BRIAN GARFIELD

BOSSZÚVÁGY

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Brian Garfield
A m ű eredeti cím e: Death Wish
A m űv et eredetileg kiadta: Fawcett Crest Books

Copy right © 1 9 7 2 by Brian Garfield

Fordította: Mergl-Kov ács Bernadett

A szöv eget gondozta: Balogh Eszter

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN: 2 06 3 -3 84 X
ISBN 9 7 8 9 6 3 4 57 1 56 8

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 8-ban

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Schm idt Zsuzsanna
Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen
Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató
Larrynek és Lorettának
 1. FEJEZET

KÉSŐBB ÖSSZERAKTA A KÉPET , HOGY HOL IS VOLT , amikor

Esthert és Carolt megtámadták.
Valószínűleg pár perccel azután történt, hogy véget ért az
alkoholban gazdag munkaebéd az ügyfelekkel. Pault fejbe vágták
a Gibson-koktélok. Kissé bizonytalan léptekkel jött ki az
étteremből Sam Kreutzer oldalán, akivel fogtak egy taxit az
Ötvenötödik utcán. Dugóba kerültek a Times Square északi
végében, a Hetedik sugárúton, és Paulnak rémlett, hogy kis híján
megfulladt a taxi mellett álló busz miatt, ami okádta magából a
mérgező kipufogógázt.
Biztos, hogy pontosan ekkor történt.
A rendőrség feltételezése szerint tizennégy óra negyven
perckor került sor a támadásra.
Egy ólomlábakon járó munkanap közepén jártak. A járdán
turisták tömege hömpölygött és örömlányok mászkáltak üres
tekintettel és hiányos öltözékben. A sarkokon koszos pólókat
viselő férfiak árultak játékokat és öveket. Az ember nem látja,
mit tesz a légszennyezés a tüdejével, ezért nem vesz róla
tudomást. De a buszból ömlő kipufogógáz köhögésre ingerelte
Pault, ami a ginnel keveredve hasogató fejfájást idézett elő. Paul
megdörzsölte a szemét.
Sam Kreutzer rágyújtott.
– És ez egyre rosszabb lesz, úgyhogy az ember már csak a
cigaretta filterén keresztül mer levegőt venni. – A füstöt a
gyufára fújta. – Jézusom, látod ezt a förmedvényt?
– Melyiket?
– A One Astor Plazát.
Az egykori Astor Hotel helyét beton és műanyag foglalta el.
 – Találkozunk az Astor bárjában – idézte Sam Kreutzer
merengve a szállóigévé vált mondatot, ami emlékeket idézett fel
Paulban.
– Micsoda szégyen! A politikusok a vandalizmus miatt
panaszkodnak, miközben a földdel teszik egyenlővé a történelmi
jelentőségű épületeket azért, hogy legyen elég hely ezeknek a
tojástartóra emlékeztető üvegépületeknek.
A taxi megindult, és haladt egy fél háztömbnyit.
– Hogy megy a házkeresés? – kérdezte Paul.
– Semmi fejlemény. A hétvégén Westchesterben néztünk
házakat.
– Talán távolabb is érdemes lenne szétnézni.
– Nem bírnám a hosszas ingázást. Eljátszottunk a gondolattal,
hogy házat bérlünk, talán Leoniában vagy Fort Leeben. Bármit,
csak el Manhattanból! Már évekkel ezelőtt ezt kellett volna
tennünk. – Sam megpaskolta Paul térdét. – Neked és Esthernek
is ezt javaslom. Miért maradnátok, amikor többé nem muszáj
ebben a háborús övezetben élnetek?
– Egyszer már megpróbáltuk – mondta Paul, és a kezével
lemondó mozdulatot tett, elhessegetve a témát.
– Húsz évvel ezelőtt. Azóta megváltoztak a dolgok, Paul.
A Negyvenkettedik utca háztetői fölött a napsugarak a pára
miatt nedvesen csillogtak, de szerencsére a fénye túl gyenge volt,
nem irritáló.
– Te megbolondultál – jelentette ki Sam. – Azt hiszed,
megúszod annyival, hogy pókerarccal kijelented, hogy még
mindig imádod ezt a várost? Szeretném hallani az okokat.
– Ha el kell magyaráznom, akkor úgysem értenéd.
– Ismertem egyszer egy papot, aki ezzel az érvvel akarta
bebizonyítani Isten létezését.
– De ez érthető a pap esetében, mert neki nem volt szüksége
bizonyítékra.
– Ja – jött a rövid válasz. Sam mosolyogva felvillantotta
vékonyka bajsza alatt megbújó, billentyűzet hosszúságú fogsorát.
A bajuszkát a nyaraláson növesztette, és célozgatott rá, hogy
talán leborotválja. Élvhajhász kifejezést kölcsönzött neki, holott
Sam egy sovány, rendkívül érzékeny minnesotai volt, aki a
cégnél töltött nyolc év alatt ráérzett a New York-i eleganciára.
Barkója a fülére lógott, a haja vége a divatnak megfelelően
kiszélesedett; lefelé bővülő csíkos öltönyt viselt, és divatos,
feltűnő nyakkendőt; továbbá elsajátította a felső tízezer
értékeivel kapcsolatos szókimondó, tiszteletlen
megnyilvánulások egész tárházát. Ám ezek ellenére sem lett
soha igazi New York-i. A szíve mélyén megmaradt kisvárosi
fickónak.
A taxisofőr minden erejével azon volt, hogy araszolva sávot
váltson, és leforduljon balra a Broadwayről a Negyvenkettedik
utcára.
– Kész bolondokháza! – Sam a Times Square, a tömeg és a
forgalom felé intett a cigarettával. – Egyszerűen értelmetlen az
egész. Képtelenség bárkit utolérni telefonon, mert mindenki
állandóan egy taxiban ülve rostokol a dugó kellős közepén egy
megbeszélésre tartva. A telefonhálózat csapnivaló, az üzenetek
nem jutnak célba.
Sam tehetetlenül a magasba lendítette a kezét. Imádott
magyarázni.
– A kukásautók úgy dübörögnek végig az utcánkon az éjszaka
közepén, mint egy rosszul hangtompított Sherman-tank, aztán
meg legalább bő egy órát töltenek azzal, hogy csapkodják a
kukákat az ember ablaka alatt. Hóvihar esetén legalább egy
hétbe telik nekik megtisztítani az utakat. Ez kész őrület! Erre
csak egy megoldás létezik.
Paul halványan elmosolyodott.
– Értem. Egyértelmű, hogy azt szeretnéd, ha a szádba adnám
a választ. Szóval, mi a megoldás?
– A megoldás: tönkretenni a környezetet. Csak ez az egy
megoldás létezik. És akkor nem lesz mit szennyezni.
Paul udvarias nevetéssel adózott az ötletnek.
Sam folytatta:
– Fizetsz a magániskoláért, ahova a gyerekeidet járatod.
Fizetsz a bejáratnál strázsáló magán biztonsági szolgálatnak. Egy
rakás pénzt fizetsz a betörőknek és a rablóknak. Naplemente
után meg vagy fosztva a szabad mozgás szabadságától. És így
tovább, és így tovább. – Ijedten Paulra nézett. – Jézusom, mit
keresek itt?
– Pénzt, hogy megélj – felelte Paul vontatottan. – És hogy a
többiekhez hasonlóan te is ismételgethesd a szokásos
panaszáradatot.
– Nos, én legalább behúzom a kéziféket, és nem gondolkodom
a jóságról olyan szélsőséges és elmebeteg liberális módon, mint
te.
– Mégis miről beszélsz?
– Átkozottul hatalmas szíved van, Paul, ugye tudod? Mondjuk
ki: Estherrel bemerészkedtek a vadonba, és még tesztek is
valamit ellene. Nézd meg azokat az ocsmány lyukakat a
hajtókádon: mit tűztél oda? A Lindsay-kampány vagy a
Támogassuk a börtönreformot mozgalom kitűzőjét?
– Valakinek ezekkel is törődnie kell – felelte Paul.
 2. FEJEZET

ÉPP ELÉG IDEJE DOLGOZOTT AHHOZ az Ives, Gregson & Co.

könyvvizsgáló cégnél, hogy kiérdemeljen egy Lexington Avenue-
ra néző irodát a tizennyolcadik emeleten. Az ajtó füstüvegén
aranyozott betűkkel a neve – Paul R. Benjamin – állt. Kis iroda
volt, süppedős szőnyeggel és nyomógombos telefonnal. A
légkondicionáló halkan surrogott. Paul megkönnyebbülten
süllyedt bele a székbe, és lenyelt két aszpirint. Gonosz kis manók
újfent gondoskodtak róla, hogy halomban álljanak az elintézendő
feladatok, de nem látott neki azonnal. Csak ült, és élvezte az
iroda és a tömör vasbetonból készült, öreg Graybar épület
kényelmét. Biztonságot, állandóságot, szívósságot jelképezett.
Thelma az irodai telefonon keresztül odaszólt, hogy Bill
Dundee az irodájába tart. Paul nem kelt fel, hogy kezet rázzon
vele. Sose szoktak kezet fogni.
– Dögmeleg van – mondta Dundee köszönés helyett. A testes
férfi izzadt, haját akkurátusan keresztülfésülte rózsaszín
fejtetőjén, hogy elrejtse kopaszságát. Annyira kerekded volt,
hogy úgy tűnt, nincsenek is csontjai. Kezdetben Paul csak egy
kétbalkezes és fájdalmasan ügybuzgó aktakukacnak tartotta, de
mindez csak álca volt, mert később kiderült, hogy remek
humorérzéke van. Dundee elégedettnek tűnt, szinte ragyogott.
– Háborút hirdettem.
– A pénzügyőrök ellen?
– A számítógépek ellen. Nézd csak, mi van nálam. Gondoltam,
talán el akarod olvasni. Hátha téged is beszervezhetlek.
Dundee letette a könyvet az asztalra. Paul megfordította, és
elolvasta a címet. Gerilla kézikönyv számítógép-gyűlölőknek.
– Olvasd el! – ajánlotta Dundee. – Én már elkezdtem a
tiltakozást a magam módján. Ma reggel fizettem be a Con Ednek
a számlát. A csekket két centtel kevesebbről állítottam ki, mint
ami a számlán szerepelt, és vágtam két extra lyukat a
számítógépes kártyára. És mondtam Marjorie-nak, hogy
mostantól az összes bélyeg oldalra kerül, mert ez hazavágja a
mágneses szkennerjüket. – Dundee elhelyezkedett az asztal
sarkánál lévő bőr karosszékben. Elnézett az East River felé, és
úgy tűnt, mindjárt megjegyzést tesz a szabad szemmel jól látható
szmogra, de nem így történt. Dundee tősgyökeres New York-i
volt, és Sam Kreutzertől eltérően nem érezte szükségét, hogy a
városról beszélgessen.
– Van most dolgod? – kérdezte Pault.
– Nem, az előbb értem vissza.
– Á, tényleg, ebédelni voltál a fontos arizonai ügyfelekkel. Na,
és hogy ment?
– Azt hiszem, minket fognak megbízni a könyvvizsgálással.
– Tudtam, hogy ti vagytok a legjobbak. Te az érzelmeikre
hatva meggyőzöd, Sam pedig adatokkal és viccekkel
szórakoztatja őket.
– Nem biztos, hogy el akarom vállalni. Az ilyen
összeolvadások problémásak lehetnek. Emlékszel még a
Bradshaw-ügyre?
– Akkor volt Mel Gregson első szívrohama. Hogy is
felejthetném el? A minap véletlenül összefutottam az ifjabbik
Bradshaw-val a Harvard Clubban. – Dundee szomorúan ingatta
a fejét. – Generációról generációra egyre kevesebb vér van a
fiatalok pucájában. Kiveszett belőlük a férfiasság. Emlékszel a
vén szivarra?
– Bradshaw-ra? Nem, akkor én még nem is...
– Na, azért annyira nem vagy fiatal. Annyi idős vagy, mint én.
A fickó csak tizenkét éve halt meg.
– Azt akartam mondani, hogy akkor én még nem is a cégnél
dolgoztam, hanem a város déli részén.
Dundee összevont szemöldöke azt üzente: „milyen ostoba
vagyok, hogy is felejthettem el?”
– Valamiért úgy tűnik, Paul, mintha egy örökkévalóság óta
dolgoznál itt. Nem tudom, hogy ezt bóknak vedd-e. Na,
visszatérve a fiatal Bradshaw-ra... Vicces, hogy továbbra is
mindenki az ifjabbik Bradshaw-ként emlegeti, holott legalább
negyvenöt éves. Amikor összefutottam vele, eldicsekedte,
hogyan keresett tízezer dollárt a múlt hónapban shortolással,
amikor a részvények estek. Olyan bölcs megjegyzésekkel
boldogított, mint például „csak az ostobák várnak arra, hogy az
ölükbe hulljon egy hatalmas összeg”. Ennek a második
generációnak egyáltalán nincs stílusa. Bezzeg a vén róka, ő aztán
nem volt semmi! Biztosan hallottál róla mendemondákat.
– Párat.
– Ízig-vérig úriember volt. Houstonban kezdte. Bontásra ítélt
épületek tégláit gyűjtötte össze.
– Ezt nem is tudtam.
– És rajtad kívül sokan mások sem. Úgy tűnik, mindenki azt
hiszi, hogy fogta magát tizenhét évesen, leszúrt egy botot a
földbe, és azonnal olajat talált. De ez nem igaz. Bradshaw kemény
munkával gyűjtötte össze a vagyonát, aztán bevásárolta magát
az olajüzletbe. Komolyan mondom, a pasas aztán tudta, mire
érdemes elköltenie a pénzét.
– Valóban?
– Amikor először kért meg minket arra, hogy csináljuk meg az
adóbevallását, hét lányt sorolt fel egy egyszerű
költségelszámolási bizonylaton, amin az állt, hogy összesen
négyezer dollárt költött rájuk. Aztán bizalmasan megsúgta, hogy
régimódi, ezért ragaszkodik a bizonylathoz. – Dundee a fejét
rázva idézte fel a csodálatát. – Emlékszem, egyszer háromezer
dollárt fizetett egy Nieman-Marcus modellnek azért, hogy
meztelenül pózoljon az egyik kútjából feltörő olajzuhany alatt.
Szerintem még most is őrzöm valahol azt a képet, amit a Daily
Newsból vágtam ki.
– Kihalófélben vannak azok, akik így szórják a pénzt.
– És ez még nem minden. Élete alkonyán természetesen
megkente a befolyásos sajtófőnököket, hogy ne említsék a nevét
az újságokban, de egy pillanatra sem vett vissza a tempóból.
Senki sem tudott úgy szórakozni New Yorkban, ahogy ő.
Ciklonként söpört végig az éjszakai klubokban, ahol
egyhuzamban négy-öt estén keresztül élvezte a műsort. Sose
feküdt le aludni. Úgy tűnt, beéri annyival, hogy pár órát szundít
egy étterem asztalára borulva. Állandó jelleggel két vagy három
call girlt tartott a lakosztályában, úgyhogy fel sem kellett emelnie
a telefont, ha kanos volt. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy
ekkor már bőven a hatvanas éveit taposta.
Dundee halványan elmosolyodott.
– Persze nem volt egyszerű eset a vén kurafi, lassan be is
gyöpösödött, de ezzel együtt is rendkívül lehengerlő jelenség
volt. A Metropolitan és a Union League tagja volt, és tisztességes
emberek ültek az igazgatótanácsában. De én mondom neked, a
pasasnak volt stílusa. Manapság már nincsenek ilyen emberek.
– Talán jobb is így – jegyezte meg Paul szárazon.
– Nem. Manapság nem vagyunk más, csak egy hét
számjegyből álló telefonszám. Ha nem vigyázunk, a számítógépek
kiölik az életkedvet a Bradshaw-hoz hasonlókból. – Tömpe
ujjával megütögette a Paul íróasztalán fekvő könyvet. – Olvasd
el! Lefogadom, hogy csatlakozni fogsz hozzám.
Úgy tűnt, Dundee befejezte az aznapra szánt anekdotát.
Megköszörülte a torkát, és amikor ismét megszólalt, „beszéljünk
az üzletről” tónusban folytatta:
– Na szóval: Ira Nemserman. Az ostoba fajankó ismét maga
alatt vágta a fát.
– Jaj, istenem!
Dundee elővett a zsebéből két összehajtott papírlapot, és a
számítógép-ellenes könyv tetejére dobta.
– Nézd meg, és zokogj!
Paul rápillantott. Ira Nemserman a self-made man ékes
példája volt. Milliókkal dobálózott, de ha a szám után nem állt
dollárjel, az számára olyan adatot jelentett, amit valahogy kézzel-
lábbal ki kell számolnia, de azt is pontatlanul sikerült
megcsinálnia. Egyértelmű volt, hogy Nemserman saját maga
gépelte le a két oldalt, amelyen summázta az elmúlt negyedév
bevételeit és kiadásait. Valaki – feltehetően Dundee – két tételt
karikázott be rajta pirossal: egy törzsrészvénypakett megvételét
január 16-án, és ugyanennek a részvénynek az eladását június
19-én.
– Ezt nem hiszem el. Ilyen nincs – mondta Paul.
– Te is tudod, hogy a fickó még gyerek.
– Igen, egy átkozottul gazdag gyerek. Na, nem mintha ez
lenne az első eset.
 – Azt hiszem, jobb, ha felhívod.
– Istenem, legszívesebben kitekerném a nyakát!
– Előtte nem árt, ha arra gondolsz, hogy kisebb vagyont fizet
nekünk. – Dundee felkelt, jelezve, hogy távozni készül. – És
feltétlenül olvasd el azt a könyvet!
Miután Dundee távozott, Paul a telefonért nyúlt, és
megnyomta az interkom gombját.
– Thelma, legyen szíves, hívja fel nekem Ira Nemsermant!
Tíz perc múlva a titkárnő jelentkezett:
– Mr. Nemserman van a vonalban.
– Ügyes kislány!
– Benjamin?
– Mr. Nemserman – kérdezte Paul holtfáradtan –, hol van?
Olyan hangot hallott, mint amikor betondarabok robognak
lefelé egy építkezésnél használt törmelékcsúszdán.
– Az edzőterem gőzkabinjában. Mit tehetek önért?
– Tudunk beszélni?
– Természetesen. Nincs titkom senki előtt. Ezt önnek is
tudnia kell, elvégre ön a könyvelőm, ugyebár.
Paul lehunyta a szemét, és megnyomkodta a halántékát.
– Mr. Nemserman, itt vannak előttem a negyedéves adatai.
– Remek. Ezúttal szép munkát végeztem magának. Mindent
pontosan és precízen feltüntettem. A fenébe is, Benjamin, a
munka oroszlánrészét én végeztem el maga helyett! Nem
gondolja, hogy faragnia kellene a munkadíjából?
– Vicces, hogy ezt mondja, Mr. Nemserman, mert épp azon
gondolkozom, hogy megduplázom.
– Hah!
– Akadt egy kis gond.
– Még ilyet! Maga azzal jön nekem, hogy akadt egy kis gond?
Benjamin, jelenleg olyan sok minden miatt fő a fejem, hogy
leghamarabb tíz nap múlva tudok időt szakítani arra, hogy
aggódni kezdjek egy újabb probléma miatt. Főleg annak
tükrében, hogy a Dow Jones ma több mint nyolc pontot esett, a
tőzsdeindex pedig harminchat centet...
– Mr. Nemserman, ha jól látom, ön a Conniston Industries
részvénypakettjére nézve akar realizált árfolyamnyereséget
visszaigényelni, igaz?
 – Na és?
– Január 16-án megvette, tartogatta június 19-ig, majd eladta
négyszáznegyvenkétezer dolláros haszonért.
– Ez áll a papírokon, nem?
– De igen, uram. Valóban. Viszont biztos benne, hogy nem
tévedett a dátumokkal kapcsolatban? Nem lehet, hogy júniust írt
a július helyett?
– De mégis mi a francért vártam volna júliusig, amikor a
részvény olyan magasan volt júniusban?
– Mr. Nemserman, január 16. és június 19. között pontosan öt
hónap és három nap van.
– Öt hó... Ó, jézusom!
Paul a plafonra emelte a tekintetét.
– Pontosan. Realizált árfolyamnyereséget vallott be, aminek
az adója kicsivel több, mint száztízezer dollár lenne, de ez
egyértelműen befektetésekből származó jövedelemnek számít,
mivel nem tartogatta az értékpapírokat minimum hat hónapig.
Ezért az eladással kapcsolatos teljes adóbevallása valószínűleg
kétszázhetvenezerrel többre fog rúgni, mint ahogy ön számolta.
– Magasságos ég! – A férfi elhallgatott. Vagy gondolkodott,
vagy imádkozott. Végül ismét megszólalt:
– Mit tegyek?
– Fizesse be az adót!
– Egy fenét! Inkább börtönbe megyek.
– Szerintem megoldható.
– Ugyan már, Benjamin, maga a zseni. Mondja meg, mit
tegyek!
– Nos, valószínűleg ön is olyan jól ismeri a kiskapukat, mint
én.
– Egy fenét! Mégis kinek van ideje elolvasni azt a nyavalyás
apró betűs részt? – A fickó éves bruttó bevétele egymillió dollár
körül mozgott, mégsem volt ideje tanulmányozni az adókódexet.
Paul a fejét ingatta, Nemserman morgott. – Mit tanácsol?
– Nos, természetesen megvannak a szokásos trükkök. Hígítsa
fel a költségeit elképesztő méretekben, így elképzelhető, hogy
egy részét megveszik. És mondanom sem kell, hogy az
adóbevallásából lecsíphet harmincötezer dollárt, ha megnősül.
– Szó sem lehet róla.
 – Létrehozhat néhány trösztöt, amelyeket 26%-os adó terhel.
Így visszajutna a realizált árfolyamnyereség szintjére. Kicsit késő
már ezzel próbálkozni ebben az évben, de ha gyorsan cselekszik,
sikerülhet.
– Igen?
– Vagy mit szólna egy alapítványhoz? Létrehozhat egy saját
alapítványt, aminek pénzt adományozhat, majd kölcsönkérheti
az összeget az alapítványtól.
– Ennek mi a menete?
– Töltse ki az adóhivatal 1023-as nyomtatványát, és küldje
be, így adómentességet élvező jótékonysági státuszért
folyamodhat. Ha eléri, hogy az alapítványa vallásosnak vagy az
oktatás vagy a jótékonykodás iránt elkötelezettnek tűnjön, akkor
nyert ügye van.
– Akkor mire vár? Hozzon létre nekem egy alapítványt!
– Jobb lenne, ha inkább az ügyvédje intézné ezt, Mr.
Nemserman.
– Rendben, legyen, Benjamin! Köszönöm! Azonnal nekilátok.
Istenem, kész rablás, amit ezek a szövetségi fickók művelnek,
ugye tudja? Krisztusom, micsoda szemétdomb ez az ország!
– Hát, talán kifog egy megértő számítógépet.
– Ehh. – Nemserman az udvariassági formulákat mellőzve
letette a telefont, Paul pedig elképedve és hitetlenkedve dőlt
hátra a székben. Egy pillanat múlva jóízű nevetés tört fel belőle.
Az ujjait összefűzte a tarkóján, és lazán hátradöntötte a fejét.
A folyó fölötti szmog eloszlott, és látni engedte, ahogy egy
teherszállító uszály küzd az áramlattal szemben, és a
hajócsavarok felkavarják a vizet. A folyó queensi oldalán álló
erőmű csak úgy okádta a füstöt.
Paul fejfájása elmúlt, jól érezte magát a bőrében. Negyvenhét
éves volt, talán kicsit túlsúlyos, de jó egészségnek örvendett.
Ebben a korban nem volt másra szüksége, csak arra, hogy jókat
nevessen, és ez olyan barátokkal, mint Sam Kreutzer vagy Bill
Dundee, meg a Nemsermanhoz hasonló ügyfelekkel nem tűnt
megoldhatatlan feladatnak.
Az előtte tornyosuló elintézendő papírhalom felé nyúlt.
Megszólalt a telefon.
– A veje az, Mr. Benjamin... Mr. Tobey. – Thelma hangja
sürgető volt. – Azt mondja, vészhelyzet van.
Paul lenyomta a villogó gombot, inkább meglepetten, mint
ijedten.
– Igen,Jack?
– Paul, én... Valami történt. – Jack Tobey hangja hidegen
csengett, visszafojtott érzelmekről árulkodott.
– Mi a baj?
– Én nem... Édes istenem, ez nem lehet igaz! Kirabolták őket.
Az átkozott lakásban. Épp úton vagyok...
– Jack, mi a fenéről beszélsz?
– Én... Ne haragudj, Paul! Igyekszem értelmesen fogalmazni.
Épp most hívtak. Carol... és Esther. Valaki betört a lakásba, és
bántalmazta őket, de csak a jó isten tudja, miért. A mentő már
úton van velük a Roosevelt Kórház sürgősségi osztályára. Tudod,
hol van?
– A nyugati Ötvenkilencediken?
– Igen. Attól tartok, hogy... Esther nagyon rosszul van. Carol
szólt a rendőröknek, hogy értesítsenek engem.
Rendőrök. Paul pislogott, és szorosabban markolta a kagylót.
– De mi történt? Hogy vannak? Hívtad Rosen doktort?
– Próbáltam. Nincs a városban.
– Édes istenem! De hát mi történt?
– Nem tudom. Épp úton vagyok a kórházba. A rendőr eléggé
szűkszavú volt a telefonban.
– De mi...
– Figyelj, Paul, szerintem ne vesztegessük az időt a
telefonálással! Találkozunk a kórházban.
– Rendben.
Paul letette a telefont, és a kézfején lévő szeplőkre meredt.
 3. FEJEZET

PAUL A JELZÉSEKET KÖVETVE ELJUTOTT A SÜRGŐSSÉGI

OSZTÁLYRA , ahol rátalált Jackre, aki feszülten ült, egyik vállát
felvonva, az ujjait tördelve. Jack felnézett, de a tekintetében nem
csillant felismerés.
– Sajnálom. A taxi dugóba került. Biztosan régóta vársz. –
Paul úgy érezte, muszáj bocsánatot kérnie valakitől.
– Ülj csak le! Úgysem engednek be minket – felelte Jack.
A falhoz erősített kemény padokon emberek ültek, kisebb
sérülésekkel és ki tudja, milyen betegségekkel. A teremnek
szaga és hangja volt: a hang az elfojtott fájdalom kórusa volt, de
Paulnak a szagot esett nehezére elviselni. A kórházi személyzet
piszkosfehér ruhában futkosott fel-alá. Egy üres mentőautó
húzott el a nyitott rámpától. Legalább húsz ember biztosan volt a
teremben, a legtöbben ültek, páran ki-be rohangáltak, egy nőt
kivéve, aki semmibe révedő tekintettel ült egy kisfiú kezét
szorongatva, és úgy tűnt, ügyet sem vetnek a körülöttük
lévőkre. A fájdalom egyéni, nem megosztható.
Egy rendőr ereszkedett le a padra Jack mellé. Paul a másik
oldalára telepedett.
– A biztos úr volt olyan kedves, és itt maradt arra az esetre,
ha segítségre lenne szükségünk – magyarázta Jack. –
Bemutatom az apósomat!
A markáns arcú fekete rendőr kezet nyújtott Paulnak.
– Joe Charles.
– Paul Benjamin. Elmondaná, hogy... mi történt?
– Mr. Tobey-nak már elmagyaráztam: nem kérdeztük ki
Mrs. Tobey-t, mert túlságosan megviselték a történtek.
– Na és a feleségem? – Paul halkan tette fel a kérdést, holott
üvölteni szeretett volna. De egy fájdalommal küzdő
ismeretlenekkel teli helyen az ember kordában tartja a
hangerejét.
Egy férfi sérült karját a hasának szorítva ült, a vér az ölébe
folyt. Paul elszakította róla a tekintetét.
– Nem tudjuk. Még élt, amikor kivették a mentőből.
Még élt... A rendőr fogalmazása burkolt célzás volt. Paul
halántékában lüktetni kezdett a vér.
Fehér köpenyes fiatalember lépett be a terembe egy nővér
kíséretében. A férfi intett a nőnek és a kisfiúnak. Az asszony a
gyereket kézen fogva követte a rezidenst és a nővért, ki a
váróteremből. A sérült karú férfi addig figyelte őket, amíg el nem
tűntek a szeme elől. A vér egyre jobban átáztatta a nadrágját.
Egy pillanat múlva a rendőr ismét megszólalt:
– Elnézést! – Felállt, és odalépett a férfihoz, miközben egy
vászon zsebkendőt rángatott elő a zsebéből.
Paul a vejére meredt, akinek az arca szürke árnyalatot öltött.
Úgy tűnt, nem fog önszántából megszólalni, ezért Paulnak kellett
szóra bírnia.
– Mit tudtál meg a rendőrtől?
– Nem sokat. – Vajon Jacket annyira megrendítették a
történtek, hogy ennél többet nem tud kihúzni belőle? Paul nem
adta fel.
– Beszéltél Carollal?
– Igen. Meglehetősen összefüggéstelenül beszélt. Úgy tűnt,
sokkos állapotban van.
– És Esther?
Jack megrázta a fejét.
– Szörnyűség, ami velük történt.
– Az isten szerelmére, mondj már valamit!
– Mindkettejüket megverték.
– Kik? Miért? – Paul előrehajolt, és megragadta Jack
csuklóját. – Ügyvéd vagy, hát gondolkozz is úgy! Tudnál úgy
tenni, mintha tanúvallomást tennél? Beszélj!
Jack megrázta a fejét, mintha az segítene kitisztítani a
gondolatait.
– Fogalmam sincs, Paul. Két férfi, talán több. Valahogy
bejutottak a lakásodba. Nem tudom, hogy ők törtek-e be, vagy
esetleg Esther és Carol engedte-e be őket. Nem tudom, mit
kerestek ott a fickók. Nem tudom, mit tettek velük, vagy miért,
azt leszámítva, hogy mindkettejüket bántalmazták. Nem, nem
erőszakolták meg őket. Szó sincs róla. Csak megverték őket.
– A saját kezükkel?
– Gondolom. Nem láttam vért. Ha kést vagy egyéb fegyvert
használtak volna, lennie kellett volna vérnek, nem?
– Ki értesítette a rendőrséget? Te?
– Nem, Carol. Aztán a rendőrök felhívtak engem.
– Mikor történt?
– Nem tudom. – Jack az órájára nézett, és szórakozottan
megrántotta a mandzsettáját. – Pár órája, gondolom.
Paul erősebben szorította Jack csuklóját.
– És mi van Estherrel? Hogy értette azt a rendőr, hogy még
élt, amikor a mentő behozta?
Jack a mellkasára ejtette az állát, a cipőjét bámulta.
– Paul... Kitekerték Esther nyakát, mint egy rongybabának.
***
Bejött egy nővér, és megérintette a rendőr karját.
– Maga meg mit csinál, biztos úr?
– Megpróbálom elállítani a vérzést.
– De hiszen nem artériás. És még mindig jobb, ha hagyja
vérezni, mint ha nem steril zsebkendőt tesz a sebre.
– Hölgyem, elégszer voltam már szemtanúja vérveszteség
miatti sokkos állapotnak. Nézze, tudom, hogy rengeteg a dolguk.
Csak segíteni próbálok.
– Akkor köszönöm, de már nem kell. – A nővér karon fogta a
sérült férfit, és elvezette. A férfi a válla felett hátranézett a
rendőrre, de az arckifejezése változatlan maradt.
A rendőr visszatért a padhoz.
– Mi történt a fickóval? – kérdezte Jack.
– Egy bárban volt. Valaki félbetört egy üveget, és megvágta
vele a karját. Minden ok nélkül, nem is ismerik egymást.
Nyaranta a hőségtől kissé megkergülnek az emberek. De attól
tartok, ezzel maguk is pontosan tisztában vannak. – Úgy tűnt,
hogy a rendőr kötelességének érzi, hogy elnézést kérjen
mindazért, ami a világban folyik. Paul tudta, hogyan érez: mintha
minden, ami a világban történik, az az ő hibája lenne, ezért
igyekszik jóvátenni a helyzetet.
– Tud mondani valamit a mi esetünkről? – kérdezte Paul.
– Magam sem tudok sokat – felelte a rendőr. – Majd hívják
fel a kerületi rendőrőrsöt! Lediktáljam a számot?
– Kérem! – Paul elővette a tollát, és a zsebében talált egy
papírfecnit, az elfogyasztott ebéd blokkját, amiért American
Express kártyával fizetett. A fecni hátuljára jegyzetelte a rendőr
által diktált információkat.
– Huszadik rendőrőrs. Hét, kilenc, kilenc, négy, egy, nulla,
nulla. A rendőrkapitányság azon a sarkon van, ahol az önök
háztömbje is. Nem tudom, feltűnt-e már. Nyugati
Hatvannyolcadik utca százötven. Az az alacsony kis épület a
Broadway és az Amsterdam között.
– Kit keressek?
– Nem tudom, kihez kerül az ügye. Valószínűleg a nyomozást
vezető egyik hadnagyhoz.
– Ki ott a rangidős?
A rendőr halványan elmosolyodott.
– DeShields kapitány. De ő úgyis átirányítja magát az
illetékeshez.
– Elmondaná, amit csak tud?
– Az nem sok. Nem én értem ki elsőnek. Úgy tűnik, néhány
férfi bejutott az épületbe, de a portás nem vette észre őket.
Talán drogosok voltak, a legtöbbször azok. Azt keresték, mit
lophatnának el.
– Hogy jutottak be a lakásomba?
– Sajnos fogalmam sincs. Ha a zár nem volt kétszer ráfordítva,
akkor egy műanyag kártyával ki tudták nyitni. Vagy csak
kopogtak, és a felesége ajtót nyitott. A betörők gyakran
folyamodnak ehhez: bekopognak, hogy kiderítsék, van-e otthon
valaki. Ha senki sem reagál, betörnek. Ha mégis jön válasz, akkor
a többség valami ügyetlen kifogással áll elő, például, hogy
eltévesztette az emeletet, és elkotródik.
– De ezek nem tágítottak.
– Nem, uram, attól tartok, nem. – A rendőr beszámolója
személytelen volt, mintha bíróság előtt tanúskodna, de
együttérzés csendült ki a hangjából.
– Elmenekültek – jelentette ki Paul. Nem kérdésnek szánta.
– Igen, uram. Amikor eljöttem, a járőrök még az épület
átkutatásával voltak elfoglalva, de nem hiszem, hogy bárkit is
találnának. Persze elképzelhető, hogy látta a behatolókat valaki
az épületben vagy az önök emeletén. Talán valaki együtt utazott
velük a liftben.
A nyomozók hamarosan ott lesznek, és mindenkit
kikérdeznek, hogy láttak-e gyanús személyeket. Még az is lehet,
hogy sikerül személyleírást szereznünk. Bár ezt a lánya is
megteheti majd, amikor jobban érzi magát.
Paul megrázta a fejét.
– Sose fogják megtalálni ezeket az állatokat, igaz?
– Időnként sikerül kézre keríteni őket.
Paul dühösen a folyosóajtó felé pillantott. Az isten szerelmére,
mikor mondanak már valamit?
Érezte, hogy elönti a fékezhetetlen harag, de még nem állt
készen arra, hogy a bosszúra gondoljon.
– Minden tőlük telhetőt megtesznek – jegyezte meg a rendőr
sután. Az nem volt világos, hogy a nyomozókra vagy az
orvosokra utal-e.
Hangos nyögés hallatszott, ami bárkitől származhatott a
teremben lévő tucatnyi ember közül. Paul szeretett volna talpra
ugrani és erőszakkal bemenni az ajtón, de úgyse tudná, merre
induljon. Végül valaki kipenderítené onnan.
Az avas bűz őrjítő volt. Egy idő után – Paul nem figyelte az
órát – a rendőr esetlenül felkelt, mire megcsörrent az
egyenruhája övére erősített nehéz felszerelés, ami úgy lógott,
mint egy ólomnehezék. A revolver vastag markolata
szemmagasságba került Paullal.
– Nézzék, már így is túl sokat időztem itt. Vissza kell mennem
a társamhoz. De ha bármit tehetek önökért, csak hívják az őrsöt,
és kérjenek engem, Joe Charlest a telefonhoz – mondta a rendőr.
– Bárcsak többet tudtam volna segíteni!
Paul tekintete elsiklott a revolver mellett, és felnézett a
határozott vonású, fiatal arcra. Jack a rendőr felé nyúlt, és kezet
ráztak.
– Nagyon köszönjük a kedvességét!
 ***
Hosszú ideig ültek arra várva, hogy valaki végre tájékoztassa
őket a fejleményekről. Jack szórakozottan megkínálta Pault
cigarettával, de Paul, aki sose dohányzott, a fejét rázva
visszautasította. Jack az új cigarettát a még parázsló csikkel
gyújtotta meg. Paul pillantása a „Tilos a dohányzás” táblára
esett, de nem szólt egy szót sem.
A velük szemben lévő padon ülő nőt láthatóan súlyos fájdalom
gyötörte, mégis közönyösen folytatta a sárga anyag kötögetését.
Talán férfizokni? Gyerekpulóver? A nő arca sápadt volt, vonásai
feszültek. Akármi volt is a baja, képes volt méltóságteljes
eleganciával szembenézni a sorsával. Paul úgy érezte magát,
mint egy kukkoló. Elfordította a tekintetét.
– Ugye tudod, hogy gyerekek is lehettek az elkövetők?
Kölykök – motyogta Jack.
– Ezt meg miből gondolod?
– Mindennapos eset a Jogsegélynél. Egyszerűen kifordulnak
önmagukból. Bármit képesek lenyelni, amit a gyógyszeres
szekrényben találnak, és bármivel belövik magukat, amit
képesek megkaparintani.
– Szerinted kábítószer hatása alatt álltak?
– Nézd, Paul, ez egy eléggé tág kifejezés, ami manapság már
nem annyira helytálló. Elképzelhető, hogy betéptek a speedtől,
de az is lehet, hogy olyan narkósok voltak, akik remegve várták
a következő adagot. Vagy azért követnek el bűntényt, mert be
vannak drogozva, vagy azért, hogy legyen miből drogot venni.
Mindkét eshetőség szóba jöhet.
– Mi értelme találgatni? – kérdezte Paul szárazon.
– Mert csak ezzel tudom magyarázni a történteket.
Egyszerűen nincs ésszerű magyarázat egy ilyen tettre.
– Muszáj állandóan az okokat firtatni?
– Ha ilyen történik, akkor tudnunk kell a miértjét, nem?
– Én csak azt szeretném tudni, hogy miért nem lehetett elejét
venni a dolognak – jelentette ki Paul dühösen.
– Mégis hogyan?
– Az isten szerelmére, honnan tudjam? Csak van valamilyen
mód arra, hogy eltüntessük ezeket az állatokat az utcáról, mielőtt
esélyük lenne ilyeneket elkövetni. Manapság igen fejlett a
technológia, nem lehetne őket pszichológiai tesztnek alávetni?
Kiszűrni, hogy ki jelent veszélyt, és kezelni őket?
– Paul, százezrekre tehető az utcán kószáló drogosok száma...
Mégis hogyan finanszírozzuk az egyéni kezelések költségeit, ha
az állami költségvetés hetven százaléka a fegyverállomány
bővítésére megy el, és arra, hogy legyilkoljuk a világ másik felét?
Amikor az ember a sürgősségi osztály komor várótermében
ül, hajlamos unalomig ismert közhelyeket pufogtatni. Ez mindig
így van. Azonban sem Paulnak, sem Jacknek nem volt kedve
ehhez, ezért inkább baljós csendbe burkolóztak.

