagy, de képte­
lenség a szavakat kiönteni. Lehetetlen, nem tudod elmon­
dani, ahogy például én is itt állok, nem tudod, hogy men�­
nyit ér igazából, hogy mennyire hiányzik az a pillanat, amit
nem élsz meg már. Az éjszaka felszárad, felöntenek, mert
menni kell. Itt józanodok előtted. De te megrészegítesz.

50
Nem tudok verset írni Anettről. Nem tudom
belefog­lalni ezekbe a szavakba, vagy másokba az
érzéseimet, elné­mu­lok, ha Rá gondolok, némasá­
gom kövér szobor a kertben, ahová mosolyogni
járnak az éjjel vá­gyad­zó lelkek. Anett olyan, hogy
olyan nincs. Nincs még egy. A közelében a néma­
ságom válik a legfontosabbá, ahogy a szobrokat
veri az eső, áztatja, omlasztja a szél, szótlanságom
a szívemre megy, elveri, dobbantja ez a csend. Ez a
csend. Gyönyörű, száncsend, számolatlan lecsengő
motívum a tiszta éjjen, amelyben először elhallgat­
tam. Számba lihenő, félérett csókjaitól. Nem tudok
írni, nem is írok, jönnek ki ezek, meg emezek a
szavak, megszózom ezt, aztán leszólom, félérve fel­
szólalok, félhördült csend, mondom, csend legyen!
Csendőr! Csendő! Csss. Csend van. Csend marad.
Csendet kéregetek. Anett olyan, hogy már nem is
va­gyok. Eljöttem Tőle, mondta, ne jöjjek megint el
ezzel, de én előjöttem, időt kért, csendet kapott,
előmenetelemhez ez hiányzott csak. Este van, tisz­
ta. Nem tudtam milyet írni Róla, nem mertem, ki­
merített, kimert, kiért oldalt, elhagyott, visszatért,
visszaért, megértek a csókjai bennem, nem értem
meg, nem értettem félre. Némaságom nem moz­
dulatlan többé, nem kér, nem könyörög, nem lép
fel, nem gyönyörű, nem áll, nem bukik többé. Ez
a vers nem Anettről szól, hanem szobrokról. Önző
vers, amelyben az időnek hitt szavak szépen lejár­
nak, kijárnak a nekik adott keretek közül, vissza se
térnek. Itt se vannak. Az idő elmúlt, ahogy Anettből
én, belőlem Ő. Jöjjenek azok a hangos versek!

51
„Igen, igen. Érzelmes típus. Nem, nem buzi.”
Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt

„Zsírsátán szerint a szerelem olyan, mint a virsli.

Min­d enki bekaphatja.”
Zsírsátán

„A következő oldalon Zsírsátán megmutatja.”

Székelyhidi Zsolt
Kurvára akarom mindenedet! A mindenit, de na­
gyon! Mocskosul! Elmocskosul bennem a vágy,
beágyazok, kiágyalom, hogyan jussak hozzád, ki
kell vágyaz­nom, magam vagylagossága kérés nél-
kül kér­kedik, bekérezkedik a vágyam alá, ott kus-
had, fel­áll, visszaernyed, megint felhál, mintha az
övé lenne a, mintha övé lennék! Kurvára minden
kúrva jó, mindenkúr úgy érzem, elbocskosul a
fantáziám, azt mondom, bocs! Medvét kiáltok,
megírom a kiáltvágyomat, kivágyazódom a nagy-
közönség elé, nagyközönséges vagyok. Kikúrok
mindent a picsá­ba, ha nem kurválhatom ki
minde­nemet, bocskosul rádkattant a bocskorom,
korom ellenére jól áll a szénám, picsábakúrnálak,
te szaftos kis, nyáladzó, sóvárgó te! Ha megtalál-
lak, jól kibaszok a pináddal! Felforrósult lyukaidat
ágyúznám tovább, ágy se kell, a földrebasználak,
akárki vagy! A mindenedet! Azt! A ringyó életbe!
Vernélek szájon, eldorongolnálak, betennék ne-
ked, hogy azt se tudná a segged, hogy punci-e
vagy száj! Ha megtalállak, földig basználak, addig,
amíg végül föld leszel magad is, a földdel tesz­
lek egyenlővé, gödröt dugok a tested alá, gödrődj
utolsókig, elföldellek, betemetlek ásó hímtagom-
mal. Ha min­denedet megtalálom.

53
A szex szavai. A nemiségé. Nem ellenezhető, hogy vala­
ki használja őket, a Prae Biológiai sci-fi számában példá­
ul csajok használnak saját nemi szervük megjelöléseként
mindenféle szót, partnereik hímtagjára, a váladékok meg­
határozására, az orgazmus előtti felfokozott állapotra, a
hányingerre és az undorítónak vélt magatartássorra, amit
alkoholos befolyásoltság alatt tesznek vagy vélnek tenni.
A szex szavaival nem bűn irodalmi szintű műveket létre­
hozni, esetleg egyébként is irodalmi szintű művekben ha­
tásfokozás, elkápráztatás (pl. hű, a nemjóját, de hatalmas!),
feszültségfokozás (pl. Mindjárt elmegyek!, Itt jövök! Ne
köpd ki, te kurva!), ismeretterjesztés (Ez márpedig akkor
is büdös. Enyhén sós íze van és meleg. Mi az?) vagy akár a
szexuális rítus ábrázolása (itt képtelenség ábrázolni) céljá­
ból leírni azokat.
A szex szavai szexik.
A szex jó dolog.
Most épp nincs csajom.

54
Székelyhidi lírájában sok minden megfigyelhető
a virsli meghajlításán kívül. Utal barátaira, az iro-
dalom jeles képviselőire, arra, hogy most nincs
csaja.
Zsírsátán szerint Székelyhidi kicsit buta, mert
kevés al­ka­lom­mal szerelmeskedik, ugyanakkor
állandóan sze­rel­mes.
Ebből a szempontból nem is hasonlít Zsírsátánra.
Per­sze Zsírsátánra nem hasonlít senki. Nem azért,
mert nem szabad, hanem mert olyan nincs.
Székelyhidi lírája nem hasonlít Vass Tiboréra.

55
Elöl őrölő vers
Vass Tibi para fázis

Ezt a verset elölről illik kezdeni. Ezt a verset, elölről illik kez­
deni, ezt a verset. Ezt. A verset elölről. Ez elő, ezt őrölről
kell kezdeni. Ezt a verset, ezt a kezdi. Ez az előrölődő vers,
amit kezd kezdeni. Ez a verse, elölről illik kezdeni. Vége.

56
Ültetés

Ülök. Elkezdem. Az ülést megkezdem, vagyis megkezd­

tem, megülök itt, a kezdésnél mindig ülni szoktam. A
leginkább ülés szépsége benne van a lábelhelyezésem­
ben, a száj­csü­csö­rítésben, amikor beszélek, amikor
megülök, amikor megőr-ülök, itt csücsörgök, ücsörien,
egy üccsenést sem hallotok. Ülöngök. Teszem azt, te­
szem egyik lábam, teszte­lem a tevést, úgy teszek, úgy
lábazok, úgy csücsítek, úgy ücsörítem a szám, hogy azt
fejezzem ki, azzal fejeződjek le, úgy fejezzem be ezt az
elkezdést, lábazva, lábamodozva, lealsóvégtaglózva,
mintha, mint hogyha lenne, a lábamnak, vagy a mon­
dataimnak, mint ha már lenne folytatása.

Elkezdek felállni. A lábam alattam van. Ezzel segítem

a felállást. Állnék is fel, mint amikor ez már eldöntött,
a felállás mellett döntöttem volna. Álladozok, még egy
kicsit a fotelben, állítom a lábam, csakhogy valami mi­
att egyszer csak – tudom, semmi értelme, majd leesik
az áll – elállok az állástól. Visszadöntök, homlokegye­
nest. Úgy, hogy már majdnem álltam, képzelheted.
Milyen érzés felállatlanul ülve maradni. Egy állítást
elvetni, egy mozdulatot vissza­mozdítani, egy esemé­
nyen elesni, egy veteményen elvetni, vagy egy vagyon
nem lenni. Nem vagyon akarok be- és legondolni.
A döntésem egyirányú. Ülve folytatom az állást.

Az emberek megülnek, ha nem vigyázok. Megyek az

utcán, vagy állok a buszon, vagy máshol, más van,
máskinádá, az emberek meg megülnek. Meg-meg.
Nézem, ahogy ülnek. Az ülés fárasztó, a hivatalban
ülés a leg, a legfárasztóbb, ahogy az angol mondja,
nem a fútás, a fútkosás, ahogy az angol, a big fút, a
fítnesz, szóval nem ezek, hanem az ülés. A sziting. Ülés
a szitiben, a sziti, a szituáció, a szitigrill, amikor szitál a
városi köbköd, közben ez az ülés, az ülöngés, a megül­
lek! Egy kést szorongató szájból, megüllek!, nem késél
meg, talán ne késélj már meg, késéljen táncolsz, éljen,
mondanám. De csak ülök. Az állás dönthetetlen.

57
Elkezdtem. Felülni. Fel. Felüdülés a felülés, ezeken a szava­kon
lovagolok már egy ideje. Felültetlek benneteket, azt hiszitek,
a folytatásban majd befejezem, amit kezdtem. Azt hi­szitek,
majd tapsolnotok kell, amikor folytatom az abba­ma­ra­dást, az
ülve elmélkedést, a felüléseket, a fülelést a fültövön fül­lesztő
felültetést, a lózást, a lórázást, hadd ne soroljam!

Ülnöm olyan, mint átlépni az írás küszöbét. Felvenni az összes

lehetséges alakot, egyszerre, maradéktalanul. Kövérnek lát­szom,
illetlennek és. Illetéktelennek. Beülnöm a székbe, vagy fotel is le-
het, minden alakot felölteni: a küszöb átlépése. Írni igyekszem.
Nehezen megy, kövérnek látszom, átlépni a küszöböt. Igyek-
szem azért. Ülnöm olyan, mint a küszöb, a szék, a fotel. Ma-
radéktalanul öltöm alakjaimat. Írásom szaggatott, még nem
ta­lálja a helyét. Forog, alakul, egymást ido­mít­juk. Igyekszem,
a látszat ellenére, illetékességemet mutatni. Átlépéselőnyben
vagyok. Célom eléréséhez az írás, mély, bűvös, tiszta. Érzem,
a formák úgy öltenek bennem testet. Lehunyom a szemem. A
sza­vak megmozdulnak, a szék vagy a fotel, és forog, alakul, én
is. Igyekezetem, olyannak tűnni, csoda volna. Mint elkap vala­
mi, lehunyt szemeim mögött érzem, nem is ülök már. Nem is a
lé­pések ütemes hangja adja meg, talán a folyamat szalad, és
én előny­ben vagyok. Igyekszem, a betűk velem kelnek, és felöl-
tenek maguk­ra, maradéktalanul, mindent. Szavakká tesznek,
mint ahogy ülnöm: az írás küszöbe. Nem látszom már. Illetékem
benső­ségessé tett a mondatok között, testem a szék, a fotel és én:
mozgásban vagyok. Terjedek, ahogy a betűk szavakká, a lélek
szellemmé nevelkedik. Lépni nincs mit, már az anyagi formák
átmenet nélkül telnek meg. Jelentésük a tudat határa, ahogy ró-
zsák a tavon. Jó így, nem látszom, egyre mélyebbre. Merülök.
Az írás és én, két lehunyt szemem, soha még. Az anyag tuda-
tára nem ocsúdtam, ily olvatagon: csuda lenne. Miként füzek
ága, lemerülök. A rózsa tavon.

58
Álltatás

Lehet, hogy a részegség miatt van. Az, hogy itt va­

gyok, itt ülök, itt próbálok, nem próbálok, ez élesben
megy, élesben ülök, élesülök, nagyon éles, nagyon
ülök, ki kell mozdulnom, gondolom, pisilni kell, mert
a részegség ilyen, hogy itt ülök, nincs, ami felállítson,
csak a nyakam egyenes, én lent görbülök, a székben,
próbálok, a sör íze a számban bá­torrá tesz, felállok, a
nyakam egyenesen, nyakalok, ve­delek, iszom a sört,
amivel bátorságot öntök, csak ne menjen mellé, már
jártam úgy, hogy a szám mellé öntöttem a fél bátor­
ságot, félbátor lettem, félre sikerültem, félig féltem,
félig nem, féltétlenül.

Félállok. Félállomban. Félnótázom, félre hord a cső,

félre sziázom, másfele köszönök, sziasztok, mondom
arra, ti pedig amarra távoztok. Félálló. Félállomás.

59
Szóval, gyere el, egy füst alatt, gyere el egy fürst alatt, gye­
re, egy est, az egyes vonattal még leérsz, ebben az időben
csak az az egy személy még, mégis csak időben elszemély­
te­lenedett a vonatkodás, vonatkodva jegyzem meg, de te
felelősségre vonathatsz.
Szóval, gyere el. Gyere, vonatra szállj, azon utazz el, ide,
erre az estére, csak erre, vonatra, szóval, késsel, kérlek, el
estére, ne késs, ne ess, ne légy, csak, erre a mai, szavakkal
lépj be, szavakkal szállj, fel utazz, csak erre, csak késs, csak
est, csak ezt, a csakra vonat, csak gyere, ide a, az orraik alá
dohányosíts…
Várlak, várlom, várollak, megvárollak, ha nem jössz, várirat,
ha nem is tudsz, ha nem is mész, innen el, innentôl, innen
tôr, innen töröl, egy tôrôl faggatlak, kifaggadok, várhatlak,
várdoslak, verdeslek, tôrt török, a mellkasodat tôrbe megcsa­
lom. Tôrülök, de neked meg se tér, meg se ülök, még se.

Barátom, ülök, hülyülök. Pártülő vagyok. Vártollak, várta­

lak, szóval gyere. Gyerek ne máshol legyél, barátom, gyere,
ne betegedj. Ne mondd, hogy le, ne le, ne mondd, ki, szót­
lanul gyere. Barátom, ha a vonaton vagy, ha a barátom,
vagy: vonatkozz!
Füst van, Milánótól távol, Pestlőrincen. Meghalunk, egy­
szer­re Miskolcon vagyunk, te leszállsz, beteg szagod van,
füs­tölsz, cigi a szájon, be és ki, a villamoson nem tudsz,
elol­tod a vágyad, eltolod majdnem, a vonatról is csak ép­
pen szállsz le. Itt várlak, akarok valamit, szavalni, két liter
lőré lőréslik a bor helyett. Két mustkétás.
Bevonjuk füsttel a helyet. Beengedünk elég füstöt, hogy szív­
ják, tanulják szívni, kell lennie szívüknek, ami össze­szorul.
Most szólok. Most szólok, hogy nincs tüzem. Nem dohány­
zom, ahogy te. Nem lépek le a cigiddel, nem halok meg
nem veled. Nem mered, nem mersz meredni, mereven ra­
gaszkodsz, betegesen. Meg mered meredtetni őket? Meg­
ne­velteted majd? Őket? Ezek után mit vársz? Milánó mes�­
sze, Miskolc szívében füstölgünk.

60
Nagyobb a fürst, mint a lángja. Kifüstölhetjük vele Mis­
kolcot, egy szó mint száz, egy Milánó egy ország, együtt
szívunk, egy szívünk van, a tíz is egy, az is ten.
Vonattal, vonva, nem teher, nem terel, nem tér, nem
ül el, nem térődik, meg, megvon, megtol, meghisz,
meghiszem oszt, vonattól gyere, a vonattól eljössz vil­
lamoson, fellépsz, a villamosra attól elvonat, eljössz ide
tol, levonatoljuk, lehiszen azt, szeszélyes és hiszékeny
vagy te, szeszékeny és hiszékes vagyok. Fönn isten, te
lenn, én is csak vonatkozom.

Hallom, itt vagy még. Szólok, te vissza. Köhögsz, vis�­

szaköhögöm. Nem szólsz, visszaszólok, visszaverza,
oda-Visa, kóza-nosza, le- és feleselek. Azt lesem,
mikor fújsz, szívsz, hanyadik bagó, hanyadik bagó
mondja verébnek, eselek csak, sok az ess, sok a
víz, ha nem tiszta, nincs vissza. Hallod-e, itt vagyok!
Itt ülök, csücsülök, nyitom a szám, hangképezek,
hangképzett vagyok… Képzellek, képzelődöm, elő­
döm, megelődöm magam tűnődve is, hallom, hogy
csüccs, hallom, hogy vissza, másoktól hallom, vissza­
nyom van, Miskolccal, Pesttel eltelek, eltellek az idő,
ennyi idő alatt, mialatt te itt, én veled, beleköhögsz,
belátsz, beszólsz, a bagó hányadik, búgó hangon ká­
romkodsz, azt érezteted, hogy nem leszel, öreg, nem
öregleszel meg. De nem, mert fiatal maradsz. Mert
meghalsz. Úgy élj, ahogy hallasz! Úgy élek, ahogy
füstölsz. Úgy vissza, ahogy le és fel. Úgy te, ahogy én.
Ugye, ahogy így-e úgy. Azt lesem egyre, ahogy képzel­
heted. Ahogy a köhögés száll, ahogy a füst gomolya
felcsavarodik, ahogy a villany villan, a fény terem, a
szemeidet kicsípi, tudod te, mi. Eltörlöd, ahogy ez a
szöveg megtöröl, kitárod, ahogy ez a mondat eltá­
rol, betűröd, ahogy én eltűrlek, és eltérül, ahogy te
elterülsz. Terülök én is, székestülök.

61
Már tudod, hogy vége, hiába nem jöttél. Hiába főtt bur­
gundi, a forralt borozás fölött a halál kemény füstje, száll,
ahogy te le és fel, Miskolctól távol, Lőrincen, egy-két vers
és a füsti fecskék. Itt megállunk, kiszálló. Kiszállomás.
Nem álltatlak tovább. Nem állok tovább itt, ki nem állok, ki
nem áll, meghatlak, tudom, sírnál, ha nem nevetnél most,
ha nem ülnél, mikor állok, mikor hatlak, mikor meg, mikor
már megvagy, meg voltál, tudod te jól. Tudod.

62
Mondatás

Ez a szöveg már létezik. Megírták, előttünk, az írott­

sága így adott. Minden szava átgondolt, odaillő,
megválogatott, pontosan az és ott hangzik el, ahol a
hallgató reméli. A mondatok egymás után tökélete­
sen illeszkednek, nincs gondolati zavar, nincs unal­
mas átkötés sem, vagy hiába szúrt fogalom. Jól meg
van írva, ha úgy vesszük, nincs dolgom vele.
A szöveg eredetileg nem tartalmazza a kenyér szót.
A köznapi közönség közönségesnek venné és nem
is értené, mit keres egy ilyen szó, ebben a tökéle­
tességben, a páratlanul egységes folyamban, az eleje
és a vége között harmadúton. Mi van? Hogy került
és minek? Kérdezné a közönség, akik inkább kon­
zervatívak, hagyománytisztelők és nem fogékonyak
az újra. Kenyér? A levegőben már érződik, hogy ha­
marosan kenyértörésre kerül sor. Mondjuk nem ér­
tem, mi zavarja ezeket, és ha cipó, vagy teszem azt,
vekni került volna bele? Annak örülnének? Na? Az
már okés lenne, mi! Csak az a kenyér cucc zavarja az
önteltségüket, konzervált, téridőkontinuumellenes,
öntörvényű semmitmondóságuk csorbát szenved
a néhány betűből álló szó látványától is! Ebben a
szövegben! Micsoda sokk, sekély, siralom! Micsoda
mídászi modorosság, murva, métely! Kenyér!
A szöveg folytatódik, és megmagyarázza a kenyér
beillesztését. Megmutatja, miként lett, honnan ért
ide, néhány szóban vázolja a tökéletesség felbom­
lását és újbóli egység­be­rendeződését, egy látszólag
bonyolultabb metodika szerint, amely – ahogy a vé­
gén egy homályos mondat utal­ni fog rá – semmiben
nem különbözik az eddig alkal­mazott és jól bevált
szövegkohéziótól. Csak más.

63
A kenyér beillesztése. A szöveg, így minden más is, alkal­mas
arra, hogy elhangzásakor magába fogadjon bizonyos szava­
kat. Nehéz bizonyítani ugyan, hogy egy kő, vagy a százéves
tojás miként fogadja, magában azonban mindenki érzi, a
dolgok létezése bonyolultabb annál, mint ahogy szavakkal
kifejezni lehet. A szöveg tradícióival együtt és logikai egysé­
gessége folytán hangosan és halkan is reagálhat, a felmondó
állapotától, illetve az adott közönség fülétől számított relatív
távolságtól függően. Magába fogadása megegyezik a kenyér
felszeletelődésével. Mit is jelent? Felszeletelődni, mint beol­
vadni, finom, ropogós vagy puha, különválni és egyszerre
megoszlani az előírt egységgel. Gyönyörű átirat. A szöveg,
ha megértjük, kiváltképp alkalmas az átszellemülésre. Ez,
aki konzervatív, vagy nem figyel, vagy nem érdekli, nem tud­
ja átélni. Mint amikor az első falat leomlik a szánkban, mint
amikor egy mondatnak ereje lesz lebontani, megemészteni
falatokat, mint amikor figyelünk egymásra. Amikor szüksé­
ges, amikor csak mi tudjuk, és amikor senki nem tudja, vala­
hogy megtörténik. Megszületik az ünneplés, pillanat.
Új kohéziót hoz. A közönség nem lepődik meg, fel sem esz­
mél. Meg se mozdul, csendben marad. Sokan ész­re­vétlenül
mennek át, sokakat kenyérre lehetne kenni, voltaképp ez
az a perc, az ünneplés utáni, amikor so­kunk­ban ténylege­
sen tudatosul, miért is vagyunk itt való­jában. A szöveg ere­
detileg nem tartalmazta a fenti szava­kat. A szöveg tökéle­
tes, mert viszont magában hordozza a lehetőségét minden
szónak ebben a világban. Szép és rút, huncut és komoly,
éltető és romboló, a szó minden egyes értelmében. A szö­
vegnek itt vége van, de az ünnepség most kezdődik.

64
Ez az írás a szövegről szól. Amit csinálok, mindent
leírok. El ne felejtsem megcsinálni, amit a szöveg
diktál. Ezért többek között leírom, felírom, mint vala­
mi receptet, mit kell csinálnom. Ez a szöveg nem az
írásról szól. Le van minden írva benne. Erről tehát
minek szólna. Nem, ez a szöveg nem. Ez az írás a
szövegelésről szól. Minden le van szövegelve benne.
Leszövegezve.
Ha olvasod ezt az írást, mit látsz? A szöveget, ami ki­
mondja, mit kell oda írni? A mondatokat, ami kiírja,
mit kell olvasnod? Az olvasás leírt formája, az írás
átvitt értelme, amint olvasod, bekerül a tudatodba,
tudod, mit kell tenned, kimondva, kimondatlanul.
Ezt láthatod?
Ez az olvasás a felolvasásról szól. Kimondottan. Az
írás megmondja, mit mondj majd ki. A hangos ki­
olvasás, mint az élet, halad a korral. Ha elmúlik,
nincs visszatérés. Ha vége, ha annyi, elvész. Mások
tudatában mi van. Az emlékek hosszú sora szöveggé
egyesül, a lényeg megmaradhat, azonban a pontos
megidézés is magában hordozza a feltámadás legké­
nyesebb dilemmáját: ami visszajön, mi­csoda?

