UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1974
 Borító:
The Circus
 Tartalom
Borító
Címoldal
KOMACU Szakjo: JAPÁN ELADÁSA
HOSI Sinicsi: CIRKUSZ A KOZMOSZBAN
Robert SHECKLEY: KIRÁLYI PARANCSRA
Szever GANSZOVSZKIJ: A LŐTÉR
Kirill BULICSOV: AZ ANANDA-TEMPLOM FELSZENTELÉSE
A. SALIMOV: TALÁLKOZÁS AZ ÓDON ERŐMŰBEN
Eric Frank RUSSELL: EL SZÁZU
Eric Frank RUSSELL: A SZÍVHEZ KÖTŐDŐ SZÁLACSKA
 KOMACU Szakjo:

JAPÁN ELADÁSA

1.

Utazásának kereskedelmi célja van, vagy csak éppen szórako-

zást keres? Ön tudós tán vagy kutató?… Azt mondja, tévedek?
Nos… egyszerűen csak érdeklődtem, kedvem támadt a beszélge-
tésre, és ezért megkérdeztem. Láttam, hogy egyre csak a tengert
gyeli, ezért gondoltam azt, hogy tán kutató. E területen lenne
is mit kutatni, itt egy olyan esemény zajlott le…
Estére megérkezünk Vlagyivosztokba, aztán tovább Szibéria…
Tudja, hogy most haladunk át azon a szélességen, ahol hajdan a
Japán-tenger kezdődött. Igen… most pedig csak a Csendes-óce-
án terpeszkedik itt…
Akadálytalanul szaladnak itt a hullámok… Márpedig harminc
évvel ezelőtt éppen itt emelkedett ki a tengerből Japán íjként
meghajlott szigetvilága. Lehetséges, hogy éppen ott haladunk
át, ahol a legnagyobb szigetei voltak, vagy tán a kormányzati
központjai… Tudja, hogy ki adta el Japánt? Én! Már minek is ta-
gadnám. Én, a saját személyemben, a tulajdon kezemmel…
Eh, látom, hogy hitetlenkedik. Mennyit bizonygattam,
mennyit bizonygattam, mennyit vertem a keblem – mindegy,
nekem senki sem hisz… Természetesen, csaló, szélhámos va-
gyok!! De hát egy romlott embernek nem lehet joga a megbánás-
ra? Szánom-bánom tetteimet, őszintén, lelkemből. Miért hazud-
nék? Hiszen magam is japán vagyok. És képzelje el, eladtam a
hazámat, kiárusítottam. Kiárusítottam, de közben még csak el-
képzelni sem tudtam, hogy tulajdonképpen mi is történik…
Nézzen rám! Látja a könnyeimet? Csak úgy patakzanak az átko-
zottak, valahányszor rápillantok arra a helyre, ahol hajdan Ja-
pán terült el. Most már hisz nekem? De ha nem is hisz nekem,
azért még meghallgathat, nemde? Hogyan adtam el Japánt?…
Nem tudok hallgatni, beszélnem kell róla!… Ne féljen attól, hogy
valami jutalmat várok az elbeszélésért. Nem, erről szó sincs…

2.

Arról bizonyára van tudomása, hogy az az ország, amelyet Ja-

pánnak neveztek, egy szép napon eltűnt a Föld színéről? Akár-
csak egy lidérces álom – egy nap, és Japán nyomtalanul eltűnt…
Ahá, ezt tehát tudja! Csak éppen azt nem tudta, hogy éppen itt,
ezen a helyen terült el, ahol most hajózunk… Igen, harminc év-
vel ezelőtt egy szép napon a kétezer kilométer hosszan elnyúló
mintegy kétezer sziget elolvadt, eltűnt a lakosságával, a városai-
val és a falvaival egyetemben, akár a füst. Micsoda skandalumot
okozott! Minden megszokott fogalom tótágast állt miatta. A vi-
lág tudósai, majdhogynem megvesztek, majdnem megőrültek
elkeseredésükben, mivel semmire sem tudtak magyarázatot
adni. Azután, csak megnyugodtak. – Japán – jelentették ki – va-
lami még ismeretlen ok folytán átkerült egy másdimenziójú tér-
be. Ez a másdimenziós tér igazán kényelmes dolgocska. Ha sem-
mit sem tudnak megérteni, akkor egyszerűen ő a ludas, mi más
lehetne. Eltűnnek a szigetek, sőt egy egész ország? Végül is a
másdimenziós tér a bűnös.
Japánnal természetesen furcsa história esett meg. De mi volt
az oka? Egyszerűen ukmukfukk… eltűnt a Föld színéről. De ho-
gyan?!
Az ok a legegyszerűbb, mondhatnám triviális: Japánt kiárusí-
tották! Harminckét-harminchárom évvel ezelőtt közönséges
matrózként hajóztam egy panamai zászló alatt járó kétes ha-
jócskán. Vakmerően, mindenre elszántan szántottuk a tengert,
úsztunk erre, hajóztunk arra… Hogyan? No, igen. Azelőtt egye-
temi hallgató voltam, zseniális nyelvtehetségnek véltek. Az biz-
tos, hogy már az egyetemi éveimben is szabadon fecsegtem
négy-öt nyelven. De ez az egész hülyeség. Ha egyáltalán valami-
ben zseniális voltam, akkor csak a szédelgésben és a rászedés-
ben. Tehát befejeztem az egyetemet, és nyomban nekiláttam az
ügyeimnek, irodát rendeztem be. Természetesen, az egész csak
porhintés volt. Az iroda csak arra kellett, hogy fedezze szélhá-
mos ügyleteimet. A személyzet a minimális volt – jómagam, no
meg a telefon. A kliensekből kicsaltam az előleget export vagy
import címén, közvetítésekre kaptam megbízást, hamis váltó-
kat adtam, és például fényképezőgép helyett, mindenféle vackot
exportáltam. Röviden, lázas tevékenységet fejtettem ki. Termé-
szetesen az irodám nem virágzott hosszú ideig. A manipuláció-
im nem adhattak tartós egzisztenciát. Hamarosan be kellett zár-
ni a boltocskámat, és kereket oldani. Kobe város kikötőnegyedé-
be vettem be magam, itt kerítéssel foglalkoztam, de ebben a
szakmában sem tudtam hosszabb ideig felszínen maradni. El-
szöktem, egy külföldi hajóra szerződtem matróznak.
Ezután végigténferegtem Európa és Dél-Amerika kikötőváro-
sait, három hajón is szolgáltam. Egyben azonban szakadatlanul
tökéletesedtem, az eredeti „hivatásomban”, a kis szédelgések-
ben. A balekokat szédelgéseimhez a vidéki matrózok, az ügyet-
len turisták és különböző egyéb egy ügyű lelkek szolgáltatták,
akik készen álltak arra, hogy segítségére legyenek egy messziről
jött embernek. Megjegyzem, hogy azért valamilyen lelkiismere-
tem mégiscsak volt, és óvatosan, ügyesen dolgoztam, az áldoza-
taim gyakran még csak nem is álmodták, hogy elbolondítottam
őket. Már nehéz lenne megmondani, hogyan, de egyes ügyeim-
nek híre ment. A hajónk matrózai „Csaló Komának” nevezték el.
(Ugyanúgy van igazi családnevem ahogyan másoknak van – Ko-
makinak hívnak.) És tudja, különös istenteremtmény az ember:
ahogyan elkezdtek „csaló, szélhámos Komának” emlegetni, egy-
szerűen belebetegedtem, egész testem viszketni kezdett tőle!
Meguntam a kicsiny szélhámosságokat, leráztam őket, és látom,
hogy közben igazi nemzetközi szélhámossá váltam, az egész vi-
lág ámuldozik zseniális húzásaimon.
Igen… akkor remek hangulatom volt. Egy ízben Marseille-ben
a „Popo”-ban, ebben a koszos lebujban üldögéltünk matrózokkal
és hajóinasokkal, ócska abszintot meg gint vedeltünk. No, és
tudja, ahogy ilyenkor lenni szokott – berúgás, trágárkodás, ve-
szekedések. Azután, a részegségünk fokozódott, kezdtünk egy-
másnak dicsekedni – mindegyikünk a maga hazáját magasztal-
ta: a norvégek Norvégiát, a dánok Dániát, a németek pedig kó-
rusban üvöltötték „Deutschland, Deutschland über alles…”. A
franciák és az olaszok a hazai csodákat magasztalták, még a sze-
mük színe is megváltozott, amikor csodálatosan szép hazájukat
dicsérték. Zaj, lárma, ki mire csak képes volt, mondta. De ho-
gyan hasonlíthatók ezek hozzám!? Ez a félművelt matróznép-
ség? Hiszen még a saját nevüket sem tudták leírni becsületesen.
Én pedig mégiscsak szélhámos vagyok, s mi több, egyetemi ké-
pesítésű szélhámos. És én ekkor elkezdtem himnuszt zengeni Ja-
pánról, erről a kicsiny, de mégis a világ legcsodálatosabb orszá-
gáról. Csak úgy áradtak belőlem a szavak, akárcsak a nyitott
csapból a víz. Mind elhallgattak, engem gyeltek. Én meg csak
beszéltem, és magam is elérzékenyedtem – milyen remekül ki-
kerekedett. És ekkor hallom ám, hogy a hátam mögött valaki
lelkesülten sóhajt, és ezt suttogja:
– Ah, milyen ország!?… Japán, csodálatos Japán…
Megfordultam. Látom ám, hogy a szomszéd asztalnál egy c-
kó ül, amolyan rendeske, kicsiny, meglehetősen félszálbelű em-
berke, de az öltönye drága, remekül varrott, csak londoni szabó
kezéből kerülhetett ki. Ehhez a rosszhírű lebujhoz túlságosan is
jó öltöny ez. Az igaz azonban, hogy úgy állt rajta, mint egy
zsák… Képzeljen el magának egy majmot, vagy egy erdei, eset-
leg egy vízi manót, amint magára húz egy remekbe szabott öl-
tönyt. No, éppen így állt rajta. És a pofája, leírom magának! La-
pos, ragyogó bőrű, mintha belakkozták volna, a szeme kerek,
akár a gomb, a füle szétmeredő, és hegyes, nagyon hegyes. Lá-
tott már valaha lemurmakit? Úgy hasonlított egy lemurhoz,
mint az apa a ához. De akkor részeg voltam, és nem is láttam
annyira szörnyűnek.
– Uram – szólítottam meg, még inkább fellelkesülve – tehát
önnek tetszik Japán? Csupán az elbeszélés alapján is tetszik?
– Nagyon – felelte valami különös akcentussal, franciául. – Ön
Japánból jött?
A szája nevetséges cuppantásokat hallatott, amikor beszélt.
– Úgy van! Eltalálta! – üvöltöttem, s közben büszkén kidüllesz-
tettem a mellem. – Kelet titokzatos országa! A szamurájok hazá-
ja! Fudzsijama, gésák.
– Japán megtetszett nekem – hajolt előre, meghökkentően vé-
kony, szinte csonttalannak tűnő ujjával hadonászva. Beszélnem
kell önnel. Nem tudja, hol lehet vásárolni japán szigeteket?
– Szigeteket?
– Igen, szeretnék vásárolni valami szigetet, a lehetőség szerint
nagyot. Ha ott sokan élnek – az sem jelentene bonyodalmat,
nem nyugtalanítanám a lakosságot.
Csak most néztem meg alaposabban. Különösen elegáns ckó!
Az öltönyéről már beszéltem – ami csak rajta volt, minden drá-
ga, méregdrága. Két hatalmas briliánssal ékes kövesgyűrű.
Egyik-egyik legalább tíz karát. Nyakkendőjében arany tű igaz-
gyönggyel és zafírral. Az óralánca ugyancsak arany, rajta tyegő
helyett mesebeli smaragd. És hogy ez a sok drágaság hogyan
maradhatott rajta, és hogy ő maga hogyan maradhatott sértet-
len a kikötőváros lebujaiban – azt ésszel fel nem foghatom! És ez
az egész „szerelés” úgy illett rá, mint tehénre a gatya. Félszeg, fé-
lénk volt, lerítt róla, hogy vidéki az atya . És ráadásul aligha-
nem mulatt az istenadta. – A bőre zöldes árnyalatú, sötét.
Agyamban őrjöngő sebességgel kezdtek száguldozni a gondo-
latok. Nem véletlenül adták nekem a úk a „koma” gúnynevet.
Japánul ez pörgettyűt jelent. Az eszem nyomban váltott. Ezt az
ügyecskét fel kell csípni! Akárhogyan is. Egy falusi milliomos
szigetet akar venni. Ilyen szerencse ezer évenként ha egyszer
akad!
– Úgy vélem – folytattam a diskurzust –, segítségére lehetek.
De ez nem éppen a komoly tárgyalásokra alkalmatos hely. Ha-
józzunk át egy másik kikötőbe!
És elvezettem. Elvittem, akárcsak a macska az egeret – csak-
hogy el ne szalasszam! A városrészhez viszonyítva egy meglehe-
tősen jó vendéglőt kerestem, ahol fehér bort és osztrigát szolgál-
tak fel.
– Minek elaprózni a dolgot? – kezdtem, ahogy letelepedtünk az
asztalkához. – Gondolja meg! Szigetet vagy szigeteket venni!?
Vegye meg Japánt egészben! – és felvilláztam egy falatnyi „Ta-
basco” mártással nyakon öntött garnélarákot.
– Ó-ó-ó! – bazedovosan kigúvadó szeme szinte forgott. – És ez
lehetséges?
– A közvetítő szerepét magamra vállalhatom – vigyorogtam
önhitten. – És egyébként, tudja-e ön, hogy Japán szigetek százai-
ból áll? Igazi szigettenger.
– Ez… ez csodálatos! – Úgy tűnt, hogy máris a hetedik menny-
ben röpköd boldogságában. – Megveszem! Megveszem! Azonnal
megveszem!!!
– És pénze van elég? – igazi üzletembernek éreztem magam,
olyannak, aki mindent jó előre átgondol. – Japán megvásárlásá-
hoz rengeteg pénz kell.
– Amennyi csak kell, van. De… valóban megvehető??
– Ezen a világon pénzért mindent megvehetünk! – jelentettem
ki, ellentmondást nem tűrően.
– Ez világos. Ebben az esetben… tessék… – zsebéből kövér
pénztárcát húzott elő, és öt darab ötezer fontos bankjegyet ra-
kott le az asztalra. Azután egy különös iratot nyújtott át nekem.
– Ez a szerződés, amely a megbízott személynek, vagyis önnek
szól. Itt az előleg. Kérem itt írja alá.
 Elhűltem. Ez az ember, akit felkapaszkodott falusinak véltem,
oda dug elém egy szerződést, amelyen még a kereskedelmi ügy-
let nagysága is pontosan meghatározott. Valami riadalomféle
kezdett mocorogni a lelkemben, de azért mégiscsak alá kanyarí-
tottam a nevem.
– Akkor… – felkeltem az asztaltól, mancsomban szorongatva a
bankjegyeket. – Gyerünk a szállodámba, hogy összeszedjem a
holmimat.
– Nem! – fölényesen mosolygott, és visszataszítóan hideg,
nyirkosan tapadó ujjaival megragadott. – Ettől a pillanattól
kezdve ön az én megbízottam. És úgy kell eljárnia, ahogyan én
mondom. Hagyja a holmiját a fenébe, majd én adok önnek ruhá-
zatot. Azonnal indulunk Japánba.
Marseille-ből Bonnba mentünk, ahol az irodája volt, onnan a
Lufthansa gépén Japánba… Amikor a nyolcmotoros, sugárhajtá-
sú utasszállító óriásgép felemelkedett a sztratoszférába, olyan
érzésem támadt, hogy csak álmodom. Lidércnyomásos álmot
álmodok, szélhámos vagyok, lehet, hogy csak hitványka, és
most ennek a falusi atya nak a hatalmába kerültem, aki egyide-
jűleg hasonlít holmi majomra meg egy békára! Azt mondotta,
hogy lichtensteini állampolgár. Egy parányi államocska viseli
ezt a nevet az Alpokban. A nyugalomba vonult milliárdosok pa-
radicsoma.
– De igen-igen messze születtem – jelentette ki rejtélyesen mo-
solyogva ez az undorító ckó.
Amint megérkeztünk Tokióba, nyomban megnyitottuk iro-
dánkat. A város központi részén telepedtünk le, az egyik csön-
des mellékutcában. A munka pezsegni kezdett: megkezdtük a
felvásárlást, az én szemszögömből nézve: Japán kiárusítását. Eh,
a cigarettám kialudt… A tajtéktól csupa víz… Megengedi, hogy
még egyet vegyek?…

3.
Az első időkben mindenféle terveket készítettem. Japánban ott-
hon érzem magam, minden a hatalmamban van. Figyelek, gon-
dolkodom, töprengek, de hatalmas, kerek összeget kaptam, és
kiegyeztem lelkiismeretemmel. A vásárlásra szánt összegekkel
teljes egészében én rendelkeztem. Remekül éltem. Képzeljed
csak el! Üldögélsz egy luxusirodában, Tokió kereskedelmi ne-
gyedének a szívében, a lábadat az íróasztalodra rakod, az agya-
rad drága szivart szorít, üldögélsz, és fölényesen nézel az ingat-
lankereskedőkre. Hogy basáskodtam felettük a más pénzén!! A
fezőréletnek ez adja meg az igazi gyönyörűségét! Ez adja meg a
szélhámos életének savát-borsát. Ámde fütyültem a csak keres-
kedelmi ügyletek lebonyolítására, egyszer-egyszer valakit ala-
posan kizsebeltem. Hogy is tehettem volna másként? Máskülön-
ben azt is elfelejtettem volna, hogy szélhámos, csaló vagyok.
A következő módon dolgoztam. Eleinte minden eladásra kerü-
lő földecskét egész Japánban felvásároltam, bárhol is kínálták
eladásra. Természetesen nem saját magam, hanem az ingatlan-
kereskedelmi cégek útján. Semmit sem engedtem ki. – A ke-
zünkbe kerültek a hokkaidói földek meg Kiso őserdeinek a föld-
jei, ahol életemben sem voltam. Abban az időben a földkereske-
delemben váratlanul beütött a hausse (hossz). Mindenütt dolgo-
zott a reklám.
A főnököm, emlékszem, hogy egy vidám, élénkítő kereskedel-
mi televíziós adást nézett, s a szeme kezd kerekedni, majdnem
kiguvad az üregéből.
– Nézze csak, mennyi a konkurensünk! Igyekezzen hát, ne-
hogy valamit is elszalasszon!
A főnöknek az volt a kívánsága, hogy észrevétlenül dolgoz-
zam, hogy senkinek szemet ne szúrjon az ügyködésünk. Így az-
tán a vásárlási iratot az ingatlankereskedelmi vállalat főnöké-
nek nevére kellett kiállítani, míg a későbbiekben, amikor már
minden birtokot átfogtak ügyleteink – egyszerű tisztviselők ne-
vére, akiknek azután átadtuk zálogba vagy adományként a terü-
letet.
Az áltulajdonos hipotetikus jövedelemadóját mi zettük,
noha jövedelmet semmifélét nem kaptunk tőle, de azért az in-
gatlanadót zettük helyette, röviden a kiadásaink hatalmasak
voltak. Ezenkívül, az időleges tulajdonosok az egészen nevetsé-
ges árendáért a saját belátásuk szerint használhatták a földeket.
Végül igazán nem is tudtam felfogni, hogy mivel is foglal-
kozunk.
Azt már mondottam, hogy ehhez az ügylethez mesebeli va-
gyonra volt szükség. A főnök ugyan nagy összeget hozott magá-
val Japánba, de az végül is elfogyott. Valutát behozni egy ország-
ba nagy tömegben egyébként is veszedelmes vállalkozás. Ez biz-
tosan szemet szúrt volna. És ekkor a főnök egy megoldás-módo-
zatot agyalt ki, az én véleményem szerint meglehetősen osto-
bát.
Először is megszámlálhatatlan ktív cégecskét alapított. A fő-
nöknek az egész világon szétszórt irodáiból drága, de kis tömegű
árukra adtunk megrendeléseket. A mi üzemeink pedig minden-
féle szamárságot szállítottak az irodáknak, salakot és mindenfé-
le hulladékot. Számomra az ilyen munka igazán megszokott
volt: ha valakit kizsebelni kellett, abban én mester vagyok. A
szemétért a főnök hivatalaitól készpénzt kaptunk. A cégeink ex-
portlistáján igen szolid árukat sorakoztattunk fel, kezdve az
elektromos erőművek berendezésétől egészen a hordozható
tranzisztoros rádiókig. A lista is ktív volt, ez csak természetes.
Nagyon különös érzést tapasztaltam: a korábbi időkben, amikor
csalással foglalkoztam, csak egyetlen cél vezérelt: becsapni a
buta klienset, most pedig azért szélhámoskodunk, hogy a főnök
hozzájuthasson a saját pénzéhez. A japán gazdasági élet alapja az
export, így aztán a kormány csak örülhetett a valuta beáramlá-
sának. Ha a veszteségre is fel gyeltek volna, akkor nyugtalan-
kodhattak volna. A külkereskedelmi minisztérium abban az idő-
ben bizonyára nem vette terveibe, hogy ellenőrizze az export-
import mérleget. De ha megteszik, bizonyára elképednek. Külö-
nös jelenség: az export megnövekedett, a nyersanyag-behozatal
pedig hirtelen csökkent. Becsületszavamra, ügyleteink kezdtek
olyan méreteket ölteni, hogy már komolyan hatottak az ország
gazdasági életére, és ennek megfelelően a külkereskedelmi sta-
tisztika mutatóira is. A Japánba beáramló külföldi valuta össze-
gének növekedése az 199… évben, a mi munkánk volt!
Még csak megközelítően sem voltam képes elképzelni, hogy a
főnöknek milyen vagyona van. Egy azonban vitathatatlan volt –
multimilliárdos. Az irodái szétszórtan helyezkedtek el a Föld
minden táján, és a legkülönbözőbb országokból áradt hozzánk a
valuta.
– Hogyan sikerült ennyi pénzt összevernie? – kérdeztem tőle
egy ízben.
Gúnyosan mosolygott.
– Briliáns, arany, platina és egyéb ilyen csecsebecse… A lehető-
ségeim korlátlanok…
– Hogyan? Aranyat csinál?
– Nem, nem csinálom, hanem keletkezik…
Tudtam, hogy valami piszkos ügy rejlik a mélyén, de nem so-
kat töprengtem rajta. Végül is mit érdekelhet engem, hogy hon-
nan veszi a pénzt? Csak legyen pénze.

4.

Ilyen hatalmas méretű felvásárlási operációk természetesen fel-

verték a földek árát. De tudja kérem, a földnek már a sajátja,
hogy szakadatlanul emelkedik az ára, mindenféle hausse nélkül
is, így azután a mi vállalkozásunk hatása nem vált különösen
szembeszökővé. Azután a földárak kezdtek esni. A titkát abban
keresheti, hogy ügynökeink mesésen olcsón kínálták a földbér-
letet.
 A reklám és a propaganda is megtette a magáét. Rövid idő
alatt sikerült meggyőznünk a lakosságot arról, hogy sokkal
hasznot hajtóbb bérelni a földet, mint vásárolni. Még azok a vál-
lalkozók is, akik egész életükben arról álmodoztak, hogy egyszer
földbirtokosok lesznek, kezdték tőkéjüket földbérlésre használ-
ni. Végül is oda jutottunk, hogy a földadó, meg az ingatlanadó
már többre rúgott, mint annak a földnek az ára, amire kivetet-
ték őket. Másik oldalról, ahogy egyre kisebb és kisebb földterüle-
tek kerültek eladásra, úgy nőttek az árak. De a földspekuláció-
nak lassan befellegzett.
Sikerült markunkba keríteni azokat a vállalkozókat is, akik-
nek olyan városokban voltak telkeik, melyekben egy-egy négy-
zetméternyi föld ára elérte a néhány millió jent. Nagyon egysze-
rűen jártunk el: a piaci áron kívül azt is vállaltuk, hogy három
éven át folyósítjuk egyharmadát annak az összegnek, amivel
eközben az árak emelkednek. Ha a jövedelem érdekelte, azt java-
soltuk, hogy tőkéjét fektesse be házingatlanba, vagy más épület-
be, és ezzel egyidejűleg igen előnyös feltételekkel kínáltunk neki
bérbe területet. Senki nem tudott ellenállni. Forgótőkét termé-
szetesen a bankból szereztünk, a földvásárlási előlegekre hitel
kellett. És ha mindezt gyelembe vesszük, őszintén szólva, még
csak elképzelni sem tudom, hogy a mérlegünk hogyan is tett
szert néhány milliárdos aktívumra. Az igaz, hogy az adóhivatal
miatt nem túlságosan fájt a fejünk, annak idején megtettem a
szükséges intézkedéseket. Egy ilyen helyzetben igazán minden-
re szükségünk lehetett, csak botrányra nem. De milyen a érra
kerülhetett volna sor? Hűséges szolgája lettem a gazdámnak, és
akár egy őrült, továbbra is vásároltam a földeket.
Higgye el, hogy sokszor tűnődtem rajta, hogy ugyan miért
van szüksége annyi japán földre? Ilyen bolond pénzpocsékolás,
és milyen pénzé!? Az embernek valami érzéke van a mértékhez,
végül is mindennek van határa.
 Egyébként a pénzkidobás – bonyolult kérdés. Egyes emberek
ragaszkodnak valamilyen tárgyhoz, és nincs a világnak annyi
pénze, hogy megváljanak tőle. Mások pedig ellenkezőleg, készek
mindent megadni, csakhogy megszerezzenek maguknak egy
semmiséget, ha már egyszer megtetszett nekik. Vegyük például
a bélyeget. Egy-egy régi, kifakult bélyegért egész birtokot lehet-
ne venni. Ugyan, ki érti ezt…
Lassanként minden földet, ami csak felvásárolható volt, meg-
vettünk. Csak azoknak maradt földjük, akik sehogyan sem akar-
nak megválni tőle. Amikor ezt jelentettem a főnöknek, és azt is
hozzátettem, hogy zsákutcáiba kerültünk, reám ordított:
– Tök lkó! Nem akarják eladni, hát nem akarják! Kivárjuk,
amíg majd ők akarnak szabadulni tőle. Ha jól emlékszem, ma-
guknak japánoknak van egy közmondásuk: „Nem dalol a csalo-
gány, hát akkor ki kell várnunk, amíg dalolni kezd!” És ha azt
akarjuk, hogy az eladási szándékuk gyorsabban megérjen, akkor
ösztökélni kell őket, valamilyen módozatot kell kigondolni.
És ismét feladatot adott – amolyan eszelőset ismét! – A föld-
birtokosok számára népszerűvé kellett tennünk egy időhöz nem
kötött eladási szerződést, egy nyilatkozatot, amelyben kijelen-
tik, hogy senki másnak, csak nekünk adnak el földet, ha valame-
lyikük meggondolná magát, és földet kínálna eladásra. Az én
nézetem szerint ez már igazi képtelenség volt. És ha sohasem
határozzák el magukat?! A földtulajdonosoknak ebből semmi
hátrányuk nem származott: hiszen ezért a szerződésért zet-
tünk is. Mind aláírták. Nemde, bolondok lettek volna, ha nem
így tesznek? Már nem is szélhámosnak, nem is fezőrnek éreztem
magam, hanem lantrópnak. Óh, és az ellentétes érzelmek. Vé-
leményem szerint valamennyi emberbarát őrült, valami történt
a fejükkel. Hiszen a lényeg az, hogy ebben az érzelemben a kö-
zelállók iránti szeretet nem is játszik szerepet. A gazemberek, a
szélhámosok sokkal emberibbek az emberbarátoknál.
 Azt mondottam, hogy a szerződést mindenki aláírta. Helye-
sebb lett volna úgy fogalmazni: majdnem mindenki. A legna-
gyobb cégek vezetői és a monopolista ingatlankereskedők kö-
zött ugyancsak találhattunk abnormis egyedeket – konzervatí-
van makacsokat.
– Fogja ezt, helyezze zakója szivarzsebébe, és induljon el a ma-
kacskodók meggyőzésére – parancsolta a főnök, átnyújtva egy
zsebrádióra emlékeztető lapos dobozkát. – Ez agyhullámadó,
egyik cégem titkos gyártmánya. Mindenkihez menjen el, min-
denkihez, kivétel nélkül. Egyből megértik majd, hogy miről van
szó, és olyan engedelmesek lesznek, mint a bocikák.
Különösen éreztem magam. Nem tréfaság – egy készülék,
amely engedelmességre kényszeríti az embereket. Nos, gondo-
lom, az is lehetséges volt, hogy a főnököm, ez a szörnyeteg,
ugyancsak egy ilyen ékszert hordozott a zsebében, és az okozta,
hogy engedelmeskedtem neki… Értse meg, valóban különös ér-
zések dúltak bennem – mintha az ember dróton rángatott báb -
gurává válnék.
Nos, és mit gondol? A készülékecske megtette a magáét! Mind
beleegyeztek, még a legnagyobb vállalatok vezetőségének tagjai
és a részvényeseik is.
– Nos, mit tehetünk, aláírjuk, ha olyan szépen kéri, tulajdon-
képpen sajnálkozunk önön…
Az igaz, hogy szerényen viselkedtem, nem követeltem, csak ja-
vasoltam. Az azonnali eladásról szó sem volt – csak azt kértem,
hogy a már ismert szerződést írják alá, de eladni, magyaráztam,
akkor adhatják el a földjeiket, amikor rászánják magukat – akár
száz év múlva is. Ráadásul a bérlési, a bányászati, az ásatási jog
az övék maradt, mi csak a tulajdonjog eladását kértük. Hát mi
lehetett az, amivel nem érthettek egyet!? Tudja, hogy mi a bérlé-
si jog? Ez nagy dolog – akinek ilyen jog van a birtokában, az kü-
lönböző jogcímeken többszörös eladásban is részt vehet. Na-
gyon világosan tudtam, hogy ezek a ravasz üzletemberek mit is
gondolnak magukban – érdekes lett volna egy olyan idiótának a
pofájába nézni, aki ilyen feltételek közepette földet vesz! A legra-
vaszabbak és a legfürgébbek kereskedni kezdtek a bérlési joggal,
idővel a bérleti jog ugyanolyan tőzsdespekulációs tárggyá vált,
mint korábban az ingatlan.
Megértette, hogy mi is történt? A főnököm, ez a csodálatos c-
kó, akit eleinte jámbor falusinak véltem, a földtulajdont értel-
metlenséggé változtatta. Befagyasztotta a földtulajdont! Én
egyébként már semmit sem értettem az ügyleteinkből. Mennyi
pénze van, honnan veszi, mennyit költött… minden összekeve-
redett az agyamban. És nemcsak a hivatalnokokat kábította el,
hanem magát a kormányzatot is. De hogy milyen módon, nem
tudom felérni ésszel… Én pedig már nem is báb gura voltam a
kezében, hanem egyenesen automatává züllöttem: akárcsak egy
lidérces álomban, naponta találkoztam bizonyos emberekkel,
ügynököknek adtam utasítást, teljesítettem a főnök rendelkezé-
seit…
Ilyen módon, nyíltan vagy kerülő utakon, de egész Japán tulaj-
donosává vált. Az pedig, ami még nem került a tulajdonába, az
előbb-utóbb odakerül, arra mérget vehettem. Az természetes,
hogy sok-sok felvásárlási szerződést állítottak ki strómanok ne-
vére, igen nom óvatossággal operáltunk. Senki még csak ál-
modni sem álmodta, hogy a szálak hová is vezetnek. Én azon-
ban tudtam, hogy ki az igazi tulajdonos. Esküszöm az égre, hogy
így történt, ez a ckó gyakorlatilag egész Japán gazdája lett. Be-
fonta pókhálójába egész földünket, a kisebb és nagyobb birtoko-
kat, parcelláról parcellára. Erre az időre az időhöz nem kötött el-
adási megállapodások is kezdték meghozni első gyümölcseiket.
Hiszen a föld, akár más egyszerű áru, állandóan körforgásban
van. Nincs olyan nap, hogy valaki, valahol ne kínálna eladásra
valamely földdarabkát. És ahogyan egy parcella eladásra került,
az nyomban a mancsába jutott.
 Végül is elérkezett az a nap, amikor azt gondoltam, hogy már
valóban nincs mit tennem többet.
– Nem! – mondotta nyomatékosan. – Hátra vannak még az ál-
lami földek.
– Bocsásson meg, hogy itt már az elnevezés is ékesszólóan
megmutatja a helyzetet – az állami földek az államé… A tulaj-
donjog…
– Tulajdonjog? Hát tán nem adják és veszik a tulajdont? Hi-
szen maga mondotta azt, hogy a világon nincs olyan dolog, ami
pénzért nem kapható meg! Mindent, mindent meg lehet venni:
az asszonyok szívét, eszméket, pro baseball csapatot, embert, a
szabadságát! Következésképpen a tulajdonjogot ugyancsak meg
lehet vásárolni. És az, hogy ez a tulajdonjog az államé, az égvilá-
gon semmit sem jelent.
Ezzel munkánkban megkezdődött a következő szakasz. Most
már az Állami Földek Igazgatásába és az Állami Földeket Magán-
személyeknek Eladó Bizottságba kellett beférkőznöm. Sok álla-
mi földet kívántak eladni, de azért mégis féltem. Nos, gondol-
tam, most majd tolakodni kell, s felfújt bürokratákat meg holmi
parlamenti képviselőket rábeszélni. És el tudja képzelni, hogy
mi történt? – minden úgy ment, mintha megolajozták volna.
Felkerestem minden magánszemélyt és minden vállalatot,
amely állami földek felvásárlásával foglalkozott, s megállapo-
dást kötöttem, hogy a földek újraeladásakor csak nekünk tesz-
nek ajánlatot! (Egyébként nem volt min csodálkozni, hiszen
mindenkor magammal hurcoltam azt a csodatevő készülékecs-
két!) Ez még semmi! Egy érdekes törvényecskét is sikerült meg-
szavaztatnunk a parlamenttel. Nagyon szolid indokot találtunk
hozzá. Harc a földek társadalmi-használati értékének növekedé-
se miatti áremelkedések ellen. E törvény értelmében a jövőben
csak olyan szervezetnek lehet eladni állami földeket, mint a
„Természeti Kincseket Védelmező Turistatársaság”, és „Földek
Társadalmi Használatának Szövetsége”. A tőkebefektetésen,
amelyek e társaságok számára szükségesek voltak, megosztoz-
tunk az állammal, de nem egyenlően, hanem úgy, hogy a mi tő-
kebefektetéseink némileg meghaladták az államiakat. Ilyen mó-
don, amint a föld tulajdonjogának átadására került a szó, már
egyáltalán nem volt érdekes, hogy kinek a földje: akár hegy-
orom, akár mocsár volt a föld, ami korábban az államé volt – au-
tomatikusan a mi szervezeteink kezébe került a tulajdonjog. A
létező tulajdonjogi szabályozások megengedték, hogy ezt a jogot
bármilyen formában átruházzák más személyekre. Ilyen módon
valójában csak azt nem lehet megvenni, ami senkinek sincs a
tulajdonában, például a napfényt, vagy a levegőt. De a Fudzsija-
ma csúcsát vagy valami abszolút művelhetetlen sivatagot vagy
lakatlan szigetet, függetlenül attól, hogy kié volt – az államé
vagy magánszemélyé –, el lehet adni, következésképpen, lehe-
tett olyan ürügyet találni, amelynek alapján megvásárolhattuk.
Így hát Japán egész földjét, kivéve azokat a területeket, ame-
lyek távközlési vonalaik alatt feküdtek, meg az állami lakásszö-
vetkezetek telkét, felvásárolta a főnököm. Az ő tulajdonába ke-
rültek a hegyek és a folyók, a szigetek és a tavak. A földek hasz-
nálatának joga megmaradt a lakosság birtokában, erre a jogra
egyáltalán nem törtünk, és látszatra Japán ugyanolyan elevenen
lüktető életű állam maradt, amilyen manipulációnk kezdete
előtt volt. Ámde gyakorlatilag a japánok nem birtokolták a föld-
jüket, és ennek okát két ember titokzatos fondorlataiban kell ke-
resni. Nem tudok szabadulni a kellemetlen érzéstől: ami körül-
vesz, az csak délibáb. Egy irreális, csak látszatország, amely
egyetlen érintésre szétfoszlik.
– Köszönöm önnek! Most már Japán az enyém! – jelentette ki
ez a nyálkás béka, miközben hatalmas összegű csekket állított ki
a számomra. – Elbocsátom hivatalából, s felmentem kötelezett-
ségei alól.
Gondolhatja, hogy boldog voltam. Megkaptam a pénzt. No,
most tekerhetem a horgászzsinórt, csak valami baj ne legyen az
ügyből. Viszketett a talpam, futni szerettem volna legszíveseb-
ben, de mégis, magam sem tudom, hogy miért, kérdezgetni
kezdtem volt főnökömet.
– És mi a további szándéka Japánnal?
– Mi a szándékom? Természetesen magammal viszem, haza! –
a békának egy arcizma sem rándult. – Valóban igaza volt, ami-
kor Japánt dicsőítette. Gyönyörű ország! Érdekes, nem minden-
napi. A természet itt elragadót produkált. Milyen változatos táj-
képek – magas hegyek, szigetek, öblök, szorosok! Minden ízlés-
nek megfelelő éghajlat – jeges, szubtrópikus és majdnem forró
égövi. Történelme: a legősibb kultúra és egy modern, magasan
fejlett kultúrájú civilizáció. A tudomány legnagyobb eredmé-
nyei ékesítik, és a legmodernebb létesítmények szomszédságá-
ban félvad emberek, még most is úgy élnek, ahogy az ősembe-
rek élhettek. És a népek és törzsek milyen kaleidoszkópja?! A vi-
lág minden sarkából áradnak ide a turisták. A világ iparának
mintáját, a legkülönbözőbb országok élelmiszereinek mintáit a
legszélesebb spektrumban éppen itt találhatjuk meg. Itt találko-
zik Kelet és Nyugat. Röviden szólva, Japán a Föld kicsiny ma-
kettje: mindenből egy kevés, de minden megvan benne! Csoda-
szép törpe kert!… Igen, Japán a földi civilizáció legjobban sike-
rült mintapéldánya.
– És hol van az ön hazája?
– Ott! – az éjszakai égen sziporkázó csillagok felé mutatott. –
Távol, távol.
– Megőrült?! – üvöltöttem fel. – Az lehet, hogy gazember, fezőr
és egyáltalában a legutolsó szemét féreg vagyok, de akármilyen
is vagyok, hát megengedhetem, hogy olyan távolra hurcolja el a
hazámat?!
– Márpedig a Földnek az a része, amelyet Japánnak neveznek,
teljes egészében az enyém. Az enyém. – Elvigyorodott. – De hi-
szen a szerződésünk megkötése előtt mondottam önnek, hogy
semmit sem teszek, ami kellemetlen lenne a lakosságnak. Vala-
mennyi japán – tisztviselők, parasztok, halászok, értelmiségiek,
diákok, politikai személyiségek, vállalkozók, írók – azt az életet
folytatják majd, amelyet megszoktak. A Föld felszínén megszo-
kott életet. Hiszen egészben viszem el ezt a földet.
– Kérem, feleljen az utolsó kérdésemre – nyögtem, és remeg-
tem rémületemben. A rémületemet ez az őrült agyrém váltotta
ki, amit a béka előadott. – Ha lehetséges, és igaz az, hogy egy
más bolygóról való lény, valóban rendelkezik olyan erővel, hogy
egész Japánt mindenestül elszállítani képes a világűr valamely
távoli tartományába, akkor mondja meg már azt is, hogy mi a
fenének kellett magának ennyit piszmognia a föld felvásárlásá-
val? Hiszen minden teketória nélkül megfoghatta volna, és már
vihette volna is ahová tetszik!
– A mi bolygónk – a Kereskedelem bolygója. Mi tiszteljük és be-
tartjuk a kereskedelem törvényeit. Mi igazán vigyázunk, hogy
minden tisztességes legyen! – Röhögni kezdett. – Hiszen majd-
nem legálisan operáltam. Elősegítettem Japán és a Föld más or-
szágainak gazdagodását. Nem vette számba, hogy mennyi
arany, platina és drágakő áradt a Földre ez alatt az idő alatt?
Egyébként nem tudom felfogni, hogy miért értékelik olyan sok-
ra ezt a szemetet?…
Jeges rémület fogott el, rohanni kezdtem. Ez a visszataszító,
undorító röhögés még sokáig a fülembe csengett. Mit tettem!
Mit tettem!? Elháríthatatlan szerencsétlenség zúdul hazámra, és
nincs olyan erő a világon, amely megakadályozhatná ezt. A fáj-
dalomtól és az égetően mardosó szégyentől majd a szívem sza-
kadt meg.
Lélekszakadva rohantam a kikötőbe, és nyílsebesen iramod-
tam fel a lépcsőn a jachtom fedélzetére. Ezt a jachtot már régen
előkészítettem arra az eshetőségre, ha valami miatt menekül-
nöm kellene Japánból. Most csak egyetlen vágy uralkodott raj-
tam, minél gyorsabban eltávolodni e halálra ítélt ország partjai-
tól. A nyílt tengerről azonban visszatekintettem a partokra.
Ezért voltam az események szemtanúja. Japán neon- és villany-
fénytől ragyogó éjszakai egét százával lepték el a repülő csésze-
aljak. (Természetesen nemcsak én láttam őket, de most sem tu-
dom ésszel felérni, hogy miért hallgat a többi ember erről a lát-
ványról.) A csészealjaikról valami kékes, nem sugár, de nem is
függöny ereszkedett alá és beborította egész Japánt. Látom ám,
amint a Japán-szigetek a tengerrel egyetemben lassan a levegő-
be emelkednek, akár csak egy polietilén zacskóba tett hal! Ettől a
különös látványtól sóbálvánnyá meredtem, egy hangot sem
tudtam kinyögni, és majdnem elvesztettem az eszméletemet. A
repülő csészealjakhoz kötött Japán eközben egyre magasabbra
és magasabbra emelkedett, s végül eltűnt abban az irányban,
ahol ennek az undorító békának, ennek a majomnak, ennek a
szörnynek a hazája volt. És ekkor valami elképzelhetetlen kez-
dődött…, hihetetlen nagyságú cunami támadt, elsüllyesztette a
jachtomat, s itt maradtam egy yen nélkül…