***
A váróterem nem az a fajta hely, ahol az ember nézelődik,
hanem ahol inkább kerüli a szemkontaktust. Paul pillantása az
ajtóra, majd összekulcsolt kezére, végül megint az ajtóra rebbent.
Jack túlságosan ideges volt ahhoz, hogy egy helyben üljön,
ezért felkelt, és fel-alá kezdett járkálni. Egy-két ember
felpillantott rá. Rezidensek és nővérek jöttek be, megszólítottak
egy-egy embert, és magukkal vitték őket. Egy mentő érkezett
egy hordágyon fekvő beteggel, akit a két mentős sietve tolt végig
a folyosón. Biztosan Esthert és Carolt is így hozták be, gondolta
Paul. Valószínűleg az az általános vélekedés, hogy ha képes vagy
a saját lábadon bejönni a sürgősségire, akkor elég egészséges
vagy ahhoz, hogy hat órán keresztül várakozz. Paul érezte, hogy
felfelé kunkorodik a szája sarka, de szinte azonnal elrendezte az
arcvonásait, amikor megjelent egy nővér, aki odament az egyik
várakozóhoz.
Jack morogva leült, és cigarettára gyújtott. A padlót a lába
körül eltaposott cigarettacsikkek borították.
– Istenem, megőrülök! Szegény Carol.. Édes istenem! – Gyors
pillantást vetett Paulra a szeme sarkából. – És Esther. Micsoda
egy rohadt...
Paul a térdére támasztotta a könyökét, és a keze közé fogta a
fejét. Úgy érezte, legalább fél tonnát nyom.
– Miért nem mondanak valamit? – kérdezte Jack. – A fenébe
is, ennyire nehezükre esik kiküldeni valakit egy percre, hogy
tájékoztasson minket?
Paul fészkelődött.
– Biztos, hogy tudják, hogy itt vagyunk?
– Beszéltem az orvossal, amikor ideértem. Tudja, hogy itt
vagyok.
– Biztosan sok a dolga.
– Akkor is küldhetne valakit.
Jack észbe kapott, hogy gyerekesen viselkedik, és igyekezett
lehiggadni. A falnak vetette a hátát, és figyelte a cigaretta
végéből kígyózó füstöt.
– Milyen az orvos?
– Fiatal. Gondolom, egy rezidens.
– Bárcsak itt lenne Rosen doktor!
– Sosincs a városban akkor, amikor az embernek szüksége
lenne rá. A rohadék biztosan golfozik Putnam megyében.
– Ebben a hőségben?
Válaszképp Jack dühösen meglengette a cigarettáját.
Paulnak sok időbe telt, mire megszokta a vejét, de még mindig
feszengett a társaságában. Jack Új-Mexikóból származott, ezért
személyes kihívásnak tekintette New York megreformálását.
Minden kérdéshez komolyan és megfontoltan állt hozzá. Milyen
furcsa, hogy pont most jutnak eszembe ilyenek. Pedig ha
valamikor, akkor pont most kellene komolynak maradnia...
Talán azért csapongtak a gondolatai, mert ki kellett töltenie
valakin a haragját, és Jack kéznél volt.
Váratlanul érte őket Carol és Jack tette. Kész tények elé
állították a szülőket: elszöktek és összeházasodtak. Esther
mindig is sokat adott a formaságokra, a csalódottsága pedig
tovább tüzelte Paul ellenszenvét a fiatalember iránt. Nem kellett
volna megszökniük, senki sem tiltakozott a házasságuk ellen, de
a fiatalok a saját fejük után mentek. Azzal érveltek, hogy azért
szöktek el, hogy ne terheljék Pault és Esthert az esküvő
hatalmas költségeivel. Azonban sokkal valószínűbb, hogy azt
gondolták, így romantikus. Egy békebíró adta össze őket, a
családtagok és a barátok jelenléte nélkül. Mégis mi ebben a
romantikus?
Carol az első három évben titkárnőként dolgozott, hogy ki
tudják fizetni a Dyckman Street-i lift nélküli bérházban lévő
lakásukat, míg Jack befejezte jogi tanulmányait a Columbián.
Nehéz időszak volt ez Paul és Esther számára, mert nem tudták
biztosan, mennyi segítséget nyújtsanak a friss házasoknak. Áradt
belőlük a független fiatalokra jellemző büszkeség, ezért mogorva
vonakodással fogadtak mindent, mintha legalábbis ők tennének
szívességet azzal, hogy elfogadják a felkínált segítséget. És talán
tényleg így is érezték. Paul huszonhárom évig foggal-körömmel
védte az egyetlen gyermekét, és nem volt könnyű beletörődni,
hogy a lánya boldog, és semmi kifogása nincs a szűkös Dyckman
Street-i lakás ellen. Az épület tipikusan olyan volt, ahonnan nem
könnyű kiűzni a csótányokat. Szerencsére miután Jack letette a
jogi szakvizsgát, állást kapott a Jogsegélynél, így West Village-be
tudtak költözni, hogy közelebb legyenek Jack irodájához. A lakás
ugyan régi, az elrendezése pedig egy vasúti kocsihoz hasonlóan
hosszúkás volt, de az előzőnél kissé vidámabb.
Jackben megvolt a generációjára jellemző lelkesedés. Az
igyekezetét inkább a szánalom hajtotta, mint az anyagi haszon.
Sose lesz gazdag, de viszonylag jól el tudja majd tartani Carolt.
Valószínűleg egy idő múlva vesznek egy kis házat Long Islanden,
ahol felnevelhetik a gyerekeiket. Végül Paul megbékélt a
helyzettel és Jackkel is, egyrészt, mert nem volt más választása,
másrészt, mert Carol elégedettnek tűnt, és harmadrészt, mert
tudatosult benne, hogy szerencsére Carolt nem egy hosszú hajú
radikálissal vagy egy csoport kommunaőrülttel hozta össze a
sors. Pedig Carolban megvolt erre a hajlam: vágott az esze, lelkes
volt és robbanékony, és egyetértett a felső tízezer ellenes
nézetekkel. Feltehetően jó pár drogot kipróbált a főiskolai évek
alatt abban a két évben, amíg a hallgatói önkormányzat tagja
volt. Carol azonban sosem beszélt erről, Paul pedig sosem
kérdezte. Carol okos volt, de a gyengesége abban rejlett, hogy
mindig meg tudta győzni az, akivel legutoljára beszélt. Carol néha
túlságosan készséges volt, és egyetértő. Valószínűleg Jack Tobey
pontosan olyan hatással volt rá, amire állandóan szüksége volt.
Ostobaság lenne ennél többet belemagyarázni.
Jack kampós orrán vastag, fekete keretes szemüveg ült. Sötét
bőrű és borzas hajú volt, és egyáltalán nem fordított nagy gondot
az öltözködésére. A legtöbbször az a zakó volt rajta, ami most is –
egy bolyhos, hamuszürke tweedzakó. Fényes barna cipőt,
semmitmondó, félrecsúszott nyakkendőt és gallérnál nyitott
inget viselt. Paul látta már Jacket munka közben a
tárgyalóteremben, ami azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a
veje elegáns öltönyben feszített. Később Carol elmagyarázta,
hogy Jack csak azért engedett az illemszabályoknak, mert
ismerte a bírókat, és a fülébe jutott, hogy előítélettel viseltetnek
a rendezetlen külsejű fiatal védőügyvédek iránt, és csípős
megjegyzésekkel illetik őket.
Egy fehérbe öltözött dundi fiatalember jelent meg az ajtóban,
mire Jack megmerevedett. Egyértelmű volt, hogy felismerte az
illetőt. Amint az orvos észrevette, odament hozzá.
– A felesége rendbe fog jönni – mondta Jacknek.
Paul lassan felállt, mire Jack megszólalt:
– És hogy van az anyósom, doktor úr? – A hanglejtése
előrevetítette a választ.
Paul megköszörülte a torkát.
– Láthatnám?
Az orvos odafordult hozzá.
– Ön Mr. Benjamin? Bocsánat, nem tudtam. – A
bocsánatkérésében egy csepp megbánás sem volt. Az orvos
kimerültnek tűnt. A hangja rekedtnek és túl fáradtnak hangzott
ahhoz, hogy bármilyen érzelem kifejezésére képes legyen.
Olybá tűnt, mintha takarékoskodnia kellene az érzelmeivel.
– Én nem... – A fiatal orvos arca megnyúlt. – Mrs. Benjamin
meghalt. Sajnálom.
 4. FEJEZET

PAUL A TEMETÉSEN KOMOR ÉS ZSIBBADT VOLT, a levegőt átjárta a

valószerűtlenség érzése.
Az időjárás nem illett egy temetéshez. A forróság
alábbhagyott, a pára és a köd feloszlott. Enyhe, kellemes, napos
idő volt. Paul a temetéseket mindig borús, esős időhöz kötötte,
ezért a kristálytiszta pénteki levegő miatt még
valószerűtlenebbnek tetszettek az események.
Kedd éjszaka, amikor Esther meghalt, Pault teletömték
nyugtatókkal, így csak homályos emlékei voltak arról, hogy
taxival mentek Jack lakására, ahol Jack ágyba dugta az apósát.
Paul másnap reggel a nappaliban, a kanapén ülve talált rá. Jack
egy szemhunyásnyit sem aludt, dohányzott és kávét ivott.
Paul se kipihentnek, se ébernek nem érezte magát a nyugtató
okozta alvás után. Az idegen hely csak tovább fokozta
egzisztenciális szürrealizmusa érzetét: olyan volt, mintha fél
órája felnőttként született volna bele az értelmetlen átverések
ismeretlen világába. Mindenre emlékezett, de amikor bement
Jackhez a nappaliba, és beszélgetni kezdtek, olyanok voltak, mint
két színész, akik olyan régóta ülnek már ugyanazon a helyen és
mondják el olyan sokszor ugyanazokat a sorokat, hogy a szavak
elvesztették valódi értelmüket.
A halottkém elküldött valakit Jackhez a boncolást
engedélyező nyomtatvánnyal, de Jack mogorván rávilágított a
tényre, hogy teljességgel abszurd és értelmetlen aláírni a papírt,
mivel a halállal végződő erőszakos bűncselekmények esetében
automatikusan elvégzik a kórbonctani vizsgálatot. A halottkém
megüzente, hogy a holttestet csütörtökön adják ki, és
megkérdezte, melyik ravatalozóba küldjék.
 Lényegtelen, gépies teendők. Döntések. Vallásos legyen a
búcsúztató? Ha nem, akkor hogyan zajlik egy temetési
szertartás?
Esther és Paul nem voltak vallásosak. Elméletileg zsidók
voltak, de egyikük családja sem gyakorló, így ők is közömbösen
álltak a témához. A politika és a jótékonykodás terén is kerülték
a vallást: nem támogatták sem a cionistákat, sem a jeruzsálemi
szentély építéséért küzdőket, sem a Szövetség Fiait.
Végül Jack felhívott valakit, aki megadta egy rabbi nevét.
Azért döntöttek emellett, mert ez tűnt a legegyszerűbb
megoldásnak, és mert Estherre mindig megnyugtatóan hatottak
a formalitások.
– Ez a legkevesebb, amit tehetünk érte – mondta Jack, ami
kissé furcsán hatott. Mégis mi mást tehetnének még Estherért?
Paul beleegyezett, mert nem volt oka tiltakozni, sem energiája
vitatkozni.
Meg kellett őriznie a józan eszét, mert sok apró-cseprő
döntést kellett meghoznia. Mikor hangozzon el a gyászbeszéd?
Mikor legyen a temetés? Kiket hívjanak meg? Végül kiderült,
hogy a temetkezési vállalkozó maga intézkedett a legtöbb
ügyben, a fennmaradó kérdések pedig maguktól megoldódtak: a
közeli barátok telefonáltak, és miután Paul a tőle telhető legtöbb
méltósággal fogadta a részvétnyilvánításokat, közölte velük,
hogy a szertartás pénteken délután fél háromkor lesz. Megadta
nekik a ravatalozó címét, és zsibbadtan hallgatta, ahogy újra és
újra együttérzésükről biztosítják.
Mégis meglepte, hogy milyen sokan eljöttek. A rabbi, aki nem
is ismerte Esthert, rövid beszédet mondott a halottasház
ravatalozójában egy emelvényről. Udvariasan és általánosan
fogalmazott. Ezek után mindannyian kitódultak az Amsterdam
Avenue járdájára, ahol viszonylag könnyen sikerült úrrá lenni a
kavarodáson, így a limuzinokban mindenkinek jutott hely, és a
járművek megfelelő sorrendben követték egymást a
gyászmenetben. Sam Kreutzer és Bill Dundee az autójuk felé
menet megérintették Paul karját, és suttogva mondtak neki pár
szót. Pár másik kollégája is eljött a temetésre, és Paul
meglepetten vette észre, hogy az egyik ügyfele – George Eng, az
Amercon kínai vezető alelnöke, akivel ő és Kreutzer kedden
együtt ebédeltek – is tiszteletét tette.
Két pár is eljött, akik Paulákkal egy épületben laktak, továbbá
ott volt még néhány unokatestvér, unokahúg és -öcs
Manhattanból és Queensből, valamint Esther sógornője
Syracuse-ból, aki Esther bátyja, Myron helyett volt jelen, mivel a
férfi kisebb diplomáciai szolgálatot látott el Malajziában, ezért
nem tudott eljönni. Azonban ő küldte a legnagyobb virágcsokrot.
Paul azon kapta magát, hogy a sír mellett áll, és számba veszi
a megjelenteket, mintha jó pontokat osztogatna azoknak az
ismerősöknek, akik úgy döntöttek, hogy eljönnek.
A szertartás eleje óta zárva volt a koporsó, nem lehetett
megnézni a halottat. Paul azóta nem látta Esthert, hogy kedd
reggel eljött a lakásból. Esther épp szobáról szobára járt a
porszívóval. Paul nem érzett késztetést arra, hogy megnézze a
felesége maradványait. Feszülten végigszenvedte, ahogy a
halottasház egyik okostojása tapintatosan elmagyarázta neki,
miért így a legjobb. Röviden kitért arra a tényre is, hogy a
támadók súlyosan bántalmazták a feleségét, majd a boncolást
végző orvosok nem túl finoman felnyitották, és ugyan van rá
lehetőség, hogy a temetkezési vállalkozó elfogadható állapotba
hozza Esthert, de az drága lenne és nem szép látvány. A
találkozóról kifelé menet Pault meglepte, hogy Jack keserű
megjegyzést tett a „halottakon végzett plasztikai
beavatkozásokkal” kapcsolatban. Jack nem volt ingerült fajta, de
a hangja most erről árulkodott. A hét során Paul alaposan
megfigyelte a többi ember viselkedését, hogy hogyan reagálnak
az eseményekre, viszont a saját reakciójáról egyáltalán nem vett
tudomást. Olyan volt, mintha a saját reakciója még váratna
magára. Érzelmek nélkül létezett, arra várva, hogy kifakad,
összeomlik vagy könnyekben tör ki, bármelyik lehet a három
közül. Titkon arra számított, hogy felrobban, mint egy római
gyertya.
Jack Carol mellett állt, a karjánál fogva támogatta a feleségét.
Carol mereven állt, mintha így tiltakozna az események ellen. Az
apjához hasonlóan még nem tért teljesen magához. Paullal
ellentétben viszont Carol láthatóan bezárkózott. A tekintetéből
harag áradt. Paul arra gondolt, hogy a lánya szörnyen néz ki,
ahogy magába roskadva áll, és a haja nyirkosan és súlyosan
keretezi az arcát. Carolt meg szokták bámulni a férfiak, de a
lánya most öregnek, megközelíthetetlennek és dühösnek tűnt,
mintha apátlan-anyátlan árva lenne.
Ez részben talán a gyógyszerek mellékhatása volt. Az első
három napon Carolt is nyugtatókkal tömték, mert amint kiürült
a szervezetéből, úgy feszült meg, mint egy hajszálrugó, és
azonnal összerándult, ha valaki hozzáért. Előző nap Paul meg
akarta érinteni a lányát, hogy kapcsolatot teremtsen vele. A
lánya azonban elhúzta jéghideg kezét, a száját összeszorította, az
arcát elfordította. Nem volt teljesen sokkos állapotban – képes
volt viszonylag értelmesen kommunikálni, bár a hangjából
hiányzott a szokott kifejezőkészség –, de Paul azért aggódott
miatta. Jack egyetértett vele abban, hogy pszichiáternek is látnia
kell Carolt, ha egy-két napon belül nem javul az állapota. Talán a
temetés után összeszedi majd magát.
A koporsót leeresztették a sírba, a köteleket felhúzták. A
rabbi befejezte a beszédet, az emberek lassan elszállingóztak.
Néhányan odamentek Paulhoz vagy Carolhoz, és váltottak velük
pár szót, de a többség – akik zavarba jöttek más emberek
szenvedése láttán – sietve távozott, miközben megpróbáltak
ellenkező benyomást kelteni.
A vállalat egyik idős üzlettársa, Henry Ives is odalépett
Paulhoz.
– Természetesen csak akkor kell visszatérnie dolgozni,
amikor jónak látja. Tehetek valamit önért, Paul?
Paul a fejét rázva köszönetét mondott, majd figyelte, ahogy
Ives – a kopasz, májfoltos öregember – várakozó Cadillacje felé
biceg. Kedves volt tőle, hogy eljött. Minden bizonnyal az
átlagosnál jobban utálta a temetési szertartásokat, elvégre
legalább hetvenhárom éves volt.
– Szerintem menjünk mi is! – szólalt meg Jack.
Paul lebámult a koporsóra.
– Egyetértek.

***
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz itt maradni pár napot?
– Biztos. Nincs elég szobátok. Zsúfolt lenne, és egymás
idegeire mennénk – felelte Paul.
Érezte, hogy Jack megkönnyebbül.
– Jó, de ennek ellenére legalább ma estére maradj! Majd
kiveszünk valamit a fagyasztóból vacsorára.
A gyenge benti fényben sokkal jobban kiütköztek a Carol
sminkje alatt húzódó zúzódások. Carol leült a kanapéra,
keresztbe tette a lábát, és úgy görnyedt előre, mintha súlyos
gyomorfájás kínozná.
– Majd később összeütök valamit.
– Ugyan, drágám, majd én megcsinálom.
– Nem – felelte Carol ingerülten. – Majd én megcsinálom!
– Rendben, legyen! Csak nyugodtan. – Jack leült mellé, és
átkarolta a vállát. Carol meg se rezzent.
– Talán fel kellene hívnunk Rosen doktort – javasolta Paul.
Carol az apjára emelte a tekintetét.
– Kutya bajom. – Talpra ugrott, és nehéz léptekkel kiment a
szobából. Paul hallotta, hogy zörög a konyhában.
– Ne aggódj! – motyogta Jack. – Hagyjuk, hogy kiadja
magából! – Jack körbenézett. – Kissé meg vagyok lepve, hogy
nem rámolták ki a lakásunkat.
– Micsoda? Miért?
– A betörők olvassák a gyászjelentéseket. Azokból tudják,
hogy senki sem lesz otthon a temetés idején.
– Na de fényes nappal?
– A legtöbb betörés fényes nappal történik. Amikor az
emberek nincsenek otthon. Ezek a fickók is fényes nappal
támadták meg... Esthert és Carolt.
Paul levetette fekete zakóját, és ingujjban leült.
– Na és Carol jobban emlékszik már az eseményekre? Fel
tudja idézni, hogyan néztek ki az elkövetők?
– Nem tudom. Továbbra sem akar róla beszélni, én pedig nem
akarom erőltetni. Természetesen emlékszik a történtekre, nem
amnéziás. De minden erejével azon van, hogy elnyomja az
emlékeket. Ez csak természetes.
– Igaz, de a rendőrségnek szüksége van valamilyen nyomra,
amin elindulhatnak.
– Ma reggel beszéltem Briggs hadnaggyal telefonon. Carolt
hétfő reggel beviszem a kapitányságra, hogy megnézze az
arcképfotókat, hátha felismeri valamelyiket.
– És mondott valamit a történtekről?
– Tegnap éjszaka beszélt róla egy kicsit, amikor a hadnagy
bejött a kórházba. Örömmel láttam, hogy mennyire tapintatosan
hallgatta ki. Olyan dolgokat húzott ki belőle, amiket én nem
tudtam. Igazi szakember. Bárcsak több ilyen lenne, mint ő!
– És mit mondott Carol?
– Biztos, hogy hárman voltak. Fiatalok, feltehetően
tinédzserek. Azt mondta, hogy... sokat nevettek. Szinte
hisztérikusan.
– Be voltak drogozva?
– Gondolom. Biztosan. Vagy ez, vagy őrült pszichopaták, de
aki folyamatosan így viselkedik, az már nem mászkálna szabadon
az utcán. .. Már rég elfogták volna.
– Carol elmondta neked, hogyan jutottak be a lakásba?
– Nem nekem, Briggs hadnagynak. Ha jól értem, Esther és
Carol éppen visszaért a szupermarketből. Feljöttek a lakásba, és
pár perccel később valaki kopogott az ajtón, aki azt állította, hogy
a futár a boltból. Amikor Esther kinyitotta az ajtót, ott állt a
kölyök egy hatalmas kartondobozzal a kezében. Esther azt hitte,
hogy tényleg a bevásárlást hozta meg, így beengedte. Amint a
srác bent volt, a földre hajította a dobozt, ami, mint kiderült, üres
volt. A zsaruk kerestek rajta ujjlenyomatot, de a papíron nem
marad meg jól, ezért csak pacákat találtak. A srác valahonnan
előkapott egy kést, mire a két haverja benyomakodott mögötte
az ajtón. Az egyik megragadta Carolt, a másik kettő Esthert
kezdte ütlegelni, azt követelve, hogy árulja el, hol tartja a pénzt.
– Nem szoktunk sok készpénzt tartani otthon.
– Esther táskájában csupán három-négy dollár volt. Azt
tervezte, hogy késő délután elmegy a bankba. Carolnál pedig tíz-
tizenegy dollár volt, és pár metrójegy. Mostanában összébb
kellett húznunk a nadrágszíjat, mert nemrég vettük meg ezt a
bútort, a kifizetése pedig nagyobb terhet rótt ránk, mint
gondoltuk.
– Szóval – mondta Paul lassan –, amikor rájöttek, hogy
tényleg csak pár dollár van a lakásban, bedühödtek?
– Igen, valószínűleg. Lehet, hogy az amfetamintól voltak
felpörögve, legalábbis az elmondottak alapján úgy tűnik. Az
biztos, hogy egész idő alatt vihogtak és nevettek. Carol
elmondása szerint ez volt a legrosszabb az egészben – hogy egy
pillanatra sem hagyták abba a nevetést. Azt hiszem, hogy azért
nem... bántalmazták Carolt olyan súlyosan, mint Esthert, mert
amikor meglátta, mit csinálnak Estherrel, túl sok volt neki, és
elájult. Természetesen nem emlékszik, hogy ezután mi történt.
Amikor magához tért, a kölykök már nem voltak ott. Carolnak
volt annyi lélekjelenléte, hogy felemelte a telefont, és tárcsázta a
rendőrséget.
– Elvitték a hordozható tévét és még pár dolgot. Azt hinné az
ember, hogy valaki látta, amint kirámolják ezeket a lakásból –
mondta Paul ökölbe szorított kézzel.
– A jelek szerint nem. Biztos, hogy a három suhanc a
szupermarket körül lézengett, amikor észrevették, hogy Esther
és Carol csomagok nélkül távozik. Ebből tudták, hogy házhoz
szállíttatják a bevásárlást. Valószínűleg a három siheder követte
őket az épületig. Te is tudod, hogy a portásotok minden lakót név
szerint ismer. Úgyhogy nem lehetett nehéz kideríteniük, hogy
hívják Esthert, mivel a portás vidáman köszönt neki, hogy „Jó
napot, Mrs. Benjamin!” A lakók neve pedig ott szerepel a bejárati
ajtón, a kapucsengő mellett. Szóval kiderítették a nevet és a
lakás számát. Briggs hadnagy arra tippel, hogy nagy valószínűség
szerint a fiúk végigmentek a Hetvenegyedik utcán a lebontásra
ítélt bérházig, ami félúton van a zsákutcában.
Nem nagy kunszt bejutni abba az épületbe, ahonnan az
alagsoron keresztül egyenes út vezet a lakótömb mögötti nagy
udvarra. Ezután már csak annyi volt a teendőjük, hogy betörtek
a ti lakótömbötök alagsorába is. Úgy tűnik, nem ez volt az első
alkalom, hogy a betörők ezt az útvonalat használták azért, hogy
bejussanak az épületbe. Én a helyedben szólnék a
házfelügyelőnek, hogy szereltessen fel lakatot és rácsokat az
alagsori ablakokra.
– Ez olyan, mintha az istállót azután zárnánk be, hogy a
lovakat már ellopták.
– Nem ez volt az utolsó eset, hogy megpróbáltak betörni abba
az épületbe. Szinte percenként megtörténik ebben a fortyogó
katlanban, amiben élünk.
Paul bizonytalanul bólintott.
 – Csak annyira nehéz elhinni. Nem fér a fejembe, hogy voltak
képesek ilyen kegyetlen gyilkosságot elkövetni.
– Kétlem, hogy előre megfontolt szándékkal történt volna.
Nem hiszem, hogy bárki arra vetemedne, hogy puszta kézzel
öljön, hacsak nem annyira zaklatott, vagy nincs annyira
bedrogozva, hogy nem ura a cselekedeteinek. Ilyen kegyetlen
tettet máshogy nem lehet elkövetni.
Paul érezte, hogy egy pillanat alatt elönti a fékezhetetlen
harag.
– Szóval ezt hoznád fel a védelmükre? – kérdezte a fogát
csikorgatva.
– Tessék?
– Ezzel védekeznél? Hogy nem voltak beszámítható
állapotban? – Paul dühösen utánozta Jack hanglejtését. –
Tisztelt bíró úr, nem tudták, mit...
– Na de Paul!
– ...cselekszenek. Hát engem pedig rohadtul nem érdekel,
hogy minek hívod, mert ez szándékos, hidegvérű gyilkosság, és
ha azt hiszed, hogy...
– Nem hiszem – felelte Jack hűvösen –, tudom. Persze hogy
gyilkosság volt.
– Engem nem versz át! Láttalak már a bíróságon, ahogy
megpróbálsz ártatlan áldozatokat faragni a rohadék, bűnös
ügyfeleidből. Én nem...
– Paul, figyelj rám! Akárki is tette ezt Estherrel és Carollal,
előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés bűntette miatt
kell felelnie. A törvény szerint ez áll fenn abban az esetben,
amikor a rablás emberöléssel párosul. Amikor egy rablás
emberöléssel végződik, az szándékos emberölés, még akkor is, ha
a haláleset véletlenül következett be, és Isten a megmondhatója,
hogy Esther halála nem volt véletlen. Felelniük kell nemcsak
rablótámadás, hanem szándékos emberölés bűntette miatt is, de
még mennyire! Édes istenem, te tényleg azt hiszed, hogy ezt
vitatom? Te tényleg azt hiszed, hogy én...
– Igen, azt hiszem, megtennéd! – sziszegte Paul indulatosan.
– Azt hiszed, hogy jogi csűrcsavarral meg tudod mindezt
magyarázni? Te tényleg azt hiszed, hogy ezek a vademberek
megérdemlik az apró betűs rész kínálta kiskapukat?
 – Akkor mit javasolsz? – kérdezte Jack hűvös, halk,
határozott hangon. – Elfogod és fellógatod őket az első
lámpaoszlopra, ez az ötleted?
– Még mindig jobb, mint amit érdemelnek. Le kellene
vadászni őket, mint a veszett kutyákat, és ott helyben lelőni
őket. Megérdemelnék, hogy...
– Paul, ne idegesítsd fel magad! Ez senkinek sem tesz jót. Én
is úgy érzek, ahogy te, pontosan megértem, min mész keresztül.
De még el sem fogták ezeket a rohadékokat, te máris
találgatásokba bocsátkozol azzal kapcsolatban, hogy egy dörzsölt
ügyvéd hogyan helyeztetné őket szabadlábra. Mi értelme
súlyosbítani a helyzetet ezekkel az értelmetlen spekulációkkal?
Még nem kapták el a kölyköket, és a dolgok jelenlegi állása
szerint nem is fogják soha. Akkor meg miért idegesíted fel magad
egy olyan ítélet miatt, ami még meg sem született?
– Mert pontosan tudom, hogyan működnek a dolgok. Még ha
a rendőrség el is kapja őket, nemsokára szabadon távozhatnak,
és ismét az utcán lesznek. És nagyrészt az olyan jóhiszemű
szarháziak miatt, mint amilyen te is vagy! Nem késztettek arra a
történtek, hogy megállj egy pillanatra, és elgondolkodj, hogy mit
miért teszel?
– De igen – felelte Jack. A konyha felé pillantott. – És
egyelőre hagyjuk is ennyiben, jó?
– Mi a fene bajotok van nektek, fiataloknak? Én a helyedben
már két nappal ezelőtt beadtam volna a felmondásom, és
jelentkeztem volna a kerületi ügyész csapatába. Hogyan bír el a
lelkiismereted azzal, hogy visszamész az irodádba, és tovább
véded ezeket a mocskos kis szarháziakat?
– Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.
– Valóban? – kérdezte Paul választ követelve. – Talán nem ez
a legnagyobb gyengeségünk? Hogy elintézzük annyival, hogy „ez
nem ilyen egyszerű”? Pedig én mondom neked, hogy talán
tényleg ennyire egyszerű az egész, nekünk még sincs merszünk
szembenézni vele.
– Szóval azt tervezed, hogy felcsatolsz magadra egy
hatlövetűt, kimész, és halomra lövöd őket?
– Igen, pontosan ezt szeretném tenni – vágta rá Paul. – És
jelenleg teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy ez
lenne a helyes dolog.
– Nincs gond a hallásommal, nem kell kiabálnod.
– Elnézést! – förmedt rá Paul.
Jack gyűrött, fekete zakóban ült Paul mellett, a haja
szénaboglyaként meredezett. A szeméből olyan keserűség áradt,
amilyet Paul is pontosan érzett és megértett.
Paul sokáig nézte Jack arcát, végül a veje felkelt, és a
bárszekrényhez lépett.
– Egy italt?
– Jöhet.
– Fogadjunk, azt hitted, sose teszem majd fel ezt a kérdést. –
Jack mosolya túl rövid volt. Kinyitotta a bárszekrény ajtaját, és
félig töltött két poharat skót whiskyvel. Se jeget, se mást nem
rakott bele. Az egyik poharat Paulnak nyújtotta, majd visszaült a
kanapéra.
– Sajnálom, ha leereszkedőnek tűntem. Csak megpróbáltam
nyugodt légkört teremteni... Na nem azért, hogy te lehiggadj,
hanem mert annyi keserűség van a levegőben, hogy nekem volt
szükségem megnyugtató szavakra. Ugye érted? – kérdezte Jack.
– Persze. Sajnálom, hogy kifakadtam – mondta Paul, de
hiába: most már idegenekként beszélgettek, megtartva a három
lépés távolságot. Paul nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb.
– Egész héten az az eset jár a fejemben, ami... Úgy két éve
történt – vette vissza a szót Jack. – Éjfél után járt az idő. A város
déli részén volt megbeszélésem egy ügyféllel, és mivel kellemes
volt az este, úgy döntöttem, hazasétálok. A Bryant Park mellett
belebotlottam egy tizenéves lányba. Zaklatott volt, szörnyen
nézett ki. Kiderült, hogy a parkban követtek el rajta csoportos
erőszakot. Adtam neki pénzt taxira, és mondtam, hogy hívja a
rendőröket. Szerintem sose tette meg.
– De miért?
– Nem volt teljesen magánál. Valószínűleg úgy tekintett a
csoportos erőszakra, hogy még mindig kevésbé rossz, mint a
halál. Neheztelt az elkövetőire, de nem igazán haragudott rájuk.
Érted, mit akarok mondani?
– Attól tartok, nem.
– Arra próbálok rávilágítani, hogy sok hasonló esetet nem
veszünk már komolyan. Vagy legalábbis természetesnek vesszük
őket. Tudod, mit mondott az a lány nekem? Hogy több esze
lehetett volna, mint hogy ilyen kései órán bemerészkedjen a
Bryant Parkba. Már-már úgy tűnt, azt gondolja, hogy az ő hibája.
Nem erőszakolták volna meg, ha nem megy be a parkba. Fura
világot élünk.
– Azt akarod mondani – lehelte Paul –, hogy Esther vonzotta
be a történteket azzal, hogy tett valamit?
– Egyáltalán nem! Ne gyere ki megint a sodrodból! Szerintem
ha mindketten úgy éltetek volna, mintha egy ostromlott erőd
lenne az otthonotok, mindig gondosan kinéztetek volna a
kukucskálón, sosem engedtetek volna be idegent a lakásba,
további zárakat szereltettetek volna az ajtókra, és sose
hagytátok volna el a lakást, csakis egy vérszomjas eb
társaságában... Akkor... Szóval, azt hiszem, hogy ha ilyen életet
választottatok volna, akkor Esther még mindig élne, de ki lenne
képes így élni?
Paul ismert olyanokat, akik így éltek.
– Nézd, Paul, tudom, hogy ezt most nehéz feldolgozni, de
idővel úgy fogsz rá visszagondolni, mint egy tragikus balesetre,
mintha Esthert egy betegség döntötte volna le a lábáról, vagy
egy busz ütötte volna el az utcán, ami felett elvesztette a sofőr az
uralmát. Nincs értelme belelovalni magad abba, hogy milyen
lenne a bosszú és a megtorlás. Még ha el is kapják ezt a három
rohadékot, és életük végéig rács mögé dugják őket, az sem
változtat semmin.
Paul várta az elkerülhetetlen „ez nem hozza vissza Esthert”
megjegyzést, de Jack nem mondta ki. Talán mégsem annyira
érzéketlen, hogy ostoba klisékkel dobálózzon.
– Ezt be kell látnunk. – Jack rendületlenül mondta a magáét.
– Manapság pancsernek érzi magát az ember, ha nem tud
kinyitni egy ajtózárat egy műanyag kártyanaptárral három
másodperc alatt, holott minden utcakölyök képes rá. Tisztában
vagy a bűnügyi statisztikákkal? Szinte mindennap hallom a
borúlátó kerületi ügyészhelyettestől. New Yorkban tizenkét
másodpercenként történik egy erőszakos bűncselekmény vagy
egy rablás. Csak a tavalyi évben úgy hetvenezer bejelentett
ügyről tudunk, és valószínűleg ez a szám meg sem közelíti a be
nem jelentett ügyek felét sem. Súlyos bűncselekmény esetén az
esetek egyhatodában tartóztatnak le valakit, és az elkövetők
nagyjából egyharmadát ítélik el. Természetesen gyilkosság
esetén ez a szám sokkal magasabb, a rendőrség általában az ilyen
esetek nyolcvan százalékában pontot tesz az ügy végére, de
akkor is nagyjából három gyilkosság történik naponta a
városban. Te, én, Carol, sőt, még Esther is mostantól a statisztika
részei vagyunk. Bekerültünk abba a rohadt adatbázisba. Azért
ilyen átkozottul nehéz megőrizni az emberi mivoltunkat, mert ez
a legszörnyűbb dolog, ami valaha történhetett veled és velem. A
zsaruknak ez mindennapos, olyan gyakran szemtanúi ilyen
eseteknek, hogy nincs idejük felzaklatni magukat.
Paul keserű ízt érzett a szájában.
– Köszönöm, Jack, gyógyír vagy a lelkemnek!
– Ne haragudj! Nem akarok okostojásnak hangzani. De azt
hiszem, joggal mondhatnád, hogy „Jack, hiszen te is ezen a
területen dolgozol”, vagy legalábbis érintett vagyok benne,
hiszen mindennap rendőrökkel dolgozom együtt. És úgy vélem,
fel kell készülnünk arra az eshetőségre, hogy semmi fejlemény
nem lesz az ügyben. Az élet pedig megy tovább, nem igaz?
– Nem – felelte Paul lassan –, nem megy tovább.
– Ebből elég!
Jack görbén állt, kezében az itallal. Lehajtott feje úgy járt fel-
alá, mint egy kimerült címvédő bokszolóé a ringben, aki épp
felméri az ellenfelet.
– Nem fontolgatom az öngyilkosságot, nem így értettem –
mondta Paul, de a téma szöget ütött a fejébe, és nem eresztette.
Nehezen lélegzett, a záróizma összerándult, a keze finoman
ökölbe szorult. – Soha életemben nem ütöttem meg senkit
felindulásból. Soha egy feketét sem neveztem niggernek, és soha
nem loptam senkitől egy fillért sem. Egy tucat fontos ügynek
szenteltem az időmet és a pénzemet, a lakóövezetek
megszépítésétől kezdve az Országos Szövetség a Színesbőrűek
Felemelkedéséért mozgalomig.
– És ez a köszönet érte – mormolta Jack. – Értem, Paul. És
igazad van, erre a szörnyűségre tényleg nincs válasz.
– De van, és követelem, hogy megkapjam. A három gyilkost
akarom.
– Valószínűleg kézre kerítik őket. Vagy nem. De ha mégsem,
akkor mihez kezdesz? Sutba dobod azokat az elveket, amikért
eddig kiálltál? Csatlakozol a John Birch Societyhez vagy a Ku
Klux Klánhoz?
– Nem, nem tudom, mihez kezdenék – felelte Paul
bizonytalanul –, de az ég szerelmére, csak van valami megoldás!
– Például felbérelni egy magándetektívet? Vagy fegyvert
ragadni, és magad indulni a keresésükre? Ilyen dolgok csak a
filmekben történnek, Paul.
– Mégis, lehet, hogy érdemes lenne megpróbálni. Egy
magánnyomozó...
– A magánnyomozók nem olyanok, ahogy a filmekben
beállítják őket, Paul. Arra jók, hogy bizonyítékot szerezzenek egy
váláshoz, vagy biztonsági szolgáltatásokat nyújtanak ipari
kémkedés esetén, vagy biztonsági őrök egy bankban. Nincsenek
olyan magánnyomozók, akik gyilkossági ügyeket derítenek fel,
de ha lennének is, akkor sem vehetnék fel a versenyt a
rendőrséggel. Ugyanis a rendőrségnek van állománya,
szervezete és tudása.
– És teljes mértékben közömbösek.
– Ezt nem mondanám. Emlékszel arra a rendőrre, aki ott
maradt velünk a kórházban?
Paul fel tudta idézni a nevét: Joe Charles.
– Csak egy egyenruhás járőr volt.
– Lehet, de emberi lény. Ő nem közömbös, Paul. Lehet, hogy
néhányan korruptak, és magasról tesznek mindenre, de a zsaruk
a valóságban nem olyan szarháziak, mint amilyennek a főiskolán
beállítottuk őket.
– A hozzád és a hozzám hasonlók – morogta Paul. – Még ha
helyesek is a feltételezéseid, akkor sem változtatnak azon a
tényen, hogy minden valószínűség szerint Esthernek sosem
fognak igazságot szolgáltatni.
– Igazságról vagy bosszúról beszélsz?
– Nem mindegy?
Jack megrázta a fejét.
– Csak azt mondom, hogy elképzelhető, hogy soha nem lesz
fejlemény az ügyben. Természetesen nem róhatjuk az utcákat,
hogy saját magunk bukkanjunk a gyilkosok nyomára. Azt sem
tudnánk, hol kezdjük a keresést.
 – Ha jól értem, szerinted el kellene felejtenünk az egészet.
Dugjuk a fejünket a homokba, és kész.
– Vagy irkálhatunk leveleket a Timesnak.
Paul a vejére meredt. A szarkazmus nem volt jellemző Jackre.
– Azt hiszem, igazad van – felelte Paul. – Azt hiszem, igen.
– Kénytelenek leszünk megbékélni a helyzettel, Paul.
– Egy próbát megér.
 5. FEJEZET

PAUL EGÉSZ ÉJSZAKA LE SEM HUNYTA A SZEMÉT, de ez nem érte

meglepetésként. Bevehetett volna egy altatót, de nem akart.
Úgy érezte, minél tovább próbálja gyógyszerekkel elfojtani az
érzelmeit, annál hosszabb időbe telik majd megszabadulni a
démonoktól. Jobb szembenézni velük, és kibeszélni őket.
A gyilkosság óta ez volt az első éjszaka, amit a saját lakásában
töltött. Korán eljött Caroléktól, még naplemente előtt. Nem így
tervezte, a kirobbanó vita miatt alakult így. Carol alvajáróként
felszolgált valami alig ehetőt, majd mindhárman fásultan leültek
az asztalhoz. Ide-oda tologatták az ételt a tányérjukon, és nem
sokat beszéltek. Aztán egyszer csak Jack felkelt, és feltett egy
Mahler-lemezt, majd pár perccel később ismét felállt, és a zene
elhallgatott. Semmilyen dallam nem illett a helyzethez. A drámai
zene csak tovább fokozta volna a reményvesztettséget, a
könnyed muzsika pedig gúnyt űzött volna belőle.
A történtek miatt azonban mindhármójukat rosszul érintette
a csend, ezért beszélgetni kezdtek, esetlenül és erőltetetten. A
fontos dolgokat nem hozták szóba, épp elég rossz volt rájuk
gondolni, ezért megpróbáltak személytelen beszélgetést
folytatni, ami túl sok erőfeszítésbe került, így akaratlanul is
érzékenyebb témákat hoztak fel: vajon Paul megtartja-e a
lakást, vajon felhívják-e a rendőröket, hogy van-e fejlemény az
ügyben, vagy várják meg, amíg a rendőrök keresik őket?
Végül újabb vita kerekedett a megtorlás kontra valóság
kérdésében. Paul talpra ugrott, hogy dühös, remegő hangon
kifejtse az álláspontját, mire Carol hirtelen befogta a fülét,
szorosan lehunyta a szemét, és dobhártyaszaggatón felsikoltott.
 ***
Jack adott a feleségének egy nyugtatót, és ágyba dugta, míg
Paul felhívta Rosen doktort.
– Jobb, ha most hazamész – közölte Jack.
– Inkább megvárnám, amíg az orvos ideér.
– Ne! Azt hiszem, azzal csak még jobban felzaklatnád Carolt.
Ugye megérted?
Jack felkapta Paul kabátját, és átnyújtotta neki.
– Nem akarok szívtelennek tűnni.
– A francba is, én vagyok az apja!
– Azt hiszem, pillanatnyilag az anyjára emlékezteted.
Paul szeretett volna valami sértőt Jack fejéhez vágni – valami
csípős megjegyzést tenni azzal kapcsolatban, hogy Jack mégis
mióta ért a pszichológiához –, de annyiban hagyta. Jack
túlságosan sebezhető volt, és már így is pattanásig feszült a
helyzet.
Paul feldúltan távozott. Taxival ment a Horatio Streettől a
felső West Side-ra. A Hetvenedik utca és a West End sarkán
kiszállt a taxiból, a zöld jelzésnél átkelt a sugárúton, majd
gyalogolt fél háztömbnyit a saját lakóépületéig, miközben ugrásra
készen és gyanakodva vizslatta minden szembejövő arcát.
Az éjszakai portás udvarias mosollyal az arcán bólintott.
Felismerte Pault, de mintha minden rendben lett volna.
Lehetséges, hogy nem hallotta a híreket? Paul ösztönösen
megállt, és kinyitotta a postaládát, ami tele volt
részvétkártyákat rejtő apró, merev borítékokkal.
Belegyömöszölte őket a zsebébe, visszazárta a postaládát, majd
végigment az előcsarnok folyosóján a hátsó liftig. Félútig egy
középkorú házaspárral utazott, akiket elég gyakran látott ahhoz,
hogy üdvözölje őket, de a nevüket nem tudta. Ha olvasták is a
híreket az újságban, nem kötötték Paulhoz a történteket. Amikor
a hetedik emeleten kiszálltak a szaglászó, pórázt rángató
pincsijükkel együtt, bólintva jó éjszakát kívántak. Paul folytatta
útját a tizenkettedik emeletre. Betette a kulcsot a zárba, és
amikor belépett a lakásba, a gyomra ideges görcsbe rándult.
Nem tudta pontosan, milyen látvány várja bent, vagy hogyan fog
reagálni.
 Valaki korábban egy üzenetet csúsztatott be az ajtó alatt.
Átlósan hevert a padlószőnyegen. Paul zaklatottan lehajolt, hogy
felvegye, és titkon azt remélte, fenyegető levelet kapott a
gyilkosoktól. Azonban csak egy részvétkártya volt a
szomszédban lakó Bernsteinéktől. Paul hozzácsapta a zsebéből
előhalászott többi levélhez, majd az előszobái tükör alatti
kisasztalra halmozta őket.
Azután költöztek ebbe a lakásba, hogy Carol elkezdte a
főiskolát, és egyértelművé vált számukra, hogy bármilyen
fájdalmas is, de a lányuk soha többé nem fog otthon lakni
huzamosabb ideig. A lakásban volt egy közepes méretű nappali,
egy hatalmas sarokhálószoba és egy fürdőszoba, a konyha pedig
az előszoba mellett kapott helyet. A vintage bútorokkal
berendezett lakás belmagassága nagy volt, a falon különleges
díszítések futottak körbe nagyjából harminc centiméterre a
mennyezettől, ahonnan Edward korabeli csillárok lógtak. Az
épület negyven- vagy ötvenéves lehetett, nem volt annyira régi,
hogy oroszlánlábas kád legyen benne, de a fürdőszoba így is
hangulatos volt. Apró, de kényelmes lakás volt, többek között az
ablakok elrendezése miatt, amelyek nagy része a Hetvenegyedik
utcán sorakozó, ízlésesen átalakított barna homokkő házakra
nézett.
Paul berúgta maga mögött a bejárati ajtót, bekukkantott a
konyhába, majd bement a nappaliba. A lakást kitakarították.
Katonás rend uralkodott. Vajon a rendőrség vette a fáradságot?
Biztos, hogy nem a takarítónő volt, ő hétfőnként szokott jönni.
Paul elfintorodott: arra számított, hogy rendetlenséget talál, a
takarítással legalább le tudta volna foglalni a gondolatait.
Esther jelenléte még ott lebegett a lakásban, de úgy tűnt,
Paulra nincs hatással. Végigjárta a szobákat, igyekezett
érzelmeket kicsiholni magából. Olyan volt, mintha a tudatalattija
nem engedné, hogy bármit is érezzen.
Valami szokatlan ragadta meg a figyelmét, és beletelt egy
pillanatba, mire rájött, mi az. Végigfuttatta a tekintetét a
nappalin, és szemügyre vett minden egyes tárgyat. Székek,
dohányzóasztal, könyvespolc, tévé, az ablaknál lévő
légkondicionáló...
Újrakezdte. A tévé! De hiszen a betörők elvitték a tévét.
 A készülék egy állványon állt a sarokban, ahol azelőtt a régi
hordozható tévé ült az asztalon. Az új készülék színes tévének
tűnt, amiben beépített sztereó, AM-FM rádió is helyet kapott.
Paul négy lendületes lépéssel átszelte a szobát.
Talált egy üzenetet.

Paul!
Reméljük, hogy ez némiképp elviselhetőbbé teszi a dolgot.
Őszinte részvéttel: a fiúk az irodából

Ui. Feltöltöttük a hűtőt.

Pault megrázta az üzenet. Elsírta magát.