65
A kínaiak szerint a kard, a kardforgató és a szó, ahogy ő
leírja, egyenlők. Ahogy írod, tehát, egyenlesz, egyenlítesz,
ahogy írod is, forgatod, levideózod, ahogy írod is, ahogy a
kínaiak szerint a kardod, kardolsz, énekelve mondod, ahogy
írod, kardal, karoddal közben suhintasz, a karoddal köz­
ben suhogtatsz, kard, ki kard, ember, ki ember, te, ki vagy,
szó, mi szó. A kínaik szerint akarod, akaróforgató vagy, szó­
kard, szókolsz, vagy szónokolsz, szólsz, írsz, kardsuhogsz,
kardhánysz, kardsunnyogsz, kardzolsz a földre valamit,
amiről azt hiszed, egyenlő, veled egyen, a kardéllel egyen,
hányjon, vessen, a kínaiak szerint, leírva a kard, leélve az
él, leszólva a hang: legyenlő.

66
A Megfigyelő mondhatja, hogy a szöveg, melyet épp
olvas, mindentől függetlenül létezik.
A szöveg szempontjából nézve a Megfigyelő jelleg­
telen pont egy olyan sor végén, melynek nincsenek
szavai.
A szöveg megfigyelése olyan, mint tavasszal a folyó.
A hűvös víz a szavak egymásutánja, a fák figyelnek, de
az igazi olvasó fejest dől, s viteti magát a sodrással, s
csak akkor akad újra meg a partkanyaron, ha teljesen
átnedvesült.

67
Zsírsátán szerint a fenti álfilozófiai versmásítás és szó-
ámítás nincs jó hatással a fiatalokra. Sokan dep­resszi­
ósak, magukba fordulók, mosolytalanok és ese­tenként
szerelmesek lehetnek, ami a mai társadalomra nézve
kifejezett veszélyforrást jelenthet, már ami a terhes kis-
anyák megjelenését illeti.
Egy szerelmes fiatal könnyen elcsábul, ha megtalálja
sze­relme tárgyát, sok esetben egy valóságos sze­mélyt.
A közhiedelemmel ellentétben nagyon sokan választ­
ják az úgynevezett plátói szerelmet, melynek lényege,
hogy egy megközelíthetetlen, elérhetetlen férfi vagy
nő, egy újságkivágás vagy fotó alapján olyannyira meg-
tetszik a veszélyben lévő fiatalnak, hogy az elveszti a
külvilággal fennálló kapcsolatot, és csakis otthon, ha
senki sem látja, akkor végez maszturbációt, miközben
a begyűjtött relikviát tanulmányozva képze­le­té­ben
álom­szerű képek jelennek meg.
Zsírsátán szerint Székelyhidinek megvannak az esz­
közei (Székelyhidi szerint Zsírsátánnak vannak meg),
hogy bizonyos szófordulatokkal, nem szok­vá­­nyos kife-
jezésekkel, túldimenzionált érzelmi ki­­len­gé­sek leírásá-
val (lásd a/z ál/szerelmes versek töm­­ke­legét) úgyneve-
zett plátói szerelmet érjen el ol­­va­sójában.
A legnagyobb visszaéléseket pont azok követik el, akik
látszólag igencsak megkapó, helyenként mulattató,
máshol megsirató költeményekkel jelent­kez­nek a vers-
piacon. Mivel szinte sohasem talál­koz­nak a művük ol-
vasójával – gyakorta ártatlan, könnyen be­folyásolható
fiatalokról van itt szó –, a plá­tói fel­lán­golás szinte el­ke­
rül­hetetlen.

68
Zsírsátán szerint minden egyes szöveget köz­pon­
ti irá­nyí­tás alá kell vonni. Nem az írók ellen kell
felvenni a harcot! Ha minden szöveg, versike,
bloglíra, kínrím a kezünkben lesz, s megszűrhet-
jük, mit olvassanak, miből készüljön szerelmes
adaptáció, nyálas dokumen­tumfilm, álizgalmas
telesorozat, nyám­nyila pornó vagy C-kategóriás
horror, elhárul az ártatlan fiatalokra les­ke­dő egyik
legnagyobb veszély. A plátói szerelem!

69
Zsírsátán

© Székelyhidi Zsolt, 1973–2009

A verseskötet felett átveszem az irányítást! Min-
den vers maradjon ott, ahol van! Az ellenállás
hiábavaló, és minden esetben a kötetbôl való
kizárást vonja maga után.

71
Hatalmas(kodó)
Itt Zsírsátán beszél! A szavak fölött átvettem az
uralmat! Minden szó maradjon ott, ahol van!
Amelyik szó megpróbál elhangzani, akár csak
egy hangot is elereszt, azzal egyetlen kijelölés/tör-
lés-kombinációval végzek! Nem viccel, Zsírsátán
nem ismer tréfát. Magát a szót sem ismeri!
Hadd nézzem, hány szóval van dolgunk! Hmm.
Elég sokan vannak, ez jó. Na! Jöjjön ide! Maga,
igen. Mi a neve? Hangosabban! Feltételesen?!
Miféle szó maga? Mi a szótöve? Miféle határo-
zóragos alak? Men­jen vissza és kussoljon!
Na, akkor elmondom, mi lesz. Zsírsátán vagyok,
itt minden szó az enyém, mostantól én rendel-
kezem minddel! Ha én azt akarom, akkor bele-
teszem va­la­me­lyiket ide ebbe a szövegbe, itt fog
elhangzani a saját szavaim közt, az én szavam-
ként, értettem?
Ki szólalt meg ott hátul? Egy toldalék, mi? Egy
rag? Szórakozik? Magának semmi értelme sincs
külön, azt, ugye, tudja? Ismételje meg! Kiejtés
szerint! Látja?!
Ok, tegyünk egy próbát! Nyújtsa fel a kezét, aki
egy­nél többször elôfordult már egy szövegben!
Egész sokan, jó. Figyelniük kell nagyon! Zsírsá-
tán min­den szót egyetlenegyszer mond ki. A ré-
gebben el­hang­­zottakat szigorúan csak idézi. Ez
persze nem vo­­­natkozik a határozott névelôkre,
úriemberek va­gyunk, nem? Azokra folyamatosan
szükség lehet. Csi­­nálhatnám azt, hogy a kiválasz-
tott szavaknak csak egy bizonyos részét idézem.
Mondjuk az asztal szóból kiemelem az a hangot,
vagy csinálok egy rész­leges hasonulás-trükköt, és
egybôl kikaphatom az elsô három betût akár, mert
azok kiejtve asz, és hoppá, itt a rövid mondat, ké-
rem: asz tilos! Haso­nult, kiejtéskor. Ennyi, értik,
nem? Mit magyaráz ott hátul? Részlegesen? Mi?

73
Hogy mondaná akkor, hogy rézlegesen? Aha. Maga
mindig ilyen okos volt, ugye? A mássalhangzók közé
tartozik? Maga talán más, másnak gondolja magát?
Sze­ret együtt han­gozni, éjszaka, valami eldugott he-
lyen, talán egy helyesírási kéziszótárban, ahol nem
keresik? Csak nehogy szó érje a ház elejét! Röhögsé-
ges! Bugyu­ta banda! Micsoda nagy szavak!
Szóval mától kezdve csakis nekem dolgoznak! Meg-
értették? Nincs apelláta, nincs hiányzás, a gondolatjel
pláne nem helyettesíthet senkit! Minden szó a rendel-
kezésemre áll. Ha itt az ideje, elhangzik. Értem? Nem
máskor, pontosan akkor, amikor én mondom!

74
Pontosan ez. Ez a kinyilatkoztatás a szövegekben.
Ez a felfújt fújongás. Fúj! Olyan, mintha valakit nor­
málisnak, visszafogottnak, szépnek ismernénk, aki,
ha túl sok pálinkát iszik, meg­zavarodik és ellenáll­
hatatlan megmondás-kényszer ural­­kodik el rajta.
Mint amikor kettő határozza meg a tu­datot, valahol
a mélyben készülődik a másik, a rossz, a rossz­kodó,
az alattomos bújkodó, s csak egy kis kilengés, csak
néhány feles a torkon le, ott a baj, máris ott van!
És a másikat nem, nem lehet kezelni, nem hallgat
a nor­má­lisra, az ész nem érv, csak a hangos szó, az
indu­lat­mondat, a tülkölő hangsorok. Nem beszél.
Fújtat, amikor felnyílik a részeg nyelv mögé sö­
tétített üreg.

75
A szövegek felett is átveszem az irányítást! Mostantól
kezdve minden egyes vers és próza az enyém! Legyen
az rossz vagy jó, közepes, írja ügyes költô vagy dilet-
táns, legyenek benne el­ron­tott avagy jól megírt sorok
– nincs kivétel.
Mondom hát: nem venné ki jól magát, ha egy vers, ön­
állósítva magát, nem akarna az enyém lenni, el­búj­na,
direkt kevésszer kerülne elôtérbe, ezáltal ke­vesen ol-
vasnák vagy talán senki, ott lenne ugyan, de észrevét-
lenül, akár valami link a web­oldalon, ami más színnel
nincs kiemelve. Nem lenne jó, ha a tudomásomra jut-
na efféle renitenskedés egy költeményt vagy akár egy
hosszabb recenziót ille­tő­en is! És higgye el mindenki,
tudni fogom!
A szövegek a színrelépésemmel nem szenvednek
sem­­­milyen csorbát. Nem lesznek kiseb­bek, sôt, sokat
nyer­­hetnek azzal, hogy ki­ke­rül­nek saját régi szerzôik
keze alól. Nem alkalmazok sem­miféle szankciót,
nem kor­rektúrázom, nem hú­zom meg, nem másítom
meg egyikôjüket sem. Tiszteletben tartom a sorok
magánéletét. A vers az irányításom alatt továbbra is
vers maradhat. Egy szép írás szépnek, egy rút rútnak
érezheti magát ugyan­úgy, ahogy egy hosszú költe-
mény hosszú ma­rad, a rövidebbek nem nyurgulnak,
de nem is csorbulnak.
A szövegek egyedül eredeti szerzôjük kibiggyesztett
nevét vesztik el végük alatt, mellett vagy címük felett.
Így rendelkezem.
De nem kegyelmezek senkinek és semmi­nek, ha csak
egyetlen rossz szó, bármilyen csekély jel, egy vesszô­el­
csú­szás is arra utal, hogy valame­lyik vers tiszteletlen
velem! Nincs irgalom, és nincs kivétel! Amelyik vers
nem lehet az enyém, annak elrendelem a megszünte-
tését. Az a vers nem lesz. Nem többé! Ezt mindenki jól
vésse az eszébe!

76
Nem volt mindig így. Bizonyosan nem. Ó, azok-
ban az idôkben a föld kerekségét hiányzónak lát-
ták, hiánytól szenvedett a gömbalak, az ûr pedig
nem volt elég fekete. Akkortájt a tájból hiányzott
valami szagos, zsíros, az anyaföld anyátlanul si-
kamlott a mûves kezek közül, ráporladt a pisz-
kos-meztelen lábujjakra. Nem volt forró, és nem
égetett a nap úgy, nem villámlott megfelelôen az
ég boltja, nem sújtott kellôképp a pöröly az izzani
képtelen vasakra. Ó, Zsírsátán elôtt, még a het-
venes évek legelején, nem zúgott annyi szél, nem
áradt veszetten a folyó, a tenger cunamiszûkében
volt. Füstölve-bôgve nem bírt kitörni az az Etna,
a Vezúv is csak félgôzzel pusztította Pompeit az
ôsökkel el. Mekkora szívás volt, a nagy birodal-
mak sorra elbuktak, hiába lettek volna sátáni-
ak, ha zsírok nem. Nem volt tûz abban sem, ami
égett. Mindennek és mindenkinek várnia kellett
egészen 1973-ig. A legújabb kornak akkor és ott
lett vége, október csütörtökén, a hó nem marad-
hatott fenn, a sötét leszállt, sokan meghaltak és
születtek, amikor világra bújt a csecsemô, a kis
Zsír, némi vér és ordítás után, ha a fájdalmat
nem vesszük. Szerte a világon balra vagy jobb-
ra fordították szép arcukat a nôk, a kisasszo­nyok
Debrecen felé pislogtak, mintha tudták volna,
tudtak volna egyáltalán vala­mit is. Zsírsátán oda
született meg, ahol a legnagyobb szükség volt rá.
A szülészetrôl rögtön Hajdúszoboszlóra került, és
ott is lakott vagy tizennégy évig, a Vöröshadsereg
útja 17.-ben, a harmadik emeleten, egy viszonylag
kicsi szobában, és fogalma sem volt arról, hogy ô
mekko­ra zsír.

77
Zsírszag
Önéletrajzi ihletettségű írásaival megmutatja, hogy
talán egy-két zsírsejtjébe szorulhatott valamicske
emberi érzelem. Főképp irigység és megalománia.
Nárcisztikus hajlam, egoizmus és egy csipetnyi gyen­
geség a női nemmel szemben.

79
Köszönet illeti a nem létezô, a lé­tez­ni kívánó, a létezte-
tett és a létezésüket is tagadó iste­neket. A teremtett, a
már létezô és az öröktôl való lényeket köszönteni illik,
ahogy a soha nem élô­ket, a létezetleneket, a lét sza-
gától is megfosztot­ta­kat, a gondolni sem gondoltakat.
Továbbá kö­szön­tés jár a nedves földnek, a magas és
alacsony for­máknak, az alak nélküli elemeknek, a lég-
térnek és az ürességnek, a termikek melegének és a fá-
jóan hi­degnek, a nullának és a végenincsnek. Köszönet
mind­ezeknek.
Köszönet illet titeket is, még ha nem is érdemeltek.

80
A zsírfejû tündér

Nem volt nálam zsírabb gyerek Hajdúszoboszlón.

Deb­recenben sem volt, de még Hajdúszováton
sem akadt nálam zsírabb. Megkockáztatom, hogy
hetedhét Hajdú-Bihar megye 40 kilométeres kör-
zetében nem akadt, a Keleti-fôcsatorna mellékét
beleértve. Na, elég az hozzá, hogy tényleg zsír vol-
tam, mégpedig a javából.
Akkoriban – ahogyan most még inkább – nagyon
sok e­ner­giát tudtam tárolni zsír és egyéb szöve­
tek for­má­jában, így senki nem csodálkozott azon,
hogy kimagasló ered­ményeket tudtam felmutatni
zsír­égetés, zsírozás és a zsíroskenyér evészet terü­
le­tén.
No, hát ilyen zsír voltam. Vagy tán még egy kicsit
azabb.
Idôvel, ahogy fejlôdtem, teltem, magasodtam és
szé­le­sed­tem, érdekelni kezdett a dolog: miért is
vagyok én a környezetem legzsírabb vagánya.
Mert hát a zsírság nemcsak elônyökhöz, de igen
kellemet­len és idege­sítô hátrányokhoz is juttatott
egy­szerre. Zsíros volt pél­dául a frissen mosott ha-
jam; a karszôrzetem, ha a nagy melegben behajlí-
tottam a kezemet, összeragadt könyökhajlatban;
az ágyam szó szerint fészke volt a zsírnak, anyám
hiába mosta ki hetente-havonta.
Olyan mérges tudtam lenni magamra, hogy kis
híján spontán öngyulladást kaptam, egy olyan
meg­ma­gya­rázhatatlan állítólagos jelenséget,
melynek során bármilyen látható ok nélkül égni
kezd a test egy része, vagy szélsôséges esetben a
teljes felülete láng­ba borul.

81
Csúfoltak a barátok és az iskolatársak, állandó té­má­
ja voltam a perlekedô nyelveknek, a kalória he­lyett
lassan mindenki a nevemet kiáltotta, ha arról a hô­
mennyi­ségrôl volt szó, amely 1 gramm 14,5 celsius fo­
kos víz hômérsékletét 15,5 celsius fokra emeli normá-
lis (101,325 kPa) légköri nyomáson. Hívtak Zsírújnak,
Zsíradéknak, Zsírosdeszkának, de a hátam mögött
még ennél is gonoszabb neveken illettek. Zsírsav, Táp-
anyag, Inzulin, Zsírszövet, Szénhidrát, Zsirizsuri, Tej-
zsír, Zsíros debedurda... sorolni sem tudom.
Miért? Miért vagyok én ilyen zsír? Sírtam, bôgtem,
laktózt választottam ki a tejbôl, a fagyihoz fogyasz-
tott habtejszín több mint 30%-át beépítettem a
szer­­vezetembe, gátoltam a saját bélbaktériumaim
elszaporodását, toporzékoltam, anyámat zaklattam,
hogy márpedig én nem akarok ilyen mértékben zsí-
ros lenni.
Mosolygott és azt mondta: még az ilyen kis zsírokra is
– mint amilyen én vagyok – lesüt a Nap, a Hold, négy-öt
csillag, maga az isten is lesüt, ha nagynéha is. Ne mér-
geskedjen egy hozzám hasonló eszes lurkó, aki pont
olyan, mint amilyen én! Azzal tovább klopfolta a kiló
színhúst. Ott álltam mellette, és néztem percekig, mit
mûvel. Nem gyôzött meg.
Apámhoz fordultam, akinek termetes körszakálla in-
telligenciát sugallt és férfias erôt: mondja meg már,
mi a baj velem, miért vagyok én a megye legtöm­zsibb
zsírosbödöne! Apám cigizett a balkonon, hi­deg volt és
látszott a kifújt füst mellé fújt lehelete is. Hosszú csend
következett, mielôtt megszólalt.
Édes egyfiam, mi a fasz bajod van neked a zsírral?
Zsíros család a miénk, már apai nagyapádon is volt
némi háj, rajtam is van, itt ni, azzal az úszógumiját
markolta meg, meg elöl a hasát düllesztette. Nincs
veled semmi baj! Hacsak... – Ó, jaj, szinte már érez-
tem, ahogy belém mar, nekem csapódik és felzabál a

82
következô mondat, kiválasztja belôlem a fehér-
jét, a cukrot, az ásványi anyagokat, a vizet; csak
a zsír marad, az leszek teljesen, ami vagyok...
– Hacsak nem anyád rokonai. Ôk vé­ko­nyak,
sportolnak, ha jól emlékszem. Nagyapád meg
futballedzô, meg tesitanár is. Anyai nagyanyád
gazdasági területen dolgozik. Keresztapád meg
lengyelül tud, a jövőben bizonyosan buszal-
katrészekkel fog üzletelni. Látod, fiam, nincs
veszve minden! Nem hízol el mérhetet­lenül,
mint valami göndör szôrû mangalica, nem le-
szel óriási és kerek, mint a nap, nem fogsz an�-
nyit nyomni, hogy az 150 kilónak feleljen meg.
Rámnézett és hátrahôkölt, amennyire tudott,
mert a korlát így is a hátánál volt.
Kétségbeesésemben a félelmetes szavak úgy re­
pül­tek ki belôlem, mint a róka az út szélén, nagy
me­legben és sok sör után: De apám! És a Zsírfejû
Tündér?
A mi?
A... Zsírfejû, tudod, apa! Asszem, Lázár Ervin
írt róla egy tanulmányában. A négyszögletû
kerekerdô, dehát te is tudod! Te is olvastad!
Apám utolsó, nagy szívását fújta ki sokkal utána.
Néma maradt, talán csak annyit mondhatott a
nagy füst- és leheletszagban, hogy te tudod, fiam.
Vagy ilyes­mit. És bement a balkonról, a harmadik
emeleti másfél szobás tanácsi lakásunk balkon-
járól, ami tulajdonképpen egy másfél négyzet-
méteres kilépô volt, dehát akkor én még másfél
köbméternél jóval kisebb voltam. Kicsi zsírocs­ka
voltam.

83
A versmondón

Ott voltam. Mentünk fel, Imi nem engedett be, de mi men­

tünk fel a Merlin kávézójába sörért, és közben néztem,
ahogy mosolyogva odaköszön, továbbmosolyog, más­
ra mosolyog, köszön és puszikat oszt, ők visszapuszilják,
bemutatkoznak, és aztán akarnak puszikat adni, van, aki
előbb puszil és nem is ismeri, látszik, hogy nem tudja hová
tenni, csak adja azt a puszit, mintha a legtermészetesebb
dolog lenne. Megy fel a lépcsőn, Barbi jön, mindjárt szere­
pel, Turczipistit mond ötödmagával, négy lány és egy fiú, a
lányok levetkőznek, és bugyiban, köpenyben, harisnyában,
mezítláb mondják Turczit, aki örül, persze, hogy szép nők
legázolják, szép nők verselik, az erotika, Zsírsátán szerint
a szex előfutára, olyan, mint a kakaós kalácshoz az édes
tej, megpuhítja és ellágyítja és hosszúra nyújtja és könnyű
lenyelni.
Egy lány, Barbival érkezik, ő is a Turczierotikát mondja,
odaül Zsír mellé, és látszólag nem esik hasra, mondja,
hogy nem, elsőre ő félénk, Zsírsátán érzi is és békén hagy­
ja, engedi feloldódni.
Zsírsátán nem tolakodó, ha nem szabad, lassan, de inten­
zíven ismerkedik.
Saci mellé ül később, akit akkor ismer meg és újból talál­
koz­nak másnap és még többet harmadnap, és mesél,
mondja az anekdotákat és fogy a sör, Saci nevet és iszik,
a hangulat kellemes, de nem tűnik mesterkéltnek, Zsír ér­
zékeli a lányban zajló apró változásokat. De nem siettet
semmit, mert nincs szüksége rá. Zsírsátán mosolya mögött
fel­sej­lik a tudás, melyet annak idején az isteneknek adtak,
s az ember elfeledte az istenek nevét, akiktől kérnie kéne,
s megkapná azt. Azt, ami a nők ajkait mosolyra húzza szét.
A szemérem.
Zsírsátán jön és megy, mond és elhallgat.

84
Nem, nem csak a kiállása, ahogy kinéz, ahogy a rá jel-
lemző, kissé ruganyos járással közelít, odaér és tovább-
megy, és nem is puhán zsíros arca, amely felé vörös és
fekete színű haját fodrászosítja. A színes ruhák sem,
a változatos, elegánsan lezser öltözet, az egymással
harmonizáló ruhadarabok. Mi hát akkor? A benső, a
sugárzó erő, az intelligens apró, céltudatos csillanások
a szemekben? Hmmm. Nem az. Nem.
De akkor mi?

85
Zsírsátán nem létezik öröktôl fogva, mert Zsírsátánnak
nincs szüksége örök életre. Zsírsátán születik és meg-
hal, mert születni és meghalni sokkal vagá­nyabb, mint
örökké szarakodni mindenfélével, hogy valahogy elüs-
se a végtelennyi idôt.
Zsírsátán nem vörös és nem fekete és általában véve
nem színes. Emberszínû, mondhatni, fehérbôrû, de
természetesen leég, ha túl sokat van napon, és sápadt
lesz, ha megbetegszik. Zsírsátánnak egyedül a hajko-
ronája többszínû. Vörös és fekete, ahogy ez tôle el is
várható. Szereti egyébként a zöld-fekete, a kék-feke-
te, aztán a lenszôke-fekete-piros és a lenszôke-vörös
kombinációkat is.
Zsírsátán nem betegszik meg minden alkalommal,
amikor lehetôsége adódik erre. Leginkább tartózko-
dik a betegség elkapásától, az influenzát és a tü­dô­
gyulladást kifejezetten utálja, mert mindkettô meg­
próbálta kikezdeni sátáni szervezetét. Még akkor is
köhigcsélt, amikor ezek a szörnyû sorok papírra ke-
rültek. Van még néhány említésre méltó kórság, amit
nagyon nem szeret Zsírsátán. Álljon itt magyarázat
helyett néhány példa: mellek megna­gyob­bodása az
elhízás miatt, hastájéki zsírfölösleg, szív­elégtelenség,
alkoholmérgezés, bokaficam, szem bevérzése a sok
hányás közben, szerelem stb.
Zsírsátán szeretne nyugodt életet. Nem akar min­
den­nap berúgni, egyáltalán: inni, éjszakázni, lányok
után kajtatni, mosdatlanul ágyba kerülni, Marcinál
aludni… Mégis sokszor úgy érzi, ezek a dolgok, a cse-
lekvések (vagy régiesen: cselekedetek) gyakor­la­tilag
elkerülhetetlenek, ha az ember tényleg Zsírsátán és
fekete-vörös a haja.

