Írta: Diana Gabaldon

A m ű eredeti cím e: Drum s of Autum n (Outlander – Book 4 )

A m űv et eredetileg kiadta: Delta Books, a div ision of Random House, Inc.
Copy right © 1 9 9 7 by Diana Gabaldon

Fordította: Farkas János

A szöv eget gondozta: Balogh Eszter

A borítót terv ezte: Zsibrita László

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN 2 06 1 -9 3 3 2
ISBN 9 7 8 9 6 3 3 9 9 7 6 3 5

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Deák Dóri, Széli Katalin
Ny om ta és kötötte a Kinizsi Ny om da Kft., Debrecen
Felelős v ezető: Bördős János ügy v ezető igazgató
Ez a könyv, mint kiderült, sok szálon kötődik az apákhoz,
így hát ajánlom apámnak, Tony Gabaldonnak,
aki szintén szokott történeteket mesélni.
2. KÖTET
NYOLCADIK RÉSZ

BEAUCOUP
 30
Köddé válva

Oxford, 1971. április

– Nem – mondta határozottan Roger, azzal a telefont a füléhez

nyomva megfordult, hogy kitekintsen az ablakon a csuromvizes
égboltra. – Semmi esély rá. Skóciában leszek jövő héten, már
mondtam neked.
– Ugyan már, Rog! – hízelgett a dékán. – Ez pont neked való,
és nem ütközne a terveiddel olyan nagyon. Egy hónap múlva
ilyenkor már a felföldiek nyomába eredhetsz. És te magad
mondtad, hogy a barrrátnőd csak júliusban érkezik.
Roger összeszorította a fogait a dékán tettetett skót
akcentusának hallatán, és újra visszautasításra nyitotta a száját,
de nem volt elég gyors.
– Ráadásul amerikaiak, Rog, és te olyan jól bánsz az
amerrrikaiakkal, főleg ami a lányokat illeti – tette hozzá
kuncogva.
– Edwina, értsd meg! – válaszolt türelmet erőltetve magára.
– Elintéznivalóim vannak a szünidőben, és amerikai turisták
terelgetése egyik londoni múzeumból a másikba nem tartozik
ezek közé.
– Persze hogy nem – biztosította a nő. – Fizetett
alkalmazottaink vannak a turistás feladatokra. Neked csak
magával a konferenciával kellene törődnöd.
– Igen, de…
– Pénz, Rog – búgta a nő a kagylóba, előhúzva titkos
fegyverét. – Mondom, hogy amerikaiak, tudod, hogy ez mit
jelent. – Jelentőségteljesen elhallgatott, hogy Roger
átgondolhassa az amerikai tudósok konferenciájának vezetéséért
járó tiszteletdíjat, miután a hivatalos itteni vezetőjük
megbetegedett. A megszokott fizetéséhez képest ez csillagászati
összeg volt.
– Ahh… – Roger érezte, ahogy elgyöngül.
– Hallottam, hogy hamarosan házasodni szeretnél, Rog. A
honoráriumból kijönne egy-két extra haggis az esküvőre, nem
gondolod?
– Mondta már neked valaki, hogy milyen tapintatos vagy,
Edwina?
– Soha – kuncogott a nő, majd igazgatómódba váltott. –
Helyes! Akkor hétfőn találkozunk az egyeztető értekezleten! –
mondta, és letette a kagylót.
Roger ellenállt az értelmetlen kísértésnek, hogy lecsapja a
kagylót, és visszaakasztotta inkább a kallantyúra a készüléket.
Talán nem is olyan rossz ez, gondolta zordan. A pénz nem
igazán érdekelte, ha teljesen őszinte volt magához, de a
konferencia vezetése talán eltereli a gondolatait a dolgokról.
Felkapta a telefon mellett fekvő összegyűrt levelet, és
kisimította. Szemével a bocsánatkérő sorokat pásztázta anélkül,
hogy igazán elolvasta volna őket.
Annyira sajnálom, szólt a levél. Ez egy különleges meghívás
egy Sri Lanka-i mérnöki konferenciára (Istenem, minden
amerikai konferenciára megy a nyáron?), értékes kapcsolatok,
állásinterjúk (Állásinterjúk?A krisztusát, tudtam, hogy sosem
fog visszajönni!), nem hagyhatom ki, iszonyúan sajnálom.
Szeptemberben találkozunk. Írok majd. Szeretettel.
– Na persze – mondta –, szeretettel.
Újra gombóccá gyűrte a lapot, és az öltözőszekrénybe dobta.
A galacsin megpattant az ezüst képkeret szélén, és leesett a
földre.
– Nyíltan megmondhattad volna – fakadt ki hangosan. –
Találtál valaki mást. Akkor igazad volt, ugye? Te bölcs voltál, én
meg bolond. Nem tudtál volna őszinte lenni, te kis hazug szuka?
Megpróbálta jól kidühöngeni magát, hogy kitöltse valahogy a
gyomra mélyén lévő űrt, de nem segített.
Megfogta az ezüstkeretes fényképet, darabokra akarta zúzni,
de a szívéhez is akarta szorítani. Végül aztán csak állt, és nézte
sokáig, majd gyengéden lefordította a képet.
– Igazán sajnálom – mondta. – Igen, én is.

1971. május

A dobozok a portásfülkénél várták, amikor visszaért a főiskolára

a konferencia utolsó napján, kimelegedve, fáradtan és teljesen
torkig az amerikaiakkal. Öt doboz: termetes farekeszek, tele a
nemzetközi szállítást jelző színes matricákkal.
– Mi ez? – Roger egyik kezével a sofőr szállítólevelével
zsonglőrködött, míg a másikkal borravaló után turkált a
zsebében.
– Én ugyan nem tudom. – A férfi űzöttnek tűnt, és izzadt volt
az udvaron és a portán keresztül megtett útjától. Az utolsó
rekeszt egy csattanás kíséretében tette a halom tetejére. – Mind
a magáé, pajtás.
Roger kísérletképpen megtaszította a legfelső ládát. Ha nem
könyvek, akkor bizonyára ólom volt benne. A mozdulat
láthatóvá tette az alsó ládára ragasztott boríték szélét. Némi
nehézséggel kiszabadította és feltépte.
Egyszer azt mesélted, apád szerint mindenkinek szüksége
van egy történetre, állt az üzenetben. Ez itt az enyém. Tartsd a
tiéd mellett! Nem volt se megszólítás, se lezárás. Egyetlen betű
csupán. Egy „B” – lendületes, szögletes kézírással.
Egy pillanatig csak bámulta, majd összehajtotta a levelet, és az
ingzsebébe tette. Óvatosan leguggolt, megragadta a felső ládát,
és felemelte. A krisztusát, legalább hat fontot nyomott.
Verejtékezve ledobta a nappali padlójára, majd átment a
parányi hálószobába, ahol átkutatta a fiókot. Egy csavarhúzóval
és egy üveg sörrel felszerelkezve tért vissza, hogy a ládával
foglalkozzon. Megpróbálta elfojtani feltörő izgatottságát, de nem
ment. Tartsd a tiéd mellett! Elküldené egy lány a
cókmókjainak felét egy srácnak, akivel szakítani akar?
– Történet, mi? – motyogta. – Múzeumi darab, a
csomagolásodból ítélve. – A láda tartalma duplán be volt
dobozolva, közte egy réteg faforgáccsal kitömve. Amikor eljutott
a belső dobozig, egy halom rejtélyes, újságpapírral becsomagolt
köteg és kisebb doboz került elő.
Felkapott egy kemény cipősdobozt, és belepillantott. Régi,
cakkos szélű fényképek és újabbak, fényesebbek és színesebbek.
Kikandikált egy nagyobb méretű portré széle, úgyhogy Roger
előhúzta a többi közül.
Claire Randall volt az, ahogy ő is emlékezett rá:
borostyánszínű szeme melegen ragyogott selymesen barna
göndör fürtjei alatt, finom, telt ajka halvány mosolyra húzódott.
Visszadobta a képet a dobozba. Úgy érezte magát, mint egy
gyilkos.
A halom újságpapírból egy rongybaba került elő, festett arca
oly megkopott, hogy csupán egyik merev pillantású gombszeme
volt kivehető. Ruhácskája szakadt volt és foltos, de gondosan
mosott és megjavított.
A következő halom cafatos Miki egér kalapot rejtett, hetyke
fülei között még mindig ott díszelgett a rózsaszín habszivacs
masni. Egy olcsó zenedoboz, ami az Over the Rainbow-t
játszotta, ha felnyitották. Egy foltokban megkopott szőrű,
kitömött játék kutya, egy kopott, M-es méretű piros férfi
melegítőfelső, ami akár Briannára is jó lett volna, de Roger
valahogy tudta, hogy Franké volt. Egy rongyos, steppelt,
gesztenyebarna pongyola. Ösztönösen az orrához szorította.
Claire. Az illat – bódító pézsma meg valamiféle zöld levelek –
élénken idézte meg előtte a nőt, és remegve ejtette ki kezéből a
ruhadarabot.
A jelentéktelen apróságok alatt igazi kincs rejlett. A láda súlya
szinte kizárólag a három tekintélyes lapos doboznak volt
köszönhető, melyek mindegyikében szürke, patinavédő szövetbe
csomagolt ezüst étkészlet volt. Mindegyik dobozban lapult egy-
egy gépelt cetli a készletek eredetéről és történetéről.
Egy francia arany és ezüst étkészlet, kötélmintás szegéllyel,
készítői védjegye: DG. William S. Randall gyűjteményéből, 1842.
Egy III. György korabeli minta Edward K. Randall 1776-os
gyűjteményéből. Pelyva mintázatú, Charles Boyton munkája,
Quentin Lambert Beauchamp szerzeménye 1903-ból, aki
nászajándék gyanánt adta Frank Randallnak és Claire
Beauchamp-nak. A családi ezüst.
Roger növekvő értetlenséggel folytatta a használati és
dísztárgyak óvatos feltárását, melyek Brianna Randall történetét
hordozták. Történet. Jesszus, miért így nevezi ezt Brianna?
A töprengést aggodalom váltotta fel, és egy új gondolattól
vezérelve felkapta a láda tetejét, hogy ismét ellenőrizze a címet.
Oxford. Igen, valóban ide szánta őket. De miért ide, ha tudta,
vagy legalábbis hihette, hogy ő Skóciában lesz egész nyáron? Ott
lett volna, ha nincs ez a hirtelen jött konferencia, amiről a
lánynak nem is szólt.
Az utolsó sarokban egy kicsi, de tekintélyes súlyú
ékszerdoboz lapult, számos gyönyörű brossal és egy pár
fülbevalóval. A kvarckitűző is, amit ő adott a születésnapjára,
benne volt. Nyakláncok és egyéb ékszerek. Két dolog azonban
hiányzott.
Az ezüst karkötő, amit tőle kapott, és a nagymamája
gyöngysora.
– Atyaúristen! – A csillogó haszontalanságokat az
ágytakaróra szórva újra sorra vette a tárgyakat. Sehol egy
gyöngy. Az aranymedálos skót barokk gyöngysor pedig végképp
sehol.
Nem viselhette őket, főleg nem egy Sri Lanka-i műszaki
konferencián. Azok családi ékszerek, nem csupán kiegészítők.
Ritkán hordta őket, mert a kapcsolatot jelképezték a…
– Az nem lehet! – tört ki belőle. – Istenem, mondd, hogy nem
tettél ilyet! – Az ágyra dobta az ékszeres dobozt, és leviharzott a
lépcsőn a hallba.
Egy örökkévalóságba tellett a nemzetközi kezelőt elérnie, és
még tovább tartott a távoli elektromos búgás és recsegés után
kapcsolni, és a halk csörgésre várni. Egy csörgés, majd kettő,
majd egy kattanás, és a szíve megdobbant. Otthon van!
– Sajnáljuk – szólt egy kellemes, személytelen női hang. -A
hívott szám nem elérhető vagy már nincs használatban.

Istenem, ugye nem tett ilyet? Vagy mégis? De igen, megtette ez

a kis hülye! Hol a pokolban van?
Ujjaival fáradhatatlanul dobolt a combján, míg a nemzetközi
kapcsolás kattogott és búgott, és a kórházi telefonközpontok és
alkalmazottak végtelen ostobaságait hallgatta. Aztán végre-
valahára egy ismerős, mélyen zengő hangot hallott.
– Joseph Abernathy.
– Dr. Abernathy, Roger Wakefield vagyok. Tudja, hol van
Brianna? – faggatta minden bevezetés nélkül.
A mély hang a meglepetéstől egy kicsit magasabban válaszolt.
– Magával, nem?
Rogert kirázta a hideg, és erősebben szorította a kagylót,
mintha ezzel kierőszakolhatta volna a kedvező választ a
másikból.
– Nem, nincs velem – felelte nyugalmat erőltetve magára. –
Úgy volt, hogy csak az ősszel jön, miután megszerezte a
diplomáját, és részt vett valami konferencián.
– Nem, itt valami tévedés lesz. Április végén befejezte a
kurzust… el is vittem vacsorázni, ünneplés gyanánt… és azt
mondta, hogy haladéktalanul indul Skóciába. Várjunk csak, hadd
gondolkozzak… igen, így volt. Lenny fiam vitte ki a reptérre… de
mikor is? Igen, kedden… 27-én. Azt akarja mondani, hogy nem
ért oda? – Dr. Abernathy hangja magasba szökött a
nyugtalanságtól.
– Nem tudom, hogy ideért-e, vagy sem. – Roger ökölbe
szorította szabad kezét, majd erőt vett magán, és vett egy mély
levegőt. – Nem szólt, hogy jön. Nem tudja, melyik járatra szállt?
Londonba vagy Edinburghba tartott? – Talán meg akarta lepni
a váratlan érkezésével. Meglepődött, az igaz, de gyanította, hogy
Briannának nem ez volt a szándéka.
Emberrablásról, testi sértésről és az IRA által elkövetett
bombamerényletekről szóló rémképek ötlöttek fel benne.
Gyakorlatilag akármi megtörténhetett egy nagyvárosban
egyedül utazó nővel, és ezek közül bármi jobb lett volna, mint
amiről az ösztöne súgta, hogy valójában történt. Átkozott
nőszemély!
– Invernessbe ment – mondta dr. Abernathy a kagylón át. –
Bostonból Edinburghba, majd vonattal Invernessbe.
– Ó, jézusom! – átkozódott és egyúttal imádkozott is Roger.
Ha kedden indult Bostonból, akkor valószínűleg csütörtökön
érkezett Invernessbe, és pénteken április harmincadik napja
volt… a májusi napforduló, a beltane ünnepe, amikor a vén
Skócia hegytetői a megtisztulás és a termékenység lángjaitól
égnek. Amikor – ha igaz – Craigh na Dun tündérdombjának
ajtajai a legszélesebbre tárulnak.
Abernathy hangja türelmetlenül harsogott a fülébe. Roger
figyelmét újra a férfira irányította.
– Nem – válaszolta Abernathynek. – Én még mindig
Oxfordban vagyok. Fogalmam sem volt.
A kettőjük közti üres tér izzott, és a csend iszonyattal telt
meg. Meg kellett, hogy kérdezze. Újabb levegőt vett – láthatóan
egyik levegőt vette a másik után, tudatosan odafigyelve –, majd
átvette a kagylót a másik kezébe, és beletörölte a nadrágjába
elgémberedett, izzadt tenyerét.
– Dr. Abernathy – kérdezte óvatosan –, elképzelhető, hogy
Brianna az anyjához ment? Claire-hez? Mondja, tudja, hogy ő hol
van?
– Ööö… nem. – Abernathy válasza lassan, óvatos
vonakodással érkezett. – Sajnos nem tudom. Nem egészen.
Nem egészen. Remek válasz. Roger végigsimított az arcán, és
megdörzsölte borostás állát.
– Hadd kérdezzek valami mást – folytatta óvatosan. –
Hallotta valaha a Jamie Fraser nevet?
A vonal elnémult, aztán egy mély sóhaj hangzott fel a másik
végéből. – Jézus Krisztus a pirítóson! – kiáltott fel dr.
Abernathy. – Megtette!

Maga nem ezt tenné?

Ezt mondta neki Joe Abernathy hosszú beszélgetésük
végeztével, és a kérdés ott játszott a gondolataiban, ahogy észak
felé vezetett, mit sem törődve az esőben elmosódva elsuhanó
jelzőtáblákkal.
Maga nem ezt tenné?
– Én ezt tenném – mondta Abernathy. – Ha nem ismerné az
apját, ha sosem találkozott volna vele, és egyszer csak
megtudná, hogy hol van, nem akarna találkozni vele, és
megtudni, milyen ember? Én magam is kíváncsi volnék.
– Maga ezt nem érti – válaszolta Roger, és a homlokát
dörzsölte elkeseredetten. – Ez nem ugyanaz, mint mikor örökbe
fogadnak valakit, aki aztán kinyomozza az igazi apja nevét, és
becsönget hozzá.
– Számomra pontosan ugyanannak tűnik. – A mély hang
nyugodt volt. – Breet tényleg örökbe fogadták, nem?
Szerintem már hamarabb megtette volna, ha nem érezte volna
úgy, hogy ezzel elárulja Franket.
Roger a fejét rázta, megfeledkezve arról, hogy Abernathy
nem láthatja.
– Nem erről van szó… A becsöngetés része nem stimmel.
Azzal, hogy… az átjáró… Hogy jut át rajta? Nézze, beszélt
magának valaha arról Claire, hogy…
– Igen, beszélt – vágott közbe Abernathy. A hangja zavart
tükrözött. – Igen, mondta, hogy nem egészen olyan, mintha egy
forgóajtót használna az ember.
– Az enyhe kifejezés. – Már a Craigh na Dunon álló kőkör
gondolatától is elborzadt.
– Az nem kifejezés… Maga tudja, milyen? – A távoli hang
kíváncsiságot tükrözött.
– Igen, a fene essen belé! Tudom! – Roger lassan mély
levegőt vett, – Bocsánat, nézze, ez nem… Nem tudom
elmagyarázni, kétlem, hogy bárki is képes lenne erre. A
köveket… természetesen nem mindenki hallja. De Claire
hallotta, és Brianna is… És én is hallom őket, és számunkra…

Claire a samhain ősi tűzünnepe alatt, november első napján

lépett át Craigh na Dun kövein, két és fél évvel ezelőtt. Roger
reszketett, de nem a hidegtől. Felállt a szőr a hátán,
valahányszor ez eszébe jutott.
– Tehát nem mindenki léphet át… de maga igen. – Abernathy
hangja kíváncsiságot és talán irigységet tükrözött.
– Nem tudom. – Roger a hajába túrt, szemei égtek, mintha
egész éjjel talpon lett volna. – Talán. Az a helyzet… – folytatta
lassan, hogy a hangja remegését és a félelmét is kordában tartsa.
– Az a helyzet… még ha Brianna be is lépett, képtelenség lenne
megmondani, hogy kilépett-e, és ha igen, hol.
– Értem. – Az amerikai hang elvesztette könnyedségét. – És
akkor Claire-ről sem lehet tudni, hogy sikerült-e neki, igaz?
 Roger a fejét rázta, olyan tisztán látva maga előtt a doktort,
hogy megint elfelejtette, hogy az nem láthatta őt. Dr. Abernathy
közepes testalkatú, zömök, fekete férfi volt, és aranykeretes
szemüveget viselt, de mindezt olyan tekintélyt parancsoló
kisugárzással, hogy puszta jelenlétével magabiztosságot és
nyugalmat árasztott. Roger meglepődve tapasztalta, hogy a férfi
jelenléte a telefonvonalon keresztül is érezhető – de Roger
mélyen hálás volt ezért.
– Nem – mondta hangosan. Egyelőre ennyiben hagyja. Nem
fog most mindent elmagyarázni egy majdnem idegennek a
telefonban. – Claire egy nő, annak idején nem vert nagy port,
ami egy nővel történt, hacsak nem tett valami látványosat, mint
például, ha máglyán égették el boszorkányságért, vagy ha
felakasztották gyilkosságért. Vagy ha meggyilkolták.
– Haha – mondta Abernathy, de nem nevetett. – De legalább
egyszer megcsinálta. Elment… és vissza is jött.
– Igen, visszajött. – Roger maga is megpróbált vigaszt találni
ebben, de túl sok másik lehetőség ötlött akaratán kívül is az
eszébe. – De nem tudjuk, hogy Brianna addig ment-e vissza,
vagy régebbre. És ha túl is élte a köveket, és a jó korba jutott,
van fogalma róla, milyen veszélyes volt az élet a 18.
században?
– Nem – válaszolta Abernathy szárazon. – De feltételezem,
hogy magának igen, és úgy tűnik, Claire is elboldogult.
– Túlélte – egyezett bele Roger. – Jó kis üdülőhelyreklám,
ugye? Ha szerencséje van, élve visszatér! Egyszer
legalábbis.
Abernathy ezen tényleg nevetett, de ideges volt a hangja.
Köhintett, majd megköszörülte a torkát.
– Igen, nos, a lényeg az, hogy Bree elment valahová, és azt
hiszem, magának van igaza abban, hogy hová. Úgy értem, ha
rajtam állt volna a dolog, én is ezt tettem volna. Maga nem ezt
tenné?
Maga nem ezt tenné? Roger kihajtott balra, és megelőzött
egy teherautót, ami a sűrűsödő ködben cammogott.
Én is ezt tettem volna. Abernathy magabiztos hangja ott
csengett a fülében.
INVERNESS 30, állt a táblán, és ő hirtelen jobbra rántotta a
kicsi Mini Morrist, és megfarolt a nedves úton. Az eső dobolt az
aszfalton, elég erősen ahhoz, hogy ködfátyolba borítsa az út
füves szegélyét.
Maga nem ezt tenné? Roger megérintette az inge
mellzsebét, ahol Brianna fényképe lapult mereven a szíve fölött.
Ujjaival kitapintotta anyja kerek, kemény medálját, amit az
utolsó pillanatban kapott fel kabala gyanánt.
– De. Talán ezt tenném – motyogta az eső csapkodta
szélvédőre hunyorítva. – De szóltam volna neked, hogy mire
készülök. Az isten szerelmére, te nő, miért nem mondtad el
nekem?
 31
Visszatérés Invernessbe

Az előszobában ott lengett a bútorápoló, a padlófényező, a friss

festék és a légfrissítők torokkaparó felhője. Azonban Fiona
háztartási mániájának eme szagos bizonyítékai sem tudták
elnyomni a konyhából terjengő ínycsiklandó illatokat.
– Pukkadj meg, Tom Wolfe! – morogta Roger, ahogy
beleszippantott a levegőbe, és ledobta a csomagjait. A valamikori
öreg parókia ugyan új vezetés alatt volt, de még a panzióvá való
átalakítással sem tudták megváltoztatni jellegzetes
tulajdonságait.
Fiona és Ernie – kevésbé – lelkes fogadtatása után Roger
elfoglalta régi szobáját az emeleten, és azonnal nekilátott a
nyomozásnak. Nem volt túl bonyolult: még a felföldiek szokásos
kíváncsiságával nem számolva is feltűnést keltene egy magas nő
derékig érő, vörös hajjal.
Invernessbe jött, Edinburghból, ezt már biztosan tudta.
Látták is az állomáson. Azt is tudta, hogy a magas, vörös hajú nő
taxit fogott, és kivitette magát a vidékre a sofőrrel. A sofőr nem
volt benne biztos, merre is tartottak, csak abban, hogy egyszer
csak a nő azt mondta: „ez az, megérkeztünk, tegyen itt ki,
kérem”.
– Azt mondta, a barátaival megy túrázni a lápvidékre –
folytatta a sofőr a vállát vonogatva. – Tényleg volt a vállán egy
tarisznya, és gyalogláshoz is volt öltözve. Átkozottul nedves volt
az idő túrázáshoz, de tudja, milyen bolondok az amerikai
turisták.
Nos, azt tudta, hogy ez az egy mennyire bolond. Átkozott
legyen az ostoba feje és a pokoli makacssága! Ha úgy érezte, ezt
kell tennie, az ördögbe is, miért nem szólt neki? Mert nem
akarta, hogy tudj róla, pajti – gondolta komoran, és nem akart
arra gondolni, hogy miért nem.
 Eljutott idáig, és csak egy módon követhette őt tovább.
Claire úgy gondolta, hogy bármi volt is ez a kapu, az ősi nap-
és tűzünnepek alatt tárult a legszélesebbre. Úgy tűnt, nála
működött a dolog, hisz először május elsején, beltane alatt,
másodjára pedig novemberben, samhain idején lépett át.
Brianna nyilván az anyja nyomdokait követve ment most
beltane alatt.
Nos, ő bizony nem fog várni novemberig! Isten tudja, mi
történhet vele az elkövetkezendő öt hónap alatt! Beltane és
samhain tűzünnepek voltak, valóban, mindazonáltal a kettő
között akad még egy napfesztivál.
Szent Iván-éj, a nyári napegyenlőség, ez lesz a következő,
négy hét múlva, június huszadikán. Roger a fogait csikorgatta a
várakozás gondolatától. Ösztöneit követve azonnal ment
volna, mit sem törődve a veszéllyel, de azzal nem segített volna
Briannának, ha lovagiasan utánarohan, és megöleti magát. Nem
voltak illúziói a kőkört illetően azok után, amit látott és hallott.
Szép csendesen megtett minden előkészületet, amit csak
tudott. Esténként pedig, mikor a folyó felől benyomult a köd,
Fionával dámázott, hogy elterelje a gondolatait, vagy Ernie-vel a
helyi kocsmába ment, és ha semmi egyéb nem maradt, nekiesett
a többtucatnyi doboznak, ami még mindig az öreg garázsban
hevert.
A garázsnak volt valami baljós kisugárzása, a dobozok ugyanis
úgy sokasodtak, mint a kenyér és a hal a Bibliában.
Valahányszor kinyitotta az ajtót, több volt belőlük. Mire befejezi
apja holmijának a szortírozását, őt magát is hordágyon kell majd
kivinni, gondolta. Az unalmas feladat mégis Isten áldása volt
most. Monotonsága eléggé eltompította az agyát ahhoz, hogy ne
készítse ki a várakozás. Voltak éjszakák, amikor még aludni is
tudott.

– Van egy kép az asztalodon – mondta Fiona, de közben

tekintetét a mosogatásra váró edényekre szegezte.
– Van egy csomó. – Roger óvatosan kortyolt egyet a friss és
forró, de mégsem égető teából. Hogy tudott ilyet főzni? –
Melyiket szeretnéd? Tudom, hogy van egypár a nagymamádról,
a tiéd, ha szeretnéd őket, de egyet azért szeretnék megtartani.
Erre már Fiona is felnézett, kicsit riadtan.
– Ó, a mamiról? Apánk biztosan szeretné megnézni azokat, de
én a nagyra gondoltam.
– A nagyra? – Roger próbált rájönni, melyik képre gondolhat
a lány. Legtöbbjük a tiszteletes réges-régi Brownie-jával készült
fekete-fehér pillanatkép volt, illetve volt néhány nagyobb,
stúdióban készült kép is, egy a szüleiről, egy meg a tiszteletes
nagymamájáról a századik születésnapján, amin úgy nézett ki,
mint egy gyászruhás pterodaktilusz. Fiona biztosan nem ezekre
gondolt.
– Arról a nőről, aki megölte a férjét, majd eltűnt. – Fiona
összeszorította az ajkait.
– A nő, aki… ó. – Roger nagyot kortyolt a teából. – Gillian
Edgarsra gondolsz?
– Rá! – erősködött Fiona. – Miért van róla fényképed?
Roger letette a bögrét, és kényelmesen felvette az újságot,
azon gondolkozva, mit feleljen.
– Ó… kaptam valakitől.
– Kitől?
Fiona általában is állhatatos volt, de csak ritkán volt ennyire
szókimondó. Mi bánthatta ennyire?
– Mrs. Randalltól, azaz… dr. Randalltól. Miért?
Fiona nem válaszolt, csak összeszorította az ajkait. Roger
mostanra elvesztette minden érdeklődését az újság iránt, és
inkább óvatosan letette.
– Ismerted? – kérdezte Roger. – Ismerted Gillian Edgarst?
Fiona nem nézett rá, hanem a teáskanna-melegítővel játszott,
miközben válaszolt.
– Voltál fenn Craigh na Dun köveinél. Joycie mondta, hogy
Albert látott lefelé ereszkedni csütörtökön, útban vissza
Drumnadrochitból.
– Igen, ott jártam. Az még nem bűn, ugye? – Megpróbált
viccet csinálni a dologból, de nem hatott Fionára.
– Bizarr az a hely. Minden kőkör az, és ne mondd nekem,
hogy a kilátást mentél csodálni!
– Eszemben sincs ezt mondani.
Roger hátradőlt a székben, és felnézett a nőre. Fiona sötét,
göndör haja az égnek állt, szokása volt beletúrni, amikor feszült
volt, és most láthatóan az volt.
– Ismered őt. Tényleg, Claire mondta, hogy találkoztatok. –
Mondta Roger. A Gillian Edgars nevének említése nyomán
felizzott kíváncsi szikra most az izgalom teljes lángjával égett
benne.
– Nem ismerem, hogyan is ismerhetném? Már halott. – Fiona
felvette az üres tojáshéjat, és a leszakadt héjdarabokra meredt.
– Nem igaz?
Roger kinyújtotta a kezét, megfogta Fiona karját, és
megállította.
– Valóban?
– Mindenki így tudja. A rendőrség semmi nyomát nem találta.
– A rendőrség rennősségnek hangzott Fiona lágy felföldi
akcentusával.
– Talán nem jó helyen keresték.
Fiona pirospozsgás, világos arcából kiszaladt az összes vér.
Roger még erősebben fogta, pedig Fiona nem próbált elhúzódni
tőle. Tudta, a fenébe is, Fiona tudta! De mit tudott pontosan?
– Fiona, kérlek, mondd meg, mit tudsz pontosan Gillian
Edgarsról és a kövekről!
A szavak hallatán a nő elhúzódott tőle, de nem ment el, csak
állt ott, és úgy forgatta a tojáshéjat a kezében, mint egy miniatűr
homokórát. Roger felállt, mire a nő félénken visszahúzódott, és
félve pillantott fel rá.
– Akkor kössünk alkut – mondta Roger nyugalmat erőltetve
a hangjába, nehogy még jobban megijessze Fionát. – Te
elmondod, amit tudsz, én pedig elmondom, miért adta nekem dr.
Randall azt a képet, és hogy miért voltam fent a hegyen.
– Gondolkoznom kell. – Fiona gyorsan lehajolt, és felvette a
piszkos evőeszközökkel teli tálcát, aztán kiviharzott az ajtón,
mielőtt Roger megpróbálhatta volna megállítani.
Roger lassan visszaült. A reggeli jó volt, Fiona remekül főzött,
de most mintha nehéz és emészthetetlen kavicsok ülepedtek
volna le a gyomrában.
Nem kéne így nyomulnia, gondolta. Az csak csalódáshoz vezet.
Végül is mit tudhat Fiona? Mégis, a magát Gilliannek, majd
Geillisnek hívó nő említése elég volt ahhoz, hogy felkeltse Roger
figyelmét.
Felkapta az addig mellőzött teát, és belekortyolt anélkül, hogy
igazán érezte volna az ízeket. Mi lenne, ha tartaná magát az
alkuhoz, és elmondana neki mindent? Nemcsak Claire Randallról
és Gillianről, hanem magáról és Briannáról is.
Brianna gondolatára mintha egy kő zuhant volna a szíve
bugyrai közé, és a félelem hullámait keltette volna. Halott. Ezt
mondta Fiona Gillianről. Nem igaz?
Valóban? Kérdezett ő vissza, miközben a nő zöld szemének
és forró lángoktól ölelt hajának képe lebegett élénken a szeme
előtt, ahogy arra készült, hogy átlépjen az idők kapuján. Nem,
nem halt meg.
Akkor legalábbis nem, mert Claire találkozott vele. Tényleg
találkozott volna vele? Korábban? Később? Nem halt meg, de
halott volt? Mostanra biztos annak kell lennie, ugyanakkor… A
fene ebbe a tekervényes dologba! Hát hogyan is tudná tisztán
átlátni ezt?
Túl nyugtalan volt ahhoz, hogy egy helyben maradjon, így
felkelt, és kisétált a folyosóra. Megtorpant a konyha ajtajában.
Fiona a mosogatónál állt, és kibámult az ablakon. Meghallotta a
lépteit, és kezében egy még száraz törlőkendővel feléje fordult.
Az arca kipirult volt, de elszánt.
– Nem lenne szabad elmondanom, de el akarom. Muszáj. –
Vett egy mély levegőt, és megfeszítette arcizmait, amitől olyan
benyomást keltett, mint egy oroszlánnal szembenéző
palotapincsi. – Bree anyukája… Az a kedves dr. Randall… Ő
kérdezgetett a nagymamámról. Tudta, hogy a mamám egy…
egy… táncos volt.
– Táncos? Úgy érted, hogy a köveknél? – Roger kissé
megdöbbent ezen. Claire mondta, amikor megismerkedtek, de ő
mindig kételkedett abban, hogy a visszafogott Mrs. Graham
valóban misztikus szertartásokban vett volna részt májusi
hajnalokon a zöld hegyoldalon.
Fiona lassan kifújta a levegőt.
– Szóval tudsz róla? Gondoltam.
– Nem, nem tudtam mást, csak amennyit dr. Randall, Claire
mondott. A férjével láttak asszonyokat táncolni a köveknél
beltane hajnalán, és a mamád is köztük volt.
 Fiona a fejét rázta.
– Nem, nem csak egy volt a sok közül. Ő volt a hívó.
Roger belépett a konyhába, és kivette Fiona kezéből a
konyharuhát.
– Gyere, ülj le – kérte, ahogy az asztalhoz kísérte a lányt –, és
mondd el, mit jelent, ha valaki hívó!
– Ő kelti fel a napot – ült le ellenkezés nélkül Fiona. Roger
látta, hogy eldöntötte, mindent elmond neki. – Az egyik ősi
nyelven írták, mármint a nap dalát, a szavak némelyike hasonlít
a gaelre, de nem mind. Először táncolunk, majd a hívó szembeáll
a hasított kővel és… Igazából nem énekel, de nem is olyan,
mintha csak beszélne, inkább olyan, mint a lelkész a
templomban. Pontban akkor kell elkezdenie, amikor az első
fénysugarak megjelennek a tenger fölött, hogy pontosan akkorra
fejezze be, mire a nap átsüt a kövön.
– Emlékszel bármelyik szóra is? – Rogerben feléledt a tudós,
amint a kíváncsiság áthatolt a zavarodottságon.
Fiona külsőre nem igazán hasonlított a nagymamájára, de
most olyan pillantást vetett rá, amitől Rogernek hirtelen Mrs.
Graham egyenessége jutott eszébe.
– Az összeset tudom – mondta. – Most én vagyok a hívó.
Roger észrevette, hogy tátva maradt a szája, és becsukta.
Fiona a kekszesdobozért nyúlt, és lepottyantotta elé.
– Azonban nem ez az, amit tudnod kell, épp ezért nem is
fogok róla beszélni. Te Mrs. Edgarsról akarsz hallani.
Fiona bizony ismerte Gillian Edgarst, aki az egyik táncos volt,
bár még elég új. Gillian sok kérdést tett fel a tapasztaltabb
asszonyoknak, és minél többet akart megtudni. Meg akarta
tanulni a nap dalát is, de az titok, amit csak a hívó és annak
utódja ismerhet. Néhány idősebb asszony ismert belőle
részleteket, azok, akik éveken át újra és újra hallották, de ők
sem tudták az egészet és nem ismerték a titkát, hogy mikor
kezdjék el, és hogyan időzítsék a szertartást úgy, hogy a
napfelkeltével összhangban legyen.
Fiona pillanatnyi szünetet tartott, és összekulcsolt kezeit
bámulta.
– Nők. Csak nők vehetnek részt benne. A férfiaknak nincs
benne szerepe, és nem is beszélünk nekik erről. Sosem.
 Roger Fiona kezére tette a kezét.
– Jól tetted, hogy elmondtad nekem – mondta lágyan. –
Folytasd, kérlek! Tudnom kell.
Fiona vett egy mély, szaggatott lélegzetet, és elengedte Roger
kezét. Egyenesen a férfira nézett.
– Tudod, hová ment Brianna?
– Azt hiszem, igen. Oda, ahová Gillian, ugye?
Fiona nem felelt, csak tovább nézte őt. A helyzet
valószínűtlensége hirtelen elöntötte a férfit. Hihetetlen, hogy itt
ül, a kényelmes, régi konyhában, amit gyerekkora óta ismer,
teát szürcsöl egy porcelánbögréből, amin a királynő arca
díszeleg, miközben szent kövekről és időutazásról beszélget
Fionával. Fionával, az isten szerelmére! A lány minden
érdeklődése Ernie-re és a háztartásra korlátozódott!
Legalábbis ő eddig ezt hitte. Felkapta a csészét, kiitta annak
tartalmát, és egy halk koppanással ismét letette.
– Utána kell mennem, Fiona… ha van rá mód. Lehetséges?
Fiona a fejét rázta.
– Nem tudom. Csak nőkről tudok, akiknek sikerült. Talán
csak nekik lehetséges.
Roger keze ökölbe szorult a sószóró körül. Ettől tartott ő is –
többek között.
– Csak egy módon derülhet ki, nem igaz? – mondta
megjátszott könnyedséggel, de a gondolataiban kéretlenül is ott
magaslott a sötét szikla, határozottan, mint egy fenyegetés a
hajnali égbolt ellenében.
– Nálam van a füzetkéje – bökte ki Fiona.
– Micsoda… kié? Gilliané? Írt valamit?
– Bizony írt. Van egy hely… – folytatta Rogerre pillantva, és
megnedvesítette ajkait. – Ott tartjuk a dolgainkat, hogy készen
álljanak, mire kell. Oda tette ő is a füzetét, és… én… elvittem
onnan a történtek után. – Miután Gillian férjét meggyilkolva
találták a kör közepén, fejezte be Roger Fiona gondolatát.
– Alighanem át kellett volna adnom a rendőrségnek –
folytatta Fiona –, de igazság szerint nem akartam. Bár
megfordult a fejemben, hogy köze lehet a gyilkossághoz. Nem
lett volna szabad megtartanom, ha tényleg ilyen fontos, de
mégis… – Fiona megértésért esdeklő pillantással nézett Rogerre.
– Ez az ő saját füzete volt, érted? A saját keze írása. És ha ő oda
rejtette, akkor…
– Titok volt – bólintott Roger.
Fiona biccentett, és vett egy mély levegőt.
– Ezért hát elolvastam.
– És innen tudod, hová tűnt – válaszolta Roger halkan.
Fiona sóhajtott, és halványan rámosolygott.
– Nos, a füzet biztosan nem segített volna a rendőrségen.
– Rajtam segíthet?
– Remélem – válaszolta egyszerűen a nő, és oldalra fordulva
előhúzott a fiókból egy apró, zöld szövettel bevont könyvecskét.
 32
Grimoár

Ez itt Geillis, a boszorkány igézetéinek könyve. Ez

egy boszorkánynév, amit magam választottam.
Hogy milyen néven születtem, nem számít, csak az,
amit kezdek magammal és amivé válok.
És mi lenne az? Erre egyelőre nem tudok
válaszolni, mert csak menet közben tudom meg
hogy mit is alkottam. Én az erő és hatalom útját
járom.
A korlátlan hatalom korlátlanul megrontja az
embert, igen… De hogyan? Már ha feltételezzük,
hogy van korlátlan hatalom, mert valójában nincs.
Halandók vagyunk, te és én. Látod, ahogy a hús
összemegy és rászárad a csontjaidra, érzed
koponyád barázdáit, ahogy átütnek a bőrödön, és
puha ajkaid mögött fogaid a felismerés gyászos
vigyorára húzódnak.
És mégis, a test korlátain belül sok minden
lehetséges. Hogy ezek lehetségesek-e a test
korlátain túl is, az már valaki másra tartozik, nem
rám. És ez a különbség köztem és köztük, akik
korábban nekiálltak, hogy felfedezzék a fekete
tartományt, és a varázslásban és a démonok
megidézésében rejlő erőt kutatták.
Én a testbe, és nem a lélekbe szállok alá. Lelkem
megtagadásával nem rendelem azt alá egyetlen
erőnek sem, csak annak, amit én irányítok. Nem
keresem se a jó, se a gonosz kegyeit. Megtagadom
őket. Hiszen ha nincs lélek, nincs fontolgatni való
halál sem, nem uralkodik sem az ördög sem az Isten,
 csatájuknak nincs jelentősége olyasvalaki számára,
aki csak a testben él.
Egy pillanatra mi irányítunk, és mégis örök
időkig. Egy törékeny háló ejti csapdába a földet és az
űrt. Csak egy életet kaptunk, de annak éveit akár
több korban is eltölthetjük. De vajon hány korban?
Ha varázserővel akarsz bánni, meg kell
választanod a helyet és az időt, mert csak ha a kő
árnyéka a lábaidra vetődik, akkor tárul ki a végzet
ajtaja.

– Biztosan nem komplett – morogta Roger. – Az írói stílusa is

borzalmas.
A konyha üres volt, és csak magát akarta – sikertelenül –
megnyugtatni motyogásával. Óvatosan lapozott, szemével
átfutotta a rendezett, kerek betűkkel írt mondatokat.
Az első szakasz után volt egy rész, ami a „Nap- és
tűzünnepek” címet viselte, majd egy lista – Imbolc, Alban Eilir,
Beltane, Litha, Lughnassadh, Alban Elfed, Samhain, Alban
Arthuan – egybekezdésnyi jegyzettel minden név után, és
néhány kereszttel mellettük.
Samhain, hat kereszttel a neve mellett, felkeltette Roger
figyelmét.

Ez az első a holtak ünnepei közül. Jóval Krisztus és

az ő feltámadása előtt, samhain éjszakáján a hősök
lelkei feltámadtak sírjaikból. Az ilyen hősök ritkák,
hiszen ki születik a csillagok helyes állása alatt? És
nem mindenki elég bátor, hogy megragadja az őt
illető erőt, hiába született jókor.

Még a nyilvánvalóan dühöngő őrületében is volt átgondoltság

és rendszer – a hideg megfigyelés és a költői könnyedség furcsa
keveréke. A könyv középső része „Esettanulmányok” néven volt
megjelölve, és ha az első résztől felállt Roger hátán a szőr, a
másodiktól megfagyott ereiben a vér.
A kör közelében talált testek gondos listája volt idő és helyszín
szerint rendezve, mindegyikőjük külsejének és megjelenésének
leírásával, ami alatt pedig feltételezések sorakoztak.

1931. augusztus 14. Sur-le-Meine, Britannia.

Azonosítatlan férfitest, a negyvenes évei közepén
járhatott. Az álló kövek északi oldalán találtak rá. A
halál oka nem egyértelmű, de csúnya égési sérülések
vannak a karokon és a lábakon. A ruházat csak
„rongyokként” volt feljegyezve. Nincs fénykép.
A kudarc lehetséges okai: 1. férfi, 2. rossz dátum.
Huszonhárom nappal a legközelebbi napünnep előtt.
1650. április 2. Castlerigg Skócia. Azonosítatlan
női test, kora nagyjából tizenöt év. A körön kívül
találták, jelentős csonkítást jegyeztek fel. Talán
farkasok vonszolták a körön kívülre. A ruházat nem
volt feljegyezve.
A kudarc lehetséges okai: 1. rossz dátum.
Huszonnyolc nappal a tűzünnep előtt, 2. az
előkészületek hiánya.
1953. február 5. Callanish, Lewis-sziget. Egy John
MacLeodként azonosított férfi teste, aki huszonhat
éves rákhalász volt. A halál oka agyvérzés.
Szakértői vizsgálatot rendeltek el a holttest arcán és
végtagjain talált másodfokú égési sérülések, illetve a
ruhákon talált égésnyomok miatt. A halottkém
jelentése alapján a halál oka villámcsapás. Ez
lehetséges, de nem valószínű. A kudarc lehetséges
okai: 1. férfi, 2. közel imbolc ünnepéhez, de talán
nem elég közel? 3. elégtelen felkészülés. Az N. B.
cikkében szereplő fényképen az áldozat inge nyitva.
A mellkason látható égési sérülés Bridhe keresztjére
emlékeztet, de túl homályos, hogy biztosan
meglehessen állapítani.
1963. május 1. Tomnahurich, Skócia. Mary
Walker Willisként azonosított női áldozat. A
halottkém vizsgálata alapján kiterjedt égés nyomai a
 testen és a ruházaton, a halál oka szívelégtelenség
ütőérszakadás. A jelentés szerint Miss Walker
„különös” ruházatot viselt, de a részletek hiányosak.
Kudarc. Az áldozat tudta, mit csinált, de nem élte
túl. A kudarc valószínűleg az áldozat bemutatásának
elmulasztása lehetett.

A lista tovább folytatódott, minden újabb név pedig tovább

fokozta Rogerben a rettegést. Geillis huszonkét áldozatot talált
összesen, egy háromszáz évet átívelő periódusban, Skócia-,
Észak-Anglia- és Britannia-szerte, mindenhol, ahol ősi
civilizációkra utaló építmények voltak. Némelyik biztosan
balesetet szenvedett, gondolta Roger. Áldozatok, akik mit sem
sejtve besétáltak a körbe, és fogalmuk sem volt arról, mi történik
velük.
Néhányan – ketten-hárman csupán – mintha tudták volna,
öltözékükkel megpróbáltak előkészülni. Talán már átjutottak
korábban, és újra megpróbálták, de ezúttal nem sikerült. Roger
gyomra parányi hideg csigává szorult össze. Claire-nek igaza
volt, ez nem olyan, mint átlépni egy forgóajtón.

Aztán ott voltak az eltűnések… Ezek egy külön fejezetet alkottak

dátum, nem és kor szerint gondosan rendezve, annyi
információval az eltűnés körülményeit illetően, amennyi csak
fellelhető volt. Szóval ez volt a keresztek számának a
jelentősége? Annyian tűntek el egy-egy ünnep táján. Többen
tűntek el, mint haltak meg, de ez a rendelkezésre álló kevesebb
adatból adódott. Legtöbbjük mellett kérdőjel állt. Roger szerint
azért, mert a kör közelében történt eltűnés nem feltétlenül állt
kapcsolatban magával a körrel.
Lapozott egyet, és megtorpant, mintha valaki hirtelen
gyomorszájon ütötte volna.

1945. május 1. Craigh na Dun, Inverness, Skócia.

Claire Randall, huszonhét éves háziasszony. Utoljára
kora reggel látták, miután bejelentette, hogy a
körhöz indul azzal a szándékkal, hogy különleges
 növénymintákat gyűjtsön. Nem ért vissza
sötétedésre. Az autóját a domb lábánál találták meg.
A körben nem voltak nyomok. Nem volt erőszakra
utaló nyom sem.

Roger óvatosan lapozott, mintha attól tartott volna, felrobban

kezei között a papír. Tehát Claire akaratlanul is bizonyítékot
szolgáltatott Gillian Edgars későbbi kísérletéhez? És Geilie vajon
megtalálta a jelentéseket három évvel később Claire
visszatéréséről?
Nem, nyilván nem, gondolta Roger, miután átlapozta a
füzetet. Vagy ha igen, itt nem írt róla.
Fiona hozott neki még egy teát és egy tálca friss gyömbéres
kekszet, amihez azóta nem nyúlt, hogy elkezdett olvasni. Inkább
kötelességtudatból, mint éhségtől vezérelve felvett egyet, majd
beleharapott, de a pikáns fűszerezésű morzsák megakadtak a
torkán, és köhögni kezdett.
A könyv utolsó fejezete a „Technikák és előkészületek” címet
viselte, és így kezdődött:

Nyugszik itt valami, ami öregebb, mint az emberiség,

és a kövek őrzik az erejét. A régi varázsigék a „föld
vonalairól” beszélnek, és a rajtuk átfolyó erőkről. A
kövek szerepe ezekhez a vonalakhoz köthető,
biztosra veszem. De a kövek vajon megbolygatják az
erővonalakat, vagy csak jelölik azokat?

A falat, úgy tűnt, végleg Roger torkán akadt, akármennyi teát

ivott is rá. Azon kapta magát, hogy gyorsabban olvas, átfutja és
át is ugorja az oldalakat, míg végül hátradőlt, és becsukta a
füzetet. A többit elolvassa később, többször is, de most ki kellett
mennie a friss levegőre. Nem csoda, hogy a füzet felkavarta
Fionát.
Gyorsan végigsétált az úton a folyó irányába, tudomást sem
véve a szemerkélő esőről. Késő volt, az esti misére harangoztak,
és a hidakon át a kocsmákba igyekvők száma megsokasodott. De
a harangon és a léptek zaján túl is fülében csengett az utolsó sor,
amit olvasott, oly tisztán, mintha a nő neki magának olvasta
volna.

Megcsókoljalak, gyermek, megcsókoljalak, férfi?

Érezd fogaim az ajkaim mögött, ahogy csókollak.
Oly könnyedén megölhetlek, mint amilyen könnyen
ölelhetlek. Az erő íze a vér íze – vas a számban, vas a
kezemben.
Áldozatot kell bemutatni.
 33
Szent Iván-éj

1971. június 20.

Skóciában Szent Iván éjjelén a nap a holddal együtt jár az égen.

Ekkor van a nyári nap-éj egyenlőség, illetve litha és alban eilir
ünnepe. Már majdnem éjfélre járt, a fény tejfehér volt és
halovány, de mégiscsak fény.
Roger jóval azelőtt megérezte a köveket, mielőtt meglátta
volna azokat. Claire-nek és Geillisnek igaza volt, gondolta, a
dátum valóban fontos. Korábbi látogatásaikor a kövek
rémisztőek voltak, de némán álltak. Most hallotta őket, de nem a
fölével, hanem a bőrén érezte mély, búgó morajlásukat, akár a
skót dudák zúgását.
Átértek a dombtetőn, és harminc lábra a kőtől megtorpantak.
Sötéten tátongott alattuk a szurdok, titokzatosan a felkelő hold
alatt. Apró levegővétel hangját hallotta a háta mögül, és ekkor
döbbent rá, hogy Fiona retteg.
– Figyelj, nem kell itt maradnod – mondta. – Ha félsz, jobb,
ha visszafordulsz, én rendben leszek.
– Nem magam miatt aggódom, te bolond – morogta, és ökölbe
szorított kezeit jobban a zsebébe mélyesztette. Elfordult, fejét
leeresztette, mint egy bikaborjú, és az ösvény felé fordult. – Na,
gyere!
Az égerfák susogtak Roger vállai mellett, és hirtelen
megremegett, ahogy meleg ruházata ellenére is erőt vett rajta a
hidegrázás. Az öltözéke hirtelen nevetségesnek tűnt: hosszú
kabát, vastag gyapjúmellény hozzáillő térdnadrággal és kötött
harisnyával. Egy főiskolai színielőadás kellékei, ezt mondta a
szabónak, akivel készíttette.
– „A bolond egyenesnek véli útját” – morogta magában.
Fiona lépett először a körbe. Nem hagyta, hogy vele menjen,
vagy hogy nézze, mit csinál. Ő szófogadóan hátat fordított neki,
és hagyta, hadd tegye a dolgát. Volt nála egy műanyag
bevásárlószatyor, valószínűleg a ceremóniához szükséges
kellékekkel. Roger megkérdezte, mi van a szatyorban, mire
Fiona tömören közölte, hogy törődjön a saját dolgával. A lám is
majdnem olyan ideges lehet, mint ő maga, gondolta Roger.
Ez a búgó hang nyugtalanította. Nem a fülével hallotta, a
testében keletkezett: a csontjaiban, a bőre alatt. Végtagjainak
hosszabb csontjai kiszakított húrokként pendültek tőle, a vére
pedig pezsgett, amitől folyamatosan vakarózni akart. Fiona nem
hallotta ezt a búgást. Roger direkt rákérdezett, hogy
biztonságban tudja a lányt, mielőtt a segítségét kérte volna.
Bízott benne, hogy igaza van, és valóban csak azok kelhetnek
át, akit hallják a köveket. Sosem bocsátaná meg magának, ha
valami történne Fionával. Igaz, a lány emlékeztette arra, hogy ő
számtalanszor járt itt tűzünnepek alkalmával, anélkül, hogy
bármi baja esett volna. Megkockáztatott egy pillantást a válla
fölött, és a hasított kő lábánál egy apró lángot pillantott meg,
mire azon nyomban visszakapta a fejét.
Fiona lágy, magas hangon énekelt. Roger nem értette a
szavakat. Az összes többi utazó, akiről tudott, nő volt. Vajon
tényleg van esélye?
Akár sikerülhet is, gondolta. Ha az utazás képessége
öröklődik, mint a nyelvpörgetés vagy a színvakság, akkor miért
ne sikerülne? Claire-nek sikerült, és Briannának is. Brianna
Claire lánya, ő pedig az egyetlen általa ismert időutazónak,
Geillisnek, a boszorkánynak volt a leszármazottja.
Mindkét lábával dobbantott, és megrázta magát, mint egy
legyektől űzött ló, hogy megszabaduljon a búgástól. A fenébe,
mintha csak hangyák akarták volna élve felzabálni! Tényleg
rosszabb lett Fiona kántálásától, vagy csak képzelődött?
Vadul dörzsölte a mellkasát, hogy megszabaduljon az irritáló
érzéstől, és kitapintotta anyja apró, kerek medálját, amit
talizmán gyanánt és a benne lévő gránátkövek miatt hozott
magával. Voltak kétségei Geillis fejtegetéseit illetően – nem
szándékozott a vérét hullatni, bár úgy tűnt, Fiona tényleg
biztosított tüzet –, de ha a medálban lévő kövek valóban
segítenek, és végül is ártani nem árthatnak… A krisztusát, Fiona
igyekezhetne már! Roger forgolódott és vonaglott a ruhái alatt,
ahogy megpróbált tőlük a bőrével együtt megszabadulni.
Figyelemelterelésképpen újra megérintette a mellényzsebét,
és kitapintotta a medált. Ha működne… Ha sikerülne… Az ötlet
csak nemrég ötlött fel benne, ahogy a kövekben rejtőző
lehetőség tervvé érlelődött benne. De ha van rá lehetőség…
ujjaival forgatta a kicsi kerek formát, ahogy tudata sötét mélyén
felbukkant Jerry MacKenzie arca.
Brianna azért ment, hogy az apját megtalálja. Vajon ezt ő is
megtehetné? Jézusom, Fiona! Tényleg egyre erősebb lett a
rezgés. A foggyökerei fájtak, és a bőre égett. Vadul megrázta a
fejét, majd megállt, és szédülés kerülgette. Úgy érezte, kezdenek
szétválni a varratok a koponyáján.
Aztán meglátta a lány apró alakját, ahogy megragadta a kezét,
és idegesen mondott valamit, miközben bevezette őt a körbe.
Nem hallotta, mit mondott, túl erős volt már a zaj belül, már a
fülében zúgott, a fejében bőgött, elsötétítve látását, és fájdalmat
ékelve a csigolyái közé.
Fogcsikorgatva kipislogta a pezsgő sötétséget a szeméből, elég
hosszan ahhoz, hogy lássa Fiona félelemmel teli kerek arcát és
szemét.
Gyorsan lehajolt, és megcsókolta a száján.
– Ne mondd el Ernie-nek! – mondta, azzal elfordult tőle, és
keresztülsétált a kövön.

A nyári szél egy gyenge illatot hozott magával, az égés illatát.

Oldalra fordította a fejét, az orrcimpái kitágultak, ahogy
megpróbálta elkapni az illatot. Ott. Egy láng lobbant fel és borult
virágba a közeli dombtetőn, egy Szent Iván-éji máglya rózsája.
Halványan fénylettek a csillagok az égen, félig eltakarták
azokat a sodródó felhők. Se mozdulni, se gondolkodni nem akart.
Testetlennek érezte magát, átölelte az égbolt, elméje
felszabadulva verte vissza a csillagfényes képeket, akár egy
halász sodródó úszójának üveggömbje. Halk, dallamos zümmögés
vette körül, szirén-csillagok távoli dala vegyült egybe a kávé
illatával.
Egyfajta rossz érzés szakította meg ezt a békés érzetet.
Érzékei áthatoltak a tudatán, és a zavar apró, fájdalmas szikráit
csiszolták annak mélyén. Megpróbálta legyőzni az érzést, és
tovább lebegni a csillagfényben, de az ellenállás ereje
felébresztette. Hirtelen újra lett teste, és mindene fájt.
– ROGER! – A csillag harsogott a fülében, mire megrándult.
Égető fájdalom hasított a mellkasába, és tenyerét a sebére
szorította. Valami megragadta és elhúzta onnan a csuklóját, épp
ahogy megérezte a nedvességet, és kitapintotta a hamu selymes
érdességét. Vérzett?
– Jaj, ébren vagy, hála az égnek! Jól van, jó fiú. Csak
nyugodtan, hallod-e! – A felhő beszélt, nem a csillag.
Zavarodottan pislantott, de akkor a felhő Fiona fejének göndör
körvonalaivá állt össze, sötéten az ég ellenében. Hirtelen felült,
inkább ösztönből, mint szándéktól vezérelve.
Teste megbosszulta a visszautat. Borzasztó rosszul volt, és
orrát elöntötte az égő hús és a kávé szörnyű szaga. Négykézláb
fordult, öklendezett, majd visszahanyatlott a fűre. A pázsit
nedves volt, és a hűvössége jót tett égő arcának.
Fiona kezei csitították, miközben az arcát és a száját
törölgette.
– Jól vagy? – kérdezte, már bizonyára századjára. Roger
ezúttal elég erőt gyűjtött magában, hogy válaszoljon.
– Igen – suttogta. – Jól. Miért?…
Fiona heves bólogatása eltakarta a csillagos ég felét.
– Nem tudom. Elmentél… eltűntél… aztán fellobbant a tűz, és
ott feküdtél a körben, a kabátod pedig lángokban állt. A
termoszban lévő kávéval kellett hogy eloltsalak.
Ez megmagyarázta a kávét és a nedves mellkasát. Felemelte
a kezét, hogy megtapogassa, és Fiona ezúttal hagyta. Egy égett
foltot talált a nedves kabátján, olyan háromhüvelyknyi széles
lehetett. Mellkasán megégett a hús, érezte a hólyagok furcsa,
puha zsibbadtságát a lyukas anyagon át, és a szűnni nem akaró,
égető fájdalom terjedését.
– Rog, mi történt? – Fiona ott kuporgott mellette, arca
halvány volt, de kivehető. Látta a könnyek csillogó nyomát az
arcán. Amiről azt hitte, Szent Iván-éji máglyarakás, az valójában
Fiona majdnem csonkig égett gyertyájának lángja volt. Te jó ég,
meddig volt eszméletlen?
– Én… – Azt akarta mondani, nem tudja, de elhallgatott. –
Hadd gondolkozzak, jó? – A térdére hajtotta a fejét, mélyen
belélegezve a nedves fű és az égett ruha illatát.
A légzésére koncentrált, hagyta azt visszaállni. Nem kellett
erősen gondolkoznia… minden ott volt jól kivehetően a fejében.
De hogy tudná leírni azt, ami történt? Nem volt mit látni… mégis
tudta, hogy nézett ki az apja. Nem hallott és nem tapintott
semmit… mégis hallott és érzett. Teste, úgy tűnt, sajátosan
érzékelte a dolgokat, az idő felfoghatatlan jelenségeit konkrét
dolgokra fordította.
Roger felemelte térdéről a fejét, mélyet lélegzet, és lassan újra
elfoglalta testét.
– Az apámra gondoltam – mondta. – Mikor átléptem a
köveken, arra gondoltam, ha ez működik, talán visszamehetnék,
és megtalálhatnám. Aztán… így is tettem.
– Láttad apádat? Úgy érted, szellem képében? – Roger
inkább érezte, mintsem látta Fiona szarvat idéző, ördögűző
kézmozdulatát.
– Nem, nem egészen. Én… én nem tudom megmagyarázni,
Fiona, de láttam, és tudtam, hogy ő volt az. – A békés érzés nem
hagyta el teljesen Roger testét, ott keringett, lebegett elméjében.
– Aztán valami… robbanás volt, csak így tudom leírni. Valami
mellbe vágott itt. – Ujjával rámutatott az égett sebre. – Az
erejétől mintha… Mintha kilökődtem volna, és csak ennyit
tudok. Azután felébredtem.
Roger megérintette Fiona arcát.
– Köszönöm, Fee, megmentettél attól, hogy porrá égjek.
– Ugyan, hagyd – intett türelmetlenül Fiona. Visszaült a
sarkára, és az arcát dörzsölte, míg gondolkozott.
– Rog, azon gondolkozom… ami a füzetben volt arról, hogy
talán védve vagy, ha van nálad drágakő. Azok drágakövek anyád
medáljában, nem? – Roger hallotta, hogy Fiona nyel egyet. –
Talán… ha az nem lett volna nálad… nem is élted volna túl. Ő írt
azokról, akiknél nem voltak ilyenek. Megégtek, te pedig ott égtél
meg, ahol a medál lógott.
 – Igen, lehetséges. – Roger kezdett magához térni. Kíváncsian
Fionára pislantott. – Mindig azt mondod ő, miért nem mondod ki
sosem a nevét?
Fiona göndör fürtjei szállingóztak a hajnali szélben, ahogy
feléje fordult. Már elég világos volt ahhoz, hogy tisztán lássa az
arcán a nyugtalanítóan egyenes arckifejezést.
– Csak akkor szólíthatsz valamit a nevén, ha azt akarod, hogy
az meg is jelenjen – mondta. – Ezt te is tudod. Az apád lelkész.
Roger karján égnek állt a szőr az ing és a kabát melegének
ellenére.
– Most, hogy mondod – próbálta elviccelni a dolgot,
sikertelenül. – Nem mondtam ki az apám nevét, de… dr. Randall
azt mondta, ő a férjére gondolt, amikor visszajött.
Fiona komoran bólintott. Roger már teljesen tisztán látta az
arcát, és rádöbbent, hogy kezd kivilágosodni. Majdnem hajnal
volt. A keleti ég csillogó lazacpikkelyek színében játszott.
– A krisztusát, mindjárt reggel lesz! Mennem kell!
– Menned? – Fiona szemei kikerekedtek az iszonyattól. –
Csak nem akarod megpróbálni még egyszer?
– De igen. Muszáj. – Roger szája kiszáradt, mint a tapló, és
hirtelen sajnálta, hogy Fiona felhasználta az összes kávét, hogy
eloltsa őt. Legyűrte a kongó ürességet a gyomrában, és talpra
állt. Térdei remegtek, de tudott járni.
– Megőrültél, Rog? Biztosan belehalsz!
Roger megrázta a fejét, és rámeredt a magas, meghasadt
sziklára.
– Nem – mondta, és pokolian remélte, hogy igaza lesz. – Nem,
most már tudom, miért nem sikerült, és nem fog újra
megtörténni.
– Nem tudhatod biztosan!
– De bizony, tudom. – Kihúzta Fiona kezét a ruhája ujjából, és
két keze közé fogta: kicsi volt és hideg. Rámosolygott, bár az
arca furcsán zsibbadt volt. – Remélem, Ernie nem ért haza, mert
biztos a rendőrséggel kerestetne téged. Jobb, ha visszasietsz.
Fiona türelmetlenül vállat vont.
– Ugyan, horgászik az unokatestvérével, Neillel. Keddig nem
jön vissza. Mit értesz az alatt, hogy nem történik meg újra…
Miért nem?
 Ezt a részt volt a legnehezebb elmagyarázni, de tartozott
Fionának annyival, hogy megpróbálja.
– Amikor azt mondtam, az apámra gondoltam, úgy értettem,
hogy arra gondoltam, amilyennek ismertem… A róla készült
képeken, amikor pilóta-egyenruhában van, vagy az anyámmal.
De az igazság az… Hogy addigra én már megszülettem, érted? –
Roger figyelte Fiona apró, kerek arcát, és látta, mikor az lassan
pislantott a felismeréstől. Leheletébe, ami apró sóhajként
távozott, félelem és ámulat vegyült.
– Nem csak az apáddal találkoztál akkor, ugye? – kérdezte
halkan Fiona.
Roger szótlanul a fejét rázta. Se látás, se hallás, szaglás vagy
érintés. Képekkel nem lehetett leírni, milyen érzés volt
önmagával találkozni.
– Mennem kell – ismételte halkan a szavakat, majd
megszorította Fiona kezét. – Fiona, nem tudom eléggé
megköszönni, amit értem tettél.
A lány egy pillanatig visszabámult rá, puha alsó ajkát
lebiggyesztette, és csillogó szemekkel nézte. Aztán kiszabadította
a kezét, levette a jegygyűrűjét, és Roger kezébe nyomta.
– Aprócska kő, de igazi gyémánt – mondta. – Talán jól jön.
– Ezt nem fogadhatom el! – Vissza akarta adni, de Fiona
hátralépett, és maga mögé rejtette kezeit.
– Ne aggódj, biztosítva van – mondta. – Ernie szeret biztosra
menni. – A lány megpróbált mosolyogni, habár könnyek
csorogtak az arcán. – És én is.
Nem volt már mit mondani. A gyűrűt a kabátja zsebébe tette,
rápillantott a hatalmas sziklára, melynek csillám- és
kvarcerekkel szőtt fekete oldalai csillogtak a hajnali fényben.
Még mindig hallotta a bugást, de most már olyan volt, mint a
vére lüktetése: valami belülről jövő.
Nem voltak szavak, de nem is volt rájuk szükség. Búcsúzóul
gyengéden megérintette a lány arcát, és kissé botladozva a kő
felé indult. Belépett a hasadékba.
Fiona nem hallott semmit, de a nyugodt, tiszta Szent Iván-
napi levegő egy nevet visszhangzott remegve.
Sokáig várt, amíg a nap a kő tetejéig ért.
– Slan leat, a charaid chòir – mondta halkan. – Sok
szerencsét, kedves barátom.
Lassan lesétált a dombról, és nem nézett vissza.
 34
Lallybroch

Skócia, 1769. június

A sárga lovat Brutusnak hívták, de szerencsére a név nem

tükrözte az állat jellemét. A munkán járt az agya, erős volt és
hűséges, vagy ha nem is hűséges, legalábbis beletörődött a
sorsába. Egyetlen botlás nélkül felvitte őt a zöldellő völgyeken és
a sziklás hasadékokon át, egyre magasabbra és magasabbra, az
angol Wade tábornok által ötven évvel azelőtt épített jobb
utakon, majd tovább rosszabbakon, ahová a tábornok keze már
nem ért el. Bozontos csapásokon csörtettek át, felkapaszkodva
egészen odáig, ahol az út már nem volt több egy
szarvascsapásnál a mocsárban.
Brianna a ló nyakára fektette a szárakat, hogy az állat
megpihenhessen az utolsó kaptató után, és mozdulatlanul ülve
szemlélte az alatta elterülő völgyet. A méretes, fehérre vakolt
tanya méltóságteljesen állt a halványzöld árpa- és komlómezők
között. Szürke kövekkel szegélyezett ablakaival és kéményeivel,
a kőkerítéssel körbezárt konyhakertjével és a házat körülvevő
számos pajtájával olyan volt, akár egy fehér kotlós a csibéivel
maga körül.
Brianna sosem látta korábban a házat, de biztos volt a
dolgában. Elég gyakran hallotta anyjától, hogy nézett ki
Lallybroch. Emellett ez volt az egyetlen említésre méltó ház a
környéken. Három napja egyebet sem látott, mint apró
kőkerítéses parasztházakat. Legtöbbjük romos volt és
elhagyatott, némelyik nem egyéb, mint egy üszkös kőhalom.
Füst szállt a kéményből. Valaki otthon volt. Majdnem dél volt,
talán mindenki bent volt és ebédelt.
Brianna nyelt egyet az izgatottságtól és a várakozástól
kiszáradt szájjal. Kik laknak itt? Vajon kivel fog először
találkozni? Iannel? Jennyvel? Hogy fogadják majd az érkezését
és a bejelentését?
Úgy döntött, az igazat mondja majd arról, ki ő, és mi járatban
van. Az anyja állította, mennyire hasonlít az apjára, és bízott
benne, a hasonlóság meggyőzi majd őket. A hegylakók, akikkel
eddig találkozott, furcsállották a kinézetét és a beszédét, talán a
Murray család sem hisz majd neki. Aztán eszébe jutott valami,
és megérintette a mellényzsebét. Nem, hinni fognak neki. Végül
is van bizonyítéka.
Egy hirtelen gondolattól elnehezült a szíve. Elképzelhető, hogy
még most is itt vannak? Jamie Fraser és az anyja? Eddig fel sem
ötlött benne a gondolat. Annyira biztos volt benne, hogy
Amerikában vannak, de ez nem feltétlenül volt így. Csak azt
tudta, hogy Amerikában lesznek 1776-ban, de azt nem
tudhatta, hol vannak most.
Brutus felrántotta a fejét, és hangosan nyerített. Válaszul a
hátuk mögül is nyerítés harsant, mire Brianna felkapta Brutus
kantárját, ahogy a ló hátrakapta a fejét. Az állat felemelt fejjel
nyihogott, orrcimpái kitágultak az érdeklődéstől, ahogy a
kanyarban megjelent egy magas, barna ruhás férfit cipelő,
formás pej ló.
A férfi egy pillanatra megállította a lovát, amikor
megpillantotta őket, aztán sarkával megbökte a pej oldalát, és
lassan megindult felé. Fiatal volt, és kalapja ellenére
napbarnított arcú. Bizonyára sok időt töltött a szabadban. A
kabátja oldala gyűrött volt, harisnyáját por és toklász borította.
Óvatosan közelített hozzájuk, és biccentett, amikor
hallótávolságba ért. Aztán Brianna észrevette, hogy a férfi a
meglepetéstől megmerevedett egy pillanatra, és magában
elmosolyodott.
Most vette észre, hogy Brianna nő volt. Brianna férfiöltözéke
közelről nem csapott volna be senkit: a „fiús” volt az utolsó szó,
amivel őt és alkatát bárki illethette volna. A célnak azonban jól
megfelelt, lovagláshoz kényelmes volt, és magasságából adódóan
lovon ülve így férfinak tűnt a távolból.
 A férfi lekapta kalapját, és meghajolt, nyílt meglepődéssel az
arcán. Nem volt kimondottan jóképű, de kellemes, karakteres
arca volt, puha szemöldöke – ami épp a magasba szökött –,
valamint meleg, barna szemei az egészségtől csillogó és dús,
göndör, fekete haja alatt.
– Hölgyem – szólalt meg –, a segítségére lehetek esetleg?
Brianna is levette a kalapját, és rámosolygott.
– Remélem. Ez itt Lallybroch? – kérdezte.
A férfi bólintott, arca most már nyugtalanságról is
tanúskodott, nem csak meglepődésről, amikor meghallotta
Brianna akcentusát.
– Az lenne. Dolga van errefelé?
– Igen – válaszolta Brianna határozottan. – Dolgom van. –
Kiegyenesedett a nyeregben, és mély levegőt vett. – Brianna…
Fraser vagyok. – Különös érzés volt ezt hangosan kimondani,
még nem használta ezt a nevet korábban, de furcsamód
helyesnek érezte.
A tartás eltűnt a férfi arcáról, de az értetlenkedés nem.
Óvatosan bólintott.
– Szolgálatára, hölgyem. Jamie Fraser Murray – tette hozzá
kimérten, és meghajolt. – Broch Tuarachból.
– Ifjú Jamie! – kiáltott fel Brianna, meghökkentve Jamie-t a
lelkesedésével. – Te vagy az ifjú Jamie!
– A családom hív így – felelte kimérten a férfi, azt a látszatot
keltve, hogy ellenére van, ha furcsa ruhába öltözött nők szólítják
ezen a néven kedvükre.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondta a lány
minden visszafogottság nélkül. Előredőlt a nyeregben, és kezét
kinyújtotta. – Az unokatestvéred vagyok.
A fiú szemöldöke, ami a bemutatkozás során normál
helyzetébe ereszkedett, most ismét a magasba szökött. Nézte a
lány kinyújtott kezét, majd hitetlenkedve ránézett.
– Jamie Fraser az apám – tette hozzá Brianna.
Az ifjú Jamie álla leesett, és egy pillanatig csak bámulta a
lányt, aztán aprólékosan, tetőtől talpig végigmérte őt, közelről
megnézte az arcát, majd lassan széles mosolyra húzódott a szája.
– Átkozott legyek, ha nem az vagy! – felelte. Megragadta a
lány kezét, és olyan erővel szorította meg, hogy csak úgy
ropogtak belé a csontok. – Krisztusom, kiköpött az apád vagy!
A fiú nevetett, és a jókedv egészen átformálta az arcát.
– Jézusom! – mondta. – Anyám teljesen odalesz!