***
Sosem volt színes tévéjük, és Paul eddig nem sokszor látott
színes adást, azokat az eseteket leszámítva, amikor végignézett
egy-egy futballmérkőzést egy bárban a pult fölötti, rosszul
behangolt készüléken, valamint egyszer-kétszer az Oscar-gálát
egy-egy barát méretes tévéjén. Paul húsz percig szöszölt az új
készülékkel, hogy behangolja a csatornákat, aztán megpróbált
olyan programot találni, ami leköti a figyelmét. De túlságosan
zaklatott volt. Kikapcsolta a tévét, és arra gondolt, készít
magának egy italt, de aztán elvetette az ötletet.
Megcsörrent a telefon. Jack volt a vonal végén.
– Rosen doktor az imént ment el. Erősebb nyugtatókat írt fel.
Megbeszélt egy találkozót Carolnak egy agyturkásszal hétfő
reggelre.
– Azt hiszem, jelenleg ez a legtöbb, amit tehetünk.
– Remélem, hogy segít Carolnak, hogy összeszedje magát.
Igen, azt hiszem, segíteni fog. Rosen szerint remek szakember a
fickó.
– Szerintem is segítene Carolon.
– Rettentő kedves volt a dokitól, hogy eljött. Hol találsz
manapság olyan orvost, aki házhoz jön péntek este?
– Közel húsz éve a háziorvosunk.
 – Majd értesítelek, ha változás áll be. Jelenleg Carol alszik,
teljesen ki van ütve. Istenem, szegény! Ilyen egy rohadt
helyzetet... És te hogy vagy? Minden rendben? Átjöhetsz
hozzánk, és itt töltheted az éjszakát, ha attól jobban éreznéd
magad. Tudom, hogy szörnyű lehet ott neked egyedül.
– Muszáj hozzászoknom. Akár hozzá is láthatok.
– Semmi értelme, hogy ilyen szigorú legyél magadhoz, Paul.
– Minden rendben lesz – morogta. – Lehet, hogy holnap
beugrok, hogy lássam, hogy van Carol.
– Rendben.
Miután letették a telefont, a lakás üresebbnek tűnt. Paul
meggondolta magát, és mégiscsak készített egy italt. Bevitte a
hálószobába, leült, meglazította a nyakkendőjét, és lehajolt, hogy
kikösse a cipőfűzőjét.
Amikor lerúgta a cipőt és az italért nyúlt, kiáltás tört fel
belőle.
Ez nem lehet igaz! Mindig képes volt kordában tartani az
érzelmeit, minden más a gyengeség jele lett volna. Mozdulatlanul
ült, akár egy kő, gyötrődve, és rettegés töltötte el attól, hogy
hullámokban tört rá az őrült késztetés, hogy tegyen valami
drasztikusat. Legszívesebben összetörte volna a keze ügyébe
kerülő első dolgot.
Végül ritmikusan ütögetni kezdte az öklével a matrac oldalát.
Fél térdre ereszkedett, és így folytatta tovább. Nem okozott
fájdalmat az öklében, és kárt sem tett a matracban. Kis idő
elteltével világossá vált a számára, hogy úgysem leli benne
örömét. Eszébe jutott egy középiskolás srác, aki az egyik
tanulószoba ajtaján vágott lyukat az öklével. Arra már nem
emlékezett, hogy a srác kihívásból vagy pusztán haragból tette-
e. A fiú sportoló volt, az iskola egyik rettegett zaklatója. Paul
eljátszott a gondolattal, hogy ököllel lesújt az ajtóra, de félt a
fájdalomtól, és nem akarta eltörni a kezét.
Egy kalapács, gondolta. Jólesne lesújtani valamire teljes erőből
egy kalapáccsal.
És aztán hogyan tovább? Zúzza szét a bútorokat? A falakat?
Az agya nem hagyott nyugtot neki.

***
 Paul az éjszaka közepén felkelt, és lezuhanyozott. Ahogy az
ágyban feküdt, arra várva, hogy megszáradjon, azt kívánta, bár
ott lenne Esther. Rákiálthatott volna a feleségére, amitől jobban
érezte volna magát.
Épp a múlt héten tűnt fel Paulnak, hogy Esther kezd elhízni,
hogy aszott melle és a hónalja alatti rész kibuggyan ott, ahol a
melltartó belevág a húsába, hogy megvastagodott a csípője, a
dereka és a combja, és kezdett tokát ereszteni. Elvégre Esther
negyvenhat éves volt, egy évvel fiatalabb Paulnál. Szinte egy
napon születtek, mindketten vízöntők voltak.
Vízöntő jegyű barátok, gondolta. Hová lettek a szenvedélyes
ifjúkori ígéretek? Az esküvő után berendezkedtek az életükbe,
nem dolgoztak meg azért, hogy ne hunyjon ki a szikra. Szép
lassan elhíztak, és kijöttek a formából. Fura módon idő előtt
megöregedtek, mintha sohase lettek volna fiatalok.
Valamikor Esther vonzó nő volt, kecses és halk szavú, és
szerencsére hiányzott belőle a Paul által megismert városi lányok
többségére jellemző pimaszság. Paul érzése szerint azonnal
kölcsönös volt a szimpátia, ami megmaradt az évek során.
Meglepően ritkán vitatkoztak. Tudta, hogy mindketten
hajlamosak olyan mértékben elfojtani a haragjukat, amíg végül
kirobban belőlük, de mire a dolgok idáig fajultak volna, általában
a külvilág – az iroda, a közösségi önkéntes csoport, ahol Esther
szinte teljes állásban dolgozott, Paul pedig besegített, ahogy az
ideje engedte – segített levezetni a feszültséget.
Utólag visszatekintve elszomorodott a gondolattól, hogy
mindketten túl óvatosan élték az életüket. Vajon most azért
szomorú, mert szerette Esthert, vagy azért érez bűntudatot,
mert nem szerette őt? Nem maradt más, csak egy maréknyi
tovatűnt álom, amik már réges-rég elvesztek, és Esther halála
valószínűleg pontot tett a végükre. Többnyire a kapcsolatuk
kellemes, eseménytelen barátság volt – nem erről álmodoztak a
kezdet kezdetén, de talán ez volt a legtöbb, amire mindketten
képesek voltak. Nem okolták egymást semmiért, mégis irigység
fogta el Pault, amikor látta, hogy az ismerőseik és a barátaik
imádattal csüngenek a feleségükön vagy a férjükön.
Mihez kezdjen mostantól magával a hétvégeken?
Nem volt izgalmas a házasságuk, de Esther a mindennapi
élete részévé vált. Fontos volt, hogy van mellette valaki. Paul
kezdte kapiskálni, hogy mit kellett kibírnia az apjának, aki az
élete nagy részét egyedül élte le.
Azon kapta magát, hogy ismét zihálva szedi a levegőt, és az
őrjítő harag átjárja minden porcikáját.
Esetlenül felkelt a feldúlt ágyról, bement a fürdőszobába,
felkapcsolta a villanyt, és megbámulta magát a tükörben.
Vörösesszőke haja ritkulni kezdett a feje tetején. Az arcát és a
kezét borító szeplők száma mintha megduplázódott volna, az
állaguk pedig a szafaládéra emlékeztette. A szeme vörös volt és
táskás. Szemügyre vette a petyhüdt bőrt az arcán és a torkán,
megereszkedett hasát, a bordái mentén meggyűrődött bőrt. Egy
kimerült, megfáradt burok. A lába a konyhába vitte. Ismét
töltött egy martinit, csak úgy jég nélkül, majd bevonszolta magát
a nappaliba. Amikor leült, ráeszmélt, hogy évek óta most először
járkál pucéran a lakásban. Estherrel egyiküknek sem sikerült
feladniuk ezeréves erkölcsi beállítottságukat: mindig a
hálószobában öltöztek át, és sose mászkáltak anyaszült
meztelenül a konyhában és a nappaliban.
Könyörtelenül borzongatta a hideg. Paul leemelt egyet a
kanapé mellett tornyosuló olvasatlan magazinhalom tetejéről,
találomra felütötte, és elolvasott egy hosszú bekezdést, majd
ismét újrakezdte. Meglepve tapasztalta, hogy nem tudja felfogni
a szavak értelmét. A második próbálkozáskor feladta, és
becsukta a magazint.
Ez így nem jó.
Tennie kell valamit, terveket kell kovácsolnia.
Eldöntötte, hogy reggel felhívja a rendőrséget. Elképzelhető,
hogy kénytelen lesz a nyakukra járni.
Ledöntötte a martini felét, és más szemmel nézett végig a
szobán. Megpróbálta elképzelni, hogyan történt. Hol tették? A
szőnyegen? Pont ezen a kanapén? Megpróbálta maga elé
képzelni.
Nehéz volt. Sosem látott igazi erőszakot, a tévében vagy a
filmekben látottakat leszámítva. Amíg ez meg nem történt,
titokban meg volt győződve arról, hogy az erőszakos történetek
jó része a férfiak által terjesztett ezernyi mendemonda része,
amiket a városban élő férfiak találtak ki azért, hogy legyen mivel
igazolni a macsóságukat, és azt, hogy milyen durva világban
élünk. A józan esze tisztában volt azzal, hogy igenis léteznek
bűnözők és gyilkosok, de az érzései és a képzelete mást súgtak.
Egész életében a bűn fővárosában élt – azt a két évet leszámítva,
amit a városon kívül töltöttek, és naponta ingázott a
munkahelyére –, mégsem volt soha szemtanúja semmiféle
erkölcstelenségnek, se korrupciónak, se erőszakos
cselekedetnek, ha nem számoljuk ide azokat az autósokat vagy
gyalogosokat, akiket időnként annyira elönt a fékezhetetlen düh,
hogy önkényesen kifakadnak, kiabálnak a taxisofőrökkel, és
ököllel verik a lökhárítót. Sosem járt még bukmékernél, nem
ismert egy gengsztert sem. Tudta, hogy drogterítés folyik a
környéken – egy háztömbbel keletre terült el a Needle Park,
ahol fásult, közönyös arcok jöttek vele szembe. Tudta, hogy
függők, de sosem volt szemtanúja annak, hogy drog gazdát
cserélt volna, és injekciós tűt is csak az orvosi rendelőben látott.
Időnként rettegés fogta el a falkában járó tinédzserek durva
nevetésétől, akik a metrókocsikban lézengtek, és csapatokba
verődve álldogáltak az utcasarkokon, de sosem látta, hogy
bűncselekményt követtek volna el. Néha nehéz volt elhinni, hogy
a Daily News és a Mirror nem ponyvaírók szenzációhajhász
agyszüleményeivel van tele, hanem kész tényekkel.
Paul sok olyan embert ismert, akinek betörtek a lakásába.
Egyszer, három vagy négy évvel ezelőtt, Carol táskáját is
meglovasította egy villámgyors kéz, amelyik a csukódó
metróajtón keresztül nyúlt be. Megestek ilyen dolgok, de nem
érintették személyesen. Nem érzett igazi fenyegetettséget.
Most azonban kénytelen lesz hozzászokni a valóság egy eddig
ismeretlen arcához.
 6. FEJEZET

A TI MES MAGAZI NE VASÁRNAPI SZÁMÁBAN beszámoltak a

bűntényről, és Esthert név szerint megemlítették a cikkben. Sam
Kreutzer aznap délelőtt tíz órakor felhívta Pault, hogy értesítse
erről.
– Hogy bírod?
– Megvagyok.
– Rettentő nehéz lehet. Tehetünk érted valamit, Paul?
– Nem, semmit.
– Nem szeretnél átugrani, és velünk vacsorázni egyik este a
héten?
– Nem lenne gond, ha a hét folyamán visszaszólnék, Sam?
Jelenleg senkit sincs kedvem látni. – Nem kért a barátok
figyelmességéből. Ez nem velük történt, csak hallomásból
értesültek az esetről. Az ember mindig a saját sebéből vérzik. Az
emberi együttérzésnek akaratlanul is émelyítő mellékíze van, a
szánalom pedig még a legjobb esetben is borzalmas.
Paul felhívta Jacket. Carol még aludt, ezért Paul megígérte,
hogy később ismét telefonál. Lehet, hogy beugrik hozzájuk enni,
ha Carol jobban érzi magát... Ha nem, akkor majd máskor.
Kiment a lakásból, hogy megvegye a Times legfrissebb
számát. Végigment a sugárúton a Hetvenkettedik utcáig, onnan a
Broadwayn található metrómegállónál lévő újságosig.
Meglehetősen meleg volt.
Paul alaposan szemügyre vette az utcákon hömpölygő
embertömeget, és életében most először tűnődött el azon, hogy
vajon kik a gyilkosok, kik a függők, kik az ártatlanok. Eddig
sosem tapasztalt, csontig hatoló rettegést érzett, miközben az
utcán sétált. Mindig is körültekintő volt, taxival közlekedett késő
este, sose sétált sötét utcákon, és sosem merészkedett egyedül
elhagyatott negyedekbe. De az ösztönös volt. Most azon kapta
magát, hogy minden arcon az erőszak jeleit kutatja.
Magával vitte a Times számát a Hetvenkettedik utcán, és
lassan, figyelmesen szemügyre vett mindent, amin az eddigi
évek során csak átsiklott a tekintete: a mocskot, az elsuhanó,
sápadt arcokat, a törékeny, csontos lányokat, akik az egyik
épület előtt álldogáltak egy üvegtető alatt. Nem volt nagy
nyüzsgés. A munka ünnepe utáni egyik utolsó meleg vasárnapot
kihasználva mindenki elhagyta a várost, az emberek igyekeztek
meghosszabbítani a nyarat, amennyire csak tudták, vidéken
vagy a zsúfolt strandokon szívva magukba a napfényt.
Egy nő meredt üveges tekintettel egy olcsó vegyeskereskedés
kirakatára. Piros felirat virított az ablakon: ¿Cómo sabe Vd. que
no tiene enfermedad venérea? Honnan tudhatod, hogy nincs
nemi úton terjedő betegséged? Egyszerű nő volt, sötét arcát
sebhelyek csúfították, a szája megereszkedett – biztosan egy
prostituált, aki ezer éve űzi az ipart, egy szerencsétlen
vénasszony, akinek zsíros bevásárlótáska lóg tésztaszerű
kezéből. Vajon hány gyilkost szült a világra? És vajon hány rabló
feküdt készséges, megereszkedett combjai között?
Paul rémülten iszkolt vissza a lakásba.

***
Hétfőn továbbra is maga alá temette az az érzés, amit
„poszttraumás szomorúságnak” nevezett el.
Előző éjjel altatót vett be, amitől nyugtalanul ébredt. Előző
este eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha bemegy az irodába,
még akkor is, ha nem dolgozik, hiszen sokkal jobb, ha ismerős
arcok veszik körbe. Reggelre azonban tudatosult benne, hogy
képtelen lenne bármelyik kollégájával szembenézni.
Elment a bankba, mert híján volt a készpénznek. Nem kellett
sokat sétálnia, a bank a Broadway és a Hetvenkettedik utca
sarkán lévő újságossal szemben volt. Ugyanazt az útvonalat
követte, mint előző nap, amikor megvette a Timest, ugyanazt az
útvonalat, amit már ezerszer megtett a metróállomásig, ahonnan
munkába indult. Valami azonban megváltozott. Paul úgy vette be
magát a bankba, mintha búvóhely lenne.
Megfordult a fejében, hogy vesz egy súlyos sétapálcát, amit
fegyverként magánál hordhat. De finoman szólva is
kényelmetlen lenne. Késsel bárki közel tudna férkőzni hozzá, és
lehet, hogy csak jobban feldühítené az esetleges támadókat, ha
látják, hogy egy méretes bunkósbotot hord magánál.
A pultnál egy zsírpöttyös kötényt viselő kövér férfi mögé állt
be, aki pénzt váltott fel – valószínűleg egy menüztető étterem
pénztárosa lehetett. A férfi papírgurigákba csomagolt aprótól
súlyos zsákkal távozott.
Paul a tíz dollárt felváltatta egy maréknyi negyeddollárosra. A
lakásba visszatérve betette az aprót egy zokniba, megcsomózta,
majd próbaképp behajlított tenyerébe csapott vele. Végül
betette a zsebébe. Ezentúl mindenhova magával fogja vinni.

***
Nem jóindulatú volt, hanem elpuhult és gyáva. Kezdett
ráébredni, hogy a létezését tekintve a legijesztőbb dolog a
tehetetlensége.
Ostobának érezte magát. Kivette a zoknit a zsebéből,
kicsomózta.
Úgy döntött, egy kis asztalka fiókjába teszi a kupacnyi
negyeddollárost. A fiók egy picit engedett, aztán beragadt. Paul
megrántotta, mire a fiók meglazult, kiesett a kezéből, tartalma a
kis szőnyegen kötött ki. A fiókban lévő kacatok – kártyapaklik,
biztosítótűk – szétszóródtak a földön.
Paul teli torokból ordítva megeresztett egy
káromkodásfüzért.
Ezután visszatolta a helyére a fiókot, összegyűjtötte a
szétszóródott kacatokat, és visszatette a negyeddollárosokból
álló kupacot a zokniba, majd a zsebébe.

***
Felhívott egy lakatost, aki megígérte, hogy szerdán eljön, hogy
kicserélje a zárakat olyan súlyos darabokra, amiket nem lehet
sem kártyával kinyitni, sem nyomással feltörni.
 Paul ezután órákon keresztül ült, és arról fantáziáit, milyen
csapdákat állítana fel a lakásban a betörők ellen. Sörétes puskák,
amiknek madzagot köt a ravaszára. Gránátok.
Aztán megszidta magát: te szerencsétlen ostoba, te paranoiás
marha!
Jack öt után pár perccel telefonált.
– Dél óta próbállak elérni.
– Félretettem a kagylót. Túl sokan hívtak, hogy kifejezzék az
együttérzésüket.
– Átérzem a helyzetet.
– Carol járt a pszichiáternél?
– Igen, ma reggel elmentünk. Kedves fickónak tűnik,
meglehetősen megfontoltnak. Felírt valami nyugtatót, és azt
mondta, Carolnak feltehetően kicsivel több időre lesz szüksége,
hogy túltegye magát a történteken. Azt hiszem, többet beszélt
hozzám, mint Carolhoz. Hosszasan prédikált arról, hogy
nyugodtnak, türelmesnek és megértőnek kell lennem Carollal
mindaddig, amíg jobban nem lesz. Úgy beszélt, mintha Carol
legalábbis terhes lenne!
– Szerintem az orvosnak igaza van. Vagy téged nem
nyugtatott meg?
– Amikor ott voltunk, igen. Viszont Carol mély depresszióba
süllyedt, Paul. Alig reagál, amikor hozzá szólok. Olyan, mintha a
falnak beszélnék.
– Talán ez részben a nyugtatók hatása.
– Talán – felelte Jack meggyőződés nélkül.
– Szerinted segítene rajta, ha meglátogatnám?
– Nem. Felvetettem az orvosnak. Azt mondta, talán jót tenne
Carolnak, ha egy ideig nem látna téged. Mondtam neki, hogy
nehéz lesz erről meggyőzni téged, de úgy tűnt, a doki fontosnak
tartja, hogy megpróbáljuk Carolt távol tartani mindentől, ami a
bűntényre emlékezteti. Egyértelmű, hogy Carol hozzád köti az
esetet, mivel a te lakásodban történt. Ne érts félre, Paul: nem
hibáztat téged Carol semmiért. De talán jobb lenne, ha pár napig
nem látna téged.
– A doki is ezen a véleményen van, igaz?
– Igen. Sajnálom. Tudom, hogy így is elég nehéz neked...
– Semmi gond, megértem. – Paul nem volt biztos benne, hogy
tényleg így van, de nem akart vitába bonyolódni. Az sehová sem
vezetne. – Hát akkor holnap hívlak. – Komor hangulatban tette
le a kagylót.

***
Vasárnap reggel már telefonált a rendőrségre. Hétfő este
ismét tárcsázta az őrsöt, és kapcsoltak egy bizonyos Malcolm
Briggs hadnagyot.
– Igen, így van, Mr. Benjamin. Én vagyok az ügy felelőse.
– Csak érdeklődni szeretnék, hogy van-e már valami
fejlemény. Valami nyom, amin elindulhatnak.
– Szeretnék jó hírekkel szolgálni, de egyelőre semmi
kézzelfogható nincs, amit nyomnak hívhatnék. Találtunk egy-két
embert, akik aznap délután az adott időpontban láttak egy
csapat kölyköt a szupermarket előtt lógni. Az egyik szemtanú azt
mondta, hogy talán felismerné az elkövetőket, ha újra látná őket,
tehát kézre kerítés esetén azonosíthatja őket. De eddig még
senki sem tudta azonosítani az elkövetőket a birtokunkban lévő
arcképfotók alapján. Tegnap természetesen a lánya is végignézte
a gyanúsítottak képeit, de egyik arcra sem emlékezett olyan
bizonyossággal, hogy azonosíthassa őket.
– Nem tudtam, hogy járt a rendőrkapitányságon.
– Mert nem is. Beszéltem Mr. Tobey-val, aki tájékoztatott a
felesége állapotáról, azután megbeszéltem az illetékes
nyomozóhelyettessel, hogy engedélyezze, hogy két járőr elvigye
a fotóalbumot a lánya lakására, egyszerre egyet. Az összes olyan
személy fényképét megnézte a lánya, akik a rendelkezésünkre
álló információk alapján hasonló bűncselekményt követtek el
korábban. De ahogy már mondtam, egy képet sem választott ki,
viszont adott némi személyleírást.
– Valóban?
– Úgy tűnt, meglehetősen biztos abban, hogy az elkövetők
közül kettő Puerto Ricó-i volt, a harmadik pedig fekete.
Természetesen lehetett akár egy fekete Puerto Ricó-i is, van
belőlük egypár.
– De hát nincs maguknak valami olyan módszerük, hogy
rajzolva rekonstruálni tudnak egy arcot?
 – De, uram, a fantomkép. Azonban úgy tűnt, a lánya nem érzi
elég erősnek magát hozzá.
– Pár nap múlva biztosan jobban lesz.
– Bármikor megpróbálhatja újra, amikor készen áll rá, uram.
Miután letették a telefont, Paulnak egy fél tucat másik kérdés
jutott eszébe, amit fel kellett volna tennie. A telefon mellett ülve
viaskodott magával, majd tárcsázta a Horatio Street-i lakást.
– Jack?
– Szia, Paul! Valami baj van?
– Miért nem mondtad, hogy Carol megnézte a gyanúsítottak
arcképeit?
– Szerintem csak kiment a fejemből. De senkit sem ismert fel.
– Átkozottul felzaklathatta a dolog.
– Ő ragaszkodott hozzá, Paul. Carol ötlete volt.
– A történtek fényében nem tartom helyesnek.
– Akkor biztató jelnek tekintettem, hogy annyira tiszta az
agya, hogy hajlandó megnézni a képeket. Azonban úgy tűnt, hogy
csak rontott a helyzeten. – Jack hangja kissé megbicsaklott. – A
fenébe is, Paul, mihez kezdjünk?
Paul azt kívánta, bárcsak tudná a választ.
Amikor letette a telefont, rájött, hogy Jack miért nem
említette neki. A veje arra számított, hogy Paul kifakad. Tudta,
hogy Paul mennyire atyáskodó tud lenni.
Eltöprengett azon, hogy vajon miért nem fakadt ki
hevesebben. Ezek szerint továbbra is nagy nyomás alatt tartja az
érzelmeit, elfojtja őket. Előbb vagy utóbb felszínre fognak törni.
 7. FEJEZET

CSÜTÖRTÖKÖN CAROL BEKERÜLT a Columbia-Presbyterian

Kórházba megfigyelésre, legalábbis a pszichiáter így fogalmazott.
Kedd reggelre Paulban tudatosult, milyen veszélyekkel jár, ha
magányosan begubózik. Minél több időt töltött a lakásban, a
külvilág annál félelmetesebbnek tűnt számára. Muszáj lesz
kimozdulnia. Túl kényelmes volt bezárkózva bugyuta televíziós
műsorokat nézni és a falat bámulni. Többet ivott, mint evett.
Egyáltalán nem mozgott. Egyfolytában azt hitte, hogy
szívrohama van.
Azt az időt leszámítva, amikor megpróbált aludni, kerülte a
hálószobát. Túlságosan Estherre emlékeztette. Tudta, hogy össze
kellene pakolnia Esther holmijait, és megszabadulni tőlük, de
még nem állt készen rá, ezért a nappalira, a konyhára és az
előszobára korlátozta magát. Időnként ide-oda járkált egyikből a
másikba, de legtöbbször csak üveges tekintettel meredt a
tévékészülékre, ha be volt kapcsolva, ha nem.
Az elmúlt négy napban csupán háromszor hagyta el a lakást,
akkor is csak rövid időre. Ez így nem jó. A test és az elme leépül,
miközben a tudatalattija démonjai élik világukat.
Úgy döntött, felhívja Sam Kreutzert az irodában, és elfogadja
a vacsorameghívást, ha még áll. Miközben a telefonért nyúlt,
felkészítette magát arra az eshetőségre, hogy Samnek és a
feleségének aznap estére már más programja van.
A készülék még azelőtt megcsörrent, hogy Paul hozzáért
volna. Jack volt a vonal túlsó végén, beszámolt arról, hogy Carol
befeküdt a kórházba.
Paul nem emlékezett tisztán a beszélgetésre. Tudta, hogy
kiabált Jackkel. Olyan bugyuta kérdésekkel bombázta, amikre
Jack valószínűleg nem tudta a választ. Kegyetlen, ostoba vádakat
vagdosott a veje fejéhez, amivel csak azt érte el, hogy Jack
fagyosan válaszolgatott. Végül Jack bontotta a vonalat.
Paul nem emlékezett a pszichiáter nevére. Vissza kell hívnia
és meg kell kérdeznie Jacket! De nem most rögtön. Hagy időt
magának és Jacknek is, hogy lehiggadjanak.
Letusolt. Durván sikálta magát addig, amíg a bőre vörösen
nem lüktetett. Aprólékos gonddal megborotválkozott. Öt nap óta
most először teljesen tiszta alsóneműt és ruhát húzott. A legjobb
öltönyét vette fel, egy szürke gabardinkabátot. Esther
ragaszkodott hozzá, hogy vegyék meg az Oxford Street-i
üzletben, amikor legutóbb, három évvel ezelőtt Londonban
jártak. Precízen megkötötte a nyakkendőjét, és az ingéhez
rögzítette egy ezüst nyakkendőtűvel. Megtörölte a cipőjét egy
ronggyal. Megnézte magát a tükörben, ismét végigszántott a
haján a fésűvel, és lélekben felkészítette magát arra, hogy kilép
az ajtón.

***
Az épület előtti járdán törött üvegszilánkok hevertek.
Kikerülte, körbenézett az utcán, majd szabálytalanul átkelt az
úton a sugárút keleti oldalára. Amikor végigsétált a Hetvenedik
utcán a Broadway felé, épp gyerekek özönlöttek ki a 199. számú
állami iskolából, zsibongva, csoportokba verődve. Paul gyomra
összerándult. Eleinte nem nézett az arcukba, mintha azzal, hogy
azt tetteti, hogy nem léteznek, észrevétlenné válhatna számukra.
Hagyta, hogy körülvegyék. A magas hangokból durvaság áradt.
Bántó és kegyetlen felhang társult hozzá, vagy csak ő hallotta
így?
Ahogy teljes gőzzel haladt előre a hangzavarban, egyszer csak
azon kapta magát, hogy egyenesen az arcukba bámul. A
zsebében az ökle összezárult a csomóba kötött zokni körül,
tenyerével próbálgatta a maréknyi negyeddolláros súlyát.
Paul felfigyelt egy magas, fiatal fiúra. A kölyök szeme
megrebbent, amikor a tekintete találkozott Pauléval, aztán
tovasuhant. Paul majdnem megtorpant. A fejével követte a fiút,
aki mondott valamit a mellette álló kölyöknek. Mindketten
felnevettek, de nem néztek Paul irányába.
Paul zöldet kapott a lámpánál. Végigballagott az
Amsterdamon, de a Broadwaynél lévő lámpa megállította, ezért
a sarkon jobbra fordult, és a Columbus Circle felé gyalogolt.
Amint maga mögött hagyta a gyerektömeget, a gyomra
megnyugodott. De a gondolatai száguldoztak: mégis mire
számított? Hogy egy gyerekekkel teli utca közepén
megtámadják? Hogy farkasszemet néz a magas fiatallal, és végül
összeverekednek?
Össze kell szedned magad!
Közeledett a Lincoln Center letisztult, mutatós épületéhez.
Hirtelen ötlettől vezérelve átkelt a Broadwayn a Hatvanötödikre,
majd bement a Central Parkba, és keresztirányban átvágott a
parkon.
Egy csöves botladozott el a közelében kinyújtott tenyérrel, és
Paul, aki mindig is kötelességének érezte, hogy a rászorulókon
segítsen, az arcát elfordítva elsietett mellette.
A park tele volt az emberi nemtörődömség jeleivel: szétdobált
újságok, összegyűrt ebédes zacskók, rozsdás kupakok, törött
üvegek.
Jó pár évvel ezelőtt egy teljes nyarat, minden szabad óráját
azzal töltötte, hogy önkéntesként részt vett a szemetelés ellen
küzdő kampányban. Pedig beszéltünk a fejükkel, kaptak egy
esélyt.
Rövidre zárta a gondolatmenetet, aggasztotta, hova lyukadna
ki.
Az állatkert közelében egy részeg üldögélt dülöngélve a padon.
A tekintetével követte Pault. Úgy nézett ki, mint akinek nincs
múltja, és nem tarthat igényt a jövőre sem. Folyamatosan
szemmel tartotta Pault, a fejével követte a lépteit. Pault
rettentően felzaklatta. Végigsietett az állatkerten, ki az Ötödik
sugárútra.
Nem volt különösebb úti célja, csak a sürgető késztetés, hogy
kiszabaduljon a lakásból, hogy mozogjon, hogy véget vessen az
egészségtelen elszigeteltségnek. Mostanra tudta, hová tart.
Meggyorsította a lépteit, bár a talpa sajgott és fájón lüktetett.
 ***
Az ajtó becsukódott mögötte. Marilyn, az asszonyos
testalkatú, huszonhat éves, barna hajú recepciós, aki kezdett
tokát ereszteni, olyan arcot vágott, amiben sikerült vegyítenie a
meglepetést, az örömöt és az együttérzést.
– Nahát, Mr. Benjamin! – fuvolázta. – Micsoda meglepetés! –
Majd eszébe jutottak a történtek, és az arckifejezése nevetséges
gyorsasággal megváltozott. – Jaj, mindnyájunkat mélyen
lesújtott a hír, hogy... Szegény Mrs. Benjamin... Biztosan rettentő
nehéz lehetett...
Paul bólintott és motyogott valamit, majd sietve belépett a
folyosóról nyíló ajtón, mielőtt a recepciósnak lehetősége lett
volna hatalmas, puha keble fojtogató ölelésébe vonni.
Paul belépett Sam Kreutzer irodájába, és hasonló
fogadtatásban volt része Sam titkárnőjétől.
Benyitott Samhez, ahol Dundee is ott volt. Mindketten
elárasztották az együttérzésükkel, így beletelt egy kis időbe,
mire Paul közbe tudott vágni:
– A bezártság miatt szép lassan kezdett eluralkodni rajtam a
depresszió, ezért arra gondoltam, visszajövök dolgozni.
Valószínűleg nem leszek még túl hasznos, de talán segít, ha itt
ülök és aktákat tologatok.
– Nagyon jó ötletnek tartom – értett egyet Dundee. –
Legalább lesz társaságod, és ismerős arcok vesznek körbe.
Paul felkészítette magát a megjósolható, sablonos
torokköszörülésekre és arckifejezésekre.
– Istenem, Paul! – kezdte Sam.
Dundee megragadta Paul karját az egyik kezével, a másikkal
pedig megveregette a vállát.
– Időbe telik, cimbora, de biztosíthatlak a feltétlen
támogatásunkról. Ha bármire szükséged van, akármire...
– Rendes tőled, Bill. – Paul igyekezett könnyedebb hangot
megütni. – És Sam, ha áll még az a meghívás, akkor élnék vele.
Azt hiszem, hogy amire most mindennél jobban szükségem van,
az egy kiadós evés. A tévé előtt vacsorázom, fagyasztott kaján
élek már öt napja, és mindegyiknek ugyanolyan íze van.
Paul nem tudta biztosan, hogy képzelődik-e, de mintha egy
pillanatra zavart látott volna átsuhanni Sam arcán. De aztán
elmosolyodott.
– Természetesen, Paul! Felhívom a feleségemet, és
megkérem, hogy terítsen neked is.
Paul zavarba jött. Vajon Sam tényleg bosszús? Úgy érzi, hogy
kínos lesz? Talán Paulnak mégsem kellett volna rákérdeznie...
– Pontosan tudom, min mész keresztül – szólalt meg Dundee.
– Amikor a srácok még iskolába jártak, Anne bekerült a
kórházba. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint
amikor hazaengedték, és ismét talpra állt. Gondolom, ettől
hímsoviniszta disznónak hangzom, de állítom nektek, hogy
azokat a fagyasztott szarokat fűrészporral és vasreszelékkel
tömik tele!
Zavaró, émelyítően édes és nehézkes szag csapta meg Paul
orrát. Arra következtetett, hogy Dundee borotválkozás utáni
arcszesze.
Dundee arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, mintha akkor
tudatosult volna benne, hogy nem a legmegfelelőbb történetet
mesélte el. Anne a műtét után hazajött a kórházból. Esther soha
többé nem tér haza. Ez futott végig Dundee agyán, le lehetett
olvasni az arcáról, de Paulnak semmi sem jutott eszébe, amivel
úgy enyhíthette volna Dundee bűntudatát, hogy ne hozza még
kínosabb helyzetbe. A legjobb az lesz, ha figyelmen kívül hagyja,
ha úgy tesz, mintha fel se tűnt volna neki, és inkább folytatja a
beszélgetést. Olyan gyorsan szólalt meg, ahogy csak tudott.
– Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a távollétemben nem úgy
mennek a dolgok, ahogy kellene. Ezért visszatértem. Egyrészt
azért, mert talán fülön csípek valakit... – Dundee megeresztett
egy túlságosan harsány és hangos nevetést –, másrészt, hogy
elkezdjem felszámolni mindazt a kárt, amit ti, fiúk, idéztetek elő
az ügyfeleimnél.
Sam Kreutzer vette át a szót:
– Pont az egyik ügyfeledről beszélgettünk, amikor bejöttél.
Nemsermanról. Ez a rohadék aztán jó nagy szarba került, mi?
– A nyakatokra jár?
– Szinte minden áldott nap idetelefonál, mert tudni akarja,
hogy mikor állsz újra munkába. Amúgy azt is mondta, hogy
adjam át őszinte részvétét.
 Paul eltűnődött, hogy ez igaz-e. Kételkedett benne, mert
Nemsermanban a figyelmesség szikrája sem volt meg. Talán
Sam csak a pillanat hevében fűzte hozzá, mert ebben a
helyzetben ezt illik mondani.
Dundee vette át a szót:
– Tegnap én beszéltem vele, mert Sam házon kívül volt,
amikor telefonált. Biztos, hogy valami bukmékerirodából hívott,
mert elképesztő volt a háttérzaj.
– Na és mit akart?
– Először is, hogy mikor szedi fel Paul Benjamin a seggét, és
tér vissza dolgozni. Többé-kevésbé szó szerint idéztem.
Másodszor, úgy tűnik, hogy ha ideiglenesen is, de tanult a
leckéből, abból, hogy megégette magát azzal a befektetésekből
származó jövedelemmel, amiről azt hitte, hogy realizált
árfolyamnyereség. Utasította a brókert, hogy hathavonta
alaposan ellenőrizzen mindent, és értesítse, ha el kell adni egy
részvénypakettet. Végül pedig elmondta, hogy erről a
problémáról eszébe jutott még egy nehézség, amit meg akar
vitatni.
– És megbeszélted vele?
– Igen. Nem akarok a hátad mögött foglalkozni az
ügyfeleiddel, Paul, ezért mindegyiket elutasítottam. Nem
próbálom ellopni tőled őket. De Nemserman elviselhetetlen volt
a múlt héten. Végül beadtam a derekam, és tanácsoltam neki
valamit, ami megoldja a problémáját.
– Milyen problémáját?
– Ezer éve van neki egy rakás blue chip részvénye. De
komolyan, némelyiket Roosevelt első kormánya óta tartogatja!
– Franklin vagy Teddy? – szólt közbe Sam Kreutzer szárazon.
– Ha most adja el őket, akkor természetesen óriási realizált
árfolyamnyereség-adót kell fizetnie a haszon után. Az elmúlt
néhány évben néhánynak emelkedett az értéke, a megoszlást és
az értékpapír-jutalékokat is beleszámolva, tíz dollárról hatszáz
dollárra. Mindenáron el akarja kerülni, hogy így megkopasszák.
– Na és mit tanácsoltál neki?
– Azt, hogy alapítson néhány trösztöt, és olvassza be a
részvényeket a trösztökbe. Aztán tartogassa őket. Ha a haláláig
tartogatja őket, akkor az örököseire száll, az örökösei pedig
eladhatják anélkül, hogy adót kellene fizetniük a realizált
árfolyamnyereség után. És ha a részvényeket a trösztökbe
fekteti, azzal segít, hogy az örököseinek ne kelljen hagyatéki adót
fizetniük.
Dundee túl gyorsan és túl sokat beszélt. Paul megpróbálta
megnyugtatni.
– Én is pontosan ezt tanácsoltam volna neki, Dundee. Ne
izgasd magad miatta! Azonban nem hiszem, hogy megfogadja a
tanácsodat, de legalább nem panaszkodhat később amiatt, hogy
hibáztunk.
– Már miért nem? – kérdezte Sam Kreutzer.
– Ha jól tudom, csupán két örököse van, a húga és az
unokaöccse, akiket ki nem állhat.
– Akkor miért nem alapít egy jótékonysági szervezetet?
– Évek óta erre próbálom rábeszélni. Folyton azt hajtogatja,
hogy rajta van az ügyön. De sose fogja megtenni. A
jótékonykodás szikrája sincs meg benne.
– Szóval akkor két olyan emberre hagyja majd a vagyonát,
akiket gyűlöl, és engedi, hogy a kormány rátegye a kezét a nagy
részére örökösödési adó formájában. Gondolom, rohadtul nem
érdekli, mi történik a vagyonával a halála után. Az ilyen
Nemserman-félék számára a pénz olyan, mintha
Monopolyznának. Így tartják számon, hogy miket értek már el a
játék során. Amikor Nemserman meghal, a játéknak vége, aztán
pedig kit érdekel, hogy mi lesz a részvények sorsa?
– Bárcsak én is így tekintenék az életre! – mondta Dundee.
Paul leült az egyik székbe.
– Talán igaza van. Vannak pillanatok, amikor meg vagyok róla
győződve, hogy a világban való létezésünk nem több, mint egy
sötét sivatag, ahol vak emberek kapkodnak fel köveket, és
tapogatózva próbálnak végezni egymással.
Nem akarta a témát ebbe az irányba terelni, de kikívánkozott
belőle, így hagyta, hogy kicsússzon a száján. Amikor meglátta a
két férfi reakcióját, megbánta, hogy megszólalt. Dundeet hirtelen
nagyon lekötötte az, hogy keressen egy semleges sarkot, ahol
megpihenhet a tekintete, Sam Kreutzer pedig Paul
nyakkendőjének csomóját fixírozva azt mondta:
– Tudjuk, milyen érzés lehet, Paul. De, gondolom, idővel majd
kevésbé tűnik szörnyűnek a dolog.
– Ezt kétlem – mondta Paul nyugodtan, nem erőltetve a
véleményét. Nem akart heves vitába bocsátkozni, de érezte,
hogy vannak dolgok, amiket ki kell mondania. – Emlékeztek arra
a rövid beszámolóra a vasárnapi Times Magazine-ban? Ilyen
hírekkel vannak tele az újságok, mégsem érezzük igaznak őket.
Nem hisszük el, hogy ilyen megtörténhet, amíg tényleg sor nem
kerül rájuk, amíg személyesen nem vagyunk érintettek.
– Nem hibáztathatod az embereket, Paul! Éjjel-nappal ezzel
kell szembesülniük, ezért belefáradtak. Olyan ez, mintha valaki
farkast kiáltana: az emberek olyan gyakran olvasnak-hallanak
utcai bűncselekményekről, hogy lassan immunissá válnak vele
szemben. És talán jól is van ez így. Mindenki úgy próbál meg
védekezni ellene, ahogy tud, különben átváltoznánk dühöngő
őrültté.
Carol...
Paul kényszerítette magát, hogy ne hagyja annyiban a dolgot.
– Sam, csak van rád valamilyen hatással, amikor azt olvasod,
hogy még a vakvezető kutyák is idegösszeomlást kapnak attól a
feszültségtől, ami ebben a városban van! A rendőrőrs szobáiban
késelnek meg rendőröket! Vajon nem függ ez össze azzal, hogy
New Yorkban nem sétálhatsz csak úgy be egy rendőrőrsre,
hanem be kell csöngetned, hogy beengedjenek?
– Szerinted miért igyekszünk házat találni a városon kívül? –
Sam burkolt célzása egyértelmű volt.
– Talán ez a válasz, nem tudom. Talán... Talán Esther még
mindig...
– Az isten szerelmére, Paul, váltsunk témát, jó?
– Ne aggódj! Nem fogok idegösszeomlást kapni itt a
szőnyegeden, Sam. Csak sokat gondolkoztam az elmúlt pár
napban. Nem egyszerű rádöbbenni arra, hogy az életed nagy
részét olyan céloknak szentelted, amikről kiderült, hogy átkozott
nagy tévedések.
Sam megrázta a fejét.
– Nem hiszek neked, Paul, és ha elég idő eltelik, megnyugszol,
és magad mögött hagyod a szörnyű eseményeket, rájössz, hogy
ezt te sem gondolod komolyan.
A beszélgetést csak később, este folytatták, mert Paul
válaszát Henry Ives, a rangidős üzlettárs érkezése szakította
félbe.
– Marilyn szólt, hogy itt van az irodában. Örülök, hogy látom,
Paul! Igazán örülök.
Paul megrázta a bütykös kezet. Ives szája úgy
elkeskenyedett, mint egy pénzbedobó nyílás, ami egyértelmű
jele volt a feszengésének.
– Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire sajnáljuk ezt a
szörnyűséget, Paul. Sajnáljuk, és dühösek vagyunk. Az igazat
megvallva az egész testem remeg a dühtől. A tény, hogy az
úgynevezett közalkalmazottak engedik, hogy ilyen dolgok
megtörténjenek, méghozzá újra és újra... – Remegve vett egy
mély lélegzetet, és folytatta: – Ez keserű szájízt és szégyent
jelent mindenki számára. Tudnak már valamit ezekről a
csirkefogókról? Ha jól tudom, még nem kapták el őket. Szégyen,
gyalázat!
A témaváltás szinte felkészületlenül érte Pault. Amikor Ives
belelendült egy dagályos beszédbe, addig folytatta, amíg el nem
mondta, amit akart. Ives vallásos vehemenciával megáldott,
szenvedélyes egoista volt, és színpadias előadásmódját régóta
gyakorolta.
– Nem – felelte Paul –, még nem kerítették őket kézre, de a
rendőrség rajta van az ügyön. Tartom a kapcsolatot a
rendőrséggel, már van egy-két nyom.
– Hát, istenemre mondom, jobban teszik, ha csipkedik
magukat! Ha jól értesültem, egy csapat fiatal volt az elkövető.
Tinédzserkorú gazfickók, igaz ez?
– Úgy tűnik.
– Szégyen, gyalázat! – mondta Ives ismét, és felemelte az
ujját, mintha nem akarná, hogy félbeszakítsák, holott ennek
senki sem adta jelét. – Ezek a fiatal gazemberek egy jóléti
államban nőnek fel, ahol azt látják, hogy büntetlenül meg lehet
úszni az erőszakot, a régi erkölcsöket pedig csak az ostoba
istenfélők követik. Mi másra számíthatnánk tőlük, mint ez a
váratlan és rémes elkeseredettség? Ezek a radikálisok
fegyvereket őrizgetnek a padláson, és támogatják annak a
gazdasági rendszernek a megdöntését, ami több embert emelt ki
a szegénységből az oktatásnak köszönhetően, mint bármelyik
másik rendszer a történelem folyamán. Felfegyverkeznek, hogy
megtámadják az olyan tisztességes és dolgos állampolgárokat,
mint maga vagy én, bekerített rendőrökre lövöldöznek, és mi
történik? A propaganda miatt a közvélemény a rendőrség
viselkedését ostorozza, pont azokat, akik saját magukat és a közt
védik!
Ives háta mögött Sam és Dundee türelmesen álldogált, és
zavart pillantásokat vetettek egymásra. Időnként bólintottak és
helyeslően felmordultak, de ez sem volt elég egyértelmű jelzés az
öregember számára, hogy elég lesz.
Furcsa és megmagyarázhatatlan módon az élet folyt tovább a
maga medrében, mintha mi sem történt volna. És talán Henry
Ives és a többiek esetében tényleg nem változott semmi, Paul
élete azonban fenekestül felfordult. A világ alakja és színe
teljesen megváltozott a korábbihoz képest.