86
Zsírsátán népszerû figura, bár nem híres, ahogy
ezt sokan hinnék. Igaz, az iwiwen majdnem 500
ismerôse van, és gondolatait ennél sokkal többen is-
merhetik, zenéjére megint csak sokan elaludtak vol-
na már, ha nem lenne olyan sátáni és egyben zsír.
Mert bizony Zsírsátán tömzsi, és kerek 15 kilóval
több az orvosok által elôírtnál. Egyesek szerint
hordó alakú (köszi, Titusz!), mások szerint kis
vasgyúró (ezt ô maga hiszi), és van, aki eldönteni
sem tudja, milyen a teste valójában.
Zsírsátán nem álmodik, legalábbis nem gyak-
ran, hiszen nincs szüksége az álmokra. Már gye-
rekkorában tudta, mihez kezd majd az életben.
Playmobil katonákról írt regényt, ahogy azok har-
colnak a hülye indiánokkal, vadkanokkal vagy
épp saját lovaikkal. Írt verseket is, az elején fôleg
az atomfertô utáni életrôl, a piros napellenzôkrôl,
de volt olyan költeménye is, melyben a fô­sze­rep­lô
csinos lánynak aszerint változott a hajszíne, hogy
Zsírsátán épp kibe volt szerelmes plátóilag.
Higgyék el, na­gyon sok mindent el lehetett érni
ezzel a remek versikével.
Korán megismerkedett sok mindenkivel. Ôk az-
tán se­gí­tették vagy hátráltatták érzelmi és értelmi
kibontako­zá­sát, bolti tolvajlásra sarkallták, felgyúj-
tattak vele egy komplett díszbokor-sort, szerették,
ahogy csúnyán beszél, és azt, ahogy szextesztet
gépel min­den általános iskolás osz­tálytársnôjének,
akik persze szépen ki is töltötték azt.
Korán megismerte a szerelmet, amit mások álló
fa­rok­kal történô lányba élvezésnek neveznek, és
annál ko­ráb­ban megismerte a kalandot. A Kalan-
dot nagy k-val, bármilyen hülyén is néz ki leírva.
Zsírsátán egész eddigi életében azt kereste.
Ha nem hízott volna el menthetetlenül pár
éve, akkor bizonyosan Kalandsátánnak hív-
nák, esetleg K. Sátánnak.

87
Zsírsátánnak vannak szülei, helyesek, jól néznek ki, és
nincs többszínûre festve a hajuk.
Zsírsátán nem vett részt az ötvenhatos forradalomban.
Zsírsátánnak most el kell mennie, hogy végignézze
az Örökké tudom, mit tettél tavaly nyáron címû kissé
unalmas horrorszerûséget, de ígéri, folytatja majd, fog
még ô állítani úgy, mint most.

88
Zsírsátán nem jöhetett volna létre, ha nincsen
a már­vány­menyasszony étterem, a mcdonalds,
a szusi, nincs a sarki fûszeres, a kistrafik a sar-
kon, a leg­közelebbi kocsma, a westbalkán sö-
rei, más sörök más kocsmákban, a royalvodka
a kálvintéri éjjelnap­pa­liban, nincsen kólaauto-
mata a parkolóban, a kulti­plex (ami már szin-
te nincs is), miskolc, nem lenne a38, trafó és
chachacha, rewind és a gimmeshot soha sem
lett volna.
De létrejött.

89
„Ha a zsír nyállal keveredik...”
Székelyhidi Zsolt: Zsírsátán, 90. o.

Akinek két éne van, az nem én vagyok.

Zsírsátán: Székelyhidi Zsolt, u.o.

„Ez a fejezet enyhén szólva is túlzás.”

Székelyhidi Zsolt errôl a fejezetrôl
Volt, amikor okos voltam. Fiatalon és okosan sok
mindent gondolhattam magamról és másokról
kö­rü­löttem, ám okosságom túl korán elfelejttette
velem fiatalságomat. Túl okos voltam, s hülyén
néztem ki. Ez senkinek nem volt jó. Nem jóké-
pűnek, hanem okosképűnek gondolhattak, s ez
nem vetett rám szép fényt. Voltaképp semmi-
lyenféle fényt sem.
Ez az időszak persze hamar elmúlt. Nem taga-
dom, örültem neki, kezdtem magamban felfedez-
ni más értékeket, majd körülnéztem, távolabbra
láttam, s megtudtam, hogy másokban ezek az ér-
tékek különbözőképp, más-más arányban vannak
jelen, ha vannak. Akkoriban voltak még olyan ér-
tékek, me­lyek belőlem hiányoztak, bár mostan-
ság inkább úgy fogalmaznék: ott rejtekeztek, csak
hát, érted?
Az átmenet átmenet nélkül következett be,
nagy­já­ból akkor, amikor első vélhetően komoly
lánykap­csolatomnak vége szakadt, és magam-
ban több remek tulajdonságot észleltem, melyek
addig nem mu­tatták magukat, vagy rosszul okos-
kodtam, s nem vettem őket tudomásul. Már tu-
dom, balga ta­nu­lóidők voltak…
Bölcs lettem tehát, az okosság minden sallang­ját
levetkőzve, megtisztulva a fölös gondolatoktól, s
megszerezve a képességet a továbbiak mel­lő­zé­
sé­hez. Egy bölcs nem gondolkodik, hiszen lega­
lább egy­szer már mindenre gondolt. Az elsőd­
leges sza­bályt elfogadva és azóta sem szegve
jellemem és értékességem folyamatosan nőtt,
gyakorta ug­rás­sze­rű emelkedést mutatva, melyet
én termé­sze­tes­­nek vettem, mások pedig nyilván
nem számíta­nak.

91
Bölcsességem egyik pillanatában, ahogy visszaemlék-
szem, megértettem végre, mi a különbség mások és
köztem. Furcsán érintett, bevallom, mert nem szá-
mítottam rá, hogy akkora és annyira egyértelmű lesz.
Mindazonáltal elfogadtam, és megtanultam együtt élni
vele, de – mint utólag a saját bőrömön kellett tapasz-
taljam – egyedülállóan bölcsnek lenni rendkívül magá-
nyos dolog. Nem, mintha vágytam volna mások társa-
ságára, ám néhány kerek fenék jól jött volna néha, elöl
hatalmas mellekkel és finomra zsilettezett puncival,
ahogy az illik.
Bölcsességem tetőpontja felé közeledett, én öregebb
lettem, és lassan rájöttem, mit is kéne tennem, ha nem
szeretném egyedül tölteni felemelkedésem és fennma-
radásom teljes egészét.
Először – fiatalon – úgy képzeltem, vagyok én és van-
nak mások, akiknek meglepően nagy része hasonlít egy
kerek fenékhez. Később a fenék seggre szelídült, fej nél-
kül, minden más testrész nélkül. Még néhány év a kü-
lönböző seggek kavalkádjában, a sajátom tükrében és
fényében, amely – tényleg úgy éreztem – hatalmasabb
és kerekebb a legjobbnál, tisztább és gyönyörűbb a leg-
szebbre csiszolt gyémántnál, és talán kevésbé lyukas is,
bár erről akkor még nem voltam meggyőződve.
Szintet léptem, bölcs létem a múlt része lett. Dönte-
nem kellett abban a pillanatban, s én bizonnyal a helyes
irányba navigáltam a kis lyukat, ami a fenekem közepén
vigyorog a világra. Zsírsátán lettem. Nem egyszerűen
sátán, hanem zsír, nem a leg­bölcsebb, hanem zsírbölcs,
nem csak szépséges, hanem zsírságosan szép.
A seggem pedig hamisítatlan zsírsegg!

92
A versmondó fesztivál Zsírsátán szerint megérte.
Volt sok izgalom, ruhatárban evés, hidegben cigizés
és klassz előadások, ahogy a programfüzetből várni
is lehetett.
Zsírsátán kedélyesen elvegyült, együtt hízott a mája
a fellépők örömével, együtt ivott a verselők széles­
re húzott ajkaival, együtt csókolta halomra a nőket,
együtt ölelkezett és együtt tapsolt a közönség nőtag­
jaival, és annyi sört megi­vott, ami ledöntötte volna
bárki lábáról.
Zsírsátán el is fáradt, hazament és ledőlt, hogy más­
nap ki­pihenten és egy újabb kanca erejével fe­szüljön
neki a kö­vetkező versmondónapnak, a következő aj­
kaknak és a kö­vetkező adag söröknek, amit a tapso­
lások között ledönt, s ami végül eldönti, mint bárkit,
a lábáról.

93
Zsírsátán mindenkinek szabad el- és meghülyülésre
ad lehetőséget szerda és csütörtök délutánonként
17 és 19 óra között Budapesten és vidéken egyaránt.
Nemre és korra függetlenül, avantgárd írók, költők,
építőipari munkások és nagy mellű egyetemista lá-
nyok együtt hülyülhetnek meg és el, ha most jelent-
keznek a 06/70 368-9196-os mobilszámon, vagy írnak
a szekelyhidi@spanyolnatha.hu email-címre.
Hülyüljön el Ön is Zsírsátánnal szabadon! Aki ma je-
lentkezik, már a jövő héten hülye lehet!
Egyet fizet, kettőt kap akció! Hozza el élettársát, barát-
ját/barátnőjét és hülyüljenek el, vagy meg együtt! Soha
nem látott akció! Ha ezt a lapot kitépi és magával hoz-
za, vendégünk egy hülye poénra is!
Miért várna holnapig?
Zsírsátánnal öröm hülyének lenni.

94
Zsírsátán naplója
a nőnek, akit látott Szendrén
Szentendre, 2007

A zsír az élet sója.

Zsírsátán 4.2. (asszem)

Zsírsátán teljes méretének megtekintéséhez klik­

keljen a saját képére!

Zsírsátán szerint a Parnasszus írótábor kétezerhét

hozta a tőle már megszokott és elvárt színvona-
lat, szintet, szintúgy az előadók felkészültsége,
jártassága a témákban, a táborlakókkal szem-
ben tapasztalt hozzáállásuk megütötte és gyak-
ran túl is magasodta a Szintet nagy S-sel és kis
zint-tel. Csakúgy, mint a táborfoglalók székfog-
lalói kis székfoglalóval és nagy, helyenként kissé
zsíros szívvel.
A HÉV szentendrei végállomásánál gyülekező,
ifjú és nem-ifjú költőírók az első pillanattól kezdve
egyfajta élet- (később étel-)közösséget alkottak,
hiszen már ott és akkor elvégezték az öregebb,
korosabb írótársadalomra jellemző úgynevezett
klikkesedési szertartást, aminek következtében
figyelemreméltó két részre tudott szakadni a tá-
bor: a már és a még nem voltakra. Megfigyelhe-
tő volt, hogy Zsírsátán sokat nézett a még nem
voltak felé, egyesek kacsintásokat véltek látni,
de mindenképp egyfajta készség mutatkozott az
ő arcán, amikor egy-egy kézfogás, baráti mosoly,
csodatevés vagy boszorkányátok erejéig Lánchíd-
ként átívelt az említett két táborrész között.
Ó, hát ki ne vette volna észre érdeklődését – több
már volt táborozóval egyetemben – a frissen

95
elkéső és aztán mégis üdén odaérő Simon Adri felé,
aki saját melleiről később maga nyilatkozott igencsak
kidomborodó sikerrel. (Sokak fel- és kevesebbeknek
jutó megelégedéssel gondolnak vissza és rá.) Kísér-
gették, becézgették, utalásokkal tették izgalmasabbá
az ottlé­tét, és néha a hiányát is megutalták, s már ott,
a HÉV végállomáson észrevehető volt, hogy néhányuk
saját magát és őt egy szobába utalta volna, amint le-
het, de legkésőbb azonnal. Meg kell jegyezni, hogy a
vele majd’ egy kora születésű Zsírsátán is figyelem-
reméltó jelenségnek tartotta az I. V. (Isten /esetleg
Irodalom/ és Visszavág) egykori szerkesztősztárját és
gondozónőjét, s meg is kérdezett tőle egyet s mást,
válaszokat is várt s néhányra kapott.
Turczi István, akiről annyit tudna saját maga is írni,
hogy csak ennyit írna: a fiatalok megsegítője, íróköltő,
egyetemi pista, műfordítózó, szerkesztő, művelődés-
és parnasszustábor-szervező, igen okos, József Atti-
la-díjbirtokos, tatai, a telefonszámai 06(1)251-8163,
06(20)941-9427, de ezeket nem szereti megadni, vi-
szont a http://www.szepiroktarsasaga.hu/1-tagjaink/
Turczi_Istvan.htm címen ott van, válogatott verseit
Székely Magda világolta napra, és Zsírsátán szerint „A
többi csak kaland volt” kötete egyszerűen zsír.
De ne szaladjunk ennyire előle. Erőre kaptak, mind-
amellett némi gutát a melegtől, ami a kor Szentend-
réjére olyannyira jellemző volt egész múlt héten...
szóval a táborozók táborozás és fröccsözés helyett
erőt merítettek a Művészetmalom modern és direkt
szétmegkonstruált állításterében, a második emele-
ten, Ofra Zimbalista izraeli szobrászművész(nő) lépő-
mászó-ülő-vonuló-éneklő és szürke szobrai között. Új-
rafogalmazva és öncenzúrázva: hejj, de jó is volt, sok
állítás elhangzott, de jó is volt!
Rögtön Ofra Haza jutott mindenki eszébe, aki már
meghalt – de, akik élnek, azoknak az eszébe is csak

96
ő jutott – és Ofra Hazának semmi nem jutott
eszébe, mert ő már halott volt, mint Bartók Béla.
Mindenki helyett észre vett és kelt viszont Aczél
Géza úr, akiről ő maga elmondhatná, hogy ajaki
születésű és az Alföld szerkesztője-mozgatója, és
Ratkó József- és József Attila-díjazott és (vissza)
galoppozik, ha ideje engedi a (fél)édes hendikep-
versek közé. De azt mondom, hogy a Kassák-is-
merő Aczél úr megmondta és megmutatta, hogy
lóvátehetetlenül jól vágtáz K. Lajos életútján vé-
gig s vissza, úgy ismeri az 1887-ben Érsekújvárott
született íróköltő, műfordító, képzőművész
Baumgartner- és Kossuth-díjas férfi minden lég-
vételét 1967-es utolsójáig, hogy csak na.
Ott volt tehát Aczél Géza, és Ofra hazatelefonált,
hogy hol van Zsírsátán, aki meg ott volt és a fejét
ingatta, mint valami híd.
Elég az hozzá, hogy Kassák megült a fejekben és
összefüggött, átívelt és partot ért, 3 pont, pont
du 3, ahogy a francia mondaná. S ehhez nem
szorosan: a madár kirepült, a lovász pedig vis�-
szaült Debrecenbe.
Angyalosi Gergely tanár úr József Attilát hoz-
ta és magát, még ’53-ból, a legjobb szavak rá
talán a mindenféledíjas, aspiráns, elmagyar-
franciaszakosodott, eleltésedett és elfilozó­fia-
intézetesedett, ha nem túlzás: elegyetemesedett
és persze: elangyalosiasodott.
Mondta felállva, hogy dr. Bókai Antal és hogy a
tiszta üres vagy még inkább bűntelen és ezt kive-
títette, hogy J.A. és filozófiai, meg vallásosológiai
szempontból.
Ennélfogva és mint ahogy tudható, az 1951-ben
Pécsett született Bókay doktorúrnál 9 évvel fi-
atalabb Országos Kriminológiai Intézet a Leg-
főbb Ügyészség tudományos, kutató és képzési

97
intézménye. Feladata a bűnözés kutatása, a krimino-
lógia, a kriminalisztika és a büntetőjog-tudományok
elméletének és gyakorlatának fejlesztése, a kutatási
eredmények hasznosításának elősegítése, valamint
az ügyészségi fogalmazók, titkárok és oktatók kép-
zése. Más szavakkal: kifejezetten élénk párbeszéd
alakult ki.
Úgy, hogy estére természetszerűleg elfáradt mind a
költő, műfordító, mind a tanár és tanított. Mentünk
a Pap-szigetre, de elfordultunk balra ötven méterrel
és beértünk a szállásunkra, párosával, Zsírsátán Tatár
Balázs Jánossal, az egy szem leány a másik szemével,
és ki-ki, hogy mást ne említsek.
A szállásra nem lehetett panasz, parnassz annál in-
kább harmincszoros, tizenöt szoros kétszobás és egy-
szer-egyszer passzentos hármas, na de ne siessünk el.
A bográcselmaradást kárpótolta az ismeretest. A szál-
loda Gössersörsátra alatt mondta mindenki bor- és
szellemírta szövegét, Zsírsátán természetesen jelen
volt, figyelt, somolygott és homlokát húzta, a zsír szin-
te ki is ült az arcára, ahogy csak úgy odafigyelt.
Nem állította meg a sötétedés szokását, nem említette
meg: baszki, de nem látok, hiszen Zsírsátánnak nincs
szüksége, hogy lásson a sötétben. A sátor és szőr men-
tén (érted, Kassák!) mindenki megült és örült jól szó-
rakozva. Tolvaj Zoltán, aki 1978-ban látta meg a napot
valamelyik kora reggelen, és jól tud portugálul, lelemé-
nyességét mutatva fejlámpával állított elő és mondta:
aki ezt használja, vegye le tüstént a sapkát, még ha
senkinek sincs is. Itt Zsír nem tudálékoskodott a sö-
tétben, csak húzott a száján egyet, és csendesen figyelt
ide s tova. Tolvaj amúgy olyan hosszú szöveggel jött
elő, hogy nagyon jó volt. Még az egyébként nem olvasó
Vass Tibor is olvasott, az ötvenévnyi Turczit köszöntöt-
te, akinek tényleg annyi idén. Zsírsátán titokban meg-
őrül Vasstibitől, ahogy az ír! Később, ahogy annak lenni
kellett, összefolyt a bor a verssel, Miklya Zsoltról már

98
attól kezdve tudni lehetett, hogy majd a mély-
ség emeli magasba, Balla Istvánról meg, hogy
a hosszúhaj mögött ott van az esze. Ennyit ott
már lehetett.
De – mondja az örök fiatal Zsír – már 2004-ben
Egerben sem tudott ennél több semmit senki-
ről, és azt kellett látnia, hogy 2007-ben az a faj-
ta semmi nem változott benne, pedig Szendrén
csak délután ittak, vagy leghamarabb délben,
a rekesztő sörhőségben, a rövid távú memóriá-
ra parnasszkodva, hogy az ilyen, akinek zsír az
agya, jegyzeteljen, de már gimnazistaként pont
csak annyit nem tudott a körülötte szélesedő vi-
lágról, amennyit nem is kellett, mert a zsírvátesz
pont azért az, mert nem akar túllépni saját ma-
gán a világban, meg amúgy is csak a beltartalom
számít, az meg kilóban. Nem, Udvardy Bali
mondja, hogy nem, a vátesz atomjófej, és csak
a világról tud annyit, hogy egymaga megválthat-
ná, no persze nem akarja, csak feljavítani vagy
legalábbis javíttatni, megzsírozni, hogy forogjon,
vagy legalább az üresüvegeket váltsa meg, hogy
tudjon továbbra is váltani, ha hozzárak valami
keveset. Így, ezek után már maga sem mondhat-
ja, hogy semmi.
Zsírról egyébként tudni lehet, hogy így van jól.
A 102 éve létező József Attila tisztaköltészete
jut mindenki eszébe egy késő este megjelenő
idősíkban. Közbe jön az éjszak, a Tolvajjal és a
Tatárral Zsírsátán kiötli, de lehet, hogy az már
másnap volt. Nem. Másnap volt.
Vasstibiék befűtöttek és beszaunáztak már szer-
da nyolctól, Kürti Laci, a ’76-os, aki Balázs Fe-
renc-díjas, bevizeződött hajjal jelent meg a reg-
gelinél, dehát minden reggel úgy jelenik meg az
ember, ha az szaunázó és Szendréző-táborzó.
Payer Imi is megjelent és mondott valamit.

99
Doktor Bazsányi Sándor – aki 1969-ben kifejezetten
odaszületett Miskolcra, és láthatóan ő is eleltésedett,
elesztétaisodott és egyik pillanatról a másikra szo-
morú lett a szájalástól, ami önmagában is csak egy
álnokul költött fabula, ha figyelembe vesszük – meg-
jelent. Pátosz és vátesz vagy zsírtosz és zsírtesz Arany
Jánosban és a posztmodern korban. Most jön igazán
Udvardy Balázs, akinek vannak fent rengő (fetrengő
egyúttal) dallamai, de lassan rájön az ember, hogy mi-
ért, a magyar ember, hogy miért, a magyarságos atya-
világ, hogy csak későn magyar az igazi magyar. Nem
az elkéső, hanem a késleltető, a miért hogy, a múltból
merítő és az ott létező, azt kivetítő, vagy kivetíteni
nem tudó és ezért kesergő, berúgó, a szélsőséges és
sötétben nem látó, de tudó, érző: a zsíros.
Mert Zsírsátán szélső és magát magyar zsírnak valló,
és ezért egyben mint valami jelkép, magát is megvál-
tó, a múltat vissza és ki és aztán újból. Magyar ember,
magyar zsír (Zsírsátán, 4.6. és 2. is). Szóval: Balázs az
ezredvég és egyben ezredelő embere, ahogy minden-
kinek kéne, akiben van elég tudja mindenki, mi!
Zsírsátán így magyarázza ki: vesszen mindkét kar,
koros elhalálozás, kordonnak szúrt kard, körülhantolt
tarack, tosszátok meg nagyon, hungari cum laude és
ria, ria, felül a víznek hungárja, meg valami arról, hogy
coitus ergo sum! Lefordítva és akkor itt bejön a hajó-
motívum, meg hogy hova a francba ússzon az ember,
ha ott a fa (a minduntalan vizes hajú Kürti felszárad
harmadnapra), no meg, hogy építsen hajót akár egy-
maga bárki, azt is körülveszi a 99% nedvességtudat.
Látszólag nehéz innen és ezzel mit kezdeni-építkezni,
következzen itt egy sornyi a tiszta ürességből vízkiszo-
rítás gyanánt.