A nagy vadrózsabokor, ami az ajtó fölött futott, épp hajtásnak

indult, több száz apró zöld rügy kezdett kipattanni rajta. Brianna
felnézett a növényre, és követte az ifjú Jamie-t, miközben
megpillantotta az ajtó fölötti szemöldökfát.
Az elöregedett fába ez volt belevésve: Fraser 1716. Egy kis
izgalmat érzett a látványtól, és egy pillanatig csak állt, és nézte a
nevet. A nap melengette fa szilárd tapintású volt keze alatt.
– Minden rendben, unokanővérem? – Az ifjú Jamie
visszafordult, és kérdőn a lányra nézett.
– Igen. – Brianna besietett a házba a fiú után, és
automatikusan le-lehajtotta a fejét, még akkor is, ha arra semmi
szükség sem volt.
– Szinte mindannyian magasak vagyunk, kivéve anyámat és a
kis Kittyt – mondta a fiú mosolyogva, ahogy látta Briannát
lehajolni. – A nagyapám – vagyis a te nagyapád is – építette ezt
a házat a feleségének, aki maga is nagyon magas asszony volt.
Alighanem ez az egyetlen ház a felföldön, ahova úgy léphetsz be,
hogy nem kell lehajtanod vagy beverned a fejedet.
A te nagyapád is. A hétköznapi szavak melegséggel
töltötték el Briannát, a hűvös, félhomályos folyosó ellenére is.
Frank Randall egyke volt, akárcsak az anyja. Nem voltak
korban hozzá illő rokonai, csak néhány idősebb nagynéni
Angliában, és néhány távoli másodunokatestvér Ausztráliában.
Brianna úgy indult útnak, hogy az apját akarta megtalálni, arra
nem is gondolt, hogy az egész családot megismerheti a kutatás
ideje alatt.
Egy nagyon nagy családot. Ahogy a lány belépett a
repedezett faburkolattal bevont folyosóra, kinyílt egy ajtó, és
négy apró gyerek szaladt ki rajta, egy fiatal, magas, göndör,
barna hajú nővel szorosan a nyomukban.
– Ó, futás, futás, halacskák! – kiáltotta, és kinyújtott karjaival
harapófogószerű mozdulatokat tett. – Mert jön a gonosz rák, és
megesz benneteket, hamm, hamm!
 A gyerekek kuncogva és sikoltozva menekültek szélsebesen a
folyosón, miközben válluk felett visszapillantgattak rettegő
örömmel. Egyikük, egy négy év körüli kisfiú meglátta Briannát
és az ifjú Jamie-1, ahogy a folyosón álltak, és azonnal irányt
váltott, elkezdett rohanni a folyosón, mint egy elszabadult
gőzmozdony, és azt kiáltozta:
– Apa, apa, apa!
A kisfiú semmivel sem törődve repült egyenesen az ifjú Jamie
rekeszizma felé. Ő azonban gyakorlott mozdulattal elkapta a
sugárzó fiúcskát, és felvette.
– Nocsak, kis Matthew – mondta szigorúan. – Micsoda
viselkedést tanít neked Janet nénikéd, hm? Mit fog az új
unokanővéred gondolni, ha azt látja, hogy úgy rohangáltok
szerteszét, mint a kukorica után kajtató csirkék?
A kisfiú, rá sem rántva a szidásra, hangosabban nevetett.
Amint észrevette Briannát, elkapta a pillantását, és arcát apja
vállába temette. Aztán lassan felemelte a fejét, és kikukucskált a
nagyra nyílt kék szemeivel.
– Apa! – szólalt meg. – Ez egy néni?
– Hát persze hogy az! Mondtam, hogy a hölgy az
unokatestvéred.
– De hát térdnadrág van rajta! – Matthew döbbenten meredt
Briannára. – A hölgyek nem hordanak térdnadrágot!
A fiatal nő is úgy nézett, mint aki egyetért Matthew
véleményével, de aztán határozottan félbeszakította a
beszélgetést, és elvitte a kisfiút az apjától.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy igen jó oka van rá. De nem
szép dolog megjegyzéseket tenni mások előtt, Matthew. Menj, és
mosakodj meg, rendben? – Azzal letette a kisfiút, és egy
gyengéd taszítással a folyosó végénél lévő ajtó felé irányította. A
fiú azonban nem mozdult, megfordult, és Briannára meredt.
– Hol van a nagyi, Matt? – kérdezte a fiút az apja.
– A hátsó szalonban van nagyapával, egy hölggyel és egy
férfival – felelte Matthew azonnal. – Kaptak két kancsó kávét,
egy tálca pogácsát és egy egész Dundee tortát, de anya azt
mondja, hogy azt remélik, hogy vacsorát is kapnak, de sok
szerencsét hozzá nekik, mert a mai vacsora csak zabkása lesz és
egy kis lábszár, és átkozott… juj! – Matthew a szájára
tapasztotta a kezét, és bűnbánóan nézett az apjára – és azt adja
meg a Megváltó, hogy a nagyi adjon nekik az egres pitéből,
akármeddig maradnak is itt.
Az ifjú Jamie rásandított a fiára, majd érdeklődő tekintettel a
húgára nézett.
– Egy hölgy és egy férfi?
Janet halványan elfintorodott.
– A nyavalygós és a bátyja – felelte.
Ifjú Jamie Briannára nézett, és felhorkant.
– Akkor alighanem anya örömmel veszi majd, ha egy kicsit
elszakadhat tőlük. – Matthew felé biccentett. – Menj, és hívd ki
a nagyit, kiskomám! Mondd neki, hogy hoztam egy vendéget,
akit biztosan látni szeretne. És vigyázz a szádra, jól van? – Azzal
a ház vége felé fordította Matthew-t, és gyengéden
meglegyintette őt a hátsóján, hogy útnak indítsa.
A kisfiú elindult, de csak lassan, és vissza-visszafordulva
fürkésző pillantásokat vetett Brianna felé.
Az ifjú Jamie mosolyogva Briannához fordult.
– Ő lenne a legidősebb fiam – mondta. – Ő pedig – intett a
fiatal nő felé – a húgom, Janet Murray. Janet, a hölgy Brianna
Fraser kisasszony.
Brianna nem volt benne biztos, hogy kezet nyújtson-e vagy
sem, így megelégedett egy bólintással és egy mosollyal.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondta kedvesen.
Janet szemei kipattantak az ámulattól. Hogy ezt az okozta-e,
amit Brianna mondott, vagy pedig az akcentus, amivel mondta,
azt Brianna nem tudta volna megmondani.
Ifjú Jamie vigyorogva figyelte ámuldozó húgát.
– Soha nem találnád ki, hogy ki ő, Jen – mondta. – Még ezer
év alatt sem!
Janet felvonta az egyik szemöldökét, aztán szűkre húzott
szemekkel nézett Briannára.
– Unokatestvér – motyogta, miközben tetőtől talpig
végigmérte a vendéget. – Az biztos, hogy van benne MacKenzie,
de azt mondtad, hogy ő egy Fraser… – Végül tágra nyíltak a
szemei. – Ó, te nem lehetsz – mondta Briannának. Egy széles
mosoly kezdett húzódni arcán, amikor kiszúrta a bátyja és a lány
közötti hasonlóságot. – Te nem lehetsz!
 Bátyja kuncogását a lengőajtó suhanása és a folyosó padlóján
kopogó könnyed léptek zaja szakította meg.
– Nos, Jamie? Matthew azt mondja, vendégünk van… – A
kellemes, élénk hang hirtelen elhalt, és Brianna felnézett,
miközben szíve a torkában dobogott.
Jenny Murray nagyon alacsony volt, nem lehetett több, mint
öt láb, és olyan vékony csontú, mint egy veréb. Briannára
meredve megállt, szája kissé szétnyílt. Szeme mélykék volt,
mint a tárnics, és még jobban kiemelkedett, amikor arca olyan
fehér lett, mint a papír.
– Te jó ég – szólalt meg halkan. – Te jó ég. – Brianna
bátortalanul elmosolyodott, és nénje felé bólintott, aki anyja
barátnője és apja szeretett egyetlen nővére volt. Jaj, kérlek! –
gondolta, és hirtelen amilyen váratlan, olyan erős vágyódás
öntötte el. Kérlek, kedvelj, és kérlek, örülj, hogy itt
vagyok!
Az ifjú Jamie ünnepélyesen meghajolt anyja előtt.
– Anyám, van szerencsém bemutatni neked…
– Jamie Fraser! Tudtam, hogy visszajött… mondtam neked,
Jenny Murray!
A magas tónusú hang a folyosó vége felől érkezett
gyanúsítgató hangsúllyal. Ahogy Brianna riadtan felemelte
tekintetét, egy, az árnyékból felbukkanó felháborodott nőt
pillantott meg.
– Amyas Kettrick azt mondta nekem, hogy látta az öcsédet
lóháton Balriggan közelében! De hiszen az nem lehet, ő nincs itt,
ugye, Jenny? Azt mondtad, bolond vagyok, és hogy Amyas meg
vak, mert Jamie Amerikában van! Mindketten hazugok vagytok,
Ian is, és te is, csak próbáljátok megvédeni azt a gyáva férget!
Hobart! – kiáltott, és a ház vége felé fordult.
– Hobart! Azonnal gyere ide!
– Csendesen! – mondta Jenny türelmetlenül. – Bolond
vagy, Laoghaire!
– Sürgetően megrántotta a nő ruhájának ujját. – Nézd csak
meg őt! Na, most akkor ki a vak? Talán már az se megy, hogy
megkülönböztess egy felnőtt férfit és egy térdnadrágot viselő
leányt, az isten szerelmére? – Jenny fényes szemei is Briannára
tapadtak töprengve.
 – Egy leány?
A másik nő megfordult, és rövidlátó módjára Briannára
hunyorgott. Aztán pislogott egyet, és kerek arca dühösről
meglepettre váltott. Levegő után kapkodott, és keresztet vetett.
– Szentséges Szűz Anyám! Ki vagy te, az isten szerelmére?
Brianna mély levegőt vett, tekintete egyik nőről a másikra
vándorolt, ahogy válaszolt, és próbálta elhessegetni a remegést a
hangjából.
– A nevem Brianna. Jamie Fraser lánya vagyok.
A két asszony szeme majd kiugrott a helyéből. Azután a nő,
akit Laoghaire-nek hívtak, lassan elvörösödött, és úgy tűnt,
mintha kezdett volna felpüffedni. Tátogva kereste a szavakat,
sikertelenül.
Jenny előrelépett, megszorította Brianna kezét, és a lány
arcába nézett. Az arcán lévő enyhe rózsaszín pírtól egyszeriben
olyan fiatalnak tűnt.
– Jamie-é? Te igazán Jamie leánykája vagy? – Kezei között
Brianna kezét szorongatta.
– Az anyám ezt mondta.
Brianna érezte, hogy válasza mosolyt csalt saját arcára. Jenny
kezei hűvösek voltak, mégis egy meleg áramlat futott végig a
lányon, mely Jenny kezein keresztül érkezett és terjedt szét a
mellkasában. Brianna orrát megcsapta az asszony ruhájának
redőiből felszálló fűszeres sütemény illata, és még valami más is,
amit a birkagyapjú szagának vélt.
– Azt mondta? – Laoghaire visszanyerte mind a hangját,
mind pedig az önuralmát. Előrelépett, szeme összeszűkült. –
Jamie Fraser az apád, igaz-e? És akkor ki lenne az anyád?
Brianna megmerevedett.
– A felesége – felelte. – Ki más?
Laoghaire hátravette a fejét, és nevetni kezdett. De nem volt
valami szép nevetés ez.
– Ki más? – utánozta Briannát. – Hát persze, ki más is
lehetne, kislány? Na, és melyik felesége lenne az?
Brianna érezte, ahogy a vér kiszalad az arcából, és keze kővé
dermedt Jenny kezében, ahogy a feleszmélés hulláma
elborította. Te idióta, gondolta magában. Te hülye idióta. Hiszen
az húsz évvel ezelőtt volt! Hát persze hogy azóta Jamie
újranősült. Nyilvánvaló. Mindegy, mennyire szerette az
anyámat.
E gondolatok nyomában egy másik, még szörnyűbb kérdés
vetődött fel benne. Vajon anya megtalálta Jamie-t? Ó, istenem,
vajon az új felesége mellett találta, és apám elzavarta őt?
Istenem, hol lehet most?
Brianna elkeseredve elfordult, el akart futni, nem tudta, hová
menjen és mit csináljon, csak azt érezte, hogy ki kell innen jutnia,
és meg kell találnia az anyját.
– Gyanítom, szeretnél leülni, unokahúgom. Gyere, menjünk a
hátsó szalonba, rendben? – Az ifjú Jamie hangja határozottan
csengett. A fiú átkarolta a lányt, és megfordítva a folyosó vége
felé sürgette őt, majd keresztülmentek egy ajtón, ami innen
nyílt.
Alig értett valamit a körülötte összemosódott hangokból,
magyarázkodások és vádaskodások zűrzavara csengett a
fülében, mintha petárdák durrogtak volna.
Megpillantott egy kicsi, elegáns embert, akinek olyan volt az
arca, mint a Fehér Nyúlé Alice Csodaországában, és aki
mérhetetlenül meglepődött. Volt ott egy másik férfi, aki sokkal
magasabb volt, és aki felállt, amikor a lány belépett a szalonba,
és elindult felé. A férfi megviselt és barátságos arca gondterhelt
volt.
A magas férfi volt az, aki lenyugtatta a kedélyeket,
rendreutasított mindenkit, és felülemelkedve a zűrzavaron
magyarázatot keresett a lány jelenlétére.
– Jamie lánya? – kérdezte, és érdeklődve végignézett a
lányon. Ő tűnt a legkevésbé meglepettnek mindenki közül. – Mi
a neved, a leannan?
– Brianna. – Túlságosan ideges volt ahhoz, hogy mosolyogjon,
de úgy tűnt, hogy a férfi ezt nem bánta.
– Brianna – ismételte a férfi, és leereszkedett egy zsámolyra,
majd intett a lánynak, hogy üljön le vele szemben. Brianna látta,
hogy a férfinak az egyik lába fából volt, és mereven kiállt az
egyik oldalra. A férfi megfogta a lány kezét, és rámosolygott.
Brianna biztonságban érezte magát a férfi lágy barna szemeiből
áradó melegségtől.
– A nagybátyád vagyok, Ian. Légy üdvözölve, leányom. –
Brianna akaratlanul is szorosabbra fűzte kezeit a férfi kezén,
ragaszkodva a menedékhez, amit az jelentett neki. Ian nem
húzódott vissza, meg sem rezzent, csak nézte a lányt, és elámult
annak öltözetétől.
– A pusztában aludtál, mondd csak? – kérdezte, ahogy feltűnt
neki a kosz és a fűszálak a lány ruháján. – Jó nagy utat kellett
megtenned, hogy megtalálj minket, unokahúgom.
– Azt mondja, hogy az unokahúgod – vetette közbe
Laoghaire, aki magához tért a sokkból, és átkukucskált Ian válla
fölött. Kerek arca ellenszenvről árulkodott. – Talán csak azért
jött, hogy megnézze, mi a jussa.
– Bagoly mondja verébnek, Laoghaire – felelte Ian szelíden.
Az asszony felé fordította a fejét. – Vagy nem te és Hobart
voltatok azok, akik az elmúlt fél órában ötszáz fontot próbáltatok
kicsikarni belőlem?
A nő összeszorította ajkait, amitől a szája körüli ráncok
mélyebbre barázdálódtak.
– Az a pénz az enyém – csattant fel –, és ezt te is tudod! Ez
volt a megegyezés, te is aláírtad tanúként az írást!
Ian sóhajtott, nyilvánvalóan nem először hallotta ezt aznap.
– Így van – felelte türelmesen. – És meg is kapod a pénzed…
amint Jamie el tudja neked küldeni. Megígérte, és ő egy
becsületes ember. De…
– Becsületes, mi? – Laoghaire hölgyhöz nem méltó módon
felhorkant. – Becsületes dolog a bigámia? Elhagyni a feleségét és
a gyerekeit? Ellopni a lányomat, és tönkretenni őt? Becsületes! ~
Laoghaire Briannára nézett, szeme fénylett, mint a frissen
hevített acél.
– Még egyszer kérdem, te lány, mi az anyád neve?
Brianna lesújtva meredt a nőre. A nyakán érzett szorítás
szinte fojtogatta őt, kezei jéghidegek voltak, Ian kezének
szorítása ellenére.
– Az anyád! – ismételte Laoghaire türelmetlenül. – Ki az?
– Nem számít, hogy ki az… – kezdte Jenny, de Laoghaire
dühtől vörösen azonnal letorkolta.
– Ó, dehogynem számít! Ha a hadsereg egyik szajhájától van,
vagy akármilyen ribanc szolgálólánytól, azokból az időkből,
amikor Jamie Angliában volt… Az egy dolog. De ha…
 – Laoghaire!
– Húgom!
– Te mocskos szájú kóró!
Brianna felállt, és csupán ezzel véget is vetett a
felfordulásnak. Olyan magas volt, mint bármelyik férfi, és
messze a nők fölé tornyosult. Laoghaire egy lépést hátrahőkölt.
Minden arc a szobában, legyen az ellenséges, együttérző vagy
egyszerűen csak kíváncsi, Brianna felé fordult.
Hidegvérrel, amit valójában nem is érzett, Brianna belenyúlt
kabátja belső zsebébe, a titkos kis lyukba, amit ő varrt bele egy
héttel korábban. De úgy tűnt, mintha egy évszázaddal azelőtt
lett volna.
– Az anyám neve Claire – mondta, és a nyakláncot az asztalra
dobta.
A szobában teljes csend volt, kivéve a sziszegve égő tőzeget,
ami a kandallóban pislákolt. A gyöngysor csillogva feküdt az
ablakon beáradó tavaszi napsütésben, kiemelve az arany
összekötéseket, melyek apró szikrákként futottak körbe rajta.
Jenny szólalt meg először. Úgy mozgott, mint egy alvajáró.
Kinyújtotta egyik karcsú ujját, és megérintette az egyik
gyöngyszemet. Édesvízi gyöngy, az, amit barokk igazgyöngynek
is neveznek egyedülálló, szabálytalan, összetéveszthetetlen
alakja miatt.
– Te jó ég! – mondta Jenny elgyengülve. Felemelte a fejét, és
Briannára nézett. Ferde vágású kék szeme úgy csillogott, mintha
könnyes lenne. – Annyira örülök, hogy látlak… unokahúgom.

– Hol van az anyám? Tudjátok? – Brianna egyik arcról a

másikra pillantott, a fölében érezte a szíve dobogását. Laoghaire
nem is nézett rá, az ő tekintete a gyöngyökre tapadt, arca
hideggé és fagyossá vált.
Jenny és Ian váltott egy gyors pillantást, majd Ian felállt,
ügyetlenül maga alá húzva falábát.
– Az apáddal van – mondta halkan, megérintve Brianna
karját. – Ne aggódj, leányom, mindketten biztonságban vannak.
Brianna ellenállt a kísértésnek, hogy összeessen a
megkönnyebbüléstől. Ehelyett óvatosan kifújta a levegőt, és
érezte, ahogy a gyomrában lévő csomó lassan feloldódik.
 – Köszönöm! – mondta. Igyekezett Ianre mosolyogni, de arca
erőtlen és gumiszerű volt. Biztonságban. És mindketten.
Ó, köszönöm! – gondolta, némán hálálkodva.
– Az ott az én jogos jussom! – biccentett Laoghaire a
gyöngysor felé. Már nem dühös volt, hanem rideg és higgadt.
Brianna látta, hogy a torz arcvonások nélkül az asszony
valamikor nagyon szép lehetett, skótokhoz képest magas, és
még mindig csinos nő volt, kecses mozdulatokkal és gyorsan
őszülő szőke hajjal. Deréktájon megvastagodott, de tartása még
mindig egyenes és feszes volt, és arcáról annak a nőnek a
büszkesége tükröződött, aki tudja magáról, hogy valaha
gyönyörű volt.
– Na, azt már nem! – kapta fel Jenny a vizet. – Ez az
édesanyám ékszere volt, amit apám Jamie-nek adott, hogy az a
feleségéé legyen és…
– És én vagyok a felesége – szólt közbe Laoghaire. Briannára
nézett, és hidegen végigmérte. – Én vagyok a felesége –
ismételte. – Jóhiszeműen hozzámentem, és ő megígérte, hogy
fizetséget kapok azért a rosszért, amit velem tett. – Rideg
pillantását Jennyre irányította. – Már több mint egy éve nem
láttam egy pennyt sem tőle. Adjam el a cipőmet, hogy etetni
tudjam a lányomat? Azt az egyet, akit meghagyott nekem?
Felszegte állát, és Briannára tekintett.
– Ha te Jamie lánya vagy, akkor az ő adóssága a tiéd is.
Mondd meg neki, Hobart!
Hobart enyhén zavartan pislogott.
– Óh, nos, húgom – kezdte, és kezét a nő karjára helyezte,
hogy megpróbálja kicsit megnyugtatni őt. – Nem gondolom…
– Nem, te nem gondolod, és soha nem is gondoltad, mióta
megszülettél! – Az asszony idegesen lerázta magáról bátyja
kezét, és a gyöngyök felé nyúlt. – Az enyémek!
Színtiszta reflexből Brianna marka szorosra zárult, benne a
gyöngyökkel, és mindez még azelőtt megtörtént, mielőtt
Laoghaire egyáltalán eldöntötte volna, hogy utánuk kap. Az
aranyfoglalatok hidegen feszültek bőrének, de a gyöngyszemek
maguk melegek voltak – innen ismerhető fel a valódi
igazgyöngy, mondta neki egyszer az anyja.
– Na, álljon meg a menet! – Hangjának ereje és ridegsége még
magát Briannát is meglepte. – Nem tudom, hogy ki maga, és
nem tudom, hogy mi történt az apám és maga között, de…
– Laoghaire MacKenzie vagyok, és a te gazember apád
feleségül vett engem négy évvel ezelőtt… Hamis ígéretekkel, azt
hozzá kell tennem. – Laoghaire dühe nem tűnt el, csak
megszunnyadt. Arcán feszült a bőr, habár nem kiabált, és puha
arca vörössége megfakult.
Brianna mély levegőt vett, igyekezett nyugodt maradni.
– Igen? De ha az anyám van most az apámmal, akkor…
– Az apád elhagyott engem.
Érzelmek nélküli szavak voltak ezek, de kősziklák súlyával
zuhantak a nyugodt vízbe, a fájdalom és árulás végtelen
hullámait gerjesztve. Ifjú Jamie többször is szólásra nyitotta a
száját, aztán becsukta, és Laoghaire-t nézte.
– Azt mondta, hogy nem tudja ezt többé elviselni, egy házban
lakni velem, és megosztani az ágyunkat. – Az asszony nyugodtan
beszélt, mintha egy olyan darabot szavalna, amit már rég jól
betanult, szeme még mindig a gyöngyök hűlt helyére
szegeződött. – Így aztán elment. Majd visszajött azzal a
boszorkánnyal. Hencegett vele, az orrom alá dörgölte, hogy vele
hál. – Tekintetét lassan Briannára emelte, és csendesen
tanulmányozta a lány arcának titkait. Aztán lassan bólintott.
– Ő volt az – mondta szinte hátborzongató bizonyossággal. –
Ő szórta rá a varázslatait, és rám is, attól a naptól kezdve,
amikor Leochba érkezett. Láthatatlanná tett. Attól a naptól
fogva, hogy megérkezett, Jamie nem látott engem többé.
Brianna egy kis borzongást érzett felfutni a gerincén, a tűz
melege ellenére.
– Aztán a nő elment. Azt mondták, meghalt. Megölték a
felkelők. És Jamie végre valahára hazajött Angliából. –
Laoghaire alig észlelhetően megrázta a fejét, tekintete még
mindig Brianna arcán pihent, de Brianna tudta, hogy immár nem
őt látja.
– De az a nőszemély mégsem halt meg – folytatta halkan. –
És Jamie nem volt szabad többé. Tudtam, mindig is tudtam. Egy
boszorkánnyal nem végezhet az acél… Őket el kell égetni. –
Laoghaire halványkék szemét Jennyre irányította.
– Láttad őt… az esküvőmön. A lidérc ott állt köztem és Jamie
között. Láttad őt, de nem mondtad. Csak később hallottam,
amikor elmondtad Maisrinek, a látnoknak. El kellett volna
mondanod nekem – mondta, nem vádlón, inkább tényszerűen
kijelentve.
Jenny arca ismét elsápadt, ferde vágású kék szemei
sötétlettek valamitől, talán a félelemtől. Megnedvesítette ajkát,
és épp válaszolni akart, de Laoghaire figyelme már Ianre
terelődött.
– Jobb, ha óvatos leszel, Ian Murray – folytatta a nő
tárgyilagosan. Brianna felé biccentett. – Nézd meg őt jól, ember.
Igazi nőtől való? Magasabb, mint a legtöbb férfi, úgy öltözik,
mint egy férfi, kezei olyan szélesek, mint egy tányér, éppen
illenek valamelyik porontyotok nyakára, hogy kiszorítsák belőle
az életet, ha úgy tartja kedve.
Ian nem felelt, habár hosszúkás, kedves arca nyugtalannak
tűnt. Az ifjú Jamie keze azonban ökölbe szorult, és állkapcsa
megfeszült. Laoghaire látta ezt, és egy apró mosoly hagyta el
szája sarkát.
– Ő egy boszorkány gyermeke – mondta. – És ti
mindannyian tudjátok ezt! – Kihívóan körbepásztázott a
szobában minden feszengő arcon. – Meg kellett volna égetniük
az anyját Cranesmuirban, megmentették volna Jamie Frasert a
szerelmi varázslattól. Úgy bizony, azt mondom, vigyázzatok,
hogy mit engedtek a házatokba!
Brianna hangosan az asztalra csapott, és végignézett a
körülötte lévő arcokon.
– Szamárság! – mondta hangosan. Érezte az arcába toluló
vért, de nem törődött vele. Mindenki tátott szájjal fordult felé,
de ő a többiekkel nem törődve csak Laoghaire MacKenzie-t
nézte.
– Szamárság! – mondta még egyszer, ujjával a nőre mutatva.
– Ha bárkitől tartaniuk kell, az csakis maga, maga kibaszott
gyilkos!
Laoghaire álla úgy leesett, mint senkinek, de nem szólalt meg.
– Nem mesélt el nekik mindent Cranesmuirról, igaz?
Anyámnak meg kellett volna tennie, de nem tette. Azt gondolta,
hogy maga még túl fiatal volt, és nem tudta, mit csinál. De
nagyon is tudta, igazam van?
 – Mit…? – kérdezte Jenny elhaló hangon.
Ifjú Jamie vad pillantást vetett az apja felé, aki tehetetlenül
állt, Briannát bámulva.
– Ez a nő megpróbálta megölni az anyámat. – Brianna alig
tudta visszafogni a hangját, ami elcsuklott és megremegett, de
kimondta a szavakat. – Így volt, igaz? Azt mondta anyámnak,
hogy Geillis Duncan beteg, és hogy őt akarja látni… jól tudta,
hogy anyám el fog menni hozzá, ő mindig elment bárkihez, aki
beteg volt, hiszen orvos! Azt is tudta, hogy Geillis Duncant be
akarták börtönözni boszorkányságért, és ha ott találják
anyámat, őt is elviszik Geillisszel együtt! Azt hitte, hogy
anyámat meg fogják égetni, és akkor csak a magáé lehet…
megkaphatja Jamie Frasert.
Laoghaire-nek még az ajkai is elfehéredtek, arca kővé vált.
Még a szemeiből sem tükröződött élet, üresek voltak és tompák,
mint az üveggolyók.
– Éreztem anyád érintését Jamie-n – suttogta. – Az
ágyunkban. Mintha közöttünk feküdt volna, kezét Jamie-n
pihentetve, még álmában is utána kiáltozott. Boszorkány volt.
Mindig tudtam.
A helyiség elcsendesedett, csak a tűz pattogott sziszegve, és
kis madarak daloltak lágyan az ablak túloldaláról. Végül Hobart
MacKenzie mozdult meg, aki húgához lépett, és belekarolt.
– Jöjj hát, a leannan! – mondta csendesen. – Majd én
biztonságban hazajuttatlak. – Biccentett Ian felé, aki viszonozta
a jelzést. Apró mozdulatával valahogy egyszerre közvetített
együttérzést és sajnálatot.
Laoghaire hagyta, hogy bátyja elvezesse őt, de az ajtó előtt
megállt és visszafordult. Brianna mozdulatlanul állt. Úgy érezte,
hogy még ha akarna, sem tudna megmoccanni.
– Ha te vagy Jamie Fraser lánya – kezdte Laoghaire tiszta,
hűvös hangon –, és alighanem az vagy, a kinézeted alapján…
akkor tudd. Az apád egy hazug kurvapecér, csaló és kerítő. Jól
megérdemlitek egymást. – Azzal megadta magát Hobartnak, aki
ruhája ujját rángatta, majd az ajtó becsapódott a hátuk mögött.
Az indulat szépen elpárolgott belőle, és Brianna előredőlt,
súlyát tenyerére helyezte, ami alatt még mindig ott dudorodott
keményen a nyaklánc. Haja kibomlott, és egy vastag hajtincs
hullott az arcába.
Csukott szemmel küzdött a szédülés ellen, ami azzal
fenyegette, hogy elnyeli őt. Inkább érezte, mint látta a kezet,
ami megérintette, és gyengéden kisimította a hajtincset az
arcából.
– Mindig is szerette őt – suttogta, inkább magának, mint
bárki másnak. – Nem felejtette el.
– Hát persze hogy nem felejtette el őt. – Brianna kinyitotta a
szemét, és Ian hosszúkás arcát és kedves barna szemét látta
maga előtt hathüvelyknyire. Egy kemény, munkától kérges kéz
pihent meg a lány kezén, meleg volt és kemény, egy kéz, ami
még az övénél is nagyobb volt.
– És mi sem – mondta.

– Kérsz még egy kicsit, Brianna drágám? – mosolygott az asztal

túlfeléről Joan, ifjú Jamie felesége, aki épp egy hatalmas egres
pite maradványait szedte le az asztalról.
– Köszönöm, nem kérek, nem bírok már egy falatot sem enni
– mondta Brianna mosolyogva. – Tele vagyok!
Ettől a megjegyzéstől a kis Matthew és öccse, Henry hangos
kuncogásban tört ki, de nagyanyjuk szúrós tekintete gyorsan
elhallgattatta őket. Brianna körbenézett az asztalon, és
mindenkinek, a felnőttektől a kisgyermekekig elfojtott nevetés
cikázott az arcán. Úgy tűnt, hogy mindannyian nagyon
szórakoztatónak találják még a legkisebb megjegyzését is.
Nem a szokatlan öltözete okozhatta, sem pedig egy idegen
ember feltűnése, gondolta Brianna, még ha ez az idegen a
szokottnál is furcsább volt. Volt ott még valami más is. Mintha
öröm terjedt volna szét a családtagok között, láthatatlanul, de
elevenen, mint az elektromosság.
Lassan felfogta Brianna, hogy mi volt ez, Ian egy megjegyzése
segített ezt megérteni.
– Sosem gondoltuk volna, hogy Jamie-nek valaha lesz saját
gyermeke. – Ian mosolya olyan kedves volt, hogy még a jeget is
képes lett volna megolvasztani. – Akkor te még sohasem
találkoztál vele?
Brianna megrázta a fejét, mialatt lenyelte az utolsó falat
maradványait, és tele szája ellenére visszamosolygott a férfira.
Akkor ez az, gondolta. Nem is tőle voltak elragadtatva, hanem
attól a ténytől, hogy Jamie-nek van egy gyereke. Mind
odavoltak Jamie-ért, és az örömük is róla szólt.
Ez a felismerés könnyeket csalt a szemébe. Laoghaire
vádaskodásai, bármilyen vadul hangzottak is, megrázták őt.
Most azonban nagy megnyugvással látta, hogy ezeknek az
embereknek itt, akik nagyon is jól ismerik Jamie Frasert, ő se
nem hazug, se nem gonosz, hanem tényleg az az ember, akinek
az anyja hitte őt.
Az ifjú Jamie, aki Brianna felindultságát fulladozásnak hitte,
készségesen hátba veregette őt, amitől az tényleg elkezdett
fuldokolni.
– Megírtad Jamie bácsinak, hogy jössz hozzánk? – kérdezte a
fiú, ügyet sem vetve Brianna köhögésére és vörös arcára.
– Nem – felelte rekedten. – Nem tudom, hogy hol van.
Jenny sirályszárnyra emlékeztető szemöldökei felszöktek.
– Jaj, hiszen már mondtad, el is felejtettem.
– Tudod, hogy merre van most? Ő és az anyám? – Brianna
aggodalmasan előrehajolt, és igyekezett kisöpörni a
tésztamorzsákat az inge zsabójából.
Jenny mosolygott, és felállt az asztaltól.
– Tudom ám… Többé-kevésbé. Ha teleetted magad, gyere
velem, lányom, és előszedem neked az utolsó levelét.
Brianna felállt, hogy kövesse Jennyt, de hirtelen megtorpant
az ajtóban. Korábban már észrevette a festményeket a szalon
falán, de nem igazán figyelte meg őket az érzelmek és történések
viharában. De ez most feltűnt neki.
A képen két arany-vörös hajú kisfiú volt ünnepi kikben,
zakóban és fodros fehér ingben, mely jól kitűnt a sötét kabát alól.
Egy nagy kutya ült mellettük, ami unott nyugalommal lógatta a
nyelvét.
Az idősebb fiú magas volt, finom vonású. Büszke, egyenes
tartással ült, állát felszegve. Egyik kezét a kutya fején
pihentette, a másikat pedig oltalmazóan az öccse vállán tartotta,
aki két térde között állt.
A fiatalabb fiú volt az, akit Brianna úgy megnézett. Kerek
arcú, pisze orrú volt, orcái pedig pirosak, mint az alma. Enyhén
ferde vonású, tágra nyílt kék szemeivel kukucskált ki fényes
hajkoronája alól, mely természetellenes frizurába volt fésülve.
Formális beállítás, klasszikus tizennyolcadik századi stílus, de
mégis, volt valami a tömzsi kis alakban, ami mosolyra késztette
a lányt, és kinyújtotta az ujját, hogy megérintse a kisfiú arcát.
– Olyan kis édes vagy – mondta lágyan.
– Jamie édes kis kölyök volt, ugyanakkor egy makacs kis
szörnyeteg is. – Jenny hangja a lány füle mellett megijesztette
őt. – Verés vagy hízelgés nála egyre ment, ha ő egyszer eldöntött
valamit, akkor az úgy is volt. Gyere velem, van itt egy másik kép
is, amit biztosan szeretnél látni.
A második portré a lépcsőfordulóban volt, ahová egyáltalán
nem illett. Alulról látta a kép aranyozott keretének nehéz
faragását, mely idegenül hatott a ház szilárd, kopott kényelmet
sugárzó többi bútordarabja mellett. Múzeumi képekre
emlékeztette őt, ebbe az otthonos környezetbe viszont nem illett
bele.
Ahogy Brianna követte a nőt föl a lépcsőn, az ablakon besütő
vakító fény ragyogása megszűnt, és a festmény tisztán láthatóvá
vált.
Levegő után kapkodott, és az inge vászna alatt alkarján felállt
a szőr.
– Figyelemreméltó, nemde? – Jenny a képről Briannára
nézett, majd vissza, arcvonásaiban a büszkeséggel vegyes
rajongás tükröződött.
– Figyelemreméltó! – értett egyet Brianna, és nyelt egyet.
– Látod már, hogy miért ismertünk rád egyből? – folytatta
nagynénje szeretetteljesen végigsimítva a faragott kereten.
– Igen. Igen, már látom.
– Ő az én anyám, tudod? A te nagyanyád, Ellen MacKenzie.
– Igen – mondta Brianna –, tudom. – Lépteik nyomán
porszemek keveredtek fel, és lustán örvénylettek az ablakon
betűző délutáni napfényben. Brianna úgy érezte, mintha ő is a
porszemekkel együtt forogna, és már nem kötődne a valósághoz.
Kétszáz évvel később ott állt – ott fogok állni?, gondolta vadul
– e portré előtt a National Portrait Galleryben, és vadul tagadta
az igazságot, amit ez a kép hordozott.
Ellen MacKenzie úgy nézett ki a képen, mint most Brianna,
nyaka hosszú és fejedelmi, ferde vágású szeme jókedvet
tükrözött, lágy ajkai viszont kevésbé. Messze nem volt azért a
tükörképe: Ellen homloka magas volt és keskenyebb, mint
Briannáé, és orcái kerekek voltak, nem pedig hegyesek, az egész
arca valahogy lágyabb és kevésbé karakteres.
De a hasonlóság érzékelhető volt, és elég hangsúlyos ahhoz,
hogy ámulatba ejtse a lányt. A széles arccsont és a buja vörös
hajzuhatag teljesen megegyezett. És a nyakában ott volt a
gyöngysor, aranyfoglalatokkal, fényesen a lágy tavaszi napban.
– Ki festette ezt a képet? – kérdezte végül Brianna, de nem
kellett hallania a választ. A múzeumi címke szerint a művész
„ismeretlen” volt. De ahogy látta a portrét a két kisfiúról,
Brianna jól tudta. Ez a kép kevesebb jártasságról tanúskodott,
egy korábbi alkotás lehetett, de látszott, hogy a modellek bőrét
és haját mindkettőn ugyanaz a kéz festette.
– Maga az anyám – felelte Jenny, hangja tele volt szomorkás
büszkeséggel. – Nagyon ügyesen rajzolt és festett, gyakran
kívántam, hogy bárcsak nekem is megadatott volna az ő
tehetsége.
Brianna ujjai önkéntelenül görbültek be, mintha az ecset köré
fonódtak volna. Az élmény olyannyira életszerű volt, hogy a lány
megesküdött volna, hogy érezte a sima fa érintését.
Hát innen, gondolta megborzongva, és mintha hallotta is
volna a kattanást, amivel a múltja egyik darabkája ugrott a
helyére. Hát innen örököltem.
Frank Randall azzal viccelődött, hogy ő még egy egyenes
vonalat sem tud húzni, Claire meg azzal, hogy ő meg semmit. De
Briannának volt tehetsége a vonalakhoz és a görbületekhez, a
fényhez és az árnyékhoz, és most már megtalálta ezen ajándék
forrását is.
Mi jöhet még? – gondolta hirtelen. Mi más rejtőzik még
benne, ami valaha a képen lévő nőhöz tartozott, vagy a fiúhoz,
aki olyan makacsul szegte fel a fejét?
– Ned Gowantól kaptam ezt Leochból – mondta Jenny, és
áhítatosan megérintette a keretet. – Megmentette ezt a képet,
amikor a felkelés után az angolok lerombolták a várat – mondta
kis mosollyal. – Nagyon jó barátja a családunknak. Az alföldről,
Edinburghból való, és nincs saját családja, de a MacKenzie-k
bevették a klánba, még akkor is, ha a klán már nincs is többé.
 – Nincs többé klán? – fakadt ki Brianna. w Mind meghaltak?
– A lány hangjából olyan rémület áradt, hogy Jenny meglepve
pillantott rá.
– Ó, nem. Nem úgy értettem, lányom. De Leoch elesett –
tette hozzá lágyabban. – Utolsó vezérei, Colum és a fivére,
Dougal… meghaltak a Stuartokért.
Brianna persze már tudta ezt, Claire elmondta neki. A
meglepő csak az volt, hogy milyen hirtelen rohanta meg a
váratlan gyász és a sajnálat ezekért az idegenekért, újdonsült
véreiért. Némi erőlködéssel lenyelte a gombócot a torkában, és
megfordult, hogy kövesse Jennyt felfelé a lépcsőn.
– Nagy volt a leochi vár? – kérdezte, mire nénikéje
megtorpant, kezével a korláton.
– Nem tudom, hogy az volt-e – felelte Jenny, visszapillantva
Ellen képére, szemében talán sajnálattal.
– Soha nem láttam… És már nincs többé.

A második emeleti hálószobába belépni olyan volt, mintha egy

tenger alatti barlangba lépett volna be az ember. Kicsi szoba volt
ez, ahogy az összes többi is, alacsony gerendákkal, amiket
feketére színezett az éveken át égetett tőzeg füstje, de a falak
friss fehérek voltak. A helyiséget remegő zöldes fény töltötte
meg, ami két nagy ablakon ömlött be, és amit egy hajladozó
rózsabokor levelei szűrtek meg.
Itt-ott néhány fényes dolog pislákolt vagy ragyogott, akár a
zátonyhal a lágy homályban. Egy, az unokák által elhagyott
festett baba feküdt a kandalló előtti szőnyegen. Volt még ott egy
kínai kosár, aminek fedeléhez egy lyukas érmét erősítettek
díszítésül. Egy réz gyertyatartó állt az asztalon, és egy kis
festmény függött a falon, mély színeivel szinte kiugorva a
meszelt fehér falból.
Jenny egyből az oldalfalnál álló nagy szekrényhez ment,
lábujjhegyre állt, és levett egy nagy szattyánbőr borítású dobozt,
aminek sarkai megkoptak az évek alatt. Ahogy az asszony
levette a doboz fedelét, Brianna egy kis fémes csillogást és egy
éles villanást látott, mint amikor a napsugár megtörik egy
ékszeren.
– Itt is van. – Jenny elővett egy összehajtogatott, vaskos
papírköteget, amin látszott, hogy sokat látott és sokat olvasott
volt, és Brianna kezébe adta. Eredetileg le volt pecsételve, egy
zsíros viaszfolt még mindig az egyik papír széléhez tapadt.
– Az észak-karolinai kolóniában vannak, de nem élnek közel
egyik városhoz sem – magyarázta Jenny. – Jamie, ha tud,
esténként ír egy keveset, és addig gyűjtögeti ezeket az írásokat,
míg ő vagy Fergus le nem mennek Cross Creekbe, vagy amíg
egy utazó nem jár feléjük, aki elviszi a levelet. Ez így jó is neki,
tudod, nem forgatja olyan könnyen a tollat, különösen, mióta
eltörte a kezét.
Brianna összerezzent erre az elejtett megjegyzésre, de a
nagynénje nyugodt arcáról nem olvasott le semmi különös
riadalmat.
– Ülj le, lányom! – Kezével az ágy és a szék felé intett,
megadva Briannának a választás lehetőségét.
– Köszönöm! – felelte halkan Brianna, és leült a székre.
Lehetséges, hogy Jenny nem tud mindent Jamie-ről és Fekete
Jack Randallról? A gondolat, hogy ő talán olyasmiket is tud erről
a sosem látott emberről, amiket még annak szeretett nővére
sem, elég kellemetlen volt. De hogy elhessegesse ezeket a
gondolatokat, sietve kinyitotta a levelet.
A macskakaparás-szerű szavak feketén és élénken ugrottak
elő a papírról. Már látta ezt a kézírást korábban, görcsös,
nehézkes betűkkel és nagy, kanyargó hurkokkal, de az egy
kétszáz éves dokumentum volt, barnára kopott tintával, az
írásmód pedig mesterkélt, átgondolt és hivatalos. Ezen az írás
szabadabb volt, a szavak irka-firka módjára gördültek végig a
lapon, a sorok végei pedig felfelé íveltek. Rendezetlen volt, de
mégis olvasható.

Szeptember 19., hétfő, Fraser's Ridge

Drága Jenny!
Mindannyian jó egészségnek és kedvnek örvendünk,
és nagyon remélem, hogy levelem a te házad népét is
így találja.
Fiad szeretetteljes üdvözletét küldi, és kér, hogy
add át ezt apjának, fivéreinek és nővéreinek is. Kéri,
hogy mondd meg Matthew-nak és Henrynek, hogy
küldi nekik a csatolt tárgyat, ami egy tarajos sül
tartósított koponyája. A jószág nevét bámulatos
tüskéi után kapta (de egyáltalán nem hasonlít arra a
kis sövénylakóra, amire te a neve alapján gondolsz,
ezek sokkal nagyobbak, és fákon élnek, és fiatal
hajtásokkal táplálkoznak). Mondd meg Matthew-
nak és Henrynek, hogy fogalmam sincs róla, hogy
miért narancssárgák a fogai. A jószág bizonyára
mutatósnak találja.
Találsz itt egy kis ajándékot is, amit neked
szánok. A mintázat készítéséhez szintén ennek a
sülnek a tüskéit használják, amiket az indiánok
többféle növény levével festenek be, mielőtt
megszőnék azt olyan zseniálisra, ahogy azt magad is
láthatod.
Claire mostanában érdeklődve beszélget – már ha
ez a megfelelő kifejezés egy olyan kommunikációra,
ami csupán gesztikulációra és grimaszolásra
hagyatkozik (itt meg kell jegyeznem, hogy állítása
szerint ő nem is grimaszol, mire én azt feleltem, hogy
ebben az esetben én jobb bíró vagyok, mivel én
látom az arckifejezéseit, ő meg nem) – egy idős
indián asszonnyal, aki a környéken nagy tiszteletnek
örvend mint gyógyító, és aki sok növénnyel
ajándékozta meg Claire-t. Ennek köszönhetően ujjai
belilultak, de én ezt igen dekoratívnak találom.

Szeptember 20., kedd

Ma nagyon lefoglalt az istállónk javítgatása és
megerősítése, ahol a néhány tehenünket, disznónkat
és a többit tartjuk éjszakára, hogy megvédjük őket a
medvék támadásaitól, ami gyakorta megesik. Ahogy
az árnyékszékre mentem ma reggel, megláttam egy
nagy mancsnyomot a sárban, melynek mérete
körülbelül akkora, mint az én lábam. Az
állatállomány idegesnek és zavartnak tűnt, de ezért
aligha hibáztathatom őket.
Könyörgöm, ne aggódj sorsunk miatt! A fekete
medvék ebben az országban ódzkodnak az embertől,
nem szívesen közelítik meg őket, még ha egyedül
vagyunk is. Valamint a házunk erős építésű, Iannek
pedig megtiltottam, hogy sötétedés után kimenjen,
kivéve, ha jól fel van fegyverkezve.
Fegyverkészletünk sokat javult, Fergus hozott
High Pointból egy kiváló újfajta puskát és számos
nagyon jó kést is. Valamint egy nagy forraló üstöt,
melynek beszerzését bőséges és igen ízletes
pörkölttel ünnepeltük meg. Az étel őzből készült, az
erdőből való vadhagymával, szárított babbal és pár
idei aszalt paradicsommal. Senki sem halt meg vagy
betegedett meg a pörkölttől, így azt kell hogy
mondjam, Claire-nek igaza van, és a paradicsom
valóban nem mérgező.

Szeptember 21., szerda

A medve ismét itt járt. Nagy lábnyomokat és
kaparászás jelét találtam ma Claire frissen felásott
kertjében. Nem kétséges, hogy a fenevad téli álomra
készül, és igyekszik kiszedni minden lárvát a friss
földből.
Beköltöztettem a kocát a kamránkba, mivel
közeledik a fialás ideje. Sem Claire, sem pedig a koca
nem fogadták ezt kitörő örömmel, de az állat igen
értékes, három fontért vettem Mr. Quillantől.
Négy indián jött ma el hozzánk. Ők a tuszkaróra
nevű törzs tagjai. Már találkoztam ezekkel a
férfiakkal jó néhány alkalommal, és igen
szeretetreméltónak találtam őket.
Miután a vademberek kifejezték azon
szándékukat, hogy szeretnék levadászni a mi kis
medvénket, adtam nekik ajándékba egy kis dohányt
és egy kést, aminek szemlátomást nagyon örültek.
Szinte egész délelőtt az eresz alatt üldögéltek,
dohányoztak és egymás között beszélgettek, de
aztán dél körül összekészülődtek, hogy
nekiinduljanak a vadászatnak. Érdeklődtem, hogy
mivel a medve láthatóan ragaszkodik a mi kis
kompániánkhoz, nem lenne-e jobb, ha a vadászok
megbújnának valahol a közelben, remélve, hogy az
állat visszatér.
De az indiánok tájékoztattak – a legkedvesebb
módon, szavakkal és mutogatással-, hogy az állat
ürülékének megjelenése kétségkívül azt jelzi, hogy
elhagyta a területet, és továbbindult nyugatra
valami fontos ügyben.
Miután nem kívántam ilyen tapasztalt
vadászokkal vitatkozni, sok szerencsét kívántam, és
szívélyes búcsút intettem nekik. Nem tudtam
csatlakozni hozzájuk, mert még mindig van néhány
sürgős elintéznivalóm itt, de Ian és Rollo velük ment,
ahogy már máskor is azelőtt.
Megtöltöttem az új puskát, és könnyen elérhető
helyen hagytam, hátha a barátaink feltételezése a
medve terveit illetően tévesnek bizonyul.

Szeptember 22., csütörtök

Múlt éjjel borzasztó zajra riadtam. Hangos
kaparászás volt, ami visszhangzott a ház falának
rönkjeiben, puffanások és hangos visítozás
kíséretében, melyek rögvest kiugrasztottak az
ágyból, hisz meg voltam győződve arról, hogy a ház
rögvest ránk dől.
A koca, megrémülve az ellenség közelgésétől,
berontott a helyiségbe a kamraajtón keresztül (ami,
bevallom, elég gyenge tákolmány volt), és
fülsiketítőén visítva menedékbe vonult az ágyunk
alá. Észlelvén, hogy itt az alkalom leteríteni a
medvét, gyorsan a fegyver után nyúltam, és
kirohantam.
Holdfényes, kissé ködös éjszaka volt, és jól láttam
az ellenfelemet, egy nagy fekete alakot, ami a hátsó
lábaira állva közel olyan magas volt, mint én, és
ideges szemeimnek megközelítőleg háromszor olyan
szélesnek tűnt, hiszen nem volt túl nagy távolságra
tőlem.
Rálőttem, mire négy lábra ereszkedett, és
ámulatba ejtő gyorsasággal jutásnak eredt a
menedéket nyújtó közeli erdő felé, ahol eltűnt,
mielőtt még újra tudtam volna tölteni a fegyvert.
Amikor kivilágosodott, vér nyomai után kutattam
a földön, de semmit sem találtam, úgyhogy nem
mondhatnám, hogy a lövésem célba ért volna. A ház
oldalát jó pár karcolás díszítette, mintha éles
fejszével vagy árral csinálták volna, felfedve a fa
fehér belsejét.
Azóta volt néhány keserves pillanatunk, amikor
igyekeztük meggyőzni a kocát (ami egy fehér sertés,
hatalmas méretű és borzasztó makacs jószág és
fogaknak sincs híján), hogy hagyja el az ágyunkat,
és térjen vissza menedékébe, a kamrába. Nem
mutatott hajlandóságot, de a végén mégiscsak
meggyőzte a kukoricával elébe kiszórt ösvény és
jómagam, aki a háta mögött kísértem,
felfegyverkezve egy jó erős seprűvel.

Szeptember 26., hétfő

Ian és az ő rézbőrű társai visszaértek a vadászatról,
miután célpontjuk egérutat nyert az erdőben.
Megmutattam nekik a karomnyomokat a ház
oldalán, mire izgalomba jöttek, és olyan sebességgel
beszéltek egymás között, hogy nem tudtam őket
követni.
Aztán az egyik férfi leszedett egy nagy fogat a
 nyakláncáról, és szertartásosan átadta azt nekem,
mondván, hogy a nagy medveszellem erről megfog
ismerni, és megvéd engem a bántódástól. Kellő
ünnepélyességgel elfogadtam az amulettet, majd
lekötelezve felajánlottam neki egy darab lépes mézet
cserébe, ezt diktálta az illendőség már megfigyeltem.
Claire szolgálta fel a lépes mézet, és az ő
gyakorlott szemeinek feltűnt, hogy egyik vendégünk
nincs túl jól. Szemhéja elnehezült, köhögött, és
zavarodottnak tűnt. Claire azt mondta, hogy a
férfinak magas láza van, habár ez ránézésre nem
látszott rajta. Túl rosszul volt, hogy folytassa útját
társaival, úgyhogy csináltunk neki helyet, és
lefektettük a kukoricagóréban.
A koca bőséges alomnak életet adva megellett a
kamrában. Van egy tucat kismalacunk, mind
egészségesek, és jó étvágyuk is van, Istennek legyen
hála. A mi étkezéseink eléggé szegényesek
mostanában, mivel a koca alattomos támadásba
lendül, morogva és fogcsikorgatva, minden
alkalommal, ha valaki kinyitja a kamra ajtaját. Ma
egy tojást kaptam vacsorára, és azt az utasítást,
hogy addig nem is kapok ennél többet, míg ki nem
találok valami megoldást erre a problémára.

Október 1., szombat

Nagy meglepetés ért ma minket. Két vendégünk
érkezett…

– Nagyon vadnak tűnik ez a hely.

Brianna meglepődve felnézett. Jenny a levél felé intett,
szemét Briannán tartva.
– Vademberek, medvék, sülök meg egyebek. Nem nagyobb,
mint egy aprócska kunyhó, ahol élnek, Jamie megírta nekem. És
teljesen egyedül, fent a hegyekben. Nagyon vad hely az. – Kicsit
idegesen pillantott Briannára. – Még mindig menni szeretnél?
Brianna hirtelen rájött, hogy Jenny attól fél, hogy már nem
akar menni, mert megijedt a hosszú utazástól, és a végén
eltántorodik a rá váró civilizálatlan helytől. A vad hely
egyszeriben megelevenedett előtte a kezében tartott papíron
lévő kusza fekete betűk által, de közel sem tűnt olyan
valóságosnak, mint az ember, aki leírta őket.
– Megyek – nyugtatta meg nagynénjét. – Mihelyst tudok.
Jenny arca ellágyult.
– Jól van – felelte. Odanyújtott Briannának egy kis bőrtokot,
amin a díszítés pirosra és feketére festett sültüskéből készült,
míg néhányuknak meghagyták az eredeti színét a kontraszt
miatt.
– Ez az az ajándék, amit küldött nekem.
Brianna a kezébe vette, megcsodálta a minta bonyolultságát
és a puha, világos szarvasbőrt.
– Gyönyörű.
– Bizony az. – Jenny elfordult, és úgy tett, mintha sürgős
dolga lenne a könyvespolcon álló kis dísszel. Brianna épphogy
csak visszafordította tekintetét a levélre, amikor Jenny
váratlanul azt kérdezte:
– Maradsz egy kicsit?
Brianna meglepődve felnézett.
– Maradni?
– Csak egy-két napot. – Jenny megfordult, az ablakból
beszűrődő fény glóriát rajzolt köré, de arcát árnyékba borította.
– Gondolom, azt kívánod, hogy minél előbb elmehess –
mondta. – Én pedig azt kívánom, hogy bárcsak beszélgethetnénk
egy kicsit.
Brianna az asszonyra nézett zavarában, de nem tudott
semmit kiolvasni a nő sápadt, sima vonásaiból, sem pedig vágott
szeméből, ami épp olyan volt, mint a sajátja.
– Igen – felelte lassan. – Persze hogy maradok.
Egy mosoly jelent meg Jenny szája szélén. Az asszony haja
ébenfekete volt, fehér csíkokkal, akárcsak egy szarka tollai.
– Jól van – mondta lágyan. A mosoly lassan szétterült az
arcán, ahogy unokahúgát nézte.
– Édes istenem, olyan vagy, akárcsak az öcsém!

Miután egyedül maradt, Brianna visszatért a levélhez,

újraolvasta az elejét, és hagyta, hogy a csendes szoba
elhalványuljon körülötte, majd eltűnjön, ahogy Jamie Fraser
életre kelt a kezében. Hangja olyan élénken csengett a fülében,
mintha csak ott állt volna előtte. Az ablakon besütő nap
megcsillant a lány vörös haján.

Október 1., szombat

Nagy meglepetés ért ma minket. Két vendégünk
érkezett Cross Creekből. Úgy vélem, emlékezni fogsz,
hogy meséltem neked Lord John Greyről, akit
Ardsmuirból ismerek. Nem láttam őt Jamaica óta,
ahol ő volt a korona által megbízott kormányzó.
Talán ő lenne az utolsó ember, akiről azt
feltételezném, hogy idejön, erre a távoli helyre, oly
messze a civilizáció minden jelétől, és hátrahagyja a
kényelmes irodákat és a díszes pompát, amihez
hozzá van szokva. Természetesen teljesen ámulatba
estünk, amikor megláttuk őt az ajtónkban, majd
illendően köszöntöttük.
Szomorú esemény hozta őt ide, sajnos ezt kell
mondanom. A felesége elindult Angliából a fiával, de
útközben az asszony belázasodott, és meghalt az
óceánon. Attól tartva, hogy a trópusi kórságok
miatt a fiúnak is baja esik, Lord John úgy döntött,
hogy a kölyöknek el kell mennie Virginiába, ahol a
családnak jelentős ingatlana van, és elhatározta,
hogy elkíséri a fiút, látva, hogy mennyire magányos
a gyermek, és milyen veszteséget élt át anyja
elvesztése miatt.
Kifejezésre is juttattam ámulatomat és nagy
örömömet azért, mert úgy döntöttek, hogy
beiktatnak útjukba egy kitérőt egy ilyen távoli
helyre, hogy meglátogassanak minket. Őlordsága
azonban elhessegette ezt, mondván, azt akarta,
hogy a fiú meglássa a különbséget a kolóniák között,
hogy értékelni tudja mindazt a gazdagságot és
változatosságot, amit ez a föld tartogat. A legény
leghőbb vágya, hogy indiánokkal találkozhasson,
amivel emlékeztet engem a nem is olyan sok idővel
ezelőtti Ianre.
A fiú egyébként kedves, magas és szép formájú,
korához képest, ami körülbelül tizenkét év lehet.
Anyja halála miatt érzett melankóliája még mindig
bántja, de egyébiránt kellemesen el lehet vele
beszélgetni, és udvarias, elvégre ő egy gróf (Lord
John a mostohaapja, úgy tudom, mert az apja
Ellesmere grófja volt). Williamnek hívják.

Brianna a folytatásra várva lapozott, de a levél itt

abbamaradt, befejezetlenül. Eltelt pár nap, amíg a
levél folytatódott, október 4-i keltezéssel.

Október 4., kedd

A kukoricagóréban elszállásolt indián annak
ellenére, hogy Claire mindent megtett érte, ma kora
reggel meghalt. Arcát, testét és végtagjait teljesen
elborították a szörnyű kiütések, melyek
borzalmasan foltos megjelenést kölcsönöztek neki.
Claire úgy véli, hogy az indián kanyaróban
szenvedett, és mint olyan, ez egy nagyon
rosszindulatú kór, pestisszerű gyorsasággal terjed.
Nem enged senkit sem a test közelébe menni, kivéve
saját magát – azt mondja, hogy őt védi valami
varázslat –, de mi mindannyian összegyűltünk
délben, amikor is felolvastam néhány alkalomhoz illő
szemelvényt a Szentírásból, és imádkoztunk az
elhunyt lelki üdvéért. Bízom benne, hogy még a meg
nem keresztelt vademberek is békére lelnek Isten
kegyelmében.
Vannak kétségeink szegény pára földi
maradványainak elhelyezésével kapcsolatban. Én a
magam eszétől elküldeném Iant, hogy hívja el az
 elhunyt indián barátait, hogy azok a maguk szokásai
szerint adhassák meg neki a végső tiszteletet.
Claire azt mondja, hogy nem szabad ezt tennünk,
mivel a test még mindig fertőző, és hogy
szétterjedhet a férfifalujában a betegség, ami olyan
katasztrófához vezethet, amit biztosan nem kívánna
a barátainak. Claire azt javasolja, hogy mi magunk
temessük vagy égessük el a testet, bár én magam
vonakodnék magamra vállalni ezt a tettet, amely
könnyen félreérthető a halott férfi társai számára,
ők ugyanis azt gondolhatják, hogy mi okoztuk a férfi
halálát, és azzal, hogy eltemettük vagy elégettük őt,
el akartuk tüntetni a bizonyítékokat.
Erről az aggodalmunkról nem szóltam a
vendégeinknek. Ha a veszély már nagyon fenyeget,
akkor el kell őket küldenünk. De rosszul érezném
magam a társaságuk nélkül, olyan elzártan élünk itt.
Egyelőre elhelyeztük a testet egy kis száraz
barlangban a ház feletti hegyen, ahová egy istállót
vagy raktárt szeretnék egyszer építeni.
Bocsánatodat kérem azért, hogy így kiöntöttem
eléd a szívem a te lelki nyugalmad kárára. Remélem,
minden rendben lesz a végére, de e pillanatban
bevallom, aggódom. Ha a veszély – akár az
indiánoktól, akár betegség végett – elér bennünket,
rögvest elküldöm e levelet a vendégeink gondjaira
bízva, hogy bizonyosan elérjen téged.
Amint minden elrendeződik, írok, hogy tudassam
veled.
Szerető öcséd, Jamie Fraser

Brianna szája kiszáradt, és nyelt egyet, ahogy próbált nyálat

gyűjteni.
Volt még két lap a levélben, melyek összeragadtak, és
makacsul ellenálltak Brianna erőfeszítéseinek, hogy szétválassza
azokat, míg végül engedelmeskedtek.
 Október 20. Utóirat
Mindannyian biztonságban vagyunk, habár a
megváltásunkért súlyos bánattal kellett fizetnünk.
Később leírok mindent, de most még nincs hozzá elég
erőm.
Iannek kanyarója volt, akárcsak Lord Johnnak, de
mindketten felépültek. Claire kérte, hogy írjam le, Ian
kiváló egészségnek örvend, ne aggódjatok miatta. Ő
maga is ír neked, amiből tudni fogod, hogy ez az
igazság.

Az utolsó lapon az írás más kéztől való volt, letisztult,

óvatosan vezetett, egyenletesen dőlt betűkkel, habár itt-ott
egy paca csúfította az írást, amit eredményezhetett az író
betegsége vagy egy hibás toll is.

Drága Anyám!
Beteg voltam, de már rendben vagyok megint. Lázas
voltam, és a legkülönösebb dolgokat álmodtam, tele
furcsaságokkal. Álmodtam egy hatalmas farkasról, aki
odajött, és emberi hangon beszélt hozzám, de Claire
néném azt mondja, hogy az Rollo lehetett, aki egész
idő alatt mellettem volt, amíg betegeskedtem. Rollo
nagyszerű kutya, és nem is harap olyan gyakran.
A kanyaró apró dudorokként mutatkozott a bőröm
alatt, és úgy viszketett, minta nyavalya. Olyan volt,
mintha ráültem volna egy hangyabolyra, vagy
betévedtem volna egy darázsfészekbe. A fejem
kétszer akkorának érződött, mint amekkora, és
kegyetlenül tüsszögtem.
Ma három tojást és zabkását reggeliztem, és
kétszer is elsétáltam az árnyékszékig egyedül,
úgyhogy már elég jól vagyok. Először azt hittem, hogy
a betegségtől megvakultam, mert nem láttam mást,
csak kápráztató fényt, amikor kimentem, de a néném
azt mondta, hogy ez hamarosan helyrejön, és így is
lett.
Írok majd többet is később, de most Fergus már
 várja, hogy elvihesse a levelet.

Engedelmes és odaadó fiad,

Ian Murray
Utóirat: A sülkoponyát Henrynek és Mattie-nek
küldöm, remélem, tetszeni fog nekik.

Brianna egy darabig csak ült a széken, a fehérre meszelt falak

hűvöse jólesett a hátának. Végigsimította a levél lapjait, és
szórakozottan a könyvespolcra bámult, a szövet- és bőrkötésű
könyvek rendezett soraira. Kitűnt neki a Robinson Crusoe,
aranyozott betűkkel szedett címével a könyv gerincén.
Vad hely, mondta Jenny. És veszélyes is, ahol az élet egy
szívdobbanásnyi idő alatt megváltozhat olyan humoros
nehézségektől kezdve, mint egy kamrában lakó disznó, egészen
az erőszakos halállal fenyegető életveszélyig.
– És én még azt gondoltam, hogy itt ez a hely lesz primitív –
motyogta, egy pillantást vetve a kandallóban égő tőzegtűzre.

Nem is annyira primitív, gondolta, ahogy követte Iant keresztül

a gazdasági udvaron át a melléképületek mellett. Minden
rendezetten volt tárolva, és tiszta volt, a kőfalak és az épületek
mind jó állapotúak, még ha egy kicsit kopottasak is. A tyúkok
gondosan el voltak rekesztve a saját udvarukba, az istálló
mögötti légyfelhő jelezte a diszkrét trágyaaknát, jó nagy
távolságra a háztól.
Az egyetlen igazi különbség e gazdaság és a modernek között,
amelyeket a lány látott, hogy itt nem voltak rozsdásodó
mezőgazdasági gépek. Volt egy lapát, ami a pajta oldalának dőlve
pihent, és két-három kopott ekevas egy fészerben, ami előtt
elhaladtak, de sehol egy rozoga traktor, sem gubancos
drótkupacok vagy szanaszét hagyott fémdarabok.
Az állatok is egészségesek voltak, bár mintha kisebbek lettek
volna, mint modern kori társaik. Hangos bégetés jelezte a
domboldalon álló bekerített legelőről buzgón a kerítés felé
kocogó kövér birkákból álló kis nyáj jelenlétét. Ahogy elhaladtak
mellettük, gyapjas hátuk rázkódott, és sárga szemük várakozóan
ragyogott.
– Elkényeztetett nyavalyások – mondta Ian mosolyogva. –
Azt hiszitek, hogy csak azért jön ide bárki, hogy benneteket
etessen, igaz-e? Ezek a feleségeméi – tette hozzá Briannához
fordulva. – Minden konyhakerti hulladékot nekik ad, ezek meg
addig esznek, míg ki nem pukkadnak.
A kos, egy felséges lény a nagy tekert szarvaival, kinyújtotta
a fejét a kerítésen keresztül, és kibocsátott egy fenséges
„beheheh”-t, melyet nyája hűséges tagjai azonnal
utánaismételtek.
– Tűnj innen, Hughie! – szólt rá Ian türelmes megvetéssel. –
Nem vagy még fazékba való, de eljön annak is a napja, igaz-e? –
legyintett a kos felé, és a domb felé kanyarodott, kiltje
meglebbent a mozdulattól.
Brianna hátramaradt egy lépésnyit, és lenyűgözve figyelte a
férfi lépteit. Ian olyan magabiztossággal viselte a kiltet, amihez
Brianna nem volt hozzászokva. Nem úgy, mintha egy jelmez
vagy egy egyenruha lett volna. Tudatosan viselte, de még
inkább, mintha a kilt a testének része lett volna, nem pedig egy
ruhadarab.
Ennek ellenére Brianna tudta, hogy nem ez volt Ian szokásos
öltözéke. Jenny szemei tágra nyíltak, amikor a férfi lejött
reggelizni, aztán lehajtotta a fejét, és mosolyát a csészéjébe
temette. Ifjú Jamie sötét szemöldökét felrántotta apja láttán, aki
nyájas pillantással viszonozta, majd egy vállrándítás és egy, a
skót férfiakra jellemző sokatmondó morrantás kíséretében
letelepedett a sült kolbász mellé.
A tartán régi volt – a lány látta, hogy a varrás mentén
megkopott, és a szegély elhasználódott –, de jó gondját viselték.
Lehet, hogy Culloden óta el is volt rejtve a pisztolyokkal és a
kardokkal, a dudával és a dalaikkal együtt, mert büszke
öntudatuk ezen összes szimbólumát lefoglalták.
Nem, nem az összeset, gondolta, és szívében egy furcsa kis
rándulást érzett. Eszébe jutott Roger Wakefield, ahogy mellette
guggol a szürke ég alatt Culloden csataterén, elkeskenyedett,
sötét arccal, tekintete pedig borús, tudván, milyen sokan haltak
itt meg.
– A skótok sokáig megőrzik az emlékeiket – mondta Ian –, és
nem a legmegbocsátóbb népek. Van ott egy klánkő, bele van
vésve a MacKenzie név, alatta pedig sok rokonom neve
sorakozik. – Ezután elmosolyodott, de nem vidáman. – Én nem
érzem ezt annyira személyes tragédiámnak, mint mások, de
nem is felejtettem el.
Nem, nem győzték le őket. Nem győzték le ezerévnyi
viszálykodás és árulás után sem, és most sem. Legyőzték és
szétverték őket, mégis fennmaradtak. Ahogyan Ian is:
megcsonkították, de megmaradt becsületesnek. Ahogy Brianna
apja is: száműzték, de megmaradt felföldinek.
Erőt véve magán kisöpörte Rogert a gondolataiból, és
igyekezett lépést tartani Ian hosszú, sántikáló lépteivel.

Szikár arca kivirult örömében, amikor a lány megkérte őt, hogy

mutassa meg neki Lallybrochot. Megbeszélték, hogy az ifjú
Jamie elviszi őt Invernessbe egy hét múlva, hogy a lány biztosan
feljusson a gyarmatokra induló hajó fedélzetére, és úgy gondolta,
hogy az addig hátralévő idejét hasznosan akarja eltölteni.
Gyalogoltak – jó tempóban, Ian falába ellenére – keresztül a
földeken, a kis dombok felé, melyek északról szegélyezték a
völgyet. Az emelkedőn felfelé áthaladtak a fekete szirteken.
Csodálatos hely volt, gondolta Brianna. A halványzöld zab- és
árpamezők hullámoztak a változékony fényben, felhők árnyéka
suhant keresztül a tavaszi napfényben a szellőktől hajtva, amitől
a kalászok is hajladoztak.
Egy szántó nyúlt el hosszan, sötét barázdákkal, földje rögös és
bevetetlen. A terület szélén egy nagy halom nyers kő sorakozott
szépen egymásra rakva.
– Ez egy kelta kőhalom? – kérdezte a lány Iant,
tisztelettudóan halkan. Anyja elmondása szerint ezeket a
halmokat a halottak emlékére állították – néha a nagyon régen
elhunytakéra –, és minden odalátogató rakott egy-egy új követ a
kupacra.
A férfi meglepetten ránézett, követte a lány tekintetének
irányát, és elmosolyodott.
– Ó, nem, kedvesem. Ezeket a köveket forgattuk ki a földből a
tavaszi szántás idején. Minden évben kiszedjük őket, és minden
évben jönnek újabbak. Átkozott legyek, ha tudom, hogy honnan
kerülnek ide – tette hozzá, és a fejét csóválta lemondóan. –
Éjszakánként jönnek a kőtündérek, és elhintik őket, gondolom.
Brianna nem tudta, hogy ez vicc volt vagy sem. Bizonytalan
volt, hogy nevessen-e vagy inkább ne, így inkább feltett egy
kérdést.
– Mit fogtok ide vetni?
– Ó, ez már be van vetve! – Ian kezével árnyékolva a szemét,
büszkén hunyorgott a hosszú föld felé. – Ez a pityókaföld. Az új
hajtások a hónap végére ki fognak bújni.
– Pityóka… ja, burgonya! – Brianna újdonsült érdeklődéssel
nézett a terület felé. – Anya mesélt nekem erről.
– Bizony, ez Claire ötlete volt, és milyen jó ötlet volt! A
pityóka többször is megakadályozta, hogy éhezzünk. – Egy
pillanatra elmosolyodott, de nem szólt többet, csak továbbindult,
egyenesen a szántón túli vad hegyek felé.
Hosszú sétát tettek. Szellő lengedezett, de meleg volt, Brianna
izzadt, mire végre félúton megálltak a hepehupás terepen,
keresztül a hangamezőn. A keskeny ösvény szerényen vezetett
egy meredek hegyoldal és egy még meredekebb lejtő között,
mely utóbbi alján patak csobogott.
Ian megállt, inge ujjával megtörölte a homlokát, és intett
Briannának, hogy üljön le a gránitkövek között. Innen nézve a
völgy alattuk terült el. A ház aprónak és oda nem illőnek tűnt. A
földek csupán a civilizáció apró betörései voltak az őket
körülvevő vad bércek és hangamezők között.
Ian elővett egy palackot a magával hozott zsákból, és fogával
kihúzta belőle a dugót.
– Ezt is az anyádnak köszönhetem – mondta vigyorogva, és
átnyújtotta a palackot. – Mármint hogy még mindig megvannak
a fogaim. – Nyelve hegyét elgondolkozva végigjártatta első
fogain, és megrázta a fejét. – Mindig azt mondja, hogy együk a
gyomokat, mármint az anyád, de hát ki is vitatná az igazát? A
korombeli férfiak fele nem eszik mást, csak zabkását.
– Amikor kicsi voltam, nekem is mindig mondta, hogy egyem
meg a zöldségeket. És hogy mossak fogat minden étkezés után.
– Brianna elvette a palackot a férfitól, és a szájához emelte. A sör
erős volt és keserű, de üdvözítően hűvös a hosszú séta után.
– Amikor kicsi voltál, mi? – Ian ámuldozva nézett végig a
lány nyúlánk testén. – Ritkán látok ilyen jó kiállású leányt. Azt
kell hogy mondjam, anyád ért a dolgához, igaz-e?
Brianna visszamosolygott rá, és visszaadta a palackot.
– Annyira biztosan, hogy hozzámenjen egy magas férfihoz –
felelte faarccal.
Ian felnevetett, és keze hátával végigtörölte a száját.
Szeretettel nézett a lányra meleg, barna szemével.
– Nagyon jó látni téged, leányom. Valóban annyira hasonlítasz
Jamie-re. Krisztusom, mit meg nem adnék azért, hogy ott
lehessek, amikor Jamie meglát téged!
Brianna lenézett a földre, és ajkába harapott. A talajt
vastagon belepte a páfrány, és az ösvény tisztán kirajzolódott
felfelé a hegyen, ahol félretaposták és -túrták a zöld leveleket,
amik benőtték az utat.
– Nem tudom, hogy tud-e vagy sem… – bökte ki a lány. –
Rólam. – Ianre nézett. – Neked nem mondta, ugye?
Ian kicsit hintázott, és összeráncolta a homlokát.
– Nem mondta, ez igaz – mondta lassan. – De meglehet, csak
azért nem, mert nem maradt rá ideje, még ha tudott volna is
rólad. Nem maradtak sokáig, amikor legutóbb itt jártak Claire-
rel. Aztán meg az a sok vesződés, meg minden, ami történt. –
Ian elhallgatott, és száját csücsörítve a lányra nézett. – A
nénédet aggasztja is a dolog – mondta. – Azt gondolja, hogy te
talán őt hibáztatod.
– Hibáztatni, miért? – meredt a férfira értetlenül.
– Laoghaire miatt. – Barna szemével áthatóan a lány szemébe
nézett.
Briannán enyhe borzongás futott végig a nő gyűlölködő
szavainak és üveges szemeinek emlékétől, amik hidegek voltak,
mint a márvány. A lány elutasította őket, azt gondolva, hogy
csak a rosszindulat mondatja vele, de a „kurvapecér” és a „csaló”
szavak még mindig kellemetlenül visszhangoztak a fölében.
– Mit tett Jenny néni Laoghaire-vel?
Ian sóhajtott, és visszatúrta az arcába hullott dús, barna
hajtincset.
– Ő érte el, hogy Jamie elvegye azt a nőt. A nénéd jót akart –
mondta figyelmeztetően. – Azt gondoltuk, hogy anyád már
évekkel azelőtt meghalt.
 Hangszíne kérdő volt, de Brianna csak bólintott, lenézett, és
kisimította ruhája anyagát a térdén. Ez veszélyes terep volt,
legjobb, ha semmit sem mond, már amennyiben meg tudja állni.
Egy pillanattal később Ian folytatta.
– Azután történt, hogy visszajött Angliából, ahol börtönben
volt pár évig a felkelés után…
– Igen, tudom.
Ian csodálkozva felvonta a szemöldökét, de nem mondott
semmit, csak megrázta a fejét.
– Nos, igen. Amikor visszajött… Már más ember volt. Nos,
nem is csoda, igaz-e? – Röviden elmosolyodott, majd lesütötte a
szemét, és kiltje anyagát hajtogatta az ujjai között.
– Mintha egy szellemmel beszéltem volna – mondta
csendesen. – Rám nézett, mosolygott, és válaszolt… de mintha
mégsem lett volna ott. – Mély levegőt vett, és Brianna látta a
mélyedést a férfi két szemöldöke között, amit mélyen a bőrébe
vésett az összpontosítás.
– Azelőtt – Culloden után – még más volt. Súlyosan
megsebesült, és elveszítette Claire-t… – Ekkor a lányra
pillantott, aki mozdulatlanul hallgatta, majd tovább folytatta. –
Reménytelen idők voltak azok. Rengeteg ember halt meg a
harcokban, betegségben vagy az éhezéstől. Angol katonák jártak
szerte az országban, akik felégettek mindent, és gyilkoltak.
Amikor ilyen dolgok történnek, az embernek még csak meg sem
fordul a halál a fejében, hisz a létért és a család fenntartásáért
folyó küzdelem minden időt felemészt.
Egy apró mosoly jelent meg Ian ajkán, a bánat emléke, ami
furcsa módon megkönnyebbülést hozott, és egy kis jóérzést.
– Jamie elbújt – mondta, és egy hirtelen mozdulattal a
felettük lévő hegyoldal felé intett. – Ott. Van ott egy kis barlang
a nagy rekettyebokor mögött, félúton felfelé. Ezért hoztalak ide,
hogy megmutathassam neked.
Brianna elnézett arra, amerre a férfi mutatott, felfelé a kusza
sziklás és hangával benőtt hegyoldalra. Semmi jele nem volt
barlangnak, de a rekettyebokor ott állt ragyogóan, sárga
virágaitól olyan fényes foltként, mint egy fáklya.
– Egyszer, amikor feljöttem, hogy élelmet hozzak neki,
amikor maláriás volt, mondtam neki, hogy le kell jönnie velem a
házba. Jenny nagyon aggódott, hogy meg fog halni itt fent
teljesen egyedül. Jamie kinyitotta az egyik szemét, ami fénylett
a láztól, hangja olyan rekedt volt, hogy alig hallottam őt. Azt
mondta, hogy Jennynek nem kell aggódnia, még ha a világon
minden ellene volt is és a halálát akarta, ő akkor sem fogja ezt
megkönnyíteni nekik. Aztán becsukta a szemét, és elaludt.
Ian egy fanyar pillantást vetett a lányra.
– Nem voltam benne biztos, hogy azért mondta-e ezt, mert a
halálán volt, úgyhogy vele maradtam azon az éjszakán. De végül
rendbe jött. Nagyon makacs, tudod? – Hangjából némi
bocsánatkérés hallatszott ki.
Brianna bólintott, de a torka túlságosan összeszűkült ahhoz,
hogy meg tudjon szólalni. Helyette inkább hirtelen felállt, és
elindult felfelé. Ian nem tiltakozott, de ott maradt a kövön, és a
lányt figyelte.
Az ösvény meredek volt felfelé, és kis tüskés növények
akadtak a harisnyájába. A barlang közelében már négykézlábra
kellett ereszkednie, és úgy mászni felfelé, hogy megtartsa
egyensúlyát a meredek gránitlejtőn.
A barlang szája kicsi volt, nem nagyobb, mint egy repedés a
sziklán, alul egy szélesebb háromszög alakú nyílással. Brianna
letérdelt, bedugta a fejét, majd a vállait.
Azonnal megcsapta a hideg, érezte, ahogy a nyirkosság
lecsapódik az arcán. Eltartott egy pillanatig, míg a szeme
hozzászokott a sötétséghez, de elég fény jutott be a vállai mellett
ahhoz, hogy lásson.
Körülbelül nyolc láb hosszú és hat láb széles volt, egy
homályos, földes aljú üreg, olyan alacsony plafonnal, hogy csak a
nyílás közelében lehetett felegyenesedni. Töltsön bármennyi
időt is itt az ember, mindig azt érzi, mintha el lenne temetve.
Gyorsan kihúzta a fejét, és mélyen belélegezte a friss tavaszi
levegőt. Szíve hevesen vert.
Hét év! Hét évig itt élni, hidegben, koszban és gyötrő
éhségben. Én hét napot sem bírnék ki, gondolta Brianna.
Tényleg nem? – kérdezte a másik fele. És megint érezte a
felismerés apró kattanását, amit akkor is érzett, amikor Ellen
portréját nézte, és érezte, ahogy ujjai összezáródnak a
láthatatlan ecseten.
 Lassan megfordult, és leült háttal a barlangnak. Nagyon
csendes volt itt a hegyoldalban. A hegyek és erdők csendje
honolt itt, ami nem volt hangtalan, hanem állandó apró zajokból
állt.
Halk zümmögés hallatszott a rekettyebokorból, ahogy a
méhek szorgoskodtak a sárga, pollentől porzó virágokon. Messze
lent a kis patak zubogott, halkan visszhangozva a szél zúgását a
hegyen, ami leveleket kavart fel és ágakat zörgetett, ahogy
sóhajtozva elhaladt a kiugró szikla mellett.
Brianna csak ült és figyelt, és úgy érezte, rájött, hogy mit lelt
meg itt Jamie Fraser.
Nem magányt, hanem egyedüllétet. Nem szenvedést, hanem
szívósságot, ahogy felfedezte zord rokonságát a sziklákkal és az
éggel. És az, hogy rátalált erre a rideg békére, jelentéktelenné
tette a testi kényelmetlenségeket, gyógyítólag és nem bántón
hatott a lélekre.
Talán ő nem sírnak érezte a barlangot, hanem menedéknek.
Erőt merített ezekből a sziklákból, ahogy Antaiosz a földből. Hisz
ez a hely a része volt, ahogy Briannának is, aki még csak soha
nem is járt itt ezelőtt.
Ian türelmesen ült odalent, kezét a térdén összekulcsolva
nézett le a völgybe. Brianna letört egy ágat a rekettyebokorról,
vigyázva annak tüskéivel. Letette a barlang bejárata előtt egy
kis kővel lesúlyozva, majd felállt, és ingatag léptekkel elindult
lefelé a hegyről.
Ian bizonyára hallotta a lány visszaérkezését, de nem
moccant. Brianna leült mellé.
– Biztonságos már ezt viselned? – szólalt meg hirtelen
Brianna, és a férfi kiltje felé biccentett.
– Ó, igen – felelte, és lenézett, ujjai dörzsölgették a lágy,
kopott gyapjút. – Jó pár éve már annak, amikor a katonák
utoljára erre jöttek. Végtére is, mi maradt? – mutatott a völgy
felé. – Mindent elvittek, ami értékes. Tönkretették, amit nem
tudtak elvinni. Nem sok minden maradt a földön kívül, nem
igaz? És úgy vélem, az meg nem is érdekli őket. – Brianna látta,
hogy a férfit valami zavarja, nem olyan ember volt, akinek arca
el tudta volna rejteni az érzéseit.
Egy ideig nézte Iant, aztán halkan így szólt:
 – Te még mindig itt vagy. Te és Jenny.
A férfi keze megmerevedett a tartánon. Szemét becsukva
megviselt, barátságos arcát a napba tartotta.
– Ez igaz – felelte végül. Újra kinyitotta a szemét, és a lány
felé fordult. – És te is. Beszélgettünk kicsit múlt éjjel, a nénéd és
én. Ha találkozol Jamie-vel, és minden rendben lesz köztetek…
Akkor kérdezd meg őt, ha megtennéd, hogy mit akar, mit
tegyünk.
– Tenni? De mivel?
– Lallybrochhal. – Ian a völgyben lévő birtok és a ház felé
intett, majd a lány felé fordult gondterhelt tekintettel.
– Talán tudod, talán nem, hogy apád még Culloden előtt írt
egy határozatot, miszerint az ifjú Jamie-re ruházza a területet,
amennyiben bekövetkezik a legrosszabb, és őt megölik vagy
árulásért halálra ítélik. De ez azelőtt volt, hogy te megszülettél,
amikor még azt hitte, hogy neki sohasem lesz saját gyermeke.
– Igen, tudtam róla. – Brianna hirtelen megértette, hogy hova
akar Ian kilyukadni, és kezét a férfi karjára tette, aki
összerezzent az érintésétől.
– Nem ezért jöttem, bácsikám – mondta gyengéden. –
Lallybroch nem az enyém, és nem is akarom, hogy az legyen.
Nem akarok mást, csak hogy láthassam az apámat és az
anyámat.
Ian hosszúkás arca megnyugodott, és kezét a lány kezére
helyezte, ami a karján pihent. Egy pillanatig csendben ült, aztán
gyengéden megszorította Brianna kezét, és elengedte.
– Na, jól van. Azért csak mondd el neki, hogy ha kívánja…
– Nem fogja – szakította félbe a lány határozottan.
Ian ránézett, halvány mosoly bujkált a tekintete mélyén.
– Ahhoz képest sok mindent tudsz Jamie-ről, te lány, hogy
még nem is találkoztál vele.
Brianna rámosolygott, és a tavaszi nap melengette a vállát.
– Talán így van.
A mosoly átterjedt Ian arcára is.
– Nos, igen, édesanyád mesélt róla, gondolom. És ő nagyon is
jól ismerte Jamie-t, habár csak egy sassenach volt. Ugyanakkor
mindig is… Mindig is különleges volt az édesanyád.
– Igen. – Brianna tétovázott egy percig, mert szeretett volna
többet megtudni Laoghaire-ről, de nem tudta, hogy kérdezzen
róla. Mielőtt még bármi is eszébe jutott volna, Ian felállt,
lesöpörte a kiltjét, és elindult lefelé az ösvényen, ösztönözve a
lányt, hogy kövesse őt.
– Mi az, hogy lidérc, Ian bácsi? – tette fel a kérdést Ian
tarkójának. Az ereszkedés nehézségeivel küzdő férfi nem fordult
meg, de a lány látta, hogy megtántorodott, ahogy a falába
belesüllyedt a laza talajba. A hegy lábánál Ian a botjára
támaszkodva bevárta a lányt.
– Arra gondolsz, amit Laoghaire mondott? – kérdezte.
Anélkül, hogy megvárta volna a lány bólintását, megfordult, és a
hegy lábától a kövek között csörgedező kis patak mentén
folytatta útját. – A lidérc egy jelenés, amikor az illető távol van,
de őt mégis látni vélik – felelte. – Néha olyasvalakié, aki már
meghalt, távol az otthonától. Balszerencsét jelent, ha megjelenik
egy lidérc, de a legrosszabb az, ha a sajátoddal találkozol. Ha ez
megtörténik, akkor meghalsz.
Ian hangjának könyörtelenül tárgyilagos tónusa hallatán
Brianna hátán végigfutott a hideg.
– Remélem, nem fogok – mondta Brianna. – De ő azt mondta,
mármint Laoghaire… – Nehezen ejtette ki a lány a nevet.
– L'heery-javította ki Ian. – Igen, úgy van. A Jamie-vel való
esküvőjén történt, hogy Jenny meglátta anyád lidércét, ez igaz.
Jenny akkor már tudta, hogy nem volt jó ötlet a házasságuk, de
már nem lehetett visszacsinálni.
Ian sután letérdelt a jó térdére, és a patakból vizet fröcskölt
az arcára. Brianna is ugyanezt tette, és kortyolt néhányat a
hideg, tőzegízű vízből. Mivel nem volt nála törülköző, kihúzta
hosszú ingének alját a térdnadrágjából, és megtörölte vele az
arcát. Elkapta Ian megbotránkozó pillantását, amikor az
meglátta meztelen hasát, és elvörösödve gyorsan leengedte az
ingét.
– El akartad mondani, hogy miért vette el őt az apám –
mondta, hogy elrejtse szégyenét.
Ian arca halványan elpirult, és gyorsan elfordult. Rögvest
elkezdett beszélni, hogy leplezze, hogy zavarba jött.
– Igen. Ahogy már mondtam neked, ez akkor történt, amikor
Jamie visszatért Angliából. Olyan volt, mintha kialudt volna
benne a szikra, és semmi nem volt, ami újra meg tudta volna
gyújtani. Nem tudom, hogy mi történt Angliában, de valami
történt, olyan biztos, mint az, hogy én most itt vagyok.
Ian vállat vont, és tarkója újra felvette természetes
napbarnított színét.
– Culloden után nagyon megsérült, de még mindig küzdenie
kellett, és ez tartotta őt életben. Amikor megérkezett
Angliából… Nem várt itt rá semmi. – A férfi halkan, szemét
lesütve beszélt, és saját lépteit figyelte a köves talajon. – Így hát
Jenny összehozta a frigyüket Laoghaire-vel. – Csillogóan pajkos
tekintettel a lányra pillantott. – Talán elég idős vagy már ahhoz,
hogy tudd, habár még hajadon vagy. Hogy mit tehet egy nő a
férfiért, és viszont, gondolom. Úgy értem, hogy meggyógyítsa.
Hogy kitöltse a férfi ürességét. – Ian szórakozottan megérintette
megcsonkított lábát. – Úgy gondolom, Jamie szánalomból vette
el Laoghaire-t, és mert a nőnek olyannyira szüksége volt rá, hát
igen. – Megint megrántotta a vállát, és Briannára mosolygott.
– Semmi értelme azt találgatni, hogy mi lett volna, vagy
minek kellett volna történnie, nem igaz? De ő elhagyta Laoghaire
házát kicsivel azelőtt, hogy anyád visszajött, ezt tudnod kell.
Brianna a megkönnyebbülés kis hullámát érezte.
– Örömmel hallom. És az anyám… amikor visszatért…
– Jamie boldog volt, hogy láthatta őt – mondta Ian
egyszerűen. Ezúttal a mosoly úgy terült szét az arcán, mint a
napsugarak. – És én is az voltam.
 35
Bon voyage

