BIRODALOM 3.

Sci-fi és szerepjáték újság

I. évfolyam 3. szám.
Megjelenik három havonta

Az újság alapítói:
Marsyas Országos Sci-fi Egyesület
Mermező Géza (Quark),
Tóth Tibor (Pergamen).

Főszerkesztő:
Tóth Tibor
Felelős szerkesztők:
Bódis László
Hajagos T. János.
Mermező Géza

A borítón látható képet készítette:

Szatmári Zsolt

Kiadja a Zéró Zéró Bt.

 BEVEZETŐ

Itt az ősz. Beérett az új Birodalom is.

Hullanak a levelek. Hozzánk is, a
postaládába. Köszönjük, hogy annyian
megtiszteltetek érdeklődésetekkel, és
külditek a megfejtéseket, a pályázati
anyagokat és a kéziratokat. Az elbírálások
és az értékelések folynak, de a
szokásosnál nagyobb türelmeteket kérjük,
mert szerkesztőségünk létszáma
energiatakarékosán alacsony.
Reméljük, hogy ez lesz az évszázad
legesősebb, legködösebb és leghidegebb
ősze, így legalább sok időtök lesz olvasni.

A karácsonyi viszontlátásra!

A Szerkesztőség
TARTALOMJEGYZÉK

Tamás Attila - A.T. Tyson: EGY KÖNNYŰ KIS VACSORA

Három évtizede köztünk: STAR TREK

Képregény: ÉLETÜNKET ÉS VÉRÜNKET

Fonyódi Tibor: SZERZETESEK ÉJSZAKÁJA

Cser András: KÉPMENTŐK

Képregény: A SÁTÁN HÁROMSZÖGE

Pigniczki Ágnes: VÁRNAK RÁNK AZ ALMAFÁK

A Marsyas Egyesületről

X-AKTÁK

A.C. Brainmore: A NAGY ÜTKÖZET

David Oz: A GRAVITVADÁSZOK

Filmajánló: ÖSSZEESKÜVÉSELMÉLET

PÁLYÁZAT

REJTVÉNY

A.C. Brainmore: ÁLOMUTAZÁS

Hága tivadar: HULLÓCSILLAG

Beszámoló az idei Hongaroconoról

Az intergalaktikus szórakoztató központ hírei

FELIX WASSERMANN: A világ legrövidebb sci-fi novellája

Űrzenei híradó
 TAMÁS ATTILA - A.T.TysoN
Egy könnyű kis vacsora

TANAXA-RENDSZER, VALLEY BOLYGÓ, 2095. ÉV

Leszállt az éj. A város utcáin neonreklámok sokasága hirdette az
éttermeket, szállodákat. A millió felirat lelkesen villódzva jelezte, hogy hol, mit
lehet és érdemes vásárolni. A West Side-on hömpölygő forgalomból lassan
kivált egy jármű, és halk sivítással állt meg az egyik étterem előtt. Egy ilyen
robotszonda által vezetett vonaltaxit a város bármely pontján el lehetett kapni,
amely a legközelebb található Earth étteremhez vitte a vendéget. Egy
kellemes megjelenésű, jól öltözött férfi szállt ki kocsiból, lesimította a ruháját,
és elindult az étterem felé. Az illusztris vendég láttán a portás sietve hadart
valamit a kézikomjába. A hír hallatán benn sebesen készítették elő a magas
vendégeknek járó asztalt. A főpincér gyorsan körülnézett, látta, hogy az
előkészületek rendben mennek, és a vendég elé sietett. A férfi belépett a
bombabiztos ajtón, megállt, majd néhány bankjegyet nyomott a portás felső
zsebébe. Bátorítólag megveregette a vállát, aztán elindult a bár felé.
Útközben érdeklődve figyelte a műsort. Iszapbirkózás az egyik teremben,
piranhák harca cápákkal a másikban, folyamatos szexorgia a harmadikban,
izgalmas hely volt. Magához intette a főpincért, aki loholva hozta neki a
memo-étlapot. Ebben minden létező étel neve, és fényképe megtalálható volt,
bármilyen igénnyel is álljon elő a vendég. Ahogy közeledett a bárhoz,
készségesen ugrott hozzá az italosfiú, de a vendég egy kézlegyintéssel
elküldte.
- Először az étlapot kérem, rendelni szeretnék - mondta a bárpulthoz ülve.
A mögötte tartózkodó vendégek egy pillanatra hátrafordultak, aztán folytatták
a beszélgetésüket. Ebben az étteremben senki sem foglalkozott mással,
csakis a saját dolgával.
Ezek a dolgok amúgy is olyan érdekfeszítőek voltak. A férfi közelében ülő,
még kezdő konzumlány megkérdezte a barátnőjét:
- Mondd, ki ez?
- A földi nagykövet, azt hiszem - sandított oldalra a kérdezett - de
gondolom jobb, ha nem tudjuk meg! - és beleborzongott a gondolatba is.
Igen, a Valley-övezetnek volt valami diszkrét bája, bár ezt nem igazán
mutatta ki. Jobbára bányászok, mezőgazdasági szakemberek, és mindenféle
jött-ment szerencsevadászok éltek errefele. Ők inkább a keménységükről
voltak híresek, ez a környék valahogy nem a csendes, hallgatag emberek
gyűjtőhelye volt. A tizenkét lakott bolygóból álló Övezet már régen elszakadt
a Földtől, és már csak diplomáciai úton érintkeztek egymással. A Föld
jelképesen kormányzóságot tartott fenn mindenféle megkötés nélkül.
Ezzel inkább a virágzó feketekereskedelmet támogatták, ami mind a két
félnek előnyös volt, így nem is tettek ellene semmit. És hát a turisták tényleg
nem mindennapi élvezetekben részesülhettek: szó szerint bármit, és bárkit
meg lehetett kapni, bármilyen formában.
A bárpultnál ülő kormányzó gyors mozdulatokkal pörgette az étlap
memóriáját mindaddig, amíg rá nem talált arra, amit oly nagyon keresett.
- Igen, ez az - intette magához a háttérben álló főpincért.
- Ebből szeretnék rendelni, főleg a javát, ebből pedig - mutatott rá egy
másik képre - ebből pedig holnapra készítsenek pástétomot!
 - Tudja, szeretem az ínyencségeket. - csukta be a régi, eredeti étlapokhoz
megszólalásig hasonlító elektronikus ketyerét.
- Ja, igen - dőlt hátra - ma egy különösen fontos találkozóm lesz, a
testvérem jön ide, meghívtam vacsorára, úgyhogy kérem, tegyenek ki
magukért!
És a főpincér ölébe dobta az étlapot. Az kissé megroggyant a hír hallatán,
de aztán odaintette az egyik segítőjét, és a felvett rendeléssel elküldte.
- Most kérem az italom - intett a mixer felé, és rágyújtott egy különös,
furcsa alakú pipára. A pincér a felvett rendeléssel azonnal a kommunikációs
irodába sietett, és átnyújtotta az ott ülő távközlési szakembernek.
- Légy szíves faxold el a Dyganra, a Hunter fiúknak. Mondd meg nekik,
hogy sürgős, és ha jó munkát végeznek, akkor gyorsasági felárat kapnak!
Az a számítógép segítségével a kívánt adatokat másodpercek alatt
fellőtte a felettük keringő szatellitre, ahonnan a fény sebességével száguldott
el az övezet legközelebb álló bolygója, a Dygan felé.

A DYGANON

Angel és Simon, a két jól szituált ügynök, épp a kocsijukba pakolták be a

munkájukhoz elengedhetetlennek tartott műanyag flakonokat, fertőtlenítő és
tisztítószereket tartalmazó dobozokat, tégelyeket. Szakmai bemutatóra
készültek.
Erre nagyon büszkék voltak, hiszen az A…..y termékeket forgalmazó
ügynökcsapat utolsó két megmaradt tagját üdvözölhettük bennük.
A rámolás kellős közepén tartottak , amikor az Angel kezén lévő telekom
halk bippeléssel adta hírül, hogy térközi telefaxuk érkezett. Intett testvérének,
hogy kövesse, és bementek a házba. A modemből kicsusszant az üzenet,
Angel felkapta, és a bátyja kezébe nyomta.
- Nézd meg, hogy mit akarnak, nekem most igen sürgős dolgom akadt!
Azzal a hasát fogva elrohant a ház egyik félreeső szobája felé. Mikor
végzett, falfehér arccal tért vissza.
- Soha többé nem eszek chilis palacsintát! Ezek a magyar mexikói kaják a
sírba viszik az embert. Ha egy kicsit nem figyelek oda, akkor lehet, hogy
kiégeti a belemet is! - suttogta elvékonyodó hangon. Simon jót röhögött, aztán
a testvére vállára csapott.
- A bemutató elmarad, munkát kaptunk. Öltözz át, a másik kocsival
megyünk! Nincs sok időnk, most nem utazunk el, az lesz a legjobb, ha
bemegyünk a vásárközpontba. És vegyél be fájdalomcsillapítót! - ezzel
megint elkezdett röhögni.
Angel bólintott, és sajgó testrészét simogatva elindult, hogy eleget tegyen
bátyja kérésének.
Muszáj volt sietniük, hiszen a két ügynök a bolygórendszer legjobb
testvadászai közé tartozott, és ez az elismert hírnév egy csapásra
megváltozhatott volna, ha nem teljesítik időben a megbízatást.
Miután Angel végzett az átöltözéssel, lement a ház mögötti garázsba,
ahol Simon már javában ellenőrizte a felszerelésüket. Mindig készen álltak
akcióra, de az ellenőrzés fontos volt. Az ember sosem tudhatta, mi fog
történni később. Épp egy kábító nyílpuskát nézett át, s miután látta, hogy
minden rendben van vele, bedobta a többi fegyver közé.
- Kész vagy? - kérdezte az öccsétől.
 Angel elfintorodott: - Fáj a seggem! - És beült az autóba.
Simon immár farmerban, pólóban és valamilyen vastagbőrű állatból
készült bakancsban volt. Nyújtózott egyet, aztán kivette a felső zsebéből a
napszemüvegét, feltette, és bedobta magát a kormány mögé.
- Na, hadd szóljon! - pöccintett egy kapcsolón, mire vad rock kezdett
bömbölni a rejtett hangfalakból.
Indított, majd kipörgő kerekekkel kiszáguldott az utcára. A sok légpárnás
jármű között csak néhány kerékmeghajtású volt, köztük az ő muzeális értékű
Jeep Cherokee-jük is. A hatalmas, és erős jármű vadul táncolt a város felé
vezető úton, miközben a legendás Deep Purple-ért veszettül rajongó Hunter
fivérek bömbölve adták a világ tudomására, hogy:
- Smoke and the water! - és őrülten rázták a fejüket a gitár hangjára.
A belvárosba érve halkítottak magukon is, a zenén is, mígnem csak a
forgalom zaját lehetett hallani. Simon odalökte a faxlapot a testvérének.
- Valami ilyesmit kellene találnunk!
Az ránézett a két fotóra, és elhúzta a száját.
- Hogy mit esznek az ilyeneken egyesek? - legyintett, és tovább figyelte az
utca forgalmát. Egyszer csak nagyot csapott a műszerfalra: - Azt nézd, az ott
pont jó lenne!
Egy fiatal, szőke lány sétált a bevásárlócenter felé, mikor kiszúrták őt a
fiúk. Ahogy közeledett a Center-Filmmúzeumhoz, úgy érkeztek meg mögé
menetből a kocsival. Simon a kesztyűtartóra bökött: - Ott vannak a
tűpisztolyok, azokkal csináljuk!
Angel elővette, és az ölébe rejtette a látszólag ártalmatlan fegyvereket.
Már majdnem a lány mögött voltak, amikor az előkapott a táskájából egy bazi
nagy sorozatvetőt, és vadul tüzelni kezdett a Filmmúzeum előtt összegyűlt
tömegre. Hirtelen ott termett egy göndör hajú néger srác is, rákacsintott a
csajra, és most már ketten lőtték a hisztérikusan sikoltozó tömeget.
Simon hitetlenkedve kapta fel a faxpapírt, egy blondi és egy gyapjas, nem
is kell tovább keresgélniük.
- Ezt a mákot! - motyogta, de aztán beindult az összehangolt egység.
Angel a bátyja kezébe nyomott egy pisztolyt, majd a sajátját marokra fogva
kiugrottak a Jeepből. Látta, hogy már Simon is kint van, így az előttük
extázisban tüzelő párt hátulról telelőtték altatónyilakkal. Amilyen hirtelen
kezdődött a rombolás, olyan hirtelen abba is maradt. A két elalélt testet
bedobták a kocsi csomagtartójába, és beszálltak.
- Micsoda hülye fanatikusok ezek a Stallone rajongók! Egy ócska Bruce
Willis film miatt ekkora felhajtást csinálni! - dohogott Angel, és közben
kibiztosított egy kézigránátot. Hátranézett, majd a kocsi ablakán kihajította a
támadás utáni sokkból épp magukhoz térő nosztalgiázok közé:
- Én is utálom Bruce Willist! - majd felmutatta a középső ujját a most már
kétségkívül nagy szarban lévő mozilátogatóknak. A bátyja ránézett, és
eltűnődött rajta, vajon igazak-e a legendák, miszerint a hülyeség örökölhető,
mert akkor Angel leendő srácai tuti lipótok lesznek. Vadul a gázba taposott,
és kiszáguldott a parkolóból. Néhány perc alatt a garázs mögé értek.

Megszabadították a kocsit a terhétől, és becipelték a két testet a házba. A

két őrült mozirajongót berakták a molekuláris átalakítóba, és a célkoordináták
betáplálása után Simon rácsapott a - GO! - feliratú gombra. A szállítmány
útnak indult, és a másodperc tört része alatt az Earth étterem konyhájában
materializálódott.
A pincér egy polaroiddal gyors képet csinált, és a kinn várakozó
kormányzóhoz sietett vele. Megmutatta neki, az szó nélkül bólintott, és egy
újabb italt rendelt. A pincér visszament a konyhára intett, hogy kezdhetik,
aztán átment a kommunikációs szobába a távírászhoz.
- A Hunter fiúknak átutalhatod a szokásos összeget, jó munkát végeztek!
És finomat, nyalta meg a szája szélét kifelé menet. Rövid idő múlva a
főpincér az asztalához kísérte a kormányzót. Leültette, és egy kendőt terített
az ölébe.
- Várjon még, mondtam, hogy még várok valakit, mindjárt itt lesz!
És csakugyan, az étterem előtt megálló taxiból egy katona szállt ki,
besietett, majd megállt a kormányzó asztalánál.
- Testvérem! - állt fel a magas rangú politikus, és átölelte a tisztet. Az
viszonozta a gesztust, így aztán sokáig egymás vállát veregették örömükben.
- Örülök, hogy újra látlak - mondta a katona, aki a Közös Űrflotta
egyenruháját viselte, vállán a megkülönböztető tábornoki csillaggal.
- Tudtam, hogy eljössz, ezért egy kis meglepetést készítettem neked -
örvendezett a kormányzó rég nem látott öccsének.
Bólintott a főpincérnek, aki kettőt tapsolt, mire behozták a különleges
menüt. A csillogó tálcákon felsorakoztatott ételek láttán sok embernek
összefutott a nyál a szájában, elismerőleg bólogattak e gasztronómiai
látványosságra.
- Hazai ízek? - nézett a bátyjára meghatottan a katona.
- Hazai! - mondta büszkén a kormányzó.
Az első falatok után átszellemült arccal néztek egymásra, mikor halk
köhintéssel megállt mögöttük a főpincér.
- Ízlik, méltóságos uraim? - kérdezte.
- Nagyon! - csámcsogta a tábornok.
Hát igen, sóhajtotta az öreg főpincér, Földnek mindig volt ahhoz érzéke,
hogy a legjobb, legképzettebb és legrátermettebb embereket állítsa a
megfelelő posztokra.
Majd a fejét csóválva ránézett a tábornokra, akinek az óriási zabálástól az
arcára tetovált kukukuku harci díszek mozgásba lendültek, mintegy válaszul a
kormányzó arcán található félelmetes tetoválások furcsa táncára.
Az Új-Zélandról származó kormányzó, és testvére az ott élő kannibál
törzsek utolsó leszármazottai voltak, és örömteli találkozásuknak megfelelően
egy könnyű, egyszerű kis vacsorát fogyasztottak el együtt.
A kormányzó álmodozó arccal tekintett a jövő elé, hiszen ő már tudta, az
igazi ínyencfalat másnapra maradt.
A pástétom. Az is emberhúsból.