***
Aznap este Paul a vacsoraasztal fölött azt mondta Samnek:
– Te is tudod, hogy mindannyian egy alapvetően naiv
társadalomba születünk bele. És akik nem növik ki, azokból
lesznek a liberálisok.
– Na, várj csak egy percet, Paul, ezt nem...
– Már miért ne? Dehogynem. Kinek van több joga hozzá, ha
nem nekem?
Erre a kérdésre sem Sam, sem Adele nem akart válaszolni.
– Nemrég jöttem rá, hogy milyenek vagyunk igazából mi,
liberálisok. Reformokat követelünk, és javítani akarunk a
hátrányos helyzetűek életén, és mindezt miért? Hogy jobb
anyagi helyzetbe kerüljenek? Egy fenét! Azért tesszük, hogy
kevésbé érezzük magunkat bűnösnek. Megszaggatjuk a
ruhánkat, és készséggel hajlandók vagyunk elfogadni bármilyen
felháborító követelést, ha a feketékkel vagy a fiatalokkal
kapcsolatos, vagy ha olyasvalaki terjeszti elő, aki maga is
hátrányos helyzetű. Mindenkit meg akarunk békíteni. Szóval,
tudod, kit nevezünk liberálisnak? Azt, aki lelép a színről, amikor
kezdetét veszi a harc.
– Úgy vélem – szólalt meg Adele Kreutzer amolyan „öntsünk
tiszta vizet a pohárba” stílusban hogy éppen Paul Benjamin
jobboldali radikalizálódásának lehetünk szemtanúi. – Határozott,
mély hangja volt, ami illett hosszú, keskeny állkapcsához. Sovány
és sötét bőrű volt, és enyhén melankolikus, gúnyos légkör lengte
körbe. – Természetesen igaz, hogy nincs értelme tovább New
Yorkban lakni. Azok a szemétládák, akik ilyen szörnyűségeket
képesek elkövetni, csakis egy ehhez hasonló városban
maradhatnak életben. Tegyük ki őket vidékre, egy faluba, ami az
azonnali halált jelentené számukra, mert nem lenne hová
bújniuk.
– Van igazság abban, amit mondasz – felelte Paul. – De nem
hiszem, hogy az egyetlen megoldás az, ha kiköltözünk a városból.
– Nekem eszembe jutott még egy – szólt közbe Sam, és
amikor mindketten rá figyeltek, elégedetten kijelentette: –
Dobjunk le egy tíz megatonnás atombombát az Empire State
Building helyére!
– Igazad van! – mondta Adele vidáman. – Komolyan
mondom, igazad van!
A bohóckodásuk gyengére sikeredett, de megtette hatását. Az
este további részében Paul kerülte a témát, de nehezére esett
másra gondolni. Voltak olyan pillanatok, amikor elengedte a füle
mellett barátai beszélgetését.
Korán távozott. Azt tervezte, hogy fél tizenegyre hazaér, hogy
felhívassa Jacket. Úgy tűnt, Kreutzerék megkönnyebbültek,
amikor Paul távozott. Beletelik majd egy kis időbe, gondolta,
mire újra meghívnak magukhoz.
A francba velük! Kiszállt a liftből, átvágott az előcsarnokon, és
ekkor feltűnt neki, hogy sehol sem látja a portást. Bárki csak úgy
besétálhat ide. Az állkapcsa megfeszült. Kilépett a
Negyvenötödik utcára, és taxi után kutatva körbenézett, de
sehol sem látott egyet sem.
Kreutzerék jóval az East Side-on túl laktak, az ENSZ
komplexumának közelében, ahol késő éjszaka gyér volt a
forgalom.
A levegőben finom köd szitált. Paul felhajtotta a kabátja
gallérját, zsebre dugta a kezét, és a Második sugárút felé sétált, a
pocsolyákat és a szemetet kerülgetve. A járda peremén haladt,
mert az épületek – a parkolók és rakodóterületek – sűrű
sötétségbe burkolóztak, ahol bárki megbújhatott. Csupán
féltömbnyire járt a közlekedési lámpáktól és a forgalmas
sugárúttól, de pontosan tudta, hogy a sötét helyek hemzsegnek a
tolvajoktól. Keserű ízt érzett a szájában. A válla megfeszült, a
gyomra görcsbe rándult. Egyenletes tempóban haladt a szürke
utcán, a hideg esőcseppektől libabőrös lett a tarkója. A léptei
visszhangzottak a nedves járdán.
Olyan volt, mint egy vesszőfutás. Amikor elérte a sarkot, úgy
érezte, teljesített egy célt.
A visszatükröződő neonfények szétolvadtak és végighúzódtak
a nedves aszfalton. Paul átkelt az úttesten, és figyelt, hátha
megpillantja egy üres taxi tetején a fényt. Jó pár percet várt, és
ekkorra már biztos volt benne, hogy ez is egy olyan este lesz,
amikor lehetetlenség taxit fogni. Leírt egy teljes fordulatot a
sarkán – semmi. Teherautók, időnként zöld buszok, foglalt taxik
és sűrített levegőt sziszegő hatalmas szedánok húztak el sietve
Manhattan déli része felé.
Paultól fél háztömbnyire északra egy férfi botorkált ki egy
kivilágított kirakat elé, a részeg alak igyekezett nem belelépni a
járdán lévő kátyúkba. Egyenesen Paul felé tartott, aki ijedtében
sarkon fordult, és a nyugati Negyvenötödik utca felé vette az
irányt.
Nem volt még túl késő, a környék mégis hajnali négy órát
idézett. Egy teremtett lelket sem látott, amíg el nem ért a
Harmadik sugárút sarkára. Ott megpillantott egy fiatal párt – a
kövérkés, divatosan öltözött fiatalember a végénél kiszélesedő
kabátot, a lány trapéznadrágot viselt, egyenes haja a derekát
verdeste akik Manhattan északi része felé tartottak. Liberális
szinglik voltak, ügyeltek arra, hogy ne érjenek egymáshoz. Sűrű
gesztikulálások közepette beszélgettek valami felkapott és
elcsépelt témáról. Talán épp most döntik el, melyikük lakásába
menjenek, vagy talán már közös lakásban élnek, a nevüket egy
kötőjel köti össze a postaládán. Úgy tűnt, nem kedvelik egymást
túlságosan.
Paul leintett egy közeledő taxit. A kocsi tetején lévő jelzés
ugyan világított, mégis lassítás nélkül húzott el Paul mellett.
Legyűrte a késztetést, hogy a sofőr után kiabáljon.
Négyszer váltott pirosra a lámpa, amíg le tudott inteni egy
taxit.
– A Hetvenedik és a West End sarkára – szűrte összeszorított
állkapoccsal.
Miközben beült hátra, bevágta a fejét az autó préselt
farostlemez plafonjába. Csak a taxikra vagy az összes modern
autó hátsó részére jellemző az, hogy hajlongva és nehézkesen
lehet beülni? Paulnak azóta nem volt autója, hogy visszatértek a
városba a rövid külvárosi kitérő után. A taxikat leszámítva
egyetlen autóban ült az elmúlt évben, mégpedig a
halottaskocsiban.
Alig látta a sofőrt a hátsó részt elválasztó plexiüvegen
keresztül. Olybá tűnt, hogy egy hatalmas néger fejet lát, a tarkón
pedig vastag, kemény, redőző bőrt. Mindketten hallgattak.
Az előttük lévő piros lámpa nem volt összehangolva a
többivel, ezért a sofőr balra kanyarodott, a Negyvenhetedik
utcára, és keresztülvágott a városon. A nyugati Nyolcadik
sugárút háztömbjei mentén lányok álldogáltak a falnak dőlve a
sötét kapualjakban. A Kilencedik sugárúton bajkeverő
tinédzserek csoportja verődött össze, határozottan, zsebre
dugott kézzel, arcukon levakarhatatlan közöny. Talán
drogfüggők? Vagy már a legkegyetlenebb brutalitás sem izgatja
fel őket többé? Úgy néztek ki, mintha arra várnának, mikor
ölhetnek meg valakit.
Vajon hasonló gondolatok jártak volna a fejében két héttel
ezelőtt is? Valószínűleg nem, gondolta. Valószínűleg unalomként
könyvelte volna el a fiatalok viselkedését, és elhatározta volna,
hogy időt szentel a környék atlétikacsapatának. „Le kell kötnünk
ezeknek a gyerekeknek a figyelmét! Alapítsunk valamilyen
labdajátékcsapatot! Állítsunk fel egy bizottságot, és gyűjtsünk
pénzt a felszereléshez!”
Többé már nem ez a válasz. Miért vonzanák őket a háborús
játékok, amikor igazi háborúba is mehetnek?
Ezek a gondolatok újak voltak Paul számára, és egyáltalán
nem érezte magát jól miattuk, mégis minden mást elnyomtak az
agyában. Mire elhagyták a Lincoln Towerst, már olyan irreális
dolgokról fantáziáit, mint gonosz tinédzserekből álló
labdajátékcsapat, akiket Paul nagy robbanóerejű, baseball-
labdának álcázott repeszgránáttal lát el azzal a céllal, hogy
kiiktassa őket.
A plexiüvegbe vágott pénzbedobó nyíláson keresztül fizetett,
és kiszállt a sarkon.
Épp át akart kelni az úton, amikor a szeme megakadt egy, a
szupermarket előtt parkoló kabrión. A tetőponyva egy részét
felhasították, cafatokban lógott a textil, hatalmas lyuk tátongott
a vágás helyén. Biztosan volt valami minimális értékkel bíró
dolog a hátsó ülésen, amit a rabló észrevett, kést rántott,
felhasította az autó tetejét, benyúlt és ellopta. Az embereknek
több eszük is lehetne annál, minthogy vászontetős autóval
parkoljanak az utcán...
Paul megállt, és kihúzta magát. Ez meg miféle gondolkodás?
Minden átkozott jogunkat fel kell adnunk? Muszáj
hagynunk, hogy annyira ránk ijesszenek, hogy feladjuk
mindenünket?
Az eső drágakőként ragyogott a járdán. A West Side Highway
betontömbje mentén elnézett a folyó felé. Egy csónak fényei
úsztak el lassan. Kint, a koszos folyón, egy csónakban
biztonságban lenne.
Biztonság, gondolta. És mindössze erre törekedhetünk?
Amikor a lámpa zöldre váltott, Paul átkelt az utcán, és a
járdára fellépve megpillantott egy férfit, aki a sötétbe húzódva
állt, pontosan az épület sarkánál. A vállát ferdén tartva a falnak
támaszkodott, a karját keresztbe tette, az arcán halvány mosoly
játszott. Fekete férfi volt, testhez simuló kabátban és
cowboykalapban. Olyan vékony és hatékony, mint egy szurony.
Paul lábujjai begörbültek a cipőben. A haja égnek meredt. Az
adrenalin pumpált a testében, a keze remegett. Farkasszemet
néztek egymással a szitáló esőben, alig egy méterre egymástól. A
fekete férfi meg sem rezzent. Paul nagyon lassan megfordult, tett
egy lépést, majd végigment az utcán, miközben a fülében dobolt
a vér.
Egy zárt hátsó rakterű furgon parkolt a háztömb előtt, pont a
forgalommal szembeni oldalon. Egy büntetőcédula volt az
ablaktörlőre tűzve, de nem vontatták el. Valaki biztosan
csúsztatott pár dollárt a megfelelő zsebbe. Paul megállt a furgon
mellett, és a hatalmas visszapillantó tükörbe nézve a háta mögé
lesett. A fekete férfi továbbra is ott állt, ahol eddig, beleolvadva a
sötétbe. Paul izzadságtól csatakosan ment be az épületbe.
Vajon miért mosolygott így a férfi? Csak nem tudta, hogy
kicsoda Paul? Vajon azok közé tartozott, akik megölték Esthert?
Túlságosan meglódult a képzelete. Ugyan már, szedd össze
magad! Carol azt mondta, kölykök voltak. Tinédzserek. Ez a férfi
pedig felnőtt, nem közülük való. Talán éppen a Paul arcáról sütő
rettegés mulattatta. Biztosan értelmiségi, színdarabíró vagy
zenész, aki úgy döntött, hogy lecövekel azon a sarkon, hogy lássa,
vajon mennyi idő múlva tartóztatják le a zsaruk. Valamiféle
kísérletet folytat, amivel bebizonyíthat valamit a fehérek
bigottságáról.
Paulnak megfordult a fejében, hogy visszamegy az utcára, és
megmondja a fickónak, hogy nem túl okos dolog a részéről ez a
kísérlet. Ha lenne fegyver a zsebemben, és így néznél rám,
akkor nagy bajban lennél, haver. De ezt csupán képzelte. Esze
ágában sem volt visszamenni. Bólintott a portásnak, majd
hátrament a liftekhez.
Bár lefogadom, hogy meglehetősen gyakran képzelegnek
erről az emberek. Ha ott lettem volna, amikor az a valaki
felhasította a tetőt... Ha a szemem láttára történt volna, és lett
volna nálam fegyver, akkor...
 8. FEJEZET

–L ÁTNI KÍVÁNT , MR. IVES?

– Foglaljon helyet, Paul!
A céget 1926-ban alapította három dolgos férfi, akik közül
már csak Ives volt az élők sorában. A vállalat fokozatosan egyre
beljebb költözött, a Beaver Streetről a Negyvenharmadik utcára.
Az öregember irodája tele volt a cég egykori székhelyeiről
származó kacatokkal – egy ősrégi árfolyamjelző gép, két álló
ingaóra, a falat pedig négy rendkívül ízléstelen, aranyozott kerub
díszítette. A különböző évtizedekből származó és a cég
gazdagodását jelképező bútorok nem illettek ugyan egymáshoz,
mégis kellemes volt rájuk nézni. Az egyik sarokban egy modern
dán szék, egy Viktória korabeli asztalka utánzata és a húszas
évekből származó, egyszerű, olcsó ernyőjű sárgaréz állólámpa
kapott helyet.
A tágas, negyvenhat négyzetméteres sarokiroda padlóját
süppedős szőnyeg borította, a hatalmas ablakokból pedig remek
kilátás nyílt az ENSZ épületére és az East Riverre.
Paul előrébb húzta a széket, és leült. Ives megszólalt:
– Hogy van a lánya?
– Sajnos nincs javulás múlt hét óta.
– Igazán sajnálatos – mondta a férfi. – Őszintén remélem,
hogy túlteszi magát a történteken.
– Az orvosok nagyon bíznak benne, hogy így lesz.
– Igen, de... Gondolom, biztosan nagyon aggasztja és
nyugtalanítja a lánya állapota.
– Természetesen.
– Én segíthetek magán, vagyis, hogy pontosan fogalmazzak,
segíthetek, hogy segíthessen magán. Ezért kértem, hogy jöjjön
be. Munkát ajánlok önnek, ami jelentős bónusszal jár, ha minden
jól sül el. Biztosra veszem, hogy a kórházi kezelés költségei
rendkívül megterhelők az ön számára. Ha jól tudom, a biztosítás
fedezi a súlyos kórházi eseteket, de mindig vannak olyan jelentős
kiadások, amelyeket a biztosító nem fedez.
– Igen, uram, ez pontosan így van. Hozzá kellett nyúlnom a
kis értékpapír-állományomhoz.
– Akkor ez pont kapóra jön.
– Nagyra értékelem az aggodalmát, Mr. Ives, de nem kívánok
adományt elfogadni.
– Szó sincs róla, Paul! Meg fog dolgozni érte. – Ives a magas
támlájú forgószék bőr karfáján nyugtatta a könyökét.
Háromszöget formált az ujjaiból, és hunyorított hozzá, jelezve,
hogy szigorúan üzletről van szó. – Természetesen az Amerconról
beszélek. Ma reggel telefonált George Eng. Az igazgatótanács
azon az úton akar tovább haladni, amit Mr. Eng pár héttel ezelőtt
már felvázolt magának.
– A Jainchill Industries-zal való összeolvadásra gondol?
– Igen. Howard Jainchill múlt héten itt járt a városban, és
többször is folytattak megbeszélést George Enggel. Úgy tűnt,
minden jól alakul a lehetőségekhez mérten, de természetesen
addig nem ülhetnek le komoly üzleti tárgyalást folytatni, amíg a
két cég át nem tekintette egymás könyveit. És itt jövünk mi a
képbe, mint az Amercon könyvelői.
– Át kell néznünk Jainchill számadatait.
– Igen, úgy tűnik. Azonban Jainchill székhelye Arizonában
van.
Paul nyílt tekintettel figyelte az öreget, aki folytatta:
– Őszintén megmondom, arra gondoltam, hogy jót tenne
magának, ha egy kis időre elhagyná a várost.
– Nem gondoltam még rá, de jó ötletnek tűnik – felelte Paul
habozva.
Úgy tűnt, Ives arra számított, hogy Paul mond még valamit,
de amikor látta, hogy mégsem, folytatta a mondandóját:
– Nos, akkor ezt megbeszéltük. Jövő hét végén elrepül
George Enggel.
– Ez nagyon kedves öntől, Mr. Ives, de nem az egyik rangidős
kollégát kellene inkább megbízni egy ilyen volumenű feladattal?
– Nem feltétlenül. Ez a munka illik az ön profiljába.
– Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy nem vezet majd...
súrlódásokhoz.
– Paul, nem áll érdekemben szívességet tenni magának... csak
egy kicsit. Jó szeme van ahhoz, hogy kiszúrja más
könyvvizsgálók rugalmas könyvelési módszereit, és ami a szívén,
az a száján. Tavaly a magáé volt a Masting-ügy, úgyhogy némileg
járatosabb ebben a bizonyos típusú összeolvadásban, mint a
csapat többi tagja. Továbbá...
– Bocsásson meg, Mr. Ives, de a Masting-ügy esetében
mindannyian tisztában voltunk vele, hogy meghamisítják a
könyvelést. Előnyből indultunk, tudtuk, hogy mit keressünk.
Arra céloz, hogy Jainchill emberei ugyanazt teszik?
– Kitelik tőlük – jegyezte meg Ives, apró mosollyal szigorú
arcán. – Nem ismerem Jainchillt személyesen, de a hírneve
alapján az üzleti etikája vetekszik egy csődbe ment
autókereskedőével.
– Az Amercon emberei gyanakszanak valamire?
– George Eng szerint nem. De Jainchill tudja, hogy az
Amercon egy ideje már szaglászik a cége körül. Ostoba lenne
nem kozmetikázni egy kicsit a számokon, hogy nagyobbnak
mutassa a profitját. Mindenki ezt csinálja, amikor összeolvadást
próbálnak tető alá hozni.
– De azt tudjuk például, hogy az elmúlt évben Jainchill egyre
lassabb ütemben írta le az új üzem költségét. Az eddigi gyors
értékcsökkenési leírás egyenletes tempóban haladt.
Természetesen így csökkent az az összeg, amennyit félre kellett
tennie ahhoz, hogy a könyvelése tükrözze az üzem és a
berendezések értékcsökkenését. Ezt is érdemes lehet
megvizsgálni, hogy megállapítsuk a valós értékeket, és
kiderítsük, ez mennyivel növelte a könyvelt bevételt – mondta
Paul.
– Magának nincs párja ebben az irodában, ha arról van szó,
hogy kibogarásszuk a lábjegyzeteket, amiktől hemzsegnek a
vállalati jelentések. Le merem fogadni, hogy Jainchill bevételi
jelentései zsírosabbak a valóságnál. Csak az a kérdés, hogy
mennyivel. Tulajdonképpen a maga feladata ennek
megállapítása, de érdemes megvizsgálnia a többi eshetőséget is.
Az Amerconnak tisztában kell lennie azzal, mit vesz meg, mielőtt
ajánlatot tesz.
– Természetesen.
– Akkor végeztünk is. Csak biztos akartam lenni abban, hogy
vállalja a megbízást. Kemény dió lesz, Paul. Jó pár hétig leköti
majd minden idejét. Tisztázni akartam előre, hogy hajlandó-e ezt
az időt távol tölteni a lányától, és készen áll-e a teljes figyelmét
az ügynek szentelni.
Úgysem engedik, hogy lássa Carolt. Ez a kiruccanás talán
kitisztíthatja a fejét, és amúgy is kezdett fojtogatóvá válni a
légkör.
– Örömmel vállalom a megbízást, Mr. Ives. Hálás vagyok a
lehetőségért.
– Mielőtt útnak indul, átbeszéljük a részleteket George
Enggel. Lesz két hete, hogy felkészüljön. Tudom, hogy jó munkát
fog végezni, Paul. Mindig is bíztam magában.
Paul fellélegezve ment az ajtóhoz. Amikor visszanézett, Ives
épp a nyitott adókódexet tartotta a kezében, és dühös
homlokráncolással meredt rá.
 9. FEJEZET

NAGYON JÓ ZSANÉROK VANNAK EZEN AZ AJTÓN – jegyezte meg

a lakatos. – Szerencséje van. Az újabb épületekben olyan
sarokvasak vannak, amiket egy fogpiszkálóval is hatástalanítani
lehet.
Az első lakatos, akivel Paul időpontot egyeztetett, nem jött el.
Akkor fel sem tűnt Paulnak, aztán pedig egy időre
megfeledkezett róla. Ezt a pasast két napja hívta fel. Zömök,
kopasz fickó volt, birkózókra jellemző karfiolfüllel és vad
tekintettel. A szerszámai beterítették az előszobaszőnyeget.
Fűrészpor kavargott a földön, ahol belefúrt az ajtó szélébe.
– Ugye tudja, hogy pusztán a zár nem csukja az ajtót? Ahhoz
el kell fordítania a kulcsot is.
– Tisztában vagyok vele. Nekem az a fontos, hogy senki se
tudjon bejönni, amikor zárva van. Ha nyitva felejtem, akkor
magamra vessek.
– Értem, de nincs olyan zár a világon, ami százszázalékos
biztonságot jelent egy profi betörővel szemben, aki ért a
zárfeltöréshez. Szerencsére nincs túl sok belőlük, és amúgy sem
az ilyen épületekre utaznak. Többnyire az East Side-on, az
Ötödiken, végig a park mentén, a keleti Hatvanadikon és a
Sutton Place-en tevékenykednek. Az egyik helyen három zárt
szereltem fel a bejárati ajtóra, az elérhető legdrágábbik fajtából,
de még ez sem akadályozta meg a betörőt abban, hogy egy napra
rá, miután lehozta az újság, hogy a lakás tulajdonosai Európába
hajóztak, feltörje a zárat. Kifosztotta a helyet.
A lakatos kisöpörte a fűrészport a fúrt lyukból, és
beleillesztett egy hatalmas eszközt.
– Ebből is látszik, hogy nem kifizetődő a média orrára kötni,
ha elutazunk – tette hozzá. – Mondja csak, nem fontolgatja, hogy
eladja néhány értékes holmiját?
– Miért?
– Ha mégis, akkor ne adja meg a nevét és a címét a
hirdetésben! Ez a betörők számára felkérés keringőre.
– Erre nem is gondoltam.
– Hallgasson ide, sok mindennel megnehezítheti ezeknek a
fickóknak a dolgát. A legtöbb ember égve hagyja a villanyt,
amikor elmegy otthonról, ami hülyeség. A világ összes betörője
ismeri ezt a trükköt. Én azt szoktam tanácsolni az ügyfeleimnek,
hogy amikor dolgozni mennek, vagy kiruccannak valahová, vagy
bármi más okból nincsenek otthon, két-három villanyt is
hagyjanak égve, és kapcsolják be a rádiót, hogy a gazfickók
hallják, ha kint ólálkodnak az ajtó előtt. És még valami. A forró
nyári napokon a narkósok az utcán sétálva szokták
szemrevételezni az ablakokat. Ha észreveszik, hogy a légkondi
kültéri egységéből nem csöpög a víz, akkor tudják, hogy senki
sincs otthon, mivel nincs bekapcsolva. Nem kerül olyan sokba az
áram, hogy ne érné meg pár villanyt égve hagyni, a rádiót
bekapcsolni és alacsony fokozaton járatni a klímát, amikor épp
nem tartózkodik otthon. Én úgy hívom: olcsó biztosítás.
– Észben tartom a tanácsait.

***
Paul utoljára 1948-ban síelt, de akkor is csak pár bátortalan
próbálkozást tett. Almában mégis egy hosszú, fehér sípályán
száguldott lefelé, egyre gyorsuló ütemben. A pálya egyre
meredekebbé vált, de Paul nem tudott irányt változtatni, a
metsző szél a fülét hasogatta, a sílécek rémisztő, őrjítő
sebességgel surrogtak alatta, a pálya egyre jobban lejtett, ő pedig
nem tudott fékezni.

***
Paul jéghideg lábbal ébredt fel. Az ágyban fekve hallgatta a
kukásautókat, és figyelte a redőnyön keresztül beszűrődő
halvány fénycsíkokat. Kint embereket gyilkolnak meg. Folyton
ez járt a fejében, és képtelen volt ezen kívül másra gondolni ezen
az álmatlan éjszakán.
A lába fázott, holott a szobát megülte az állott meleg és a rossz
álom nehézkes szaga. Felkelt, bekapcsolta a légkondicionálót,
aztán odament a hűtőhöz, öntött magának egy pohár tejet, majd
visszament a hálószobába, és letette az éjjeliszekrényre. A klíma
jéghideg duruzsolásán túl hallotta az utcán elhúzó autók zaját és
az eleredő eső hangját. Álmos szemmel követte a mennyezeten
remegő, elfolyó fénymozgásokat, és hallotta, amikor egy-egy
szélroham nekisöpörte az esőcseppeket az ablaknak. Amikor
nem bírta tovább, ismét kikelt az ágyból, elővett a fiókból egy
gyapjúzoknit, felhúzta, majd visszamászott az ágyba, és
elrendezte a magára húzott takarót. Azonban a paplan sarkával
lerántotta a pohár tejet, ami a szőnyegre ömlött. Paul hangosan
elkáromkodta magát. Kiugrott az ágyból, és elsietett szivacsért
és papírtörlőért.
Nem látta értelmét, hogy visszaaludjon. Hajnali fél három volt.
Fogott egy könyvet, de nem tudott a betűkre összpontosítani,
úgyhogy inkább letette. Aztán lekapcsolta a villanyt, és csak ült
az ágyon, a sötétben, izzadva és a semmibe meredve.
Még a sötétségben is – sőt, talán főként sötétben – ki tudta
venni a szoba azon részeit, ahova emlékek tapadtak. El kellene
adnom a lakást, és elköltözni valahova. Talán az egyik
lakóhotelbe, ahol napi takarítószolgálat van.
Egy fenét!, gondolta. Az egyetlen értelmes megoldás, ha
kiköltözöm a városból. Szerez egy garzont a Hudsonon túli
Palisades egyik toronyházában, vagy egy kis házat talán Jersey-
ben vagy Orange Countyban. Nem Long Islanden, mert azt ki
nem állhatja. De valahol a városon kívül, távol ettől a
bolondokházától.
Ez így nem jó. Ez azt jelenti, hogy ők győznek. Nem futok el.
Maradok és harcolok!
De hogyan?
A képzelete nevetséges fantáziálásra ragadtatta magát az
éjszaka közepén. Úgy érezte magát, mintha másnapos lenne,
ezért fogott egy pohár vizet, bevett egy altatót, beállította az
ébresztőórát, és visszafeküdt aludni.
 ***
– Az isten verje meg, hadnagy, jutottak egyáltalán valamire?
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, Mr. Benjamin. Jó pár
embert bevittünk kihallgatni.
– De ez nem elég!
– Nézze, uram, tudom, mit érez, és mi mindent megteszünk,
ami tőlünk telik. További embereket állítottunk rá az ügyre, az
állomány legjobb nyomozóit. Nem tudom, mi mást mondhatnék
még.
– Például azt, hogy kézre kerítették a rohadékokat.
– Mondhatnám, uram, igen, de nem lenne igaz.
– Minden egyes nappal egyre jobban kihűlnek a nyomok,
hadnagy.
– Tudom, uram.
– A rohadt életbe, eredményeket akarok!
De a kifakadás nem hozott enyhülést, és miután letette a
telefont, az ujjait ropogtatva ült tovább, és kedve lett volna
megütni valakit.
***
A Schrafft’sban ebédelt. Az egyszemélyes asztalokat csinos
kalapot viselő, törékeny kis öreg hölgyek foglalták el.
Mindannyian kicsípjük magunkat ebben a betondzsungelben,
amikor étterembe megyünk. Eszébe jutott, hogy nagyjából egy
évvel ezelőtt ugyanebben az étteremben ebédelt Sam
Kreutzerrel, és szemtanúja volt, ahogy az egyik asztalnál ülő idős
nő hirtelen az üvegfalnak kezdte hajigálni az evőeszközöket és a
vizespoharakat. Akkor megdöbbent. Ha ez manapság történne,
kiszámítható, logikus viselkedésként könyvelné el. Mindenki úgy
élt, mintha egy olyan egyszemélyes színdarab szereplője volna,
amit senki sem ért. Egyik pillanatról a másikra élni olyan, mint
szélviharos időben a fejünkön tartani a kalapot.
Paul ebéd után visszatért az irodába, és egy órát ült az
Amercon-dokumentumok felett, amiket George Eng hozott be
két nappal korábban. Teljesen belemerült a számadatok és a
folyamatok tanulmányozásába, hogy felkészülten vágjon neki a
jövő hétvégi nyugati útnak.
 Fél négykor felhívta Jack irodáját, de a veje épp a bíróságon
volt. Öt előtt egy kicsivel ismét megpróbálta, és akkor bent
találta.
– Hogy van Carol?
– Szörnyen.
Paul homloka megfeszült.
– Mi történt?
– Semmi váratlan. Nehéz elmagyarázni... Olyan, mint amikor
látod, hogy valaki süllyed a futóhomokban, és tudod, hogy az
égvilágon semmit sem tudsz tenni érte.
– Nem reagál?
– Az orvos már sokkterápiát emleget. Inzulinost, nem
elektromost.
Paul hirtelen holtfáradtnak érezte magát, megdagadt
szemével nehezére esett a pislogás. Mindennek a tetejébe ez már
meghaladta azt, amit egy ember képes elviselni. Jack folytatta:
– ...emlékezetvesztéssel járó katatónia. Carol ránéz a
tárgyakra, és látja őket, ez egyértelmű. Felismer, ha bemész a
szobába, de olyan, mintha nem lenne érzelmi reakciója. Mintha
mindent asszociáció nélkül figyelne meg. Megfordíthatod és
meglökheted, ő pedig engedelmesen végigmegy a szobán, mint
egy felhúzhatós játék. Ha eléje rakod az ételt, képes egyedül
enni, de úgy tűnik, nem érdekli, mit raksz elé. Tegnap este egy
egész tányér borjúmájat megevett, holott tudod jól, hogy ki nem
állhatja. Úgy láttam, fel se tűnt neki. Olyan, mintha valamilyen
rövidzárlat állt volna be az ízlelőbimbói és az agya, vagy a szeme
és az agya között. Amikor bemegyek meglátogatni, tudja, ki
vagyok, de nem ismer meg abban az értelemben, hogy tudná,
milyen kapcsolat fűz minket egymáshoz.
Jack szavait hallgatva elszorult a torka.
Miután letette a telefont, Dundee jött be az irodába. Vetett
egy pillantást Paul arcára, és aggódva megszólalt:
– Paul?
– Most nincs kedvem beszélgetni, Bill.
Kiment az épületből, és súlyos, határozott léptekkel
végiggyalogolt a Grand Centralon a metróig. Lement a peronra,
és megvárta a várost átszelő ingajáratot. Az alagút zsúfolt volt és
meleg, az állott levegő vizeletszagtól és koromtól bűzlött. Zsíros,
izzadt emberek tolongtak türelmetlenül a peron szélén. Paul még
sosem volt szemtanúja annak, hogy valakit a sínekre löktek, de
tudta, hogy történt már ilyen. Megesik, ha a tolongó
embertömegből valaki vakmerő bátorsággal kihajol a
betonperemről a sínek fölé, hogy a közeledő szerelvény fényeit
kémlelje.
Aznap sokat késett a metró. Amikor megérkezett a következő
szerelvény, Paulnak úgy kellett beverekednie magát a kocsiba,
és be kellett húznia a hasát, nehogy odacsukja az ajtó. Alig kapott
levegőt. Zsebre dugta a kezét, és megmarkolta a pénztárcáját,
így maradt a Times Square-ig tartó rövid út során. Az arca
mellett egy fekete kéz markolta meg az acélból készült
kapaszkodót. Sebhelyes bütykök, rózsaszín körömágy. Paul
hátralesett a válla felett, és egy pillanatra megesküdött volna,
hogy ugyanazt a férfit látja, aki cowboykalapban állt a sarkon, és
őt figyelte mosolyogva. De aztán rájött, hogy mégsem ugyanazt
az arcot látja. Egyértelműen kezdek paranoiás lenni, gondolta.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a Broadway
Expressen kisebb volt a tömeg, pedig zsúfoltabb szokott lenni,
mint az ingajárat. Paul talált egy üres helyet, és bepréselte
magát két nő közé, a lábát szorosan összezárva, a könyökét a
hasához szorítva. Az egyik nőnek gyomorforgatóan hagymaszagú
volt a lehelete, ezért Paul elfordította az arcát, és megpróbált
minél kisebbeket lélegezni. A szerelvény billegett és himbálózott
a megviselt síneken. Jól kivehető koszszemcsék lebegtek a
levegőben. Néhány lámpa kiégett, ezért a fél szerelvény
félhomályba burkolózott. Paul azon kapta magát, hogy egyesével
szemügyre veszi az utazók arcát, és vonakodva próbál valami
arra utaló jelet találni, hogy érdemesek a megváltásra. Ha fel
akarjuk venni a harcot a túlnépesedéssel, akkor itt kell
kezdenünk. Végzett egy gyors fejszámolást, és megállapította,
hogy az ötvennyolc arcból csupán hét tűnik olyannak, akinek joga
van a túléléshez. A többi söpredék.
Nácinak kellett volna születnem.
A fékpofák visítva tiltakoztak, ahogy a szerelvény lassított,
majd megállt. Paul utat tört magának a Hetvenkettedik utcai
megálló peronjára, és követte a tömeget a keskeny lépcsőhöz. A
kiözönlő emberáradattól eldugult a kijárat, mire a tömeg
megtorpant, és úgy zsongott, mint méhek a kas körül.
Indokolatlanul sok időbe telt, mire Paul feljutott a lépcsőre.
Szarvasmarhák voltak, akiket egy irányba tereltek. A legtöbbjük
emberi szarvasmarha: lerítt az arcukról és a testükről, hogy nem
érdemlik meg az életet, nem tudnak semmivel hozzájárulni, csak
léteznek megnyomorított, büdös testükben, alkotóerő nélkül.
Sose olvastak egy könyvet sem, sosem alkottak szállóigét, sose
figyeltek meg igazán egy nyíló virágot. Folyton láb alatt vannak.
Az életük véget nem érő haragos, frusztrált és panaszos sirámok
sorozata. Végigsopánkodják az életüket a bölcsőtől a sírig. Mire
jók egyáltalán? Meg kell semmisíteni őket!
Paul a könyökét bevetve, durván, senkit sem tisztelve
kiverekedte magát a forgóajtón. Kirontott a járdára, és levegő
után kapkodva állt ott, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

***
Elsírta magát a tévében látott érzelgős, szomorú drámán. Az
összes reklámot kívülről fújta. Fél tízkor az egyik műsor közepén
a bemondó megszólalt:
– ...rövid adásszünetet követően folytatjuk –, mire Paul
átvágott a szobán, és kikapcsolta a készüléket.
Után, gondolta, nem „követően". Hova járnak ezek a
fajankók iskolába! Rövid adásszünet után.
Kimerültem. Jót tenne valami. Talán egy nő?
Kurvák szóba sem jöhetnek. Egy kurvával szánalmas lenne a
dolog. Talán egy hozzá hasonló, idegen nő. Elméletileg egy
városban könnyen beléjük lehet botlani, bár Paul sosem
próbálta.
Egy bár, jutott eszébe. Nem oda járnak a magányos emberek?
De Paul sose járt még bárban egyedül. Sosem értette azokat,
akik igen.
Mégis jobb volt, mint emészteni magát az elszigeteltségben.
Megkötötte a nyakkendőjét, belebújt a zakójába, és útnak indult.
 10. FEJEZET

PAUL EGY BÁRSZÉKEN ÜLT , sarkát a szék krómgyűrűjébe

akasztva, mereven összezárt térdekkel, hogy ne érjen a mellette
ülő férfihoz.
– Igen, beletrafált, bigott vagyok – mondta a férfi. – És jobb
ember vagyok, mint bármelyik nigger, akivel eddig dolgom volt.
A termetes férfi feje búbján ritkuló fekete haj árválkodott.
Ránézésre olyannak tűnt, aki a kétkezi munkától görnyedt meg.
Zsírfoltos, szürke nadrágot és flanelinget viselt, amit feltűrt a
könyökéig, a karján szőrszálak kunkorodtak. Tetovált típusnak
tűnt, de ha csináltatott is, akkor nem az alkarjára.
Egy jól szituált fekete pár is tartózkodott a bárban, feltűnő
öltözetben – bőrszerkó, rikító színek és afrofrizura. Amint
távoztak a bárból, a nagydarab ember minden előzmény nélkül
Paulhoz fordult, és beszélni kezdett:
– Ezek a kibaszott bokszosok úgy járkálnak itt ki-be, mintha
övék lenne a hely. Maga is pénzből él, nem? Én is pénzből élek, a
kölykeim mégis szar iskolába járnak, nyári táborról még csak
nem is álmodhatnak. A rohadt politikusokat mégsem érdeklik az
én gyerekeim, kizárólag amiatt aggódnak, hogy a kurva
bokszosok kölykeinek teljen nyári táborra meg iskolára. Tudja,
hány millió niggert tartunk el, maga meg én, az adónkból? Épp
ma reggel olvastam az újságban, hogy valami ingyenélő niggerek
tüntetési menetet szerveztek a városházánál, maga is olvasta?
– Nem...
– Követelték – nem kérték, követelték a rohadt segélyt, hogy
karácsonyi ajándékot tudjanak venni a kibaszott kölykeiknek.
Magának küld valaki segélyt azért, hogy ajándékot vehessen a
srácainak? A krisztusát, dolgozó ember vagyok, mégsem tudok
drága ajándékokat venni a fiaimnak, mert nem telik rá. Örülnek,
ha kapnak két játékautót és új ruhát az iskolába. Mégis mindenki
folyton a kurva bokszosok miatt sír. Atyaúristen, ha valaki még
egyszer a háromszáz éves rabszolgaság lemezzel jön, istenre
esküszöm, hogy megfojtom a szarházit! Nem elég, hogy a
szomszédunkba akarnak költözni, de még porig is akarják égetni
a rohadt házainkat, erre mi történik? Valami niggerseggnyaló
rohadék azzal áll elő, hogy több adót kellene fizetnünk, és még
többet kellene adnunk a bokszosoknak a saját nehezen
megkeresett pénzünkből, és hagyni, hogy elvegyék a
munkánkat, mert akkor talán kedvesek lesznek hozzánk, és
talán nem gyújtják ránk a házat. Hát, mondok én magának
valamit – mutatott egyik ujjával Paulra ez az egész egy nagy
baromság, és ha bármelyik bokszos rohadék téglát merészel
behajítani az ablakomon, akkor szétrúgom a fekete seggét.
Engedélyezett, regisztrált vadászpuskám van, amit a bejárati
ajtó mellett tartok, és ha észreveszem, hogy egy fekete
anyaszomorító a házam körül ólálkodik, először kinyírom, és csak
aztán kérdezek. Kemény kézzel kell bánni ezekkel a mocskokkal,
csak ebből értenek.
Egy hónappal korábban Paul megpróbálta volna megértetni a
férfival, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem minden fekete-fehér.
Most már nem volt teljesen biztos benne, hogy nem a férfinak
van-e igaza.
Az engedékeny társadalom olyan, mint az engedékeny szülő:
pokolfajzatokat teremt.
Keserűen arra gondolt, hogy azért nem árt, ha az ember
megőriz némi hiú ábrándot...
Végül a férfi ránézett az órára, felhörpintette a sörét, majd
távozott. Paul megrendelte a harmadik gin tonikot, és a poharat
a tenyerei között forgatva ült, miközben azt kereste, hol
pihenhetne meg a tekintete. A háta mögött öt boksz sorakozott a
fal mentén. Kettőt egy-egy pár foglalt el, úgy tűnt, hevesen
suttogva vitatkoznak valamin. Az első bokszban egy termetes nő
ült, az utcát fürkészte. Időnként megfordult, és jelzett a
csaposnak, így Paul szemügyre vehette pufók arcát. Túl öreg
volt, festett szőke haja lenőtt. Rendszeresen felkelt a helyéről, és
szórta az aprókat az ajtónál álló zenegépbe. A helyiség dübörgött,
Paul pedig elmerengett, hogy a bárokban lévő zenegépek miért
pont a súlyos basszust emelik ki.
Csak oda kellene mennem, és megkérdeznem, hogy
leülhetek-e.
De nem tette. Tudta, hogy úgysem tenné meg.
Azonban a nő egyszer a boksz felé tartva megtorpant, és
egyenesen Paulra meredt. Paul lesütötte a tekintetét, és a szeme
sarkából úgy látta, hogy a nő vállat vonva elfordul. Amikor Paul
ismét felnézett, a nő hullámzó hátsóval éppen visszacsusszant a
bokszba, pamutruhája megfeszült telt alakján.
Paul megpróbált beszédbe elegyedni a csapossal, aki
újratöltötte Paul poharát, de a fickó vagy nem volt beszédes
alkat, vagy feltehetőleg valaki feldühítette. Öt-hat férfi
csoportosult a bár másik végében, a kellemes beszélgetés közben
félig a tévében folyó meccset figyelték. Régi cimboráknak tűntek,
valószínűleg a környék boltosai – vegytisztító, cipész,
vegyesboltos –, és ránézésre nem látnának szívesen egy
betolakodót.
Paul kifizette a számlát, lemászott a bárszékről, majd gyorsan
ledöntötte a negyedik italt, ami azonnal éreztette hatását, amint
kilépett a járdára. Úgy tűnt, túl gyorsan mozog a forgalom a
Broadwayn ahhoz, hogy a szemével követni tudja. Kényszerítette
magát, hogy egyenesen járjon. A Hetvennegyedik utca sarkán
úgy döntött, hogy levágja a hazautat az egyik mellékutcán
keresztül, mert nem akarta, hogy a Hetvenkettediken sétáló
emberek ilyen állapotban lássák.
Majdnem az épülettömb felénél járt, amikor eluralkodott rajta
a félelem. Az egész utcán nem látott egy teremtett lelket se. Az
árnyak fenyegetőnek tűntek, a hatalmas, masszív épületek pedig
veszélyes beugrókat kínáltak – lépcsők, bejárat feletti üvegtetők,
leparkolt furgonok –, ahol gyilkosok lapulhatnak, vagy akár a
szűk sikátorokban is...
Eszébe jutott az az este, amikor rettegve vágott át az East
Side-on a Negyvenedik utca környékén, ezért kihúzta magát.
Elég ebből, ne pánikolj folyton! Meggyorsította a lépteit, a
tenyere a zsebében összezárult a zokniba göngyölt maréknyi
aprón, a gyomra pedig görcsbe ugrott – nem volt értelme úgy
tenni, mintha a végtelen sötétség nem árasztaná magából a
rettegést. A szívverése pont olyan hangos volt, mint a betonon
csattanó léptei hangja.
Először nem hallotta meg, hogy valami megmozdul mögötte.