Kellemetlenül pontosan idézte fel benne a bostoni városi

kutyamenhely emlékét. Nagy, félhomályos hely volt, ahol a
szarufák csak úgy zengtek a kutyaugatástól, és a levegőben erős
állatszag terjengett. Az invernessi piactér nagy épülete sokféle
vállalkozást rejtett, élelmiszer-kereskedőket, szarvasmarha- és
sertésfelvásárlókat, biztosítási ügynököket, hajós
szállítmányozókat és a Királyi Flotta toborzóit, de az egyik
sarokban tülekedő férfiak, nők és gyermekek csoportjának
látványa táplálta leginkább a kutyamenhely illúzióját.
Itt-ott felállt és előrelépett egy férfi vagy egy nő a csoportból,
állukat felemelték, vállukat leszorították, hogy bizonyítsák jó
fizikai és mentális állapotukat. A legtöbb esetben azonban az
emberek, akik eladásra kínálták saját magukat, óvatosan
szemlélték az arra járókat, villogó pillantásaikban remény és
félelem keveredett – túlságosan is emlékeztetett a kutyákéra a
menhelyen, ahová az apja vitte el őt időnként, hogy örökbe
fogadjanak egy kis állatot.
Több család is volt ott gyerekekkel, akik vagy anyjukon
csüngtek, vagy üres tekintettel álltak szüleik mellett. Brianna
próbált nem nézni rájuk. A kiskutyáktól mindig majd'
megszakadt a szíve.
Ifjú Jamie lassan körbekerülte a csoportot, kalapját a
mellkasához szorította, hogy megóvja azt a nagy tömegben.
Hunyorítva nézte végig a kínálatot. Nagybátyja, Ian elment a
hajózási irodába, hogy elrendezze a lány jegyét Amerikába, és
addig otthagyta unokatestvérét, Jamie-t, hogy válasszon neki
egy szolgálót, aki elkíséri őt az úton. A lány hiába tiltakozott,
hogy nincs szüksége szolgára, hiszen – ahogy ők tudják –
egyedül utazott Franciaországból egészen Skóciáig, tökéletes
biztonságban.
 A férfiak mosolyogva bólogattak, az udvarias figyelem minden
jelével, erre tessék, most mégis engedelmesen követte az ifjú
Jamie-t keresztül a tömegen, akár Jenny néni egyik birkája.
Kezdte pontosan érteni, hogy mit értett azon az anyja, amikor
azt mondta a Fraserekre, hogy „makacsok, mint a kőszikla”.
A körülötte lévő zaj és a férfi rokonai miatti bosszankodása
ellenére is izgatottan dobbant meg a szíve, amikor az anyjára
gondolt. Csak most, amikor már biztos volt abban, hogy Claire
biztonságban van, ismerte el saját magának, hogy milyen
mérhetetlenül hiányzik neki. És az apja, az az ismeretlen felföldi,
aki oly hirtelen és élénken kelt életre előtte, ahogy a levelét
olvasta. Az őket elválasztó óceán már csak egy kisebb
kellemetlenségnek tűnt.
Kellemes elmélkedését megszakította unokatestvére, Jamie,
aki karon fogta őt, odahajolt hozzá, és a fülébe kiabált.
– Az a jóember ott, akinek kötés van az egyik szemén –
mondta visszafogott üvöltéssel, állával a szóban forgó úriember
felé bökve. – Róla hogy vélekedsz, Brianna?
– Azt mondanám, hogy úgy néz ki, mint a bostoni fojtogató –
motyogta, majd hangosan unokatestvére fülébe kiáltott. –
Olyan, mint egy ökör. Nem!
– De erős, és becsületesnek néz ki!
Brianna úgy vélte, hogy a kérdéses úriember túl butának tűnt
ahhoz, hogy ne legyen becsületes, de tartózkodott attól, hogy ezt
kimondja, így csak együttérzően megrázta a fejét.
Az ifjú Jamie higgadtan vállat vont, és folytatta a leendő
rabszolgák vizsgálatát, körülsétálta azt, amelyiket különösebben
érdekesnek talált, és megnézte őket közelről oly módon, amiről
Brianna azt gondolta volna, hogy rendkívül udvariatlan, ha a
többi munkaadó nem tett volna hasonlóképpen.
– Bridie-t tessék! Forró bridie-t tessék! – A magas hangú
rikácsolás áttört a csarnok moraján és zaján, és ahogy Brianna
megfordult, meglátott egy idős nőt, aki lendületes léptekkel
haladva könyökével tört utat magának át a tömegen. Nyakában
egy gőzölgő tálca lógott, kezében pedig egy faspatula volt.
A friss, forró tészta és a fűszerezett hús mennyei illata úgy
szelte át a sok egyéb szagot, olyan könnyen észlelhető volt, mint
az idős asszony kiáltozásai. Igen régen volt már a reggeli, és
Brianna a zsebébe mélyesztette a kezét, és érezte, hogy a szája
megtelik nyállal.
Iannél volt a tárcája, hogy ki tudja fizetni a jegyét, de maradt
két-három érme a zsebében. Megfogott egyet, felemelte, és
előre-hátra integetett vele. Az árus kiszúrta az ezüst villanását,
és egyszeriben irányt változtatott, keresztül a fecsegő tömegen.
Zihálva Brianna elé ért, és felnyúlt, hogy megragadja az érmét.
– Szűzanyám, segíts, egy óriásnő! – mondta, és vigyorgott,
sárga fogait kivillantva, ahogy hátrahajtotta a fejét, hogy
felnézzen Briannára. – Legjobb lesz, ha rögtön kettőt veszel,
drágám. Egy nem lesz elég egy ekkora leánynak, mint te!
Fejek fordultak, és az emberek rámosolyogtak. Brianna
legalább fél fejjel magasabb volt a legtöbb, közelben álló férfinál.
Enyhén zavarba jött a figyelemtől, és rideg pillantást vetett az őt
néző legközelebbi emberre. Ez úgy tűnt, eléggé szórakoztatta a
fiatalembert, mert hátratántorodott, neki a barátjának, mellére
szorította a kezét, és úgy tett, mintha elgyengülne.
– Istenem! – mondta – Rám nézett! Mindjárt elalélok!
– El innen, te! – gúnyolódott a barátja, és megtaszította
amazt. – Én voltam az, akire nézett, ugyan ki vetne rád egy
pillantást is, ha van választása?
– Szó sincs róla! – tiltakozott határozottan a barátja. – Én
voltam az… Nem igaz, kedvesem? – Bágyadt borjúszemekkel
nézett Briannára, és annyira nevetséges volt, hogy a lány is
együtt nevetett a körülötte lévő tömeggel.
– Na és ugyan mit csinálnátok vele, ha megkapnátok, he?
Kétszer akkora, mint ti. El innen, nyavalyások! – mondta a
bridie-árus, és egyszerűen odacsapott a fiatalemberek fenekére
a spatulájával. – Nekem itt dolgom van, még ha nektek nincs is.
Az ifjú hölgy pedig itt fog éhezni, ha nem hagyjátok abba a
bolondozást, és nem hagyjátok, hogy megvegye a vacsoráját.
– Nagyon is nekem való darab, nagyi. – Brianna csodálója
figyelmen kívül hagyta mind a spatulatámadást, mind a
figyelmeztetést, és szégyentelenül a lányra kacsintott. – Ami
pedig a többit illeti, Bobby, hozz nekem egy létrát, én ugyan nem
félek a magasban!
Viharos nevetés közepette társa elvonszolta a fiút, miközben
hangosan cuppantgatott a válla felett, ahogy vonakodva
távozott. Brianna elvette a visszajáró aprópénzt, és visszavonult
a sarokba, hogy megegye a két meleg marhahúsos
péksüteményt. Arca még mindig kipirult volt a nevetéstől, és
mert zavarba jött.
Langaléta hetedikes kora óta nem volt ennyire tudatában a
magasságának, amikor messze magasabb volt minden
osztálytársánál. Magas unokatestvérei között viszont egészen
otthon érezte magát, de az más volt. Itt úgy kilógott a tömegből,
mint egy fájós hüvelykujj, annak ellenére, hogy megadta magát
Jenny kívánságának, és lecserélte férfiöltözékét Janet
unokahúga egyik ruhájára, amit gyorsan átalakítottak és
kiengedtek a varrásoknál.
Magabiztosságát az a tény sem erősítette, hogy nem volt
alsónemű a ruha alatt, egy inget kivéve. Senkinek sem szúrt
szemet ez a hiányosság, ő maga viszont erősen tudatában volt
annak a szokadan érzésnek, hogy igen szellős az alfele, és annak
a furcsa helyzetnek, hogy meztelen combjai súrolják egymást,
ahogy lépdel, bár selyemharisnyáját a térde fölé húzta.
Magabiztossága is, és a huzat is feledésbe merült, ahogy
beleharapott az első falat meleg péksüteménybe. A bridie egy
meleg, kelt, félhold alakú pite, darált húsos, faggyús, fűszeres,
hagymás töltelékkel. Melegség futott át rajta, ahogy a gazdag
szaftos töltelék és a leveles tészta megtöltötte a száját, és
boldogságában becsukta a szemét.
„Az étel vagy szörnyen rossz, vagy szörnyen jó” – mondta
Claire, amikor a múltban tett látogatásáról mesélt. „Ez azért
van, mert ők nem tudnak sokáig tárolni dolgokat. Minden, amit
eszel, vagy sóban, vagy zsírban van tartósítva, esetleg félig avas.
De ha nem, akkor vagy frissen kapták le a körméről az állatot,
vagy most szedték a zöldséget a kertben, és ebben az esetben
veszettül csodálatos tud lenni.”
A bridie veszettül csodálatos volt, határozott Brianna, még
akkor is, ha folyamatosan morzsák potyogtak ruhája felsőjére.
Lesöpörte melléről a morzsákat, miközben próbált észrevétlen
maradni, de a tömeg figyelme elfordult, senki sem nézte már őt.
Vagyis majdnem senki. Egy kopott kabátot viselő szőke,
becsületes külsejű férfi tűnt fel a lány mellett, ideges kis
mozdulatokat téve, mintha meg akarta volna húzni Brianna
ruhájának ujját, de nem volt elég bátorsága hozzá. A lány nem
volt benne biztos, hogy a férfi csak egy koldus, vagy pedig egy
újabb tolakodó udvarló, így gyanúsan nézett le rá.
– Igen?
– Ön… önnek van szüksége szolgálóra, hölgyem?
Brianna sutba dobta tartózkodó modorát, mert rájött, hogy a
férfi egyike lehet a csoportnyi munkásnak.
– Ó, nos, azt nem mondanám, hogy szükségem van egyre, de
úgy tűnik, hogy mégis kapok egyet, akárhogy is. – Brianna az
ifjú Jamie-re pillantott, aki épp egy zömök, bozontos szemöldökű
egyént hallgatott ki, akinek olyan vállai voltak, mint a falu
kovácsának. Ifjú Jamie elképzelése szerint az ideális szolga
kiválasztása pusztán izomtömeg alapján történik.
Visszapillantott a vele szemben álló kisemberre, aki nem igazán
felelt meg ifjú Jamie szabványainak, de az övéinek…
– Esetleg érdekli a dolog? – kérdezte Brianna.
Az elkínzott idegesség nem tűnt el a férfi arcáról, de felcsillant
egy röpke reménysugár a szemében.
– Ez… én… ez… nem én, nem. De gondolja, hogy… esetleg
megfontolná… hogy megvenné a lányomat? – kérdezte
váratlanul. – Kérem!
– A lányát? – nézett Brianna ijedten a férfira, és még a félig
elfogyasztott bridie-ről is megfeledkezett.
– Könyörgöm, hölgyem! – Brianna meglepetésére könnyek
tűntek fel a férfi szemében. – Önnek fogalma sincs, milyen
kétségbeejtő helyzetben vagyok, és milyen hálás lennék, ha
segítene!
– De… ööö… – Brianna lesöpörte a morzsákat a szája
sarkából, és szörnyen kínosan érezte magát.
– Erős lány, a külseje ellenére, és mindenre hajlandó! Megtesz
mindent, amit csak kíván, hölgyem, és megveheti őt
szerződéssel!
– De miért kéne… Nézze, mi a probléma? – kérdezte Brianna,
akit a kétségbeesett férfi iránt érzett kíváncsisága és sajnálata
átlendítette az esetlenségén. Megfogta a karját, és félrehúzta egy
védett sarokba, ahol a lárma nem volt olyan hangos.
– Kérem, mondja el, miért olyan életbevágó, hogy
alkalmazzam a lányát.
 Brianna látta, ahogy mozognak az izmok a férfi nyakán, ahogy
az görcsösen nyelt egyet.
– Van egy férfi. Aki… aki vágyik rá. Nem mint szolgálóra.
Mint egy… Úgy, mint… Ágyasára. – A szó rekedt suttogással
hagyta el a férfi száját, és bíborvörösbe borult az arca.
– Hmm – felelte Brianna, ahogy egyszerre megértette a
kétértelmű kifejezést. – Értem. De biztosan nem muszáj
elengednie a lányát hozzá, vagy igen?
– Nincs más választásom. – Gyötrődése nyilvánvaló volt. –
Mr. Ransom vásárolta meg a szerződését… a zálogkölcsönző. –
Fejét hátrarántva intett égy marcona úriemberre, aki
összekötött parókát hordott, és éppen az ifjú Jamie-vel beszélt.
– Ő választja ki, hogy kinek adja el… És el fogja adni egy percnyi
habozás nélkül annak a… annak a… – Fuldokolva küzdött
kétségbeesésével.
– Tessék, fogja ezt. – Brianna sietve kioldotta és levette
kendőjét a nyakából, és átadta a férfinak. Ez kissé
szegényesebb külsőt kölcsönzött Briannának, de úgy tűnt, ez itt
most vészhelyzet.
Kétségtelenül az volt, a férfi számára legalábbis. Vakon
megtörölgette az arcát, aztán eldobta a kendőt, és mindkét
kezével megragadta a lány szabad kezét.
– A férfi egy marhahajcsár. Elment a szarvasmarhapiacra,
hogy eladja az állatait. Amikor végzett, vissza fog jönni a
szerződéshez szükséges pénzzel, és elviszi a lányomat
Aberdeenbe, a házába. Amikor meghallottam, hogy ezt mondja
Ransomnak, mélységes kétségbeesés lett úrrá rajtam.
Szüntelenül imádkoztam az Úrhöz a lányom szabadulásáért. De
aztán… – nyelt egyet. – Megláttam önt… Oly büszke és nemes,
és kedves az arca… Úgy éreztem, imáim meghallgatásra
találtak. Ó, hölgyem, könyörgök, ne vesse meg egy apa kérését!
Vigye el őt!
– De én Amerikába megyek. Soha többé… – Brianna az
ajkába harapott. – Úgy értem, nem fogja látni a lányát… nagyon
hosszú ideig.
A kétségbeesett apa erre elfehéredett. Becsukta a szemét, és
úgy tűnt, mintha meginogtak volna a térdei.
– A kolóniákba? – suttogta. Azután egyszeriben kinyitotta a
szemét, és összeszorította az állkapcsát.
– Az is jobb lenne, ha örökre elmegy tőlem egy vad helyre,
mint hogy a szemem előtt gyalázzák meg.
Briannának fogalma sem volt, mit mondjon erre. Tehetetlenül
átnézett a férfi feje fölött a hullámzó emberfejek tömegébe.
– Khmm… a lánya… Melyik ő…?
A férfi szemében a remény szikrája hirtelen hihetetlen
intenzitású lángokká nőtt.
– Legyen áldott, hölgyem! Azonnal idehozom őt!
A férfi hevesen megszorította Brianna kezét, és eltűnt a
tömegben, a lány pedig csak nézett utána. Egy pillanattal később
vállat vont, és lehajolt, hogy felvegye a leejtett kendőjét. Hogy
történhetett ez? És mi az isten csudáját szólna hozzá a
nagybátyja és az unokatestvére, ha ő…
– Ő itt Elizabeth – jelentette be egy kifulladt hang. – Tegyél
meg mindent a hölgynek, Lizzie!
Brianna lenézett, és számára ezzel el is dőlt a kérdés.
– Te jó ég! – motyogta, ahogy meglátta a fehérlő választékot
kicsi feje közepén, ahogy az mélyen meghajolt előtte. – Egy
kölyök!
A fej felemelkedett előtte, feltárva előtte egy vékony, éhező
arcot, ijedt szürke szemekkel, melyek szinte betöltötték az egész
arcocskát.
– Szolgálatára, hölgyem – mondta az apró fehér száj. Vagy
legalábbis úgy látszott, mintha ezt mondta volna, mert olyan
halkan beszélt, hogy nem lehetett hallani az őket körülvevő
ricsajban.
– Nagyon jó szolgálója lesz önnek, hölgyem, de még mennyire,
hogy az lesz! – Az apa ideges hangja erősebben hallatszott. A
lány az apjára nézett. Erős hasonlóságot lehetett felfedezni apa
és lánya között, mindkettő ugyanolyan selymes, szőke hajú és
ugyanolyan keskeny, aggódó arcú. Szinte egy magasságúak
voltak, habár a lány nagyon törékeny volt, mintha csak az apja
árnyéka lett volna.
– Hát… helló! – Brianna a lányra mosolygott, ezzel próbálva
megnyugtatni őt. A lány félve felemelte a fejét, és felnézett rá.
Nyelt egyet, és megnyalta az ajkát.
– Ööö… Hány éves vagy, Lizzie? Szólíthatlak Lizzie-nek?
 A kicsi fej megingott a nyakon, ami olyan volt, mint egy vad
gomba szára: hosszú, színtelen és végtelenül törékeny. A lány
suttogott valamit, amit Brianna nem értett, majd a lány apjára
nézett, aki lelkesen válaszolt.
– Tizennégy, hölgyem. De ritka jól ért a főzéshez, varráshoz
és a gazdája körüli egyéb teendőkhöz. Sosem találna nála
engedelmesebb és készségesebb lelket!
A férfi a lánya mögé állt, kezét a vállára tette, és olyan
szorosan fogta, hogy kilátszottak fehér ujjpercei. A férfi tekintete
találkozott Briannáéval. Világoskék szemei esedezőek voltak.
Ajka megmozdult, hang nem jött ki rajta, de Brianna tisztán
hallotta őt.
– Kérem! – mondta a férfi.
Mögötte Brianna meglátta nagybátyját, aki épp akkor lépett
be a terembe. Ifjú Jamie-vel beszélt, egyenes szálú és göndör
hajú fejüket összedugva beszélgettek. Egy perc múlva elkezdik
őt keresni.
Brianna vett egy mély levegőt, és kihúzta magát. Nos, jöjjön,
aminek jönnie kell, gondolta. Ő is volt annyira Fraser, mint az
unokatestvére. Hadd lássák meg, milyen kemény tud lenni egy
kő. A lányra mosolygott, és odanyújtotta neki a másik, érintetlen
bridie-t. – Ez egy alku, Lizzie. Megkóstolnád, hogy szentesítsd?

– Megette az ételemet – mondta Brianna olyan

magabiztossággal, amennyit csak elő tudott varázsolni. – Most
már az enyém.
Brianna nagy meglepetésére ez a kijelentése pontot tett a
perlekedés végére. Unokabátyja folytatni akarta az ellenkezést,
de nagybátyja ifjú Jamie karjára tette a kezét, hogy lecsitítsa őt.
Ian arcán a meglepetés egyfajta ámult tiszteletbe csapott át.
– Szóval megette? – nézett Lizzie-re, aki Brianna mögött
kuporgott, majd ajka megrándult. – Hmm. Nos, akkor nincs mit
tenni, igaz-e?
Ifjú Jamie nyilvánvalóan nem osztotta apja álláspontját, neki
még sok érve lett volna.
– De egy olyan kisleány, mint ő… hasznavehetetlen! –
Kezével elutasítóan intett Lizzie-re, és a homlokát ráncolta. –
Még ahhoz sem elég erős, hogy elbírjon egy bőröndöt,
nemhogy…
– Én elég nagy vagyok, hogy elbírjam a saját táskámat,
köszönöm! – szólt közbe Brianna. Leengedte szemöldökét, és
unokabátyja mogorva tekintetét viszonozva felegyenesedett,
hogy hangsúlyozza magasságát.
Ifjú Jamie egyik szemöldöke felszökött az elismeréstől, de
nem adta fel.
– Egy nőnek nem szabadna egyedül utaznia…
– Nem leszek egyedül. Velem lesz Lizzie.
– …és semmiképpen sem egy olyan helyen, mint Amerika.
Ugyan, hisz…
– Úgy beszélsz róla, mintha az a világ vége lenne, holott még
nem is jártál ott! – mondta Brianna felbőszülve. – Én
Amerikában születtem, az isten szerelmére!
Ian és az ifjú Jamie szájtátva meredtek rá, arcukról lerítt a
sokk hatása. Brianna megragadta az alkalmat, és folytatta.
– Ez az én pénzem, az én szolgám és az én utam! A szavamat
adtam, és meg is fogom tartani!
Ian ujja bütykét a felső ajkához dörzsölte, és elnyomott egy
vigyort. Megrázta a fejét.
– Azt mondják, a bölcs gyermek tudja, ki az apja, de nem
hinném, hogy szemernyi kétség is lehet az iránt, hogy a tiéd
kicsoda, te leány. A magasságodat és a vörös fürtjeidet bárkitől
örökölhetted volna, de ez a makacsság nem származhat mástól,
mint Jamie Frasertől.
Az elfogódottság pírja öntötte el az arcát, miközben mégis
valami furcsa rebegést érzett, olyasmit, mint az öröm.
A vitától felborzolt hajjal ifjú Jamie tett egy utolsó kísérletet.
– Nagyon illetlen dolog egy nőtől ilyen nyíltan véleményt
nyilvánítani, és így elutasítani a férfiúi gondoskodást! – mondta
kimérten.
– Szóval szerinted egy nőnek jobb, ha nincs véleménye? –
kérdezte Brianna csipkelődve.
– Igen, jobb.
Ian végigmérte a fiát.
– És te már nős vagy… Mióta is, nyolc éve? – Megcsóválta a
fejét. – Nos, akkor a te Joanod igen tapintatos nő lehet. –
Figyelemre sem méltatva ifjú Jamie sötét tekintetét, Ian
visszafordult Lizzie-hez.
– Jól van hát. Menj, és búcsúzz el az apádtól, leányka. Én
elrendezem a papírokat. – Nézte, ahogy Lizzie vékony vállait
összehúzva elsiet a tömegben. Kissé kételkedve megcsóválta a
fejét, és visszafordult Brianna felé.
– Lehetséges, hogy ő jobb társaságod lesz, mint egy férfi
szolgáló lenne, lányom, de unokabátyádnak egy dologban igaza
van: ő nem fog tudni megvédeni. Inkább te leszel az, aki vigyázni
fogsz rá.
Brianna kihúzta magát, és felszegte az állát, és annyi
önbizalmat szedett össze, amennyit csak tudott az őt hirtelen
elfogó üresség érzése ellenére.
– Megoldom – felelte.

Brianna kezét ökölbe szorítva tartotta, benne a kővel. Kellett

valami, amibe kapaszkodhatott, ahogy Moray Firth öble
kiszélesedve egyesült a tengerrel, és Skócia partjai kétoldalt
hátramaradtak.
Miért táplált ilyen erős érzelmeket egy hely iránt, amit alig
ismert? Lizzie Skóciában született, és itt is nőtt fel, de még csak
oda sem pillantott a távolodó fold felé, inkább lement, hogy
elfoglalja a helyüket, és elrendezze azt a pár csomagot, amit
magukkal hoztak a fedélzetre.
Brianna sosem gondolt magára skótként, hiszen a közelmúltig
nem is tudta magáról, hogy ő skót, mégis aligha érezte magát
jobban kifosztva akkor, amikor az anyja elment, vagy amikor az
apja meghalt, mint a mostani búcsújakor azoktól az emberektől
és attól a helytől, akiket és amit még csak oly rövid ideje ismert.
Talán csak a többi utas érzelmei fertőzték meg Briannát is.
Sokan közülük álltak a korlátnál, ahogyan ő is, és sokuk
hangosan szipogott. Vagy pedig az előttük álló hosszú utazás
miatt aggódott. De Brianna nagyon jól tudta, hogy nem ez volt az
oka.
– Ennyi volt, gondolom. – Egyszeriben Lizzie tűnt fel mögötte,
hogy vessen egy utolsó pillantást az eltűnő szárazföld felé. Apró,
sápadt arca kifejezéstelen maradt, de Brianna nem tévesztette
össze a kifejezéstelent az érzelemmentessel.
 – Bizony, úton vagyunk. – Brianna ösztönös mozdulattal
kinyújtotta a kezét, és felsegítette a lányt, hogy álljon elé a
korláthoz, hogy menedéket nyújtson neki a friss szél, a
lökdösődő utasok és a tengerészek elől. Lizzie jó egy lábbal
alacsonyabb volt Briannánál, és olyan finom csontozatú, mint
azok a törékeny füstös csérek, amik az árbocok körül köröztek
és csipogtak.
A nap nem nyugodott le teljesen az évnek ebben a szakában,
csak leereszkedett a sötét hegyekig, és a levegő meglehetősen
lehűlt a torkolatban. A lány vékonyan volt öltözve.
Megborzongva öntudatlanul is Briannához húzódott egy is
melegért. Brianna egy kék gyapjú arisaidot viselt, amit
Jennytől kapott. A kendő végeit két kezébe fogva átölelte a fiatal
lányt, és annyi megnyugvást talált az ölelésben, mint amennyit ő
adott ezzel a lánynak.
– Minden rendben lesz – mondta, legalább annyira magának,
mint Lizzie-nek.
A fakó szőke fej megmozdult az álla alatt. Brianna nem tudta
volna megmondani, hogy a lány bólogatott, vagy pedig csak
megkísérelte a szélfútta hajtincset kisimítani a szeméből.
Brianna vastag hajfonatából is kijött néhány apró tincs, és
lebegtek a sós szélben, visszhangozva a fejük felett felhúzott
hatalmas vitorlákat. Aggályai ellenére mégis úgy érezte, hogy
lelke felemelkedik a széllel együtt. Elég sok elválást átélt már
korábban, ezt is túl fogja élni. Ez volt az, amiért olyan nehéz volt
ez az elválás, gondolta. Már elvesztett egy apát, egy anyát, egy
szerelmet, egy otthont és a barátait. Kényszerűségből volt
egyedül, ugyanakkor a saját döntése okán is. De aztán
mindkettőre rálelt ismét, családra és otthonra is Lallybroch-ban,
ami oly váratlan módon ragadta magával őt. Szinte bármit
megadott volna azért, hogy tovább maradhasson, legalább egy
kicsit tovább.
De voltak ígéretek, amiket meg kellett tartani, és
veszteségek, amiket be kellett pótolni. Azután majd
visszamehet. Skóciába. És Rogerhez.
Megmozdította a karját, és érezte a vékony ezüst karkötő
melegét a kendője alatt. A fémet a saját teste melegítette. Un
peu… beaucoup… Másik kezével összefogta az anyagot a szél
és a nyirkos tengeri permet ellen. Ha nem lett volna olyan hideg,
akkor talán fel sem tűnt volna a hirtelen jött meleg, ami a
kézfejére hullott.
Lizzie olyan mereven állt, mint egy bot, karjait szorosan maga
köré fonta. Fülei nagyok és áttetszőek voltak, haja finom, vékony
szálú, és a koponyájára simult. Fülei úgy álltak el, mint egy
egéré, gyenge és törékeny volt az éjszakai nap mély fényében.
Brianna megérintette a kislány szemét, és letörölte könnyeit.
A saját szemei szárazak voltak, száját határozottan zárta össze,
ahogy Lizzie feje fölött a föld felé nézett, de a hideg arc és a
reszkető ajkak a tenyerében akár a sajátja is lehetett volna.
Egy ideig csendben álltak, addig, amíg az utolsó darab föld is
eltűnt a szemük elől.
 36
Nem mehetsz haza megint

1769. július, Inverness

Roger lassan keresztülsétált a városon, elragadtatva és örömmel

nézett körbe. Inverness kicsit megváltozott kétszáz-egynéhány
év alatt, nem vitás, a város maga mégis felismerhető volt, habár
jóval kisebb volt, az egyszer biztos. Az utcák fele sáros volt, nem
voltak még kövezett utak, mégis ismerte ezt az utcát, amin épp
lefelé sétált, hiszen már vagy százszor ment végig rajta ezelőtt.
A Huntly Street volt az, de a kis üzletek és épületek nagy
része ismeretlen volt számára. A folyó túloldalán állt az
Oregtemplom, ami most még nem volt olyan öreg, de zömök
tornya olyan lekerekített volt, mint fénykorában. Ha bemenne,
Mrs. Dunvegan, a lelkész felesége biztosan ott rendezgetné a
virágokat a szentélyen, a vasárnapi miséhez készülődve. De
nem, mégsem… Mrs. Dunvegan még nem is létezett vastag
gyapjúpulóverével és a borzasztó pitéivel, amikkel a betegeket
kínozta a férje parókiáján. Mégis, a kis kőtemplom szilárdan és
ismerősen ott állt, de valaki más, ismeretlen ember vezetése
alatt.
Apja temploma még nem volt meg, az csak 1837-ben épült,
illetve fog épülni. Éppúgy, mint a parókia, ami mindig olyan
öregnek és romosnak tűnt, sem fog felépülni egészen a kora
1900-as évekig. Elhagyta az épület helyét. Nem volt még ott
semmi sem, csak kusza pimpó, édes rekettye és egy
berkenyecsemete, ami kihajtott a bokor alól. Leveleit csapkodta
az enyhe szél.
A levegő ugyanolyan nyirkos és hűvös volt, bizseregve
frissítő, de a kipufogók terjengő bűze eltűnt, helyette enyhe
szennyvízszagot lehetett érezni. Legfeltűnőbb a templom hiánya
volt, mely a folyó két partján egy nap nemes és pazar
tornyokként és csúcsokként nő majd, de most még semmi sem
volt ott, kivéve pár elszórt épületet.
Még csak az egyetlen kőhíd állt, de a Ness folyó
természetesen szinte ugyanolyan volt. A folyó vize alacsonyan
állt, ugyanazok a sirályok ültek a hullámokon, barátságosan
vijjogva egymásnak, ahogy apró halakat kapkodtak ki a kövek
közül, közvetlenül a vízfelszín alól.
– Sok szerencsét, pajti! – mondta Roger egy kövér sirálynak,
ami a hídon ült, s azzal átkelt a hídon a város felé.
Itt-ott egy tetszetős rezidencia állt, kényelmesen, széles
telekhatárokkal. Akárcsak valami úrhölgy, pöffeszkedett
szoknyájában, nem törődve a közelében őgyelgő csőcselékkel.
A távolban már látszott a Mountgerald. A nagy ház pontosan
úgy nézett ki, ahogy azt Roger mindig is ismerte, leszámítva a
nagy európai bükköket, amik a jövőben körbeveszik majd az
épületet, de most még el sem voltak ültetve. Helyettük egy sor
nyurga olasz ciprus hajlott komoran a kert falához, mintha
honvágyuk lett volna, mert hiányzott nekik a napsütötte
szülőföldjük.
Bármilyen impozáns épület volt is, a Mountgeraldról úgy
hírlett, hogy a létező legősibb módon építették: alapja alatt egy
emberáldozat holtteste nyugodott. A feljegyzések szerint egy
munkást csaltak be a kiásott pincébe, és egy nagy követ dobtak
rá a már felépített fal tetejéről, halálra zúzva őt ezzel. Azután – a
helyi mondák szerint – eltemették a pincében, vérével áldozva a
föld kiéhezett szellemeinek, amelyek így hagyták, hogy az épület
háborítatlanul álljon az évek során.
A ház most nem lehetett több húsz-harminc évesnél, gondolta
Roger. Könnyen meglehet, hogy még élnek emberek a városban,
akik dolgoztak az építkezésen, és akik pontosan tudják, hogy mi
történt abban a pincében, kivel és miért.
De Rogernek más dolga volt, Mountgerald és a szelleme
megtarthatják a titkaikat. Némi sajnálkozással, amiért
kötelességei elszólítják, és nem maradhat, maga mögött hagyta a
nagy épületet, és tudósorrát a folyón lévő dokkokhoz vezető utca
felé fordította.
 Déjà vu érzéssel nyitott be egy kocsmába. A fából ácsolt és
kőből kirakott bejáratot egy héttel ezelőtt is látta – kétszáz
évnyi különbséggel és a komló és élesztő ismerős illata
nyugtatóan hatott a lelkére. A neve megváltozott azóta, de a sör
illata nem.
Roger nagyot kortyolt a fakupájából, és majdnem megfulladt.
– Rendben van, ember? – A csapos megállt egy vödör
homokkal a kezében, és Rogerre bámult.
– Igen, rendben – mondta Roger rekedten. – Teljesen
rendben.
A csapos bólintott, és visszatért a homokszóráshoz, de
tapasztalt szemét a fiún tartotta, ha netán úgy alakulna, hogy az
a homokkal frissen felsepert padlóra hányna.
Roger köhögött, és megköszörülte a torkát, aztán megkísérelt
újból belekortyolni az italba. Az íze jó volt, valójában nagyon is jó.
Az alkoholtartalom volt az, ami váratlanul érte őt. Ez az ital
sokkal ütősebb volt, mint bármilyen modern sör, amit Roger
valaha is kóstolt. Claire mondta, hogy az alkoholizmus
népbetegség volt ebben a korban, és Roger tisztán látta ennek
miértjét. Ha a részegeskedés volt a legnagyobb veszély, akkor
azzal meg tud birkózni.
Csendesen ült a kandallónál, és iszogatott, kiélvezte a sört,
miközben nézelődött és hallgatózott.
Forgalmas kikötői kocsma volt ez. Nagyon közel volt a Moray
Firth dokkjaihoz, így otthont adott a kapitányoknak, a
kereskedőknek és a hajókon dolgozó tengerészeknek, a
dokkmunkásoknak és a közeli raktárak munkásainak is. Igen
sok és sokféle ügyletet bonyolítottak le a sörfoltos kis asztalok
fölött.
Roger fél föllel hallotta, ahogy éppen megegyezés születik
háromszáz tekercs olcsó durva gyapjúszövet szállításáról
Aberdeenből a gyarmatokra, rizsért és indigóért cserébe
Karolinából. Száz galloway marha, hatszáz font réztekercs,
többhordónyi kén, melasz és bor. Mennyiségek és árak, szállítási
határidők és feltételek repkedtek a hangzavarban és a kocsma
sörszagában, ahogy a vastag kék dohányfüst szálldogált az
alacsony mennyezeti gerendák alatt.
Nem csak árukra kötöttek üzleteket. Az egyik sarokban ült
egy hajóskapitány, akinek kapitányi mivoltát a hasítékokkal
díszített, hosszú, szárnyas kabátja és az asztalon a könyökénél
fekvő szép, fekete, háromszögletű kalapja bizonyította. Valamint
egy írnok, egy főkönyv és egy pénzes ládika, mely két utóbbi az
asztalon hevert előtte, miközben ő maga hosszú, tömött sorban
várakozó embereket, kivándorlókat interjúztatott, akik jegyet
szerettek volna szerezni a gyarmatokra maguknak és a
családjaiknak.
Roger feltűnés nélkül figyelte az eseményeket. A hajó
Virginiába tartott, és Roger rövid hallgatózás után
kikövetkeztette, hogy a jegy ára egy férfi utasnak – egy
úriembernek, ahogy mondták – tíz font és nyolc shilling volt.
Azoknak, akik hajlandóak voltak a fedélközben utazni a
csomagok, a hordók és a szarvasmarhák között, négy font és két
shilling volt az ár. Mindenkinek saját magának kellett ételt
biztosítania a hathetes útra. A friss víz viszont benne volt az
árban, mint kiderült.
Azoknak, akik szerettek volna jegyhez jutni, de pénz
hiányában voltak, nekik voltak más lehetőségeik is.
– Szerződéses munkás szeretne lenni a feleségével és a két
idősebb fiával? – A kapitány oldalra hajtotta a fejét, hogy
végigmérje az előtte álló családot. A kis szikár férfi a harmincas
évei elején járhatott, de sokkal idősebbnek nézett ki, megviselt
volt és hajlott hátú a sok munkától. Felesége talán egy kicsit
fiatalabb lehetett, a férje mögött állt, tekintetét a padlóra
szegezte, és szorosan fogta két kislánya kezét. Az egyik lányka a
kisöccsét tartotta, aki talán három- vagy négyéves lehetett. Az
idősebb fiúk az apjuk mellett álltak, igyekeztek férfiasnak tűnni.
Roger úgy gondolta, hogy körülbelül tíz- és tizenkét évesek
lehetnek, habár elég alacsonyak voltak, de ezt talán csak az
alultápláltság okozta.
– Önről és a fiairól lehet szó – mondta a kapitány, majd
homlokát ráncolva az asszonyra nézett, aki még mindig nem
nézett fel. – De senki sem fizetne egy nőnek ennyi kisgyerekkel.
Talán egyet megtarthat. A lányokat viszont el kell adnod.
A férfi visszapillantott a családjára. Felesége továbbra is
leszegte a fejét, mozdulatlan volt, nem nézett semerre sem. Az
egyik lány megrezzent, és mocorogni kezdett, halkan
panaszkodott, hogy mindjárt összeroppan a keze. A férfi
hátrafordult.
– Rendben – mondta halkan. – Esetleg… talán… mehetnének
együtt?
A kapitány megdörzsölte a száját a kezével, és közömbösen
bólintott.
– Meglehet.
Roger nem várta meg, hogy hallja az üzlet részleteit. Hirtelen
felállt, és kiment a kocsmából, a barna sör elveszítette az ízét.
Megállt odakint az utcán, és ujjai közé fogta a zsebében lévő
érméket. Ez volt mindene, amit sikerült összegyűjtenie az itteni
pénznemből azóta, hogy itt volt. Gondolta, talán ennyi elég lesz,
hiszen jól megtermett volt, és meglehetősen bízott a saját
képességeiben. Mégis, az iménti kis jelenet, aminek szemtanúja
volt a kocsmában, igen megrázta.
Roger gyerekkorától tanulmányozta a felföld történelmét.
Nagyon jól tudta, mi hajszolt egyes családokat olyan mély
kétségbeesésbe, hogy elváljanak egymástól, és félig
rabszolgaként próbálkozzanak a túléléssel.
Mindent tudott azokról a földeladásokról is, amikkel elűzték a
kisbirtokosokat a földjükről, a birtokukról, ami pedig több száz
éve a családjuké volt. Tudott a borzalmas körülményeikről, a
nyomorról és az éhezésről a városokban, és arról, hogy ez idő
tájt milyen elviselhetetlen volt az élet Skóciában. De az a
sokévnyi tanulás és olvasás sem készítette őt fel annak az
asszonynak a látványára, aki szemét a homokkal frissen felszórt
padlóra mereszti, és a lányai kezét szorongatja.
Tíz font és nyolc shilling. Vagy négy font és két shilling. Plusz
amennyi a kosztra kell. Rogernek pontosan tizennégy shilling és
három penny lapult a zsebében egy maréknyi rézgaras és
néhány negyedpennys társaságában.
Lassan végigsétált a tengerpartra vezető úton, és nézegette a
hajók hadát, amik lehorgonyozva sorakoztak a fadokkokban.
Többségük kis halászhajó, de akadtak itt kisebb evezősök és
egyéb hajók, amik a torkolat teljes hosszán kereskedtek. A
legtöbbjük a Csatornát szelte át rakományt és utasokat szállítva
Franciaországba. Csak három akkora hajó horgonyzott a
torkolatban, ami elég nagy volt ahhoz, hogy megkíséreljenek
vele átkelni az Atlanti-óceánon.
Természetesen elmehetett volna Franciaországba is, hogy
aztán onnan hajózzon tovább. Vagy elutazhatott volna a
szárazföldön Edinburghba, ott sokkal nagyobb kikötő van, mint
Invernessben. De mire odaér, a hajózási szezon véget ér arra az
évre. Briannának már így is hat hét előnye volt, Rogernek nem
volt vesztegetni való ideje, hogy megtalálja őt, hisz isten tudja,
mi történhet egy nővel, aki egyedül van itt.
Négy font és két shilling. Nos, természetesen elmehetne
dolgozni. Nincsenek sem gyerekei, sem felesége, akiket
támogatnia kellett volna, így megtarthatná a keresete javát. De
tekintettel arra, hogy egy átlagos írástudó körülbelül tizenkét
fontot keresett egy évben, és nagy valószínűséggel könnyebben
találna istállótakarítói munkát, mint könyvelőit, igen csekély
esélye volt arra, hogy össze tudja szedni a jegyre valót.
– Kezdjük az elején – motyogta magában. – Először meg kell
bizonyosodnom arról, hogy hová ment Brianna, mielőtt azon
kezdenék el aggódni, hogy én hogy jutok el oda.
Kihúzta a zsebéből a kezét, és befordult két raktárépület
között egy szűk utcába. Reggeli nagy lendülete nagyrészt
elpárolgott, de lassan kezdett újra visszatérni, ahogy látta, hogy
beigazolódott a feltevése, és a kikötőmester irodája pontosan ott
volt, ahol ő gondolta, hogy lennie kell: ugyanabban a zömök
kőépületben, ahol kétszáz évvel később is. Roger fanyarul
elmosolyodott. A skótok nem változtatnak pusztán csak a
változás kedvéért. 1
Odabent nagy volt a tömeg és a sürgés-forgás. Négy
ügyintéző ült az ütött-kopott fapult mögött, firkáltak és
pecsételtek, papírkötegeket hordozgattak ide-oda, pénzt vettek
át, majd gondosan a belső irodába vitték, ahonnan pár pillanattal
később fényes óntálcákon heverő számlákkal bukkantak elő.
Türelmetlen emberek nyomakodtak a pultnak, mindegyikük
igyekezett hangjával vagy testtartásával jelezni, hogy az ő
elintéznivalója sokkal sürgősebb, mint a mellette álló többi
emberé. Amikor Roger sikeresen eljutott az egyik ügyintézőig,
és elnyerte annak figyelmét, kiderült, hogy nem jelent
különösebben nagy nehézséget belenézni azon hajók
nyilvántartásába, melyek az elmúlt hónapokban hajóztak ki
Invernessből.
– Várjon egy kicsit! – mondta Roger a fiatalembernek, aki elé
tolta a nagy bőrkötéses könyvet a pulton.
– Igen? – Az ügyintéző kipirult a sok munkában, orrán egy
tintapaca éktelenkedett, de udvariasan megállt, ha már így
feltartották nagy sietségében.
– Mennyi fizetséget kap ezért a munkáért? – kérdezte Roger.
Az ügyintéző felvonta szőke szemöldökét, de túlságosan
elfoglalt volt és sietett ahhoz, hogy visszakérdezzen vagy hogy
megsértődjön a kérdésen.
– Hat shillinget egy hétre – felelte röviden, és már el is tűnt
egy ingerült – Munro! – kiáltásra, ami a pulton túli irodából
hangzott fel.
– Hmm. – Roger keresztülvágott a tömegen a könyvvel, és az
ablaknál lévő kis asztalkához igyekezett, távol a helyiség
forgalmas részétől.
Miután látta az ügyintézők munkakörülményeit, Roger
meglepődött, hogy milyen szépen olvashatóak voltak a kézzel
írott nyilvántartások. Már hozzászokott a régies helyesíráshoz és
a furcsa írásjelekhez, de azok az iratok, amiket eddig látott, mind
sárgultak voltak és törékenyek, szinte már a szétesés szélén
álltak. Történészi szíve furcsa izgalmat érzett, hogy maga előtt
láthatta a friss fehér papírt, és az azon túli hivatalnokot, aki egy
magas asztalnál ült, és olyan gyorsan írt, ahogy az csak egy
pennával lehetséges volt, görnyedt vállakkal, háttal a lármázó
tömegnek.
Csak tétovázol, szólt egy hűvös hang agya mélyéről. Brianna
vagy benne van, vagy sem. Ha viszolyogsz belenézni a könyvbe,
az nem fog megváltoztatni semmit. Gyerünk!
Roger mély levegőt vett, és kinyitotta a vaskos
nyilvántartást. A hajók nevei szerepeltek gondos, szép
kézírással az oldalak tetején, azt követte a kapitány és az első
tiszt neve, majd a fő rakományok és a hajóutak dátumai.
Arianna. Polyphemus. Merry Widow. Tiburon.
Nyugtalansága ellenére Roger nem tudott ellenállni annak, hogy
megcsodálja a hajók neveit, ahogy lapozgatta a könyvet.
Fél órával később, amikor abbahagyta a gyönyörködést a
költőiségben és a festői szépségben, növekvő elkeseredésében
épphogy csak elolvasta a hajók neveit, ahogy végigböngészte az
oldalt. Nincs itt, a hajó nem volt köztük.
De itt kell lennie, vitatkozott saját magával. Briannának
hajóval kellett elutaznia a gyarmatokra, hol a fenében lehetett
volna máshol? Hacsak mégsem találta meg a cikket… de egy
borzongató érzés a bordái alatt biztosította afelől, hogy a lány
igenis megtalálta azt, különben nem kockáztatta volna meg a
kövek közötti átjutást.
Roger vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, amitől
elkezdte érezni a feszültséget a kézzel írott sorok között. Aztán
kinyitotta a szemét, visszafordult az első aktuális
nyilvántartáshoz, és elkezdte újraolvasni, kitartóan duruzsolva
az orra alatt minden egyes nevet, nehogy egyet is kifelejtsen.

Mr. Phineas Forbes, úriember.

Mrs. Wilhelmina Forbes.
Joshua Forbes fiatalúr.
Mrs. Josephine Forbes.
Mrs. Eglantine Forbes.
Mrs. Charlotte Forbes…

Elmosolyodott magában, ahogy elképzelte Mr. Phineas

Forbest az asszonysereggel körülvéve. Bár Roger tudta azt,
hogy a „Mrs.” néha csak a „Mistress”, vagyis az „úrhölgy”
rövidítése volt, ami pedig használatos volt a házas és a hajadon
hölgyek megszólítására is – gyakoribb volt, mint a „Miss”
megszólítás, amivel a kislányokat illették –, lelki szemei előtt
megjelent egy kép, amint Phineas határozottan, akár egy
mozdony, felvonul a fedélzetre, őt pedig négy felesége és
végezetül Joshua fiatalúr követte, aki a sort zárta.

Mr. William Talbot, kereskedő.

Mr. Peter Talbot, kereskedő.
Mr. Jonathan Bicknell, orvos.
Mr. Robert MacLeod gazda.
Mr. Gordon MacLeod, gazda.
Mr. Martin MacLeod…
 Ezúttal sem talált Randall nevű utast. Sem a Persephonét,
sem a Queen's Revenge-en, sem a Phoeben. Megdörzsölte
fájó szemeit, és nekifogott a Phillip Allonzónak. A hajónak
spanyol neve volt, mégis a skóciai felsorolások között találta.
Invernessből hajózott ki Patrick O'Brian kapitány irányításával.
Roger nem adta még fel, de máris elkezdett azon gondolkozni,
hogy mi legyen a következő lépés, ha nem találja meg a lány
nevét a listákban. Lallybroch, természetesen. Volt már ott
egyszer a saját idejében az elhagyatott birtok maradványainál.
Vajon megtalálná most, útmutatás, kiépített út és jelzőtáblák
nélkül?
Roger gondolatai megrekedtek, ahogy a lapon csúszó ujja egy
rándulással megállt a lap aljánál. Nem Brianna Randallra talált
rá, nem arra a névre, amit keresett, de egy olyan névhez ért,
ami ismerősen csengett elméjében. Fraser, olvasta a
határozott, ferde vonalú, fekete betűs írást. Mr. Brian Fraser.
Nem, nem Brian. És nem is Mr. Közelebb hajolt, és hunyorogva
nézte a sűrűn sorakozó fekete betűket.
Behunyta a szemét, és érezte, ahogy a szíve erősen dübörög a
mellkasában, és úgy megmámorosodott, mint a kocsmában attól
a különös barna sörtől. Mrs., nem pedig Mr. És ami először csak
egy szertelen kis fricska volt az „n”-en a Brianben, az most
közelebbről megvizsgálva szinte biztosan egy gondatlanul
odavetett „a” volt.
Ez ő, ő volt az, neki kellett lennie! Szokatlan keresztnév volt
ez, egyetlen másik Briannát vagy Brianát sem látott a hosszas
felsorolásban. A Fraser is érthető volt bizonyos értelemben,
hiszen elképesztő küldetése során, hogy megtalálja az apját,
hajóra szállt, és felvette apja nevét, a nevet, melyre születése óta
jogosult volt.
Összecsapta a nyilvántartást, mintha vissza akarta volna
tartani a lányt, nehogy megszökjön az oldalról, aztán egy
pillanatig csak ült, és bámult maga elé. Megvan! Látta, hogy a
szőke hajú ügyintéző kíváncsian végigméri őt a pult mögül, majd
még egyszer kinyitotta a könyvet.
A Phillip Allonzo. Invernessből hajózott ki az Úr 1769.
esztendejében, július negyedik napján. Charlestonba, Dél-
Karolinába.
Roger hirtelen elbizonytalanodva a homlokát ráncolta, ahogy
a nevet nézte. Dél-Karolina. Ez lehetett a végleges célállomása,
vagy csak olyan közel próbált jutni ahhoz, amennyire csak
tudott? Gyors pillantást vetett a többi hajó indulására, de nem
látott másikat, ami júliusban Dél-Karolinába indult volna. Talán
csak egyszerűen felszállt az első hajóra, ami a déli gyarmatokra
indult, azzal a szándékkal, hogy a szárazföldön folytatja útját
tovább.
Vagy talán tévedett. Borzongás fogta el, de nem a folyó felől
érkező széltől, ami beszivárgott a mellette lévő ablak repedésein.
Újra a lapra nézett, és megnyugodott. Nem, semmi jele sem volt
annak, hogy az összes utas férfi lett volna. Kétségtelenül „Mrs.”
volt, ezért a keresztnévnek is Brianának kellett lennie, vagyis
Briannának, Roger tudta.
Felállt, és átadta a könyvet a pulton szőke ismerősének.
– Köszi, pajtás – mondta, ahogy ellazulva visszatért saját lágy
akcentusához. – Meg tudná mondani, hogy indul-e hamarosan
hajó az amerikai gyarmatok felé?
– Ó, igen – mondta az ügyintéző, egyik kezével félretéve a
főkönyvet, másik kezével pedig elvett egy számlát egy érkező
ügyféltől. – A Gloriana lesz az, holnapután hajózik ki
Karolinába. – Végignézett Rogeren. – Kivándorló vagy
tengerész? – kérdezte.
– Tengerész – vágta rá Roger. Figyelmen kívül hagyva a
másik felvont szemöldökét, az ablakon keresztül látható
árbócerdő felé intett. – Hol tudok jelentkezni?
Mindkét szemöldökét magasan felvonva az ügyintéző az ajtó
irányába biccentett.
– A hajó kapitánya a Friarsben szokott tanyát verni, amikor a
kikötőben van. Valószínűleg most is ott van, Bonnet kapitány az.
– A férfi nem tette hozzá, amit szkeptikus ábrázata egyébként is
nyilvánvalóvá tett, hogy Roger úgy volt tengerész, ahogy az
ügyintéző afrikai papagáj.
– Rendben, moghille. Köszönöm! – Roger hevenyészve
tisztelgett, majd elfordult, de az ajtóban visszafordult, és látta,
hogy az ügyintéző még mindig őt nézi, rá sem hederítve a
türelmetlen ügyfelekre.
 – Kívánjon nekem szerencsét! – szólt Roger vigyorogva.
Az ügyintéző visszavigyorgott rá. Gesztusába keveredett
valami, talán csodálat, talán sóvárgás is.
– Sok szerencsét, pajtás! – kiáltotta, és búcsút intett neki.
Mire az ajtó becsapódott, ő már elmélyülten beszélgetett a
következő ügyféllel, készenlétbe helyezett lúdtollal.

Roger megtalálta Bonnet kapitányt a kocsmában, pontosan,

ahogy az ügyintéző mondta. Egy sarokba telepedve ült, vastag
kék füstfelhő alatt, amit a kapitány szivarja csak tovább táplált.
– Neve?
– MacKenzie – mondta Roger gondolkodás nélkül. Ha Brianna
megteheti, akkor ő is.
– MacKenzie. Van bármi gyakorlata, Mr. MacKenzie?
Egy fénypászma húzódott keresztül a kapitány arcán, amitől
annak hunyorítania kellett. Bonnet hátrahúzódott az árnyékba,
szemei körül a ráncok enyhültek, tekintetétől Rogert
kényelmetlen érzés fogta el.
– Halásztam heringre a Minchben időnként.
Ez nem volt hazugság, jó pár nyarat töltött tinédzser korában
egy heringhalászhajón segédként, amin a tiszteletes egy barátja
volt a kapitány. Ez a munka tisztességes és hasznos izmokkal
ajándékozta meg, és megkedveltette vele a szigetek monoton
ritmusát, ellenben egy életre megutálta miatta a heringet. De
legalább tudta, milyen érzés kötelet fogni a kezébe.
– Ah, jó kiállású legény vagy. De a halász nem ugyanaz, mint a
tengerész, az már biztos. – A férfi beszédének ír dallamossága
miatt nem lehetett eldönteni, hogy ez egy kérdés vagy
kijelentés, esetleg provokáció-e.
– Nem gondolom, hogy ez a foglalkozás olyan sok
szakértelmet igényel. – Minden megnevezhető ok nélkül Bonnet
kapitány tarkóján felmeredt a szőr.
A zöld szemek élesen villantak fel.
– Talán még többet is, mint képzeli, de az biztos, hogy semmi
olyasmit, amit egy rátermett ember ne tudna megtanulni. De
miért vágyik egy magafajta férfi a tenger ismeretlenje után?
Bonnet szeme megrebbent a kocsma homályában, és
végigmérte Rogert. Magafajta. Mi volt ez? – töprengett
Roger. Nem a beszéde, hisz Roger ügyelt arra, hogy elnyomjon
minden oxfordi tudós hangzást, és felvette a szigeteken
használatos „teuchter” beszédmódot. Talán túl jól volt öltözve
egy leendő tengerészhez? Vagy a megperzselt gallér és a
kabátján lévő égésnyom miatt volt?
– Úgy hiszem, ez nem a maga dolga – felelte nyugodtan. Némi
erőfeszítéssel ugyan, de kezeit lazán, leeresztve tartotta.
A halványzöld szempár szenvtelenül, pislogás nélkül
végigmérte őt. Mintha egy leopárd figyelte volna az elhaladó
gnút, hogy érdemes-e utánaeredni, gondolta Roger.
A súlyos szemhéj alászállt: nem éri meg… Egyelőre.
– Napnyugtára legyen a fedélzeten! – mondta Bonnet. – öt
shilling a fizetség egy hónapra, egy héten háromszor kap húst,
vasárnaponként mazsolás pudingot. Kap egy függőágyat, de a
ruhájáról maga gondoskodik. Szabadon elhagyhatja a hajót,
mihelyst kipakoltuk az árut, de addig nem. Megegyeztünk,
uram?
– Megegyeztünk – felelte Roger, hirtelen kiszáradt szájjal.
Sokat megadott volna egy korsó sörért, de nem most, és nem itt,
ezeknek a zöld szemeknek a vizslatása alatt.
– Keresse Mr. Dixont, amikor a fedélzeten lesz! Ő a fizetőtiszt.
– Azzal Bonnet hátradőlt, elővett egy kis bőrkötésű könyvet a
zsebéből és kinyitotta. A kihallgatás ezennel befejeződött.
Roger gyorsan megfordult, és kiment anélkül, hogy
visszapillantott volna. Egy kis hideg pontot érzett a koponyája
tövében. Tudta, hogy ha hátranézne, a ragyogó zöld szemek
rászegeződnének a kis könyv széle fölött, hogy felfedjék az ő
összes gyengeségét.
A hideg pont, gondolta Roger, éppen ott van, ahol a fogak
összezárulnának a nyakán.
 37
Gloriana

Mielőtt kihajóztak volna a Glorianán, Roger úgy gondolta

magáról, hogy viszonylag jó kondícióban van. Sőt,
összehasonlítva a többi egyértelműen alultáplált és aszott
emberpéldánnyal, ami a legénység nagy része volt, saját magát
valóban jó állapotúnak találta. Pontosan tizennégy óra elteltével
– ennyit dolgoztak egy nap – azonban megváltozott a
véleménye.
A vízhólyagok, a fájó izmok, a zihálás a ládák pakolásától, a
gerendák emelgetése és a kötélhúzás mind ismerős feladat volt,
de már jó ideje nem végezte őket.
Amit már elfelejtett, az a csontig hatoló fáradtság volt, amit a
folyamatosan hideg és nedves ruhák és a kemény munka
okozott. Szerette a rakodómunkát a raktérben, mert az legalább
ideiglenesen felmelegítette, még akkor is, ha tudta, hogy a
melegséget állandó borzongás fogja felváltani, amint kilép a
fedélzetre, ahol a szél újra jegesen fújja át izzadságtól csatakos
ruháit.
A nedves kender érdessé és karcossá tette a kezét, ami
fájdalmas volt, de erre számított is. Az első napja végére tenyere
elfeketedett a kátránytól, ujjai ízületein pedig kirepedezett és
vérzett a bőr. De a gyötrő éhség érzése meglepte őt. Nem is
gondolta, hogy lehetséges olyan éhesnek lenni, amilyen most
volt.
Az apró, görnyedt hátú emberek, akik mellette dolgoztak,
ugyanúgy átáztak, mint ő, de úgy tűnt, hogy ez egyáltalán nem
zavarja őket. Egyiküket Duffnak hívták. Hosszú hegyes orra,
mint a vadászgörényé, szimatolva kandikált ki a felhajtott
gallérú rongyos kabátból, kék volt a vége, és rendszeres
időközönként megjelent rajta egy vízcsepp, akár a cseppkövön.
Fakó tekintete éles volt, szája pedig szélesen vigyorgott alatta,
feltárva a torkolat vizének színét idéző fogait.
– Tarts ki, ember! Még két kolompolás, aztán lehet zabálni! –
Duff könyökével barátságosan Roger bordái közé bökött, majd
fürgén eltűnt a rakodótér ajtajában, ahonnan csak úgy
záporoztak az istenkáromló kiáltások és a hangos puffanások.
Roger folytatta a rakomány pakolását, határozottan
felélénkülve a közelgő vacsora említésétől.
A hátsó raktér már félig megtelt. A vizeshordókat
feltöltötték, sor sort követve hatalmas tartályok guggoltak a
sötét homályban, minden egyes százgallonos hordó több mint
hétszáz fontot nyomott. A raktér első fele azonban még mindig
üresen tátongott, a rakodómunkások és a raktár dolgozóinak
vég nélküli sora hangyák módjára hordta keresztül a rakományt
a dokkon. Olyan nagy rakás dobozt és hordót, tekercset és
köteget halmoztak fel a parton, hogy elképzelhetetlennek tűnt,
hogy annyira össze lehet sűríteni őket, hogy valaha is beférjenek
a hajó gyomrába.

Két napig tartott, míg mindent berakodtak. Volt ott

többhordónyi só, rengeteg vég ruhaanyag meg hatalmas ládák
vasáruval megtöltve, amiket kötélen kellett leengedni, a súlyuk
miatt. Itt bizonyult Roger alkata hasznosnak. A kötél vége egy
csörlőre volt erősítve, Roger pedig a hátát nekifeszítve a túlsó
oldalon lévő ládáknak, és lassan adagolva a kötelet, leengedte a
ládát, elég lassan ahhoz, hogy odalent két férfi meg tudja fogni és
a helyére irányítani azt a fokozatosan egyre zsúfoltabb
raktérben.
Az utasok késő délután léptek fel a fedélzetre. Kivándorlók
összevisszasága, felpakolva táskákkal, batyukkal, ketrecekbe
zárt csirkékkel és gyerekekkel. Ők képezték a fedélköz
rakományát – ezt a térrészt az elülső raktérbe épített vízszintes
válaszfallal hozták létre –, és legalább olyan jövedelmezőek
voltak e természetükben, mint a szilárd áruk a farrészben.
– Szerződött szolgák és felszabadítottak – mondta Duff,
ahogy végignézett gyakorlott szemmel a tolakodókon. – Tizenöt
fontot érnek élősúlyban az ültetvényeken, a kölykök meg
hármat-négyet. A csecsemők ingyen mehetnek az anyjukkal.
 A tengerész köhögött, mély, hörgő hangot adott ki, mint
amikor beindítanak egy régi motort. Összegyűjtötte a
felköhögött slájmot, és köpött egyet; épphogy csak nem találta el
vele az oldalkorlátot. Megcsóválta a fejét, ahogy végignézett a
csoszogó sor fölött.
– Néhányuk ki tudja fizetni az útiköltséget, de nem sokan.
Kellett, hogy legyen munkájuk, hogy meglegyen a két fontjuk,
ami a család élelmére kell az útra.
– A kapitány nem eteti őket?
– De igen. – Duff mellkasa ismét felmorajlott, majd köhögött,
és köpött egyet. – Jó pénzért. – Rogerre vigyorgott, megtörölte
a száját, és a hajóhíd felé intett a fejével. – Menj, fiú, és tedd
magad hasznossá! Nem akarjuk, hogy a kapitány bevétele a
vízben kössön ki, igaz-e?
Roger meglepődött, milyen párnázottnak érződött a kislány,
ahogy letette őt a fedélzetre. Ahogy a fiú közelebbről megnézte,
látta, hogy a sok jól megtermett vaskos nő látványa csak illúzió
volt, pufók kinézetüket csak a több rétegben magukon hordott
ruha okozta. Ez volt minden vagyonuk. Ezen kívül csak fejenként
egy-egy apró kis csomagjuk volt, benne személyes tárgyaikkal
és egy doboznyi étellel az útra, valamint a velük utazó vézna
kisgyermekek, akiknek a kedvéért erre a kétségbeesett lépésre
elszánták magukat.
Roger leguggolt, és rámosolygott a szégyenlős kisgyerekre,
aki anyja szoknyájába kapaszkodott. Nem lehetett több
kétesztendősnél, még mindig kis kezeslábasban járt, szőke fürtjei
szanaszét álltak. A körülötte zajló eseményektől riadtan félénk
rosszallással biggyesztette le húsos kis ajkait.
– Gyerünk, emberke! – mondta Roger lágyan, és hívogatóan
kinyújtotta a kezét. Többé már nem kellett odafigyelnie, hogy
elrejtse akcentusát. Szokásos nyers, oxbridge-i hanghordozása
egy lágyabb felföldi beszéddé változott át, amiben hajdan felnőtt,
és amit most minden tudatos odafigyelés nélkül nyugodtan
használhatott. – Anyukád most nem tud felvenni, gyere velem.
A kisfiú elég bizalmatlan volt, szipogott, és morcosan nézett
Rogerre, de megengedte neki, hogy lefejtse szurtos kis ujjait
anyja szoknyájáról. Roger felvitte a kisfiút a fedélzetre, anyja
csendesen követte őket. A nő felnézett Rogerre, ahogy az
lesegítette őt a létrán. Szemét Roger szemére szegezte. Arca úgy
veszett bele a sötétségbe, ahogy egy fehér szikla zuhan a kútba,
és Roger nyugtalan érzéssel fordult el, mintha hagyott volna
valakit megfulladni.
Ahogy visszatért a munkájához, egy fiatal nőt látott lefelé
jönni a rakparton. Olyan lány volt, akire azt szokták mondani,
hogy csinos. Nem szépséges, de eleven és jó kiállású volt, és
volt még benne valami, ami odavonzotta a tekintetet.
Lehet, hogy csak a testtartása volt az. Egyenes volt, akár a
liliom szára, a körülötte lévő görnyedt és petyhüdt hátak között.
Vagy talán az arca, amiről lerítt a nyugtalanság és a
bizonytalanság, de ugyanúgy sütött róla a kíváncsiság is.
Vakmerő teremtés, gondolta Roger, és a szíve – elnyomva
megannyi lesütött pillantású kivándorló között – felderült a lány
látványától.
A lány a hajó és a tömeg láttán habozott kicsit. Egy magas,
szőke fiatalember volt vele, akinek egy gyermek volt a karján. A
férfi nyugtatólag megérintette a nő vállát, mire az felnézett rá
egy mosollyal, s ettől úgy ragyogott fel az arca, ahogy a gyufa
lángja gyullad meg. Ahogy őket nézte, Roger enyhe kínt érzett,
ami akár irigység is lehetett.
– Hé, MacKenzie! – kiáltott a fedélzetmester, kirángatva őt a
szemlélődésből. A férfi hátrafelé intett a fejével. – Ott várakozik
egy szállítmány, és nem fog magától felsétálni a fedélzetre!

Miután a beszállítás megtörtént, és elindultak, pár hétig sima

útjuk volt. A viharos idő, ami a Skóciából való kihajózásukat
kísérte, gyorsan visszavonult, és kedvező szél és hullámzás
maradt utána. És habár ennek hatására az utasok többsége
tengeribeteg lett, az idő múlásával jobban lettek. A fedélközben
terjedő hányásszag is csökkent, és már csak egyetlen kis elem
volt csupán a Gloriana fedélzetén terjengő bűzölgő
szimfóniában.
Rogernek születésétől fogva igen jó orra volt a legkülönfélébb
szagokra, s ez a tulajdonsága ebben a közegben elég terhes volt
számára. De még a legjobb szimattal rendelkező orr is elfárad
idővel, s így egy-két nap múlva már ő sem érezte a legtöbb
szagot.
Szerencsére Roger nem lett tengeribeteg, a heringhalászoknál
töltött gyakorlat elég volt ahhoz, hogy tisztelni tudja az időjárást,
és megtanulja a tengerészek nyugtalan életét, tudván, hogy az
életük az időjárástól függhet, és a naptól, hogy kisüt-e aznap.
Új tengerészbajtársai nem voltak barátságosak, de
ellenségesek sem. Köszönhette ezt akár a szigetekről hozott
„teuchter” akcentusának is – hiszen a legtöbb munkáskéz
gazdája a Glorianán angol anyanyelvű volt, és Dingwallból
vagy Peterheadből jött – vagy azon furcsaságoknak, amiket
néha kiejtett a száján. Vagy egyszerűen csak a termete miatt…
Mindenesetre éberen és tisztes távolságból figyelték Rogert.
Semmi nyílt támadásra nem került sor – azt Roger alkata
megakadályozta –, de a távolságot tartották tőle.
Rogert nem zavarta ez a hűvösség. Örült annak, hogy
gondolatai szabadon szárnyalhattak agyában, miközben a teste
elvégezte a napi feladatokat a fedélzeten. Rengeteg mindenen
kellett gondolkodnia.
Roger még csak nem is hallott a Glorianáról vagy annak
kapitányáról, mielőtt jelentkezett volna. Akár Ahab kapitánynak
is dolgozott volna, amennyiben az illető Észak-Karolina felé tart.
Mégis, a szóbeszéd szerint, ami a legénység köreiben terjedt,
Stephen Bonnet jó kapitány volt, kemény, de igazságos, és egy
olyan ember, akinek minden útja nyereséggel zárul. Sok
tengerésznek, akik fizetés helyett részvényekért dolgoztak, a
kapitány eme utóbbi tulajdonsága nyilvánvalóan igencsak
ellensúlyozta a kapitány esetleges jellemhibáit és címét.
Nem mintha Roger látott volna bármi bizonyítékot ezekre a
hibákra. De azt látta, hogy Bonnet mindig úgy állt, mintha lett
volna köré rajzolva egy láthatatlan kör, ahova csak páran vették
a bátorságot a belépésre. Csak az elsőtiszt és a fedélzetmester
beszélt közvetlenül a kapitánnyal, a tengerészek leszegték a
fejüket, valahányszor Bonnet elhaladt előttük. Roger emlékezett
a hideg zöld leopárdszemekre, amik végigmérték őt. Nem csoda,
hogy senki sem akarta magára vonni a kapitány figyelmét.
Rogert a legénységnél vagy a kapitánynál jobban érdekelték
az utasok. Általában keveset látta őket, de naponta kétszer egy
kis időre felmehettek a fedélzetre, hogy friss levegőt szívjanak,
hogy kiürítsék az éjjeliedényüket – mert kevés toalett volt ennyi
ember számára –, és hogy levigyék azt a kis ivóvizet, amit oly
gondosan mértek ki minden családnak. Roger mindig nagy
várakozással tekintett az utasok megjelenése elé, és amilyen
gyakran csak tudott, próbált elfoglaltságot találni a fedélzet
végében, ahol az utasok röpke idejüket töltötték a fedélzeten.
Roger érdeklődése egyszerre volt szakmai és személyes is.
Történészi ösztöneit felajzották az utasok, magányát pedig
oldották az otthonára emlékeztető hangok, ők voltak az új ország
magja, a múlt öröksége. Amit ezek a szegény kivándorlók
tudnak és értékelnek, az fog fennmaradni, és az száll majd az
eljövendő generációkra.
Ha valaki szemezgetni akarna a skót hagyományokból,
gondolta, akkor alighanem kihagyná a szemölcs elleni receptet,
ami miatt egy idősödő asszony megrótta szemölcstől régóta
szenvedő menyét („Én szóltam, Katie Mac! Miért nem hoztad el
a jó kis szárított varangyaimat, amikor minden
haszontalanságnak találtál helyet, és most itt kell ücsörögnünk
rajtuk, hogy az ülepünk alól kelljen mindent előbányászni éjjel-
nappal…”), de az is fennmarad majd, a népdalokkal és az
imákkal meg a szövött gyapjúval és azok kelta mintáival együtt.
Roger a saját kezét nézte. Élénken emlékezett rá, ahogy Mrs.
Graham bedörzsölt egy nagy szemölcsöt a harmadik ujján
valamivel, amire azt mondta, hogy szárított varangy. A fiú
elvigyorodott, hüvelykujjával megdörzsölve azt a pontot. Úgy
tűnik, működött, mert soha többé nem volt szemölcse.
– Uram – szólalt meg valaki vékony hangon mellette. –
Uram, odamehetünk, hogy megérintsük a vasat?
Lenézett, és elmosolyodott, ahogy meglátott egy apró lánykát,
aki két, még nála is apróbb öccse kezét szorongatta.
– Jól van, a leannan – felelte Roger. – Gyertek, de
figyelnetek kell a munkásokra.
A kislány bólintott, és mindhárman elindultak. Idegesen
pillantottak le és fel, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy
nincsenek útban, mielőtt felmásznak, hogy megérintsék a
lópatkót, ami az árbochoz volt szegelve, hogy szerencsét hozzon.
A vas védelmet hozott és gyógyulást, az anyák gyakran küldték
oda az apróságokat, akik gyengélkedtek, hogy érintsék meg.
 Talán ha belsőleg használnák a vasat, akkor nagyobb hatása
lenne, gondolta Roger, ahogy látta a kiütéseket a sápadt arcokon,
hallotta a vinnyogó panaszkodásokat a viszkető kelések, a
kilazult fogak és a láz miatt. Folytatta munkáját: vizet mert egy
merőkanállal a vödörből, és minden kivándorló odatartotta neki
a tálkáját. Ezek az emberek zabkásán éltek, a legtöbbjük
legalábbis. Néha jutott nekik egy kis szárított borsó és egy kevés
száraz keksz, ennyi volt a teljes „ellátás”, amit az út folyamán
kaptak.
De Roger sosem hallott panaszt emiatt. A víz tiszta volt, a
keksz nem volt penészes, és még ha az alkalmankénti
„kukorica”-adag nem is volt bőséges, azért fukar sem volt. A
legénységet jobban táplálták, de ők is mindössze húst és
keményítőt kaptak, és az alkalmankénti hagyma megváltásnak
számított. Roger körbejártatta nyelvét a fogain próbaképp,
ahogy azt pár naponként tette. A vas halvány íze már mindig
jelen volt a szájában, ínye vérezni kezdett a friss zöldségek
hiányától.
De fogai még mindig erősen álltak, és semmi jele nem volt
duzzadt ízületeknek vagy elszíneződött körmöknek, ahogy az a
legénység tagjai közül jó néhányon megmutatkozott.
Utánanézett abban a pár hétben, amíg Invernessben várakozott
a saját korában, hogy egy normális férfinak, aki jó egészségnek
örvend, el kell tudni viselnie egy háromtól hat hónapig tartó
vitaminhiányt, mielőtt bármilyen hiánybetegség jelentkezne
nála. Ha az időjárás kegyes lesz hozzájuk, akkor két hónap alatt
odaérnek.
– Jó idő lesz holnap? – Mintha hirtelen a saját gondolatai
fogalmazódtak volna meg. Roger lenézett, és látta, hogy a csinos
barna hajú lány volt az, akit még Invernessben a rakparton
csodált meg, és akit a barátai Moragnak szólítottak.
– Remélem, az lesz – felelte, és elvette a lány vödrét egy
mosoly kíséretében. – Miért kérdezi?
A lány kis hegyes állával Roger válla fölé bökött.
– Az újhold a régi hold karjaiban látható. Ha a szárazon ez jó
időre vall, jól hiszem, hogy ugyanez a tengeren is irányadó?
Roger hátrapillantott, hogy megnézze a tisztán látható ezüst
holdsarlót, ahogy tenyerében tartja az izzó égitestet. Magasan
lebegett a tompa ibolyaszínű végtelen égbolton, tükörképét
elnyelte az indigószínű tenger.
– Ne vesztegesd az időt fecsegéssel, te lány, gyerünk, kérdezd
meg! – Roger épp akkor fordult hátra, amikor ezt sziszegte a
középkorú asszony a lány mögött, annak válla fölött. Morag
hátrameredt.
– Elhallgatnál? – suttogta válaszul a lány. – Nem kérdezem!
Mondtam, hogy nem fogom!
– Makacs lány vagy, Morag! – jelentette ki az idősebb nő, és
bátran előrelépett. – Ha te nem kérdezed meg, akkor majd én
megteszem helyetted!
A jóasszony széles kezét Roger karjára tette, és csábosan
rápillantott.
– Na és mi a neved, fiacskám?
– MacKenzie, hölgyem – felelte Roger tiszteletteljesen, és
visszatartotta mosolyát.
– Ó, MacKenzie, nahát! Na, látod, Morag, lehet, hogy
valahogy rokonságban is van a férjeddel, és evégett boldogan
segít is neked! – Az asszony diadalmasan a lány felé fordult,
majd vissza Roger felé, hogy az teljes egészében
szembesülhessen személyisége erejével.
– Morag szoptat, és szegény lány majd' meghal a szomjúságtól
emiatt. Egy nőnek innia kell, ha szoptat, különben a teje elapad,
jól tudja ezt mindenki. De ez a buta lány nem meri rávenni
magát, hogy kérjen egy kicsivel több vizet. Nem hinném, hogy
bárki is neheztelne ezért, nem igaz? – tette fel a költői kérdést,
majd megfordult, és a többi nőre nézett a sorban. Nem
meglepően az összes fej előre-hátra billegve integetett, mint a
bólogató játék babáké.
Már sötétedett, de Morag mégis láthatóan elpirult. Ajkait
szorosan összezárva egy kis fejbiccentéssel elfogadta a
csordultig töltött vizesedényt.
– Köszönöm, Mr. MacKenzie! – motyogta. Fel sem pillantott,
amíg el nem érte a fedélzeti lejárót, de ott megállt, és válla fölött
visszanézett Rogerre egy hálás mosollyal, amitől a fiú még az
éles esti szél ellenére is felmelegedett, ami pedig átfújta ingét és
kabátját.
Roger sajnálta, hogy a vízért várakozók sora elfogyott, és a
kivándorlók lehúzódtak a raktérbe. A lejárati ajtót bedeszkázták
rájuk az éjszakai őrök. A fiú tudta, hogy az emberek odalent
történeteket mesélnek és dalokat énekelnek, hogy múlassák az
időt, és sokat adott volna érte, ha hallhatta volna ezeket.
Nemcsak a kíváncsiság miatt, hanem mert vágyott erre. Nem az
emberek szegénysége mozgatta meg Rogert, sem pedig a
bizonytalan jövőjük gondolata. Egyfajta irigységet érzett, amiért
ezek az emberek úgy összetartottak.
De a kapitány, a legénység, az utasok, sőt még az oly nagy
fontosságú időjárás együtt is csupán a töredékét kötötte le Roger
gondolatainak. Az ő gondolatai éjjel és nappal, átázva és
szárazon, éhesen és jóllakottan is Brianna körül forogtak.
Amikor megszólalt a jelzés, lement az étkezőbe vacsorázni, és
anélkül evett, hogy tudomást vett volna arról, mi van a
fatányérján. A második őrségben volt, így vacsora után a
függőágyához ment, a magányt és a pihenést választva a
legénységi kabin társasága helyett.
A magány természetesen csak illúzió volt. Óvatosan lengve a
függőágyában, a mellette fekvő férfi minden rándulását és
fordulatát tudta, ahogyan a nyirkos alvó testekből szálló izzadt
meleget is érezte, még a vastag pamuthálón keresztül is. Minden
férfi tizennyolc hüvelyk széles alvóterületet tudhatott
magáénak, és Roger kényelmetlenül érezte magát, ha a hátára
feküdt, mert vállai mindkét oldalon jó két-két hüvelykkel
meghaladták a neki járó helyet.
Miután két éjszakát aludt úgy, hogy álmát megszakították az
összekoccanások és társai morgolódó sértései, végül helyet
cseréltek, így Roger a válaszfal mellé került, ahol már csak egy
tengerésznek volt terhére. Megtanulta, hogyan feküdjön az
oldalán, két-három hüvelyknyire arcával a faltól, társainak
háttal, és fülét a hajó hangjaira fókuszálva szűrte ki a körülötte
lévő férfiak neszeit.
A hajó egy igen muzikális valami volt – kötelek és görgős
láncok énekeltek a szélben, az ácsolt fa összeeresztései minden
felemelkedéskor és leereszkedéskor nyikorogtak. A válaszfal
túlsó végéből, a fal túloldaláról, ahol az utasok sötét fülkéi
sorakoztak, halk topogások és mormogás szűrődött át. Roger a
sötét fát nézte, amire apró fénypászmát vetett a fölötte lengő
lámpa árnyéka, és elkezdte újra elképzelni őt, arca vonalait,
haját és testét, s ezek a képek mind életre keltek a sötétben.
Túlságosan is.
Minden nehézség nélkül fel tudta idézni Brianna arcát. Ami
mögötte rejlett, azt már jóval nehezebb volt.
A pihenés is csak egy illúzió volt. Amikor Brianna átment a
köveken, magával vitte a fiú minden lelki nyugalmát. Roger a
félelem és a harag keverékében élt, megspékelve az árulás
okozta fájdalommal, ami olyan érzés volt számára, mint amikor
borsot dörzsölnek egy sebbe. Ugyanazok a kérdések jártak
körbe-körbe a gondolataiban és maradtak válasz nélkül, mint
amikor a kígyó kergeti a saját farkát.
Miért ment el?
Mit akar csinálni?
Miért nem mondta el neki?
Rogernek komoly erőfeszítésébe került bárminemű válasszal
előrukkolni az első kérdést illetően. Újból és újból végiggondolta,
mintha a válasz megadná neki a kulcsot a Brianna nevű
rejtélyhez.
Igen, Roger magányos volt. Baromi jól ismerte, milyen az,
amikor nincs senki a világon, aki hozzá tartozna, és akihez ő
tartozna. De biztosan ez volt az oka annak is, hogy úgy
kapaszkodtak egymásba… Brianna és ő.
Claire is tudta, gondolta hirtelen. Ő is árván maradt,
elveszítette a nagybátyját – aztán persze férjhez ment. De a
háború alatt elszakadt a férjétől… Igen, Claire sokat tudott az
egyedüllétről. És ezért gondoskodott arról, hogy Bree ne
maradjon egyedül, és legyen, aki szereti.
Nos, Roger megpróbálta a lányt helyesen szeretni… És még
most is próbálja, gondolta komoran, ahogy kényelmetlenül
fészkelődött függőágyában. A nap folyamán a teendők
elnyomták testének egyre növekvő vágyait. De éjszaka…
Brianna jelenléte túlságosan is élénk volt emlékeiben.
Roger nem tétovázott. A felismerés első pillanatától fogva
tudta, hogy követnie kell őt. Néha azonban nem tudta eldönteni,
hogy megmenteni jött a lányt, vagy hogy kitöltse rajta a dühét.
Neki már bármelyik megfelelt volna, csak tisztázzák a dolgot
egyszer s mindenkorra. Azt mondta a lánynak, várni fog. De már
eleget várt.
A legrosszabb azonban nem a magány volt, gondolta
nyugtalanul tovább forgolódva, hanem a kétely. Kételkedett a
lány érzelmeiben, és a sajátjaiban is. Elfogta a pánik, hogy talán
nem is ismeri eléggé Briannát.
Azóta, hogy átjött a köveken, most először döbbent rá, hogy
miért utasította vissza a lány, és felismerte, hogy valójában nem
habozott, hanem bölcs volt. De valóban bölcs volt, és nem csak
félt?
Ha Brianna nem ment volna át a köveken, akkor vajon kitárta
volna neki a szívét? Vagy elfordult volna, mindig valami mást
keresve?
Bizalmi lépés volt ez, mintha átdobná a szívét a szakadék
fölött, bízva abban, hogy a másik elkapja azt. Roger szíve még
mindig repült, át az ürességen, és semmi biztosíték nem volt a
landolásra. De még mindig repült.
A válaszfal túloldalán a zajok elhallgattak, de most
újrakezdődtek, óvatosan és ritmusosan, a fiúnak nagyon is
ismerős módon. Megint hozzáfogtak, bárkik voltak is azok.
Ez így ment szinte minden éjjel, amikor a többiek már
elaludtak. Először a hangok hatására csak a saját elszigeteltségét
érezte, ahogy magára maradt Brianna égető szellemével. Úgy
tűnt, nincs esély valódi emberi melegséget érezni, nem egyesült
szív és szív vagy elme és elme, csupán a sötétségben
összetapadó testek egymásnak nyújtott állati vigaszát érezhette.
Vajon várhatott ennél többet bármelyik férfi is?
De aztán Roger elkezdett valami mást is kihallani a hangokból,
félig elkapott gyengéd szavakat, apró, lopva kimondott igenlést,
amitől úgy érezte, hogy nem kilesi egyesülésüket, hanem a
részesévé válik.
Nem tudta volna megmondani, persze. Bármelyik pár
lehetett, vagy akár egy, a hirtelen vágy alkotta pár, de ő most
arcokat kapcsolt ehhez az ismeretlen párhoz. A magas szőke
fiatal férfit látta és a barna hajú lányt a nyílt tekintetével, látta
őket, ahogy egymást nézik, ahogy a rakparton is tették, és Roger
akár a lelkét is eladta volna, csak hogy megbizonyosodjon róla.
 38
Azoknak,
akik az életüket kockáztatják a
tengeren

Egy hirtelen erős szélvihar három napra a hajó gyomrába

kényszerítette az utasokat, a matrózokat pedig a szolgálati
helyükre, ahol alig pár percük volt pihenésre vagy étkezésre. A
végén, amikor a Gloriana a haldokló vihar hullámait lovagolta
meg, és a hajnali ég már csak felhőpamacsokkal volt teli, Roger
letántorgott a függőágyához olyan kimerülten, hogy még a vizes
ruháit sem volt ereje lehámozni magáról.
Gyűrötten, vizesen, sótól kérges ruhában Roger, aki nem
érezte alkalmasnak magát semmire, csak egy forró fürdőre és
egyheti alvásra, eleget tett a fedélzetmester délutáni műszak
kezdetét jelző sípjának, és négy óra alvás után kitámolygott, és
tántorogva ellátta feladatait.
Naplementére olyan fáradt volt, hogy az izmai remegtek,
ahogy segített kiemelni az ivóvizes hordót a hajó gyomrából. Egy
baltával beszakította a tetejét, és közben arra gondolt, hogy ha
megerőlteti magát, akkor sikerül kiosztania a vizet anélkül, hogy
fejjel beleesne a hordóba. De lehet, hogy nem. Egy maréknyit az
arcára fröcskölt a friss vízből, és abban reménykedett, hogy az
majd lehűti égő szemét, aztán meg lenyelt egy egész
merőkanálnyit, most az egyszer figyelmen kívül hagyva a tenger
örök ellentmondásából adódó szükségszerűséget: egyszerre volt
túl sok és túl kevés a víz.
Az emberek hozták a kancsóikat és a vödreiket, hogy
megtöltessék azokat, habár látszólag még rosszabbul érezték
magukat, mint Roger. Be voltak zöldülve, mint a gombák,
zúzódásaik voltak a biliárdgolyók módjára a fedélközben való
hánykolódástól, és bűzlöttek a kiújult tengeribetegségtől és a
túlcsorduló ágytálaktól.
Az általános rossz közérzettel éles ellentétben állt, amikor egy
régi ismerőse körbeugrálta Rogert, és monoton kántálásba
kezdett, ami csak úgy hasogatta a fiú fülét.