Vége.
 FONYÓDI TIBOR
SZERZETESEK ÉJSZAKÁJA
avagy az időutazás diszkrét filológiája...

Kr. u.: 1612 október, Észak-Spanyolország, Navarra tartomány.

Éjszaka volt...
A vihar már órák óta tombolt, és ereje egyre csak nőtt, mintha az Úristen
egy szekérderéknyi, vizesvödörrel felszerelt ördögöt szabadított volna a tájra,
hadd okozzanak kellő felfordulást ezen a hűvös októberi éjszakán. Az
ördögök meg csak jöttek, jöttek a vödrökkel, és öntöztek serényen, nem is
kellett noszogatni őket. A Pireneusok felől hideg, északi szélrohamok
söpörtek végig a tájon, és rongyfoszlánnyá szakadozott felhőket hajtottak a
sápadt Hold beteges képe elé. Az égen villámok cikáztak, és egymást érték a
dörgések, melyek oly' áthatóak és fülrepesztőek voltak, hogy Navarra földje
valósággal beleremegett ebbe a kakofonikus, égi zenebonába. Az, hogy
csontig hatoló volt a hideg, csak enyhe kifejezés...
Ha lett volna olyan bátor ember, aki ebben az ítéletidőben kimerészkedik
a biztos menedéket nyújtó fedél alól, igencsak elámulna azon a két
szerzetesen, akik a vihar legnagyobb tombolása közepette, egy domb
tetejére kaptattak fel. Egyszerű saruba bújtatott lábuk térdig iszamosodott az
agyagos sártól, átázott barna csuhájuk, vihar szaggatta vitorlaként csapkodott
a dühöngő szélben. Valósággal összegörnyedtek a korbácsként csapkodó
szélrohamok alatt, mégis rendületlenül kapaszkodtak felfelé. Két kézzel
markolták a fejükre borult csuklya peremét, nehogy a szél hátracsapja, s a
vihar arcukba vágjon - így is kaptak eleget az égi áldásból. A hosszú, fárasztó
menetelés végül meghozta gyümölcsét, mert kisvártatva felértek a domb
tetejére. Az alacsonyabbik szerzetes most kinyújtva egyik kezét az erdő felé
mutatott, mely ott terült el a lábuk előtt.
- Látja, testvérem, ott van a kolostor! - ordította, hogy túlharsogja a
tomboló szél zúgását.
A másik szerzetes elnézett az erdő felett, hogy kikémlelje a sötét
messzeséget. Hirtelen újabb szélroham boldogította őket, és meg kellett
kapaszkodniuk egy ragacsossá ázott, korhadt fatönkben. Villám hasította az
éjszaka bársonyát, s egy szemkápráztató pillanatra bearanyozta a tájat. A
hirtelen támadt fényben egy kolostor masszívnak látszó épülete villant fel a
lábuk előtt elterülő erdősávon túl, aztán megint olyan éjszaka lett, mint Lucifer
bőrnadrágjában.
Fülrepesztő dörrenés hallatszott, ahogy az ördög újfent szájba
nyekkentette feleségét...
- Halványan látni valami fényt az ablakokban - mondta a magasabbik
szerzetes, és megtörölte esőáztatta arcát. - Ha átvágunk ezen az erdőrészen,
akkor félóra múlva odaérhetünk. Induljunk, nincs sok időnk!
Máris indult lefelé a dombról. A társa morgott valamit, de azonnal a
nyomába szegődött és nekifeszült a viharnak. A mormogás biztosan valami
rövid fohász lehetett, amit az Úrhoz intézett, de a szél elnyomta a hangot, és
az elől haladó így nem hallhatta.
Isten, jobb dolga nem lévén, biztosan meghallotta...
 Átvágták magukat az erdőn, de ezt leginkább csuhájuk bánta, ami úgy
akadt bele minden létező bokorba, kóróba, gazba; mintha maga a nedves,
víztől csöpögő ágak formájában megtestesülő Gonosz akarná hátráltatni őket
abban, hogy végre menedékre találjanak a kolostor falai közt. Fáradozásukat
végül siker koronázta, mert alig telt el az a bizonyos félóra, ott álltak az épület
súlyos terméskövekből épült, mohos falánál. Rövid keresgélés után egy
faajtóra bukkantak. Valahol a hátsó traktus felé járhattak, ahol a konyhaépület
és az ólak lehettek, a szél bármennyire is süvített, nem tudta elnyomni a fal
túloldaláról hallatszó disznóröfögést és libagágogást.
A magasabbik szerzetes fölvett egy maroknyi követ a sárból,
megdöngette vele az ajtót.
- Nyissátok ki, testvérek! Krisztus nevében!
Ólomlábon vánszorogtak a percek, de senki és semmi sem mozdult.
- Döngessen még egyszer, testvérem, hisz' nem csoda, ha nem hallják
ebben az istentelen viharban.
Amaz újból odavágott a kővel. Most szerencséjük volt: valaki végre
meghallhatta a zörgetést, mert kisvártatva egy reteszt toltak el az ajtó túlfelén.
Résnyire nyílt az ajtó, és egy imbolygó fényű lámpást emeltek az arcukba. A
lámpát egy vénséges vén domonkosrendi szerzetes tartotta a magasba.
Kíváncsi szemeket meresztve szemlélgette a jövevényeket, akik olyan
csuromvizesek voltak, mintha lyukból öntött ürgék lennének.
- Kik vagytok? - kérdezte az öreg spanyolul. A hangja arról hogy nem ez
lehetett az anyanyelve.
- Ferencesek vagyunk - mondta a magasabbik csuhás, és a követ
visszaejtette a sárba. - Pamplonába tartunk, de utolért minket a vihar. Éhesek
vagyunk és fáradtak. Lenne nekünk egy falatka kenyér és egy száraz
szalmazsák éjszakára? Engem Juannak hívnak, a társam meg Raffaelo
testvér...
A domonkosrendi erre nem szólt semmit, hanem kitárta az ajtót, s intett a
szabad kezével.
- Isten áldja meg a jóságodat - hálálkodott Juan, és belépett a kolostor
egyik sötét folyosójára nyíló ajtón. Raffaelo követte társát, a vén
domonkosrendi becsukta mögöttük a nehéz, megvasalt sarkú tölgyfaajtót,
majd elreteszelte - a vihar odakint maradt.
A két ferences lerázta csuhájáról a vizet, és hátracsapta a csuklyát. Az
öreg ismét az arcukba emelte a lámpást: végre jól megnézte őket magának.
A magasabbik, aki Juanként mutatkozott be, markáns arcú, szúrós
tekintetű, nyúlánk férfinak tűnt. Talán harminc-harmincöt éves lehetett, átható
pillantását a domonkosrendire szegezve állt a félhomályban, és
rezzenéstelen arccal nézte a kapuőrt. Az öreg elkapta róla a tekintetét (furcsa
kényszert érzett erre), és a társát kezdte vizsgálgatni. Raffaelo testvér szinte
az ellentéte volt Juannak: jó egy fejjel alacsonyabb és tömzsibbnek volt, az
arcán nem tükröződött rendtársa komolysága - miközben fél lábon ugrálva a
vizet rázogatta füléből, teli szájjal vigyorgott, mint egy vásári komédiás.
Sokkal fiatalabbnak látszott, mint Juan testvér.
Az öreg végre méltóztatott megszólalni.
- Isten hozott benneteket, én Diaz vagyok. - Megfordult és elindult a
szűkre szabott, hideg folyosón. - Gyertek utánam...
Diaz testvér meggörnyedve járt, ráadásul sántított a bal lábára, így a
kezében himbálózó lámpás fénye, mintha egy óriási pók árnyékát vetítené a
nyirkos falakra, ami lassan araszol a folyosó hosszában szőtt, láthatatlan
fonalán. A kolostor vastag falai némiképp tompították a folyamatos
szélrohamok sikongó jajgatását és biztos menedéket nyújtottak az elemek
tombolásával szemben. Juan szeme izgatottan járt, s bekukucskált minden
apró szegletbe, kiszögellésbe. Raffaelo hasonlóan kíváncsinak mutatkozott;
Diaz nem vett észre semmit...
A folyosón haladó szerzetesek egy hízott disznó legyilkolásának
méltóságteljes lassúságával haladtak a megnyugvást adó meleg felé.
- Tehát ennétek valamit?
- Igen. Köszönjük a jóságodat, testvérem - válaszolt Juan.
- Jó helyen kopogtattatok, ez itt a hátsó traktus. Zörgettetek a főkapunál
is?
- Nem az úton jöttünk, testvérem; hogy gyorsabban ideérjünk, átvágtunk
az erdőn...
Diaz erre megtorpant, és a lámpást bal kezébe átvéve sebesen keresztet
vetett.
- Apage, Satanas, pokoli hely az ilyenkor, hisz' gonosz manók,
ördögfattya koboldok szállnak a fák között, idáig hallani a boszorkányok
förtelmes vihogását, persze az istentelen erdőjárók szerint csak a szél
fütyül... Nem féltetek?
- Imádkoztunk - szólt hátulról Raffaelo.
- Egregius... kivált, ilyen helyzetben, mert defendo az ördögtől, de azért ne
kísértsétek a gonoszt. Legközelebb kerüljétek el az erdő sűrűjét, ha vihar
tombol, testvérek - figyelmeztette őket furcsa kiejtéssel és zavarodott
latinitással Diaz.
- Úgy lesz.
Diaz bevezette a ferenceseket egy tágas és boltozatos helyiségbe,
melynek közepén meleget és biztonságot adó tűz lobogott. A vörhenyes
lángok ellenére a kolostor konyhájának többi része, kikutathatatlan homályba
burkolózott, de Juan mégis észrevette azt a fura gnómszerű alakot, aki az
egyik sötét sarokban kuporgott. Idiótának tűnt, aki ugyanolyan csuhát hordott,
mint Diaz. A gnóm halkan dudorászva pucolt egy halom répát, Raffaelo egy
vigyorral köszöntötte. A különös figura megijedhetett Juanéktól, mert hirtelen
felemelte kezét, hogy eltakarja az arcát, és összefüggéstelen nyöszörgésbe
kezdett.
Diaz legyintett a sarokban kuporgó alak felé.
- Bolond szegény feje. Még alig múlt csecsszopó, amikor kitette valaki a
kolostor elé, azóta itt él velünk. Beszélni nem tud, csak makog, mint egy
paraszt, az esze per omnia nihil, nem kell foglalkozni vele...
Diaz ezzel be is fejezte a magyarázatot, és lámpását letette egy kopott
tölgyfaasztalra, amelynek két hosszanti oldalán kecskelábú padok húzódtak.
- Vegyétek le átázott csuháitokat és szárítkozzatok, ha kell, itt reggelig is
ellehettek... hozok valamit enni.
Elbicegett az egyik sarokba, és matatni kezdett a sötétben. Juanék
közben kibújtak átázott ruháikból, és a tűz mellett állva egy durva
pokrócdarabbal, amit Diaz törülközőnek dobott oda, szárazra törölték
testüket. Mindketten anyaszült meztelenek voltak, egyáltalán nem tűntek a
heti kétszeri böjttől és szegényes tápláléktól összeaszott testű, vékony
dongájú szerzeteseknek.
 Diaz visszatért, és halk koppanással egy fatálat rakott az asztalra, benne
egy jókora kecskesajt fehérlett. A lámpa mellé odatett még egy megszikkadt
fekete kenyeret és egy korsó tejet... mennyei lakoma ígérkezett. Raffaelo
kiterítette az átázott csuhákat az asztal tűz közeli végében, aztán, úgy ahogy
volt, pucéran leült Juannal szemben. Szótlanok voltak mindketten, Diaz
összeszűkült szemekkel méregette őket: hol az egyikre, hol a másikra
pislogott, nyelve hegyével elgondolkodva nyalogatta kiszáradt alsóajkát.
- Ti nem voltatok mindig szerzetesek, he?
Juan eközben elmondta az asztali áldást. Ezt követően megtörte a
kenyeret, és felét átnyújtotta Raffaelonak. Ettek.
- Hogy mondod, Diaz testvér? - kérdezte teli szájjal Juan.
- Ti nem voltatok mindig szerzetesek - ismételte az öreg. - Úgy vélem
egykoron katonák lehettetek, nini, ezek a forradások is erről tanúskodnak.
Közelebb lépve megérintette Juan vállán egy kardvágta sérülés nyomát,
ami az elmúlt évek alatt szépen behegedt. Juan megvakarta a sebét, közben
ügyesen elhessegette Diaz kezét.
- Jól examináltad a testünket, Diaz. Valóban így volt, alig pár éve még a
Spanyol király szolgálatában álltunk, de letettük a kardot, hogy a mi Urunk,
Jézus Krisztus királyságáért szálljunk harcba, az imádságos lelkület és a
szeretet erényeit gyakorolva.
Ezek oly' szép szavak voltak, hogy már másfél évezrede senkinek sem
tűnt fel: valójában semmi értelmük... Diaznak is menten könnybe lábadt az a
rövidlátó szeme.
- Istennek tetsző dolgot cselekedtetek.
Diaz óvatosan leült Juanék mellé, és ekkor vette észre azt az apró
bőrzsákot, amely Raffaelo testvér lábainál súlyosodott, nyilván ő dobhatta be
az asztal alá, mikor belépett a konyhába. A csomag mindezidáig elkerülte
Diaz figyelmét, aki most nem állta meg szó nélkül.
- Nem láttam még ferencest csomaggal.
Jüannak és Raffaelonak összevillant a tekintete, aztán az utóbbi lenyúlt az
asztal alá, megbontotta a zsák száját, és előhúzott egy pirosan fénylő
vadalmát. Odanyújtotta Diaznak.
- Van három vadalmánk, fogadd el az egyiket, szívesen adom.
Diaz elmosolyodott és kivillantak sárga, odvas fogai. Félve nyúlt az
almáért, mintha azt a bizonyos almát kínálnák neki a Teremtéstörténet
legelejéről, de végül felbátorodott és mégiscsak elvette. Az öreg
domonkosrendi rágcsálni kezdte a vadalmát, a másik kettő szótlanul
falatozott: ették a kecskesajtot, harapdálták a három napos fekete kenyeret,
és nagyokat kortyoltak a megfölösödött, enyhén megsavanyodott tejből. A
bolond halkan danolászott, és kopp - egy répát dobott a lábánál öblösödő
kondérba. Meghitt pillanatok voltak ezek; az Úr, ex speciali gratia sugározta
rájuk. Az ember gyermekének olyan érzése támadt, hogy a békés, meghitt
idill egy újabb Isten, újabb sírba tételéig is eltarthatna, hacsak valami közbe
nem jön...
Míg a szerzetesek csöndben falatoztak, a vihar egyszerre alábbhagyott.
Diaz leült a bolond mellé, és segített répát pucolni. A konyha ablakait
nehéz pokrócokkal takarták el, amelyekből lassan csöpögött a víz és
terjedelmes tócsákban gyűlt össze a terméskövekből kirakott padlón. A szél
süvöltése is elhalkult, az elemek megnyugodni készültek. Ha jól fülelt az
ember, akkor hallani vélte, ahogy a mocskos lé csöpög a szürke
pokrócokból... cupp, cupp, majd kezdte elölről...
- Talán alábbhagy - ásított Diaz, és egy csuklónyi vastag répát dobott a
többi közé, időközben a kondér szépen megtelni látszott, a bolond meg
elaludt, és senki sem akarta fölébreszteni. A ferencesek nem válaszoltak,
hanem arra az új hangra figyeltek, amit a kolostor túl feléről, az udvaron
hozott át a szél, most már tisztán hallatszott: egy nő sikoltozott az
éjszakában. Diaz is felfigyelt a hangra, aztán gyorsan keresztet vetett.
- Átkozott boszorkánya, megjár neki a debita poena, Isten legkegyesebb
kegyelme sem adhat absolutio - keverte a latin és spanyol szavakat. Megint
keresztet vetett és tovább pucolta a répát, mind ezt oly' buzgalommal, mintha
ettől függne a megváltása.
Jüan Diaz felé fordult.
- Azt mondod egy boszorkány?
- Naturaliter - böfögte a domonkosrendi. - Hát nem tudtátok, hogy a
nagyra becsült Juan de Valie Alvarado domino judici, itt vizitál a kolostorban?
- Honnan tudtuk volna. Aztán ki ez az ördögfattya, beste nőszemély, akit
itt tortúráznak éjnek idején?
- Valami idegen asszony Pamplonából, ami már fölöttébb gravis suspicio,
hogy nem egyenesek a szándékai, nem igaz? Aztán meg a pillantása is olyan
eleven, hogy navarrai legény legyen a talpán, aki megáll előtte becsületben...
- Láttad, amikor a kolostorba hurcolták? Hogy nézett ki?
Diaz beszámolt a látottakról, Juan és Raffaelo sűrűn összenézett, míg
hallgatták, az utóbbi kurtákat bólogatott, az öreg domonkosrendi megállás
nélkül mondta a magáét, örült, hogy hallgatósága akadt.
- Ez az istentelen fehérnép impugnál az elöljárót, de a parasztok azonnal
lefogták, és tüstént átadták a bírónak, aki magistratualiter a kolostorba
hozatta a magasságos Alvarado színe elé, aki Isten különös kegyelme folytán
napok óta itt tartózkodik. Az inquisitio haladéktalanul megkezdődött, de a
boszorkány recusál, és nem szégyellte, hogy juramento médián te fassa est,
aztán meg furata examinata fide mediante fatetur, végül salvis suribus:
Alvarado édes jó anyját egy büdös lábú, katalán örömlánynak nevezni...
Diaz nagyon szépen beszélt, és az értelmet nyert latin szavak úgy
sorakoztak egymás után, mint parasztok a búzatábla mellet, aratásnap
hajnalán. Nyelvében élt az Egyház, a „szentségit" neki...
- Itt az idő, kedves testvérem - kacsintott Juanra Raffaelo és kivett két
furcsa tárgyat a bőrzsákjából - hát nem vadalmák voltak!
Juan, ekkor Diazra nézett egy szúrós, átható pillantással és az rögvest
elájult. Nagy nyekkenéssel borult a pucolatlan répák közé, és elterült a bolond
mellett, akit ugye senki sem akart fölkelteni.
Juan kivette a saját jobb szemét, és igazított rajta, hogy ne viszkessen
már oly' nagyon, aztán kisvártatva visszatette, és pislogott egyet-kettőt, hadd
lásson már infravörösben egy kicsit. Intett Raffaelonak, hogy hajoljon
közelebb, mert súgni akar valamit, elvégre szóból ért az ember.
- Ha még egyszer „kedves testvéremnek" szólít, miközben még kacsint is,
én úgy szájba kúrom, hogy menten leszakad a feje, comprende?
- Igen, őrnagy úr.
Mert nyelvében él minden nemzet, s minden kor...