***
A szeme sarkából érzékelte a kísérteties látomást, de nem állt
és nem fordult meg. Ment tovább rendületlenül, a tekintetét
maga elé szegezve, abba az ostoba hitbe ringatva magát, hogy ha
úgy tesz, mintha nem lenne ott az a valami, akkor eltűnik.
Szaporán szedte a lábát, de a rettegését nem tudta becsapni,
ezért futásnak eredt. Hirtelen az élete jelentett számára
mindent, amire szüksége volt. Talán csak képzelődik – talán
nincs ott senki, csak a saját léptei visszhangoznak, a saját
árnyéka mozog a stukkós falakon. De mégsem nézett vissza,
képtelen volt rá. Még fél épülettömb volt hátra, az utcai lámpák
fényköröket alkottak, amitől az árnyak elmélyültek.
– Hé, állj meg, a kurva anyád!
A hang késként hasított a gerincébe.
Olyan közel volt hozzá az illető, hogy megérinthette volna.
Pont mögötte.
– Állj meg! Fordulj meg, fehér köcsög!
Csak a képzeletem játszik velem, hangokat hallok.
Egyenesen állt ott, ahol megtorpant, a válla megfeszült az
erőszakos támadásra várva.
– Baszd meg, azt mondtam, fordulj meg! – Halk, feszült, éles
hang, kissé rekedt. Egy tinédzser hangja, a színlelt bátorság
dühös hangszíne. Leplezni akarja a félelmét.
Paul halálra váltan állt. Istenem, hiszen éppolyan rémült,
mint én!
Ahogy Paul lassan megfordult, hogy szembenézzen a
félelmével, hallotta, hogy egy kattanással kiugrik a penge a kés
markolatából, és a felfedezés ereje ragyogó, süketítő
robbanásként áradt szét benne.
Harag.
Elképesztő dühroham.
Az adrenalin végigszáguldott rajta, érezte, ahogy a hőség
szétrobban a fejében. Ahogy megfordult, és megpillantotta a
támadóját, Paul kiemelte a zsebéből a zokniba gyömöszölt
apróköteget, és kinyújtva meglendítette a karját, hogy a lehető
legerősebben sújtson le a támadójára, amennyire égő izmaitól
telik...
Egy futó pillanatra látta, ahogy a lámpa fénye megcsillan a kés
elmozduló pengéjén – látta, de nem jutott el a tudatáig. Csak a
célpontra és a kezéből lesújtó parittya súlyára összpontosított,
ami lefelé száguldott a sötét, kicsi, imbolygó koponya felé...
Hallotta, ahogy bömbölő üvöltés tör fel a saját torkából, egy
dühös támadó állatias ordítása... A kölyök a késsel a kezében
ijedten hátrált, a karját a feje fölé tartva hadonászott, majd
megpördült a sarkán, kézzel-lábbal kapálózva visszanyerte az
egyensúlyát, megvetette a lábát, és... Futásnak eredt...
A heves csapás elvétette a célpontot, és Paul visszafogta a
kezét, mielőtt az apróköteg a saját térdébe csapódott volna, de
ettől elvesztette az egyensúlyát, az esést a tenyerével
tompította. Fél térdre ereszkedve figyelte, hogy a kölyök, aki
feleakkora és feleolyan nehéz volt, mint Paul, végigrohan az
utcán, beveszi magát egy sikátorba, és azonnal elnyeli a város,
mintha ott se lett volna.
Az utca kihalt volt. Paul feltápászkodott, és ekkor tudatosult
benne, hogy mit tett. Olyan heves remegés lett úrrá rajta, hogy
ki kellett nyújtania a kezét és megtámaszkodnia az egyik barna
homokköves ház lépcsőjének kerítésén. Azt szorongatta, a
karjára támaszkodott, végül lerogyott, és alulról a harmadik
lépcsőfokon találta magát. Forró és hideg hullámok borzongatták
a bőrét, a világ összefolyt a szeme előtt, majd a diadalmámor
visszatarthatatlan sürgetésének engedelmeskedve örömittasan
felkiáltott:
– Hááááááááááááááááá!
 11. FEJEZET

OSTOBA VIGYORT VILLANTOTT A PORTÁSRA , hogy megpróbálja

eltitkolni, levegő után kapkod, majd bizonytalan léptekkel
átvágott az előtéren, és csak addig állt a liftben, amíg
becsukódott az ajtó. Aztán lecsúszott a földre, és addig ült ott,
amíg fel nem ért, és az ajtó ismét ki nem nyílt. Kimászott,
kinyitotta a lakásajtót, mire a hányinger görcsbe rántotta a
gyomrát. A konyhai mosogató fölé hajolt, és kiadott magából
mindent.
Megtörölte a száját, majd ismét hányt, aztán újfent megtörölte
a száját. A mosogató fölé görnyedve nehézkesen és fájdalmasan
zihált, amíg le nem lassult a légzése. Izzadtan, zsibongó fejjel
elevickélt a nappaliban lévő kanapéig, ahova kimerülten és
csuromvizesen leheveredett. Olyan érzése volt, mintha kiütötte
volna magát.
...Amikor a kukásautó zörgése felébresztette, az első
gondolata az volt, hogy „azért ennyire nem voltam részeg”.
Aztán eszébe jutottak a történtek.
Hetek óta nem aludt ilyen jól. Amikor megnézte, mennyi az
idő, az óra fél kilencet mutatott. Biztos, hogy jóval este tizenegy
után ért haza. Nem volt másnapos. Idejét sem tudta, mikor
érzett utoljára ilyet.

***
A metrón felkelt, hogy átadja a helyét egy idős nőnek, és
mosolyogva konstatálta a nő meglepettségét. Amikor kiszállt az
expressz szerelvényből a Times Square-nél, az ingajárat
peronján állva várt a várost nyugati-keleti irányban átszelő
szerelvényre, és még mindig mosolygott. Nagy erőfeszítések
árán sikerült csak levakarnia az arcáról a vigyort. Eszébe jutott,
hogy épp a szexuális kielégültség tüneteit észleli magán, és ez
aggasztotta.
Az irodában töltött délelőtt folyamán megpróbált az előtte
lévő számadatokra és jegyzetekre összpontosítani, de a tegnap
éjszaka folyton megakadályozta ebben. Miért nem hívta a
rendőrséget? Nem igazán látta a kölyök arcát, és feltehetően fel
sem ismerné, ha újra látná. És az eddigi tapasztalatokból ítélve a
zsaruk az égvilágon semmire sem jutnának, és órákat pazarolna
arra, hogy fél tucatszor elismétli a történetet, nyilatkozatokat ír
alá, és végignézi a gyanúsítottak arcképeit. Időpocsékolás –
nekem és nekik is.
De nem csak erről volt szó. Pontosan tudta, hogy racionálisan
gondolkozott.
De mi a racionális?
Még mindig a válaszon töprengett, amikor Dundee belépett,
és meghívta Pault ebédelni a Pen and Pencilbe.
– Jesszus, úgy tömöd magad, mintha egy hónapja nem ettél
volna rendes ételt.
– Visszatért az étvágyam – felelte Paul.
– Ez jó hír. Vagy mégsem. Fogytál egy kicsit, jól nézel ki.
Bárcsak én is fogynék! Az elmúlt két évben kerültem a krumplit,
és olyan ételeket ettem, amiben túró van. Egy dekát se fogytam.
Szerencsés vagy – nemsokára be kell vetetned a ruháidból.
Paulnak ez fel se tűnt.
Dundee folytatta:
– Gondolom, az Amercon visszalendített a rendes
kerékvágásba, igaz? Üdítő változatosság lesz ez a munka, ami az
öledbe pottyant. Egy kicsit irigyellek.
Paulnak lelkiismeret-furdalása támadt, mert mostanra már
bele kellett volna ásnia magát az ügybe, kívülről kellene fújnia
minden adatot és információt. Úgy érezte magát, mint egy
kisiskolás, aki álmodozással töltötte az időt a házi feladat
megírása helyett.
A délután folyamán hatalmas erőfeszítésébe került, hogy
folytassa a munkát. Amikor később elhagyta az irodát,
rádöbbent, hogy milyen keveset fogott fel. A feje túlságosan tele
volt ahhoz, hogy számokat és tizedesjegyeket fogadjon be, mert
ezek egyszerűen nem számítottak többé.
A rohadt életbe, szedd össze magad! Az állásod forog
kockán.
Evett egy hamburgert a sarki Squire’s kávézóban, de nem
rendelt desszertet, hiába érezte úgy, hogy még nem lakott jól.
Dundee bókja járt az eszében. Hazasétált, ráállt a mérlegre, és
konstatálta, hogy tíz év óta most először megint 79 kiló. A bőr
egy kicsit lötyögött az arcán és a hasán, és ki tudta tapintani a
bordáit. Úgy döntött, beiratkozik egy edzőterembe, és elkezd
naponta gyúrni. Van is egy a Shelton Hotelben, pár tömbnyire az
irodától, ahova három-négy könyvelő jár mindennap. Formában
kell lenned.
Miért is?
Végigpörgette a Post számát, megakadt a szeme egy
karateiskola hirdetésén, és ekkor leesett neki a tantusz.
Hangosan azt mondta magának:
– Te megőrültél! –, és áthajította az újságot a szobán. Tíz
perccel később azon kapta magát, hogy azt fontolgatja, hogy
visszamegy ugyanabba a bárba a Broadwayn, és most már
pontosan tudta, hogy miért: nem a bár, hanem a hazaút miatt.
A gondolatra azonnal kiegyenesedett a széken. Azt akarta,
hogy a suhanc újra próbálkozzon.
Felkelt, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban.
– Nyugodj... nyugodj meg! Az isten szerelmére, ne ragadtasd
el magad!
Az elmúlt egy-két hétben szokásává vált, hogy magában
beszéljen. Tudta, hogy oda kell erre figyelnie, különben egy nap
azt veszi észre, hogy már az utcán is csinálja. Bár legalább kezdte
úgy érezni, hogy megérti azokat, akiket a járdán látott magukban
beszélni – egyedül mászkálnak, és hangos, heves beszélgetést
folytatnak képzelt kísérőkkel, amit olyan kérdésekre adott
gesztikulálások és csattanós, határozott válaszok tesznek
teljessé, amiket hallótávolságon belül senki sem tett fel. Nap
mint nap elmegyünk mellettük, elhúzódunk tőlük, és kerüljük a
velük való szemkontaktust. De Paul most már kezdte érteni
őket.
– Nyugalom! – motyogta ismét. Tudta, hogy benne is duzzad
az a csalóka bátorság, amit a kölyök is érzett tegnap. Egy
véletlen győzelem miatt olyan magabiztos lett, mint egy
fegyveres őr egy vakoknak fenntartott börtönben.
Szerencséd volt. A kölyök meg volt rémülve. A legtöbb nem
fél. A többségük gyilkos. Eszébe jutott, ahogy a harag átjárta
minden porcikáját, felülírta minden gátlását; azonban ha egy
tapasztalt utcai rablóval szemben próbált volna így fellépni,
mostanra már halott lenne, vagy tizenhat vágásból vérezve
feküdne egy sürgősségi kórteremben.
Huszonnégy órás eufóriában volt része, most ideje realistának
lenni. Nem a bátorsága mentette meg, még csak nem is az az
ócska fegyver, a zokniba gyömöszölt negyeddolláros köteg. Az
volt a szerencséje, hogy a kölyök berezelt. Talán ez volt a legelső
próbálkozása.
De mi lett volna, ha egy kőkemény gengszterrel fut össze?
Vagy egy egész bandával?
A lábujja beleakadt az elhajított Postba, lehajolt, felvette, és
odavitte a szemeteshez. Ismét eszébe jutott a karateiskola és az
elhatározás, hogy edzőterembe akar járni. De ez nem megoldás,
gondolta. Évekbe telik kellő jártasságot szerezni a
harcművészetekben, eleget hallott már erről koktélpartikon
történő beszélgetésekből. Két vagy három év kell ahhoz, hogy
valaki fekete öves legyen, vagy hogyan is mondják pontosan. De
hasznos ez a tudás egy fegyveres gyilkossal vagy hat késes
fiatallal szemben?
Leült, és bekapcsolta a tévét. Az egyik független helyi
csatornán egy olyan westernsorozat ismétlése futott, ami már
évekkel ezelőtt lekerült a műsorról. Cowboyok zaklatják a
földműveseket, egy arra tévedő hős pedig kiáll a farmerek
mellett a fegyveres gengszterekkel szemben. Egy órán át
lekötötte a figyelmét. Egyértelművé vált számára, hogy a
westernek miért olyan népszerűek, és elképedt, hogy erre hogy
nem jött rá korábban. Maga az emberi történelem. Bármilyen
messzire megyünk vissza az időben, mindig voltak emberek, akik
művelték a földet, és mindig voltak emberek lóháton, akik
megpróbálták kizsákmányolni és megfosztani őket mindenüktől,
és mindig akadt egy legendás hős, aki megvédte a farmereket a
fosztogatóktól, ráadásul paradox módon a hős mindig lóháton
érkezett. A rosszfiúk lehettek a rómaiak, a hunok, a mongolok
vagy marhatenyésztők, a történet mindig ugyanaz: a jófiú egy jó
útra tért római, hun, mongol vagy marhatenyésztő. Vagy egy
farmer, aki megtanult úgy küzdeni, mint egy hun. Összegyűjti a
többi farmert, akikkel a hunokat utánozva harcolnak, és a saját
területükön győzik le az igazi hunokat.
Sose forgattak még sikeres tévésorozatot Gandhi-típusú
emberekről, csakis cowboyokról és magándetektívekről. Robin
Hood és a nottinghami serif is egy-egy fegyveres gengszter volt,
csak az előbbi fehér kalapban, az utóbbi pedig fekete kalapban,
és a különbség nem a harcmódban rejlett, hanem abban, hogy ki
a jobb harcos. A legtöbb esetben a téma ugyanaz volt: muszáj
kiállnod magadért és harcolnod azért, ami a tiéd, különben a
lovas, fegyveres gengszterek megfosztanak tőle.
Muszáj harcolnod. A hős mindig erre tanítja a földműveseket.
Több ezer éves lecke, mégsem tanultuk még meg.
De Paul kezdte elsajátítani. Ez késztette arra, hogy
visszatérjen a sötét utcára, és megkeresse a rémült, késes
kölyköt.
Kedvem lenne verekedni. Komolyan mondom, jólesne egy
bunyó.
Az eszét kell használnia. Az egy dolog, amit az ösztönei
súgnak, ha az esze mást mond, mégis általában az ösztön győz.
De muszáj lesz, hogy az eszét használja, ami egyértelműen azt
üzeni, hogy nem elég hagyni, hogy a harag elvakítsa – mert
legközelebb talán nem egy ijedt suhanc lesz az ellenfél, hanem
egy fegyveres támadó, és a fékezhetetlen harag nem veheti fel a
versenyt a fegyverrel. Egy fegyverrel csakis a saját fegyvered
veheti fel a versenyt.
 12. FEJEZET

JACK ÁTNYÚJTOTTA PAULNAK AZ ITALT.

– Egészségedre!
Paul elvette, és leült a kanapéra.
– Tényleg úgy gondolod, hogy Carol jobban érzi magát?
– Dr. Metz szerint biztatóak a jelek.
– Akkor nem fognak inzulinsokkot alkalmazni?
– Az orvos egyelőre elhalasztja, hogy lássa, képes-e Carol
egymaga kilábalni a gödörből. – Jack kihúzott egy széket, leült,
és az étkezőasztalra könyökölt. Egy kártyapakli feküdt szépen
elrendezve az asztalon, valószínűleg a pasziánszozásban
rongyolódott el. Jack nyúzottnak tűnt. – Azt hiszem, nincs mit
tenni. Várunk, és majd meglátjuk. Istenem, egyáltalán nem lett
könnyebb a helyzet, Paul.
– Tudom.
– Figyelem Carolt, ahogy ül az ágy szélén, és a szöszöket
tépkedi...
– Szeretném látni.
– Hidd el nekem, csak rosszabbul éreznéd magad utána.
– Az orvosok rengeteg mindenből kihagynak, mindenféle
értelmes magyarázat nélkül.
– Carol esetében jelenleg nem állnak fenn értelmes
magyarázatok, Paul. De megkérdezem dr. Metzt, és meglátjuk,
mit tehetek.
Paul elfojtott egy csípős választ. Tudta, hogy ha patáliát
csapna, akkor engedélyeznék, hogy láthassa Carolt, de lenne
értelme? Az orvosok úgy viselkednek vele, mintha Paul egy
fertőző betegséggel küzdő szegény rokon lenne. Sértve érezte
magát, de Jack is túlságosan törékenynek tűnt. A tekintetével
kérlelte Pault, hogy ne tegyen fel több olyan kérdést, amikre
neki sincs válasza.
Paul kiürítette a poharát, és letette. Mostanában elég gyorsan
végez egy-egy pohár itallal. Végül is érthető, nem? Majd pont
ezen fog aggódni, amikor épp elég gondja van így is.
Tudta, mit akar kérdezni Jacktől, csak nem tudta pontosan,
hogyan fogjon hozzá. Végül azt mondta:
– Múlt éjszaka megtámadtak.
– Tessék?
– Egy kölyök az utcán. Kés volt nála. Gondolom, pénzt akart.
– Gondolod? Nem tudod?
– Elijesztettem – jelentette ki Paul büszkén.
Jack szájtátva meredt rá.
– Elijesztetted... – mondta Jack. Paul viccesnek találta a
helyzetet. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne mosolyodjon el.
– Az isten szerelmére, Paul!
– Bizonyára szerencsém volt. Egy fekete kölyök volt, alig
tizenkét- tizenhárom éves. Kés volt nála, de úgy tűnt, nem tudja,
mihez kezdjen vele. Rákiabáltam, és meg akartam ütni –
gondolhatod, hogy átkozottul begurultam. Nem volt időm
gondolkodni. Feltételezem, ha a kölyöknek több lélekjelenléte
lett volna, cafatokra szabdalt volna.
– Jézusom! – suttogta Jack. Meredten bámult, nem pislogott.
– A következő pillanatban pedig futásnak eredt.
– De... hol történt ez?
– A lakás háztömbjének sarkán. A Hetvennegyediken, a West
End és az Amsterdam között.
– Késő éjjel?
– Nem volt még annyira késő. Olyan tizenegy körül lehetett.
– Mit csinált a rendőrség?
– Semmit, nem hívtam őket.
– Az istenért, Paul, pedig kellett volna...
– Á, a fenébe velük! Nagyon meg sem tudtam figyelni a
kölyköt. Mégis mit tudott volna tenni a rendőrség? Mire telefon
közelébe kerültem volna, a suhanc már hat háztömbnyivel
arrébb járt volna.
– Narkós volt?
– Fogalmam sincs. De valószínű, nem?
 – A többségük az.
– Az az igazság, hogy dühös voltam. Soha életemben nem
éreztem még ekkora dühöt.
– Ezért nekiestél a srácnak. Jézusom, ez aztán a tökös dolog...
– Egyértelmű, hogy nem gondolkoztam tisztán. De nem
tudtam bevinni egy ütést sem, mert megriadt, és a következő
pillanatban elszaladt. Készültem lecsapni rá a kezemben lévő
köteg apróval, és gondolom, azt hitte, hogy valami sokkal
halálosabb. – Paul előrehajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a
szavainak. – De tegyük fel, hogy mi lett volna, ha nem egy
zavarodott kölyök az, hanem egy igazi nehézfiú?
– Utalni akarsz valamire?
– Jack, ezek mindenhol ott vannak. Fényes nappal délután
ötkor megtámadják az embereket az utcán. Úgy tartóztatnak fel
metrókocsikat, mintha postakocsik lennének. Folyton ez
történik, de mégis mit tehetnénk ellene? Nekem mit kellene
tennem ellene? Emeljem a magasba a kezem, és kiabáljak
segítségért?
– Nos, a legtöbb esetben, ha nyugodt maradsz, és odaadod
nekik a pénzt, akkor békén hagynak. A többség csak pénzt akar.
Nincs túl sok olyan, mint akik megölték Esthert.
– Tehát fordítsuk oda a másik arcunkat, igaz? – Paul hirtelen
felállt. Jacknek hátra kellett hajtania a fejét. – A fenébe is, én
nem érem be ennyivel! Többé nem. Amikor legközelebb leszólít
egy ilyen rohadék az utcán, azt akarom, hogy fegyver legyen a
zsebemben – folytatta Paul.
– Na, várjunk csak egy percet...
– Mire? Várjak addig, amíg a következő rabló meg nem
támad, és úgy nem dönt, hogy kést márt belém? – Ahogy ott állt,
színpadiasnak és ostobának érezte magát. Hogy csináljon
valamit, felkapta az üres poharat, és odavitte a bárszekrényhez.
Beszélt, miközben kevert egy újabb italt.
– Jack, te büntetőjogászokkal barátkozol, ismerőseid vannak a
kerületi ügyész irodájában. Fegyverviselési engedélyt akarok.
– Ez nem ilyen egyszerű, Paul.
– Olvastam valahol, hogy félmillió New York-inak van
fegyvere.
– Hogyne, de többnyire vadászpuska, vadászathoz. A többi
pedig főként háborús szuvenír és puska. Persze egy bizonyos
számú ember illegálisan birtokol fegyvert, de ezzel megszegik a
Sullivan-törvényt. Húsz évre is leültethetnek, ha engedély nélkül
viselsz fegyvert.
– Na és mi van azokkal a boltosokkal, akik a kassza alatt
tartják a pisztolyt? Velük mi van?
– Paul, az másfajta engedély. Az Engedélyezési Hivatal két
kategóriában ad ki fegyverviselési engedélyt: ha egy adott
helyszínen vagy magadnál tartod. Ha egy német Luger jut a
birtokodba, és otthon akarod elrejteni a lakásodban, vagy valami
ilyesmi, akkor valószínűleg kaphatsz engedélyt ahhoz, hogy
otthon tartsd, de ez merőben más, mint az, hogy engedélyt kapj
a rejtett utcai fegyverviseléshez.
– És mi a helyzet azokkal a gengszterekkel, akik
fegyverviselési engedéllyel rendelkeznek?
– Ez egy korrupt város, Paul, ezt mindannyian tudjuk. Ha van
felesleges tíz- vagy tizenkétezer dollárod arra, hogy megkenj
bizonyos embereket, akkor kaphatsz fegyverviselési engedélyt.
Nem igazságos, de így működnek a dolgok. Csillagászati összeg,
de a maffia megengedheti magának, és ezzel bevédik magukat
azzal a kellemetlenséggel szemben, hogy belefussanak egy
fegyverviselési vádba. De sose hallottam még arról, hogy egy
hétköznapi, törvénytisztelő ember hajlandó lenne ennyi pénzt
áldozni egy fegyverre. De ha mégis megtennéd, gyanúba
keverednél, hogy valamilyen bűnöző vagy. Bepoloskáznák a
lakásodat és a telefonodat, és az egész életedet úgy élnéd le, hogy
megfigyelnek. Ezt akarod?
– Én csak egy módszerre vágyom, amivel megvédhetem
magam.
– Gondoltál már arra, hogy kiköltözz a városból?
– És te? – vágott vissza Paul.
– Még szép, hogy gondoltam. Amint Carol talpra áll, elhúzunk
ebből a pokolból. Már elkezdtem nézegetni az
ingatlanhirdetéseket. Neked is ezt kellene tenned, Paul.
– Nem. Nekem nem fordult meg a fejemben. Nem vagyok
hajlandó megtenni.
– Miért?
– Mert itt születtem. Az egész életemet itt töltöttem.
Megpróbáltam a külvárosban élni, de nem ment. Túl öreg
vagyok a változáshoz, ismerem a korlátaimat.
– De a dolgok azóta megváltoztak, Paul. Egykor ez egy élhető
város volt.
Ilyen epés megjegyzést még sosem hallott Jacktól. Paul a fejét
ingatta.
– Nem futok el. Egyszerűen nem és kész.
– Mi a francért nem? Mi tart itt?
Túl nehéz volt elmagyarázni. Nem fogja hagyni, hogy
elkergesse az otthonából egy csapat vadember, akik arra sem
méltók, hogy megtöröljék a cipőjét. De hogy fogalmazza ezt meg
anélkül, hogy ne hangozzon olyan giccsesen, mintha egy régi
westernfilmből idézne?
Úgyhogy ennyit mondott:
– Akkor nem segítesz fegyverviselési engedélyt szerezni?
– Nem tudok, Paul. Nincsenek olyan kapcsolataim.
– Valahogy az az érzésem, hogy ha lenne, akkor sem
használnád. Helyteleníted az ötletemet.
– Így van. Nem hiszem, hogy segítene lecsillapítani a
kedélyeket, ha te is hozzájárulnál az utcai fegyverarzenálhoz.
– Túl késő már bármit is lecsillapítani – mondta Paul. – Itt az
idő felélesztenünk az önbecsülésünket, nem gondolod? Nem
szabadna engedni, hogy bárki is a rettegéstől bénultan sétáljon
végig egy nyilvános utcán, mert bármelyik pillanatban rávetheti
valaki magát egy rugós késsel valamelyik kapualjból. Az
embereknek nem szabadna így élniük.
– És szerinted, ha egy töltött fegyvert viselsz a zsebedben, az
visszaadja az önbecsülésedet és büszkévé tesz? Erről van szó?
Na, most ki beszél úgy, mintha egy elcsépelt párbeszédet
idézne egy régi filmből? De Paul nem nevetett. Jacknek se
képzelőereje, se humora nem lenne, hogy ezt értékelje.
A veje folytatta:
– Hiú ábrándokba ringatod magad, Paul. Volt valaha fegyver a
kezedben?
– Voltam a seregben.
– Jó, voltál a seregben. De mint irodista, és nem mint lövész.
– Attól még nekem is gyakorolnom kellett a lőtéren. Fogtam
fegyvert a kezemben.
 – Puskát. A kettő nem ugyanaz. Nem egyszerű bánni egy
kézifegyverrel, Paul. Ha nem ismered jól, akkor lyukat lősz a
saját térdedbe. És mi van akkor, ha egy olyan férfi akaszkodik
rád, akinek fegyvere van? És mi lesz, ha meglátja, hogy nálad is
van fegyver? Jézusom, kinyíratod magad! – Jack széttárta a
karját, és a mellkasára ejtette az állát. – Nézd, az lesz a legjobb,
ha kivered a fejedből ezt az egészet. A fegyver nem csodaszer. A
golyó még sosem adott választ egy kérdésre sem.
– Nem kérdéseket akarok feltenni, hanem meg akarom
védeni az életem. Miért van az, hogy a mai világban ez az
egyszerű vágy is hihetetlenül erkölcstelen és rossz?

***
Paul engedett, mert tudta, hogy Jackkel úgysem tud szót
érteni. Nem volt értelme a témán lovagolni. Az összes érvet
tudta, amivel Jack előállna, mert Paul maga is ezeket hozta fel
korábban. És ha tovább erőlteti a témát, akkor Jack gyanút
fogna, hogy Paul talán mást is forgat a fejében az önvédelmen
kívül.
Hazafelé feltette magának a kérdést, hogy pontosan mit forgat
a fejében.
A bosszút, gondolta. Úgy feküdt összetekeredve az agya hátsó
zugában, mint egy mérges kígyó.
De igazából értelmetlen fantáziálás volt csupán.
A rendőrség nem jutott előrébb, sose fogják felgöngyölíteni az
ügyet. Esther gyilkosai szabadon kószálnak, és semmi esély arra,
hogy valaha kézre kerítik őket. Előbb vagy utóbb letartóztatják
őket valamiért, de nem valószínű, hogy ezt a bűntényt valaha is a
nyakukba varrják. Senki sem tudja pontosan, kik voltak az
elkövetők, és esély sincs arra, hogy kiderüljön. Úgyhogy ebből a
szempontból mindegy, hogy fegyverrel járkál az utcákon,
úgysem valószínű, hogy lelőné őket. Akkor sem ismerné fel őket,
ha egyenesen beléjük botlana.
De ennek ellenére is akart egy fegyvert. Könnyű volt Jack
tanácsát figyelmen kívül hagyni, de tisztában volt a tényekkel.
Hatalmas csalódás volt megtudni, hogy szinte lehetetlen
fegyverviselési engedélyt szerezni.
 Sötét volt már, mire felért a metróból. A félelem ismét beette
magát a gyomrába, amikor elhaladt az egyszerű, keleti–nyugati
irányú épülettömb mellett a West End Avenue felé tartva. Senki
sem szólította meg, incidens nélkül ért el a lakásáig, mégis
csörgött róla a veríték.
Nem akarok így érezni, gondolta. Olyan nagy kérés ez?
 13. FEJEZET

MEGCSÖRRENT EGY TELEFON , A KELLETÉNÉL KÖZELEBB AZ

ÁGYHOZ.
Paul pislogott. A hely ismeretlen volt, egy pillanatig azt sem
tudta, hol van. A másik oldalára fordult, és meglátta a telefont,
ami ismét megcsörrent. Kinyújtotta a karját, felkapta, és egy
unott női hangot hallott a vonal másik végén.
– Hét harminc van, uram, ön kért ébresztést.
A motel. Kint az arizonai hőség, bent a surrogó
légkondicionáló. Gyorsan befalta a reggelijét a kávézóban, majd
kiment a szobája előtti, átlósan vonalkázott parkolóba, ahol a
bérelt autót hagyta. A napsugarak szemfájdítóan verődtek vissza
a krómról, a száraz hőség ismét fullasztó delet ígért. Beült a
kocsiba és indított. A kormánykereket igencsak felmelegítette a
nap, szinte túl forró volt ahhoz, hogy megmarkolja. Bekapcsolta a
klímát, de a motor az egyenletes duruzsolás helyett akadozott.
Paul halkan káromkodott, és meglehetősen sok idő ment el azzal,
hogy addig kínozta az önindítót, mire a kocsi végre beindult.
Mindig megújíttatta a jogosítványát, habár jó pár éve nem
vezetett, és két évtizede nem volt saját kocsija. Közel egy hét
után még mindig nem érezte magát otthonosan a kormány
mögött az arizonai sugár- és gyorsforgalmi utakon. Itt más volt a
vezetési stílus. Más, mint ki- és beszállni a városi taxikból és
taxikba. Itt is jelen volt ugyan az agresszió, ami a sebességben
mutatkozott meg, ahogy a sofőrök elképesztő iramban
repesztettek a szembejövő sávban. Tucson fő sugárútja a
Speedway nevet viselte. Számos sáv haladt a központ felé, egy
nagy zöld pláza, pálmafák és zöld fű mentén. Az utca maga olyan
széles volt, mint egy New York-i háztömb, és úgy tűnt, a sofőrök
terepversenyzésnek tekintik a vezetést. Mérföldeken keresztül
sportautószalonok, autóalkatrész-boltok, autómosók és
benzinkutak sorakoztak. Minden túlságosan csillogott, Paulnak
még napszemüvegben is hunyorognia kellett.
Williamson elmagyarázta neki, hogy errefelé is történnek
szörnyű gyilkosságok. Itt is rémültek az emberek. Többé már
egyetlen hely sem mentes az erőszaktól. Azt hinné az ember,
hogy utcai rablótámadások és gyilkosságok csak a komor
városokban esnek meg, mintha a széles sugárutak, az alacsony
háztetők és a bronzfényű sivatagi nap megakadályozná ezeket,
de a bűnügyi ráta Arizonában is ijesztő méreteket öltött, ezért
Williamson fegyvert tartott a Cadillacje kesztyűtartójában.
Paul irigyelte ezért. Két nappal korábban megkérdezte
Williamsont, hogyan jutott hozzá a fegyverhez és szerezte be az
engedélyt.
– Ahhoz nem kell engedély, hogy vegyen egyet.
Természetesen a szövetségi törvény értelmében regisztráltatnia
kell, de nem tagadhatják meg a fegyvervásárlást, ha be tudja
bizonyítani, hogy büntetlen előéletű. Elméletileg nem szabadna
nem látható helyen tartani a fegyvert, és a zsaruk élnek a
törvény adta jogukkal, ha elkapják fegyverrel a zsebében, de
még sose hallottam, hogy valakit azért tartóztattak le, mert
fegyvert hordott a kocsijában, vagy a házában tartott egyet.
Természetesen, ha nagyon akar, akkor szerezhet engedélyt arra
a helyi zsaruktól, hogy nem látható helyen is viselhessen
fegyvert. Nem úgy, mint a keleti parton, hála istennek.
Itt mindenki jobboldali, ez Barry Goldwater országa. Paul
továbbra is megvetette azt, ahogy az arizonaiak a legtöbb
dologhoz hozzáálltak. Szorgalmazták, hogy a szegények ingyen
indíthassanak saját vállalkozást, és szociális juttatásokat
biztosítottak nekik. Ragaszkodtak ahhoz, hogy jogod van
meghalni, ha nem telik drága orvosi magánkezelésekre. Minden
sarkon kommunistákat láttak, és atombombát akartak dobni
Moszkvára és Pekingre. Hittek abban, hogy az embereknek
joguk van a jó közlekedéshez, már ha telik nekik egy Cadillacre;
Tucsonban ugyanis nem volt szigorú értelemben vett
tömegközlekedés.
Az itt lakók kemény fundamentalista nézeteket vallottak a
bűnözéssel szemben, és Paul most már tudta, hogy igazuk van.

***
Jainchill cégének székhelye a város felett emelkedő hegyek
lábánál magasodó vadonatúj felhőkarcoló három legfelső
emeletét foglalta el. Az épület csupa műanyag és üveg volt, és
olyan hőséget árasztott magából, mint egy számítógép.
Paul leparkolta a kocsit a hatalmas parkolóban, és az
előcsarnokba lépve a hűs levegő sarkvidéki hidegként csapta
meg a kinti hőség után. A liftben megnyomta a megfelelő
süllyesztett, műanyag négyzetet, és figyelte, ahogy felvillan.
A rendelkezésére bocsátottak egy konferenciatermet. A
hosszú asztalon főkönyvek és dokumentumok hevertek
szétszórva. A délelőttöt egyedül töltötte, a számoszlopok
társaságában. Délben elhagyta az épületet, és egy étterembe
hajtott, hogy George Enggel ebédeljen. Útközben kisebb dugóba
került. Egy fajankó tartotta fel, egy tipikus bizonytalan sofőr, aki
vánszorogva haladt át a kereszteződésen, és amikor sárgára
váltott a lámpa, automatikusan gázfröccsöt adott és kilőtt, így
Paulnak meg kellett állnia a pirosnál. Az órájára pillantva
bosszankodott.
A sarkon észrevett egy kis boltot, a kirakatában
horgászfelszerelések, biciklik és fegyverek sorakoztak.
Vadászpuskák, sörétes puskák, többféle kézifegyver – álmában
sem gondolta volna, hogy ilyen sokféle fegyver létezik. Meredten
bámulta őket.
Duda harsant mögötte. A lámpa váltott. Áthajtott a
kereszteződésen, és a nyakát nyújtogatva kereste az
utcatáblákat. Nem látott egyet sem. A mögötte lévő idióta ismét
dudált, Paul haladt tovább, de nem pillantotta meg a mellékutca
tábláját, ahol a bolt volt. De tudta, hogy a Negyedik sugárúton
autózik éppen, ezért meg tudja majd találni. Hirtelen félhomály
borult rá, ahogy behajtott egy vasúti felüljáró alá, és amikor
felbukkant a másik oldalon, keresett egy parkolóhelyet.

***
 – Isteni itt a garnéla. Guaymasból hozzák, frissen, repülőn.
– Fejet hajtok a Kelet bölcsessége előtt – mondta Paul, és
becsukta az étlapot.
George Eng mosolyogva konstatálta a viccet, majd leadta a
rendelést az ácsorgó pincérnek. Amikor egyedül maradtak az
asztalnál az italaikkal, így szólt Paulhoz:
– Hogy halad?
– Jól, bár fárasztó. Eddig nem találtam semmi kirívót.
– Reméltem is, hogy így lesz. – George Engnek húsos arca
volt, a mozdulatai egy testes emberére hasonlítottak, de
egyáltalán nem volt túlsúlyos. Paul tavaly ismerte meg.
Feltételezte, hogy Eng sikeres diétát tartott az elmúlt évben, és
valószínűleg még nem szokott hozzá karcsúbb alakjához. Vékony,
sötét, rakoncátlan tincsei voltak, és magabiztosságot sugalló Fu
Manchu bajsza, ami vészjósló megjelenést kölcsönzött keleti
arcvonásainak. Hawaiin született, egy tehetős család sarjaként,
de nem volt észrevehető az akcentusa. Nagy odafigyeléssel
öltözködött és kifinomult ízlése volt. Jó üzletember, aki gyorsan
hozott döntéseket. Paul csupán üzleti ügyek révén és üzleti
találkozókon – koktélpartikon, ebédeken – futott össze vele.
Ezen kívül semmit sem tudott a férfiról. Eng magának való volt,
nem nyílt meg. Hónapok teltek el, mire Paul összeszedte a
bátorságát, és megkockáztatott egy barátságos és ártalmatlan
keleti viccet, de csakis azért merte megtenni, mert egyértelművé
vált számára, hogy Eng számít rá, és nem veszi sértésnek.
Eltökélten játszotta a kiismerhetetlen kínai szerepét.
Az étteremben, ahol ültek, délben fordult meg a legtöbb
ember, és olyan ügyfélkör járt ide üzleti ebédekre, akik nem
fukarkodtak a pénzzel. Az italkínálat bőséges volt, az
ételválaszték egyszerű, mégis megfelelő eleganciával felszolgálva,
a diszkrét távolságra elhelyezett asztalokat pedig oszlopok és
műanyag növények választották el egymástól. A világítás
visszafogott volt, az embernek mégsem kellett erőltetnie a
szemét ahhoz, hogy leolvassa a partnere arckifejezését.
– Rendben – mondta George Eng –, beszéljünk az üzletről!
Egész héten ezzel foglalkozott. Miről tud beszámolni?
– Nagyjából arról, amire számítottunk. Semmi aggasztó.
Természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy jobb
színben tüntessék fel a céget. Régóta tudták, hogy ön a képben
van.
– Bizonyos értelemben véve szándékosan tettünk így. Látni
akartuk, hogy a vezetőség mennyi piszkos ügybe hajlandó
belekeveredni. Elég lehetőséget adtunk nekik, hogy kimutassák
a foguk fehérjét, nem gondolja?
– De, valóban.
– Na, és milyen az a fogsor?
– Kissé sárga – felelte Paul. – Ön is tudja, milyen egy
rutinkönyvvizsgálat: bevezetik az adatokat főkönyvbe, és
összeadják. Ez megtörtént New Yorkban is, az elektronikus
adatfeldolgozás során. Már akkor tudtuk, hogy kicsit
ügyeskedtek a szerzett többlettel, a nettó forgótőkével és
hasonlókkal.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy ne lepődjek meg, mert ez a
politika az egész vállalatra jellemző?
Paul bólintott.
– De szerintem ettől még ne veszítse el az érdeklődését.
– Pontosan miről van szó?
– Találtam fél tucat pontot, amit talán az előnyére fordíthat.
Például megpróbálták kimutatni, hogy ugrásszerű növekedés
volt a tőkéjükben azzal, hogy a cég leányvállalatait könyv szerinti
értéken jelentették, és nem az eredeti költségen.
Eng elfintorodott.
– Ez kissé közönséges. Csalódtam Jainchillben.
– De igazán nem hibáztathatja azért, mert próbálkozik.
– Titokban reménykedtem benne, hogy ennél kevésbé lesz
szembetűnő. Mi van még?
– Elkezdték leírni a kutatási költségeiket ötéves időtartamra.
Csak tavaly láttak neki – korábban azonnal felélték őket minden
egyes pénzügyi évben. Semmi tisztességtelen, de valóban szebb
képet fest róluk. Az egyetlen dolog, aminek következménye
lehet, és amire felfigyeltem, az a vezetőség részére történő
részvényügyletek ugrásszerű növekedése az elmúlt tizennyolc
hónapban.
– Úgy érti, ahelyett, hogy készpénzben fizették volna ki a
bónuszt?
– Igen. Korábban majdnem kizárólag készpénzben fizettek.
 – Mennyire rúgnak a részvényügyletek?
– Még dolgozom rajtuk. Ha durva becslésre kíváncsi, azt
mondanám, hogy nagyjából négyszázezer dollár körül mozognak.
Eng egy cigarettát helyezett a súlyos, ezüst cigarettatartóra,
és drágakővel kirakott öngyújtójával meggyújtotta.
– És természetesen ezek a részvényügyletek nincsenek
bevételként elszámolva.
– Nincsenek.
– A részvényügyletekről pedig kiderülhet – motyogta Eng –,
hogy hosszú távon megkurtítják a részvényenkénti osztalékokat,
ami oda vezethet, hogy csökken a tőkésítésük, ha így folytatják
tovább.
– Nos, abban biztos vagyok, hogy nem áll szándékukban
folytatni. Tudták, hogy ön szaglászik utánuk, hogy jó eséllyel
felvásárlási ajánlatot kapnak majd az Amercontól. Ön is ugyanezt
tette volna a helyükben.
– Tehát ha jól értem, akkor bónuszokat fizetnek a saját
vezetőiknek olyan ügyletek formájában, amelyek reményeik
szerint Amercon-részvények lesznek.
– Minden jel erre utal.
– Ez kissé közönséges – vélte Eng de ha ez a legrosszabb,
amivel próbálkoznak, akkor nem lesznek álmatlan éjszakáim.
Jobban aggódtam amiatt, hogy a költségvetési rendszerük
esetleg nem a tényleges gyártási költségeket mutatja, vagy hogy
olyan elavult részvényeket halmoztak fel, amiket sosem
igyekeztek leírni. Jó párszor belefutottam már ebbe.
Veszteségek, amiket már rég el kellett volna könyvelni, de
valahogy mégis ott maradtak egy raktárban, és nem volt senki,
aki felelősséget vállalt volna értük. – A tekintete hirtelen Paul
arcára ugrott. – De nem talált semmi ilyesmit, ugye?
– Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Pusztán annyit,
hogy nem találtam semmi erre utaló jelet. Nem tudjuk biztosan,
amíg az összes leányvállalat esetében át nem rágtuk magunkat a
leltárlapokon.
– És ez becslése szerint meddig fog tartani?
– Ez attól függ, mennyire részletes könyvvizsgálatot szeretne.
Jainchillnek öt leányvállalata van. Az elmúlt négy évben hármat
vásárolt fel ezek közül. Természetesen az összeolvadáskor
elvégeztette a könyvvizsgálatot. Nos, vagy elfogadjuk ezeket a
számadatokat, vagy saját magunk ellenőrizzük még egyszer a
könyvvizsgálatot.
– Ön mit javasol, Paul?
– Én hajlanék arra, hogy elfogadjuk a könyvelést. Rengeteg
pénzbe kerülne önnek, és további három-négy hónapot venne
igénybe, hogy visszamenőleg beleássuk magunkat az anyagokba.
És ne feledje, hogy amikor Jainchill beleegyezett azokba az
összeolvadásokba, nem volt olyan vevője a saját cégére, aki
szaglászott volna. Hozzáértő könyvvizsgálókat vett fel, akik
alaposan ellenőriztek mindent, mielőtt Jainchill megtette a
következő lépést, és átvette ezeket a leányvállalatokat. Ennél
kevesebbet nem is engedhetett volna meg magának – biztosnak
kellett lennie abban, hogy nem vesz zsákbamacskát.
Ugyanabban a cipőben járt, mint most ön.
Eng felnyársalt egy garnélát, és félig a tányér fölé emelve
tartotta.
– Tegyük fel, hogy elfogadjuk ezeket a számadatokat. Mennyi
időbe telik a könyvvizsgálás fennmaradó része?
– A saját részem vagy a teljes folyamat?
– New Yorkban biztos, hogy a következő hét végére
elkészülnek. Én a maga itteni munkájára vagyok kíváncsi.
– A dolgok jelenlegi állása szerint azt mondanám, hogy a hét
közepére itt lesz minden, amire szükségem van. Tegyük fel,
szerda estére. Aztán kell még pár nap, hogy bevigyük a
számítógépbe New Yorkban. Mostantól számítva tíz napon belül
le kell zajlania mindennek.
Eng bólintott.
– Remek, így legyen! Az igazgatótanács alig várja már, hogy
tető alá hozzuk ezt az összeolvadást. – A garnéla megtette az
utat Eng szájához, ahol elnyelte a sötétség. – Hogy tetszik
Arizona?
A hirtelen hangszín- és témaváltás váratlanul érte Pault.
– Hát... Kissé meleg van.
Eng vállat vont.
– Minden légkondicionált. Az év felében amúgy kellemes –
nincs hó, sosem kell kabát.
– Ha maga mondja.
 – Úgy érzem, nem szeret itt lenni.
– Nem így fogalmaznék. Azt hiszem, ez az életstílus nagyon
idegen számomra. Az egész életemet New Yorkban töltöttem.
Lehet, hogy másoknak tetszik az itteni élet, de engem a
külvárosra emlékeztet. Érti, mire gondolok?
– Igen. Kisvárosi életérzés lengi körbe a helyet, holott félmillió
ember él itt. Ha jól veszem ki a szavaiból, egyszer már
megpróbált a külvárosban élni.
Paul bólintott, befejezte a rágást, lenyelte a falatot, és a
szalvétájáért nyúlt.
– Jó pár évvel ezelőtt. Egyfajta türelem kell ahhoz, hogy az
ember egy házban éljen, és megbirkózzon a rengeteg
egyszerűnek tűnő dologgal. Ha bármikor újságot vagy egy doboz
tejet akar venni, autóba kell ülnie. Ez a legtöbb embernek nem
okoz gondot, én azonban sose tudtam megbarátkozni vele.
Utáltam arra gondolni, hogy a szomszédok szaglásznak egymás
után. Bezzeg a városban a szomszédok rá se hederítenek
egymásra, hacsak nem adja egyértelműen a tudtukra, hogy ezt
akarja.
– A történtek fényében kicsit meglep, hogy ezt mondja.
– Szeretném azt hinni, hogy a feleségem is egyetértett volna
velem.