5.

Igen, igen, a saját kezeimmel adtam el Japánt, eladtam a hazá-

mat egy kozmoszbelinek, egy jöttmentnek. Nem tudom önnek
tolmácsolni, hogy mit is éltem át. Az biztos, hogy ilyen lelkiis-
meretfurdalást még egyetlen ember sem élt át ezen a világon.
Végül is egy pszichiátriai klinikán sikerült gyógyulást találnom,
az igaz, hogy nem tartósat. Azután ismét matróznak szegődtem.
Akárhányszor hajózunk ezeken a szélességeken, még most sem
tudom visszafojtani a könnyeimet. Sírok és gyónok…
De Japán… ez az ország igazán gyönyörű volt… Miért történik
mindig így? Meghal egy ember, és csak akkor kezded igazán ér-
tékelni. Ugyanez történt Japánnal – akkor szerettem meg igazán,
amikor eltűnt. Japán… szennyes, nyomorult, emberektől hem-
zsegő, akár egy hangyaboly, a városok szennycsatornáiba merü-
lő mellékutcákkal átszeldelt, és nyomortanyákkal sűrűn tele-
hintett, és egyidejűleg… gyengéd, ragyogó, ki nomult, telve if-
jonti erővel… A japán nők mosolya, a Fudzsi szent hegye… A
kedves zöld hegyek és a szigetek a tengerben… Egy ország,
amely csodálatosan szépséges törpe kertre emlékeztet… a japán
konyha ízei… ősi templomainak csöndje… értelmisége, akik a
világon mindent tudnak… bolondos, szórakoztató negyedeinek
neonragyogása… És mindez eltűnt… Még csak nyoma sem ma-
radt! Hát lehet ezt sírás nélkül elviselni?! És csak én, csak én va-
gyok benne egyedül a bűnös! A hazám csupán csak azért pusz-
tult el, mert egy ízben részegen, én – utolsó idióta, agyalágyult
barom, önteremtette kis szélhámos – azt javasoltam annak a c-
kónak: „Vegye meg Japánt!” Én ezekkel a szennyes enmancsaim-
mal eladtam a csodálatos drágagyöngyhöz hasonlatos Japánt.
Eladtam saját hazámat!…
Noha… ha meggondoljuk: vevők mindig akadnak, ha valaki el
akar adni valamit… Tegyük fel, hogy a föld ugyanúgy senkié,
mint a napfény és a levegő. Nincs tulajdonosa, nem lesz vásárló-
ja sem. Akkor a földárak nem emelkednek eszeveszett tempó-
ban, és akkor a saját mohóságuktól kifulladó ckók nem kapar-
nak teljesen szükségtelen földdarabokat maguknak össze. És ak-
kor ennek a bűzös békának, aki a „Kereskedelem bolygójáról”
jött, nem sikerült volna semmit sem felhasználni…
És befejezésként még akarok valamit mondani… Bocsásson
meg, nem tudom, hogy az ön hazája hol van, de lehetséges, hogy
a béka most éppen ott manipulál. Az biztos, hogy még senki
semmit sem vett észre, az élet úgy folyik; mint hajdan, de ha
mélyebbre ásunk – akkor különös képet kaphatunk: az ország
mint olyan, már nem létezik! Eladták valami idegennek. A föld,
amelyen a városok, az üzemek, gyárak állnak, amelyen a vasúti
sínek húzódnak, amelyeket valaki valamikor lerakott, majd is-
mét átraktak, már idegen bolygókról jöttek kezében van. Tehát
az ott élők is minden cókmókukkal egyetemben ezeknek a c-
kóknak a tulajdonában vannak. De még csak nem is álmodnak
erről… Hiszen Japánt is így adták el – szőröstül-bőröstül. És,
ahol hajdan Japán volt, most ott úszik a hajónk… Ezért mon-
dom: legyetek éberek! Önnek ez nevetséges? De hiszen ezen nem
lehet nevetni, igen keserves história… Én például egyáltalán
nem találom nevetségesnek. Ismét nevet… kinevet… Istenkém!
Milyen különös az ön arca… A fülei hegyesek, és a szeme, akár a
cipőgomb… Remélem, hogy ön nem szándékozik megvásárolni
valamelyik országot?…

(Komacu Szakjo írása nyomán:

„Japán eladása”)
 HOSI Sinicsi:

CIRKUSZ A KOZMOSZBAN

– Főnök, főnök… Pompás ckók voltak azon a bolygón. Hogy

örültek nekünk! Az egész bázis ujjongott. Ez igazán kellemes –
mondottam, megnövelve a rakéta sebességét.
A főnök bólintott.
– Igen. Már csak ezért is érdemes ilyen messzire elvergődni.
Most pedig sietnünk kell a következő bolygóra. Ott már bizonyá-
ra türelmetlenül várnak bennünket.
A rakétánk – ez a csinos, sárgával, zölddel és piros festékkel vi-
dámra mázolt űrhajócska – éppen csak elhagyta az egyik boly-
gót, és máris a vendégszerető Világegyetemben száguld soron
következő úticélja felé.
Az órára pillantottam.
– Úgy vélem, ideje lenne az ebédelésnek.
– Igen. Éppen ideje! Hej! Mindenki jöjjön ide! Ebédelünk!
A főnök még befejezni sem tudta a mondatot amikor a szom-
szédos fülkéből örvendező csaholással kiugráltak a kutyák.
A főnök meg én néhány nagyon értelmes kutyát betanítot-
tunk, kidolgoztuk a kutyacirkusz műsorát, majd vendégszerep-
lésre indultunk, beutaztuk a kozmosz minden sarkát.
Ahol Föld-lakók éltek és dolgoztak, minden olyan bolygón a
legszívesebben látott vendégek voltunk.
Egy-egy bolygó között hosszú ideig kellett repülnünk. A
hosszú űrutazások idején nagyon megbarátkoztunk kutyáink-
kal. Teljes volt köztük és köztünk a közeledés és a kölcsönös
megértés.
Úgy vélem, hogy még a földi emberek között is nagyon ritka
az ilyen barátság.
 A kutyák már félszóból is megértettek bennünket, mi pedig
megtanultuk megérteni az ő nyelvüket – a mimikájukat ahogy a
farkukat mozgatják, az ugatásuk árnyalatait is. Egyszóval a mi
rakétánk sajátos kicsiny világ volt, vidám, szerencsés, ahol soha
senki sem unatkozott, és senki sem panaszkodott útközben,
hogy honvágy gyötri.
Most azonban mégis csávába kerültünk.
– Baj van, főnök! Az élelmünk végén járunk, sehogyan sem
húzzuk ki a következő állomásig…
– Igen, ostobaságot, de nagyot követtünk el, nem ellenőriztük
a készleteket az indulás előtt. Ez már késő bánat. Valahogyan ki
kell másznunk a csávából. Nézd csak, ott valamilyen bolygó van,
egyenesen felé repülünk. Le kell szállnunk ott. Lehetséges, hogy
ott majd sikerül szert tennünk valamilyen készletre.
Leszálltam az ismeretlen bolygóra. Az illuminátoron át körül-
nézelődtem…
– Főnök, nézzen csak arra a bozótra! Látja a gyümölcsöket? Mi-
lyen hatalmasak, és úgy szemre étvágygerjesztőek!…
– Valóban, a gyümölcsök pompásaknak látszanak. Kime-
gyünk, és gyűjtünk belőlük, amennyit csak lehet.
Kiléptünk a rakétából, és a bozót felé indultunk. De ekkor vá-
ratlan akadály merült fel, éspedig veszedelmesen fenyegető aka-
dály: valahonnan jól megtermett kutyák kerültek elő, és elállták
előttünk az utat. A kutyák acsarkodtak, és fogsorukat mutogat-
ták. A számuk egyre gyarapodott.
– Csak szét ne tépjenek! Fussunk vissza!
– Fussunk!… – Lehetséges, hogy a kutyák bolygója?…
Megfordultunk, és lélekszakadva rohantunk a rakétához.
Fegyverünk nem volt, márpedig jó revolver nélkül egy ilyen
kutyafalkával szemben tehetetlen az ember a. Féltünk kilépni,
de a bolygót sem akartuk elhagyni üres kézzel – mégsem repül-
het az ember egyenesen az éhhalál torkába.
 És ekkor, kiváló barátaink, a kutyáink siettek a segítségünkre.
Természetesen a maguk kutya nyelvén tettek ajánlatot. Ezt a
nyelvet kiválóan ismertük, így a javaslatukat megértettük.
– Bízzátok ránk ezt az ügyet. Majd csak megegyezünk velük
valahogyan.
Kinyitottuk a kijárati zsilipet, és kutyáink egymás nyomában
elhagyták a rakétát. Az illuminátorból gyeltük őket. Úgy tűnt,
sikerült megállapodásra jutniuk a bennszülött kutyákkal, és bé-
kés, barátságos beszélgetést folytattak. Visszatért az első kutya,
ízes leves gyümölcsöt tartva a szájában, majd a második, a har-
madik… a tárgyalás valóban sikeres volt. Raktárunk hamarosan
dugig megtelt érett, étvágygerjesztő gyümölccsel.
– Ez aztán a siker! Hogyan tudtátok őket rábeszélni?
– Nagyon egyszerűen – magyarázták kutyáink –, csak az igazat
mondtuk el nekik. Így: cirkuszi előadással vendégszereplünk a
kozmoszban. Most az a szerencsétlenség ért bennünket, hogy ki-
fogytunk az élelemből, és ezért elhatároztuk, hogy az önök boly-
góján feltöltjük megcsappant készleteinket… Mind megértették
a helyzetünket, és megosztották velünk a gyümölcseiket.
– Pompás! De hogyan háláljuk meg nekik?
– Sohasem voltak cirkuszban, sőt még azt sem tudják, hogy mi
fán terem az. Természetes, hogy égnek a kíváncsiságtól. Fel kell
lépni.
Ezt nem vártuk. A kutyák előtt fellépni! De megtagadni ké-
nyelmetlen lett volna.
A főnök meg én a rakétából áradó zene kíséretében pontosan
teljesítettük kutyáink parancsait: futottunk, ugrottunk, kerin-
gőztünk, a kezünkön jártunk.
Végül, verejtékben úszva, teljesen kimerülten vánszorogtunk
vissza a rakétánkba.
A bennszülött kutyák, addig még sohasem láttak cirkuszt,
ezért nyüszítettek, vonyítottak elragadtatásukban, és eszeve-
szetten csóválták a farkukat.
 Gondolhatják, hogy kitaláltam, miről is beszélgethetnek:
– Meghökkentő!… Megdöbbentő!… Hogy lehet ezeket a hatal-
mas testű és ügyetlen kétlábúakat így beidomítani?…

(Hosi Sinicsi írása nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Robert SHECKLEY:

KIRÁLYI PARANCSRA

Bob Grindjar miután két órán át kucorgott az edényespult alatt,

úgy érezte, hogy a lába elzsibbadt. Mocorogni kezdett, mert ész-
revétlenül, de változtatni akart a helyzetén, mire térdéről a sú-
lyos golfütő dübörögve a földre hullott.
– Pszt – suttogta Janis, s keményen megmarkolta a vasdoron-
got.
– Nem gondolom, hogy megjelenik – jegyezte meg Bob.
– Ülj csöndben, drágám – felelte még mindig suttogva Janis,
feszülten fürkészve a sötétet.
Még semmi sem jelezte a tolvaj érkezését, pedig az egész hé-
ten, minden éjjel megjelent, titokzatos ügyességgel ellopott ge-
nerátorokat, hűtőszekrényeket, sőt légkondicionáló berendezést
is. Rejtélyes volt a história, mivel nem törte fel a zárat, nem vág-
ta ki a kirakatüveget, nem hagyott maga után nyomokat. De
azért valami csoda folytán nap nap után behatolt a boltba, és
minden látogatásával jelentősen megcsonkította a vagyonukat.
– Aligha lesz haszna ennek a vállalkozásunknak – suttogta
Bob. – Végül is, ha egy ember képes egy néhány száz fontot nyo-
mó generátort elvinni a hátán…
– Akárhogyan is, megbirkózunk vele – tiltakozott Janis, azzal
az önbizalommal, aminek nagy része volt abban, hogy magáé-
nak mondhatta a női gépkocsizó gyalogos hadtest főtörzsőr-
mesteri rangját – Egyébként már csak azért is meg kell ismer-
nünk, mivel miatta kell elhalasztanunk az esküvőnket.
Bob bólintott. A hadseregben összegyűjtött vagyonukon egy
vegyeskereskedést nyitottak Janisszal és arra készültek, hogy
összeházasodnak, amint a jövedelmük ezt megengedi. De ha el-
tűnnek a hűtőszekrények és a légkondicionálók…
 – Úgy tűnik, mintha hallanék valamit – jegyezte meg Janis, és
kényelmesebb fogást vett a vasboton.
Az üzletben szinte nem is hallható neszezés kezdődött vala-
hol. A lélegzetüket is visszafojtották.
Majd léptek hallatszottak tompán – valaki járt a linóleumon.
– Amikor az üzlet közepére ér – suttogta Janis –, gyújtsd fel a
lámpát.
Végül a sötét üzlethelyiségben egy még sötétebb foltot vettek
észre. Bob bekapcsolta a világítást, és felkiáltott: Állj!!!
– Ez lehetetlen! – hápogott Janis, majdnem kiejtve a botot. Bob
megfordult, és görcsösen kezdett levegő után kapkodni.
Egy jó háromméteres legény állt előttük. Homlokán határo-
zott kis szarvacskák ütköztek ki, a hátán parányi szárnyacskák
csapkodtak. Durva indiai pamutszövetből varrt sarovárit viselt,
és fehér sportpulóvert, a mellén vöröslő betűkkel ez állt „Iblis
Politechnikum”. Hatalmas lábán vásott fehér szarvasbőr ba-
kancs ékeskedett, hirtelenszőke haját kefefrizurában viselte.
– Átkozottak! – mormogta a hívatlan vendég, megpillantva
Bobot és Janist – Tudtam én, jól tudtam, hogy végig kellett volna
járnom az egyetemen a láthatatlansági kurzust is.
A karjával átfogta hasát, és felfújta a pofáját. A lába pillanat
alatt eltűnt. Az óriás úgy fújt, hogy majd’ szétrepedt, végül a
hasa is láthatatlanná nem vált, de tovább sehogyan sem jutott.
– Nem tudom – motyogta bűnbánóan, és mélyet sóhajtott. –
Nem elég a gyakorlatom. Átkozottak!
– Mi kellene? – kérdezte Janis, fenyegetően kihúzva alig másfél
méteres aprócska termetét.
– Mi kellene? Mindjárt végiggondolom. Ah, igen, ventilátor –
átszelte az üzletet, és könnyedén felkapta a padlóról a nagy ven-
tilátort.
– Megállj! – kiáltotta Bob. Odalépett az óriáshoz, fenyegetően
szorongatva a golfütőt. Janis a ú háta mögül kandikált elő. –
Érdekelne, hogy hová is szándékozol menni vele?
 – Alerianus királyhoz – felelte az óriás. – Megáhította a ventilá-
tort.
– Megáhította? Ezt ni! – húzta ki magát Janis. – No csak rakd a
helyére fürgén. – Meglóbálta a vasbotot.
– Ártatlan vagyok ebben a dologban – tiltakozott a atal gi-
gász, idegesen csapkodva szárnyacskáival. – A király áhította
meg.
– Magadra vess! – sziszegte foga között Janis.
A hadseregben eltöltött szolgálati évek nyomán Janis kiváló
formába lendült, s hiába volt aprócska lány az egykori katonai
dzsipszerelő, alaposan eltángálta az óriást a vasbottal. Világos
fürtjei rendetlenül röpködtek, miközben keze úgy dolgozott,
mintha cséphadarót forgatna.
– Uh! – kiáltott fel Janis. A vasbot visszapattant a különös lény
fejéről, és majdnem a lányt magát verte le a lábáról. Bob ebben a
pillanatban meglóbálta az ütőt, a bordái közé szeretett volna
vágni az óriásnak.
Az ütő átsuhant az óriás testén, és Bob kezéből kirepülve, a
padlóra zuhant.
– Erővel nem lehet hatni a ferrákra – magyarázta bűnbánóan
az óriás.
– Kikre? – kérdezte értetlenül Bob.
– A ferrákra. Másodunokatestvérek vagyunk a dzsinnekkel,
míg anyai ágon a devekkel állunk rokonságban. – Ismét az üzlet
közepe felé tartott, hatalmas mancsában tartva a ventilátort. –
Most pedig engedelmükkel…
– Ez démon? – Janisnak meglepődésében még a szája is tátva
maradt. A szülei kisgyermek korában megtiltották, hogy a kí-
sértetekről és a démonokról meséljenek neki, ezért Janis józan
materialistának nőtt fel. Ügyesen rendbe hozott bármilyen gé-
pezetet – és ilyen volt az üzleti ügyekben is. Minden némileg is
csodálatosnak tűnő dolgot Bobnak adott át.
 Bob, aki kazalnyi Burroughs-on meg az „Óz, a csodák csodá-
ján” nőtt fel, sokkal hiszékenyebbnek bizonyult. – Azt akarja
mondani, hogy az „Ezeregyéjszakából” jött? – kérdezte.
– Nem, nem, ugyan kérem… – ntorgott a ferra. – Az arab
dzsinnek a másodunokatestvéreim. A rokonság kötelékei kap-
csolnak össze valamennyi démont, de én ferra vagyok, a ferr
nemzetségből származom.
– Lenne olyan szíves, kérem, és megmondaná – fordult tiszte-
letteljesen a vendéghez Bob –, miért van önnek generátorra, hű-
tőszekrényekre és légkondicionálóra szüksége?
– Szíves örömmel – válaszolta a ferra, a ventilátort leállítva a
földre. A kezével tapogatódzni kezdett a levegőben, és megtalál-
ta, amit keresett, majd leült az ürességbe. Azután keresztbe ve-
tette a lábát, s szorosabbra fűzte egyik bakancsának zsinórját.
– Három hete, hogy befejeztem az Iblisről elnevezett politech-
nikumot – kezdte elbeszélését. – És természetesen nyomban kér-
vényeztem az állami szolgálatot. Az őseim időtlen idők óta min-
dig állami hivatalnokok voltak, ez már nemzetségünk hagyo-
mánya. De hát, mint mindig, kérvényből egész halom akadt, így
hát én…
– Polgári állami szolgálatba akart lépni? – kérdezte Bob.
– Igen, persze. De hiszen ezek mindig állami állások voltak,
még Aladdin csodalámpájának dzsinnje is kormányzati hivatal-
nok volt. Látja kérem, a magamfajtának speciális próbákon kell
átmennie…
– Ne kalandozzon el! – szakította félbe Bob.
– Ahogy kívánja… Esküdjön meg, hogy köztünk marad… Is-
meretségi alapon kaptam munkát. – A vendég szégyenkezésé-
ben elpirult, orcái narancsszínben játszottak. – Atyám – a Pokol
Tanácsának tagja – egész tekintélyét latba vetette. Kineveztek a
Királyi Serleg ferrájának, 4000 tudományos fokozatú ferrát
hagytam magam mögött. Tudja kérem, ez nagy megtiszteltetés-
nek számít.
 Mindhárman hallgattak, majd a ferra ismét beszélni kezdett.
– Elképzelheti, hogy nem voltam úgy felkészítve, amennyire
ehhez szükséges lett volna – jelentette ki keserűen. – A Serleg
ferrájának a démonológia minden területén jártasnak, igazi
mesternek kell lennie. Én pedig alighogy otthagytam az iskola-
padot, ráadásul igen közepes jegyekkel végeztem. De képzelhe-
tik, hogy szentül hittem: mindennel megbirkózom majd.
A ferra egy pillanatra elhallgatott, és kényelmesebben elfész-
kelődött a levegőben.
– Azonban minek terheljem önöket az én gondjaimmal – ocsú-
dott fel hirtelen, és a levegőről leugrott a padlóra.
– Még egyszer bocsánatot kérek…
Felemelte a földről a ventilátort.
– Egy pillanatra – állította meg Janis. – Ez a király azt paran-
csolta neked, hogy éppen a mi ventilátorunkat vidd el?
– Részben – felelte a ferra, s arca ismét narancsszínt öltött.
– Mondd csak – érdeklődött Janis –, és a te királyod gazdag? –
Úgy határozott, hogy úgy tárgyal ezzel a természetfölötti jelen-
séggel is, mint a közönséges emberrel.
– Nagyon tehetős monarchosz.
– Ebben az esetben, miért nem zet ezért a vacakért? – képedt
el Janis. – Miért éppen lopott portékára van szüksége?
– Szüksége, szüksége – motyogta a ferra. – Egyszerűen nincs
hol megvennie.
„Valamelyik elmaradott keleti ország lehet” – gondolta Janis.
– Hát miért nem hozat be külföldről elektromos árut? Bármely
cég szívesen állana a szolgálatára – jelentette ki fönnhangon.
– Mindez borzalmasan kényelmetlen – tért ki a felelet elől a
ferra, s egyik bakancsát a másikhoz csiszolta. – Kár, hogy nem
tudok láthatatlanná válni.
– Pakolj csak ki – sürgette Bob.
– Ha tudni akarják – felelte mogorván a ferra –, Alerianus ki-
rály abban az időben él, amelyet önök időszámításuk előtt két-
ezernek mondanak.
– Akkor mi módon?
– Várjanak csak – fakadt ki haragosan a atal ferra. – Mindent
megmagyarázok. – Izzadt mancsát beletörölte fehér szvetterébe.
– Amint már elmondottam önöknek, a Királyi Serleg ferrájá-
nak tisztét kaptam meg. Természetesen azt vártam, hogy a ki-
rály drágaköveket és gyönyörű asszonyokat követel majd – ezt
is, azt is minden nehézség nélkül szállíthattam volna. A varázs-
latnak ezen ága az első félév anyaga. Ámde a királynak drágakö-
ve több is volt, mint elég, és asszonyból is többet birtokolt, mint
ahányra szüksége volt – egyszerűen nem is tudta, hogy mit
kezdjen velük. Végül is, mit gondolnak, mit parancsolt nekem?
„Ferra, a palotámban nyáron elviselhetetlen a hőség. Teremts
valami olyat, ami enyhet hoz a palotába.”
Akkor azonnal tudtam, hogy elvesztem. A ferrák speckollégi-
umban tanulják az éghajlat-átalakítást. Természetes, hogy sok
időt fecséreltem el. Ahogy mondani szokás, lépre mentem.
Sietve felütöttem a Nagy mágikus enciklopédiát és megnéz-
tem az éghajlat címszót. A varázsige számomra túlságosan is
bonyolultnak bizonyult. Arra pedig, hogy segítséget kérjek, gon-
dolni sem lehetett. Ez egyet jelentett volna azzal, hogy a saját
kezemmel írom alá az alkalmatlansági bizonyítványomat. Ámde
azt is olvastam a lexikonban, hogy a huszadik században már lé-
teznek mesterséges klímaszabályozók. Akkor egy szűk ösvényen
behatoltam a jövőbe, és elvittem az egyik kondicionáló berende-
zésüket. Majd a király annak biztosítását parancsolta, hogy a
csemegéi, az ínyencfalatjai ne romoljanak el. Ekkor tértem
vissza a jégszekrényért. Azután…
– És mindezt a generátorra kapcsoltad? – kérdezte Janis, akit a
kérdés technikai oldala érdekelt.
– Igen. Az lehetséges, hogy az igézésben és a varázsigékben
nem vagyok valami erős, de a technikához konyítok valamit.
 „De hiszen végül is minden stimmel” – tűnődött Bob. Valóban,
időszámításunk kezdete előtt 2000-ben ki tudott volna a palotá-
ban hűvöset teremteni? A világ összes kincséért sem vásárolha-
tott valaki egy légkondicionálóból áradó hideg fuvallatot vagy
hűtőszekrényt, amely az ételek frisseségét biztosítja. Ámde egy
gondolat nem hagyott nyugtot Bobnak: milyen nációba való ez
a démon? Asszírra nem hasonlít. De nem is egyiptomi – az vilá-
gos…
– Nem, nem értem – mormogta Janis. – A múltban? Tudsz
utazni az időben?
– Tudok. Éppen az időben váló utazásra szakosodtam a kollé-
giumban – erősítgette kölyökösen büszke vigyorral a ferra.
„Lehet, hogy azték – gondolta eközben Bob –, bár ez aligha hi-
hető…”
– Hát majd – tanácsolta Janis – nézz be valahová máshová. –
Például miért nem rabolsz ki egy nagy fővárosi áruházat?
– Az önök üzlete az egyetlen, ahová az a bizonyos ösvény vezet
– magyarázta a ferra.
Felkapta a ventilátort. „Az igazság az, hogy igazán kellemetlen
ez nekem, de ha nem sikerül előléptetést elérnem Alerianus ki-
rálynál, akkor soha többé nem kapok másik kinevezést. A neve-
met átadják a feledésnek”.
Ezzel eltűnt.
– Egyetlen szavát sem hiszem! – heveskedett Janis, akit ismét
elfogott természetes szkepticizmusa. – Démonok, ferrák!
– Hinned kell benne – válaszolta fáradtan Bob. – Hiszen a saját
szemeddel láttad.
– Nem kell mindent elhinnünk, amit látunk – válaszolta hatá-
rozottan a lány. S nyomban eszébe jutottak az elvesztett áruk, az
elröppent jövedelmek és a lakodalom, amelyet újból halasztani
kell, s megint csak halogatni kell. – Nos, rendben van – sóhajtot-
ta. – Oh drágám, mit tehetünk?
 – Mágia ellen mágiával kell harcolni – jelentette ki oktató
hangnemben Bob. – Holnap éjjel vissza fog térni. Arra már felké-
szülhetünk.
– Én is így számítom – helyeselt Janis is. – Azt is tudom, hogy
hol lehet egy winchestert kölcsönvenni…
Bob a fejét csóválta: a golyó lepattan róla vagy átmegy rajta,
anélkül, hogy kárt tenne benne. A jó, kipróbált mágia az, amire
szükségünk van. Az éles pengét pengével kell kicsorbítani.
– De mégis, milyen mágiával? – kérdezte Janis.
– Hogy biztosan hasson – felelte Bob –, a legjobb, ha a mágia
minden ismert válfaját bevetjük. Milyen kár, hogy nem tudtam
meg, honnan is való. Hogy a kívánatos hatást elérjük, a mágiá-
nak kellene…
– Még egy kávét? – kérdezte a kiszolgáló, aki váratlanul előttük
termett.
Bob bűntudatosan nézett rá, míg Janis elvörösödött.
– Gyerünk innen – javasolta. – Ha valaki meghallja, amit be-
szélünk, akkor rajtunk röhög majd az egész világ, tán még a vá-
roskából is el kell menekülnünk.
Este az üzletben találkoztak. Bob az egész napot a könyvtár-
ban töltötte, anyagot gyűjtött. Törekvésének, gyümölcse: 25,
mindkét oldalán tele rkált lap volt.
– Azért mégiscsak kár, hogy nincs winchesterünk – jegyezte
meg Janis, kivéve egy autóemelőt a fém alkatrészek részlegéből.
23.45-kor a ferra megjelent.
– Üdv – kezdte. – Hol tartják a villamos hőkandallókat? A ki-
rálynak valamire szüksége lenne télvíz idejére. Nagyon ráunt
már a nyitott tűzhelyre. Túlságosan is erős a huzat.
– Krisztus nevében felszólítalak, távozzál! – kezdte ünnepélye-
sen Bob, és felmutatta a ferrának a keresztet.
– Bocsánatukat kérem – kiáltotta barátságosan a vendég. – A
ferráknak nincsen közük a kereszténységhez.
 – Távozz Namtar és Tiamat nevében! – folytatta Bob, mivel a
fogalmazványában legelőször is Mezopotámiára talált. – Samas
sivataga lakóinak nevében, Telal és Enlil nevében…
– No, megvannak – mormogta a ferra. – Miért van az, hogy
mindig kellemetlenségekbe keveredem? Ez villamos modell, és
nem gázos ugye? A kandallók nem tűnnek nagyon tartósaknak.
– Hívom a csónak alkotóját, Ratát – folytatta megszakítás nél-
kül Bob, átkapcsolva a polinéziai varázslásra – és Hinát, a fűkö-
tények uralkodónőjét.
– Még, hogy nem tartósak? – futotta el a méreg Janist, akinek
lelkében felülkerekedtek a kereskedőösztönök. – Éves garancia.
Feltétel nélküli garancia.
– Az Égi Farkashoz fordulok – tért át kínai varázslásra Bob, mi-
után Polinézia is hatástalan maradt. – San-ti főisten kapuit őrző
farkashoz fordulok. Li-kunt, a villám istenét idézem…
– Álljunk csak meg, hiszen ez infrakemence – mondotta a fer-
ra, mintha mi sem történne. – Erre is szükségem van. Meg még
fürdőkádra is. Van fürdőkádjuk?
– Hívom Baalt, Janmot, Matat. Imgudot, Astartét…
– Ugye itt van a fürdőkád? – kérdezte a ferra Janistől, mire az
akaratlanul is bólintott. – A legnagyobbat viszem kérem, a ki-
rály meglehetősen termetes fér ú.
– Egyszarvú, Fötida, Asmodaj és Inkuba! – fejezte be Bob. A
ferra meglehetős nagyrabecsüléssel sandított rá.
Bob dühöngve idézte a perzsa fény urát – Ahura Madzát és
utána az ammoniták istenét, Molochot, majd a régi liszteusok
istenségét, Dagónt.
– Többet aligha tudok elvinni – tűnődött fennhangon a ferra.
Bob megemlítette Damballát, azután az arab istenségekhez fo-
hászkodott. Kipróbálta a thesszáliai mágiát és Kisázsia varázs-
igéit. Megkísérelte, hogy meghassa a maláj szellemeket, és moz-
gásba hozza az azték bálványokat. Harcba vitte Afrikát, Mada-
gaszkárt, Indiát, Írországot, Malayát, Skandináviát és Japánt.
 – Ez igazán imponáló – jelentette ki a ferra –, de az egésznek
semmi haszna. – És ezzel felkapta a fürdőkádat, a sütőt és a hő-
kandallót.
– De miért? – fakadt ki a meglepődött Bob, aki eddigre tökéle-
tesen kimerült.
– Azért, mert a ferrákra csak szülőhazájuk igézései hatnak.
Ugyanúgy, ahogyan a dzsinnek is csak Arábia mágikus törvé-
nyeinek engedelmeskednek. Azonkívül nem tudod a nevem;
biztosíthatlak, hogy nem sokra mész egy olyan démon exorcio-
jával, akinek még a nevét sem tudod.
– Mégis melyik országból való vagy? – kérdezte Bob, megtöröl-
ve verejtékes homlokát.
– Azt már nem – tiltakozott a ferra. – Az országot ismerve még
kikeresheted azt a varázsigét, amely valóban hat reám. És
amúgy is annyi a dolgom, hogy ki sem látszik a fejem.
– Ide hallgass – avatkozott az ügyletbe Janis. – Ha a királyod
olyan gazdag, akkor miért nem zet nekünk az áruért?
– A király sohasem zet azért, amit ingyen megkaphat – felel-
te a ferra. – Azért gazdag.
Bob és Janis dühödt pillantással meredtek rá, megértve, hogy
a lakodalmuk a meghatározhatatlanul távoli jövőbe tűnt.
– Holnap éjjel találkozunk – búcsúzkodott a ferra barátságosan
intve, és eltűnt.
– Ejha – nyögött fel Janis, amikor a ferra eltűnt. – És most mit
tegyünk? Van még valami remek ötleted?
– Végképp semmi – felelte Bob, lerogyva a kerevetre.
– Tán még egyszer megpróbálkozhatnánk a mágiával? – kér-
dezte s tanácsolta meglehetős gúnnyal Janis.
– Falra hányt borsó – tiltakozott Bob. – Ferra vagy Alerianus
király címszó egyetlen lexikonban sincs. Biztosan olyan vidékre
valók, amelyről semmit sem hallottunk. Lehetséges, hogy vala-
melyik indiai törpefejedelemségből látogat ide.
 – Akkora szerencsénk van, mint a vízbe fúltaknak – jegyezte
meg letargikusan Janis, félretéve a gunyoros hangot. – Most az-
tán mit tegyünk? A következő alkalommal úgy hiszem, porszí-
vóra meg magnetofonra lesz szüksége.
Behunyta a szemét, és feszülten töprengett.
– Még a bőréből is kimászna, csakhogy előmenetelt érjen el –
jegyezte meg Bob.
– Azt hiszem, hogy kigondoltam, amit mégis tehetünk – jelen-
tette ki Janis, s a úra nézett.
– Éspedig?
– A számunkra a kereskedésünknek és a lakodalmunknak kell az
első helyen állnia. Igaz?
– Igaz – helyeselt Bob.
– Rendben van. Az lehet, hogy isten tudja, de nem vagyok va-
lami nagymenő az igézések terén – vetette oda Janis, feltűrve a
blúza ujját – ám a technikában alaposan kiismerem magam.
Gyerünk munkára.
A ferra háromnegyed tizenegykor látogatta meg őket a követ-
kező napon. A vendég még mindig a régi szvettert hordta, de a
fehér szarvasbőr bakancsot átcserélte vörös-barna mokaszinra.
– A király most még sokkal jobban követelődzik, mint bármi-
kor – panaszolta. – A lelkét is kihajszolja az új felesége. Kiderült,
minden mosáskor cafatokat kap vissza ruha helyett. A rabszol-
gák a köveken sulykolják a pókháló nom kelméket.
– Így már érthető – mondotta mély együttérzéssel Bob.
– Vidd csak, ne szégyenkezz – unszolta Janis is.
– Önök igazán kedvesek – jelentette ki meleg hangon a ferra. –
Higgyék el, hogy én tudom értékelni az önök áldozatát. – Kivá-
lasztotta a mosógépet. – A királynő vár. – És a ferra eltűnt.
Bob cigarettával kínálta Janist. Leültek az ülőkére, és vártak.
Egy félóra elteltével ismét megjelent a ferra.
– Mit műveltek? – kérdezte.
– De hát, mi történt? – kérdezte nagy ártatlanul Janis.
 – A mosógép! Amikor a királyné bekapcsolta, bűzös füstfelhő
tört elő belőle. Aztán valami furcsa hang hallatszott, és a gép
megállt.
– A mi nyelvünkön – magyarázta Janis szépen formált füstka-
rikákat eregetve – az ilyen gépet úgy nevezik, hogy „bűvészgép”.
– Bűvészettel szolgál?
– „Ráadással”. Meglepetéssel. Hibával. És minden gép ilyen,
ami az üzletünkben található.
– De hiszen erre nincsen joguk! – kiáltott fel a ferra. – Ez nem
tisztességes eljárás.
– Ön olyan tehetséges a technikában – felelte Janis epésen. –
Nosza, javítsa meg!
– Hencegtem – jelentette ki meghunyászkodva a ferra. – Egyál-
talában is a sport sokkal erősebb oldalam.
Janis elvigyorodott, és ásított.
– Hagyják abba – könyörgött a ferra, idegesen rángatva szár-
nyacskáit.
– Nagyon sajnálom, de semmivel sem tudunk segíteni önön –
mondotta Bob.
– Borzalmas helyzetbe hoztak – nyakaskodott a ferra –, lefo-
koznak, alacsonyabb tisztségbe tesznek, kivágnak az állami szol-
gálatból.
– Hát mi megengedhetjük a saját tönkretételünket? – kérdezte
Janis.
Bob egy pillanatig töprengett, majd így szólt:
– Figyelj rám – szólt a ferrához. – Hát miért nem jelented a ki-
rálynak, hogy nagy erejű antimágiával ütköztél össze? Mondd
meg neki, hogy ha szüksége van ezekre az árukra, akkor meg
kell zetnie a vámot a pokol démonainak.
– Ez aligha lesz tetszésére – mondotta kétkedően a ferra.
– Mindenesetre kíséreld meg – javasolta Bob.
– Megkísérlem – egyezett bele a ferra, és eltűnt.
 – Véleményed szerint mennyit kell kérni? – törte meg a csön-
det Janis.
– Számold fel a hivatalos árat. Végül is tisztességes kereske-
désre alapítottuk az üzletet. És nem szándékozunk megkülön-
böztetést tenni. De azért, mégis szeretném tudni, hogy hová
való.
– A király olyan gazdag – jegyezte meg álmodozva Janis. – Véle-
ményem szerint, egyszerűen bűn lenne nem…
– Várj csak! – kiáltott fel Bob. – Ez lehetetlen! Vajon az időszá-
mításunk előtt ki gondolhatott volna hűtőszekrényre? Vagy lég-
kondicionálóra?
– Mire akarsz kilyukadni?
– A történelem egész menetét megváltoztathatja ez a história!
– magyarázta Bob. – Ha valamelyik agyafúrt ckó ránézve ezek-
re a holmikra, kisütné, hogy mint működnek. Akkor egészében
megváltozna a történelem.
– No de hogyan? – kérdezte a gyakorlatias Janis.
– Ez azt jelentené, hogy a tudományos kutatás más útra tért
volna. A jelen megváltozna.
– Azt akarod mondani, hogy ez lehetetlen?
– Igen!
– De hát egész idő alatt éppen ezt mondogattam – jegyezte
meg diadalmaskodva Janis.
– Ezt hagyjuk – sértődött meg Bob. – Jó előre kell gondolni
mindenre. Akárhová való ez a ferra, egészen bizonyos, hogy ha-
tással lesz a jövőre valamennyi manipulációja. Nincs jogunk pa-
radox helyzetet teremteni.
– Miért? – kérdezte Janis, de ebben a pillanatban a ferra ismét
megjelent.
– A király beleegyezett – jelentette. – Vajon fedezi-e ez mindan-
nak az árát, amit elvittem? – És egy zsákocskát nyújtott át.
Bob, amikor kiöntötte a zsákocska tartalmát, vagy két tucat
hatalmas rubint, smaragdot és gyémántot pillantott meg.
 – Ezt nem fogadhatjuk el – jelentette ki Bob. – Nem köthetünk
veled ügyletet.
– Ne légy babonás! – sikított fel Janis, aki csak annyit látott,
hogy ismét elúszik az esküvő.
– De tulajdonképpen miért nem? – kérdezte a ferra.
– Nem szabad modern dolgokat küldeni a múltba – magyaráz-
ta Bob. – Különben a jelen megváltozik. Vagy fenekestül felfor-
dul a világ, vagy valami szerencsétlenség történik.
– Emiatt nem kell nyugtalankodnod –, magyarázta békítőleg a
ferra. – Garantálom, hogy semmi sem történik a jövővel.
– Hogy lehetséges ez? Ha mosógépet viszel az antik Rómába…
– Sajnos – makacskodott a ferra – Alerianus király birodalmá-
nak nincs jövője.
– Megmagyarázhatnád, hogy mire is gondolsz?
– Egyszerűen. – A ferra letelepedett a levegőbe. – A természet
erői három év múlva véglegesen és visszavonhatatlanul eltörlik
a Föld színéről Alerianus királyt birodalmastul. Egyetlen ember
sem menekül meg. Nem marad meg egyetlen cserép sem.
– Remek – állapította meg Janis, a rubint a fényhez tartva. –
Okosabb, ha kirakodunk, amíg Bob befejezi a nyomozást.
– Akkor a helyzet kérem egészen más – jelentette ki Bob. – Az
üzletünk megmenekült. Akár holnap összeházasodhatunk. – És
veled mi lesz? – kérdezte a ferrától.
– Nézd csak, igazán előnyös oldalamról mutatkoztam be ebben
a munkában – válaszolta a ferra. – A legvalószínűbb, hogy kül-
földi kiküldetésre kérem magam. Azt hallottam, hogy elképzel-
hetetlen lehetőségek nyílnak meg a közeljövőben az arab varázs-
lók előtt.
Kedélyesen végigsimított rövidre nyírt szőke haján. „Majd be-
kukkantok” – gyelmeztette a párt, és kezdett eltűnni.
– Egy pillanatra – ugrott fel Bob. – Nem mondanád meg, hogy
melyik országból jelentél meg? És hol uralkodik Alerianus ki-
rály?
 – Miért is ne – válaszolta a ferra, akinek már csak a feje lát-
szott. – Azt gondoltam, hogy közben már kitalálta. A ferrák – At-
lantisz démonjai.
És ezzel eltűnt.