/ vége /
 CSER ANDRÁS
Képmentők
Andrew Snakeye mélységes megvetéssel pillantott az előtte fekvő képre,
amelyen nyoma sem volt semmiféle kifinomultságnak. A grafit által
megörökített zűrzavaros erőszak a középkorban alkotó Bosch rémálmait
idézte. Ám ez a rajz alig lehetett ötvenéves. A XXI. Első harmadára oly
jellemző - lévén, hogy ez volt az egyetlen megtűrt műfaj, - agresszorealista
stílus terméke. A szemlélő férfi számára nem volt ismeretlen az alkotó, egy
bizonyos Joe Cook vetette szokatlan módon vászonra a századelői utcákat,
mozikat, képtárakat ellepő mocskát.
Pedig Cook - csakúgy, mint jelenleg Snakeye - a párizsi egyetem
Művészettörténet Tanszékének volt a vezetője, emellett a Szépművészeti
Múzeum igazgatójaként is komoly műértőnek és műpártolónak ismerték.
Aztán jött a világot lángba borító, művészetromboló diktatúra. Az elnyomó
hatalom az erőszakot hirdette az emberiség legfőbb erényének és mindent
ennek rendelt alá. A szépség sohasem volt annyira múlandó, mint ekkor.
Fellángoltak a máglyák, könyvek, képek váltak semmivé a pokol vörös
tüzében. Szobrok ezrei váltak formátlan gipsz-, agyag- és bronzkupaccá a
barbár pörölyök pusztítása nyomán.
Celluloid szalagok mérföldjei felejtették el hirtelen a megörökített múltat.
És az alkotók is áldozatul estek a vicsorgó, gyalázkodó csőcseléknek.
Ám nem minden és nem mindenki pusztult el. Az erőszakos, embert
legyőző embert ábrázoló művek fennmaradhattak. Sőt, a halál, a pusztulás
megörökítése - groteszk módon - a reneszánszát élte.
Az utcákon tomboló agresszivitás beszivárgott az emberek testébe. Mit
beszivárgott?!!! Pusztító, förtelmes, szennyes özönvízként elárasztotta! A szív
már csak az adrenalint pumpálta a fegyvert markoló izmokba, az agy minden
zuga harcot parancsolt a zsigereknek. A tüdő már több fokozott éberséget
okozó drogot szívott magába, mint oxigént. A lélek pedig eltűnt. De lehet,
hogy csupán annyira megfeketedett, hogy észrevétlen maradt eme sötét
világban.
E korszak vérgőzös hajnalán volt a művészet legalázatosabb hódolója
Joe Cook. De a durvaság, a nyers erő szemmel láthatóan az ő elméjét is
megostromolták, és őrjöngő pusztítás árán elfoglalták. Cook ezután addigi
énjének szöges ellentétjévé fajult: képeket égetett a teliholdtól
megbabonázott tömegek élén, képtárak legbecsesebb kincseit vetette saját
kezével a lángokba. Ugyanakkor erejét nem kímélve festeni, rajzolni kezdett.
Ekkor születtek meg a torz elméjű alkotásai: „Feltámadt az inkvizíció",
„Hirosima, 1945", „Pestis Vatikánban".
Ám Snakeye előtt most egy eddig ismeretlen műve terült el. Még az előző
héten hozta egy idegen, egy fekete füzet kíséretében. Egy napló volt az.
A művészeteket a történelem részének tartotta, ezért minden képnek -
még ennek a kusza értelmi fogyatékos rajznak is - helyet szorított a
múzeumban.
- Ezek a dokumentumok, hiteles korrajzok, - indokolta döntéseit a
Felügyelő Bizottságnak. - Végülis nem lehetünk teljesen olyanok, mint ők. -
célzott egyrészt a késsel és fáklyával kritizálókra, másrészt arra, hogy a
tomboló erőszakot csak erőszakkal lehetett legyőzni. Számos képet mentett
meg a pusztulástól, hiszen elvein túl, képzett restaurátor is volt. Ő vezette az
intézmény „képmentő" csapatát is.
Az asztalon levő képekre is ráfért a felújítás. De Andrew-nak most nem
volt kedve piszmogni a kaparóval és az ecsettel. Helyette kinyitotta a fekete
füzetet.
Az ajtónyitásra felrezzent. Felnézett. Egy munkatársa lépett be.
- Zavarok? - kérdezte a hosszúhajú fiatalember.
- Á, Vincent! Dehogyis zavarsz. Már éppen ideje volt, hogy valaki
kimentsen ebből a posványból! - dobta az asztalra a naplót.
Vincent felvette a füzetet, és találomra kinyitotta. Fennhangon
beleolvasott:
- A durvaság a párkapcsolatokat is beteggé tette. Nincs többé
szeretkezés, de már a személytelen kefélés is ódivatúvá vált. A gyengéd
előjátékot a lefogott testbe való durva behatolás váltotta fel. Az ondó és a vér
egyesült...
- És ez egy békés passzus volt, - szakította félbe Andrew. - Teljesen
hullámzik a pasi kedélyállapota. Rendszeresen égetett képeket, ám napokkal
előtte elfogta munkaláz. Megszállottként dolgozott, mintha rémálmait,
kétségét akarta volna megörökíteni. Ilyenkor a naplóba is csupa elborult
mondatot írt. Majd, ha egy képet porrá és füstté változtatott a pokol éltető
eleme, elméje hirtelen megnyugszik, és tisztán, tárgyilagosan értelmezi a kor.
- Teljesen eszét vesztette az öreg.
Csakúgy, mint szinte mindenki akkoriban. Mellesleg a napló szinte
katalógusa műveinek, minden képének benne van a vázlata.
- Ennek is? - Bökött a vászonra Vincent.
Itt van benne valahol, - lapozta fel Andrew a megfelelő oldalt. - Nem
vázlat ez, hanem az eredetinek szinte tökéletes, precíz miniatűrje. Egyébként
érintve vagy a dologban, mert a képet van Gogh híres napraforgóinak
elpusztításának előestéjén készítette.
Vincent keserűen elmosolyodott:
Szinte alig maradt egy-két műve a Mesternek. Mind elpusztult. Még a tűző
napsugarakat imádó virágokat is felperzselték. És helyette mi maradt? Csak
ez a rútság! És te még restaurálni akarod ezt?
- Nyugalom. Restaurálni akarom, és restaurálni is fogjuk. Igen jól hallottad,
fogjuk! Segíteni fogsz nekem. És a napló pedig neked fog segíteni. Holnapra
alaposan vedd össze a két képet, rendben?
Vincent szótlanul bólintott.
Másnap Snakeye a számítógép előtt találta ifjú társát.
- Na mire jutottál?
- Van egy érdekes eltérés a miniatűr és az eredeti között. Az előbbin a
falon van egy alig kivehető falfirka, egy graffiti: „451 Fahrenheit. Bradbury." Az
eredetin pedig nincs ilyen.
- Lehet, hogy csak lekopott. És ki az a Fahrenheit? És ki az a Bradbury?
És mit jelent a 451?
- Több kérdésed nincs?- Élcelődött Vincent. - Most utasítottam a
számítógépet, hogy keressen meg mindent, ami e három szóval
összefüggésbe hozható. Eltart egy darabig. Addig sétáljunk le a képtárba.
- Minek?
A többi vázlaton is szerepel ez a szöveg. Én meg nem emlékszem, hogy
bármelyik eredetin is rajta lenne, de jobb erről meggyőződni.
 A „képtár" nem volt más, mint digitálisan tárolt művek adatbázisa. Andrew
betáplálta a gépbe Joe Cook nevét. Feszült figyelemmel nézték végig a közel
félszáz képet. De a feliratnak nyoma sem volt.
- Menjünk vissza. A computer kapott három óra előnyt tőlünk, nézzük
meg, mire jutott.
A keresőprogram találati listájának élén egy könyv állt: „Ray Bradbury:
451 Farenheit"
- Egy könyv a XX. Század közepéről, egy sci-fi! De mi köze ennek a
képekhez? Nem tehetünk mást, el kell olvasni!
Mindkét férfi leült a képernyő elé és bejelentkezett az elektronikus
könyvtárba.
*
Már hajnal volt, amikor mindketten a végére értek. Snakeye levette
olvasószemüvegét és fáradtan dörzsölte vörös szemeit.
- Összefoglalnád, hogy miről szól a könyv?- Kérte kollégáját.
- Szívesen. A regény egy olyan országban játszódik, ahol a könyv, az
olvasás a legsúlyosabb bűn az állam szemében. Speciális kommandók
támadják meg a könyvtárakat, és az elkobzott kötetek a máglyán végzik.
Innen a cím is, ugyanis a papír 451 Fahrenheit fokon - régebben egy ilyen
fura skálán mérték a hőmérsékletet, - gyullad meg. Emberek egy csoportja
úgy határozott, szembeszáll a gépezettel, mégpedig úgy, hogy szóról-szóra
megtanulták a műveket. Mindenki egyet és tudását később továbbadta a
következő generációnak, egészen addig, amíg az írásbeliség kiszabadult a
feljelentések, letartóztatási parancsok és az ítéletek bilincséből.
- Valóban ez a lényeg. És - ha te most arra gondolsz, amire én, azonnal
lássunk munkához!
A két férfi felpattant és a munkapadhoz ment. Snakeye grafitoldóval
bekente a kép egy részét, amelyre Vincent fürge mozdulatokkal felvitt egy
másik szert. Pár perc múlva, amint a két anyag egyesült masszája
elpárolgott, Snakeye döbbenten felkiáltott. A csúf kétfejű kutya helyén életre
keltek a sárga napraforgók.
 PlGNICZKI ÁGNES
Várnak ránk az almafák
Régen nem járt a Városban, de az útra jól emlékszik. A lábában hasogató
fájdalom figyelmezteti, jobb lett volna a quadrodetektációs siklóval útra kelni.
A legutóbbi protézis beültetése óta az egyik lábszeg mintha elszabadult
volna. Hosszabb járkálás után fájdalom kínozza Berantillót.
Berantilló különös egy figura. Jóval túl a százon még mindig délceg
tartású, energikus férfi. Egyedül él, kívül a Városon. Házát, kertjét - ő nevezi
így lakóterét - nem védi kupola. Valaha régész volt. Kölyök korában ki nem
lehetett húzni az ARTIT-ból (Archív Tudományok Ismeretének Tára). Aztán
egyszer csak hátat fordított mindennek, kivonult a Városból, elhagyta a
kupola biztonságát, és kint telepedett le. „Házat épített", különös, régvolt
lények faragványaival vette körül magát. Kőtehén, kőkutya, kőmadár segített
neki a múltról álmodni. Kertjében kőfa állt, üveglevelein szivárvány csillant, de
az igazi színek, az Élet hiányzott belőlük.
Egyszer furcsa kis köveket talált. Fekete színük volt, az egyik végük
hegyes, a másik kerekded, a tapintásuk meleg és puha. Az egyik el is tört,
fehér színű darabka bújt elő belőle, és a fekete tok üresen tátongott.
Berantilló nem tudott mit kezdeni velük. A további vizsgálódást az égből
hulló víz megakadályozta. Otthagyta hát az egészet a hegyen.
Csak évek múltán talált rá újra arra a helyre. Ahol a kis kövek voltak, most
fák, igazi FÁK nyújtózkodtak az ég felé. Barna tőből zöld levelek nőttek,
köztük piros gömböcskék kandikáltak.
Lenyűgözve állt ott. Feszülten próbált visszaemlékezni valamire.
Valamire, ami ezzel a látvánnyal függ össze, valamire, amit TUDOTT.
Leszedett néhány gömböcskét, és elindult a Városba. Most szüksége volt az
ARTIT segítségére.
A lábszeg okozta fájdalom pihenésre kényszeríti. A lépcső tetején, az
ARTIT kapujában egy kislány jelenik meg. A gyerek megbűvölten nézi
Berantillót, hosszú, hófehér haját, az arcát keretező szakállt, az alakját
beborító bíborvörös palástot. Csengő hangon megszólítja a férfit:
- Mikulás!
Berantilló elmosolyodik. Ettől a szótól eszébe jut minden. Az ünnep, a
gyerekek ünnepe, az ajándékozás. Szájába különös íz érzete idéződik, és
eszébe jut a kezében tartott - gömböcske neve:
- Alma - nyújtja a kislánynak. Leül a lépcsőre, ölébe vonja a gyermeket, és
mesélni kezd neki.
- Tudod, volt idő, amikor az emberek még nem féltek a napfénytől, esőtől,
nem húzódtak a Kupola árnyékába.
Akkor még sokkal többet tudtak a múltról, élvezni tudták a jelent.
Amikor a hypertér még csak elmélet volt, nem homályosított el mindent a
távoli galaxisok vonzása, és a Föld növényeket nevelt, állatokat dajkált,
színesebb volt a világ, emberibb a tudomány.
- Mikulás! Tudom már, ki vagy! – kiált fel izgatottan a kislány.
- Az ARTIT-ban láttam a személyi anyagodat. Berantilló vagy, a Régész.
Szeretnék a tanítványod lenni. Megengeded?
- Boldoggá teszel, Kislány, de nem fog hiányozni a hypertér utazás, a
száguldás a quadrodetektációs siklódon? Nálam minden régi.
- Berantilló, engem a MÚLT érdekel! Tudni akarom, honnan van almád!
- Akkor induljunk! Várnak ránk az almafák.
 A. C. BRAINMORE
A nagy ütközet