***
Fényszóró fénye söpört végig a szobán, aminek erejét a reluxa
tompította. Paul bekapcsolta a tévét, és pár percig bámulta az
egyik ingyenes csatornát, majd kikapcsolta és kiment. A falak és
a járdák ontották magukból a napközben beszívott hőséget. A
sugárutak neonfényben fürödtek, fényszórók suhantak el, a
hatalmas kamionok dübörgése megrezegtette a levegőt. A poros
éggel a háttérben a hegyek homályos, súlyos halomnak tűntek.
Paul átvágott a motel parkolóján ki a járdára, és végigment a
neonfényben fürdő részen egy stukkós épülethez, ami
magányosan állt a poros, kavicsos udvaron, az ablakán pedig a
Schlitz és a Coors sörmárkák feliratai terpeszkedtek. Paul
bement és körbenézett. Olcsó helynek tűnt: nyolc fából készült
boksz, sötét, kopott bárpult, előtte repedezett, párnázott
bárszékek, a falakon üvegkeretes engedélyek, poros
pillanatfelvételek és fél tucat régi, nem működő fegyver.
Az emberek szétszóródva ültek az italaik fölé görnyedve, és
hallgatták a zenegépből áradó szomorkás countryszámokat. Jó
pár ember megnézte magának Pault, de látták, hogy nem
ismerős, így ismét magukba zárkóztak. Paulnak hirtelen elege
lett ebből. Majdnem megfordult, hogy távozzon, de aztán a
csapos szélesen rámosolygott, megkérdezte, hogy ityeg, mire
Paul odament a pult egyik üres, majdnem két méter széles
részéhez, és kért egy száraz martinit.
Ha a megjelenése nem lett volna elég árulkodó, a
martinirendelése igen. Megint újabb szempárok mérték végig.
Egy üres bokszhoz vitte az italát, félig lehunyt szemmel leült, és
hagyta, hogy a vibráló zene átjárja. Nem akart gondolkozni. A
gondolkodás kezdett fájdalmassá válni.
Cowboycsizma trappolt el mellette. Felnézett, és futólag látta,
hogy egy öltönyt és fehér cowboykalapot viselő hatalmas
termetű férfi. Paul majdnem felnevetett. A csizmás, kalapos férfi
távozott, Paul tekintete pedig végigsöpört a báron és a bent
ücsörgőkön. Mindannyian amiatt aggódtak, hogy a látogatóknak
tetszik-e az ő sivatagi városuk. Erőltetett vendégszeretet,
kétségbeesett népszerűsítés. Paultól mindez távol állt.
Európában kevésbé érezte magát kívülállónak. Sam Kreutzer itt
otthon érezné magát, de én nem.

Hallom, ahogy a magányos vonat

Fütyülve robog a sínen;
Időnként hallom, hogy engem hívsz
A távolból, szívem
Yuma, ó, a messzi Yuma visszahív

Lágy gitár- és hegedűdallamok és a szomorúságtól remegő

hang. Folyton az elveszett szerelem miatt kesergő dalok. Errefelé
nem hallgatnak se Gershwint, se Portert, se Rodgerst. Ez a nyelv
idegen volt számára.
Rendelt egy újabb italt, és ülve hallgatta az egyszerű,
szomorkás dalokat, amitől a múlt zavaros jelenné változott.
Gyorsan felhajtotta az italt, majd hozott egy harmadikat, és a
poharat az ujjai között görgetve ült tovább. Eszébe jutott az az
idő, amikor még minden a helyén volt, amikor az emberek
különbséget tudtak tenni jó és rossz között. A tárcsás fekete
telefonok korszaka. Az emeletes buszok a Park Avenue-n.
Amikor szerpentindobálással fogadták a hősöket, akiket senki
sem mert kinevetni. Amikor minden pénztárgép mellett ott
hevert egy csekkfüzet. Grable és Gable és Hayworth és Cooper.
Egy kedves zsaru őrjáratban. Újságpapírba csomagolt hal. Titkos
álmok sima, barna csomagolópapírban. Irwin nagybácsi, aki a
gazdasági válság idején is fehér inget viselt, hogy bebizonyítsa a
világnak, telik neki a mosodai költségekre. Az erkölcsösség
fontossága. Az alkohol szörnyűségei. Az Our American Boys bája.
Pat O’Brien. Almás pite. Anyaság. A „hiszi a piszi” szólás. A The
Darktown Strutters’ Ball című dal és Glenn Miller Stardustja.
Jézusom, még emlékszem Glenn Millerre. Atyaég, igen,
emlékszem rá... Fontos, hogy Glenn Miller ne vesszen a feledés
homályába.
– Shirley Mackenzie vagyok.
A nő Paul asztala mellett állt, pohárral a kezében. A
keverőpálcával ide-oda tologatta a jégkockákat. Paul annyira
meglepődött, hogy csak meredten bámult fel a nőre, aki
gesztenyebarna selyempántot viselt sötét haján. Keskeny arca,
nagy szeme és telt, duzzadt ajka volt. Vékony testén ezüstszínű
blúz és rövid bőrszoknya feszült. Kissé elmosolyodott, de nem
kihívóan.
– Ránézésre maga is úgy érzi magát, ahogy én. Ezért mertem
idejönni. De lelépek, ha akarja.
– Ne, ne! Foglaljon helyet! – Paul udvariasan, de esetlenül
kikászálódott a bokszból.
– Igazán nem akarok tolakodó lenni. Szóval...
– Nem, jólesne most a társaság.
– Csak ha biztos benne. – A nőnek kellemes hangja volt, mély,
kissé whiskys bariton. Az arca mogyoróbarna. A fény felé
fordulva látszott, hogy sokkal öregebb, mint Paul első ránézésre
gondolta. Legalább harmincöt. A körmei tövig rágva.
Miközben Paul arra várt, hogy a nő becsússzon a bokszba,
ráeszmélt, hogy veszélyesen közel jár ahhoz, hogy berúgjon. A
látása elhomályosult, bizonytalanul állt a lábán, a nyelve pedig
nehézkesen és lassan forgott. Visszaült a helyére, és a nőt
figyelte az asztal másik oldaláról.
– Paul vagyok. Paul Benjamin.
A nő titokzatos mosollyal bólintott.
– Nem hiszem, hogy számítana a nevünk, nem gondolja?
Csupán futó kaland, nem több. – A nő szája megremegett,
mielőtt a fogai közé szívta volna az ajkát. Mindkét kezével az
italát markolta.
– Szóval, Shirley Mackenzie...
– Megjegyezte! Nem is vártam mást. – A nő oldalra döntötte
a fejét. Most szélesebben mosolygott, de sütött róla az önirónia.
– Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy ránézésre én is úgy
érzem magam, ahogy maga?
– Ó, valami olyasmire, hogy a világ épp most omlott össze
maga körül. – A nő hátravetette a fejét, felemelte a poharat, és
alig észrevehetően tósztra emelte. A jégkockák a fogának
koccantak, majd letette az üres poharat, amiben csupán a jég
árválkodott. – Nézze, nem vagyok táncoslány, aki megindító
sztorival fogja fárasztani, ha ettől tart.
– Azt hiszem, ezen a ponton azt sem bánnám.
– Ez fájón őszinte. Őszinte a maga részéről, fájó nekem. – A nő
ismét elmosolyodott, jelezve, hogy nem bántódott meg.
– Kér még egyet? – mutatott Paul a nő poharára.
– Naná! De kifizetem. – Leakasztotta a válláról a táskáját, és
az asztalra helyezte.
– Hagyja csak! – motyogta Paul esetlenül. – Mit ivott?
– Scotchot szódával.
– Márka?
– Amit a csapos ad. Úgyse tudok különbséget tenni köztük.
Paul megvette a két italt, és visszavitte őket az asztalhoz. A nő
nem csinált ügyet abból, hogy Paul fizetett, bár a táskáját
továbbra is az asztalon hagyta. Paul kortyolt egyet, és tudta,
hogy éjfélre rettentő lesz a szájszaga. Annyi baj legyen.
– Nos – szólalt meg, aztán elhallgatott, mert nem tudta, mit
mondjon.
– Sajnálom, nem vagyok nagy segítség, mi? Nem szoktam
idegeneket felszedni egy bárban.
 – Én sem.
Mindketten elmosolyodtak. Aztán a nő tekintete
megváltozott.
– Tudja, a gyűlölet nagyon izgalmas érzés.
– Mire gondol?
– Nem is tudom. Amott üldögéltem, azon fantáziálva, hogy
megölöm a szemétláda rohadék férjemet... Pardon, az
exférjemet. Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy kinyírom.
Elképzeltem, hogy milyen lenne megfojtani egy zongorahúrral,
vagy a konyhakést beleállítani a nyakába. Természetesen sose
tennék ilyet, nem vagyok annyira őrült. Maga is szokott
ilyenekről fantáziálni?
– Mondhatjuk.
– Izgalmas, nem? Beindul tőle a vérkeringés. Felvillanyoz.
– Tudja, ez igaz...
– Úgy mondja, mintha megtörtént volna már magával, csak
akkor nem volt ennek tudatában.
– Valahogy úgy, igen.
A nő megrázta a fejét, ugyanazzal az öniróniával.
– Gondolom, nem szeretne beszélni róla.
– Miről?
– Arról, hogy mitől omlott össze maga körül a világ. Rendben,
kössünk alkut! Egy szót sem ejtünk többet erről, hanem valami
másról fogunk beszélgetni. Maga idevalósi?
Paul szeme elkerekedett.
– Mármint tucsoni?
– Ezek szerint nem.
– Csak meg vagyok lepődve. Azt hittem, a homlokomra van
írva. New York-i vagyok.
– Hát, ha helyi lennék, valószínűleg feltűnt volna. Én Los
Angelesből jöttem.
– És most is oda tart, vagy onnan jön?
– Onnan. Határozottan onnan. Eddig jutottam ma. A
mellettünk lévő motelben szálltam meg.
– Én is.
Rövid szünet állt be. A nő tekintete a saját italára siklott. Paul
megszólalt:
– Nem akartam semmire sem utalni ezzel. Nem felhívás volt.
Csak egész véletlenül én is itt szálltam meg, ennyi az egész.
– Kezdem úgy érezni magam – mondta a nő hirtelen dühös,
halk hangon –, mint egy ócska ribanc. Kérem, ne haragudjon!
– Miért?
– Amiért idejöttem, mint valami nimfomániás escortlány, aki
izgalomba jön abban a pillanatban, amikor azt hiszi, hogy a másik
valami kedveset mondott neki. Én kérek elnézést.
– Nincs miért bocsánatot kérnie, biztosíthatom. – Paul nyelt
egyet: csak lazán!– Szóval hová tart?
– Kérdezze meg holnap, amikor beülök a kocsiba. Talán
addigra kitalálom.
– Tehát maga tényleg szabad, mint a madár, kötöttségek
nélkül.
Lehajtott fej, félmosoly. A nő haja előreomlott, félig eltakarta
az arcát.
– A húgom Houstonban él. Azt hiszem, arrafelé veszem az
irányt, bár vonakodva.
– Nincs más rokona? Gyerekek?
– Három. – Elhallgatott. – A férjemnek ítélték őket.
– Sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni.
– Ugyan! Csak pillantson bele a Los Angeles-i lapokba.
Mindenki tudja. A bíró szerint nem vagyok alkalmas arra, hogy
felneveljem a saját gyerekeimet.
– Sajnálom. Tényleg.
– Természetesen az sem segít, ha az ember férje ügyvéd, a
bíró pedig történetesen a barátja. – A nő hirtelen felkapta a fejét.
– Hát úgy nézek ki, mint aki elhanyagolja a gyerekeit... ? A
fenébe is, hogy várhatnám el, hogy válaszoljon erre a kérdésre?
Nézze, megígértem, hogy másról fogunk beszélgetni. Mit csinál
itt? Szabadságon van?
– Munka. De attól tartok, halálra untatnám.
– De New Yorkból utazott idáig miatta. Nagy durranás lehet.
– Egyeseknek igen. De nekem ez a munkám.
– Mi a foglalkozása? Vagy túl kíváncsi vagyok?
– Nem, dehogy. Okleveles könyvvizsgáló vagyok. Egy cég
könyveit ellenőrzőm épp. Nem hétpecsétes titok, de bizton
állíthatom, hogy rettentő unalmas.
– Hát akkor miről beszélgessünk? Az atom-
tengeralattjárókról? Az időjárásról?
– Nekem teljesen mindegy.
– Vagy egyáltalán nem kell beszélgetnünk. Néha igazi
kínszenvedés, nem? – A nő felkapta a táskáját, és felhajtotta a
Scotch maradékát. – Megyünk? – A hangja vidám volt, de
kerülte Paul tekintetét.
Paul átkísérte a motel betonparkolóján, ügyelve, hogy ne
veszítse el az egyensúlyát. A nő mellette lépkedett, az arcán
sejtelmes, megfejthetetlen mosoly, a csípője ringott keskeny
dereka alatt.
– Az a sáros kombi az enyém. És ott a szobám.
– Akkor jó éjszakát és sok szerencsét kívánok!
– Ne! – A nő megfordult a veranda kiugró része alatt. –
Vonzónak találsz? Tetszem neked egyáltalán?
– I... igen.
A nő kinyitotta az ajtót. Nem volt kulcsra zárva. Behúzta
magával Pault, majd becsukta mögötte az ajtót. Csak a félig
leeresztett reluxán szűrődött be fény. A háttér kiemelte a nő
csillogó tekintetét, ami vad, kétségbeesett vágyakozásról
árulkodott.
– Magamhoz akarlak szorítani. És azt akarom, hogy te is
szoríts magadhoz. Kérlek, szoríts magadhoz egy pillanatra...
Paul kinyújtotta a karját a nő felé, alkoholos leheletük
összekeveredett, megcsókolták egymást. A férfi könnyeket
érzett a nő arcán.
– Feküdj le velem! – kérte a nő. – Szerintem mindkettőnknek
jót tenne. Két barát kisegíti egymást... Egyetértesz? Igen?

***
Paul egy álomból ébredt. Minden porcikája sajgott. A feje
tompán lüktetett, a gyomra fájt á dehidratáltság miatt.
– Most már kinyithatod a másik szemedet is, csináltam kávét.
Paul felült, és elvette a csészét. Az ujjai reszkettek. Most
először vette alaposan szemügyre a nőt. Az állán még mindig ott
vöröslött egy folt Paul borostája nyomán.
A kávénak jó illata volt, de pocsék íze. Paul letette a félig teli
csészét.
 – Kösz!
A nő már felöltözött. Ugyanazt a blúzt és bőrszoknyát viselte,
mint tegnap éjszaka. Csinos nő, gondolta Paul. Alacsony, túl
sovány, és egy kicsit megereszkedett a bőr a szeme alatt. De
átkozottul jól néz ki. Az éjszaka folyamán Paul fel-felébredt arra,
hogy azon töpreng, milyen lenne egy olyan nővel élni, aki el
tudná terelni a figyelmét a tévéreklámokról és a sikátorokban
bujkáló gyilkosokról.
– Összecsomagoltam. Arra gondoltam, hagylak aludni, de
aztán eszembe jutott, hogy szerencsétlenül venné ki magát, ha
én lelépek, a takarítónő pedig bejön, és itt talál téged – mondta a
nő.
Paul hirtelen szorítást érzett a torkában, szorongó sóvárgás
kerítette hatalmába.
– Elmész?
– Ideje továbbállnom. Hosszú még az út Houstonig. – A nő
megtörölte a száját egy szalvétával, betette a csészét a
mosogatóba, majd megállt a tükör előtt, és lesimította a
szoknyáját.
– Köszönöm a múlt éjszakát! Szükségem volt valakire, hogy
megérjem a ma reggelt.
Miközben a nő az ajtóhoz ment, Paul fejében végigfutott a
gondolat, hogy a nő valószínűleg nem emlékszik az ő nevére.
– Viszlát, Shirley Mackenzie!
Nem volt biztos benne, hogy a nő hallotta. Az ajtó lassan
csukódott, majd egy kattanással bezárult, Paul pedig rettentő
egyedül érezte magát a szobában.
– Édes istenem! – nyögött fel, és sírva fakadt.

***
A szombat felét Jainchill konferenciatermében töltötte, majd
egy franchise-ként működő autós étteremben evett egy
hamburgert ebédre, aztán a belváros felé vette az irányt.
Végigrobogott a gyorsforgalmin a Negyedik sugárútig, ahol balra
fordult a sínek felé. A sportszereket árusító bolt ott volt, ahol
emlékei szerint lennie kellett. Bement és így szólt:
– Fegyvert akarok venni.
 ***
A repülőgépen a fejét a plexiüvegnek támasztva szundikált. A
légiutas-kísérő végigment a folyosón, hogy ellenőrizze az utasok
övét. New York fényei átragyogtak a város felett húzódó
ködfátyolon. A repülőgép az engedélyre várva körözött a reptér
felett, majd a Kennedyn landolt. A terminálon a poggyászfelvétel
felé menet Paul megállt egy boltnál, hogy ajándékot vegyen
Carolnak, aki mindig is rajongott az étcsokoládéért. Vett még egy
fél tucat holland csokit is, majd betette őket az aktatáskájában
lévő papírhalom tetejére, ami alatt a harminckettes kaliberű
Smith&Wesson revolver és hat, egyenként 50 tölténysorozatot
tartalmazó doboz rejtőzött.
Felvette a bőröndjét, majd kiment a járdára, azon tépelődve,
költsön-e tizenöt dollárt taxira. Végül a reptéri buszt vette
igénybe, amivel elment a manhattani East Side végállomásig, és
onnan taxival haza.
A lakásban a hűvös éjszaka ellenére állott volt a levegő. Paul
kitárta az ablakokat, aztán bevitte az aktatáskáját a
fürdőszobába, ahova nem lehetett belátni az utcáról a tejüveg
ablakokon át. Lehajtotta a vécétetőt, ráült, elővette a revolvert,
és a tenyerében tartott fekete, olajosan csillogó fegyverre
meredt.
 14. FEJEZET

A FEGYVER A ZSEBÉBEN VOLT, amikor csütörtök reggel bement

dolgozni. Aprókat lélegzett a tömött metrókocsiban, de amikor a
szerelvény egy-egy hirtelen rándulásakor valaki véletlenül
meglökte, durván arrébb taszította az illetőt. A fegyver
arrogánssá tette, türtőztetnie kell magát.
A várost átszelő ingajáraton egy kocsiban utazott egy
közlekedési járőrrel, aki az imbolygó kocsi közepén állva hűvösen
és szigorúan vizslatta a tömeget. Paul kerülte a tekintetét. Tíz
percet töltött azzal a lakásban, hogy tükröket rakott fel ide-oda,
hogy minden szögből szemügyre vehesse magát, és
meggyőződhessen róla, hogy a nadrágzsebe nem dudorodik
feltűnően. Tudta, hogy lehetetlen, hogy a zsarunak feltűnjön a
fegyver jelenléte, mégis pattanásig feszültek az idegei, és amint
kinyílt az ajtó, végigsietett a peronon.
Nagyon kicsi fegyver volt, egy ötlövetű, kompakt modell,
rövid csővel és fém borítással az ütőszeg felett, hogy ne
látszódjon a ruha alatt. Azt mondta az eladónak, hogy egy kis
fegyvert szeretne a horgászládájában tárolni, valami olyat, ami
nem foglal túl sok helyet az orsók és a műcsalik között, és nem
gabalyodik bele a zsinórokba. Az eladó megpróbált rásózni egy
huszonkettes kaliberű egylövetű pisztolyt, de Paul elutasította,
mondván, nem céloz elég jól ahhoz, hogy biztonságban érezze
magát egyetlen golyóval. Egy másik huszonkettest, egy revolvert
is kénytelen volt visszautasítani, mire az eladó sokatmondó
mosollyal bizalmasan megjegyezte, hogy mindenkinek joga van
fegyvert tartani a kesztyűtartójában, és amúgy is ez lenne a
normális, nem gondolja?
 A fegyver pehelykönnyű volt, mert nagyrészt alumíniumból
készült. Paul megkérdezte, van-e valahol a városban lőtér, ahol
gyakorolhat, a boltos pedig egy horgász-vadász klubba
irányította, tíz mérföldnyire a várostól, a dombok lábánál. Két
dollárt fizetett a lőtér használatáért, ahol a szombat délutánt és
az egész vasárnapot azzal töltötte, hogy több száz töltényt lőtt ki.
Vasárnap estére félig megsüketült, a füle csengett, a jobb keze
pedig zsibbadt a fegyver visszarúgásától, de biztos volt abban,
hogy el tud találni egy ember nagyságú célpontot jó pár yard
távolságból, és az önvédelem érdekében csak ez számít.
Vasárnap este aprólékosan megtisztította a fegyvert,
megolajozta, majd begöngyölte egy zokniba, és óvatosan betette
az aktatáskája aljába.
Mindössze egyetlen idegőrlő pillanat volt: feljutni a gépre,
mert ellenőrizték az utasokat. Paul tisztában volt vele, hogy nem
néz ki sem gépeltérítőnek, sem kábítószercsempésznek.
Belepillantottak az aktatáskájába, de semmit sem vettek ki
belőle. Meglehetősen udvariasan útjára bocsátották, de Paulról
ennek ellenére is csurgott a veríték még egy órán át. Ezután úrrá
lett rajta a mérhetetlen felháborodás a visszás értékrendszer
ellen, ami miatt bűnténynek számít önvédelmedre szolgáló
eszközt magadnál tartani. Biztos volt benne, hogy nem
bűntudatot érez. Amiatt aggódott, nehogy elkapják, ami teljesen
más. Nincs joguk ahhoz, hogy arra kényszerítsék az embert,
hogy a lebukástól rettegjen.
Mindent összevetve még mindig jobb volt így, mint a saját
élete miatt aggódni. Csak a bűnözők és az ostobák kerülnek
börtönbe. Ha valaha elkapják fegyverrel a zsebében, az gondot
jelenthet, de tudta, hogy nem lenne vészes. Ott van neki Jack,
ismer jó pár befolyásos ügyvédet, és elég erkölcsi érvet tud
felhozni mentségére, így biztos lehet benne, hogy a legrosszabb,
ami történhet, hogy jelképesen elítélik valamilyen
elhanyagolható váddal, és felfüggesztettet kap, vagy
megrovásban részesül. Csak azok mennek börtönbe, akiket
erőszakos bűncselekmény elkövetésén kapnak rajta, de a börtön
még akkor is elkerülhető, ha az embernek van egy kis
sütnivalója. Ez a baj a rendszerrel. Tavaly Jack egy tizenöt éves
fiút védett a családi ügyekben illetékes bíróságon, akit azzal
vádoltak, hogy késsel megfenyegetett egy bolti pénztárost, és
elvitt tizennyolc dollárt a kasszából. A boltban hatalmas feliratok
hirdették, hogy a hely kamerával megfigyelt, de a suhanc nem
tudott olvasni. Huszonnégy órával később elkapták. Nem a
bűncselekmény miatt ítélték el, hanem azért, mert analfabéta
volt.
– Rávettem, hogy tegyen beismerő vallomást – mesélte akkor
Jack kimerülten. – Utálok egyezkedni az ügyészekkel, de a
dolgok már csak így működnek. Mégis, tudod, mi az igazán
frusztráló? Megtanítják a kölyköt olvasni, de arra már nem, hogy
tudjon különbséget tenni jó és rossz között. Mibe fogadjunk, hogy
szabadulás után egy hétre rá ismét elkapják, mert kirabol egy
boltot, amiben nincs biztonsági rendszer. Vagy besétál egy
zálogházba, megpróbálja kiüríteni a kasszát, mire a boltvezető
szétlövi a fejét.
Akkoriban elszomorította a hír. Azonban most Paul
határozottan a boltvezető oldalán állt.

***
Jack, futott keresztül az agyán. Amikor a céghez visszatérve
átesett a hangos, szívélyes üdvözléseken, az asztalához ment, és
tárcsázta Jack irodáját.
– Próbáltalak korábban is hívni.
– A kórházban voltam.
Paul ujjai az asztal peremét markolták.
– Ijesztő a hangod. Mi a baj?
– Ne most, ne két telefonközponton keresztül! Figyelj, Paul,
találkozzunk valahol, mondjuk, ebédidőben. Jó? Megnéztem a
naptáramat, ma délelőtt van még két bírósági ügyem, de fél
tizenkettő körül ráérek, hacsak nem húzódik el a dolog.
– Természetesen. De legalább...
– Inkább nem. Nézd, legyen az, hogy beugrok az irodádba.
Számításaim szerint dél körül odaérek. Várj meg, oké?
Paul a délelőtt jelentős részét a számítógépszobában töltötte,
ahol számadatokat diktált a programozóknak. Könnyebb volt,
mint gondolkozni. Jack sosem volt az a fajta, aki fogódzókat adott
a rejtélyekkel kapcsolatban. Nem játszadozott. Biztos, hogy
Carolhoz van köze, ami még érthetetlenebbé tette a helyzetet.
Paul telefonált tegnap este, és folyamatosan tartotta velük a
kapcsolatot Arizonából. Semmi sem utalt rossz hírekre. Carol
reagál a terápiára, az orvosok várhatóan pár héten belül
kiengedik...
Dél előtt tíz perccel visszatért az irodájába. Amikor a belső
telefon felberregett, Paul rávetette magát, de a titkárnő így szólt:
– Mr. Kreutzer az.
Sam hosszú léptekkel masírozott be az ajtón, a bajsza alatt
lusta mosollyal.
– Nos, hogy ment a napfényes délen?
– Jól, jól.
– Mit szólnál egy ebédhez? Bill-lel arra gondoltunk, hogy
leugrunk, és bekapunk egy májas hurkát. Van kedved
csatlakozni?
– Sajnos nem lehet. Jack bármelyik percben itt lehet.
– Egye fene, neki is szorítunk helyet! Nincs kifogásunk az
ügyvédek ellen.
– Nem, ez családi ügy. Majd legközelebb. Hogy van Adele?
– Jól. Kissé aggódik miattad. Érzésem szerint úgy véli, hogy
bocsánatkéréssel tartozunk a miatt az este miatt. Te érthető
okok miatt rendkívül zaklatott voltál, ezért nem lett volna
szabad a torkodnak ugranunk. Szent a béke?
– Persze, Sam. Fátylat rá!
– Akkor nem utasíthatod vissza a meghívásunkat. Holnaphoz
két hétre, harmadikán, pénteken ünnepeljük a tizenötödik
házassági évfordulónkat. A jeles alkalomból kis összejövetel lesz
nálunk. És semmi ajándék, ehhez ragaszkodunk! Csak magadat
hozd! Rendben?
– Igen... Köszönöm, Sam! Ott leszek.
– Remek, remek! Írd be a naptáradba, hogy el ne felejtsd! –
Sam az órájára nézett, majd kinyújtott karral megrántotta a
mandzsettáját. – Hát, akkor én már itt sem vagyok. Viszlát! – És
kiment.
Negyed egykor Pault elfogta az aggodalom. Sűrű
keresztvonalkás firkát rajzolt Kreutzerék partijának dátuma
köré a naptárban. Aztán kiment a folyosóra, és megmosta a
kezét. Azzal a reménnyel tért vissza az irodába, hogy Jack már
várja, de a helyiség üres volt, úgyhogy leült az íróasztal mögé, és
szórakozottan babrált a revolverrel.
Amikor az interkom felbúgott, gyorsan a zsebébe dugta a
fegyvert, és épp akkor nézett fel, amikor nyílt az ajtó, és Jack
vonszolta be magát rajta. A tekintete élettelen volt, petyhüdt,
elgyötört arca búskomorságról és aggodalomról árulkodott.
Berúgta maga mögött az ajtót.
– Szóval, miről van szó?
– Hadd üljek le! – Jack úgy rogyott a bőrfotelbe, mint egy
bokszoló a sarokban álló hokedlire a tizenötödik menet után. –
Istenem, szokatlanul meleg van az évszakhoz képest!
– Mi baja Carolnak, Jack?
– Minden.
– De hiszen olyan sokat javult...
– Annyira nem, Paul. Nem láttam értelmét annak, hogy
távolsági hívásokon keresztül zaklassalak fel. A valóságnál jobb
színben tüntettem fel a dolgokat.
– Értem.
– Kérlek, ne legyél ilyen fagyos velem! Akkor azt hittem, így
lesz a legjobb. Mi értelme lett volna aggódnod? Hibát vétettél
volna a munkádban, vagy egyszerűen otthagysz csapot-papot, és
hazarepülsz. Úgyse tehettél volna semmit. Még én sem
láthattam Carolt két hétig.
– Akkor azt javaslom – mondta Paul fogcsikorgatva –, hogy
keressünk egy másik pszichiátert. Érzésem szerint ez az orvos
maga is bolondokházába való.
Jack megrázta a fejét.
– Nem, teljesen igaza van. Három másik agyturkásszal is
konzultáltunk. Nagyjából mindannyian egyetértettek. Az egyik
az inzulinterápia ellen szavazott, de ezen kívül ugyanazt a
diagnózist állították fel, és ugyanazt a kezelést javasolták. Nem
az ő hibájuk, Paul. Egyszerűen nem működött.
– Miről beszélsz?
– Próbálkoztak hipnózissal, kétszer inzulinsokkal, de nem vált
be. Carol nem reagál. Minden nappal egyre jobban begubózik. A
szakzsargonra vagy kíváncsi? Hosszasan tudnám sorolni, de
kiválogatom neked az idevágókat. Katatónia. Dementia praecox.
Passzív skizoid paranoia. Csak úgy röpködnek a freudi
kifejezések. Minden jel arra mutat, hogy Carol valami olyat élt át,
amivel nem tud megbirkózni, ezért elmenekül előle, magába
zárkózik.
Jack a kezébe temette az arcát.
– A rohadt életbe, Paul, Carol már csak vegetál!
Paul az asztal másik oldalán ült, és pislogva meredt Jack
lehajtott fejére. Tudta, hogy mit kell kérdeznie. Kényszerítette
magát, hogy megtegye.
– És most hogyan tovább?
Jack válasza hosszan váratott magára. Végül felemelte a fejét.
Az arca elszürkült, a szemében kihunyt a fény.
– Azt akarják, hogy aláírjam a papírokat, hogy
elmegyógyintézetbe utalhassák.

***
Paullal megfordult a világ, a koponyája megfeszült.
– Nekem kell meghoznom a döntést, de szükségem van a
tanácsodra – mondta Jack.
– Van más lehetőség?
Jack szélesre tárta a karját, és reménytelenül legyintett.
– És mi történik, ha nem írod alá a papírokat?
– Gondolom, semmi. Bent tartják a kórházban. De a biztosítás
nemsokára elfogy. Amikor a pénz elapad, kihajítják a kórházból.
– Jack előre-hátra himbálta a fejét, kiégve, kábán. – Paul, még
enni sem tud önállóan!
– És mi lesz, ha elmegyógyintézetbe kerül?
– Utánanéztem. Van egy biztosításom, ami fedezi, havonta
maximum hatszáz dollárig. Dr. Metz javasolt egy New Jersey-i
szanatóriumot. Kicsivel többe kerül, de megoldom. Nem a pénz a
gond, Paul.
– És ha egyszer bekerül oda... Akkor sose jön ki onnan?
– Ezt senki sem tudja megmondani. Néha pár hónap terápia
után javul a betegek állapota. De van, aki sose jön rendbe.
– Akkor milyen tanácsot vársz tőlem?
Figyelte, ahogy a gyötrelem eltorzítja Jack vonásait.
– Nézd, szeretem Carolt.
– Tudom – felelte Paul szelíden.
 – Ha szeretsz valakit, nem hajítod be csak úgy egy
intézménybe és fordítasz neki hátat. Egyszerűen nem tehetem.
– Nekem nem úgy tűnik, hogy bárki is arra kérne minket,
hogy fordítsunk hátat Carolnak.
– Hazavihetném – motyogta Jack. – Főznék rá,
megfürdetném, kisegíteném a mosdóba.
– És meddig bírnád?
– Felbérelhetnék egy ápolónőt.
– Ez így akkor sem élet, Jack.
– Tudom. Dr. Rosen és Metz is ezt hajtogatja.
– Akkor, azt hiszem, nincs más választásunk, igaz?

***
Miután Jack távozott, Paul elővette a zsebéből a fegyvert. Ez
segített abban, hogy ne omoljon össze. Egy szó kattogott az
agyában: gyilkosok. Eggyel több bűnért kell megfizetniük.
Semmi joguk nem volt ahhoz, hogy ezt tegyék velünk. Vagy
bárki mással. Meg kell állítani őket.
 15. FEJEZET

VÉGIGMENT A LEXINGTON AVENUE- N a város északi részében

fekvő Hatvannyolcadik utcáig, ahol egy gyorsétteremben
megvacsorázott. A Hetvenkettedik utca és az Ötödik sugárút
kereszteződése felé tartva háztömbök között cikázott, majd a
sarkon betért a Central Parkba, és keresztülvágott rajta. Nem
volt még teljesen sötét, esteledett: hűvös, egyhangú szél,
lehullott levelek, kutyát sétáltató emberek. Az utcai lámpák
égtek, de nem adtak elég fényt.
Paul lassan sétált, mintha kimerítette volna a hosszú, fárasztó
munkanap. Azok ilyenkor merészkednek elő a vackukból, hogy a
hazafelé tartó gyalogosokra vadásszanak. Hát legyen, gondolta,
vadásszatok le engem!
Nem tudta türtőztetni a dühét. Csípős volt az éjszaka, és nem
ő volt az egyetlen magányos gyalogos a parkban, zsebre dugott
kézzel. Nem úgy nézett ki, mint egy fegyveres férfi. Gyertek!
Gyertek csak!
Két pattanásos arcú fiatal tűnt fel, Levi’s farmerben, borzas
hajuk a vállukra omlott. Paul felé tartottak, hüvelykujjukat a
nadrágövükbe akasztva. Bajkeverők. Na, majd adok én nektek!
Egyenesen elhaladtak Paul mellett, egy pillantásra sem
méltatták. Paul foszlányokat kapott el a beszélgetésből.
– ...égés, haver, egy rakás szar. Ekkora fos filmet még nem
látott a világ...
A két kölyök csak hazafelé tart a moziból. De akkor sem
kellene úgy öltözniük, mint a bűnözőknek, még bajuk származhat
belőle.
Gyorsan sötétedett, a Central Park Westen álló hatalmas
épületek mögött a szürkület átadta a helyét az éjszakának. Paul a
járdán lépkedett, időnként elhúzott mellette a színházhoz siető
egy-egy taxi a várost keleti-nyugati irányban átszelő úton.
Elment mellette egy férfi, akiről lerítt, hogy homoszexuális. Két
hatalmas, szőrös kutyát sétáltatott pórázon, felvont
szemöldökkel, az arcán mogorva kifejezéssel. Két idős pár is
elhaladt mellette, akiknek egy pórázon vezetett dobermann
gondoskodott a biztonságáról. Három elegáns fiatal pár sietett el
Paul mellett, valószínűleg késésben voltak a Lincoln Centerben
zajló színházi előadásról.
Egy robogón ülő, fehér sisakos rendőr Paul után fordult, mert
felkeltette a gyanakvását. Minden magányos gyalogos gyanús
volt. Paul nyíltan a zsarura meredt, mire a robogó elhúzott.
Paul megállt a park közepén, leült egy padra, és addig figyelte
a járókelőket, amíg teljesen be nem esteledett. Az öklében
szorongatott fegyvermarkolat izzadságban fürdött a zsebében.
Felkelt, és folytatta a sétát.
Elérte a Central Park Westet. Az egyik tömbnél északnak
fordult, és a Hetvenharmadik utcán folytatta az útját, mert nem
tartotta valószínűnek, hogy a zsúfolt Hetvenkettediken rabolják
ki. Columbus Avenue. Következett a sötét, hosszú épülettömb az
Amsterdam és a Broadway által közrefogott háromszögig.
Semmi. Paul átvágott a téren, és végignézett a Broadwayn. Itt
van az a bár, ahol meghallgatta a sört vedelő fickó kifakadását a
jóléti niggerekről. Onnan egy ugrás a Hetvennegyedik utca, ahol
a kölyök késsel akart rátámadni hátulról. Csak próbálkozz
megint!
Carol... Ezt nem lehet kibírni.

***
Hetvenharmadik utca és West End Avenue. Paul az utcai
lámpa alatt állt, és Manhattan déli csücske felé nézett, az épület
felé, ahol a lakása található, két háztömbbel délebbre. Semmi
fenyegető a kettő között.
A fenébe! Hol a francban bujkáltok?
Kezdett hideg lenni.
A város északi része felé vette az irányt. Elment a
Hetvennegyedikig, majd visszatért az Amsterdam Avenue-ra. Az
utca közepénél járva mintha felismerte volna azt a lépcsőt, ahol
összerogyott, miután a kölyök elrohant. Ma este ismét egyedül
volt, de senki sem akarta megtámadni.
Amsterdam Avenue. Befordult a sarkon, és északnak tartott
hosszú léptekkel. Fel a nyugati Nyolcvanadikhoz. Vegyes
környék, impozáns társasházak és bérházak egymás mellett.
Korábban sose járt még errefelé éjszaka gyalog. A fullasztó városi
légkör itt még erősebben jelen volt: gyanús suhancok a bejárat
előtti lépcsőkön, öregek az ablakokban.
Kezdett fáradni a lába. Fázott is. Elérte az egyik
kereszteződést, és megnézte a táblát: Nyolcvankilencedik és a
Columbus sarka. Nyugatnak fordult.
Két fiatal, viharkabátot viselő Puerto Ricó-i a járdán.
Rajta, gyertek! De csak figyelték, ahogy Paul elhalad
mellettük.
Túl keménynek nézek ki?
Na, mi van, nem tűnök könnyű prédának? Csak nőket
szemeltek ki magatoknak?
Ne légy igazságtalan! Szedd össze magad! Valószínűleg
éppolyan tisztességesek, mint te.

***
Riverside Drive. Buli zajlott az egyik emeleti lakásban. A szél
rockzene foszlányait sodorta felé, aztán kirepült az ablakon egy
papírpohár, benne a civilizált szórakozás mellékterméke. Fél
háztömbbel arrébb három fiatalember pakolt be bőröndöket egy
Volkswagenbe, a szokásos munkafelosztásos módszerrel: az
egyik kihozta a bőröndöket, a másik visszament a következő
adagért, a harmadik pedig a kocsit őrizte. Ez őrület! Nem lenne
szabad így élnünk. Átkelt az úton, és lement a lépcsőn.
Bement a Riverside Parkba.
A világítás miatt soványabbnak tűntek a fák. A Henry
Hudsonon sűrű volt a forgalom. Paul a kijelölt gyalogúton haladt,
el a játszótér és a kis dombok mellett. A szmogtól elsatnyult,
viharvert fákból álló erdőcskében a sötétség olyan sűrű volt,
mint a szirup, és Paulban hirtelen megszólalt egy ősi ösztön. Itt
vagy, érzem. Figyelsz engem, vársz rám. Akkor gyere! Behatolt
a fák közé, de senki sem volt ott. Haladt tovább egyenesen, már
látta a park végét, ahol a lépcsők felvezetnek a Drive-ra, amögött
pedig nem messze a Hetvenkettedik utca. Jó, valóban gyér a
felhozatal a ma esti vadászathoz. De nem adjátok fel, igaz?
Teljesen átfagyott. A talpa elzsibbadt. Egyenesen a lépcsők
felé tartott. Már csak pár háztömb a lakásáig.
A lépcsőkhöz közeledve a szeme sarkából mozgásra lett
figyelmes, majd egy halk, behízelgő hang szólalt meg:
– Hé, várjon egy percet!
Paul megállt. Megfordult.
Egy magas, nagyon magas férfi. Annyira sovány és görnyedt,
hogy az már kóros. Vékony kabátot viselt, ami túl rövid volt,
nem takarta a csuklóját. Halálfejre hasonlító beesett arc, a válla
idegesen rángatózott. A haja fakóvörös, vagy talán szőke. Egy fix
pengés vadászkést szorongatott a kezében, ami gonoszan villant
a félhomályban.
– Van pénzed, haver?
– Lehet.
– Ide... Ide vele! – A kés öt centivel közelebb ért Paulhoz, a
fickó üres bal kezével feléje intett. A narkós megnyalta a felső
ajkát, mint mikor egy macska mosakszik, és Paul felé indult.
– Hát eljött a pillanat – lehelte Paul.
– Tessék? Azt mondtam, ide a lóvét, hapsikám!
– Nagyon meg fogja bánni.
A fickó tett egy gyors lépést előre. Fenyegetően közelített, alig
karnyújtásnyira volt.
– Hé, nem akarlak megszúrni. Ide a dohányt, aztán húzz el,
rendben? – A hangja ideges nyüszítésnek tetszett, talán a belőtt
anyagtól vagy annak hiánya miatt. A kést meglehetősen
magabiztosan tartotta, pengével előre, az ökle úgy zárult össze
körülötte, hogy kétség sem fért hozzá, tudja használni.
Ne beszélj hozzá! Csak tedd meg!
– Ember, ide a lóvét!
Paul kivette a kezét a zsebéből, és háromszor meghúzta a
ravaszt, mire a drogos hátratántorodott. Kezével a sebet
markolászta, megpróbálta elállítani a vérzést. Koponyaszerű
arcára inkább fájdalmas hitetlenkedés, mint harag ült ki. A
vaskerítés mellett összerogyott, és az oldalára dőlt, nem tudta
felfogni az esést a karjával. Paul készen állt rá, hogy ismét
tüzeljen, de a fickó nem mozdult.

***
A történtektől kábán esett be a lakásba. Csak állt merev
végtagokkal, sajgó lábbal, az izzadságtól csuromvizes ruhában.
– Hm, hm – hümmögte. – Hm... hm.
 16. FEJEZET

AZ ESETET NEM EMLÍTETTEK A TI MESBAN . A Daily News

mindössze két rövid bekezdést szentelt neki a tizedik oldalon,
GYILKOSSÁG A R’SIDE PARKBAN címmel. „Thomas Leroy
Marstont (24) lőtt sebekkel, halva találták tegnap éjszaka a
Riverside Parkban. Marstont két héttel korábban helyezték
feltételesen szabadlábra, miután letöltött negyvenkét hónapot
ötéves büntetéséből az atticai állami fegyházban, melyet nagy
értékű lopás miatt kapott.
A három évvel ezelőtti ítélethirdetéskor Marston bevallotta,
hogy heroinfüggő. A rendőrség nem bocsátkozott találgatásokba
azzal kapcsolatban, hogy a halála összefüggésbe hozható-e
kábítószer-függőségével. Marstont háromszor lőtték meg egy kis
kaliberű revolverrel. Az elkövetőt (vagy elkövetőket) még nem
kerítették kézre.”
A rendőrség keresi őt. Erre számítani lehetett, de nem
valószínű, hogy megtalálják. Könnyű volt olvasni a News sorai
között. A rendőrök feltételezése szerint Marston megpróbált
átverni egy drogdílert, aki lelőtte őt. Remek! Vigyék csak be
kihallgatásra az egyik utcai dílert!
De neki óvatosabbnak kell lennie a jövőben. Számos hibát
elkövetett. A fél éjszakát a nappaliban ülve töltötte, előtte az
asztalon a fegyver, és tiszta fejjel mérlegelte az eseményeket. Jó
pár hibát vétett, leginkább gondatlan volt. Nem győződött meg
róla, hogy Marston valóban meghalt-e. Egyáltalán nem álcázta
magát. Ha lett volna szemtanú, könnyen beazonosíthatná.
Egyenesen hazajött, de elképzelhető, hogy ha kihallgatják a
portást, emlékezni fog, hogy Paul mikor ért haza.
A jövőben. Mégis mire készülök?
 A fenébe is, nem fog hazudni magának! Az utcák és a parkok
közterületek. Joga van bármikor használni őket. És aki
megpróbálja megtámadni vagy kirabolni őt, az felkötheti a
gatyáját.