Hét hering jóllakat egy lazacot,

Hét lazac jóllakat egy fókát,
Hét fóka jóllakat egy bálnát,
És hét bálna jóllakat egy Cirein Croint!

Boldogan, hogy végre kiszabadulhatott a raktérből, egy

kislány ugrándozott körbe-körbe, akár valami háborodott fekete
fejű cinke, s ez a fáradtsága ellenére is mosolygásra késztette
Rogert. A kislány felugrott a korláthoz, lábujjhegyre állt, és
óvatosan átlesett azon.
– Gondolja, hogy a Cirein Croin okozta a vihart, Mr.
MacKenzie? Nagyapa azt mondja, hogy igencsak az volt.
Összevissza csapkod a hatalmas farkával az a szörny, tudja? –
tájékoztatta Rogert. – Ezért vannak olyan nagy hullámok.
– Én nem gondolnám, hogy ő lehetett. Hol vannak az öcséid, a
leannan?
– Lázasak – felelte a lány egykedvűen. Semmi rendkívüli nem
volt ebben, a sorban álló kivándorlók fele köhögött és tüsszögött.
Három nap a sötétben és nedves ruhákban nem tett jót az
amúgy is törékeny egészségüknek.
– Maga látta a Cirein Croint? – kérdezte, és áthajolt a
korláton, miközben kezével árnyékolta a szemét. – Tényleg
akkorák, hogy le tudják nyelni a hajót?
– Én magam nem láttam egyet sem. – Roger ledobta a
merőkanalat, megragadta a lány kötényének szalagját, és
határozottan visszahúzta őt a korláttól. – Óvatosan, rendben?
Téged még egy béka is lenyelne, te lány!
– Nézze! – sikoltotta, és még kijjebb hajolt, hiába húzta vissza
Roger. – Nézze, az az! Ott van!
A kislány rettegő hangjától és attól, amit mondott, Roger
akaratlanul is áthajolt a korláton. Egy sötét alak lebegett a
vízfelszín alatt, sima, fekete és kecses, mint egy lövedék, és
olyan hosszú, mint a fél hajó. Néhány pillanatig lépést tartott a
hajóval, majd egyre nőtt köztük a távolság, míg végül végleg
lemaradt.
– Cápa – mondta Roger, és összerezzent. Megrázta a kislányt,
hogy elhallgattassa annak gőzsípszerű sipákolását. – Az csak egy
cápa, hallod? Tudod, mi az a cápa, ugye? Épp a múlt héten
ettünk meg egyet!
A kislány abbahagyta a sikoltozást, de még mindig sápadt
volt, szemei tágra nyíltak, és puha ajka reszketett.
– Biztos benne? – kérdezte – Hogy az… az nem egy Cirein
Croin?
– Nem az volt – mondta Roger gyengéden, és adott a lánynak
egy merőkanálnyi vizet, hogy igya meg. – Csak egy cápa. – A
legnagyobb cápa volt, amit Roger valaha is látott, és amiből úgy
sugárzott a vak kegyetlenség, hogy attól Rogernek még a szőr is
felmeredt az alkarján… De akkor is csak egy cápa. Amikor a hajó
lelassult, mindig ott keringtek körülötte a cápák, és várták, hogy
a szemetet és a szennyvizet a vízbe ürítsék.
– Isobeàil! – Egy felháborodott kiáltás elszólította Roger
társaságát, hogy menjen, és segítsen a családi teendőkben.
Vonakodó léptekkel és lebiggyesztett ajakkal Isobeàil lomhán
elballagott, hogy segítsen anyjának a vizes vödrökkel, otthagyva
Rogert, hogy a továbbiakban zavartalanul befejezhesse a
munkáját.
Nem volt több zavaró tényező, a gondolatait kivéve.
Legtöbbször sikerült elfelejtenie, hogy a Gloriana alatt
mérföldeken át semmi sincs, csak az üres víz, hogy a hajó
valójában nem egy tömör sziget, aminek látszik, csupán egy
törékeny héj, kiszolgáltatva az elemeknek, amelyek egy pillantás
alatt összezúzhatnák azt és mindenkit a fedélzeten.
Vajon a Phillip Alonzo biztonságban elérte a kikötőt? –
tűnődött Roger. A hajók viszonylag gyakran elsüllyedtek,
valóban, elég beszámolót olvasott ilyen esetekről. Miután
átvészelte az elmúlt három napot, valójában azon csodálkozott,
hogy miért nem süllyedt el még több hajó. Nos, igazság szerint
semmi más nem volt, amit Roger ez ügyben tehetett, mint hogy
imádkozott.
Uram, könyörülj azokon, kik a mélységek fölött teszik kockára
életüket!
Hirtelen erőre kapott, és megértette, hogy mire utalt e sor
írója.
Amikor végzett, Roger a merőkanalat a hordóba dobta, és egy
fedőért nyúlt, amivel lefedte a hordó tetejét, különben beleestek
és belefulladtak volna a patkányok. Egy nő kapta el a karját,
ahogy megfordult. A kisfiúra mutogatott, akit a karjában tartott,
és aki zajongva csimpaszkodott anyja nyakába.
– Mr. MacKenzie, gondolja, hogy a kapitány megengedi, hogy
megdörzsöljük a gyűrűjét? A mi kis Gibbie-nknek fáj a szeme,
amiért olyan sokáig volt sötétben.
Roger tétovázott, de aztán nevetségesnek találta saját magát.
0 is, ahogy a legénység többi tagja, inkább elkerülte Bonnetet, de
semmi oka sem volt elutasítani az asszony kérését, és a kapitány
már korábban is megengedte, hogy megdörzsöljék az
aranygyűrűjét, mivel ez egy elég népszerű gyógymód volt a
szembetegségekre.
– Ja, persze – mondta elfeledkezve magáról egy pillanatra. –
Jöjjön! – A nő meglepetten pislogott, de engedelmesen követte
őt. A kapitány a tatfedélzeten állt, épp az elsőtiszttel beszélgetett
buzgón. Roger jelezte a nőnek, hogy várjon egy kicsit, mire az
bólintott, és szerényen meghúzódott a fiú mögött.
A kapitány ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint bármelyikük, a
kicsapongó életmód okozta ráncok most még mélyebbek voltak
az arcán. Mint Lucifer, miután egy hétig uralta a poklot, és úgy
találta, hogy az bizony nem gyerekjáték, gondolta Roger keserű
örömmel.
– …megsérültek a teás ládák? – kérdezte Bonnet az
elsőtisztet.
– Csak kettő, és azok sem áztak át – felelte Dixon. –
Megmenthetünk belőle egy kicsit, és talán megszabadulhatunk
tőle a Cross Creek felső folyásánál.
– Igen, Edentonban és New Bernben nagyobb értéke van. Ott
kapjuk a legjobb árat érte. Meg kell szabadulnunk mindentől,
amitől csak tudunk, mielőtt Wilmingtonba érünk.
Bonnet kissé hátrafordult, és megpillantotta Rogert. Az
arckifejezése megkeményedett, de ahogy meghallotta a kérést,
meg is nyugodott. Anélkül, hogy bármit is szólt volna, lenyúlt, és
az aranygyűrűt, amit a kisujján viselt, óvatosan hozzádörzsölte a
kis Gilbert csukott szeméhez. Egy egyszerű széles karika, Roger
látta, majdnem, mint egy jegygyűrű, habár annál kisebb volt –
talán egy nő jegygyűrűje lehetett. A rettenetes Bonnet egy
szerelmi záloggal? Lehetséges, feltételezte Roger, néhány nő
biztosan vonzónak találja a kapitányt körüllengő visszafogottan
erőszakos légkört.
– A gyermek gyengélkedik – jegyezte meg Dixon. Rámutatott
egy vörös duzzanatra a fiú füle mögött, sápadt arca égett a láztól.
– Nem, csak tejláza van – felelte a nő, védekezésképpen a
keblei elé húzva a gyereket. – Alighanem jön a foga.
A kapitány közömbösen bólintott, majd elfordult. Roger
elkísérte a nőt a hajókonyhára, hogy kikönyörögjön a kicsinek
egy darab kekszet, hadd rágcsálja, majd visszaküldte őket a
többiekhez a raktérbe.
Nem sokat foglalkozott azonban Gilbert ínyével. Ahogy
felmászott a létrán a fedélzetre, elméjét a korábban hallott
beszélgetés kötötte le.
Megálló New Bernben és Edentonban, még Wilmington előtt.
És Bonnet láthatóan nem sietett, jó árat akart az árujáért, és az
is időbe telik, mire megalkuszik a hajón szállított munkások
szerződéseire – Krisztus, akkor még hetekbe telhet, mire
elérnek Wilmingtonba!
Az nem lesz jó, gondolta Roger. Isten tudja, meddig juthat
Brianna, vagy hogy mi történhet addig vele. A Gloriana
gyorsan haladt, a szélvihar ellenére is, Isten segedelmével nyolc
hét alatt elérhetnek Észak-Karolinába, ha a szél kitart. Roger
nem akarta az így nyert értékes időt arra áldozni, hogy Észak-
Karolina kikötőiben lődörögjön, és aztán lecsordogáljon a
többiekkel dél felé.
El fogja hagyni a Glorianát az első kikötőnél, amit érintenek,
határozta el, majd útnak ered dél felé, ahogy csak tud. Az igaz,
hogy a szavát adta, hogy a hajón marad, amíg az teljesen ki nem
lesz rakodva, ugyanakkor a fizetségét sem fogja így megkapni,
ami tisztességes üzletnek tűnt számára.
A fedélzeten kavargó friss, hideg levegő kicsit felélénkítette,
bár még mindig úgy érezte, mintha a feje nedves vattával lenne
kitömve, és a torka reszelős volt a sótól. Három óra volt még
hátra a műszakjából. Előrement, hogy újból megmossa az arcát,
hátha az segít, hogy talpon maradjon.
Dixon már nem a kapitánnyal volt, hanem a csoportba
verődött utasok között sétált. Odabiccentett a férfiaknak,
megállt, hogy mondjon valamit egy nőnek, aki a gyerekével volt.
Furcsa, gondolta Roger. A tiszthelyettes nem volt közvetlen a
legénységgel, nem is szólva az utasokról, akikre úgy tekintett,
mintha valami igen kellemeden fajta rakomány lennének.
Valami megmozdult Roger agyában a rakomány gondolatára,
valami kellemetlen, de nem tudott rájönni, mi volt az. Csak
kimerülve lógott az árnyékban, a látómezején kívül, de olyan
közel, hogy szinte meg tudta szagolni. Igen, ez volt az, a
szagokhoz van valami köze. De mi…
– MacKenzie! – Az egyik tengerész szólította őt a hátsó
fedélzetről, és integetett neki, hogy menjen, és segítsen
megjavítani a vihar által megszaggatott vitorlákat. Rengeteg
összehajtogatott vászon feküdt ott, akár valami piszkos
hótorlaszok a fedélzeten, felső rétegük gomolygott a szélben.
Roger felnyögött és kinyújtóztatta sajgó izmait. Akármi
történjen is Észak-Karolinában, az biztos, hogy boldog lesz, ha
lejut erről a hajóról.

Két éjszakával később Roger az igazak álmát aludta, amikor

kiabálásra riadt fel. Azonnal talpra ugrott, és rohant a
kabinlépcsőhöz, szíve teljes erővel pumpálni kezdett, mielőtt még
agyával felfoghatta volna, hogy már ébren van. Felugrott a
létrára, de valami a mellkasába ütközött.

– Maradj, ahol vagy, ostoba! – morogta Dixon a felső létrafokok

felől. Roger a másodtiszt fejét látta kirajzolódni a lejárati ajtó
csillagokkal tűzdelt négyszöge ellenében.
– Mi az? Mi történik? – Lerázta magáról zavaros álmát, de
rájött, hogy továbbra is zavaros körülötte a helyzet.
Voltak többen is a közelében a sötétben, érezte, hogy testek
esnek át rajta, ahogy próbált talpra állni. Azonban az összes zaj
odafentről jött, léptek dübörgése a hajópadlón, kiabálások és
sikoltások, olyanok, amilyeneket még sosem hallott.
 – Gyilkosok! – vágott át egy asszony hangja a lármán, olyan
élesen, mint egy síp. – Ádáz gyilk… – A hang hirtelen
elhallgatott, és egy súlyos puffanás hallatszott fentről.
– Mi folyik itt? – Roger újra talpra ugrott, majd a létra felé
nyomakodva átverekedte magát az embereken, és felkiáltott: –
Mi az? Megtámadtak minket? – Szavait elnyelte a fenti kiabálás,
asszonyok és gyerekek gőzsípszerű visítása, amit férfiak
bömbölése és átkozódása szőtt át.
Vörös fény villant fel valahol odafent. Talán kigyulladt a hajó?
Roger keresztültolakodott a férfitömegen, megragadta a létrát,
felnyúlt, és elkapta Dixon lábát.
– Erissz! – A láb kiszabadult a szorításból, és a fiú feje felé
rúgott. – Maradj odalent! Krisztusom, ember, el akarod kapni a
himlőt?
– Himlőt? Mi az ördög folyik odafent? – Szeme mostanra már
hozzászokott a sötéthez. Elkapta a rúgó lábat, majd erősen
megtekerte, és lerántotta. Dixon, aki nem volt felkészülve a
támadásra, elvesztette egyensúlyát a létrán, és leesett,
végigcsúszott Roger fején, rá az alatta lévő férfiakra.
Roger oda sem figyelt a mögötte felhangzó dühödt és
meglepett kiáltásokra, és kimászott a fedélzetre. Egy csoport
férfi állt ott széles sorban az első rakodóajtónál. Lámpások lógtak
fölöttük a köteleken, a szétáradó piros, fehér és sárga
fénysugarak megcsillantak a fényes pengéken.

Roger egy másik hajót keresett, de az óceán fekete volt és

kihalt minden irányban. Nem foglalták el a hajót, nem voltak
kalózok, a rendbontás a lejárónál koncentrálódott, ahol a
legénység fele tömörült, késekkel és husángokkal
felfegyverkezve.
Lázadás? – gondolta, de aztán elhessegette az ötletet, ahogy
előrébb nyomakodott.
Egyszer csak meglátta Bonnet fejét a tömeg fölött, kalap
nélkül, szőke haja csillogott a lámpások felvillanó fényében.
Roger áttört a csőcseléken, kíméletlenül félrelökve a többi
tengerészt a vállával.
Visítások és kiáltások visszhangoztak a raktér felől, és vibráló
fény szivárgott odalentről. Egy köteg rongyot adtak fel és
adogattak gyorsan kézről kézre, ami aztán eltűnt a mozgó
végtagok és husángok között. Egy nagy csobbanás hallatszott,
majd még egy.
– Mi az, mi folyik itt? – ordította a fedélzetmester fölébe, aki
a lejáró közelében állt egy viharlámpával a kezében. A férfi
összerándult, és Rogerre meredt.
– Még nem voltál himlős, igaz? Akkor tűnés lefelé! –
Hutchinson figyelme máris visszafordult a nyitott lejáró felé.
– De igen, voltam. De mi köze ennek…
A fedélzetmester meglepetten visszafordult.
– Már voltál himlős? De hisz nincs is rajtad himlőhely! Ah,
mindegy… Akkor menj le, minden kézre szükségünk van!
– Mihez? – hajolt előre Roger, hogy jobban hallják őt a lentről
jövő zajban.
– A himlőhöz! – üvöltött vissza a fedélzetmester, és a nyitott
ajtó felé intett, ahol az egyik tengerész épp megjelent a létra
tetején, egy gyerekkel a hóna alatt, aki erőtlenül rugdalózott.
Kezek karmolták és ütötték a férfi görnyedt hátát, és egy
rémülten sikoltozó női hang emelkedett ki a többi közül.
Az asszony megragadta a tengerész ingét, és ahogy Roger
nézte, az elkezdett felmászni a tengerész testére, és húzta vissza
őt, miközben próbálta elérni a gyermeket, és sikoltozva
karmolta a tengerész hátát, markolta annak ruháját és húsát.
A férfi felüvöltött, és rácsapott, megpróbálta lelökni magáról a
nőt. A létra rögzítve volt, de a tengerész csak egy kézzel
kapaszkodott rajta, és elveszítette az egyensúlyát. Erősen
megingott, és dühös ábrázata riadttá vált, ahogy lába
megcsúszott a létrafokon.
Roger reflexszerűen előrelódult, és elkapta a gyereket, mint
egy rögbilabdát, miközben a tengerész egy utolsó erőfeszítéssel
szétvetette karjait, hogy mentse magát. Összekuszálódva, akár a
szerelmesek, a férfi és a nő visszazuhant a rakodótér lejáratába.
Egy nagy csapódás és még több sikoly hallatszódott, majd egy
pillanatra beállt a döbbent csend. Ezután újrakezdődött
odalent a kiáltozás, és meghallotta, hogy a gyerek ott motyog
valahol a közelében.
Roger talpra segítette a gyereket, és próbálta elhallgattatni a
nyöszörgését, ügyetlenül paskolgatva őt. Furcsán lazának érezte
a gyerek ízületeit, és melegnek, még a több réteg ruhán
keresztül is. Fény villant Rogerre, ahogy a fedélzetmester
magasba emelte a lámpáját, és undorodva a gyerekre nézett.
– Remélem, magának már volt himlője, MacKenzie –
mondta.
A kis Gilbert volt az, a fájós szemű kölyök – de két nap alatt
annyira megváltozott, hogy Roger alig ismert rá. A fiúcska olyan
vékony volt, mint egy kísértet, kerek arcocskája úgy beesett,
hogy a koponyacsontját is látni lehetett. Maszatos, világos bőre a
múlté, eltűnt a gennyes fekélyek alatt, melyek olyan vastagon
borították, hogy a szeme csak két kis résnek látszott kókadt
fején.
Rogernek alig volt ideje befogadni a látványt, amikor valaki
kiragadta kezei közül a forró kis testet. Mielőtt még felfogta
volna a hirtelen ürességet karjai között, még egy csobbanás
hangzott fel.
Ösztönösen, de teljesen hiába a korlát felé lendült, kezei
ökölbe szorultak a sokktól, de aztán visszafordult, ahogy egy
újabb üvöltést hallott maga mögül a lejáratból.
Az utasok magukhoz tértek a támadás okozta meglepetéstől.
Férfiak rohamozták meg a létrát, felfegyverkezve mindennel,
ami a kezük ügyébe került, és a létra tetején lévő
tengerészeknek estek, megtébolyodva rángatták le őket.
Valaki nekicsapódott Rogernek, mire ő elesett, és oldalra
gurult, ahogy egy székláb fúródott a feje melletti deszkába.
Négykézlábra állt, ekkor a bordái közé rúgtak, felborították,
aztán ellökték, felemelkedett, hátával nekitámaszkodott
valaminek, és egy pillanatnyi lehetőséget megragadva vakon
elvetődött, és megragadott egy pár lábat, habár fogalma sem
volt róla, hogy akit elkapott, vajon a legénységhez vagy az
utasokhoz tartozik-e, a harcba csak azért szállt be, hogy helyet
csináljon magának, hogy felállhasson, és lélegzethez jusson.
Betegség bűze szállt fel a raktérből, édes, rothadó szag, ami
elfedte az áporodott testek és a szennyvíz általános, csípős
szagát. A lámpákat lengette a szél, és a fény és árnyék játéka
darabokra szabdalta a jelenetet. Itt egy arc villant fel vérben
forgó szemekkel, kiabálva, amott egy kar emelkedett, itt egy
mezítelen láb, ami gyorsan el is tűnt a sötétben, majd amikor a
fény újra rávetült, ugyanott könyökök és kések és támadó
térdek tűntek fel, mintha a fedélzet terítve lett volna
megcsonkított testekkel.
Olyan nagy volt a zavar, hogy Roger is megcsonkítva érezte
magát. Lenézett, mert nem érezte a bal karját, és félig arra
számított, hogy a végtagot leszakítva találja majd. Karja azonban
a helyén volt, mire ösztönösen felemelte, elhárítva egy
láthatatlan, csontrepesztő erejű ütést.
Valaki belemarkolt a hajába. A fiú kiszabadította magát, és
megpördült, könyökével valakit bordán talált, aztán megint
megpördült, de csak a levegőt találta el. Egy pillanatra azon
kapta magát, hogy kikerült a harcokból, és levegő után kapkod.
Két alak guggolt előtte a korlát árnyékában. Roger megrázta a
fejét, hogy kitisztuljon a kép, de ekkor a magasabb fickó felállt,
és rávetette magát a fiúra.
Roger hátrahőkölt az ütközéstől, és támadójába kapaszkodott.
Nekicsapódtak az első árbocnak, és mindketten elestek, majd
körbepördültek újra és újra, miközben vakon kalapálták
egymást. Az ütések és kiabálások csapdájában Roger nem is
törődött az összefüggéstelen szavakkal, amiket ellenfele lihegett
a fülébe.
Aztán egy csizma belérúgott, majd egy másik is, és ahogy
engedett ellenfele szorításán, a legénység két tagja pár rúgással
szétválasztotta őket. Valaki elkapta a másik férfit, és talpra
rángatta, és a fedélzetmester magasra tartott lámpájának
fényében Roger előtt feltárult a magas, szőke hajú utas arca –
Morag MacKenzie férje volt az, zöld szeme sötétlett a vad dühtől.
MacKenzie több sérülést szenvedett, bár Roger is kapott,
ahogy azt fel is fedezte, amikor végigsimított az arcán, és érezte
felhasadt ajkát, de a bőrén nem voltak fekélyek.
– Jó lesz – vakkantotta Hutchinson, és a férfit minden
teketória nélkül a rakodónyílás felé lökte.
Társai durván felrángatták Rogert a földről, majd otthagyták
imbolyogva és kábultan, és mentek a dolgukra. Az ellenállás
rövid életű volt. Bár az utasok fel voltak fegyverezve
kétségbeesett dühükkel, elgyengültek a hathétnyi bezártságtól,
a betegségektől és a gyér élelmiszer-ellátástól. Az erősebbjét
husángokkal kényszerítették engedelmességre, a gyengébbeket
visszahajtották, és azokat, akiknek himlőjük volt…
Roger kinézett a korláton, és nézte a hold által a vízre festett
nyugodt folyosót. Megkapaszkodott a korlátban, és hányt egyet,
majd addig öklendezett, míg nem jött más, csak epe, ami égette
az orrát és a torkát. Alatta a víz fekete volt és élettelen.
Kimerülten és dideregve a megerőltetéstől, lassan átjutott a
fedélzeten. A tengerészek, akik mellett elhaladt, hallgattak, de a
lezárt első rakodónyílásból egy vékony hangú sírás hallatszott fel
újra és újra, vég nélkül, levegővétel és pihenés nélkül.
Kis híján lezuhant a kabinlépcsőn a legénységi részlegbe. A
függőágyához ment, elengedett minden kérdést a füle mellett, és
fejére húzta a takaróját, próbálta kizárni a jajgatást és minden
egyebet.
De nem lelt felejtésre a fojtogató gyapjú ráncai között.
Lerántotta fejéről a takarót, mert a szíve hevesen vert, olyan
fojtogató érzéssel a mellkasában, hogy levegőt nyelt újra és újra,
amíg csak el nem szédült, és mélyeket nem lélegzett, mintha
azok helyett is neki kéne lélegeznie, akik már nem tudnak.
– Így volt a legjobb, fiam – mondta neki Hutchinson mogorva
együttérzéssel, ahogy elhaladt mellette, amikor Roger a
korlátnál épp kihányta a belét. – A himlő terjed, mint a futótűz,
ott a fedélközben egyikük sem tartana ki élve a partot érésig, ha
nem szedjük ki közülük a betegeket.
De jobb vajon ez, mint a lassú halál a hegesedésekkel és a
lázzal? A hátrahagyottaknak biztos nem: egyre csak sírtak és
sírtak, bele-belevágva a csendbe, egyforma erővel hatolva át a
fán és a szíveken is.
Megcsonkított kép villant be Roger agyába, jelenetek
darabkái a fel-felvillanó láthatatlan vaku fényénél: a raktérbe
visszazuhanó tengerész eltorzult arca, a kisfiú félig nyitott szája,
benne a varas fekélyekkel, ahogy Bonnet áll a csatatér felett,
arca, mint egy bukott angyalé, ahogy figyeli az eseményeket. És
a sötét, éhes víz, kihaltan a holdfényben.
Valami lágyan nekiütődött a hajótestnek, majd tovacsusszant.
Roger reszkető labdává gömbölyödött, egyaránt megfeledkezve
a hajótér tikkasztó hőségéről és a mellette fekvő férfi álmos
panaszáról. Nem, mégsem volt kihalt. Roger hallotta, amikor egy
tengerész azt magyarázta, hogy a cápák sosem alszanak.
 – Ó, istenem! – mondta hangosan. – Ó, istenem! –
Imádkoznia kellett volna a halottakért, de nem tudott.
Fészkelődve újra megfordult, próbált szabadulni, és hiábavaló
imája visszhangjában emlékre lelt: arra a véletlenül kihallgatott
néhány izgatott szóra, amit a fülébe lihegetek azokban a
gondolkodás nélküli, őrült pillanatokban.
Az isten szerelmére, ember, mondta a szőke hajú férfi. Az
isten szerelmére, engedd el!
Roger kiegyenesedett, és mereven feküdt, hideg izzadságban
fürödve.
Két alak az árnyékban. És a hajótér nyitott rakodónyílásának
ajtaja, körülbelül húszlábnyira.
– Ó, istenem! – mondta újra, de ez már tényleg egy ima volt.

Másnap az őrszolgálat közben Roger talált rá alkalmat, hogy

lemenjen a raktérbe. Nem tett semmiféle óvintézkedést, hogy
elkerülje, hogy észrevegyék. Tengerésztársait figyelve gyorsan
megtanulta, hogy ha sok ember van összezárva, akkor semmi
sem feltűnőbb, mint a titokzatoskodás.
Ha bárki kérdezné, majd azt mondja, hogy dübörgést hallott,
és azt gondolta, hogy talán az áru csúszott el. Ez elég közel is állt
az igazsághoz.
Kezeivel megkapaszkodott a lejárat szélében, és
leereszkedett. Kisebb az esélye, hogy követik, ha le sem engedi a
létrát. Hangos huppanással lezuhant a sötétbe, még a csontjai is
beleremegtek. Ha volt itt lent valaki, akkor biztos meghallotta,
de ugyanezen az alapon, ha bárki követné, azt meg ő hallaná
meg.
Várt egy pillanatot, hogy összeszedje magát a landolás okozta
sokkból, aztán óvatosan elindult a hajórakomány fenyegetően
sötét halmai között. A tárgyak körvonalai homályosak és
elmosódottak voltak, de nem csak a halvány fény miatt,
gondolta. A raktérben minden enyhén vibrált és rázkódott a
hajótest remegése miatt. Roger hallotta is ezt a rezgést, ha
figyelmesen fülelt: ez volt a legmélyebb hang a hajó dalában.
Át a keskeny folyosókon az egymásra rakott rekeszek között,
keresztül a csurig töltött vizes hordók hatalmas domborulatai
között. Roger nagyot szippantott a raktér levegőjéből, ami tele
volt a nedves fa és a tea parfümös illatával. Suhogás és nyikorgás
és sok egyéb különös zaj hallatszódott – emberi jelenlétnek
azonban nyoma sem volt. Roger mégis biztos volt benne, hogy
volt ott valaki.
És te miért vagy itt, pajtás? – gondolta. Mi van, ha az
egyik fedélközi utas lelt itt menedéket? Ha valaki itt rejtőzött el,
jó eséllyel himlős volt az illető, Roger semmit sem tehetett volna
érte. De akkor egyáltalán minek keresgélt?
Mert nem tudott nem kutakodni, ez volt a válasz. Nem tett
szemrehányást magának, amiért meg akar menteni egy himlős
utast. Semmiképp sem segíthetett rajtuk, és lehet, hogy a gyors
vízbefúlás sem volt borzasztóbb, mint a lassú haláltusa a kórral.
Szeretett volna hinni ebben.
De Roger nem aludt, az éjszakai események elárasztották
bensőjét egyfajta rémülettel és beteges hiábavalósággal, amik
nem hagyták őt nyugodni. Akár tud most tenni valamit, akár
nem, valamit tennie kell. Keresgélnie kellett.
Valami kis dolog mozgott a raktér sötét árnyékai között.
Patkány, gondolta, és reflexszerűen megfordult, hogy
rátaposson. A mozdulat megmentette őt. Egy nehéz tárgy
süvített el a feje mellett, és nagy csattanással landolt a
hajófenéken.
Lehúzta a fejét, és hirtelen a mozgás iránya felé vetette
magát, vállait behúzta, a támadásra készülve. Nem volt hova
futni, és sok hely sem volt elbújni. Újra észrevette azt a valamit,
meglódult, és a ruhájába markolt. Erősen megrántotta és elkapta
a testet. Egy kis dulakodás után a sötétben, és egy riadt sikoly
után egyszer csak azon kapta magát, hogy keményen a
válaszfalhoz nyom valakit, és Morag MacKenzie csuklóját
szorongatja.
– Mi az ördög! – A nő Rogerbe rúgott, és megpróbálta
megharapni, de a fiú ügyet sem vetett rá. Jól megragadta a lány
grabancát, és kirántotta őt az árnyékból a raktér homályos
barna fényébe. – Mit keres maga itt?
– Semmit! Eresszen el! Kérem, engedjen el! Kérem,
könyörgök, uram… – Hiábavaló volt erőlködnie, hogy
kiszabaduljon, a lány súlya körülbelül fele lehetett Rogerének. A
lány esdekelni kezdett, a félig suttogó szavak úgy ömlöttek
belőle, mint a kétségbeesés patakja. – Az édesanyjára kérem,
uram! Nem teheti, kérem, nem hagyhatja, hogy megöljék őt,
kérem!
– Én nem fogok senkit sem megölni. Az isten szerelmére,
hallgasson el! – mondta Roger, és kissé megrázta a lányt.
A horgonylánc mögötti legsötétebb árnyékból egy nyűgös
kisgyermek vékony hangú sírása hallatszott.
Morag riadtan levegő után kapott, és kétségbeesetten
felnézett Rogerre.
– Meg fogják hallani! Istenem, ember, hadd menjek oda
hozzá! – Akkora volt a kétségbeesése, hogy végül sikerült
kitépnie magát, és elmenekült a hang felé, átmászva a hatalmas
horgonylánc nagy láncszemein, mit sem törődve a kosszal.
Roger követte őt, sokkal lassabban, hiszen a nő úgysem
tudott elmenekülni, innen nem tudott hova menni. A legsötétebb
helyen találta meg őket. Leguggolt az egyik csapolásnál, egy
hatalmas, szögletes gerendánál, ami a hajótestet keretezte. Alig
egylábnyi hely volt a hajótest durván ácsolt fala és a feltekert
horgonylánc tömege között. A lány csupán egy sötétebb folt volt
az alvilági sötétségben.
– Nem fogom bántani – mondta Roger lágyan. Úgy tűnt, hogy
az árnyék elhúzódott előle, de nem felelt.
Roger szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Valami gyenge
fény még ide is beszivárgott a távoli lejárat felől. Egy fehér folt, a
melle csupasz, a gyereket szoptatta. Hallotta az etetés kis
cuppogó hangjait.
– Mi a fenét csinál maga itt? – kérdezte, habár nagyon jól
tudta. Gyomra összeszorult, és nem csak a hajófenék
visszataszító szaga miatt. Leguggolt a lány mellé, bár alig fért be
a kis helyre.
– Bujkálok! – vágta rá a lány. – Ezt csak látja, az isten
szerelmére!
– Beteg a gyerek?
– Nem! – Morag a gyerek fölé görnyedt, és olyan messze
vonaglott Rogertől, amennyire csak bírt.
– Akkor…
 – Ez csak egy kis kiütés! Minden kisgyermeknek van ilyen,
anyám azt mondta! – A dühös elutasítás mellett Roger kihallotta
a félelmet a lány hangjából.
– Biztos benne? – kérdezte olyan gyengéden, ahogy csak
tudta. Megkísérelte a kezét a sötét folt felé nyújtani.
Morag egy kézzel, ügyetlenül lesújtott Roger kezére, aki
hátrahőkölt a fájdalomtól.
– Jézusom, maga megszúrt!
– Vissza! Nálam van a férjem tőre! – figyelmeztette a lány. –
Nem fogom hagyni, hogy elvegye őt tőlem, előbb ölöm meg
magát! Esküszöm, hogy megteszem!
Roger hitt a nőnek. Kezét a szájába vette, és érezte a saját
vérének, izzadságának és a sónak az ízét a nyelvén. Nem volt
több mint egy karcolás, de mégis hitt neki. Megölné őt, vagy ő
maga halna meg, ami igencsak valószínűnek tetszett, ha a
legénység egy másik tagja talált volna rá.
De mégsem, gondolta Roger. A lánynak anyagi értéke volt.
Bonnet nem ölné meg őt, csak felhurcolnák a fedélzetre, és
végignézetnék vele, ahogy kitépik a kezéből a gyermekét, és a
tengerbe dobják. Roger emlékezett a sötét árnyékokra, melyek
oly kitartóan követték a hajót, és kirázta a hideg, amit nem a
nyirkos környezet okozott. – Nem veszem el a fiát, de ha himlője
van…
– Ez nem az! Szűz Máriára esküszöm, hogy nem az! – Egy kis
kéz nyúlt ki a sötétből, és megragadta Roger ingét – Ez nem
több mint tejkiütés, láttam már ilyet… százszor is ezelőtt! Kilenc
gyerekből én vagyok a legidősebb, nagyon jól tudom, milyen,
amikor beteg egy kisgyerek, és milyen, amikor jön a foga!
Roger tétovázott, majd hirtelen elhatározta magát. Ha a
lánynak nem volt igaza, és a gyerek himlős, akkor valószínűleg
már ő is megfertőződött, és ha visszavinnék a fedélközbe, tovább
fertőzne mindenkit. De ha igazat beszélt… Roger legalább olyan
jól tudta, mint Morag, hogy ez nem is igazán számít, bármilyen
kiütés halálra ítélné a gyereket, ahogy észreveszik.
Roger érezte a lány remegéséből, hogy az összeomlás szélén
áll. Meg akarta érinteni őt, hogy megnyugtassa, de aztán
meggondolta magát. Morag nem bízna benne, és ezen nincs is
mit csodálkozni.
 – Nem adom fel magát – suttogta Roger.
Gyanakvó csend jött válaszul.
– Szüksége van ételre, nem igaz? És friss vízre. Anélkül
hamarosan elapad a teje, és akkor mi lesz a kicsivel?
Hallotta, ahogy a lány hörögve, váladékkal a torkában
lélegzik. O is beteg volt, de nem valószínű, hogy himlős.
Mindenki, aki a fedélközben utazott, köhögött és zihált, a
nyirkosság hamar a tüdejükre ment.
– Mutassa meg nekem a gyereket!
– Nem! – Morag szeme felvillant a sötétben, félelemmel
telten, akár egy sarokba szorított patkányé, és szája széle
felemelkedett a fehér fogak fölül.
– Esküszöm, hogy nem fogom elvenni őt magától. De meg kell
néznem.
– Mire esküszik?
Roger az emlékeiben kutatott egy ideillő kelta eskü után, de
aztán feladta, és kimondta azt, amin egyébként is járt az esze.
– Az asszonyom életére – mondta –, és a meg nem született
fiaiméra.
Roger érezte a nő vonakodását, aztán némi ellazulást; a Roger
lábának feszülő gömbölyű térd nyomása enyhült, ahogy a lány
kissé megnyugodott. Apró nesz hallatszódott a lánc felől. Ezúttal
igazi patkányok voltak.
– Nem hagyhatom őt itt, amíg én elmegyek ételt lopni. – A fiú
látta, hogy óvatosan megdönti a fejét a zaj felé. – Ezek megeszik
a fiamat élve, engem már megharaptak, ahogy aludtam, ezek a
mocskos férgek.
Roger kinyújtotta a kezét, miközben minden egyes hangnak
tudatában volt, ami a fedélzetről hallatszott le. Nem volt
valószínű, hogy bárki is le akarna ide jönni, de vajon mennyi
időbe telik, míg odafent felfedezik, hogy eltűnt?
A lány még mindig tétovázott, de végül egyik ujjával a melle
felé nyúlt, és egy kis cuppanással leválasztotta arról a gyermek
száját. A csecsemő halkan tiltakozott és fészkelődött, ahogy
Roger elvette őt.
Nem tartott gyakran csecsemőt a kezében, meg is illetődött
kissé a kis piszkos csomagot fogva, ami tehetetlen volt, de élénk,
puha, mégis izmos.
 – Vigyázzon a fejére!
– Tartom. – Roger egyik kezében óvatosan a meleg, kerek
koponyát tartotta, és fejét lehúzva hátralépett egyet-kettőt,
hogy a gyermek fejét a szórt fénybe tartsa.
Az arcocskát gennyes vörös fekélyek foltozták, tetejükön
fehér pöttyökkel, amik Roger számára himlőnek tűntek, és
viszolyogva remegett a keze. Immunitás ide vagy oda, bátorság
kellett ahhoz, hogy megérintse a fertőzötteket, és ne hátráljon
meg.
A gyerekre sandított, majd óvatosan kibugyolálta őt,
figyelmen kívül hagyva az anya sziszegő tiltakozását. Egyik
kezét a kisfiú ruhája alá csúsztatta. Először csak az átázott
rongyot érezte, ami a kis dundi lábai között lógott, azután a
sima, selymes bőrt a mellkasán és a hasán.
A gyerek nem látszott súlyos betegnek. Szemei tiszták voltak,
nem váladékoztak. És bár az apró fiúcska lázasnak tűnt, Roger
nem érezte rajta azt a perzselő hőséget, amit a másik
gyermeken a múlt éjszaka. Igaz, hogy a baba nyöszörgött és
kapálózott, de apró végtagjaival dühösen és erőből rúgkapált,
nem pedig gyöngén és görcsösen, mint egy haldokló gyermek.
A nagyon fiatalok gyorsan elmennek, mondta Claire.
Fogalmad sincs, hogy a betegségek milyen villámgyorsan
terjednek, amikor nincs semmid amivel harcolhatnál ellenük.
Rogernek a múlt éjszaka óta volt erről némi fogalma.
– Rendben – suttogta végül. – Azt hiszem, igaza lehet. –
Inkább érezte, mint látta, hogy a nő karja elernyed. Morag végig
készenlétben tartotta a tőrét.
Roger óvatosan visszaadta a gyermeket, kicsit
megkönnyebbülve, de egy kicsit vonakodva is. És rettegve
döbbent rá, milyen felelősséget vállalt most magára.
Morag turbékolt a kisfiúnak, melléhez ölelte őt, ahogy sietve
visszaöltöztette.
– Édes Jemmy, igen, jó legényke vagy. Csitt, kicsike, csitt,
már minden rendben lesz. Itt van neked anyukád.
– Meddig tart? – suttogta Roger, kezét a lány karjára téve. –
Mikor fognak elmúlni a kiütések, ha ez csak a foga miatt van?
– Talán négy nap, esetleg öt – felelte súgva a lány – De
semmi kétség, két nap múlva a kiütések másmilyenek lesznek…
kevesebb lesz. Bárki láthatja majd, hogy ez nem himlő. Akkor
majd felmehetek a fedélzetre.
Két nap. Ha himlő, a gyermek halott lesz két nap múlva. De
ha nem… Talán meg tudja oldani. És talán a lány is.
– Ébren tud maradni annyi ideig? A patkányok…
– Igen, ébren tudok maradni! – felelte hevesen a nő. –
Megteszem, amit csak kell. Akkor segít nekem?
Roger vett egy mély lélegzetet, nem törődve a bűzzel.
– Igen, segítek. – Felállt, és a lány felé nyújtotta a kezét. Egy
pillanatnyi habozás után a lány belekapaszkodott, és felállt.
Alacsony volt, alig ért a fiú válláig, és keze az övében akkorának
tűnt, mint egy gyermek keze. Az árnyékban úgy nézett ki, mint
egy kislány, aki a játék babáját öleli.
– Hány éves? – kérdezte Roger hirtelen.
Elkapta a lány szemének meglepett csillanását, majd fogainak
kivillanását.
– Tegnap még huszonkettő voltam – felelte a nő közömbös
hangon. – Ma már talán száz is.
A kicsi, nedves kéz kiszabadította magát, és Morag
visszaolvadt a sötétségbe.
 39
A szerencsejátékos

Az éjszaka ködbe borult. Hajnalban a hajó egy olyan vastag

ködfelhőbe került, hogy a korlát mellől nem lehetett látni a
tengert, és csak a víz susogása jelezte a hajó oldalán, hogy a
Gloriana még mindig a vízen siklik, és nem a levegőben.
A nap is elbújt, és csak egy kis szél fújt. A vitorlák ernyedten
lógtak, hébe-hóba lebbentette csak meg őket egy-egy fuvallat. A
félhomályban szellem módjára jártak a fedélzeten a matrózok, és
a ködből hirtelen ki-kibukkanva rémisztették meg egymást.
Ez a ködtakaró nagyon jól jött Rogernek. Képes volt szinte
láthatatlanul végigmenni a hajón, és észrevétlenül becsusszanni
a raktérbe egy kis adag étellel, amit a saját porciójából tett félre,
és az ingébe rejtett.
A köd a raktérbe is beszivárgott. A nyirkos, fehér indák,
melyek a felderengő vizes hordók közül gomolyogtak elő, és
lebegtek a lába körül, meg-megérintették az arcát is. Odalent
sötétebb volt, mint valaha, a poros aranyszínű homály a hideg,
nedves fa feketésbarna színére váltott.
A gyermek aludt. Roger nem látott belőle mást, csak arcának
vonalát, ami még mindig vörös fekélyektől volt foltos. E fekélyek
gyulladtnak és fertőzöttnek látszottak. Morag látta a kételyt
Roger arcán, de nem mondott semmit, csak megfogta a kezét, és
a kisfiú nyakához nyomta.
Az apró pulzus lüktetett az ujja alatt, és a puha, ráncos bőr
meleg volt, de nedves. Megnyugodva Moragra mosolygott, és a
lány halványan viszonozta.
A fedélközben töltött egy hónaptól sovány volt és piszkos, az
elmúlt két nap után pedig végleg arcába vésődtek a félelem
ráncai. Egyenes szálú haja kócosan lógott arca körül,
megkeményedve a zsírtól, és nyüzsögtek benne a tetvek. Szemei
karikásak voltak a fáradtságtól, szaglott az ürüléktől és a
vizelettől, a savanyú tejtől és az áporodott izzadságtól. Ajkai
kemények voltak és sápadtak, akárcsak arcának többi része.
Roger nagyon óvatosan megfogta a lány vállait, előrehajolt, és
megcsókolta őt a száján.
Roger visszanézett a létra tetejéről. Morag még mindig ott
állt, nézett fel rá, a gyermekkel a karjában.
A fedélzet csendes volt, csak a kormányos és a fedélzetmester
dörmögését lehetett hallani a kormánykeréknél. Roger óvatosan
befedte a lejáratot, és szívdobogása lassulni kezdett, habár a lány
érintésétől még mindig melegek voltak a kezei. Két nap. Talán
három. Lehet, hogy sikerülni fog, de legalább arról meg volt
győződve, hogy a gyerek nem volt himlős.
Egyhamar senkinek sem lesz alkalma lemenni a raktérbe, hisz
egy friss vízzel teli hordót épp előző nap hoztak fel a fedélzetre.
Roger kieszelte, hogyan etesse a lányt, persze ha az elég hosszú
ideig tud ébren maradni. Éles kolompolás hangja tört át a ködön,
emlékeztetőként a szinte már nem is létező időre, mert múlását
nem jelezte a fény és sötétség váltakozása.
Ahogy Roger keresztülvágott a tat felé, hallott valamit, egy
hirtelen felhangzó hussanást, ami a korlát felől, a ködből
érkezett, karnyújtásnyi közelségből. A következő pillanatban a
hajó kissé megremegett a talpa alatt, és az oldalához súrlódott
valami hatalmas.
– Bálna! – hangzott egy kiáltás a magasból. Roger két férfit
látott homályosan körvonalazódni a főárboc közelében. A kiáltás
hallatán megdermedtek, és csak ekkor vette észre, hogy ő maga
is megmerevedett, és csak állt ott és figyelt.
Még egy hussanás hallatszódott a közelből, egy másik pedig
kicsit távolabbról. A Gloriana legénysége némán állt, minden
férfi próbálta feltérképezni a hatalmas kilégzések helyét, és
megjelölni azokat egy láthatatlan térképen, ahogy a hajó
tovasiklott a mozgó zátonyok, csendes, intelligens hústömegek
között.
Mekkorák lehettek? – tűnődött Roger. Elég nagyok ahhoz,
hogy kárt tegyenek a hajóban? Hiába próbálta meresztgetni a
szemét, nem látott semmit a ködben.
Újra felhangzott a puffanás, ami elég erős volt ahhoz, hogy
megrázkódjon a korlát a kezei alatt, majd egy hosszú, reszelő
hang hangzott fel, amibe beleremegett az egész fedélzet. A
félelem tompa kiáltásai hallatszottak fel a fedélközi utasoktól,
akik épp az állatok mellett lehettek, és akiket csupán a hajótest
deszkái választottak el tőlük. Elég egy repedés vagy egy hirtelen
nekicsapódás, és a tenger vize máris betör. A három hüvelyk
vastag tölgydeszka nem látszott többnek egy papír zsebkendőnél
ezekkel a hatalmas lényekkel szemben, akik a közelben lebegtek,
és láthatatlanul lélegeztek a ködben.
– Kullancsok – szólt ki egy lágy ír hang a ködből a fiú mögül.
Roger akaratlanul is ijedten összerezzent, mire halk kuncogás
hallatszott Bonnet árnyékba borult alakja felől. A kapitány egy
vágott végű szivart tartott a fogai között, a hajókonyhából
kisugárzó vörös fény megvilágította arcának züllött vonásait. A
reszelős rázkódás újból végigrohant a fedélzeten.
– Vakaródznak, hogy megszabaduljanak a bőrükön lévő
parazitáktól – mondta Bonnet könnyedén. – Nem vagyunk több
nekik, mint egy lebegő kő. – Erősen beleszívott a szivarba, hogy
az meggyulladjon, majd kifújta az illatos füstöt, és lepöccintette
az égő papírt a fedélzet deszkáira, s az úgy tűnt el a ködben, mint
egy hullócsillag.
Roger kifújta a levegőt, alig halkabban, mint a bálnák. Milyen
közel lehet Bonnet? Vajon a kapitány látta őt kimászni a
rakodótérből?
– Akkor nem fognak kárt tenni a hajóban? – kérdezte Roger,
a kapitányhoz hasonló könnyedséggel.
Bonnet egy percig csendben füstölt, és a szivarja sodrására
koncentrált. Most, hogy már nem világította meg a nyílt láng,
egyszeriben újra árnyékká vált, akinek jelenlétét csak szivarja
végének izzása jelezte.
– Ki tudja? – felelte végül, és egy kis füstcsóva szállt ki a fogai
közül, ahogy beszélt. – Bármelyik szörnyeteg elsüllyeszthetne
minket, ha lenne bennük annyi rosszindulat. Láttam egyszer egy
hajót… vagyis ami megmaradt belőle… egy dühös bálna
darabokra zúzta. A fedélzetből egy háromlábnyi deszka meg egy
kis darab árbóc. Mindössze ez úszott a víz tetején, minden egyéb
elsüllyedt, és odaveszett mind a kétszáz lélek.
– Úgy tűnik, magát nem idegesíti ez a lehetőség.
Hosszú és hangos kilégzés hallatszott, halvány utánzataként a
bálnák énekének, ahogy Bonnet csücsörítve kifújta a füstöt.
– Nem fárasztom magamat felesleges aggódással. A bölcs
ember az istenekre hagyja azt, ami felett nincs hatalma, és
imádkozik, hogy Danu vele legyen. – A kapitány kalapjának széle
Roger felé fordult. – Hallott már Danuról, igaz, MacKenzie?
– Danuról? – kérdezte Roger ostobán, aztán leesett neki a
tantusz, és egy régi ének emléke ötlött fel benne a
gyermekkorából, valami, amit még Mrs. Graham tanított neki. –
Jöjj hozzám, Danu, fordítsd meg a szerencsém! Tégy merésszé!
Adj nekem vagyont… és szerelmet!
Egy elismerő morgás hallatszott az égő szivar mögül.
– Nocsak, és maga még csak nem is ír. De az biztos, hogy már
az elején láttam magán, hogy tanult ember, MacKenzie.
– Hallottam Danuról, a szerencsehozóról – mondta Roger, és
bár esélytelennek tűnt, mégis remélte, hogy ez a bizonyos kelta
istennő jó tengerész is volt, és az ő oldalán állt. Tett egy lépést
hátra, jelezvén, hogy indulni készül, de egy kéz fogta meg a
csuklóját, és szorosan tartotta.
– Egy tanult ember – ismételte Bonnet halkan, és hangjából
minden komolytalanság eltűnt –, de nem bölcs. Maga istenfélő
ember, MacKenzie?
Roger megfeszült, de érezte Bonnet szűnni nem akaró
szorítását, és nem húzódott el. Az erő felgyülemlett végtagjaiban,
teste már tudta, mielőtt ő maga rájött volna, hogy harc
készülődik.
– Azt mondtam, egy bölcs ember nem aggódik olyasmin, ami
felett nincs hatalma… de ezen a hajón, MacKenzie, nekem
minden felett van hatalmam. – A szorítás erősödött a fiú
csuklóján. – És mindenki felett.
Roger oldalra rántotta a csuklóját, és kitépte Bonnet
szorításából. Egyedül volt, tudta, hogy nincs segítség, és nincs
hová menekülnie. A hajón kívül semmi sem volt, azon pedig,
Bonnetnek igaza volt, minden fölött a kapitány rendelkezett. Ha
ő most meghal, az nem segít Moragon, de ez a kérdés már el volt
döntve.
– Miért? – kérdezte Bonnet, hangjában csak enyhe
kíváncsisággal. – A nő még csak nem is csinos. És egy ilyen
tanult férfi miért kockáztatná a hajómat és a vállalkozásomat
csupán egy meleg test kedvéért?
– Nincs kockázat. – A szavak keresztülküzdötték magukat
Roger elszorult torkán, és rekedten hagyták el a száját. Gyere
nekem, gondolta, és keze ökölbe szorult a lába mellett. Gyere
nekem, adj egy esélyt, hogy magammal vigyelek! – A
gyermek nem himlős, csak egy ártatlan kis kiütése van.
– Megbocsásson, hogy a magam együgyű véleményét az öné
elé helyezem, Mr. MacKenzie, de itt én vagyok a kapitány. – A
hang még mindig lágy volt, de a gyilkos düh kiérződött belőle.
– Ez csak egy gyerek, az isten szerelmére!
– Így van… és mint ilyen, értéktelen.
– Értéktelen… Önnek, talán!
Egy pillanatnyi csend következett, amit csak egy, az üres
fehérségből felhangzó távoli hussanás szakított meg.
– És önnek milyen értéket képvisel? – kérdezte a hang
kérlelhetetlenül. – És miért?
Egy meleg test kedvéért. Igen, azért. Némi
emberiességért, a gyengédség emlékéért, a makacs élni akarás
érzéséért a halál torkában.
– Könyörületből – felelte Roger. – A lány nagyon szegény, és
nincs senkije, aki segíthetne neki.
A dohány gazdag illata annak narkotikus varázsával elérte
Rogert. Belélegezte a füstöt, és erőt merített belőle.
Bonnet megmozdult, mire Roger is, és felkészítette magát az
esetleges harcra. De nem jött az ütés, az árny a zsebében turkált,
majd kinyúlt egy kísérteties kéz, és mint valami szarka
kincsestára, csillogott a szórványos lámpafényben. Érmék,
mindenféle kacatok, és mintha lett volna ott egy ékszer is, ami
hirtelen felcsillant. Aztán a kapitány kivett egy ezüstshillinget, a
többi dolgot pedig visszatette a hátsó zsebébe.
– Ó, könyörületből – mondta. – Mit szólna egy kis
szerencsejátékhoz, MacKenzie?
Feltartotta a shillinget, és feldobta, Roger pedig reflexből
elkapta.
– Akkor a csecsemő életéért – mondta Bonnet, és hangjába
visszatért a könnyed pajkosság. – Becsületbeli fogadás, mondjuk
úgy. Ha fej, életben marad, ha írás, meghal.
Az érme meleg és kemény volt a kezében, ami furcsa volt
ebben a tovaúszó hideg közegben. Keze csúszós volt az
izzadságtól, agya ugyanakkor hűvös és hegyes, koncentrált, mint
egy jégvágó hegye.
Ha fej, életben marad, ha írás meghal, gondolta
higgadtan, de nem a gyermekre értette odalent. Roger magában
megjegyezte a másik férfi torkának és lágyékának helyét:
markolás és előrelendülés, egy csapás és egy lendítés. A korlát
csupán egy lábnyira volt, mögötte pedig csak a bálnák üres
birodalma.
A tervezgetése mellett már semmiféle félelemnek nem
maradt hely. Látta, ahogy az érme felfelé repül pörögve, mintha
valaki más keze dobta volna fel, aztán leesett a hajó deszkájára.
Izmai lassan megfeszültek.
– Úgy tűnik, Danu magával van ma éjszaka, uram. – Bonnet
lágy ír hangja mintha nagy távolságból érkezett volna hozzá,
ahogy a kapitány lehajolt, és felvette az érmét.
A felismerés épp hogy csak kezdett szétterülni mellkasában,
amikor a kapitány megragadta a vállát, és a fedélzet vége felé
fordította.
– Most pedig sétáljon velem egy kicsit.
Valami történt Roger térdével, úgy érezte, minden lépéssel
egyre lejjebb süllyed, és mégis valahogy sikerült egyenesnek
maradnia és lépést tartania az árnnyal. A hajó csendes volt, a
deszkázat a lába alatt mintha mérföldekre lett volna, de alul a
tenger egy élő, lélegző dolog volt. Erezte, ahogy lélegző tüdeje a
fedélzet mozgásának ritmusával emelkedik és süllyed, és úgy
érezte, mintha testének eltűntek volna a határai. Lába alatt
lehetett fa, de akár víz is, érzékszerveinek most mindegy volna.
Eltelt egy kis idő, mire értelmet lelt Bonnet szavaiban, és
némileg ámultan felfogta, hogy a férfi vélhetőleg elmeséli az élete
történetét a maga csendes, tárgyilagos módján.
Korán árván maradt Sligóban, gyorsan meg kellett tanulnia
megállnia a lábán, mondta, és hajósinasként kezdett el dolgozni
kereskedelmi hajókon. De egy télen, amikor kevés hajó volt,
munkát vállalt a parton, Invernessben, egy nagy ház alapjának
ásásánál, ami a városhoz közel épült.
– Még csak tizenhét éves voltam – mondta. – Én voltam a
legfiatalabb a munkások között. Nem tudnám megmondani,
hogy mi okból gyűlöltek. Talán a stílusom lehetett, ami elég
nyers volt, vagy irigyek voltak az alkatomra és az erőmre. Elég
szerencsétlen, holdvilágképű banda volt az. De lehet, hogy azért,
ahogy a lánykák mosolyogtak rám. Vagy egyszerűen csak mert
idegen voltam.
– És habár tudtam, hogy népszerűtlen vagyok a köreikben,
egészen addig a napig nem is tudtam, hogy mennyire
népszerűtlen, ameddig el nem készült a pince, és eljött az idő,
hogy lefektessék az alapot.
Bonnet megállt, hogy beleszívjon a szivarjába, nehogy
kialudjon. Kipöfögött egy kis füstöt a szája sarkából, fehér
füstgomolyagot, ami kanyarogva továbbhaladt a hatalmas köd
fehérségébe.
– Az árkok ki voltak ásva – folytatta, összeszorított fogai
között a szivarral –, és elkezdték a falakat rakni, a nagy sarokkő
addigra már készen állt. Én elmentem vacsorázni, és épp
visszafelé tartottam a hely felé, ahol aludtam, amikor
meglepetésemre két munkás, akikkel dolgoztam, utolért.
– Volt náluk egy üveg, leültek a falra, és nógattak, hogy igyak
velük. Lehetett volna több eszem is, hiszen barátságosak voltak,
pedig azelőtt sosem voltak azok. De ittam, és megint ittam, és
egy szempillantás alatt tántorogtam a részegségtől, mivel nem
voltam hozzászokva a szeszhez, mert sosem volt annyi pénzem,
hogy vegyek valami erős italt. Mire besötétedett, teljesen
lerészegedtem, és átfutott az agyamon, hogy lefekszem aludni,
amikor elkaptak a karjaimnál fogva, és sietős léptekkel levittek
az ösvényen. Ott megragadtak, a félkész fal felé löktek, és
meglepetésemre a nedves sárban találtam magam a pince
aljában, amit én segítettem kiásni.
– Az összes munkás ott volt. És egy másik férfi is ott volt
velük. Az egyiküknek volt egy lámpása, és amikor feltartotta,
láttam, hogy a férfi Daft Joey volt. Daft Joey egy koldus volt, aki
a híd alatt lakott… nem volt egy foga sem, és rohadt halon és a
vízen úszó trágyán élt, és jobban szaglott, mint egy rabszolga-
kereskedő hajó raktere.
– Annyira kába voltam az alkoholtól és az eséstől, hogy csak
feküdtem ott, és csak a felét hallottam annak, amiről beszéltek,
vagyis inkább amin veszekedtek, a munkások főnöke mérges
volt arra a két alakra, akik odavittek engem. Ez a szerencsétlen
flótás is megtenné, mondta, feloldozás lenne számára. De akik
engem odavittek, azt mondták, hogy nem, én jobb leszek. A
koldus eltűnése feltűnhet valakinek, mondták. Azután valaki
felnevetett, és azt mondta, hogy legalább nem kell kifizetniük
nekem a múlt heti fizetésemet, és ekkor kezdtem el rájönni,
hogy meg akarnak ölni.
– Korábban, amikor dolgoztunk, beszélgettek. Azt mondták,
egy áldozat az alapba meggátolná, hogy a föld megremegjen, és a
falak összeomoljanak. De én erre nem is figyeltem fel, de ha
figyeltem is volna, nem gondoltam volna többet, mint hogy
levágják egy kakas fejét, és eltemetik az alap alá, ahogy ez
szokás volt.
Bonnet nem nézett Rogerre, amíg beszélt, szemét inkább a
ködbe meresztette, mintha az események újra lejátszódtak volna
előtte valahol a fehér függöny mögött.
Rogeren lógott a ruha, a ködtől és a hideg izzadságtól
csuromvizesen tapadt hozzá. Gyomra összeszorult a fedélközből
áradó pöcegödörszagtól, ami a pincében fekvő Daft Joey szaga is
lehetett volna.
– Szóval egy ideig marták egymást – folytatta Bonnet –, majd
a koldus elkezdett zajongani, hogy még több italt akar. A főnök
végül azt mondta, hogy az egész nem ér meg ennyi beszédet,
majd ő eldönti, hogy mi legyen. Elővett egy érmét a zsebéből, és
nevetve azt mondta nekem: „Mit választasz, ember, fejet vagy
írást?”
– Én túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy egy szót is szóljak,
az ég fekete volt és örvénylő, szemem sarkában pedig apró
fények szikráztak, mintha hullócsillagok lettek volna. Szóval a
férfi azt mondta nekem, hogy ha fej, akkor életben maradok, ha
viszont írás, akkor meghalok, és ezzel feldobta a shillinget a
levegőbe. A fejem mellé esett le a porba, de arra sem volt erőm,
hogy odafordítsam a fejem, és megnézzem.
– A férfi lehajolt, hogy megnézze az érmét, mordult egyet,
majd felállt, és többet nem is foglalkozott velem.
Halk léptekkel elértek a tathoz. Bonnet megállt, kezét a
korlátra tette, és csendesen szivarozott. Aztán kivette a szivart a
szájából.
 – A koldust a felépített falhoz vezették, és leültették a földre
annak lábánál. Emlékszem az ostoba ábrázatára – mondta
gyengéden. – Ivott, és a többiekkel együtt nevetgélt, nyitott
szájjal, ami lógott és nedvedzett, mint egy vén kurva pinája. A
következő pillanatban lezuhant egy kő a fal tetejéről, és
szétzúzta a fejét.
Roger tarkóján a hajszálak végén cseppekbe gyűlt a
nedvesség, és érezte, ahogy egyesével, hidegen csörgedezve
lefutnak a hátán.
– Engem arccal lefelé fordítottak, és megütöttek – folytatta
Bonnet tárgyilagosan. – Amikor magamhoz tértem, egy
halászhajó fenekében feküdtem. A halász kitett a parton
Peterhead mellett, és azt mondta, azt ajánlja, hogy találjak
magamnak egy másik hajót… Látja, mondta, hogy én nem
szárazföldre lettem teremtve.
Bonnet feltartotta a szivart, és egyik ujjával finoman
megpöccintette, hogy leessen a hamu a végéről.
– Azonban – mondta – a béremet kifizették. Amikor
belenyúltam a zsebembe a pénzem után, a shilling is ott volt.
Becsületes emberek voltak, annyi biztos.
Roger előrehajolt a korlát fölött, és úgy megmarkolta, mintha
az lett volna az egyetlen biztos pont a világon, minden más pedig
homályos és puha.
– És visszament a szárazföldre? – kérdezte Roger, hangja
még saját fölének is természetfeletti nyugalmat árasztott,
mintha valaki más hangja lett volna.
– Úgy érti, megtaláltam-e őket? – Bonnet megfordult, és a
korlátnak dőlt, félig Roger felé fordulva. – Ó, igen, évekkel
később. Egyesével, de mindegyikükre rátaláltam. – Kinyitotta az
érmét tartó kezét, behajlított tenyerét elgondolkozva tartotta
maga elé, aztán előre-hátra billegtette, az ezüst pedig
megcsillant a lámpás fényében.
– Ha fej, életben marad, ha írás, akkor meghal. Méltányos
ajánlat, nem gondolja, MacKenzie?
– Nekik?
– Magának.
A lágy ír hang olyan hangsúlytalan volt, mintha az időjárásról
tett volna megjegyzést.
 Mintha csak álom lett volna, Roger újra érezte a kezébe eső
shilling súlyát. A fedélzetről hallotta a bálnák szívó és sziszegő
hangját és Bonnet légzésének szívó és sziszegő hangját, ahogy
szippantott a szivarjából. És hét bálna jóllakat egy Cirein
Croint!
– Méltányos ajánlat – mondta Bonnet. – A szerencse eddig
magával volt, MacKenzie. Lássuk, hogy Danu maga mellé áll-e
ismét, vagy ezúttal a Lélekfaló jön el magáért.
A köd körbezárta a fedélzetet. Semmit sem lehetett látni, csak
Bonnet szivarjának izzó végét. Mint egy égő küklopsz a ködben.
De a férfi lehetett volna maga az ördög is: egyik szeme csukva az
emberi nyomorúságra, másik szeme nyitva a sötétségre. És
Roger most szó szerint az ördög és a mélykék tenger között állt,
és sorsa ezüstösen csillogott a kezében.
– Az én életem a tét, úgyhogy én dobom fel – mondta,
meglepődve saját nyugodt és egyenletes hangjától. – Írás… írás
lesz az enyém. – Feldobta az érmét, majd elkapta, és egyik
kezével erősen a másik kézfejére csapta, csapdában tartva két
keze közt a shillinget és annak ismeretlen oldalát.
Roger becsukta a szemét, és csak még egyszer Briannára
gondolt. Bocsáss meg, mondta halkan a lánynak, és felemelte a
kezét.
Meleg lélegzetet érzett a bőrén, azután egy hideg pontot a
keze fején, amint az érmét elvették onnan, de nem mozdult, és
nem nyitotta ki a szemét.
Eltelt némi idő, mire észrevette, hogy már egyedül áll ott.
KILENCEDIK RÉSZ

PASSIONNÉMENT
 40
Szűz áldozat

Wilmington, Észak-karolinai gyarmat, 1769. szeptember 1.

Bármi volt is Lizzie baja, most kapta el a harmadik roham. Úgy

tűnt, hogy kezd jobban lenni az első heves láz után, majd miután
egy napig gyűjtötte az erejét, ragaszkodott ahhoz, hogy
folytassák az utazást. Alig egynapi lovaglásra Charlestontól
északra azonban újra lecsapott a láz.
Brianna kipányvázta a lovakat, és hevenyészett tábort vert a
kis patak közelében, aztán egyik kört a másik után téve meg, fel-
le mászkált a sáros patakparton, és vizet cipelt egy kis
kulacsban, hogy Lizzie leöblíthesse a torkát, és hogy lehűtse a
lány gőzölgő testét. Brianna nem félt a sötét erdőtől vagy az ott
ólálkodó vadállatoktól, de a gondolat, hogy Lizzie ott haldoklik az
erdőben, mérföldekre bármiféle segítségtől, elég félelmetes volt
ahhoz, hogy vissza akarjon menni egyenest Charlestonba,
mihelyst a lány lóra tud ülni.
Reggelre azonban a láza alábbhagyott, és bár Lizzie gyenge
volt és sápadt, képes volt lóra ülni. Brianna habozott, de végül
úgy döntött, hogy folytatják útjukat Wilmington felé, és nem
fordulnak vissza. A késztetés mellé, ami egészen idáig hajtotta
őt, egy komolyabb motiváció is társult: muszáj megtalálnia az
anyját, Lizzie kedvéért csakúgy, mint a sajátjáért.
Brianna sosem kedvelte túlságosan magas termetét, hiszen
mindig az iskolai osztályképek hátsó soraiban állva tornyosult a
többiek fölé, de ahogy idősödött, úgy kezdte el érezni
magasságának és testi erejének előnyeit. És minél több időt
töltött el ezen a nyomorúságos helyen, annál hasznosabbnak
tűntek ezek az előnyök.
 Egyik kezével az ágykeretnek támaszkodott, míg a másikkal
kihúzta Lizzie törékeny, fehér feneke alól a bilit. Lizzie vézna
volt, de meglepően nehéz, és csak félig volt magánál.
Nyugtalanul nyögdécselt és forgolódott, mígnem rángatózása az
egész testét átjáró hidegrázásba váltott.
A reszketés most kezdett egy kicsit enyhülni, habár Lizzie
még mindig úgy összeszorította a fogait, hogy szögletes
állkapocscsontjai gerendák módjára dudorodtak ki a bőre alól.
Malária, gondolta újra Brianna, ahogy már tucatnyiszor. Az
kell, hogy legyen, ha folyton így visszatér. Számos apró rózsaszín
csík jelent meg Lizzie nyakán, azon szúnyogokra való
emlékeztetőül, amik azóta sújtották őket, hogy a Phillip
Alonzo fedélzetéről megpillantották a szárazföldet. Túlságosan
délen értek partot, és három hetet vesztegettek el arra, hogy
végigkanyarogjanak a sekély parti vizekben, és Charlestonba
érjenek, szüntelenül a vérszívó rovarok támadásától kínozva.
– Tessék. Kicsit jobban vagy?
Lizzie erőtlenül bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára, de
csak egy mérgezett csalétket evett fehér egér arckifejezését
sikerült produkálnia.
– Igyál vizet, drága! Próbáld meg, csak egy kortyot igyál! –
tartotta Brianna hízelegve Lizzie szájához a poharat. Furcsa déjà
vut érzett, és rájött, hogy a hangjában a saját anyja hangját
ismerte fel, a szavakban és azok hangzásában egyaránt. Különös,
megnyugtató érzést keltett ez benne, mintha valahogy mögötte
állna az anyja, és rajta keresztül szólalna meg.
Ha azonban tényleg az anyja beszélne belőle, akkor ezután
biztosan a narancsízű Saint Joseph aszpirin következne, egy apró
tabletta, amit szopogatni és élvezni kell, és ami legalább annyira
volt jutalom, mint orvosság. A fájdalom és a láz mindig oly
gyorsan alábbhagyott, ahogy az édes, savanykás tabletta
feloldódott a nyelvén. Brianna komor pillantást vetett a
sarokban domborodó nyeregtáskáira. Azokban nem volt
aszpirin. Jenny küldött ugyan egy kis köteget a
„legszükségesebb” holmikkal, de a kamillás-borsmentás teától
Lizzie csak hányni tudott.
Malária ellen kinint kell adni a betegeknek, erre lett volna
Lizzie-nek is szüksége. De Briannának arról sem volt fogalma,
hogy azt egyáltalán kininnek hívják-e errefelé, vagy hogy
milyen módon kell bevenni. A malária egy régi betegség, és a
kinint növényekből nyerték ki. Biztosan tudna adni ilyet
bármelyik orvos, bárhogy hívják is ezt a gyógyszert, nem igaz?
Csak azért tudta átvészelni Lizzie második rohamát is, mert
remélte, hogy talál orvosi segítséget. Brianna félt újra megállni,
ezért Lizzie-t maga elé ültette, és magához ölelte a lányt lovaglás
közben, Lizzie lovát pedig maguk mellett vezette. Lizzie-ből
felváltva sugárzott a hőség és rázta a hideg, és Wilmingtonba úgy
érkeztek meg mindketten, hogy alig álltak a lábukon a
kimerültségtől.
De már itt voltak, Wilmington közepén, oly messze a valódi
segítségtől, mint még soha. Bree összeszorított szájjal pillantott
az éjjeliszekrényére. Egy vérfoltos, vattával bélelt ruhadarab
hevert rajta.
A háziasszonynak elég volt egy pillantást vetnie Lizzie-re, és
máris a patikusért küldetett. Annak ellenére, amit az anyja
mondott arról, hogy milyen primitív szinten van az
orvostudomány és annak gyakorlói ebben a korban, a férfi láttán
Brianna azonnal óriási megkönnyebbülést érzett.
A patikus egy tisztességesen öltözött, kedves megjelenésű
férfi volt, és a kezei is viszonylag tiszták voltak. Bármilyen
szinten volt is az orvosi tudása, annyit biztosan tudott a lázzal
járó betegségekről, mint Brianna. Ami viszont még fontosabb,
Brianna így érezhette, hogy másra is számíthat a Lizzie-ről való
gondoskodásban.
A férfi szerényen megkérte őt, hogy várjon odakint, majd
pedig lehúzta a lányról a vászonlepedőt, hogy elvégezhesse a
vizsgálatot, és Brianna csak akkor tépte fel az ajtót, amikor a
lány kétségbeesett kiáltást hallatott. Brianna a patikust
érvágóval a kezében találta, Lizzie pedig krétafehér arccal
feküdt, és vörös vér folyt a könyökhajlatából.
– De hiszen csak a testnedveket akarom megcsapolni,
hölgyem! – könyörgött a patikus, próbálva megvédeni magát, és
eltakarni betege testét. – Hát nem érti? Meg kell csapolni a
testnedveket! Ha ezt nem tesszük meg, a forró epe megmérgezi
a belső szerveit, és kitölti az egész testét, amiből bizonyára kára
származik a hölgynek!
 – Magának biztosan kára fog származni belőle, ha nem
tűnik el innen azonnal! – közölte vele Brianna, fogai között
szűrve a szavakat. – Takarodjon innen, de azonnal!
Az orvosi buzgalom helyét azonnal átvette az önfenntartási
reflex, és a fiatalember fogta a táskáját, és maradék
méltóságával távozott, de még megállt a lépcső alján, hogy baljós
figyelmeztetéseket kiabáljon Briannának.
E figyelmeztetések visszhangzottak a fülében, ahogy fel-le járt
a konyha és a szoba között, hogy megtöltse a kádat a konyhai
vízmelegítőből. A patikus többnyire csupa ostobaságot beszélt –
például amit a testnedvekről és a rossz vérről hadovált –, de
néhány gondolata kérlelhetetlenül kísértette Briannát.
„Ha nem fogadja meg a jó szándékú tanácsot, hölgyem, akkor
bizony jó eséllyel halálra ítéli a szobalányát!”, kiáltott utána,
azzal felháborodottan felszegte az állát a lépcsőház sötétjében.
„Nem tudja, hogy kell gondoskodni róla!”
Tényleg nem tudta. Azt sem tudta biztosan, mi volt Lizzie
baja. A patikus váltólázról beszélt, a háziasszony pedig arról,
hogy Lizzie még nem szokta meg a trópusi klímát. A frissen
bevándoroltak gyakorta megbetegedtek, gyors egymásutánban
többször is, amilyen sok ismeretlen új kórokozónak voltak
kitéve. A háziasszony óvatlan megjegyzéseiből nyilvánvalónak
tűnt, hogy az is gyakori volt, hogy ezek a bevándorlók nem élték
túl az akklimatizációs szakaszt.
A lavór megtelt, és forró víz loccsant a csuklójára. Nem volt
egyebe, csak a víz. Isten tudja, hogy a fogadó mögötti kút vize
iható-e vagy sem, így tanácsos volt vizet forralni, majd hagyni,
hogy az kihűljön, még ha az tovább tartott is. Volt hideg víz a
kancsóban, megnedvesítette vele Lizzie száraz, cserepes ajkait,
majd segített neki lefeküdni az ágyra. Megmosta Lizzie arcát és
nyakát, levette róla a takaróját, és újra benedvesítette a lány
vászon hálóingét. A lány apró mellbimbói rózsaszínes
pontokként sötétlettek alatta.
Lizzie egy kis mosolyt erőltetett az arcára, lecsukódó
szemhéjjakkal, majd aprót sóhajtott, és visszasüppedt az ágyba,
ahol újra elaludt, és laza ízületei úgy ernyedtek el, mint egy
rongybabáé.
Brianna úgy érezte magát, mintha belőle is kiszedték volna a
töltőanyagot. Az ablakhoz vonszolta az egyetlen széket, és
leroskadt rá, az ablakpárkányhoz hajolt, és hiábavaló
erőfeszítést tett arra, hogy némi friss levegőhöz jusson. A levegő
már Charleston óta vastag takaróként borult rájuk, nem csoda,
hogy szegény Lizzie összeroppant a súlya alatt.
Nyugtalanul megvakarta az egyik csípést a combján. A
rovarok közel sem csípték őt úgy, mint Lizzie-t, de elszenvedett
ő is néhány csípést. A malária nem fenyegette, beoltatta magát
ellene, ahogy tífusz, kolera és minden egyéb ellen is, ami az
eszébe jutott. De az olyanok, mint a Dengue-láz és a tucatnyi
egyéb betegség ellen, amik rosszindulatú szellemekként
kísértettek a sűrű levegőben, nem volt oltás. Vajon ezek közül
hányat terjesztettek a vérszívó rovarok?
Lehunyta a szemét, az ablakkeretnek döntötte a fejét, és
ruhája redőivel felitatta a dekoltázsán csorgó izzadságot. Erezte
a saját testszagát: mióta van már rajta ez a ruha? Nem
számított, az elmúlt két nap és két éjszaka szinte le sem hunyta
a szemét, és túl fáradt volt ahhoz, hogy levetkőzzön, a fürdéshez
szükséges erőfeszítésről már nem is beszélve.
Lizzie láza megtörni látszott, de vajon meddig marad így? Ha
a lány újra és újra belázasodik, akkor előbb-utóbb biztos belehal,
hisz már így is elvesztette azt a súlyt, amit útközben szedett fel,
és világos bőrén sárga árnyalat kezdett mutatkozni a nappali
fényben.
Brianna nem találhatott segítséget Wilmingtonban. Felült,
kihúzta magát, és érezte, hogy csontjai ropogva ugranak vissza a
helyükre. Akár fáradt volt, akár nem, csak egy dolgot tehet. Meg
kell találnia az anyját, mégpedig minél gyorsabban.
Eladja a lovakat, és keres egy hajót, ami felviszi őket a folyón.
Még ha a láz újra elő is veszi Lizzie-t, a hajón ugyanúgy tud róla
gondoskodni, mint ebben a forró, büdös kis szobában, de
legalább mégis úton lennének céljuk felé.
Felkelt, és egy kis vizet fröcskölt az arcába, összetekerte a
haját, és félrevonta a keze ügyéből. Meglazította gyűrött
térdnadrágját, kibújt belőle, és terveket kezdett szövögetni
álmodozva, elkalandozva.
Egy hajó a folyón. Ott bizonyára nem lesz ilyen meleg. Nem
kell többé lovagolni sem majd, combjának izmai már sajogtak a
nyeregben töltött négy nap után. Elhajóznak Cross Creekbe, és
megkeresik Jocasta MacKenzie-t.
– Néném – mormogta, imbolyogva kissé, ahogy az olaj lámpa
után nyúlt. – Jocasta nénikém. – Egy kedves, ősz hajú, idős
nénikét képzelt maga elé, aki olyan örömmel fogadja őt, mint
amivel Lallybrochban várták. Család. Olyan jó lenne újra a
családjával lenni. Újra eszébe jutott Roger, ahogy oly gyakran.
Határozottan félresöpörte őt a gondolataiból: lesz még elég
alkalma gondolni rá, ha beteljesíti a küldetését.
Egy apró szúnyogfelhő lebegett a láng fölött, mellette a fal
molyok és fátyolkák hosszúkás testével volt teleszórva, amik ott
pihentek meg útjuk során. Brianna az ujjai közé fogva kioltotta a
lángot, ami alig volt melegebb, mint a szoba levegője, és a
sötétben levette az ingét.
Jocasta pontosan tudni fogja, hogy hol van az édesanyja és
Jamie Fraser. Még segítene is megtalálni őket. Azóta, hogy
átlépett a köveken, most először nem érzett sem kíváncsiságot,
sem izgalmat, amikor Jamie Fraserre gondolt. Most csak az
számított, hogy megtalálja az anyját. Ő majd tudni fogja, hogy
kell ellátni Lizzie-t. Ő majd tudni fogja, hogy kell gondoskodni
mindenről.
Kiterítette összehajtott takaróját a földre, és lefeküdt rá
meztelenül. Pillanatok alatt elaludt, és a hegyekről és érintetlen,
fehér hóról álmodott.