(Robert Sheckley írása nyomán:

„Királyi parancsra”)
 Szever GANSZOVSZKIJ:

A LŐTÉR

I.

A szigetre először a motornaszádból szálltak ki az emberek.

A víz lebegő homokszemcséktől zavaros, lustán mozgó volt, a
partnál rothadó hínár szaga tette nehézzé a levegőt. A korallzá-
tonyra zöld hullámok csobbantak, a zátonyok mögött pedig a
végtelenbe nyúló óceán kéklett. Az óceán felől naphosszat fújt a
meleg szél. A strandon, a homokos parton hegyes bambuszok
bozótja ringott, mögöttük pálmák magasodtak az égbe, s bólo-
gattak a szél ütemére. A kövek alól innen is, onnan is tarisznya-
rákok ugráltak elő, s vetették magukat a kicsiny halak után,
amelyeket százával sodortak a homokra a hullámok.
A naszádból hárman szálltak ki, tempósan járták körbe a szi-
get könnyen elérhető területét. Az indiánok riadt, hitetlenkedő
tekintete kísérte őket. A falucskában csak néhány indián család
élt.
– Azt hiszem, éppen ez kell nekünk – jelentette ki az egyik jö-
vevény. – A legközelebbi sziget öt kilométerre van. Sem hajózási
út, sem légiforgalmi útvonal nem halad a közelében, igazán is-
ten háta mögötti zug. Azt hiszem, tetszeni fog a parancsnokság-
nak. Egyébként csak az ördög ismeri ki őket…
– Jobbat nem találhatunk – erősítgette a másik is. És a velük
együtt kiszállt harmadik emberhez fordult, ő volt a tolmács.
– Menjen, és mondja meg az indiánoknak, hogy azonnal köl-
tözzenek el. Magyarázza meg nekik, hogy körülbelül egy hétre
kell elhagyniuk a szigetet, aztán majd visszatérhetnek.
A hórihorgas, napszemüveges tolmács bólintott, és vánszo-
rogva a falu felé indult. A homok „vendégmarasztalón” fogta a
lábát.
Az első partraszálló térképtáskájából előhúzta a sziget légi
fényképét, ceruzát és vonalzót vett elő, s nekifogott, hogy fel-
mérje a terepet:
– Itt állítjuk fel a lakóépületet, mellette az étkezőt. Ott árkot
ásunk, amoda a fedezéket. Azon a dombon pedig elhelyezhetik a
berendezésüket. Vagy 500 méterre van a fedezéktől.
– De mégis, miféle dolog ez? – érdeklődött a második fér .
– Mi közöm hozzá? Azt a parancsot kaptam, hogy keressek egy
szigetet. Az ön feladata pedig az, hogy ideszállítsa a szükséges
anyagot. A többire aztán fütyülünk, igaz?! – Sóhajtott egyet, s
feltépte a rágógumis csomagot. – Pokoli a hőség! Hova a fenébe
tűnhetett ez a tolmács?
A tolmács csak fél óra elteltével jött meg.
– Nem akarnak megérteni az égvilágon semmit. Nem akarnak
elköltözni. Azt mondogatják, hogy itt éltek, amióta a világ világ.
– És megmondta nekik, hogy itt katonai kísérlet lesz?
– Azt gondolják, hogy képesek ilyesmit megérteni? Ilyen szó
nincs is a nyelvükben. S azt, hogy mit jelent a „tiltott övezet”, fel
sem tudják fogni.
– Rendben, menjünk – sürgette társait a második ember. – A
megfelelő szigetet megtaláltuk, lakosait gyelmeztettük. Majd
amikor az anyagok megérkeznek, akkor saját maguktól elkot-
ródnak az indiánok.
A naszádhoz mentek, a vezető s ők együttes erővel vízre tolták
a naszádot, s tíz perccel később már a láthatárról is eltűntek.
Közvetlenül a homok szegélyénél a hullámok még egy ideig
himbálták, tépdesték a rágógumis csomag címkéjét. Az indiá-
nok, akik lejöttek a partra, hosszan néztek a csónak után. Egy -
úcska az ezüstpapírért nyúlt volna, de a szélcserzett arcú főnök
rákiáltott, s tűnődve kezdett hangosan gondolkodni:
– Érthetetlenek ezek a fehérek. Soha semmit sem hajtanak
végre egészen – elejétől végig. Azt mondták, hogy költözzünk el.
De miért kellene ezt tennünk? Az a hórihorgas, akinek a szemét
üveg rejtette, valamit magyarázott, pedig maga sem tudta pon-
tosan, hogy mit is magyaráz. Mindegyik egy-egy részecskéjét
oldja meg valami nagy feladatnak. És aztán ezek a részecskék
valami olyanná tevődnek össze, amiről nem is álmodnak.
Két nappal később a szigethez egy kis hajóhad érkezett. A la-
pos fenekű bárkáról talajgyalut és árokásót szállítottak a partra.
A daru pedig cementeszsákokat, csöveket, gerendákat, ablakrá-
mákat emelgetett ki, azután az acélinak megfeszültek, s a daru
„mancsa” valami ponyvába burkolt tárgyat emelt ki nagy óvato-
san. Olyan nehezet, hogy nyomban vagy tíz centire süppedt a
homokba. A bürün pedig két páncéltörő ágyú gördült a szigetre.
A katonák a gépek segítségével gyorsan megásták az árkokat.
A talajgyalu legyalulta a pálmaligetet. A fák egymásra zuhan-
tak, összekuszálódott lombozatuk szokatlanul sűrűnek tűnt,
ahogy ott hevertek koronájukkal a homokban.
Tíz órával később már egy dupla fedelű pavilon nőtt ki a lige-
tecske helyén, míg a homokban beton falú fedezék rejtőzött.
Az indiánok nem látták ennek a machinációnak a végét. A fő-
nök déltájt kiment a partra, sokáig fürkészte a déli látóhatáron
különösen vöröses árnyalatot öltött eget. Azután visszatért a
kunyhókhoz, és valamit mondott a fér aknak. A falu lakói gyor-
san összepakolták vagyonkájukat, s két nagyobb csónakba rakva
a holmikat, eltávoztak a másik szigetre.
Este hosszan hajlongott egy hadbiztosi parolis személy a pavi-
lon közelében tornyosodó ládák mellett. Egy lista alapján ellen-
őrizte őket. A következő részleg megérkezése előtt mindent elő
kellett készíteni, azoknak mindennel rendelkezniük kell, amire
csak szükségük lehet. Ezek csak – a készre jöhetnek.
Az építésztechnikus bekapcsolta, majd kikapcsolta a pavilon
világítását, ellenőrizte, hogy folyik-e a csapokból a víz. Az árok-
ásógép még egy gödröt ásott, és a talajgyaluval ebbe beleszór-
ták, beletaszították az építkezési hulladékot. Azután a katonák a
víz partjára irányították mind a két gépet, a daru a bárkára
emelte őket, a katonák beszálltak a páncélnaszádba, és a kis ha-
jóhad felszedte a horgonyt.
A szigeten csak ketten maradtak: egy géppisztolyos káplár és
egy keskeny arcú, beesett szemű, ősz polgári személy. A káplár
megkerülte a ponyvába burkolt tárgyat. Nem volt mitől vagy ki-
től védelmeznie. A parthoz ment, s bakancsa orrával megnyo-
mott egy követ, a kő alól kis tarisznyarák ugrott elő.
Kettesben megvacsoráztak a polgári személlyel. Az a nevét
kérdezte. A káplár válaszolt. A polgári személy felbátorodott, s
azt is megkérdezte, hogy hová való a káplár. A katona válaszolt.
Ezután a civil azt is megkérdezte tőle, tudja-e, mit is őriz, mire a
káplár közölte vele, hogy nem tudja, de nem is érdekli.
A Nap a látóhatár mögé hanyatlott. A polgári egyén ide-oda
mászkált, átlépdelt a szigeten, s leült a homokba a atal bambu-
szok sűrűje mellé. Az eget az égszínkéknek és a smaragdzöldnek
ezernyi folytonosan változó és egymásba átömlő árnyalata éke-
sítette, a horizonton még fénylett az a terület, ahol a Nap alábu-
kott, de a feje fölött már kezdett sötétedni. Az óceán fölött,
északnyugatra a szigetecskétől vihar dühöngött, és villámok ci-
káztak a jól látszó esőpászmák között. A mögött a terület mö-
gött, ahol éppen esett, hirtelen egy hatalmas felhő jelent meg,
kékes színű, és ferdén eltakarta az égbolt harmadát. Lehetséges,
hogy hurrikán van készülőben? Délen a víztől a zenitig nyúlt a
kis felhők lánca, az aljuk bíborszínben égett, míg a felső részük
lilásan feketéllett.
Egyedül, magányosan bámulni ezt az iszonyatos méretű és
megismétlődhetetlen színorgiát, a fények és árnyak soha vissza
nem térő színjátékát bizony szorongató volt.
Az egész világmindenségnek egyes-egyedül ezen a kiválasz-
tott pontján lehetett csak valaki e látvány részese.
Csak egyetlenegy ízben az egész örökkévalóság alatt!
A civil noteszt húzott elő a zsebéből, s töprengett.
 „Drága Miriam, elfáradtam, egyre pocsékabbul alszom. Tíz
percre elszunnyadok, azután felébredek, s tudom, hogy min
töprengtem, amikor elaludtam. Végtelen monológokat folyta-
tok önmagammal, mintha tudathasadásom lenne, s énem két
fele képtelen lenne a megbékélésre. Ez kínzó. Ami egyik félnek
győzelem, az a másiknak vereség. De hiszen az a másik – az is
csak én vagyok… Egyébként a vereség elkerülhetetlen.
De menjünk csak sorjában. Jelenthetem, hogy a Generálist is
bekapcsolták végül a csoportunkba, önkéntelenül is nagybetű-
vel írom ezt a rangjelzést, mivel számomra nem csupán egy a
generálisok közül, hanem az, aki az én szememben a tábornok-
fogalom eleven megtestesülése. Nagyon-nagyon sokáig csak a
különítményünk határain kívül tünedezett fel, de a távollété-
ben is nagyon érződött a jelenléte, annyira erőteljesen hatott,
hogy úgy jártunk el, mintha jelen lenne. Annyira biztos voltam,
hogy itt lesz, mint amennyire biztos lehet az ember, hogy a
Mengyelejev-táblázat még hiányzó elemét meg lehet találni, s
most megjelent. Utolsó találkozásunk óta a tábornok nem öre-
gedett, de valahogyan »meghadastyánosodott«, eldurvult. Most
az öreg had szerepét játssza, akibe azonban annyi bátorság és
hetykeség szorult, hogy tíz atal számára is elegendő lenne.
Nem ismert meg, amin – őszintén szólva – nem is lepődtem
meg. Hiszen az ilyenfajta ember csak azokra emlékezik, akiktől
az előrehaladása függ, s abban a pillanatban én az előmenetelé-
re hatással nem lehettem. Akárhogyan is, de itt van. Örülnöm
kellene, hogy megjelent, de semmiféle lelkesedést sem érzek.
Miért?
Ez hosszú história! Az ember él, dolgozik, fontos feladatokat
old meg. (Ahogyan a 43–45-ös esztendőkben dolgoztam.) Csa-
ládja van, mindenkire szüksége van, és ő is szükséges mindenki-
nek. De az idő telik, s a helyzet fokozatosan megváltozik. Közel
sem azt szolgálod, amit a saját felfogásod szerint szolgálnod kel-
lene. Majd csapások sorozata zúdul rád. Kiderül, hogy feleséged
és te idegenek lettetek egymás számára, az asszony elhagy. De
még borzalmasabb a megtörtént másik szörnyűség – a gyerme-
keid nem az igaz utat választották. Őszintébben szembenézve a
dolgokkal: egykor, azokban az időkben igaz volt az, amikor ma-
gad is tudatosan ezen az úton haladtál. De ma már szakadékba
vezet ez az út, s a gyermekeid végigmentek rajta. Akkor, a csapá-
sok súlya alatt az ember feleszmél. Kezdi keresni a bűnösöket, s
meg is találja őket. Maga akar igazságosztó lenni.
Mindez csupán az első szakasz. Utána peregni kezd a második.
Elindul egy hatalmas vállalkozás, magad is úgy látod, hogy
szükséges és értelmes. Emberek, anyagok, dokumentációs anya-
gok lendülnek mozgásba, s a lavina, amit elindítottál, görög, ön-
nönmagától. Eljön az a pillanat is, amikor kezded megérteni,
hogy mindez hiábavaló, óriási tévedés az egész. De már nem
vagy szabad, nem áll hatalmadban a változtatás. Az ügy megy a
maga útján, megállíthatatlanul, hiába tudod, hogy értelmetlen.
Azt mondja, drága Miriam, hogy ők semmit sem értenek a do-
logból. Ezt tudom. Mi több, biztos vagyok abban, hogy a acská-
im nem azt kívánták tőlem, hogy bosszuljam meg őket, hiszen
ez az égvilágon semmit sem változtat, s érintetlenül hagyja azo-
kat a viszonyokat, amelyek újabb bűntényeket szülnek, hanem
valami egészen más cselekedetet. Ezt tudom, de már erőtlen va-
gyok, hogy másképp tegyek. Egy lebontásra ítélt házat építek, s
az az óra lesz a számomra a legborzalmasabb, amikor az utolsó
gerendája is a helyére kerül. Akkor már nem lesz mit tennem
többé az életben, s lelkemen eluralkodik a borzalmas néma űr.
Természetes, hogy ők semmit sem értenek. És ha megértenék is,
az már nem változtatna semmin, és nem is jelentene semmit.
De túlságosan is későn jutott ez az eszembe. A tragédia tulajdon-
képpen az, hogy sok mindent akkor értesz meg, akkor kezd vilá-
gossá válni a dolog, amikor már semmit sem lehet megváltoz-
tatni.”
 A golyóstoll acélgömböcskéje száguldott a papíron… A had-
ügyminisztérium irodái és folyosói, a számtalan „titkos”, „szu-
pertitkos” és „legnagyobb mértékben titkos” tanácskozások, a
magántárgyalások, a félhivatalos találkozások a szükséges em-
berekkel, hivatalos tárgyalások a nem szükségesekkel, és egyál-
talán mindaz, amivel a civilruhás fér az utolsó években foglal-
kozott, ideges, gyorsan rkált sorokban sorakozott fel a papíron.
„…végül is minden kész, a bizottság holnap megérkezik.
Mindezt annyira eltitkosították, hogy még azt sem engedték
meg, hogy egymást a nevünkön szólítsuk… Nincs olyan ember,
aki ezt a tervet teljes egészében ismerné, s ha mi mindannyian
hirtelenül eltűnnénk a Föld színéről, akkor egyetlenegy ember-
nek sem sikerülne végig kibogozni ezt a kuszált machinációt.
Most azon tűnődöm, hogyan is éreznék magukat a bizottság
tagjai, ha tudnák, hogy mi vár rájuk a szigeten.”
Az ősz hajú, civil ruhás fér gondosan összehajtogatta a no-
teszlapokat, zsebre dugta őket. Nem volt hová elküldenie őket,
akinek írta, az a Miriam, nem létezett. Egyszerűen az kényszerí-
tette gondolatai feljegyzésére, hogy saját lelkének rezdüléseit
megőrizze saját magának. Az utóbbi időben kezdte úgy érezni,
hogy más érték nem maradt számára a világon.
Rágyújtott, és felnézett. Az ég sötét volt, de nem fekete, a sö-
tétség nem kirekesztő, hanem áthatolható, lágy, a tekintetet tá-
volba csábító volt.
A fér felkelt, bement a pavilonba, a számára kijelölt szobá-
ban levetkőzött, bőröndjéből uszonyokat és akvalungot húzott
elő. Meg akarta nézni, hogy a sziget déli partjainál milyenek az
áramlások.
Visszatért a strandra. A szél elült, a tenger szinte alig hullám-
zott. Csak a távolból hallatszott, amint halk sistergéssel megtör-
tek a korallzátonyon a hullámok, az éjjeli virágok illatárt lehel-
tek. A fér belépett a vízbe. Első pillanatban testébe mart a víz
hidege, de gyorsan megszokta a friss vizet. Teste hamarosan al-
kalmazkodott a változó hőmérséklethez. Felvette a maszkot, ki-
nyitotta a sűrített levegő ballonjának szelepét.
Még néhány lépés, s a fejét is ellepte a víz. Körülzárta a sötét-
ség. De ez is eleven és áteresztő volt, itt és ott is áthatották fé-
nyek – világító élőlények galaxisai és csillagképei. A fér bekap-
csolta a lámpát. Hirtelen sokszínű fénnyel villant fel valami egé-
szen a közelében, a fér megtántorodott, de aztán gumimaszkos
ajkai mosolyra rándultak. Csak egy hal, egy ajóka volt. Olyan
szürke a szárazon, a piaci pultokon, amilyen ragyogó és szikrázó
itt a saját elemében.
A fény csalta első vendéget követte a második, a harmadik.
Úgy keringtek az ember körül, mint az ünnepi tűzijáték fényei,
hol kéklettek, hol zölddé váltak e fények, majd pirossá.
A fér lassanként már a vízben levegő szilárd anyagok szem-
cséit is jól látta. Hosszú, vörös férgek jelentek meg valahonnan,
majd ismét halak, s néhány pillanat múlva már élettől pezsgett
körülötte minden. Elhúzódott, s fényszórója sárga fényét az
egyenetlen fenékre irányította. A lába alatt is mozgott a homok,
puhatestűek üldögéltek tölcsérszerű mélyedéseikben, szív ták
magukba az oxigénben gazdag vizet, míg egy kicsiny barlangból
két rejtélyes szem pillantott rá.
Az ember egy pillanatra mindenről megfeledkezett, majd
visszatért a szigetre.
Másnap reggel megérkezett a motornaszád a bizottság tagjai-
val és a tüzérekkel.

II.

– Igen, érdekes – jegyezte meg a tábornok.

Elhúzódva a fedezék falától, kézháttal leseperte egyenruhájá-
ról a nedves homokot, s elmosolyodott. – Ha így folytatódik, ez a
játékszer nekünk harcosoknak, alighanem kiadja az obsitunkat,
nemde?
 A bulldogállú ezredes a tábornok szemébe nézett, és egyetér-
tően elnevette magát:
– Mi több, jóval a nyugdíjkorhatár előtt.
A fedezék megmozdult, az emberek leveregették magukat,
megigazították egyenruhájukat. A kövér őrnagy levette tányér-
sapkáját, zsebkendőjével megtörölgette tarkóját, tar fejebúbját.
A felfedezőhöz fordult.
– De mégis, hogyan működik ez a gép? Mi a fő működési elve?
A feltaláló az őrnagyra nézett, s már készült válaszolni, ami-
kor bekapcsolódott a beszélgetésbe a kapitány.
– Hát mi lenne? Véleményem szerint elég világosan megma-
gyarázták nekünk. – Szégyenkezett az őrnagy értetlenkedése
miatt. – A működési elve, a lényege az, hogy a küzdelem nem a
cselekvés szférájában zajlik, hanem a szándékokéban, ha helye-
sen értettem meg a hallottakat. Hiszen, ha bármelyikünk meg
akarná semmisíteni a tankot, akkor előzőleg feltétlenül gondol-
nia kellene erre. Igaz? Tegyük fel, hogy tüzér vagyok, s a kápl-
árunk helyén üldögélek az ágyú mellett. Mielőtt lőnék, előbb
célra kell irányítanom a fegyvert, aztán meg kell nyomnom az
elsütő berendezés karját. Ebben a pillanatban az agyamban sajá-
tos E-hullám, vagyis „cselekvés-hullám” keletkezik. És erre a
hullámra reagál a tankba beépített önfenntartó blokk. Bekap-
csolódik a megfelelő relé, s a tank parancsot kap az előretörésre.
– Rendben van – makacskodott az őrnagy. – De hát akkor a
tank miért nem indul meg egyszerűen csak a gondolatok hatá-
sára? Én most például arra gondolok, hogy milyen pompás do-
log lenne, egyenesen beletrafálni egy gránáttal a tornyába. Ott,
ahol most áll. Én ezt elgondolom, de a tank nem mozdul. De hi-
szen azt mondották nekünk, hogy mindannyian ennek a beren-
dezésnek a hatóterületén belül vagyunk. Az egész sziget.
A feltaláló könnyedén megvonta a vállát.
– Ebben az esetben a tank szakadatlanul kapná a parancsokat,
s szakadatlanul mozogna. Már megmagyaráztam önöknek,
hogy a berendezés csakis az E-hullámokra reagál, a normális
alfa-ritmusra azonban nem válaszol. Ámde E-hullám csak ab-
ban a pillanatban keletkezik az agyban, amikor cselekedni kez-
dünk. Tudományosabban megfogalmazva a dolgok lényegét: a
tank csak azokra a töltésekre reagál, amelyek az agy homlokle-
benyében a feltételes ingerek fellépte kezdetétől jelennek meg, s
maradnak fenn egészen a feltétlen ingerek megjelenéséig.
– Ördögbe is. Én mégsem értem az egészet – szólt közbe a bull-
dogállú ezredes. – És a tank miért hagyja el éppen azt a helyet,
ahová a lövedék majd becsapódik? Hiszen akkor is gondolhatom
azt, hogy a lövedék az egyik pontra csapódik be, amikor az gya-
korlatilag más helyet ér. Mi szolgál jelzésül a tankban levő be-
rendezésnek – a lövedék tényleges röppályája vagy az én vá-
gyam?
– E célra a számító berendezésben megfelelő blokk van, a
számvetési berendezés – felelte a feltaláló. – Mielőtt az ön tüzére
lőni kezdene, előbb a műszerekről leolvassa az adatokat: a céltá-
volságot, a cél mozgási sebességét, irányát. Leolvasás után né-
hány pillanatig emlékezetében őrzi azokat, majd átadja az ada-
tokat ágyúja számító berendezésének. De az én gépem a tank-
ban ugyancsak megkapja ezeket a számításokat, ugyancsak
meghatározza a lövedék röppályáját, s annak megfelelően távo-
lodik el a feltételezett becsapódási helytől. Vagyis, amikor meg-
célozzák a tankot, és lőnek, akkor saját maguk adnak parancsot
a gépnek, hogy a tankot vezérelje el arról a helyről, ahová a löve-
déknek be kell csapódnia… Egyszóval, éppen az akadályozza
meg, a tank eltalálását, hogy szeretnék kilőni.
– Hm – kezdte a tábornok. Úgy érezte, hogy a beszélgetés túl-
ságosan is hosszúra nyúlt, éspedig anélkül, hogy részt vett vol-
na benne. – Hm… Én mégis azt gondolom, hogy ez még nem a
tökéletes fegyver.
– Amikor sikerül megalkotni a tökéletes fegyvert – jegyezte
meg hűvösen a feltaláló – akkor egyszeriben nem lesz többé
szükség hivatásos katonákra.
Egy pillanatra mind elhallgattak, majd az ezredes elnevette
magát.
– Úgy tűnik, hogy éppen efelé tart a fejlődés. – Parancsnoká-
nak szemébe tekintve tette fel a kérdést: – Hogy vélekedik erről
tábornok?… Mindent a gépek csinálnak? Nekünk csak az a fel-
adatunk marad, hogy felvegyük a zsoldunkat?
A tábornok elmosolyodott, s bólintott. Majd arca szigorúra
váltott.
– Nos, rendben van. Folytassuk, őrnagy, küldjön parancsot a
úknak az állásba: nyissanak tüzet.
Hangjában annak a független hadvezér-parancsnoknak re-
kedtes torokhangja keveredett a kiszámított adagú hivatalos-
sággal, aki nemcsak hadvezérnek tekinti magát, de szereti azt az
érzést kelteni, hogy katonáinak atyja. Egy pillanatra még arra is
gondolt, hogy nincs a világnak olyan gépe, amely ezt a két ada-
got ilyen pontossággal lenne képes kimérni.
A kipróbálás folytatódott. A céltábla-tank megerősített pán-
célzatával és megrövidített ágyújával egészen a lövés pillanatá-
ig a helyén állt. Aztán, egy parányit megelőzve a fedezékből fel-
villanó torkolattüzet, a lánctalpak mozgásba lendültek, a tank
oldalt ugrott, a lövedék mögötte, előtte vagy oldalt robbant, a
szilánkok valósággal doboltak a páncélján, majd a gép ismét
mozdulatlanná dermedt, akár egy hatalmas szürke kőtömb. A
tábornok parancsára a tankot egyszerre két lövegből kezdték
lőni. A gyakorlótéren porfelhő gomolygott, a tank eltűnt benne,
de miután a por és a homok leszállt, ismét sértetlennek bizo-
nyult, nyugodtan és egykedvűen várta a következő lövéseket.
Délután kettőre, már mind elfáradtak a hőségtől, és a fedezék-
ben való kényelmetlen álldogálástól.
– Eddig kiváló – jelentette ki a tábornok. – Ez még csak a véde-
lem volt. De hogyan állunk a támadással? Adjon parancsot a
tanknak, hogy kezdje lőni a fedezéket.
 – Kérem – felelte a feltaláló. – Egy perc türelmet.
Ő volt itt az egyetlen civil, s alaposan elütött a megjelentektől
gyűrött öltönyével, hanyagul kiválasztott, nem megfelelő ár-
nyalatú ingével meg a kifejezéseivel, az amolyan kérem szépe-
nekkel és nyomban kéremekkel… Örömmel… Odalépett egy ki-
csiny, rádióadóra emlékeztető készülékhez, kinyitotta felső fa-
lát, belenézett, és megfogta a beállító kart.
– „Tüzelj! parancsot” nem adhatok a gépnek. Oktalanul nem
fog tüzelni. Mivel az emberek nem félnek tőle. A tank akkor kez-
di a harcot, amikor megkapja a rémület jelzését. És a jövőben
ezek a jelzések fogják vezérelni. Tehát bekapcsoljam?
A tábornokra nézett. Kék szeme ragyogott.
– Gyerünk, gyerünk – parancsolta a tábornok. Az órájára né-
zett. – Hadd lövöldözzön egy kicsit a tank, aztán elmegyünk
ebédelni.
A feltaláló elmozdította a kart. A készülékben valami fütyült,
és újra elcsöndesült a berendezés.
– Kész.
Mind a tankra néztek. A gyakorlótéren csönd volt.
– Nos? – szólalt meg a buldogállú ezredes. – Beszorult valami,
igen?
A feltaláló fürgén az ezredes felé fordult:
– Nem, minden rendben. Semmi sem szorult be. De a gépnek
jelzésre van szüksége. Most azért nem lő, mert a lövöldözés ered-
ménytelen lenne. Nem pazarolja céltalanul a lőszerét, ami pedig
az önök szakembereivel gyakran előfordul. A katonák a fedezék-
ben vannak, a lövedékek nem találnák el őket. A tüzelés megnyi-
tásához elengedhetetlen, hogy a katonák sebezhetőnek érezzék
magukat, és attól féljenek, hogy a tank elpusztítja őket. Egyszó-
val megint csak az E-hullám szükséges. De most a rémület E-
hulláma kell. Amint valaki félni kezd a géptől, nyomban tüzet
nyit. Az elv ez esetben az, hogy az áldozatnak kell vezérelnie, ha
szabad így kifejezni magamat, a saját hóhérját.
 – Uhh – sóhajtott az őrnagy. – Akkor tán előbb mégiscsak ebé-
delnénk meg! – Ő volt itt a legkövérebb, őt gyötörte a legerőseb-
ben az éhség.
– Rendben van – fogadta el a tábornok a javaslatot. – Megebé-
delünk, és aztán nekikezdünk a folytatásnak. Általánosságban
szólva, nagy perspektívát ígérő ez a holmi.
A kettős tetejű pavilonig meglehetősen hosszú ideig tartott az
út. A bizottság tagjai vagy száz méterre széthúzódtak. A tábor-
nokkal és az ezredessel a feltaláló ment sereghajtóként.
– Ide gyeljen – szólalt meg a tábornok, amikor a feltaláló
megállt, hogy megkösse cipőfűzőjét. – Kikapcsolta? Kikapcsolta
a masináját?
A civil ráemelte verejtékcseppektől gyöngyöző halántékú, el-
fehéredett arcát.
– Nem kapcsolódik ki. Nincs kikapcsolója.
– Hogy-hogy nincs? – kérdezte a buldogállú ezredes.
– Úgy, hogy erre nem is gondoltam.
– De mikor fejezi be a működését?
– Soha. Hiszen ez önfeltöltő automata. A napsugárzásból kapja
az energiát. Ha kifogy a lőszere, akkor a lánctalpaival tiporja el
az ellenfelét. De kellő mennyiségű a lövedékkészlete is.
– Derűs dolog – jegyezte meg a tábornok. – De hogyan szállít-
juk majd el, ha a tank lövöldözni kezd? Hogyan férkőzünk majd
hozzá?
– Mi nem szállítjuk el – felelte a feltaláló. Sehogyan sem sike-
rült a cipőfűzőjével megbirkóznia. – Mindannyiunkat megsem-
misít.
A két katona hallgatott, a civilt nézték.
– Gyerünk ezredes – mondotta a tábornok.
Néhány lépést mentek, a tábornok megvonta a vállát:
– Ördög vigye őket, ezeket a civileket. Lángeszű tudós-idióták?
„Mindannyiunkat megsemmisít.” Sajnos nélkülük az ember ma
már nem élhet meg.
 – Ez az igazi baj – kontrázott az ezredes.