***
Péntek este Jackkel a Steak & Brew-ban találkozott, hogy
megbeszéljék az elmegyógyintézetbe történő áthelyezés
részleteit. Paul úgy uralkodott gyötrő szomorúságán, hogy
haraggá változtatta. Beletörődött Carol fájdalmába és a saját
veszteségébe. Egyre kevesebbet foglalkozott a saját bánatával,
és inkább azokra összpontosított, akik még nem estek áldozatul.
Azzal, hogy kiiktatta Marstont, isten tudja, hány jövőbeni
bűnténynek vette elejét.
Taxival egyenesen hazament, majd addig ült a tévét bámulva,
amíg el nem aludt a készülék előtt.
Szombaton hasogató fejfájással ébredt. Egy korty alkoholt
sem ivott előző este, ezért nem értette az okát. Talán a
légszennyezettség. Aszpirint vett be, majd átment az út
túloldalán lévő Shopwellbe, hogy bevásároljon a hétre. A sor
lassan haladt a kasszánál, a fejfájás elviselhetetlenné erősödött, ő
pedig legszívesebben könyökkel vágott volna utat magának a
pénztárig. A délelőtt folyamán a fejfájás enyhült ugyan, de a
délután közepe felé visszatért. A padlóra hajította a
keresztrejtvényt, és úgy döntött, hogy ledől pihenni, kialussza a
fejfájást.
Amikor felébredt, sötét volt. A sötétség nyugtalanította.
Körbejárt a lakásban, és sorra felkapcsolta a lámpákat. Amikor
az órájára nézett, látta, hogy mindjárt kilenc óra. Istenem,
képtelen vagyok még egy éjszakát itt tölteni. Talán elmehetnék
moziba. Az újságban megnézte, mit adnak. Mindössze két
értelmes filmet talált, két James Bond-film ismétlését, amiket
egymás után adtak le. Nem volt türelme intellektuális
művészfilmhez, a többi pedig pornográf szenny volt.
Az egész estés filmek páros órában kezdődtek, de ez nem
izgatta. Elmetrózott az Ötvenedik utcáig, majd végigment a
Broadwayn a moziig. A nézőtérre egy látványos autós üldözéses
jelenet közepén érkezett meg, megkereste a helyét, és hagyta,
hogy a megrendezett, szélesvásznú erőszak beszippantsa.
A második rész azzal ért véget, hogy valakit halálra zúztak
egy hatalmas gépben, ami egy autót is képes volt szék méretű
fémkockává lapítani. Röviddel éjfél előtt jött ki a moziból,
túlságosan feszült volt ahhoz, hogy végigülje a következő rész
első felét.
A mozi hangszóróinak elképesztő hangereje után a Times
Square nyüzsgése szinte némának és valótlannak tűnt. Paul
megállt, körbenézett, és furcsa módon bűntudatot érzett. Még
sose volt egyedül moziban, és úgy érezte, mintha maszturbáláson
kapták volna. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, San Franciscóban
töltött egy kis időt, egy teljes hétvégét, a hadseregből való
leszerelésre várva. A szombat nagy részét és a teljes vasárnapot
azzal ütötte el, hogy egyik háromrészes filmről ült be a másikra.
Tizenegy filmet nézett meg azon a két napon, köztük hét
westernt. Sem előtte, sem utána nem vesztegetett el még így
hétvégét. Hat hónapot töltött Okinawában egy írógép mögött, és
közel két hétig volt tengeribeteg az egyik csapatszállító hajón,
ezért nem volt ereje sem ahhoz, hogy befogadja San Francisco
látnivalóit, sem ahhoz, hogy belevesse magát a város híres
éjszakai életébe. Ehelyett elveszett a Tex Ritter, John Wayne,
Richard Dix és Lugosi Béla alkotta álomországban.
A Times Square egy gennyedző seb volt, hemzsegett a sápadt
bőrű kurváktól, a tátott szájú turistáktól, a magamutogató
hímringyóktól és a peep-show-kra és pornót árusító
könyvesboltokba besurranó férfiaktól. Pár méterenként zsaruk
álltak párban, de mindannyian le voltak fizetve, máskülönben az
itt látható emberek felét már letartóztatták volna. Az itteniek
mind söpredék, a Times Square pedig a pöcegödrük. Bánatos
arcuk elsuhant Paul mellett a túlságosan erős neonfényben, Paul
pedig gyorsan a város északi része felé vette az irányt, haraggal
és undorral telve.
Ki a csillogásból, az Ötvenhetedik utca felé. Új autószalonok, a
sarkon elegáns ruhába bújt, taxira váró csoportok igyekeznek
hazajutni a színházi est utáni vacsoráról.
Egy rendőr a sarkon, mindig éber tekintettel. Paul elsétált
mellette, és érezte, hogy az arca megrándul. Mielőtt megtette,
biztos volt benne, hogy nincs miért aggódnia. Sose fogják elkapni.
De most, hogy megtörtént, tudatosult benne, hogy legalább
százféleképpen találhatják meg. Egy szemtanú. Ujjlenyomatok –
vajon hozzáért bármihez? Érezte, hogy lángba borul az arca.
Rátért a Columbus Circle-re, a zsebében szorongatva a fegyvert.
Tegyük fel, hogy egy zsaru megállítja, és kérdez tőle valamit:
vajon megbirkózna vele? Csapnivaló hazudozó.
Elért a Coliseumhoz, majd a Lincoln Center szemrevaló
épületegyütteséhez, amik úgy néztek ki, mintha valami csoda
folytán túléltek volna egy bombatámadást, ami után a
környékből szürke törmelék maradt csupán. A város olyan képet
mutatott és olyan érzést árasztott, mintha megszállták volna; a
Broadwayn észak felé gyaloglás az ellenség vonalai mögötti
katonai küldetésnek tetszett, és Paul kerülte a fejüket lehajtva
elsiető ismeretlenek tekintetét.
Ekkor átfutott az agyán, hogy ő az ellenállás első képviselője,
egy földalatti mozgalom első katonája.

***
Hétfőn ebédidőben bement a Viliágé városrészbe, és
szemügyre vette a Nyolcadik sugárúton és a Greenwich Avenue-
n, majd a Tizennegyedik utcán sorakozó boltokat. Különböző
üzletekben vett magának egy sötét garbópulóvert, egy
kifordítható kabátot – aminek az egyik oldala sötétszürke, a
másik rikító vörös volt –, egy micisapkát és egy citromsárga
kesztyűt.

***
Aznap este tíz óra előtt elbuszozott a Kilencvenhatodik utcáig,
és bement a Central Parkba. A teniszpályák és a víztározó jobb
kéz felől esett. Balra folytatta útját, a parkot keresztben átszelő
úton, és elhaladt a labdajátékok pályái mellett. Sapkát és dzsekit
viselt, a szürke oldalával kifelé. Rajta, gyertek!
De úgy sétált végig a parkon, hogy senkit sem látott két
biciklisen kívül.
Manapság mindenki fél a parkokban császkálni. A rablók
tisztában vannak ezzel, ezért áttették máshová a
vadászterületüket. Bólintva konstatálta a felfedezést – most már
tudja, többé nem követi el ezt a hibát.
Az Ötödik sugárúthoz érve megkerülte a játszóteret, és
elindult visszafelé, a parkot átszelő út irányába, de a fák közé
beszűrődő fényben észrevett egy mozdulatlan alakot a park
egyik padján, és megszólalt benne a riasztó: a tarkóján égnek
meredtek az apró hajszálak, megindult a fák felé, miközben
lassan vette a levegőt a száján keresztül. Valami volt ott –
észlelte a mozgást, ami olyan megfoghatatlan volt, mint a köd, de
ott volt. Megállt, figyelt. Elfojtott egy köhögést.
Egy öregember nyúlt el a padon. Valószínűleg részeg.
Rongyos, öreg kabátba burkolózva átölelte magát. Nem ő
keltette fel Paul figyelmét, hanem az, hogy volt ott valaki más is.
Aztán észrevette az árnyékot. Lassan kúszott elő a pad mögül,
a részeg másik oldaláról közelített.
Paul várt. Talán csak egy kíváncsi, ártalmatlan kölyök, de az
is lehet, hogy egy rendőr. De tudta, hogy nem. Burkolt cél,
óvatos, csendes lopakodás... Az illető – egy testhez simuló
nadrágot, bőrkabátot és a szemére lógó puhakalapot viselő férfi –
kilépett a fényre. Egy hang nélkül a pad mögé került, és lenézett
az alvó részegre.
A férfi felemelte a fejét és megfordult. Lassan kémlelte a
távolt, Paul pedig mozdulatlanul állt, levegőt sem vett. Az ujjai
begörbültek a zsebében lévő pisztoly körül. A fekete férfi a park
végénél tűnt fel, és ahogy kilépett a gyalogútra, a keze is
láthatóvá vált, Paul kristálytisztán hallotta az előugró penge
hangját. Ki fogja rabolni azt a szerencsétlen részeget.
A fekete férfi ismét körbekémlelt, majd visszafordult, és
leguggolt a piás mellé. Paul előlépett a fák közül.
– Felállni! – szólalt meg nagyon halkan.
Guggoló helyzetből azonnal futásnak eredt a gazfickó, a
biztonságot nyújtó távoli fák felé igyekezett.
Paul lőtt.
A lövés megállította a fekete férfit. Megtorpant és
megpördült.
Azt hiszi, zsaru vagyok.
Nem lőttem mellé, te rohadék! Csak azt akartam, hogy
megfordulj, és lásd, ahogy lelőlek. Remegett a haragtól.
Felemelte a revolvert, acélkemény tekintetét a fekete férfi
szemébe fúrta. A férfi a levegőbe lendítette a karját a megadás
jeleként. Aljas, gúnyos arckifejezése láttán Paul gerincén
bizsergés futott végig.
Kilépett a fényre, mert fontosnak tartotta, hogy a fickó lássa
őt. A fekete férfi állkapcsán egy izom rángott. Aztán az
arckifejezése megváltozott.
– Hé, ember, valami gond van?
Tűz robbant elő Paul fegyverének csövéből. A lövés hangja
visszaverődött az aszfaltozott gyalogútról, a revolver füstjének
bűze beette magát Paul orrlyukába.
A golyó a fekete férfi hasába fúródott, darabokra szaggatva a
szövetet a bőr alatt felrobbanó gázok erejével. Paul ismét tüzelt.
A férfi hátratántorodott, megfordult, és a fák felé vánszorgott.
Figyelemre méltó, milyen sokáig bírja az emberi test. Paul
még kétszer belelőtt a fekete férfi fejébe hátulról, aki végül
elzuhant.
Paul a részegre pillantott, de az meg sem mozdult. A padon
feküdt, ellenkező irányba fordított arccal. Él még egyáltalán?
Paul odament a fekete férfihoz, és szemügyre vette. A férfi
szája sarkában fehér nyálcseppek ütköztek ki. Az arca eltorzult, a
szeme üresen meredt a semmibe. Záróizmai elernyedtek,
aminek következtében jellegzetes szag lengte körbe a testet.
Paul odasietett a részeghez. A férfi lágyan horkolt.
Paul a gyalogösvényt követve eltűnt a fák között. Lehet, hogy
van egy rendőr a közelben. A víztározót körülvevő kerítés felé
sietett. Mielőtt elérte, jobbra fordult, és a kerítéssel
párhuzamosan futó meredek, fás domboldalon haladt tovább,
meghúzódva, hogy senki ne vegye őt észre. Pár
másodpercenként megállt és fülelt.
Ha az emberek hallották is a lövést, hidegen hagyja őket, és
végül arra a következtetésre jutnak, hogy csak egy teherautó
utórobbanását hallották. Úgysem jelentik. A lövéseket sosem. Az
egyetlen igazi kockázatot az jelentette, ha valaki esetleg látott
valamit. Egy arra haladó gyalogos, akit Paul nem vett észre, vagy
talán egy másik iszákos, aki az erdő takarásában feküdt. Paul
kibújt a kabátból, és kifordította, hogy a rikító vörös oldala
látszódjon. A zsebébe tette a sapkát a kesztyűvel együtt. A
revolver visszakerült a jobb első nadrágzsebébe, a gumiszalaggal
összekötött négyszáz, egyenként húszdolláros köteg mellé. Ha
egy rendőr valami oknál fogva megállítja és átkutatja, Paul azt
akarta, hogy a zsaru megtalálja a négyszáz dollárt. Talán beválik.
Paul tudta, hogy így működnek a dolgok.
Lement a lejtőn, itt-ott megcsúszott a vizes füvön. Átvágott a
tó és a teniszpályák között, végig a kanyargós ösvényen, és a
Nyolcvanhatodik utca kapuján át elhagyta a parkot. Védtelennek
és kiszolgáltatottnak érezte magát. A hűvös levegő ellenére kissé
izzadt. Roskadozva járt, gyenge volt, de a hívogató, heves
agresszió, amit a legtöbb ember még távolról sem ízlelt meg, és
sosem fogja megérteni, milyen, az valóságos volt...

***
A postaládájában talált egy összehajtogatott, stenciles
szórólapot, a tetején a West End Avenue Lakóegyesület fejléce,
az alján Herbert Epstein sokszorosított aláírása.

Tisztelt West End Avenue-i lakástulajdonosok!

Érthető okokból a környék lakosai kiemelt ügyként kezelik a

KÖZBIZTONSÁG kérdését.
A rendőrségi statisztikák szerint a drogfüggők és rablók
leginkább sötétben vagy rosszul megvilágított utcákon támadják
meg a lakosokat. E statisztikákból kiderült az is, hogy a jobb
közvilágításnak köszönhetően 75%-kal csökkent az utcai
bűntények száma.
A Lakóegyesület reméli, hogy a West End Avenue teljes
hosszán, valamint a Hetvenedik mellékutcától a Hetvennegyedikig
sikerül megfelelő közvilágítást üzembe helyezni.
A város nem járul hozzá anyagi támogatással e beruházáshoz.
Már számos egyesület kezdeményezte az erős fényű közvilágítás
megvalósítását a saját környékükön. Lámpánként 350 dolláros
költségről beszélünk; a mi lakásegyesületünknek mindössze
fejenként 7 dollárral kell hozzájárulnia ahhoz, hogy ragyogó
fényárba öltöztethessük az utcákat, és a sötétebb területekre
száműzzük a bűnözőket.
Hozzájárulása levonható az adóból. Kérjük, saját biztonsága
érdekében járuljon hozzá a projekt megvalósulásához, amennyivel
csak tud.

Őszinte köszönettel:
Herbert Epstein

Paul széthajtogatva az íróasztalon hagyta a levelet, hogy ne

felejtsen el csekket kitölteni.
Évekkel korábban néhány hétvégén meglátogatta a bácsikáját
és a nagynénjét a queensi Rockawayben. Egyes házak fényárban
úsztak, innen lehetett tudni, hogy hol állnak a táplálékláncban a
helyi gengszterek, mert csakis nekik volt okuk félteni az
életüket.

***
Kedden elvitték Carolt a Princeton közelében lévő
szanatóriumba. Paul hetek óta most látta újra a lányát, és habár
lélekben felkészítette magát, mégis rettentően megdöbbent.
Carol húsz évvel idősebbnek nézett ki. Nyoma sem volt az
egykori cserfes lánynak és az édes, bájos mosolynak. Ennyi
erővel egy kirakati próbababa is lehetett volna.
Jack folyamatosan beszélt hozzá kedvesen. Kedélyes,
semmitmondó mondatok, mint amikor az ember egy riadt lovat
akar megnyugtatni, de Carol semmi jelét nem adta, hogy hallaná.
Úgy tűnt, sem a saját, sem más létezésének sincs tudatában.
Ezért is meg fogtok fizetni, gondolta Paul.
A visszaúton Jack mellett ült az Amtrak vonaton, és az
ablakon kinézve figyelte a ferdén zuhogó szürke esőt. Jack
hallgatott. Kimerítette a hiábavaló erőfeszítés, hogy kapcsolatot
teremtsen Carollal. Paul azon töprengett, mit mondjon a vejének,
amivel lelket önthetne belé, de gyorsan rájött, hogy semmi nem
állja meg a helyét.
Egyfajta fura elégtétellel konstatálta, hogy Jack milyen rosszul
viseli a dolgot, ezért Paul úgy érezte, hogy kettejük közül ő az
erősebb. Ő egyáltalán nem roskadt magába, képes volt
megbirkózni a helyzettel.
De aztán mélyen magába nézett, és rájött, hogy nincs értelme
kárörvendőnek lenni. Csak azért volt képes megőrizni a józan
eszét, mert feltehetően ugyanaz a „betegség” támadta meg, mint
Carolt – az, hogy képes volt semmit sem érezni. Olyan volt,
mintha átlátszó pajzsot emelt volna maga köré, mintha
érzéstelenítette volna azt a részt, ahol az érzelmei laknak. Már
napok óta várható volt, hogy bekövetkezik, döbbent rá. Eszébe
jutott a Riverside Park-i rabló. Akkor megrémült, de az volt az
utolsó eset, hogy zsigeri félelmet érzett. A második alkalommal –
amikor a fekete fickó megpróbálta kifosztani a részeget – szinte
alig érzett valamit: olyan meglepő távolságtartással kezelte a
dolgot, mintha egy évekkel ezelőtt látott filmbeli jelenet lett
volna.

***
Aznap este is rótta a város utcáit, de senki sem támadta meg.
Éjfélkor hazament.
 17. FEJEZET

SZERDA REGGEL AZ IRODÁBÓL FELHÍVTA BRIGGS HADNAGYOT , a

gyilkossági nyomozót. A rendőrség semmilyen fejleményről nem
tudott beszámolni a bűnözőkkel kapcsolatban, akik megölték
Esthert és tönkretették Carol életét. Paul olyan jogos és heves
dühkitörést zúdított a hadnagyra, hogy annak csak makogó
bocsánatkérésre és kifogásokra futotta.
Amikor Paul letette a telefont, rájött, hogy mennyire
erőltetett volt a kifakadása. Hirtelen felindulásból tette, mert
úgy tűnt, ezt várják tőle, és nem akart gyanút kelteni szokatlan
viselkedéssel. Meglepően könnyűnek találta eljátszani az ártatlan
szerepét. Könnyű volt a sértett, gyámoltalan állampolgárt adni,
könnyű volt úgy az emberek szemébe nézni, hogy ne rettegjen
attól, hogy meglátják rajta a bűntudatot. Milyen gyorsan
rászokott arra, hogy őrizze a titkait! Olyan ez, mintha saját maga
írná az ajánlólevelét, és csak az előnyös dolgokat említené meg
benne.
Aznap este eldöntötte, hogy a vadon új szeletébe hatol be.
Elmetrózott a Tizennegyedik utcáig, majd elgyalogolt a West Side
Highway alatti kamionos negyedbe. Részegek aludtak a raktárak
előtt, a rámpák védelmében. A rakodóterekhez vezető óriási,
szürke, félelmet keltő kapuk zárva voltak. A mellékutcákba –
ahol a hatalmas teherautók rendezetlen sorokban álltak, némileg
elbarikádozva a szűk átjárókat – alig jutott be fény a megemelt
autópálya miatt. A levegő hideg és súlyos volt. Nem esett, de
olyan érzés volt. Úgy tűnt, a sűrű éjszaka beissza a fényt.
Észrevett egy autót, ami ferdén parkolt a járdán, mintha
lerobbant volna; a sofőr biztosan lekormányozta az út közepéről,
és elment segítséget hívni. Az autót azóta kifosztották: a
motorháztető és a csomagtartó fel volt nyitva, az autót téglákkal
és kövekkel dúcolták alá. A kerekek és a gumik eltűntek. Paul
benézett a motorháztető alá – az akkumulátort is kiszedték. A
vezető felőli ablakot betörték. Amikor alaposabban megnézte a
csomagtartó ajtaját, látta, hogy megbabrálták, ezért van nyitva.
A zárat durván összekaszabolták. Hat órával korábban ez egy jó
autó volt, aminek lehet, hogy levél került a benzincsövébe, vagy
kiürült a tankja. Most pedig egy kibelezett roncs.
Dühödt haragot érzett a gyomrában.
Állíts csapdát nekik, gondolta. Kell, hogy legyen valami mód.
Ment tovább, a zsebében szorongatva a fegyvert, és kicsivel
később megfogant a fejében a terv.
Szerda reggel felhívott egy autókölcsönzőt, és lefoglalt egy
autót egy éjszakára.

***
Fél tizenegykor végighajtott a West Side Highwayn a
Tizennyolcadik utcai lehajtóig, majd zötykölődve végigment a
kátyús kijáraton a raktárterületig. A Tizenhatodik utcán egy
rendőrautó lassan elgurult mellette, a benne ülő járőrök
közömbös pillantást vetettek rá. Paul megkerülte a tömböt, és
talált egy helyet az utca jobb oldalán parkoló két teherautó
között, az utcai lámpáktól távol. Esetlen szögben leparkolta a
kocsit, és macskakaparással azt írta egy papírfecnire, hogy
„Benzinért mentem – rögtön jövök”, és begyűrte az ablaktörlő
lapát alá. Elterjedt szokás volt az autósok között, hogy ne
büntessék meg őket. Gondosan lezárta az ajtókat, majd látható
undorral az arcán otthagyta az autót. Befordult a sarkon, és leírt
egy gyors kört a tömb körül. Lecövekelt a félhomályban az
autóval átellenben az út túloldalán. Két, egymáshoz közel parkolt
nyerges vontatós teherautó között várakozott, ahonnan jó
rálátás nyílt a kocsira, és elfedte a jótékony homály.
Időnként elhúzott arra egy autó. Egy homoszexuális pár
haladt el a félelemtől sietős léptekkel, meghitt mozdulatokkal,
nevetve megérintve a másikat. Hallott róla, hogy a melegek
időnként eljönnek erre a környékre drogot venni, de most
először volt szemtanúja ennek.
 Enyhén visszataszítónak találta őket. Ugyanolyan
kellemetlenül érezte magát, mint amikor nyomorékot látott. Van
valami rettentő zavaró a rendellenességekben, nem értjük őket,
nem vagyunk hozzájuk szokva. De ez a pár nem jelentett igazi
veszélyt senkire, kivéve saját magukra. Nem jelentettek
célpontot Paul számára, ezért futni hagyta őket. Ostobák,
gondolta, hogy éjszaka védtelenül mászkálnak ezen a
környéken. Tálcán kínálják fel magukat.
Aztán visszakozott: ez így nem helyes. Mindenkinek joga van
zavartalanul sétálgatni.
Valakinek vigyáznia kell a városra, mert egyértelmű, hogy a
zsaruk tesznek rá. Elég időt töltött ezen a környéken – két
egymást követő éjszakát –, és mindössze egy elhaladó járőrkocsit
látott.
Akkor nekem kell rendet tartanom, nem igaz?

***
Majdnem egy órát kellett várnia, de végül horogra akadt két
vékony fiú, akik egy viharvert, öreg kombival érkeztek.
Elhaladtak a leparkolt bérautó mellett. Lassan gurultak, az
anyósülésen ülő fiú letekerte az ablakot, és a nyakát nyújtogatva
elolvasta az ablaktörlő alá bedugott rövid üzenetet. Paul
megfeszült. A két fiú heves mozdulatokkal megvitatta a
helyzetet, de Paul nem hallott egy szót sem. Aztán a kombi gázt
adott, Paul pedig visszahúzódott a két pótkocsi közé. Vár még
egy fél órát, aztán hivatalosan is lefújja az estét.
Az öreg kombi ismét megjelent az utcán, és megállt Paul
kocsija előtt.
Ezek szerint megkerülték az épületet, hogy meggyőződjenek
róla, nincsenek zsaruk.
Kiszálltak a kombiból, és kinyitották a csomagtartót. Paul
figyelte, ahogy szerszámokat vesznek elő, egy feszítővasat és
még valami mást. Valódi profik.
Amikor felnyitották a bérelt autó motorháztetejét, Paul
mindkettőt lelőtte.
 18. FEJEZET

CSÜTÖRTÖKÖN MUNKA ELŐTT VISSZAVITTE A KOCSIT az

autókölcsönzőbe. A nap legnagyobb részét a sarokirodában
töltötte Henry Ives és George Eng társaságában, akikkel
átnézték az összegyűjtött Jainchill-számadatokat. Nehezére esett
a feladatra összpontosítani. George Eng a liberális tehetősek közé
tartozott: a hatalmas Park Avenue elzárt apartmanházainak
egyikében lakott, a gyerekeit magániskolába járatta, de még így
is húsz percet töltött azzal aznap délután, hogy keserű haraggal
elpanaszolja, hogy agresszív suhancok zsarolnak ki pénzt a
gyerekekből az iskola előtt, és ha nincs náluk egy fillér se, akkor
a „hecc kedvéért” megverik őket. Eng kisebbik fia pár napja
horzsolásokkal és bicegve jött haza. A rendőrök nem találták meg
az elkövetőket – nem azért, mert Eng fia nem beszélt az esetről,
hanem mert nem ismerte a támadóit. Vagy az állami iskola
tanulói lehettek, vagy az iskolából kibukottak; az ilyenek szoktak
magániskolák közelében várakozni a kijövő diákokra.
Jackkel ebédelt, és semmitmondó beszélgetést folytattak
Carolról. Jack előző nap látogatta meg, de nem volt változás.
Mindennap egy kicsivel kevesebb reménnyel hagyta el a felesége
szobáját.
Aznap késő éjszaka az East Village-ben Paul lelőtt egy férfit,
aki a tűzlépcsőn jött le egy hordozható tévével.
A hírek lassan terjedtek a hétvégén. Időközben a rendőrség
rájött, hogy az esetek összefüggenek egymással, a történet pedig
bekerült a szombat esti híradóba, a vasárnapi Times pedig
vezető hírként hozta a címlapon.
 ÁMOKFUTÓ JÁRJA AZ UTCÁKAT?

Három büntetett előéletű férfit és két tinédzser korú

fiút – akiket korábban kábítószer-birtoklásért
tartóztattak le – lőtt sebekkel, halva találtak négy
manhattani helyszínen az elmúlt tíz napban. A rendőrség
szerint mind az öt alkalommal ugyanazzal a revolverrel
adták le a lövéseket, és a töltények is megegyeznek.
Frank Ochoa nyomozóhelyettest nevezték ki az ügy
felelősének pénteken, aki az „ámokfutós ügyként”
hivatkozott az esetre. Ochoa úgy nyilatkozott, hogy
büntetett előéletüket és azt a tényt leszámítva, hogy a
ballisztikai jelentés szerint mind az öt áldozattal
ugyanabból a harminckettes kaliberű revolverből leadott
golyók végeztek, semmilyen összefüggés nincs az öt
elhunyt között.
Közvetett bizonyítékokból a rendőrség arra
következtet, hogy mind az öt áldozat bűncselekményt
követett el a halála pillanatában, ugyanis közülük háromra
– a két 17 éves fiút is beleértve, akiknek a halála
ugyanazon a helyen és ugyanakkor következett be –
gyanús körülmények között találtak rá. A két fiút egy
kombi csomagtartójában találták meg, amely tele volt
autók feltöréséhez használt eszközökkel. A legutóbbi
áldozatra, a 22 éves George Lambertre egy ellopott tévé
mellett bukkantak rá annak a lakásnak az ablakából
levezető tűzlépcső aljánál, ahonnan a készüléket ellopta.
Az ablakon erőszakos behatolás nyomai voltak láthatók.
A Manhattan északi részén, a parkban talált két másik
áldozat valószínűleg drogkereskedelemben vagy
fegyveres rablásban vett részt. Mindkettejüknél kést
találtak.
E tények vezették arra a lehetséges következtetésre a
rendőrséget, hogy feltehetően egy magányos ámokfutó
vadászik az utcákon egy harminckettes revolverrel. „A
fickó biztosan bosszúra szomjazik”, nyilatkozta Ochoa
nyomozó. „A hülye biztos egyszemélyes igazságosztónak
 hiszi magát.”
Ochoa nyomozó egy érdekes részletet is elárult az
üggyel kapcsolatban. „Kezd összeállni a kép. Az esetek a
város különböző pontjain történtek, ezért csupán pár
napja sikerült meglátnunk az összefüggést. De most már
nyomon vagyunk, és reményeink szerint gyorsan kézre
kerítjük a gyilkost.”

Másnap reggelre az összes újság felkapta a hírt, a csapból is ez

folyt. Ochoa volt a Times legfontosabb információforrása. A Daily
News „A fotóriporter kérdez” rovatában az utca emberét
kérdezték arról, hogy mi a véleménye az ámokfutóról. A hat
válasz vegyes volt: akadt olyan, aki úgy vélte, nem vehetjük
saját kezünkbe az igazságszolgáltatást, de olyan is, aki azt
mondta, hagyják békén a fickót, hiszen csak a rendőrök dolgát
végzi. Aznap délután a Post vezércikkében ez volt olvasható: „A
gyilkosság nem válasz semmire. Az ámokfutót el kell kapni,
mielőtt még több áldozatot szed. Nyomatékosan kérjük a
manhattani kerületi ügyészt és a New York-i rendőrséget,
hogy erőt és időt nem kímélve mielőbb állítsák az
igazságszolgáltatás elé ezt a pszichopatát. ”
***
Paul felébredt az éjszaka közepén. Az altatók már nem
hatottak valami jól. Készített magának egy csésze teát, majd újra
és újra elolvasta az újságban lévő beszámolókat. A csésze és az
alátét remegett a kezében, a tea kellemetlenül bugyborékolt a
gyomrában. Hallotta, hogy halkan nyöszörög.
Semmi sem enyhítette a szorongását. Elmondhatatlanul
egyedül volt. Nem akarta az éjszakát nővel tölteni – azt akarta,
hogy mielőbb legyen vége az éjszakának. Eszébe jutott Ochoa és
az „érdekes részlet”, amit elárult: a rendőrség emberei minden
erővel megpróbálják kézre keríteni őt, holott a rendes
állampolgárokat kellene védeniük! A város a pusztulás szélén áll,
a rendőrség pedig csak arra képes, hogy egy olyan férfi után
nyomozzon, aki megpróbálja megmutatni nekik a helyes utat.
Nem sokkal múlt hajnali három. Paul nem feküdt vissza. A
legutóbbi használat után kitisztította ugyan a fegyvert, de most
ismét megtisztította, majd hosszú ideig ült, és azon tanakodott,
hogy továbbra is a zsebében, magánál tartsa-e a fegyvert. Lehet,
hogy biztonságosabb, ha keres neki egy rejtekhelyet. Legjobb
tudomása szerint nem hagyott olyan nyomokat, amik
elvezethetnék hozzá a rendőröket. De az általuk használt
technológia igen fejlett, és elképzelhető, hogy valamilyen nyom
alapján eljutnak hozzá és kikérdezik. Jobb lenne, ha nem tartaná
magánál a fegyvert.
De nem volt hova rejtenie. Ha gyanakodni kezdenek rá,
biztosan átkutatják a lakását és az irodáját. E két helyen kívül
nem volt más biztonságos és könnyen elérhető rejtekhely.
Gondolatban aprólékos terveket szőtt, amik gótikus
horrortörténeteknek is beillettek volna: kiszed egy téglát az
alagsorban, és mögé rejti a fegyvert – de ez kockázatos. Egy
kisfiú rábukkanhat a rejtekhelyre, vagy az épület ezermestere is
megtalálhatja. A fegyver az egyetlen, ami egyértelműen és
megfellebbezhetetlenül köti őt a gyilkosságokhoz. Ha a rendőrség
valaha megkaparintja, akkor rájönnek, hogy illenek bele a
golyók, és így már könnyedén eljuthatnak Paulhoz, mert a
fegyver sorozatszáma az ő nevén van regisztrálva
Washingtonban a kereskedőn keresztül, aki eladta neki
Arizonában.
Hajnali fél öt volt. Egyik őrült gondolat jutott eszébe a másik
után. Ha elkapják, szépen csendben végez magával. Nem,
mégsem. Ha elkapják, akkor küzdeni fog a bíróságon. A legjobb
ügyvédeket fogja megszerezni, és elnyeri majd az emberek
együttérzését.
De nem is biztos, hogy elkapják. Nincs egyértelmű okuk arra,
hogy őt gyanúsítsák, amíg óvatos. A küldetése jól átgondolt volt,
nem meggondolatlan kényszer eredménye. Maga választja ki az
időt és a helyet, és felfüggeszti addig a műveletet, amíg a
kedélyek elcsitulnak. Megvan a szabad akarat lehetősége.
Természetesen a cikkírók tévednek: ő nem pszichopata, és ez
nem kontrollálhatatlan függőség, nem szállta meg az agysejtjeit
semmilyen betegség, ami folyamatosan arra késztetné, hogy
ártatlan áldozatokat mészároljon le, amíg el nem kapják. Nem is
őrült fojtogató, aki önutálat révén könyörög büntetésért. Ostoba
vagyok, persze, gondolta, de csakis a társadalom őrült
normáihoz viszonyítva tűnik abnormálisnak. Amit tesz, az
szélsőséges. De szükséges. Valakinek meg kell tennie, valakinek
példát kell mutatnia.

***
– A gyerekeken is érezni a hatást – mondta George Eng. –
Valaha ki nem állhatták a rendőröket. De ez már a múlté. Most a
gyerekeim hevesen kiállnak a rendőrök mellett. Hát lehet őket
hibáztatni? A narkósok mindenhol ott garázdálkodnak. Ellopják
az iskolai számológépeket és a laborberendezéseket, kirabolják a
gyerekeket. A fiam egyik barátja Westchesterbe jár iskolába. A
héten be kellett zárniuk a vandálok miatt. Egy tűzoltócsővel
elárasztották az iskolát, tönkretették a helyet, levizelték a
székeket, festéket öntöttek a falakra. Mondok én valamit: ez a
pasas, aki gyilkolja őket, mindannyiunknak nagy szolgálatot tesz.
Az épületben, amiben lakom, hatvannyolc család él, és közülük
negyvenegyen dobermannt vagy német juhászkutyát tartanak.
Elhihetik nekem, hogy nem lakik ott ennyi kutyabolond. Főleg
nem most, amikor egy őrző-védő kutya ára majdnem a kétezer
dollárt verdesi.
Eng szeme összeszűkült, mint egy bokszolóé, a szája
megfeszült.
– A gyerekek még inkább rendre és közbiztonságra vágynak,
mint mi. Az egyetlen gond az, hogy amilyen rendőrőrseink
vannak, egy hónapba telik, mire a zsaruk megtalálják a
rendőrfőnököt. Ezért, azt hiszem, várható volt, hogy felbukkan
majd egy ilyen pasas. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő maga
is rendőr, aki torkig van a bíróságokon tapasztalható „forgóajtó”
jelenséggel, az abnormális méretű bürokráciával és az átkozott
Legfelsőbb Bírósággal. A nyakamat tenném rá, hogy zsaru a
fickó. Tudja, hogy csak ebből értenek a bűnözők. Elrettentő
példát mutat nekik. Párat kiiktat közülük, ami, úgy vélem,
elriasztja a többieket az utcákról. Kíváncsi lennék, milyen képet
mutatnak a bűnügyi statisztikák, mióta a fickó színre lépett. Egy
kisebb vagyont tennék arra, hogy csökkent a rablások száma.
Paul az étkezőasztal másik oldalán ült, időnként hümmögve
jelezte, hogy figyel. Még nem döntötte el, milyen álláspontra
helyezkedjen egy ilyen beszélgetés közben. Paul tudta, hogy fel
fog merülni a téma, de vajon védje vagy elítélje a saját tettét?
Közben alaposan szemügyre vett mindenkit, figyelte a
hanghordozásukat. Muszáj volt; nem az számított, amit
kimondtak, hanem amit nem. Jó érzéke volt ehhez, tudta volna,
ha valaki gyanakszik rá, de gyorsan kell észrevennie.
Ez volt a legnehezebb. Hogy senkinek sem beszélhetett róla.
Senkiben sem bízhatott.
Az égvilágon senkiben.

***
Fontos volt, hogy kerülje az ismétlődéseket. A rendőrség egy
bizonyos eljárásmóddal dolgozott. Amint mintát fedeznek fel Paul
tetteiben, csapdát állíthatnak neki. Nem szabad, hogy két
egymást követő dolog között hasonlóság legyen. Nem lehet sem
megegyező időtartam, sem napszak, sem terület.
Visszagondolva rájött, hogy egyfajta földrajzi mintát kezdett
követni. Az Upper West Side-on kezdett, a Riverside Parkban. A
második gyilkosság a Central Parkban történt, az Ötödik sugárút
közelében. Mindkettő gyalogtávolságra a lakásától. Aztán egy
kicsit lejjebb ment, a teherautós negyedbe, a Chelsea és a West
Village környékére. Majd jött az East Village. Kezdett egy kört
kiadni. Vajon úgy okoskodnak, hogy a következő gyilkosság az
Upper East Side-on történik? A Times Square-en kívül ez volt az
egyetlen manhattani helyszín, ahol még nem csapott le.
Akkor elkerülöm. Visszafelé haladok. West Village.
Hudson, Greenwich, Horatio, nyugati Tizenkettedik utca,
végig a Bank Streeten. Egy papírzacskót cipelt magával, amiben
egy doboz tej és egy kenyér volt. Egy papírtasakos férfi kevésbé
tűnik gyanúsnak.
Épp hajnali kettő múlt, amikor elért a Hetedik sugárúthoz, és
a Tizenkettedik utcánál lement a metróhoz. Bedugta a
metrójegyet a nyílásba, átment a forgókapun, és lement a
lépcsőn a peronra.
Állott levegő csapta meg. Az állomás kihalt volt ezen a kései
órán. A lába sajgott. Kimerülten állt, egyik vállát az órát tartó
oszlopnak döntötte, míg az expresszre várt.
Jó célpontnak tűnt, és abban reménykedett, hogy valaki
megszólítja, de senki más nem lépett be az állomásra. A
szerelvény berobogott az alagútba, Paul beszállt, és leült az ajtó
mellé. Egy matuzsálem korú piás aludt a szemben lévő ülésen. A
kocsi végében két nagydarab fekete férfi ült ebédes ételhordóval.
A szerelvény lassítás nélkül csörömpölt el a Tizennyolcadik
utcai megálló mellett. A metróban járőröző rendőr végigsétált a
kocsin, megállt, megrázta és felkeltette a piást, majd kiselőadást
tartott neki. Paul nem hallotta, mit mond. A zsaru talpra
segítette a részeget, és maga előtt terelte a kocsi végében lévő
ajtóhoz. Amikor kinyílt, hangzavar és hideg szél süvített be. Az
ajtó félig visszacsukódott, aztán beragadt. Az egyik fekete férfi
felkelt és becsukta.
A Penn Stationnél a munkások leszálltak, Paul egyedül
maradt a kocsiban. A vonal zöld fényei elsuhantak a koszos
ablakokon túl. Az ablakok felett lévő hirdetéseket olvasgatta.
A szerelvény csikorogva érkezett meg a Times Square
fényben úszó állomására, és a hirtelen fékezéstől Paul eldőlt az
ülésen. Két barátságtalan kinézetű kölyök szállt be a kocsiba, és
leültek Paullal szemben. Dísztárcsatolvajok, gondolta Paul
szárazon. Pimasz pillantásokkal méregették, az egyikük elővette
a zsebéből a zsebkést, kipattintotta, és elkezdte tisztogatni a
körmeit.
Lerítt róluk, hogy kis szarháziak. Vajon hány idős nőt
fosztottak ki eddig? Hány kisboltot dúltak fel?
A szerelvény fülsiketítő robaja elnyomná a lövések zaját. Itt
hagyhatná őket holtan a kocsiban, és nem találnák meg őket
addig, amíg a szerelvény el nem ér Bronxig.
Nem. Túl kockázatos. Legalább három ember látta őt a
kocsiban. A járőr és a két fekete munkás. Ők emlékeznének. És
mi van, ha a Hetvenkettedik utcánál valaki beszáll a kocsiba, míg
Paul épp kiszáll? A metró csapda, túl könnyen bekeríthetik.
Ha megszólítják, akkor megkockáztatja. Amúgy hagyja őket
futni. Szóval rajtatok áll. Keményen a szemük közé nézett.
A fiúk ügyet sem vetettek rá. Álmosnak tűntek, talán épp a
heroin dolgozott bennük. Akárhogy is, addig nem mozdultak,
amíg a szerelvény be nem vánszorgott a következő állomásra.
Már Paul előtt talpon voltak, ő pedig követte őket ki az
állomásról, fel a lépcsőkön. Talán megállnak, és itt támadják meg.
De nem tették. Ki a forgókapun, aztán az ajtón, végig a járdán,
át a zebrán a Hetvenegyedik utca és az Amsterdam sarkáig. A
fiúk dél felé tartottak a sugárúton, Paul futni hagyta őket. A
rendőrőrs épp a sarkon volt, túl közel esett a lakásához.
Eltöprengett, a fiúk vajon tudják-e, mekkora szerencséjük volt.
 19. FEJEZET

SAM ÉS ADELE KIS LAKÁSÁBAN rengeteg ember zsúfolódott

össze a partira. A meghívottak izgő-mozgó csoportokba verődve
álldogáltak, a hely pedig esőszagot árasztott, amit az emberek
hoztak be a kabátjukon. A kinti hideg ellenére a légkondicionálók
gőzerővel dolgoztak. Négy pár is eljött az irodából, és Paul
ismerte Kreutzerék legtöbb barátját, de akadt öt-hat ismeretlen
vendég: egy pár, akik nemrég költöztek be Queensből, és az
előszobában álldogáltak; egy pszichiáter, akivel Adele valami
partin találkozott; egy lány, aki elmondása szerint szabadúszó
újságíró volt, és az East Side-i lakástulajdonosokról írt cikket; és
még egy pár, akiknek Paul nem hallotta a nevét, de a tekintete
folyton visszavándorolt rájuk, mert a nőnek szigorú szája volt, a
férfinak pedig rendőrökre és vezérőrnagyokra jellemző hűvös és
átható tekintete. A többiek átlagemberek voltak, kivéve egy
csinosan öltözött, negyvenes éveiben járó tőzsdeügynöknőt, meg
Sam egyik régi főiskolai szobatársát, aki üzleti ügyben érkezett
hétvégére a városba, és akiről kiderült, hogy egy
csomagolóanyagokat gyártó denveri cég marketingigazgatója. A
szigorú tekintetű párt leszámítva mindenkiről könnyű volt
véleményt alkotni és megfeledkezni.
A beszélgetés lármás, istenkáromló és erőltetetten őszinte
volt. Mindenki megpróbálta túlharsogni a másikat.
Véleményüknek személyes kérdések, a világ problémái, aktuális
filmek és a politika hosszas ecsetelésén keresztül adtak hangot.
Sam és Adele körbejárt a szobában, újratöltötték a poharakat, és
gondoskodtak arról, hogy az emberek ismerkedjenek egymással.
Mindig is profi vendéglátók voltak. Bemutatták Pault a
tőzsdeügynöknőnek, majd a fiatal újságírónak, mintha arra
biztatnák, hogy válasszon közülük. Pár pillanattal később
észrevette, hogy ugyanezt csinálják Sam volt szobatársával, a
denveri fickóval.
A tőzsdeügynöknő olyan oldaláról mutatkozott be, ami
biztosan nem volt rá jellemző a munkahelyén: rendkívül
beszédes és harcias módon állt ki a nők szabadságjogai mellett,
úgyhogy Paul gyorsan faképnél hagyta. Az East Side-i illegális
lakásfoglalókról szóló cikk írója feldúlt és szomorú volt, és túl
gyakran és erőszakosan töltette újra a poharát. Megállás nélkül
dohányzott, végzeteseket szippantva, a füstöt az orrán át kifújva.
Paul őt is visszataszítónak találta, ezért Dundee-ékhoz csapódott
addig, amíg Adele körbejárva mindenkit arra nem biztatott, hogy
gyűljenek az ebédlőasztal köré, és szedjenek az általa megterített
svédasztalról. Nehézséget okozott az ülőhelyek szűkös száma is.
A vendégek az ablakpárkányon és a földön foglaltak helyet, a
térdükön egyensúlyozott papírtányérból ettek.
Sam hozott Paulnak egy italt.
– Csak óvatosan! Víz van benne. Jól tudod, miket hallani a
szennyezésről.
Paul köszönetet intett a pohárral.
– Boldog évfordulót, Sam!
Egyre oldottabbá vált a hangulat. Az összezsúfolódott
vendégek egyre növekvő őszinteséggel csupaszították le
magukat. A férfiak egyre kéjsóvárabbak lettek, a nők
mindinkább szerelmesek, egy fájdalmas, „csak azt akarom, hogy
szeressenek” mosollyal könnyítve a lelkükön. A cikkíró lány
Paulhoz fordulva így szólt:
– Úgy tűnik, te tényleg megértesz engem – és a férfi kezéért
nyúlt. Paul nem azért ment a mosdóba, mert ki kellett mennie,
hanem hogy elmeneküljön. Eltöprengett azon, hogy a hivatásos
kémek vajon hogyan képesek bírni a nyomást.
Kreutzerék tartottak olvasnivalót az illemhelyen. A New York
magazin legfrissebb számának címlapjáról Az ámokfutó egy
pszichiáter szemével cím harsogott. Paul felcsapta az újságot, és
helyet foglalt a trónon, hogy magáról olvasson.