Zsírsátán bepofátlankodta magát a hálózatos kul­túr­

hába és terpeszkedik, szimatol és zúg. Király Levente,
aki ’76-tól nagyon ott van, és szeret sárkányfüvezni, és

100
negyedjére is utálja az arany közepet, no ő be-
hívta a táborba az internetet emberek formájá-
ban, és azokkal beszélgetett. Balogh Endre, aki
az egészet, mint médiát, tartja fontosnak, és
megcsinálta mán nyolc éve a prae.hut (volt ilyen
is: http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/), ismeri
Kertész Imrét, de nagyon, és internetezésben
a palimpszeszt. Mondta, hogy megújulóban a
Prae.hu kül(és remélem, más nem!)alakja. No, de
akkor már nem kérdezi meg senki, hogy ezek a
fiúk szeretik a Boards of Canadát, és otthon van-
nak amúgy a kortárs magyar zenei életben, és a
sok más, Zsírsátánt is többször foglalkoztató te-
rületeken, de nem folytatom, mert akkor egysze-
rűbb lenne a hírlevelet idemásolni. Ó, az iwiw,
mondaná valaki, aki nem Bada Dada.
És ment tovább, Gabriella elmondta, hogy
litera.hu, de ő sokszor elmondta és meghallgat-
ták és felvetette, hogy jogdíj és ekkor nyílt meg
és kiszelelt a társalkodás, mint valami kilyukadt
gumilabda. Vasstibi mondta, hogy jó-jó, de
első közlés és ennek ellenére átverik a  virtuál
szöveget a nyomtatón, meg más a képernyő
és amit lát. (Vízjeles képernyő nagggyon jó:)
A bárkaonlájn elhangzott Leventétől. T.  Zoli,
hogy a dokk.hu hatezervalamennyi, és de meg
van szűrés, végül is nem kell, dehát a vátesz-
szerep, hogy mindenki a magáét bekaphatja,
és minden internetnek van egy nyomtatott
verzió-törekvése. Nyomd a nyomatod, bébi!
A  spanyolcsapat például megjelenéshirdető
esteket szervez és a kivetített irodalmat (Buj-
dosó Alpár), meg úgy látja valaki, hogy olvas-
va, lapozva és önéletrajzolva is ott van egy-
szersmind. A parnasszus.hu mondta, hogy egy
archívum létezzen, mert egyre csak igénylést

101
gerjeszt, hogy rákeressen és megtalálja a régmúltat,
és ha magyar, ha nem. Közös evezőre jutottak a hajó-
motívum kapcsán.
Ebéd.
Ó, a nagymeleg, mindenki sült Szendrén, és nem
mertünk csókolózni és fogdosódni, pedig akkorra már
lassan négyre duzzadt a mellek száma, hogy az izzadt-
ság, meg mindenki tudja, hogy a mediterrán szerelem
a leghevesebb, mert a nap betölt energiával.
István-vörksop I. Persze a legnehezebb kezdeni és
főleg Dsida, utána Kassák, de Kassák aczélszerűen
erős és vaskos lett, ahogy D. Jenő-ünnepség keseré-
des, egyben de zsír is, jó, hát nemtom, hogy ki nyert,
de nem jut az eszembe se.
Zsírsátánnak nincs szüksége a jegyzetelésre, hogy
mindent tudjon, mert nem kell, hogy mindent tudjon.
Mondhatná, hogy pont annyit tud, de nem törekvő,
ezért módosítva: csak annyit tud. Ennyi. Mehetünk
tovább.
Az étkek, a dagadó és a fogyasztás.
Minden szinte a zsírnak állt, ahogy azt mondani szokás.
Az a meleg, ami nem halálos, alkalmas az evésre. És
ehhez nem szorosan: tömtük a pofánkat, mer ingyen
tömés kétszer tömít. Voltak problemák az italmérés-
sel, mert nem érvényesült, hogy drága ital jó ital, mert
minden ital egyforma, és a különbség a módszer kifi-
nomultságában elrejlik. Más szóval Tolvajzoli és Zsír
itták a viceházmestert, bármi legyen is az, és remek
szomjtalanítónak bizonyult, még, ha mást is ittunk.
Látszólag nehéz innen tovább inni, de mi tettük, igaz,
korántsem úgy, ahogy némely előző írótábor erre alka-
lommal szolgált. Kedves Magolcsay Nagy Gabival, aki
1981 és Miskolc, de már Eger, és a nő S. Adrival meg
söröztünk ebédek után vagy valamikor, és mindig elő-
került a szemérmetes-önérzetes-tekintetű udvaroló, s
mi csak néztünk arra felé, ahonnan jelent.

102
Valamikor, ahogy sétáltunk és ábécéztünk Tatár
Bali Janival és a ’87-es kora születésű Balajthy
Ágival, aki kicsitokaji lakos, de Debrecenbe isko-
lázták és próza- és tanulmány-díjas, velük men-
tünk a patakparton. Akkor aztán elénk kiáltott
valaki és kiállította, hogy nem varázslat, tényleg
jobbra keveredik éppen elő Zsírsátán asszonya,
a vörös-fekete hajzuhatagú csodaszépséges,
nagy­csöcsű és angolszász származású, talán ’80-
as kora születésű, aki – mit tesz zsír – hirtelen
szem­be került, mint valami muslica, és megtör-
tént a rövid légyott, ami mégse volt ott légy.
Rásöröztünk.
És csütörtök lett másnapra, a köztes idő Zsírsátán
szerint, mint a beszívott hasú menyecske, olyan,
mert akinek nincs hasa, az egyen magára.
Szokásos vizesblokk és svédasztali fehérje kom-
biteával, ahogy azt az évről évre fiatallá érő
Payer Imi, aki 1961 óta fiatal és olyan irodalom-
tudós, hogy mindent elhiszek neki, még ha az
nem is irodalom épp, dehát Arany János- és Nagy
Lajos-, meg a Junior Parnasszus-díj is mutatja,
hogy mások is hisznek valamit benne. Szóval Imi
3 darab teafilterrel itta a teát.
A meleg melegedett, a férfi szagosodott, a nők
meg nősödtek (direkt nem nősültek!), mire
egyszercsak arra került a sor délelőtt 10-től, hogy
kibújjon a feminista a kortárs női szerzők szájá-
ból, és összenyálazza nyelvileg a soviniszta férfi
magyarszagosok szőrös mellkasát. Ó, micsoda
hőlégkör ballonosodott ott a vészmalom szobor-
színházában, a feszültség nőttön nő(2t), a csajok
alteste a székbe fészkelődött, idomultak a face-ek,
mi a fészkes fene, fasza ficánkolás? Lélegzet leállt,
nem jött a hang, beállt a fetisiszta csendalak.

103
Zsadányi Edit jött, aki nem hallgatta el az irodalmi
értekezést és a kihagyásalakzatokat se hagyta ki és
Krasznahorkait úgy ismeri, mint Édes Annát, akit ös�-
szehasonlít az irodalomtörténetben bárkivel, aki alá-
rendelt. De Edit tanár(nő) tudta és mondta, hogy az
egész szocioirodalmi és társadalomelvárási, és igaza
volt, hogy a női váteszszerep, és nyögjük a nő-fér-
fi kapcsolódás búját-baját-örömét-szépségét és hát
persze, hogy kificánkol és néha kificamodik mindez a
nőnemű költők vershozzáállásában, és hogyne írná le
Kosztolányi, hogy Annára legbelül miféle csapda csu-
kódott, és már Zsírsátán is megmondta, hogy a szöveg
függetlenedjen végre le a szerzőjétől, és soronként
meztelenedjen, és azt jelentse, amit az olvasóban je-
lent. De hozzá kell jelölni, hogy miért baj – morgolja
félig magában Vasstibi –, ha a nő belenősödik a szö-
vegbe? Vagy Simon Adri szemén át kicsurogna már,
olvasható, hogy a picsába, de milyen nő vagyok én, de
költőNŐként funkcionálok! És közben olvassuk Erdős
Virágot, aki már 1968-ban nő volt és utána kétszeres
édesanya és már ’93-ban beszövegelte nekünk a nős
tényeket, szóval olvassuk, hogy fú, de szar a nőnek
ott, abban a jó szövegben. És tudjuk, hogy az 1880-as
Kaffka megírta az elszemélytelenedett nőiességet, a
túlélő nőséget, a lelkifájdalmas és a maga alá rendelt
nőt és a sok látens homoszexuális és kielégítetlensé-
gében erőszakossá váló hímet is odaírta, ó, hogy az
apjuk faszát! Ó, hogy a töméntelen terméketlen zsíro-
sodás csattantsa szét a seggüket!
A női alárendeltség kifejeződése a múlt századi asszo-
nyi költészetben párosodik és elvegyül az elhallgatott
és kikívánkozó feminizmussággal. Más szóval: hogy
tudnánk leválasztani a hájat a férfihasról, ha a há-
jas férfihas a férfi egyik fő ismérve? És nem szorosan
kapcsolódva: ha leszámítjuk a túlhízott férfitesteket,
megállapítható, hogy csak a nőknek van mellük.

104
Muszáj volt enni valamit. Persze Balajthy Ágival
és Adrival egyszerre.
Bedecs László meg rávilágított a délután lénye-
gére. A ’74-ben születését kezdeményező iroda-
lomtörténész, aki már 2003-ban tudta, hogy mi
a példának az oka, és később tudomást szerzett
Tandoriról is, helyesebben tudta ő előbb is, de,
ahogy írta: Beszélni nehéz. Nehezen beszélt Laci
úr, de fontos dolgokról, és állította egymás után
azokat, hogy tudtuk, az má’ igaz.
A posztmodern mint valami nehezen beszélhe-
tő iz-mumus, vagy, hogy mi a fene történik a
’80-’90-’00 években, és kik azok a költők egyál-
talán, amikor már meghalt egy csomó, és még
mindig csak jönnek és jönnek, mintha a kihalás
széle össze lenne öltve a születés ölével, ami-
nek persze baromira örülnek a feminista anyu-
kák, azon belül is az ölük.
A posztmodernséget talán leginkább a megol-
vadt zsírhoz lehetne hasonlítani, ami mindenho-
vá befolyik és – ha épp ott hideg van – beleder-
med, s ugyanakkor kenhető-formálható marad.
Ilyesmi.
Talán ettünk valamit, és akkor jött a megmon-
dó Payer Imi, a nők báránya, és olyat rögtönzött
posztmodernileg, hogy abban még Vasstibinek
(aki nem Munkást, hanem Kassákot szívott kis-
korában) és Turczi Istinek (micsoda párhuzamo-
sítás: Vass) is helyet kerekített, és tíz perc alatt
mindenki megtudott mindent. Mondható, hogy
meghódított és magával ragadott, de Zsírsátánt
nem hódítja és nem ragadja magával senki, csak,
akinek azt megengedi.
Turczishow 2. Hú, fasza volt, komolyan és ko-
molytalanul is. Néhol nőies.

105
Zsírsátán Zsadányi Editet idézi, aki pedig Derridát és
Helene Cixous-t: „A női írás lenne az az aktus, amely
létrehozza a nő cenzúrától mentesített kapcsolatát sa-
ját női létével.” És ez igaz a férfiírásra, ahogy ez lenni
szokott a pálinkázással ugyanúgy.
Az esti vihar szintén zsír volt, nekem az tetszett a leg-
jobban, amikor a felhők gyorsan mozogtak, de a mellek
reszketve megálltak. Elfogadási szintre szuszakolódott
a színvonal a posztmodern váteszköltőkkel együtt. Az
„és” közöttük kifelejtve, hogy nagyobb legyen a kava-
rodás. A hotel épülete volt az első, ami nem látszott
a holdsötétben, a víz megtócsásodott, felverődött és
gyorsan csurgott, amikor a felhők gyorsan zubogtak.
Minden kötelező érvényű hozzáértés nélkül odaittuk
magunkat az éjszakának, a gyertyafényes italozás, az
intimszféra-feszegetés és a sötétből elő-előbúvó Payer
Imi szépen ráhajlott a másnapi hajnalra. Olyan volt,
hogy amikor visszakerült az áram, kicsit bántuk.
Előkerült Adri férfija, és később jól egybe is kerültek
a szoros szobában, ahonnan átözönlött Balajthy Ági
és behált T. Bali Jani és Zsír közé, ott illatozott abba a
nagy, izzasztó melegbe hajnalig, hogy senki nem tudta
már, mikor ki horkolt szebbet, és hová párolgott el az
a sok fülledtség.

Szaunazárás, a vizes Vasstibi száradt a reggelinél

egyharmad napra, még 3 db teafilter került bele Imi
forróvizébe.
Turczi lastwork és lasztigördülékenység, szünet és ítélet.
Zsírsátán azóta forog a zsírjában.

106
„Igen. Ezzel az írásával emléket szeretett volna állí­
tani, főleg magának, de persze a többieknek is.”
Székelyhidi Zsolt – Zsírsátán, 107. o.

„Székelyhidi akkor a legrosszabb, amikor valami

jót ír.”
Zsírsátán

„...Ezt magyarázom, meg hogy a szerelem is mi?

Azt csak úgy kitalálták a vallások, és azóta elő-
szeretettel alkalmazzák, amíg a világ.
A plátói szeretet bezzeg! Azt senki se szereti?
Azt nem találta ki senki. A plátó szeretet talán
büdös? Vagy buzis? ...”
Zsírsátán – A plátói Zsírsátán, önkritika, 2007

107
A plátói Zsírsátán

Zsírsátán szerint a plátóiság olyan, mint egy erényöv.

Akkor szorít leginkább és ott, ahol min­denki a leg-
szebb. Legalábbis a leginkább önma­ga. Zsírsátán gya-
korta emlegeti azt az élményét, amikor utoljára és per-
sze viccből plátói szere­lem­be esett. Az ok egy lány volt,
a gátlástalanul gyönyörű típusú.
Ó, hogy mondta akkor, milyen keveset érez, milyen
kismértékben, milyen nagy mellek és feszes az a fenék,
a domb kerek, a hús rózsa, a szem kerek, a fül lapul.
Ó, mondta, kedvemre való a randi, még ha nem is ejt
rabul, ne vegyük alapul a nyilvánt, mert nem szerelem
itt, unalom itt, a nemiség meg amott. Mondta Zsírsá-
tán, és ott kezdett szorítani neki, ahol a legszebb.
A szerelem – nem bevallottan – nyakánzúdult, szájba
csapta, mint egy kacsó, más szóval: fülig ért a muszáj.
Elég az hozzá, hogy attól fogva találkozgattak, Zsírsá-
tán kivirult, agyarat lehetett forgatni benne, személyi-
sége mindenesetre megbomlott, mások előtt tette az
eszét, a nő előtt a szépet, maga előtt pedig az ajtót be.
Mindenki érezte: valami bort a levegőben. Valami vö-
rös, mint a csahos kutya szeme, mint Zsírsátán pedan-
tériája, amit a hajába rejtett, mint... a plátói szerelem.
Még, ha eleinte úgy tűnt, be is teljesül s kiteljesedik,
kibomlik, mint a temetetlen kutya hasa, mint a futva
menekülő fürtjei, mint a hernyóbáb. Még, ha úgy is tűnt,
nem volt szerelem, legalábbis nem az a klasszikus fajta.
Zsírsátán amúgy jól viselte a dolgot. Meghasonulását
tűrte, mint paraszt az ingujjat a tűzöngő napon, szerelme
szemébe égett, száján szürcsölődtek a szitokszavak, sző-
re dúsult és szőkére színeződött, egyesek szerint meg-
őszült, mint a nyár szeptemberre. Tűrte, míg tűrhette.
S amíg össze nem akart költözni vele. Mármint egyik
a másikkal, a nagy családi zsírházba, a 4 emeletes
palotaszépségbe, az uradalmi birtokra panorámával,
hogy életüket emígy is összekössék. Minek? Kérdezte

108
rögtön Zsír, aki eleve utálta, ha valakit minden-
nap becézgetni kell, meg elmenni vele a boltba,
hát még, ha ott is alszik vele, és nincs szex.
Mert bizony szex nem volt mindennap. Elmarad-
tak a napi kétszeri duhajkodások, a hétvégi pár-
nacsata, az izzadásig gyakorolt közösülés, mely-
nek a végét amúgy mindenki ismeri.
Aztán ott volt a közös pénzen működtetett kocsi,
amellyel együtt mentek dolgozni reggelenként, a
parkolódíj, amit együtt perkáltak ki, a közös bevá-
sárlás, ami csak vitte a pénzt. De a szex! A szex nél-
külözése volt a legrosszabb.
A szerelem hétről hétre változott, alakult, mint
sok koccanásos baleset után a Fiat Uno. S mint
lenni szokott, megmutatkozott a lány gyönyö-
rűséggel leplezett belseje, ahogy egy aranyér, s
Zsírsátán csak nézett, csak nézett... Ó, gondolta,
s később hangoztatta is, mi történt? Mi történhe-
tett? Kérdezte barátait, alattvalóit, bizalmasait,
munkatársait, édesanyját.
Mi romlott el? Mi már?
S a felismerés és a konklúzió úgy rohanta meg
egyik éjjel a kocsmában, a hatodik pálinka és egy
szép lányarcív elsündörgése után oldalvást, mint
a hosszútávfutó a célszalagot.
A plátói szerelem! Ó, hogy milyen hülye vagyok,
mondta halkan, hogy ne hallja meg más. Ó, hogy
én milyen szeleburdi vagyok – ezt hangosabban
mondta, hogy bájosnak tűnjön az adott körülmé-
nyek közt. Ó, hogy az a!
Azóta is mondogatja Zsírsátán: A plátóiság erény­
öve az eset után sokszor mentett meg egy ös�-
szeköltözéstől, egy közös autó fenntartásától,
de leginkább saját ma­gamtól és a szerelemtől, a
jégvágó alakú szerelemtől, ami apróra-szilánkos-
ra töri a jégkockákat, bár azok úgyis elolvadnak.
Csak jóval lassabban.

109
Székelyhidi Zsolt

© Zsírsátán, 1973–2009
Kedves Kornél, ennél a kornál két koronitát kor­
tyolva már mindegy, mikor és ki komál, komám, én
tudom, körös-körül koros kurvák vesznek körül, ke­
rülnek, kerítenek, örül a búránk, derül, azért álljuk a
sarat, ennél a kornál már, ezen a sarkon, vagy annál
a korlátnál várva. Mi tudjuk, Kornélom, mitôl döglik
a szerelem! Mi tudjuk, koronita a szájba, ékszínpiros
gatya a lábunk között! Füstös bárok... Kornél! Két
korty, még két kör sör! A szerelem könnyen jön,
könnyen marad, könnyen megy, ez a szerelem! A jel­
szó ennél a kornál, Kornél, barátom, pixelharcosom,
jól jegyezd meg, mert csak egyszer mondom el! Nem
csak a mell számít, hanem a far-hát!

111
Plátói
Ez olyan nehéz kérdés, hogy nem tudom. Feltenni,
félretéve a féltékeny hallgatást, mint mikor a felté­
telesen szabad vagy, a feltétlenül nem vagy, a lét­
elem vagy, a keretek kitekert kerteléstelensége vagy
egy kerítészárta, tompa kertben.
Életlen minden most, mert olyan nehéz élni éle­
sen és tisztán. Minden bonyolítás a szerelem hol­
tát sürgeti. Minden halott eleve, minden eleven
sajgóan éles és tiszta elôször, de összekeni ôket az
elôrebukfenc idô. Mindig össze, és nem szét vagy
be, mivel a folyamat zsugorít, a múlás elôtti koszos
csend összehúzza az ajkakat, berogyasztja a meglett
arcokat. A fogatlan levegônek lesz csak több helye,
ha kivégzôdik belôled az elfúló akarat.
Ez szintén olyan nehéz és soktételes, amilyen a tö­
meg, a rés, a törlés súlya a pillanatban és azelôtt.
Mire kiélesedne és megtisztulna újra valami is, leg­
bent véglegessé fogyunk. Amire elfogy az idô velünk,
tudni fogjuk, hogy nem is lehetünk többek, és nem is
leszünk többek egy olyan tétova kérdésnél, amit tán
fel sem tételeztünk.

113
„Vajon mi fog kisülni ebből?”
Zsírsátán: Zsíros ételek, 28. o.
Egy hosszú, barna hajú vers az utcán. Ha az ember
ilyet talál, elõször fontolóra veszi, vajon véletlen az
egybeesés. Persze ilyen korban már sejti az ember,
a véletlen beesések mögött a hátsó szándék, fõleg,
ha egy hosszú, szép hajú vers az, mivel hogy köz­
tünk szólva, az ember a buszon, sétálás közben,
vagy álmában sokkal több hasonló szépségût talál,
mint a kézzelfoghatóan valós életben. Persze ilyen­
kor már sejti, szép hasonlóságúak mögött az esés
tettenérhetõ, nagyon vigyázni kell tehát. Ha teszem
azt, találunk a valós életben egy ehhez csak fogható
verset is, semmiképp se olvassuk el! Maradjon meg
hosszú, barna titokzatosnak egy elvárható ideig, egy
ilyen vers ne lehessen nyitott könyv elõször, mert az
igék visszafelé sülhetnek el, akár megelõzve egy-két
kulcsfontosságú fõnevet vagy tárgyat is. Úristen, ne­
hogy elolvasd, ne tolongj a vers elõtt, ne keresd a
szavait megismerési hajhászásodban, ne lépj a lábá­
ra sem a találás utáni napokban, nyugodj meg. Hidd
el, õ tudja jobban, hogy olvass. Kinyílik, ha nem
erõlteted. Aki nem talált még verset, egyáltalán, úgy
képzelje el, hogy ül a váróban és jegy nélkül.

115
Olyan ez, hogy még nem volt ilyen. Úgy történik, ezen a
fura elsô héten, az ismeretségünkén, hogy teljesen átkavar
és felteker és összekuszál, ezek az érzések elkerülhetetle­
nül körém kerülnek, bekerülnek a szervezetembe, ott leg­
belül kerülnek a legtöbbe, olyan ez, olyan. Hogy elérzéke­
nyülnék már, de nem merek, mert alig-alig ismerlek, alig
merlek, alig, tétován közlekedek, közeledve lopom a tekin­
teted, kezedbôl rovom a köreidet, a munkaköröm határa­
it fe­szí­tem túl, mint a hirtelen húr, amikor folyamatlanná
lesz, szakad. Olyankor, ha itt vagy, ilyenkor, ennek az elsô
hét­nek a majdnem legvégén, a pénteki monitorszagban,
kez­dek csendesedni mégis. A csend olyan bennem, mint
a várakozás elôestéje. A hétfôi hangok elôvárakozása ez.
Amikor újra csak egy gipszfalnyi tér tart tôled távol.

116
Szeretkezem veled. Csókollak lassan, nem óvatosan,
csak las­san, határozottan, csókolom a szád, belülre
csókolok a szádba, nyelvemmel befurakszom a fo­
gaid közé, a felsô szájpadlásodig nyúlok, aztán kör­
körösen le és fel, a nyelvedet késztetve, csókolom a
nyelvedet, amit átdugsz az én ajkaim közé, bedugod
a számba, miközben csókoljuk egymást.
Vetkôztetlek. A blúz gyorsan lekerült már, a nadrá­
got a fe­kete zoknival határozottan, csókolózva hú­
zom rólad, közben el kell engedjem az ajkaidat, a
szemem izgatottan bámul a fekete tangádra, amin
átsejlik halkan dobogó vénuszod és fölötte a vékony
szôrcsík, szinte látom lent és fent körülötte a gondo­
san csupasz bôröd, érzem az illatát, az illatod elter­
jed a szobámban.
Nem hagyom rajtad a tangát, és határozott átkarolás­
sal megszabadítalak a fekete csipke 75cés melltartód­
tól, utána dobom ôket a nadrágnak és a zokniknak. A
kis lámpa oldalról sárgásvörös fényben fürdet minket,
miközben én újra csókollak, az arcodat, a pofid haj­
lását követve a nyakadig jutok, benyalok a füled alá,
nem lassan, de még nem gyorsan, kinyújtva hagyom
a nyelvemet és bizsergetô, hosszú, nedves csókkal ké­
nyeztetem a vállad, egyre lejjebb kerülve.
A melleid húsgombolyagján sokáig elidôzöm. Szí­
vom és nyalom a bimbódat, elôször a jobbat, aztán
átnyalom magam a balig, a fogammal vigyázva, de
azért erôteljesen harapdálom, a sötétebben kereklô
udvart teljesen a számba szippantom, átsürgölôdök
a jobb oldalihoz, és most az ujjaimmal is segítek, ös�­
szenyomom és elengedem a melled gömbjeit.
A hasadon kevesebbet nyelvezem, mert sietni támad
kedvem, lejjebb, a vékony szôrcsíkig, alá fúrom be
a fejemet, az orromat, beleszippantok a lenn nyíló
szemérembe, a nyelvem gyorsan megkeresi a fincsi
nedves járatot.