III.

Kiitták a gyümölcslevet, amit a tábornok küldönce szolgált fel,

az időjárásról meg a golfról beszélgettek. A tábornok a tenisz
mellett tette le a garast. Hiába volt ötvenkét éves, remek volt az
emésztése, az egészsége, s szinte az élet minden pillanatában –
még a legkomolyabb minisztériumi tanácskozásokon is – szaka-
datlanul érezte erős, telt, a mozgást és az ételt még mindig só-
várgó testét.
Elfogyasztották a burgonyalevest, elcsevegtek az alpinizmus-
ról. A tábornok sajnálkozott, hogy a mai időkben a atal tisztek
kevés gyelmet fordítanak az igazán nemes lovas sportokra. Mi-
közben beszélt, akkor is érezte a testét és visszagondolt rá, hogy
három hónappal ezelőtt fájni kezdett a dereka, de az orvos taná-
csára néhány gyakorlatot iktatott a reggeli tornájába, s ezzel
megszabadult a fájdalomtól.
Megették a második fogást, arról kezdtek beszélgetni, hol és
hogyan ebédeltek, meg mit kaptak enni a különböző távoli
szemleutakon, kiküldetésekben, társaságokban. A tábornok ar-
ról mesélt, hogy egy ízben Kongóban milyen nehézségek voltak
az ellátással, s hogy Vietnamban egész idő alatt könnyű volt az
élelmezési helyzet. A jelenlevők közül csak ő vett részt mindkét
országban hadműveletekben, s ámbár a katonai ténykedéseket
mindenekelőtt a gasztronómia szemszögéből tárgyalta, azért
mégiscsak a legnagyobb csendben hallgatták.
A feltaláló egész ebéd alatt hallgatott, kenyérgalacsinokat
gyúrt, azokat hengergette az asztalon. Amikor a kávét is kiitták
már, s a bizottság tagjai rágyújtottak, felemelte a kiskanalát,
megkocogtatta kávéscsészéjét.
Valamennyien felé fordultak.
 – Egy percre kérem a gyelmüket. – Előrehajolt. – Arról kívá-
nom értesíteni önöket, hogy úgy határoztam, az önmagát auto-
matikusan védelmező tank kipróbálásával egyidejűleg egy má-
sik kísérletecskét is végrehajtok. Úgy fogalmazhatnám meg,
hogy az elkerülhetetlen halálba ítéltetett emberek reakcióit
óhajtom tanulmányozni… Néhány szót arról, hogy milyen okok
késztettek e szerény kutatás végrehajtására. A lényeg az, hogy
önök itt mindannyian katonák, és ha szabad így kifejeznem ma-
gam, hivatásos kapcsolatban állnak a gyilkossággal. Például tá-
bornok úr, az egyik „banánköztársaságban” ön tervezte meg a
„Gyilkos” elnevezésű hadműveletet, meg a „Hurok” fedőnevű
operációt is. És még néhány ezekhez hasonló műveletet dolgo-
zott ki. Egyébként éppen abban az országban pusztult el a máso-
dik am.
– Fogadja részvétemet – mondotta a tábornok.
A civil legyintett.
– Köszönöm… Tehát önök megtervezik a háborúkat, de azok
némileg más síkon tárulnak önök elé, némileg közvetített for-
mában, nemde? A térképen, tervek, parancsok, katonai költség-
vetések alakjában. Nyomtalanul eltűntek ilyen-olyan mennyisé-
gében, ennyi meg ennyi sebesült, ennyi meg ennyi elesett szá-
mában. Egyszóval, önök túlságosan elvont formában ismerik
csak a háborút. Ezért éreztem feladatomnak, hogy lehetőséget
nyújtsak önöknek arra, hogy maguk is átéljék, mit jelent haslö-
véssel heverni egy lövészárokban, vagy átélni azt az érzést, amit
az égő napalm okoz, ha a saját hátukon ég. Ez lesz a kiképzésük
tökéletesítése. Lehetővé teszi önöknek, hogy legalább egyetlen
ízben a logikus végkifejletig vigyék azt, amit elkezdtek.
Felállt, a széket eltaszította.
– Tehát vegyék gyelembe, a gép nincs kikapcsolva. Töreked-
jenek arra, hogy ne ébredjen fel önökben a félelem. Véssék emlé-
kezetükbe, hogy a tank reagál a félelem E-hullámaira.
 Ezzel kisietett a ebédlőből. Megszólalt a telefon. A jelenlevők
közül a legalacsonyabb rangú, egy hullámos, szőke hajú atal-
ember, a kapitány, gépiesen felemelte a kagylót.
– A kapitány vagyok.
Mindannyian meghallották a tüzér őrmester hangját.
– Bocsásson meg de elhagyhatjuk már a fedezéket, sir? Tulaj-
donképpen már kijöttünk, de vajon kikapcsolták azt a tárgyat?
–Elhagyhatják – mondotta a kapitány. – Ebédeljenek, de úgy,
hogy fél óra múlva a helyükön legyenek mind.
A kagylót visszatette a villákra, és bután meredt rá, azután aj-
kai megmozdultak, a szemében rémület villant fel, s ismét felra-
gadta a kagylót.
– Hej, őrmester! Ki van ott! Hej! – Olyan hangosan üvöltött,
hogy a nyakán kidagadtak az erek. – Hej! Őrmester! – Leejtette a
kagylót, és zavarodottan nézett a jelenlevőkre.
– Ha már ez a helyzet, nem szabad elhagyniuk a fedezéket.
Igaz?! – Felugrott, s kiszaladt a pavilonból.
A többiek ugyancsak felálltak.
A napfény pokolian izzó fehérséggel árasztotta el a szigetet.
Mintha kéklő délibábban úszna minden, a végtelen óceán
visszaverődő kékségében. A fedezék irányából két alakocska lép-
delt feléjük a homokon.
– Hej! Őrmester! – kiáltott fel a kapitány. – Hej, veszély! – A ke-
zével hadonászott, abban a hiú reményben, hogy a tüzérek
olyan parancsnak értelmezik majd mozdulatait, amire vissza
kell térniük a fedezékbe.
– Egy pillanatra – szólt az ezredes. Álla le ttyedt. – Hát mi?
A tábornok asztalkendőjét szorongatva bámult rá. Elsápadt, s
ez a sápadtság mintha megfertőzött volna mindenkit, elsápad-
tak ők is. Az ezredes hirtelen rohanni kezdett, meggörnyedve,
szinte hihetetlen sebességgel száguldott a bambuszos felé.
A következő pillanatban éles sivítás hallatszott. Láng villant, a
lövés hangja meg a robbanás döreje egybeolvadt. Kesernyés, há-
borúra, szerencsétlenségre, bajra emlékeztető szagú puskapor-
füst árasztott el mindent.

IV.

Az ezredes összehúzódva, szilánkoktól sebesülten ült a fedezék-

ben, közelben levő tank dübörgésére gyelt.
Az ezredes remegett. Fér as állú, sovány arcán könnyek pe-
regtek. Hüppögött. Nem fájdalmában zokogott. Mindkét sebe je-
lentéktelen volt, s az első sokk elmúltával már nem is fájtak. A
keserűségtől, az egész lényét csordulásig betöltő gyűlölettől sírt.
Negyvenéves, elítélendőt soha életében nem követett el. Min-
denkor engedelmeskedett felettesei parancsainak, sohasem tö-
rekedett arra, hogy az életbe valami újat, valami olyat vigyen,
ami a saját kezdeményezéséből fakad. A saját szemszögéből néz-
ve feddhetetlen volt, ám most, váratlanul kiderült, hogy a veze-
tői elárulták. Az a tank, amelynek feladata mások üldözése lett
volna, most reá vadászik.
Valósággal rázták a testét a harag és a gyűlölet hullámai. Első-
nek ő döbbent rá a pavilon bejáratánál álló bizottság tagjai kö-
zül, hogy mi történt, s akárcsak egy állat, ösztönösen a bam-
busznádasba vetette magát. Az ezredes hallotta a mögötte lezaj-
ló robbanást, hallotta, ahogy két gránát a tüzérekbe csapódott,
nyilván ugyancsak megijedtek azok is. A bozótosból azt is látta,
amint egy magányos gránát szétzúzta, s elsüllyesztette a motor-
csónakot a partnál, a vezetőjével együtt. Ez a katona az első ria-
dóra sietősen kezdte bekapcsolni a motort.
Azután a gép elkezdte a hajtóvadászatot az ezredes után. A ka-
tonatiszt szakadatlanul mozgott, gödörből gödörbe ugrált, így
néhány ízben sikerült elkerülnie a közvetlen támadást. Azután
az jutott eszébe, hogy a legjobb lenne arra törekednie, hogy a
holttérbe kerüljön, oda, ahová a cső hajlásszöge miatt a gép már
nem tud lőni. Sikerült megközelítenie a tankot, s beugrott az
árokba. A tank most harminc méternyire volt tőle, és nem lőtt
többet.
Az ezredes tudta, hogy a gép csak azért nem lőtt, mivel, hogy
az ezredes maga jól tudja, hogy őt most nem lehet eltalálni. A ta-
lálmány ördögi ereje abban rejtett, hogy az áldozatnak magának
kell hóhérát vezérelnie.
Az ezredes az ajkába harapott, kikukucskált az árokmellvéd
mögül. A tank a közelben állt, nyugodtan, egykedvűen. A harc-
kocsizók számára szolgáló nyílása behegesztve. A fényszórók is
hiányoztak róla, ezeket rendszerint a harckocsitorony két olda-
lára szerelik fel. Ennek az élettelen lénynek nem volt szüksége
arra, hogy lássa maga előtt az utat – hiszen annak a gondolatai
és félelmei vezetik, akire vadászik.
Az alacsony frontú, ellapított, szürke tank várt…
Az ezredes még néhányszor felhüppögött. Itt most viszonylag
biztonságban volt, s kárörömmel gondolhatott arra, hogy csu-
pán egyedül neki jutott eszébe, hogy ne a gép elől szaladjon, ha-
nem a gép felé… Majd fáradtan magyarázta magamagának,
hogy a tábornoknak meg a többieknek egyszerűen nem is volt
lehetőségük arra, hogy meggondolják, hová is szaladjanak. Az
első lövés elsöpörte őket.
A szétrombolt pavilonra nézett, majd ismét a tankra, s akkor
akaratlanul is a lánctalpakra gondolt. Hiszen a feltaláló azt
mondotta, hogy a tank azokat is használhatja.
A tank nyomban feldübörgött, a lánctalpak engedelmesen
mozgásba jöttek, a gép előrelendült.
Az ezredes az árok aljára vetette magát. A tank közeledett, dü-
börögve, a lánctalpak megjelentek az árokmellvéd fölött, össze-
nyomták azt, s az árok túlsó szélére feküdtek. A gép alja most
egyenesen az ember fölött állt. Az ezredes összehúzódott, föld-
höz lapult, minél kisebbre igyekezett összehúzódni, aztán meg-
könnyebbülten gondolta: „Nem ért el.”
A motor nyomban elhallgatott.
 „És ha elkezd körbe forogni?” – kérdezte önmagától az ezredes.
A motor feldübörgött, a lánctalpak megindultak, s a tank kez-
dett körbe fordulni a fedezék fölött, arra törekedve, hogy szét-
rombolja azt. De építői gerendákkal erősítették meg a fedezék
falait, ezért kellően szilárdak voltak, s az ezredes megkönnyeb-
bülten sóhajtott, némán, hogy ebből sem jön ki semmi. Még vé-
gig sem tudta gondolni, amikor a motor már kikapcsolódott, a
tank megállt.
„Iszonyú”. Az ezredes fogát csikorgatta.
Csönd volt, mintha a sziget máris kihalt lenne. Az ezredes
megtapogatta vállát. A vérzés elállt, a seb nem fájt. A hőség erő-
södött. Nem kapott elég levegőt. A tiszt homlokán verejtékcsöp-
pek gördültek le, zubbonyának háta átnedvesedett. Fektében is
jól látta, hogy hogyan változnak lassan a színek, mintha az ég
megsűrűsödött volna. Kékebb lett, s egyidejűleg egy kissé vörö-
södött is.
Az ezredes töprengeni kezdett, ám gondolatait időnként gör-
csös hüppögés szakította meg. No, rendben van. Most itt fek-
szik. De meddig lehet ezt kibírni? Azon a katonai bázison, ahon-
nan jöttek, bizonyos idő elteltével bizonyára észbe kapnak. De
nem hamarosan. Az egész művelet annyira titkos volt, hogy
senki sem tud róla, hogy hol is vannak, s mikorra kellett vissza-
térniük. A bizottság egyáltalán nem volt alárendelve a legköze-
lebbi katonai bázis parancsnokságának. A parancsnok először is
majd kapcsolatba lép a minisztériummal, a fővárossal, aztán
megkezdődnek a megbeszélések, a megfelelő emberek felkuta-
tására, rádiogrammok mennek, s lehetséges, hogy vagy két hét
elteltével jelennek meg itt a motornaszádok… Két hét múlva! De
hiszen élelem és víz nélkül két napig sem tud kitartani.
De ha kitart is. Akkor mi lesz?… Megjön a segítség, az emberek
kiszállnak, bejárják a szigetet. Addig, senki sem tudja, hogy mi
is a lényeg, hogy mint állnak a dolgok, amíg nem ijednek meg a
tanktól, addig nem fenyegeti őket semmi… De odajön hozzá egy
ember, s ő, vagyis az ezredes jelenti neki, hogy a tank kényszerí-
tette a fedezékbe. Az az ember nyomban megrémül majd, a tank
pedig abban a pillanatban tüzelni kezd, s a szigetre érkezett em-
bereket halomra lövi valamennyit.
De cselekedhet másként is. Semmit sem kell szólnia a tankról,
hanem azt kell parancsolnia, hogy adjanak be a fedezékbe egy
adót. Majd az adó útján kapcsolatba léphet a bázissal, megma-
gyarázhatja a helyzetet. De természetesen az újonnan jöttek ak-
kor is megérzik, hogy valami nincsen rendjén. Itt hagyják, mos-
sák a kezüket.
Nem – mondotta magának –, ez nem megoldás. Arról már
nem is beszélve, hogy sehogyan sem tudja kivárni a naszádok
megérkezését.
Még egyszer gyűlölettel gondolt a tábornokra, aki egyébként
biztosan elpusztult. És úgy kell neki. Nem szabad ennyire pipo-
gyának lenni.
Az ezredes felpillantott a tank fenekére. Ha kézigránátja len-
ne…
A tank hirtelen megelevenedett, a motor bekapcsolódott.
De hiszen nincsen gránátja.
A motor kikapcsolódott.
Átkozott!… S mi lenne, ha a tank mögött mászna ki a fedezék-
ből, ha felkapaszkodna a toronyra? Az ezredes négykézláb mász-
ni kezdett, óvatosan felemelte a fejét. Csak el ne mozduljon, és
ne forduljon meg a tank.
A motor nyomban felhördült, a tank elmozdult helyéből, meg-
fordult.
Az ezredes felnyögött, leült a fedezék fenekére. – Reménytelen.
A gépre bámult. Hát akkor mi lenne, ha ez az átkozott masina
eltávozna kellő távolságra ahhoz, hogy lőhessen? Az árok ez
esetben nem mentené meg. Amint erre gondolt, nyomban fejé-
hez kapott. Nem lett volna szabad erről gondolkodnia! Ez tilos. A
tank ugyanis megremegett, felüvöltött, s csörömpölve hátrame-
netben kezdett távolodni. Hiszen éppen az a dolog lényege és
borzalma, hogy a gép mindig azt teszi, amitől félsz, amit szeret-
nél, hogy ne történjen meg.
Az ezredes felugrott, kezével szorítva a vállát. Tudta, hogy
számára az életnek csak egy lehetősége maradt – nem maradni
egy helyben. Abban a pillanatban, amikor ő, az ezredes azt tud-
ja, hogy a tank képes odalőni, ahol ő van, s megijed, a gép lőni
fog.
A tank növelte a sebességét, az ezredes meg szaladt a nyomá-
ban, összkomfortos életének minden évét, a sportolással eltöl-
tött éveket mind ebbe a futásba kellett fektetnie.
A tank gyorsabban haladt, gyorsított, mivel az ezredes arra
gondolt, hogy a gép erre képes…
A kövér őrnagyot és a tábornoki küldöncöt az első lövés dara-
bokra tépte.
A huszonkilenc éves kapitány nyomban néhány súlyos sebet
kapott. De nem érzett rémületet, s ez lehetetlenné tette, hogy
újabb lövések érjék. Vértócsában hevert a homokon, a pavilon
lezuhant teteje majdnem agyonnyomta. Csak a feleségére meg
két kislányára gondolt. És saját magát is meghökkentő éleslátás-
sal számítgatta, hogy milyen nyugdíjat kap majd a családja: eh-
hez számításba kell venni a szolgálati időt és a rangot, a fegyver-
nemet, sőt még a pusztulás körülményeit is – a harctéri vagy
nem harctéri körülményeket. A nyugdíj megfelelőnek tűnt, ez
megnyugtatta. Azután még arra is gondolt, hogy szinte még jó,
hogy a próba nem sikerült. Ha ez a „játékszer” beszabadulna a
világba, végül elérhetné a kislányait is.
„Akkor már jobb, ha én pusztulok” – gondolta megkönnyebbü-
léssel, gondolatai utolsó világos felvillanásával azt mondotta
magának, hogy valahol a kezdet kezdetén bizonyára nem arra az
útra lépett, amire kellett.
A szemében szivárványló karikák úsztak, elvértelenedett agya
már érezte az oxigénhiányt, s a kapitány örökre elszunnyadt.
 A tábornok lassan haldokolt. Első érzése a sokk után a fájda-
lom volt. Még azt sem tudta, hogy tulajdonképpen hová kapta a
sebét, egész testét átjárta a fájdalom. Akárcsak az ezredes, ő is
keservesen érezte a történtek igazságtalanságát. Hiszen nem ab-
ból a kasztból való ő, akinek szabad s lehet így elpusztulnia.
Nem arra született, hogy meggyilkolják.
Aztán a fájdalom megszűnt, de helyébe jött az erőtlenség, s va-
lami borzalmas unalom. Egyre hatalmasodott ez az érzés, a tá-
bornok még egy kicsit fel is emelte a fejét, csak hogy megszaba-
duljon tőle.
Felemelte a fejét, és megpillantotta a feltalálót, aki mellette
guggolt.
Ennek az embernek az arca nyugodt volt, s egykedvű, mint
mindig. Kinyújtotta a kezét, valamit a tábornok mellére helye-
zett.
– Kitüntetés – mondotta. – „Érdemérem”, amelyet a am hat-
vanötben a halála után kapott, ön nyújtotta át nekem személye-
sen.
Az érem úgy nyomta, mint egy hegy. A tábornok nem értette
meg a feltaláló szavait, egyszerűen csak érezte, hogy nem lehet,
egyszerűen nem folyhat így tovább, s mivel percről percre erő-
södött ez a kellemetlen közérzet, egyenesen elviselhetetlenné
vált. A tábornok életében még nem sebesült meg, sőt nem is
operálták. Nem tudta, hogy pontosan így, ilyen megrémülten és
szenvedve haltak meg azok az emberek, akiknek a halálát előre
betervezte, s pontosan így kell meghalniuk majd azoknak a mil-
lióknak, akiknek az új tervek értelmében kellene pusztulniuk.
A feltaláló egy ideig nézte a haldokló tábornokot, aztán fel-
emelkedett, megkereste a bőröndjét a pavilon romjai között, ki-
húzta onnan az uszonyokat, majd a part felé ballagott. Valahon-
nan a távolból hallotta a tank dübörgését, de meg sem fordult. A
saját léte már közönyös volt a számára. Lelkében borzalmas
ürességet érzett. Azt az ürességet érezte, amit csak akkor tehet
tapasztalni, ha az ember már véglegesen megtett mindent, amit
egész életében csak szándékozott megtenni…
Az ezredes hajszolta a tankot. Az pedig egyre fokozta a sebes-
ségét, s elérkezett az a pillanat, amikor az ezredes megértette,
hogy neki már minden mindegy – a levegője elfogyott, a tüdeje
úgy ég, mintha tűzvész perzselné, a szíve úgy ver a mellkasá-
ban, hogy egész testében érzi.
Még megtett tíz métert tántorogva, s megállt. Jöjjön, aminek
jönnie kell!
A tank ugyancsak megállt. Olyan volt ez, mint valami csoda.
Az életszomj ismét fellángolt az ezredes tudatában, s új erőket
adott neki. Előrement volna, de aztán megállt, mert eszébe ju-
tott, hogy a tank egyszerűen szétnyomhatja a lánctalpaival,
mert nincs semmi fedezék a közelben. Kétségbeesetten nyögött
fel, törekedett ezt a gondolatot kitépni, kiirtani az agyából. Meg-
rázta fejét, behunyta szemét, s már hallotta is, hogyan dübörög-
nek fel a motorok ebben a megelevenedő acélsziklában…
A feltaláló úszott, egyenletes tempóban dolgozva a kezével.
Arra gondolt, hogy el kell jutnia a szomszédos szigetre. Arról,
hogy majd miként lesz később, nem is gondolkozott. Még min-
dig az agyonfüstölt kabinetekben eltöltött vitákkal volt tele,
mindenféle instanciázással, emlékeztetőkkel, számításokkal,
tervekkel. A fülében még ott visszhangzottak a mai nap lövései,
a haldoklók nyögései.
De lassanként mindettől megszabadult.
A hullámok csobogva futották körül a testét. Fejét lehajtva lát-
ta a napfény csíkjait. A tajtékozó hullámtörés ritmusában mo-
zogtak, a felszínnél még ragyogóak voltak, de ahogy a mélybe
törtek fokozatosan kihunytak. Makrélaraj lebegett alatta súlyta-
lanul, azután hirtelen elfordultak, s mintha összebeszéltek vol-
na, hogy három számolásra eltűnjenek, el is tűntek abban az ál-
talános gyöngyházszín-zöldes ragyogásban, amelyet a felszínen
átverő napsugárzás idézett elő.
 Fontoskodva, nyugodtan mozogtak a furcsa rojtos, fodros er-
nyőre emlékeztető medúzák. Valamilyen folyó – különös ezüstös
sáv, minden részében egyszerre mozogva – áramlott mellette az
óceánban. Az ember a folyó fölé úszott, s megdöbbenve maradt
egy helyben. Halak voltak, de számára ismeretlen, hatalmas ha-
lak. Ezrek, de lehetséges, hogy százezrek, lentről jelentek meg a
kéklő homályból, hasuk megismételhetetlen árnyalatokban
fénylett, az ibolyaszín és a szalmaszín árnyalataiban, sor sor
után tűnt elő, számlálhatatlanul és hangtalanul, s összefogot-
tan, ugyanazon a helyen megfordulva, ismét eltávoztak a végte-
len mélységbe.
Hány ezer kilométert tehettek meg, lehetséges, hogy az erdős
partú Afrikától jöttek, vagy az is lehetséges, hogy a másik irány-
ból, a Sargasso-tenger hínárjaiból. Átúszhatták az Antilla-szige-
tek melletti Kalózok-tengerét, elhaladva Haiti és Puerto Rico
mellett? Most hová törekednek? Miért éppen ezt a pontot válasz-
tották ki fordulópontként?
És miért ilyen gazdagon díszítettek fénylő szépségükben?
A feltaláló azon tűnődött, hogy noha már nem élnek a gyer-
mekei, de azért más gyermekek még élnek. Vannak kíváncsi sze-
mek, amelyek úgy szeretnének rácsodálkozni a tenger, az erdők
és a városok csodáira… Hát mégis lehetséges, hogy az ő számára
is volna miért élni?
Hirtelen arra gondolt, hogy vajon elég távolra úszott-e már a
szigettől. Vajon képes-e elérni lövedékével a gépe.
A feltaláló felemelte fejét, és abban a pillanatban lövedék siví-
tott át a levegőn.

V.

Éjszaka a hullákon a hangyák és a rákok dolgoztak. A beköszön-

tő hőségre eltűntek, de a következő éjjel is olyan szorgalmasan
dolgoztak, hogy reggelre már csak fehérlő csontok hevertek a
homokon. Lassanként készülődött a hurrikán, a bizottság pusz-
tulását követő harmadik napon csapott le a szigetre. Az első
szélroham elsöpörte a pavilon maradványait. Az építők nyitott
térségre állították, és nem a mélyedésbe, ahogyan az indiánok
építik a maguk kunyhóit. Meghajoltak a pálmák, s az őrjöngő
szélvihar előre hajszolta a dűnéket. Azután a hurrikán eltávo-
zott a szárazföld partjaihoz, a pálmák kiegyenesedtek, s mind-
abból, amit a katonák idehoztak, csak a tank maradt meg, azt is
félig betemette a homok.
A falu lakói visszatértek. A gyermekek, amíg rá nem untak,
csúsztak-másztak a furcsa, súlyos tömbön, amelynek belsejében
elrejtőzve várta a gép agya, hogy mikor ébresztik fel a gyűlölet
és a félelem jelzései.

(Szever Ganszovszkij novellája nyomán:

„Tri saga k opasztnosztyi”)
 Kirill BULICSOV:

AZ ANANDA-TEMPLOM FELSZENTELÉSE

Hatalmas állomásunkat – csőfolyosóival, laboratóriumaival és

üzemanyagraktárai gömbjeivel, összefonódott kábeljeivel és sa-
ját gravitációs tereivel – a felénk repülő űrhajó utasa nem látja
másnak, mint egy zöldes fényszikrának a lokátor képernyőjén.
Ugyanakkor jómagam, aki már három hete élek ezen az állomá-
son, még nem is voltam minden laboratóriumában, bár az igaz,
hogy minden lakóját ismerem.
– Professzor nem alszik?
Silvia Hóra ismertem.
– Nem. Gondolkodom. Azért oltottam el a lámpát, mert a sö-
tétben könnyebb a gondolkodás.
– Hát valóban lehetséges csupán gondolkodni? Én csak járká-
lok és gondolkodom, eszem és gondolkodom, beszélgetek és
gondolkodom.
– Korábban én sem gyeltem fel arra, hogy gondolkodom-e
vagy sem. És csupán most, amikor a hetedik évtizedemet tapo-
som, jöttem rá, hogy a gondolkodás méltó arra, hogy az ember
önálló folyamattá különítse el.
– Ön tréfál, professzor. Csak egy pillanatig kívánom zavarni. A
parancsnok arra kért, hogy emlékeztessem, fél óra múlva be-
kapcsoljuk a képernyőt.
– Köszönöm. Megyek.
Leültem a priccsre, de alig tudtam elkapni a fogantyút. Reg-
geltől a súlytalanság állapotában voltunk. A képernyős kísérle-
tek előtt megszüntetik a forgást – az állomást mikron pontos-
sággal kell beállítani. Nem kedvelem a súlytalanságot. Csak né-
hány pillanatnyi gyermeki csodálkozással, meghökkenéssel
ajándékozza meg az embert, amikor azt tapasztalja, hogy a saját
teste mi mindenre képes. De gyorsan unottá válik. Kifáraszt. Ál-
landóan enyhe hányinger gyötör, és megzavarja az álmomat.
– Nem alszik, professzor?
– Nem. Te vagy, Tajk?
– Nem feledkezett meg róla, hogy az ernyő bekapcsolásáig már
fél óra sincs?
– Megyek, megyek.
Élőkapartam a priccs alól mágnestalpú bakancsomat. Nem
kedvelem ezt a cipőt, túlságosan is könnyedén siklik a padlón,
de jókora erőfeszítésbe kerül, amíg az ember elszakítja a padló-
tól a lábát. Az állomás őslakói járás közben leginkább gyorskor-
csolyázókra emlékeztetnek, én pedig olyan kezdő korcsolyázóra,
aki most lépett első ízben a jégre.
– Professzor, nem alszik?
– Köszönöm. Megértettem. Tudom, hogy fél óra múlva bekap-
csoljuk az ernyőt.
– Elmentem a szobája mellett, és elhatároztam, hogy gyel-
meztetem. Eljött az ön napja, professzor.
Egy pillanatig még üldögéltem, azokra a nom zajokra és zö-
rejekre fülelve, amelyek az állomást megtöltik. A neszek, bármi-
lyen gyengék, bármennyire halkak is, csodálatos tanúbizonysá-
gai az életnek, a tér reménytelen ürességének igazi ellentétei.
Most a lábos csörrent meg a konyhán, felcirpelt egy robot, a lég-
kondicionálóban zúg a levegő, és mintha egy szúnyog zümmög-
ne, valamilyen műszer kezd zúgni az egyik laboratóriumban,
mintegy visszhangként a levegő szellősusogására felmiákolt egy
macskakölyök… Véleményem szerint vagy nyolc kiscica él az ál-
lomáson. Lehet, hogy még több is. Kilebegnek az ajtónyílásból,
szőrüket, farkukat felborzolva úsznak el az ember szeme előtt,
egyre azon igyekezve, hogy valami megbízható támaszba ka-
paszkodjanak a karmukkal.
– Eljött, professzor? Ez a nap az ön napja.
 Az orosz zikus mondotta. A zikusok már elvégezték a mun-
kájukat, nincs más tennivalójuk, csak annyi, hogy velünk izgul-
janak.
– Mindannyiunk napja ez – válaszoltam. – És elsősorban is Sil-
via napja…
Silvia a képernyőtől legtávolabb levő falnál ült, hegyes tér-
decskéin jegyzettömbölt tartva. Hálásan és félénken mosolygott
rám. „Ne félj, egérkém, senki sem üldöz ki innen.” Őszintén szól-
va, ez a nap valóban a mi napunk. Ezen az állomáson jelenleg
még csak mi ketten vagyunk a képernyővel dolgozni tudó szak-
emberek. A többiek megtervezték, kiszámították, felszerelték,
behangolták, és újból meg újból behangolták az ernyőt. Mi azon-
ban nézni fogjuk. Silvia antropológus, én pedig történész va-
gyok.
– Nincs itt nagyon meleg, professzor? – kérdezte Tajk. Tajk a
vezérlőasztal nyitott táblái előtt guggolt.
– A fortocskát ugyan kinyitottuk – jegyezte meg az orosz zi-
kus. – A kozmoszra nyitottuk.
– Csak nem hűlt meg? – aggódott a parancsnok. – Ma eljött az
ön napja, professzor. Ha a zikusok nem csapták be önt.
A parancsnok az egész falat betöltő képernyő elé ült. A képer-
nyő süketen feketéllett, és éppen ezért határtalanul mélynek
tűnt.
Az orosz zikus parányi zsebsakkot húzott elő, de nem tart-
hatta elég erősen, mert a dobozka kinyílt, és a gurácskák legye-
ző alakban kiröppentek, s akárcsak a héja elől menekülő vere-
bek, szerteszéjjel repültek az egész laboratóriumban.
– Tizenöt perc – jegyezte meg Richard Tampest.
Körülöttem mindenki nyugodt volt, lehetséges, hogy erősza-
koltan nyugodtak. A technikusok, akárcsak a korcsolyázók, úgy
száguldottak be a terembe, a vezérlőasztalnál tettek-vettek,
csöndesen beszélgettek, rövid és nagyrészt megérthetetlen
mondatokkal magyarázták egymásnak a teendőket. A laborató-
rium szép lassan megtelt nézőkkel. Szorongani kezdtünk. A a-
talok közül egyesek levetették cipőjüket, és a falon meg a
mennyezet alatt helyezkedtek el, a fogantyúkra függeszkedve.
– Üljön kérem ide, közelebb – hívott az ernyőhöz a parancsnok.
– De hol van Silvia?
Paraszváti helyet adott nekem. Biztosabban éreztem magam,
ahogy a karfát megmarkolhattam.
– Mégsem tudom hinni – szólalt meg Silvia, Tajkra tekintve.
Tajk a mikrofonhoz hajolt, és számokat diktált a parancsnoki ál-
lásnak.
Tajk kiegyenesedett, végigmért bennünket, akárcsak ütközet
előtt a hadvezér a katonáit, ránézett az ernyőre, s kiadta a paran-
csot:
– Fényt!
– Legyen fény – suttogta a zikus, akinek még ekkorra sem si-
került összehalásznia a sakk-készletét.
A laboratórium lámpái kihunytak, és fényleni kezdtek a vezér-
lőasztal tarka jelzőlámpái.
– Kezdjétek! – adtak jelt a parancsnoki állásból.
Fénylő felhő jelent meg a képernyő fekete ellipszisén, az ernyő
mélyében született meg, felizzott, s közeledett, szétterjeszkedett
az ernyő határaiig, zöld szikrák futottak át rajta. Így tartott egy
percig, azután az ernyő hirtelen kékessé vált, alsó részén rőtes és
fehér foltok tűntek elő, mintha a benne születő ábrázolás még
nem lenne a fókuszban.
– Sikerül – suttogta Paraszváti. – Sokkal jobb lesz, mint ami-
lyen tegnap volt.
– Miért csak sokkal jobb? – szólalt meg valaki a nézők közül.
– Ah! – kiáltott fel Silvia.
Mintha egy varázsló letépte volna a hártyát a képernyőről, az
ábrázolást pedig élesre állította volna: egy megszokott földi táj
tárult a szemünk elé, annyira reális s domborzati elemekben oly
gazdag, mintha a képernyőnk egy napsugárban fürdő porral és
szellővel telített szomszéd világra nyíló ablak lenne csupán. A
széles kék sáv átalakult mennyboltozattá. Az okkerszín homo-
kon láthatóvá váltak a házak, a szűk út keskeny és mély kerék-
vágásai, ritkásan nőtt pálmák bólogattak a szélben.
– Minden rendben – jelentette Tajk. – A helyszínen vagyunk.
– Pontosan? – kérdezte a kapitány.
– Egy pillanatra – szóltam.
A Nap delelőn állt. A feltúrt, bivalyok taposta föld felett nom
por kavargott felhőben. Bambuszállványokkal és nádszőnyeggel
fedett hatalmas építmény emelkedett a magasba. Még épült. Ez
volt az elénk tárult jelenet logikus középpontja. Számos vöröses-
sárga téglával megrakott ökrös és bivalyos fogat vonult felé. És a
majdnem mezítelen emberek szinte szakadatlan lánca lépkedett
az állványzaton felfelé, hajlékony bambuszpóznákat egyensú-
lyozva a vállukon. Fent, az állványzat tetején kőművesek dolgoz-
tak. A képernyő bal oldalán nom faragással gazdagon díszített
oszlopzatú verandát láttunk. Előtte két katona szunyókált, kezé-
ben kopját tartva…
– Mit látunk, professzor?!
– Pagant – mondottam. – A XI. század vége.
– Hurrá! – kiáltott fel valaki izgatottan.
– Sikerült?! – hangzott a kérdés a hangszóróból. A parancsnoki
állás ügyeletese nyugtalankodott.
– Hur-rá-á! – válaszolt neki a zikus. – Derekasan kitettünk
magunkért!
– Dobáljuk fel a professzort – javasolta huncutul Tajk.
– Nincs nekem ebben egy szemernyi érdemem sem. Ha még
néhány tucat tudósnak megmutatják ezt a képet, azok mind
ugyanezt mondanák.
– De mégiscsak ön mondotta ki elsőnek, professzor!
Szükségük volt valami feszültséglevezetőre. Akkor már csak
hintáztassanak meg engem, jobb, ha engem dobálnak a levegő-
be, mint ha Silviával tennék. Csupán arra törekedtem, hogy köz-
ben ne ütközzem valami műszerbe, noha erre az igyekezetre
nem is volt szükség. Lassan és szolidan repültem, akárcsak egy
luftballon. Kínzóim maguk is elszakadtak a padlótól, és nyom-
ban ők is felrepültek a levegőbe. A félhomályos laboratórium-
ban, amelyet a távoli világ fénye világított csak meg, ennek kö-
szönhetően mintha egy sokkarú és soklábú szörnyeteg mozgott
volna. És Isten ne adja, hogy a képernyő túlsó oldaláról bepil-
lantsanak hozzánk az emberek. Rémületükben szörnyethaltak
volna.
– Nézzétek! – kiáltott fel Silvia, akinek sikerült elrejtőznie a sa-
rokban, s elkerülnie az általános ujjongást. – Nézzétek, ember!!!
Kiaszott, ráncos arcú öregember vitt kebléhez szorítva egy
cserépfazekat. Olyan közel ment, s annyira tisztán láthattuk,
hogy akár arcának minden ráncocskáját megszámlálhattuk vol-
na. És még az is meglepőnek tűnt, hogy ez az ember miért is
nem lát minket. Egy pillanatra megállt arcát felénk fordítva, só-
hajtott, majd folytatta útját. A tekintete nyomban véget vetett
izgatott vidámságunknak. Az emberek úgy ereszkedtek le a te-
rem padlójára, mint az őszi levelek a földre.
– Azt akarta tán mondani: „Mit leselkedtek?” – de honnan is
tudhatta volna, hogy milyen nyelven beszéljen velünk.
– Kár, hogy a lm nem hangos lm.
– Mondja professzor, képes lenne megérteni, hogy mit is mond
ez az ember? Tudná tolmácsolni, hogy miről beszélnek azok az
emberek?
– Nehezen. Majdnem ezer év telt el.
– Milyen feloldóképesség!
– Professzor, mondjon el róluk valamit.
– De nem tekintenék unalmasnak?
– Soha!!
– Meséljen, professzor!!
– Magam sem tudom, hogy mivel is kezdjem – nyögtem. Soha-
sem szerettem a gyelem középpontjába kerülni. Ráadásul, se-
hogyan sem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy tulaj-
donképpen bitorló vagyok. Rangbitorló. Ezen a napon nem a
történelem a legfőbb dolog. A legfőbb az, hogy az embereknek
sikerült belepillantaniuk a saját múltjukba.
A képernyőn fekete villámok futottak át. A zavarok. A Föld
megingott.
– Szabályozd a teljesítményt! – parancsolta a parancsnok Tajk-
nak.
– Már elmentek – szólalt meg Tajk. – Három-négy percünk van
már csak, nem több.
– Meséljen, professzor!
– Hatalmas birodalom volt. A Himalájától és Dél-Kína hegyvi-
dékétől a Bengáli-öbölig nyúltak földjei. 250 évig élt ez a biroda-
lom, a fővárosa Pagan volt. Az az állványokkal borított épület az
Ananda-templom, első azok közül a gigászi templomok közül,
amelyeket Csanzitta (Kyanzittha) király uralma idején építettek.
Ez a templom, ugyanúgy, mint a sok-sok többi templom és pa-
goda – összesen mintegy ötezer épült –, Burma szívében az Irra-
waddy-folyó partján áll.
– És ott állnak ma is?
– Igen, napjainkban is.
A cserépfazekas aggastyán ismét átment a képernyőn, kínlód-
va vonszolta testét, melege volt. Rátekintve értettem meg és
éreztem meg, hogy a mi termünkben is micsoda hőség tombol.
A képernyő hirtelen elhomályosult. Az utolsó, amit még lát-
tunk, az volt, hogy egy lányka szaladt az agghoz, és elvette tőle a
fazekat. Fekete villámok torzították el az ősi várost, a lányka ar-
cát nem is tudtuk már kivenni.
A lapos mennyezeten felgyúltak a halottszínű mesterséges fé-
nyek. A parancsnok óvatosan felemelkedve karosszékéből így
szólt:
– Az ülésnek vége.
 – Lehetséges, hogy semmi sem volt? Csak úgy tűnt nekünk? –
kérdezte Paraszváti.
– Mindent felvettünk – szólalt meg Tajk. – Akár most is lepör-
gethetnénk a lmet.
Az emberek nem akartak még elválni. Tulajdonképpen való-
ban egy mozira emlékeztetett az egész, ahol éppen most mutat-
tak be egy hihetetlenül tehetséges rendező, különös és meghök-
kentően váratlan lmjét.
– Tajk, adj parancsot a parancsnoki állásnak, hogy kezdjék el a
forgást. Reggelig!
A parancsnok segítségemre volt, hogy eljussak az ajtóig.
– Ez remek volt – mondtam neki.
– De hiszen ön, professzor, nem akart ide utazni, sehogyan
sem akart.
– Erről is tud?
– Igen.
– Konzervatív vagyok. A kronoszkópiában nehéz hinni.
Valóban megtagadtam, hogy az állomásra repüljek. Arról
győzködtem a rektort, hogy okosabb lenne valaki mást, atalab-
bat, kevésbé elfoglalt embert választani, aki sokkal fürgébb.
„Rendben van – magyaráztam neki. – Megengedem, hogy ennek
a kronoszkópiának van valami alapja. Sőt még azt is megenge-
dem, hogy a világűrben kikereshetünk egy olyan pontot, amely-
nek sajátideje a földi időtől ezer évvel maradt el. És még azt is
megengedem, hogy ebből a pontból betekinthetünk a Földre. De
mit láthatunk ilyen távolságból?” A rektor türelmes volt, udva-
rias. De hiszen húsz esztendővel azelőtt is ilyen volt, amikor
Burma történelméből vizsgázott. Mindig udvariasan elnéző volt
beszélgető partnere iránt; legyen az tanára, vagy valaki azok kö-
zül a professzorok közül, akiknek ő volt a felettesük. „Nem – ve-
tette ellen –, nincs igaza, professzor. Ugyanilyen joggal azt is ál-
líthatnánk, hogy a gőzgép nem tud haladni, hiszen nincsenek
elé fogva lovak. Ha a kronoszkópia csupán mítosz volna, senki
sem fordított volna éveket az állomás felépítésére. Ha a ziku-
soknak az a véleményük, hogy a képernyőn át bepillanthattunk
Burmába, éspedig a XI. századi Burmába, akkor úgy is lesz. – A
rektor megsimogatta tar fejét, és szemrehányóan nézett rám:
mennyi ideje él a világon, és kételkedik a tudomány mindenha-
tóságában? Azután más hangon kezdett beszélni, a követelő jó-
ság hangján szólalt meg: – Azt kívánjuk, hogy az adott pillanat-
ban Burma történelmének legjobb ismerője legyen ott az állo-
máson. Márpedig a legjobb Burma-kutató nem más, mint ön,
professzor, és ezt nemcsak rektorként mondom, hanem mint a
tanítványa. És ha önnek drága az egyetem tekintélye… – A
hangja is elcsuklott… A rektor egy pohár narancslével kínált
meg. Mialatt kiittam a gyümölcslevet, arra gondoltam: és miért
is ne mennék? Hiszen eddig még a Holdnál messzebb sohasem
jutottam el.
Az állomás eleinte zöld sziporka alakjában jelent meg a loká-
tor ernyőjén, és fokozatosan csövek, gömbök, acélkötelek szöve-
vényévé nőtte ki magát. Ismeretlen, zömmel atal, könnyedén
öltözött emberek kézfogásaival és hőséggel fogadott. Az állomá-
son is, akárcsak Rangoonban, májusi este vett körül. A közeledő
monszunfelhőktől párás, s a tamarinduszok lombozatában té-
velygő napsugaraktól felizzott kékes levegő fogadott. A levegő
nemcsak párás volt, hanem valósággal fullasztó.
– Rakoncátlankodik a hűtőberendezésünk – magyarázta Tajk,
egy kiugró járomcsontú atalember. Hosszú szempillái valóság-
gal árnyékot vetettek arccsontjára. – Tegnap nyolcvanfokos hő-
ség volt, de tűrjük.
A parancsnok, vagy másként a kapitány vezetett el a kajütö-
mig.
– Boldogok vagyunk, hogy iderepült – mondotta. – Tehát még-
sem dolgoztunk hiába.
– Miért?
 – Ön elfoglalt ember. És ha mégis kész arra, hogy sutba dobja
minden dolgát s ellátogasson hozzánk, az már egymagában is
annyit jelent, hogy a kronoszkópia megéri a komoly foglalko-
zást.
A parancsnok tréfálkozott. Hitt a kronoszkópiában, hitt ab-
ban, hogy a képernyő dolgozni fog, s azt akarta, hogy én is
higgyek ebben.
Három hét telt el megérkezésem napjától. A képernyő rajongó
hívei különös neo tára tettek szert az én személyemben. E há-
rom hét alatt három ízben fénylett fel a képernyő, sokszínű fel-
hőkkel telt meg, s átfutó, érthetetlen ábrázolatokat ajándéko-
zott nekünk, de nem többet. És most végül, megpillantottuk Pa-
gant.
A fedélzeti idő szerint nyolc órakor a laboratóriumba siettünk.
Egy napon egy ülés. Huszonhét perc és néhány másodperc. Azu-
tán a kép kifut a sugárból…
Már a következő napon ragyogóan beigazolódott, hogy a fara-
gott oszlopzatú veranda valóban Csanzitta király palotájához
tartozott. A következő előadás közepe táján ugyanis porfelhő
tűnt fel a távolból, lovasok bontakoztak ki belőle, és odaszágul-
dottak a lépcsőkhöz. Az őrök felegyenesedtek, felemelték dárdá-
jukat. Rézzel páncélozott agyarú elefánt közeledett a verandá-
hoz. A hátán hatalmas szemű atalember ült aranyernyő alatt.
Ráismertem az után a szobor után, amelyet annyiszor láttam az
Ananda félhomályos központi termében. A művész őszinte volt,
és helyesen járt el, amikor a királyt éppen ilyennek ábrázolta.
Most már nem kételkedhettem benne, hogy a király anyja – aho-
gyan a krónikás feljegyezte – valóban indiai nő volt.
– Hát igen! – jelentettem ki. – Igazam volt. Éppen a részletkér-
désekben hihetünk a krónikáknak, éspedig azokban a részkérdé-
sekben, amelyeket nem lehet későbbi politikai elképzelésekből
kiindulva megmagyarázni.
– Ki ez? – kérdezte Tajk.
 – Ki, hát Csanzitta király! – csodálkoztam. – De hiszen ez nyil-
vánvaló.
– Professzor, ön igazán csodálatos ember – szólalt meg a pa-
rancsnok. – Gondolhattuk volna, hogy ez az a jó Csanzitta király,
akit gyermekkorunktól jól ismerünk mindannyian.
A főpap, aki ugyancsak jól ismert személyiség a krónikákból,
úgy kísérte a királyt, mint az árnyéka. Sin Arahan ráncos arcú,
kegyes aggastyán. Az öregember nem követte palotájába a ki-
rályt, hanem az Ananda építőmesterének adott fontos utasítá-
sokat, még íveket is rajzolt botjával a homokba.
Ugyanezen a napon még azt is láttuk, hogy a felügyelők mint
botoznak meg munkásokat, valamiben hibásak lehettek. A lát-
vány kegyetlen volt, úgy tűnt, hogy az emberek kiáltásai az ezer
esztendőn és a kilométerek milliárdjain át is betörnek laborató-
riumunkba. Két perc alatt az egész állomás tudomást szerzett az
eseményekről, a terem megtelt zikusokkal, elektronikaszere-
lőkkel, szerelőkkel. Annyira élesen elítélték a történteket, hogy
kezdtem szégyellni magam a középkori Burma miatt, s lehetsé-
ges, hogy amikor az ernyő kihunyt, ezért mondtam a következő-
ket:
– Ha a keresztes hadjáratokat vagy éppen Rettegett Iván op-
ricsnyikjait (a cár szolgálatában álló népnyúzó katonanemese-
ket) mutatták volna, magától értetődően önök közül senki sem
háborodott volna fel.
– Ne keseregjen, professzor – nyugtatgatott engem mind-
annyiuk nevében a parancsnok. – Rosszabb dolgok is megtör-
téntek. Ilyen látványért igazán nem lenne érdemes ezer évvel
korábbra lemerülni a történelem tengerébe. De úgy adódott,
hogy éppen Burmát sikerült megpillantanunk. S nem léphetünk
be az ernyőbe, nem ragadhatjuk meg a felügyelők kezét.
A következő napon a homokon, ott, ahol tegnap a megcsapa-
tást láttuk, még barnás vérfoltok éktelenkedtek. Az előadás vége
felé szél kerekedett, és beszórta a foltokat porral.
 Távoli őseim élete nehéz, szennyes s kegyetlenül keserves
volt. A krónikások és legendák aranykora nem állta ki a próbát.
És annál csodálatosabbnak tűnt szemünkben az Ananda-temp-
lom, a maga tökéletességével, könnyedségével, nemes vonalai-
val. Ez a templom arra volt hivatott, hogy örökre hirdesse a Pa-
gani Birodalom dicsőségét. Büszkén magasodott a kisemberek
szenvedései fölé, és egyidejűleg igazi emlékművévé vált ezeknek
az embereknek, amely azt hirdette, hogy nem hiába élték le éve-
iket a Földön.
Annak az öregembernek, aki az első napon cserépedényében
vizet hozott, volt egy lánya. Az állomás minden dolgozója is-
merte ezt a lányt. A nyugtalan zikusok, akik azért jöttek el az
ülésre, hogy vele találkozzanak, még fogadásokat is kötöttek,
hogy megjelenik-e ezen a napon vagy sem.
Az öregember lánya (vagy tán az unokája) törékeny termetű,
karcsú és hajlékony volt, akárcsak a folyami bambusz, aprócska
lány. Fekete fürtjeit tarkóján kontyba kötötte, s apró fehér virá-
gokkal díszítette. Bőrének színe akárcsak a teakfáé, a szeme,
mint a hegyi tavak. Ne próbáljanak azzal vádolni, hogy romanti-
kus túlzásokba esem – éppen ilyennek őrizte meg emlékezetem,
s amikor első ízben pillantottam meg, éppen ezek a hasonlatok
villantak fel agyamban. S ha én, idős ember létemre, ilyen költői
szavakkal beszélek a lánykáról, akkor hogyan beszélhetett róla a
atalság?! Csupán Silvia volt elégedetlen. Tajkot nézte. De Tajk
csak a pagani kislányt bámulta.
Egyszer akaratlanul is kihallgattam Silvia Ho és Tajk beszélge-
tését.
– Mindaz, amit látunk, egy színielőadásra hasonlít – magya-
rázta Silvia. – Te is így érzed, Tajk?
– Azt akarod mondani, hogy ez az egész csak amolyan kigon-
dolás?
– Majdnem. Ilyesmi nincs.
 – De hiszen ezek az emberek reálisak. És nem tudjuk, mi törté-
nik majd velük holnap.
– De tudjuk. A professzor tudja. Majdnem ezer éve, hogy meg-
haltak ezek az emberek. Csak a templom maradt meg.
– Nem, ezek reálisan létező emberek. Innen, az állomásról, mi
élő embereknek látjuk őket, az életük eseményeit látjuk.
– Ezer éve, hogy meghaltak.
– Nézzed csak, hogyan mosolyog.
– Sohasem láthat meg téged.
– Én azonban mégis látom.
– De hiszen ezer éve, hogy meghalt! Nem szabad egy nem léte-
ző emberbe beleszeretni.
– Micsoda ostobaság ez, Silvia! Honnan veszed, hogy beleha-
barodtam?
– Különben nem védelmeznéd.
– Nem védelmezem.
– Azt akartad, hogy ma is megjelenjen.
– Akartam.
– Őrült, te…
A karosszékben ültem, de szerencsére észre sem vettek. Elmo-
solyodtam, amikor Silvia kifutott a folyosóra, kebléhez szorítva
a pagani kor embereinek képével telerajzolt és fényképezett pa-
pírköteget. Tajk a vezérlőasztalhoz fordult, és az áramköreiben
kezdett kotorászni, búbánatos fütyörészéssel kísérve munkáját.
Olyan emberre emlékeztetett, aki Nefertitibe lett szerelmes, a
távoli múlt eme csodálatos, kőbe vésett, megállított pillanatába.
Három nappal később ismét olyan esemény történt, amely az
egész állomást felbolygatta. Állomásunk lakói egy szálig szívü-
kön viselték mindazt, ami Paganban történt. Khmer követek ér-
keztek. Aki Burma történetében járatlan, nehezen érthette vol-
na meg felindultságomat, ami akkor fogott el, amikor rádöb-
bentem, hogy a hosszú hajú, pompásan öltözött, utazástól elpil-
ledt emberek khmerek. Lemásztak letérdeltetett elefántjaik há-
táról, sarkukkal csiszolva a ráncos, szürke hátakat, a szolgák fe-
jük felett kifeszítették az előkelőség és a hatalom jelvényeit, az
aranyos ernyőket. A khmerek birodalmával Pagan határos volt.
És lehetséges, hogy éppen most, holnap vagy holnapután eldől a
történészek hosszan húzódó vitája arról, hogy Pagan adót ze-
tett-e Angkornak, vagy igazsága vagyon a Dhammajan Jazavin
krónikának, amely azt állítja, hogy a khmerek királya elismerte
Pagan hatalmát.
A követek bevonultak a palota mélyébe, utánuk ajándékkal ra-
kott kosarakat, bételes csészéket és gyümölcsökkel megrakott
tálcákat vittek. A palotát sürgő-forgó, szaladva siető emberek
fogták körül, a kíváncsiak gyűrűje szorosra zárult az épület kö-
rül, és a felemelkedő porfelhőn át is látható volt, amint a mun-
kások nagy sietve szétcibálták az állványzatot, és leszedték a
gyékényt az Anandáról. Minden jel arra mutatott, hogy be akar-
ják mutatni az épületet a magas vendégeknek.
Éjjel altatóhoz kellett folyamodnom. Sehogy sem érkezett meg
az álom. Az idő megállt. A követek bármely pillanatban elutaz-
hattak, és így elveszthettem őket gyelő tekintetem elől. És így
számomra is meg a történelem számára is rejtve maradhattak
azok a jól ismert apró részletek, amelyek alapján tévedés nélkül
eldönthető volna, hogy milyen volt az ősi vetélytársak és nagy
építők, a khmerek és a burmaiak között az igazi viszony.
…A képernyő ismét felfénylett. Még mindig kíváncsiak soka-
sága tolongott a palota előtt. „Következésképpen – magyaráz-
tam magamnak, s szívem egy kissé megkönnyebbült –, követke-
zésképpen a követek még nem utaztak el.”
A mi ismerős kislányunk telt korsóval jött a kútról. A veranda
lépcsője fokára leállította korsaját, s valamiről beszélgetett az
őrökkel. Paganban egyszerűek voltak az erkölcsök, az őr nem
hajtotta el a lánykát. Nagy élénken beszélgetett vele valamiről.
Majd az erdei barátok kék tógájába öltözött szerzetes csatlako-
zott hozzájuk, s a veranda korlátján át bekukucskált a palotába,
a második őr pedig alighanem valami vidámat kiáltott felé. Egy
jó húsban levő udvari szolga kijött a verandára, felemelte a kor-
sót, s jót húzott belőle.
Tajk elfeledkezett a vezérlőasztalról. A lányt nézte. Észrevétle-
nül az ellenkező irányba néztem, oda, ahol Silvia ült. Silvia úgy
tett, mintha a feljegyzéseibe merülne.
Az egyik khmer követ, akárcsak egy ripacsszínház „művésze”,
megjelent a képernyő szélén, és megállva a korlátnál, szórako-
zottan nézett a fehér templomra. Mögötte, botjával könnyedén
kopogva, megjelent Sin Arahan, a főpap. Valamit kérdezett a
khmertől, a mellettem ülő zikus tolmácsolta is a kérdését:
– No, hogyan tetszik önnek a templomunk?
A khmer válaszolt. És a zikus ismét tolmácsolta:
– Semmicske templom. Nekünk különb van.
Tajk a lányt nézte. A lány a khmert bámulta. Számára az ide-
gen, egzotikus, elérhetetlen világ képviselője volt. A khmer alig-
hanem megérezte a rászegezett tekintetet, és Sin Arahanhoz
fordulva valamit mondott mosolyogva. A zikus nyomban for-
dította:
– Még a templomaitoknál is szebbek a lányaitok.
Hátul valaki kacagott egyet. Tajk összevonta szemöldökét. Sin
Arahan bólintott, és ugyancsak a lánykára nézett. Az zavarba
jött, és visszahőkölt néhány lépésre. Az őrök felkacagtak. A
khmer ugyancsak elmosolyodott. Kapacitálni kezdte Arahant,
gyűrűkkel ékesített ujjával a lánykára mutatva, de a főpap csak
udvariasan mosolygott, s láthatóan nem azt a feleletet adta,
amit a követ kívánt.
„Add nekem” – követelte a magas vendég – így a zikus.
– Hallgass el – szakította félbe Silvia.
– Igen, valóban hallgass el – támogatta a lányt Paraszváti. –
Mit tehetünk nélküle?
– De hiszen öreg – mondotta Silvia.
 Tajk nem hallotta őket. A képernyőt nézte. Azután elmondot-
ta, hogy egész idő alatt azzal a vággyal küzdött, hogy kikapcsol-
ja az ernyőt, mintha ezzel valamit is változtathatott volna a
helyzeten, mintha ezzel megszakíthatná az események láncola-
tát. De erről az érzéséről csak később beszélt.
A khmer eltávozott, szemmel láthatóan elégedetlenül. Azt
mondtam:
– Teljesen világos, hogy Pagan nem volt a khmerek vazallusa.
Különben Sin Arahan nem mert volna nemet mondani a követ-
nek. Nagy diplomata volt a főpap. Természetesen ez csak akkor
igaz, ha a khmer valóban azt követelte, hogy ajándékozzák neki
a lányt.
– Jó lenne, ha beérné ezzel… – jegyezte meg Paraszváti.
Kétkedése nem volt alaptalan. Sin Arahan egy percig álldogált
a verandán, töprengve, testét könnyedén himbálva, szemét le-
hunyva, szemöldökét összeráncolva. Úgy tűnt, hogy nem lát
senkit maga körül. De amikor a lányka visszalopakodott a te-
raszhoz, hogy elvigye korsaját, Sin Arahan hirtelen feleszmélt,
kiáltott az őröknek, megfordult, s gyorsan lesietett a verandáról.
Az őrök kétfelől közeledtek a rémületében megkövült lányká-
hoz, s egyikük hátba taszította kopjájával. A lányka engedelme-
sen elindult előtte a téren át, a naplopók tömege némán adott
utat nekik. Az ülés befejeződött.
Most senki sem hagyta el a laboratóriumot. Amikor kigyúlt a
fény, észrevettem, hogy mindenki engem néz, mintha én tud-
nám csak megmagyarázni a történteket, és ami a fő, képes len-
nék arra, hogy biztosítsam őket, a lánnyal nem történik semmi
baj. Én így kezdtem:
– Sin Arahan a legjobb esetben azt parancsolta, hogy vigyék el
a khmer szeme elől a lányt. Lehet, hogy ismeri az atyját, lehet,
hogy megsajnálta őt.
– De a legrosszabb esetben?
 – A legrosszabban – nem tudom. A rossz variációi mindig szá-
mosabbak, mint a legjobbaké. Lehetséges, hogy a főpap mégis
úgy döntött: meglepetést készít a khmernek, és az elutazása
előtt nyújtja majd át az ajándékot. Lehetséges, hogy a lányka va-
lamivel megsértette a khmert, és megbüntetik…
– De hiszen egy szót sem szólt.
– Nagyon is keveset tudunk azoknak az időknek erkölcseiről.
Tajk este felkeresett a kajütömben.
– Megőrülök, professzor – szólalt meg a ú.
– Mivel lehetnék a segítségedre? – kérdeztem tőle. És igyekez-
tem megértetni vele, hogy amit láttunk, az csak illúzió, csodála-
tos módon megőrződött dokumentum lm – és mi vagyunk első
nézői.
– Ez elhihetetlen. Úgy szerettem volna kikapcsolni az ernyőt.
Mintha akkor a lány elfuthatott volna. A sötétben.
Tajk otthagyott. Ellenőriznie kellett a műszereket, és biztosí-
tania azt, hogy a holnapi ülés során ne fordulhasson elő valami
véletlen törés. De azon a napon semmi különös sem történt.
Az igaz, hogy az aggastyánt láttuk. A porban fetrengett a palo-
ta lépcsője előtt, és könyörögve kérte az őröket: engedjék be őt,
de ez alkalommal az őrök szigorúak s hallgatagok voltak. Tehát a
lányt továbbra is veszély fenyegette. A templomról az utolsó áll-
ványokat is levették és feldíszítették. A talapzatánál egy kicsiny,
mély gödröt ástak, gyékényeket terítettek le a palotától a temp-
lom főbejáratáig, és a rövid görbe szablyával felfegyverzett kato-
nák elhajtották a kíváncsiakat, nehogy a gyékénnyel kirakott ös-
vényre lépjenek.
Holnap kellett bekövetkeznie a főeseménynek.
Érdekes teremtmény az ember. Még két nappal előbb is csak
egyetlen probléma izgatott – milyen volt Pagan és Angkor köl-
csönös kapcsolata. Melyik volt adó zetője a másiknak. Ez Bur-
ma történelme szempontjából fontos kérdés volt, de rajtam kí-
vül aligha érdekelhetett mást. Az utolsó ülés napján, amelyen az
Anandát felszentelték, amelyen megtörtént ez az ünnepélyes
esemény, aminek fényét még külön is emelte, hogy külföldi ven-
dégek vettek rajta részt, ezen a napon elfeledkeztem az adó ze-
tőkről, a vazallusokról és a királyokról. Ugyanúgy, akárcsak az
állomás többi lakója, én is a lányka sorsa miatt aggódtam. A kis-
lány fényképe eddigre már állomásunknak szinte minden má-
sodik kabinjában ott ékeskedett, és akiért, hogy ismét moso-
lyoghasson, minden őrültségre készek lettünk volna, de erőtle-
nek voltunk ahhoz, hogy bármilyen őrültséget elkövessünk.
– Pozíciónk megfelelő – szólt a mikrofonba Tajk. – Fényt! Indu-
lunk.
– Pozíciót rögzítettük – felelte a parancsnoki állás.
A teremben kialudt a fény. Az ernyőn teret láttunk. A tér töm-
ve emberekkel. Csak a templomhoz vezető gyékénnyel borított
út szabad. Két sor katona vette közre. A templom közelében a tö-
meg színesen tarka foltokra bomlott szét. Az arik – az erdei szer-
zetesek – kék tógában, fehér ruhákban a brahmanok álltak. Na-
rancssárgába és sárgában az igazi buddhisták, Sin Arahan köve-
tői. A szoros tömegben álló nézők mögött porfelhő szállt fel, és
könnyű porfüstbe takarta a látványt.
A verandáról ünnepélyes menet ereszkedett alá. Elsőnek Sin
Arahan lépett az ösvénykére, szerzetesek vezették. Nyomában
tizenkét aranyos ernyő alatt – Csanzitta király. Azután a minisz-
terek, a hivatalnokok, Kambodzsa, Arakan, Srí Lanka követei.
A technikusok maximálisra fokozták a nagyítást, s ezért úgy
tűnt, hogy a képernyő kerete befelé mozdult, a templom növe-
kedett, és ezen a csodálatos és vészjósló mai napon mi is ott ha-
ladtunk a királyok nyomán a templom felé. Senki, még én, az
öreg bolond sem tudtam, hogy minek kell megtörténnie. Vár-
tunk.
Vártunk, amíg a király el nem érte a templomot. Az órámra
néztem. Az ülés végéig tíz perc maradt még. „Aminek meg kell
történnie, történjen azután, hogy már elmentünk” – gondoltam
gyáván. És csak ekkor értettem meg, hogy mitől is félek, hogy
mi az, amit még önmagamnak sem mertem elmondani, és ami-
ről igazán senkinek sem szabadna tudni.
Van egy legenda. Sok krónikában olvashattam. És sok tudós
hisz is benne. Az Ananda talapzatánál felszentelése napján göd-
röt ástak, és oda temették a királyság legszebb lányát.
És láttam is, hogy a király s az egész menet megállt a frissen
ásott gödörnél. A sírnál. Önkéntelenül is kiszakadt belőlem:
– Igen.
– Mi? – riadt fel Tajk. – Mi fog történni?
– Tévedhetek.
– De mi történik, professzor?
És elmondtam nekik a legendát, őszintén szólva végig sem
mondhattam, amikor szétvált a tömeg, és a sárga tógás szerze-
tesek odavezették a derékig lemeztelenített, kisírt arcú, szépsé-
ges lányt, a mi lánykánkat, aki olyan szép volt, mint eddig még
soha. Az órámra néztem. Már csak négy percünk maradt. Bár-
csak gyorsabban érne véget. Hiszen semmin sem tudunk változ-
tatni. Tajk zavart engem a nézésben. Úgy állt a képernyő előtt,
mintha örökre emlékezetébe kívánná vésni ezt a pillanatot,
mintha meg akarná jegyezni a lányt vezető szerzetesek arcát, és
bosszút akarna állni rajtuk, mintha megjegyezni kívánná a ter-
metes hóhér arcát, aki görbe késsel indult a lányka felé, és félig
Sin Arahan felé fordulva várta a jeladást.
– Tajk, menj odább! – hallottam hátam mögül a felszólítást.
Tajk nem is hallotta. Sin Arahan bólintott.
Olyan közel voltunk a templom előtt álló emberekhez, hogy
úgy tűnt, halljuk zihálásukat, és a lányka kétségbeesett nyögé-
sét, miközben úgy bámult a késre, mintha megbűvölték volna.
Ekkor szája kiáltásra nyílt…
– Jaj! – hangzott a kiáltás.
Megfordultunk. Mind. Az ajtónál Silvia állt. Elkésett. Biztosan
nem akart eljönni, de nem bírta el a magányosságot. Silvia kezét
szájára szorította, és az ernyőt nézte. Mi is odanéztünk. De ké-
sőn, elmulasztottuk a pillanatot.
Elmulasztottuk azt a pillanatot, amelyben Tajk szorosan a
képernyőhöz lépett, és belelépett.
Tajk nem volt a teremben.
Tajk Paganban volt. Hihetetlen, elképzelhetetlen módon, de
ott termett az ezer év előtti időben, milliárd kilométerekre tő-
lünk, a szerzetesek, katonák, kék ruhás erdei szerzetesek és fe-
hér ruhás brahminok tömegében.
Kiáltásra nyílott szájak. A hóhér levegőben megállt keze…
Arcra boruló szerzetesek… Tajk már a lányka mellett terem. El-
löki a megzavarodott hóhért, a lányt karjára kapja, a lány pedig
láthatólag ájultan csüng a párján.
Tajk egy pillanatra megtorpant.
Csupán a szeme él. A szemgolyói mozognak, keresik a mene-
külés útját. Már tudja, hogy nem térhet vissza hozzánk, hogy a
régmúltban van.
Így, ilyennek őriztem meg az emlékezetemben: magas, széles
vállú, barna arcú ifjú, ezüstös kezeslábasban, puha piros cipői
bokájáig érnek. A mellén aranyspirális – az Időszolgálat jele. Áll,
lábát szétterpesztve, – a karján tartott lányka szinte súlytalan-
nak tűnt.
A kép mozdulatlan. Csupán a por úszik lassan a forrón izzó le-
vegőben.
És ekkor gyors, rohanó mozgás töri meg a mozdulatlanságot.
Tajk fut felénk a gyékényen, de előtte már nincs ott a képer-
nyő. Előtte a poros tér, és amögött az Irrawaddy szakadéka van.
Tajk eltűnt a képernyő alsó részén, és a felocsúdó katonák, szer-
zetesek, hivatalnokok utána vetették magukat… A képernyő el-
halványult, fekete csíkok futottak át rajta, s kihunyt.
Ennyi történt. Többé nem láttuk Tajkot. Lehet, hogy amikor a
meredélyről leugrott, mindketten összezúzták magukat. Lehet,
hogy utolérték őket, s a lányt megölték, Tajkot pedig rabszolga-
ságba vetették. De az is lehetséges, hogy sikerült elmenekülni-
ük, és elrejtőzniük a Csin-halmok közé. Lehetséges…
Egyszóval nem tudtuk többé képernyőre fogni Pagant. Valami
tönkrement a kapcsolatrendszerben, és jó néhány hónapi mun-
kába kerül, amíg kijavítják, s ismét helyreállítják.
Silvia és én az első hajóval hazarepültünk. A zikusok ott ma-
radtak. Vitatkoznak és még sokáig vitázni fognak ennek a szo-
katlan jelenségnek okairól. Az egyenletek segítségével igyekez-
nek majd megmagyarázni. Ehhez már nem értek, öreg történész
vagyok, a kutatások konzervatív módszereinek híve.
Az asztalomon azonban ott áll a hegyi tóra emlékeztető szemű
lányka képe.