„Ami nem öl meg, az megerősít" (Nietzsche)

Vop főparancsnok elmélyülten tanulmányozta a támadási tervet. A tér és

az idő milliárdnyi egységei mit sem változtattak a harcászat alapjain. Ezek is
a Világmindenség örök törvényei közé tartoztak, mint a gravitáció vagy a
hidrogénatom struktúrája. Figyelemelterelés, csapdaállítás, színlelt támadás,
bekerítés, megsemmisítés. Minden ugyanúgy ment, mint évmilliókkal ezelőtt,
csak gyorsabban. Sokkal gyorsabban...
Csaták, hadseregek, birodalmak sorsa dőlt el tizedmásodpercek alatt. Az
ellenségre vonatkozó betáplált adathalmazok helyes és villámgyors elemzése
meghozhatta a győzelmet, míg egy egybites tévedés élőlények milliárdjait
söpörhette le az Univerzum színpadáról.
Nagy volt a felelősség. És ez a nagy felelősség mindig a főparancsnok
vállát nyomta.
Wahlamahali, az ellenséges főparancsnok, szintén a támadási tervet
vizsgálgatta. Ez a terv részletesen kidolgozta az ellenfél minden lehető
válaszlépéséhez rendelt legkedvezőbb viszont válaszlépéseket, így
Wahlamahali saját lehetséges győzelmének százhúsz milliószoros
változatában gyönyörködhetett. És mi lehetne ennél szebb látvány egy
főparancsnok számára...!?

x x x

Vop főparancsnok a szünet nélküli gyakorlás készségfejlesztő erejében

hitt. Katonáinak minden másodperce a legmagasabb szintű tervszerűséggel
volt beosztva. Feladataikat pontosan koreografált mozdulatokkal, hibátlan
kivitelezéssel látták el, mint egy őrült jégtáncos, aki kétezredszer futja le
ugyanazt a bonyolult elemekből összeállított kürt. Minden izom- és idegszál
folyamatos és egyenletes terhelésére a Központi Program ügyelt, amely
többezer generáció óta bizonyította életrevalóságát. Nem létezett olyan
parancs, amit ezek a katonák ne tudtak volna végrehajtani.

x x x

Wahlamahali seregének tagjai tökéletes ideológiai fegyverzet birtokában

voltak. Ismerték a mikro- és makrokozmofizika összes törvényeit, a nukleáris
transzmutáciő egyenleteit, a pszichozófia gyakorlati alkalmazásait és az
Univerzum stelláris és bioszférikus történelmét. Ezenkívül állandó
kapcsolatban voltak a Központi Agyalappal és, természetesen, egymással.
Mindent tudtak, amit a világon tudni lehetett.

x x x

Vop főparancsnok egy utolsó hadgyakorlatot tartott. Megnyugodva

konstatálta, hogy a technikai és a személyi állomány 100 %-os
hatékonysággal hajtja végre a legbonyolultabb manővereket is. Hajóik és
fegyverzetük az Univerzum energiájának akár 25 %-át (!) is képesek voltak
céljaiknak megfelelően átalakítva egyetlen támadásra koncentrálva
felhasználni. Gyorsaságukról annyit, hogy a Lakott Tér bármely pontját
képesek voltak ellenőrzésük alá vonni egyetlen SHC-perc alatt! (Star Heap of
Central = a Központi Csillaghalmaz egy galakto-orbitális tengelyfordulatának
egy 1/1440-ed része alatt.) Ki állhatna ellent egy ilyen erőnek?

x x x

Wahlamahali főparancsnok egy végső, átfogó ellenőrzésnek vetette alá

állományát. Elégedetten tapasztalta a tökéletes tudati fegyelmet, a minden
téren megjelenő gondolati tisztaságot, és a csapatok, egységek,
individuumok közti harmonikus és eleven kapcsolatot. A legparányibb
információ is akadálytalanul futott végig a hadiszervezet egész Univerzumot
behálózó térpontjain. Szenzoros működésük is példa nélküli fejlettséget ért el:
a Létezés teljes kiterjedésén belül a legapróbb változás észlelése és az
észlelés továbbítása minden harci egységnek mindössze 1/1.000.000-od
geometriai másodpercig tartott. (Geometriai másodperc: a Létező Tér
geometriailag kijelölt központja körül, mint feltételezett Nap körül, keringő
kozmikus anyagmennyiség egyszeri fordulatának 1/86.400-ad része.) Ki
állhatna ellent ilyen tudásnak?

x x x

Vop főparancsnok úgy gondolta, hogy az általános támadás megkezdése

előtt szól pár lelkesítő szót:
- Katonák! - kezdte. - Évezredek óta tapasztalhatjátok, hogy nincs
nehezebb feladat mint a Világ Urának lenni. A tudatlan, gyenge és tétova
lények élete minden helyzetben számos alternatívát rejt, de a legjobbnak
csak egy lehetőség marad: győzni és uralkodni. Mást nem is igen mondhatok
nektek. A jutalom és a büntetés nem a mi szintünk kategóriái, a tökéletesség
önmagában hordozza jutalmát. Végezzétek hát el a feladataitokat!

x x x

Wahlamahali főparancsnok úgy vélte, hogy ildomos lenne a végső harc

előtt megosztani néhány gondolatát a többiekkel.
- Harcosok! - kezdte. - Különleges, de nem okvetlenül irigyelt helyzetben
vagytok. A totális tudás birtoklása már önmagában a legnagyobb győzelem,
ennek a tudásnak a működtetése pedig nem más, mint egy ellenfél nélküli
háború. Fokozatok csak a tökéletlenségben vannak, számotokra a tér és az
idő a Lét játékkockái, mint ahogy a végtelen is csak egy prímszám. Oldjuk
meg sorsunk következő egyenletét!

x x x

Vop főparancsnok seregei teljes aktivitással működtek. A felderítők

ellenőrzésük alá vonták a Lakott Tér teljes területét, a műszaki csapatok a
Kozmosz fúziós- és quark-energia bázisát alakították át egykimenetelű
láncenergiasorrá, a csapásmérő egységek állandó mozgásban várták a
parancsot bármely élő vagy élettelen lény vagy tárgy megsemmisítésére.
Egyedül a szanitécek lézengtek dologtalanul - veszteségekkel ugyanis nem
kalkuláltak.

x x x

Wahlamahali haderői könnyedén és élvezettel álltak a legmagasabb

impulzusszámra. Minden egység multifunkcionális adattároló és -
feldolgozóként működött. Pillanatok alatt megjelentek a Létező Tér
valamennyi pontján, hol itt, hol ott összpontosítva tudati energiájukat.
Könnyedén rendeződtek át a kívánalmaknak megfelelően támadó, védő vagy
semlegesítő állapotra, növelték vagy éppen kiiktatták érzékelő pontjaikat.
Egyéni és kollektív kapacitásuk kiegyenlítődött: a szükséges információkat
végtelen mennyiségben meg tudták sokszorozni, de ugyanakkor egyetlen
individuum is magába tudta foglalni az egész megakoordinációs rendszer
valamennyi adatát.

x x x

A két erő immár nem tudott önmagán kivűl más hatalmat elfogadni.
A tökéletes attól tökéletes, hogy kizárja életteréből az alacsonyabb szintű
működéseket.
Vop tudta, hogy csak az lehet győztes, ami egy és önmaga.
Wahlamahali tudta, hogy csak az lehet stabil, ami egy és önmaga.
Ami egy máslényegű létező kiegészítésére szorul, az időleges és
esetleges.
Mindketten tudták, hogy aki tudja ezeket, az soha nem alkuszik.
És most már mindenki tudta, hogy nem lehet két hatalom, két erő és két
akarat. És ha mindez nem lehet, akkor elkerülhetetlen a harc.

x x x

Vop kiadta a parancsot Wahlamahali seregeinek a megsemmisítésére.

Wahlamahali kiadta a parancsot Vop hadainak a megsemmisítésére.
De nem történt semmi. Egyáltalában semmi...
Vop hadai a Lakott Tér minden pontját támadás alá vették, de
Wahlamahali seregei sértetlenül vészelték át mindezt.
Wahlamahali seregei a Létező Tér minden pontját diadalmasan
elfoglalták, de Vop seregei semmit nem éreztek ebből.
Vop dühödten bombázni kezdte a Lakott Tér egészét.
Wahlamahali elszántan pusztítani kezdte a Létező Tér összterületét.
De továbbra sem történt semmi.
Egyszerűen nem érték el egymást. Nem ott voltak, ahol, és ahol voltak, az
nem ott volt. (A Lét kezdete óta a legnagyszerűbb és legőrültebb elmék
próbálták már megmagyaráznia Világ szerkezetének kettős voltát. Vallási
dogmák és filozófiai értekezések ezrei szólnak erről a tárgyról. Én nem
akarom megismételni ezeket, ha kíváncsi vagy rájuk, vedd le a polcról és
olvasd el őket. Nem mész sokra velük. Még legjobban a kínai és buddhista
gondolkodók közelítették meg a kérdést, de ők sem ének el a végső
megoldásig. Hogy mégis jussunk valamire, mondok egy példát.
 Ülj le egy asztal elé, és gondold át a következőket. Az asztal egy
valóságos tárgy, létezése a te létezésed által érzékelhető. Ugyanakkor ez az
asztal atomokból áll, azaz neutronokból, neutrínókból, elektronokból és a
köztük lévő térből tevődik össze. Tehát az asztal 99,9999-e légüres tér,
aminek a létezése már nem érzékelhető a te létezésed által. Ha most
dühödben rácsapsz az asztalra, melyik asztalra csapsz rá? Gondolkozz rajta!
De inkább segítek: egyikre sem. Ez az „asztalra csapás" te magad vagy,
egy harmadik, külön világ.
Ám ez a példa se tévesszen meg, ez nem világmodell, csupán a
megismerés lehetőségének módszerében iránymutató.)
A Lét sistergett és habzott, mint a forró olajba öntött víz.
A Tér végtelen határait a szűk végesség lángnyelvei nyaldosták.
Az Idő horpadt oldalán hengeredve gurult tovább.
De valójában nem történt semmi. Abszolút, de semmi...

x x x

Vop főparancsnok fogcsikorgatva állt a vezérlőpult előtt. „Új haditerv kell,

új haditerv kell..." - dünnyögte magában.
Wahlamahali főparancsnok gondolata fájóan lüktetett milliárdnyi
példányban: „új haditerv kell, új haditerv kell..."

vége
 A. C. BRAINMORE
Álomutazás
- Az új felfedezések létrejöttét és elterjedését valójában mindig a régi
felfedezések gátolják. Az éppen aktuális tudományos igazságok köztudatba
való beépülése olyan mértékű változást követel az emberi pszichétől, hogy
egy újabb, az iméntitől eltérő felismeréshez szükséges kognitív nyitottság
ugyanabban a generációban már nem áll rendelkezésre – hangzottak
Veerhoven professzor első mondatai a Földi Hírcsatorna legnézettebb
műsorában, a „Ma van Holnap"-ban.
A riportot készítő szemüveges, szőke nő mosolya rezdüléstelen
önbizalmat sugárzott a TV-nézők milliárdjai felé, de homlokán nyugtalan kis
ráncocskák gyülekeztek.
- És professzor úr úgy gondolja, hogy most is erről van szó? - tette föl a
sorsdöntő kérdést.
- Természetesen - válaszolt Veerhoven, és szinte szuggeráló erővel,
hosszan a kamerába nézett. - A téridő rendszert mint életünk és mozgásunk
határt szabó gátját mindannyian a saját bőrünkön érezhetjük. Megismertük
majd elfogadtuk a törvényeit, és minden nap újból és újból tapasztaljuk,
hogyan is működik. Ezt a nehezen elfogadott és mindennél stabilabbnak
látszó valóságot kell most lerombolnunk...
- Kell? - csippentett föl egy szót a riporternő.
- Igenis kell, hogy fel tudjuk építeni az új felismerések által kialakuló új
világot.
- És miben állnak ezek az új felismerések? - érdeklődött a most már
szemmel láthatólag riadt szőkeség.
- A pi-mezon infrastrukturális tripolációja...
- Professzor úr! - vágott még riadtabban a szavába a riporternő. - Nézőink
döntő többsége kevéssé tájékozott a kvantumfizikában...
- Persze-persze - kapott észbe Veerhoven -, szóval, az általunk ismert
világ téridő koordinátái nem okvetlenül esnek egybe az eddig végtelenséggel
jellemzett Világmindenség struktúra-mechanizmusával. Na, már most, ezekre
a feltételezett eltérésekre való ráhangolódás az eddig megszokotthoz képest
teljesen más helyváltoztatási módszereket tesz lehetővé.
- Úgy érti, professzor úr, hogy a felfedezés gyakorlati alkalmazását is
kidolgozták már?
- Úgy. Két héten belül indulásra kész az első űrhajó, amely egy emberi
élethossz töredékén belül képes átlépni a Naprendszer határát.