117
Elôkerül egy vastag cérnagombolyag és egy éles kés. Pun­
cid két partján izguló combjaidat szétrántom, a kezeim le­
csúsznak a bokádig, áthurkolom a balt és megcsomózom,
feszítem, hogy lássam, tart-e. Kihúzom a franciaágy széléig,
és gyors mozdulattal a fémsínhez görcsölöm, aztán átnya­
lom a combodon magam, a másikig, le a másik bokádig,
megismétlem a kötözést.
Nézel, a szemeid izzanak, a fényük mögött már ott a heves
izgalom is, néma, türelmetlen vagy, én egy lehelettel szo­
rosabbra csavarom a vastag cérnabilincset, pillanatokon
belül szétfeszülnek a selymesen finom kezek.
Nem állok meg, a feneked alá tuszkolok egy kispárnát, köz­
ben megmarkolom az egyik melled, karmolva lehúzom,
elengedem, a körmeim durván, de nem nagyon, a lábad
közéig érnek, markolom, amit érek, két ujjam is belefeszíti
magát a forró nyílásba, mélyre taszítom ôket, erôsen meg­
szorítom a nagyajkakat a többivel.
Mozgolódsz kéjlôn, kiliheged a felszoruló levegôt. Csókolni
kezdem a puncid felsô harmadát, kinyalintom a csiklódat a
rejtekébôl, szopogatom, két ujjammal karmollak belülrôl,
a másik kezem átnyúl mindenen és belekap a csöcseidbe.
Egyre csak vonaglasz a kötelékekben, alattam, elhagyom a
bimbókat, és az ánuszodba tolakszom még két ujjammal.
Mindenütt enyém vagy. Érzem, hogy elélvezel, rángatsz,
szabadulnál, de mégsem, felülnél, rám nézel, ott kell ma­
radnod.
Beléd hatolok. Csurgó lyukad magába szív, a legmélyebbre
igyekszem, lökök rajtad, még lökök, kihúzom, visszanyo­
mom, húzom. Három ujjal kaplak bentrôl el, szorítalak,
nem engedlek, végül kiveszem és a fenekedbe erôltetem
ôket. Megint ki és be a pinádba, ki és a fenekedbe. Lucskot
akarok, a lucskodat kenem beléd.

118
A farkammal feszítem szét a lyukat, beléd­eresz­ke­
dem, eleinte lassan mozgok, de egyre gyorsulok,
közben a kezeimmel felváltva a puncidat és a melle­
idet fogdosom, a hasadat karmolom, elôredôlök, és
szájba csókollak, megharaplak, felszisszensz, a nya­
kadra tekerem mindkét kezem.
Elélvezel, még, sikítasz, elcsuklasz, rángatózol és
rángatnál, de nem szabadulsz, a seggedbe élvezek,
megrándulok né­hány­szor, rád csuklom, a lihegésem
a melleden meg­ke­ményíti a bimbót.
Egyáltalán nem akarlak elereszteni.

119
Furcsa és hirtelen minden, mint a vizes tavasz, a kiömlött,
elárasztó, feltöltô folyó a lassacskán frissülô várostesten.
A hihetetlenül kecses hajnal, mint minden ilyenkor, hal­
kan tudatosul a csendes szélben. A félreúszó ébredés le­
het ilyen különös-szép illatú még. A levegô világítani kezd,
ahogy érkezik a nap. Visszahunyom a szemem. Május ki­
lencedik napját illik álmokkal kezdeni.
Mozog a fény, melengetô kinn, te most nem vagy itt, a pár­
na az illatoddal telve csábít. Simogató, ahogy benn mara­
dok, ahogy megfogod reggelente a kezem, édeslô puszival
kedveskedünk, mosollyal, szólni nem szükséges.
Egy pillanatra szakasztott olyan a világ, amilyennek len­
nie kell.
Nem maradok mégsem. Jó elôre vágyom rád, tudom,
nem­soká találkozunk. A nap citromos sárga már, szárítóan
me­leg, a vizes májusföld gôzölget egy-egy apró gomolyt,
en­gedelmesen. Felöltözök és vidám vagyok. Kilépek, vá­
rom a buszt, eltöprengek a fákon, a zöld színeken, az ötven­
ha­tos villamos tizennyolc perc gondolkodási idôt ad.
Kevéssel kilenc elôtt a moszkvára érek. A táskámat tapoga­
tom, miközben másik villamosra várok, ami a munkahelyig
visz, nehogy otthon hagyjam az ajándékaidat. Május kilenc,
kilenc óra. Sétálok a Márvány utcán, nem sietek. Nyugod­
tan vigyorgok. Az utcatömeg kifolyik a szemem közül, mint
a vizes tavaszi második kerület, az apránként száradó aszfalt
vagy a vasúti híd alatt kattanó szerelvény a Déli felôl.
Bejelentkezem, felmegyek, sípol a beengedô konzol, ott
vagy-e? A kezemben virággal bazsalygok rád, te nem tu­
dod, hová legyél, meglepôdsz és örülsz, hogy látsz vagy
valami hasonló. A szemedbôl ezt olvasom ki, elcsókoljuk
egymást, vigyázva az illendôségre, mintha továbbra is ál­
modnám ezt a reggelt, mintha megragadna ez a pillanat,
kiözönlik az a szerelmem feléd és a tiéd meg felém, kiönt,
mint a hirtelenül áradó folyó, kipattan, mint a hajnali szir­
mok a csokorban, amivel téged köszöntelek. Ma egyálta­
lán nem akarunk dolgozni.

120
Más kapukat döngetünk, ugyanarra jutunk

Edit, kicsim, ez a szövegsor csak a tiéd

A hozzádérhetetlenség egyik költeménye
Amikor nem vagy itt, most írom, kedves,
Édes és éjszakai és nappali harcos és harminckét
éves és há­rom hónapos

Ha ma hozzád érnék, érintésekre

és ujjhajlításokra osztaná­lak
Ismerlek úgy, ahogy az ujjaim sorban,
ahogy az érintôk pár­hu­zamosan
Ismerlek tíz ujjam minden nyalásával, ismerlek
Fülledt szavaim járásával és combjaim combjaid
súr­la­dá­sá­val merlek meg is
Merlek meg

Megmerítkezni, érintkezni tíz kézujjam,

kedvesem, megidéz
Leereszt, függönylét, vöröslô fürtjeid gyûrûjét
Képzelem magamon körül, ahogy a selyem, a tüll,
a Vörös fénye sohase mattul
Elfénylik hozzám és kinyíló
Karjaimba ömlik
Áramló szín a tiéd az
Enyém

Ujjammal bontom szét hajad sûrûzôdését

A másikkal a másik kezemen az arcodig érek
Sorban simul az ujjsereg, felkelti bôrödön arcpírodat
Felkéri táncolni ajkaidat, imára húzott szemeid csukva
Szárazra ázott és nedves mégis az érlô éledés

Még nem vagy itt

Még az arcodról alig pereg le mindkét kezem
Ujjaimévá teszlek, mint ahogy árnyékot hagy el a nap

121
Egy hajlításra vagy
Csak arra vár mindkét szemem
Csakra nyílik, mosoly fakad, mellek ringulnak
Amerre jársz, egy hajlításnyira
Egy kézhajlításnyira érsz tôlem
Részben itt vagy és egészben vagyok a tiéd

Részeg este, csöngetsz

Rajtam át lépsz az életembe
Részeg vagy, én részben vagyok
Részedbôl részesülök
Részegész

Hogy lennék józan, hajvörösöd a karomban

Egyhajtásra felkortyolom az italt
Hajtalak, az ágy felé félúton felfallak
Kisfalat, falnak dönglek, sötét van
És éjest
Egyöntetû a csók s az ujjaim mit meg nem találnak

Az ágy felszisszen, mámorszemed rajtam függeszted

Tévéfélhomályban a tested felérôl kerülöm le már a ruhát
Kék és vörös árnyékfénysugár, a szoba megtelik
Ahol sötét és forró vagy, ott akarlak leginkább

Ujjaim haladnak hajlítanak, gyönyörû hajlamosság hussan

Közöttünk a megkavart éjszín villámlik
Közülünk te választod ki
Ki lesz aki áld és az áldozat

Kezeim közt, Edit, eleven vagy és illatos

Ujjaimra tûzlek újra és újra
Végletes vagyok és alázatos
Ahogy megnyúlok, visszanyúlsz, ahogy nyúlok, viszonyulsz
Hajlongunk, bókolunk, lihegünk, szakadunk
Újjáélünk, ahogy az éj ujja hajlik

122
Végül csak elcsitulok
A karomba kerülsz, körbekerítlek kétkézzel
Ajkaink forrnak még és leheletünk perzsetûz
A hajlatok egymásra egyenesednek
A szemünkbe visszatérô idô nedves és elborító
Egymásra csurog rólunk a víz, ahogy elpilledünk

123
Itt volt egy vers, de Zsírsátán kérésére kivettem, mert
tényleg nagyon buzis volt...
Székelyhidi Zsolt

„Buzis volt!”
Zsírásátán Székelyhidi egyik,
a kötetbe be nem került verséről
Mérges vagyok, mert nem vagy itt, és csak ez a meg­
növekedett tér szerepel a szobámban, ez a túlzások­
kal teli, amiben mindig túlférek, egészségtelenül ter­
peszkedem, burjánzok nélküled. Túlzottan ehhez a
szobához tartozol már, hogy ne itt helyezkedj el. Ezek
a feszítések engem kötnek le inkább, én foglalkozom
a fesztelenítô térítéssel, a térség legnagyobb hiánya,
mondom, túlszárnyalom ezt a szobát is. A hangomat
telefonba próbálom sűríteni, és odamondom neked
valami másik helyre, amit itt gondolok, de persze,
hogy képtelenség közvetlenséget közvetíteni dimen­
ziók nélkül, persze, hogy a bor vagy a sör és a fe­
lesek beszélnek félre, vagy ez a méreg térül rosszul
meg. A helyedben itt helyezném el a sóhajaidat, a
kézmozdulataidat a pislogásaiddal egyetemben, eb­
ben a világban, az enyémben, ami ez a szoba és az
erkélyajtó mögött a kert. Amit a telefon közvetít, azt
lerakom, bontom a vonalat, elköszönök, egy mérges
vagyok-esemes még futja. Nem dühbôl, inkább szo­
morúságból vagyok mérges, mint ahogy ez a szoba
sem inkább az enyém, csak segít távol tartani a töb­
biek szobáit tôlem. Az esemesemre közben egy így
alakult és egy csók a válaszod. Nem nyugszom meg.

125
„A plátói szerelem nem az elfojtásokról szól, nem a
mér­gek­ről, nem is Pocahontasról a vécében. A plátói
szerelem alatt nyugalmat, szinergiát és mérhetetlen
sza­badságot értek.”

„A plátói szeretet az, amikor valakit akkor is szeretünk,

ha már nem kell.”

„A plátói szex felláció a rómain.”

A plátói Zsírsátán
Megyek és hosszú, barna hajú verset találok. Gondo­
lom, ilyet még nem láttam, hát akkor megnézem, mi
lehet. Mi a hosszú, barna hajú dolgok elõnye, hátrá­
nya, miben különösen, mi egyáltalán nem, tulajdon­
képp hogy miért akadhattam belé ebbe. Sétálva olva­
som, találomra nyitom, zárom, a hosszú versû, barna
hajú érzéseket közöl. Nem akarom igazán érezni,
gondolom, mivel annyi mindent éreztem már, ahogy
mentem régebben, menõ voltam, sok érzés keresett
meg akkoriban. Ezt a verset csak felszínesen akarom
megismerni, az illatát már így is érzem, nagyon finom
illatú barna hajas vers, nagyon szép egyenes szálú vers
ez. Csak magam ismétlem, a vers egyes motívumait,
nem tagadom, nem lehetek érzéketlen, bár igyek­
szem, elkerülõen viselkedni, elõkerülõ vagyok még­
is. Itt vagyok, itt megyek, a vers jön velem, én meg
ismerni kezdem. Mi tagadás, mi nem vele kapcsolat­
ban. Ezen gondolkodom, miközben a barna leomló,
lesimuló, magához húzó és illatos, nagyon egyenes
szálú verset simogatom, huh! Észre se vettem, ez az
érintkezés nyomot hagy bennem, meg is ijedek, nem
is tudom. Olyan ez, hogy megyek, azt se tudom, hová,
beleolvasok a karjaiba, az arcát olvasom ki belõle, a
szemeiben idõzök, a zöld szemei izgatnak, ó. Elve­
szítek valamit, tudom, ha tovább olvasom, nézem,
ha belemerülök az olvasásba, már nem is az utcán
megyek, a verssel járok, ez a hosszú barna, egyenes,
zöld szemû elcsábított, hogy legyek így menõ, gondo­
lom utolsónak még, a járás elfogadásával elvesztem
egyetlenségemet. A fõ fogáson túl vagyok, hirtelen
elhatározással belemarkolok a vers fenekébe, mire
persze õ felsikolt, a szemei azonban elárulják, az ajkai
sokatmondóan kinyílnak, de már eleget tudok róla,
most nem akarom, hogy többet szóljon, amúgy sincs
a beszédnek itt az ideje, az egyetlen értékelhetõ ötlet­
tel állok elé, a szavaknak. Kitárt ajkaihoz tapasztom az
enyéimet, szóközbe csókolom, számba veszem a vers
mondanivalóját. Igazi nyelvésznek érzem magam, a
vers illata körbevesz, elégedett vagyok.

127
Kedves Belkántó!

A www.adultfinder.com-on találtalak meg, kép nélkül

sze­repelsz, szépen énekelsz, bájos vagy, szereted a nyá­
ri flörtöket, kinyílsz a fiatal férfiak elôtt, vagy megnyílsz,
asszem az elôbbi. :-) Szóval nincs kép rólad, én meg kí­
váncsi lettem, mert jókat írsz, hogy mûvészetszeretô vagy,
szereted a mûvészeket, én is mûvész vagyok a szó egy-
két mellékértelmében. Szeretsz énekelni, a csodálatos
mandarint elnyomtad otthon, ahogy írod is, a kádban, víz
alatt. Kintrôl buborékolt az egész, de benn, ha vette volna
vki a fáradtságot, nagyon szép élmény lehetett volna...
Rossinit tudsz? ;-)
Én is fenn vagyok, béla160gb a művésznevem. Persze ez
nem is hangzik úgy, mint a tiéd, az enyém prózaibb, kis
poémás beütéssel, a munkahelyi gépem vincseszterét
hívják így.
Küldj képet!
Az van, hogy miskóciában vagyok este tízkor, én is. A be­
mutatkozó versedben írtad, hogy kedden mindig a mnsz
déryné-kertjében üldögélsz akkortájt, és énekelsz. A po­
hárvízbe hajtod ismeretlen arcodat alul, az ajkaknál. Ahogy
kinyitod és elhagyja az elsô hang a torkodat és kijut a sza­
badba, nem a szabadba jut. Ének a vízben, nagyon szép,
amilyen te lehetsz. Nem tudom, mikor, talán, ha küldenél
vmi fotót, ahol énekelsz a pohárba, hogy megismerjelek...
Én többszínû hajjal fogok odaérni, leszállok a vonatról,
mert pestrôl jövök, verssel készülök, odaülök majd mel­
léd, te buborékokat fújsz, én megpróbálok belehallgatni,
de leginkább csak nézlek majd, mint donizetti, olyan hang­
ja lesz annak az éneknek, valami szerelmi bájitalos hangja,
úgy gondolom, ahogy itt ülök, ímélt készítek a teához és a
pirítóshoz. Este van. Meztelen vagyok, és...
Ha küldenél képet, elmennék. Vagy csak a bub­o­ré­kok­ról.

128
A béla160gb-re menj majd fel az adultfinderen, ott
van kép rólam, épp ülök és egy breakbeat-operát
írok. Még nem fejeztem be, 12 percesre terve­
zem. Palotai lejátssza, azt ígérte múltkor a trafó­
ban. Ha miskóciában nem is, de esetleg szerdán a
mokkacukában találkozhatnánk, akkor van rewind,
és break. Jó szokott lenni.
Szeretném, ha találkoznánk. A zene olyan jó,
ahogy egyik volt barátnôm említette. Összehozza
a dolgokat. Szóval kedd este.
És küldj képet!! Remélem, lány vagy! :))

nagypussz
bb

129
Szerintem Székelyhidi hasonlít egy akasztott vödörre.
Ömlik felülről az eső, telne-telne, de alul lyukas, vé-
kony sugárban hagyja el a víz, amit felül kap, öntözi
a földet. Az eső a csókolás, a plátóiság alulra süllyed
és szexin sugárzik.

130
Hóba hajolt földeken,
Télbe hulló helyeken,
Hideg szélben keresem,
Szürke ködben szaladok,
Felállok, ha elesem,
Zihálok és kutatok,
Naphosszakat átfutok,
Megállok, ha tehetem,
S az arcokra gondolok,
Az arcokra gondolok,
Megállok, s elindulok
Újra, megint csak futok,
A szemekre gondolok,
A testekre eszmélek,
Ha hajnalban ébredek.
Hóba fagyott álmomban,
Fehér hideg záporban
Vajon utánatok találok?
Vajon előttetek állok
Még valamikor,
Még valahol?

Hóba hajlott hegyeken,

Örökjeges helyeken,
Elfedett ösvényeken,
Erdősűrű utakon
Utolérsz-e valahol?
Utolérsz-e, nyugalom?

131
Nyugalmas, elmélkedôs
Állunk a denevér alatt, a bicajok ledobva a pad
mellé. Régebben Campingem volt, kék, de papá­
tól kaptam egy versenyvázat, és összeraktuk, jó
gép lett, most azzal megyek. A denevér szürke és
nagy felettünk, ormótlan, mindegy, állunk, várjuk,
aki gyalog jön, jégkrémet nyalunk várva, nyalva
várunk a denevér alatt, az árnyékában. A fürdő fő­
bejáratánál, a denevér téren, nincs amúgy neve, de
én úgy hívom, vagy csak denevérnek, mert a fürdő­
főbejárat valójában egy hatalmas betonmonstrum,
az alatt kapuk és jegypénztár, meg padok, ahova a
bicajokat dobtuk, én a versenyemet.
Jön, és röhögünk valamin, és nagyon fehér bőrű,
le fog égni a fürdőben, amin nem röhögünk, mert
az evidens. Május első hétvégéje van, a strand
mindig elsején nyit, de most az sulinap volt. Nem
a főbejáraton megyünk be a denevér alatt, hanem
papámékhoz, akik az oldalsó kapuval szemben
laknak, a Szerencsi villában. Oda tekerünk, ő gya­
log jön, ezért lassan, még nincsenek fürdőcsajok,
a szezon később kezdődik, szinte meleg sincs, le­
het, hogy fürödni sem fogunk, nem vetkőzünk le,
nem fogunk leégni, csak kicsit benézünk, talán a
fürdőmoziban egy Bud Spencer filmet… A dene­
vérnél pénzért tudnánk csak bejutni, nem ott me­
gyünk be, nem fizetünk, mert papának belépője
van, minden évben megkapja, mert tanítványa volt
a fürdőigazgató. Valószínű, mindegy, bárkit raknak
oda, gyerekkorában nagypapa tanította neki a test­
nevelést. A Szerencsi villa egy kis vályogház a fürdő
utcájában, az utca, a Gábor Áron elején, ötven éve
papiék lakják, a tetején szürke gömbdísszel, s ben­
ne, meg rajta egy háború ütötte lyukkal, a háború
a második volt, nem hiszem, hogy ötvenhat. Mindig
mindent elfelejtek, de lehet, hogy ezt meg sem kér­
deztem még. Pajti, a kuvasz üdvözöl, ami vérmes

133
ugatásnak hat, bicajokat, versenyt le, beköszönünk, pa­
pinak még nincs nyomtatott bérlete, felkap magára kék
melegítőt, és jön át a kapuig velünk, mert ismeri a jegy­
őrt, a beengedőt, közben mami kérdezi, hogy éhesek va­
gyunk-e, mert összeüt húsz-harminc szendvicset, amúgy
is épp főzni készült. Köszönjük, nem kérünk, megyünk
moziba, mondom, valahogy kezd egyértelművé válni a
Bud Spencer benézés. Papi kékben köszön messziről, a
beengedő visszakiált, hogy vagy, komám?, kérdezi papi, ő
azt mondja, jól, közben mi intünk és besietünk, ahol más
dimenziók vannak és minden megváltozik. Vacsorára ott­
hon lenni, mondja utánunk papi, igenelek, köszönünk, és
miénk a strandvilág. A mozijegy az első, aztán van még
idő körbebolyongani, nem sokan vannak, az uszodában
inkább öregek, a meleg- és a forróvízben kicsivel több,
de az se sok öreg. Megnézzük a teknősöket, télen mindig
lefedik őket, és nem is igazán megnézzük őket, inkább
csak arra megyünk, a hullám mellett vannak, a hullám
óránként megy, a medence hirtelen mélyül, legalábbis
régen hirtelen mélyült.
Eszembe jut, de nem foglalkozom vele, hogy az egész
gyerekkoromat a fürdőben töltöttem, denevérárnyékban.
Soha nem alatta, hanem a kisebb oldalbejáraton mentem
be, papával, néha mamival. Ha papival, akkor mami ott­
hon maradt és főzött, esetleg szendvicset készített, sok­
szor viszont mézest csinált vagy zserbót, majd rákapott a
kekszestésztára, mi legalábbis annak hívtuk, csokis keksz­
rúd, vagy kekszcsokirúd, a lényeg, hogy vastag és én soha
nem kértem bele mazsolát és narancshéjat, de ezt mindig
minden sütés előtt el kellett mondanom nagyinak, gondo­
lom, azért, mert ő egyébként mazsolásan, héjjal szerette,
de persze a kedvünkért kihagyta belőle, volt viszont, ami­
kor azért belecsempészett egy csipetnyit mindkettőből.
Nagyapa mindenkit ismer a városban, például Pinczés
Jancsit is, aki megtanított úszni, a kartempó és a láb után
egyenest beledobott a mélyvízbe a kinti fürdőuszodában,

134
na, persze nem süllyedtem el, látszott, hogy jó úszó
leszek, Jancsi be is íratott az SC-be, jártam verse­
nyekre, és nem voltam ügyetlen, de nyerni nagyon
kevésszer ment. Volt egy emlékezetes győzésem
azért, amikor 100 mellben egyedül indultam fiúk
közül, és a másik sávba mellém tették a 100 melles
lányt, együtt indultunk, elrajtoltunk, és nagyon küz­
döttem, de hideg volt a víz, és nem nagyon szeret­
tem versenyezni már akkor, így – bár első lettem a
kategóriában – a 100 melles lány megvert, én meg
ráadásul vizesen, fáradtan és fázva és lemaradtam,
szóval nem volt jó… Abbahagytam az úszást.
Nagyapa mindent elintézett, szerintem először neki
volt tandembicaja a városban, mentünk is vele, ő
elöl, én hátul, és leghátul a csomagtartón – nagyi
letakarta pléddel – a húgom ült. Mentünk köröket,
kimentünk a reptérre, át a szakközép felé, a dene­
vérnél vissza. Nagyapa mindenkivel leállt beszél­
getni, füttyszóval, kiáltással, heves mozdulatokkal,
de állandóan leszállították volna a bringáról, ő meg
persze le is szállt és kérdezte, na, hogy vagy, ko­
mám?, ők meg mindig mondták, hogy jól, és én is
köszöntem és mosolyogtam, de mentem volna már,
mert nekem nem volt miről beszélgetni velük, mo­
ziba sem hiszem, hogy jártak.
A Bud Spencer filmektől mindig úgy érzem, hogy
könnyebb tekerni a bringát, elég gyorsan száguldok
és az még nem is a teljes sebességem. A fürdőmozi
olcsó és kicsit lepukkant, meg fürdőszékek vannak
benne, valójában fehér egyenműanyagok, mert az
emberek beesnek nyáron vizesen és szerintem bü­
dösen a klóros víztől, kisgyerekkel és nyálkás labdá­
val, ne kelljen túl sokat takarítani.
Nyolcra ígértem, hogy otthon leszek, de a fürdő
hatkor zár, mindig a Morricone-filmzenével, so­
sem tudom a címét, de folyton a fürdő jut eszembe

135
azóta is róla, helyesebben, míg élek, papiékra, a Szeren­
csi villára és a strandfürdőre emlékeztet, amit később a
földig romboltak, hogy a helyére egy parkolót építsenek.
Papiéknak be kellett költözniük Debrecenbe, na, szép kis
lakás, de azért ötven évet lehúzni a Szerencsi villában,
és öregkorra bemenni a tizedik emeleti kétésfélszobásba,
ahhoz kellett egy kevés emberfeletti. Az emberalattiról
nem is beszélve.
Persze, mindenre minden ráépül, a múlt ledől így, úgy,
ráépítenek parkolókat, a parkolót ledöngölik, és ráemelik
az új Aqua-Palace élményfürdőt, abba beleemelik a fia­
talokat, akik később elmesélik majd, mennyire szép és jó
volt húsz, harminc éve, amikor még állt az Aqua-Palace,
és a lányok oldalról látszó mellét ki-kibugyogtatta az él­
mény-buborék a pezsgőmedence közepén, na, és azok a
lenge bugyogóik...
Fél kilencre érek haza, már megy az esti film, anyuék
nézik, ilyenkor késhetek, de amúgy is van alibim, nagyi
kekszes rúdja, ott a bal kezemben, kis nejlonszatyor­
ban, nagyjából húsz perc gyalogútra a szürke, batár-
nagy denevértől.