Másnap estére a dolgok kezdtek jól alakulni. A lány láza

tényleg lejjebb ment, és ahogy korábban is, Lizzie bár kimerült
volt és gyenge, de a tudata tiszta és olyan hűvös volt, amilyen
csak lehetett ezen az éghajlaton. Brianna most, hogy az éjszakai
pihenés után kicsit erőre kapott, megmosta a haját, és szivaccsal
megmosakodott a lavórban, majd felfogadta a háziasszonyt, hogy
tartsa szemmel Lizzie-t, amíg ő bricseszt és kabátot öltve a
dolgára indult.
Ráment szinte az egész napja – és azt is el kellett szenvednie,
hogy igen sok férfi szájtátva megbámulja, amikor rájöttek, hogy
ő nő –, hogy eladja a lovakat, egy remélhetőleg tisztességes áron.
Hallott egy Viorst nevű férfiról, aki némi pénzért vállalta, hogy a
kenuján elviszi az utasokat Wilmingtonból Cross Creekbe.
Sötétedés előtt azonban nem találta meg Viorstot, és esze
ágában sem volt éjszaka a kikötőben kószálni, térdnadrág ide
vagy oda. Reggel lesz elég ideje.
Ami még örvendetesebb volt, hogy Lizzie a földszinten volt,
amikor alkonyatra visszaért a fogadóba. A háziasszony éppen a
lányt próbálta etetni, kukoricapuding- és csirkehúsfalatkákkal.
– Hát jobban vagy! – kiáltott fel Brianna.
Lizzie sugárzó arccal bólintott, és teli szájjal nagyot nyelt.
– Igen, jobban – felelte a lány. – Úgy érzem, újra önmagam
vagyok, és Mrs. Smoots volt olyan kedves, hogy megengedje,
hogy kimossam az összes holminkat. Ó, annyira jó érzés újra
tisztának érezni magam! – mondta lelkesen, és sápadt kezét a
kendőjére fektette, ami láthatóan frissen vasalt volt.
– Nem lenne szabad mosnod és vasalnod – rótta meg Brianna,
azzal lehuppant szobalánya mellé a padra. – Megint ki fogsz
merülni, és megbetegszel.
Lizzie lesütötte a szemét, vékony orra alatt csinos mosoly
jelent meg a szája sarkában.
– Nos, nem hiszem, hogy mocsoktól foltos ruhában szeretne
találkozni a papájával. Ej, hiszen még egy sáros ruha is jobb
lenne annál, mint amit most visel. – A kislány szemei rosszallóan
pásztázták Brianna térdnadrágját. Mélyen elutasította úrnője
rajongását a férfiruhák iránt.
– Találkozni a papámmal? Mit… Lizzie, hallottál valamit? – A
remény lángja hirtelen úgy lobbant fel Briannában, mint amikor
a gáztűzhelyt gyújtják meg.
Lizzie önelégülten nézett.
– Bizony, hallottam. És ezt is a mosásnak köszönhetem. Apám
mindig azt mondja, hogy az erényes cselekedetek mindig
meghozzák gyümölcsüket.
– Biztosan így van – vetette oda Brianna. – Mit tudtál meg, és
hogyan?
– Nos, épp kiterítettem az alsószoknyáját, a szebbiket, tudja,
a csipkés szegélyűt…
Brianna a kezébe vett egy kis kancsó tejet, és fenyegetően
szolgálója feje fölé tartotta. Lizzie felsikkantott, és kuncogva
lebukott.
 – Jól van! Mondom már, mondom!
A mosás kellős közepén a fogadó egyik törzsvendége kijött az
udvarra pipázni, mert szép volt az idő. Megcsodálta Lizzie
háziasszonyi képességeit, és beszélgetésbe elegyedett a lánnyal,
melynek során kiderült, hogy ez az úriember – akit egyébként
Andrew MacNeillnek hívtak – nemcsak hogy hallott már James
Fraserről, de igen jól is ismeri őt.
– Tényleg? Mit mondott? Itt van még ez a MacNeill?
Lizzie feltartotta a kezét, és csitítgatni próbálta úrnőjét.
– Elmondok mindent, amilyen gyorsan csak tudok. Nem, már
nincs itt. Próbáltam rávenni, hogy maradjon, de New Bernbe
tartott a postahajón, és nem maradhatott tovább. – A lány
majdnem olyan izgatott volt, mint Brianna, arca ugyan még
mindig sápadt és színtelen volt, de az orra hegye rózsaszínre
vált.
– Mr. MacNeill ismeri az ön papáját és Cameron nénikéjét is.
Nagyszerű asszony, azt mondja, igen gazdag, egy hatalmas,
gyönyörű házzal, rengeteg rabszolgával, és…
– Hagyd ezt most! Mit mondott az apámról? Tett említést az
anyámról?
– Claire – mondta Lizzie diadalmasan. – Ugye azt mondta, ez
volt a mamája neve, igaz? Kérdeztem róla, és azt mondta, hogy
igen, Mrs. Fraser neve Claire. És azt mondta, hogy csodálatos
gyógyító. Nem azt mondta ön is, hogy az édesanyja kitűnő
orvos? Azt mondta ez a férfi, egyszer látta az édesanyját, ahogy
megoperált egy szorult helyzetben lévő férfit. Kiterítette őt az
ebédlőasztalra, felvágta a zacskóját, és ott helyben össze is
varrta, miközben az összes vacsoravendég őket nézte!
– Igen, ez tényleg az én anyámra vall. – Könnyek jelentek
meg Brianna szeme sarkában, talán a nevetéstől. – Jól vannak?
Látta őket mostanában?
– Hej, ez a legjobb rész! – Lizzie előrehajolt, szemei nagyra
nyíltak a hír fontosságának tudatától. – Cross Creekben van, az
ön édesapja, Mr. Fraser! Egy férfi ismerősét erőszakos
cselekmények miatt perbe fogták, és az ön édesapja eljött, hogy
tanúskodjon mellette. – Zsebkendőjével megtapogatta a
halántékát, és apró izzadságcseppeket itatott fel vele.
– Mr. MacNeill azt mondja, hogy a bíróság egy hét múlva,
hétfőn fog összeülni leghamarabb, mert a bíró megbetegedett, és
amíg a másik meg nem jön Edentonból, addig nem folytathatják
a tárgyalást.
Brianna hátrasimította egy hajtincsét, megkönnyebbülten
kifújta a levegőt. Alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencséjük
van.
– Hétfőhöz egy hétre… és ma szombat van. Istenem, vajon
meddig tart, míg felérünk a folyón?
Lizzie sebtében keresztet vetett úrnője meggondolatlan
istenkáromlását hallva, de osztozott izgalmában.
– Nem tudom, de Mrs. Smoots azt mondta, hogy a fia
megtette már egyszer ezt az utat, őt meg tudjuk kérdezni.
Brianna sebtében körbefordult a padon, és körbenézett a
helyiségen. Fiúk és férfiak kezdtek szállingózni, ahogy
besötétedett. Megálltak egy italra, vagy hogy megvacsorázzanak
a munkából az alvóhelyükre menet, és most tizenöten-húszan
zsúfolódtak össze a kis helyen.
– Melyikőjük az ifjabb Smoots? – kérdezte Brianna, és a
nyakát nyújtogatta, hogy végignézhessen a testek tömegén.
– Amott, az a legényke ott, az édes barna szemekkel. Megyek,
és idehívom, jó? – Az izgatottságtól felbátorodva Lizzie
kicsusszant a padból, és befurakodott a tömegbe.
Brianna még mindig kezében tartotta a tejes kancsót, de nem
mozdult, hogy öntsön belőle a csészéjébe. A torkát még mindig
elszorította az izgalom, és nem tudott nyelni. Alig több mint egy
hét!

Wilmington egy kis város, gondolta Roger. Vajon hány hely lehet,
ahol Brianna tartózkodhat? Ha egyáltalán itt volt. Roger szerint
erre jó esély lehetett. A New Bern-i kikötő kocsmáiban való
kérdezősködés után azzal az értékes információval gazdagodott,
hogy a Phillip Alonzo épségben kikötött Charlestonban, és
csupán tíz nap múlva a Gloriana is kiköt Edentonban.
Brianna útja Charlestonból Wilmingtonba két naptól két hétig
bármeddig eltarthatott, feltételezve, hogy tényleg oda tartott.
– Itt van – motyogta magában Roger. – A fenébe, tudom,
hogy itt van!
 Hogy Roger meggyőződése akár logikus következtetés
eredménye volt, akár megérzésből, reményből vagy puszta
önfejűségből táplálkozott, ő úgy kapaszkodott bele, mint a
fuldokló tengerész az árbocba.
Roger maga is viszonylag könnyedén eljutott Edentonból
Wilmingtonba. Dokkmunkásként segített kirakodni a Gloriana
rakteréből. Bevitt egy láda teát a raktárba, lerakta, visszament
az ajtóhoz, és úgy csinált, mint aki csak megállt újrakötni átizzadt
zsebkendőjét a fején, majd mihelyst a következő munkás elment
mellette, ő kilépett a kikötőbe, és jobbra fordult, nem pedig
balra, és másodperceken belül már a kikötőből a városba vezető
keskeny macskaköves úton járt. Másnap reggelre talált hasonló
munkát egy kis teherhajón, ami haditengerészeti készleteket
szállított Edentonból a wilmingtoni főraktárba, ahol azokat
átrakták egy nagyobb hajóra, hogy Angliába szállítsák.
Roger egy pillanatnyi lelkiismeret-furdalást sem érzett,
amikor erről a hajóról is meglépett Wilmingtonban. Nem volt
vesztegetni való ideje, meg kellett találnia Briannát.
Tudta, hogy a lány itt van. Fraser s Ridge a hegyekben van: a
lánynak vezetőre lesz szüksége, hogy odataláljon, és Wilmington
kikötője volt az a hely, ahol a legnagyobb valószínűséggel
találhatott ilyen embert. És ha itt volt, akkor valakinek biztosan
feltűnt, erre nagy összegben mert volna fogadni. Csak remélni
tudta, hogy nem keltette fel már eddig is a nem megfelelő
emberek figyelmét.
A főutcán és a kikötőben tartott gyors felderítés után
huszonhárom kocsmát számolt össze. A krisztusát, ezek aztán
isznak, mint a gödény! Volt rá esély, hogy Brianna egy
magánházban vett ki szobát, de az ivók voltak a megfelelő
helyek, ahol megkezdhette a keresést.
Estére bejárt tíz kocsmát, csak az hátráltatta, hogy vigyáznia
kellett, nehogy egykori tengerésztársai szeme elé kerüljön. Most,
hogy annyian ittak körülötte, neki pedig egy fillér költőpénze
sem volt, őrülten megszomjazott. Nem is evett egész nap, ami
tovább rontotta a helyzetet.
Ugyanakkor alig vett tudomást teste sürgető igényeiről. Az
ötödik kocsmában találkozott egy férfival, a hetedikben pedig
egy nővel, akik látták a lányt. „Egy magas, vörös hajú férfi”,
mondta a férfi, de a nő a nyelvével megbotránkozva csettintve
így számolt be: „igen magas lány, aki férfinadrágot viselt. Úgy
járkált az utcán, nem is zavartatta magát, a karjára vetette a
kabátját, közszemlére téve a hátsó fertályát!”
Na, csak szemlélhesse meg ő azt a bizonyos hátsó fertályt,
gondolta Roger kissé zordan, és tudni fogja, mihez kezdjen vele.
Kikönyörgött egy pohár vizet a jószívű háziasszonytól, és
elhatározásában megerősödve indult újra útnak.
Mire teljesen besötétedett, öt másik kocsmát is
feltérképezett. Az ivók mostanra megteltek, és Roger számára
világossá vált, hogy a magas, vörös hajú lány, aki férfiruhában
jár, már majdnem egy hete képezte szóbeszéd tárgyát. Némely
megjegyzéstől, amit tettek rá, felháborodva tolult arcába a vér,
és csak a letartóztatástól való félelem tartotta vissza attól, hogy
nyílt támadást intézzen az illető ellen.
Most ott tartott, hogy egy-két részeges alakkal történt ronda
szóváltása után a dühtől fortyogva hagyta maga mögött a
tizenötödik kocsmát is. Krisztusom, hát ennek a nőnek egy csepp
józan esze sincs? Nincs fogalma róla, hogy mire képesek a
férfiak?
Megállt az utcán, és megtörölte inge ujjában izzadó arcát.
Nehezen lélegzett, és azon tűnődött, mihez kezdjen most. Úgy
érezte, folytatnia kell, habár ha hamarosan nem jut valami
harapnivalóhoz, akkor elájul, és orra bukik a porban.
A Kék Bika lesz az, gondolta. Amikor korábban erre járt,
benézett a fészerbe, és egy jó nagy halom tiszta szalmára lett
figyelmes. Elkölt egykét pennyt vacsorára, és utána a tulaj talán
keresztényi szeretetből engedi, hogy megalhasson az istállóban.
Ahogy megfordult, a szemközti ház falán észrevett egy
cégtáblát, amin ez állt:
WILMINGTON GAZETTEER, TUL.: JOHN GILLETTE.

A wilmingtoni újság egyike volt azon kevés sajtóterméknek,

amik Észak-Karolinában jelentek meg. De eggyel több, mint
kéne, legalábbis Roger szerint. Leküzdötte a vágyat, hogy
bezúzza John Gillette ablakát, ehelyett lekapta az átázott
hajpántot a fejéről, és megpróbálta rendbe szedni magát, hogy
valamennyire tisztességes külsőt öltsön, aztán a folyó és a Kék
Bika felé fordult.
És Brianna ott volt.
Ott ült a kandallónál, haja szikrázott a tűz fényében.
Beszélgetésbe merült egy fiatalemberrel, akinek arcáról a
mosolyt Roger erőnek erejével akarta letörölni, ehelyett azonban
hangos puffanással becsapta maga mögött az ajtót, és elindult a
lány felé. Brianna ijedten megfordult, aztán értetlenül meredt a
szakállas idegenre. Felvillant a szeme, ahogy felismerte a fiút,
megörült neki, és széles mosoly terült szét az arcán.
– Ó! – mondta. – Hát te vagy az! – Aztán a tekintete
megváltozott, ahogy viharos sebességgel felmérte a helyzetet.
Felsikoltott. Velőtrázó erejű sikoly volt, és a kocsmában minden
fej azonnal a hang forrása felé fordult.
– A fene essen beléd! – vetette magát át az asztalon Roger, és
kapta el Brianna karját. – Mi az ördögöt képzeltél, amikor
idejöttél?!
Brianna arca falfehérré vált, szeme kikerekedett, és a
döbbenettől sötéten bámult. Megpróbálta kiszabadítani magát
Roger szorításából.
– Engedj el!
– Azt lesheted! Velem jössz, mégpedig most azonnal!
Roger körbeoldalazta az asztalt, és elkapta Brianna másik
karját is, felrántotta őt a padról, körbefordította, és elkezdte az
ajtó felé lökdösni őt.
– MacKenzie! – A fenébe, ez az egyik tengerész volt a
teherhajóról. Roger a férfira meredt, jelezvén, hogy jobban teszi,
ha ebből kimarad. Szerencsére a férfi alacsonyabb és idősebb is
volt, mint Roger, tétovázott kicsit, de erőt merített a többiek
jelenlétéből, és harciasan felszegte az állát.
– Mit csinálsz azzal a leánnyal, MacKenzie? Hagyd őt békén! –
Mozgolódás támadt a tömegben, a férfiak italukat letéve feléjük
fordultak, ahogy felfigyeltek a felfordulásra. Rogernek ki kellett
jutnia innen, mégpedig azonnal, különben nem jut ki élve.
– Mondd meg nekik, hogy minden rendben, és hogy ismersz!
– suttogta Brianna fülébe.
– Minden rendben – szólalt meg Brianna az ijedtségtől
fátyolos hangon, de a növekvő hangzavar ellenére is jól
hallhatóan. – Minden rendben, én… én ismerem ezt a férfit. – A
matróz, még mindig kétkedve, pár lépést hátrált. Egy vézna,
fiatal lány ugrott ki a kemencesutból. Halálra rémülve, de bátran
szorongatott egy kőből készült söröspalackot az egyik kezében,
amivel nyilvánvalóan Rogert akarta megütni, ha szükséges.
Vékony, magas hangja keresztülhasított a többiek gyanakvóan
morgó hangján.
– Bree kisasszony! Ugye nem akar elmenni ezzel a sötét
gazemberrel?
Brianna nevetésszerű hangot adott ki, amit elfojtott az
izgatottság. Kinyújtotta kezét, és körmeit Roger kézfejébe
mélyesztette. A fiú a fájdalomtól meglepődve lazított a
szorításán, Brianna pedig kitépte karját a markából.
– Minden rendben – ismételte Brianna határozottabban, hogy
az egész kocsma hallja. – Ismerem ezt a férfit. Szelíden
elhessegette a lányt. – Lizzie, indulás aludni. Én is… én is jövök
vissza nemsokára. – Azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel
elindult az ajtó felé. Roger fenyegetően még egyszer végigmérte
az ivót, hogy elvegye a kedvét mindenkinek, aki még közbe
kívánt avatkozni, és a lány után eredt.
Brianna az ajtó előtt várta. Ujjai olyan erővel mélyedtek a fiú
karjába, ami akár az örömteli viszontlátásnak is betudható lett
volna. De Roger kételkedett ebben.
– És te mit keresel itt? – kérdezte a lány.
Roger lefejtette magáról a lány ujjait, és erősen megmarkolta
azokat.
– Ne itt! – csattant fel, és egy kicsit arrébb húzta őt az úton,
egy nagy vadgesztenyefa alá. Az ég még mindig izzott a
szürkület maradék fényétől, de a lelógó ágak szinte a földet
súrolták, és elég sötét volt alattuk ahhoz, hogy elrejtse őket
minden kíváncsi lélektől, aki utánuk merészkedett volna.
Brianna azonnal felé fordult, ahogy a fa árnyékába értek.
– Mi a fenét csinálsz itt, az isten szerelmére?
– Téged kerestelek, te bolond nőszemély! De minden szent
nevére, te mit keresel itt? És ráadásul ilyen ruhában, hogy a
fene vigyen el! – Egy igen futó pillantást vetett a lány
térdnadrágjára és ingére, de az is elég volt.
Brianna ruhája olyan bő volt, hogy a maguk korában el is
vesztette volna minden szexuális töltetét. Miután azonban
hónapok óta csak hosszú szoknyákban és arisaidban látta a
nőket, Brianna lábai közének, hosszú combjának és lábszára
ívének puszta látványa is olyan felháborítónak tűnt, hogy
legszívesebben egy pokrócot terített volna a lányra.
– Nyavalyás nő! Ilyen erővel akár meztelenül is
sétafikálhatnál!
– Ne legyél idióta! Mit keresel itt?
– Már mondtam… téged kerestelek.
Roger ekkor megfogta a lány vállát, és szenvedélyesen
megcsókolta. A félelem, a harag és a puszta megkönnyebbülés,
hogy megtalálta őt, mind egybeolvadt a vágy e villámszerű
kitörésében, és érezte, hogy a teste is beleremeg. Ahogy Brianna
is. A lány belekapaszkodott a fiúba, és remegett a karjai között.
– Minden rendben – súgta neki Roger, és a hajába temette az
arcát. – Minden rendben, már itt vagyok. Majd én vigyázok rád.
A lány felkapta a fejét, és kiszakította magát a fiú karjaiból.
– Minden rendben? Hogy mondhatsz ilyet? De hiszen, az
isten szerelmére, itt vagy!
Nem lehetett nem észrevenni a rettegést Brianna hangjában.
Roger megragadta a karját.
– És mégis hol a pokolban lennék, ha felszívódsz a nagy
semmibe, és kockáztatod a rohadt életed, és… mi a fenéért
csináltad?
– A szüleimet keresem. Mégis, mi mást csinálnék itt?
– Azt tudom, az isten szerelmére! Úgy értem, mi a francért
nem voltál képes elmondani, hogy mire készülsz?
Brianna kirántotta a kezét Roger szorításából, és kiadósan
mellbe verte, amitől az megtántorodott.
– Mert nem engedtél volna el, azért! Megpróbáltál volna
megállítani és…
– De még mennyire, hogy meg! Be is zártalak volna egy
szobába, a francba, vagy összekötöztem volna kezed-lábad! A
sok tyúkeszű elképzelés közül…
Brianna ekkor megütötte, nyitott tenyérrel keményen
beterítette az arccsontját.
– Hallgass!
– Istenverte nő, azt vártad, hogy majd elengedlek a… a
semmibe, én meg majd otthon ülök, és malmozok, amíg te itt
közszemlére teszed a bájaidat? Mégis, milyen embernek tartasz
te engem?
Roger inkább érezte, mint látta Brianna mozdulatát, aki újra
meg akarta ütni őt, de Roger még időben elkapta a csuklóját.
– Ehhez nincs most kedvem, te lány! Ha még egyszer
megütsz, istenemre mondom, én is erőszakos leszek!
Brianna erre ökölbe szorította a másik kezét, és mint egy
támadó kígyó, hasba vágta Rogert.
A fiú legszívesebben visszaütött volna, de inkább megragadta,
és a lány egy maréknyi haját a csuklója köré tekerve olyan
keményen csókolta meg, ahogy csak tudta.
Brianna vonaglott és küzdött, fuldokló hangokat hallatott, de
Roger nem hagyta abba. Aztán Brianna is visszacsókolta, és
együtt térdre ereszkedtek. Brianna átölelte a fiú nyakát, ahogy
az lehúzta őt maga mellé a fa alá, a levélszőnyegre. Brianna
ekkor sírva fakadt, és zihálva levegő után kapkodott, és
görcsösen Rogerbe kapaszkodva könnyek gördültek végig az
arcán.
– Miért? Miért kellett követned? Hát nem jöttél rá? Most
mihez kezdjünk?
– Miről beszélsz?
Roger nem tudta megállapítani, hogy a lány örömében vagy
félelmében sír, de úgy érezte, mindkettő.
Brianna felnézett rá összegubancolódott hajszálai között.
– A hazajutásról! Kell, hogy legyen valaki, aki vár ránk odaát,
valaki, akiért aggódsz. Te vagy az egyetlen ember odaát, akit
szeretek, vagyis csak voltál. Hogy fogok visszajutni, ha te itt
vagy? És hogy fogsz te visszajutni, ha én itt vagyok?
Roger ledermedt, hirtelen elpárolgott minden félelme és dühe,
és kezei nyirkosán szorították Brianna csuklóját, nehogy az még
egyszer megüsse őt.
– Hát ezért? Ezért nem mondtad el? Mert szeretsz? Jézus
Krisztus!
Roger elengedte a lány csuklóját, és ezúttal inkább ráfeküdt.
Mindkét kezével megragadta az arcát, és megpróbálta még
egyszer megcsókolni. Brianna hirtelen megrándította a csípőjét,
égnek meresztette mindkét lábát, és szépen átfogta lábaival
Rogert, és jó erősen összeszorította a bordáit.
Roger legördült róla, megtörve a lány szorítását, és magával
rántotta őt, így a hátára került, Brianna pedig fölébe. A lány
hajába túrt, odahúzta magához, és lihegve így szólt:
– Hagyd abba! Mi ez, az istenért, birkózómeccs?
– Engedd el a hajamat! – Brianna megrázta a fejét, próbálta
levetni magáról Roger görcsös ujjait. – Utálom, ha a hajamat
húzzák.
Roger elengedte a lány haját, és végighúzta kezét a lány
nyakán, ujjai rásimultak annak karcsú tarkójára, és hüvelykujja
megpihent Brianna ütőerén. Úgy vert a szíve, mint a
gőzkalapács, ahogyan az övé is.
– Jól van. És azt szereted, ha fojtogatnak?
– Nem.
– Én sem, úgyhogy vedd le a kezedet a nyakamról, rendben?
Brianna nagyon lassan leszállt Rogerről. A fiú még mindig úgy
érezte, hogy nincs elég levegője, de nem a korábbi fojtogatástól.
Nem akarta elengedni a lány nyakát. Nem azért, mert attól félt,
hogy a lány megszökik, hanem mert nem tudta volna elviselni,
hogy ne érintse őt. Olyan régóta vágyott már erre.
Brianna kinyújtotta a kezét, és megfogta a fiú csuklóját, de
nem vette le a kezét a nyakáról. Roger érezte, ahogy a lány nyel
egyet.
– Jól van – suttogta Roger. – Mondd ki, hallani akarom.
– Szeretlek – szűrte a lány a fogai között. – Megértetted?
– Igen, megértettem.
Két kezébe fogta a lány arcát, és nagyon gyengéden magához
húzta őt. Brianna engedelmesen hozzáhajolt, remegő karokkal,
amikből lassan elszállt az erő.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Roger.
– Igen. Most mihez kezdjünk? – kérdezte a lány, és sírva
fakadt.
– Mármint mi ketten. – Azt mondta, mi. Azt mondta, biztos
benne.
Roger az út porában feküdt, fájt mindene, mocskos volt és
éhes, a mellén egy reszkető nő zokogott, aki időnként az öklével
püfölte őt, de soha életében nem volt még ilyen boldog.
– Csitt – suttogta, gyengéden ringatva a lányt. – Minden
rendben lesz, van másik módszer is. Vissza tudunk jutni, én
tudom, hogyan. Ne aggódj, vigyázni fogok rád.
Brianna végül kimerülten feküdt Roger karjában, szipogott és
csuklott. Nagy nedves folt jelent meg Roger ingének mellén. A
kabócák a fán, amik ijedten elhallgattak a lárma hangjaira,
óvatosan újra dalra fakadtak a fejük felett.
Brianna kiszabadította magát, felült, és matatni kezdett a
sötétben.
– Ki kell fújnom az orrom – mondta rekedtes hangon. – Van
egy zsepid?
Roger odaadta neki a nedves rongyot, amivel addig a haját
kötötte hátra. Brianna kifújta az orrát, és Roger elmosolyodott a
sötétben.
– Olyan a hangod, mint egy borotvahabos spray-nek.
– És te mikor fogtál olyat a kezedben utoljára? – Brianna
visszafeküdt Roger mellére, fejét a válla hajlatába dugta, és
kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fiú állát. Roger két
napja borotválkozott, azóta sem ideje, sem lehetősége nem volt
erre.
Brianna haja még mindig hordozta halványan a fű illatát, de
már nem a mesterséges anyagoknak köszönhetően. Ez
bizonyára az ő saját illata volt.
Brianna nagyot sóhajtott, és szorosabban ölelte magához a
fiút.
– Sajnálom – mondta. – Nem akartam, hogy utánam gyere,
de… Roger, én úgy örülök, hogy itt vagy!
A fiú megcsókolta a lány halántékát, ami nyirkos és sós volt a
verejtéktől és könnytől.
– Én is – felelte, és egy pillanatra az elmúlt két hónap összes
megpróbáltatása és veszélye jelentéktelennek tűnt, egy
kivételével.
– Mióta tervezted ezt? – kérdezte Roger.
Tudta, hogy maga is megmondhatná a választ. Azóta, hogy
Brianna leveleinek hangvétele kezdett megváltozni.
– Ó… körülbelül fél éve – felelte a lány, megerősítve Roger
sejtését. – Akkor kezdtem el tervezni, amikor elmentem
Jamaicába az elmúlt húsvéti szünetben.
 – Igen? – Jamaicába, Skócia helyett. Brianna megkérte őt,
hogy csatlakozzon hozzá, de ő visszautasította, mert ostoba
módon megsértődött azon, hogy a lány automatikusan nem
hozzá akart utazni.
Brianna mély lélegzetet vett, kifújta az orrát, és ingével
felitatta az izzadságot a nyakáról.
– Sokat álmodtam akkoriban – folytatta Brianna. – Az
apámról. Az apáimról. Mindkettőről.
Az álmok szinte csak töredékek voltak, élénk képeken
elevenedett meg bennük Frank Randall arca, és egyik-másik
hosszabb szakaszban az anyját is felfedezte. És időnként egy
magas, vörös hajú férfit is látott, akiről tudta, hogy a soha nem
látott apja az.
– Volt egy álom, amire jól emlékszem… Éjszaka volt, valahol a
trópusokon játszódott, a földeket valami magas, zöld növény
borította, ami talán cukornád lehetett, és a távolban tüzek égtek.
Dobpergést hallottam, és tudtam, hogy valaki bujkál és
várakozik a cukornádban. Valami szörnyűség – mesélte a lány. –
Az anyám is ott volt, egy krokodillal teázott. – Roger erre
felmordult, mire Brianna élesen visszavágott. – Ezt csak
álmodtam, jól van? Aztán kilépett a nádból. Nem láttam jól az
arcát, mert sötét volt, de azt láttam, hogy vörös haja volt:
rézszínűen csillogott, amikor felém fordult.
– Ő volt az a szörnyűség, ami a cukornádban bujkált? –
kérdezte Roger.
– Nem. – A fiú hallotta a lány hajának susogását, ahogy az
megrázta a fejét. Addigra teljesen besötétedett, és már nem látta
Briannát, csak egy megnyugtató súlyként nehezedett mellkasára
a lány, aki halkan beszélt az árnyékban megbújva.
– Ott állt az anyám és a között a szörnyűség között. Nem
láttam, de tudtam, hogy ott bújik, és vár. – Önkéntelenül is
összerezzent egy kicsit, és Roger még szorosabban ölelte
magához. – Aztán tudtam, hogy az anyám fel fog kelni, és
odamegy hozzá. Próbáltam megállítani, de nem hallott és nem
látott engem. Így a férfihoz fordultam, és odakiáltottam neki,
hogy menjen anyám után, és mentse meg, bármi leselkedik is rá
a nádasban. És a férfi meglátott! – Brianna megszorította Roger
karját. – Tényleg meglátott, és meg is hallott, de akkor
felébredtem.
– Valóban? – kérdezte Roger kétkedve. – És emiatt mentél
Jamaicába és…
– Ez elgondolkodtatott – vágott közbe határozottan Brianna.
– Te kerested őket, de nem találtad nyomukat Skóciában 1766
után, és a gyarmati kivándorlással kapcsolatos iratok között sem
találtál róluk semmit. Ekkor mondtad azt, hogy szerinted abba
kéne hagynunk, hogy már nem tudunk mit kideríteni.
Roger örült, hogy a sötétben a bűntudata is rejtve maradt.
Gyorsan csókot nyomott a lány fejére.
– De én eltűnődtem, álmomban a trópusokon láttam őket. Mi
van, ha a Karib-térségbe utaztak?
– Azt is megnéztem – felelte Roger. – Megnéztem minden
hajó utaslistáját, ami Edinburghból vagy Londonból indult az
1760-as és 70-es években, bárhová mentek is. Már elmondtam
– tette hozzá némi éllel a hangjában.
– Tudom – felelte a lány, hasonló éllel. – De mi van, ha nem
utasként szálltak hajóra? Mi céllal utaztak az emberek a Karib-
térségbe annak idején? Úgy értem, most. – Javította ki magát
kicsit elcsukló hangon, ahogy rájött a tévedésére.
– Kereskedni, többnyire.
– Így van. Szóval mi van, ha egy teherhajóval mentek? Akkor
nem lenne nyomuk az utaslistákon.
– Jól van – felelte lassan Roger. – Igazad van, nem lenne. De
akkor hogy akarsz a nyomukra bukkanni?
– Raktári nyilvántartásokban, az ültetvények üzleti
könyveiben, kikötői árujegyzékekben. Az egész szünetet
könyvtárakban és múzeumokban töltöttem. És… megtaláltam
őket – mondta elcsukló hangon.
Krisztusom, látta a hírt az újságban.
– Tényleg? – kérdezett vissza Roger, nyugalmat erőltetve
magára.
A lány kissé félénken felnevetett.
– A kapitány, egy bizonyos James Fraser, az Artemis hajó
kapitánya, öt tonna denevérguanót adott el Montego Bayben egy
ültetvényesnek 1767. április 2-án.
Roger önkéntelenül is meghökkent, de ugyanakkor nem bírta
ki, hogy ne keressen valami kifogást.
 – Igen, de mint hajóskapitány? Azok után, amit az anyád
mesélt arról, hogy milyen tengeribeteg? És nem akarom elvenni
a kedved, de szó szerint több száz James Fraser kell, hogy
legyen. Hogy tudnád…
– Lehet, de április elsején egy Claire Fraser nevű nő egy
rabszolgát vásárolt a kingstoni rabszolgapiacon.
– Hogy mi?
– Nem tudom, miért – mondta Brianna határozottan –, de
biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá.
– Hát biztos, de…
– Az iratokban a rabszolgát a Temeraire néven illették, és azt
írták a férfiról, hogy félkarú. Biztosan feltűnő volt, nem igaz? Na,
mindegy, elkezdtem átböngészni a régi újságok évfolyamait,
nemcsak azokat, amik a Karib-térségben jelentek meg, hanem
az összes déli kolónia lapjait is, és ezt a nevet kerestem. Az
anyám nem akarna rabszolgát tartani. Ha megvette, biztos
felszabadítaná valahogy, és a felszabadításokról szóló értesítések
néha meg is jelentek a helyi újságokban. Abban bíztam, talán
megtudom, hol szabadították fel a rabszolgát.
– És sikerült?
– Nem. – Brianna elhallgatott kicsit. – De találtam valami
mást. Egy közleményt arról… hogy meghaltak a szüleim.
Még úgy is, hogy tudta, hogy a lány bizonyára tényleg
rábukkant a hírre, még így is megdöbbentő volt ezt az ő szájából
hallani. Szorosan magához húzta és átölelte őt.
– Hol? – kérdezte halkan. – És hogyan?
Tudhatta volna. Nem figyelt oda a lány szipogva előadott
magyarázatára, túlságosan lekötötte az, hogy önmagát szapulja.
Tudhatta volna, hogy Brianna túl makacs ahhoz, hogy el
lehessen tántorítani. Fafejű akadékoskodásával csak azt érte el,
hogy titkolózásra kényszerítette a lányt, és ennek az árát neki
magának kellett megfizetnie a több hónapnyi aggódással.
– De még időben vagyunk – folytatta lány. – A cikkben 1776-
ot említettek, még van időnk megtalálni őket. – Brianna
megkönnyebbülten felsóhajtott. – Úgy örülök, hogy itt vagy.
Úgy aggódtam, hogy rájössz, mielőtt visszatérnék, és nem
tudtam, hogy akkor mit tennél.
– Amit valójában tettem… tudod – kezdte kellemes
társalgási hangon Roger –, van egy barátom, akinek van egy
kétéves gyereke. Azt mondja, megbocsáthatatlannak tartja a
gyermekbántalmazást, de Isten látja lelkét, megérti azokat, akik
ilyet tesznek. Én most nagyon hasonlóan érzek a feleség
megverésével kapcsolatban.
Halk kuncogást hallott a mellkasára nehezedő súly felől.
– Hát ezt hogy érted?
Roger végighúzta a kezét a lány hátán, és jól megmarkolta
annak egyik kerek farpofaját. A lány nem viselt alsóneműt a bő
térdnadrág alatt.
– Úgy értem, hogy ha ebből a korból származnék, és nem a
sajátomból, akkor semmi nem okozna nagyobb örömet, mint
megcsapkodni az övemmel vagy tucatszor a seggedet.
Brianna nem tartotta ezt komoly fenyegetésnek. Sőt Roger
úgy érezte, hogy csak nevet rajta.
– Szóval, miután nem ebből a korból származol, így nem
tennéd meg? Vagy megtennéd, de nem élveznéd?
– Ó, nagyon is élvezném! – biztosította a lányt Roger. – Nagy
örömömre szolgálna megvesszőzni téged.
Brianna ekkor tényleg felnevetett.
Roger hirtelen támadt dühvel lelökte őt magáról, és
felpattant.
– Hát most mi ütött beléd?
– Azt hittem, hogy találtál magadnak valaki mást! A leveleid
az elmúlt pár hónapban… és főleg az utolsó. Biztos voltam benne.
Ezért akarlak megverni, nem azért, mert hazudtál, vagy mert
nélkülem indultál útnak, hanem azért, mert elhitetted velem,
hogy elveszítettelek!
Brianna szóhoz sem jutott egy ideig. Kinyújtotta a kezét a
sötétben, és nagyon gyengéden megérintette a fiú arcát.
– Sajnálom – mondta csendesen. – Sosem állt szándékomban
ezt éreztetni veled. Én csak titokban akartam tartani a
szándékomat addig, amíg már nem tudsz mit tenni. – Roger felé
fordult, akinek körvonalai felsejlettek a menedékükön kívülről,
az út felől érkező fényben. – Hogy jöttél rá?
– A dobozaidból. Az iskolába küldték azokat.
– Micsoda? De hiszen mondtam nekik, hogy ne küldjék el őket
május végéig, amikor már Skóciában leszel!
 – Így is lett volna, csak az utolsó pillanatban közbejött egy
konferencia, ami miatt Oxfordban ragadtam. A dobozok
érkezésének másnapján indultam.
Hirtelen fény áradt szét, és hangzavar támadt, ahogy kinyílt a
kocsma ajtaja, és egy csapat iszákos ömlött az útra. Emberek és
lépteik zaja haladt el menedékük mellett, riasztóan közel.
Egyikőjük sem szólalt meg, amíg hallották a hangokat. Az újra
beálló csendben Roger hallotta, hogy egy gesztenye
keresztülzuhan a fa lombján, és pattan párat a közeli leveleken.
Brianna furcsán rekedtes hangon így szólt:
– Azt hitted, hogy találtam valaki mást… És mégis utánam
jöttél?
Roger felsóhajtott, a haragja olyan hirtelen eltűnt, ahogy jött,
és kisimította nyirkos haját az arcából.
– Akkor is utánad jöttem volna, ha a sziámi királyhoz mentél
volna hozzá, te nyavalyás.
A lány csupán halvány foltként látszott a sötétben, és Roger
látta apró mozdulatát, ahogy lehajolt, és felvette a lehullott
vadgesztenyét, majd elkezdett vele játszani. Végül nagy levegőt
vett, és lassan kifújta.
– Feleségverést is említettél.
Roger némán ült. A kabócák újra elhallgattak.
– Azt mondtad, biztos vagy a dologban. Komolyan gondoltad?
Újabb csend következett, elég hosszú, hogy kitöltsön egy
szívverésnyi időt, elég hosszú, hogy kitöltse az öröklétet.
– Igen – felelte a lány halkan.
– Invernessben azt mondtam…
– Azt mondtad, vagy teljesen a tiéd leszek, vagy sehogy sem.
És mondtam, hogy megértettem. És biztos vagyok a dologban.
Brianna inge a dulakodásuk közben kiszabadult nadrágjából,
és lazán lebegett körülötte az enyhe, de forró szellőben. Roger
benyúlt az ing lelógó pereme alá, és megérintette a lány csupasz
bőrét, ami libabőrössé vált az érintése nyomán. Magához húzta a
lányt, végigsimított a ruha alatt meztelen hátán és vállán, a
hajába, a nyakába temette arcát, és úgy kutatott és kereste a
választ a kezével: tényleg komolyan gondolta?
Brianna megragadta Roger vállát, és hátradöntötte őt,
sürgetően. Igen. Komolyan gondolta. Roger szavak nélkül felelt,
kigombolta a lány ingét, és szétnyitotta. A lány melle fehér és
puha volt.
– Kérlek – könyörgött a lány, keze a fiú tarkóján volt, és
maga felé húzta őt. – Kérlek!
– Ha most magamévá teszlek, az örökre fog szólni – suttogta
Roger.
Brianna alig lélegzett, csak mozdulatlanná dermedve hagyta,
hogy a fiú kezei kalandozzanak.
– Legyen – felelte.
A kocsma ajtaja újra kinyílt, és ők riadtan húzódtak el
egymástól. Roger elengedte Briannát, és felállt, majd kinyújtotta
a kezét, hogy felsegítse őt, aztán kéz a kézben álltak, és várták,
hogy a hangok biztonságos távolba kerüljenek tőlük.
– Gyerünk – mondta, és kibújt a lelógó ágak alól.

A fészer nem messze volt a kocsmától, egy sötét és csendes

helyen. Megálltak odakint, vártak, de nem jött hang a kocsma
vége felől. A felső szint összes ablaka sötét volt.
– Remélem, Lizzie már lefeküdt.
Roger futólag eltöprengett, hogy ki lehet az a Lizzie, de
valójában nem érdekelte. Ebből a távolságból tisztán látta a lány
arcát, habár az éjszaka minden színt kimosott bőréből. Úgy
nézett ki, mint egy bohóc, gondolta: arca fehér mezőjét levelek
árnyéka szabdalta, amit sötét haj keretezett, szemei fekete
háromszögekként ültek falatnyi eleven szája fölött.
Roger a lány tenyerét a saját tenyeréhez szorította.
– Tudod, mi az a próbaházasság?
– Nem nagyon. Valamiféle ideiglenes házasság?
– Egy kicsit igen. A szigeteken és a felföld távol eső vidékein,
ahol a legközelebbi lelkész is jókora távolságra van, a férfiak és a
nők köthetnek próbaházasságot. Megesküsznek, hogy együtt
maradnak egy évig és egy napig. Amikor letelik ez az idő,
keresnek egy papot, és végleg összeházasodnak, vagy mindenki
megy a maga útján.
Brianna megszorította Roger kezét.
– Én nem akarok semmi ideiglenest.
– Én sem. De nem hiszem, hogy egykönnyen találnánk itt
lelkészt. Most még nincsenek itt templomok, alighanem New
Bernben van a legközelebbi lelkész. – Roger felemelte
összefűzött kezeiket. – Tényleg azt mondtam, hogy mindenestül
akarlak, és ha te nem szeretsz engem annyira, hogy hozzám
gyere…
Brianna erősen megszorította Roger kezét.
– De igen.
– Jól van.
Roger mély levegőt vett, és hozzáfogott.
– Én, Roger Jeremiah, elfogadlak téged, Brianna Ellen,
törvényes feleségemül. Javaimmal felruházlak, testemmel
imádlak…
Brianna keze megrándult Roger kezében, és a fiú heregolyói
összerándultak. Akárki szövegezte is meg ezt az esküt, értette a
dolgát.
– …betegségben és egészségben, gazdagságban és
szegénységben, míg a halál el nem választ.
Ha én egyszer egy ilyen fogadalmat teszek, azt megtartom
bármi áron! Vajon ez most eszébe jutott a lánynak?
Brianna lehajtotta összefűzött kezüket, és nagy elszántsággal
így szólt:
– Én, Brianna Ellen, elfogadlak téged, Roger Jeremiah… –
Hangja alig volt hangosabb, mint Roger szívének dobogása, de a
fiú hallotta a lány minden szavát. Egy szellő tört át az ágakon,
megzörgette a leveleket, és meglibben tette a lány haját.
– …míg a halál el nem választ.
Ez utóbbi kifejezés mostanra már jóval mélyebb jelentéssel
bírt mindkettőjük számára, mint akár csak pár hónappal ezelőtt
bírt volna. A köveken való átkelés bárkit meggyőzött volna arról,
milyen törékeny is az élet.
Beállt egy pillanatnyi csend, amit csak a falevelek zizegése és
a fogadó ivójából kiszűrődő távoli zajok törtek meg. Roger a
szájához emelte Brianna kezét, és megcsókolta. Az ujjait szép
sorjában, s különösen a gyűrűsét, ott, ahol idővel, ha Isten is úgy
akarja, gyűrű lesz majd.

Az épület inkább egy nagyobbacska fészer volt, mintsem pajta,

habár az egyik végében egy jószág – egy ló vagy öszvér –
mocorgott az állásában. Erős, tiszta komlószag terjengett a
levegőben, elég erős ahhoz, hogy elnyomja a széna és a trágya
gyengébb illatát. A Kék Bika saját sörfőzdével rendelkezett.
Roger megrészegült, de nem az alkoholtól.
A fészerben nagyon sötét volt, és Briannát levetkőztetni
egyszerre volt elkeserítő és gyönyörteli esemény.
– És én még azt hittem, hogy a vakoknak évekbe telik, mire
kifinomult tapintásra tesznek szert – mormogta.
Brianna meleg lehelete, ami a nevetése nyomán
végigsimította a nyakát, felborzolta és égnek meresztette az
apró szőrszálakat a tarkóján.
– Biztos vagy benne, hogy nem jársz úgy, mint abban a
versben az öt vak ember az elefánttal? – kérdezte a lány, aki
maga is tapogatózott, mire megtalálta a fiú ingének nyílását, és
becsúsztatta kezét.
– „Nem, ez az állat olyan, mint egy fal” – idézte a lány. Ujjai
begörbültek és kiegyenesedtek, ahogy kíváncsian kutatta a fiú
mellbimbója körüli érzékeny területet. – Egy szőrös fal. Istenem,
egy szőrös és libabőrös fal.
Brianna újra felnevetett, Roger pedig lehajtotta a fejét, és
elsőre megtalálta a lány száját, világtalanul és csalhatatlanul,
mint a denevér, ami elkapja a levegőben a molyt.
– Amfora – búgta a lány ajkainak. Kezei végigsiklottak
Brianna széles, édesen ívelt csípőjén, megmarkolta annak hűvös
és tömör simaságát, melynek formája oly idődén és kecses volt,
mint egy ősi cserépedény bőség ígéretét hordozó hasa. – Mint
egy görög váza. Istenem, neked van a legcsodálatosabb segged!
– Kancsósegg, mi?
Teste Rogernek simulva megrezdült, a nevetés okozta
remegés a lány csípőjéből a fiúéba hatolt, onnan pedig mint egy
fertőzés, a véráramába. A lány keze a fiú csípőjére csusszant,
aztán feljebb haladt. Hosszú ujjai a bricsesze elülső részén
matattak, próbálták kioldani azt, előbb tétován tapogattak, de
azután már biztosabban, és fokozatosan lehámozták róla ingét,
és kiszabadították a fiú testét a szövetréteg alól.
– Nem, az állat olyan, mint egy… hoppá…
– Ne nevess, a fenébe is!
– …Mint egy kígyó… nem… nos, talán, mint egy kobra… te jó
ég, minek neveznéd ezt?
– Egy barátom régen Vidor bácsinak nevezte – felelt Roger
kissé szédülve. – De én ezt mindig egy kicsit hóbortosnak
tartottam. – Megragadta Brianna karját, és újra megcsókolta őt,
elég hosszan ahhoz, hogy véget vessen minden további
összehasonlítgatásnak.
Brianna még mindig remegett, de Roger szerint már nem a
nevetéstől. Karját a lány dereka köré fűzte, és szorosan magához
húzta, és megint elámult azon, hogy milyen magas ez a lány.
Most, így meztelenül még lenyűgözőbb volt, ahogy csontjai és
izmai bonyolult síkjai azonnali tapasztalássá váltak karjában.
Elhúzódott tőle, hogy levegőt vegyen. Nem tudta volna
eldönteni, hogy az érzés a fulladáshoz vagy a magashegyi
légszomjhoz hasonlított inkább, de bármi volt is ez, nem sok
oxigén maradt kettejük között.
– Még sosem csókolóztam úgy egy lánnyal, hogy ne kellett
volna legörnyednem hozzá – kezdeményezett beszélgetést,
abban a reményben, hogy újra levegőhöz jut.
– Ó, még szerencse. Nem szeretném, ha megmerevedne a
nyakad! – A remegés visszatért a lány hangjába, határozottan
a nevetés miatt, habár Roger úgy érezte, Brianna legalább
annyira volt ideges is, mint amennyire jókedvű.
– Haha – felelte, és újra megragadta őt, oxigén ide vagy oda.
Mellei hetykék és gömbölyűek voltak, és a lágyság és
keménység azzal az egyedülálló keverékével nyomódtak Roger
mellkasához, ami mindig úgy felizgatta, valahányszor
megérintette a lányt. Brianna egyik kezét tétován kettejük közé
csúsztatta, markolászott egy ideig, majd visszahúzta.
Roger nem tudta rávenni magát, hogy elég időre abbahagyja a
csókolózást ahhoz, hogy le tudjon vetkőzni, de íjként behajlította
a hátát, hogy Brianna letolhassa róla a nadrágját. A bricsesz
eléggé meglazult ahhoz, hogy tócsaként gyűljön a bokája köré.
Roger kilépett nadrágjából, továbbra is ölelve a lányt, és csak
akkor adott ki egy kis torokhangot, amikor a lány keze
visszatért kettejük közé.
Brianna hagymát evett vacsorára. A vaksötéttől nemcsak a
tapintása, de az ízlelése és a szaglása is kiélesedett. Sült hús,
savanyú sör és kenyér ízét érezte, és valami édeset is, amit nem
tudott azonosítani, de ami valahogy a hullámzó füvű zöld rétekre
emlékeztette őt. Valóban íz volt ez, vagy a lány hajának illata?
Nem tudta volna megmondani. Úgy tűnt, kezdi elveszíteni az
uralmát érzékei felett, ahogy elmosódtak a köztük lévő határok,
és ahogy belélegezte a lány leheletét, és érezte szívének
ritmusát, mintha az a saját mellkasában dobogna.
Brianna a jólesőnél kicsit szorosabban markolta meg a fiú
hímtagját, míg végül Roger zihálva elvonta száját a lány szájától.
– Esetleg megfontolnád, hogy elengeded egy pillanatra?
Elismerem, hogy hatékony fogantyú, de lehet ezt másra is
használni.
Brianna ahelyett, hogy elengedte volna, térdre ereszkedett
Roger előtt.
A fiú riadtan hátrált egy lépést.
– Krisztusom, biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? –
Maga sem volt benne biztos, hogy igent vagy nemet akar hallani.
Brianna haja csiklandozta a combjait, és pénisze mindennél
jobban, remegve vágyott a behatolásra. Roger ugyanakkor nem
akarta sem megijeszteni, sem visszautasítani a lányt.
– Nem akarod? – Kezei felcsúsztak a fiú combjának hátsó
felén, csiklandozóan és bátortalanul. Roger érezte, hogy a
térdétől a derekáig minden szőrszála felmeredt. Úgy érezte
magát, mint egy szatír, kecskelábú és bűzös állatnak.
– Nos… de igen. De nem fürödtem napok óta – felelte, és
próbált ügyetlenül elhúzódni a lánytól.
Brianna szándékosan végigsuhant orrával a fiú hasán, majd
még lejjebb, és mélyen beszívta az illatokat. Roger bőre egészen
érdesen libabőrössé vált, és borzongásának semmi köze nem
volt a helyiség hőmérsékletéhez.
– Jó illatod van – suttogta a lány. – Mint valami nagy hím
állatnak.
Roger erősen megragadta a lány fejét, ujjai görcsbe szorultak
a lány sűrű selymes hajában.
– Ebben igazad van – suttogta. Brianna keze megpihent a fiú
csuklóján, lazán és forrón. Te jó ég, de még milyen forrón.
Anélkül, hogy ezt tényleg akarta volna, Roger szorítása
enyhült. Érezte, hogy a lány aláhulló haja simogatja a combját,
majd minden összefüggő gondolata elpárolgott, ahogy vére nagy
sebességgel az altestébe vándorolt.
– Om… ám… om…?
– Hogy mi? – Beletellett pár másodpercbe, amíg Roger
magához tért, miután a lány elhúzódott tőle, és kisimította
arcából a haját.
– Azt kérdeztem, hogy jól csináltam-e.
– Hát… azt hiszem.
– Csak azt hiszed? Nem tudod biztosan? – Brianna olyan
ütemben nyerte vissza lélekjelenlétét, amilyen gyorsan Roger
elveszítette azt. A fiú hallotta az elfojtott nevetést a lány
hangjában.
– Hát… nem – felelte. – Úgy értem, hogy még soha… vagyis
senki… igen, azt hiszem, jól. – Azzal újra megfogta a lány fejét,
gyengéden biztatva, hogy hajoljon előre.
Roger úgy hallotta, mintha a lány valami halk, duruzsoló
hangot adott volna ki, valahol mélyen a torkában. Persze lehet,
hogy csak a saját vérét hallotta, amint végigzubog a kitágult
vénákon, veszélyes örvényekben kavarog, mint az óceán
csapdába esett vize, ahogy fortyogva árad a sziklák között. Még
egy perc, és úgy tör ki belőle a magja, mint egy víztölcsér.
Elhúzódott a lánytól, és mielőtt az tiltakozhatott volna,
felsegítette a földről, majd lefektette a szalmakupacra, ahová
előzőleg a lány ruháit dobta.
Roger szeme már hozzászokott a sötéthez, de az ablakon
beszűrődő csillagfény továbbra is olyan gyenge volt, hogy csak a
lány alakját és kontúrját látta, ami fehér volt, mint a márvány,
de nem olyan hideg. Sőt, egyáltalán nem hideg.
A maga feladatát izgalommal vegyes óvatossággal közelítette
meg. Egészen pontosan egyszer próbálta ezt korábban, de akkor
is egy nagy adag intim női higiéniai termékkel találta szemben
magát, ami úgy bűzlött, mint a virágok apja templomában
vasárnaponként. Ha létezett lelohasztó gondolat, akkor az volt
az.
Briannából cseppet sem áradt ez a fajta higiénia. Testének
illata elég lett volna ahhoz, hogy félresöpörjön minden rossz
tapasztalatot, és miatta belevesse magát a testi vágyakban való
önfeledt feloldódásba.
Roger azonban mélyet lélegzett, és megcsókolta a lányt
göndör fürtjeinek sötét foltja felett.
– A fenébe – mondta.
– Mi az? – kérdezte Brianna, némi riadalommal a hangjában.
– Szörnyű szagom van?
Roger lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. Kicsit
forgott vele a világ, és a testi vágy és a nevethetnék miatt
kótyagos volt.
– Nem, csak azon tűnődöm immár több mint egy éve, hogy
vajon milyen színű itt lent a szőröd. – Finoman meghúzta az
egyik tincset. – Most, hogy végre itt vagyok vele szemtől
szemben, még mindig nem tudom megmondani.
Brianna kuncogott, és a hasa finoman megremegett a fiú keze
alatt.
– Akarod, hogy megmondjam?
– Nem, hadd legyen meglepetés reggel – felelte Roger, azzal
lehajtotta a fejét, hogy munkához lásson, és meglepetten
tapasztalta a textúrák rendkívüli változatosságát ezen a kis
helyen: egyszerre volt sima, mint az üveg, csiklandósan érdes,
rugalmasan gumiszerű, és hirtelen selymesen csúszós,
pézsmaillatú és csípős szagú és sós egyszerre.
Néhány pillanattal később érezte, hogy a lány gyengéden a
fejére helyezi a kezét, mintha csak áldást osztana. Remélte, hogy
a borostája nem szúrja nagyon a lányt, de úgy tűnt, Brianna nem
emel kifogást. Remegés futott végig a lány combjainak meleg
húsán, a bőre alatt, és apró hangot adott ki, amitől hasonló
remegés futott végig Roger hasán is.
– Jól csinálom? – érdeklődött félig tréfásan, felemelve a fejét.
– Ó, igen – felelte halkan a lány nagyon jól csinálod. – A lány
kezei megmarkolták a fiú haját. Roger már éppen visszahajolt
volna, amikor felkapta a fejét a lány szavaira, és Brianna
homályosan derengő fehér testtájai fölött arca sápadt ovális
formája felé nézett.
– És te azt mégis honnan a fenéből tudod? – kérdezte.
Brianna csak mély, gurgulázó nevetéssel válaszolt. Aztán Roger
egyszer csak ott termett a lány mellett, de fogalma sem volt,
hogy került oda. Száját a lány szájára tapasztotta, egész testével
a testéhez feszült, és az érzet, amit a lány testének melege
keltett, mint a lázként égő tűz, kötötte le minden érzékét.
 Briannának Roger-íze volt, Rogernek pedig Brianna-íze, és
Isten látja lelkét, de nem fog tudni lassan haladni.
De mégis sikerült. Brianna lelkes volt, de esetlen, próbálta
felemelni a csípőjét a fiúhoz, és túl gyorsan, túl könnyedén nyúlt
hozzá. Roger megfogta a lány két kezét, egyiket a másik után, és
a mellkasára tapasztotta azokat. Brianna tenyere forró volt,
Roger mellbimbói megkeményedtek.
– Érezd a szívem – mondta a fiú. Hangja dörmögésnek
hangzott, még saját maga számára is. – Szólj, ha megáll!
Valójában nem viccnek szánta a dolgot, így kissé meg is
lepődött, amikor a lány idegesen felnevetett. A nevetés elhalt, és
Roger megérintette a lányt. Brianna kezei megfeszültek a fiú
mellén, aztán érezte, hogy a lány ellazul, és széttárja előtte a
lábait.
– Szeretlek – búgta a fiú. Ó, Bree, nagyon szeretlek!
Brianna nem felelt, de egyik keze mintegy lebegve a sötétben
az arcához simult, gyengéden, mint a tengerifű indája. A fiú
arcán tartotta, amíg ő beléhatolt, biztatólag széttárta ujjait, míg
másik kezében a fiú dobogó szívét tartotta.
Roger részegebbnek érezte magát, mint korábban. De nem
ittasnak vagy álmosnak, inkább élőnek, minden szempontból.
Érezte a saját izzadsága szagát, érezte Briannáét, és érezte a lány
félelmének halvány szagát, ami árnyat vetett annak vágyaira.
Roger lehunyta a szemét, és levegőt vett. Szorosabban fogta a
lány vállait. Lassan tolni kezdett. Becsusszant. Érezte, hogy a
lány könnye kicsordul, és látta, hogy az ajkába harap, olyan
keményen, hogy kiserkent a vére.
Brianna körmei a mellkasa húsába hatoltak.
– Folytasd! – suttogta a lány.
Egy éles, kemény nyomás után Brianna az övé volt.
Így maradt egy darabig, csukott szemmel, és csak ki- és
belélegzett, az élvezet és a fájdalom határán egyensúlyozva.
Homályosan felderengett agyában, hogy vajon a fájdalom, amit
érez, az nem a lányé-e.
– Roger?
– Tessék.
– A te… micsodád szerinted nagyon nagy? – kérdezte a lány
reszketeg hangon.
 – Hát… – Roger a maradék józan esze után kutatott. –
Körülbelül átlagos lehet. – Részeg érzéseibe az aggodalom
hasított. – Nagyon fáj?
– Nem, nem annyira. Csak… megállnál egy pillanatra?
– Egy pillanatra, egy órára vagy az életem végéig is, ha azt
akarod. – Roger úgy érezte, hogy ha nem mozdulhat, abba
belehal, de most örömmel meg is halt volna.
Brianna kezei lassan végigcsusszantak a fiú hátán, és
megérintették a fenekét. Roger megborzongott, lehajtotta a
fejét, és lehunyt szemmel, tucatnyi apró és esztelen csókkal
képzelete vászonjára festette a lány arcát.
– Jól van – suttogta Brianna Roger fülébe. És mint egy
automata, Roger mozogni kezdett, olyan lassan, amilyen lassan
csak tudott, ahogy engedték a lány kezei, amik a hátát
simogatták.
Brianna megmerevedett kissé, majd elernyedt, újra
megmerevedett, majd újra elernyedt, és Roger tudta, hogy
fájdalmat okoz neki, de megtette újra, pedig meg kéne állnia.
Brianna segítőn megemelte a csípőjét, magába fogadta, és jött az
a mély, állati hang, amit minden bizonnyal ő adott ki magából.
Most, most, muszáj most, muszáj…
Rázkódva és lihegve, mint a partra vetett hal, kirántotta
magát a lány testéből, és ráfeküdt. Érezte, hogy a mellei
összepréselődnek alatta, ahogy összerándult és felnyögött.
Aztán mozdulatlanul feküdt, már nem részegen, de bűnös
békébe burkolva, és érezte a lány karjait maga körül és
suttogásának meleg levegőjét a fülében.
– Szeretlek – mondta a lány rekedtes hangon a komlóillatú
levegőben. – Maradj velem!
– Amíg csak élek – felelte a fiú, és átölelte a lányt.

Békében feküdtek egymás mellett erőfeszítéseik nyomán

kiütközött verejtéküktől összeragasztva, és csak hallgatták, hogy
lélegzik a másik. Roger egyszer csak megmozdult, felemelte az
arcát a lány hajáról. Végtagjai egyszerre voltak súlytalanok és
ólomnehezek.
– Jól vagy, szerelmem? – suttogta. – Nagyon fájt?
– Igen, de nem baj. – Végigcirógatta a fiú hátát, aki libabőrös
lett a hőség ellenére is. – Jó volt? Jól csináltam? – Brianna
hangjában némi idegesség bujkált.
– Ó, istenem! – Roger lehajolt hozzá, és megcsókolta a lányt,
hosszan, ráérősen. Brianna még feszült volt kicsit, de szája
elernyedt Roger szája alatt.
– Szóval akkor jó volt?
– Ó, jézusom!
– Az biztos, hogy egy pap fiához képest nagyon sokat
káromkodsz – mondta Brianna kissé vádlón, némi
gyanúsítgatással a hangjában. – Lehet, hogy azoknak az idős
hölgyeknek Invernessben igazuk volt, te tényleg az ördöggel
cimborálsz!
– Ez nem istenkáromlás volt – felelte Roger, és homlokát a
lány vállára hajtotta. Belélegezte annak mély, érett illatát,
kettejük illatát. – Csak hálaimát rebegtem.
Brianna jóízűen felnevetett.
– Akkor minden rendben – felelte a megkönnyebbülés
összetéveszthetetlen hangsúlyával.
Roger felemelte a fejét.
– Krisztusom, hát persze! – mondta, amin Brianna megint
nevetett. – Hogy képzelhettél bármi egyebet?
– Nos, nem mondtál semmit, csak feküdtél, mint akit fejbe
vertek. Azt hittem, csalódtál.
Most Rogeren volt a sor, hogy nevessen. Arcát félig a lány
nyakának sima hajlatába temette.
– Nem – mondta végül, amikor felszínre bukott, hogy
levegőhöz jusson. – Ha egy férfi úgy viselkedik, mintha kivették
volna a gerincét, akkor jó eséllyel kielégült. Nem biztos, hogy
úriemberre valló, de becsületes viselkedés.
– Ja, vagy úgy, – Brianna, úgy tűnt, elégedett volt a válasszal.
– A könyvben erről egy szó sem volt, ugyanakkor nem is
lehetett, nem foglalkoztak azzal, hogy mi történik utána.
– Milyen könyv ez? – Roger óvatosan mozgott, és elvált
Briannától egy olyan hang kíséretében, mint amikor két
összeragadt légypapírt tépnek ketté. – Bocsánat a kupiért –
mondta, azzal a bélelt inge után nyúlt, és odaadta a lánynak.
– Az érzéki férfi. – A lány elvette az inget, és kényesen
megtörölgette magát. – Egy csomó duma volt jégkockákról és
tejszínhabról, amit én igen extrémnek éreztem, de ez a rész
hasznos volt, hogy hogyan kell fellációt végezni és…
– Te ezt egy könyvből tanultad meg? – Roger olyan
megbotránkozást érzett, mint valamelyik idős hölgy az apja
gyülekezetéből.
– Hát, csak nem gondolod, hogy ezt csinálom mindenkivel,
akivel randizok? – Most Brianna volt őszintén megdöbbenve.
– Könyvet írnak a fiatal nőknek, hogyan kell… Hát ez szörnyű!
– Mi ebben a szörnyű? – kérdezte Brianna ingerülten. –
Mégis, egyébként honnan a fenéből tudnám, hogy mit kell
csinálni?
Rogernek erre torkára fagyott a szó, és megdörzsölte az arcát.
Ha egy órával korábban megkérdezték volna, akkor makacsul
bizonygatta volna, hogy ő igenis híve a női egyenjogúságnak. A
modernitás álcája alatt azonban még láthatóan ugyanaz a
presbiteriánus lelkészfiú volt, aki úgy érezte, hogy egy szép fiatal
nőnek lehetőség szerint tudatlannak illik lennie a nászéjszakáján.
Férfiasan elnyomva ezt a viktoriánus elképzelést,
végigsimított a lány csípőjének és törzsének sima domborulatain,
és marokra fogta a lány puha, telt mellét.
– Nincs ezzel semmi baj – mondta. – Csak – folytatta, és a
lányhoz hajolt, hogy ajkait a lányéra tapassza – van még más is –
és gyengéden ajkai közé csippentette a lány alsó ajkát – azon
kívül, amit a könyvek írnak, igaz?
Brianna hirtelen megmozdult, és a fiú csupasz bőre felé
fordította testének összes nyúlánk, csupasz melegségét, mire
Roger megremegett a meglepetéstől.
– Mutasd meg! – suttogta Brianna, és finoman a fogai közé
vette Roger fülcimpáját.

Valahol a közelben egy kakas kukorékolt. Brianna magához tért

szunyókálásából, és megrótta magát, amiért elaludt. Kissé
zavarodottnak érezte magát, elég fáradt volt az érzelmektől és
az erőkifejtéstől ahhoz, hogy szédüljön, és úgy érezze magát,
mintha egy-két lábnyira a föld fölött lebegne. Ugyanakkor egy
pillanatot sem akart mindebből elmulasztani.
Roger mocorogni kezdett mellette, ahogy megérezte, hogy a
lány is megmozdult. Roger átnyúlt Briannán, átkarolta őt, majd
oldalra fordította a lányt, hogy mögé tudjon simulni. Összeért a
térdük, hasa a lány fenekéhez tapadt. Kisimította és kifújta a
lány haját az arcából, és a hangtól Briannának nevethetnékje
támadt.
Háromszor szeretkeztek. Briannának mindene fájt, de nagyon
boldog volt. Ezerszer is elképzelte, milyen lesz, de mindannyiszor
tévedett. Lehetetlen lett volna elképzelni azt a félelmetes
sürgetést, amivel Roger magáévá tette, hirtelen szétfeszítve,
izmainak tűrőképességén is túl, ahogy így beléhatolt, és
elfoglalta őt. Az ebben rejlő erőt sem tudta volna semmiképp
elképzelni.
Arra számított, hogy magatehetetlen lesz, a vágy tárgya
csupán. Ehelyett azonban kezében tartotta őt, érezte, hogy
remeg Roger teste a vágytól, és hogyan tartja pórázon minden
erejét, mert fél, hogy fájdalmat okoz, miközben érezte, hogy
most, ha akarja, szabadon engedheti a fiú megzabolázott vágyait.
Érezte a vágyat, hogy érintsen és izgasson, hogy magához vonzza
a fiút, és parancsoljon neki.
Arra sem gondolt soha, micsoda gyengédség rejtőzik abban a
pillanatban, amikor Roger felkiált és megremeg a karjaiban,
homlokát az övének feszíti, és a lányra bízva magát, feloldódik
abban a pillanatban, amikor ereje oly hirtelen
magatehetetlenséggé válik.
– Sajnálom – suttogta a fülébe Roger.
– De mit? – nyúlt hátra Brianna, és megsimogatta a fiú
combját. Most már megteheti. Megérintheti bárhol, kedvét
lelheti Roger testének ízében és anyagában. Alig várta, hogy
nappal legyen, és láthassa őt meztelenül.
– Hát ezt – mutatott körbe röviden Roger, ami felölelte a
sötétséget körülöttük és alattuk a kemény szalmát. – Várnom
kellett volna, azt akartam, hogy… jó legyen neked.
– Nekem ez nagyon jó volt – felelte a lány gyengéden.
Egy sekély barázda húzódott a fiú combjának oldalán, ahol az
izom besüppedt.
Roger felnevetett, némi bánkódással a hangjában.
– Azt akartam, hogy rendes nászéjszakád legyen, puha
ággyal, tiszta ágyneművel… Jobb kellett volna, hogy legyen a te
első alkalmad.
– Aludtam már eleget puha ágyban és tiszta ágyneműben –
felelte a lány de ilyenem még nem volt – mondta, és megfordult
a fiú ölelő karjaiban, lenyúlt, és megragadta őt, azt a lenyűgözően
változékony valamit a lába között. Roger meghökkent, és
megdermedt egy pillanatra, majd ellazult, és hagyta, hogy a lány
kedve szerint játsszon vele. – Nem is lehetett volna jobb – búgta
Brianna, és megcsókolta a fiút.
Roger visszacsókolta, lassan és lustán, bebarangolva a lány
szájának minden mélyét és üregét, és hagyta, hogy a lány is így
tegyen. Halkan, mély torokhangon felnyögött, és lenyúlt, hogy
elvegye a lány kezét.
– Ó, istenem, meg fogsz ölni, Bree!
– Jaj, ne haragudj! – riadt meg a lány. – Túl erősen
szorítottalak? Nem akartam fájdalmat okozni.
Roger felnevetett.
– Nem erről van szó, de hadd pihenjen egy kicsit, jó? – kérte
Roger, azzal határozottan visszafordította a lányt, és a vállát
kezdte döfködni az orrával.
– Roger?
– Hmm?
– Azt hiszem, még soha nem voltam ilyen boldog.
– Tényleg? Hát, az nagyon jó – felelte a fiú álmos hangon.
– Még ha… nem is sikerül visszajutnunk, én boldog leszek, ha
együtt maradunk.
– Visszajutunk – mondta Roger, és megmarkolta a lány
mellét olyan gyengéden, ahogy a partra sodródó tengerifü pihen
meg a sziklán. – Már mondtam, hogy van másik módja is.
– Tényleg?
– Igen, azt hiszem.
Roger mesélt neki a grimoárról, a gondos feljegyzések és
zavaros firkálmányok keverékéről és a saját útjáról Craigh na
Dun kövein át.
– A második alkalommal rád gondoltam – mesélte
gyengéden, és végigkövette ujja hegyével a lány arcvonásait a
sötétben. – Túléltem, és a jó korba érkeztem. De a gyémántból,
amit Fionától kaptam csak egy kormos folt maradt a zsebemben.
– Szóval lehetséges lenne? Irányíthatjuk valahogy? – Brianna
nem tudta türtőztetni magát, és a remény kihallatszott a
hangjából.
– Talán igen – felelte bizonytalanul a fiú. – Volt egy… Egy
vers lehetett, vagy talán egy varázsige, a könyvben.
Roger keze lehanyatlott, ahogy elszavalta a verset.

Emelem athamémat északra,

Ahol az erőm lakozik,
Nyugatra,
Hol a lelkem tűzhelye van,
Délre,
Hol barátság és menedék lakozik,
Keletre,
Honnan a nap emelkedik.
S lefektetem én kardomat az oltárra, amit emeltem.
Leülök a három láng közé.
Három pont kijelöli a síkot és az én helyzetemet.
Négy pont dobozba zárja a földet, és enyém annak teljessége.
Az ötös a védelem száma: ne álljon egy démon se utamba.
Bal kezemet arany koszorúzza,
És a nap erejét bírja.
Jobb kezem ezüstbe burkolódzik,
És a hold nyugodtan uralkodik.
Hozzákezdek.
Szeretett karbunkulusaim díszítik nyakamat.
Hűséges leszek.

Brianna felült, és átfogta a térdeit. Egy darabig csak ült

némán.
– Ez egy marhaság – mondta végül.
– Az, hogy valakinek papírja van arról, hogy őrült, még nem
jelenti azt, hogy téved – felelte Roger közömbösen.
Kinyújtózkodott, felnyögött, és keresztbe tett lábbal felült a
szalmán. – Ez részben hagyományos rituálé, azt hiszem,
tekintve, hogy ez egy ősi kelta hagyomány. Ami az irányokat
illeti, az a négy égtáj, ami a kelta legendák régi motívuma. A kés,
az oltár és a lángok viszont csak sima boszorkányság.
 – Szíven szúrta a férjét, és felgyújtotta őt. – Brianna még
mindig ugyanúgy emlékezett a benzin és az égő hús szagára
Craigh na Dun kőkörében, és kirázta a hideg, habár meleg volt a
fészerben.
– Remélem, nem fogunk arra kényszerülni, hogy
emberáldozatot mutassunk be – mondta Roger, sikertelenül
próbálva elviccelni a dolgot.
– De a fém és a drágakövek… Viseltél bármilyen ékszert,
amikor átjöttél, Bree?
A lány bólintott.
– A tőled kapott karkötőt – felelte gyengéden. – És a
zsebemben volt a nagymamám gyöngysora. De a gyöngyök nem
sérültek meg, nem lett semmi bajuk, amikor átjöttem.
– A gyöngy az nem drágakő – emlékeztette Roger. – Szerves
eredetűek, mint az emberek. – Megdörzsölte az arcát. Hosszú
nap volt ez, és a feje kezdett lüktetni. – Az ezüst és az arany
azonban… Rajtad volt az ezüst karkötő, és a nyakláncodban is
volt némi arany, meg a gyöngyök foglalatában is. Ja, igen, és az
édesanyád, ő is viselt ezüstöt és aranyat is, ugye? A jegygyűrűi
abból vannak.
– Aha, de „Három pont kijelöli a síkot és az én
helyzetemet. Négy pont dobozba zárja a földet, és
enyém annak teljessége. Az ötös a védelem száma: ne
álljon egy démon se utamba… mormogta Brianna. – Vajon
azt akarta ezzel mondani, hogy drágakövekre volt szüksége
ahhoz, hogy… hogy megtegye, amit akart, bármi legyen is az?
Ezek lennének a „pontok”?
– Meglehet. Háromszögeket és pentagrammákat is rajzolt, és
volt több listája mindenféle drágakövekről és azok feltételezett
„varázserejéről”. Nem részletezte különösebben az elméleteit, de
erre nem is volt szüksége, mert úgyis csak ő hallotta a
varázsigéket. Az általános benyomásom azonban az volt, hogy
vannak bizonyos erővonalak, Ley-vonalak, ahogy ő hívta őket,
amik végigfutnak a Földön. Időnként ezek a vonalak összeérnek,
valahogy össze is gabalyodnak, és ahol ilyen csomó képződik, ott
létrejön egy olyan hely, ahol az idő gyakorlatilag megszűnik
létezni.
– Tehát ha belépsz egy ilyen helyen, akkor elképzelhető, hogy
ki tudsz onnan lépni… valamilyen korba.
– Ugyanazon a helyen, de egy másik korba, és ha elhiszed,
hogy a drágakövekben erő rejlik, ami meg tudja görbíteni kicsit a
vonalakat…
– Vajon bármilyen drágakő megfelelne?
– Isten tudja – felelte Roger –, de ez az egyetlen esélyünk.
– Igen – felelte Brianna rövid hallgatás után. – De hol találunk
drágaköveket? – Karjával a város és a kikötő felé intett. – Még
csak hasonlót sem láttam sehol, sem Invernessben, sem itt.
Szerintem ehhez egy nagyvárosba kell mennünk, Londonba
vagy talán Bostonba vagy Philadelphiába, és aztán… Neked
mennyi pénzed van, Roger? Nekem sikerült húsz fontot
szereznem, aminek a nagy része még megvan, de az közel sem
lenne elég…
– Erről van szó – szakította félbe a fiú. – Pont ezen
gondolkodtam, amíg aludtál. Tudom, legalábbis azt hiszem, hogy
hol tudnék szert tenni legalább egy ilyen kőre. A helyzet az… –
tétovázott – hogy el kell majd mennem, hogy megkeressem. A
férfi, akinél a kő van, most New Bernben van, de nem marad ott
sokáig. Ha ideadnád a pénzed egy részét, akkor reggel hajóra
szállhatnék, és másnap már New Bernben lehetnék. De azt
hiszem, az lenne a legjobb, ha te itt maradnál, és akkor…
– Nem maradhatok itt!
– Miért nem? – Roger tapogatózva kereste a lányt a sötétben.
– Nem akarlak magam mellett tudni. Vagyis dehogyisnem –
javította ki magát –, de szerintem itt sokkal nagyobb
biztonságban vagy.
– Nem úgy értem, hogy veled akarok menni, hanem úgy,
hogy nem maradhatok itt – ismételte a lány, de megragadta a fiú
tapogatózó kezét. Már majdnem elfelejtette, de most a felfedezés
minden izgalma újra elöntötte. – Roger, megtaláltam!
Megtaláltam Jamie Frasert!
– Frasert? Hol? Itt? – fordult riadtan az ajtó felé.
– Nem, Cross Creekben van, és tudom, hol lesz hétfőn!
Mennem kell, Roger, hát nem érted? Olyan közel van már, és én
olyan sokat utaztam, hogy lássam őket. – Brianna hirtelen és
minden látható ok nélkül sírni akart, ahogy eszébe jutott, hogy
újra látja az anyját.
 – Jól van, értem. – Roger kissé idegesnek tűnt. – De nem
tudnál várni pár napot? Csak egy napig tart az út a tengeren
New Bernbe, ugyanannyi vissza. És szerintem egy-két nap alatt
el tudom intézni, amit meg kell tennem.
– Nem lehet – felelte a lány. – Nem tehetem, itt van Lizzie is.
– Ki az a Lizzie?
– A szolgálóm. Már láttad, le akart ütni téged egy üveggel –
vigyorodott el Brianna, ahogy felidézte az emléket. – Lizzie
nagyon bátor.
– Meghiszem azt – felelte Roger fanyarul. – De akárhogy
legyen is…
– De beteg – szakította félbe Brianna. – Nem láttad, milyen
sápadt? Szerintem maláriás. Egy-két napig szörnyű láz és
hidegrázás gyötri, aztán abbamarad, majd pár nap elteltével
kezdődik minden elölről. Meg kell találnom az anyámat, amilyen
gyorsan csak tudom. Muszáj.
Brianna érezte, hogy Roger tépelődik, és próbálja magába
fojtani érveit. Kinyújtotta a kezét a sötétben, és megsimogatta a
fiú arcát.
– Muszáj – ismételte lágyan, és érezte, hogy Roger megadja
magát.
– Rendben – mondta végül a fiú. – Rendben! Utánad megyek,
amilyen gyorsan csak tudok, de tegyél meg nekem egy
szívességet, jó? Vegyél fel egy nyavalyás ruhát!
– Nem tetszik a térdnadrágom? – A lányból gurgulázó
nevetés tört elő, mint a buborékok a szénsavas üdítőből. Aztán
ez abba is maradt hirtelen, ahogy valami szöget ütött a lány
fejébe.
– Roger – mondta. – Mit akarsz csinálni? El akarod lopni azt a
követ?
– Igen – felelte a fiú kertelés nélkül.
Brianna egy percig hallgatott, hosszú hüvelykujjával lassan
dörzsölte Roger tenyerét.
– Inkább ne – mondta végül nagyon halkan. – Ne csináld,
Roger!
– Ne aggódj a kő tulajdonosa miatt! – Roger kinyújtotta a
kezét, és próbálta megnyugtatni a lányt. – Jó eséllyel ő is lopta
valaki mástól.
 – Én nem miatta aggódom… hanem miattad!
– Ó, én megleszek! – nyugtatta meg Roger könnyed
önteltséggel.
– Roger, az ilyenért ebben a korban felakasztják az embert.
– Nem kapnak el. – A fiú keze a lányét kereste a sötétben, és
ahogy megtalálta, megszorította azt.
– Mire észbe kapsz, már itt is leszek újra.
– De hát ez nem…
– Minden rendben lesz-jelentette ki Roger határozottan. –
Megmondtam, hogy vigyázni fogok rád, és így is lesz.
– De…
Roger felkönyökölt, és elhallgattatta a lányt a csókjával.
Aztán nagyon lassan maga felé hajlította Brianna kezét, és a lába
közé nyomta.
Brianna nyelt egyet, és a szőrszálak hirtelen várakozóan
felmeredtek a karján.
– Mmm? – morogta a fiú a lány szájába, és válaszra sem
várva lehúzta őt a szalmára, föléje gördült, és térdével
szétnyitotta a lábait.
Brianna levegő után kapkodott, és Roger vállába harapott,
ahogy a fiú beléhatolt, de Roger egy hangot sem adott ki.