o o o

Egy űrhajó indítása általában nem szerepelt kiemelt helyen az újságírók

előjegyzési naptárában, de erre az alkalomra minden épkézláb firkász
kivonult. A rossz nyelvek szerint nem annyira a tudományos szempontból
egyedülállónak mondható kísérlet váltotta ki a sajtó különleges érdeklődését,
hanem az a tény, hogy Helenie Bancroft, a „Ma van Holnap" felkapott
sztárriportere is az utazók között volt. A kollégái pezsgővel ünnepelték azt a
tényt, hogy évekre megszabadulnak egy nagy konkurensüktől, és mindnyájan
személyesen akartak meggyőződni róla, hogy valóban elhagyja-e a Földet ez
a szőke dög. Soha ilyen pontosan dokumentált űrhajó indulást nem láthattak
a TV-csatornák nézői, mint most. A védőruha felvételétől a kabinban való
elhelyezkedésig minden lépést, minden kézmozdulatot kamerák százai
rögzítettek. Amint a hosszú, hengeres test elemelkedett a talajtól, az
operatőrök, a tudósítók és a segédszemélyzet tagjai kis csoportokba
összefogódzkodva táncoltak és integettek az űrhajó után.
- Milyen kedvesek - gondolták a nézők. - Ez az igazi kollegiális szellem.
- Isten veled, Helen! Érezd jól magad! - üvöltözték a megkönnyebbült
riporterek. - És vissza ne gyere! - tették hozzá magukban.

o o o

Az űrhajó legénysége a következőkből állt: Veerhoven professzor mint

parancsnok, Georg Dahl vezető asztronauta mint navigátor, Philip du Fleur
biokémikus, Dr. Max Fish orvos és pszichiáter és Helenie Bancroft újságíró.
A tervek szerint 4-4,5 évet töltöttek volna együtt egy tágasnak nem
mondható űrhajóban, minden emberi környezettől több millió kilométerre. A
nem mindennapi pszichés megterhelést Max Fish különleges tréningjei voltak
hívatva elviselhetővé tenni. A tréningek alapgondolata jó volt - állandó
meglepetésekkel szándékozta frissen tartani az utazók egymás iránti
érdeklődését -, de ez az igyekezet jó néhányszor balul ütött ki. Már az első
lépés sem bizonyult túl szerencsésnek.
- Mr. Dahl!
- Igen, Mr. Fish?
- Foglalkoznunk kellene az Ön lelki higiéniájával.
- Valóban, Mr. Fish?
- Úgy gondolom, hogy Önben nagyon sok elfojtás munkálkodik.
Georg Dahl elgondolkodott. Ez a lélekbúvár most ráhibázott. Bizony,
baromira utálta, ha macerálták. Mivel magányos és töprengő alkat volt,
legszívesebben csirájában elfojtott volna minden társalgási kísérletet, viszont
mivel udvarias és béketűrő is volt, ezért a feltett kérdésekre kötelességtudóan
válaszolt, következésképpen a nekiszegezett kérdésekkel lehetett a
legjobban sarokba szorítani a két ellentétes erőhatás között vergődő akaratát.
És ezt a belső harcot valóban igyekezett eltitkolni a külvilág elől.
- Nyert, dokikám - ismerte be nagyon konzekvensen Dahl, és faképnél
hagyta a magában már egy hosszú és élvezetes terápiára készülődő
pszichiátert.
De korántsem volt mindenki ilyen zárkózott. Helen öntötte magából a
különböző lelki diszfunkciókra utaló gondolatait, és boldogan
engedelmeskedett Dr. Fish terapikus célzatú utasításainak. Így hétről hétre
személyiségének más-más, eleddig elnyomott rétegét engedte irányító
szerepbe. Hol szipogó kislányként, hol gondoskodó anyaként, hol dévajul
kacagó „végzet asszonya”-ként viharzott át az űrhajón. Ezek az akciók
valóban biztosították a szükséges változatosságot az űrhajósok életében.

o o o

Utazásuk első éve szinte eseménytelenül telt el. Veerhoven professzor

néhanapján felhívta a figyelmüket egy-egy érdekességre, de utóbb mindig
kiderült, hogy amit láttak, az nem az volt, mint amire gondoltak, és amire
gondoltak, azt valójában nem látták.
 Egy kékeszöld csíkról például kiderült, hogy az volt a Jupiter, a sok kis
gömböcske, amiről meg azt gondolták, hogy az aszteroida övezet részei, az
űrhajó külső kameráján képződő oxigén-buborékok voltak.

o o o

A bonyodalmak a második év vége felé kezdtek jelentkezni. A szokatlan

események sorát Georg Dahl, a hallgatag navigátor meglepetésszerű tette
nyitotta meg. Egyszerűen odament a dokihoz, és megszólította.
- Beszélhetnék veled, Max? - kérdezte életében talán először.
- Miért is ne, Georg - válaszolta megdöbbenését rutinosan palástolva a
pszichiáter.
- Valamit el szeretnék mesélni neked, de attól tartok, ki fogsz nevetni.
- Az bizony meglehet. De azért csak meséld.
Hát így történt, hogy Georg Dahl elmesélte egy álmát egy másik
embernek.
- Már az is furcsa - kezdte Dahl -, hogy egyáltalában álmodtam. Soha nem
szoktam álmot látni, vagy legalábbis nem őrzöm meg az emlékét. És mindjárt
egy ilyen... hogy is mondjam... egy ilyen vad álommal kezdem...
- Vad? - kérdezett vissza a doki.
- Nem tudom másképp minősíteni. Vad és őrült álom volt. Csak nem
kezdek becsavarodni!?
- Na, meséld csak el azt az álmot!
- Tulajdonképpen egy primitív és banális fantasy filmrészlet volt, ami azért
külön furcsa, mert egész életemben betegesen irtóztam ettől a gyermeteg
műfajtól. Tehát üvöltően giccses színpadi díszlet háttérből - műfelhők
tömkelege, villogó fényeffektusok, bádogedényekkel imitált égzengés és
szélgéptől hajladozó papírmasé faágak - előtűnt egy lovas. A lónak tigrisfogai
voltak, krokodilszeme és medvekarma, és az orrlukaiból mérgesgázok
lövelltek elő. A lovas testét fényes páncéllapocskák fedték, elektromos
szikrákat szóró áttetsző köpeny lebegett utána, és mindkét kezében egy-egy
fegyvernek látszó, hosszúkás fémszerkezetet tartott. Végülis az egész inkább
nevetséges lett volna, mint félelmetes, ha nem látom meg a lovas szemét.
Hát az a szem...! Öregem! Ilyet még se rajzon, se képen, se filmen, se
életben nem láttam. Az a szem fehér volt, de nem úgy mint a vakok szeme,
hanem mint a folyékony, fehér láva - már, ha lenne ilyen. A szembogarában
örvénylett a fehér, fájó, jéghideg izzás. Nincs az ismert Világegyetemnek
olyan pontja, amihez ezt a szemet hasonlítani tudnám. A lovas engem nézett,
és lassan közeledett felém. Még most is érzem. Brrr!
- És azután?
- Azután felébredtem.
A doktor nem szólalt meg azonnal. Ettől Dahl nyugtalanul fészkelődni
kezdett.
- Biztos vagy benne, hogy soha nem álmodtál hasonlót? - hangzott el
végre a kérdés.
- Persze, hogy biztos. Nem hasonlót, de semmilyet sem álmodtam. Én
nem álmodom, és kész. A világ számomra egy fizikai törvényeknek alávetett
szerkezet, amelynek minden működése leírható a megfelelő képlettel vagy
egyenlettel. Ezek után mi a fenéről kellene nekem álmodnom?
- Hm - mondta a doki.
 - Ez már a szakvéleményed volt, vagy még csak a személyes
benyomásaidnak adtál hangot? - ironizált Dahl.
- Várjuk meg a következőt - javasolta a doktor.
- Mármint a következő álmot?
- Igen.
- Te, jó ég! Úgy gondolod, hogy most már mindig ilyeneket fogok álmodni?
- Nem gondolok semmit. Várunk.
- És nem adsz valami gyógyszert?
- Vegyél mély lélegzeteket.
- Ez igen! A négyezer éves orvostudomány kikristályosodása - dörmögött
Dahl, és elvonult a műszerei közé.

o o o

Másnap Helenie kapta el a pszichiátert.

- Ráérne egy percre, Max? - fuvolázta szirénhangon a riporternő.
Fish gyanakodva kapta fel a fejét, mert úgy emlékezett, hogy ebben a
hónapban a nő intellektuális egójának a kiteljesítésében maradtak.
- Az álomfejtés is beletartozik a szakmai palettájába, Max?
- Álomfejtés?
- Igen. Tudja, általában nem szoktam törődni az álmaimmal. Jönnek,
mennek, kavarognak kicsit az ember fejében, azután eltűnnek. De tegnap
éjjel valami más történt. Álom helyett valami mást láttam. Intenzívebb,
valóságosabb érzés volt. Talán úgy nevezhetném, hogy látomás. Egy magas,
lepelbe burkolódzott férfi jelent meg előttem, aki az égvilágon nem csinált
semmit, egyszerűen csak jelen volt. Reggel olyan könnyűnek, gondtalannak
és kipihentnek éreztem magam, mint még soha.
- Biztos, hogy férfi volt?
- Természetesen nem tudom, hogy férfi volt-e, csak érzés. A testalkata, a
mozdulatai arra utaltak.
- Látta a szemét?
- Nem. Azt hiszem nem. Kellett volna?
- Csak kérdeztem. Szóljon, ha legközelebb megjelenik álmában.

o o o

Dahl nagy gondban volt. Az űrhajó kvantumlokátora meghibásodott. Ez a

szerkezet valójában még csak kísérleti darab volt. Földi és hagyományos
űrhajózási feltételek között nem is lehetett pontosan letesztelni. Valójában Dr.
Fish erőszakosságának volt köszönhető, hogy felkerült a hajózási műszerek
közé. Még Veerhoven professzor sem tartotta fontosnak a használatát. Senki
sem értette igazán a működését, és ez nem szokta egy műszer
népszerűségét növelni. Tulajdonképpen olyasmit mért, ami nem is létezett: az
anyag és az anyag sajátenergia tartalmának különbségét volt hivatva
kimutatni, de ez a különbség valójában nem létezett. Minden tudós számára
világos volt, hogy egy adott anyag csak a rá jellemző energia mennyiséget
képes produkálni. Többet nem tud, kevesebbet nem szokott. Mi a fenét
mérnénk akkor ezzel a műszerrel? Az addigi kísérletek be is igazolták ezt a
szkepszist. A kvantumlokátor pontosan azt az eredményt mutatta, amit a
sugárzásmérők, a rádiólokátorok és az egyéb tömegszámítások. Tehát, mi
szükség lehet rá? Drága is volt, nehéz is volt, bonyolult is volt. Csak egy púp
az asztrofizikusok hátán. De Max Fish hitt benne. Ám ez a hite talán
megingott volna, ha látja az összevissza változó, különböző irányokból
érkező, és más műszerek által alá nem támasztott energia növekedéseket,
amiket az ismételt mérések nem is erősítettek meg.
Dahl is mélyen megbánta, hogy szárnyai alá vette ezt a zűrös ketyerét.
- Viiijjuu - sikkantott fel újból a gép, és gyorsan felfutó majd lenullázódó
számsorok mutatták, hogy szerinte mintegy öt Földnyi neutron-láncenergia
mennyiség villant fel és enyészett el a legkihaltabbnak számító 325
napfokperc szektorban.
- Bolond vagy te! - veregette meg Dahl a műszer platinaburáját. -
Legalább kétmillió éve nincs ott egy árva hidrogénatom sem.
- Pitty - válaszolta a gép, harmincezer atomrobbanásnyi energia rövid
feltűnését jelezve az előbbi szektor szélén.

o o o

Du Fleur volt az expedíció kakukktojása. Az az igazság, hogy az

űrhajózási hivatal nem dúskált a biokémikusokban, mert a nagy
tömegélelmezési konszernek az összes jó szakembert elcsábították, és az
ottani körülményekhez képest egy kényelmetlen űrhajóban röpködni
félfizetésért nem számított jó bulinak. Tehát du Fleur szakembernek közepes
volt, embernek még az sem...
- Hello, dokikám! - üvöltötte az egész fedélzetet betöltő hangon. - Hogy
ityeg a fityeg?!
Dr. Fish mindközül ezt az embertípust utálta a legjobban. A harsány mű-
macho-t, aki egy gyermekkori félreértés következtében változatlanul azt hiszi,
hogy ő a világ legjópofább, legrátermettebb és legtökösebb legénye, és még
akkor sem tér észhez, mikor rendre a környezete érdektelenségéből
keletkezett űrbe hullanak mesterkélt gesztusai. A doktor idegességének
azonban az volt a legfőbb oka, hogy még nem talált megfelelő ellenszert erre
a viselkedésre.
- Üdv, Phil - motyogta enerváltan.
- Dobjunk be valamit a helyi csapszékben, és analizáljunk egy-két szaftos
pszichét! Ha-ha! - vidult tovább saját viccén du Fleur.
- Mit kívánsz tőlem? - öltötte fel jól bevált semleges arckifejezését Dr.
Fish. A pszichiátereknek valószínűleg külön leckéket adnak kifürkészhetetlen
arcmimikátlanságból.
- Oké! Félre a tréfát. Van itt egy kis bibi, amit meg kellene dumcsiznunk.
Az a helyzet, hogy ettől a nagy fene repkedéstől valami zakót kaphatott az
agyam, és mindenféle sületlenségeket bugyborog itt össze nekem. Eddig az
volt a gyakorlat, hogyha ledőltem szunyálni, elvoltam mint a falba vert szög,
legföljebb néha elfantáziálgattam valami bögyös macáról, ami, ugye, elég
egészséges dolog nálunk, férfiaknál, hehe. Erre most mi történik? Ahogy
behunyom a szemem, beindul a távoktatás, de nem ám az enyém - nehogy
azt hidd! - valami más krapeknak a filmjét dugták a gépbe tévedésből.
Kapisgálod a problémát, öreg?!
- Hogyne! Nagyon érdekes. Folytasd csak! - válaszolt a doki.
- Szóval mindenféle lökött álmokat látok ilyen turbános, lepedőbe csavart
ipsékről, meg tevékről, meg sziklákról, meg ilyen történelmi izékről. Hát ki a
szart érdekel ez? Engem nem, az biztos. Én nem akarok ilyeneket álmodni.
Érted már? Szóval agyaljál egy kicsit ezen! Jó? Hiszen ezért kapod a zsetont.
Na, csáá - röffentett egyet búcsúzóul, és elviharzott.
- A fenébe! - gondolta Fish.

o o o

- Újból megjelent!! - rontott a pszichiáterre a riporternő.