(Kirill Bulicsov írása nyomán:

„Csugyesza v Guszljáre”)
 A. SALIMOV:

TALÁLKOZÁS AZ ÓDON ERŐMŰBEN

Még nem vagyok igazi aggastyán, kicsiny ú voltam, amikor itt

a völgyben megfúrták az első kutakat. Az elkészült kutak száját
súlyos szelepekkel zárták le, gyalulatlan kemény deszkakerítés-
sel körülfogták őket, majd élénk vörös míniummal furnérlapra
felmázolták: „Vigyázat! Forró víz!”
Apám fényképalbumának megfakult fényképein láttam eze-
ket a feliratokat. A képek ritkás erdővel benőtt néptelen völgyet
örökítettek meg. A Kambalnij-hegy hamvas-barnás lejtőit, fúró-
tornyokat, s azokat a csöveket, amelyeket a geológusok mélyesz-
tettek Kamcsatka földjébe. Amikor a szelepeket egy kissé meg-
nyitották, a forró víz szökőkútként tört fel. Forró vizű patakok
szaladtak a letaposott mohán, a tajtékos, szürkéskék Pauzsetká-
ba.
Apám kutatta fel atal korában a pauzsetkai természetes gőz-
lelőhelyet, majd később ő építette meg itt az első geotermikus
erőművet. Kezdetben ez az erőmű egészen kicsiny volt. Csak né-
hány konzervgyárat táplált az itt megtermelt áram. De azután
kifejlődött. Jól emlékszem, hogy a távol-keleti energetika gigá-
szának becézték… Milyen régen volt ez? Régen, pedig nem is
olyan nagyon régen… Csak egy emberöltőnyi ez a régiség…
És egyébként is, mit is értünk egy emberöltőn, hány eszten-
dőt? Ifjúságom idején – kereken – hetven esztendőnek számítot-
ták. De most… Az orvosok mégsem engedélyezték, hogy száz-
húsz esztendős fejjel Grönlandba menjek. De ördögbe is, nem
akartam megadni magam. Nem tudtam elképzelni életemet do-
logtalannak. Úgy kellett nekem a munka, akár a levegő – igazi
munka, erős emberekkel közösen végzett munka; a mord szelek,
a jég, a sarki fény szivárványlásában ragyogó éjszakák… Kilépsz
az éjszakába a meleg kunyhóból, és hallgathatod a jég csöndjét.
Valami távoli csengés-bongás, kínzóan nyugtalanító csengés
árad feléd. Mindig valami újat, nagyszerűt vársz, ilyenkor szinte
iszod a fagyos levegőt, amely olyan tiszta, mint a kristályosan
gyöngyöző források vize. Minden lélegzetvétel erőt ad. Hát élhet
az ember e nélkül?…
Veszekedtem, vitáztam, bizonykodtam – minden hiába… Vé-
gül azt ajánlották: utazzam ide. Legyek a Dél-kamcsatkai Termé-
szetvédelmi Múzeum és a Pauzsetkai Geotermális Erőmű Védett
Terület vezetője! Ezt vállaljam én, aki megépítettem a Léna nagy
gátját és a Bering-hidat? A védett terület irányító személyzete:
egy ember, meg tizennyolc kiberg, főként öreg masinák, igazi
ócskavasak, nem egy már alaposan rászorulna a generálozás-
ra… Így vagyunk. Egyébként, a Kamcsatkai Védett Terület –
még mindig egyike a legjobb munkahelyeknek, amelyeket a ma-
gamfajta nyughatatlan veteránoknak egyáltalában felajánla-
nak. Az már igaz, istenigazában heveskedtem, kiabáltam is, va-
lamelyik elektronikus koponya homlokát még az öklömmel is
megdöngettem a személyzeti teremben, de azután csak ideutaz-
tam… Eljöttem, hogy körülnézzek… Meg aztán vonzott is ez a
föld. Negyven esztendeje, hogy utoljára jártam Kamcsatkán.
Mégiscsak érdekelt: – hajdan „a távol-keleti energiabázis gigá-
sza”, most pedig – „Védett Terület”…
Iderepültem, a völgybe. Fél napot bolyongtam a falucska
néma házai között, jártam a hajdani geotermikus erőmű épüle-
tében. Alig egy százada ez az erőmű Kamcsatka jó felének adott
fényt és meleget…
Komor, borongós volt a nap, a lelkem is ugyanolyan bánato-
san borongott…
„Hát bizony… Mindketten szükségtelenné váltunk, cimbora” –
morfondíroztam. – Hisz’ ez a gigászi elektromos erőmű – az
atyám édes „gyermeke”. És most penzióban van. És én magam is
csak nyugdíjas vagyok. Miféle védett terület ez!? Temető ez…
Senki sem gondol rá, senkinek sincs vele gondja. Örökre elköltö-
zött innen az élet… A vulkanikus hőt ma már nem úgy használ-
ják, mint a XX. században, ez természetes… Mire használták ak-
kor az ilyen tűzhányót? Kemencének vagy jobbik esetben gőzka-
zánnak. Most már sokkal ravaszabb megoldást találtak. Har-
minc-negyven kilométeres kutakat fúrnak. Ott fúrunk ilyen ku-
takat, ahol arra kedvünk támad. Bárhol lemélyíthetők ezek a ku-
tak… A fúrólyukakba termoelemeket bocsátunk le, és már kap-
juk is az energiát.
Észak-Grönlandon, ahova „egészségi állapotom miatt” nem
engedték, éppen most fúrnak négy szupermély kutat. Az aztán
munka lenne! Olyan energiaközpontot megépíteni, amelynek
teljesítménye 40 000 millió kilowatt. Ez lesz a második a Föl-
dön. Az antarktiszi után ez következik. És ugyancsak azért épít-
jük, hogy eltüntessük a jeget. De itt…
Undorodva néztem körül. A központi transzformátorok köze-
lében magasodó nagyfeszültségű energiatovábbító árboc elfer-
dült. Valami szemtelen madár fészket rakott fent, a szigetelőin.
A szél betörte a diszpécserépület ajtaja felett a kerek ablakot…
„Először is ezeket kell rendbe hozni – gondoltam a teendőkre
akaratlanul. – Hiszen ha tél lesz, a diszpécserhelyiséget hóval
hordja be a vihar. Ott – szeszélyes műszerek vannak, elektroni-
kus agy…
De ördögbe is, miért kellene ezt megjavítani? Napjainkban ki-
nek van szüksége erre az öreg elektronikus kobakra meg az el-
ferdült árbocra?
Hiszen a vezetékeken nem folyik áram. A madarak nyugodtan
kikölthetik ókáikat a szigetelőkre rakott fészekben.
Múzeum! Nevetséges gondolat… Kinek? Fogadni mernék a jó
öreg pipámba, hogy amióta csak becsukták az állomást, s az
utolsó meg gyelő is elrepült innen, emberi láb azóta sem érin-
tette a földjét…”
 – Köszöntöm – csendült fel egy vékony hangocska a hátam
mögött. – Már vártuk…
Meglepődve néztem hátra. Olyan kilencéves forma, kék kezes-
lábasba öltözött kislány nézett rám nagy kíváncsian. Igen ked-
ves, kiugró járomcsontú, kerek arcocskája volt, fekete szeme alig
észrevehetően ferde metszésű. A barna bőrű arcocskán ragyogó
pír a kamcsatkai szelek és a napsütés nyoma. Ruhája fehér
prémmel szegett, csuklyáját hátravetve hordta. Hullámos, vörö-
sesbarna haját alaposan megkócolta a szél.
– Szervusz – köszöntem én is, még mindig döbbenten. – Hát te
ki vagy? Honnan kerülsz ide? S ki várhat engem, és miért?
– Én – Kszanta vagyok, az Ezüstös Hattyú településről. Mi
mindannyian vártuk önt…
– Hm! Érdekes!… De mit csinálsz itt egyes-egyedül… a tajgá-
ban? És hol van a településetek?
– Ott lent, a tengernél, vagy hét kilométernyire. De hiszen itt
nincsen tajga, itt a hajdani vulkanikus elektromos erőműben – a
Pauzsetka Geotermikus Elektromos Erőműben vagyunk. Ez az
első geotermikus centrálé. – A kislány ravaszkásan rám hunyorí-
tott, és még hozzátette: – Hát sosem hallott erről?
– Valamit azért hallottam… Tehát hét kilométerről egyedül
jöttét el ide?
– Igazán nem egyedül jöttem, hanem Buckkal.
– Buckkal? Nem látom… És egyébként is ki – ez a Buck?
– Buck? – a barátom. Amerikai. A dédapám hozta az Aleut-szi-
getekről, amikor még kicsiny voltam. De akkor még Buck is egé-
szen aprócska volt. Elfért az apó kabátja ujjában. De most! Ó-ó…
Most, ha felágaskodna a hátsó lábára, magasabb lenne, mint ön.
– No így már értem… Egyébként az már igazán nem helyes,
hogy ilyen elhagyatott helyen magadra hagy.
– Buck egyáltalán nem hibás benne. Megengedtem neki, hogy
felkeresse Fomát. Ma én vagyok a napos…
– Napos, ügyeletes? De hol ügyelsz te?
 – Itt, az elektromos erőműben. Mi, vagyis az internátusunk
valamennyi tanulója pártfogásunkba vettük, hogy úgy mond-
jam, patronáljuk az erőművet, amíg ön meg nem érkezik. Vala-
kinek mégiscsak meg kell néznie a kibergeket is, gondoskodnia
kell róluk. A legnagyobb rendben adunk át mindent. Azután is
segíteni fogjuk önt.
– Hm… Nézd csak, Kszanta… Egyébként, erről majd még egy
kicsit később beszélgetünk… Alaposan meg kell gondolnom a
dolgokat, mérlegelnem kell mindent…
– De hiszen bizonyára már mindent átgondolt, amikor ide re-
pült.
– Nagyon is gyorsan repült a gép. Petropavlovszkból fél órába
sem telik az út… De, kedveském, megmondanád, hogy ki ez a
Foma? Ő állandóan itt él?
– Igen, ő itt a főőr. A feladata: megakadályozni, hogy a farka-
sok meg a vaddisznók betörhessenek ide.
– Érdekes! Hát itt még maradtak farkasok?
– Természetesen. Ott élnek, arra, a Kurili-tó mögött. Ott van a
védett területük. De azért eljönnek ide, és üvöltenek meg tönk-
reteszik a virágokat… De most Foma már nem engedi, hogy be-
tegyék ide a lábukat.
– Hm… Mondd csak, Kszanta, s miért nem nevezik ki vezető-
nek ezt a Fomát? Nem tudtam, hogy állandóan itt lakik!
Kszanta gyelmesen nézett rám. Pillantásában valami kétke-
désféle villant fel: nem tréfálok vajon?… Nagy komolyan mégis
ezt mondta:
– Azt hiszem – Foma nem birkózna meg vele. Nem, ön jobban
megfelel…
– Köszönöm… Gyerünk ehhez a Fomához, s beszéljünk vele.
– Menjünk – egyezett bele a javaslatba Kszanta.
Keskeny, vöröses homokkal felhintett ösvénykén vezetett a te-
lepülés belsőbb részébe. Körös-körül rőtes-tűzvörös virágsző-
nyeg izzott, Kamcsatka őszi virágai: őszirózsák, krizantémok,
georginák, szalviák. A virágsűrűség majdnem olyan magasra
nőtt, mint Kszanta. A kislány nagy határozottsággal vezetett át
ezen a tarka, eleven labirintuson. Elkerültünk egy épületet, azu-
tán a második mellett mentünk el, rézsűt átvágtunk egy széles
tisztáson – virágos réten. Felettünk ragyogó, őszi díszeiben
pompázott a tajga – sápadt-zöld, majdnem áttetsző vörösfenyők,
hatalmas mohos cédrusok, narancsszín nyírfák, aranyos topo-
lyák, élénkpiros rezgő nyárfák. De körül – őszi virágok buja sző-
nyege, homokkal gondosan felhintett utacskák és a település
színes házacskái.
A fák koronái itt-ott szétnyíltak, a sápadtkékes ég magasában
felhőket űzött a déli égen a szél, a vezetékek drótjai csak úgy ra-
gyogtak, magas rácsostartóikon. A sápadt napsugár áttört az
őszi lombokon, s meg-megcsillant a verandák zöld és rózsaszí-
nes üvegein. Kszanta könnyed léptei alatt csak alig hallhatóan
zörrentek a lehullott levelek. Elárasztotta lelkünket az őszi erdő
illata. Kesernyésen friss, csodálatos illatár vett körül: a korhadó
levelek, a gombák és az avar szaga keveredett benne és még va-
lami majdnem megfoghatatlan, de különösen ismerős és izgató
illat…
Egyre csak mentünk… És már kezdett úgy tűnni nekem, hogy
semmiféle Pauzsetka sincs, nincs az öreg geotermikus centrálé.
Hanem gyermekkorom varázslatos erdejébe léptem ismét. Egy
kicsiny erdei tündérke vezet ebben a megőrződött erdőben…
Mindjárt találkozunk egy jóságos varázslóval, és kezdődnek a
csodák…
Varázslóval nem találkoztunk, de a csodák, ahogyan Kszantá-
val egy kis terecskére értünk – nyomban megkezdődtek. A te-
recske valószínűleg a település központja lehetett hajdan. – A
földjét rózsaszínes tufa négyszögekkel rakták ki. A lapok nem il-
leszkedtek szorosan egymáshoz, és a közükben mindenütt kiüt-
között az élénkzöld moha. Csodálatos mértani minta, amelyet
élő zöld hálóból és meleg rózsaszín kőnégyzetekből szőttek
össze. A tér közepén vöröses márvánnyal kirakott medence. Ko-
rábban itt szökőkút vize szökellt az égnek, de most nem műkö-
dött. A medence üres volt. Szürke gránitból faragott emlékmű
magasodott a szökőkút mögött: szikár, egy kicsit hajlott terme-
tű fér , széles karimájú kalapban és magas csizmákban, a kes-
keny arcot ékbe futó szakáll övezte, a bal kezében geológuskala-
pács. Nyomban megismertem. A régi fényképekről elevenen te-
kintett le rám. A múlt században a „vulkanológia atyjának” ne-
vezték, ő tette tudománnyá a működő vulkánok tanulmányozá-
sát. Az már igaz, senkinek sem lehetett több joga arra, hogy itt
álljon, annak a vulkánnak a lábánál, amelyet ő kényszerített az
emberek szolgálatára. De most… Hát nem a sors iróniája, hogy
örökké ott kell állnia egy faluban, amelyet elhagytak az embe-
rek? És azok számára mit mond a neve, akik véletlenül keresik
fel ezt a helyet? Alighanem hiába vésték a csiszolt gránitba…
– Tudod, ki ez az ember? – kérdeztem csöndesen Kszantát.
A kislány csodálkozva nézett rám:
– Hát persze, hogy tudom. A szépapám. A papám mondotta. A
papám azt is mondotta, hogy elsőnek ő kezdte tanulmányozni a
kamcsatkai vulkánokat. – Ujjával az emlékműre mutatott. – És ő
beszélte rá kortársait, hogy ide települést és vulkanikus erőmű-
vet építsenek.
– Ohó – motyogtam. Éreztem, hogy valamit mégiscsak mon-
danom kell.
– Mindennap friss virágokat hozunk neki – folytatta Kszanta.
– A mama azt mesélte, hogy ősapánk nagyon szerette a virágo-
kat…
– Tehát a papád és a mamád ugyancsak a parti településen él-
nek?
– Hogy is képzeli?! A tengerparti településen csak gyermekek
meg a nevelőik élnek. Az Ezüst Hattyú – gyermekváros. A ma-
mám Petropavlovszkban dolgozik. Geológus, akárcsak az ük-ük-
apám meg az ükapám. A papa is geológus. De most kiküldetés-
ben van ott – Kszanta ujjacskájával felfelé mutatott. – Este majd
láthatjuk, majd megmutatom. A Holdon van. Az ottani vulká-
nokat tanulmányozza. Megígérte, hogy majd hoz nekem köveket
a Holdról…
– Tehát így vagyunk! Bizonyára te is arról álmodozol, hogy
geológus leszel?
– Nem, még nem döntöttem – válaszolta nagy komolyan
Kszanta. – Gondolja csak meg, bizony nagyon nehéz a választás.
Minden olyan érdekesnek tűnik. Az első osztályban Marával – a
barátnőmmel – űrkapitányok szerettünk volna lenni. A máso-
dikban – Mara hirtelen frontot változtatott, és már oceanoló-
gusnak ment volna, hogy a Csendes-óceán aljzatán dolgozhas-
son. – És én is szerettem volna… De azután megtudtuk, hogy ott
mindig sötét van és ezek után megértheti, hogy meggondoltuk
magunkat. Most Mara legfőbb vágya szép zenét szerezni, míg én
– én, még gondolkodom… Lehetséges, hogy ilyen állomáson
szeretnék dolgozni, amilyen ez, csak éppen sokkal-sokkal na-
gyobbon…
– Ma nem építenek ilyen állomásokat, kislányom.
– Tudom. Az újakra gondolok, az olyanokra, mint amilyeneket
most építenek Grönlandban…
„Csak ez hiányzott nekem” – gondoltam magamban, és nyel-
vembe haraptam, de alaposan.
– De az is lehetséges, hogy elmegyek erdőt ültetni a sivatagba
– folytatta Kszanta a fennhangon gondolkodást –, vagy azzal
foglalkozom majd, hogy átneveljem a vadállatokat, okossá és jó-
ságosakká teszem majd őket. Olyanná, mint Foma…
– Hogyan – mint Foma?
– No, Foma – de hiszen ő is… Majd meglátja – Kszanta hirtelen
örvendezve tapsolni kezdett. – Nézze, nézze! – kiáltott fel. – Már
jönnek is, Buckkal együtt!
Körülnéztem. A téren át nyugodt léptekkel egy jókora bozon-
tos újfundlandi kutya poroszkált felénk, és egy hatalmas barna-
medve kísérte. Az új-fundlandi akkora volt, akárcsak egy egy-
esztendős borjú. Egészen fehér kutya volt, csak széles homlokú
pofáját és erős lábait ékesítették rőt foltok. Szokatlan méltóság-
gal közeledett felénk, zajtalanul, lágyan lépkedve a rózsaszín kő-
lapokon. A tányértalpú, amely egy kissé alacsonyabb volt, mint
a kutya, fekete orrát szinte a földig lógatva, imbolyogva porosz-
kált a nyomában.
Akaratlanul is visszahátráltam, s magammal húztam Kszan-
tát is.
– Ne féljen – nyugtatott a kislány, óvatosan kiszabadítva uj-
jacskáit a kezemből. – Buck nem harap. Fomát pedig még akkor
nevelték át, amikor kicsiny bocsocska volt. Jóságos, és mindent
megért… Gyertek ide, ne szégyenkezzetek – hívta a kutyát és a
medvét, amely tőlünk néhány lépésnyire megállt. – Buck, ismer-
kedj meg… – Kszanta rám nézett. A tekintetében kérdés és némi
kétkedés volt.
Hogyan is nevez majd? Tán apónak?…
„Ha nem nevez apónak, akkor itt maradok…”, de azért sietve
szóltam neki:
– Filippnek hívnak.
– Gyere, Buck, ismerkedj meg Filipp bácsival.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. A bácsi mégiscsak más, még-
sem apó…
A jókora Buck e pillanatban szorosan hozzám lépett, hátsó lá-
bára állt, s mellső lábát vállamra téve, érdes, meleg nyelvével or-
ron-szájon nyalt.
– Kuss! – szakadt ki belőlem.
A hatalmas kutya súlya alatt megrogyva, könyökömmel siet-
ve eltoltam magamtól széles, jóindulatot sugárzó pofáját. Buck
amúgy mellékesen még megnyalta a jobb fülemet, s aztán –
nyilván úgy döntött, hogy már kellően megmutatta baráti ér-
zelmeit, s kiszabadított az öleléséből. Leült Kszanta lábához, bo-
zontos farkát csóválva, egyre csak nézett rám hatalmas, boros-
tyánszín szemével.
Most bizonyára Foma kerül sorra. Odasántikált hozzám, ki-
csiny fekete szemecskéit hunyorgatva, nedves, fekete orrát n-
torgatva.
– Kszanta – kértem panaszosan –, Buckkal még csak ment va-
lahogy a dolog… De, bizisten, életemben sem csókolództam
még medvével, még átnevelttel sem. Nem gondolnád, hogy Fo-
mával elegendő lenne arra szorítkoznunk, hogy baráti kézszorí-
tással pecsételjük meg a barátságot?
– Legyen úgy, ahogy kívánja – egyezett bele a javaslatba
Kszanta. – Foma, nyújtsd a mancsod Filipp bácsinak. És tartsd
észbe, hogy mindenben neki kell engedelmeskedned. Ő lesz a
legfőbb főnököd.
Foma helyeslően morgott valamit, és leült Buck mellé, súlyos,
karmos mancsát felém nyújtva. Nagy megelégedéssel szorítot-
tam meg a medvelábat.
– Így hát most már ismerik egymást – jegyezte meg Kszanta. –
Nagyon, nagyon örülök… Hogy állnak a dolgok, Foma? Milyen
volt az éjszakai ügyeleted?
– U f! – mordult Foma, sötétbarna fejét a kislány kék kezeslá-
basához dörgölte.
– Megértettem – bólintott Kszanta. – Ismét megsértettek a mó-
kusok?… Valamit majd ki kell találnia, Filipp bácsi. A mókusok
nem hagyják békén szegény Fomát… Kirágott cédrustobozzal
hajigálják. A tobozok beleragadnak bozontos bundájába, és na-
gyon zavarják. Nézze csak, mennyi toboz van rajta most is.
– Valamelyik kiberget majd át kell programozni arra, hogy ké-
pes legyen megfésülni Fomát, természetesen, ha Foma megen-
gedi a fésülést.
– Megengedi, megengedi! – kiáltott fel Kszanta. – Igaz, Foma?
– U ! – mondotta a medve, ironikus pillantást vetve rám.
 – Nos, láthatja, Foma tudja, hogy mi lehet hasznos a számára.
De a mókusokat még egyszer gyelmeztetni kell. Borzalmasan
engedetlenek. Egyesek még a fődiszpécseri irodába is beszalad-
nak, és teleszemetelik dióval.
– Ilyen önkényeskedésüknek véget kell vetnünk – jelentettem
ki határozottan.
– Igen, ezt kell tenni – helyeselt Kszanta. – Tudom – tette hozzá
–, hogy most már minden teljes rendben lesz Fomával…
Azután elindultunk négyesben, hogy megnézzük a geotermi-
kus centrálét. Kszanta megmutatta nekem a különböző mecha-
nizmusokat, és elmagyarázta: mi mire szolgál. Foma súlyos bar-
na fejével bólogatott, szemecskéivel hunyorgatott, s időről időre
helyeslően morgott. Csak Buck viselkedett tartózkodóan. Hátul
ment, farkát lógatva. Gyakran ásítozott, szélesre tátva mutogat-
ta rózsaszín száját. Szemmel láthatóan unatkozott. Véleményem
szerint nem kedvelte a technikát.
Elsőnek a fúrólyukakhoz mentünk. Amikor egyedül mászkál-
tam a városkában, nem találtam őket. És nem csodálom… Én a
súlyos szelepekkel koronázott, földből kiálló csöveket kerestem,
azokat, amelyeket az apai album képein láttam. A fúrólyukak
azonban szép, belülről átlátszó tornyokban voltak. Üvegből és
fémből készültek, Csipkerózsika mesekastélyára emlékeztettek
leginkább. És minden toronyhoz virágokkal szegélyezett, ho-
mokkal felhintett utacska vezetett.
Az átlátszó, csúcsíves tetők felett cédrusok integettek sötét
lombjaikkal. A cédrusokon éltek Foma ellenségei családostul,
parányi, könnyelmű, vöröses-szürkés mókusok. Tobozokkal pró-
báltak megdobálni minket is. Csak éppen nem találtak el senkit.
– Itt 56 kutat fúrtak – mesélte Kszanta. – Nem túlságosan mé-
lyek: 500–600 méteresek. Az egyik – a legmélyebb – a falucska
szélén van, az két kilométeres. A kutakat egészen a föld alatti
gőzkazánig mélyítették le. Természetesen nem igazi gőzkazán,
hanem csak a Kambalnij régi lávája. A lávában sok vízzel telt
üreg alakult ki. A vulkanikus hő felmelegítette a vizet, és gőzzé
változtatta. A gőz a csöveken felemelkedett, és megforgatta az
erőmű turbináit. Ez az egyik kút. És most gyerünk az erőműbe…
– Ne siess, Kszanta – kértem. – Ezek a fúrólyukak már egyálta-
lában nem adnak gőzt?
– Adnak, de nagyon keveset – felelte a kislány. – A gőz elgyen-
gült, nem képes már a turbinák megforgatására. Néhány kút
még ad forró vizet. Ezt a vizet a mi településünkbe vezették el
csöveken. Fürdünk benne, és úszunk is a nagy zárt medencében.
A centrálé minden házacskáját ezzel a hővel fűtik.
– Télen itt meleg van. Akkor meglepik a turisták és a síelők a
települést. Olyankor nagyon víg az élet. Ezekben a házacskák-
ban laknak, síelnek, felkapaszkodnak a Kambalnij kráteréhez, és
villamos szánokon utaznak a Kurili-tóhoz. Mi is gyakran járunk
ott.
– Tehát ide sokan járnak?
– Hát persze… Most azonban ősz van, ősszel kevés a vendég,
szinte senki sem jön. De nyáron és télen! Mennyi nép szokott itt
összegyűlni!? Gyermek kirándulócsoportok repülnek ide – a leg-
különbözőbb internátusokból –, hogy megnézzék a tűzhányókat
meg a Kurili-tavat és az öreg centrálét. Energetikus diákok is
jönnek, akik a technika történetét tanulmányozzák; tudósok, tu-
risták, művészek, írók, még űrhajósok is jönnek – hogy egy ki-
csit pihenjenek… Hiszen itt olyan szép, igaz?
– Igen, természetesen…
Kszanta hosszan mesélt nekem a Pauzsetkai Geotermikus
Centrálé históriájáról, a majdnem évszázados hatalmas munka
történetéről, én pedig arra gondoltam, hogy az első benyomások
milyen csalókák lehetnek. Lám, a Kszantával való találkozáso-
mig, amíg magányosan bolyongtam, csak az elhagyott telepü-
lést, az elferdült árbocot láttam, meg a diszpécseri épület ajtaja
fölötti betört ablakot, pedig, mint kiderült, itt fontos és minden-
képpen szükséges élet folyik… Az igaz, hogy körös-körül, egy
darabka történelemmé vált már ez a táj, ez természetes. De hát a
múlt nem segíti építeni a jövőt? Mi jelenleg hatalmas termoele-
mekből merítjük az energiát. Ezeket a szupermély kutakba bo-
csátjuk alá. Megtanultuk szabályozni a tűzhányókat. Jámbor
fáklyákká alakítottuk át azokat, amelyeket csak a legnagyobb
ünnepek tűzijátékaihoz gyújtunk meg… De mindennek elérésé-
ben nagy segítségünkre volt a Pauzsetka, és ez a centrálé, a Kam-
balnij vulkán hőenergiája, amely hűségesen szolgálta egy évszá-
zadon át az emberiséget.
„Boldogok csak akkor lehetünk, ha megértjük a saját, bármi-
lyen kicsiny szerepünket is.” Az elmúlt század egyik legnagyobb
embere mondotta ezt – a repülés legkorábbi időszakának úttörő-
je, költő, bölcselő. Százhúsz éves vagyok, de azért még mindig ál-
modom egy darabka emberi boldogságról… Vajon miért is ne
próbálnám itt megtalálni? Úgy tűnik, hogy itt hasznossá lehe-
tek… Nem, már biztos is vagyok benne, hogy szükség van rám
itt. Ki gondozná és vigyázná ezt az egész gazdaságot? És milyen
ez a gazdaság? A repülőteret is rendbe kell hozni. A leszállókat is
fogadni kell, s elhelyezni. Az már biztos, hogy mégsem Fomának
való ezzel foglalkozni. Úgy kell itt megszervezni mindent, hogy
újra beszéljenek Pauzsetkáról. Micsoda helyecske! Nem szabad
lakatlannak maradnia. És az iskola… Elengedhetetlenül szüksé-
ges, hogy éljen a közelében egy tapasztalt ember. A nevelői ma-
guk is ifjak. Mondjuk, egy olyan ember, mint én…
– Filipp bácsi, ez igazán nem jó – riasztott fel Kszanta hangja. –
Hiszen vagy öt perce egyáltalán nem is gyel arra, amit mon-
dok.
Zavarba jöttem, és széttártam a karom.
– Bocsáss meg, Kszanta. Egy kicsit elgondolkodtam. Az öreg-
emberekkel megtörténik ilyesmi…
– De hiszen ön egyáltalán nem öreg – mondotta, de nem né-
zett rám. – A legtöbb, ha nyolcvanéves lehet.
 – Ó, kislányom, ha nyolcvan lehetnék! De a lényeg nem ez. Egy
kérdést szeretnék feltenni neked. Egy igen nehéz kérdést. A vé-
leményed szerint mi az ember számára a legfontosabb?
– De hát ez igen egyszerű – mosolyodott el a kislány. – Az em-
ber számára az a legfontosabb, hogy boldog legyen. De ehhez
másokat kell boldoggá tennie.
– Hm… Bocsáss meg, igazad van, valóban egyszerű… Soha-
sem gondoltam volna, hogy a világon minden ilyen egyszerű…
És most mi a következő feladatunk?
– Most ki kell küldenünk a kibergeket! Már biztosan unják,
hogy még mindig bezártan kell üldögélniük. Ideje, hogy munká-
ba kezdjenek.
Beléptünk az üvegházra emlékeztető alacsony kis üveges házi-
kóba. Nevetséges kis vakarcsok álldogáltak szép sorokban – a ki-
bergek –, feltöltött, kész munkaerők, akiknek feladata abból áll,
hogy a település és a centrálé területén fenntartsák a rendet.
Kszanta úgy üdvözölte őket, mint régi ismerőst szokás. Ahogy
sorban bekapcsolta őket, az egyiknek megveregette ragyogó
nikkelezett vállát, a másiknak tojásdad csiszolt feje búbját simo-
gatta meg, a harmadiknak hangfelvevője tölcsérébe súgott vala-
mit. A bekapcsolt kibergek mozogni kezdtek, kényelmesen topo-
rogtak kicsiny talpukon, széttárva gereblyéhez hasonlító me-
chanikus kezüket, aztán ügybuzgón elsiettek a számukra látha-
tóan jól ismert munkájuk elvégzésére.
Buck közben az üveges házikó ajtajánál ült, kritikus, vizslató
tekintettel nézte meg a kiszaladó kibergeket, egyiket a másik
után mintha azt ellenőrizné, hogy valóban rendben vannak-e,
és készen állnak-e feladatuk elvégzésére.
– Te kicsiny, szaladj, és gyújtsd össze a lehullott leveleket –
utasította Kszanta a soron következő kiberget –, annyi van belő-
lük az utakon. Az éjjel erős szél volt. Most már napról napra több
lesz a lehullott levél. Te pedig indulj, s töröld le a port a házacs-
kákban – adta ki a parancsot a következőnek. – Jól takaríts. Majd
Filipp bácsi később ellenőrzi a munkádat… Egyébként jól tudják,
mi a dolguk – magyarázta Kszanta felém fordulva. – Már így ké-
szültek… Egyszerűen azért beszélgetek velük, hogy vidámabb
legyen az életük. Eleget unatkoznak éjszakánként, magányosan.
És tulajdonképpen a munka is kevés itt. De jelenleg nagyon ke-
vés a robotunk is. Amikor kevés a munka, akkor minden nagyon
unalmas, igaz, Filipp bácsi?
Bólintottam.
– Hát te, már megint náthás vagy, kis am – fordult Kszanta a
soron következő robothoz. – Képzelje csak, Filipp bácsi, ez a ki-
csike ellenőrzi az összes csövet és csapot. Ezért mindennap sok a
dolga. Az egész városkát be kell szaladnia. Természetes, hogy
túlterhelődött… Már néhány napja, hogy valami csöpög az or-
rocskájából. Nézze csak…
– Alighanem valami nincs rendjén a kenőolajjal – mondottam.
– Később meg kell nézni.
– Kiengedhetjük? – kérdezte Kszanta.
Ám a bekapcsolt kiberg nem várta meg az engedélyt, kicsú-
szott a kezéből, és sietve bicegett a kijárat felé.
– Ezek pedig már nem is tudnak dolgozni – mondotta bánato-
san a kislány, egy csoport kibergre mutatva, amelyek elárvultan
álldogáltak a sarokban. – Nagyon régicskék. Még az ükapám állí-
totta be őket. De azután, hogy úgy mondjam, lehangolódtak.
Nézze például ezt, ez a legnagyobb, ha kiengedjük, akkor egy ki-
csit szalad, ugrál, majd hátára fordul, s mancsaival a levegőben
kalimpál. Pedig utat javítana, a régi festéket leszedné a házak fa-
láról, és újra befesthetné azokat. És még sok egyebet is tud… A
tanáraink közül nincs senki, aki képes lenne rendbe hozni. A
dédapám tudná, de ő… – Kszanta keserveset sóhajtott, s elhall-
gatott.
– Tehát a dédapácskád itt dolgozott?
– Igen, ő volt a nemzeti park igazgatója, akár csak most ön…
Ősszel a doktor elküldte Moszkvába, gyógykezelésre. De a déd-
apám nem tért többé vissza. A mama azt mondotta, hogy
Moszkvából ismét az Aleut-szigetekre ment, de azt nem akarja
megmondani, hogy mikor tér majd vissza. És képtelefonon sem
lehet vele beszélni… Azt gondolom, hogy a dédapácskám meg-
halt – fejezte be bánatosan Kszanta, és lesütötte szemét.
– Milyen gondolataid vannak – nyugtattam. – Az emberek ma-
napság hosszú ideig élnek. Majdcsak megjön a dédapád. Kitelhet
egy-két évecske – de visszatér. Majd meglátod…
– Nem tudom – suttogta csöndesen Kszanta. – Hiszen a felnőt-
tek nem mindig mondják meg nekünk az igazságot… De már
nagyok vagyunk. Esztendő múlva osztályunk elhagyja az Ezüs-
tös Hattyút. Távol-Nyugatra visznek bennünket, a Tiensan-
hegység lábához. Ott élünk majd, és ott tanulunk tovább, egé-
szen amíg a közös iskolát el nem végezzük. Ide pedig újabb kicsi-
nyek csoportja érkezik.
– Tehát itt, az Ezüstös Hattyúban az iskola első köre él és ta-
nul.
– Igen. Az első négy osztály. Mi Marával a legnagyobbak közé
tartozunk. A második kört Belső-Ázsiában végezzük el.
– És nem sajnálod, hogy itt kell hagynod az Ezüstös Hattyút?
– Sajnálni sajnálom. De ott, ahová átköltözünk, ugyancsak na-
gyon érdekes lesz minden. Az ember nem élhet örökké egyetlen
helyen.
– Igazad van, Kszanta. Itt vagyok én… Dolgoztam az Antarkti-
szon, azután Grönlandon, de most…
– Tudom – suttogta a kislány. – A tanítónőnk mondotta. És na-
gyon büszkék vagyunk, hogy majd együtt lehetünk önnel. Majd
elmeséli nekünk ugye azt, amit látott, és amit tud? Igaz?
– Elmesélem, ha érdekel majd benneteket.
– Ó, nagyon is érdekel minket!…
Lágy léptek nesze. Az üvegezett házacskába Buck jött be, nyu-
godt méltósággal. Óvatosan hozta foga közé szorítva a már jól
ismert, orrfolyós kiberget. Buck bőrnyaka kiugrásánál tartotta a
kiberget, és a kutya egész képéről lerítt az őszinte undorodás,
amit a masinákkal kapcsolatban érzett. A kiberg mancsaival bá-
gyadtan kalimpált. Hosszú, csőrös orrából két patakban csörge-
dezett az átlátszó olaj. Buck a lábunkhoz fektette a kiberget,
majd leült mellé, és hol ránk nézett, hol a kibergre. Ám a kiber-
gre nyílt rosszallással pislogott.
– Ó-ó – húzta a szót bánatosan Kszanta. – És ez is egészen el-
romlott. Buck csak azokat hozza be, amelyek nem tudnak dol-
gozni…
Foma is becammogott valahonnan, leült mellénk, és ugyan-
csak nézegetni kezdte a földön fekvő kiberget.
A kiberg piros szemecskéi hol felszikráztak, hol kihuny tak. Az
már biztos, hogy nagyon rosszul érezte magát.
A zsebemből elővettem szemüvegemet, régimódi szarukeretes
szemüveg volt, ezt már senki sem viseli. A pipámat is előhúz-
tam. A szemüveget felültettem az orromra, a pipát megtömtem
illatos dohánnyal, s rágyújtottam. Néhányat slukkoltam, feltűr-
tem a kabátkám ujját.
– No, nézzük csak meg, hogy mi van vele – mondtam Kszantá-
nak. – Hozd ide a szerszámokat, segítőtárs. Most megtanítalak a
kibergek gyógyítására.
Kszanta kacagva szaladt el. A kacagása mint az ezüstcsen-
gettyűk hangja…
Lényegében valóban minden pokolian egyszerűvé vált…
– Milyen pompás dolog a munka – fordultam új barátaimhoz.
– Meg kell vallanom, Grönlandban elboldogulnak nélkülem, de
itt – már bocsássatok meg – itt szükség van rám! Így van?
Foma bozontos fejével bólintott, s helyeslőleg morgott. Buck
nem válaszolt. De a tekintetéből láttam, hogy tökéletesen egyet-
ért velem.
A kiberg az üvegezett házacska padlóján hevert, és remény-
kedve villogtatta lámpácskáit.
(A. Salimov írása nyomán:
„Planyeta tumanov”)
 Eric Frank RUSSELL:

EL SZÁZU

Meggondolatlanul nem csinálnak semmit. Márpedig annak, aki

nem ismeri őket, annak úgy tűnik, hogy sok mindent megfonto-
latlanul tesznek. Aki nem tudja, hogy milyen fogásokkal élnek
és milyen szabályaik vannak, annak meglehetősen különösnek
tűnhet az űrhajózásban sok minden. Hiszen a világűrben raké-
tát vezetni – az mégiscsak más, mintha az ember egy ócska tek-
nővel egy tavacskán hajózgat keresztül-kasul.
Itt van például az a trükkjük, amit kevert legénységű hajónak
nevezhetünk. Ha az ember utána gondol, akkor nagyon is értel-
mes dolog ez. A Föld körüli pályán, a Mars felé vezető utakon,
vagy az aszteroidák övezetében repülő gépekben, de a távolabbi
utakon is – a gépekhez, a repülés irányításához a Földről való fe-
hér embereket állítanak, ők találták fel ugyanis az űrhajókat, és
mindenkinél jobban ismerik minden porcikájukat. A gépek irá-
nyításában való művészet terén pedig nincs versenytársuk. Az
összes hajóorvosok négerek, mert ismeretlen okokból, de a né-
gereket sohasem kapja el az űrbetegség, meg a súlytalanság
okozta hányingert sem ismerik. A külső javítómunkához vi-
szont Mars-lakókból állítják össze a brigádokat, mert ebben ők a
nagy mesterek, de azért is, mivel nagyon kevés levegőre van
szükségük, a kozmikus sugárzás pedig szinte nem is fog rajtuk.
A Nap felé tartó hajókon, mondjuk a Venusig járókon, is ilyen
kevert legénységek szolgáltak. Csakhogy, ezeken a hajókon min-
dig volt egy tartalék pilóta – olyan El Százuhoz hasonlító, tagba-
szakadt, markos legény. És ő sem ok nélkül volt a hajón. Azt, aki-
vel az egész kezdődött, azt a legényt, amíg élek, nem feledem,
most is látom, ha rágondolok. Micsoda pompás ckó volt!
 Azon a napon, amikor először láttam, éppen a lépcsőnél ügye-
leteskedtem. Az űrhajónkat „Margaret-City”-nek nevezték, újdo-
natúj teherszállító-személyszállító volt. Abban a venusi kikötő-
ben regisztrálták, amelynek a nevét viselte. Azt már nem is kell
mondanom, hogy a legénysége csak így nevezte: „Margaritka”…
A coloradói űrrepülőtéren álltunk, Denvertől északra, teljesen
megrakodva. A fedélzetén, illetve raktáraiban tarka spektruma
a tárgyaknak; óragyári berendezés, tudományos műszerek, me-
zőgazdasági gépek, szerszámgépek, berendezések Margaret-City
részére, no és egy láda rádiumos tű, a Venusi Rákkutató Intézet
számára. Volt nyolc utasunk is, valamennyien mezőgazdászok.
Már a startállványon álltunk, s vártuk, hogy negyven perc múl-
va felüvölt az indítást jelző sziréna. Ekkor jelent meg a színen El
Százu.
Jókora ckó, majdnem kétméteres, nyomhatott vagy 120 ki-
lót, de ez a hatalmas, ormótlan test olyan könnyedén, mondhat-
nánk kecsesen mozgott, mint egy balett-táncos. Érdemes volt
megnézni. Hanyag eleganciával futott fel a dúralumínium lép-
csőn. Úgy lépett az űrhajóba, mint egy turista az autóbuszba, s
akkora nyersbőr zsákot lóbált, amelyben akár egy ágy meg még
két kisebb szekrény is elférhetett volna egyidejűleg.
Amikor felszaladt, megpillantotta a sapkámon a jelvényt, je-
lentkezett:
– Üdvözlet, őrmester. Én vagyok az új tartalék pilóta. Mac-
Nolty kapitánynál kell jelentkeznem.
Tudtam, hogy várunk tartalék pilótára. Je Darcint előléptet-
ték, és áthelyezték a „Prometheusz”-ra, arra az elegáns marsi já-
tékszerre. Tehát ez lesz az utódja! Földi ember, az lerí róla, de az
már érdekes, hogy nem fehér, de nem is néger. Arckifejezése
bambának nem bamba, de nagyon kevéssé kifejező, öregnek
tűnő, remekül kicserződött, szélfútta, napégette bőr borította. A
szeme meg csak úgy égett. Első pillanatra látta az ember, hogy
nem mindennapi személyiség.
 – Minden jót kívánok, morzsi – köszöntem vissza. De kezet
nem nyújtottam neki. Alkalmasint még szükségem lehet a saját
mancsomra. – Nyisd ki a tarisznyádat, s helyezd a sterilizálóba.
A kapitány a navigációs fülkében, az orrban van.
– Köszönöm – mondotta, nem is reagálva mosolyomra, s belé-
pett a zsilipbe, öblös bőrzsákját lóbálva.
– Negyven perc múlva elrepülünk – gyelmeztettem.
Százut csak akkor láttam ismét, amikor már 200 000 mérföl-
det mögöttünk hagytunk, és a Föld zöldes félholddá satnyult
gázcsóvánk mögött. Csak akkor hallottam újra a hangját. Az
iránt érdeklődött a folyosón, hogy a raktárost hol találja. Az aj-
tómat mutatták neki.
– Őrmester – nyújtotta felém irományait –, eljöttem a vackai-
mért.
Rátámaszkodott a korlátra, csikorgás hallatszott a korlát a kö-
zepén behajolt.
– Hej! – üvöltöttem rá.
– Bocsánatot kérek!
Kiegyenesedett. A korlát valahogy nagyobb biztonságban
érezte magát, amikor Százu ellepett mellőle.
Lebélyegeztem írásait s bementem a fegyverraktárba, és a szá-
mára is kivettem a sugárvető pisztolyt, a tárral. A venusi mo-
csárjáró sílécek közül a legnagyobb számú is vagy hét számmal
volt kisebb, meg egy méterrel rövidebb, mint ami neki megfelelt
volna, de ennél jobbat sehogyan sem találtam. Kapott egy doboz
általános kenőolajat, egy kanna gra tot, a rövidhullámú rádió-
fon részére telepet, és végül egy tablettapakettot, ezzel a felírás-
sal: „A házasságkötések bolygója Illatos Füvek Korporációjának
ajándéka”.
Az illatos tablettákat ezekkel a szavakkal rakta vissza:
– Tartsd meg magadnak – ettől hányingert kapok.
Minden más egyebet arcizomrándulás nélkül egy halomba ka-
part. Életemben sem találkoztam ennyire kifejezéstelen pofával.
 Amikor az űrruhát meglátta, arcán azért mégiscsak megjelent
a tűnődés árnyéka. A falon harminc földi űrruha függött, mint
nyúzott bőr a kampón, és hat válltakaróval kombinált sisak a
Mars-lakók számára. Azoknak nem volt többre szükségük, mint
egytized légkörre. Százu számára egyáltalán nem találtam meg-
felelőt. Még akkor sem tudtam volna adni neki, ha az életem et-
től függött volna. Valami olyan helyzetbe kerültem, mintha az-
zal akarnék kísérletezni, hogy egy elefántot beszuszakoljak egy
konzervdobozba.
Megfordult, és könnyed léptekkel hazadübörgött. Megértik,
hogy mit is szeretnék mondani? Olyan könnyedséggel uralta a
maga mázsáját, hogy egyre csak az járt a fejemben: ha egyszer
ennek a ckónak eszébe jutna garázdálkodni, akkor szeretnék
minél távolabb lenni. Nem arról van szó, hogy ilyen hajlamot
vettem volna nála észre – nem, barátságos természetű volt, bár
némileg rejtélyes egyéniség. Engem nyugodt magabiztossága,
gyors, zajtalan mozgása döbbentett meg. Zajtalanok a mozdula-
tai, természetesen azért, mert a bakancsain ujjnyi vastag szi-
vacsréteg volt.
„Margaritka” nem sietősen poroszkált az űrben, én pedig le
nem vettem szemem El Százuról. Érdekelt, hogy milyen ember
ez a ckó, mert még sohasem találkoztam ilyenféle emberrel.
Mint eddig is, most is hallgatag volt, de mindig udvarias, min-
den munkáját akkurátusan végezte, s egyáltalában minden té-
ren nagyon kielégítő volt a magatartása. MacNoltynak nagyon
megtetszett, márpedig a kapitányunk nem olyan ember, aki
egyből hajlamos összecsókolni az újoncokat.
El a harmadik napon megdöbbentette a Mars-lakókat. Min-
denki tudja, hogy ezek a kiguvadó szemű, szinte nem is lélegző
kópék vagy két évszázada jóformán örökös sakk-naprendszer-
bajnokok. Egyetlen más bolygóbeli sem volt képes két vállra fek-
tetni őket. Igazi sakkőrültek – hányszor gyeltem, amint cso-
portba verődve, izgalmukban a szivárvány minden színében ját-
szottak, csupán azért, mert valaki harmincperces töprengés
után lépett egyet az egyik gyaloggal.
Egyszer aztán El, amikor őrsége letelt, egész nyolcórás pihenő-
jét ott ülte le a jobb zsilipben, egytized atmoszférás nyomáson. A
tolmácskészülékben a hosszú szüneteket vad üvöltések és átha-
tó csicsergések váltogatták, mintha ezek a polipok mind megbo-
londultak volna. Amikor a játszma befejeződött, szerelőink alig
álltak a fogókarjaikon. Kiderült: El beleegyezett abba, hogy Clee
Younggal játszik egyet, és pattba kergette ellenfelét. Márpedig
Clee az utolsó Naprendszer-bajnokságon a hatodik helyen vég-
zett, és csak öt játszmát vesztett el, természetesen a saját marsi
vérei adtak neki mattot.
A vörös bolygóról jött gyerekek ezek után nem maradtak el
tőle. Alig ért véget az őrsége, máris megragadták, cipelték a zsi-
lipbe. A tizenegyedik napon szimultánt játszott mind a hatuk-
kal, két partit megnyert, hármat feladott, és csak egyet vesztett.
Most már szentül hitték: ez a ckó tünemény (a Föld-lakók kö-
zött, természetesen). Ismerve őket, magam is ezen a vélemé-
nyen voltam. MacNolty ugyancsak. Még a hajónaplóba is felje-
gyezte az eseményt.
Önök természetesen jól emlékeznek rá, hogy 2270-ben milyen
port vert fel az audiósajtó „a bölcs MacNolty bátorságáról” szóló
közleményeivel. De hiszen ebből százszázalékos űrlegenda vált.
Később, amikor szerencsésen visszatértünk, MacNolty sokáig
igyekezett elhárítani magától e hírnevet, és mindenütt elmon-
dotta, hogy tulajdonképpen kit is illet a hozsannázás. De a ripor-
terek, mint mindig, ragaszkodtak a magukéhoz. MacNolty volt a
kapitány, aztán meg a neve is igen jócsengésű. Az újságírók szek-
táját nem könnyű betömi.
Tulajdonképpen egy közönséges repülő törmelék miatt volt az
egész hajcihő – az igaz, hogy e miatt a törmelék miatt őszültem
meg idő előtt. A vas-nikkel meteor a megszokott kozmikus se-
bességével repült, nem gyorsabban. A pályája az egyenlítő síkjá-
ban helyezkedett el, és a mi útvonalunkon merőlegesen met-
szette azt.
Derekas bajt okozott! El sem tudtam képzelni soha, hogy ilyes-
mire vetemedhet egy ilyen parányi kövecske. Máig is a fülembe
cseng az a sziszegő füttyentés, amivel a levegő az általa ütött
lyukon a hajóból kiszökött.
Tisztes mennyiségű levegőt vesztettünk, mielőtt az automata
ajtók elzárták volna a sérült részlegeket. A légnyomás a földi
nyomás hattizedére esett addigra, amikorra a kompresszorok-
nak sikerült megállítaniuk a további zuhanást, sőt kezdték egy
kicsit feljebb emelni a nyomást. A Mars-lakók rá sem hederítet-
tek az esetre: számukra a hat tized is annyit jelent, mint nekem,
ha valaki arra kényszerítene, hogy sűrű levest szívjak a tüdőm-
be.
Ám az elzárt rekeszben ott maradt az egyik gépész. A másik
megmenekült, de alig sikerült beugrania, amikor az ajtó már be
is zárult. Gondolatban már keresztet vetettünk a szerencsétlen-
re. Hamarosan kidobjuk majd a zsilipen át, ahogyan sok bajtár-
sával is meg kellett tennünk, akik már befejezték szolgálatukat.
A megmenekült legény, akinek sikerült beugrania, a válaszfal-
hoz támaszkodva állt, fehér volt, akár a gyolcs. Ekkor megjelent
Százu. Állkapcsa csak úgy remegett, a szeme fénylett, mint a
lámpa, de a hangja, mint mindig nyugodt.
– Menj innen, és zárd be az ajtót – szólt, eltolva a megmenekült
gépészt. – Kihúzom. Amikor kopogok, nyisd ki, és gyorsan en-
gedj be.
Magunkra csavaroztuk a hermetikusan záródó ajtót. Hogy ő
mit csinált ott, nem láttuk, de a jelzőlámpa azt mutatta: kikap-
csolta az automatát, s kinyitotta a sérült részleg ajtaját. Tíz má-
sodperccel később a lámpa kialudt – az az ajtó ismét bezárult.
Erős, türelmetlen dörömbölést hallottunk. Kinyitottuk az ajtót,
s rekeszünkbe beugrott El, ölében tartva a gépész élettelen tes-
tét. Úgy hurcolta, mintha csak macska óka lenne, s olyan sebes-
séggel száguldott át a folyosón, hogy megrémültünk, mert attól
tartottunk; száguldtában kiveri az orrpáncélzatot, s valahol az
űrben köt ki.
Idővel azt is észrevettük, hogy szemét rossz helyzetbe kerül-
tünk. A rakétahajtóművek felmondták a szolgálatot. A Venturi-
csövek rendben voltak, az égőterek is épek maradtak. Ha kézzel
szivattyúztuk a fűtőanyagot, akkor a porlasztók is remekül dol-
goztak. Üzemanyagunkból egyetlen csöppnyi sem veszett el, sőt
a hajó törzse is sértetlen volt, ha eltekintünk ettől a feltépett
lyuktól. De a gyújtásrendszer, és az üzemanyag-adagoló az tönk-
rement. Azok éppen abban a rekeszben voltak, ahová a meteor
csapódott, márpedig a becsapódás azt egy halom ócskavassá
verte szét.
A helyzet nagyon komoly volt. Mi több, valamennyien abban a
meggyőződésben éltünk, hogy elkerülhetetlen a pusztulásunk.
Nem kételkedem, hogy a kapitány is erre a gyászos következte-
tésre jutott, noha a hivatalos jelentésben, a helyzetet csupán
„nehézségeknek” jellemezte. Ez igazán rá vall. A meglepő az,
hogy nem ennyit írt csak; „némileg megdöbbentett bennünket
az esemény”.
Akárhogy is történt, ekkor kipattantak a Mars-lakóink: a hat
repülést összeszámítva, végül is csak most állt előttük igazi
munka. A légnyomás már normálissá vált. Tűrniük kellett a
nagy nyomást, amíg be nem másztak a vállvédős űrsisakjukba.
Clee Young orrát tekergette, elégedetlenül csapkodott fogókarja-
ival, és sipárgott: „Úszni lehet!” A Mars-lakók igy tréfálkoznak,
ahányszor csak nem ínyükre való a légnyomás, a fogókarjaikkal
csapkodnak, mintha úszkálnának, és azt mondják: „Itt úszni le-
het”. Clee Youngnak csak akkor könnyebbedett meg a helyzete,
amikor magára húzta űrruháját, s a megszokott, kedves egytize-
des légnyomását elő nem állította.
Meg kell adni a Mars-lakóknak is becsülettel, ami kijár nekik:
tisztességesen dolgoztak. A legsimább csiszolt jégfelületen is
megtartották magukat, és olyan oxigénmennyiséggel dolgoznak
át tizenkét órát is, amely egy Föld-lakónak kilencven percre sem
lett volna elég. Láttam, amint a zsilipen át kimásztak, és a felfor-
dított akváriumukban kigúvadt szemmel húzták maguk után a
tápvezetéket, meg lemezeket a borítás kijavítására, meg a he-
gesztőket. A világítóablak mögül kékes fénylés áradt felénk – ne-
kifogtak vágni, egyengetni és befoltozni a feltépett sebet.
Ez alatt úgy repültünk a Nap felé, mint a kilőtt ágyúgolyó. Ha
nem lett volna a szerencsétlenség, hamarosan fordulunk, és
mostantól négy óra elteltével már ott lehetnénk a Venus pályá-
jánál. Akkor aztán felgyorsíthatna bennünket, mi pedig kényel-
mesen fékeznénk, és békésen leszállhatnánk Margaret-City koz-
modromján. De akkor, amikor ez a kavics belénk csapódott, mi
még egyenesen a Naprendszer legizzóbb kemencéje felé tartot-
tunk. És most folytatjuk a repülést ebben az irányban, a sebessé-
günk pedig a Nap vonzóhatására egyre növekszik. Én egyébként
mindig arra gondoltam, hogy a végrendeletemben majd úgy in-
tézkedem, hogy égessenek el a halálom után, de azt mégsem
akartam, hogy ilyen gyorsan bekövetkezzen ez.
A vezérlőfülkében MacNolty szakadatlanul tanácskozott El
Százuval és a két csillagnavigátorral. A hajó törzsén pedig meg-
állás nélkül kúsztak-másztak a Mars-lakók a halottian kékes tűz
dicsfényétől kísérve. A gépészek természetesen nem várták ölbe
tett kézzel, hogy a javítás befejeződjön, elindultak a sérült rész-
be, s azon voltak, hogy rendet teremtsenek az ott uralkodó ká-
oszban.
Mindannyian foglalkoztak valamivel, mi többiek pedig, iri-
gyeltük őket. Még a reménytelen helyzetet is sokkal könnyebb
elviselni, ha valamit tehet az ember. De amikor mások dolgoz-
hatnak, akkor nagyon is rossz elfoglaltság, ilyen körülmények
közepette a henyélés.
Két Mars-lakó bejött a hajóba, és néhány borítólemezt akartak
kivinni. Egyikük még a zsebsakkot is kihurcolta volna, de azt el-
koboztam. Azután úgy határoztam, hogy a négerünkhöz – Sam
Hignethez, a hajóorvosunkhoz csatlakozom.
Sam a szó betű szerinti értelmében is a sírból húzta ki a gé-
pészt. Az oxigén és a szívmasszázs segített. Ezt a csodát csak
Sam hosszú, fürgén ügyes ujjai tudták végrehajtani. Valami ha-
sonló már régebben is sikerülgetett neki, de azért nagyon is rit-
kán.
Sam úgy tett, mintha nem is tudta volna, hogy mi történt, leg-
alábbis nem mutatott érdeklődést iránta. Mindig ilyen, ha bete-
ge van. Fürgén összehúzta ezüstkapcsokkal a gépész mellkasán
vágott rést, az egész testét kidekorálta jódozott tapaszokkal, va-
lami ragadós masszát hűtött, éterrel spriccelve, hogy minél
gyorsabban kihűljön.
– Sam, te igazi csoda vagy! – jelentettem ki mély meggyőző-
déssel.
– Elnek köszönhető – felelte. – Még idejében hozta ide.
– Könnyű másra kenni a bűnt – tréfáltam.
– Őrmester – mondotta komolyan a néger – orvos vagyok.
Megteszem, amit tudok. Nem tudtam volna megmenteni ezt az
embert, ha El nem hozza ide még idejekorán.
– Úgy van, úgy van – helyeseltem én is. – Legyen neked igazad.
Sam – remek legény. De ő is, akárcsak a többi orvos, egy kissé
sokat ad az etikára. Hagytam, hogy a betegével foglalkozzék. A
gépész már kezdett szépen, egyenletesen lélegezni.

Visszafelé menet MacNoltyval találkoztam – az üzemanyagos

tartályokat ellenőrizte. Személyesen foglalkozott vele, és ez je-
lentett valamit. Arca gondterhelt, márpedig ez nagyon is sokat
jelentett. Azt jelentette, hogy nem érdemes végrendeletírásra
fecsérelnem az időt, mivel úgy sem lesz, aki elolvassa.
Néztem, hogyan tűnik el délceg alakja a vezérlőfülkében, és
még annyit is hallattam, amint ezt mondta: „El, bizony, ne-
ked…” Azután az ajtó bezárult, és csönd lett.
 Mintha, nagy reményeket vetett volna a kapitány ebbe az Elbe.
Mintha El valóban sokra volna képes. Most, amikor hanyatt-
homlok repülünk, egyenesen a Tartaroszba, a kapitány és ez a
hallgatag tartalékpilóta úgy viselkednek, mint a testi-lelki jó ba-
rátok.
Az egyik mezőgazdász kiugrott a kajütjéből. Szerettem volna
elrejtőzni a raktárban, de nem sikerült. Tágra nyílt szemét rám
meresztve így szólt:
– Őrmester, ott, az ablakomból félholdat látok!
Csak állt, szemét rám meresztve, én pedig ugyancsak kime-
redt szemmel bámultam rá. Ha mi a Venus felét látjuk, az azt je-
lenti, hogy átszeltük a pályáját. A gazdász is mindent tudott – ez
lerítt a képéről.
– Hát mennyi időre tart fel minket ez a szerencsétlenség? –
folytatta makacsul a kérdezősködést.
– El sem tudom képzelni – feleltem igazán őszintén, s megva-
kartam a takaróm, miközben azon igyekeztem, hogy egyidejű-
leg tűnjek frissnek, bizakodónak és butácskának. – MacNolty ka-
pitány minden lehetőt megtesz. Bízzon benne! A Papa mindenre
képes!
– Nem gondolja, hogy minket… e-e-e… veszély fenyeget?
– Hogy képzeli!?
– Hazudik! – mondotta.
– Igaza van – feleltem.
Ez lefegyverezte. Elégedetlenül és gondterhelten tért vissza a
kajütjébe. Hamarosan háromnegyed fázisában látja majd a Ve-
nust, és ha ezt a többieknek is elmondja, akkor valóban mele-
günk lesz. Akkor egyenesen a poklok kemencéjébe kerülünk.
Reményeink utolsó csöppje akkor illant el, amikor a vad üvöl-
tés s az erős rázkódás azt jelezte, hogy a bedöglött rakétahajtó-
művek újból dolgoznak. A zaj mindössze néhány másodpercig
tartott, majd a hajtóműveket kikapcsolták: már világos volt,
hogy teljesen rendben vannak.
 E zaj hallatán a mezőgazdász úgy ugrott ki a kajütjéből, mint-
ha korbáccsal vágtak volna rajta végig. Most már a legrosszab-
bat is tudta. Három nappal azután, hogy a Venust a gazdász fél-
holdnak látta, már mindannyian képet alkothattak maguknak,
hogy milyen helyzetben vagyunk. A Venus messze távolban
maradt el tőlünk, már a Merkúr pályáját is átszeltük. De az uta-
sok azért még mindig reménykedtek, hogy valaki mégiscsak
csodát tesz. A raktáramba ismét betört a mezőgazdász, s azzal
kezdte:
– A hajtóművek ismét dolgoznak. Tehát…
– Ez nem jelent semmit – motyogtam. Nem lett volna értelme,
ha megkísérlem, hogy hiú reményeket ébresszek benne.
– Hát valóban nem vagyunk képesek megfordulni, s visszare-
pülni?
Letörölte arcáról a csörgő verejtéket. Nem a rémülettől izzadt;
a hajó belsejében a hőmérséklet alig-alig emlékeztetett az Észa-
ki-sarkéra.
– Uram – feleltem –, olyan sebességgel száguldunk, hogy most
már semmit sem tehetünk.
– Eh, a farmomat elvitte az ördög – mordult keserűen. – Ötezer
acre legprímább venusi dohányföld, a legelőkről nem is beszél-
ve.
– Együttérzek önnel, de ennél többet nem tehetek.
– „Trrah!” – a rakéták ismét felbőgtek. Én hátrataszítódtam, a
gazdász pedig úgy meggörnyedt, mintha görcs állt volna a hasá-
ba. Ott az irányítófülkében, valaki, MacNolty vagy El Százu –
időről időre bekapcsolta a hajtóműveket. Ennék semmi értelmét
sem láttam.
– Ezt miért teszik? – kérdezte a mezőgazdász, miután kiegye-
nesedett.
– Tán szórakoznak a úk – feleltem.
A felháborodástól fújtatva, méltatlankodva ment vissza a ka-
jütjébe. Igazi földi emigráns – erős, egészséges és bátor – nem
annyira nyugtalan volt, mint inkább határtalanul dühös a sors-
ra.
Fél óra múlva a hajót betöltötte az általános gyülekezésre hívó
jel. Ez álló jelzés volt, repülés közben sohasem használtuk – erre
a jelre, a legénységnek és mindenkinek, aki csak a hajón volt, a
parancsnoki fülkébe kellett sietnie. Valami olyan előtt álltunk,
ami még nem történt meg az űrhajózás történelmében – lehet-
séges, hogy MacNolty búcsúzni akar tőlünk?

Úgy is történt, ahogy gondoltam. Úgy véltem, ezen az utolsó

szertartáson a kapitány lesz az elnök, és nem lepődtem meg,
amikor ott láttam állni egy kis emelvényen a parancsnoki fülke
egyik zugában. Duzzadt ajkai grimaszba torzultak, de amikor
bekúsztak a Mars-lakók, és egyikük azt kezdte imitálni, hogy
holmi cápától igyekszik menekülni, a grimasz valami mosolyfé-
lébe váltott át. El Százu a kapitány mellett állt, daliásan kihúzva
magát, ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint amilyen mindig
is volt a tekintete. El úgy nézett át ezen a Mars-lakón, mintha
amaz üvegből lenne, majd lustán elfordította különös ragyogá-
sú szemét, ékesszóló némasággal mutatta, hogy életében sem
látott valami untatóbbat ennél. Ami igaz, igaz, ez az úszkálási
tréfa már alaposan megunttá vált.
– Emberek és vedrasz – kezdte MacNolty (vedrasz marsi nyel-
ven felnőtteket jelentett – még egy marsi élcecske) – nem talá-
lom értelmét, hogy arról a különös helyzetről beszéljek, amely-
ben vagyunk.
Lám, mennyire képes az ember megfelelő szavacskákat válo-
gatni! „Különös helyzet.” „Sajátos helyzet!”
– Jelenleg sokkal, közelebb járunk a Naphoz, mint amennyire
bármely űrhajó is megközelítette az űrrepülések egész története
folyamán.
– A zűrrepülésekében – mormogta tapintatlan élcelődéssel
Clee Young.
 – Elménckedésre később szíveskedjék vetemedni – jegyezte
meg El Százu olyan jegesen dermesztő udvariassággal, hogy
Clee Young elcsöndesült. A kapitány arcát ismét grimasz torzí-
totta el.
– Gyorsabban haladunk a Nap felé – folytatta –, mint bármikor
is haladt, bármely űrhajó, őszintén szólva: esélyeink egy a tíz-
ezerhez állnak.
Kihívó pillantást vetett Clee Youngra, de az egészen elcsönde-
sült.
– Ámde, ez a sansz mégis létezik, és megkíséreljük, hogy él-
jünk vele.
Rámeredtünk, fogalmunk sem volt róla, hogy mit is gondolt
ki. Mindannyian tudtuk, ha már érintettük a Napot, ugyan-
annyira lehetetlen elrepülni tőle, mint most visszafordulni, és
legyőzni a Nap egyre növekvő vonzását. Csak egy lehetőségünk
maradt, repülni előre, előre, amíg egy utolsó vakító felvillanás
nem szórja szét a környékünkön mindazokat a molekulákat,
amelyekből állunk.
– Az üstökös pályán való repülést javasoljuk – folytatta Mac-
Nolty. – Ellel és a csillagnavigátorokkal arra a megállapításra ju-
tottunk, hogy a siker parányi reménye és lehetősége ez esetben
megvan.
Most már minden világos volt. Egy elméleti elgondolásocska,
amelyet a matematikusok és az asztronavigátorok sokszor meg-
vitattak, az írók még gyakrabban alkalmazták novelláikban.
Most az egyszer valóságos helyzetben kerül sor az alkalmazásá-
ra. A dolog lényege a következő: a hajtóművekből mindent kisaj-
tolni, amire csak képesek, hatalmas sebességre gyorsítani fel a
hajót, s olyan elnyújtott pályára térni, amilyenen az üstökösök
száguldanak. Elméletileg a hajó eközben oly gyorsan röppenhet
el a Nap mellett, hogy mint egy inga, messze kilendülhet a pálya
túlsó vége felé. Nagyon kecsegtető lehetőség, de vajon képesek
vagyunk-e a megoldására?
 – A számítások azt mutatják, hogy jelenlegi helyzetünkben,
némi lehetőségünk maradt a sikerre – folytatta MacNolty. – A
hajtóművek teljesítménye elegendő ahhoz, hogy hajónk a szük-
séges sebességre felgyorsuljon s üzemanyagunk is van elegendő,
így megfelelő pályát választhatunk ki, s a kellő időig haladha-
tunk ezzel a sebességgel. Az egyetlen, amelyben komolyan kétel-
kedem, hogy a napközeli pillanatunkban is épen maradunk-e.
Letörölte arcáról a verejtéket, ezzel, mintha öntudatlanul is
hangsúlyozta volna az előttünk álló megpróbáltatások komoly-
ságát.
– Nevezzük nevén a gyereket – pokolian melegünk lesz!
– Készen állunk erre, kapitány – jegyezte meg valaki, s a kapi-
tányi fülkét helyeslő zúgás töltötte be. Clee Young felállt, egy-
idejűleg négy fogókarjával hadonászva, szót kért, és felcsipo-
gott:
– Ez aztán az ötlet! Remek! Én, Clee Young, a bolygómbeliek
nevében támogatom. Gondolom, valamennyien behúzódunk a
hűtőbe, amíg elrepülünk a Nap mellett?!
MacNolty bólintott, és így szólt:
– Mindenki a hűtött rekeszben lesz, s tűr, amennyire csak tűr-
ni tud.
– Éppen ez az – mondotta Clee. – Természetesen. De ha a hűtő-
ben üldögélünk, mint negyven mirelit káposztatöltelék, akkor
nem tudjuk a hajót vezérelni. Valakinek a vezérlőrészlegben, az
orr-rekeszben kell tartózkodnia. Annak biztosításához, hogy a
hajó a megadott pályán haladjon, ember is szükséges – amíg
meg nem sül. Így hát valakinek magára kell vállalnia az eljöven-
dő natúrszelet szerepét.
Fogókarjával vadul hadonászott, megittasulva saját ékesszólá-
sától.
– És mivel, az kétségbevonhatatlan, hogy mi. Mars-lakók lé-
nyegesen könnyebben viseljük el a hőmérséklet-emelkedést, ja-
vaslom…
 – Baromság! – fakadt ki MacNolty. De éles hangja senkit sem
csapott be. A Mars-lakók – egy kissé untatóak, de azért remek
úk!
– No, rendben van – csicseregte elégedetlenül Clee –, akkor
mégis, kiből lesz a natúrsnicli?
– Lehetséges, hogy belőlem, de az is lehet, hogy mégsem le-
szek sült hús – szólalt meg El Százu. Ezt olyan különös hang-
súllyal mondotta – mintha annyira világos lenne az, hogy csak ő
lehet a jelölt, hogy azt csak az nem látja, aki vak.
De hiszen igaza volt! Erre a dologra valóban ő a legalkalma-
sabb. Ha valaki képes arra, hogy elviselje azt az izzó hőséget,
amely az orrablakokon majd beárad, akkor az csak El lehet. Erős
és szívós. Sok mindenre képes, amire közülünk egy sem. És vég-
ső soron ő a tartalék pilóta.
Én azért mégis kezdtem igen rosszul érezni magam. Elképzel-
tem magamnak, hogyan ül majd ott elöl, magányosan, és hogy a
kitartási képességétől függ majd az életünk, a tüzes Nap pedig
kinyújtja lángoló ujjait…
– Te?! – kiáltott fel Clee haragosan, kimeredő szemével az
emelvényen magasodó két néma gurára meredve. – No, ez ter-
mészetes. Éppen most szándékoztam négy lépésben mattot
adni neked, te pedig ezt a trükköt eszelted ki, csakhogy meglógj
előlem.
– Hat lépésben – jegyezte meg egykedvű hangon El – Hatnál
kevesebb lépéssel nem sikerülhet neked semmi.
– Négy lépésben! – üvöltött fel Clee. – És ilyen pillanatban te…
MacNolty nem állta tovább. Úgy vörösödött mintha nyomban
gutaütés fenyegetné, és Clee hadonászó fogókarjai felé fordult.
– Takarodjatok a pokolba az átkozott sakkotokkal! – üvöltötte.
– Mindenki a helyére! Készüljetek fel a gyorsulásra! Majd jelzem,
amikor el kell rejtőzni, és akkor mindenki köteles a hűtőbe men-
ni.
Körülnézett. Arcáról egy kissé lesápadt a pír.
 – Mind, El kivételével.
Amikor a rakéták teljes erővel dolgoztak, minden ismét olyan-
ná vált, mint azelőtt volt. A hajtóművek üvöltöttek, s mi szágul-
dottunk előre, magunk után vonszolva mennydörgő csóvánkat.
A hajóban egyre nőtt a hőség – a fémfalakon nedvesség csillo-
gott, és a hátunkon patakokban csorgott a verejték. Hogy mi-
lyen lehetett a helyzet az orr-részben, nem tudom, de nem is kí-
vánom megtudni. A Mars-lakók még remekül érezték magukat –
most aztán volt miért irigyelni ügyes testi berendezésüket!
Az időt nem számoltam, de két őrség és egy pihenési szakasz
is elmúlhatott, mielőtt a riadó felhangzott volna. Erre az időre
már kezdett igazi pokollá válni a helyzet. Már nem is izzadtam,
hanem egyszerűen olvadoztam, valósággal becsurogtam a saját
bakancsomba.
Sam természetesen ezt is könnyebben viselte el, mint a többi
Földlakó, és tartotta magát addig, amíg a betegét nem kezdte ve-
szély fenyegetni. Ennek a gépésznek szerencséje volt! Nyomban
a hűtőbe szállítottuk, és Sam is áthurcolkodott oda.
A többiek akkor vonultak ide vissza, amikor a jelzés megszó-
lalt. Ez nem egyszerűen egy hűtőrész volt, hanem a hajó legszi-
lárdabb és leghűvösebb része – háromszoros izolálással védett,
páncélozott helyiség, ahol a műszerek voltak, és ahol kétszobás
kórházunk helyezkedett el, meg az utasok tágas ebédlője. A leg-
nagyobb kényelemmel helyezkedhettünk el itt.
Mind, nem számítva a Mars-lakókat. A normális légnyomáson
mindig nagyon rosszul érzik magukat – nemcsak fojtó számuk-
ra, hanem bűzös is, mintha bakbűzt árasztó szirupot kellene be-
lélegezniük. Clee Young a szemünk előtt vette elő illatszeres
üvegét, és nyújtotta át féltestvérének, Clee Morgnak. Az pedig
fogta az üvegcsét, undorral ránk nézett, és a legsértőbb módon
tüntetően szagolgatta. De senki sem reagált erre.
Mindannyian ott voltunk, kivéve MacNoltyt és Elt. A kapitány
két órával később jelent meg. A fülkében – az már róla is látható
–, nehéz lehetett a helyzet, a kapitány borzalmas állapotban
volt. Elgyötört arca verítékben fürdött, valamikor pufók orcái
beestek, égési sebek borították. Rendszerint remekül feszülő
egyenruhája most úgy lógott rajta, mintha villával hány ták vol-
na rá. Futó pillantás is elég volt annak megállapítására, hogy
egészen addig, amíg képes volt kitartani, addig ott égette magát
a navigációs fülkében.
Eltántorgott mellettünk, befordult az elsősegélyes kabinba, és
nagy kínok közepette levetkőzött. Sam a feje búbjától a talpáig
bekente sebbalzsammal. Hallottuk, amint a kapitány rekedten
felnyögött, ha Sam nagyon is igyekezett.
A hőség itt is elviselhetetlenné vált. Betöltötte az egész helyi-
séget, testem minden izmát égette. Néhány gépész lehány ta ci-
pőjét, meg az ujjasát. Hamarosan az utasok is követték példáju-
kat, és megszabadultak ruházatuk nagyobb részétől. A gazdá-
szom szerencsétlen arccal üldögélt egy szál fürdőnadrágban,
füstbe ment tervein keseregve.
A kis kabinból kilépve MacNolty a priccsre zuhant, s azt nyög-
te:
– Ha még négy óra elteltével is épségben leszünk, akkor min-
dent megúsztunk.
A hajtóművek ebben a pillanatban elhallgattak. Nyomban
tudtuk: mi is történt. Az egyik üzemanyagtartály kiürült, s az a
relé, amelynek egy másik tartályra kellett volna átkapcsolnia a
hajtóművet, nem dolgozott. Éppen ilyen esetek miatt kell a gép-
teremben mindig ott ülnie az ügyeletes gépésznek, de a hőség s
az izgalom miatt erről az óvintézkedésről elfeledkeztünk.
Még fel sem tudtunk ocsúdni, amikor Clee Young az ajtóhoz
ugrott, egyébként is ő volt hozzá a legközelebb. Mielőtt elképzel-
hettük volna, hogy mi is történt, már el is tűnt. Húsz másodperc
múlva ismét felüvöltöttek a hajtóművek.
A fülem mellett fütyült a távbeszélő – a rádiófonunk az utolsó
két napon a Nap zavaró hatása miatt már nem működött. Fog-
tam a beszélőt, és belehörögtem:
– Igen?
El hangját hallottam.
– Ki volt ez?
– Clee Young – mondottam. – Még mindig ott van.
– Bizonyára… a sisakokért ment – találgatta El. – Add át neki…
a köszönetemet!
– És nálad mi van! – kérdeztem.
– Süt – felelte. – Baj van a… szememmel. – Elhallgatott. – Az
biztos, hogy kiállom… valahogyan. Szíjjazzátok be magatokat,
amikor… fütyülök.
– Miért? – hörögtem.
– Meg akarom… forgatni. A hő egyenletesebben oszlana el…
És már hallottam is, hogy a csővéget elzárja. A sípot én is a he-
lyére lettem, és átadtam a többieknek az utasítást a beszíjazó-
dásra, s vártuk El jelét. Csak a Mars-lakóknak nem kellett nyug-
talankodniuk: príma szívókorongokkal látta el őket a természet,
még egy meteoron is megkapaszkodhattak velük.
Clee visszatért. Elnek igaza volt: hozta a sisakokat a ai részé-
re. Olyan volt a hőmérséklet, hogy még Clee is elgyengült, és
alig bírta el a terhet.
A Mars-lakók megörültek, felvették a sisakot, elzárták a varra-
tokat, és tüstént kéttized atmoszférás mikroklímába varázsol-
ták magukat. Nyomban felvidultak. Furcsa volt nézni, hogy
ezek a lények másért öltik fel a szkafandert, mint mi, nem azért,
hogy megőrizzék a levegőt, hanem azért, hogy megszabadulja-
nak tőle…
Alighogy magukra öltötték a sisakot, és előhúzták a sakktáb-
lát, máris felhangzott a sípszó. Belekapaszkodtunk szíjainkba, a
Mars-lakók pedig a padlóhoz s a falakhoz szívták magukat.
„Margaritkánk” lassú forgásba kezdett a hossztengelye körül. A
sakk gurák szétmásztak a padlón, aztán a falon, majd a
mennyezeten: a Nap vonzóereje természetesen mindig azon az
oldalon tartotta őket, amelyik éppen a Nap felé fordult. A sisa-
kon át is láttam Clee haragos, gőzölgő arcát, amint mogorván
meredt a mellette köröző fekete bástyára. Az biztos, hogy a sisak
a legzaftosabb marsi káromkodásoktól visszhangozhatott.
– Még három és fél óra – nyöszörgött MacNolty.
Az a négy óra, amiről a kapitány beszélt, tulajdonképpen két
olyan órából tevődött össze, amelyben folytattuk a közeledést a
Naphoz s két olyanból, amelyben távolodtunk tőle. Éppen azért,
amikor már csak két órányi várakozási időnk maradt, akkor vol-
tunk a legközelebb ebhez az izzó kemencéhez. Ez volt a legna-
gyobb veszély pillanata.
Erre a pillanatra nem emlékszem – húsz perccel korábban esz-
méletemet vesztettem, és csak másfél órával utána tértem ma-
gamhoz. Arról, hogy mi is történhetett ez alatt az idő alatt, csak
találgatásokra vagyok utalva, de őszintén szólva, minél keveseb-
bet kívánok rá gondolni. A Nap lángoló hőséggel őrjöngött,
akárcsak egy veszett tigris: a korona a parányi hajócska felé
nyújtogatta nyelveit, a hajóban félholt lények hevertek, míg az
orr-részben a magányos El nézte és nézte a tökéletesen haszna-
vehetetlenné vált kvarcablakok mögül ezt a közeledő poklot…
Tántorogva emelkedtem fel, és nyomban úgy zuhantam el,
mint egy rongyoszsák. A hajó többé már nem forgott, hanem
száguldott előre, mint rendesen, a gyengeségtől estem el. Pocsé-
kul voltam.
A Mars-lakók már magukhoz tértek – tudtam, hogy elsőknek
ők tértek magukhoz. Egyikük talpra állított, és tartott addig,
amíg valamennyire ura lettem a végtagjaimnak. Észrevettem
azt is, hogy más Mars-lakók az eszméletlenül heverő MacNolty
fölé terpeszkedtek, és három utast is a saját testükkel védtek. A
saját testükkel védtek bennünket a hőségtől. És meglehetősen
sikeresen, mivel a többiek is hamarosan magukhoz tértek.
Nagy kínnal elvergődtem a beszélő csövéig, kihúztam a sípot,
és belefújtam. De olyan kevés erőm volt, hogy a fütyülés nem si-
keredett. Három percig csak álltam a csőbe kapaszkodva, azután
összeszedtem erőmet, egy kicsit kitágítottam a mellkasom, és
egész tüdőmmel belefújtam. A túlsó oldalon fütty hangzott el.
De El nem felelt.
Néhányszor még fütyültem, de választ nem kaptunk. A szapo-
ra légzéstől szédülni kezdtem, és ismét összeestem. A hajóban
még mindig borzalmas volt a hőség; éreztem, hogy úgy kiszá-
radtam, mint amennyire csak az a múmia lehet száraz, amely
már millió éve hever a sivatagban.
Az ajtó kinyílt, és Clee Young lassan, erőltetve kikúszott. Még
mindig sisakban volt. Öt perc múlva visszatért, s a sisakmemb-
ránon át ezt mondta:
– Az orrig nem tudtam eljutni. Félúton már olyan tüzes a lép-
cső, hogy forróbb, mint egy kemence, s nincs ott levegő.
Kérdően néztem rá, s megmagyarázta:
– Az automatikus ajtók elzáródtak. Az orr-rekeszben vákuum
van.
Ez azt jelentette, hogy az ablakok elpusztultak. Másként a le-
vegő nem tűnhetett el a hajózófülkéból. Tartaléküvegeink per-
sze voltak, és a világítóablakok beüvegezése nem jelentett ne-
hézséget. De addig még repülünk előre – lehet, hogy helyes pá-
lyán, de az is lehet, hogy nem – üres, levegőtlen navigációs fül-
kével, amelyben a legbaljóslatúbb csönd honolt.
Üldögéltünk, s lassanként kissé magunkhoz tértünk. Utoljára
ocsúdott fel a megsérült gépész. De azért Sam mégiscsak életre
hozta. MacNolty ekkor felüvöltött:
– Eltelt a négy óra! Megmenekültünk!
Gyenge hangocskán kiáltottunk hurrát, de ettől a hírtől a ka-
jütben nyomban tíz fokkal hűvösebb lett a világ. Az öröm
visszaadta erőnket, s nem telt el egy perc, már nyomát sem érez-
tük a gyengeségnek. Harcra készen álltunk. De azért mégiscsak
négy órába tellett, amíg az űrruhás gépészbrigád Sam parányi
kórházi szobácskájába behozta azt a nehéz testet a navigációs
fülkéből.
– Hogy vagy, El?… – kérdeztem.
Az valószínű, hogy meghallotta, mert jobb keze ujjait meg-
mozgatta, mielőtt csikorogva bezárult volna mögötte az ajtó.
Azután két gépész El kajütjébe ment, és elhozták a hatalmas
bőrzsákot, majd ismét bezárkóztak a lazarétumba, ott hagyva
minket meg a Mars-lakókat. Clee Young a folyosón mászkált fel-
alá, fogókarjaival ügyetlenül hadonászva.
Sam egy óra elteltével jött ki a kórházi szobából, és mi megro-
hantuk.
– Hogy van El?
– Vak, akár egy vakond – jelentette ki az orvos fejét csóválva –,
a hangját is elvesztette. Borzalmasan nehéz időket élt át.
Hát ezért nem felelt, amikor a csőhöz hívtam!?… Egyenesen a
szemébe néztem Samnak.
– Sam, tudsz… tudsz neki valami segítséget nyújtani?
– Ha képes volnék rá! – Fekete arca igen kifejező volt. – Jól tu-
dod, őrmester, hogy mennyire törekedtem rendbe hozni, de
nem tudom. – Erőtlenül széttárta a karját. – Ez meghaladja sze-
rény lehetőségeimet. Lehetséges, hogy majd akkor, amikor
visszatérünk a Földre, majd ott…
Hangja megcsuklott, és ismét bement a betegszobába.
– Nagyon bánatos vagyok – mondotta elkeseredetten Clee.