– Tudod – mondta Roger álmos hangon valamivel később –, azt

hiszem, épp most vettem el az ük-üknagynénémet. Csak most
jutott eszembe.
– Mit csináltál?
– Ne aggódj, messze nem vagyunk olyan közeli rokonok, hogy
ez vérfertőzés lenne – biztosította a lányt.
– Ó, akkor megnyugodtam – felelte a lány némi
szarkazmussal a hangjában. – Már kezdtem aggódni. De hát
hogy lehetnék én a te ük-üknagynénéd, az isten szerelmére?
– Nos, ahogy mondtam, épp most jutott eszembe. Eddig még
ez nem esett le, de az apád nagybátyja Dougal MacKenzie volt,
és ő okozta azt a sok bajt azzal, hogy gyereket csinált Geilie
Duncannek, nem igaz?
Valójában az a nem sok kielégüléssel kecsegtető
fogamzásgátlási módszer gondolkoztatta el, amit alkalmazni volt
kénytelen, de tapintatosabbnak gondolta ezt nem említeni.
Egyikük inge sem volt már alkalmas a használatra. Mindent
egybevetve úgy gondolta, hogy még jó, hogy Dougal MacKenzie
nem volt olyan lelkiismeretes, mint ő, különben megakadályozta
volna Roger megszületését is.
– Nos, én nem hiszem, hogy az egész az ő hibája lett volna –
felelte Brianna, hasonló, kellemesen álomittas hangon. Nem
sokkal járhatott hajnal előtt az idő. A madarak már elkezdtek
zajongani odakint, és a levegő is megváltozott, felfrissült, ahogy
fújni kezdett a kikötő felől a szél.
– Szóval ha Dougal az én ükapám, és a te ük-ükapád… nem,
azt hiszem, tévedsz. Én a hatod- vagy heted-unokatestvéred
vagyok, és nem az ük-üknagynénéd.
– Nem, ez csak akkor lenne igaz, ha ugyanabból a
generációból származnánk, de nem így van, te legalább öttel
későbbiből származol, legalábbis apád ágán.
Brianna csendben próbálta az elhangzottakat összerakni a
fejében, aztán feladta, halkan felnyögött, az oldalára fordult, és a
fenekével szorosan a fiú combjához simult.
– A pokolba vele – mondta. – Ha tényleg biztos vagy benne,
hogy nem követünk el vérfertőzést.
Roger a mellére húzta a lányt, de álmos agya nem tudott
elszakadni a témától.
– Tényleg nem gondoltam még erre – tűnődött Roger. – De
tudod, hogy ez mit jelent? Apáddal is rokonságban állok. Sőt, azt
hiszem, rajtad kívül ő az egyetlen élő rokonom!
Roger egészen magán kívül volt ettől a felfedezéstől, és
nagyon felindult. Már régen elkönyvelte, hogy nincsenek közeli
családtagjai. Na, nem mintha egy ük-ük-üknagybácsi annyira
közeli rokon lenne, de…
– Nem ő az – motyogta Brianna.
– Micsoda?
– Nem ő az egyetlen. Ott van még Jenny és az ő gyerekei is.
És az unokái. Jenny nénikém a te… hmm, talán tényleg igazad
van, mert ha ő a nagynéném, akkor ő a te sokadik üknagynénéd,
vagyis talán én vagyok a te… aagh! – Feje visszahanyatlott
Roger vállára, és a haja puhán omlott a fiú mellkasára. – Mit
mondtál nekik, hogy ki vagy?
 – Kiknek?
– Jennynek és Iannek. – Brianna elhúzódott a fiútól, és
kinyújtózott. – Amikor elmentél Lallybrochba.
– Sosem jártam ott. – Roger is mocorogni kezdett, és a lány
testéhez igazította a testét. Karja megpihent a lány derekának
hajlatában, és újra elszenderedett, feladva a származástan
összetett és elvont számításait valami sokkal közvetlenebb
tapasztalat kedvéért.
– Nem? De akkor… – Brianna hangja elhalt. Az álmosságtól
ködös aggyal és a gyönyör fáradalmai után Roger már nem
tudott odafigyelni, csak közelebb húzódott a lányhoz egy jóleső
nyögéssel. Egy pillanattal később a lány hangja úgy szelte át ezt
a ködöt, mint kés a vajat.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Hm?
Brianna hirtelen felé fordult, mire Roger ott maradt üres
karokkal, és egy sötét szempár meredt rá néhány hüvelyknyiről,
a gyanakvástól ferde tekintettel.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – ismételte meg Brianna a
kérdést lassan, jégszilánkokként ejtve ki minden szót. – Honnan
tudtad, hogy eljöttem a gyarmatokra?
– Ó… hát… én… – Roger elkésve bár, de ráébredt, hogy
milyen veszélybe került.
– Semmiképp nem tudhattál arról, hogy elhagytam Skóciát –
folytatta Brianna –, hacsak el nem mentél Lallybrochba, és az
ottaniak elmondták, hogy hová indultam. De te sosem voltál
Lallybrochban.
– Én… – Roger kétségbeesetten próbált valamilyen
magyarázattal szolgálni. Bármilyen magyarázattal, de nem
tudott mit mondani, csak az igazat. És a lány megmerevedő
testéből ítélve erre ő is rájött.
– Tudtad – mondta Brianna. – Hangja alig volt hangosabb a
suttogásnál, de a hatása olyan volt, mintha a fülébe üvöltött
volna. – Te tudtad, igaz?
Brianna ekkor felült, és úgy magasodott fölé, mint egy
Erinnüsz, a bosszú véres istennőinek egyike a görög mitológiából.
– Te láttad a halálukról szóló újságcikket! Te már tudtad,
mindvégig tudtad, igaz?
 – Nem – felelte a fiú, és próbálta összeszedni józan esze
maradékát. – Vagyis, akarom mondani, igen, de…
– Mióta tudtad, és miért nem mondtad el? – kiáltotta a lány,
azzal felpattant, és kikapta a ruhákat alóluk.
– Várj! – könyörgött a fiú. – Hadd magyarázzam meg!
– Persze, magyarázd csak meg! Kíváncsi vagyok, mit találsz
ki! – Brianna hangja fortyogott a dühtől, de abbahagyta a
kotorászást egy időre, mert hallani akarta a fiú magyarázatát.
– Nézd! – Ekkor már Roger is felült, – Tényleg megtaláltam a
cikket. Tavaly tavasszal. De én… – Nagy levegőt vett, és
kétségbeesetten kutatott a szavak után, amikkel talán
megértetheti Briannával, hogy miért tette.
– Tudtam, hogy rosszul fog esni. Nem akartam megmutatni,
mert tudtam, hogy nincs semmi, amit tehetnél. Nem láttam
értelmét annak, hogy összetörd a szíved azért, hogy…
– Hogy érted azt, hogy nem tudok mit tenni? – Brianna
kapkodva felhúzta az ingét, és ökölbe szorított kézzel meredt a
fiúra.
– Nem tudod megváltoztatni, ami történni fog, Bree, nem
tudtad? A szüleid is megpróbálták, tudtak Cullodenről, és
megtettek mindent, amit módjukban állt, hogy megállítsák
Stuart Károlyt, de nem sikerült nekik, igaz? Kudarcot vallottak!
Geillis Duncan megpróbált királyt csinálni Stuartból, de neki sem
sikerült! Egyiküknek sem sikerült!
Roger óvatosan megkockáztatta, hogy Brianna karjára tegye a
kezét. A lány merev volt, mint egy szobor.
– Nem tudsz segíteni rajtuk, Bree – mondta halkan. – Ez
része a történelemnek, része a múltnak. Te nem ebből a
korszakból származol, nem tudod megváltoztatni azt, ami meg
fog történni.
– Nem tudhatod. – Brianna még mindig merev volt, de Roger
kételkedést vélt felfedezni a lány hangjában.
– De igen! – Letörölt egy izzadságcseppet az álláról. – Ide
figyelj, ha hittem volna abban, hogy van egy szikrányi esély is…
de nem hittem. Én… Istenem, Bree, nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy valami bajod eshet!
Brianna mozdulatlanul állt, és hangosan fújtatott az orrán át.
Roger biztos volt benne, hogy ha tehetné, Brianna biztosan
kénköves tüzet fújna rá levegő helyett.
– Nem lett volna jogod helyettem dönteni! – sziszegte Brianna
összeszorított fogakkal. – Akármit gondoltál is, és ráadásul ilyen
fontos dologban… hogy tehettél ilyet, Roger?
A lány hangjából elviselhetetlen erővel sütött, hogy úgy
érezte, elárulták.
– A francba is, attól féltem, hogy ha elmondom, akkor
pontosan azt teszed, amit tettél is! – fakadt ki a fiú. – Elhagysz!
Megpróbálsz egyedül átmenni a köveken! Most nézd meg, mit
csináltál! Itt vagyunk mindketten ezen az istenverte…
– Rám akarod kenni? Azt akarod mondani, hogy az én
hibám, hogy itt vagy? Azok után, hogy megtettem mindent, amit
csak tudtam, hogy megakadályozzam, hogy olyan baromságot
csinálj, hogy utánam gyere?
Hónapok vesződsége és rettegése, és a napok óta tartó
aggasztó eredménytelen keresés perzselő tűzzel érte utol
Rogert.
– Baromság? Ez a köszönet, amiért majdnem meghaltam,
hogy megtaláljalak? Amiért kockáztatom a kurva életemet,
hogy megvédjelek? – Roger felkelt a szalmáról, hogy megragadja
Briannát, maga sem tudván, hogy megrázza, vagy hogy újra a
magáévá tegye. Egyikre sem tudott sort keríteni, mert egy erős
ütéstől, ami telibe találta a mellkasát, elvesztette az egyensúlyát,
és elterült a szalmában.
Brianna fél lábon ugrálva és összefüggéstelenül szitkozódva
próbálta magára ráncigálni a nadrágját.
– Te… rohadt… arrogáns… rohadj meg, Roger!… Rohadj
meg! – Felkapta a nadrágját, lehajolt, és gyorsan felvette a
cipőjét és a harisnyáját is. – Tűnj el! – kiáltott rá. – Tűnj el, a
fene egyen meg! Menj, és akasztasd fel magad, ha ez a vágyad!
Én megyek, és megkeresem a szüleimet! És meg is fogom
menteni őket!
Azzal sarkon fordult, odaugrott az ajtóhoz, és résnyire
nyitotta, mielőtt Roger utolérhette volna. Egy pillanatra megállt
az ajtóban, csak alakjának sötét körvonalai látszódtak az ajtó
világosabb keretében, sötét tincsei pedig úgy lebegtek a szélben,
olyan elevenen, mint a kígyók Medúza sörényében.
– Én megyek, és nem érdekel, hogy jössz-e vagy sem. Menj
vissza Skóciába! Felőlem vissza is mehetsz egyedül, át a
köveken, mit bánom én! De istenemre mondom, nem állíthatsz
meg!
Azzal el is tűnt.

Lizzie szemei kipattantak, amikor az ajtó kivágódott és

nekicsapódott a falnak. Nem aludt még – hogy is aludhatott
volna? csak feküdt lehunyt szemekkel. Kikászálódott az
ágyneműből, és tűzgyújtó szerszámok után kutatott.
– Jól van, Miss Bree?
Nem úgy hangzott. Brianna fel-le járkált, és úgy sziszegett a
fogai között, mint egy kígyó, és csak azért állt meg, hogy hangos
dobbanással a szekrénybe rúgjon. Két dobbanás hallatszott
egymás után. A frissen meggyújtott gyertya remegő lángjánál
Lizzie látta, hogy a puffanásokat Brianna cipői okozták, amik a
falnak csapódtak és a földre zuhantak.
– Jól van? – kérdezte újra.
– Igen! – vágta rá Brianna.
Az ablakon kívülről, a fekete légből egy hang ordított.
– Brianna! Eljövök érted! Hallasz? Elfogok jönni!
Lizzie úrnője nem válaszolt, de az ablakhoz lépett, megragadta
a spalettákat, és hangos zörrenéssel becsapta őket, úgy, hogy a
szobában is visszhangzott a hangja. Aztán megfordult, mint egy
áldozatára lecsapni készülő párduc, és földhöz csapta a
gyertyatartót, fojtogató sötétbe borítva a szobát.
Lizzie visszadőlt az ágyra, és mozdulatlanul feküdt, mert félt
megmoccanni vagy megszólalni. Hallotta, ahogy Brianna csendes
őrjöngéssel rángatja le magáról a ruhákat. Sziszegve vette a
levegőt, lélegzetvételének hangja kiemelte a ruhák suhogását és
mezítelen lábának dobogását a fapadlón. A spalettán keresztül
még hallotta, hogy valaki fojtott hangon káromkodik, aztán az is
elhalt.
Egy pillanatra meglátta Brianna arcát a fényben: papírfehér
volt és csontkemény, szemei, mint két fekete lyuk. Gyengéd és
kedves úrnője úgy eltűnt, mint a füst, és átvette a helyét egy
nőstény ördög. Lizzie egy városi lány volt, jóval Culloden után
született. Sosem találkozott a völgyben élő klánok vad férfi
tagjaival vagy egy halálos dühvel őrjöngő felföldivel, de ő is
hallotta a régi meséket, és most már tudta, hogy igazat
beszéltek. Egy ember, aki így néz ki, mindenre képes.
Próbált úgy lélegezni, mintha aludna, de a levegőt szaggatott
zihálásként tudta csak beszívni. Briannának azonban látszólag
nem tűnt fel, gyors, kemény léptekkel járkált fel-alá a szobában,
vizet öntött a tálba, és az arcára fröcskölte, aztán becsusszant a
paplan alá, és hanyatt feküdt, mereven, mint egy deszka.
Lizzie minden bátorságát összeszedve úrnője felé fordította a
fejét.
– Jól van, a bann-sielbheadair? – kérdezte a lány olyan
halkan, hogy az úrnője, ha akarja, úgy is tehetett volna, mintha
nem hallotta volna a kérdést.
Egy pillanatig azt hitte, hogy Brianna így is fog tenni. Aztán
amikor jött az igenlő válasz, olyan kifejezéstelen, semmilyen
hangon, az egyáltalán nem hangzott úgy, mintha Briannáé lett
volna.
– Aludj!
Lizzie persze nem tudott. Nem is lehet úgy aludni, hogy ha
olyasvalaki mellett fekszünk, aki bármikor ursiqká változhat.
Lizzie szeme újra megszokta a sötétséget, de félt oldalra nézni,
nehogy azt lássa, hogy Briannának a mellette lévő párnán
elterülő vörös haja hirtelen sörénnyé változik, finom vonású
egyenes orra helyén pedig egy puha, görbe, állati pofa
formálódik, ami alatt olyan fogak sorakoznak, amik csak arra
várnak, hogy széttépjenek és felfaljanak valakit.
Néhány pillanatig eltartott, míg Lizzie felfogta, hogy az úrnője
reszket, de nem a sírástól. Nem adott ki hangot, de úgy
reszketett, hogy az ágynemű is belezizegett.
Bolond, korholta magát. Nem más ő, mint a barátod és az
asszonyod és valami szörnyűség történt vele, te meg csak itt
fekszel, és semmiségeken siránkozol!
Hirtelen ötlettől vezérelve Brianna felé fordult, és a keze után
nyúlt.
– Úrnőm – mondta halkan –, lehetek bármiben a segítségére?
Brianna körbefonta ujjaival a lány kezét, majd röviden, de
erősen megszorította, és elengedte.
– Nem – felelte nagyon halkan. – Aludj nyugodtan, Lizzie,
minden rendben lesz.
Lizzie ebben azért kételkedett, de nem szólt többet, csak
hanyatt feküdt, és csendesen lélegzett. Igen sokáig eltartott, de
végül Brianna hosszú teste finoman megremegett, és álomba
szenderült. Lizzie nem tudott aludni. Most, hogy újra lement a
láza, éber volt és nyugtalan. Az egy szál takaró nedvesen
nehezedett rá, és mivel a spaletta is be volt csukva, olyan volt
levegőt venni a szobában, mintha forró melaszt szívtak volna be.
Végül Lizzie, miután már nem bírt tovább nyugodtan feküdni,
csendesen kicsusszant az ágyból. Fél füllel azt figyelte, hogy jön-
e bármi hang az ágy felől, majd az ablakhoz lopakodott, és
óvatosan kinyitotta a spalettákat.
A levegő még mindig forró volt és fülledt, de lassan kezdett
feltámadni a szél. Felélénkült a hajnali szellő, ahogy irányt
váltott, és a tenger felől kezdett fújni. Még mindig sötét volt, de
már kezdett világosodni. Ki tudta venni alattuk az utat, ami
szerencsére üres volt.
Mivel nem tudott mit csinálni, azt tette, amit mindig, amikor
valami bántotta vagy zavarta: nekifogott rendet tenni.
Csendesen mozgott a szobában, összeszedte és kirázta Brianna
ruháit, amiket a lány oly dühösen szétdobált.
Brianna ruhái mocskosak, fűfoltosak és sárosak voltak, és itt-
ott a szalma is beléjük ragadt, ezt még az ablakon beszűrődő
gyér fényben is látta. Hol járt Brianna? Miért hempergett a
földön? Ahogy ez eszébe jutott, már látta is maga előtt úrnőjét
olyan tisztán, hogy megdermedt a gondolatra: Brianna a földre
szögezve küzd azzal a fekete ördöggel, aki elragadta őt.
Úrnője igen magas és erős nő volt, de az a MacKenzie is egy
nagy, magas, brutális férfi volt. Biztosan képes… elhessegette a
gondolatot, nem akart ilyesmire gondolni. Nem tudott azonban
mit tenni. Elméje már túl messzire ment.
Vonakodva az orrához emelte a lány ingét, és megszagolta.
Igen, ott volt. Jellegzetes férfiszag, erős és savanyú, mint egy
koslató kecske szaga. A gondolat, ahogy ennek az elvetemült
lénynek a teste Briannáéhoz feszül, hozzádörgölődzik, rajta
hagyja a szagát, mint egy kutya, ami megjelöli a területét…
Lizzie-t undorodva rázta a hideg.
Remegve felkapta a nadrágot és a harisnyát, és minden ruhát
a lavórhoz hordott. Ki fogja mosni és öblíteni MacKenzie minden
nyomát a sárral és a fűfoltokkal együtt. És ha a ruhák még túl
nedvesek lesznek reggel ahhoz, hogy úrnője felvegye azokat…
nos, annál jobb.
Még mindig volt abból a fazéknyi puha, sárga lúgszappanból,
amit a háziasszonya adott neki ruhát mosni. Az pont jó is lesz.
Bedobta a térdnadrágot a lavórba, elkevert egy ujjnyi szappant a
vízben, és elkezdte egy habos masszává dagasztani, újra és újra,
minden irányból meggyúrva és nyomkodva az anyagot.
Az ablak négyszöge egyre világosabb lett. Válla fölött lopva
úrnőjére pillantott, de Brianna lassan és egyenletesen lélegzett.
Helyes, egy darabig még nem fog felébredni.
Visszafordította tekintetét a lavórra, és ekkor olyan hideg
borzongás futott végig rajta, ami rosszabb volt, mint amit a láz
tud okozni. A kezét borító könnyű hab elsötétedett, és kis fekete
örvények terjedtek szét a vízen, mint a tintahal tintafoltja.
Nem akart odanézni, de már túl késő volt ahhoz, hogy úgy
csináljon, mintha nem vette volna észre. Óvatosan átfordította a
nedves szövetet, és ott volt: egy nagy, sötét folt színezte el a
ruhát, épp a nadrág ágyéktájékán, ahol a varrások keresztezték
egymást.
A felkelő nap mogorván, vörös fénnyel szivárgott át a ködös
égen, és a vizet, a szoba levegőjét és az egész, szédülten forgó
világot friss vérvörösre változtatta.
 41
Véget ér az utazás

Brianna legszívesebben sikított volna. Ehelyett megpaskolta

Lizzie hátát, és halkan így szólt:
– Ne aggódj, minden rendben lesz. Mr. Viorst azt mondta,
megvár bennünket. Mihelyst jobban leszel, elmegyünk, de most
ne törődj semmivel, csak pihenj!
Lizzie bólintott, de nem bírt válaszolni. Ahhoz túlságosan
hangosan vacogtak a fogai, hiába volt rajta három takaró és forró
tégla a lábán.
– Megyek, és hozom az innivalódat, drágám, csak pihenj! –
ismételte Brianna, majd még utoljára megpaskolta a lányt, aztán
felkelt, és kiment a szobából.
Nem Lizzie hibája volt persze, gondolta Brianna, de aligha
választhatott volna ennél rosszabb pillanatot, hogy újabb
lázrohama legyen. Brianna sokáig és nyugtalanul aludt a Rogerrel
folytatott szörnyű jelenet után, és arra ébredt, hogy a ruháit
kimosták és kiteregették, a cipőjét kifényesítették, harisnyáját
összehajtogatták, a szobát pedig kíméletlenül felsöpörték és
rendbe rakták – Lizzie pedig didergő kupacként hevert a
kandalló előtt.
Ezredjére is átszámolta, hány nap van még. Nyolc nap hétfőig.
Ha Lizzie láza ugyanúgy elmúlik, ahogy szokott, akkor talán
holnapután útra kelhetnek. Hat nap. És az ifjabb Smoots és Hans
Viorst szerint öt-hat napba telik az út felfelé a folyón az évnek
ebben az időszakában.
Nem maradhatott le Jamie Fraserről, egyszerűen nem.
Muszáj Cross Creekbe érnie hétfőre, történjék bármi. Ki tudja,
meddig tart a tárgyalás, vagy hogy azonnal visszamegy-e, amint
annak vége? Bármit megadott volna azért, ha azonnal elindulhat.
Az égő vágy, hogy menjen, hogy elinduljon, olyan erős volt,
hogy elnyomott minden egyéb fájdalmat, amit érzett – még a
Roger árulása miatti kegyetlen szívfájdalmat is –, de nem volt
mit tenni, addig nem mehetett sehova, amíg Lizzie jobban nem
lesz.
A söntés tele volt, két új hajó futott be a kikötőbe a nap
folyamán, és estére a padok megteltek tengerészekkel, akik a
sarokban az asztalnál ülve élénk hangzavart okozva kártyáztak.
Brianna átszelte a kék dohányfüstfelhőket, és eleresztette a füle
mellett a füttyögéseket és a trágár megjegyzéseket. Roger
akarta, hogy ruhát viseljen, igaz? Hogy a fene vinné el őt! A
térdnadrágja általában biztos távolságban tartotta tőle a
férfiakat, de Lizzie kimosta, és még túl vizes volt ahhoz, hogy
felvegye.
Az egyik férfira, aki a feneke után nyúlt, megsemmisítő
pillantást mért, amitől annak még a szemöldöke is lehervadt. A
férfi, mielőtt elérte volna célját, visszariadt, Brianna pedig
elslisszant mellette, át az ajtón a konyhai folyosó felé.
Visszaúton, kezében a kancsó gőzölgő gyöngymentateával,
amit egy kendőbe tekertek, hogy ne égesse meg a kezét, tett egy
kis kitérőt a helyiség fala mentén, hogy elkerülje korábbi
zaklatóját. Ha hozzá mer érni, forró teát fog az ölébe önteni. És
bár ezzel az illető csak azt kapná, amit megérdemel, és Brianna
vulkánként fortyogó érzései is csillapodnának valamelyest, ezzel
elpazarolná azt a teát, amire pedig Lizzie-nek oly nagy szüksége
volt.
Gondosan eloldalazott hát a reszelős hangú kártyázók és a fal
között. Az asztalon érmék és egyéb apró értéktárgyak hevertek
szerteszét: ezüst, aranyozott és óngombok, egy tubákos
szelence, egy ezüst zsebkés és papírok valami macskakaparással
– adóslevelek, gondolta Brianna, illetve azok 18. századi
megfelelői. Ekkor az egyik férfi megmozdult, és Brianna a válla
fölött egy aranytárgyat látott megcsillanni.
Lenézett az asztalra, elfordította a tekintetét, majd
meghökkenve újra az aranyholmira nézett. Egy gyűrű volt az,
egy egyszerű arany karikagyűrű, de szélesebb, mint a legtöbb
ilyen ékszer. Azonban nem csak az anyaga volt az, amin
megakadt a szeme. A gyűrű csak egy lépésnyire volt tőle, és bár
az ivóban messze nem volt már félhomály, egy gyertyatartó állt
a kártyaasztalon, ami az aranygyűrű belső felére vetette fényét.
 Nem tudta pontosan kivenni a belevésett betűket, de oly jól
ismerte a mintát, hogy a legenda hívatlanul is megelevenedett az
elméjében.
A férfi vállára helyezte a kezét, akinél a gyűrű volt,
félbeszakítva őt a mókában. A férfi megfordult, és már kezdte a
homlokát ráncolni, de amikor meglátta, hogy ki érintette meg,
máris kisimultak a vonásai.
– Ej, édesem, jöttél, hogy szerencsét hozz nekem?
Jól megtermett férfi volt, vastag csontú, jóképű, széles szájú,
törött orrú és világoszöld szemű, mely utóbbiakkal gyorsan és
elismerően mérte végig a lányt. Brianna mosolyt erőltetett az
arcára.
– Remélem – mondta. – Megdörzsöljem a gyűrűjét, hogy
szerencséje legyen? – kérdezte a lány, azzal válaszra sem várva
felkapta a gyűrűt az asztalról, és megdörzsölte ruhája ujján.
Aztán a fény felé tartva megcsodálta annak ragyogását, és
tisztán látta a gyűrűbe vésett szavakat.
F-től C-nek szeretettel. Mindörökké.
Remegő kézzel visszaadta a gyűrűt.
– Nagyon szép darab – mondta. – Hol szerezte?
A férfi meghökkent, majd óvatosan hallgatta, ahogy a lány
sietve hozzátette:
– Ez a maga ujjára túl kicsi. Nem lesz mérges a felesége, ha
elveszíti a gyűrűjét? – Hogyan? – cikáztak Brianna gondolatai.
– Honnan szerezte? És mi történt az anyámmal?
A férfi telt ajkai vonzó mosolyra húzódtak.
– Ha lenne feleségem, édesem, biztosan otthagynám érted! –
felelte a férfi, azzal még alaposabban végigmérte a lányt, aki
hosszú szempilláit lesütötte, hogy elrejtse a tekintetét. Könnyed,
invitáló mozdulattal a lány derekára tette a kezét. – Most nem
érek rá, édesem, de mit szólnál, ha később… Hm?
A korsó a ruhán keresztül is kezdte égetni a kezét, de Brianna
ujjai fáztak. Szíve rettegő kis gombóccá zsugorodott.
– Holnap – mondta. – Amikor kivilágosodik.
A férfi Briannára nézett, majd hátravetett fejjel felnevetett.
– Nos, többektől hallottam már, hogy nem szeretnének velem
egy sötét sikátorban összefutni, kiscicám, de a nők mintha
inkább azt szívlelnék. – Vastag ujjával játékosan végigsimított
Brianna alkarján, érintése nyomán felmeredtek az aranyló vörös
szőrszálak.
– Találkozzunk akkor világosban, ha úgy tetszik. Gyere el a
hajómra, a Glorianára, a haditengerészet mólója közelében.

– Szent ég, mióta nem ettél? – nézte Viorst asszony jó szándékú

hitetlenkedéssel Brianna kiürült tányérját. Briannával egyidős
lehetett, termetes, békés természetű holland nő volt, akit
anyáskodó természete jóval idősebbnek láttatott a koránál.
– Tegnapelőtt óta, azt hiszem – felelte Brianna, és hálásan
elfogadta a második adag gombócot és húslevest is, ráadásnak
meg még egy vastag szelet sós kenyeret, friss fehér vaj kunkori
forgácsaival megkenve. – Ó, köszönöm! – Az ételnek sikerült
némileg kitöltenie a lányban tátongó ürességet, és egy kis
melegséget nyújtott, ami körül megmelengethette lelkét.
Miután két napja hajóztak felfelé a folyón, Lizzie láza megint
felszökött. Ezúttal hosszabb és súlyosabb is volt a roham, és
Brianna komolyan aggódott, hogy Lizzie ott fog meghalni a Cape
Fear folyó kellős közepén.
Egy teljes nap és egy teljes éjszaka ült a kenu közepén, mialatt
Viorst és társa eszelősök módjára eveztek, ő pedig felváltva
locsolta vízzel Lizzie fejét és takarta őt minden rendelkezésére
álló kabátba és takaróba, és mindeközben imádkozott, hogy a
következő lélegzetvétellel is lássa a lány apró kebleit
megemelkedni.
– Ha meghalok, elmondja az apámnak? – kérdezte Lizzie
suttogva a rohanó sötétben.
– Igen, el, de nem fogsz meghalni, úgyhogy ne izgasd magad!
– felelte Brianna határozottan, skót szavakkal. Ez utóbbi
próbálkozása jól sikerült, Lizzie törékeny háta remegett a
nevetéstől Brianna kísérletére, és apró csontos keze a lány kezét
kereste, és addig fogta, amíg elaludván enyhült a szorítása, és
csontos ujjai végre eleresztették Brianna kezét.
Viorst, akit aggasztott Lizzie állapota, elvitte őket abba a
házba, nem sokkal Cross Creek alá, amin a nővérével osztozott.
Lizzie takaróba burkolt testét felcipelte végig a poros ösvényen a
folyótól az apró faházig. A lány makacs szelleme újabb rohamon
segítette őt át, de Brianna aggódott, hogy a lány törékeny teste
talán már nem fog kibírni sok hasonló megpróbáltatást.
Félbevágott egy gombócot, és lassan megette, kiélvezte a
csirke és a hagyma gazdag, meleg szaftját. Mosdatlan volt,
kimerült az utazásban, farkaséhes volt és elcsigázott, és teste
minden porcikája sajogott. De mégis megcsinálták. Cross
Creekben voltak, és holnap hétfő lesz, és valahol a közelben itt
van Jamie Fraser is. És ha Isten is úgy akarja, akkor Claire is.
Megérintette a nadrágja szárát és a varrásba varrt titkos
zsebet. Még mindig ott volt, érezte talizmánja apró, kerek,
kemény formáját. Brianna anyja még mindig életben volt, és
csak ez számított.
Miután evett, még egyszer megnézte, hogy van Lizzie.
Hanneke Viorst az ágy mellett ült, és zoknit stoppolt.
Mosolyogva biccentett Briannának.
– Jól van a lány – mondta Hanneke félig hollandul.
Ahogy Brianna végignézett az alvó Lizzie elkínzott arcán, nem
mert volna ilyen kijelentést tenni. A láz azonban megszűnt. Ha a
lány homlokára tette a kezét, akkor hűvös nyirkosságot érzett,
és a közeli asztalra helyezett, félig kiürült tányér jelezte, hogy
Lizzie-nek sikerült némi táplálékot is magához vennie.
– Te is lepihensz? – kérdezte Hanneke, azzal félig
felemelkedett ültében, és az előkészített pótágy felé biccentett.
Brianna vágyakozó pillantást vetett a tiszta paplanra és a dús
vánkosra, de megrázta a fejét.
– Még nem, köszönöm! Viszont nagyon szeretném
kölcsönkérni az öszvéredet, ha lehetne.
Nem lehetett megmondani, hol volt most Jamie Fraser. Viorst
szerint River Run igen messze van a várostól, és Jamie lehet,
hogy ott van, de lehet, hogy valahol Cross Creekben tartózkodik
az egyszerűség kedvéért. Brianna nem engedhette Lizzie-t
egészen River Runig lovagolni, de be akart menni a városba,
hogy megtalálja a törvényszék épületét, ahol a tárgyalást tartják
holnap. Semmiképp nem akarta elszalasztani Jamie-t amiatt,
hogy nem tudja, hol kell keresnie őt.
Az öszvér nagy és idős jószág volt, de nem idegenkedett attól,
hogy a folyó mentén ballagjon. Valamivel lassabban ment, mint
ahogy Brianna maga is tudott volna gyalogolni, de ez nem
számított, nem sietett, egyelőre.
Fáradtsága ellenére kezdte jobban érezni magát, ahogy így
ballagott. Elnyűtt, merev teste felvette az öszvér lassú járásának
könnyű ritmusát. Meleg, párás nap volt, de felhőtlen kék volt az
ég, és magas szilfák és hikoridiók árnyalták be az utat, hűs
leveleikkel szűrve a nap sugarát.
Brianna gondolatai egyre csak Lizzie betegsége és saját
fájdalmas emlékei körül forogtak, és alig vett észre valamit
utazásának második feléből. Azt sem észlelte, hogy megváltozott
a vidék, amin áthaladtak. Most úgy érezte magát, mintha
álmában utazott volna, és egy ismeretlen helyen ébredt volna
szinte varázsütésre. Minden gondolatát félresöpörte, és
elhatározta, hogy elfelejti az utolsó pár napot és mindent, ami
azalatt történt. Meg fogja találni Jamie Frasert.
A homokos utak, a fenyvesek és a part közeli lápos mocsarak
eltűntek, helyüket hűvös, zöld bozótos vette át, és vastag törzsű,
magas, sűrű lombú fák és puha narancssárga talaj, amit feketére
színeztek a korhadó levelek, amik vastag avartakaróval vonták
be az út szélét. Megszűnt a sirályok és csérek visítása, helyettük
szajkók halk fecsegése hallatszott és a lappantyú lágyan
hullámzó éneke, messze az erdő sűrűjéből.
Vajon milyen lesz? – tűnődött Brianna. Százszor is elképzelte
már, és mind a százszor másképpen: mit fog mondani, és mit fog
az apja mondani. Vajon örülni fog, hogy láthatja őt? Brianna
remélte, hogy így lesz, ugyanakkor tudta, hogy apja mégiscsak
egy idegen. Könnyen lehet, hogy egyáltalán nem hasonlít majd
arra a képre, ami benne élt róla. Némi nehézség árán tudta csak
elhessegetni Laoghaire hangját, ami fölében csengett: hazug és
csaló… Anyja nem így gondolta.
– Elég minden napnak a maga baja – mormogta magában.
Beért Cross Creek városába. Az elszórt házak egyre sűrűbben
követték egymást, és a földút macskaköves, úttá szélesedett ki,
aminek két oldalán boltok és nagyobb házak sorakoztak.
Emberek jártak-keltek, de ez volt a délután legmelegebb
időszaka, amikor a levegő mozdulatlanul telepedett a városra.
Aki csak tehette, az árnyékba vonult.
Az út kifelé ívelt a folyópart mentén. Egy kis fűrészüzem állt
magában egy telken, a közelében pedig egy kocsma. Eldöntötte,
hogy ott fog kérdezősködni. Meg aztán, amilyen meleg volt,
jólesett volna neki egy ital is.
Megpaskolta kabátja zsebét, hogy érezze, megvan még a
pénze, ehelyett azonban egy vadgesztenye szúrós héjába nyúlt,
és úgy kapta el onnan a kezét, mintha megégette volna.
Megint üresnek érezte magát, az elfogyasztott étel ellenére.
Összeszorította az ajkát, kikötötte az öszvért, és bebújt a kocsma
sötét menedékébe.
A helyiség üres volt, csak a tulajdonos szendergett a székén.
Brianna lépteit meghallva felriadt, és a lány külseje láttán neki is
elkerekedett a szeme, ahogy korábban sokaknak, de rögvest
sörrel szolgálta ki a lányt, és udvariasan útbaigazította a bíróság
felé.
– Köszönöm! – Brianna letörölte kabátja ujjával az izzadságot
a homlokáról, mert még a kocsmában is fullasztó volt a levegő.
– Ön is a tárgyalásra érkezett? – kockáztatta meg a kérdést a
fogadós, kíváncsian méregetve a lányt.
– Igen. Vagyis valójában nem. Kit állítanak bíróság elé? –
kérdezte, mert csak megkésve döbbent rá, hogy erről fogalma
sem volt.
– Ó, hát az bizony Fergus Fraser lesz – felelte a férfi olyan
hangsúllyal, mintha természetesen mindenki tudná, hogy ki az a
Fergus Fraser. – A vád szerint kezet emelt a korona egy
tisztjére. De fel fogják menteni – tette hozzá tárgyilagosan. –
Jamie Fraser lejött a hegyről, hogy tanúskodjon mellette.
Brianna félrenyelte a sört.
– Maga ismeri Jamie Frasert? – kérdezte fulladozva,
miközben a habot törölgette fel a ruhája ujjával.
A fogadós szemöldöke felszaladt.
– Várjon egy percet, és maga is megismerheti – biccentett az
egyik közeli asztalon álló, sörrel teli ónkupa felé. Brianna nem
vette észre azt, mikor bejött.
– Hé… hé! – hőkölt hátra és kiáltott fel a férfi, ahogy Brianna
a maga korsóját a földre ejtette, és szélvészként söpört ki a hátsó
ajtón.
Vakító fény fogadta az ivó félhomálya után. Brianna pislantott,
szemei könnybe lábadtak a napsugaraktól, amik áttűztek a
juharfák zöld leveleinek változékony szitáján. Aztán a villódzó
levelek alatt mozgásra lett figyelmes.
Jamie a juharfák árnyékában állt, félig elfordulva Briannától,
és fejét lehajtva koncentrált valamire. Magas, hosszú lábú,
karcsú és méltóságteljes férfi volt, széles vállait fehér ing fedte.
Világoszöld és barna színű kopott tartánt viselt, amit lazán
félrehajtott, amíg egy fa mellett vizelt.
Amikor befejezte, hagyta, hogy a ruha aláhulljon, aztán a
postahivatal felé fordult. Ekkor vette észre Briannát, aki ott állt
és őt nézte, és kissé megfeszült, keze félig ökölbe szorult. Aztán
meglátta, hogy valami nem stimmel a lány ruházatával, és
szemében az óvatos gyanakvás rögvest meglepetéssé változott,
amikor rájött, hogy Brianna nő.
Brianna egy percig sem kételkedett, mihelyst meglátta
Jamie-t. Egyszerre volt meglepett és érezte magától
értetődőnek a helyzetet. Jamie nem volt egészen olyan,
amilyennek elképzelte, alacsonyabbnak tűnt, csupán átlagos
testalkatúnak, de az arcvonásaiban magára ismert: a hosszú,
egyenes orr, a makacs állkapocs és a szilárd arccsonttal
keretezett ferde macskaszemek egyformák voltak.
Jamie kilépett a juharfák árnyékából, és elindult Brianna felé.
A nap rézszikrákkal permetezte a haját. Brianna félig
öntudatlanul felemelte az egyik kezét, és kisimított egy
hajtincset az arcából, és szeme sarkából látta Jamie hajának az
övéhez hasonló mély vörösesarany ragyogását.
– Mit keresel itt, kislány? – kérdezte nyersen, de nem
barátságtalanul. Hangja mélyebb volt, mint Brianna várta. Nem
feltűnően, de érezhetően pörgette az r-eket, a felföldiekre
jellemző módon.
– Magát – bökte ki a lány. A szíve mintha a torkában ragadt
volna, nehezen tudott egy szót is kipréselni.
Elég közel volt ahhoz, hogy érezze a férfi verejtékének szagát
és a friss fűrészáru illatát. Lenvászon ingének feltűrt ujjába
aranyló forgácsdarabkák ragadtak bele. Szeme ámultan szűkült
össze, ahogy végigmérte a lányt, és szemügyre vette ruházatát.
Felvonta egyik vörös szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, kislány – mondta egy félmosollyal. – Házasember
vagyok.
 Azzal elindult, hogy otthagyja a lányt, de Brianna kinyújtotta a
kezét, és egy halk félszóval megállította, de nem merte volna
megérinteni a férfi inge ujját.
Jamie megállt, és közelebbről is megnézte a lányt.
– Nem, komolyan gondoltam. Otthon vár a feleségem, és
nincs messze az az otthon – mondta, mert láthatóan próbált
udvarias lenni. – De… – Elhallgatott, ahogy elég közel volt a
lányhoz ahhoz, hogy észrevegye a ruhája vásottságát, a lyukat a
kabátja ujján és kirojtosodott harisnyáját.
– Ejnye – mondta megváltozott hangsúllyal, és a derekára
kötött kis bőrtárca után nyúlt. – Éhezel-e, te lány? Van pénzem,
ha enned kell.
Brianna alig kapott levegőt. Jamie szeme sötétkék volt,
pillantása lágy és kedves. Brianna Jamie ingének szétnyitott
gallérjára szegezte a tekintetét, ahol kilátszottak a göndör
szőrök, amiket aranyszínűre szívott a nap lebarnult bőre fölött.
– Maga… Jamie Fraser, ugye?
Jamie egyenesen a lány szemébe nézett.
– Az vagyok. – Az óvatosság visszatért tekintetébe, szeme
résnyire szűkült a napfényben. Fürgén maga mögé nézett, a
kocsma felé, de nem látott mozgást a nyitott folyosón. Egy lépést
tett a lány felé.
– Ki kérdezi? – kérdezte halkan. – Üzenetet hoztál nekem,
kislány?
Képtelen vágyat érzett, hogy felnevessen. Hogy volt-e
üzenete?
– Brianna vagyok – mondta. Jamie bizonytalanul
elkomorodott, és valami megvillant a szemében. Tudta! Hallotta
már ezt a nevet, és ez jelentett neki valamit. Brianna nagyot
nyelt, érezte, hogy az arca ég, mintha megkapta volna a gyertya
lángja.
– Én vagyok a lányod – mondta, saját füle számára is
elhalónak tetsző hangon. – Brianna.
Jamie csak állt mozdulatlanul, arckifejezése egy szemernyit
sem változott. Hallotta azonban, amit a lány mondott, elsápadt,
majd nyaka fájdalmas, mélyvörös színt öltött, ami elöntötte az
arcát is, hirtelen, mint a futótűz, a lány saját arcszínéhez
hasonlatosan.
 Mélyen átjárta az öröm apja látványára, belebizsergett a
gyomra, ami arra a vérvörös lángolásra hasonlított, mint amit a
másik bőrén látott. Vajon zavarba jött, hogy így elpirult? –
tűnődött hirtelen. Vajon ilyen rezdületlenségre nevelte az arcát,
ahogy azt ő is megtanulta, hogy elfedje azt az árulkodó pírt?
Brianna is merevnek érezte az arcát, de bátortalanul Jamie-re
mosolygott.
A férfi pislantott, és tekintete lassan elszakadt a lány arcáról,
és felmérte annak külsejét, majd – Brianna számára új keletű
riadt eszmélésnek tűnő módon – a magasságát.
– Istenem – krákogta. – Te mekkora vagy!
Brianna pirulása alábbhagyott, de most bosszúsan újra előtört.
– És az kinek a hibája, mit gondolsz? – csattant fel. Kihúzta
magát, hátrafeszítette vállait, és Jamie szemébe nézett. Ilyen
közelről, elérve teljes testmagasságát, egyenesen apja szemébe
tudott nézni, és így is tett.
Jamie hátrahőkölt, és ekkor az arckifejezése is megváltozott,
álarca összetört meglepetésében. Anélkül fiatalabbnak tűnt:
maszkja alatt döbbenet, meglepetés és kissé fájó vágyakozás
formálódó kifejezése rejtőzött.
– Ó, nem, kislány! – kiáltott fel. – Nem úgy értettem,
egyáltalán, csak… – Elhallgatott, és lenyűgözve meredt
Briannára. Felemelte a kezét, mintha csak akarata ellenére tette
volna, és a levegőben végigsimított Brianna arca, álla, nyaka és
válla mentén, mintha félt volna hozzáérni.
– Ez igaz? Tényleg te vagy az, Brianna? – Furcsa akcentussal
ejtette ki a nevét – Briianna –, és a lány megborzongott a
hangra.
– Én vagyok az – felelte a lány rekedtes hangon. Újabb
kísérletet tett egy mosolyra. – Hát nem tudod megállapítani?
Jamie szája széles, ajkai teltek voltak, de nem hasonlítottak
Briannáéra. Az övé szélesebb volt, merészebben ívelt, és
sarkában mintha még nyugalmi állapotban is egy mosoly bujkált
volna. Most rándult egyet-kettőt, mert nem tudta, mit tegyen.
– De – felelte Jamie. – De, meg tudom.
Ekkor végre valóban megérintette a lányt, ujjai hegyét
végighúzta az arcán, hátrasimította a vörös hajszálakat a lány
halántékáról és a füléről, végigvezette ujját a lány állának
vonalán. Brianna újra megborzongott, habár apjának érintése
észrevehetően meleg volt, érezte arcán tenyerének melegét.
– Sosem gondoltam rád felnőttként – mondta Jamie, és keze
vonakodva lehanyatlott. – Láttam a képeket, de mégis, valahogy
mindig pici kisgyermekként éltél a képzeletemben. Te voltál az
én kislányom. Soha nem gondoltam volna… – Hangja elhalt,
ahogy Briannát nézte, akinek szemei, mint a sajátjai, mélykékek
és az ámulattól kikerekedettek, szempillái dúsak voltak.
– Képek! – örvendezett a lány a boldogságtól levegő után
kapkodva. – Láttál rólam képeket? Mama rád talált, ugye?
Amikor azt mondtad, hogy van egy feleséged otthon…
– Claire – szakította félbe Jamie. A széles száj döntésre jutott.
Szétnyílt, és széles mosolyra húzódott, amitől úgy gyúlt ki a fény
szemében, mintha a levelek között táncoló nap fénye gyújtotta
volna lángra. Jamie megragadta Brianna karját, olyan erővel,
hogy a lány szinte megijedt.
– Akkor még nem is láttad őt? Krisztusom! Magánkívül lesz
az örömtől!
A gondolat, hogy láthatja az anyját, már neki is túl sok volt.
Brianna nem bírta tovább, és eddig visszafojtott könnyei
patakokban kezdtek folyni az arcán a megkönnyebbüléstől,
amitől fulladozni kezdett, mert egyszerre sírt és nevetett.
– Ejnye, te lány, ne sírj hát! – kiáltott fel Jamie riadtan.
Elengedte a lány karját, és előkapott egy nagy, gyűrött
zsebkendőt a ruhája ujjából. Aggódó arccal felitatta a lány
könnyeit.
– Ne sírj, a leannan, ne fájjon a fejed! – mormogta. –
Minden rendben m' annsachd, minden rendben!
– Jól vagyok, minden rendben, csak… a boldogságtól sírok –
felelte. Elvette Jamie zsebkendőjét, megtörölte a száját, és
kifújta az orrát. – Mit jelent az, hogy a leannan, és a másik,
amit mondtál?
– Szóval nem beszéled a gael nyelvet? – kérdezte, és
megcsóválta a fejét. – Nem, persze hogy nem, nyilván nem
tanítják ezt már nekik – dörmögte, mintha magában beszélne.
– Majd megtanulom – jelentette ki a lány, és még utoljára
megtörölte az orrát. – Szóval mit jelent az, hogy a leannan?
Kis mosoly jelent meg Jamie arcán, ahogy a lányára nézett.
 – Azt jelenti, drágám – mondta gyengéden. – M'
annsachd pedig Isten áldása.
A szavak úgy csüngtek kettejük között csillogón, mint a
levelek. Álltak mozdulatlanul, hirtelen mindketten szemérmesek
lettek az egymás iránt érzett gyengédségtől, de nem bírták
levenni a tekintetüket a másikról, és nem találták a szavakat
sem.
– Ap… – Brianna megszólalt, majd hirtelen elhallgatott, mert
elfogta a kétség. Hogyan nevezze az apját? Nem szólíthatja
apucinak, világéletében Frank Randallt szólította annak, árulás
lenne, ha másik férfit is így hívna, legyen az bárki. Szólítsa
Jamie-nek? Nem, az szóba sem jöhet. Bármennyire is megrázta
Jamie-t Brianna felbukkanása, mégis megőrizte azt a
félelmetesen méltóságteljes kisugárzását, ami kizárta az effajta
könnyed megszólítást. Az „édesapa” olyan távolinak és ridegnek
hangzott, és bármilyen ember volt is Jamie Fraser, ő nem volt
ilyen, vele legalábbis biztos nem.
Jamie látta Brianna tétovázását, és elvörösödött, ahogy rájött
annak okára.
– Szólíthatsz… apának. – Hangja rekedtes volt, elhallgatott, és
megköszörülte a torkát. – Ha… ha akarod – tette hozzá
bátortalanul.
– Apa – mondta, és érezte, hogy ezúttal könnyedén szökken
szárba a mosolya, amit már nem fogtak vissza a könnyek. – Apa,
ez is gaelül van?
Jamie visszamosolygott rá, szája széle enyhén remegett.
– Nem, ez csak… egyszerűbb.
És hirtelen minden egyszerűbbé vált. Jamie kitárta a karját
Briannának, aki Jamie ölelő karjai közé lépett, és rájött, hogy
mindvégig tévedett. Apja tényleg olyan hatalmas volt, mint
ahogy képzelte, és ölelő karjai olyan erősek, ahogy azt remélte.

Mindent, ami ezután történt, azt Brianna egyfajta kábulatban

élte meg. A lány, akit legyőzött a sok érzelem és a kimerültség,
az eseményeket éles pillanatképek sorozataként fogta fel, és
nem mint egy élő folyamatot.
Lizzie, szürke szemével pislogva a hirtelen támadt fényben,
apró és sápadt volt a valószínűtlen módon skót akcentussal
beszélő izmos fekete lovászlegény karjaiban. Egy üveggel és
illatos fával megrakott szekér, a lovak fényesre kefélt fara és a
nyikorgó fakerekek. Apja hangja, ami mélyen és melegen
visszhangzik a fülében, ahogy azt magyarázza, milyen házat fog
építeni a hegytetőn, és hogy az ablakokat meglepetésnek szánja
az anyjának.
– De nem lesz akkora meglepetés, mint te, kislányom! – És
nevetésében a mély, őszinte öröm a csontjaiban visszhangzott.
A hosszú út a poros utakon, ahogy apja vállára hajtott fejjel
alszik, aki fél kézzel átkarolja őt, miközben a lovakat hajtja,
beszívja a bőre ismeretlen illatát, furcsa, hosszú haja az arcát
cirógatja, amikor felé fordítja a fejét.
Aztán a nagy, szellős ház hűvös luxusa, amit méhviasz és
virágok illata tölt meg, egy magas, ősz hajú nő, akinek olyan az
arca, mint Briannáé, és kék szemének tekintete nyugtalanítóan
valahova mögé vetül. Hosszú, hűvös kezeivel az arcát érinti, és
kíváncsisággal telve megsimogatja a haját.
– Lizzie – szólalt meg, és egy csinos nő hajolt Lizzie fölé, aki
így szólt: – Perukéreg. – Fekete kezei gyönyörű kontrasztban
álltak Lizzie arcának sárga porcelán színével.
Kezek, nagyon sok kéz. Mintha varázsütésre történt volna
minden, halk susmogással, ahogy kézről kézre adták őt.
Levetkőztették és megfürdették, mielőtt tiltakozhatott volna,
illatos vizet öntöttek rá, erős, de finom ujjakkal megmasszírozták
a fejbőrét, mialatt kiöblítették a levendulaszappant a hajából.
Lenből készült törülközők és egy alacsony fekete lány, aki
megszárította a lábát, és beszórta azt rizsporral.
Egy tiszta pamutruha, és ahogy mezítláb végiglibeg a csiszolt
padló fölött, és látja, ahogy apja felderül a láttára. Étel –
sütemények, rágcsálnivalók, zselék és pogácsák – és forró, édes
tea, ami felért egy vérátömlesztéssel.
Egy csinos szőke lány, aki a homlokát ráncolta, és valahogy
megmagyarázhatatlanul ismerősnek tűnt, és akit az apja
Marsalinak hívott. Lizzie megfürdetve és takaróba tekerve,
törékeny két kezét egy bögre csípős illatú folyadék köré
kulcsolja, miközben úgy néz ki, mint egy locsolástól felélénkült
megtaposott virág.
 Beszélgetés, érkező emberek, még több beszéd, és az
elméjére telepedő egyre sűrűsödő ködön csak a következő,
időnként közbeszúrt megjegyzés tud áthatolni:
– …Farquard Campbellnek több esze van…
– Fergus, apa, láttátok őt? Jól van?
Apa? – gondolta a lány kissé zavartan és enyhe
felháborodással, hogy más is szólíthatja így az apját, mert…
mert…
Nagynénje hangja, valahonnan messziről, amint azt mondja:
– Szegény gyermek, elaludt ültében, hallom, ahogy horkol.
Ulysses, vidd fel, és fektesd ágyba!
Aztán fáradtságot nem ismerő, erős karok emelik fel, de nem
a méhviaszillatú komornyik, hanem a fűrészpor- és lenillatú
apja. Feladta a küzdelmet, és elaludt, fejével apja mellkasán.

Fergus Fraser lehet, hogy úgy beszélt, mint bármelyik skót klán
tagja, de úgy nézett ki, mint egy francia nemes. Egy francia
nemes, útban a guillotine felé, korrigálta Brianna az első
benyomását.
Jóképű, sötét hajú, karcsú, de nem túl magas férfi volt, és
ahogy besétált, és a helyiség felé fordult, hosszú orrát egy
hüvelyknyivel feljebb tartotta. Kopott ruhája, borotválatlansága
és az egyik szeme fölötti nagy lila folt semmit sem csökkentett az
őt körüllengő arisztokratikusán megvető megjelenésén. Még a
hiányzó keze helyén viselt görbe fémkampó is csak erősítette a
férfi baljós varázsát.
Marsali aprót sóhajtott, ahogy meglátta a férfit, és az ajkait
összeszorította. Brianna előtt Jamie-hez hajolt, és azt súgta neki:
– Mit csináltak vele a gazemberek?
– Semmi fontosat – felelte Jamie, azzal egy apró mozdulattal
intett a lánynak, hogy üljön vissza, aki erre a székébe süppedt,
és a törvényszolgát és a seriffet kezdte méregetni.
Szerencséjük volt, hogy székhez jutottak, a kis épület minden
helyét elfoglalták. Az emberek lökdösődtek és morogtak a terem
végében, és csak az ajtónál álló vörös kabátos katonák jelenléte
tartotta fenn a rendet. Két további katona elöl, a bírói pulpitus
két oldalán állt vigyázzban, egy valamilyen elöljáró pedig
mögöttük, a sarokban állt lesben.
Brianna észrevette, hogy a tiszt elkapta Jamie Fraser
pillantását, és rosszindulatú elégedettség terült szét a férfi széles
arcán, szinte kárörvendő pillantás, amitől felmeredtek a
szőrszálak a tarkóján, de apja egyenesen a férfi felé nézett, majd
közönyösen elfordította a fejét.
A bíró megérkezett, elfoglalta a helyét, és miután az ilyenkor
szokásos szertartásokat végrehajtották, a tárgyalás
megkezdődött. A jelek szerint nem kívánták az esküdtszékre
bízni a döntést, mert nem volt jelen senki ilyesféle, csak a bíró és
hű szolgái.
Brianna nem sokat fogott fel a tegnap esti beszélgetésből, de a
reggeli során már sikerült kibogoznia, hogy ki kicsoda. A fiatal
fekete nőt Phaedre-nek hívták, és Jocasta egyik rabszolgája volt.
A magas, barátságos, bájos mosolyú fiú pedig Jamie unokaöccse,
Ian. Az ő unokatestvére, gondolta Brianna ugyanazzal a kis
izgalommal, mint amit akkor érzett, amikor rokonokra bukkant
Lallybrochban. Az aranyos szőke Marsali Fergus felesége volt,
Fergus pedig természetesen az a francia árva, akit Jamie
fogadott nem hivatalosan örökbe Párizsban a Stuart-felkelés
kitörése előtt.
Conant bíró, a tiszteletreméltó középkorú úriember
megigazította parókáját, rendbe szedte kabátját, és kérte, hogy
olvassák fel a vádakat. Ez utóbbiak nem voltak mások, mint
hogy egy bizonyos Fergus Claudel Fraser, Rowan County-i lakos,
idén, az Úr 1769. évében augusztus 4-én tettlegesen
bántalmazott egy bizonyos Hugh Berowne-t, nevezett megye
helyettes serifijét, és tőle ellopta az akkor törvényesen a
seriffhelyettes birtokában lévő, a korona tulajdonát képező
holmit.
A nevezett Hugh, akit az emelvényre szólítottak, ideges
természetű, nyakigláb harmincas fickónak bizonyult.
Vallomástétel közben végig rángatózott és dadogott. Azt állította,
hogy a vádlottal a Buffalo Trial úton találkozott, ahol ő, Berowne
éppen a törvényes feladatait látta el. A vádlott durván
sértegette őt franciául, és amikor megpróbált távozni, a vádlott
üldözőbe vette, majd lefogta, arcon ütötte, és elvette tőle a
Berowne felügyelete alatt álló királyi tulajdont, ami konkrétan
egy felszerszámozott és felnyergelt ló volt.
A bíróság felszólítására a tanú ekkor fintorogva hátrahúzta a
szája jobb felét, és feltárta törött fogát, ami a támadás során
sérült meg.
Conant bíró érdeklődve vizsgálta a fog romos maradványait,
és a fogoly felé fordult.
– Valóban. És most, Mr. Fraser, elmondaná, hogy ön szerint
hogy zajlott ez a szerencsétlen esemény?
Fergus egy fél hüvelykkel lejjebb eresztette az orrát, és olyan
pillantással ajándékozta meg a bírót, mint amivel talán egy
csótányt illetett volna.
– Ez az undorító trágyadomb… – kezdte kimérten – fogta
magát, és…
– A fogoly tartózkodjon a sértésektől! – vágott közbe Conant
bíró fagyosan.
– A helyettes – folytatta Fergus rezzenéstelen arccal –
nekiment a feleségemnek, amikor az a malomból tért vissza a
karonülő fiammal a nyeregben. Ez… A helyettes rákiáltott, és
minden teketória nélkül kirángatta őket a nyeregből, és közölte,
hogy adó fejében minden szerelékével együtt elviszi a lovat, őt és
a gyermeket pedig otthagyta, öt mérföldre az otthonunktól,
hadd gyalogoljanak haza a tűző napon! – Dühödten Berowne-ra
meredt, aki hasonlóképpen, résnyire szűkült szemmel viszonozta
pillantását. Brianna mellett Marsali bőszen fujtatott az orrán át.
– Mit mondott a helyettes, miféle adótartozásuk volt?
Sötét pír borította el Fergus arcát.
– Én nem tartozom semmivel! Azt állította, hogy a földem
után évi három shilling adót kell fizetnem, de ez nem igaz! Az én
földem mentesül ezen adó alól azon megállapodás alapján,
amelyet James Fraser kötött Tryon kormányzóval, mely szerint
földet bocsát rendelkezésünkre. Ezt ennek a büdös salaud-nak
is elmondtam, amikor az eljött az otthonunkba, hogy
megpróbálja beszedni az adót.
– Én nem hallottam semmi ilyesféle megállapodásról –
dörmögte Berowne mogorván. – Ezek a népségek képesek
kitalálni bármit, csak ne kelljen fizetni. Csaló semmirekellő a
legtöbbjük.
– Oreilles en feuille de chou!
 A nevetés halk morajlása futott végig a termen, majdnem
elnyomta a bíró szemrehányását is. Brianna középiskolából
származó franciatudása épp elég volt ahhoz, hogy a mondatot
„karfiolfülű!”-ként le tudja fordítani, mire ő is csatlakozott az
általános vigyorgáshoz.
A bíró felemelte a fejét, és körülnézett a tárgyalótermen.
– Jelen van-e James Fraser?
Jamie felállt, és tisztelettudóan meghajolt.
– Itt vagyok, uram.
– Eskesse meg a tanút, Bailiff!
Jamie, miután felesküdött, igazolta, hogy ő valóban jogosult az
említett földterületekre, és hogy ez az egyezmény és annak
minden pontja Tryon kormányzó beleegyezésével született meg,
és ami valóban tartalmazta azt is, hogy mentesülnek a
koronának fizetendő földadó alól tíz évig, amiből még kilenc év
hátravan. És végül, hogy Fergus Fraser valóban birtokol egy
házat és egy gazdaságot a megegyezésben szereplő terület
határain belül, amihez ő maga járult hozzá, James Alexander
Malcolm MacKenzie Fraser.
Brianna figyelmét először teljes egészében lekötötte az apja,
alig tudott betelni vele. ő volt a legmagasabb ember a
tárgyalóteremben, és messze a legfeltűnőbb hófehér lenvászon
ingben és sötétkék kabátban, ami jól kiemelte ferde vágású
szemét és lángolóan vörös haját.
Egy mozdulatra lett azonban figyelmes a sarokban, és ahogy
odanézett, észrevette azt a tisztet, aki már korábban is feltűnt
neki. A férfi már nem Brianna apját vizslatta, hanem Hugh
Berowne-ra szegezte átható tekintetét. Berowne alig
észrevehetően bólintott, és visszaült, hogy megvárja, hogy vége
legyen Fraser tanúvallomásának.
– Úgy tűnik, hogy Mr. Fraser állítása, miszerint ők kivételt
élveznek, igaz, Mr. Berowne – mondta a bíró higgadtan. – Így fel
kell, hogy mentsem őt a…
– Nem tudja bizonyítani! – bökte ki Berowne. A tisztre
pillantott, mintha csak erkölcsi támogatást várt volna, és hosszú
állkapcsát összeszorítva megfeszítette állát. – Nincs írásos
bizonyíték, csak James Fraser szava.
A tárgyalóterem újra felhördült, ezúttal jóval mogorvább
hangon. Brianna nem tudta nem kihallani belőle a döbbenetet és
felháborodást, hogy apja' szavát kétségbe merték vonni, amitől
váratlan büszkeség töltötte el.
Apja azonban nem mutatta, hogy dühös lenne, újra felállt, és
meghajolt a bíró előtt.
– Amennyiben uraságod lehetővé tenné számomra – szólalt
meg, és benyúlt a kabátja zsebébe, hogy előhúzzon onnan egy
összehajtogatott pergamenívet, rajta vörös pecsétviasszal. –
Uraságodnak bizonyára ismerős a kormányzó pecsétje –
mondta, és letette a pergament Conant bíró elé az asztalra. A
bíró felvonta egyik szemöldökét, de gondosan tanulmányozta a
pecsétet, mielőtt feltörte azt, megvizsgálta a dokumentumot,
aztán visszatette az asztalra.
– Ez az eredeti földadományozási okirat tanúk által
hitelesített másolata – amit őexcellenciája William Tryon írt alá.
– Hát azt hogy szerezte? – fakadt ki Berowne. – Nem volt
ideje eljutni New Bernbe és vissza! – Aztán az összes vér kifutott
az arcából. Brianna a tisztre pillantott. Mintha püffedt arcába
felgyűlt volna az összes vér, ami kifutott Berowne-éból.
A bíró szigorú pillantást vetett rá, de végül csak annyit
mondott:
– Tekintve, hogy most már benyújtásra került egy írásos
bizonyíték, megállapításra került, hogy a vádlott nyilvánvalóan
ártatlan a lopás bűntettében, mert a szóban forgó birtoktárgy a
sajátja volt. Ami azonban a bántalmazást illeti… – Ekkor azonban
észrevette, hogy Jamie még mindig nem ült le, hanem továbbra
is állt a pulpitus előtt.
– Igen, Mr. Fraser? Van más mondanivalója is a bíróság
számára? – Conant bíró felitatta a parókája alól kiszivárgó
izzadságot. Ezzel a sok emberrel ebben a kis helyiségben lenni
olyan volt, mint egy izzasztókamrában.
– Tisztelettel kérem a bíróságot, hogy elégítse ki a
kíváncsiságomat, uram. Kérem, mondja meg, hogy Mr. Berowne
eredeti feljelentése esetleg részletesen is leírja-e az őt ért
támadást.
A bíró felvonta mindkét szemöldökét, de gyorsan átlapozta az
előtte heverő papírokat, majd az egyiket átnyújtotta a
törvényszolgának, a dokumentum egy szakaszára mutatva.
 – A sértett állítása szerint egy bizonyos Fergus Fraser ököllel
az arcába csapott, amitől a panaszos döbbenten a földre zuhant,
minek utána a gyanúsított fogta a ló kantárját, felugrott a
nyeregbe, és ellovagolt sértő jellegű francia nyelvű megjegyzések
közepette. A sértett…
A vádlottak padjáról felhangzó hangos köhögés az összes
jelenlévő pillantását a gyanúsított felé fordította, aki elbűvölően
Conant bíróra mosolygott, előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből,
és gondosan megtörölte az arcát, a bal kézfeje helyén lévő
horoggal.
– Ó! – szaladt ki a bíró száján, és hűvös pillantását a tanú
széke felé vetette, ahol Berowne pulykavörösen fészkelődött.
– És lenne szíves elmagyarázni, uram, hogy szenvedett el
sérülést arca jobb oldalán egy bal kézzel mért ökölcsapástól egy
olyan férfitól, akinek nincs is bal keze?
– Igen, crottin! – mondta Fergus vidáman. – Ezt magyarázd
meg!
Conant bíró, aki talán érezte, hogy Berowne magyarázkodását
jobb, ha a nyilvánosság kizárásával hallgatja meg, felitatta az
izzadságot a nyakáról, és véget vetett a tárgyalásnak, felmentve
Fergus Frasert, akinek így nem esett folt a becsületén.

– Én tettem! – jelentette ki Marsali büszkén, férje karjába

kapaszkodva, a tárgyalást követő ünnepi lakomán.
– Te voltál? – kérdezte Jamie ámultan. – A te öklöd nyoma
látszik hát a helyettes arcán?
– Nem az öklömé, hanem a lábamé – javította ki a nő. –
Amikor az a gonosz salaud megpróbált lerángatni a lóról, állon
rúgtam. Engem nem sikerült leszednie – tette hozzá
elkomorodva, ahogy felidézte az emléket –, de sikerült elvennie
tőlem Germaine-t, úgyhogy utána kellett mennem, és el kellett
hogy kapjam.
Megsimogatta a kisbaba formás szőke fejét, aki anyja
szoknyájába kapaszkodott, és egy darab kekszet szorongatott
piszkos öklében.
– Nem egészen értem – mondta Brianna. – Mr. Berowne nem
akarta elismerni, hogy egy nő ütötte meg?
 – Ó, nem erről van szó – mondta Jamie, azzal még egy pohár
sört öntött a lánynak, majd eléje tette. – Csak Murchison
őrmester kellemetlenkedett már megint.
– Murchison őrmester? Ő volt az a katonatiszt a tárgyaláson?
– kérdezte Brianna, és udvariasságból aprót kortyolt a sörbe. –
Az, aki úgy nézett ki, mint egy félig sült disznó?
Apja elvigyorodott a lánya jellemzésén.
– Úgy bizony, ő lesz az. Nem kedvel engem – magyarázta. –
Nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy megpróbál
gáncsot vetni nekem.
– Nem remélhette, hogy ilyen nevetséges váddal legyőzhet –
vetette közbe Jocasta előrehajolva, és kinyújtotta a kezét. A
készenlétben álló Ulysses a tálca süteményt a szükséges
hüvelyknyivel közelebb tolta. Jocasta csalhatatlan érzékkel
kivett egyet, és nyugtalanító vak szemét Jamie felé fordította.
– Tényleg szükséges volt félreállítani Farquard Campbellt?
– Igen, az volt – mondta Jamie.
Látván Brianna értetlenkedését, magyarázatba fogott.
– Általában Farquard Campbell szokott bíráskodni ebben a
körzetben. Ha nem betegedett volna meg, ami számunkra igen
jól jött – vigyorodott el újra pajkosan csillogó szemekkel –, akkor
már múlt héten megtartották volna a tárgyalást. Ez volt a
tervük, tudod? Murchisonnak és Berowne-nak. Fel akarták
Fergust jelenteni, hogy utána letartóztassák, engem pedig
lerángassanak a hegyről a betakarítás kellős közepén, és ennyit
sikerült is elérniük, a fene egye meg őket – tette hozzá
bosszúsan.
– De arra számítottak, hogy nem fogok tudni szerezni egy
másolatot a megállapodásról New Bernből a tárgyalásig. És ha az
a múlt héten lett volna, nem is sikerült volna. Ianre mosolygott,
és a fiú, aki lóhalálában vágtatott New Bernbe, hogy
megszerezze a dokumentumot, rózsaszínűre vált, és arcát egy tál
puncsba temette.
– Farquard Campbell a barátunk, néném – fordult Jamie
Jocasta felé –, de te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ő a
törvény embere, és szemernyit sem számított volna, hogy ő is
ugyanolyan jól ismerte a megállapodás feltételeit, mint én. Ha
nem tudtam volna benyújtani írásos bizonyítékot a bíróságnak,
akkor úgy érezte volna, hogy kénytelen ellenem ítélni.
– És ha így tett volna – folytatta Brianna felé fordulva –,
akkor én kénytelen lettem volna fellebbezni az ítélet ellen,
Fergust pedig New Bernben börtönbe vetették volna, és ott
tűztek volna ki új tárgyalást. A vége akkor is ugyanaz lett volna
azzal a különbséggel, hogy Fergust is, és engem is
megakadályoztak volna, hogy kijussunk a földekre a betakarítási
időszak legnagyobb részében, és az egész eljárás többe került
volna nekem, mint amit az aratással fogunk nyerni.
Briannára nézett a pohara széle fölül, kék szeme hirtelen
elkomolyodott.
– Remélem, nem hitted, hogy gazdag ember vagyok –
kérdezte.
– Erre egyáltalán nem is gondoltam – felelte a lány riadtan,
mire Jamie elmosolyodott.
– Még szerencse – felelte –, mert bár jókora föld fölött
rendelkezem, kis részét fogtuk még csak művelés alá. Arra elég,
bár szűkösen, hogy bevessük belőle a földeket, és ellássuk
magunkat, és még egy kevés marad a marháknak is. És bár
anyád igen szorgalmas asszony – mondta szélesedő mosollyal –,
ő sem tudná egyedül behordani harminc hold kukorica és árpa
termését. – Letette üres poharát, és felállt.
– Ian, gondoskodnál az ellátmányról, és lennél a kocsis Fergus
és Marsali szekerén? A leánnyal, azt hiszem, előremegyünk –
pillantott Briannára kérdőn.
– Jocasta majd gondját viseli a kis szobalányodnak. Ugye nem
bánod, ha máris indulunk?
– Nem – felelte Brianna, azzal letette poharát, és maga is
felállt. – Indulhatunk még ma?

Levettem a palackokat a konyhaszekrényből, egyiket a másik

után, és kihúztam a dugót az egyikből, és beleszagoltam. Ha nem
száradnak ki teljesen, mielőtt betárolom őket, a húsos levelű
gyógynövények megrohadnak az üvegben, a magokon pedig a
legváltozatosabb penésztelepek nőnének.
A penész gondolatára újra eszembe jutott
penicillintenyészetem. Vagy legalábbis amiről reméltem, hogy
egy nap az lesz, ha elég szerencsés leszek, és elég jó megfigyelő
ahhoz, hogy észrevegyem, hogy szerencsés vagyok. Az állott,
nedves kenyéren növő több száz penészfaj közül csak egy volt a
Penicillium. Milyen esélye volt annak, hogy ezen értékes
penész kóbor spórája gyökeret ver az egyik szelet kenyéren,
amit minden héten elöl hagytam? Milyen esélye volt annak,
hogy egy elöl hagyott szelet kenyér elég sokáig megmarad
ahhoz, hogy bármilyen spóra megtalálhassa? És végül milyen
esélye volt annak, hogy felismerem a keresett fajt, ha
meglátom?
Már egy éve próbálkoztam, de eddig nem jártam sikerrel.
Még a riasztó növényként szétszórt körömvirággal és
cickafarkkal is lehetetlen volt távol tartani a kártevőket. Egerek
és patkányok, hangyák és csótányok… egy nap még egy
betörésre szakosodott mókuscsapatot is találtam a spájzban, ami
a szétszórt kukoricában és a fél vetőburgonyakészlet megrágott
romjai fölött tobzódott.
Az egyetlen megoldás az volt, ha elzárok minden ehetőt a
nagy ólba, amit Jamie épített, illetve vastag falú fahordókban
vagy fedeles edényekben tartom azokat, amik ellenállnak a
fogak és karmok pusztításának. De ha elzárom az élelmiszert a
négylábú tolvajok elől, azzal elzárom a levegő elől is, és a levegő
volt az egyetlen hírnök, ami egy nap hírt hozhatott a
betegségekkel szembeni egyetlen valódi fegyverről.
Minden egyes növény gyógyír egy betegségre –
bárcsak tudnánk, mi mire való! Újra belém nyilallt a
veszteség érzése, ahogy Nayawenne-re gondoltam. Nemcsak ő
hiányzott, de a tudása is. Csak egy töredékét adta át mindannak,
amit tudott, és ez igen keservesen fájt, habár nem annyira
keservesen, mint a barátom elvesztése.
Egy dolgot azonban tudtam, amit ő nem, éspedig, hogy milyen
sokrétűen felhasználható az igénytelen kenyérpenész, ez a
minden növények legapróbbika. Nehéz lenne megtalálni,
felismerni, és használni pedig még nehezebb, de sosem
kételkedtem benne, hogy megéri a keresést.
Azzal, hogy elöl hagyom a kenyeret a házban, egereket és
patkányokat csalok ide. Próbáltam kint hagyni a tálalón, de Ian
óvatlanul elfogyasztotta bimbódzó antibiotikum-inkubátorom
felét, az egerek és a hangyák pedig távollétemben gondoskodtak
a többiről.
Egyszerűen lehetetlen volt nyáron, tavasszal vagy ősszel akár
őrizetlenül kint hagyni a kenyeret, vagy bent maradni, hogy
vigyázzak rá. Túl sok sürgős feladat adódott odakint, túl sokszor
hívtak születésekhez vagy betegekhez, így túl sok lehetőség
kínálkozott a falánk tolvajoknak.
Télen persze az effajta kártevők elmaradtak, hogy aztán
petéiket lerakva, korhadt levelek takarója alatt hibernálódva
vészeljék át a hideget. De a levegő is hideg volt, túl hideg ahhoz,
hogy élő spórákat hordozzon. A kenyér, amit kint hagytam, vagy
összeaszott, vagy szivacsossá vált, attól függően, milyen
messzire raktam le a tűztől, és egyik esetben sem jelent meg
rajta más, mint a szokásos narancs- vagy rózsaszínű kéreg: az
emberi test zugaiban élő penész.
Tavasszal újra megpróbálom, gondoltam, és
beleszippantottam egy üveg szárított majoránnába. Jó volt, erős
illatú, mint a tömjén, álmoktól illatos. Az új ház már kezdett
kinőni a földből, az alapok lefektetve, és a szobák helyét is
kijelölték már. Láttam a faház ajtajának keretét, ahogy sötéten
állt a hegygerincen a tiszta szeptemberi éggel a háttérben.
Tavaszra kész lesz. Vakolt falak között lakhatok, lesz
tölgyfapadló, vaskos keretekkel bíró üvegablakok, amik kívül
tartják az egereket és a hangyákat, és egy szép, kényelmes,
napsütötte rendelő, ahol praktizálhatok.
Ragyogó látomásomat egy, a karám felől felhangzó rekedt
ordítás szakította félbe. Clarence jelentette be, hogy valaki
megérkezett. Clarence eksztatikus visítozásai mellett a távolból
hangokat hallottam, és sietve elkezdtem elpakolni az asztalon
álló megannyi palackot és parafa dugót. Biztosan Jamie jött
vissza Fergusszel és Marsalival, legalábbis nagyon reméltem.
Jamie biztos volt a tárgyalás kimenetelét illetően, de én mégis
aggódtam. Én abban a szellemben nőttem fel, hogy a brit
jogrendszer elméletben az emberi civilizáció egyik legnagyobb
vívmánya volt, de messze túl sokszor szembesültem már e jog
konkrét alkalmazásával ahhoz, hogy bízni tudjak annak
képviselőiben. Másrészről azonban Jamie-ben erősen hittem.
A Clarence által kiadott hangok az általa az intim
beszélgetések során használt ziháló torokhangokra változtak,
majd azok is megszűntek. Ez furcsa volt. Talán mégis rosszul
sültek el a dolgok?
Visszatettem az utolsó palackot is a szekrénybe, és az ajtóhoz
léptem. Az ajtó előtt nem állt senki, Clarence lelkesen iázott,
ahogy meglátott, de más mozgást nem láttam. Valaki azonban
biztos jött, mert a csirkék szétszóródtak, és a bokrok közé
menekültek.
Hideg borzongás futott végig a gerincemen, és sarkon
fordultam, mert próbáltam egyszerre előre és a vállam fölött
hátra is nézni. Semmi. A ház mögött álló gesztenyefák
sóhajtoztak a szélben, csillogó napfény szűrődött át sárguló
leveleik között.
Szemernyi kétség sem volt bennem, hogy nem vagyok
egyedül. A francba, a késemet meg bent hagytam az asztalon!
– Sassenach!
Majdnem megállt a szívem Jamie hangjának hallatán. Felé
fordultam, és a megkönnyebbülést gyorsan ingerültség váltotta
fel. Mégis, mit képzelt ez a… A pillanat törtrészéig azt hittem,
kettőt látok. Ott ültek egymás mellett az ajtónál álló padon, és a
délutáni nap úgy lobbantotta lángra a hajukat, mintha csak
gyufaszálak lettek volna.
Pillantásom Jamie arcára összpontosított, majd jobbra
fordítottam a tekintetem.
– Anya!
Ugyanaz az arckifejezés: felfokozott izgalom, öröm és
vágyakozás elegye. Időm sem volt felocsúdni, és máris a
karjaimba ugrott, aztán a levegőbe emelkedtem, mert szó
szerint és átvitt értelemben is levettek a lábamról.
– Anya!
Kifogytam a szuszból. Amit nem vett el a döbbenet, azt
kiszorította belőlem Brianna bordaropogtató ölelése.
– Bree! – sikerült kinyögnöm, mire letett, habár továbbra
sem engedett el. Hitetlenkedve felnéztem, de tényleg ott volt.
Jamie-t kerestem, aki ott állt Brianna mellett. Nem szólt egy
szót sem, de arcán szétterülő hatalmas vigyorral nézett rám, és a
fülei élénk rózsaszínre váltak örömében.
– Hát… én… nem vártam, hogy… – hebegtem ostobán.
Brianna az apjához hasonlóan rám vigyorgott, szeme úgy
fénylett, akár a csillagok, és boldogságtól volt fátyolos.
– Senki sem várja a spanyol inkvizíciót!{1 }
– Micsoda? – kérdezte Jamie értetlenül.
 TIZEDIK RÉSZ

PÁRATLAN KAPCSOLATOK
 42
Holdfény

1769. szeptember

A vállára tett kéz ébresztette álmából, mire összerándult, aztán

felkönyökölt és pislogott. Jamie arca alig volt kivehető a
homályban, a tűz teljesen leégett, csak egy szikra maradt, és a
házban szinte koromsötétség volt.
– El kell mennem vadászni a hegyekbe, lányom. Velem jössz?
– kérdezte suttogva Jamie.
Brianna megdörzsölte a szemét, megpróbálta álomtól
széthullott gondolatait összeterelni, aztán bólintott.
– Jó, vedd fel a térdnadrágod! – Jamie lassan felállt és
kiment, az ajtónyitással beengedett egy fuvallatnyi metsző hideg
levegőt.
Mire a lány felhúzta a térdnadrágját és a harisnyáját, Jamie
visszament a házba, és annak ellenére, hogy egy nagy nyaláb fát
cipelt, nagyon csendesen mozgott. A lány felé biccentett, és
letérdelt a tűzhely mellé, hogy felélessze a tüzet. Brianna karját a
kabátjába dugta, és kiment, hogy megkeresse az árnyékszéket.
A kinti világ fekete volt és álomszerű, ha nem lett volna hideg,
még mindig azt hitte volna, hogy alszik. A csillagok hidegen
fénylettek, de úgy tűnt, mintha alacsonyan lógnának az égen, s
mintha bármelyik pillanatban leeshetnének, hogy sisteregve
kialudjanak a hegygerinc nyirkos ködbe burkolózó fái között.
Mennyi lehet az idő? – tűnődött Brianna, és megrázkódott,
ahogy ágymeleg combja hozzáért a nyirkos fához. Még javában
éjszaka, biztosan messze még a hajnal. Minden csendes volt, a
rovarok sem zümmögtek még anyja kertjében, de még a
földeken felállított kukoricaszár-kötegek sem zörögtek.
Amikor kinyitotta a faház ajtaját, a benti levegő szinte szilárd
anyagnak tűnt. Sűrű füst, sült ételek és alvó testek illata. Éles
ellentétben állt a kinti édes, mindazonáltal ritka levegővel, ahol
nagy lélegzeteket kellett vennie, hogy elég oxigénhez jusson.
Jamie készen állt. Övére egy bőrtáskát, egy fejszét és egy
lőporos szarut erősített, és egy nagyobb vászonzsákot vetett át a
vállán. Brianna nem lépett be a házba, csak az ajtóban állt, nézte,
ahogy Jamie gyorsan lehajol, és megcsókolja anyját az ágyban.
A férfi persze tudta, hogy Brianna ott van – a csók nem volt
több, mint egy könnyű puszi az asszony homlokán –, de a lány
mégis úgy érezte magát, mint egy betolakodó vagy kukkoló.
Majd az érzés még erősebb lett, mikor Claire sápadt keze
felemelkedett a takaró alól, és oly gyengéden érintette meg a
férfi arcát, hogy Brianna szíve összeszorult. Claire morgott
valamit, amit a lány nem értett.
Brianna gyorsan elfordult, arca a hideg levegő ellenére
felforrósodott, és mire Jamie kilépett a házból, a lány már a
tisztás szélén állt. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és
megvárta a kattanást, ami azt jelezte, hogy az ajtó bezárult. Volt
nála egy hosszú csövű fegyver, majdnem olyan hosszú, mint
Brianna.
Jamie nem szólalt meg, de a lányra mosolygott, és fejével a
fák felé bökött. Brianna követte őt. Könnyen lépést tudott vele
tartani, ahogy Jamie egy halványan kitaposott nyomot követve
átvágott a lucfenyő- és gesztenyeligeteken. Lépteitől a harmat
leszaladt a kis fűcsomókról, és sötét nyomában ezüstösen
csillámló kupacok maradtak.
Az ösvény hosszan kanyargott ide-oda, aztán egyszer elindult
egyenesen felfelé. Brianna inkább csak érezte az irányváltást,
mintsem látta azt. Még mindig sötét volt, de a csend egyszeriben
megszűnt. A következő lélegzetvételekor egy madár hangja
hallatszott a közeli erdőből.
Aztán már az egész hegyoldal életre kelt a madarak énekétől,
huhogásoktól, trillázásoktól és zümmögésektől. A hangok mellett
valami mozgást észleltek, és csapkodó és kaparászó hangot, de
olyan halkat, hogy éppen csak eljutott a fülükig. Jamie megállt.
Brianna is megállt, és apjára nézett. A fényviszonyok olyan
lassan változtak, hogy a lány szinte észre sem vette, szeme
hozzászokott a sötéthez, már a csillagok fényénél is jól látott, és
csak akkor vette észre a nappali világosságot, amikor felpillantott
a földről, és meglátta apja hajának élénk színét.
Jamie hozott magával ételt, úgyhogy leültek egy farönkre, és
megosztoztak az almán és a kenyéren. Aztán Brianna
megtöltötte a markát, és ivott a szirtről vékonyan lecsörgedező
hűvös vizű érből. Ahogy visszanézett, már nyomát sem látta a
kis településnek, a házak és a mezők mind eltűntek, mintha a
hegy körberajzolta volna őket erdővel, ami elnyelte őket.
A lány beletörölte kezét kabátja alsó, bő részébe, és érezte a
zsebében lévő szúrós gesztenye alakját. Ezeken az erdős
lankákon nem volt vadgesztenyefa, az jellemzően egy angol fafaj,
de pár kivándorló ültetett néhányat annak reményében, hogy
otthonukhoz hasonló környezetet adjanak, valamiféle élő
kapcsolatot régi életükhöz. Kezét röviden a gesztenyére tette, és
elgondolkodott, hogy vajon az ő kapcsolata is megszakadt-e
mindörökre régi életével. Aztán elengedte a szúrós golyót,
megfordult, és apja nyomába eredt felfelé.
Eleinte kalapált a szíve, és combizmai feszültek a szokatlan
mászástól, de aztán teste rátalált a helyes ritmusra. Ahogy
kivilágosodott, már nem botladozott. Mire felértek egy meredek
rész tetejére, lábai olyan puha, szivacsos levélszőnyegben
lépdeltek, hogy Briannának olyan érzése támadt, mintha már
nem is a földön járna, hanem az ég felé sodródna, ami
hihetetlenül közelinek tűnt.
Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak úgy lenne. De volt egy lánc,
ami még mindig összekötötte őt a földdel – az anyja, az apja,
Lizzie… és Roger. A reggeli nap hatalmas, lángoló labdaként
sütött a hegyek felett. Egy percre le kellett hunynia a szemét,
nehogy megvakuljon.