- Jó-jó. Mesélje el.
- Nem tudom biztosan, hogy el akarom-e mondani...
- Akkor miért keresett fel?
- Értsen meg, doki! Kissé kényes tartalmú álom volt.
- Egy pszichiáternél nem számítanak különlegesnek az ilyen esetek.
- Hát jó, essünk túl rajta. Szóval, megjelent ugyanaz a fehérköpenyes
alak. Most hosszabb ideig láttam, de változatlanul nem csinált semmit. A
különbség az volt, hogy a látomás alatt egy szokatlan, bizsergető érzés
kerített hatalmába...
- Szexuális izgalmat érzett?
- De, doki!!
- Igen vagy nem?
- Na, jó. Hasonlított hozzá, de gyengébb intenzitású, viszont kiterjedtebb
volt. Szinte az egész testemben szétsugárzott.
- Érintkeztek egymással?
- Hozzám sem ért.
- Tudja, Helen, ilyen hosszú űrutazások alkalmával előfordul - noha
testműködésünk lelassul -, hogy spontán nemi örömérzetet élünk át.
Tekintsük ezt a modern technika ajándékának. De ez nem szoríthatja ki a jól
bevált...
- Maga egy mocskos disznó!!
- Óh... én kizárólag tudományos...
- Slussz! Téma lezárva.

o o o

- Kedves Max - szólította le a magába mélyülten bolyongó pszichiátert a

professzor. - Szakítana rám egy kis időt?
- Hogy kérdezhet ilyet, professzor?! - tért magához Dr. Fish. - Boldog
örömmel állok a rendelkezésére. Nem akartam zavarni a professzor urat, de
már rég esedékes lett volna egy konzílium.
- Nem-nem, Max. A saját ügyemben zavarnám. Tudomásomra jutott, hogy
expedíciónk személyi állományának meglehetősen aktivizálódott a tudatalatti
tevékenysége, főleg, ami az alvási időszakokat illeti. Szeretném megosztani
magával az én ilyen irányú tapasztalataimat is.
- Netán professzor úr is furcsa álmokat lát?
- Na, igen. Lehet mondani. Amennyiben az furcsának minősül, ha egy 63
éves kozmofizikus a világ első saját-téridő generátoros űrhajóján repülve
álmaiban azt képzeli, hogy egy ócska, öszvér vontatta fabatárban utazik.
- Talán gyermekkori emlékképek.
- Városi gyerek voltam, és még múzeumban sem láttam hasonlót.
 - Ez egy békés és egyszerű álomnak tűnik. Miért gondolta úgy, hogy meg
kell osztania velem?
- Még nincs vége. Útközben találkoztam három öregemberrel. De nem
közönséges alakok voltak, hanem inkább szimbolikusak. Az öregség és az
emberi nyavalyák minden jelét hordozták a testükön. A harmadik egy
valóságos csontváz volt. Talán a halál maga.
- A halál gyakori szereplője... - de nem tudta befejezni a mondatot, mert
Dahl robbant közéjük. Lihegett, ami meglehetősen furcsa volt, hiszen az
űrhajón nem voltak akkora távolságok, amitől ki lehetett fáradni.
- Baj van, professzor!
Ez az a mondat, amit az űrhajósok babonásán kerülnek. Olyan
körülmények között, amikor az ember csak magára van utalva, és életére
körülbelül tízszer annyi veszély leselkedik mint otthonában, a pánikkeltés
nem a legszerencsésebb magatartás. Veerhoven már kinyitotta a száját, hogy
közölje ezt a navigátorral, de annak olyan rémület sugárzott a szeméből,
hogy visszacsukta a száját és elindult.
Mindenki a vezérlőteremben szorongott. Felváltva néztek az idegesen
magyarázó Dahlra és a kvantumlokátor apró monitorára. Minden
igyekezetükkel próbálták megérteni a helyzetet.
- Az energiakibocsájtás szabálytalan és helyhez nem kötött... és nem
egyszerűen szabálytalan, hanem kevert fajtájú is... ami azt jelenti, hogy...
szóval... hol lökéshullámokként jelentkezik, hol pontszerű kisugárzásként, hol
nagy kiterjedésű felületi energiaként...azután néha vákuumenergia
jellemzőket mutatnak... szóval... szóval egy nagy káosz az egész... én még
ilyet... ilyet nem láttam...
- Mi sem - szólalt meg Veerhoven nyugodt hangon -, de ez még nem
jelenti azt, hogy kétségbe kell esni. Minden jelenségnek van magyarázata.
Előbb vagy utóbb...
- Először azt hittem, hogy meghibásodott a műszer – folytatta Dahl,
mintha a professzor szavai el sem jutottak volna a füléig. - Azután eszembe
jutott... eszembe jutott, hogy matematikailag kellene kielemezni... betápláltam
a komputerbe a megjelenési adatokat... a valószínűségszámítási
rendszerben nincs eredmény... vagyis az eredmény nem eredmény... szóval
nulla végtelen permutáció jött ki... érti, főnök! - üvöltött már izgalmában a
navigátor. - Szóval, eddig ez csak elvileg volt lehetséges... az elméleti
matematika elvont világában... de a valóság nem ilyen... érti, professzor? ... A
VÉGTELEN NEM ÁTÉLHETŐ VALÓSÁG!
A többiek csak most kezdték kapisgálni, mitől is izgult így be a navigátor.
- De, Georg - vette át a szót a professzor -, ez a műszer még nincs is
hitelesítve. Soha, senki nem volt képes kontrollszámításokkal igazolni a
működés helyességét. Ez csak egy fikció. És még ha így is lenne...
- Hát nem érti, professzor?! - érvelt tovább indulatosan Dahl. - Ezt a
műszert pontosan erre találták ki! Nem lehet hitelesíteni egy olyan mérést,
aminek az adatait más műszer nem mutatja ki. A mi téridő kontinuumunk
mérhető anyagenergiája szempontjából a nem-anyagenergia-energia nem
energia, tehát nem mérhető...
- Georg, Georg - nyugtatta Veerhoven. - Nem látom okát az izgalomnak.
Miután szubanyagi közegben utazunk, lehetnek előre nem látott
kísérőjelenségek. Ha elveszti a fejét, azzal mindnyájunk életét veszélyezteti.
 - És a paralel-moduláció? - zihált változatlanul Dahl. – A valóság-
nemvalóság kölcsönhatás mechanizmusa nem értékelhető! Kicsúszunk a
lehetséges röppályákról...
- Mi a fenéről beszélnek maguk egyáltalán? – vakkantott közbe du Fleur. -
Talán minket is érint a dolog, vagy nem? Szeretnénk tudni, hogy miről is van
szó!
A professzor elgondolkozott egy percre. A kérdés jogos volt, ugyanakkor
nem ingathatta meg őket a biztonságérzetükben, továbbá nem mondhatta el,
amit ő sem tudott, hogy valójában mi is történt.
- A lényeget tudják - kezdett a magyarázatba -, a részleteket meg nem
értenék. A saját téridő-generátoros utazó egységek jellemzője, hogy
röppályájuk minden pontjára nézve hatástalanítják a Naprendszer illetve a
Világegyetem erőhatásait: a gravitációt, az alfa-energia és a foton sugárzást.
Ezáltal bizonyos szempontból, ideiglenesen kikerülnek a Világegyetem
anyaghalmazából. Ezt az állapotot hívják szubanyagi szintű, utazásnak. Na,
már most, az űrhajó röppályájának előzetes számításai közben egy apró kis
eltérés mutatkozott a Világegyetem össz-energia mennyisége és a valós
energiahatások között, az utóbbi javára. Magyarul: a Világegyetem
sajátanyag halmazából eredő energián kívűleső energiamennyiséggel is
számolnunk kellene.
Ezt azonban a jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk meghatározni.
- Tehát vakon repülünk a semmibe - foglalta össze du Fleur a professzor
szavait.
- Ez azért túlzás. Minden űrutazásnál van legalább egyezreléknyi
bizonytalansági tényező, amikor a problémákat az adott helyzetben
rögtönözve kell megoldani. A kockázatunk nem nagyobb, mint amikor egy
háziasszony elmegy vásárolni, de nem tudja, esni fog-e vagy havazni, ezért
csizmát is húz és esernyőt is visz, de közben kisüt a Nap.
- Aha. Szóval, ha „kisüt a Nap", kibújunk az űrhajónkból és átöltözünk
valami könnyebbe. Erre gondolt, professzor?
- Ne gyerekeskedjen, du Fleur! Nem ez az első eset, hogy egy űrhajónak
menet közben kell módosítani a röppályáját. És még nem is tartunk ott.
Egyenlőre annyi történt, hogy egy műszer jelzett valamit, amiről nem tudjuk,
hogy micsoda, nem tudjuk, hogy mekkora, és nem tudjuk, hogy ott van-e,
ahol van.
- Amennyiben az „ott" helyhatározó megfelelő egy nemlétező hely
körülírására - tette hozzá Dahl igen éleselméjűen.
- És mi a helyzet ezzel a nulla-végtelen permutációval, vagy mivel? -
kérdezett közbe Helenie is.
Dahl nagy levegőt vett.
- A végtelen fogalma az elméleti matematikusok gumicsontja. Egy
gyakorlati szakember számára nem létezik ilyen érték. A végtelen nem vihető
be egy szerkezet vagy egy irányított mozgás megtervezésébe. A fizikai és
fiziológiai folyamatok, mint a mi életünk vagy űrutazásunk, valójában mindig
véges térben és időben zajlanak. Üljön le akár a legintelligensebb számítógép
elé, és rá fog jönni, hogy a végtelen fogalmával az sem tud mit kezdeni. Jó,
ha tönkre nem teszi a memóriáját egy ilyen problémával. A kvantumlokátor az
egyetlen szerkezet, amely képes értelmezni ezt a fogalmat, és képes a
számításaiban alkalmazni is. Most éppen ez történt. Az emberiség
történetében először kerülhetünk érintkezésbe, pontosabban megfigyelhető
közelségbe, egy a végtelenség tulajdonságát tartalmazó, nem elméleti
jelenséggel. Két heti útra vagyunk attól a szektortól, ahonnét a mért adatok
zöme érkezett.

o o o

Dr. Fish nem vett részt a vitában. Csak állt és figyelte a társait. Másnap du
Fleur fogta meg a karját.
- Kérlek, Max! Nem érzem jól magam.
A férfiasság szobra most zöld volt mint az uborka, és szemei alatt
tekintélyes karikák húzódtak.
- Mulattál az éjjel? - kérdezte a pszichiáter.
- Inkább az a gyanúm, hogy velem szórakozik valaki. Alig aludtam. Amint
lehunytam a szemem, egy büdös nagy barlangba zuhantam álmomban, és
mindannyiszor egy fehérruhás pofa termett elém, és értelmetlen dolgokat
karattyolt a fülembe. Olyan nyomasztó volt az egész, hogy inkább
felébredtem. De nem bírtam sokáig, és ahogy újból húztam a lóbőrt,
kezdődött minden elölről. Segíts rajtam, Maxi Az a fehérruhás pofa ki fog
csinálni engem! Adjál valami nyugtatót!
- Nem lehet, öregem! Te is tudod, hogy nem lehet. Itt fent minden sokkal
erősebben hat, mint a Földön. Lassabban üríti ki a szervezet. Beveszel egy
nyugtatót, és három napig kómában fekszel tőle. Ezt nem kockáztathatjuk
meg!
- A fene egyen meg, Max! Miért nem te álmodsz ilyeneket?!
A dühösen elcsörtető du Fleur majdnem fellökte a navigátort.
- Ezt meg mi lelte?
- Rosszat álmodott. Van ilyen.
- Hát, ami az álmokat illeti, én sem panaszkodhatom. Megjött a második.
- Aha. És?
- Nagyjából ugyanazt a környezetet láttam, mint az első alkalommal. Akár
egy giccses operett-nyitányban, fehér felhőn lovagolva lebegett be az
álmomba egy fehérruhás alak, és egy sarlót tartott a kezében. Majd hirtelen
váltott a kép, és a sarlós alak vad dühvel csapkodott egy szőlőskert közepén.
Duzzadó szemű, hatalmas fürtök repkedtek szanaszét. A következő képen
nagy sajtárba préselték a lekaszabolt szőlőfürtöket. A sajtár alján bugyogott a
must. De ahogy jobban megfigyeltem, egyre inkább az volt az érzésem, hogy
vér, emberi vér csurog az összesajtolt szőlőszemekből. Akartam is szólni a
sarlós alaknak, hogy valami nem stimmel, állítsák le a sajtolást, de mielőtt
megszólalhattam volna, az alak rám nézett, és én meg sem bírtam szólalni.
Ugyanaz az izzó fehér, örvénylő szemű démon volt, mint az előző álmomban.
Ki ez az alak, Max?
- Ez a te álmod, Georg. Neked kell tudni, hogy kiről álmodsz.
- Hát, éppen ez az! Egyre kevésbé hiszem, hogy az én álmom.
- És mégis, mit gondolsz? Hogy valami idióta horrorfilmbe csöppentünk,
és egy nyáltól szörcsögő űrlény bújt el a hajón, aki éjszakánként
előlopakodik, hogy kiszívja az agyadból az álmodat, és helyébe a sajátját
fecskendezze beléd?
- Nem. Ilyesmi nem fordult meg a fejemben. De nem tűnt fel neked, hogy
du Fleur is furcsa álmokról panaszkodik? Nincs itt valami összefüggés? A
többieket nem kérdezted?
 - Szerintem, ti baromian unatkoztok. Azért van ez a nagy álom-dömping.
Majd szólok a professzornak, hogy találjon ki plusz feladatokat a számotokra.
Na, eredj a dolgodra!
Dr. Fish elgondolkodott. A régi igazságok mindig bejönnek.
Reménytelen dolog bármit is titokban tartani. Bármennyire is igyekezett
elhallgatni a problémát, egyre inkább úgy látszott, hogy ezek az álom-ügyek a
fejére nőnek. Beszélnie kell a parancsnokkal.
Már indult volna a professzorhoz, amikor a háta mögül pisszegést hallott.
Ez meglehetősen furcsa kommunikációs jel egy űrhajón, de nem elemezgette
a jelenséget, inkább megfordult. Helenie Bancroft integetett neki egy félig
nyitott ajtó mögül.
- Jöjjön be, doki! - lapátolt egyre hevesebben a kezével a riporternő.
- Hírbe fog hozni - jegyezte meg vigyorogva Dr. Fish.
- Mondja, nem hagyhatná abba a süket, férfisoviniszta szövegeit?!
Beszédem van magával.
- Hallgatom, Helenie - vált hivatalossá Fish.
- A helyzet komolyra fordult. Éjjel intenzív testérzet kisérte az
álomképeimet.
- A múltkor azt mondta, nem akar erről többet beszélni.
- Igen, de bízom benne, hogy végső esetben maga is le tud mondani a
férfiak szokásos infantilizmusáról. Érzem, hogy baj van, éspedig nemcsak
velem, hanem mindnyájan valami szokatlan rémségbe sodródunk. Higgyen a
nők hatodik érzékének.
- Meséljen el mindent, ígérem, hogy teljes diszkrécióval kezelem. Tudja,
Helen, nekem is rossz előérzeteim vannak, de nem szándékoztam fölösleges
nyugtalanságot kelteni.
- Éjjel megint megjelent a szellemalak álmomban. Hosszan és
mozdulatlanul lebegett előttem. Én újból végtelen nyugalmat és az egész
testemben eláradó kellemes zsibbadtságot éreztem. Azt kívántam, hogy
minél tovább tartson ez az érzés, de közben meg is ijedtem, mert a tudatom
egy pislákoló részével azt a veszélyt is felfogtam, hogy akár örök álomba is
ringathatom magam, hiszen nem kívántam megszakítani ezt a csodálatos
álmot. De ezután történt valami más is. A szellemalak rám nézett. Azok a
szemek! A két írisze fehéren örvénylő energiaforrás volt. Hihetetlen erőt,
ugyanakkor végtelen gyengédséget sugároztak. Ez a lény szeretett engem.
Érti, doki?! SZERETETT!
És akkor bekövetkezett az, amit á mocskos fantáziájával már megjósolt:
egy valóságos orgazmust éltem át. Mikor felébredtem, gyenge voltam és
mégis kipihent. Már nem érdekelt, hogy mit fog gondolni rólam, és az sem,
hogy a többiek mit gondolnak, és őszintén szólva az egész expedíció nem
érdekel már. Valami változás történt bennem. Egy jó és félelmetes változás.
Ért engem, doki?
Dr. Fish nagyon szomorúan bólogatott.
- Azt hiszem értem, Helen. Sőt, talán jobban értem, mint maga. De erről
korai még beszélni. Rövidesen mindnyájan leülünk egy beszélgetésre, mert
valóban leselkedik ránk egy titokzatos erő. Addig feküdjön le és pihenjen.
Magára fér.