Egy ámokfutó járja New York utcáit. Míg mi csak ülünk

és ráérősen beszélgetünk arról, mit tesz az önkormányzat
a városért, ami lassan ebek harmincadjára jut, egy férfi
fellép a helyzet ellen. De ki lehet ő? És mi indíthatta erre?
Mindenkinek megvan a saját véleménye. Az általam
megkérdezett ügyvédek szerint az ámokfutó egy
elvetemült törvényen kívüli, nem jobb azoknál, akikre
vadászik. Az egyik ügyvéd így fogalmazott: „Emlékszik az
Alice Csodaországban egyik jelenetére, a tárgyalásra,
amikor a Szív Királynő azt mondja, hogy előbb végre
kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni?”
Egyes cinikusok szerint – beleértve számos rendőrt,
akikkel interjút készítettem – az ámokfutó azt teszi, amire
mindannyian vágyunk. Az ámokfutó letartóztatásával
megbízott Frank Ochoa nyomozóhelyettes a vállát
vonogatta, amikor megkérdeztem tőle, mit gondol az
elkövetőről. „Nincs ki mind a négy kereke, de nem
hiszem, hogy dühöngő őrülttel állunk szemben. Ezt maga
is beláthatja, csak nézzen magába! Maga mit tenne, ha
tudná, hogy sose kapnák el? Korábban már három ilyen
fickóval volt dolgunk. Azt hiszik, túl okosak ahhoz, hogy
kézre kerítsük őket.” A liberálisok szemében az
igazságosztó egy másik faj szörnyszülöttje, akit nem
érthetünk. A harlemi feketék számára az ámokfutó a Ku
Klux Klánhoz hasonlóan rasszista (bár figyelmen kívül
hagyják azt a tényt, hogy az öt áldozat közül csak kettő
volt fekete). A 120. számú állami iskola tizenhárom éves
tanulója számára az igazságosztó egyfajta képregényhős,
egy kalandor, aki Batmanhez hasonlóan lebegő palásttal
repkedve üldözi a város rosszfiúit, és számol le velük. Egy
Harlem spanyol negyedében megkérdezett sokat látott,
idős boltos szerint az igazságosztó egy olyan faj tagja,
amely 1918-ban kihalt. Egy megvert West Village-i járőr
szerint rendes állampolgár, aki a rendőrséget segíti.
A híres törvényszéki pszichiáterrel, Theodore Perrine-
nel beszélgettem a Columbia Egyetem Orvosi Karán
található irodájában. Miután kijelentette, hogy elhárít
magáról minden felelősséget, hiszen egy pszichiáter szavát
nem szabad készpénznek venni, amikor olyasvalakit
próbál pszichoanalizálni, akivel még sosem találkozott –
dr. Perrine nem híve az olyan távelemzős hóbortoknak,
mint amit dr. Ernest Jones kísérelt meg Shakespeare
Hamletjének elemzésekor –, a pszichiáter, aki
valószínűleg több címlapon szereplő bűnügy esetében
tanúskodott, mint bármely másik pszichiáter
Amerikában, hozzávetőleges jellemrajzot adott az
ámokfutóról.
– Halálorientált társadalomban élünk. Várjuk a végső
súlyos csapást, és a többség meg van győződve arról, hogy
sehogy sem lehet elkerülni. A világunk tele van
lelkiismeret-furdalás gyötörte atomtudósokkal és olyan
fiatalokkal, akik tisztában vannak vele, hogy nem csak
egyszerű problémák léteznek, amelyekre mindig van
megoldás. Mindenki személyesen becsapottnak érzi
magát az események folyása miatt – a jövő többé már
nem a múlt ésszerű meghosszabbítása. Minden káoszba
fulladt, hogy úgy mondjam. Mindannyian úgy érezzük
magunkat, mint a laboratóriumi patkányok, akik semmit
sem tudnak a tudományról, csak annyit, amennyit meg
tudnak figyelni az élveboncolás során. Ilyen környezetben
kell boldogulnunk, ezért nem meglepő, hogy néhányan
annyira megutálják, hogy irracionális módon egyre inkább
lázadoznak ellene.
Hatalmas adag agresszió munkálkodik
mindannyiunkban. Gyűlöljük a bűnözést, mégsem teszünk
ellene semmit. Kezdjük úgy érezni, hogy nem pusztán
tisztességes emberek vagyunk, hanem annyira
tisztességesek, hogy mozdulni sem tudunk. Pontosan
ezért lehetséges, hogy az ámokfutó ilyen élénken
megragadja a fantáziánkat, mivel azokat a
képzelgéseinket kelti életre, amelyek mindannyiunkra
jellemzők. Természetesen nem az ámokfutó az egyetlen,
aki életre kelti ezeket, hiszen korábban is láttuk már,
milyen sok csoport állította magáról, hogy valami ellen
vagy mellett foglal állást, és szükségét érezték, hogy saját
kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást. A terrorizmus
legitim politikai eszközzé vált.
Ebből a szempontból az egyetlen szokatlan dolog a
fickóval kapcsolatban, hogy magányos farkas. Ha egy
szervezettel állnánk szemben, mint a Zsidó Védelmi Liga
vagy a Fekete Párducok, akkor kevésbé találnánk
érdekesnek. A magányos farkas aspektusa tetszik
érzékeny amerikai lelkünknek. Egy ember, akit megviselt
az élet, felveszi a harcot a gonosz erők ellen – látja, ez
pontosan beleillik a mitológiánkba. De ettől függetlenül a
fickó pusztán a politikai terrorizmus elfogadott formáját
viszi a bűnügyi színtérre.
• Úgy érti, hogy ön szerint ez a gyilkos nem őrültebb,
mint mi, többiek?
– Az őrültség jogi fogalom, nem orvosi. De azt hiszem,
ez a férfi aligha dühöngő holdkóros. A bűncselekmények
természetét leszámítva nincsen semmi veleszületett
irracionális a viselkedésében. Értelmezhetjük bizonyos
pszichológiai hatássorozat logikus következményeként.
Például, tegyük fel, hogy az illető egy harcos veterán, aki
nemrég tért vissza Indokínából, ahol a sorkatonáknak az
volt a normális, hogy ha valaki megnehezíti a dolgodat,
egyszerűen végzel vele egy repeszgránáttal. Ez az eljárás
annyira elterjedt lett Délkelet-Ázsiában, hogy a
„repeszezés” beépült a szókincsünkbe.
• Tehát arra utal, hogy az illető vietnami veterán?
– Nem. Talán, de nincs rá bizonyítékunk. Ha
meggyőződhetnénk róla, akkor könnyen megállapítást
nyerne, hogy milyen egyszerűen alkalmazta az odaát
tanult értékrendszert az itteni helyzetre.
• Azt mondta, hogy érzése szerint az ámokfutó sokak
képzelgéseit kelti életre. Ön szerint sok embert fog arra
ösztönözni, hogy kövessék a példáját?
– Most, hogy példakép lett, erre számítok, igen.
• Szóval azt állítja, hogy egy bizonyos szinten
mindannyian képesek vagyunk arra, amire ő.
– Egyáltalán nem. Pszichopata személyiség kell ahhoz,
hogy képes legyen figyelmen kívül hagyni azokat az
aggályokat, amelyeket az ámokfutó a civilizációból fakadó
 gátaknak tekint, például a bűntudatot, aggodalmat,
társadalmi normákat, a letartóztatástól való rettegést.
• Akkor tehát nem tudja megkülönböztetni a jót a
rossztól, erre gondol? Ez az őrület jogi definíciója?
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy az illető nagyon
pontosan különbséget tud tenni jó és rossz között.
Valószínűleg inkább moralista, és kevésbé álszent, mint
mi.
Dr. Perrine magas férfi, kopasz, a füle fölött körbefutó haja
egy őszülő szerzetesre emlékeztet. Lendületesen és sűrű
gesztikulálások közepette beszél, a karjával nagy íveket írva le.
Tekintélyt parancsoló a megjelenése, és lehengerlő a
személyisége. Könnyű tehát belátni, miért olyan keresett
szemtanú a kiemelt fontosságú tárgyalásokon. Az interjúnak
ezen a pontján közelebb húzta hozzám görgős székét, előrehajolt,
és megpaskolta a térdemet.
– Sokkal kevésbé gátlásos, ez a fő jellemvonása –
folytatta. – Ez a közös benne és az általa meggyilkolt
bűnözőkben. A többségnek ösztönösen ugyanez a
reakciója, amikor lát egy bűntényt vagy hall róla, és azt
gondolja: „Én is kinyírtam volna a rohadékot!” Mégsem
ölünk meg senkit. De a törvények ellenünk szólnak, és
hisszük, hogy rossz lesüllyedni a bűnözők szintjére, hiszen
akkor nincs különbség köztük és köztünk. Nézze, a
többség addig vígan elvan, amíg nem szembesül a
legrosszabbak Tudunk tettetni. Képesek vagyunk
megőrizni az egyensúlyt a kifeszített kötélen, mert
megfelelő védelmet húztunk fel magunk köré az ellen a
reménytelenség ellen, ami erőszakot vált ki a
társadalomból. A legtöbb ember tényleg nem akarja tudni,
hogy mi készteti ezt a férfit arra, hogy megölje
embertársait.
Dr. Perrine arcáról leolvadt a szakmai mosoly. A szavai
súlyosan koppantak, mint egy cipő, és kimérten, mintha elsőéves
orvostanhallgatóknak tartana órát.
– Igazából egy sötétségben tapogatózó idealista. Arra
következtetek, hogy az illető elviselhetetlen mértékű
igazságtalanságot és zavarodottságot élt át. Rossz
 tapasztalatai miatt annyira meggyűlölte a bűnözőket,
hogy hajlandó saját magát is elpusztítani, ha közben
néhányat magával ránthat közülük. Ez az ámokfutó fixa
ideája. Tele van haraggal, és megtalálta a módját, hogy ezt
a dühöt hogyan fordítsa tettekre. Teljesen a gyűlölet
megszállottja lett.
Mégsem látom jelét annak, hogy ez befolyásolná az
illető józan ítélőképességét. Példának okáért az összes
áldozatát, vagy legalábbis azokat, akikről tudunk,
ugyanazzal a fegyverrel ölte meg. Sajnos manapság nem
olyan nehéz fegyverhez jutni, tehát könnyedén
használhatott volna eltérő fegyvereket a bűntények
során. De nem tette. És miért? Mert tudatni akarja
velünk, hogy itt van. Egyfajta üzenet, a városnak szánt
figyelemfelkeltő kiáltás.
• Mint az őrült San Franciscó-i telefonáló „kapjatok el,
ha tudtok” típusú hívásai?
– Nem. Maga a zodiákus gyilkosra gondol. Nem, rá azt
mondanám, hogy tényleg pszichológiai eset. Valószínűleg
egy töltött revolvert fogott a saját fejéhez, de rájött, hogy
képtelen meghúzni a ravaszt, ezért azóta is keres valakit,
aki elvégzi helyette a piszkos munkát. Nem, a mi
emberünk nem önpusztító – vagyis, hogy pontosan
fogalmazzak, nem ez az elsődleges motivációja. Megpróbál
figyelmeztetni minket a veszélyre, amiről úgy véli, hogy
nem kelt bennünk elég mély aggodalmat. Azt üzeni, hogy
nem helyes felemelni a kezünket, és elhinni, hogy semmit
sem lehet tenni az utcai bűnözés ellen. Úgy hiszi, igenis
tehetünk ellene valamit – és úgy véli, ő megmutatja
nekünk a megoldást.
Véleményem szerint olyan ez, mint a Császár új
ruhája, nem gondolja? A történetnek csak azért van
értelme, mert van benne egy kisgyermek, aki elég őszinte
és romlatlan ahhoz, hogy ki merje mondani: a császár nem
visel ruhát. Amint kivesszük belőle az őszinte gyermeket,
aki kijelenti az igazat, a történet értelmét veszti.
A mosoly ezúttal mentegetőző.
– Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy bátor,
hős megmentőnek tartom ezt a férfit, aki úgy tartja vissza
a bűnt a városban, mint ahogy egy kisfiú szorítja az ujját
egy lyukra. Túl sokan kezdték el idealizálni ilyen módon.
Tulajdonképpen ez a férfi is hozzájárul ahhoz a káoszhoz
és anarchiához, amiből, isten a megmondhatója, épp elég
kijutott. Gyakorlatilag ezeknek a gyilkosságoknak annyi
hatásuk van a teljes bűnözési rátára nézve, mintha egy
veszett farkasnak adnánk be két aszpirint. Remélem, ezt
kihangsúlyozza majd a cikkében! Nem jó, ha szemet
hunyunk e férfi tettei felett, nem jó, ha megpróbálunk
morális felhangot adni nekik. A fickó egy gyilkos.
• Doktor úr, ezzel kapcsolatban azt hallottam, hogy az
ámokfutót nem annyira az izgatja, hogy holtan lássa az
embereket, sokkal inkább az, hogy lássa őket meghalni.
Egyesek azzal érvelnek, hogy ha a férfi tényleg az
igazságért küzd, akkor miért nem járja az utcákat inkább
egy infravörös kamerával, és készít képeket a bűnözőkről
a bűncselekmény elkövetésekor, ahelyett, hogy ott
helyben lelövi őket.
– Magam is hallottam hasonló vélekedéseket, a saját
kollégáim szájából is. De azt hiszem, ez az érvelés
hibádzik. Ezt a férfit mélyen lesújtotta a gyász és a
fájdalom, ami egy rendkívül személyes és erőszakos
cselekményből ered. Na már most, ha egy embert arra
ítélünk, hogy hatalmas fájdalomban élje az életét, az illető
mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy
kivergődjön belőle. Arra tippelnék, hogy az ámokfutó
szemében már megmérettetett és könnyűnek találtatott a
hivatalos igazságszolgáltatás. Nem az vezérli, hogy bíróság
elé állítsa a bűnözőket, hanem az, hogy azonnal elhárítsa a
gazemberek jelentette közvetlen veszélyt azáltal, hogy a
lehető leghatásosabb és legvéglegesebb módon kiiktatja
őket.
• Úgy véli, hogy a férfi talán bűncselekmény áldozata
lett, és szemtanúja volt, ahogy az elkövető vígan távozik a
bíróságról, erre gondol?
– Nagy valószínűséggel igen. Ha egy kicsit is ismeri a
bíróságokat, biztosan tapasztalt már olyat, hogy az ügy jól
 felépített, logikus jogi érvei, amelyek kidolgozásával
hónapokat töltött az ügyészség, egyetlen félrevezetett
szemtanú miatt kártyavárként omlanak össze egyszerűen
azért, mert az illetőnek nem tetszik az ügyész
nyakkendője, vagy az egyik húga hasonlít a vádlott
anyjára. A jogrendszerünk romokban hever, ezzel
mindenki tisztában van. Az elrettentő célzatú büntetésnek
azonnalinak és elfogulatlannak kellene lennie, a bíróságon
pedig egyik sem érvényesül. Megérzésem szerint ez a férfi
első kézből tapasztalta meg ezt. Talán áldozat volt.
Pszichiáter létére dr. Perrine szokatlan gondolatokat vall. Erre
rá is kérdezek.
• Az ön szakmájában nem az a megszokott, hogy a
vádlottak oldalán állnak? Hogy a bűnözés betegség, amit
kezelni lehet és hasonlók?
– Nem korlátozom magam ilyen elavult, kőbe vésett
törvényekre. Személy szerint úgy vélem, hogy az
úgynevezett humanitárius megközelítés nagyban
hozzájárul a társadalom egészének szenvedéséhez. Azért
léteznek törvények, mert meg kell védenünk magunkat.
Ha megszegjük a törvényt, azzal megsértjük a
társadalmat. Rég feladtam már, hogy higgyek a bűnözés
terápiás megközelítésében, azokat az eseteket leszámítva,
amikor egyértelműen gyógyítható aberrált viselkedéssel
állunk szemben, például bizonyos szexuális
bűncselekmények esetén, amikről köztudott, hogy
gyógyszeres kezeléssel vagy pszichoterápiával
orvosolhatók. De túlságosan elterjedt az a gyakorlat, hogy
a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. A büntetés
funkciója nem az, hogy megreformáljuk a bűnözőt, hanem
az, hogy megvédjük a társadalmat azáltal, hogy elejét
vesszük bizonyos típusú helytelen magatartásnak, és
megpróbáljuk eltántorítani az elkövetőket. Az eredeti
elképzelés az volt, hogy eltávolíthatjuk az elkövetőket az
utcákról, ha rács mögé dugjuk őket, és amíg a
büntetésüket töltik, megakadályozzuk őket abban, hogy
további bűnöket kövessenek el. Elméletileg a
halálbüntetés célja is ez, azzal a kivétellel természetesen,
 hogy a hatása végleges. Ha találgatásokba kellene
bocsátkoznom, azt mondanám, hogy az ámokfutó
elsődleges célja, hogy megakadályozza, hogy ezek a
személyek további bűncselekményeket kövessenek el.
Úgy tűnik, sokan megfeledkeztek arról, hogy mi a
társadalom megvédésének elsődleges célja, miközben
igyekeznek a vádlottak jogait érvényesíteni – és talán ez a
férfi épp erre próbál emlékeztetni minket.
Dr. Perrine hátratolta a székét, és felkelt. Ismét lassan
beszélt, megválogatva a szavait. Biztos vagyok benne, hogy
szándékosan állt fel, azért, hogy nyomatékot adjon a következő
mondatainak:
– Ez a férfi egész életében jó lelkiismeretű liberális volt.
Ebben biztos vagyok. Most pedig számos olyan dolog ellen
lép fel, amit korábban megtanult, legfőképpen a tolerancia
ellen. Rájött, hogy a tolerancia nem mindig erény, hogy
maga a gonosz megtörése is lehet gonosz. Úgy érzi,
háborúban áll, és Edmund Bürke szavaival élve „jogos a
háború annak, akinek számára szükséges.”{1 } E férfi
számára a saját háborúja a legfőbb szükség. Máskülönben
nem fogott volna bele, túlságosan bátortalan lett volna.
Amúgy is meg van rémülve.
• Nekem az az érzésem, hogy pont az ellentéte. Azt a
benyomást kelti, hogy acélból vannak az idegei.
– Épp ellenkezőleg. Halálra van rémülve. Csak a
haragja elsöpri a félelmét.
• Ön szerint ez a félelem valós vagy képzelt?
– A félelem mindig valós. A kérdés csupán az, hogy
igazolást nyer-e adott körülmények között. Ha nem,
akkor egyfajta paranoia áll fenn.
• Tehát az illető paranoiás?
– A városlakók többsége bizonyos mértékig, nagy
valószínűséggel az. Többnyire elboldogulunk, az
idegrendszerünk megvéd minket. De néha ez a védelmi
rendszer leomlik, az „én” összeroppan, és a tudatalatti
rettegés betör a tudatos központba. Biztos vagyok benne,
hogy e férfi számára létfontosságú, rendkívül személyes
tény, és nem csupán száraz statisztika, hogy a New York-i
heroinfüggők túlerőben vannak a rendőrséggel szemben,
számuk több ezer az egyhez.
• Doktor úr, ha arra kérném, hogy pár szóban
ismertesse az ámokfutó összetett pszichológiai portréját,
mit mondana?
– Azt, hogy nehéz. Sok függ az általunk nem ismert
tényezőktől, a neveltetésétől, a tapasztalataitól. De azt
hiszem, annyit mondhatok, hogy az illető óvatos,
módszeres és meglehetősen intelligens. Feltehetően
valamilyen szinten iskolázott. Biztos, hogy nem túlságosan
fiatal. Azt mondanám, hogy legalább a harmincas évei
közepén, de nagyobb valószínűséggel jóval negyven felett
jár.
• Miből következtet erre?
– Vonjunk párhuzamot az űrrepülésre adott érzelmi
reakciónkkal! Az én generációm többségét meglehetős
ámulatba ejti ez az egész. Tudományos alapon talán
értjük, de nem tettetjük, hogy érzelmileg hatással lenne
ránk. Viszont a gyerekeink számára ez magától értetődő.
Például a kisebbik lányom az űrrepülés és a tévé
világában él. Nemrég teljesen komolyan azt kérdezte
tőlem: „Apa, amikor régebben rádiót hallgattál, mit
néztél?” És képzelje, nem tudtam rá válaszolni. A lényeg
az, hogy a fiatalok úgy nőnek fel, hogy hozzá vannak
szokva a változó körülményekhez és a bizonytalan
értékekhez. Lehet, hogy nem tetszik nekik az, amit látnak
és tapasztalnak, és lehet, hogy akár erőszakra is
hajlamosak, hogy kifejezésre juttassák az idealizmusukat,
de legbelül megértik és elfogadják a tényt, hogy ilyen
dolgok igenis megtörténnek. Amikor cselekednek,
csoportosan teszik, mert ez a domináns világkép. A
tinédzserek nem költöznek egyedül egy isten háta mögötti
vidékre, hogy biogazdálkodásba fogjanak, hanem
kommunában teszik ezt. Nem egyének tüntetnek a
háború ellen a Pentagonnál, hanem mindig csoportok,
legyenek bármennyire rosszul szervezettek. A fiatalok
csoportorientáltak lettek, talán a marxizmus hatására,
tehát kézzel-lábbal tiltakoznak a – fogalmazzunk így –
nyers individualizmus ellen, amit ez a férfi képvisel. És az
is meglehetősen egyértelmű, hogy a férfit zavarják és
bántják a körülötte történő drasztikus események. Nem
érti őket, nem fogja fel, mi történik, arról nem is beszélve,
hogy nem fogadja el őket. Visszatámad, de nem a fiatalok,
hanem a saját generációja hagyományainak megfelelően.
• Akkor tehát a férfi középkorú, feltehetően tanult
ember, óvatos és intelligens. Kiegészítené még valamivel?
– Nos, mint ahogy már említettem, feltehetően egy
zavart liberálissal van dolgunk. Ha jobboldali lenne, akkor
kapcsolatban állna hasonló eszméket valló csoportokkal,
és nagy valószínűséggel gyilkosságáradatot zúdítanának a
nyakunkba. Egy egész csapat öldökölné az embereket, és
nem egy magányos farkas. Ez a furcsa a jobboldaliakkal
kapcsolatban, hogy az individualizmusról prédikálnak,
mégis sokkal inkább mesterei az önszerveződésnek, mint
a baloldaliak. És hozzátenném, hogy feltehetően olyan
férfival állunk szemben, aki egyedül van, rettentő
egyedül, és ez az élethelyzet új és váratlan számára.
Véleményem szerint valószínű, hogy nemrég veszítette el
a családját. Talán bűnözők ölték meg őket. De ez pusztán
feltételezés, mint minden, amit mondok. Viszont ez
számos dolgot megmagyarázna. Mindannyian ismerünk
olyanokat, akik látszólag minden gátlásukat levetették
azon a napon, amikor elváltak. Olyan dolgokat tesznek,
amiknek a megvalósításáról nem is álmodtak a
házasságuk előtt.
• Nekem úgy tűnik, ön meg van győződve arról, hogy
az ámokfutó férfi. Nem lehetséges, hogy nő?
– Kicsi a valószínűsége, de bármi elképzelhető. A nők
kevésbé hajlamosak nyílt erőszakhoz folyamodni, mint a
férfiak. A fegyver nem női eszköz.
• A sajtóban párszor megszellőztették, hogy a gyilkos
fegyver egy harminckettes kaliberű revolver. Ami
meglehetősen kicsi kaliber, korábban „női pisztolyként”
emlegették.
– Ennek gyakorlati oka is lehet. Tudja, egy kis kaliberű
fegyver kisebb zajt csap, mint a negyvenötös. Meglátásom
 szerint olyan férfival van dolgunk, aki nem túl járatos a
lőfegyverek világában. Egy kisebb pisztolyt sokkal
könnyebb kezelni. Valahogy pontosabb, határozottan
kisebb a visszarúgása, kevésbé hangos, és természetesen
könnyebb elrejteni a zsebünkben.
Itt nagyjából véget ért a beszélgetés. De ha dr. Perrine-nek
igaza van – márpedig a hírneve alapján igen –, akkor tartsák
nyitva a szemüket, és keressenek egy középkorú,
középosztálybeli liberálist, aki nemrég veszítette el a családját,
feltehetően bűnözők miatt.
Bárki lehet, nemde? Valaki az én ismerőseim, valaki az önök
ismerősei közül. Vagy akár ön.
 20. FEJEZET

A HÉTVÉGÉT A LAKÁSBAN TÖLTÖTTE, A VASÁRNAPOT KIVÉVE,

amikor Jackkel Princetonba látogattak. Pault nem hagyták
nyugodni a pszichiáter kijelentései, amiket az újságban olvasott.
Vajon milyen mértékben támaszkodik a rendőrség a
véleményére? Vajon eszükbe jut kikérdezni minden középkorú
férfit, akinek a felesége halálos áldozatként végezte egy
megoldatlan bűnügyben? Vajon hányan járnak hasonló cipőben?
A gondolatai folyton visszatértek a tényhez, hogy a fegyver az
egyetlen igazi bizonyíték, ami ellene szól.
El kellene rejtenie, de szüksége van rá: nélküle könnyű prédát
jelentene az újabb löketre áhítozó narkósoknak. Fegyver nélkül
ismét rettegve lépne ki az utcára, idő- és térbeli korlátok közé
kellene szorítania a mozgását. Tudomása szerint New York az
egyetlen város, ahol a jómódú lakosok, a tisztességes emberek
vannak gettókba kényszerítve. A város legtöbb részében
lehetetlenség éjjel fegyver nélkül az utcán tartózkodni. Egyes
környékeken a nap egyetlen szakában sem.
Kockáztatnia kell.
Jobb, mint rettegni.

***
– George Eng felhívott – mondta Henry Ives. Úgy meredt
Paulra, mintha erős fényben hunyorogna, a szeme résnyire
összeszűkült, idős fejét lehajtotta.
Paul előrébb csúszott a széken, az alkarja a térdén pihent.
Érezte, hogy az arcán megrándulnak az izmok és az idegek, az
aggodalomtól megfeszült a szája. Elcsesztem, gondolta. Valamit
elbaltáztam.
Ives mosolya nem volt fenyegető, Pault mégis kirázta a hideg.
Egy ér lüktetett Ives szemöldöke fölött, úgy kidagadt, mintha
visszafojtott haragot leplezne. Paul szorosan összeszorította a
száját, és mélyeket lélegzett az orrán keresztül.
Idegtépő hallgatás után Ives tárgyilagos, hivatalos hangon
folytatta:
– Alapos munkát végzett a Jainchill ügy kapcsán, Paul.
George mélységesen hálás ezért. Éppen Arizonába tart, hogy
nyélbe üsse az Amerconnal kötendő üzletet. Arra kért, hogy
tolmácsoljam önnek az elismerését. Mindannyian tudjuk,
mekkora nyomás nehezedett önre. Hatalmas erőre van szükség
ahhoz, hogy valaki képes legyen továbblépni, ahogy ön.
Paul kiegyenesedett a megkönnyebbüléstől. Erőnek erejével
kényszerítette magát, hogy arcizmaival szerényen jelezze,
tudomásul vette a dicséretet.
– Megmondom őszintén – folytatta Ives, a szemöldökét
szigorúan összevonva –, figyeltük magát, hogy megbirkózik-e a
helyzettel. Most már bevallhatom, hogy voltak páran, akik úgy
gondolták, hogy csak idő kérdése, és három martinit dönt le
ebédkor, és hagyja veszendőbe menni a munkáját. Én személy
szerint úgy vélekedtem, hogy magát ennél keményebb fából
faragták, de hagytam, hogy meggyőzzenek a partnerek arról,
hogy kivárjak. Most már kijelenthetem, hogy sikeresen átment a
teszten!
Teszten? Paul elbizonytalanodva visszakérdezett:
– Va-valóban?
– Ma reggel volt egy megbeszélésem Mr. Gregson irodájában.
Javasoltam, hogy hívjuk meg önt, hogy csatlakozzon a céghez,
mint teljes jogú partner. Örömmel mondhatom, hogy a
javaslatomat egyhangúlag elfogadták.
Paul meglepve emelte fel a fejét.
Ives hangja alig hallhatóra halkult, atyáskodó magabiztosság
bujkált benne.
– Mindannyian úgy véljük, hogy megérdemli, Paul. –
Erőlködve talpra állt, megkerülte az asztalt, és ragyogó arccal
kezet nyújtott.
 ***
Paul éjszaka újra és újra elolvasta a pszichiáterrel készült
interjút a New York magazinban. Korábban vett egyet a
Hetvenkettedik utcai papír-írószer boltban, és ugyanazt érezte,
mint kölyökkorában, amikor titokban, sietve, aprópénz után
kapkodva vett tiltott ponyva kalandmagazinokat.
A pszichiáter kellemetlenül közel járt az igazsághoz az
értékelésében. Vajon milyen mértékben helytállóak a
találgatásai?
Milyen szörnyeteg vagyok?
Paul a tükörben tanulmányozta magát. Az arca nyúzottnak
tűnt. Egészségtelen, táskás hólyagok húzódtak a szeme alatt.
„...ezeknek a gyilkosságoknak annyi hatásuk van a teljes
bűnözési rátára nézve, mintha egy veszett farkasnak adnánk
be két aszpirint.” Hát, ebben téved, ugyanis elképesztő hatással
volt a városra. Ettől harsogott a média. Mindenki erről beszélt. A
zsaruk nyíltan felvállalták, hogy örülnek az ámokfutónak. És a
Post aznapi számában az egyik hír egy hét mérföldes
bűnlajstrommal rendelkező Puerto Ricó-i drogfüggő fiúról szólt,
akit halálra késeltek egy iskola melletti sikátorban a brooklyni
Bedford-Stuyvesantban. Az eset nagyobb nyomatékot adott a
három nappal korábbi hírnek, miszerint holtan találtak egy férfit,
akivel egy huszonkettes kaliberű fegyverből leadott három lövés
végzett a keleti Kilencvenhetedik utcán. Az áldozat korábban két
évet ült fegyveres rablásért. Automata fegyverrel a zsebében
találták meg. Az újságok találgatásokba bocsátkoztak: Talán túl
rizikóssá vált az ámokfutó harminckettese, ezért lecserélte? De
ezeket a gyilkosságokat nem Paul követte el. Az emberek
csatlakoztak a mozgalomhoz.
Vajon eleget tettem már? Erről eszébe jutottak a
westernfilmekben látott cowboyok, akik csak arra vágynak, hogy
szögre akasszák a pisztolyukat.
Ugyan már! Ez nem holmi spagettiwestern, ahol az összes
rosszfiú meghal az utolsó képkockán. Ezek továbbra is kint
ólálkodnak.
És mindig így lesz. Képtelenség őket megállítani. De ez nem
kifogás arra, hogy feladja. A legfontosabb, az egyetlen, ami
számít, az a tudat, hogy sosem adod fel. Talán nincsenek
győztesek, csak túlélők. Talán végül ez is kifullad, mint egy
leégett, ócska gyertyacsonk. Talán az egész csak szolipszizmus,
és csakis Paulnak fontos. De attól még nem változik semmi.
Felhívta Jacket.
– Beszéltél ma velük?
– Igen. Semmi változás. Azt hiszem, meg kell tanulnunk
együtt élni a helyzettel, Paul.
– Igen, én is azt hiszem.
Miután letette a telefont, felvette a kifordíthatós kabátot és a
kesztyűt. Megérintette a zsebében lévő fegyvert, megnézte,
mennyi az idő – tíz perccel múlt éjjel tizenegy–, majd elhagyta a
lakást.
 21. FEJEZET

PAUL A CENTRAL PARK FÁI KÖZÜL végighordozta a tekintetét a

Száztizedik utcán sorakozó ócska üzleteken és lerobbant
bérházakon. Valószínűleg az épületek felét arra használják a
drogosok, hogy legyen hol belőniük magukat.
A hideg szél átfújt Paul kabátján. A válla közé szorította az
arcát, hogy védje, és elnézett Harlem felé. A jelzőlámpák
kereszttüzében időnként hullámokban áramlott a forgalom.
Paul az erdő szélén haladt a parkban. A magasabb épületek
fényei a lombkoronák teteje felett kísérték. Kilépett az Ötödik
sugárútra, a lámpánál északnak fordult, majd kelet felé tartott a
Száztizenegyedik utcán, átvágott a Madison Avenue-n, tovább a
sötét, kellemetlen szagú háztömb mentén a Park Avenue kővel
alátámasztott, megemelt sínjei jelentette akadályig. Olyan, minta
berlini fal, gondolta.
Északnak fordult, a gettó felé; a masszív vasúti fal jobb kéz
felől esett, a borongós, nyomorúságos bérlakások pedig bal
oldalon sorakoztak. Éjszaka még sosem járt ezen a környéken.
Eddig mindössze párszor haladt át rajta napközben, és akkor is
autóban vagy vonaton ülve. Ismeretlen város hangulatát
árasztotta, nem érződött, hogy New Yorkhoz tartozna. Alacsony,
zömök épületeket látott, a gyalogos és autós forgalom gyér volt.
Még részegeket sem látott a lépcsőn aludni – valószínűleg
tudták, hogy felérne egy öngyilkossággal.
A környék a Times Square szöges ellentéte volt, mégis
érződött a levegőben a megátalkodott gonoszság. A jeges szél
miatt a környék sötétebbnek tűnt. Időnként hópelyhek
szállingóztak a levegőben. Paul cipősarka visszhangot vert a
járdán és a macskaköveken, ő pedig azt képzelte, hogy utolsó
túlélőként kutatja egy kihalt, elhagyatott város utcáit.
Mozgásra lett figyelmes az egyik sarki négyemeletes bérház
tetején. Csoportba verődött emberek mozgó árnyai – hárman
vagy többen lehettek, nem tudta pontosan megmondani. Az
alakok folyton kiléptek az épület peremére, kihajoltak, és
elnéztek a város déli része felé. Pault a metróállomáson lévő
ingázókra emlékeztették, akik a peronról kihajolva figyelik az
alagútban közeledő szerelvény fényeit. Ekkor rájött, hogy mire
várnak az alakok: ugyanúgy a metróra.
Hallott erről a játékról. Aljas és veszélyes.
Közelebb osont a falhoz, a sűrű sötétségbe, és a sarok felé
ügetett, de megállt, mielőtt elérte. Távol maradt a lámpa
fénykörétől, figyelmét a T alakú kereszteződés mögött húzódó
tetőre irányította. A távolból a szerelvény dübörgését vélte
hallani, de talán csak a város morajlott.
Figyelte a tetőn lévő alakokat, és kezdte egyenként kivenni
őket. Tinédzser korú fiúk, legalább három, és időnként megjelent
egy lány is. Úgy tűnt, oda-vissza járkálnak a tető távolabbi részei
és a perem között, és Paul rájött, hogy azért, mert a talált
tárgyakat felhalmozzák a tető szélén.
Muníció.
A távolból elért hozzá egy orrhangú nevetés.
Ebből az alacsony szögből rettentő messzinek tűntek a fent
mozgó alakok, de valójában nagyjából huszonegy méter volt a
távolság, ha képzeletben derékszögű háromszögbe fogjuk az utca
szélességét és az épület magasságának felét. Paul a tekintetével
megrajzolta az átfogót.
Sose lőtt még ilyen távolról. Eszébe jutott, hogy állítólag nehéz
pontosan célozni meredeken felfelé. Körültekintően kell eljárnia.
Számításba kell vennie, hogy legalább négyen vannak. A
kabátja zsebében a tartalék töltények után kutatott, és
megszámolta őket az ujjaival – tíz darab. További öt a revolver
tárjában.
Nem pazarolhat el sokat: három lövés célpontonként, nem
több.
Közelebb araszolt a sarokhoz, és körbenézett. A kacskaringós
tűzlépcső a szemközti épület oldalához tapadt... Megfogant a
fejében egy ötlet, de aztán elvetette, mert túl kockázatos lett
volna. Megláthatják, ahogy átvág az utcán.
Aztán eszébe jutott valami más. Visszahúzódott a sötétbe, és
várt.

***
A szerelvény közeledett. Látta, hogy a három fiú tárgyakat
vesz a kezébe, és megvetik a lábukat a tető peremén körbefutó
alacsony korláton. A dübörgés erősödött, és amikor Paul
elfordította a fejét, meglátta a kőfal tetején tovasuhanó
szerelvény fényeit. A talaj megremegett alatta. A szerelvény egy
vonalba került vele, fejeket látott az ablakokban. A tekintete a
tetőre siklott, ahol a suhancok felemelték és hajigálni kezdték a
felhalmozott muníciót, téglákat, cementdarabokat – néhány
olyan nehéz volt, hogy a fiúk nagy erőlködve tudták csak
legurítani őket. A nagyobb tárgyak gyorsan elfogytak, aztán
téglák záporoztak dübörögve a tetőre és a szerelvény oldalára.
Paul szilánkokra törő üveg csörömpölését hallotta. Vajon
megsérült valaki az utasok közül?
Újabb ablak tört be. Egy tégla lepattant a vonat oldaláról, és
szétporladt az utca közepén. Most már a lány is beállt hajigálni.
Paul újfent megszámolta őket, és elégedetten állapította meg,
hogy csak négyen vannak.
Üvegcsörömpölés. Biztos volt benne, hogy kiabálást hallott az
utolsó kocsiból. Aztán a vonat tovatűnt, zakatolása a levegőben
lógott.
Paul visszanézett a tetőre, de a fiatalok eltűntek. Gyorsan a
közelebbi sarokhoz osont, és épp annyira dugta ki a fejét, hogy
lássa az utca túloldalán lévő tűzlépcsőt.
Lefelé szaladtak. Lépcsőfordulóról lépcsőfordulóra
ereszkedtek lejjebb a fémlépcsőn. Szívtelen nevetésük
hátborzongató volt.
Paul megvárta, míg az első alak elér az alsó fordulóig. A fiú a
rozsdás, nyikorgó létrába kapaszkodva kinyújtózott, és
lehuppant a járdára. Paul a gyér fényben a bal csuklója felett
bemérte a célpontot, és ahogy a fiú megfordult, hogy felkiáltson a
többieknek, határozottan és biztosan meghúzta a ravaszt, mire a
fegyver kis kattanással és hanggal elsült, a fiú feje pedig a
becsapódó lövedék hatására oldalra rándult.
A többiek látták, hogy elesik, de nem tudták az okát, ezért
meggyorsították lépteiket lefelé. Paul várt. Az idő neki dolgozott,
a suhancok nem tudták, hogy ott van.
Leértek, és körbeállták pórul járt társukat, mire Paul ismét
meghúzta a ravaszt, és látta, hogy leesik nekik a tantusz, amikor
az egyik társuk rongybabaként omlott a földre – azonnal meghalt
–, majd Paul második lövése ugyanannak a fiúnak a testébe
mart, végül kitépett egy darabot a stukkós falból. A harmadik fiú
meglepően gyorsan reagált a helyzetre, fedezékbe húzódott a
tűzlépcső alatt, a lány pedig egy ajtónyílásban keresett
menedéket. Paul hallotta, hogy a lány felkiált:
– Kapd el a rohadékot! – Mire a fiú Paul felé surrant
elképesztően gyorsan és halkan, halált hozva, a kését suhogtatva.
Egy vagy két golyóm maradt még? Paulon hirtelen rettegés
lett úrrá, és tudta, hogy kénytelen lesz várni. A fiúnak
közvetlenül lőtávolságon belül kell lennie, hogy Paul ne hibázzon.
A kölyök hátborzongató némasággal, a semmiből rontott
Paulnak, aki tisztán látta a tűzben égő, összeszűkült, harcra kész
szempárt, a vicsorító fogsort, a bicepszként feszülő, tág
orrlyukakat... Paul tüzelt, a süvítő ólomgolyó sötét lyukként
fúródott a fiú arcába, pontosan az egyik szeme alatt. A fiú
halálsikolyt hallatott, és Paulra vetette magát, aki a rátörő
pániktól megtántorodott, így a lesújtó kés megvágta a csuklóját.
A pisztoly a járdára esett, arrébb csúszott. Paul a falnak dőlt,
majdnem kétrét görnyedve szorongatta sajgó csuklóját. Izzadság
ütközött ki az arcán, kapkodva szedte a levegőt. A fiú
megfordult, Paul vállának dőlt, mire Paul ösztönös fürgeséggel a
fegyverre vetette magát, és még egyszer arcon lőtte a
nyögdécselő fiút.
Paul tudta, hogy a tár ezzel kiürült. Kivette a fegyverből az
üres tárat, és zsebre vágta, miközben szemével a szemben lévő
utcát pásztázta. A három fiú halott. De hová tűnt a lány?
A távolból futó léptek hangját hallotta, majd egy ajtó
csapódott, mire felszisszent.
Meglépett. Remegve újratöltötte a fegyvert. Gondolkozz!
A lány biztosan nem tudta pontosan kivenni az arcát, mert
nem lépett ki a fényre. Egyáltalán nem látta az arcát, ebben
biztos volt.
A töltényhüvelyek! Hogy mielőbb újratöltse a fegyvert,
hanyagul kiszórta őket, de azokon ujjlenyomatok vannak. Nem
viselte a kesztyűt az újratöltéskor. Lehajolt, és egyesével
felszedegette őket. Nehezen, de megtalálta az ötödiket is, a járda
egyik repedésébe szorulva, majd amikor mind az öt a zsebében
volt, megnézte a fiút, aki késsel támadt rá. Vér szivárgott belőle
a járdára. Ez túl közel jött hozzá, látta Paul arcát. Nem maradhat
életben. Paul fejbe lőtte.
Még ha a tűzlépcső alatt fekvő másik kettő túl is élte, nem
látták őt. Ideje eltűnni innen. Mi van, ha a lány értesítette a
rendőrséget?
Elfordult a halott fiútól, és az erőszaktól kiüresedve dél felé
vette az irányt.
Az épülettömb felénél járt, amikor visszanézett, és meglátta
az ott álló rendőrt.

***
A rendőr dermedten állt a lámpa fénykörében, a feje állásából
egyértelmű volt, hogy látta Pault. Paul megmerevedett, a
fegyver ernyedten lógott a kezében. Tudta, hogy a zsaru
pontosan tisztában van vele, kicsoda ő. Várta, hogy a rendőr
megszólaljon, hogy előhúzza a fegyverét. Meg sem fordult a
fejében, hogy lelője a zsarut, habár a fegyver a kezében volt.
Nem lövöldözünk rendőrökre, ez az egész nem erről szól.
A rendőr a fénykörben állva a sapkájáért nyúlt, levette, és a
jobb kezébe fogta. Aztán lassan hátat fordított, és csak állt ott
mozdulatlanul.
Beletelt egy kis időbe, mire Paul megértette a rendőr
szándékát. A szíve őrült dobolásba kezdett, ahogy délnek tartott
az utcasarok felé. Hátrapillantott, de a rendőr továbbra sem
moccant. Miután átbújt a felüljáró alatt, a fal elválasztotta őt a
rendőrtől. Kiment a Harmadik sugárútra, és elgyalogolt
Manhattan déli csücskébe, ahol fogott egy taxit, ami hazavitte.

– VÉGE –
Kontier László fordítása