Megérkeztek. Ez volt az a hely, ahova Jamie el akarta hozni őt.

Egy toronymagas meredély lábánál a kövek lazán megcsúsztak,
és benőtte azokat a moha és zuzmó. Apró facsemeték nőttek ki
dülöngélve a szikla réseiből. Jamie lehajolt, és intett a lánynak,
hogy kövesse. Egy út vezetett a hatalmas sziklák között. Alig
lehetett észrevenni, de ott volt. A férfi érezte a lány tétovázását
maga mögött, és visszafordult.
Brianna mosolygott, és integetett a sziklák felé. Egy hatalmas
mészkő lezuhant, és két részre hasadt. Jamie ott állt a két fél
között.
– Minden rendben – mondta a lány lágyan. – Csak eszembe
jutott valami.
Jamie-nek is eszébe jutott valami, amitől alkarján égnek
meredt a szőr. Megállt, és csak a biztonság kedvéért nézte,
ahogy Brianna keresztüllép a köveken. De minden rendben volt,
a lány vigyázva átlépdelt a sziklákon, majd csatlakozott hozzá.
Jamie szükségét érezte, hogy megérintse a lányt, kinyújtotta
egyik kezét, és megnyugodott, ahogy ujjait biztos
láncszemekként a lány ujjai köré kapcsolta.
Jamie jól számította, a nap épp akkor ért fel a legtávolabbi
hegygerinchez, amikor ők kibukkantak egy nyílt térre a meredek
tetején. Alattuk hegygerincek és völgyek terültek el, úgy
megtelve köddel, mintha füst gomolygott volna a mélyedésekből.
A szemben lévő hegyből a vízesés vékony, fehér tollzuhatag
gyanánt ívelt lefelé, és beleveszett az alatta elterülő ködbe.
– Itt – mondta Jamie, és megállt egy helyen, ahol kövek
hevertek szerteszét a sűrű fűben. – Pihenjünk meg egy kicsit! –
Bármilyen hideg volt is kora reggel, a hegyre felfelé vezető
mászás során Jamie kimelegedett. Leült egy lapos kőre,
kinyújtóztatta a lábait, hogy beengedje a levegőt kiltje alá, és
levetette tartánját a válláról.
– Olyan más itt – mondta Brianna, ahogy hátrasimított egy
puha vörös tincset, aminek lángolása jobban felmelegítette
Jamie-t, mint maga a nap. A lány mosolyogva visszanézett az
apjára. – Érted, mire gondolok? Ellovagoltam Invernessből
Lallybrochba a Great Glen mentén, az azért elég vad volt. –
Enyhén kirázta a hideg, ahogy visszagondolt rá. – De az
egyáltalán nem olyan volt, mint ez.
– Nem – mondta Jamie. A férfi pontosan tudta, hogy mit
értett Brianna vadságon, a Great Glen és a mocsár lakott vidék
volt, de ez a hely az erdőkkel és a rohanó patakokkal nem.
– Úgy vélem… – kezdte Jamie, aztán elhallgatott. Vajon
bolondnak fogja tartani Brianna? De hiszen most is épp rá nézett
föl, és várta, hogy folytassa. – A szellemek, akik itt vannak –
mondta kicsit félszegen. – Ők már nagyon öregek, és több ezer
éve látják az embereket, ismernek már minket, ezért nem kell
óvatoskodniuk, hogy megmutatkozzanak. És megmutassák, ami
itt létezik. – Kezét egy gesztenyefára tette, ami vagy
százlábnyira magasodott föléjük, és törzsének körmérete
legalább harminc láb volt. – De nem látták még a mi fajtánkat.
Brianna bólogatott, és nem rökönyödött meg.
– És kíváncsiak, nem igaz? – mondta a lány. – Legalábbis
néhányuk, ugye? – És fejét hátravetve felnézett a hatalmas fa
spirálszerűen elhelyezkedő ágaira. – Nem érzed, hogy
néhanapján figyelnek?
– De igen, néha.
Jamie a lány mellé ült a kőre, és nézte, ahogy a világosság
egyre terjed, beteríti a hegyoldalt, megvilágítja a vízesést a
távolban, ahogy egy szikrától lángra kap a gyújtós, feltöltve a
ködöt, mely mintha csillámló gyöngytenger lett volna, majd
egybeolvasztja az egészet. Jamie és Brianna együtt nézte végig a
napfelkeltét, és közben Jamie magában halkan köszönetet
mondott a hely szellemének. Ha a szellem nem is értette a gael
nyelvet, talán magától is rá fog jönni, mit mondott neki.
Brianna kinyújtóztatta hosszú lábait, és beszívta a reggel
illatát.
– Nem bántad különösebben, igaz? – A lány hangja lágy volt,
tekintetét az alattuk elterülő völgyön tartotta, és vigyázott,
nehogy Jamie-re pillantson. – Hogy egy barlangban kellett
laknod Broch Mhorda közelében.
– Nem – felelte Jamie. A nap melegítette a mellkasát, az
arcát, és feltöltötte őt nyugalommal. – Nem, nem bántam.
– Amikor még csak hallottam róla, azt gondoltam, hogy csakis
borzasztó lehetett. Úgy értem, hideg, koszos és magányos. –
Most apjára nézett, és a reggeli ég életre kelt a lány szemében.
– Az volt – felelte Jamie, és kissé elmosolyodott.
– Ian… Ian bácsi… elvitt, és megmutatta nekem azt a helyet.
– Igazán? Nyáron nem olyan sivár ám, amikor a bokor
sárgába borul.
– De még akkor is… – hebegte a lány.
– Nem, nem bántam. – Jamie becsukta a szemét, és hagyta,
hogy a nap felmelegítse szemhéjait.
 Jamie először azt gondolta, hogy a magány végezni fog vele,
de amikor rájött, hogy mégsem, megtanulta értékelni a
hegyoldalban érzett egyedüllétet. Tisztán látta a napot, még
behunyt szemén keresztül is, nagy vörös labda formájában,
aminek lángolnak a szélei. Vajon így láthatja Jocasta is vak
szemeivel?
Brianna hallgatott egy ideig, és Jamie is, csak a hangokat
figyelték maguk körül. Apró madarak tevékenykedtek a közeli
lucfenyőn. Fejjel lefelé lógtak, rovarokra vadásztak, és miután
megették a zsákmányt, egymás között megbeszélték, ki mit
talált.
– Roger… – szólalt meg hirtelen Brianna, mire Jamie szívébe
a féltékenység nyila fúródott, és mivel nem számított rá, még
fájdalmasabb volt. Hát még ilyen rövid időre sem lehet a lánya
csak az övé? A férfi kinyitotta a szemét, és igyekezett érdeklődő
arcot vágni.
– Egyszer próbáltam neki beszélni az egyedüllétről. Hogy
szerintem nem olyan rossz dolog. – Brianna sóhajtott, vastag
szemöldökét összevonta. – De nem hiszem, hogy megértette.
Jamie diplomatikusan megköszörülte a torkát.
– Azt gondoltam… – A lány tétovázva apjára, majd a távolba
nézett. – Azt gondoltam, hogy ezért volt… hogy anya és te… –
Bőre olyan tiszta volt, hogy a férfi látta az alatta futó ereket.
Brianna nagy levegőt vett, és kezével a sziklának támaszkodott.
– Anya is ilyen. Egyáltalán nem bánja az egyedüllétet.
Jamie a lányra pillantott. Nagyon szerette volna tudni, hogy
mi késztette a lányt arra, hogy ezt mondja. Milyen volt Claire
élete az egymás nélkül töltött években, azon kívül, hogy a
lányának adta át a tudását? Ez igaz volt, Claire ismerte a magány
ízét: hideg, mint a forrásvíz, amit nem tud bárki meginni, és
némelyeknek nem felüdülést hoz, hanem halálra fagynak tőle. De
Claire a férje mellett élte a mindennapjait. Hogyan ihatott annyit
belőle, és merülhetett olyan mélyre a forrásvízben, hogy igazán
megtapasztalja a magányt?
Brianna talán elmondhatná neki, de Jamie nem kérné erre, az
utolsó ember, akiről itt, ezen a helyen beszélni szeretne, az Frank
Randall.
Jamie inkább csak köhintett egyet.
 – Nos, talán így van – értett egyet óvatosan. – Láttam már
nőket, és néha férfiakat is, akik nem tudták elviselni a saját
gondolataik hangját, és ezek az emberek talán nem alkotnak
olyan jó párt azokkal, akik pedig szeretik a magányt.
– Nem – mondta Brianna tűnődve. – Talán nem.
A kis féltékenység enyhült. Szóval Briannának kétségei
vannak ezzel a Wakefielddel kapcsolatban? A lány Claire-nek és
neki mindent elmondott a kutatásairól, a halálukat közlő
újságcikkről, az utazásról Skóciából, a lallybrochi látogatásról,
arról az átkozott Laoghaire-ről és a Wakefield nevű férfiról, aki
utánajött. Az utóbbiról nem mondott el mindent, gondolta Jamie,
de jól van ez így, igazából nem is akarta hallani. Kevésbé zavarta
a tűzhalál távoli lehetősége, mint az, hogy máris megszakadjon a
sosem látott lányával való idilli időtöltés.
Jamie felhúzta a térdét, és csendesen ült. Bármennyire
szerette is volna visszakapni a korábbi nyugalmát, nem tudta
kiverni a fejéből Frank Randallt.
Ő győzött, Claire az övé lett, csakúgy, ahogy ez a tündöklő
gyermek is. Ifjú hölgy, javította ki magát, ahogy Briannára
nézett. De mindketten Randalléi voltak húsz éven át. Semmi
kétség, hogy a férfi nyomot hagyott bennük. De miféle nyomot?
– Nézd! – suttogta a lány, és megszorította Jamie karját.
Jamie követte a lány pillantásának irányát, és meglátta a két
szarvasünőt, ahogy a fa árnyékában álltak, alig húszlábnyira
tőlük. A férfi nem moccant, csak lélegzet-visszafojtva figyelt.
Érezte maga mellett Briannát, aki maga is elbűvölten nézte a két
állatot.
A szarvasok meglátták őket, finoman felemelték a fejüket,
orrlyukaik kitágultak, ahogy szaglásztak. Egy pillanat múlva az
egyik ünő kecsesen előlépett, ideges léptei nyomot hagytak a
harmatos fűben. A másik állat óvatosan követte őt. Legelésztek a
kövek közötti füves sáv mentén, néha fel-felemelték a fejüket, és
nyugodtan körbenéztek, szemüket végigfuttatva a köveken ülő
furcsa, de ártalmatlan teremtményeken.
Jamie sosem tudott volna egy mérföldnél közelebb kerülni
egy skót gímszarvashoz, amelyik megérezte a szagát. A
gímszarvasbikák nagyon jól ismerték az emberszagot.
Csak nézte, ahogy a szarvasok a tökéletes vadság
ártatlanságával legeltek, és érezte a nap áldását a fején. Ez egy új
hely itt, ő pedig teljesen elégedett volt azzal, hogy itt lehetett
egyedül a lányával.

– Mire vadászunk, apa? – A férfi mozdulatlanul állt, szemével

hunyorogva kémlelte a horizontot, de Brianna meglehetősen
biztos volt benne, hogy nem egy állatot figyel. A lány anélkül
tudott beszélni hozzá, hogy elijesztette volna a vadat.
Sok állatot láttak a nap folyamán, a két szarvast hajnalban,
egy vörös rókát, ami egy sziklán ülve nézelődött, és kecses,
fekete hátsó tappancsait nyalogatta, míg ők túl közel nem értek
hozzá, mire eltűnt, mint egy kialvó láng. Mókusokat is láttak,
vagy tucatnyit, ahogy a fák tetején csevegtek, és bújócskát
játszottak a fatörzseken. Még egy falka vadpulyka is az útjukba
került, ahol a két kakas peckesen, mellét kidüllesztve, farktollait
szétterítve járkált háreme tojói közt.
Ezek egyike sem az az áldozat volt, amiért ők mentek, amiért
Brianna igen hálás is volt. A lánynak nem volt kifogása az ellen,
hogy azért vadásszanak le egy állatot, hogy megegyék, de azt
sajnálta volna, ha ezt a szép napot vérrel szennyeznék be.
– Méhekre – felelte Jamie.
– Méhekre? Hogyan lehet méhekre vadászni?
Jamie felvette a fegyverét, és a lányra mosolygott, majd
fejével az előttük lejjebb lévő citromsárga folt felé mutatott.
– A virágokat kell keresni.
A virágok körül valóban voltak méhek, egész közelről már a
zümmögésüket is hallotta. Többféle méhet is láttak: nagy fekete
poszméheket meg kisebb fajtákat, bolyhos fekete és sárga
csíkosakat és sima testű, halálos külsejű darazsakat, tőrként
meredező potrohhal.
– Ilyenkor az a teendő – magyarázta az apja, ahogy lassan
körözött a kis virágmező körül –, hogy meg kell figyelni, melyik
irányba repülnek el a méhek. És ügyelni, hogy ne csípjenek meg.
Vagy tucatszor elvesztették az apró hírvivőket, ahogy
követték őket. Szem elől tévesztették őket, ahogy a fény megtört
a patak vizén, vagy eltűntek egy bokorban, ami túl sűrű volt
ahhoz, hogy azon keresztül lehessen őket követni. Jamie minden
ilyen alkalommal szétnézett, és talált egy újabb virágos részt.
– Ott is egy! – kiáltott fel Brianna, és egy feltűnő, ragyogó
piros foltra mutatott a távolban.
Jamie arra sandított, elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem, a piros nem jó – mondta. – Az apró kolibrik szeretik a
pirosakat, de a méhek inkább a citromsárgákat és a fehéreket
kedvelik. Legjobban a citromsárgákat. – Brianna lábától nem
messze Jamie leszedett egy kis fehér százszorszépet, és odaadta
a lánynak. A szirmai csíkosak voltak a pollentől, ami a virág sárga
közepében lévő finom porzókból hullott ki. Közelebbről
megnézve a lány egy apró kis bogarat látott kimászni a virág
közepéből. Akkorka volt, mint egy gombostűfej, csillogó fekete
páncélja aranyszín porral volt hintve.
– A kolibrik a hosszú torkú virágokból isznak – magyarázta
Jamie. – De a méhek nem tudnak olyan mélyre lejutni. Ők a
széles, lapos virágokat kedvelik, mint amilyen ez is, és még
azokat, amik sűrű fürtökben nőnek. Az ilyenekre könnyen le
tudnak szállni, aztán meghemperegnek, mígnem teljesen belepi
őket a sárga por.
Méhekre vadásztak fel és le a hegyoldalon, nevetve hajoltak el
a felbőszült poszméhek támadásai elől, és kutatták az árulkodó
fehér és sárga virágzó foltokat. A méhek szerették a hegyi
babérokat, de ezek legtöbbje túl magasan helyezkedett el ahhoz,
hogy át lehessen látni felettük, és követni lehessen a méheket.
Késő délután volt, amikor megtalálták, amiért jöttek. Egy
földből kiálló csonka fatörzs, egy igen méretes fa maradványa
volt az. Kérge lekopott, és alatta kilátszott az ezüstös fa, benne
egy széles repedéssel. Ez előtt csoportosultak a méhek, és
fátyolként vonták azt körbe.
– Ó, ez jó lesz! – mondta a látványtól elégedetten Jamie. –
Néha a kaptáruk a sziklákban van, akkor aligha lehet bármit is
tenni. – Övéről leakasztotta a fejszét és a táskáit, és intett
Briannának, hogy üljön le a közeli sziklára.
– Az lesz a legjobb, ha várunk sötétedésig – magyarázta
Jamie. – Mert akkor az egész raj odabent lesz a kaptárban.
Addig is, akarsz enni pár falatot?
Jamie és Brianna megosztoztak a maradék ételen, időnként
beszélgettek, és nézték, ahogy a közeli hegyek körül besötétedik.
Jamie megengedte, hogy a lány kipróbálja a fegyverét, majd
megmutatta, hogyan töltse újra a nagy muskétát: hogyan kell
kitisztítani a csövet, beletenni a lőport, a fojtást meg a golyót,
hogyan kell kiporciózni egy töltetre való puskaport a lőportartó
szaruból, és végül a kakas serpenyőjébe visszatölteni a maradék
port.
– Egyáltalán nem bánsz rosszul a fegyverrel, lányom –
mondta Jamie meglepetten. Lehajolt, felvett egy kis fadarabot,
és egy szikla tetejére helyezte célpontnak. – Próbáld meg még
egyszer!
Brianna újra megpróbálta, majd megint és megint, és egyre
jobban megszokta a fegyver súlyát, megtalálta annak csodálatos
egyensúlyi pontját, és vállának azt a helyét, ahová magától
beleillett a fegyver. A puska kisebbet rúgott vissza, mint amire a
lány számított, a feketelőpornak nem volt olyan ereje, mint a
modern kori lövedékeknek. Kétszer repkedtek apró darabkák a
szikláról, harmadszorra azonban a fadarab egy nagy szilánkzápor
közepette nyomtalanul eltűnt.
– Nagyon szép volt! – mondta Jamie, egyik szemöldökét
felvonva. – És hol az isten csudájában tanultál meg így célozni?
– Apu céllövő volt. – A lány leengedte a fegyvert, és elpirult. –
Engem is megtanított lőni, pisztollyal és sörétessel is. – Ekkor
arca mélyebb pírba borult. – Hmm… Te még bizonyára nem
láttál sörétes puskát.
– Nem, azt hiszem, még nem láttam – felelte Jamie, arcán
óvatos ürességgel.
– Hogy akarod elvinni a kaptárt? – kérdezte a lány, hogy
enyhítse a pillanat kínosságát. Jamie vállat vont.
– Amikor a méhek megpihennek, egy kis füstöt fújok a
kaptárba, amitől egy kicsit elkábulnak majd. Aztán kihasítom a
fatörzs elejét, ami a lépet rejti, majd becsúsztatok alá egy darab
lapos fát, és a tartánomba tekerem az egészet. Amikor
hazaérünk, szögelek egy fadarabot az aljára és a tetejére, és kész
az új méhkaptár. – Jamie a lányra mosolygott. – A következő
reggel a méhek előbújnak, körbenéznek, és a legközelebbi virág
után erednek.
– Nem is fogják észrevenni, hogy nem a megszokott helyükön
vannak?
 Jamie ismét vállat vont.
– És ugyan mit tudnának tenni, ha észre is veszik? Semmi
értelme nem lenne, hogy visszajöjjenek ide, és ha így is tennének,
itt már nem várná őket semmi. Nem, az új helyükön nagyon jól
meglesznek. – Jamie a puska után nyúlt. – Hadd tisztítsam meg,
már úgysincs elég fény, hogy tovább lövöldözzünk.
A beszélgetés elhalt, és csak csendben ücsörögtek vagy egy fél
óráig. Nézték, ahogy a sötétség megtelíti alattuk a völgyeket,
mint egy láthatatlan dagály, ami minden perccel feljebb kúszik,
befedve a fák törzseit, amitől a lombok mintha csak lebegtek
volna a sötétség taván.
Végül Brianna megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, hogy
valamit kell, hogy mondjon.
– Anya nem fog aggódni miattunk, hogy olyan későn érünk
haza?
Jamie megrázta a fejét, de nem mondott semmit, csak ült
tétlenül, egy fűszálat lógatva a kezében. A hold szépen haladt
pályáján a fák teteje fölé, nagy volt és aranyszínű, és ferde, mint
egy elmosódott könnycsepp.
– Anyád azt mondta egyszer, hogy az emberek el akarnak
jutni a Holdra – szólalt meg hirtelen Jamie. – Azt mondta, eddig
még nem sikerült, de el akarnak jutni oda. Te tudsz valamit
erről?
Brianna bólintott, szemét az emelkedő égitestre szegezte.
– Már megtették. Úgy értem, meg fogják tenni – halványan
elmosolyodott. – Apollónak hívják az űrhajót, amivel eljutottak
oda.
A lány látta apja válaszként felvillanó mosolyát. A hold már
elég magasan járt ahhoz, hogy beragyogja az egész tisztást. A
férfi felemelte az arcát, és a holdfény felé fordította.
– Igazán? És mit meséltek azok az emberek, akik ott jártak?
– Nem kellett semmit sem mesélniük, képeket küldtek vissza
a Földre. Meséltem már neked a televízióról, igaz?
Jamie egy kicsit meghökkenve nézett, és Brianna tudta, hogy
a legtöbb dolgot, amiről már mesélt, dolgokról az ő idejéből, apja
nem tudta igazán elképzelni. Például a mozgó és beszélő képeket
sem, arról nem is beszélve, hogy hogyan lehetne ilyesmit
továbbítani a levegőn keresztül.
 – Igen – felelte a férfi kicsit bizonytalanul. – Szóval akkor te
láttad ezeket a képeket?
– Igen. – Brianna kicsit hátradőlt, két kezét összekulcsolta a
térde körül, és felnézett a fölöttük lévő formátlan égitestre. A
hold körül halovány gyűrű ragyogott, kicsit távolabb pedig egy
tökéletes, ködszerű gyűrű látszott a csillagos égen. Mintha egy
nagy, sárga követ dobtak volna egy fekete tóba, ami azonnal meg
is fagyott, ahogy az első hullám megjelent.
– Jó idő lesz holnap – mondta Jamie az égre nézve.
– Tényleg? – Brianna mindent látott maguk körül. Olyan
világos volt, mintha nappal lett volna, de a színek eltűntek,
minden fekete volt és szürke, mint a képeken, amikről mesélt.
– Órákig tartott a várakozás. Senki sem tudta pontosan
megmondani, meddig fog tartani, mire landolnak, és űrruhát
öltve kiléphetnek. Tudtad, hogy a Holdon egyáltalán nincs
levegő? – A lány kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire apja, mint
egy figyelmes diák, bólintott.
– Claire mondta – mormogta.
– A kamera, vagyis az a dolog, amivel a képeket készítették,
az űrhajó oldaláról irányult lefelé, így láthattuk az egész
szerkezet alját, ahogy az landolt a porban, és a por úgy szállt fel,
mint amikor egy ló dobbant egyet a földön. A terep, ahol az
űrhajó landolt, sík terület volt, és púderszerű, puha por borította
a felszínét, és itt-ott kisebb kövek voltak szétszóródva. Ezután a
kamera elmozdult, vagy az is lehet, hogy egy másik kezdte a
képeket továbbítani, és látni lehetett a sziklaszirteket a távolban.
Teljesen kopár vidék volt, növények, víz és levegő nélküli tér, de
valami hátborzongató módon mégis gyönyörű volt.
– Mintha csak Skóciáról beszélnél – mondta Jamie. A lány
felnevetett, de aztán kihallotta a vicc mögül apja vágyakozását a
kopár hegyek iránt.
Hogy elvonja a férfi figyelmét, a csillagok felé intett, ahogy
egyre fényesebben világítottak a bársonyos égen.
– A csillagok valójában olyan napok, mint amilyen a mi
napunk is, csak mivel nagyon messze vannak, így apróknak
látszanak. Annyira messze vannak, hogy évekbe telik, mire a
fényük elér idáig. Olyan is van, hogy a csillag már kihunyt, de mi
még mindig látjuk a fényét.
 – Claire mesélt erről régen – mondta gyengéden Jamie. Egy
pillanatig még ült, aztán hirtelen elhatározásból felállt.
– Gyere – mondta –, szedjük ki a kaptárt, aztán induljunk
haza.

Az éjszaka elég meleg volt ahhoz, hogy leakasszuk a szarvasbőr

borítást az ablakról, és félretegyük. Néha molylepkék és
cserebogarak tévedtek be, és belebucskáztak az üstbe, vagy a
tüzes kandallóba repülve követtek el öngyilkosságot, de ahogy a
hűvös, levélillatú levegő végigsuhant rajtunk, az mindent megért.
Az első éjszaka Ian gálánsan felajánlotta Briannának a
pótágyat, és Rollóval elvonult a gyógynövényes fészerbe aludni,
és biztosította Briannát, hogy szereti az egyedüllétet.
Távozásakor, takarójával az egyik karján, gratulációképpen
erősen megpaskolta Jamie hátát, és megszorította a vállát, ami
olyan meglepően felnőttes gesztus volt, hogy elmosolyodtam.
Jamie is mosolygott, habár alig hagyta azt abba már napok
óta. Most nem mosolygott, de arcvonásai lágyak voltak, és
elmélyülést tükröztek. A félhold magasan járt az égen, és elég
fényt szórt be az ablakon ahhoz, hogy tisztán lássam őt, ahogy
hanyatt fekszik mellettem.
Meglepődtem, hogy még mindig nem alszik. Jóval hajnal előtt
felkelt, az egész napot a hegyekben töltötte Briannával, és csak
sötétedés után tértek vissza füsttől kábult méhekkel telerakott
tartánnal, amik valószínűleg igen ingerültek lesznek, amikor
reggel felébrednek, és rájönnek, hogy túljártak az eszükön.
Megjegyeztem magamban, hogy maradjak távol a kert végétől,
ahol egy sorban helyezkednek el a méhkaptárak. Az újonnan
beköltöztetett méhek hajlamosak voltak előbb csípni, és csak
azután kérdezni.
Jamie nagyot sóhajtott, mire én felé fordultam, és
hozzásimultam. Az éjszaka nem volt hideg, de rajta mégis volt
egy ing az ágyban, Briannára való tekintettel.
– Nem tudsz aludni? – kérdeztem lágyan. – A holdfény
zavar?
– Nem. – Jamie a holdra nézett, ami magasan állt a
hegygerincek fölött. Még nem volt telihold, de fehér fénye
elárasztotta az égboltot.
 – Ha nem a hold zavar, akkor mi? – Gyengéden
megdörzsöltem a hasát, és ujjaimat bordái széles ívére
fektettem.
Megint sóhajtott egyet, és megszorította a kezemet.
– Nem több, mint egy kis ostoba sajnálkozás, Sassenach. –
Fejét a pótágy felé fordította, ahol Brianna haja a holdfényben
sötéten terítette be a párnáját. – Csak sajnálom, hogy el kell őt
veszítenünk.
– Hmm. – Kezemet a mellére fektettem. Tudtam, hogy
egyszer ki fog bukni belőle a felismerés és az elválás, de nem
akartam beszélni erről, megtörni a varázslatot, ami csak
átmenetileg, de olyan szorosan összekötött hármunkat.
– Nem tudsz igazából elveszíteni egy gyereket – mondtam
csendesen, egyik ujjamat körbejártatva a mellkasa közepén lévő
mélyedésen.
– Vissza kell mennie, Sassenach. Ezt te is ugyanolyan jól
tudod, mint én! – Ingerülten mocorgott, de nem húzódott el. –
Nézz rá, Sassenach! Olyan, mint Lajos tevéje, nem?
Saját sajnálkozásom ellenére elmosolyodtam a gondolatra.
XIV. Lajos francia király hatalmas állatseregletet tartott
Versailles-ban, és derűs napokon a gondozók, hogy megjártassák
az állatokat, körbevezették őket a hatalmas palotakertben, a
járókelők őszinte döbbenetére.
Egy nap, amikor a kertben sétáltunk, befordultunk egy
sarkon, és szembetaláltuk magunkat egy kétpúpú tevével, ami
felénk haladt az ösvényen. Gyönyörű, méltóságteljes állat volt,
arany és ezüst hámjában higgadt megvetéssel tornyosult a
bambuló embertömeg fölé. Feltűnően egzotikus volt, és
egyáltalán nem illett az egyforma fehér szobrok közé.
– Igen – feleltem szívfacsaró vonakodással. – Persze, vissza
kell mennie. Ő oda tartozik.
– Jól tudom. – Jamie kezét az enyémre fektette, de arca még
mindig Brianna felé fordult. – Nem szabadna bánkódnom ezen…
mégis azt teszem.
– Ahogy én is. – Homlokomat a vállának nyomtam, és
belélegeztem tiszta férfias illatát. – Amit mondtam… az igaz.
Nem tudsz igazából elveszíteni egy gyermeket. Emlékszel…
emlékszel Faithre?
 Hangom enyhén megremegett. Már évek óta nem beszéltünk
az első lányunkról, aki halva született Franciaországban.
Jamie karja körém fonódott, és magához húzott.
– Persze hogy emlékszem – felelte gyengéden. – Gondolod,
hogy valaha is el tudnám felejteni?
– Nem. – Könnyek gurultak le az arcomon. Nem sírás volt ez
igazán, hanem inkább csak a túláradó érzések miatt könnyeztem.
– Pont ez az. Soha nem mondtam neked… De amikor Párizsban
voltunk, hogy meglátogassuk Jaredet… Én elmentem az Hôpital
des Angesbe, és láttam a sírját is. És… Vittem neki egy rózsaszín
tulipánt.
Jamie egy pillanatig hallgatott.
– Én ibolyákat vittem neki – mondta olyan halkan, hogy alig
hallottam.
Egy kis ideig mozdulatlanul feküdtem, még a könnyekről is
megfeledkeztem.
– Nem is mondtad.
– Te sem nekem. – Ujjait végigjártatta a gerincem
hepehupáin, föl-le simogatott.
– Attól tartottam, hogy úgy éreznéd… – A hangom elcsuklott.
Attól tartottam, hogy bűntudata lenne, és aggódna, hogy őt
hibáztatom – amit egyszer meg is tettem – a gyermek
elvesztéséért. Akkor történt, amikor épp csak hogy újra együtt
voltunk, és nem akartam kockáztatni a köztünk lévő törékeny
kapcsolatot.
– Én is.
– Annyira sajnálom, hogy sosem láthattad őt – mondtam
végül, és éreztem, ahogy felsóhajt. Felém fordult, és átkarolt,
ajkaival a homlokomat simogatta.
– Nem számít, nem igaz? Igazad van, Sassenach. Faith
létezett, és nekünk örökké megmarad. És Brianna is. Ha, vagyis
amikor elmegy, akkor is velünk marad.
– Így van. Történjék bármi, járjon bármerre is a gyermekünk,
bármilyen messze és bármilyen sokáig. Még ha örökre is. Sosem
veszítjük el őket. Lehetetlen lenne.
Jamie nem válaszolt, de a karja szorosabbra fonódott
körülöttem, és újra felsóhajtott. Egy fuvallat megmozgatta
körülöttünk a levegőt. Mintha angyalszárnyak suhogtak volna.
Aztán lassan, együtt álomba zuhantunk, ahogy időtlen békéjében
fürösztött minket a holdfény.
 43
Whisky az üvegben

Nem kedveltem Ronnie Sinclairt. Sosem kedveltem őt, a félig-

meddig jóképű arcát, ravasz mosolyát vagy azt, ahogy a
tekintete találkozott az enyémmel, olyan nyíltan és őszintén,
hogy az ember tudta, hogy rejteget valamit, még akkor is, ha
nem így volt. Különösen nem szerettem azt, ahogy a lányomra
nézett.
Jó hangosan megköszörültem a torkom, amitől ijedten
összerezzent. Fogait kivillantva rám mosolygott, egy rácsos
gyűrűt pörgetve lustán a kezében.
– Jamie azt üzeni, hogy szüksége lesz még egy tucat kis
méretű whiskyshordóra a hónap végére, nekem pedig
szükségem lesz egy nagy hikoridió-fából készült hordóra a füstölt
húsokhoz, amilyen gyorsan csak lehetséges.
A férfi bólintott, és furcsa jeleket rajzolt a falon lógó
fenyődarabra. Sinclair, bár ez a skótoknál nem volt megszokott,
nem tudott írni. Azonban volt egy sajátos gyorsírási technikája,
ami lehetővé tette számára, hogy nyomon követhesse a
rendeléseket és a számlákat.
– Rendben, Fraser asszony. Más egyebet?
Elgondolkoztam, és próbáltam összeszedni az összes dolgot,
amire szükségünk lehet a kádártól, mielőtt leesik a hó. Lesz hús
és hal, amit le kell sózni, de azokat jobb volt kőedényben tárolni,
mert a fahordóban terpentinízűvé váltak. Már volt egy jó, érlelt
fahordóm az almának és egy másik a töknek. A krumplikat a
polcon tartjuk, hogy ne rohadjanak meg.
– Nem – jutottam döntésre. – Ez minden.
– Rendben, asszonyom. – Habozott egy kicsit, és gyorsabban
pörgette az abroncsot a kezében. – Lejön Mr. Fraser, mielőtt
elkészülnek a hordók?
– Nem, be kell hordania az árpát, aztán le kell vágnia az
állatokat, és még a lepárlást is meg kell csinálnia. Mindennel
késésben van a per miatt. – Felvontam a szemöldökömet. –
Miért? Szeretne üzenni neki valamit?
A völgy felől futó kocsiút mellett a kádár műhelye volt az első
épület, amit az arra járók megláttak, és mint ilyen, ezen a helyen
gyűlt össze a Fraser's Ridge-en kívülről érkező legtöbb pletyka
is.
Sinclair óvatosan oldalra döntötte fejét.
– Ó, valószínűleg semmi az egész. Csak hallottam egy
ismeretlenről, aki a környéken járkál, és Jamie Fraser felől
kérdezősködik.
A szemem sarkából láttam, ahogy Brianna felkapja a fejét, és
figyelme egyszeriben elterelődik a falon lévő hántológyalukról,
kalapácsokról, fűrészekről és baltákról. Megfordult, s a
mozdulattól szoknyájával végigsepert a faforgácson, ami bokáig
ért a műhelyben.
– Tudja annak az ismeretlennek a nevét? – kérdezte aggódva.
– Vagy hogy hogy néz ki?
Sinclair meglepetten pillantott Briannára. A férfi teste furcsán
aránytalan volt: válla keskeny, karja viszont nagyon izmos, és
akkora keze volt, ami egy nálánál kétszer magasabb embernek is
becsületére vált volna. A lányra nézett, és széles hüvelykujja
lassan akaratlanul is az abroncsot kezdte simogatni körbe-körbe.
– Ó, a külsejéről sajnos nincs tudomásom, kisasszony – felelte
Sinclair udvariasan, de tekintete olyan kiéhezett volt, hogy
legszívesebben elvettem volna tőle az abroncsot, és a nyaka köré
kerítettem volna. – De Hodgepile-ként mutatkozott be.
Brianna arcáról eltűnt a remény, de a szája körüli izmok kissé
megfeszültek a név hallatán.
– Nem hiszem, hogy Roger lenne az – motyogta nekem.
– Valószínűleg nem – értettem egyet. – Amúgy sem lenne oka
hamis nevet használni. – Visszafordultam Sinclair felé.
– Nem hallott véletlen egy férfiról, akit Wakefieldnek hívnak?
Roger Wakefieldnek?
Sinclair határozottan megrázta a fejét.
– Nem, asszonyom. Fraser úr már szólt ez ügyben, hogy ha
egy ilyen nevű ember jár erre, azonnal vigyük el Fraser's Ridge-
be. Ha meghallom, hogy ez a Wakefield beteszi a lábát a
megyébe, azt önök is azonnal meg fogják tudni.
Brianna felsóhajtott, és hallottam, ahogy csalódottan nyel
egyet. Október közepe volt, és habár nem mondott semmit,
mégis tudtam, hogy napról napra jobban aggódik. És ezzel nem
csak Brianna volt így. Elmondta nekünk, hogy Roger mire készül,
és a különböző szörnyűségek puszta gondolata, amik a fiúval
történhettek, elég volt ahhoz, hogy álmatlanul forgolódjak
éjszakánként.
– …a whiskyről. – Sinclair mondókája visszarángatta
elkalandozott figyelmemet.
– A whiskyről? Hodgepile Jamie és a whisky felől
érdeklődött?
Sinclair bólintott, és letette az abroncsot.
– Cross Creekben. Természetesen senki sem mondott neki
egy szót sem. De az illető, akivel én beszéltem, azt állította, hogy
az, aki beszélt ezzel az emberrel, azt mondta, hogy szerinte
Hodgepile egy katona. – Rövid grimaszt vágott. – Nehéz egy
homárhátúnak kimosni a lisztet a hajából.
– Biztos, hogy nem volt katonai egyenruhában? – A gyalogos
katonák a hajukat szorosan összefonva viselték, majd
körbetekerték egy réteg finom gyapjúval, és rizsliszttel
bepúderezték, ami ebben a klímában bizony hamar tésztává
alakult, ahogy a liszt és az izzadság összekeveredett. Mégis úgy
gondoltam, hogy Sinclair inkább a férfi viselkedésére, mint a
megjelenésére utalt.
– Ó, nem, azt állította, hogy szőrmekereskedő, de úgy járkált,
mint akinek puskacsövet dugtak a seggébe, és úgy beszélt, hogy
szinte hallani lehetett a bőr nyikorgását. Legalábbis Geordie
McClintock így mesélte.
– Alighanem Murchison egyik embere lesz. Megmondom
Jamie-nek. Köszönöm, hogy szólt.
Briannával elhagytuk a kádár műhelyét, miközben azon
gondolkodtam, hogy mekkora gondot tud vajon okozni ez a
Hodgepile. Valószínűleg nem nagyot. A civilizációtól való távolság
és a Ridge nehéz megközelíthetősége önmagában megóvott
minket a legtöbb behatoló ellen. Ez volt Jamie egyik fő indoka,
amiért ezt a helyet választotta. A távolság okozta megannyi
kellemetlenséget felülmúlják azon előnyei, amik háború esetén
jelentkeznének. Fraser's Ridge-en nem lenne csatározás, ebben
biztos voltam.
Mindegy, milyen forrón fortyogott Murchison haragja, vagy
hogy milyen jók a kémei, azt nem tudtam elképzelni, hogy a
felettesei jóváhagynák, hogy egy fegyveres alakulattal
megtegyen több mint száz mérföldet, és felmásszon a hegyekbe
csak azért, hogy lefüleljen egy illegális szeszfőzdét, ami kevesebb
mint száz gallon szeszt állít elő egy évben.
Lizzie és Ian odakint vártak bennünket, és azzal foglalták el
magukat, hogy gyújtóst szedegettek Sinclair szemétkupacából.
Egy kádár munkája során hatalmas mennyiségű forgács, fadarab
és kéreg gyűlt össze, ami megérte a gyűjtögetéssel járó
fáradságot, mert így otthon már nem kellett gyújtóst hasogatni.
– Drágám, segítenél Iannek felrakodni a hordókat? –
kérdeztem Briannát. – Én szeretnék Lizzie-re vetni egy
pillantást a napfényben.
Brianna bólintott, láthatóan máshol jártak a gondolatai, de
elment, hogy segítsen Iannek a műhely előtt álló féltucatnyi kis
méretű hordót megemelni és a kocsira pakolni. A hordók kicsik
voltak, de nehezek.
Ezeknek a hordóknak a készítéséhez szükséges tudás volt az,
ami miatt Ronnie Sinclair megkapta a területét és a műhelyét,
annak ellenére, hogy személyisége nem volt túl megnyerő. Nem
minden kádár ismerte annak titkát, hogyan kell kiégetni a
tölgyhordók belsejét úgy, hogy az belül gyönyörű borostyánszínű
legyen, és mély, füstös ízt kölcsönözzön a benne érlelődő
whiskynek.
– Gyere ide, édesem, hadd nézzem meg a szemedet. – Lizzie
engedelmesen nagyra nyitotta a szemét, és hagyta, hogy
lehúzzam az alsó szemhéjat, hogy megnézzem szemgolyója fehér
részét.
A lányka még mindig borzasztóan sovány volt, de bőre csúnya
sárga árnyalata már elhalványodott, és szeme is szinte teljesen
kifehéredett. Ujjaimmal óvatosan megtapogattam az álla alatti
nyirokmirigyeket, amik csak kissé voltak duzzadtak, ami szintén
jó jel volt.
– Jól érzed magad? – kérdeztem. Lizzie félénken
elmosolyodott, és bólintott. Ez volt az első alkalom, hogy elhagyta
a házat, mióta megérkezett Iannel három héttel ezelőtt. Azóta is
olyan reszketeg volt, mint egy újszülött kisborjú. A jezsuitakéreg
kivonatának gyakori adagolása jót tett neki, és az elmúlt héten
már nem tért vissza a láza. Reménykedtem, hogy a mája rövid
időn belül ki fog tisztulni.
– Mrs. Fraser? – szólalt meg a lány, mire megriadtam, hogy
beszélni hallottam. Annyira félénk volt, hogy csak nagyon ritkán
tudta rávenni magát, hogy akár nekem, akár Jamie-nek
mondjon valamit közvetlenül, legtöbbször csak motyogott
valamit Briannának, aki pedig közvetítette azt nekünk.
– Igen, drágám?
– Én… Én nem akartam, de meghallottam, amit a kádár
mondott… Arról, hogy Mr. Fraser már szólt neki Miss Brianna
emberéről. És azon gondolkodtam… – Lizzie hangja elcsuklott a
görcsös félénkségtől, és halvány rózsaszín pír jelent meg áttetsző
orcáin.
– Igen?
– Gondolja, hogy megkérdezhetnénk az apámról is? – A
szavak egyszerre szaladtak ki a száján, és még jobban elpirult.
– Ó, Lizzie! Annyira sajnálom. – Brianna végzett a
hordópakolással, odajött, és megölelte kis szobalányát. – Nem
felejtettem el, csak most épp nem jutott eszembe. Egy perc,
máris megyek, és megmondom Mr. Sinclairnek. – Szoknyája
hussant egyet, és máris eltűnt a kádárműhely hűvös
félhomályában.
– Az apádat keresed? – kérdeztem. – Elvesztetted őt?
A lány bólintott, száját összeszorította, hogy ezzel is
megakadályozza annak reszketését.
– Szerződött szolgaként dolgozik, de nem tudom, hogy hol,
csak annyit tudok, hogy valamerre a déli gyarmatokon.
Nos, akkor máris csak pár százezer négyzetmérföldnyi
területet kell átkutatni, gondoltam. Ugyanakkor nem árthat, ha
megkérjük Ronnie Sinclairt, hogy kérdezősködjön. Újságoknak és
egyéb nyomtatott anyagoknak szűkében voltak a délvidéken, a
legtöbb valódi hír szájról szájra terjedt, üzletekben és
vendéglőkben, vagy egyszerűen csak a rabszolgák hozták-vitték
azokat a távoli ültetvények között.
Az újság gondolatára egy kellemetlen emlék ötlött fel bennem.
A hét évvel későbbi dátum megnyugtatóan távolinak tűnt, és
lehet, hogy Briannának igaza van: akár arra lesz ítélve a ház,
hogy leégjen január 21-én, akár nem, az csak lehetséges tán,
hogy aznap ne tartózkodjunk ott.
Brianna vörösödő arccal került elő, felugrott a kocsira,
megfogta a gyeplőt és türelmetlenül várt ránk.
Ian Brianna kipirult arcát meglátva összeráncolta a homlokát,
és a kádár műhelye felé pillantott.
– Mi történt, nővérkém? Valami rosszat mondott az
udvarlód? – Ian megfeszítette a tenyerét, ami majdnem olyan
nagy volt, mint Sinclairé.
– Nem – vágta rá Brianna tömören. – Egy szót sem.
Indulhatunk végre?
Ian felvette Lizzie-t, és fellendítette őt a szekérderékra, aztán
felém nyújtotta a kezét, és engem is felsegített Brianna mellé.
Rápillantott a Brianna kezében lévő gyeplőre. Ő tanította meg a
lányt, hogyan kell bánni az öszvérrel, és szakmai büszkeség
töltötte el tanítványa ügyessége láttán.
– Figyelj oda a nyavalyásra a jobb oldalon! – javasolta
Briannának. – Nem fogja kivenni a részét a teherhúzásból,
hacsak meg nem csapkodod időnként a farát.
Ahogy elindultunk, Ian letelepedett a szekérderékra Lizzie-
vel. Hallottam, ahogy a lánynak elképesztő történeteket mesél,
és ahogy az válaszként halkan kuncog. A család szeme fényeként
Ian el volt varázsolva Lizzie-től, és úgy bánt vele, mintha a
kishúga lett volna, egyszer nyűgnek érezte, máskor pedig
áldásnak.
Vállam mögött hátrapillantottam az eltűnőben lévő
kádárműhely felé, majd Briannára néztem.
– Mit csinált? – kérdeztem csendesen.
– Semmit. Én zavartam meg őt. – A pír Brianna széles
arccsontján erősödött.
– Mi a csudát csinált?
– Egy képet rajzolt egy darab fára – felelte, és megharapta
belül a száját. – Egy meztelen nő képét.
Felnevettem, részben a sokktól, részben mert vicces volt.
– Nos, a kádárnak nincs felesége, és könnyen elképzelhető,
hogy egyhamar nem is lesz. Nagyon kevés nő van a
gyarmatokon, és még kevesebb itt fent a hegyekben. Nem
hiszem, hogy hibáztathatjuk azért a rajzért.
Váratlanul együttérzés tört fel bennem Ronnie Sinclair iránt.
Elvégre nagyon régóta egyedül volt már. A felesége a Culloden
utáni förtelmes napokban életét vesztette, Ronnie pedig több
mint tíz évet töltött börtönben, mielőtt a gyarmatokra
szállították volna őt. Ha voltak is kapcsolatai, azok nem
tarthattak sokáig, Sinclair egyedülálló férfi volt, és ekkor hirtelen
más megvilágításban láttam a pletykákra való kiéhezettségét és
rejtett pillantásait – még ha Briannát használta is művészi
inspirációul. Pontosan tudtam, milyen magányosnak lenni.
Brianna zavara enyhült, halkan fütyörészett magában, és
időnként megmozdította a gyeplőt. Egy Beatles-dallamot fütyült,
gondoltam, habár sosem ismertem ki magam a popzenészek
között.
A gondolat ott bujkált alattomosan a fejemben. Ha Roger nem
jön el, akkor Brianna nem marad sokáig egyedül, sem itt, sem
pedig amikor visszatér a jövőbe. De ez nevetségesen hangzott.
Roger el fog jönni. És ha mégsem…
Egy gondolat, amit próbáltam elhessegetni, most lopakodva
előbújt, és teljes valójában elfoglalta elmémet. Mi van, ha Roger
úgy döntött, hogy mégsem jön? Tudtam, hogy volt valami
vitájuk, de Brianna elég szűkszavú volt ez ügyben. Lehetséges,
hogy Roger olyan dühös volt Briannára, hogy visszament
nélküle?
Úgy véltem, mindez átfutott Brianna fején is. Már nem beszélt
annyit Rogerről, de láttam azt az ideges fényt felgyulladni a
szemében, mindig, amikor Clarence látogatót jelentett be, és
láttam a fényt kihunyni, amikor kiderült, hogy a látogató Jamie
egyik bérlője vagy Ian tuszkaróra barátai közül valaki.
– Igyekezz már, te semmirekellő! – motyogtam magam elé.
Brianna meghallotta, és ügyesen a bal oldali öszvérre sózott
egyet a gyeplővel.
– Gyí, te! – kiáltotta el magát, és a kocsi megindult, rázkódva
zötyögött a keskeny úton hazafelé.

– Messze van ez még a leochi lepárlótól – bökött Jamie

egykedvűen az összetákolt üstre a kis tisztás szélén. – De azért
lehet vele whiskyt készíteni. Valamilyet.
Jamie szerénysége ellenére Brianna azért látta, hogy apja
büszke újdonsült lepárlójára. Majdnem két mérföldre volt a
faháztól – ahogy apja magyarázta –, közel Fergus házához, hogy
Marsali napjában többször is el tudjon jönni, és rajta tarthassa a
szemét a munkákon. Cserébe Fergus egy kicsivel nagyobb részt
kapott a whiskyből, mint a többi Fraser's Ridge-i gazda, akik a
nyers árpát szállították, és segítettek a párlat eladásában.
– Nem, drágám, azt a rusnya kis valamit nem szabad megenni
– jelentette ki Marsali, majd megragadta kisfia csuklóját, és
egyesével kifeszegette az ujjait, hogy kiszabadítson egy nagy és
vadul vonagló rovart, amit a kis kópé nagyon is meg akart enni,
ellenszegülve anyja utasításának.
– Fúj! – Marsali a csótányt a földre söpörte, és rálépett.
Germaine mokány és higgadt kisgyerek volt, nem fakadt sírva
a veszteség miatt, de szőke tincsei alól mogorván nézett. A
csótányban nem esett kár a durva bánásmód miatt, egy kicsit
tántorogva ugyan, de útra kelt az avarban.
– Ó, én nem hiszem, hogy kárt tenne benne egy csótány –
mondta Ian vígan. – Időnként én is megeszem egyet-egyet az
indiánokkal. De szerintem a sáska finomabb, különösen a füstölt.
Marsali és Brianna együtt kuncogtak, amitől Ian vigyora még
szélesebbre húzódott, majd felkapott egy másik zsák árpát, és
vastag rétegben elterítette azt egy lapos kosárban. Két másik
csótány került napvilágra, melyek őrült tempóban szedve
lábaikat a kosár oldala felé indultak, kipottyantak a földre, majd
eltűntek a durván épített malátás padló széle alatt.
– Azt mondtam, nem! – Marsali szorosan fogta Germaine
gallérját, hogy visszatartsa őt, és megakadályozza a kisfiú elszánt
próbálkozásait, hogy a csótányok nyomába eredjen. – Maradj itt,
te kis ördög! Vagy te is fel akarsz füstölődni?
Vékony füst kanyargott elő a fapadozat alól, és olyan illattal
töltötte be a tisztást, mint amilyen a pörkölt gabona reggelire
emlékeztető illata. Brianna gyomra megkordult, már majdnem
vacsoraidő volt.
– Talán benne kéne őket hagynod – javasolta a lány
viccelődve. – A füstölt csótány nagyszerű ízt adhat a whiskynek.
 – Kétlem, hogy ártanának az italnak – értett egyet az apja,
ahogy mellé lépett. Zsebkendőjével megtörölte az arcát, majd a
kormos foltok láttán grimaszolt egyet, mielőtt visszadugta a
kendőt a ruhája ujjába. – Minden rendben, Ian?
– Igen, megjárja. Csak egy zsák romlott meg teljesen, Jamie
bácsi. – Ian felállt egy tálca nyers árpával, és lábával megbökött
egy felhasított zsákot, amin a zöld penész és a feketéllő rothadás
jelezte, hogy átázott. Két másik nyitott zsák állt még ott a
malátás padlón, a felső, romlott réteget eltávolították róluk.
– Na, fejezzük be gyorsan! – mondta Jamie. – Éhes vagyok. –
Ő és Ian mindketten megfogtak egy-egy zsákot, és a friss árpát
vastag rétegben a tiszta padlóra terítették, és egy lapos
falapáttal elegyengették és megforgatták a gabonát.
– Mennyi ideig tart ez az egész folyamat? – dugta orrát a
cefrekád széléhez Brianna, ahol Marsali kevergette az utolsó
füstölésből származó erjedő gabonát. A cefre épphogy csak
elkezdett pezsegni, az alkoholt még csak nagyon halványan
lehetett érezni a levegőben.
– Hát az egy kicsit az időtől is függ. – Marsali szakértő
szemekkel pillantott az ég felé. Késő délután volt, és az ég tiszta
mélykék árnyalatúra vált, néhány csíknyi fehér felhő lebegett
csak a horizonton. – Ha olyan tiszta az idő, mint most…
Germaine! – A kisfiúnak csak a feneke látszott, felsőteste eltűnt
egy farönk alatt.
– Majd én kiszedem onnan. – Brianna három gyors lépéssel a
tisztás túloldalán termett, és felnyalábolta a gyereket. Germaine
mély hangon adta jelét tiltakozásának, amiért Brianna
indokolatlanul beleártotta magát a dolgába, kapálódzni kezdett,
és erős kis lábaival Brianna combját rugdosta.
– Aú! – Brianna letette a kisfiút a földre, és egyik kezével a
combját dörzsölgette.
Marsali elkeseredetten felnyögött, és ledobta a keverőlapátot.
– Na, most mit szedtél össze, te kis átokfajzat? – Germaine
tanult a korábbi esetekből, és gyorsan bedobta legutóbbi
szerzeményét a szájába, és görcsös mozdulattal nyelt egyet.
Azonnal lilára vált, és fulladozni kezdett.
Marsali felkiáltott, majd térdre esett, és próbálta szétfeszíteni
a gyerek száját. Germaine öklendezett, zihált és
hátratántorodott, majd megrázta a fejét. Kék szemei kidülledtek,
és egy vékony sugárban nyál kígyózott az állán.
– Gyere ide! – Brianna karjánál fogva megragadta a kisfiút,
hátát a saját mellkasa felé fordította, és mindkét kezét ökölbe
szorítva pumpált egy nagyot a gyerek hasán.
Germaine egy hangos huhogásszerű hangot hallatott, és
valami kicsi kerek dolog repült ki a szájából. A kisfiú hörgött és
levegő után kapkodott, majd amikor elég nagy levegőt bírt venni,
nekifogott üvölteni. Arca másodpercek alatt sötétliláról
egészséges vörösre változott vissza.
– Jól van? – kémlelte Jamie aggódva a gyereket, aki anyja
karjaiban sírt, majd elégedetten Briannára pillantott. – Nagyon
gyors voltál, te lány! Szép munka volt!
– Köszönöm! Én… köszönöm! Örülök, hogy sikerült.
Brianna egy kicsit reszketett. Másodpercek. Néhány
másodperc volt az egész. Az életből a halálba jutni, majd újra
vissza egy szempillantás alatt. Jamie megérintette a lány karját,
és röviden megszorította, amitől Brianna máris kicsit jobban
érezte magát.
– Legjobb lesz a legényt hazavinni – mondta Jamie
Marsalinak. – Adj neki vacsorát, aztán fektesd le! Majd mi
befejezzük itt a munkát.
Marsali bólintott, láthatóan maga is reszketett. Kisimított egy
szőke hajtincset a szeméből, és egy gyenge kísérletet tett, hogy
Briannára mosolyogjon.
– Köszönöm neked, jó nővérem!
Brianna e megszólítástól váratlanul apró örömöt érzett.
Visszamosolygott Marsalira.
– Örülök, hogy Germaine jól van.
Marsali felkapta a táskáját a földről, biccentett egyet Jamie-
nek, majd megfordult, és óvatosan elindult lefelé a meredek
ösvényen a kisgyermekkel a karjában. Germaine duci kis öklével
anyja haját sodorgatta.
– Szép munka volt, nővérkém! – Ian épp végzett a gabona
szétterítésével, és leugrott az emelvényről, hogy gratuláljon
Briannának. – Hol tanultál ilyeneket?
– Anyától.
Ian lenyűgözve bólintott. Jamie lehajolt, és a földön kezdett
keresgélni.
– Azt keresem, mit nyelhetett le a kis legény.
– Ezt itt – mutatott Brianna egy tárgyra, amit félig beleptek a
lehullott levelek, majd kipöckölte onnan. – Olyan, mintha egy
gomb lenne. – A tárgy egy fából durván faragott féloldalas
körforma volt, de vitathatatlanul egy gomb volt, hosszú füllel és
lyukakkal a fonalnak.
– Hadd nézzem meg. – Jamie kinyújtotta a kezét, és Brianna
beleejtette a gombot.
– Nem hiányzik egy gombod sem, igaz, Ian? – kérdezte
Jamie, és homlokát ráncolva vizsgálta az apró tárgyat a
tenyerében.
Ian átkukucskált Jamie válla fölött, és megrázta a fejét.
– Nem Fergusé? – kérdezte.
– Talán, de nem hinném. Ami Fergusünk túl piperkőc ahhoz,
hogy valami ilyesmit hordjon, mint ez. A kabátján lévő összes
gomb csiszolt agancsból készült. – Jamie továbbra is a homlokát
ráncolva lassan megcsóválta a fejét. Felvette a tüszőjét, és
beletette a gombot, mielőtt még a derekára rögzítette volna.
– Na, jó, majd körbekérdezek. Befejezed itt a munkát, Ian?
Nem sok tennivaló maradt már. – Briannára mosolygott, és
fejével az ösvény felé intett. – Gyerünk, leányom, hazafelé
menet meg is kérdezzük Lindsey-éket.
Kenny Lindsey még nem volt otthon akkor este.
– Duncan Innes jött el érte, nincs még egy órája sem –
mondta Mrs. Lindsey, kezével árnyékot tartva a szeme elé a
lemenő nap ellen, ahogy állt háza ajtajában. – Minden bizonnyal
éppen magához tartanak. Nem jönnek be a leánykájával, Mac
Dubh, hogy bekapjanak pár falatot?
– Ó, nem köszönjük, Mrs. Kenny. A feleségem alighanem már
elkészítette a vacsoránkat. De talán meg tudná mondani nekem,
hogy ez a kis apróság vajon Kenny kabátjáról való-e.
Mrs. Lindsey a Jamie kezében lévő gombra pillantott, majd
megcsóválta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem. Még be sem fejeztem egészen a
kabátja újragombozását azokkal a gombokkal, amiket ő maga
faragott ki egy agancsból. A legszebb kis gombok lettek, amit
életében látott! – jelentette ki büszkén férje kézügyességét
dicsérve. – Minden egyes darabon van egy kis vigyorgó
manóarcocska, és mind különböző.
Az asszony végigfuttatta a tekintetét Briannán.
– Itt van nálunk Kenny öccse – mondta. – Szép kis birtoka
van Cross Creek közelében, húsz hektár dohánnyal, és egy szép
kis patak folyik keresztül rajta. Ott lesz a Mount Helicon-i
találkozón. Esetleg maga is megy, Mac Dubh?
Jamie megrázta a fejét, és elmosolyodott a nő célozgatásán.
Csak néhány szabad nő volt a kolóniában, és hiába jelentette ki
Jamie, hogy a lánya már elígérkezett valakinek, ez egyáltalán
nem vetett gátat a kerítők buzgalmának.
– Attól tartok, Mrs. Kenny, az idén nem megyünk. Talán majd
jövőre, de most nem tudok időt szakítani rá.
Jamie és Brianna udvariasan elbúcsúztak, és hazafelé vették
az irányt. Hátuk mögül a lemenő nap hosszú árnyékokat rajzolt
elébük az útra.
– Gondolod, hogy az a gomb fontos lehet? – kérdezte Brianna
kíváncsian.
Jamie megvonta kissé a vállát. Egy kis szellő megemelte feje
tetején a haját, mire szorosabbra vonta a kis bőrszíjat, ami
hátrafogta.
– Nem tudom megmondani. Lehet, hogy semmiség, de
ugyanakkor jelenthet is valamit. Anyád elmesélte, mit mondott
Ronnie Sinclair arról az emberről Cross Creekben, aki a whisky
után érdeklődött.
– Hodgepile? – Brianna nem tudott nem mosolyogni e név
hallatán. Jamie is elmosolyodott egy pillanatra, de aztán újra
elkomolyodott.
– Nos, igen. Ha a gomb olyasvalakié, aki itt lakik Fraser's
Ridge-ben, akkor nem kell tovább keresgélnünk, és senkinek
sem esik bántódása. De ha egy idegené… – Briannára nézett, és
megint vállat vont.
– Nem olyan egyszerű egy férfinak, hogy észrevétlen
maradjon errefelé, hacsak nem bujkál készakarva. Ha egy férfi
nem ártó szándékkal jön erre, akkor valószínűleg megáll egy
háznál, hogy ételt és italt kérjen, és én még aznap hallanék is
róla. De semmi ilyesmi nem történt mostanában. Egy indiáné
sem lehet, mivel ők nem hordanak ilyen dolgokat a ruháikon.
 Szél söpörte végig az utat, örvénylőén felkavarta és a faház
felé fújta a sárga és barna leveleket. Jamie és Brianna szinte
hangtalanul sétáltak, mindössze az erdő halk zaja vette körül
őket, és a madarak éneke, amik még mindig a naplementének
daloltak, de az árnyékok már meghosszabbodtak a fák alatt. A
hegy északi oldala a völgy túloldalán már besötétedett és
elcsendesedett, ahogy a nap lebukott mögötte.
A faház előtti tisztást még mindig betöltötte a napfény, amit
megszűrtek a sárguló levelű gesztenyefák. Claire a kis kert
kerítésénél állt, csípőjének egyik oldalán egy lavórt tartott, és
éppen babot szedett a szőlőkaróra felfuttatott növényekről.
Karcsú alakjának körvonala sötétlett a nappal szemben, haja
gyűrűző arany auraként keretezte fejét.
– Innisfree – szólalt meg Brianna önkéntelenül, és
megtorpant a látványtól.
– Innisfree? – pillantott rá Jamie zavartan.
A lány tétovázott, de semmi esélye sem volt elkerülni a
magyarázkodást.
– Ez egy vers, vagyis egy vers része. Apu mindig azt mondta,
amikor hazajövet meglátta anyát a kertben tevékenykedni, hogy
ha anya megtehetné, ki is költözne a kertbe. Apu sokszor viccelt
azzal, hogy egy nap anya elmegy, és keres egy olyan helyet, ahol
egyedül élhet, és csak a növényei veszik majd körül.
– Hm. – Jamie arca nyugodt volt, vonásai vöröslöttek a
lemenő nap fényében. – Hogy hangzik az a vers?
Brianna szíve körül kis szorítást érzett, ahogy nekikezdett a
versnek.

Felserkenek én immár s Innisfree-be megyek,

sárból-ágból magamnak kunyhót építek én,
lesz ott kilenc bab-indám s kaptárban méh-sereg
s csak én: zümmös tisztás közepén{ 2}

A dús, összevont, vörös szemöldök megcsillant a szikrázó

napban.
– Egy vers, igaz? És merre van Innisfree?
– Írországban. Ő ír volt – magyarázta Brianna. – Mármint a
költő. – A zömök méhlakok a köveken ülve sorakoztak az erdő
szélén.
– Értem.
Apró arany és fekete porszemek sodródtak körülöttük a
mézédes levegőben, a méhek hazafelé tartottak a földekről.
Brianna apja nem mozdult el a lány mellől, előrébb sem lépett,
csak állt mellette mozdulatlanul, és nézte, ahogy Claire a fekete
és arany babhüvelyeket szedi a levelek közül.
Mégsem maradt egyedül, gondolta a lány. A kis szorítás bár
nem fájt, de még mindig ott volt a mellkasában.

Kenny Lindsey kortyolt egyet a whiskyből, és szakértő módjára,

behunyt szemmel körbelögybölte a szájában. Amikor
abbahagyta, homlokát ráncolta a koncentrálástól, majd egy
görcsös mozdulattal lenyelte az italt.
– Húú! – Beszívta a levegőt, és megborzongott. – Krisztusom!
– mondta rekedten. – Ez aztán kipucolja a beleket!
Jamie elvigyorodott a bók hallatán, töltött még egy kis adagot,
és Duncan felé tolta a poharat.
– Úgy bizony, ez jobb lett, mint a múltkori – értett egyet, és
óvatosan beleszimatolt, mielőtt értékelte volna a saját italát. – Ez
már nem marja le a bőrt a nyelvemről… azonnal.
Lindsey megtörölte a száját a kézfejével, és egyetértően
bólogatott.
– Nos, valahol jó gazdára fog lelni. Woolamnek kell egy
hordóval, ami elég lesz neki egy évre is, amilyen beosztással a
kvékerek élnek.
– Megállapodtatok az árban?
Lindsey bólintott, és elismerően szippantotta be a tál
kovásztalan zabkenyér és különböző finomságok illatát, amiket
Lizzie tett elé az asztalra.
– Száz font súlyú árpa a hordó fejében, egy másik száz pedig
amiből whiskyt főzhettek, és elfelezhetitek.
– Rendben. – Jamie elvett egy szelet rizskenyeret, és
szórakozottan rágcsálta egy percig. Aztán egyik szemöldökét
felvonta, és Duncanre nézett, aki szemben ült vele az asztalnál.
– Megkérdezed MacLeodot Naylor's Creekben, hogy kötne-e
velünk hasonló üzletet? Arrafelé haladsz el hazafelé, igaz?
Duncan bólintott, miközben az ételét rágta, Jamie pedig
ünneplésképpen csendesen tósztra emelte a poharát felém –
Woolam ajánlatával nyolcszáz font súlyra emelkedett az összes
árpakészletünk, amit cserék és ígéretek útján kapartunk össze.
Ez több volt, mint a Fraser's Ridge teljes területén termelt
felesleg, és fedezte a jövő évi whisky alapanyagát.
– Egy hordó minden háztartásnak a Ridge-en, kettő
Fergusnek… – húzogatta meg Jamie a fülcimpáját, ahogy
számolt. – Talán kettő Nacognawetónak, és egyet visszatartunk,
hogy érjen… Nos, akkor egy tucattal el tudnál vinni a találkozóra,
Duncan.
Duncan pont jókor érkezett. Míg Jamie-nek sikerült
elcserélnie a salemi morvákkal az első évi termésből készített
nyers whiskyt szerszámokra, textilre és egyéb dolgokra, amikre
sürgősen szükségünk volt, nem volt kétséges, hogy a Cape Fear-i
tehetős ültetvényesek jobb árat fizetnek majd érte.
Mi nem tudtunk volna elszakadni az itthoni teendőktől annyi
időre, hogy megtegyük a Mount Heliconig tartó egyhetes utat, de
ha Duncan el tudná vinni a whiskyt, és el tudná adni… Fejben
máris megvolt a listám, hogy mire lenne szükségünk. Mindenki
vitt eladásra szánt árut a találkozóra. Gyapjút, ruhákat,
szerszámokat, ételt, állatokat… Nekem sürgősen szükségem lett
volna egy kis réz forralóedényre és hat vég muszlinra az
ingekhez, és…
– Maga szerint jó ötlet alkoholt adni az indiánoknak? –
Brianna kérdése elvonta figyelmemet kapzsi álmodozásaimról.
– Miért ne? – kérdezte Lindsey kicsit rosszallóan azért, hogy
Brianna beleüti az orrát a dologba. – Végtére is nem csak úgy
adjuk nekik, leányom. Habár van egy kis ezüstjük is, de ők
inkább állatbőrrel fizetnek… És nagyon jó árat adnak az italért.
Brianna rám pillantott támogatásért, majd Jamie-re.
– De az indiánok nem… Úgy értem, azt hallottam, hogy nem
bírják az alkoholt.
Mindhárom férfi értetlenül nézett rá, aztán Duncan a
bögréjére pillantott, és megforgatta a kezében.
– Nem bírják?
Brianna szája sarka megrándult.
– Mármint nagyon könnyen berúgnak tőle.
Lindsey a bögréjébe nézett, majd a lányra emelte tekintetét,
és megdörzsölte kopaszodó feje búbját.
– Mit akarsz ezzel, te leány? – kérdezte többé-kevésbé
udvariasan.
Brianna szája megkeményedett, majd elernyedt.
– Úgy értem – mondta –, nem helyes olyanokat ivásra
ösztönözni, akik nem tudják abbahagyni azt, ha egyszer elkezdik.
– Brianna kissé tehetetlenül rám nézett. Én megráztam a fejem.
– Olyan főnév, hogy „alkoholista”, még nem létezik –
mondtam. – Mostanság ez még nem betegség, egyszerűen csak
gyenge jellemre vall.
Jamie kérdőn felpillantott.
– Én mondom neked, lányom – kezdte –, sok iszákost láttam
én már életemben, de olyat még soha, hogy egy palack magától
felugrott volna az asztalról, és bárki torkába öntötte volna a
tartalmát.
Jamie kijelentését általános egyetértő mormogás kísérte,
majd újabb morgással témát váltottak.
– Hodgepile? Nem, magam nem láttam ezt a férfit, habár
biztos vagyok benne, hogy hallottam ezt a nevet. – Duncan
felhajtotta a maradék italát, és kissé zihálva letette a bögréjét. –
Akarod, hogy körbekérdezzek a találkozón?
Jamie bólintott, és elvett még egy rozskenyeret.
– Hát, ha megtennéd, Duncan.
Lizzie a tűz fölé hajolva keverte a vacsorára készülő pörköltet.
Láttam, ahogy megfeszülnek a vállai, de túl szégyenlős volt
ahhoz, hogy ennyi férfi előtt megszólaljon. Brianna viszont nem
szenvedett ilyen gátlásoktól.
– Volna itt még valaki, Mr. Innes, aki után kérdezősködni
kéne. – Keresztülhajolt az asztalon, és szemét könyörgően
szegezte a férfira. – Megtenné, hogy érdeklődne egy Roger
Wakefield nevű férfiról? Kérem!
– Ó, megteszem, meg én. – Duncan arca rózsaszínre vált
Brianna kebleinek közelségétől, és zavarában felhajtotta Kenny
maradék whiskyjét. – Tehetek még mást önért ezen kívül?
– Igen – mondtam, és letettem egy tiszta bögrét az
elégedetlenkedő Lindsey elé. – Ahogy utánakérdez Hodgepile-
nak és Bree fiatalemberének, megtenné, hogy érdeklődik egy
férfi után, akit Joseph Wemyssnek hívnak? Ő egy szerződött
szolga. – Szemem sarkából láttam Lizzie-t, ahogy vékony vállai
megkönnyebbülten ereszkednek le.
Duncan bólintott, lelki nyugalma visszaállt, ahogy Brianna
eltűnt a kamrában, hogy elővegye a vajat. Kenny Lindsey
érdeklődve nézett utána.
– Bree? Így szólította a lányát? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Miért?
Egy rövid mosoly jelent meg Lindsey arcán. Aztán Jamie-re
pillantott, köhintett, és mosolyát a bögréjébe temette.
– Ez egy skót szó, Sassenach – mondta Jamie egy
meglehetősen fanyar mosollyal az arcán. – A bree felfordulást
jelent.
 44
Háromoldalú társalgás

1769. október

A karja is beleremegett, ahogy belecsapott a fába. Jamie

gyakorlott mozdulattal kiszabadította a fejszét, hátralendítette,
majd nagy kéreg- és sárga faforgácszápor közepette újra
lecsapott. Arrébb lépett a fatörzsön, majd újra lecsapott, és az
éles fém alig kéthüvelyknyire a lábujjaitól belehasított a fába.
Megkérhette volna Iant is a favágásra, hogy maga mehessen
el az apró malomba Woolam's Pointnál, de a fiú rászolgált arra a
jutalomra, hogy meglátogathassa a három hajadon Woolam lányt,
akik édesapjuk mellett dolgoztak a malomban. Kvéker lányok
voltak, akik olyan szürkén öltöztek, mint a verebek, de az eszük
vágott, az arcuk is szép volt, és elkényeztették Iant, ahogy
egymással versengve kínálgatták sörrel és húsos pitével,
valahányszor a fiú ellátogatott hozzájuk.
Sokkal inkább ezeknek az erényes kvékereknek udvaroljon a
fiú, mint a bátor tekintetű indián lányoknak a hegyen túl,
gondolta Jamie bosszankodva. Még nem felejtette el, hogy Myers
azt mesélte az indián nőkről, hogy azt a férfit engedik ágyukba,
akit csak megkívánnak.
A kis szolgálólányt is elküldte Iannel, gondolván, hogy a friss
őszi levegő talán hoz egy kis színt a leányka arcára. A bakfis
olyan fehér bőrű volt, mint Claire, de olyan kékesfehér
árnyalatú, mint a fölözött tej, míg Claire bőre halványan
ragyogott, fénye mély és egyenletes volt, mint a nyárfa
selyemfehér nedve.
Már majdnem sikerült kettéhasítania a rönköt. Még egy
csapás és a fejsze egy forgatása, és két jókora darab fa állt készen
arra, hogy a kandallóba vessék, friss és tiszta gyantaillatot
árasztva. Gondosan felrakta azokat a kamra melletti növekvő
farakásra, és még egy félbevágott rönköt gördített a talpa alá.
Az igazság az volt, hogy nagyon szeretett fát vágni. Ez egészen
más volt, mint a tőzegvágás nyirkos, fáradságos, lábfagyasztó
munkája, de ugyanolyan mély megelégedettséggel töltötte el a
bőséges tüzelőkészlet látványa, amit csak azok érthettek meg,
akik már töltöttek el teleket hideg ruhában vacogva. A farakás
már majdnem a ház ereszéig ért, száraz, összehasogatott fenyő-,
tölgy-, hikori- és juhardarabokból állt, melyek látványa úgy
melegítette a szívét, ahogy maga a fa fogja a testét.
Az évszakhoz képest igen meleg volt ez a késő októberi nap,
és az inge már most a vállára tapadt. Ruhája ujjával megtörölte
az arcát, és kritikus szemmel vizsgálta a nyirkos foltot.
Mindig, amikor leizzadt, Brianna ragaszkodott hozzá, hogy
mossák ki az ingét, tiltakozhatott ő akárhogy, hogy az izzadsága
elég tiszta amúgy is. Fúj! – fintorgott ilyenkor a lány, rosszallóan
fújtatva és úgy felhúzva az orrát, mint egy oposszum. Jamie
hangosan felnevetett, amikor először látta Briannát ilyen arcot
vágni, legalább annyira a meglepetéstől, mint jókedvében.
Jamie anyja régen meghalt már, még a férfi gyerekkorában,
és míg álmában időnként még megemlékezett róla, a nő
társaságát az agyában őrzött állóképekkel helyettesítette. A lány
azonban ugyanúgy fintorgott, amikor Jamie izzadtan visszajött a
házba, és pont ugyanúgy húzta fel az orrát, mint valamikor rég
az anyja. Amikor Jamie meglátta lánya gesztusát, egy villanással
felidéződött benne az emlék.
Micsoda rejtély is a vérségi kötelék! Hogy tud egy apró
mozdulat, egy hanglejtés úgy szállni generációról generációra,
mint a sokkal kézzelfoghatóbb testi tulajdonságok? Jamie újra és
újra látta ennek bizonyítékát, ahogy látta felnőni unokahúgait és
unokaöccseit, és gondolkodás nélkül befogadta szülei és
nagyszülei tünékeny pillanatokra megjelenő ilyetén tükörképeit,
arcuk árnyékát, ahogy visszanéztek rá az évek távolából, majd
újra eltűntek, hogy megjelenjenek a ma élők arcában.
De most, hogy újra meglátta ezt Briannában, úgy érezte,
órákon át képes lenne őt nézni. A nővérére emlékeztette, ahogy
lenyűgözve hajolt minden egyes újszülött gyermeke fölé. Talán
ezért nézik olyan elbűvölve a szülők a gyermekeiket, gondolta,
ahogy felfedezik bennük a sok apró kapcsot, amiből az élet lánca
áll össze, ami egyik generációt összeköti a másikkal.
Megvonta a vállát, és levetette az ingét. Végül is ez az ő földje
volt, nem volt itt senki, aki megláthatta volna sebhelyes hátát, és
ha meg is látta volna valaki, akkor se érdekelte volna sem őt,
sem mást. A levegő hirtelen hűvös volt nyirkos bőrén, de néhány
fejszecsapás után újra felélénkülve keringett felhevült vére.
Teljes szívével szerette Jenny minden gyerekét, különösen
Iant, mert a kis idétlen bolondossága és önfejű bátorsága
olyannyira az ilyen idős önmagára emlékeztette. Végül is egy
vérből valók voltak. De Brianna…
Brianna is az ő véréből való volt. Egy, a szüleinek tett
kimondatlan ígéret, ajándék Claire-nek tőle és Claire-től neki.
Nem az első alkalommal jutott eszébe megint Frank Randall,
és hogy vajon mit gondolhatott, amikor egy másik férfi gyerekét
tartotta a kezében, egy olyan férfiét, akit nem volt oka kedvelni.
Ami azt illeti, talán Randall jobb ember volt, hogy az
édesanyja kedvéért és ne a sajátjáért gondoskodjon egy
gyermekről, hogy az arcában az örömöt keresse a maga
szépségében és ne a saját vonásait. Egy kicsit elszégyellte magát,
és még nagyobb erővel csapott le a fára, hogy elűzze az érzést.
Agyát teljes mértékben a fejében kavargó gondolatai kötötték
le, és egyáltalán nem az, amit csinált. Amikor azonban használta
a fejszét, olyankor a fejsze ugyanúgy a teste részévé vált, mint a
karja, amivel lesújtott vele. Ahogyan egy apró rándulás a
csuklójában vagy a könyökénél azonnal figyelmeztette volna
arra, hogy veszély leselkedik rá, most egy apró rezdülés, egy
finom súlyponteltolódás hatására azonnal megállította a fejszét a
levegőben, így a szerszám meglazult feje minden baj nélkül
repült keresztül a tisztáson, elkerülve, hogy beleálljon a lábába.
– Deo gratias – morogta sokkal kevésbé hálásan, mint ahogy
azt a szavak sugallták. Futólag keresztet vetett, és elindult, hogy
felvegye a fémdarabot. Átkozott száraz időjárás, majdnem egy
hónapja nem esett, és a fejszéjének összeszáradt nyele még nem
is volt annyira riasztó, mint Claire kertjében, a ház közelében
kókadozó növények látványa.
 Vetett egy pillantást a félig kiásott kútra, és ingerülten vállat
vont. Még valami, amit be kell fejezni, és amire nincs idő. Még
várni kell vele egy ideig. Hordhatnak vizet a patakról is, vagy
olvaszthatnak havat is, de tűzifa nélkül éheznének vagy
megfagynának, vagy mindkettő.
Kinyílt az ajtó, és kijött Claire. Köpenyt viselt a hideg őszi
árnyak ellen, karján vitte a kosarát, mögötte lépdelt Brianna, és
látványukra elfelejtkezett a bosszúságáról.
– Mit csináltál? – kérdezte Claire, ahogy meglátta Jamie-t a
fejsze fejével az egyik kezében. Gyorsan végigpásztázta Jamie-t
vérnyomok után kutatva.
– Nincs semmi baj – nyugtatta meg Jamie. – Csak meg kell
javítanom a nyelét. Elmentek gyűjtögetni? – biccentett Claire
kosara felé.
– Arra gondoltam, megnézzük feljebb a patakparton, hogy
van-e júdásfüle gomba.
– Vagy úgy. De ne menjetek túl messzire, rendben? Indiánok
vadásznak a távolabbi hegyen, éreztem a szagokat a gerincen ma
reggel.
– Érezted őket? – kérdezett vissza Brianna. Kérdőn felvonta
egyik vörös szemöldökét. Jamie látta, ahogy Claire Briannáról
Jamie-re pillant, és elmosolyodik magában: akkor ezt a
mozdulatot az apjától örökölte. Ő is felvonta az egyik
szemöldökét, Claire-re nézett, mire az asszony mosolya
szélesebbre húzódott.
– Ősz van, és szárítják a vadhúst – magyarázta Briannának. –
Ha erre fújja a szél, akkor már messziről lehet érezni a
húsfüstöléshez rakott tűz illatát.
– Nem megyünk messzire – biztosította Claire. – Csak a
pisztrángos fölé.
– Jól van hát, az még elég biztonságos.
Némileg vonakodott elengedni a nőket, de aligha tudta volna
őket a házban bezárva tartani csak azért, mert a közelben vad
indiánok jártak. Valószínűleg ők is azzal foglalatoskodtak
békésen, hogy felkészüljenek a télre.
Ha biztosan tudta volna, hogy az indiánok Nacognaweto
törzséből valók, akkor nem aggódott volna, de mivel a vadászok
gyakorta barangoltak el messzire, így könnyen lehettek cserokik
is vagy a magukat a kutya népének nevező kis törzsből valók is.
Egyetlen faluban éltek már csak e törzsből, és rendkívül
gyanakvóak voltak a fehér idegenekkel szemben – nem minden
ok nélkül.
Brianna szeme egy pillanatra megpihent Jamie csupasz
mellkasán és a ráncos heg apró csomóján, de nem mutatta
semmi jelét undornak vagy kíváncsiságnak akkor sem, amikor
futólag a vállára helyezte a kezét, és búcsúcsókot lehelt az arcára,
habár Jamie tudta, hogy éreznie kellett a begyógyult sebeket az
ujjai alatt.
Claire, gondolta, mindent elmondott neki Jack Randallról és a
felkelés előtti napokról. Vagy talán mégsem egészen mindent.
Apró borzongás futott végig a gerincén, de nem a hidegtől, és egy
lépést hátrált, elhúzódva a lány érintésétől, habár tovább
mosolygott Briannára.
– Van kenyér a ládikában, és maradt egy kis pörkölt a
fazékban neked, Iannek és Lizzie-nek. – Claire kinyújtotta a
kezét, és kivett egy rakoncátlan forgácsot Jamie hajából. – Ne
edd meg a kamrában lévő sütit, az vacsorára van.
Jamie elkapta Claire ujjait, és finoman megcsókolta ujjperceit.
Claire meglepődött, és halvány meleg ragyogás kelt életre a bőre
alatt. Lábujjhegyre emelkedett, és szájon csókolta Jamie-t, majd
Brianna után eredt, aki már a tisztás szélén járt.
– Légy óvatos! – kiáltott utána Jamie. Integettek egymásnak,
majd anya és lánya eltűntek a fák között, puha csókjaik emlékét
hagyva Jamie arcán.
– Deo gratias – mormogta újra Jamie, ahogy a távolodó nőket
nézte, de ezúttal szívből jövő hálával szóltak szavai. Megvárta,
amíg Brianna köpenyének utolsó darabkája is eltűnik a szeme
elől, majd folytatta munkáját.