o o o
 Másnap reggel a professzort és a navigátort együtt találta a vezérlő
teremben. Csendben megállt mögöttük, mert épp beszélgettek.
- Elképzelésem sincs róla, professzor, hogy milyen jellegű energia-
megnyilvánulások lehetnek. Egyet tudok csak biztosan: amióta először
észleltük a kvantumlokátorral a jelenlétüket, azóta a látszólagos szabálytalan
viselkedésük ellenére egyfajta összerendeződést is mutatnak. Éspedig pont
abban a szektorban, ahová tartunk, illetve ahol át szándékozunk lépni a
Naprendszer határát.
- Ez pedig, ha nem tévedek - vette át a szót a professzor -, azt jelenti,
hogy értelmes lényektől származnak, hiszen képesek irányított mozgásra,
továbbá azt is jelenti, hogy ismerik az útirányunkat. Annak az esélye, hogy
véletlenül gyülekeznek ott, ahová mi is igyekszünk, körülbelül egy a
húszmillióhoz.
- Megjegyezhetnék valamit, professzor? - kottyantotta közbe a pszichiáter.
- Természetesen, Dr. Fish. Hallgatjuk.
- Véleményem szerint, amennyiben a további megfigyelések is igazolják
az irányított helyváltoztatást, akkor ezt kommunikációs kísérletként is
értékelhetjük, aminek a tartalma elég nyilvánvaló: a Naprendszer
elhagyásának a veszélyére hívja fel a figyelmet.
- Ez csak abban az esetben lehet igaz, Max - válaszolt a navigátor -, ha
jóindulatú hozzáállást feltételezünk róluk.
- Ha ártani akarnának - folytatta az érvelést a pszichiáter -, ismerve az
erejüket és helyváltoztatási képességüket, valószínűleg már megtehették
volna.
- Ne felejtsék el az urak - szólt közbe a professzor -, hogy az az energia
mennyiség, amit a kvantumlokátor kimutat, még ha kontrollszámítások híján
el is fogadjuk valós adatoknak, nem a mi létformánkra jellemző anyagi világ
síkján jelentkezik. Most egy speciális helyzetben vagyunk, ami űrhajónk
különleges téridő kezelési módszerének köszönhető. Másfajta utazási
technika igénybevétele esetén fel sem fedeztük volna ezt a jelenséget.
- Erre viszont szintén nincs bizonyíték - jegyezte meg a lehető
legszerényebben a navigátor.
- Mindent egybevetve - érkezett végszóra du Fleur -, óriási baromság volt
fedélzeti fegyverek nélkül útra kelni.
- Ezt az érvelést már a klasszikus retorikában is úgy minősítették, hogy:
köhög a bolha - jegyezte meg Dahl.
- Még mindig jobb, ha köhög, mintha csendben szétlapítják!
- Azt hiszem, van elég valós problémánk - utasította rendre du Fleurt a
prof. - Szükségtelen a feltételezések világában is keresgélnünk.
- Ha már a problémáknál tartunk - ragadta meg az alkalmat Dr. Fish -,
nem véletlenül kerestem a professzor urat. És talán szerencsésebb, hogy a
többiek is itt vannak. Jeleznem kell, hogy nem a vándorló energiamezők az
egyetlen különleges esemény, ami körülöttünk zajlik. Az elmúlt hetekben az
űrhajó minden utasa, beleértve a professzor urat is, felkeresett, hogy
szokatlan álmairól számoljon be.
- Nocsak! - kapta fel a fejét du Fleur. - Hát mindenki becsavarodott,
nemcsak én?! Ez azért megnyugtató.
A négy férfi fürkészve egymásra nézett.
- Javaslom - folytatta Dr. Fish -, hogy a jövőben közösen beszéljük meg az
ilyen irányú tapasztalatainkat.
 - Rendben - morogták nem túl nagy meggyőződéssel a megzavarodott
asztronauták.

o o o

A következő pár nap eseménytelenül telt el. Ám, ahogy azt Dr. Fish várta,
egyszerre rohanták meg újabb álmaikkal.
- Megint rám talált a rohadék! - rontott Maxra a biokémikus. - El nem tudod
képzelni azt a kuplerájt, ami körülvett álmomban. Aki létezik ocsmány ember,
az mind ott nyüzsgött ma éjjel. Minden tolvaj, csaló, hazug, perverz gyilkos
gazember az én álmomban adott randevút egymásnak. És akkor megjelent
ez a valami, és azt akarta, hogy tegyek rendet köztük. Nem tudom, hogyan
beszéltünk, de végre megértettem, mit akar. Én hagytam volna a francba az
egészet, de ő kényszerített, hogy maradjak, és tegyek törvényt a sok büdös
csibész között. Tegyek törvényt... látod, még ezek a kifejezések is. Ezelőtt
eszembe sem jutott volna...
- De jó, hogy itt vannak - jelent meg a professzor is. – Egy igen kellemes
élményemet szeretném megosztani magukkal. Egész éjjel az a megnyugtató
álmom volt, hogy ültem egy terebélyes fa alatt, és a világ ingerei szabadon
áramlottak át rajtam. Azután egyszerre csak megjelent a előttem egy
húsoslevelű növény, melynek a közepe a szemem láttára bomlott nagy, zöld
bimbóból hófehér, méltóságteljes virággá.
- Jó maguknak, professzor - csatlakozott Georg Dahl is a társasághoz. -
Nekem mindig csak a rémségek jutnak. Most is egy sokfejű szörnnyel
viaskodtam álmomban. A tengerből emelkedett ki, és el akart pusztítani
minden élőt maga körül. Volt ott tűz, jég, lávafolyam, vér és váladék.
Harcoltam vele, de ahány sebet csak ejtettem rajta, mind behegedt azonnal.
Reménytelennek látszott a dolog, és azt hiszem, engem is elintézett. De hogy
mi is történt valójában, arra már nem emlékszem.
- Nézzék! - mutatott a vezérlőpultra a professzor. A kvantumlokátor
jelzéseit átirányították egy nagy monitorra, hogy jobban kivehetők legyenek a
változások. Már szinte lángolt a virtuális látóhatár körülöttük. Kétnapi útra
voltak a Solar-övezet határától, két napra attól a ponttól, ahol az ember
Napjának minden hatása megszűnik. A képernyőn, mint egy nagy bozóttűz,
égett, szikrázott az őket körülvevő tér. Az energiafelvillanások szinte
folyamatos tűzfüggönnyé értek össze. Akármik is voltak ezek, az ő
fogadásukra gyűltek egybe. Döbbenetesen szuggesztív kép volt. Egy percre
elfeledkeztek arról, hogy ez a látvány csak a képernyőn van jelen, és
mindnyájan a fülke ablakához rohantak. De a vastag üvegen át csak a világűr
kékeszöld, halotti csendjére nyílt kilátás.

o o o

A hangulatuk óráról órára feszültebb lett.

- Elő a farbával, Max! - pattant fel ingerülten du Fleur. – Hetek óta csak
bölcs mosollyal járkálsz itt köztünk, csendesen bólogatsz a világ legidiótább
történeteire, mintha mindez csak a hülyék számára volna talány, de egy ilyen
nagyokos, mint te, pontosan látja az okokat és az összefüggéseket. Te tudsz
valamit, és elhallgatod előlünk! És egyáltalán: mi a helyzet veled?
 Túlságosan tetszik neked ez a szerep: az ápoló az őrültek között. Te
miért nem mesélsz, Max?! Te is álmodsz! Tudom!! Látom a szemeden, Max!
Gyerünk! Ki vele! Mit álmodik a nagy tudós, az asztronauták pszichiátere?
Most senki nem csitította du Fleurt. A három férfi meredten nézett Dr.
Fishre, és várt. Sok időbe telt, míg a doki megszólalt.
- Az álmaitokban valójában semmi furcsa nincs – kezdte nagyot nyelve -,
hacsak az nem, hogy éppen ti álmodjátok. Rakjátok egymás mellé a
történeteket, és mindjárt világos lesz az összefüggés. Az égi lovas, a fehérbe
öltözött, nyugalmat sugárzó alak, a sivatagi vándorok, a női lelket hatalmába
kerítő földöntúli erő, a három vén, a meditáció nagy barlangja, a meditáció
nagy fája, a véres aratás, az igazságosztó kéz, a szimbolikus lótuszvirág, az
apokaliptikus fenevad... Mik ezek?
A csendet Veerhoven professzor fátyolos hangja törte meg.
- Vallási szimbólumok... Igen... Mindegyik az...
- Úgy van - folytatta Dr. Fish. - Jézus, Mohamed és Gautama herceg,
János apostol, Allah és Buddha. Az ő látomásaik és szimbólumaik ezek.
Számomra olybá tűnik, mintha ezen az expedíción megismétlődnének az
emberiség kollektív tudatalattijának nagy belső forradalmai, újból
elhangzanának az önmagáról elmélkedő emberiség válaszkísérletei, és
felidéznénk a hitbe oltott bölcsesség megszületését. Ez egy nagyszerű és
félelmetes kaland, de nem tudom az okát...
- Igen, ez valószínűleg így van - szólalt meg Georg Dahl is. - De mi
történik veled? Milyenek akkor a te álmaid? Valami azt súgja nekem, hogy ott
rejtőzik a megoldás a te fejedben.
Dr. Fish kicsit hátrább húzódott a többiektől, és összekulcsolta maga előtt
a karját. Tekintete megkeményedett, és pillantását a vezérlő fülke ablakán át
a mindent magába foglaló semmibe fúrta.
- Úgy tűnik, nekem más sors adatott meg. Nincs olyan szerencsém, mint
nektek. Nyolc évvel ezelőtt a feleségem és a lányom meghaltak egy
helikopter balesetben. Én akkor Washingtonban voltam egy konferencián.
Aznap nem tudtam lehunyni a szemem. Az én álmaim elvesztek azon az
elátkozott éjszakán. Nekem azóta mindig csak nappal van...
- Nagyon szerethetted őket - jegyezte meg halkan a professzor.
- Nem voltam velük a haláluk óráján, és furcsa módon ez ad értelmet
azóta az életemnek. Sem a helikopterből, sem az utasokból nem maradt
semmi, így, a pszichológiai logika alapján módom van a létezésük után
kutatni - minden lehető eszközzel...
Igazából még fel sem tudták fogni Dr. Fish keserű szavait, amikor újabb
megrázkódtatás elé néztek.
- Max! Professzor! - rohant be rémülten Helenie. Arca gyűrött volt,
kétoldalt könnyek nyomát őrizte, de a szeme mosolygott.
Első ránézésre képtelenség volt megállapítani, hogy mit is érezhetett. -
Terhes vagyok! Értik?! Gyereket várok! – kiáltotta elcsukló hangon.
- Ez lehetetlen! - reagált elsőként a doki. A többiek zavartan összenéztek.
Még mielőtt bármelyikük száján kicsúszhatott volna egy jóvátehetetlen
megjegyzés, ismét ő vette kezébe az irányítást. - Ez orvosilag több mint
kétséges. Túl rövid volt az idő, és a megterhelés... és egyáltalán, kiről lenne
szó...?
- Nem, nem - tiltakozott Helenie. - Nem közületek, vagyis, hát senkivel...
Istenem, de kínos! Miért kell most nekem mindenki előtt vallomást tennem?!
Hát, ha tudni akarjátok, az a helyzet, hogy én még soha nem voltam úgy
senkivel. Értitek már? Még szűz vagyok!!

o o o

Mikor az ember kilépett a világűrbe, azzal a szándékkal tette ezt, hogy

majdan megkönnyíti eljövendő utódainak az életét. Akkor még nem tudta,
hogy a létezés újabb dimenzióinak megismerése milyen hatással lesz a
Világmindenség ősi igazságaitól elszokott lelkére.
Az energiavillanások betöltötték a monitort, ami így fehér, sercegő
ürességet mutatott.