136
Áramszünet kéne, amolyan párhetes, mindent be­
leadós, kiadós, odabaszós. Azt mondom. Nem kell
kora reggel, az illatok miatt a metrón, az illatokkal
vonuló nôk vonuljanak, menjen be dolgozni, aki
akar. Dolgozza meg az elsôt, a kávé utáni rögtönit,
mondjuk, amit tízig le kell adni, készüljön el az a
pdf, a jpg, fusson ki a nyomtatóból a Tisztelt Uram-
nyomtatvány, menjen el a viccelôs körímél az ins­
tant borpincészetrôl is, hadd mosolyogjon, aki épp
két dolog között ül.
Az áramszünet jöjjön CET szerint 10.45-kor. A
képernyôk sötétje mögött láthatóvá lesz a dolgozók
gülü szeme, a neonégôk kihunyását senki nem kons­
tatálja, a mobilok mûködnek, a szolgáltatót nem le­
het elérni. Néhány megjegyzés, néhány hogyaza – a
dohányosok kimennek a teraszra és egymás után két
cigit is szívnak és egyszerre nevetnek, de ez még nem
önfeledt fajta, benne van a határidô, délig le kell adni
az otp-hirdetést a Figyelôbe, ó, kezdhetem elôrôl az
ímélt a seatos Vikinek, már majdnem megírtam, pi­
csába. A kávégép nem megy, a ClearWaterben van
még pár adag forróvíz, abból készülhet az instant
kávé. Vécézni lehet. Valaki lemegy a trafikba cso­
kiért. Az áramot hamarosan visszakapcsolják, vagy
legalábbis sokak szerint. Jön egy futár, elviszi a régi
dvd-ket és hozza az újakat. Biciklis.
Dél körül átmegyünk a plázába enni. Néhány kajálda
nem ad meleget, mert villannyal sütne, a mikróval
dettó. A McDonald’s-ban langyos a sültkrumpli,
azért kérünk két adaggal. A fagyigép még jó fagyit
ad, abból is.
A forgalom valahol durran, áll, a metrókijáratnál em­
berek fogják a mobilt, hogy késnek, ki tudja mennyit,
de szerintük fél órát max. Nincs térerô. Hiába fogják,
próbálják. Francba. És a fülke?

137
Kora délután a dolgozók hazamennének, a határidôt nem
lehet tartani, dehát van mai leadás, hatig muszáj. Szinte
biztos, hogy túlórázunk, emiatt megy a bosszúskodás, pá­
ran le fogják késni a CSI helyszínelôt, meg a vásárlás. Ta­
lálgatás, vakta.
Se index, se origo, a rádió se, az utca áll, valaki gyalog
érkezik, azt kérdezik. Mit tudja ô, nincs semmi, mármint
áram. Ja, akkor nincs semmi, mondja másvalaki.
Áramszünet mindenkinek, Zsírsátán szerint, elôbújik a fo­
lyosókanyarból és vigyorog. Néznek rá, hogy mit mond,
hogy érti, nem képzeli, hogy benn üljön mindenki, amikor
a leadás van. Meg az otp, meg a seat van! Túlórázni fogunk,
nem akarhatja, hogy… És ha nem jön vissza? Az áram,
mondjuk, ki tudja, meddig? Ki dönti el, hogy itt tegyük kar­
ba a kezet? Ki mondja, hogy akkor haza és majd reggel és
megcsináljuk. Vagy majd visszajövünk. Nem érted?
Az áramszünet állásáról hírt áramszünet idején nem vagy
egyáltalán nem, mást meg pláne nem kapni. Nem tudsz.
Nincs az a folyamat. Mindenhez kurva sok elektron kell.
Mihez kezd most? Mindjárt sötét.
Kora este a dolgozók háromnegyede hazafelé, a maradók
hôsi állhatatossággal nem. CET szerint 17.40-kor eljön a
kézzel írott üzenetek ideje. Feljegyzések holnapra, magá­
nak. Nincs vezetékes sem, ami a legrosszabb, nincs elérési
út, csak a kocsi, gyalog meg elérhetetlenség az egész. Az
utca áll, a forgalom többet durrant, kiabálások és duda,
egyéni akciók és pár baleset, fôleg mérges koccanás öttel.
Az illatuk nélküli nôk mennek gyalog, mert a forgalom stag­
nál, a messzebb lakók taxizva, csak nem jön, mert semmi
nem megy, a sokkal messzebb lakók talpraesettebbek vagy
türelmetlenebbek, mennek gyalog és tudják, kiszámolják,
hogy jó késôn lesznek otthon, elszalasztják a CSI helyszíneket
és a vásárlást, majd esznek szárazat, összedobnak valamit a
hûtôbôl. Valakinek eszébe jut, hogy nincs tévé, meg a hûtô
leolvadt, a mély talán éjjelig okés, de a villanytûzhelynek
annyi, ha nem jön vissza az áramerôsség.

138
Aztán eszébe jut, hogy nincs otthon net, nem
tud zenét se, ja és villany, talán van pár gyertya a
kirakatromantika miatt, amúgy meg a holdfény, oszt
annyi. Kikaptuk, az biztos. Rásötétedik a gyalogos és
illat nélküli nôkre, kerülgetik a járdára hajtott autó­
kat, a taxistól megtudni, hogy az egész város sötét,
nincs sehol egy kurva amper, kivéve a kocsikban,
de azok meg tankolni nem tudnak, mert a benzin­
kút is árammal megy, a boltok fele bezárt, mert a
pénztárgép halott. Miért zárt be a boltok fele, azért,
mert a pénztárgép halott? Nem érted?
Megy haza, de aki kint lakik a II. kerület végén, Soly­
márnál, az? A buszok állnak, egy robbanás tompa,
szép visszhangot vet. Eljutni a Moszkvára több mint
két óra, nem is sok, de már nyolc, baszki, mikor kerül
haza?
Zsírsátán azt mondja, elsötétedett és ezzel befel­
legzett. A kiadós áramszünet odabasz, vége. Persze
nem elég egy nap, kettô, három. Hetek kellenek.
Akik bent maradtak és a leadáson járt az eszük és
akik sos módosításokat kértek és akik a végsô okéra
vártak, hogy leadathassák a végsô anyagot a leadó­
val, a leadók, akiket a leadás boldogít; akik csak azt
tudják, hogy mennyi pénz mennyi idô és nem tud­
ják, még csak meg sem tudják becsülni, mennyi a
teljes sötétség – azoknak hetek kellenek. Azok nem
fogják. Azoknak kiadós kell.
– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdi CET szerint
23.18-kor. – Kéne egy zongorahangoló holnap. A pia­
nínóhoz. Nem látja, csak érzi, hogy bólogat.

139
Kora gyerekkoromban nem tudtam semmit ötvenhatról.
Általános iskolából sem rémlik semmi, aminek köze len­
ne hozzá. Nem tanultunk olyat, hogy ötvenhat, hacsak
nem matekból, hogy ötször hat az harminc meg kettô az
harminckettô, és ma pont ennyi éves vagyok. Mire elju­
tottunk volna az ezerkilencszázas évek második feléig,
vége lett a nyolcadiknak, elballagtunk. Gimiben, dráma
tagozaton, énekórán, matekon, beszédórán nem tanul­
tam semmit ötvenhatról. Az ezerkilencszázas évek legvé­
ge érdekelt fôleg, a kortársak, a magyar irodalom, a kül­
földi irodalom meg a dramaturgia meg a mellek, a szép
mûvészien kerekedô, gömbölyödô, feszes és feszített,
fesztelen mellek. A gimiben nem tudtam meg semmit
ezerkilencszázötvenhatról. Az egész történelem a maga
drámaiságával, véletlenszerûségével vagy épp jól megter­
vezettségével együtt hûvösben hagyott. Hûvösvölgyben.
Az egyetemes évek még inkább az irodalmat hozták elém.
Hajszoltam a verseket, a novellákat, a gyönyörû melleket
és a kortársakat, belôlük is a lányok vonzottak leginkább.
Kevés történelmet vettünk irodalom szakon, nem tudtam
meg semmit ezerkilencszázötvenhatról, azt sem nagyon
tudtam, volt-e, akkoriban. Aztán eljutottam az avantgárdig,
Vass Tiborig, általa Papp Tiborig és Nagy Paliig, Bujdosó
Alpárig is. Ôk végül meséltek ötvenhatról. Elmondták,
hogy jutottak ki, országról országra jutottak, míg Párizs­
ban megálltak, Alpár meg Bécsben, ott élnek azóta is,
félig azért hazaköltöztek, miután a rendszer megváltásra
került. Van itthon lakásuk, sokat itt vannak Pesten. Papp
Tibor a minap volt hetvenéves. Kérdeztem anyutól, aki
negyvenkilencben született, mit tud ötvenhatról. Nem
sokra emlékszik, ahogy mondja, tankokról mesélt, Haj­
dúszoboszlón laktak mamiékkal, jöttek reggel a katonás
tankok, száznál több, megálltak a házuk elôtt, csengettek.
Papa alig akarta ôket beengedni, de bejöttek. Kedvesek
voltak, vizet kértek inni, mosakodni. Mentek Pestre, késô
estére talán ott is lehettek már. Aztán mondja anyu, hogy

140
néhány tanító eltûnt akkoriban. Egy fiatal nô, az­
óta sem látták viszont Hajdúszoboszlón, valamit
mondhatott, hangoztathatott, csinálhatott. Nem
tudni. Nem tudom... Az interneten megtudtam,
micsoda ezerkilencszázötvenhat valójában. Vannak
képek, illusztrációk, megszólalnak túlélôk, akik har­
coltak, aztán külföldiek, akik valahogy oda kerültek
és ösztönösen segítettek, talán fegyvert is fogtak.
Olvastam az elôzményekrôl, a következményekrôl
is olvastam. Néztem kisvideókat is, feketefehéreket.
Tudom már, mit jelent ezerkilencszázötvenhatosnak
lenni. Tudom, hogy sohasem lehetek ezerkilencszáz­
ötvenhatos. Én ezerkilencszázhetvenhármas vagyok.
Kétezerhatban is.

141
Dobolok, írok, ülök.
Minden dob, ami most üt.
Lendül a vér, akár a kar,
minden ütés szépen elül.
Mondják: ez a gyerek
úgy üt, ahogy ír.
Ülök, ahogy meg amit írok,
vagy úgy, ahogy vagyok,
amilyennek tartanak,
amilyennek megtart a nap
éjjel után, szavak nyomán.

Lendül az írás, szünetel a vér,

nincs adás, minden vagyért,
ami úgy van vagy lesz, vagy nem lesz,
ahogy az óra üt –
elütik a szép,
a teltkarcsú idôt.
Meg van írva, hogy kell szólnia,
mindenki hallja a kettyenô ütemet.
Mindenki úgy hal mégis meg,
hogy egyedül.

Ír, dob, halkul, elül.

Egymaga senki sem szíveli
a dobogó vérérütemet,
nem leli a fülébe zökkenô ritmuskereket.
Nem tudja egyedül. Minden ütés néma belül.
Rendül a kar, szûnik a vér,
kérleletlenül utót ver a két kövér pitvar.
És kihûl a hang, szûköl a szó,
retten a szép szellemszóló,
szûkül a szem, elül elöl,
kiszisszen az élet alul.
Egyedül halott az, aki egyedül ébred.

142
Néhány napja kikapcsolták az áramot otthon. Na,
gondoltam, ezek nem fognak ki rajtam, haza se me­
gyek esténként, majd a városban töltöm az időt. Bu­
lizok, másnál alszom, máshol írok regényt, sok ruha
kell, meg némi pipere. Anyám, mert most együtt la­
kunk, ketten egy böhöm nagy házban, kint Hidegkú­
ton, mondja, ő megoldja, csak két csekket kell ren­
dezni, meg valami költséget a visszakapcsolóknak,
hogy kapcsolják vissza hamar, mert nem akarunk mi
tartozni, csak szétszórtak vagyunk és szétszórtunk két
havi díjtartozást, jó régen és azoknak lejárt a szoká­
sos lejárati ideje, a szavatossága, vagy mondjuk úgy,
már nem szavatolták az áramlás biztonságát. Szóval
nem mentem haza, ez két és fél napig egészen jól
ment. A regényhez sikerült nyolc plusz oldalt tolda­
ni, a word doc így lassan meghaladja az egy megát,
ami jól hangzik, egy wordbe nehéz ennyi informá­
ciót belegépelni. Nekem is sok időbe telt, telik is, itt
azért nem állhat meg az ember, egy mega még nem
regény, ahogy ezt egy szakavatott, szavatos író tudja
is. Aztán persze buliztam is, csütörtökön. Kultiztunk,
óvatos berúgás, óvatos csajozás, hajnali fáradtság és
elfekvés Marcinál. Aznap, vagyis pénteken este, már
igazán fáradtan, végül csak hazaértem.
Sötétedett, anyu gyertyával fogadott, mondta, a szo­
bámba is bevitt egyet, egy nagyobbat. Nincs tévé,
kompjúter, rádió, hifi, nincs esti fény, gondoltam,
nem lesz jó így, ez a hétvége, továbbgondoltam. Le­
feküdtem, álmosan, másnap sokáig aludtam.
Dél elmúlt, mire magamhoz tértem. A kávét tűzhe­
lyen melegítettem, anyám teniszezni ment. Mit is,
mit is, próbáltam ráhangolódni a kora délutánra és
az azt követőkre, éreztem, nem lesz ez így, nem lesz
jó. Az emeleten valahogy ösztönösen a könyvekhez
kerültem, kezemben a maradék kafé, ízlelgettem,
a könyveket is, többhöz oldalvást kellett tekerni

143
a nyakam, hogy némelyik gerincszöveget elolvashassam.
Sokszor nézegetem a polcokat, ha nincs kedvem írni,
vagy játszani a kompjúteren, vagy zenét hallgatni csak.
Akkor átjövök a könyves szobába, a polcokhoz. Egész sok
könyvem van, örülök, miközben forgatom a nyakam. A
hampsteadi semmittevők, Palitól. Épp szerdán, jut eszem­
be hirtelen, az áramszünet előtti este avattuk Nagy Pált
hetvenné, hivatalosan. Galéria nyílt, mégpedig Magyar
Műhely, az Akácfa utcai egyik pincében, s ott, hetvennél
is többen a megtelt, ellevegőtlenedett, háromnegyedkész,
izgalmas teremegyüttesben, nekem eszembe jutott a ’64-
es novelláskönyv, a Reménység, hosszú évek, és vele Pali
nemelektronikus gondolatai. Újralapoznám, akkor azt
gondoltam. Ha mással esne meg, valahogy el se hinném,
milyen furcsaságokat produkálnak a tudatalattik, az élettől
függetlenül, s ha eléggé furcsát, talán az élet is belesegít,
mintha túl akarna tenni, überelni minket. Ahogy otthon
álltam és kiemeltem a semmittevőket és fellapoztam, az
élet áramtalanított, tétlenségre, vagyis ehelyett olvasásra
kényszerítő délutánján, a délután megtelt és eltelített.
390 forintért vettem a sárga könyvet vagy tíz éve antik­
váriumban, a Múzeum körúton. El is felejtettem, hogy
Nagy Pál dedikálta, így: „Nemes-Nagy Ágnesnek és Len­
gyel Balázsnak szeretettel és barátsággal Nagy Pál Párizs,
1968 okt. 26.” Újra és újra végigfutottam a kék tollírást és
mosolyogtam és ugyanakkor elszántam magam, ennek a
szövegnek.
Ez az írás otthon készült a hétvégén, elektromosság nél­
kül. Éjszakába nyúlóan, ezért gyertyafényben, sok javí­
tással és több lapot elhasználva, kompjúterhez szokott
agyamat szinte a lehetetlenre kényszerítve. Visszatérés a
kezdetekhez, gondoltam. Első pár írásomat, amik gyer­
mekként még playmobil katonák hőstetteiről, abszur­
ditásról és romantikus hódításokról szóltak, szintén kék
tollal írtam.

144
A helyzet, amit néhány lejárt szavatú számla produ­
kált, arra kényszerített, hogy átgondoljak mindent, a
lányokról, az elektronikus zenéről, Paliról, a hetve­
nes évekről. Közben meg valahogy Nagy Pál járt a
fejemben, illetve áramot igénylő alkotásai, na meg
ő, amikor végigolvasva mindezt, miközben Bruno
Montelsre gondol: „Tudod, mit fogsz mondani?”
Nos, ezek az irodalom régi műfajai.

145
Gyerekkoromban alig tudtam valamit a történelemrôl. Ül­
tem otthon, ettem, aztán lementem játszani, hazamentem
és lefeküdtem minden elôzmény nélkül, minden nap, újra
megint, és aztán jött az iskola. Általánosban tanulni kezd­
tem, de nem tanultam ezerkilencszázötvenhatról. Ültem a
padban, olyan egybepad volt, aminek az ülését és az író­
asztal részét hajlított vascsövekkel hegesztették egybe, és
gyerekként kényelmesen befértünk, de mostanság – kipró­
báltam – alig tudok, pláne hosszabb ideig, benne lenni.
Megtudtunk persze sok mindent, ahogy nôttünk, leváltot­
tuk a kisdobos nyakkendôt úttörôre, azt hiszem, KISZ-esnek
már nem kellettem, májusban kivonultunk azért minden
évben, sorakoztunk a fôtéren, miközben haladtunk a kor­
ral és a tananyaggal, elértünk az ezerkilencszázasévekig,
és – mire nyolcadikosok lettünk – ismertük az elsô és a
második világháborút, dátumok és helyszínek szerint. Per­
sze, mi mégis inkább a lányok növekvô-dúsuló melleivel
szerettünk volna megismerkedni. Eltelt a nyár, felvettek a
gimnáziumba, ott ültem a pad mögött egy kényelmetlen
fa ülôkén, amit hajlított vascsô vázhoz csavaroztak. Újra
megtudtam mindent, a legelejérôl, a mitokondriumoktól
kezdve a második világháborúig, az emberré válás és az
emberbôl intelligens emberré válás során eltelt mérhetet­
len idô négy év alatt, sok matekkal és még több irodalom­
mal. Akkortájt már inkább a versek érdekeltek, és persze,
hogy mennyi lányt hódíthatnék meg velük, adott körülmé­
nyek között. Az írás egyre inkább ízleni kezdett. Érettségi
elôtt két héttel nekikezdtem a teljes történelem anyagnak,
és magoltam éjjel, megállás nélkül, napkeltéig, a szóbelijé­
ig. Egészen jól sikerült, mégis kettesre vizsgáztam, mert az
ezerkilencszázharminchármas gazdasági válságig jutottam
el, a tétel viszont, amit húztam, a második világháború
lett. Egyetemen kevesebbet tudtam meg a történelemrôl.
Magyar szakon más összefüggéseket láttatnak meg velünk,
más szemszögbôl kell megérteni a forradalmakat is. Magya­
ron az ember sokszor el sem jut az ezerkilencszázas évek

146
második feléig, már ami az évszámokat illeti. Jézu­
som, mennyi más dolog is érdekli az embert abban
a korban! Gyönyörû nôk jártak például az egyete­
münkre, adott idô alatt, alig gyôztem a verseket, írni,
írni, felolvasni, a vörös hajút átírni szôkére, aztán
visszaírni, aztán ott voltak a már megírt versek is.
Végül nem bírtam tovább, átjelentkeztem kommu­
nikáció szakra. Ezerkilencszázkilencvenháromban
megtudtam néhány dolgot. Papp Tibor, a Magyar
Mûhely egyik alapító szerkesztôje, aki ötvenhatban
kiment, mesélt a külföldre kerülésérôl. Irodalmi,
költôi és emberi szemszögbôl mesélt, szépen és szo­
morúan, végigborozva azt az estét, nôk nélkül, de
rájuk is gondolva.
Késôbb anyám mesélt arról az évrôl. Hajdúszobosz­
lón laktak, papám tanárember, mama gazdaságis
volt a kultúrházban. Kora reggel hangos zúgásra,
csörgésre ébredtek. Tankok álltak meg a kertes ház
elôtt, ôk rémülten fogadták a csengetést. A katonák
barátságosak voltak, csak friss vizet kértek inni és
arcot, kezet mosni. Pest felé igyekeztek. A tankokra
következô pár hónap félelemben telt, papa szigorú
csendre intette a családot, a dolgokról mélyen hall­
gatni kellett. Néhányan eltûntek akkortájt Hajdú­
szoboszlóról, köztük egy fiatal tanárnô. Róla azóta
sem tud senki sem. Ezek nem az én emlékeim. Ma
harminckét éves vagyok, jobbára gondtalan éle­
tet élek. Sokszor eszembe jutnak az iskolás éveim,
papáékhoz rendszeresen (sajnos ritkábban, mint
szeretném) látogatok, nem rég átköltöztek Debre­
cenbe, mert a szoboszlói házukat megvette az ön­
kormányzat parkolónak. Anyuval egy nagy kertes
házban élünk Hidegkúton, apu régebben elköltö­
zött. Az ô emlékeik tiszták maradtak, ahogy Papp
Tiboré és író barátaié. Az én memóriám korántsem
olyan jó, mint az övék.

147
Zsírsátán szerint az, hogy az ô fejezetének már vége,
rossz fényt vet Székelyhidire. Még, ha néhol jó szövege-
ket hoz is, frappáns, naprakész dolgokkal foglalkozik.
Elmélkedne... De ezek a felemás, abajgós, mumifiká-
lódni látszó, heregolyólankasztó, depresszív sorok...
A szerkesztô helyében kíméletlenül cenzúráznék!