Azt az estét, amikor meghív tak bennünket a New York-i Astroc-

lubba, életemben sem felejtem el. Akkor ez a klub volt a legválo-
gatottabb társaság, amelyet az ember csak elképzelhetett, és
még ma is ez a helyzet. Ahhoz, hogy egy űrhajós a tagja lehes-
sen, valami olyat kell végrehajtania, ami csodával határos. A
klubnak akkor mindössze kilenc tagja volt, s napjainkban sem
több egy tucatnál.
 A klub elnöke Meith Woldron – híres pilóta, aki 2263-ban
megmentette azt a bizonyos Mars-járó utasszállítót – teljes dísz-
ben állt az asztalfőn, mellette ült El Százu. Az asztal másik végén
MacNolty ült, ismét pufók arcáról nem tűnt el az elégedett vi-
gyorgás. A kapitány mellett pedig az öreg, Knut Johanssen ült –
az az ősz zseni, aki feltalálta az „L”-rendszert, amelyet minden
űrhajós remekül ismer.
A többi vendéghelyeket a „Margaritka” zavarban levő legény-
sége foglalta el, beleértve a Mars-lakókat meg három utast, akik
úgy döntöttek, hogy egy ilyen esemény kedvéért érdemes elha-
lasztaniuk az utazásukat. És még néhány audióriporter is ott
volt kamerákkal meg mikrofonokkal felfegyverkezve.
– Gentlemanok és Vedrász – kezdte Meith –, az emberiség és
klubunk történelmében példa nélkül álló ez az esemény, éppen
ezért különös megtiszteltetésnek érzem, hogy javaslatot tehe-
tek arra, hogy klubunk tagjai közé vegyük fel El Százu tartalék-
pilótát, aki erre a legnagyobb mértékben méltó.
– Támogatjuk! Elfogadjuk! – kiáltott egyidejűleg három másik
klubtag is.
– Hálásan köszönöm, uraim.
Kérdően húzta fel szemöldökét. Nyolc kéz emelkedett magas-
ra az asztal fölött.
– Egyhangúlag elfogadva!
A mellette némán üldögélő Elre pillantva Meith kezdte égig di-
csérni. Egyre csak beszélt, és beszélt, míg El kifejezéstelen tekin-
tettel üldögélt.
Láttam, hogy MacNolty arcán az elégedett mosoly egyre széle-
sebbé válik. Az öreg Knut pedig szinte érthetetlen apai gyöngéd-
séggel nézett Elre. A legénység le sem vette tekintetét a hősről,
és minden kamera egyenesen reá meredt.
Én is arrafelé néztem. Ült, s megjavított szeme ragyogott, de
arca mozdulatlan maradt, tekintet nélkül az ékesszóló szavakra,
és az általános gyelemre, Johanssen pillantásaira, aki apai
büszkeséggel tekingetett rá.
Így telt el tíz perc, s én észrevettem, hogy végül is kezdi ké-
nyelmetlenül érezni magát. És ha valaki azt mondja önöknek,
hogy az L-100-U rendszerű robot – egyszerűen érzéketlen masi-
na –, köpjék csak nyugodtan szemközt.

(Eric Frank Russell novellája nyomán:

El Százu”[1])
 Eric Frank RUSSELL:

A SZÍVHEZ KÖTŐDŐ SZÁLACSKA

A kimenőteljesítmény-mérő mutatója ugrált, egy pillanatra

megállt, remegett, s lezuhant. Harminc másodperc múlva újabb
ugrás, újabb megállás a skála közepén, zuhanás… Még harminc
másodperc, és minden kezdődik ismét elölről… És így megy ez
heteken, hónapokon, éveken át.
A kőtömbökből rakott épület mellé szerelt könnyű fémárboc
csúcsa magasan az égbe emelkedett, s a csillagok felé emelte a
lapos fémcsészét. Ebből a csészéből percenként kétszer áradt ki a
hangtalan, de a világűrt mégis átjáró kiáltás:
– Bunda-1! Bip-bip-bop!… Bunda-1! Bip-bip-bop!…
Ezt ismételték meg – szinkronban dolgozva – a vízzel borított
bolygó nyolc szigetén felállított ismétlőszerkezetek – e világ gi-
gászi kerekének nyolc küllője volt a nyolc automata, és ez a kerék
szép lassan forgott a saját tengelye körül.
A naptalan világban, a halott, kialudt csillagok között szágul-
dó magányos űrhajók pedig felfogták Bunda hangját, s ellenőriz-
ték útvonalukat, horizontálisan és vertikálisan, s magabiztosan
repültek tovább. Hány hajó száguldhatott el így e bolygó mel-
lett! A bolygó őre azonban magányos, és az is marad, s mást sem
tesz, csak mutatja az utat az embereknek, akiktől sohasem hall-
hatja válaszként: „Köszönöm, barátom!” A távoli, szemmel nem
is észlelhető rakéták hirtelen fénykitörésekkel rajzolják meg a
Galaxis spirálkarjai között útjukat, a láng kivetése után eltűn-
nek. „Az éjszaka elhaladó hajók…”
Bunda-1… Rádióirányjelző a világmindenségben. Majdnem
földi légkörű kicsiny világ, amelyen szinte nincs is talaj, végte-
len óceánok bolygója, parányi sziklás szigetecskékkel, amelye-
ken egyetlen olyan élőlény sincs, amelyekkel az ember barátkoz-
hatna, de a halak és más vízi férgek igazi paradicsoma.
Ez a szigetecske egyébként a legnagyobb szárazföld a végtelen
vízsivatag közepette: hosszában húsz mérföld, széltében hét, a
Bunda-1 esetében igazi kontinensnek számít. Kontinens, ame-
lyen nincs egyetlen négylábú állat vagy madár, de fák és virágok
sincsenek, csak alacsony bokrocskák, amelyek felkapaszkodnak
a kövekre görcsös szögletes ágacskákkal, zuzmók és gombák és
vagy félszáz rovarfaj. Ez a népessége, amely egymást falja fel, és
ezért nem tudnak túlságosan is elszaporodni. Ez minden – ezen-
kívül nincs itt más.
A bolygóra a csönd uralma nehezedett, és ez volt itt a legbor-
zalmasabb, csönd, amelyben semmiféle hang sincs. Soha nem
kerekedett fel könnyű szellő, sohasem üvöltött, tombolt itt a vi-
har. A dagálykor a tenger unottan, szinte akarata ellenére kú-
szott fel a sziklákra, hogy azután erőtlenül visszacsússzon. Tíz
hüvelyknyit emelkedett, tíz hüvelyket esett, pontosan járt, mint
egy jó svájci óra, egyetlen hulláma sem vet tajtékot, itt sohasem
hallani a szétpattanó buborék sziszegését. A rovarok is némák:
az ötven faj közül egyetlenegy sem volt, amelynek akár egyetlen
egyede is zümmögött, cirpelt vagy éppen csattogott volna. A
zuzmók fehér teste, a bokrok görcsös karja sohasem moccant.
Úgy tűnt, hogy ezek nem is növények, hanem furcsa élőlények,
amelyek örök némaságba meredtek.
A ház mögött zöldséges kert zöldellt. A „világítótorony” építői
három láb mélyen átalakítottak valami kvázitalajjá vagy fél acre
kiterjedésű sziklát, és földi növényeket ültettek el. A virágmag-
vak még csak fejlődésnek sem indultak, de úgy tűnt, hogy né-
hány zöldségféle sokkal kevésbé igényes. Volt ötven sor káposz-
tája, céklája, spenótja és hagymája. A hagymák egyébként akko-
rára nőttek itt, mint egy futball-labda. A hagymát sohasem ette,
mert ezt a büdös borzalmat nem tudta elviselni, de azért mégis
állandóan elültette, és ugyanolyan gonddal ápolta, mint a többi
főzeléknövényt, hiszen ez azért mégiscsak elfoglaltság, munka,
és mert ilyenkor mégis hallhatott egy ismerős hangot, a talajba
mélyedő ásónak meg a kapának a hangját…
A mutató megremegett, megállt, s lezuhant… Ha gyakran
nézi az ember, s hosszasan, akkor szinte hipnózis éri. Néha az az
őrült gondolata támadt, hogy megváltoztatja a jelző megszokott
mozgását, hogy az adási kódot szétrombolja, mert akkor valami
újat hallhatna, még ha teljességgel értelmetlen dolgokat – hadd
áradjon a csészéből az elképedt csillagok felé valami abrakadab-
ra: „Dandasz trop sentermof. Bim-bam-bom! Dandasz trop sen-
termof. Bim-bam-bom!”
Ilyen vágy már nem egy ízben kínozta. Lehetséges, hogy meg-
ismétlődik a roham. Egy könnyű cirkálóűrhajó nem is olyan ré-
gen majdnem belevágódott a Lupus-rendszer egyik bolygójába,
mert az ottani rádiójelző valami értelmetlenséget kezdett adni.
Egyetlen ember tébolya hajszál híján majdnem kétezer utas éle-
tébe került. Ezek az emberek a bolygóközi űrhajóra bízták életü-
ket. Ha az ember elfújja a mécsest, akkor a homályban könnyen
letérnek az útról az utazók.
A világítótorony-őr munkája tulajdonképpen tízesztendős
magány elviselése. Nagyon jó zetést s azt a büszke tudatot je-
lentette, hogy az ember valami nagyon fontos munkát végez a
közösség javára. Ez természetesen igen vonzó perspektíva, ami-
kor az ember atal, és könnyű az előretörés, na meg amikor az
ember a jó öreg szilárd Földet érzi a talpa alatt. A valóság azon-
ban nagyon kegyetlennek bizonyul, könyörtelennek, és sokak
számára elviselhetetlennek. Az ember nem képes magányosan
élni.
– A Hebridákról jött? Remek! A Bunda-1 állomásra keresünk
őrt, és ön – valóban az az ember, akire szükségünk van. Önnek
sokkal könnyebb lesz ott, mint másoknak. Képzelje el, hogy ed-
dig magányosan élt a Benbecula-szigeten: pontosan ilyen hely-
zet várja önt a Bundán. Értelmetlen dolog lenne oda egy városla-
kót küldeni: minden technikai felkészültsége ellenére is előbb-
utóbb megőrülne ott, ha másért nem, azért, mert ott hiányza-
nak az utcai lámpák. A Hebridák ait viszont, mintha csak egye-
nesen a Bunda számára szülték volna. Hiszen, amit sohasem is-
mert, az után az ember nem is vágyódik, a Bunda-1-en pedig ön
éppen azt találja majd, ami egész életében körülvette. Sziklás
szigeteket, a végtelen tengert. Majdnem olyan lesz minden,
mint a hazájában!
Majdnem olyan, mint a hazájában!
– A szülőföldjén…
Itt van a part, amelyet sohasem nyalnak végig a habok, a hul-
lámok. Tarka rákocskák, parányi lények élnek itt, amelyek a ta-
risznyarákokra emlékeztetnek. A víz alatt álmosan ingadoznak a
hínármezők, a halak rajokban úszkálnak, majdnem olyanok,
mint a Földön. Nemegyszer hajította be a horgot a partról, és ki
is fogta őket, de aztán leemelte a horogról a zsákmányolt hala-
kat, s visszadobta a zsákmányt a tengerbe, hadd éljenek szabad-
ságban, hadd élvezzék azt, amivel saját maga nem rendelkezik.
Itt nem állnak ki a kő hullámtörő gát öreg karjai a zöldellő víz-
ből, és sohasem fut be az öbölbe aggodalmaskodó zihálással egy-
egy vontató, a parton sem kátrányoznak bárkákat, nem javíta-
nak hálókat. Senki sem zörget zörgő hordókat a macskaköves
úton, és a daruk karja sohasem emel a magasba szikrázóan fehér
jégtömböket, és a súlyosan megrakott hajóűrből sem ugrál fel
holmi cánkoló, ezüstös hal a fedélzetre. És vasárnap esténként
nem gondol itt senki azokra, akik a tengert járják.
A Föld tudósai csodákra képesek, amikor valami technikai fel-
adatot kell megoldaniuk. Például a Bunda-1 főállomása félauto-
mata, nyolc ismétlője pedig teljesen automatizált; atomgenerá-
torok táplálják, és százesztendős munkára állították be őket,
újabb feltöltés nélkül. Az állomás hatalmas erejű hangja a csilla-
gászati végtelenbe száguld a számtalan világ csillagpora felé. Az
egyetlen, ami ebből az állomásból hiányzott ahhoz, hogy száz
százalékos megbízhatósággal dolgozzon, egy energikus és hatá-
rozott vészelhárító mechanizmus, amely tökéletes önszabályozó
rendszerré változtatta volna az állomást. Más szóval, ide bizony
ember kellett.
Ezen a ponton a tudós fér ak kudarcot vallottak. Kell az em-
ber. De az ember nem alkatrész, nem lehet kiszámítani, megdol-
gozni, összekapcsolni más alkatrészekkel, és már működik is!
Ezt csak bizonyos késéssel értették meg, azután, hogy a világító-
torony harmadik őre vált tébolyodottá, s kénytelenek voltak ha-
zaszállítani a Földre. Három esetben előforduló pszichológiai
felbomlás, ha összevetjük azzal, hogy lakatlan bolygókon négy-
száz állomás dolgozott, akkor nagyon is kis szám, kevesebb,
mint egy százalék. De három, három egység mégis több, mint a
zéró, és senki sem adhat arra biztosítékot, hogy ez a szám nem
növekszik-e majd. Van, akin az őrület előbb lesz úrrá, mások
hosszabb időn át ellenállnak. A jelölteket kegyetlen próbáknak
kezdték alávetni, amelyeknek meg kellett törniük a gyengéket,
de az erőseket megedzették – vagyis kiváltak a pályázók közül
azok, akik alkalmasaknak bizonyultak a világítótornyokon vég-
zett munkára. De a kipróbálástól is hamarosan el kellett tekinte-
ni. Túlságosan is nagy szükség volt az emberekre, nagyon is ke-
veseket vonzott a toronyőrhivatás, meg aztán rengeteg vállalko-
zó rokkant bele a kipróbálásba.
A tudósok megpróbáltak minden lehetőséget, de egyik elmé-
letüket a másik után döntötte halomra az élet.
A legutolsó ötletüket elnevezték a szívet megkötő szálacská-
nak.
Az ember – mérlegelték a tudósok – a Föld gyermeke, és ezért
egy szálacskának kell vezetni az ember szívétől a Föld szívéig.
Amíg ez a szálacska létezik, addig az ember értelme nem borul-
hat el. Leél magányosan tíz esztendőt, és egyetlenegyszer sem
éli át a vágyódó bánat elviselhetetlen rohamát.
De hogyan lehetne megtalálni ezt a szívhez vezető szálacskát?
 – Keressük az asszonyt – jelentette ki egyikük, s győzedelme-
sen pillogott társaira szemüvege fölött.
Ezt a variánst is megvitatták, és eldobták: A tudósok képzele-
tében a legborzalmasabb képek jelentek meg e lépés következ-
ményeiként – gyilkosságtól egészen gyermekek születéséig ter-
jedt, ezenkívül az élelemkészleteket is meg kellett volna kettőz-
ni, noha az egyik ember nem is dolgozik, márpedig hatalmas tá-
volságokra kellett volna szállítani az élelmet.
Ez nem megoldás!
– Talán egy kutya?! Sok bolygó esetében, ahol a kutya képes
önmagát táplálni, ez talán jó megoldás lenne. De mi történne a
Bunda és a Bundához hasonló bolygók esetében? Az űrhajók ter-
hét grammra számítják, és arra igazán nem jutott volna idő meg
kapacitás sem, hogy a világűrben rendszeresen széthordják a
kutyák kosztját.
Az első „szívhez vezető szálacska” hitvány mechanikus pótlék-
nak bizonyult, noha egy vitathatatlan erénye volt: a némaságot,
amely átokként nehezedett Bundára, megtörte. Az űrhajó,
amely évente egyszer elhozta az élelmiszerkészletet, egy mag-
netofont is ledobott, ötven tekercs kíséretében. Két hónapig
hallgatta a hangokat – nemcsak zenét és emberi beszédet, ha-
nem a Földnek oly szívéhez nőtt hangjait: az autóutak szombat
esti zúgását, vonatzakatolást, templomi harangok kongását, az
iskolaudvarok vidám zsivaját, a szünetek kedves lármáját, egy
valahol, megfoghatatlanul távol folyó élet gyenge visszhangját.
Amikor első ízben kapcsolta be a magnetofont, boldog volt. A ti-
zedik alkalommal kezdte unni, a huszadik alkalommal már két-
ségbeejtette. A harmincadik alkalom nem is következett be.
A műszer mutatója ugrott, remegett, és megnyugodott.
– Bunda-1. Bip-bip-bop!…
A magnetofon a sarokban porosodik. Valahol a csillagködökön
túl vérei élnek, ugyanolyan magányosan, mint ő. Nem hallják,
és ő sem hallhatja őket. Elérhetetlenek, a világaik száguldanak, a
saját pályájukon keringenek, járják kijelölt útjukat, ő pedig itt ül,
a mutatóra meredve, a természetellenes némaságtól süketen.
Ha földi idővel méri, nyolc hónapja volt, hogy a rakéta elhozta
számára annak bizonyítékát, hogy a tudósok a Földön nem
hagytak fel azzal a törekvéssel, hogy mégis sikerül szálacskát
kapcsolniuk a szívéhez, amely a Földhöz kötné. A teher között,
amelyet a rakéta lehajított a Bunda felszínére, mielőtt eltűnt
volna az űrben, egy kicsiny láda is volt, meg egy könyvecske. A
ládát megszabadította parányi ejtőernyőjétől. Kinyitotta a tete-
jét, és megpillantott egy kimeredt szemű szörnyet. Az elfordí-
totta háromszögű fejecskéjét, és mozdulatlan, hideg tekintettel
meredt reá. Aztán megmozgatta hosszú, furcsa végtagjait – ki
akart mászni. Sietve rácsapta a ládafedelet, és az útmutató után
nyúlt.
Abból megtudta, hogy új barátját Jaysonnak hívják, és szelídí-
tett imádkozósáska, vagyis ájtatos manó. Rendkívül békés te-
remtmény, amely azonban maga keresi meg magának az élel-
mét: amikor a Földön, hogy ellenőrizzék és kipróbálják a lehető-
ségeket, néhány bundai rovart kínáltak neki, azokat látható él-
vezettel ette. Az útmutató szerzői végül boldog örömmel közöl-
ték vele, hogy a gyermekek a Föld sok országában nagyon ked-
velik az imádkozósáskát, s játszanak vele.
Tehát a tudósokat eddig vezette el a makacs kutatás: eldöntöt-
ték, hogy a szívhez vezető fonalkának olyan élőlénynek kell len-
nie, amely a Földön született, de képes megélni az idegen világ-
ban. Egy dolgot azonban nem vettek gyelembe: idegenben az
ember azután vágyódik, amihez hozzászokott. Akkor már jobb
lett volna, ha macskát küldenek! Az igaz, hogy Bundán nincs tej,
azonban a tengerben hemzsegnek a halak! Nem mintha szerette
volna a macskákat, de a macskák legalább nyávogni tudnak. Do-
rombolnak és nyivákolnak. Míg a ládikóban kuksoló borzalmas
lény nem ad ki egyetlen hangot sem. Uramisten, hát egy hebri-
dai látott valaha is imádkozósáskát, ezt a parányi, Mars-lakóra
emlékeztető szörnyet, amely lidércessé teszi az ember álmait!
Legalábbis ő eddig még nem találkozott velük, és nem is bánkó-
dik miatta.
Jaysont egyetlenegyszer sem vette kézbe, és nem engedte ki a
dobozából. Az imádkozósáska hosszú lábacskáin állva jeges pil-
lantásával követte mozdulatait, dühösen forgatta fejét, és hall-
gatott. Az első napon egy szöcskét adott a sáskának, a zuzmó-
ban fogta, de amikor a sáska letépte áldozata fejét, s kezdte falni,
úgy érezte, hogy nyomban okádnia kell. Éjjel hatalmas imádko-
zósáskáról álmodott, amely éhes ragadozó száját kitátva utána
vetette magát.
Két hét múltán úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Elcipelte a
dobozt néhány mérföldnyire a háztól, kinyitotta, és kidobta a
sáskát. Jayson baziliszkuszpillantást vetett rá, s eltűnt a bokrok-
ban. Most már két földi lény élt Bundán, de nem tudták egymást
segíteni.
– Bunda-1! Bip-bip-bop!…
Ugrás, megállás a skála közepén, zuhanás… És egyetlen üd-
vözlő szó sem jön a sötétben repülő hajóról, és egyetlen hang
sincs a környezetben, csak ötven néma magnetofonszalag a sa-
rokban. Idegen, kísérteties élet egy idegen, kísérteties világban,
amely napról napra irreálisabbá válik.
Használhatatlanná is tehetné az állomást, s nekifoghatna a ja-
vításnak, hogy legalább a munka látszatát teremtse meg, a
munkáét, amely igazolja az ember létezését?! Nem, ezért ezernyi
ember zetne életével ott a csillagok között, túlságosan is nagy
ár azért, hogy orvosságot leljen az unalom ellen.
És azt is tehetné, hogy amikor nem kell meghatározott időben
a készülék mellett ülnie, elmehetne északra és kereshetné a pa-
rányi szörnyet, és hívhatná, abban reménykedve, hogy sohasem
szalad oda hozzá a hívó kiáltásra!
– Jayson! Jayson! Jay-s-o-on!…
 Valahol a hasadékokban, a kövek között forog ez az éles há-
romszögű fejecske, hatalmas, babonázóan hatalmas szemével.
Ha Jayson legalább cirpelni tudna, mint a kabóca, akkor lehet,
hogy megbékélne vele, sőt talán hozzá is kötődne, tudva, hogy
ez a nevetséges cirpegés az imádkozósáskák nyelve. De Jayson
hallgat, ugyanolyan ellenségesen és áthatolhatatlanul hallgat,
mint a Bunda zárt, ellenségeskedő világa.
Ellenőrizte az adót meg a sivatagban levő nyolc ismétlő beren-
dezés automatáit, ágyára heveredett, s ezredszer is azon gondol-
kodott, hogy vajon kibírja-e ezt a tíz esztendőt, vagy megőrül.
Ha megőrül, az orvosok belekapaszkodnak, s azon igyekeznek,
hogy megtalálják betegsége okát, s hogy milyen gyógyszer gyó-
gyíthatja meg. Ravaszok, ó, milyen ravaszok! De azért van olyan
pont, ahol az égig dicsért ravaszságuk is erőtlennek bizonyul…
Súlyos, gyötrő álmokkal viaskodott.
Az, amit eleinte butaságnak vélsz, más esetben csöndes böl-
csességgé alakul át. A legbonyolultabb problémát is meg lehet
oldani, ha heteken, hónapokon, éveken, évtizedeken töprenge-
nek rajta, noha a válasz nyomban, azonnal, sürgősen kellene. El-
jött ama kérdés megoldásának ideje is, amit úgy neveztek: a
szívhez kötődő szálacska. A „Henderson” teherszállító űrhajó ki-
bukott a csillagok közül, növekedett, felbőgtek bekapcsolódó
antigravitációs berendezései, mindössze kétezer láb magasan
lebegett a főadó fölött. Leszállásra és újra felszállásra nem lett
volna elegendő üzemanyaga, ezért egyszerűen csak megállt egy
pillanatra, hogy ledobja a tudósok legújabb kísérletének ered-
ményeit, azt, amivel a szívhez vezető szálat akarták kifeszíteni, s
ismét felszáguldott a fekete űrbe. A teher pedig nagy, szürkén
kevergő örvényként repült lefelé a Bundát körülvevő homály-
ban.
Az őr úgy ébredt hajnalkor, hogy tudomást sem vett az éjsza-
kai vendégről. Az évi élelmét hozó rakétát csak négy hónappal
későbbre várta. Álomtól vaksi szemmel nézett az órára. Homlo-
kát ráncolta, azon igyekezett, hogy megértse, mi is ébresztette
fel ilyen korán. Valami homályos árnyék kúszott az álmai közé.
Mi volt az?
Hang… Hang!
Felült, hallgatózott. Ismét hang, amelyet a távolság, a falak
vastagsága tompított, hang, amely otthontalan kismacska nyi-
vákolására emlékeztetett, keserves gyermeksírásra…
Nem, csak úgy tűnt, hogy hallotta. Biztos, hogy már kezd
megőrülni. Négy évet kibírt, a többi hatot annak az önkéntes fo-
golynak kell majd itt leülnie, aki a helyére jön. Hangokat hall,
amelyek pedig nem lehetnek valóságos hangok; ez az elmezavar
legbiztosabb jele.
De a hang ismét a füléhez röppent.
Felkelt, felöltözött, odalépett a tükörhöz. Nem, az arcot, amit
látott, nem lehet mániákus arcának nevezni: izgatott, álmos, de
nem tompa, nem torzította el az őrület.
A gyermek újra felsírt.
Belépett a berendezések fülkéjébe, a pultra nézett, a jelző vál-
tozatlanul ütemesen mozgott, megállt egy pillanatra, és lezu-
hant.
– Bunda-1! Bip-bip-bop!…
Itt minden rendben van. Visszatért a hálószobába, s feszülten
hallgatózott. Valami… valaki sírt a hangtalanul emelkedő víz fe-
lett a hajnali szürkületben. Mi ez? Mi ez?
Engedetlenkedő ujjaival tolta el a zárat, kilökte az ajtót, és re-
megve állt a küszöbre. A hang rárepült, a szívébe hatolt, csak
úgy áradt felé. Felsóhajtott. Végül nagy kínnal eltaszította ma-
gát az ajtófélfától, s a raktárba rohant, kétszersülttel tömte meg
a zsebeit.
Az ajtóban elesett, de a fájdalmat nem is érezve, felugrott, és
csak rohant, rohant, még azt sem vette észre, hogy boldogságá-
ban zokog. A partra szaladt, oda, ahol a kavicsok fehérlettek. A
parti kövekre lustán kúszó víz szélénél megállt, kezét széttárva
ragyogó szemmel állt, míg a sirályok, a sirályok százai ott köröz-
tek, ott röpködtek fölötte. Kikapkodták kezéből a feléjük nyúj-
tott kétszersültet, ott sürgölődtek lábánál a homokban, szár-
nyukkal csapkodtak, s áthatóan vijjogtak…
A kiáltásukból kihallotta a puszta szigetek énekét, az örök ten-
ger himnuszát, a vad, győzedelmeskedő dallamot, szülőbolygó-
jának, a Földnek a hangját.

(Eric Frank Russell írása nyomán:

„Nyitok k szerdce”.)

[1]
Érdemes megjegyezni, hogy a „Tucat Jay” megjelent az Univerzum magazinban is
„El Százu” címmel. A cím értelme hosszú ideig rejtély maradt, egészen addig, amíg
meg nem találtam az orosz fordítás címét (az Univerzum általában oroszból fordított,
így az ottani elbeszélések sok esetben fordítások fordításai voltak). Oroszul „El Sztou”
a címe, és mivel „szto”=„száz”, így lett „El Százu”. © Zsoldos Endre, Galaktika 286 XL
• Tucat Jay [Jay Score, Astounding 1941. május]
• Univerzum 1974. szeptember, október [mint „El Százu”]
• Galaktika 33, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1979, ford. Széky János
• Galaktika 2007. május, ford. Széky lános