o o o

Az emberiség első kvantumlokátoros űrhajója két nap múlva elérte a

Naprendszer határát. Úgy folytak bele az ismeretlen erő tengerébe mint idő a
térbe. Láthatatlanul és leírhatatlanul könnyedén.
A Földön soha többé nem hallottak róluk.
Üzemzavar...? Hajtómű probléma...? Meteorok...? Koordinációs
nehézségek...?
Ki tudja...
 HÁGA TIVADAR
Hullócsillag
Csodálatos az augusztusi égbolt. A csillagok halvány fényükkel megannyi
ezüst gombostűfejnek tűnnek. Mindenütt csend és mozdulatlanság, teljes a
nyugalom és a harmónia.
Aztán egyszerre... villanás, mely megtöri az éj békés összhangját;
parányi fénycsóva, ami csupán egy másodpercig tartó arany ragyogás.
Hullócsillag...
Eszünkbe villan a teljesítendő kívánság, egy kacér lehetőség, egy
pillanatnyi álomvilág... s a tünemény elmúlásával a kikerülhetetlen enyészet.
Zo-Rak izgatottan nézte a radar képernyőjét.
Nem, nem lehet, hogy észrevegyenek! - idegeskedett. - Ha már nekünk
nem sikerült, legalább ők próbálják meg kivédeni ezt az alattomos halált... -
gondolt a Remény Bolygójának lakóira.
Már csak ez tartotta benne a lelket, a visszatérés lehetősége számára
nem létezett.
Lázasan lüktető agyában ismét felrémlett az elmúlt napok borzalma. Még
most is képtelen volt felfogni a civilizációja pusztulását.
Bizonytalanul felállt, majd botladozó léptekkel elindult az űrhajóban.
Minden egyes mozdulatnál úgy érezte, kiszakad a tüdeje. A fejébe nyilalló,
szűnni nem akaró fájdalom is könyörtelenül emlékeztette a start
körülményeire.
Ziháló lélegzettel állt meg a vezérlőpult előtt. Keze idegesen babrált a sok
száz nyomógomb között, s minduntalan vissza-visszatalált az űrhajó
önmegsemmisítő berendezésének piros kapcsolójához.
Inkább felrobbantom magam, minthogy a kezükre kerüljek! - gondolta,
letörölte homlokáról az izzadságot. Visszatekintett a radarra, de szerencsére
nyoma sem volt másik űrhajónak. Ám ha mégis felbukkanna...
Szép kis tűzijáték lenne... - merengett el a nyomógombra bámulva. Egy
röpke pillanatig ez a szédítő lehetőség járt a fejébe.
Ekkor hirtelen felizzott a tekintete, s kivörösödött az arca:
- De kik... kik lehetnek... ezek a... honnan törtek be ebbe... és miért, miért,
MIÉRT TETTÉK EZT??- ordította.
Zo-Rak arcán a tehetetlenség könnyei csorogtak. Megsemmisülten
bámult maga elé, majd kínzó fájdalmai ellenére egy monitorhoz lépett, s
kitekintett a végtelen világűrre.
A képernyőről hidegen néztek rá vissza a csillagok.
Fejét eszelősen szorítva igyekezett elterelni gondolatait a múltról, de
állandóan kísértették a szörnyű események. A lelki teher már a szellemi
téboly határát súrolta, de elméje még időben kikapcsolt: Zo-Rak eszméletét
vesztette.
A múlt azonban még így is ott izzott benne, visszavonhatatlanul, örök
bélyegként.
Ő társaival a Norin-2 nevű űrhajó utolsó ellenőrzését végezte. Büszke
volt rá, hogy egyike annak a szerencsés hat kiválasztottnak, aki kapcsolatot
fog teremteni a Remény Bolygójával.
Hányszor, de hányszor hallotta ezt a nevet!
A Remény Bolygója...
 Az utóbbi időben ettől zengett minden, hiszen egy régebben elküldött
bioszonda fejlett életformára utaló információt továbbított erről a planétáról!
A hír érthetően lázba hozta őket: tudósok, szakemberek, kutatók ezrei
tervezték és készítették elő a kis expedíciót a nagy útra. Az űrhajót a
legmodernebb technikába szerelték fel, s minden megtalálható volt benne,
ami az utazók kényelmét szolgálta.
Váratlan lehetőségekre számítva a Norin-2-t fegyverekkel is ellátták; nem
tudhatták a Remény Bolygójának reakcióját e galaktikus találkozásra.
Legvégső esetre egy önmegsemmisítő áramkört is beépítettek: az űrhajót
ugyanis semmiféleképpen nem adhatták egy esetleges agresszív civilizáció
kezére.
A hat űrhajós ezeket az intézkedéseket nem találta fontosnak. Ők
biztosak voltak abban, hogy a Remény Bolygójának békés lakói vannak, s
büszkék voltak rá: nemsokára találkozni fognak velük!
Zo-Rak volt az, aki mindenkinél jobban várta ezt a napot. Sok-sok éves,
talán még gyermekkori álma teljesülhet végre!
Társai és a szerelők már régen hazafelé tartottak, hogy kipihenjék
magukat a másnapi start előtt. Az épületben teljes csönd honolt, a
karbantartó robotok zümmögése is megszűnt. A biztonsági rendszer azonban
még nem zárta le a csarnokot: észlelte Zo-Rak jelenlétét.
Ő viszont nem állta meg, hogy még egyszer fel ne menjen az űrhajó
vezérlőfülkéjébe. Beült a parancsnoki székbe, s kényelmesen elhelyezkedett.
Szemeit becsukta és elképzelte az indulás mámorító pillanatát. Lélekben már
úton is volt: szinte érezte a hajtómű szédületes erejét; látta az űrhajó mellett
méltóságteljesen elúszó kisbolygókat, s gondolatban már a Remény
Bolygójának lakóiról álmodozott...
Nehezen vette rá magát, hogy visszatérjen képzeletének színes
világából, de végül, nagyot sóhajtva kinyitotta szemeit. Megszokásból
végigpillantott az ellenőrző műszereken, és meghűlt benne a vér.
A radar!!!
A műszer szerint ugyanis egy óriási VALAMI közeledett!
Nem fel-felvillanó pontocska, hanem lüktető sáv képében foglalta el
csaknem a fél monitort!
Zo-Rak első ijedtségét a bosszúság váltotta fel: meg volt győződve róla,
hogy a radar elromlott. Egy ekkora tárgynak, melynek a képe megjelent
előtte, legalább hatvan-hetven kilométer átmérőjűnek kellett lennie! Zo-Rak
ismeretei szerint ez nem volt lehetséges!
Nem tudni, mi vette rá mégis arra, hogy felugorjon, és egyre növekvő
rémülettel rohanjon a hangár kijárata felé. Talán... valami különös érzés
kerítette a hatalmába, de az is lehet, hogy felsejlett előtte a jövő egy
borzalmas lehetősége.
Még mielőtt saját szemével látta volna a katasztrófát, egy ősidőktől fogva
szunnyadó belső hang most teljes éberséggel tudtára adta a porig sújtó
igazságot: ez a város NINCS TÖBBÉ!
A látvány semmihez sem volt hasonlítható: a látóhatárt teljesen betöltő
űrhajó közeledett hangtalanul légtérben, zöldes ködfátyoltól körülölelve. E
fátyol lassan ereszkedett a fölbolydult városra, ahol kétségbeesett emberek
igyekeztek menedéket keresni a fojtogató köd elől.
 Zo-Rak megbabonázva meredt e hihetetlen képre, s hirtelen eszébe jutott
a családja. Fel sem fogta, mit tesz, ordítva futott a város felé. Néhány perc
múlva azonban kénytelen volt megtorpanni: torkában ezer tű szúrását érezte.
A zöldes, maró köd első foszlányait már odasodorta a szél...
Zo-Rak egy fél percig köhögve topogott, de rájött, hogy már nem tehet
semmit. Sarkon fordult, és mint egy tébolyodott, rohant vissza a Norin-2-re.
A végletekig összezavart, már-már az őrület határán lévő agyában
sebesen pörögtek a gondolatai:
De... hisz ez…, ez... A Remény Bolygója??... Nem! Nem lehet, hiszen
csak primitív űrjárműveik vannak! Ez más!!!... Lehetetlen, hogy mindenki... a
családom...Nem, nem igaz!... A feleségem, a gyerekek??... mind...mind...
A hangárban Zo-Rak már eszelősen viselkedett. Tudatát egy régi sláger
hangjai foglalták el, s keze is dobolni kezdett az ismert melódia kapkodó
ritmusára. Arcára ijesztő, furcsa vigyor költözött, s ott is maradt egészen
addig, míg a mellkasában érződő jeges szorítás vissza nem térítette a
valósághoz.
A vezérlőpultnál lett teljesen ura önmagának.
Bekapcsolta az űrhajó rádióadóját, de az összes, általuk használt
frekvencián csak az őrjítő csend válaszolt sürgető hívására.
Zo-Raknak nem sok lehetősége maradt.
Felnézett a kupolára. A vékony üvegen hívogatóan ragyogtak a csillagok.
Tekintete lesiklott a radarra: a mutatott kép szerint már vészes közelsége
került az idegen űrhajó. Zo-Rak tudta, hogy a hangár tetőnyílását már nincs
ideje kinyitni, de valamit cselekednie kell!
Döntött.
Beszíjazta magát az ülésbe és bekapcsolta a hajtóműveket.
A hangár teteje ezer darabra hullva nyitott utat a Norin-2-nek. Zo-Rak erős
ütést érzett, agya elhomályosult, de ebben a félig öntudatlan állapotban is
tökéletesen hajtott végre minden manővert. Az idegen űrhajóval való
összeütközés szinte csak másodperceken múlt, de sikerült elkerülnie.
A Norin-2, mint egy szemtelen légy, úgy keringett az óriási betolakodó
körül. Bár semmi esélye nem volt, de valamiféle gyenge pontot keresett, egy
csöppnyi szabad felületet, ahová támadhat, ahol kárt okozhat. Tehetetlen
dühében Zo-Rak a teljes fegyverkészletet bevetette, de minden eredmény
nélkül.
A hatalmas űrhajón a legcsekélyebb nyomot sem hagyta ez a sikertelen
próbálkozás.
Zo-Rak végső elkeseredésében a Norin-2-t fordította a betolakodónak.
Úgy érezte, neki már minden mindegy: hozzátartozói, barátai nincsenek az
élők sorában, s talán... talán az egész bolygó halott.
De akkor felcsillant egy reménysugár: és ha mégsem?
Ha ez a valami itt kezdte az iszonyatos pusztítást, akkor még a többi
várost figyelmeztetheti!
Az elkövetkező órákban azonban szétfoszlott ez a hiú ábránd: miközben
megkerülte a bolygóját, még további nyolc óriási járművet talált.
Zo-Rak hitetlenkedve, makacs elszántsággal irányította járművét a
különböző városok felé. Néhányhoz egészen közel ereszkedett, de az
utcákon csak mozdulatlan fekete pontokat látott, kik néhány órája még
vidáman beszélgető vagy éppen hallgatag lakói voltak ennek a planétának.
 A végső kétségbeesést elszánt dac váltotta föl: ő, mint az utolsó életben
maradt, még eljuttathatja civilizációja történetét s kultúráját a Remény
Bolygójára!

Zo-Rak azonban még gyanakodott: a fedélzeti számítógép memóriájából

visszakereste a radar start előtti jeleit, s ezek elemzéséből egyértelműen
kiderítette, hogy a halált hozó űrhajók nem a Remény Bolygójának művei: a
Galaxis egészen más tájáról érkeztek!
Most már biztosan tudta, mit kell tennie!!!
Végre kell hajtania, amit a népe kívánt volna tőle; azt, mit bármelyikük is
cselekedett volna az ő helyében! El kell vinnie ennek az iszonyú támadásnak
a hírét az új világ felé, s figyelmeztetnie kell őket erre a szörnyű veszélyre!
Zo-Rak a vezérlőpulthoz lépett. Beprogramozta az útirányt, s az
automatavezérlést bekapcsolva már száguldott is a Remény Bolygója felé.
Az egyik idegen űrhajó parancsnoka észlelte a Norin-2 szökését, de nem
tulajdonított neki nagy jelentőséget. Tudta, hogy egy magányos lény e
csöppnyi űrjárműben csupán egy szánalmas porszem, melyet már emlékei is
semmivé tesznek...
Annál jobban érdekelte viszont a Norin-2 útiránya: láthatatlan
radarsugarakkal követte egy ideig a mozgását, majd a kapott eredményt
értékelve már tudta is a Remény Bolygójának koordinátáit...
Zo-Rak mozdulatlanul feküdt az űrhajó padlóján.
Érzékei félúton voltak a mély álom és az eszméletvesztés között. Tudata,
mint háborgó tenger, mindig más és más gondolatot vetett a felszínre.
Legtöbbször a fiáról jelentek meg képek.
A fiáról, amint mosolyogva öleli át kedvenc reflex-játékát. Zo-Rak újra
átélte azt az izgalmat, mikor egy véletlen csengőszóra mindketten ugrottak
egy-egy nyomógombhoz, s az ügyes játék jelezte, hogy melyikük a gyorsabb.
Szinte mindig a fia nyert...
Mennyi időt töltöttek így!
A játék a lehető legváratlanabb pillanatban kapcsolta be a csengőt, és
éppen, ahol voltak, onnan rohantak a gombhoz.
Csengőszó... ugrás... lecsapni a nyomógombra... izgatottan várni az
eredményt... csöngő... ugrás...
De ez a látomás lassan elhalványult, s helyette tudata egy másik hullámot
sodort felé.
Ebben a rémképben pokoli kíntól eltorzult arcú hullák bukkantak fel, vádló,
jeges tekintettel. Mind többen és többen lettek; úgy tűnt, az egész halott
bolygó újraéledt a galaktikus koporsójából, és egyre csak közelit,
feltartóztathatatlanul, természetfölötti erővel...
Zo-Rak összerázkódva magához tért.
Minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy eltaszítsa magától e kísérő
emléket.
Kényszerítette magát, hogy ne a múltra gondoljon.
Felejtsd el a múltat, és tiéd a jövő! - motyogta.
Nem tudta, hol hallotta ezt a mondatot, mindenesetre némi megnyugvást
adott neki.
Felejt... a múltat., felej.. el... a jövő...
Zo-Rak agya kihagyott: a belélegzett füst már kezdte megbénítani
gondolatait.
 Járkálni kezdett, de lábai csak nehezen akartak engedelmeskedni.
Ennek ellenére Zo-Rak igyekezett a Remény Bolygójára összpontosítani.
Figyelmeztetni kell őket, figyelmeztetni! - suttogta elhaló hangok.
Keze görcsösen összerándult, s egész testét lázroham rázta. A levegőt is
már kapkodva vette, de megpróbált eszméleténél maradni.
Mindhiába.
Zo-Rak összeesett.
Lázas önkívületben ismét fiát látta. A mosolygó arcot, a reflexjátékot. ..
hallotta a csengőszót... kezében érezte a piros gombot...
A monitoron feltűnt egy égitest. Eleinte csak pici pont volt, aztán egyre
nagyobb lett: A Remény Bolygója!
Az automata is érzékelte a célállomás közeledtét, és várta a parancsot a
fékező manőverre. Mikor ez elmaradt, először csak villogó fénnyel
figyelmeztetett, de miután nem történt semmi, bekapcsolta a vészcsengőt.
Zo-Rak kínlódva támaszkodott fel.
Aha, szóval... szóval ugrani kell... szól a csengő!...Várj csak lurkó, most...
most én leszek a gyorsabb! - motyogta.
Zavarosan körülnézett.
A Remény Bolygója szinte az egész monitort betöltötte, de Zo-Rak ezt
már észre sem vette. Hatalmas kínok között vonszolta magát a
vezérlőpulthoz. Arcára fájdalmas fintorrá torzult egy mosoly, de ő még mindig
csak a fiát látta és a csengőt hallotta.
A piros gomb... végre megvan! - vette észre az önmegsemmisítő
berendezés kapcsolóját...
- Figyelj fiú, most én nyerek! - zihálta boldogan, s maradék erejével
rátenyerelt a nyomógombra.

Csodálatos az augusztus esti égbolt. A csillagok halvány fényükkel

megannyi ezüst gombostűfejnek tűnnek. Mindenütt csend és mozdulatlanság,
teljes a nyugalom és a harmónia.
Aztán egyszerre... villanás, mely megtöri az éj békés összhangját; parányi
fénycsóva, ami csupán egy másodpercig tartó arany ragyogás.
- Hullócsillag...- gondolta egy lány a Remény Bolygóján, valahol a
Temze partján.
Lassan becsukta a szemeit, s áhítattal szép jövőt kívánt magának.
 AZ INTERGALAKTIKUS SZÓRAKOZTATÓ
KÖZPONT HÍREI

Az Intergalaktikus Szórakoztató Központ újabb, nevéhez illő szenzációval

lepi meg olvasóit. Ez alkalommal az immár háziszerzőjükké avanzsált Felix
Wassermann tesz kísérletet arra, hogy a Világegyetem médiáiban valaha is
megjelenhető legrövidebb sci-fi novellával örvendeztesse meg a
különlegességekre éhes, vájtfülű ínyenceket.
Nem kevesebbről van tehát szó, mint egy VILÁGREKORD KISÉRLETről!!!
A rövidségében minden bizonnyal felülmúlhatatlan novella - ezt a poén
lelövése nélkül is elárulhatjuk - mindössze: öt betű. Tetszenek érteni? ÖT
BETŰ!! Illetve... de majd meglátják!
Kérjük, hogy a gyengébb idegzetűek se forduljanak el, hiszen akkor
sohasem fogják megtudni, hogy sikerült-e az egyedülálló attrakció!
Májne dámén und herren, etensün, pliiz! Három... kettő... egy... és...

FELIX WASSERMANN:

A világ legrövidebb sci-fi novellája

Ke1 - e -1

(Szerkesztőségünk szükségesnek érzi hogy némi magyarázattal

egészítse ki ezen alkotást. Bár tudjuk, hogy a mesterműveket nem kell, illetve
nem is lehet megmagyarázni, de ezúttal a teljes és katartikus megértés
feltételezi a sakk-játék fejlettebb szintű ismeretét. Azon olvasóink számára,
akik eddig elmulasztották volna a sakk szabályainak beható
tanulmányozását, elmondanánk, hogy a játékleírások nemzetközi
szaknyelvén a fenti őt írásjel a kővetkezőket jelenti: világos Király lép az „e"
egyes mezőről az „e" mínusz egyesre. Vagyis: a valódi alapkockájáról a
negatív térbe... A többit már tényleg az Önök fantáziájára bízzuk. A szerk.)