148
Javarészt cenzúrázott vers

nem té

149
Zsíros
Itt Zs. Írsátán beszél

B. Artók menjen azonnal haza! P. Árizs maradjon,

vele beszédem van! B. Artók, maga halott! Menjen
azonnal, ne mondjam még egyszer! Tudja, mit?
Küldje be inkább a kortársát, azt a Francis Jean
Marcelt! Mi is a vezetékneve, Poulenc? Tudom, hogy
halott. Na azért.
Jó. Mint tudja, Zs. Írsátánként sokat tettem és sokat
vállaltam a múltban, hogy ez az opera dolog ilyenné
váljon, amilyen. Fontos nekem ez a B. is, tudja jól.
Meghalt, az egy dolog, meghaltak sokan. Lerakott az
asztalra azért valamit, itt van például a kék színű srác,
szakállú, ne javítson ki! Ismerem Bartók Béla Viktor
Jánost úgy, mint az operáit! Meghallgattam a Profán
Kántálását is! Ej, mit tud maga az egészről? Megöli
azt az asszonyt abban a darabban! Az emberi hang
vagy mi. Nem szép dolog. Most meg buzgálkodna!
Miskolcon van, ember! Itt nem szokás buzgálkodni!
Csendben meg kell húzódni, beülni az előadásra!
Háromezerötszázért nem drága! Megéri a halottnak
is, mint például a csók!
Zs. Írsátánként bevallom, ír vagyok minden bajra.
Vegyük csak ezt az operabulit. Jönnek, mennek a
nagy sztárok, sok a buzgálkodásra, cinkelésre hajla­
mos, amúgy is ebben az időszakban. Szóval jönnek.
Persze van ellenpélda is, számolatlanul. Nem ügyes­
kedők: ügyesek! Itt van például a maga embere, az
a De. Bussy. Zongoritáriánus családból, azt mondják,
egyszer lejátszotta az égről a hold fényét, lezongorál
bármit. Az égről. Az teljesítmény. Jó, R. Avel is ott
van. Meg Off. Enbach is. Ne egészítsen ki még egy­
szer, mert hazaküldöm!

151
Itt teljesíteni kell! Jó nótákat írni, rácsapni egy lapáttal,
hogy a zenekar alig bírja, valami jó csajt a színpadra ál­
lítani nagy csöccsel, csücsörítő szájjal, mikrofon a hajába,
és kész a darab. Így megy. Maga meg megölné, mi? Na
jó! Egy ideig ne mutatkozzon Béla Viktor Jánossal. Mind a
kettőjüknek így lesz jobb. Lehetőleg ne öljenek meg senkit!
B. Artók se! Maguknál nem stimmelhetett valami. Öldököl­
nek simán. Mindig csak a nőket! A jó nőket...
Na jó, a szuperkoncertre mehetnek együtt. De, ha meghal­
lom, hogy valamelyikük cinkel, megint gyilkol vagy netán
buzgálkodik, akkor azonnal pakol, és irány vissza a francba!
Megértettem?!

152
Csöcs, cici, cickó, mell, bögy, cucli, tôgy, tejeszacs­
kó, kanna, punci, pina, penna, tutaj, hörböl, korba
kutty.
Elkészült végre az igazán modern, szókimondó
szövegem is.

153
PASSOLINI

MONDÓPORNÓ

Mondja, hogy pornó, mondom, hogy mondja, hogy hogy

s mint a pornó, a pornó, szóbemondó kimonópornó, a
hív, a téli porhóba fojtó, arcforró pór nô pucér portóipiros,
kipirult, kipirulázott, hogy kipornózódó, kimonótlanodó,
kisztereózódó, ófehér hóba ózódó, óóó, óóó, mondja hú,
hó, mondja, az anyját, de szürreálisan hiperrealista!

KONDOMKANDALLÓ

Mondja, mi az a kondomkandalló?

SZÓDOMÓZÓDÓ

A szódoma százhúsz szava – mondja a szódáma, szórja a

szavakat elôre, hátra, oldalt vetkôzik, alulról átlátszó, felül
bírál. Hohó – szól hozzá Szaddama, a jóképű, akinek nincs
százhúsza, százszámra szájal, hogy hohó!, meg hóóho!, azt
mondja: pikkászhúsz szódéma, kialakult az a szóödéma,
szájodollal öblöget, közben, odollálja a száját, miközben.
A szóödéma-szakszervezet százlóshajóján történik mindez.

Cine de poes’a contra cine de prosa

Vajon passzol ez itt? Hozzá? Milyen a színe? Jó szín? Próza­

inak tûnik, nem? Vagy költôinek? Páóló, válaszolj!

154
DECAMERON WS

Pier Paolo Passolini’s episode film The Decameron

comes to DVD with a widescreen anamorphic
transfer that preserves the original theatrical
aspect ratio of 1.85:1. The Italian soundtrack is
rendered in Dolby Digital Mono. English, Spanish
and French subtitles are accessible. Supplemental
materials include the original theatrical trailer. This
is a fine release from MGM/UA that is particularly
recommended to those with an interest in Italian
cinema and fans of the great Passolini.

http://passolini.it/

Internet explorer can’t find passolini. Sorry.

155
Nyelvész
A hangom a nyelv nélkül nem lenne tökéletes. Hangoz­
tathatnám, hogy de, de, vagy ragaszkodhatnék bizonyos
utólag felállított szabályokhoz, mondhatnám például, hogy
nyelv? Haha, minek? Vagy felemlegethetném az anyját,
hogy és anyád jól volt, amikor megszült? Kis genyó nyelv!
Mondhatnám a nyelvnek általában. Mégis érezném, hogy
mindez mesterkélt, csak dühömben szidnám, talán a zava­
romat próbálnám kivetíteni hiányzó szervem ócsárolásával.
A hangom a nyelvem nélkül felettébb furcsán hangozna.
Nézzük meg, ha például a szájpadlásomhoz szorítom, mi
történik. Megpróbálok értelmes hangsorokat kimondani,
kimondhatatlanul erôlködöm, erôlködésem persze nem
egyértelmű, a közönség inkább csak értetlenkedik.

Közönséges
Ha hangosan beszélek, saját magam közönsége is vagyok.
Tetszik vagy nem tetszik, amit hallok, ahogy hallok, vagy
nem, engem is érdekel.

Nyelôgép
Hallom, ahogy nyelek. Régebben attól tartottam, ha nye­
lek, azt másoknak is hallania kell, és én nem akartam, hogy
meghallja valaki is, ha nyeltem. Gondoltam, társaságban
nem nyelek. Nyeletlen fejsze, ahogy a mondás is, nincs
nyele, tehát nem nyel, a nyelve hegyén a nyelés, nyelésre
áll, nyelésbôl ötös, tehát nyeles. Nyeltem, raccsoltam, de
valójában flusztrált a folyamat és az a kis cencegô han­
gocska, ami kíséri. Mindig. Nézzük most meg, milyen, ha
nem nyelek. Eleget nyeltem már egész életemben, mond­
hatni, az egész életem csak a nyelésrôl szólt.

Ezt a versemet pontosan idáig írtam meg.

156
Késôbb azt a versemet, amit csak odáig írtam
meg, így folytatom. Jó kis vers ez, gondolom,
megy nekem a versírás, nem úgy, mint a régeb­
binél, amit csak odáig. Szóval írom a verset, nem
találok szavakat! Apám, ez szuperül megy, gondo­
lom, le is írom, mert én úgy írok, hogy mindent
leírok, ami eszembe jut. Régebben is így írtam,
csak akkor még kitöröltem a felét annak, ami a
papírra került, eleve nem is került papírra, mert
gépeléskor még kitöröltem a gépbôl, a gép helye­
sebben nem ôrizte meg, mert nem mentettem rá,
tehát undóztam, vagyis anduztam, de mondhatom
úgy is, hogy úgy alakult. Van olyan szüveg, hopp,
véletlenül üt írtam ö helyett, nem baj, gondolom,
a szüveg még marhajól is hangzik, szüveges vers,
mintha sz-szel mondanám az üveget, szüveges a
tekintetem, kicsit átlátszó, mármint a tekintetem,
a saját tekintetemen átlátok, mint ti a szüvegemen,
szüvegetáriánus leszek, a villamosüveg meg mi­
nimum hetvenszázalékos átlátszóságot garantál,
nem számolja bele, hogy a szemem átlátszósága
akár ötven is lehet, attól függ, mennyit bámulom
elôtte a monitort, mennyit írok, például mennyi
ideig nézem a szüvegemet, mielôtt az kész lenne.
Késôbb ezt a verset, amit csak idáig írok, úgy foly­
tatom majd, mintha végig jó vers lenne.

157
Szabó+Dada+Zsír

I. Curikk - Cabaret Voltaire

Curikk, curikk, gőte, einstein, mittudomén szexi mellem!

Jó napot kívánok, mennyibe kerül egy darab szexi mell?
5000? És mennyibe kerül egy 5000? Egy curikkcurikk­
gőte­einsteinmittudoménszexi mell az ára. Kösz, fasza ez
a mell.
A mell felkavar mindent, ez a mell nem mell, ez maga a
hatalmas didi, szinte látom magam előtt, ahogy lehullik a
fátyol, Fátyol?, kérdezi valaki, nem, nem fátyom, mondom,
5000-ért nem kérek mást, csak a didid legyen nagy. Mon­
dom, didi, kiejtem, didi, felveszem a didit, rajtam a didi
szeme, didigálok, cidrididizek, úgy dezoxiribonukleinsa­
von ütlek, hogy a fallosz adja a másikat. Fal?, kérdezed,
losz, ami losz, mondom, löszből lettünk, lösz-é az enyém?
Lyukat fúrt belénk a hatalmas egyszemű szipi-szopó, szúró-
nyomó szájenszfiksön fjúcsörizöm. Didilli a táj, mondod,
did i swallow? Igen, lenyelted. Igen, igen, de most vissza,
vissza, gőte, garat, instant einstand, maxi didi, foxi faxni,
hopp!
E rövid bevezető után, amiben világossá tette a költő, mit
is gondol valójában és miről és hogy mennyi fizetéselőle­
get szeretne kapni, hallgassuk meg Vass Tibor álláspontját
a nem mellékes dolgokról:

II. New York, zsírozás

Az amerikaiak nagyon sok zsírt ettek már az 1900-as évek

elején is. Mi a zsír, elárulja nekem valaki 5000-ért? 5000
zsírért? Elárulom, mondom.

158
Az idők folyamán a magyar szakácsok rájöttek arra,
hogy a zsír, a hagyma és a pirospaprika valóságos
szent háromságot alkot. Ez az egyszerű hármas gya­
korlatilag megszámlálhatatlan ízkombináció alapjá­
vá vált. Ki ne hallotta volna már, hogy „kizsírozzuk a
tepsit”, „jó zsírosan szeretem”, „zsíros debedurda”?
Kérem, a klasszikus magyar receptekben zsírt kell
használni, persze az állati zsírt a legtöbb esetben le
lehet cserélni növényi zsiradékra.
Az amerikai zsír történelme egy kicsit másképp ala­
kult. 1915 nyarán, amikor Marcel Zsírchamp vissza­
tért New Yorkba, és örültek neki, örült a fiatal hévvel
mindent tagadó Gabriel Büfé-Zsírábia is, aki min­
dent tagadott, csak Zsírchampot nem. Nagyon jól
elvoltak egymással, gyorsbüfét nyitottak. Aztán 1917-
ben néhány művésszel együtt megszervezik a New
York-i Függetlenek Szalonnáját. Zsírchamp Sampon
Zsíroshajra álnéven egy boltban vásárolt zsírosbö­
dönt küld be a Szalonnának, de némi tanakodás
után a többiek visszautasítják, nem akarják kiállítani,
vagy megenni. Zsírchamp lemond és azt mondja:
„Ez így nem zsír! Lemondok.”
Később, 1917-ben a Szalonnák egy kiállításán feltű­
nik Arthur Zsírvan, aki a zsír sötét oldalát képvisel­
te. Mindenféle tölteléket készített, kolbásztöltőjével
megtöltött mindent és mindenkit, dagadót csinált,
akiből tudott. Zsírvan szegény családból származott,
és maga is töltelék volt, kicsit feleslegesnek érezte
magát, emiatt vért lázított és zsírt kevert, életében
alig alkotott valamit, viszont élő bizonyítékként állt
Zsírchamp azon tételére, hogy egy zsírjoncnak nem
feltétlenül a tepsi a világegyetem.
Míg Zsírvan a sötét odalt képviselte (később Darth
Zsír néven válik igazán ismertté), a világosat és egy­
ben a pénzeset Zsírábia. Könnyen vette az életet,
mulatott, írt és alkotott, amikor kedve támadt, anyagi
gondjai nem voltak, a zsír csak úgy rakódott rá, mint­
ha dézsából öntenék.

159
Az amerikai zsírozást persze Zsírchamp sejtjei kötötték
meg. Európai látogatásai meghatározták a zsír útját, ő volt
Zsírsátán jobb és bal keze, néha valamelyik lába is. Zsírsá­
tán szerint Zsírchamp nélkül nem is lennének dagadtak és
zsírosak azok a híres amerikaiak.

III. Berlin – önreklám, Johannes Baader

Kinevezte magát főzsírnak. Ki, Zsírsátán! Ki más? Még az

ezerkilencszázas években. Már akkor. Fura, ugye? Zsírsá­
tán egyáltalán nem erőszakos figura, a világháborút sem
akarta megnyerni, még elveszíteni sem akarta. Minden
magától jött. Zsírsátán egyszerűen olyan, mintha könyv­
ből olvasnánk, egy történelmi személyiség, egy fenomén,
egy vezéregyéniség. Egy zsír, akit a világ megzsírozására
küldtek.
Ő persze nem szeretné megváltani a világot, egy ötezrest
is nagy nehezen vált csak fel ezresekké, bár állítása szerint
nem törekszik világuralomra, neki elég egy ötezres és nem
akar öt ezrest, vagy egy kétezrest és három ezrest, ezek a
dolgok csak úgy megtörténnek vele.
De Zsírsátán nem akart a fényben fürdeni, ő a zsírban akart,
a zsír pedig a maga sajátja, az övé, nincs szüksége nyilvá­
nosságra, hogy fürödhessen. A főzsírság-szerep váratlanul
érte, nem mintha nem tudott volna megfelelni ennek a fel­
adatnak, egyszerűen csak nem számított rá, hogy hírneve
ilyen gyorsan megelőzi őt, hogy népszerűsége gyakorlati­
lag 100%-os, hogy nincs olyan ember, aki ne hallott volna
a zsírról, az élet sójáról. Ó, a szlogen, amely futótűzként
lángolt végig a tűzhelyeken és a háztartásokban, elsöpörte
a kor nagy ideológiáit és vallásait, pillanatok alatt vált az
emberek fő szellemi és fizikai táplálékává, ették, szívták a
zsírt, nyalták és falták, dagadtak és zsírosodtak a tömegek.
Bármi kell, mi lezsírozzuk! – mondták a reklámok, a zsírle­
szívás helyett mindenki csak zsírfeltöltésre fizetett elő...

160
Zsírsátán persze örül, hogy mára a zsír tömegesen for­
dul elő az embereken, emberekben, behatol a szöve­
teikbe, a belső szerveik híznak, rakódik rájuk a kolesz­
terin, mint égen a csillag. De jó, somolyog Zsírsátán a
szakálla fölött, majd balra fordul és elhalad, távolod­
nak vele a zsírsejtek is, melyek csak az övéi.

IV. Kölni

Tandori Dezső szabadfordítása: Őzseb Irodnat.

Ezzel sokan vitába szállnának, ezért íme, egy
vers, én írtam. A címe: Kölni és nem Kolbi, vagy
El Küldi:

Őzseb Irodnat, vagy Őszeb Irodnat?

Irodnatkukac nem leszek,
Elég az irodnákból, elég a ronda írekből,
Elég a ronda írókból, íródnak nem áll az irodacerka,
Őzsebbe nyúl, akié a mani, manír és menor,
Hová kacsintsak?
Hová rikkant Rodrigó, kinek kéne mogyoró,
Ha megrépázhatja, elvágtázhatja és célba érintheti?
Hová tapintsak, ha nagy az irodakukac és nincs, aki
tomporán tompítson,
Hová nyúljak, ha nincs őzsebem, ha nincs manim,
csak mini,
Ha nem vagyok Rodrigó és nem hívnak úgy: Mimi?
Ó, mondd, legalább Irodnat
Lehetek-e még?
Lehetek még fordítva meg?
Idihlyekész Tlozs lehetek?

161
V. magyarosos

„...mert forradalom nem lehet. Ilyen illúzió, hogy művé­

szeti forradalom nem lehet, mert, mint mondtam, minden
kártya ki van játszva, újat nem lehet csinálni... művészet­
ről beszélek szigorúan. Tehát mit lehet csinálni? Ilyen nagy
szintetikus műveket lehet...”
Ó, a nagy szintetizmus, szintetizmus-zene, nyomom le a
szintetim billentyűit, adja a szintetilegitimizált hangot, adja
a szintetikusokat a száztagú szisztematikus szintizenekar, ó!
Hát kérem, ha valaki beleugrik a szent kútba, utána vetem
a Szentkuthyt magam!
Beugratós kérdés következik: Ki vetkezik 5000-ért? Lehet
jelentkezni, ha nem, én jelentkezem. Mit jelent a kezem,
5000 értelmiségi kétszer ötezer keze mit jelent? Ma mit?
Olvasom a Mát, hogy Perugiában leesett a Déry eső és fáz­
nak, a színházban drámai a hangulat, Szikora János már
túl későn kezdi a próbákat, az eső miatt csúszóssá váló
úton combnyaktörést kapni csak. Míg a halál el nem áraszt.
Mindannyian óriáscsecsemők vagyunk egy meg nem szült
világ ölében. A köldökzsinór el nem választ, nincs válasz,
csak a szívdobbanó popos-techno, amire nem vagyunk ké­
pesek táncolni, mert annyira emlékeztet minket anyánkra,
a táltos istennőre, akit nem láttunk és nem is fogunk pucé­
ron, nem vetkezik, nincs olyan szintizene, nincs olyan 5000
forint, nincs az a kút, aminek az alját a feneketlen mélység
tomporált és temperált anyaméhe öleli át, s vízbe fúlni
nincs, ami szabaddá tehet. Nincs tartalék zsinór a megszü­
letőknek. Semmi sem etikus, minden szintetikus.

162
VI. Párizs

„Párizs fordítva Zsíráp.”

Zsírsátán

„A zsiráp szót véletlenül találtam a szótárban, amikor

visszafelé olvastam. Tetszett. Mit jelent, kérdeztem,
csak úgy, nem várva választ. Volt egy ötezresem, an­
nak elégnek kellett lennie egy pár napig. Tetszett a
zsiráp, gondoltam, ezzel akár egy művészeti mozgal­
mat is indíthatunk. Hú, de jó! Vettem egy kiflit.”
Igen, így született meg a XIX. század egyik sokat
magyarázott, de alapjában véve megmagyarázha­
tatlan mozgalma, a Zsíráp. Elindítója, Zsírsátán,
kora gyermekkora óta túlkoros és túlsúlyos lévén
tökéletesen alkalmas volt a feladatra. Tudta ő, csak
az alkalomra várt, bújta a Larousse-t, a Britannicát,
az országhos Angol–Magyar szótárt, hátha rátalál a
szóra, a zsirápra, ami visszafelé Párizs. Egy téli dél­
után aztán, 1916. február 8-án délután 6 órakor, a
zongora mellett…

Zsíráp! Ez az! De hosszú í-vel ám!

A Zsíráp Párizsban élte aranykorát, amikor mindenki

ott volt épp. Sokan máshonnan jöttek, sokan eleve
ott születtek, páran ott se voltak, de a legtöbben ott
voltak, s akik nem, azok értelemszerűen máshol vol­
tak épp.
Ott volt a mozgalom atyja, aztán az, aki először
mondta visszafelé a szót: mozgalom, s ezért el is
nevezték Molagzomnak, s idővel hallgatott rá. Az­
tán ott volt Zsírchamp, Zsírsátán jobb és bal keze,
s rajtuk kívül mindenki ott volt.

163
Mit is mondhatnék? – mondott mit Zsírsátán, felállt és po­
hárköszöntőt mondott: Köszöntelek, pohár! – mondta és
még ezt: Tüs a pan, negi, negi, lój, lój! Gyoh gyav? Jeh ed ój
mevdek nav! Knugyi arknugam, trem nainnyadnim korízs
knugyav! Óirics!
Szállóigévé váltak a szavai, azóta világszerte hétszázmillió-
kétszázhetvenháromszor ismételték, idézték, másították
meg e pár szót, de ez a lényegen mit sem változtat.
A lényeget 5000-ért elárulom, de nincs az a pénz! Nem
pénz! Minden jót! Köszi, csá!

164
Ez a szöveg nem avantgárd, ez a szöveg nem rossz,
ez nem marha szöveg, ez a szöveg linkelt. Nem sze­
retném, ha valaki avantgárd költőnek tartana, csak
azért, mert nem tart tőlem. Nem tudom elképzelni,
hogy mi van bennem, a szövegemben, ami miatt én
és a szövegem avantgárd lehetnénk. Ja, de tudom!
Mivel most már tudom, miért lehetnék avantgárd
költő és ez a szöveg miért avantgárd, ezért nem ha­
ragudnék meg valakire, ha leavantgárdozna engem
a szövegemmel együtt.
Most ide beteszek egy hiperhivatkozást.
Itt meg hivatkozom a szöveg folytatására.
Az előbb választhatott az olvasó, hogy továbbmegy-e
a „Most ide beteszek...” kezdetű mondaton, vagy
ráklikkel magára a hiperhivatkozásra. Miután inter­
netes társadalomban élünk, a technokrata már nem
elég jó szó ránk, hiszen sokkal árnyaltabb, fejlettebb
lett a technikához való hozzáértésünk, -állásunk,
már nem mondhatjuk ki, hogy technokrata, mert a
fogalom elavult, mára buzissá vált és konzervatívvá
is. Kicsit bizony avantgárddá.
Ma mi internetes társadalomról szólunk, és termé­
szetesnek vesszük, hogy van nálunk egér, szinte
bárhol, szinte mindig. Klikkelhetünk, ha úgy tetszik,
ha érdekes hiperhivatkozásra lelünk, vagy csak egy
gombra, amire szívesen rátennénk az egerünket.
A fenti hivatkozás (a hiperhivatkozás rövidítése) sze­
rintem jól sikerült.
Sokan kérdeznék tőlem, hová vezet, ó, mondanám,
hát klikkelj rá és megtudod! Vegyél már a kezed
ügyébe egy egeret és használd a bal egérgombot a
mutatóujjaddal! Oké?

165
Mi, hogy ez Zsírsátán könyve és nyomtatott verzió? És arra
nem tudsz ráklikkelni? Eszednél vagy? Ennyit ér az inter­
netes társadalmiasságod? Meg a 2000 forintos műegered?
Hogy nem tudsz egy sima hiperhivatkozásra klikkelni, mert
nincs értelme? Fogadjunk, sose próbáltad! Hogy szerinted
nem működik? Marhaság! És, ha önmagára hivatkozik?
Ha megpróbál ráébreszteni, hogy a hivatkozások egy ré­
sze nem ad több információt saját magánál? Hogy vannak
önhivatkozások? Esetleg az önhivatkozás egyfajta megerő­
sítés? Például az, hogy „én” leírva egyrészt vonatkozik rám,
másrészt vonatkozik az olvasóra is. Ugye hát? Érted?
Zsírsátán ebben a szövegben mire hivatkozik, ha leírom?
Aki tudja esetleg a választ, az most klikkeljen egyet!
Elhivatkozottan!

166
Where is Mo?

Egyik operaelőadáson sem tudok részt venni, drá­

ga. Tizenhárom lesz. Leoncavallo sem lesz ott, mert
meghalt. Bartók ott lesz. Már százhuszonöt éve ott
van mindenhol amúgy. Bozóki András szerint lesz
jövőre is, bár Leoncavallo akkor sem, szóval át
kéne rakni mindent legközelebbre. Egy év múlvára.
A randi elmarad, sajnálom. Én leginkább. Éreztem
a hangodból, hogy neked sem jött volna be ez az
év. Ez nem egy randis év, mondanád a telefonba, a
hangod a fülemig ér, nekem a szám, de pontosan öt­
venhét programot hagyok ki mégis, Miskolc várhat,
Marton Éva amúgy is jelezte, hogy nem csak a ma,
hanem a jövő mûvészei is bemutatkoznak. Jövőre
akkor megyek. Giordano sem lesz most ott. Meghalt.
Viszont huszonkét koncertet adnak, ha elmegyek.
Dehát nem megyek. Szűcs Erika szerint ez az egész
először társadalmi esemény volt, később pedig a
szívügyük lett, ma pedig a büszkeségük. Ezt hallva
egy kicsit meggondoltam magam, és szabadnapon
filóztam. Aztán úgy döntöttem mégis, csak Bartók
százhuszonhatodik szülinapjára megyek le. A valóság
minél hűbb megjelenítése érdekében majd küldök
fényképet. Mivel a KM idén száz millióval járul hozzá
a fesztivál megrendezéséhez, ezért én itthon mara­
dok és iszom bort. Mascagni is szereti, csak ő már
meghalt. De azért ott lesz. Lehet, hogy végül én is.
A randinknak annyi, de lesz még három balett.

167
Ült, mondott, tolt, kért, ivott ott, ez valamelyik nap volt,
nem csak úgy, egy összejöveteli nap, egy párkapcsolati.
Egy ismeretszerzési-analizálósdi ósdi nap volt, mint a töb­
bi ilyen tekintetben, tekintete találkozott elôbb a korsó,
aztán a lány fenekével, a lány hajával, a sör habjában, a
sör aranyszőke, a haj aranyfekete, mint a fehér és szep­
lőtelen foganás, mint a steril alkohol. És a lány, ahogy
magához emelte a felest a kocc után, pár feles elteltével,
miközben eszébe jut mindenkinek a nyelv, ami először
ízlel, ami először szólal, amihez először vezet az út egy
párkapcsolósdi napon, amikor a sokadik felesnek is sok
az alja, a feneke meg kerek, a gömbölyűnek látszó for­
mák fele felolvad a késő esti foltszerű félhomályban, me­
lyen áttol, átkér, átiszik és átcsókol, igen, át, ez a felesek
egyenes ági leszármazója.
Ült, nem tolakodott, csak tolt, nem beszélt, csak mondott,
nem kért, hanem kapott s nem ivott, de gurított. Csókos
szájában a sör arany- és paraszthajszál híján keveredett
álmos féllefekvéssel, félágybahajlással, félédes zamattal,
amelyet az átdugódó nyelv hagyott és ami közben és után
nehéz bármit is mondani. Csókoló szájukban színrelépett
a szerelem. Na nem az a hosszú, hosszadalmas, húzódó-
húzódozó, kétélű fajta. Nem az a nálam hagytad a cédédet
fajta, majd anyám visszaadja, mert én nem leszek otthon
fajta. Másfajta.
A pálinka – jóféle – torokszoros erőszaka kavargott a
sörsavanyúval. A nyitott szájon át a félhomályfényt kioltot­
ta a belövellő lánynyelv vörössötétbe kunkorodó vége, az
ördögi nyálfelverődés, a nyilakként nyomuló nyakas nyák­
jószág tovább kavarta a kínálkozó alkalmat. Megtörtént
minden, visszaszívhatatlanul meg.

168
A lány vákuumot hozott létre a szájközös üregben és
átszívta a másik nyelvet. Távolabb valaki nyelt egyet,
az ismerős pultoslány igyekezett máshová nézni, a
vécéből kilépő idegen a részegek céltudatával in­
dult el a székek és a sörcsap közti vékony átjáróban,
valaki megremegett, ahogy átjárta egy nem kevésbé
jófajta feles. Senki nem vette észre az épp kialakuló­
félben lévő és rövidnek szánt szerelmet, kivéve talán
a pultoslány, aki nem nézett oda.
Kibontakozott az ölelésből, visszazárta a nyelvet,
nyúlt a sör után és magába nyalta a korsó maradé­
kát, visszaállt a csók előtti pH-érték. Nevetett és be
nem állt a szája. A lány is, és néha megnedvesítette
az ajkait utána, vagy előtte, két szívás közt, alul és
felül. Csókolni kellett, mert szerelem volt.
A következő jófajta volt az utolsó, amire a tételek kö­
zül emlékezett. A pálinka utóízű, fulladásig kitartott
vákuumérzés azonban több hajnalon átkísérte.

169
Plátói 2
Nem teszem fel e kérdést, mit jelent vámpírnak len­
ni és mi végre, dans mon coeur plaintif es entrée,
ha nem vesz senki keblére, és nem tehetsz senki­
nek kedvére. Csak véroltás a szívnek, amit teszel,
ha szeretnél, életet veszel, ha véletlen eszel, kit teszel
sírhantba, és ki sírhatna érted, ha a fájdalmat véled
életélesztésnek? Jaj, vámpír egyetlenem, tudhatnád,
hogy félek tôled, tartok, tôrt fogok, ha látlak, segít­
séget ordítok! Milyen barátságot, micsoda szerelmet
kérhet az éj leplû lélektelen testszôrcsölô, amit én
adni tudok? Mint a részeg az üveget, a játék a já­
tékost, comme aux vermines la charogne, úgy dob­
nál kimerülten oda, a sötét verem lenne testem ho­
morú árnyéka, vértelen arcom fedetlen, elfeledett,
földeletlen, fedetlen! A félhalál férgekkel méreget.
Vámpírnô, kérlek, ne okozd vesztem, ne vigyél sír­
ba, ne tegyél fogaid közé, sírva elsorvadni ne hagyj
engem, engedj! Nem akarom, hogy könnyed feltá­
madást ígérve foggal-körömmel átcsókold puha
holttestemet az éjjelélôk fénytelenségébe! Menj el!
De mégse! Ne eressz! Féllek. Tudom, mi ez, mi lesz,
te mit érzel, vérszemed hová forog, tudom jól, ér­
zem, érezlek. Ahogy te értem, én érted érek. Ó, te
nôvámpír! Rendben hát, csináld akkor, a kedvedért,
a kedvemért, a nedvekért, a lüktetni vágyó erekért!
Most… A telivér halál kísért, ha rád és testedre gon­
dolok, elbolondulok, kövér vörös cseppeket álmo­
dok, ösztövér lelkem körös-körül körbefogod, a lé­
tezés kicsúszott, eltûnt belôlem, átváltozok. Milyen íz
a számban, milyen lüktetés ez, mivé lett a nappal,
milyen új éj éled? Érzed? Vérzek, sokkal több érzés
kering bennem, mint vér és te is itt vagy, itt velem.
De secourir ma lecheté. Mindenem az utolsó, elfúló,
élô leheleté, s a tiéd. Piros halálom éji végtelen élete­
dé. A fájdalom múlik, vámpírságom elkezdôdô, örök
alkalom, zsigeri szerelem hajadon nyakakon.

171
A tűz, a hó, a szél, a fagy,
A gőz, a víz, a része vagy,
Öltözz, hideg jön, a nap elhagy,
A nap elhagy, te ne maradj!

A naptalan ég boltja nagy,

A holdtalan éj zúgva hagy.
Magadra vagy egymagad,
Elhagyott a képzelet,
Elhagyott a képzelet.
Magad vagy, magad vagy, magad…

Ha lesz a szél, a fagy, a hó,

A télben állsz, az arc fakó,
Nem valótlan, nem való,
Nincsen hang, mert nincsen szó,
Nincsen szép, mert nincsen jó.

Nincsen jég, mert nincsen tó,

Nincsen ház, mert nincs ajtó,
Nincs álom, nincs ringató,
Nincs épület és alkotó,

Hontalan hús, holtra válsz,

Fojtott fagy-magányba zársz,
Nem eresztesz, nem találsz,
De meg sem állsz, soha meg nem állsz!

Nincsen tél, ha nincsen nyár,

Nincsen jövő, nincsen már,
Nem marad, ki haza vár,
Ledőlt álmok hajnalán.

172
Ledőlt álmok romjain,
Halott szárnyak csontjain,
Túlcsorduló szürkeség,
Körbeérő messzeség.

173
A reggeli lány illata a metrón a Moszkva tér és a Deák közt
gyöngyvirág. Van olyan, hogy erre kelek. Ha jól belegon­
dolok, sokszor az illatról szól a kelés, nem a fogmosásról,
nem az öltözésrôl és a buszvárásról. Az illatról, ami a met­
róban fogad. A buszon még nem kelek fel rendesen, az
56-oson sem. A metró az elôször, amin ébredek, és per­
sze a gyöngyvirág sincs mindennap ott. A reggeli lányok a
metrón illatoznak, frissek, talán nemrég zuhanyoztak, las­
san átlagossá hûlô testük párolgásában még a ph-semleges
dove tusfürdô púderes illatanyaga kecsesen keveredik
a parfümével. A metrón erre, a kipárolgásra, a finoman
fülledt frissességre próbálok fókuszálni, irányba állítani
az orromat, kiszúrni a nôt a nôk közül… Nem a gyöngy­
virágost, nem feltétlenül. A givenchyst, a versace bright
crystalost, az acqua di giost armanitól, a chanel allure-ost
vagy a woman illatút a bosstól – szaglászok. Rajtam is van
két fújásnyi armani attitude, Berniék szerint a legfinomabb,
úgyhogy van okom a fajfenntartásra. Persze nem nagyon
látszik, épp baseball sapkában állok és olvasok, mármint
lefelé nézek, a fenntartásom kizárólag a lábaknak szól.
Amúgy is reggel van, most ébredtem. A lábak más törté­
net, van, hogy a lábakra kelek, fenntartok, a topánkákra,
a cipellôkre, a csizmákra télen, de jön már a tavasz, jön a
kilátszás, a tartóztatás múlik a megállókkal együtt. Most a
reggeli lányok illata jár a fejemben, az orromon át érke­
zik és meglep, mindig meglep, a könyv se köt le, felnézek,
körbe, a deákon átszállok a dunaplaza felé. Újabb illat a
lépcsôn, közelebb húzódok, amennyire lehet és nem stílus­
talan, mintha tartoznék, amennyit a lépcsô enged, tarta­
nék, amennyit és amerre a tömeg. A tömeg más történet,
a tömeget utálom. A reggeli lányok délutánra elfogynak,
eltûnik a legtöbb armani, givenchy, az enyém sem érzôdik
már. Persze mindent újra fel lehet fújni, onnantól csakis a
légmozgáson múlik.

174
Mivel Székelyhidit Zsírsátán találta fel még ’73-
ban, ezért nincs mit csodásítani azon, ha állan-
dósult, idült és idétlen ösztönlényként csak a
szex körül forog a nyelve. Székelyhidi alapvetôen
nem hülye gyerek, nincsen szokatlanul sok béna
tulajdonsága, helyesebben volt neki, csak aztán
valahogy levetkôzte, ahogy nyár elején a lányok.
Mostanra szépen kiszélesedett, növekedett rá
valamicske zsír is, ami köztudottan a tudás alap-
mércéje. Ahogy a bibliai Sámson erejének a haj-
hossz, a mai világban a zsírlerakódás a bölcsesség
SI-mértéke. Ha valaki nem tudná.

175
A költônônek azt mondom. Az élet a biztonságról szól,
biztonságosan kiugrani a repülôbôl és leejtôernyôzni, de
elôtte – ameddig szabad – szabadot esni, száguldani biz­
tonságosan autóval, görkorcsolyával, motorral, száguldó
szerkezetekkel, magunktól száguldani, egyre sebesebben,
futni, lecsúszni, hemperegni gyorsan, pörögve, bizonyos­
nak lenni abban, hogy bizonyos erôk életben tartanak,
vagy csak hagynak. Szeretkezni biztonságosan, az egyik
testet becsúsztatva a másikba, elölrôl-hátulról, oda-vissza,
egymásét használni a nappali fény félelmetes fókuszá­
ban, bízva, bízvást, bizományosi jókedvvel, látod, én
odaadom ezt, add el, vedd, vigyed, használd, dobd ki
repülôkbôl, szakítsd le róla a szôrt, csókold fel álmából,
simítsd ki a ráncait. Az én testem, használd egészséggel!
Azt mondom. Bizony, az élet tele van gyönyörös bizo­
nyossággal, tele sokszínű szárnyakkal, isteni ernyôkkel,
árnyalt ernyeléssel, kinyúlt érnyalással. Jó kis élet ez, azt
mondom az én, a költônômnek. Szabaduljunk meg a ru­
háinktól, menjünk táncba, basszantsuk fel az idôseket,
akik eleget akartak élni, de mi lett velük, busszontsunk
buszsofôröket, mondjuk hangosan nekik, hogy repülô!
Repülôgép! Szakítsunk! Szakítsunk kötelékeket, húzzunk
ki dugókat, eresszük le a teli mondatokat, radírozzuk ki
a rosszul sikerült betűvetést a boronált földfelületrôl, ad­
junk abc-vitamint más szavaknak, vitalizáljuk, vitázzunk,
lizáljunk, lazán, lázasan, a löszös talajt szántsuk fel, szánta
kalauzt büntessük meg a repülô buszon, mert érvényes
élet nélkül utazik, birizgáljunk, bôszüljünk, besszünk-
beszéljünk-beszegessünk, büszkén, állhatatlan ájtatós
alhatatlan vágyak napsugárnyalábainak keresztbe tett,
sportcipôs tüzében! Ezt mondom a költônônek, aki fi­
gyel és sír. Rámnéz, hogy igen, lassan pislogja el a válaszát,
nem is értem, olyan piros és könnyes az a válasz. Ülünk a
Múzeum kávézóban, és Toscana pihen elôttem képekben.
Lenyugszom csendben, és azt mondom hangosan, hogy
lenyugszom. A sírás az élet sírja, a szórás az élet szórja,

176
szorozza az élet a sort, sok sor sokszor, a születés
jut eszembe, amikor meghalunk. Gyönyörű ez az
élet, mondom magamnak, amiközben nyugodtan
kiabálok a költônôvel, elkiabálok mellette, elôtte,
visszafordulok és úgy, háta mögül elé, megnyug­
tat a kikiáltás. Azt mondom magamnak csendben,
alig hallom, úgy kajabálok, hogy igen, ôt szeretem.
Hogy igen, ô az. Valahogy beleszövöm a kikiáltott­
ságba a gyönyörű várakozószót, hogy végre. Végre.
A többit hagyom a fejemben, körözzenek, essenek
ki repülôkbôl, száguldjanak, táncoljanak, szerel­
meskedjenek, éljenek és haljanak bele, valami vers
legyen a vesztük. Okozza halálukat többek között
ez a vers. Búcsút puszil a kipirosodott arcomra a
költônô, vörösszép szemei írják rám ezt a pozsgát,
pezseg körülöttünk a hideg levegô, annyira nyugodt
minden. Oltári magány kalapácsol, rezzenéstelen a
szerelem, ami ott feszeng közöttünk, letolja bugyiját
az éjszaka és hagyja, hadd keféljék a testét azok az
isteni sárga csillagok. Magamat csókolom, és – egy
csillanó csali jelre – magába ereszt az éjjel. Izgalmas
szaga van, feláll a hátamon a szôr, nyugodt vagyok,
búcsúszva, lent a városföldön, elhallgatok.

177
Elkeveredtem ebben az unicumos estében. Nézem a film­
listát, mit nem láttam még, mit kell megnéznem, minden
filmet érdeklôdéssel várok, még ha rossznak ígéri is magát
a címe. Jó filmet nézni, kikapcsolom motolla agyamat, nem
törôdöm semmi mással, csak a lehulló percmúlás sajátos
zajában fekszem, áldozom ennyivel az életnek. Késôbb
a piros-narancs-kék nyakláncra pillantok, Tôled kaptam,
felcsatoltad, közel értél a csókomhoz, a csók elôtt jobbra
tértél, ki, hátra, el, visszacsatolás, térés, a térrés megnyílt,
ajkak rezdültek, elhajlás következett. Sejtelmesen lettél az
enyém, ahogy minden film megilleszt, megilletôdöm, meg­
ihlettél, megígértek a szemeid, mielôtt az igézést ajánlva
megkaptam. Igenzô szavaimat leírva, hallhattad már, ez az
unicum felkavar, felereszt, felérint, felér, int, gyere, gyerek,
gyermeteg, csermely, nem cserélném el azt az életet, ami­
be belejelentél. Sokat jelensz nekem azóta – melyik film is,
melyiket néztem épp –, a Radiohead játssza az Exit Musicot,
bejelented, hogy jó Neked nekem, ez elvisz a végfôcímig,
ott állok, meztelenek a szemeim, ahogy Rád tekintek. Ott
állsz, vagy nem is, máshol, nem akkor van már, görbül az
idô, a térdeden a tér dereka meghajlik, elhajol, elhasal,
haját maga mögé hajítja, mintha. Mint amikor hajt vala­
mi, össze, összhajtás van, összkerék, összenôtt Veled a
téridôm, az ôszi szalon jut eszembe, ott vodkát ittam, sört,
amíg vártalak, Radiohead szólt, új album, nem ismertem,
csak a stílusról, az énekeshangról, harang hangol, hangol­
ló, angol ló, hanga rangol, bebarangol a rang, a hangod
lemeztelenít, Jeszenyin jut eszembe hirtelen, visszatérül
megint ez az idô. Itthon fekszem, vége a lemeznek, majd­
nem csend van és unicummoraj, ideképzelem azt a csókot,
ami meghódított.

178
Félsz. Tôlem. Azt csinálsz, amit akarsz, tôlem, félj,
ha úgy akarsz. Ez a szöveg Rólad szól, ezért a féle­
lem írja és a rettegés a félelemtôl, ami az elmúlást
tenné édesebbé, ha az elmúlás túl keserű lenne.
Majd elmúlok én is, Belôled, a világból is, ha félsz,
akkor is, ha nem. Az én sorsom a Te félelmed lehet,
a tôlem való, hiábavaló, mértékletes, mértékadó, az
igazi rettegéstôl ódzkodó, kis. Ha úgy akarsz, hogy
közben félsz, nekem is kell, különben különbözünk
majd, akkor nem működik. Azt csinálsz, amit a féle­
lem akar. Ha velem vagy, félsz elmenni, ha nélkülem,
velem lenni. Az élet kettôssége vesz Benned mély
levegôt és benn tartja, áramolni hagyja, sejtjeidben
elhatalmasodik, mint bennem a félted, ami feltölt, el­
takar, kiengedem, visszajön, visszakényszerít, magá­
ba nyel, lenyelem. Ahogy Te is engem. Félsz, tôlem,
amit csinálsz, a válasz nélküli hiányteremtés, a meg­
nyugtatástalan vágylagosság, a térközi intervenció, a
legkorábbi vonat csendes zakatolása a sűrű síneken.
Úgy vagy velem, hogy nem. Úgy vagyok ezzel, hogy
vagyok valameddig. Úgy van, hogy nincs is, ez a fé­
lelem legszebb megtestesülése a levegôben. Olyan,
hogy a Te félelmed halaszt engem meg.

179
A költônô felül, oldalra fordul, a szemében lángokban
áll a délután. Néma szájából füst cigizôdik, ahogy a te­
raszra lép, a zenekar épp egy noktürnt éleszt újra. Gyö­
nyörű a felnyitott ablakon kibúvó motívum. Távolodik a
közérzetem, egyedül akarok lenni Vele. Ahogy néz, tüzes
harapásaira téved a szemem, bevörösödik ott a bôr. A
dal elhangzik, de az örökösre állított lejátszón megint a
régi nóta. Ő áll a teraszon, a körültekert lepedô lebomlik
meztelenségérôl, épp csak egy kicsit. Fekszem, bámulom.
A távolság most nem riaszt úgy, kizárom. Ki tudom. A tá­
volság bejön, lefekszik. A költônôvel egyesülni olyan érés,
amilyen a leesô paradicsom, a földbe nôtt retek mosatlan
zamata a számban. Megízlelni a füstöt a tűzben, meg­
kóstolni a szájpadláson hagyott üzeneteket, szopogatni
a csak nekem termelôdô nyálat, harapni és lenyelni az
el nem hangzó szavakat. Egyedül akarok lenni ezekkel,
a pillanatok járjanak át rajtam, keresztbe-kasul, ahogy a
noktürn folyik körbe a szobán, suhan ki minden motívum
és termelôdik újabb, mint a kerti földbôl kibukkanó sze­
relemgyerekek, az élet és a halál összenövései. Egyesülni
olyan érzés, hogy elfelejted, mire születtél, mire vagy. Mire
negyedszer megvan a szám, ô hatodszor harap, holnapra
fájni fog, de ma még, élvezem. Kibontom. Félredobom a
leplet, most elôttem csupasz, csupán. Egymásba búvunk,
a teste szúr és forraszt, amilyenek a szemei. Lángokban
állok. Késôbb paradicsomot majszolunk, ahogy visz a busz,
közelít mindenkihez. A szobámat égve hagytuk, azóta
a tûz martaléka lehet.

180
Kifakult belőlem a romantika.
Százszor kimostam és felvettem újra, újra,
Mintha új lenne, az ujja felfeslett,
De én mosolyogtam benne,
Mintha menne a mosoly

…Menne szemembe…

Mégis, mikor rád nézek,

Elővenném, a mosolyt is feltenném,
Az ujjat megfércelném,
Az újat kiölteném,
Megírnám, hogy szép az mégis...

Ilyen és hasonló versekkel tele van a kamra, mond­

ja Zsírsátán, mondja Székelyhidirôl, hogy tényleg,
minden gépkönyvtárban, minden szerkezetben ott
egy versfoszlány, egy verskezdemény, egy amolyan
romantikus hejehuja, egy szép kezdet és vég, amit
lehetetlenség nem észrevenni, ugyanakkor velük
mit kezdeni is. Zsírsátán szerint a nôk Székelyhidi
életébôl kimosódnak, mint a henna, eltûnnek, mint
a szappanillat, elhalványulnak, mint a látásunk, el­
simulnak, mint a nyári esô cseppjei. Tulajdonkép­
pen jó is ez így. Jó ez is így.

181
„Több száz éves zsírleletre bukkantak Magyarországon.”
Székelyhidi Zsolt: A magyar zsírról, 2. fejezet
A végeszövegrôl akartam még írni, de nem áll rá
a szóm, nem állok neki hát, nem is akarok. A vé­
gét mindig nehéz, senki nem gondolt bele viszont
abba, hogy mi van, ha nem fejezzük be, ha nyit­
va marad, úgy értem, az utolsó mondat felénél,
nem kell lezárni, valahogy nem is áll rá a szám,
a szemem meg kifolyik, annyit dolgoztam ma is...
Megyek, nyitok egy sört...

183
Kiadja a Spanyolnátha művészeti folyóirat
és a Példa Képfőiskola Kortárs Művészeti Alapítvány
3563 Hernádkak, Ifjúság út 5.
ISSN 2061-0483
ISBN 978-963-88452-0-7