Leült a tuskóra. Mellette egy marék szögletes fejű szög volt a

földön, Jamie pedig egyenként beleverte azokat a fejsze nyelébe
egy fakalapáccsal. A száraz fa kettéhasadt és kitágult, de a fejsze
feje összefogta, így nem tört szilánkosra.
Jamie megmozgatta a fejsze nyelét, majd mikor látta, hogy az
szilárdan áll, felállt, és hatalmas csapást mért a tuskóra, hogy
kipróbálja. A fej nem mozdult.
Most már kicsit átfázott ültében, és visszavette az ingét. Éhes
is volt, de meg akarta várni a fiatalokat. Nem mintha már nem
tömték volna tele magukat, gondolta cinikusan. Szinte érezte
Sarah Woolam húsos pitéjének az illatát. A gazdag illat emléke
összekeveredett a korhadó levelek és a nedves föld valódi őszi
illataival.
Miközben folytatta munkáját, elidőzött még a húsos pite körül
gondolatban, ahogyan a közelgő tél körül is. Az indiánok szerint
kemény télnek néznek elébe, nem úgy, mint tavaly. Milyen lesz
majd mély hóban vadászni? Skóciában is volt hó, persze, de ez
igen gyakran csak könnyű hóesést jelentett, és a gímszarvas
kitaposott ösvényei feketén sötétlettek a meredek és csupasz
hegyoldalakon.
Az elmúlt tél ilyen volt, de ez a vadon igen szélsőséges tudott
lenni. Hallott már arról, hogy hat láb mély hó is esett már, és
hogy egyes völgyekben a hónaljáig is el tudott süllyedni az
ember, és hogy a patakok olyan vastagon befagytak, hogy még a
medvék is át tudtak kelni rajtuk. A medve gondolatára kissé
gonosz mosoly jelent meg az arcán. Hú, ha sikerülne még egyet
elejteni, egész télen ehetnék a húsát, és a bőre sem jönne rosszul!
Gondolatai lassan beálltak a munka ritmusára. Agya egyik
része az Apa elment vadászni-t énekelte, míg a másik egy igen
élénk képet festett arról, hogy fekszik a fényes fekete
medvebőrön Claire a hófehér bőrével, ami olyan sápadt és
mámorító, mint a rajnai bor.
– Apa elment bőrt hozni, kisdedét betakarni – dúdolta
magában hamisan.
Elgondolkozott, hogy vajon Claire mégis mennyit mesélt
Briannának. Furcsa, ugyanakkor kellemes is volt az ő hármas
párbeszédük. Lányával még kissé félszegen érintkeztek, a
személyes dolgokat inkább Claire-rel beszélték meg, tudván,
hogy ő a lényeget majd átadja. Ő volt a tolmácsuk a szívnek ezen
az új és esetlen nyelvén.
Habár nagyon hálás volt az égnek, amiért a lánya ilyen
csodálatos módon megjelent az életükben, szeretett volna újra az
ágyukban szeretkezni a feleségével. Ehhez már kezdett túl hideg
lenni a gyógynövényes fészerben meg az erdőben, habár azt el
kellett ismernie, hogy a sárga gesztenyelevelekben való
hempergésnek is megvan a maga varázsa, még ha nem is
különösebben méltóságteljes.
– Annyi baj legyen – mosolygott magában. – Ugyan melyik
férfiember aggódott valaha a méltóságáért aközben?
Elgondolkodva végignézett a tisztás oldalán heverő hosszú,
egyenes fenyőfarönkökön, majd a nap felé pillantott. Ha Ian elég
gyorsan visszatér, akkor talán marad idejük széthasítani egy
párat, mielőtt lemegy a nap.
Letette egy percre a fejszéjét, és a tisztáson átvágva
visszament a házhoz, és elkezdte kilépni a tervezett új szoba
helyét, ahol ellehet Brianna, amíg el nem készül a nagy ház.
Brianna felnőtt nő volt, úgy illett, hogy legyen saját szobája, ahol
egyedül lehet a szolgálójával. És ha ezzel ők is visszakapják a
maguk saját szobáját, annál jobb, nem?
Halk zörgésre lett figyelmes az udvar és a száraz levelek felől,
de nem fordult meg. Apró köhögést hallott, mintha csak egy
mókus tüsszentett volna.
– Miss Lizzie – mondta, továbbra is földre szegezett szemmel.
– Élvezted az utat? Bízom benne, jó egészségben találtátok a
Woolam családot. – Hol lehet Ian és a kocsi? – tűnődött, nem
hallotta, hogy jöttek volna az úton.
A lány nem felelt, de kiadott egy olyan artikulálatlan hangot,
amitől Jamie meglepetten kapta fel a fejét.
A lány sápadt volt, és hegyes orrával úgy nézett ki, mint egy
riadt kis egér. Ez nem volt szokatlan, Jamie tudta, hogy puszta
méretével és mély hangjával is megijeszti a lányt, így lassan és
gyengéden beszélt vele, ahogy egy kivert kutyával tette volna.
– Balesetet szenvedtél, kislány? Történt valami a kocsival
vagy a lovakkal?
A lány továbbra is szótlanul megrázta a fejét. Majdnem
teljesen kerek szemei voltak és olyan szürkék, mint kifakult
ruhájának szegélye. Orra hegye élénk rózsaszínné vált.
– Iannel történt valami? – Jamie nem akarta még jobban
felzaklatni a lányt, de Lizzie viselkedése kezdte nyugtalanítani.
Valami történt, abban biztos volt.
– Jól vagyok, bácsikám, és jól vannak a lovak is. – Csendesen,
mint egy indián, Ian jelent meg a ház sarkánál, és Lizzie mellé
lépett, jelenlétével nyújtva támogatást a lánynak, aki
reflexszerűen belékarolt.
Jamie egyik fiatalról a másikra nézett. Ian kifelé nyugodt volt,
de felindultsága tisztán látszott.
– Mi történt? – kérdezte Jamie kicsit nyersebben, mint
szerette volna. A lány összerezzent.
– Jobb, ha elmondod neki – mondta Ian. – Lehet, hogy nincs
sok időnk. – Azzal bátorításképpen megérintette a lány vállát,
aki mintha erőt merített volna a fiú érintéséből. Kihúzta magát,
és felemelte a fejét.
– Én… Volt ott egy… Láttam egy férfit. A malomnál, uram.
Próbálta tovább mondani, ami a szívét nyomta, de elfogyott a
bátorsága. Kidugta a nyelve hegyét az erőfeszítéstől, de nem jött
ki hang a torkán.
– Ismeri őt, bácsikám – mondta Ian, aki maga is láthatóan
zavarban volt, de nem félt, inkább egyfajta szokatlan izgatottság
lett úrrá rajta. – Már látta korábban… Briannával.
– Valóban? – kérdezte Jamie, szándéka szerint bátorítóan, de
rossz előérzete támadt, és tarkóján felmeredt a szőr.
– Wilmingtonban – bökte ki Lizzie. – MacKenzie-nek hívták,
hallottam, hogy így nevezte az egyik tengerész.
Jamie gyors pillantást vetett Ianre, aki megrázta a fejét.
– Nem ismerek senkit Leochból, aki hasonlítana rá. Láttam,
hogy néz ki, és hallottam beszélni. Lehet, hogy felföldi, de úgy
vélem, délen tanult, iskolázott ember.
– És ez a Mr. MacKenzie úgy tűnt, hogy ismeri a lányomat? –
kérdezte.
Lizzie erősen összpontosítva bólintott.
– Ó, igen, uram! És Brianna is ismerte őt. Félt is tőle!
– Félt? De miért? – csattant fel Jamie, mire a lány
elfehéredett, de most már megindultak a szavai. Botladozva és
meg-megállva, de azért jöttek.
– Nem tudom, uram. De falfehérre vált, amikor meglátta a
férfit, uram, és fel is sikoltott cseppet, aztán elpirult, megint
elsápadt és megint elpirult. Ó, bizony erősen felindult, bárki
láthatta!
– Mit csinált ez a férfi?
– Ó, hát… hát… semmit, akkor még. Odalépett hozzá,
megragadta a karját, és mondta neki, hogy vele kell mennie.
Mindenki őket nézte az ivóban. Félrevonta Briannát, aki fehér
volt, mint az ingem, de azt mondta, hogy minden rendben, csak
várjak, jön vissza nemsokára. És… és akkor kiment vele. – Lizzie
kapkodva levegőt vett, és megtörölte az orra hegyét, ami
csöpögni kezdett.
– És te elengedted?
A kis szolgálólány elbátortalanodva összehúzta magát.
– Ó, vele kellett volna mennem, tudom én jól, uram! –
kiáltotta az aggodalomtól eltorzult arccal. – De féltem, uram,
Isten bocsásson meg nekem.
Jamie némi erőfeszítéssel kisimította a ráncokat az arcából, és
olyan türelmesen beszélt, ahogy csak tudott.
– Nos, jól van. És ezután mi történt?
– Ó, hát én felmentem az emeletre, ahogy az úrnőm
parancsolta, és lefeküdtem az ágyba, uram, és minden erőmmel
imádkoztam!
– Nos, az bizonyára nagyon hasznos volt.
– Bácsikám… – Ian hangja halk volt, de egyáltalán nem
bizonytalan, barna szemeit nem vette le Jamie-ről. – Ez a lány
csupán egy pici lányka, bácsikám. Megtette, amit tudott.
Jamie keményen megdörzsölte a haját.
– Igen – felelte. – Ne haragudj, leányom, nem akartam
leharapni a fejed. De nem akarod folytatni?
Lizzie orcáin rózsaszín foltok gyúltak.
– Asszonyom… Asszonyom nem jött vissza egészen
hajnalhasadtáig, és… és…
Jamie-nek szinte minden türelme elszállt, és ez alighanem
látszott is rajta.
– Éreztem rajta a szagát – suttogta a lány, egyre halkabban,
már-már szinte érthetetlenül. – A… a magját.
A düh hulláma készületlenül érte Jamie-t, mint egy izzó
villám, ami belehasít a mellébe és a hasába. Fojtogatta ez a düh,
de Jamie szorosan lent tartotta, és egyre csak halmozta, mint
szenet a tűzhelyre.
– Szóval az a férfi ágyba vitte őt. Biztos vagy ebben?
A kis szolgálólány, aki teljességgel magánkívül volt a szó
hallatán, csak bólogatni tudott.
 Lizzie a ruhája anyagát tekergette, amitől szoknyája teljesen
összegyűrődött. Sápadtsága eltűnt, helyette elöntötte arcát a pír,
és úgy nézett ki, mint a Claire által termesztett paradicsomok.
Nem tudott Jamie-re nézni, csak lehajtotta a fejét, és a földre
szegezte a tekintetét.
– Ó, uram, a lánya gyermeket vár, nem vette még észre?
Biztosan tőle van, úrnőm még szűz volt, amikor a férfi magáévá
tette. Úrnőm után jött ide, és ő fél tőle.
Váratlanul Jamie mindent megértett, és érezte, hogy
felmered a szőr a karján és a vállán. Az őszi szél hidegen hatolt át
az ingén és a bőrén, és a dühe hányingerré változott. A sok
apróság, amit látott is, meg nem is, gondolt is, meg nem is,
amiket elnyomott magában, az most mind összeállt egy logikus
rendszer szerint.
Ahogy a lány kinézett és ahogy viselkedett, egyik pillanatban
elevenen, a másikban mélyen gondolataiba merülve. És arca
ragyogása nem csak a napnak volt köszönhető. Nagyon is jól
tudta, hogy néz ki egy várandós nő. Ha már látta volna Briannát
korábban, akkor észrevette volna a változást, de így…
Claire. Claire tudta, hasított bele a felismerés a maga jéghideg
bizonyosságával. Ő ismeri a lányát, és ráadásul orvos is. Tudnia
kellett, és mégsem mondta el neki.
– Biztos vagy mindebben? – A hideg megfagyasztotta dühét,
érezte, ahogy az a mellébe döf, mint egy veszélyes, éles tárgy,
ami mintha minden irányba hegyesen meredezne.
Lizzie szótlanul bólintott, és még jobban elpirult, ha ez még
egyáltalán lehetséges volt.
– A szolgálója vagyok, uram – suttogta a földet bámulva.
– Úgy érti, Briannának két hónapja nem jött meg a havibaja –
magyarázta Ian tárgyilagosan. Legfiatalabb tagjaként egy olyan
családnak, ahol több lánygyermek is volt, nem korlátozta Lizzie
diszkréciója. – Biztos benne.
– Én… nem mondtam volna semmit, uram – folytatta az
elkínzott lány –, csak amikor megláttam azt a férfit…
– Szerinted azért jött, hogy elvigye őt, bácsikám? – vágott
közbe Ian. – Meg kell állítanunk, igaz? – A dühös izgalom jelei
kiütköztek Ianen, akinek az arca elvörösödött az érzelmektől.
Jamie nagy levegőt vett, és csak ekkor jött rá, hogy eddig
visszatartotta a lélegzetét.
– Nem tudom – felelte, és maga is meglepődött, milyen
nyugodt volt a hangja. Alig volt még ideje felfogni a híreket,
nemhogy levonni a megfelelő következtetéseket, de a fiúnak
igaza volt, fenyegetett egyfajta veszély, amivel foglalkozni kellett.
Ha ez a MacKenzie úgy kívánja, akkor érvényes jog szerint
követelheti, hogy Brianna hozzámenjen, a megszületendő
gyermeket használva követelése nyomatékául. A bíróság nem
feltétlenül kötelezne egy nőt, hogy menjen feleségül egy
erőszaktevőhöz, de bármelyik elöljáró érvényesítené a férfi jogát
az asszonyra és a gyerekre, függetlenül a nő véleményétől az
üggyel kapcsolatban.
Jamie szülei is így házasodtak össze: addig menekültek és
rejtőzködtek a felföldi bércek között, amíg anyja terhessége
olyan előrehaladott nem lett, hogy a testvéreinek muszáj volt
belemenniük ebbe a nem kívánt házasságba. Egy gyermek
folytonos, letagadhatatlan kapcsolatot jelent férfi és nő között, és
Jamie nagyon is jól tudta, hogy ez mennyire így van.
Az ösvény felé pillantott, ahol az előbukkant az alacsony fák
közül.
– Nem lesz a sarkatokban? Woolamék biztosan
útbaigazították.
– Nem – felelte Ian elgondolkodva –, nem hinném. Elvettük a
lovát, tudod? – Hirtelen Lizzie-re vigyorgott, aki válaszul halkan
kuncogott egyet.
– Úgy? És ugyan mi tartja őt vissza attól, hogy elvigye a
szekeret vagy az egyik öszvért?
Ian arcán még szélesebbre terült a mosoly.
– Rollót a szekéren hagytam. Azt hiszem, sétálni fog, Jamie
bácsi.
Jamie mosolyt erőltetett az arcára.
– Ezt igen gyorsan elrendezted, Ian.
A fiú szerényen megvonta a vállát.
– Nos, nem akartam, hogy az a bitang meglepjen minket. És
bár nem hallottam Brianna unokanővéremet a legényéről
beszélni mostanában, mármint erről a Wakefieldről… –
Diszkréten elhallgatott. – De nem hinném, hogy szeretné látni
ezt a MacKenzie-t. Különösen ha…
 – Azt kell hogy mondjam, Mr. Wakefield kissé hosszúra
nyújtotta az érkezését. Különösen ha… – Nem csoda, hogy
Brianna már nem várta Wakefield érkezését, mihelyst rádöbbent
a helyzetére. Végül is hogy magyarázza meg egy nő duzzadó
pocakját egy férfinak, aki szűzen hagyta őt ott?
Lassan, odafigyelve kinyitotta ökölbe szorított ujjait. Lesz még
arra idő később is, egyelőre egyetlen dologgal kell foglalkozni.
– Hozd ki a pisztolyomat a házból! – mondta Ian felé fordulva.
– Te pedig, kislány… – fordult Lizzie felé egy mosolynak szánt
grimasszal az arcán, és a kabátja után nyúlt, amit a farakás
szélére akasztott fel.
– Maradj itt, és várd meg az úrnődet! Mondd meg a
feleségemnek… mondd neki, hogy elmentem Fergushöz segíteni
neki a kéménnyel. És egy szót se szólj minderről a feleségemnek
vagy a lányomnak, különben harisnyatartót csinálok a beleidből!
Ez utóbbi megjegyzést félig tréfásan mondta, de a lány úgy
elfehéredett, mintha szó szerint vette volna.
Lizzie remegő térdekkel leroskadt a tuskóra. A nyakában lógó
apró medál után kotorászott, megnyugvást keresve a hideg fém
érintésében. Nézte, ahogy Mr. Fraser elhalad az ösvényen,
fenyegetően, mint egy nagy vörös farkas. Árnyéka feketén,
messzire nyúlt előre, és a késő őszi nap tüzes fénnyel vonta be a
haját.
Kezében a medál jéghideg volt.
– Ó, Szűzanyám! – mondogatta újra és újra. – Ó, szentséges
Szűzanyám! Mit tettem?
 45
Fele-fele

A tölgyfalevelek szárazon ropogtak a lábunk alatt. A fejünk fölé

tornyosuló gesztenyefák folyamatosan hullatták leveleiket, lassú
sárga esőt képezve, ami szinte kigúnyolta a föld szárazságát.
– Tényleg igaz, hogy az indiánok hangtalanul tudnak
közlekedni az erdőben, vagy ez is csak amolyan
cserkészlegenda? – Brianna belerúgott pár tölgyfalevélbe, amik
szárnyra kaptak. Bő szoknyát és alsószoknyákat viseltünk,
amikbe beleakadtak a levelek és a gallyak, így olyan hangot
keltettünk, mint egy elefántcsorda.
– Nos, ilyen száraz időben ők sem tudnak némán közlekedni,
hacsak nem a fák között ugrálnak, mint a csimpánzok. Esős
tavasz idején azonban más a helyzet, olyankor még én is tudnék
itt némán járni. Olyankor olyan a föld, mint a szivacs.
Összefogtam a szoknyámat, hogy megóvjam egy nagy
bodzabokortól, és lehajoltam, hogy megnézzem a termést. A
gyümölcsök sötétvörösek voltak, de még nem látszott rajtuk a
valódi érettségre jellemző feketés árnyalat.
– Még két nap – mondtam. – Ha gyógyszerként akarjuk
használni őket, akkor most kellene leszednünk, én azonban bort
akarok belőle készíteni, és mazsola módjára megszárítani. Ahhoz
pedig az kell, hogy magas legyen a cukortartalmuk, úgyhogy meg
kell várnunk, amíg olyan érettek lesznek, hogy szinte maguktól
lehullanak.
– Jól van. És az a tájékozódási pont ott, az micsoda? –
kérdezte Brianna, ahogy körülnézett, és elmosolyodott. – Ne, ne
mondd meg! Ez az a nagy szikla, ami úgy néz ki, mint egy
húsvét-szigeteki szobor.
– Nagyon jó! – mondtam elismerően. – Tényleg, hiszen
minden évszakban ugyanúgy néz ki.
Amikor elértük a kis patak szélét, elváltak útjaink, és lassan
elindultunk a part mentén. Briannát elküldtem zsázsát gyűjteni,
míg én a fák körül szaglásztam júdásfüle gomba és egyéb ehető
gombák után kutatva.
Titokban figyeltem őt, ahogy kutattam, egyik szememet a
földön, másikat Briannán tartva. Felhajtott szoknyával állt a
térdig érő patakvízben, feltárva lenyűgöző alakú, hosszú, izmos
combját, ahogy szemét a fodrozódó vízen tartva lassan a patakba
gázolt.
Valami baj volt, és már napok óta. Először azt hittem, hogy a
lányomat körüllengő feszült légkört az az új helyzettel járó
érthető stressz okozta, amiben találta magát. De az elmúlt
hetekben Jamie-vel egy olyan viszonyt alakítottak ki, amit bár
mindkét fél részéről félszegség jellemzett, az mégis egyre
bensőségesebbé vált. Örömüket lelték egymásban, és én is
örültem, hogy együtt láthattam őket.
Mégis, valami bántotta Briannát. Három éve már, hogy
magára hagytam őt, és négy éve, hogy ő elhagyott engem, hogy
önállóan élhessen. Megváltozott, felnőtt nő lett belőle. Már nem
tudtam olyan könnyen olvasni benne, mint régen. Ő is ismerte
Jamie trükkjét, hogyan tudja a nyugalom álarca mögé rejteni
erős érzelmeit, ezt a trükköt már könnyen felismertem
mindkettőjükben.
Részben azért is szerveztem ezt a gyűjtögető túrát, hogy
legyen ürügy arra, hogy kettesben beszélgethessünk. A házban,
ahol ott volt Jamie, Ian és Lizzie, meg a Jamie-hez folyamatosan
érkező bérlők és látogatók, lehetetlen volt intim beszélgetést
folytatni. És ha igaz volt, amit gyanítottam, akkor egy ilyen
beszélgetést nem szívesen bonyolítottam volna le ott, ahol bárki
a fültanúja lehet.
Mire félig megtöltöttem a kosaramat vastag, húsos,
narancsszínű júdásfüle gombákkal, Brianna is előbukkant
csuromvizesen a patakból. Az ő kosara púposra volt rakva
nedves, zöld zsázsával és több köteg csomós zsurlóval, amiből
majd mécsest csinálunk.
Megtörölte a lábát alsószoknyája szélén, és odajött hozzám az
egyik óriási gesztenyefa alá. Megkínáltam az üveg almaborból, és
megvártam, amíg ivott belőle.
– Roger miatt bánkódsz? – kérdeztem ekkor minden
előzmény nélkül.
Brianna hirtelen felém fordult, szeme riadtan villant, és
láttam, hogy a feszült válla megereszkedik.
– Eszembe jutott, hogy vajon még mindig képes vagy-e rá –
mondta.
– Mire?
– Hogy olvass a gondolataimban. Reméltem, hogy igen. –
Széles szája félszegen megrándult és mosolyra húzódott.
– Szerintem egy kicsit már kijöttem a gyakorlatból, de várj
egy percet! – Kinyújtottam a kezem, és kisimítottam a haját az
arcából. Rám nézett, de túl is rajtam, mert szégyellt a szemembe
nézni.
Egy amerikai kecskefejő szólalt meg valahol a messzi zöld
árnyékban.
– Minden rendben, drágám – mondtam halkan. – Milyen idős
terhes vagy?
Hatalmas sóhaj hagyta el a tüdejét. Feszült arca elernyedt a
megkönnyebbüléstől.
– Két hónapos.
Ekkor a szemembe nézett, és meghökkentem a különbségtől.
Ugyanazt a döbbenetet éreztem, mint amit már oly gyakran a
lányom érkezése óta. Régen a megkönnyebbülése gyermeki
megkönnyebbülés lett volna, hogy megoszthatta félelmét, és
hogy megnyugodhat, tudván, hogy én majd valahogy úgyis
elrendezem a dolgokat. De most egyedül azért könnyebbült meg,
mert megosztott egy elviselhetetlen titkot. Nem várta tőlem,
hogy orvosoljam a gondjait. Mindenesetre a tudat, hogy nem
tehetek semmit, nem gátolt meg abban, hogy ne érezzem
minden ok nélkül azt, hogy valamit elvesztettem.
Megszorította a kezemet, mintha csak ő próbált volna meg
lelket önteni belém, majd hátát egy fa törzsének vetve leült,
lábait kinyújtotta maga előtt, hosszú lábfejét fedetlenül hagyva.
– Már tudtad?
Leültem mellé én is, bár nem olyan kecsesen.
– Azt hiszem. Ugyanakkor nem tudtam, hogy tudom, ha
ennek van értelme. – Most, hogy ránéztem, egyértelmű volt:
bőre halovány sápadtsága és arcszínének apró változásai és a
befelé fordulás röpke pillanatai. Én észleltem mindezt, de a
változásokat a sok ismeretlennek és a kimerültségnek tudtam
be: a megtalálásom okán érzett viharos érzelmeknek, a Jamie-
vel való találkozásnak, a Lizzie egészsége és Roger miatti
aggodalmaknak.
Ez utóbbi aggodalom hirtelen új perspektívába került.
– Ó, jézusom, Roger!
Brianna bólintott, sápadtan, a gesztenyefák levelén átszűrődő
sárga fényben. Brianna maga is mintha megsárgult volna, ami
nem is volt csoda.
– Közel két hónap telt el. Már itt kéne lennie, hacsak nem
történt vele valami.
Agyam buzgón számolt.
– Két hónap, és már majdnem november van. – A levelek
vastagon és puhán, sárgán és barnán terültek el alattunk, frissen
hullottak a hikori- és gesztenyefákról. A szívem egyszer csak
összeszorult a mellemben. – Bree, vissza kell menned!
– Micsoda? – kapta fel a fejét. – De hova vissza?
– A kövekhez! – intettem feldúltan. – Skóciába, mégpedig
azonnal!
Brianna rám meredt, és felvonta vastag szemöldökét.
– Most? Minek?
Mély lélegzetet vettem. Tucatnyi érzelem küzdött egymással
a szívemben. Aggódtam Breeért, féltettem Rogert, és szörnyen
sajnáltam Jamie-t, akinek ilyen hamar le kell mondania a
lányáról. És magamat is sajnáltam.
– Terhesen is átmehetsz a köveken, ennyit tudunk, mert
nekem is sikerült, amikor veled voltam várandós. De kincsem, a
kisbabát nem viheted át… azt… nem teheted – böktem ki végül
tehetetlenül. – Tudod, hogy az mivel jár. – Három éve már, hogy
keresztüljöttem a köveken, de máig élénken élt bennem az
emlék.
Brianna szemei elsötétültek, ahogy az a kevés vér is kifutott
az arcából.
– Nem viheted át a gyereket – ismételtem, ahogy próbáltam
összeszedni magam és logikusan gondolkodni. – Olyan lenne,
mintha a karodon tartva akarnál leugrani vele a Niagara-
vízesésen. Vissza kell menned, mielőtt megszületik, különben… –
hallgattam el, és újra számolgatni kezdtem.
 – Már majdnem november van. November vége és március
között nem járnak a hajók az óceánon. És nem várhatsz
márciusig, mert akkor hat-hét hónapos terhesen kéne
nekivágnod a két hónapos útnak, keresztül az Atlanti-óceánon.
Ha nem szülöd meg a babát a hajón… Amibe lehet, hogy
belehalsz, vagy a gyereked, vagy mindketten… Még akkor is
várna rád egy harminc mérföldes út a kövekig, és át kellene
jutnod rajtuk, és segítséget kellene szerezned a túloldalon…
Brianna, nem csinálhatsz ilyet! Azonnal menned kell, mihelyst el
tudjuk intézni!
– És ha most elindulok, hogy tudok gondoskodni arról, hogy a
megfelelő korba érkezzek? – Halkan beszélt, és ujjai szoknyája
szövetét babrálták.
– Te… azt hiszem… nos, nekem sikerült – feleltem, és kezdeti
pánikom kezdett alábbhagyni, és átváltott logikus
gondolkodásba.
– Rád ott várt apu a másik oldalon – kapta fel a fejét, és
elszántan nézett a szemembe. – Függetlenül attól, hogy hozzá
indultál-e vagy sem, erős érzelmeket tápláltál iránta, amivel át
tudott húzni a másik oldalra. Meg engem is. De ő már nincs ott. –
Arcizmai megfeszültek, majd elernyedtek. – Roger tudta…
Tudja, hogyan lehet visszajutni. Geillis Duncan könyve szerint
lehet drágaköveket is használni az utazáshoz, védelemre és
tájékozódásra.
– De ti csak találgattok Rogerrel! – vitatkoztam. – Ahogy az a
nyavalyás Geillis Duncan is tette! Lehet, hogy nincs is szükséged
sem drágakövekre, sem erős kötelékre. A régi mesékben, amikor
az emberek bementek egy tündérlakba, majd visszatértek,
mindig kétszáz év telt el. Ha általában ennyi évet ugrik az ember,
akkor…
– És kockáztatnál, hogy kiderüljön, hogy tényleg ennyi?
Márpedig nem ennyi, Geillis Duncan kétszáz évnél messzebbre
ment vissza.
Ekkor esett le számomra kicsit megkésve, hogy Brianna ezt
már mind fontolóra vette. Semmi sem érte meglepetésként
abból, amit mondtam. Ez azt is jelentette, hogy levonta a maga
következtetését is: nem száll hajóra, és nem utazik vissza
Skóciába.
 Megdörzsöltem a homlokom közepét, és próbáltam én is olyan
nyugalmat erőltetni magamra, mint amilyen nyugodt Brianna
volt. Geillis említése újabb emléket idézett fel bennem, habár egy
olyat, amit igyekeztem elfelejteni.
– Van egy másik útja is – mondtam, az érzelmeimmel
hadakozva. – Úgy értem, van egy másik átjáró is. Haitin van,
mostani nevén Hispaniolában. A dzsungelben egy dombon álló
kövek vannak, de maga a repedés, az átjáró a föld alatt van, egy
barlangban.
Az erdei levegő hűvös volt, de nem az árnyékok miatt lettem
libabőrös. Megdörzsöltem az alkaromat, így próbálva kicsit
megmelegíteni magamat. Legszívesebben Abandawe
barlangjának összes emlékét kitöröltem volna az agyamból –
meg is próbáltam –, de az nem az a hely volt, amit az ember
egykönnyen elfelejt.
– Te jártál ott? – hajolt előre Brianna felcsigázva.
– Igen. Szörnyű hely. De a Karib-tenger sokkal közelebb van,
mint Skócia, és majdnem egész évben járnak a hajók Charleston
és Jamaica között. – Nagy levegőt vettem, amitől egy kicsit
jobban éreztem magam. – Nem könnyű átvágni a dzsungelen, de
ezzel nyerhetnél egy kis időt, amíg mi megtalálhatnánk Rogert. –
Ha még van esély rátalálni, gondoltam magamban, de nem
mondtam ki. Ezen ráérünk aggódni később is.
Az egyik gesztenyefalevél keringve hullott Brianna ölébe,
élénksárga foltként a puha barna szövetre, Brianna pedig
leszedte, és szórakozottan végigsimított hüvelykujjával ruhája
viaszos felületén. Rám nézett átható pillantással.
– És az a hely is úgy működik, mint a másik?
– Fogalmam sincs, hogy működik bármelyik is! Ennek más
volt a hangja, zümmögés helyett inkább harangzúgáshangja volt,
de igenis át lehetett kelni ezen is.
– Szóval ott voltál – mondta lassan, szemöldöke alól pillantva
rám. – Miért? Vissza akartál menni? Miután megtaláltad… őt? –
Még mindig volt némi tétovázás a hangjában, nem tudta rávenni
magát, hogy Jamie-ről mint az apjáról beszéljen.
– Nem, Geillis Duncan műve volt. Ő találta meg az átjárót.
Brianna szemei kipattantak.
– Ő is itt van?
 – Nem. Meghalt. – Mély lélegzetet vettem, ahogy újra
átéreztem a fejszecsapás okozta ütést és rezgést a karomban.
Néha eszembe szokott jutni Geillis, amikor egyedül jártam az
erdőt, néha mintha a hangját hallottam volna a hátam mögött, de
amikor hátrafordultam, sosem láttam mást, csak a szélben
susogó hemlockfenyőágakat. De időről időre magamon éreztem a
tekintetét, ami zöld volt és fényes, mint az erdő tavaszi színe.
– Eléggé meghalt – mondtam határozottan, és témát
váltottam. – Egyáltalán hogy történt mindez?
Brianna meg sem próbált úgy csinálni, mintha nem tudná,
miről beszélek. Felvonta az egyik szemöldökét, és értetlenül rám
nézett.
– Te vagy az orvos, szerinted mégis hányféle módja van?
Érdeklődve viszonoztam a pillantását.
– Nem is gondoltatok arra, hogy tegyetek bizonyos
óvintézkedéseket?
Brianna dühösen eresztette le vastag szemöldökét.
– Nem terveztem, hogy szexelni fogok itt!
Kezem közé fogtam a fejemet, és ingerülten vájtam ujjaimmal
a fejbőrömbe.
– Szerinted az emberek tervezni szokták az ilyesmit? Édes
istenem, hányszor jártam az osztályodban és beszéltem arról,
hogy…
– Állandóan! Minden évben! Anyám az élő szexenciklopédia!
Van fogalmad arról, milyen megalázó az, ha a saját anyád áll ki
mindenki elé péniszeket rajzolni?
A lány arca a vörös juharok színét vette fel, ahogy elpirult a
feltoluló emlékektől.
– Akkor bizonyára nem csináltam valami jól – feleltem
morcosan –, mert úgy tűnik, nem ismerted fel, amikor találkoztál
eggyel.
Vérben forgó szemekkel felém kapta az arcát, de
megnyugodott, amikor látta, hogy csak viccelek – vagy
legalábbis próbálok.
– Ez igaz – mondta. – 3D-ben tényleg másképp néznek ki.
A poén váratlanul ért, és felnevettem. Egy pillanatnyi habozás
után tétova kuncogással csatlakozott hozzám.
– Tudod, hogy értem. Hagytam ott neked egy receptet,
mielőtt elmentem.
Brianna a szemöldöke alól kipillantva végignézett rajtam.
– Igen, és ez volt a legelképesztőbb dolog, amit valaha láttam!
Azt hitted, hogy majd rohanok, és lefekszem mindenkivel, aki a
szemem elé kerül, mihelyst elmentél?
– Arra célzol, hogy csak az én jelenlétem tartott addig vissza?
Brianna széles szája sarka megrándult.
– Nos, nem csak arra – ismerte el. – De volt valami közötök
hozzá, neked és apunak. Úgy értem… nem akartam csalódást
okozni nektek. – A rándulás egy pillanat alatt remegéssé
fokozódott, én pedig szorosan átöleltem a lányomat, sima fényes
haja az arcomhoz simult.
– Nem is tudtál volna, kincsem – búgtam a fülébe, finoman
ringatva őt. – Sosem csalódnánk benned, sosem.
Éreztem, ahogy elapad benne a feszültség és az aggodalom
forrása, ahogy ölelem. Végül nagy levegőt vett, és elengedett.
– Jó, lehet, hogy te és apu nem – felelte –, de mi van… –
biccentett a most már láthatatlan ház felé.
– Ő sem fog… – kezdtem, majd elhallgattam. Az igazság az
volt, hogy nem tudtam, mit tenne Jamie. Egyrészről áhítatosan
imádta Briannát, másrészről viszont a női erényességet tekintve
olyan véleménnyel volt, amit – érthető okokból – csak
régimódiként lehetett jellemezni, és e véleményének Jamie
minden gátlás nélkül gyakorta hangot is adott.
Jamie világlátott, művelt, toleráns és együttérző férfi volt. Ez
azonban semmilyen formában nem jelentette azt, hogy osztotta
vagy megértette volna a modern kori érzelmeket. Nagyon jól
tudtam, hogy nem így volt. És el nem tudtam képzelni róla, hogy
Roger iránt egy szemernyit is toleráns lenne majd.
– Nos – mondtam kétkedően –, nem csodálkoznék, ha
szívesen orrba vágná Rogert, vagy valami ilyesmi. De ne aggódj!
– tettem hozzá, riadt arcát látva. – Szeret téged – mondtam, és
kisimítottam kócos haját kipirult arcából. – És ez nem is fog
megváltozni.
Felkeltem, és lesöpörtem a sárga leveleket a szoknyámról.
– Akkor mégis van egy kis időnk, de nem vesztegethetjük el.
Jamie elküldethet valakit a folyón, hogy szóljon, hogy tartsák
nyitva a szemüket, és szóljanak, ha meglátják Rogert. Ha már
Rogerről beszélünk… – haboztam, és kivettem egy darab száraz
páfrányt a ruhám ujjából. – Feltételezem, hogy ő nem tud erről,
igaz?
Brianna nagy levegőt vett, összeszorította öklét a levél körül,
és összeroppantotta.
– Nos, tudod, ezzel van egy kis gond – felelte. Felnézett rám,
és hirtelen újra a kislányomat láttam benne. – Nem Rogeré a
gyerek.

– Micsoda? – kérdeztem ostobán.

– Nem… Rogeré… a… gyerek. – Ismételte meg összeszorított
fogakkal.
Újra leereszkedtem mellé a földre. Brianna Roger iránt érzett
aggodalma hirtelen új megvilágításba került.
– Akkor kié? Itt történt vagy még ott? – Bármilyen
nyugodtan is beszéltem, közben számoltam. Itt kellett, hogy
történjen, a múltban. Ha az apa egy Brianna idejéből való férfi,
akkor már jóval előrehaladottabb lenne a terhessége. És nem is
csak hogy ebben a korban volt, de ezen a helyen is, itt a
kolóniákon.
Nem terveztem, hogy szexelek, mondta. Hát persze hogy
nem. Nem mondta Rogernek, mert félt, hogy a fiú követné őt. Ő
volt a kapocs, ami összekötötte a jövővel, és a kulcs, ami
visszajuttatja őt oda. Ebben az esetben viszont…
– Itt történt – mondta, megerősítve számításaimat. Beletúrt
szoknyája zsebébe, és előhúzott valamit. Kinyújtotta felém a
kezét, mire én is automatikusan kinyújtottam.
– Jézus Krisztus a fakereszten!
A kopott jegygyűrű megcsillant a napban, és ujjaim
ösztönösen is összezárultak fölötte. Meleg volt Brianna bőrétől,
de éreztem, ahogy az ujjaimon keresztül beszivárog, és a
csontjaimig hatol a hideg.
– Bonnet? Stephen Bonnet? – kérdeztem.
Brianna torka görcsösen fel-le mozdult, nyelt egyet, és a feje
rándult egyet, ahogy aprót biccentett.
– Nem akartam elmondani neked… Nem bírtam, főleg azok
után, hogy Ian elmesélte, mi történt a folyón. Először nem
tudtam, hogy apa mit tenne, attól féltem, engem hibáztatna. De
aztán, amikor megismertem egy kicsit, akkor tudtam, hogy
megkeresné Bonnetet. Apu is ezt tette volna. Ezt nem
hagyhattam. Ismered azt a férfit, tudod, hogy milyen. – Brianna
a napon ült, de hideg borzongás futott végig rajta, és
megdörzsölte a karját, mintha fázna.
– Tudom – feleltem. Ajkaim megfeszültek. Brianna szavai a
fülemben csengtek.
Nem terveztem, hogy szexelni fogok. Nem bírtam
elmondani… Féltem, hogy engem hibáztatna.
– Mit csinált veled? – kérdeztem, magam is meglepődve
hangom nyugodtságán. – Bántott téged, kincsem?
Brianna elfintorodott, térdeit felhúzta a melléhez, és átkarolta
azokat.
– Ne hívj így, rendben? Most ne.
Meg akartam érinteni, de még jobban összehúzta magát, és
leengedtem a kezem.
– Nem akarod elmondani? – Nem akartam tudni, én is úgy
akartam tenni, mintha az egész meg sem történt volna.
Brianna felnézett rám, egyenes, fehér vonallá szűkült szájjal.
– Nem – felelte –, nem akarom. De azt hiszem, jobb lesz.

Fényes nappal lépett a Gloriana fedélzetére, veszélyt sejtve,

ugyanakkor biztonságban is tudva magát a körülötte nyüzsgő
megannyi ember miatt: rakodómunkások, tengerészek,
kereskedők, szolgák… A kikötő pezsgett az élettől. Szólt az egyik
tengerésznek a fedélzeten, hogy miért jött. A férfi eltűnt a hajó
gyomrában, és egy perccel később felbukkant Stephen Bonnet.
Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző este. Brianna a nappali
fényben látta, hogy jó minőségű ruhák, de foltosak és igen
gyűröttek. Zsíros gyertyaviasz csöpögött kabátja selyem
mandzsettájára, zsabója pedig csupa morzsa volt.
Bonnet maga kevésbé látszott elhasználtnak, mint a ruhái.
Frissen borotválkozott, zöld szeme fakó volt, tekintete éber.
Gyorsan végigmérte a lányt, és szeme érdeklődve csillant fel.
– Tegnap este gyertyafényben is szemrevalónak tűntél –
mondta, miközben megfogta Brianna kezét, és a szájához emelte.
– De sokan tűnnek annak, ha az ember a pohár fenekére néz.
Jóval ritkább az olyan nő, aki szebb nappal, mint a hold
fényében.
Brianna megpróbálta kihúzni a kezét a férfi szorításából,
udvarias mosollyal.
– Köszönöm! Megvan még a gyűrű?
Szíve hevesen dobogott a torkában. Még akkor is mesélhet
neki a gyűrűről – és az édesanyjáról –, ha el is veszítette azt
kártyán. De nagyon szerette volna a kezében tartani. Igyekezett
elhessegetni azon félelmét, hogy már csak ez a gyűrű maradt az
anyja után. Biztos nem, ha az a cikk azon az újságkivágáson
igazat szólt, de…
– Ó, de még mennyire! Danu szerencséje kísért egész éjjel.
Sőt, úgy látom, még most sem pártolt el tőlem – mosolygott
elbűvölően a lányra, kezét továbbra is kezében tartva.
– Én, ööö… arra gondoltam, hogy szívesen megvenném öntől.
– Brianna szinte az összes pénzét, amije csak volt, magával hozta,
de fogalma sem volt, hogy mennyibe kerülhet egy aranygyűrű.
– Miért? – Brianna nem számított erre a tapintatlan
kérdésre, és kapkodva próbált előállni valamilyen válasszal.
– Mert… Mert olyan, mint ami az anyámé volt – felelte, mert
az igazságnál jobbal nem tudott előállni. – Hol szerezte?
Valami mintha átsuhant volna Bonnet arcán, de tovább
mosolygott a lányra. A sötét kabinlépcső felé intett, és belekarolt
a lányba. Bonnet magasabb volt, mint ő, nagy termetű férfi volt.
A lány vonakodott elindulni, de Bonnet erősen fogta a karját.
– Szóval a gyűrűt akarod? Akkor gyere a kabinomba,
kedvesem, és megnézzük, tudunk-e valami egyezséget kötni.
A kabinban konyakot töltött a lánynak, aki épp csak
belekóstolt, Bonnet viszont nagyokat kortyolt, egyik poharat
döntötte magába a másik után.
– Hogy hol? – kérdezett vissza hanyagul válaszképpen a lány
visszatérő kérdésére. – Nos, egy úriember diszkrét a nőügyeivel
kapcsolatban – kacsintott a lányra. – Szerelmi zálog volt –
suttogta.
Brianna arcán megmerevedett a mosoly, és a magához vett
kortynyi konyak égette a gyomrát.
– A hölgy, aki… adta ezt önnek, jó egészségben van? –
kérdezte.
Bonnet elképedve meredt a lányra. Még a szája is tátva
maradt kissé.
– Csak a szerencse miatt mondom! – tette hozzá a lány sietve.
– Balszerencsét hoz olyasvalaki ékszerét viselni, aki már… Aki
már meghalt.
– Valóban? – tért vissza a mosoly Bonnet arcára. – Nem
mondhatnám, hogy magamon ezt tapasztaltam volna. – Letette a
poharat, és böffentett egy kellemeset. – Ugyanakkor
biztosíthatom, hogy a hölgy, akitől a gyűrűt szereztem, élt és
virult, amikor utoljára láttam.
Brianna gyomrában enyhült az égő érzés.
– Ó, hát ezt örömmel hallom. Akkor eladja nekem?
Bonnet Briannát méregetve hintázott a székében, kis
mosollyal az ajkán.
– Eladni. És mégis mit ajánlasz érte cserébe, édesem?
– Tizenöt font sterlinget. – A lány szíve egyre gyorsabban
vert, ahogy a férfi felállt. Szóval hajlandó eladni! De vajon hol
tartja a gyűrűt?
Bonnet felállt, megfogta a lány kezét, és felhúzta őt a székből.
– Van elég pénzem, szívecském – mondta. – Milyen színű a
szőr a lábad között?
Brianna kikapta a kezét a férfi markából, és olyan gyorsan
hátrált el tőle, ahogy csak tudott, de pár lépés után a kabin
falának ütközött.
– Félreértett! – mondta. – Én nem akarok…
– Lehet, hogy nem – felelte Bonnet, fogait feltárva
mosolyával. – De én igen. És azt hiszem, te értettél félre engem,
édesem.
Egy lépést tett a lány felé. Brianna felkapta a konyakos üveget
az asztalról, és megpróbálta fejbe csapni vele Bonnetet. A férfi
ügyesen félrehajolt, kikapta az üveget a lány kezéből, és jó
erősen pofon vágta őt.
Brianna megtántorodott, félig vakon a hirtelen fájdalomtól.
Bonnet megragadta a vállát, és térdre kényszerítette őt.
Megragadta a lány haját a fejbőre közelében, és durván
megrántotta a fejét. Szorosan fogta a lányt, fejét
természetellenes szögbe állítva, míg másik kezével térdnadrágja
elülső részén babrált. Halkan és elégedetten felnyögött, majd egy
fél lépést tett a lány felé, és odanyomta elé a csípőjét.
– Ismerkedj meg Leroyjal – mondta.
Leroy körülmetéletlen és mosdatlan volt, és erős, állott
húgyszaga volt. Brianna érezte, ahogy a hányadék feltolul a
torkába, és megpróbálta elfordítani a fejét. Erre válaszul Bonnet
olyan erővel rántotta meg a lány haját, hogy az feljajdult a
fájdalomtól.
– Nyújtsd ki azt a kis rózsaszín nyelved, és adj egy csókot! –
Bonnet hangja vidám és pajkos volt, miközben úgy szorította a
haját, ahogy csak bírta. Brianna néma tiltakozásul felemelte a két
kezét. Bonnet ezt látva még erősebben szorította a lány haját,
akinek könnyek szöktek a szemébe. Kinyújtotta a nyelvét.
– Nem rossz, nem rossz – mondta hozzáértően. – Na, jó, nyisd
ki a szádat! – Bonnet ekkor váratlanul elengedte a lány haját,
akinek erre előrelendült a feje. Mielőtt elránthatta volna onnan,
Bonnet megfogta az egyik fülét, és kissé megtekerte.
– Ha megharapsz, galambom, betöröm az orrodat,
megértetted? – Azzal öklét finoman elhúzta a lány orra alatt, és
megbökte az orrát a hatalmas öklével. Aztán jól megmarkolta a
másik fülét is, két nagy kezével mozdulatlanul tartva a lány fejét.
Brianna a felsértett ajkából szivárgó vér ízére koncentrált. Az
ízére és a fájdalomra. Ha lehunyta a szemét, érezte az ízét, a sós
és fémes ízt, és a csiszolt rézét, ami tisztán ragyogott szemének
sötét belsejében.
Ha elhányja magát, akkor fuldokolni kezd majd, amit Bonnet
még csak észre sem fog venni. Megfulladna anélkül, hogy Bonnet
egy pillanatra is leállna. Brianna a férfi combjára támaszkodott,
vaskos izmába mélyesztette az ujját, és olyan erővel tolta el
magát, ahogy csak bírta, hogy ellenálljon a behatolásnak. Bonnet
mély torokhangon egy dalt dúdolt. Usanttól Scilly-ig harmincöt
mérföld. Kemény szőr súrolta a lány ajkait.
Aztán Leroy távozott. Bonnet elengedte Brianna füleit, és egy
lépést hátrált. Brianna egyensúlyát vesztve négykézlábra
zuhant, öklendezve és köhögve, a szájából kilógó nyálat
rózsaszínre színezte a vér. Brianna köhögött és köpött, majd újra
köpött, ahogy próbált megszabadulni a szájában felgyülemlett
ocsmány íztől. Az ajka feldagadt, és a szívverése ütemére
lüktetett.
Bonnet könnyedén felkapta őt a hóna alá nyúlva, és
megcsókolta, nyelvét bedugva szájába, míg egyik kezével a lány
fejét fogta hátul, hogy az ne húzódhasson el. A férfi szája
túlnyomórészt konyak ízét árasztotta, amibe a rothadó fogak
szaga keveredett. A másik keze, amit a lány derekán tartott,
lassan lefelé kezdett kalandozni, és a lány fenekét markolászta.
– Hmm – sóhajtotta kéjesen. – Ideje lefeküdni, nem, édesem?
Brianna lehajtotta a fejét, és lefejelte Bonnetet. A homloka
csontnak csapódott, mire a férfi meglepetten felkiáltott, és
lazított a szorításán. Brianna kitépte magát a karjaiból, és
elrohant. Susogó szoknyája beleakadt a kilincsbe, és elszakadt, de
Brianna nem foglalkozott vele, rohant tovább a sötét kabinlépcső
felé.
A tengerészek éppen vacsoráztak, húszan fordultak felé,
arcukon a meglepődéstől a buja vágyig voltak leolvashatók az
érzelmek. A szakács buktatta fel, kidugva a lábát, amikor a lány
elrohant a konyha mellett. Brianna térdei bénító erővel
csapódtak a deszkákhoz.
– Szeretsz játszani, ugye, édesem? – hallotta Bonnet hangját
kedélyesen csengeni a fülében, ahogy egy kézpár nyugtalanító
könnyedséggel felemelte őt a földről. Bonnet maga felé fordította
a lányt, és rámosolygott. Brianna az orrán találta el őt, széles
sávban csorgott le a vér a férfi orrlyukából, végigfolyt a felső
ajkán, és arcán a mosolya barázdáit követve vörösre festette a
fogai közét, és sötét cseppekben csöpögött lassan az álláról.
Szorítása erősödött Brianna karján, de zöld szemének vidám
csillogása mit sem változott.
– Semmi baj, édesem – mondta. – Leroy is szeret játszani,
igaz, Leroy? – mondta, azzal lenézett, és Brianna követte a
tekintetét. Bricseszét levetette magáról a kabinjában, és most itt
állt félmeztelenül, Leroy pedig Brianna szoknyájához dörgölőzött,
remegve a vágytól.
Bonnet megfogta Briannát az egyik könyökénél fogva,
elegánsan meghajolt, és intett a lánynak, hogy irány a kabin.
Brianna zsibbadtan előrelépett, és Bonnet elfoglalta a helyét
Brianna oldalán, karját karjába fűzte, és közszemlére tette fehér
farpofáit, tátott szájjal bámuló legénysége szeme láttára.
– Azután… már nem volt olyan rossz – hallotta Brianna a saját
hangját, ami természetellenesen nyugodt volt, mintha valaki más
hangja lett volna.
– Többé már… Többé már nem küzdöttem ellene.

Bonnet még csak le sem vetkőztette Briannát, csak a kendőjét

vette le róla. A lány ruhája a szokásos divatot követte, alacsony
szögletes nyakkivágással, a mellei pedig magasra voltak polcolva,
és kerekek voltak, így csupán egy egyszerű rántás elég volt, hogy
lecsupaszítsa azokat, és úgy buggyantotta ki a melleit a míder
pereme fölé, mint egy pár almát.
Egy percig csak ráérősen markolászta a melleket, majd
hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a mellbimbóit, hogy
felmeredjenek, aztán a vetetlen ágy felé lökte a lányt.
Az ágynemű kiömlött ital, parfüm és bor szagát árasztotta, de
mindenekelőtt Bonnet nehéz szagát. A férfi fellibbentette a lány
szoknyáját, kényelmes pozícióba rendezte a lány lábait,
mindeközben tovább dudorászott. Búcsúzom tőletek, finom
spanyol hölgyek.
Lelki szemei előtt Brianna látta, ahogy ellöki magát Bonnettől,
kiugrik az ágyból, az ajtó felé rohan, és egy sirály
könnyedségével suhan végig a sötét kabinlépcsőn, hogy előtörjön
a rácsos ajtón át a fedélzet szabadságába. Érezte a fapallókat
csupasz lába alatt és a forró nyári nap sugarait a sötéttől
elvakított szemében. Majdnem. A félhomályos kabinban feküdt,
mint egy fa orrszobor, és a szájában lévő vér ízére koncentrált.
Valami kitartóan unszolta őt a lába között, mire ő pánikba
esve rándult meg, és összeszorította lábait. Bonnet továbbra is
énekelve izmos lábát Brianna lábai közé nyomta, és durván
szétfeszítette combjait. A férfi, aki deréktól lefelé meztelen volt,
még mindig viselte ingét és bőrgallérját. Az ing hosszú szárnyai
palástként ölelték körül a halvány hímtagot, ahogy Bonnet
feltérdelt Brianna fölött.
Abbahagyta a dudorászást annyi időre, amíg egy jókorát
köpött a tenyerébe. Némi alapos, de nem túl gyengéd dörzsölést
követően bejáratta az utat, és munkához látott. Egyik keze
továbbra is a lány mellét gyömöszölte, míg a másikkal
kormányozni kezdte magát a megkerülhetetlen kikötő felé,
miközben kedélyes megjegyzést tett a kényelmes szállásról, és
szabadjára engedte Leroyt a maga esztelen – és szerencsére
rövid – vágtájára a gyönyörbe.
Két perc, talán három volt az egész, és amikor vége lett,
Bonnet súlyosan Briannára omlott izzadságtól gyűrött
vászoningében, egyik kezével még mindig a lány mellét
markolva. Egyenes szálú szőke haja lágyan tapadt az arcához, és
lehelete forró és nyirkos volt a lány nyakán. De legalább már
nem dudorászott.
A lány dermedten feküdt végtelennek tűnő, hosszú percekig,
a mennyezetet bámulta, ahol a csiszolt gerendákon tükröződtek
az árnyak a vízből. Bonnet végül felsóhajtott, és lassan legördült
Briannáról, majd az oldalára fordult. A lányra mosolygott, és
áhítatosan vakarászta szőrös csípőjét.
– Nem volt rossz, édesem, de elevenebb numeráim is voltak
már. Legközelebb jobban mozgasd a segged – mondta, azzal
felült, ásított, és elkezdte rendbe szedni a ruháját.
Brianna ekkor az ágy széle felé oldalgott, amikor
megbizonyosodott arról, hogy többé már nem Bonnet foglya,
majd gyorsan legördült az ágyról, és talpra ugrott. Szédült, és alig
kapott levegőt, mintha a férfi nehéz teste még mindig
ránehezedne.
Kábultan az ajtóhoz lépett. Be volt reteszelve. Ahogy
megpróbálta a reteszt remegő kézzel felemelni, hallotta, hogy
Bonnet mond neki valamit a háta mögött, majd csodálkozva
kapta hátra a fejét.
– Mit mondott?
– Azt mondtam, ott van a gyűrű az asztalon – felelte a férfi, és
kihúzta magát, miután megtalálta a harisnyáját. Leült az ágyra,
és elkezdte felhúzni a harisnyát, miközben könnyedén a falnál
álló asztal felé intett. – Van ott pénz is. Vegyél el, amennyit
akarsz.
Az asztal teteje olyan volt, mint egy szarkafészek, teliszórva
tintatartókkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, fuvarlevelekkel,
gyűrött pennákkal, ezüstgombokkal, elrongyolódott
papírdarabokkal és gyűrött ruhákkal. Elszórva még különböző
ezüst-, bronz-, réz- és aranyérmék is voltak ott, jó néhány
kolónia és megannyi ország pénzei.
– Pénzt akar nekem adni?
A férfi értetlenkedve nézett fel, és felvonta a szemöldökét.
– Fizetek a gyönyörért – mondta. – Azt hitted, hogy nem
fogok?
Ekkor minden olyan természetellenesen élénknek tűnt a
kabinban, olyan részletesnek és egyedinek, mint az álombéli
tárgyak, amik eltűnnek az ébredéssel.
– Nem hittem semmit – felelte a lány tiszta, de messziről jövő
hangon, mintha valahonnan a távolból szólt volna. Kendője az
asztal mellett a földön hevert, ahová Bonnet dobta. A lány
óvatosan odalépett, és próbált nem gondolni arra a csúszós,
meleg dologra, ami a combjain csorgott végig.
– Becsületes ember vagyok, kalózmércével mérve – mondta a
férfi, és felnevetett. Dobbantott egyet, amikor felvette a cipőjét,
majd a lány mellett ellépve az ajtóhoz ment, és egy kézzel
felemelte a reteszt.
– Vedd csak el, édesem! – mondta, ahogy még egyszer az
asztal felé intett, mielőtt kilépett. – Rászolgáltál.
Hallotta a férfi távolodó lépteit a kabinlépcsőről visszaverődni,
a kitörő nevetést, és hogy egy megjegyzést tett valakire, amit
nem értett pontosan, majd ahogy a hangszíne megváltozott,
hirtelen hangosan és érthetően kemény parancsokat osztogatott
valakinek, aki aztán sietve trappolt feje fölött a fedélzeten, hogy
engedelmeskedjen. Vissza a normál kerékvágásba.
A gyűrű egy szarutálban hevert csontgombok, zsinórok és
mindenféle egyéb szemét kusza gyűjteményében. Olyan, mint ő,
gondolta a lány hűvös tisztánlátással, a rablás öröméért elvett
szerzemények. Gátlástalan, vad örömöt érzett a javak
megszerzése közben, és fogalma sem volt azon tárgyak értékéről,
amiket ellopott.
Remegett a keze. Meglepett kis érzéssel látta meg a gyűrűt.
Megpróbálta felvenni, de nem sikerült. Felvette a tálat, és
tartalmát a zsebébe öntötte. Végigment a sötét kabinlépcsőn,
öklét szorosan zsebe tartalma köré fonta, és úgy szorította azt,
mint egy talizmánt. Mindenütt tengerészek voltak, akiknek túl
sok dolga volt ahhoz, hogy egy illetlen gondolaton kívül bármi
más figyelmet is szenteljenek neki. Cipője a hosszú asztal végén
állt, a cipőfűző megcsillant a rácson betűző fénysugárban.
Felvette a cipőit, és egyenletes léptekkel felmászott a létrán,
keresztülment a fedélzeten, és a hajóhídon át kilépett a mólóra,
mindvégig a vér ízére koncentrálva a szájában.

– Először azt hittem, hogy tehetnék úgy, mintha az egész meg

sem történt volna. – Mély levegőt vett, és rám nézett. Kezét a
hasára kulcsolta, mintha el akarta volna veszíteni azt. – De ez
nem fog sokáig menni, igaz?
Egy másodpercig némán hallgattam és gondolkoztam. Most
nem volt idő finomkodásra.
– Mikor történt? – kérdeztem. – Mennyivel… Roger után?
– Két nappal.
Felvontam a szemöldököm.
– Akkor hogy lehetsz olyan biztos benne, hogy nem Roger az
apa? Nyilván nem vettél be tablettát, és arra is meg mernék
esküdni, hogy Roger nem használt semmi olyasmit, amit a
gumióvszer korabeli megfelelőjének lehetne tekinteni.
Brianna erre kis mosolyra húzta a száját, és halvány pír jelent
meg az arcán.
– Nem, ő… Hát… Ő…
– Ó, megszakított közösülés?
Brianna bólintott. Nagy levegőt vettem, és kifújtam
összeszorított ajkaim között.
– Van egy szó azokra, akik ennek a fogamzásgátlási
módszernek a hívei.
– És mi az? – kérdezte riadtan.
– Szülők – feleltem.
 46
Eljő egy idegen

Roger lehajtotta a fejét, és ivott a tenyeréből. Szerencséje volt

azzal a zöld villanással, amit a fák lombján áthatoló fénypászma
keltett, és ami megmutatta neki a forrást. Anélkül, ilyen távol az
ösvénytől, sosem találta volna meg.
A tiszta, vékony erecske egy szikla repedéséből bugyogott elő,
lehűtötte Roger kezét és arcát. A szikla sima feketészöld színű
volt, a talaj körülötte mocsaras, feltúrták a fák gyökerei, és
benőtte a moha, mely utóbbi gyönyörű smaragdszínben
pompázott, ahogy rávetültek a nap sugarai.
A tudat, hogy hamarosan láthatja Briannát – talán már egy
órán belül is –, olyan hatékonyan enyhítette zaklatottságát, mint
amennyire a hideg víz könnyített kiszáradt torkán. Ha már el
kellett hogy lopják a lovát, némi vigasszal szolgált az a tény, hogy
az úti célja olyan közel van, hogy gyalog is elérhette azt.
A ló egy öreg póni volt, amit nem igazán érte meg ellopni. De
legalább a személyes értékeit magánál tartotta ahelyett, hogy a
nyeregtáskába tette volna azokat. Rácsapott térdnadrágjának
oldalvarrására, hogy megbizonyosodjon arról, hogy érzi a kis
keménységet a combján.
A lovon kívül nem veszített sokat, csak egy pisztolyt, ami
majdnem olyan öreg volt, mint a ló maga, de feleannyit sem ért,
némi ételt és egy bőr vizestömlőt. Ez utóbbi elvesztése okozott
némi gondot az utolsó mérföldek megtételénél a meleg, poros
időben, de mostanra ez a kényelmetlenség is orvoslásra került.
A lába belesüllyedt a nedves talajba, ahogy felállt, és sötét
csíkokat hagyott a smaragdzöld mohán. Hátralépett, és letörölte
cipőjéről a sarat a száraz levélszőnyegen és a tűlevelek kérgén.
Aztán, amennyire tudta, leporolta kabátja alját, és megigazította
piszkos bőrgallérját a nyakán. Öklét végighúzta borostás állán –
a borotvája is a nyeregtáskában volt.
 Úgy festett, mint egy hétpróbás gazember, gondolta
bánatosan. Kizárt dolog, hogy így meg fog felelni az anyósának és
az apósának. Igazság szerint nem is annyira aggódott azon, hogy
Claire vagy Jamie Fraser mit fog gondolni róla. Minden gondolata
Brianna körül forgott.
Brianna mostanára megtalálta a szüleit, és Roger csak abban
reménykedett, hogy a viszontlátás volt annyira örömteli, hogy a
lány olyan hangulatban lesz, hogy meg tudja neki bocsátani az
árulását. Krisztus, menynyire hülye volt!
Roger visszatért az ösvényre, lába belemélyedt a puha
levéltakaróba. Hülyeség volt alábecsülni a lány makacsságát,
hülyeség volt nem őszintének lenni vele, helyesbített Roger.
Hülyeség volt titkolózással kínozni a lányt. Megpróbálni
biztonságban tudni őt a jövőben… Nem, az egyáltalán nem volt
hülyeség, gondolta fintorogva, ahogy eszébe jutottak az elmúlt
hónapokban hallottak.
Félretolt egy kilógó tömjénfenyőágat, majd ijedtében
felkiáltott, és lebukott, ahogy egy fekete valami hussant el a feje
mellett.
Egy rekedt károgás elárulta, hogy a támadója egy holló volt.
Egy hasonló hang jelezte az erősítés érkezését a közeli fákra, és
pár pillanat múlva egy újabb rakéta suhant el csupán pár
hüvelyknyire a füle mellett.
– Hé, kopjatok le! – kiáltotta a fiú, és újra lebukott, hogy
kitérjen a következő rekedt bomba elől. Nyilván a fészkük
közelében járt, és ezt a hollók nem díjazták.
Az első holló visszatért, hogy még egy próbát tegyen. Ez a
támadás levitte a kalapját, egyenesen a sárba. A molesztálás igen
idegesítő volt, mert támadói ellenségessége messze nem állt
arányban testük méretével. Még egy madár csapott le,
alacsonyan szállt, és karmaival a fiú kabátjába mart annak
vállán. Roger felkapta a kalapját, és futásnak eredt.
Körülbelül százyardnyival feljebb az ösvényen lelassított és
körülnézett. Sehol sem látta a madarakat: ezek szerint kijutott a
fészkelőhelyük környezetéből.
– És hol van ilyenkor Alfred Hitchcock, amikor az embernek
szüksége lenne rá? – motyogta magában, ahogy próbálta
lenyugtatni veszélyérzetét.
 Hangját tompította a sűrű növényzet, olyan volt, mintha egy
párnába beszélt volna. Nehezen lélegzett, és úgy érezte, kipirult.
Az erdő egyszerre nagyon csendesnek tűnt. A hollók
támadásának megszűnésével mintha az összes többi madár is
elhallgatott volna. Nem csoda, hogy a régi skótok a holló
feltűnését rossz ómennek tekintették. Ha még sok időt tölt itt el,
akkor az összes ősi történet, ami nem volt több, mint hiedelem,
szárba szökken az agyában.
Akármilyen veszélyes, mocskos és kényelmetlen volt is, el
kellett ismernie, milyen elképesztő élmény volt itt lenni.
Személyesen átélhette mindazt, amiről eddig csak olvasott, olyan
mindennapi használati tárgyakat látott, amikkel azelőtt csak
múzeumokban találkozott. Ha nem Brianna miatt lett volna,
talán nem is bánta volna ezt a kalandot Stephen Bonnet és a
Gloriana fedélzetén látottak ellenére sem.
Még egyszer megérintette a combját. Szerencsésebb volt,
mint azt valaha is remélte: Bonnetnek nem egy, hanem két köve
is volt. Vajon tényleg fognak működni? Lehajtotta a fejét, mert
több lépést összekuporodva kellett megtennie, mire az ágak újra
szétnyíltak előtte. Nehéz volt elképzelni, hogy emberek laktak
idefent, bár valaki kijárta ezt az ösvényt, aminek valahova
vezetnie kellett.
„Nem lehet eltéveszteni”, biztosította őt a lány a malomban,
és most már Roger is látta, hogy mire értette. Másfelé nem is
lehetett menni.
Kezét szemellenzőként használva végignézett az ösvényen, de
a belógó fenyő- és juharfaágak mindent eltakartak, csak egy
árnyékos, titokzatos alagutat engedtek látni a fák között. Nem
lehetett megállapítani, milyen távol lehetett még a hegygerinc.
„Könnyedén odaérhet még naplemente előtt”, mondta neki a
lány, pedig már késő délután volt. De ez még akkor történt,
amikor megvolt a lova. Mivel Roger nem akarta, hogy az éjszaka
a hegyek között érje, meggyorsította lépteit, tekintetét feszülten
előremeresztette, ahonnan a napfény jött, ami a hegygerinc nyílt
tereit jelezte az ösvény végén.
Ahogy gyalogolt, gondolatai messze megelőzték, telve
spekulációkkal.
Vajon hogyan zajlott Brianna találkozása a szüleivel? Mit
gondolhatott Jamie Fraserről? Az a férfi volt, aki az elmúlt egy
évben Brianna gondolataiban élt, vagy csak halvány tükörképe
volt annak a képnek, amit az anyja történetei alapján alakított ki
róla magában?
De legalább már van apja, gondolta Roger, és egy furcsa kis
fájdalmat érzett, ahogy emlékeiből feltört Szent Iván éjszakája és
a mindent elöntő fény a kövek közti átjáróban.
És ott volt! Egy világosabb folt a sűrű zöld árnyak között. Egy
villámcsapás, ahogy a nap sugarai megvilágították az őszi
leveleket, sárga és narancs lángokkal.
A napfénytől káprázott a szeme egy pillanatig, ahogy kiért a
zöld alagútból. Pislogott egyet, és egyszeriben nem a gerincen
találta magát, ahogy számította, hanem egy kis tisztáson, amit
skarlát juharfák és sárga, nagy levelű tölgyek szegélyeztek. Ez a
kis tisztás úgy gyűjtötte össze a napfényt, mint egy kis csésze,
mindenfelől sötét erdő szegélyezte.
Ahogy körbefordult, hogy megkeresse az ösvény folytatását,
lónyihogást hallott, körbefordult, és meglátta öreg hátasát, amint
az fejével a kantárt rángatta, aminél fogva ki volt kötve egy fához
a tisztás szélén.
– Mindjárt megőrülök! – kiáltott fel meglepetten. – Hogy a
pokolba jutottál fel ide?
– Ugyanúgy, ahogy te is – felelte egy hang. Egy magas, fiatal
férfi lépett elő a fa mögül a ló mellé, és fegyverét Rogernek
szegezte, aki felháborodott, de rossz előérzete is lett, látva, hogy
az a saját fegyvere. Mély lélegzetet vett, és lenyelte félelmét.
– Nálad van a lovam és a fegyverem is – szólt Roger hűvösen.
– Mit akarsz még? A kalapomat? – nyújtotta ki kopott,
háromszögletű kalapját hívogatóan. A rablónak fogalma sem
lehetett arról, hogy mi más lehet még nála, mivel senkinek sem
mutatta meg azokat.
A fiatalember, aki termete ellenére Roger szerint alig lehetett
túl a tinédzserkoron, nem mosolygott.
– Annál azért kicsit többre számítok. – Első alkalommal vette
le a fiú Rogerről a tekintetét, majd oldalra pillantott. Ahogy
Roger követte a fiú pillantásának irányát, hirtelen úgy érezte
magát, mintha áramütés érte volna.
Eddig nem vette észre a férfit a tisztás szélén, pedig ő biztos
ott állt egész idő alatt mozdulatlanul. Egy kifakult vadászkiltet
viselt, aminek barnászöldes színe beleolvadt a bokrok és a fű
színébe, lángoló haja pedig a ragyogó levelek közé. Olyan volt,
mintha az erdőből nőtt volna ki.
A férfi váratlan feltűnése mellett a kinézete is olyannyira
megdöbbentette Rogert, hogy meg sem tudott szólalni. Egy dolog
volt hallani arról, hogy Brianna nagyon hasonlít az apjára. De
megint más volt látni Brianna szembetűnő vonásait, amit az évek
csak még erőteljesebbé tettek, és amihez egy olyan személyiség
társult, ami nemcsak férfias, de igen ádáz is volt.
Mintha felemelte volna simogató kezét egy szép vörös
macskáról, és hirtelen szembetalálta volna magát egy
rezzenéstelen tekintetű tigrissel. Roger alig bírta ki, hogy ne
hátráljon egy lépést, és arra gondolt, hogy Claire egy cseppet
sem túlzott Jamie Fraser jellemzésében.
– Maga bizonyára Mr. MacKenzie – szólt a férfi. Nem
kérdésnek hangzott. Hangja mély volt, de nem hangos, alig
emelkedett a levélzörgés fölé, de Rogernek nem esett nehezére
megérteni.
– Az vagyok – felelte, és tett egy lépést előre. – És maga…
Maga lenne Jamie Fraser? – Kézfogásra nyújtotta kezét, de
hamar le is engedte. Két hideg tekintetű szempár meredt rá.
– Az vagyok – mondta a vörös hajú férfi. – Ismer engem? – A
kérdés határozottan barátságtalannak hangzott.
Roger mély levegőt vett, és átkozta zilált kinézetét. Nem
tudta, hogy Brianna hogyan írta le őt az apjának, de Fraser
nyilvánvalóan valami jóval megnyerőbb külsejű férfira számított.
– Nos, ön… Igencsak hasonlít a lányára.
A fiatal fiú hangosan felhorkant, de Fraser még csak oda sem
pillantott.
– És magának mi köze van a lányomhoz? – Fraser most
mozdult meg először, ahogy kilépett a fák árnyékából. Nem,
Claire nem túlzott. A férfi tényleg hatalmas volt, még Rogernél is
magasabb volt egy-két hüvelykkel.
Roger riadt nyilallást érzett, amibe némi zavarodottság is
vegyült. Mi a fenét mondhatott Brianna az apjának? Biztosan
nem lehetett annyira mérges, hogy… Nos, majd megbeszélik,
amikor találkoznak.
 – A feleségemért jöttem – mondta Roger bátran.
Ekkor valami megváltozott Fraser szemében. Roger nem
tudta volna megmondani, hogy mi, de hatására eldobta a
kalapját, és reflexszerűen felemelte a kezét.
– Ó, nem, azt már nem. – A fiú volt, aki megszólalt, furcsán
elégedett hangsúllyal.
Roger rápillantott, és még jobban elfogta az aggodalom, ahogy
látta a fiú nagy csontos ujjperceit elfehéredni a pisztoly
markolatán.
– Vigyázz arra a pisztolyra! Nehogy elsüljön, és balesetet
okozzon – mondta Roger.
A fiú gúnyosan felhúzta az ajkát.
– Ha ez a pisztoly elsül, az nem baleset lesz.
– Ian. – Fraser hangszíne egyenletes maradt, de a fiú
vonakodva lejjebb engedte a fegyvert. A nagydarab férfi még egy
lépést tett előre. Kék szemeinek pillantása, melyek Briannáéhoz
nyugtalanító módon hasonlóan ferde vágásúak és mélykékek
voltak, Rogerre szegeződött.
– Csak egyszer fogom megkérdezni, és az igazat akarom
hallani – mondta szelíden. – Elvette a lányom szüzességét?
Roger érezte, ahogy arcán szétárad a forróság, ami a
mellkasától a haja vonaláig terjedt. Krisztusom, mit mondott ez a
lány az apjának? És az isten szerelmére, miért? Egy feldühödött
apa, aki bosszút akar állni a lánya erényeiért, volt az utolsó,
amire számított.
– Ez… hát… nos, az nem úgy volt, ahogy gondolja – nyögte
Roger. – Úgy értem, mi… vagyis… úgy gondoltuk…
– Elvetted vagy sem? – Fraser teljesen kifejezéstelen arca
egy lépésre volt csupán Rogerétől, csak a szemei mélyén égett
valami ismeretlen tűz.
– Nézze… én… A fenébe is, igen! De ő is akarta…
Fraser ekkor behúzott neki egyet, épp a bordái alá.
Roger kétrét görnyedt, és levegő után kapkodva
hátratántorodott az ütéstől. Nem érzett fájdalmat – még –, de az
ütés ereje a gerincéig hatolt. Legelőször csak csodálkozást érzett,
némi haraggal vegyülve.
– Várjon! – mondta Roger, és igyekezett elég levegőhöz jutni
ahhoz, hogy beszélni tudjon. – Várjon! Az isten szerelmére,
mondtam, hogy…
Fraser megint megütötte, ez alkalommal az állkapcsa oldalán.
Ez már fájdalmas volt, és mert lecsúszott a bőréről, felhorzsolta
azt, és lüktető fájdalmat okozott állkapcsában. Roger
hátrahőkölt, és a félelme dühbe fordult. Ez az átkozott seggfej
megpróbálta megölni őt!
Fraser újra lesújtott, de ütése nem ért célba, mert Roger
lehajolt és megpördült. Picsába hát a jó családi kapcsolatokkal!
Nagy lépést tett hátra, és kibújt a kabátjából. Meglepetésére
Fraser nem eredt utána, csak állt egy helyben, ökleit leeresztette
az oldalához, és várt.
Roger fülében lüktetett a vér, nem látott mást, csak Frasert.
Ha verekedni akar a nyavalyás, akkor most megkapja!
Roger berogyasztotta lábait, kezét védekezően feltartotta. Az
előbb meglepték, de nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer
megtörténjen. Nem volt egy kötekedő típus, de volt már, hogy
kivette részét kocsmai verekedésekből. Fraser és Roger méltó
ellenfelei voltak egymásnak, magasságukat és karjuk hosszát
tekintve is, de Rogernek volt legalább tizenöt év előnye a férfival
szemben.
Látta Fraser érkező jobbosát, lebukott és hárított. Érezte,
ahogy az ökle érintette a férfi ingének vászonanyagát, ahogy
elsuhant Fraser oldalánál. A bal keze támadását azonban nem
vette észre, és az szemen is találta. Véres csillagok és fénycsóvák
robbantak a halántéka felől, és könnyek folytak le az arcán,
ahogy üvöltve Fraserre vetette magát.
Megütötte Frasert, érezte, ahogy az ökle a húsába vágódik, de
úgy tűnt, ez szemernyit sem hatotta meg a férfit. Ép szemével
látta a széles arcot, ami olyan hátborzongatóan nyugodt volt,
akár egy viking harcosé. Roger ütött, mire az arc eltűnt, újra
ütött, de csak súrolta Fraser fülét. Egy ökölcsapás a vállát érte,
félig körbe is perdült az így kapott lendülettől, majd ahogy
összeszedte magát, fejjel előre Fraserre vetette magát.
– Ő az… enyém! – szűrte Roger a szavakat összeszorított
fogai között. Karjaival körülfogta Fraser testét, érezte a mélyen
ívelt bordákat, ahogy megszorította a férfi testét.
Legszívesebben összetörné ezt a rohadékot, mint egy mogyorót!
– Az enyém… Hallja?
 Fraser tarkón ütötte a fiút. Csak súrolta, de ahhoz elég erős
volt, hogy annak elzsibbadjon a bal karja és válla. Roger
enyhített a szorításán, behúzta a vállát, és jobb vállával
keményen Fraser mellkasának csapódott, így próbálva az
idősebb férfit két vállra fektetni.
Fraser egy rövid lépést tett hátra, és egy erős horogütést vitt
be, de csak a fiú bordáit és nem az alatta lévő puha húst sikerült
eltalálnia. Ez is elég volt ahhoz, hogy Roger felnyögve
hátrahőköljön, ahogy összegörnyedve védekezni próbált.
Fraser lehajtotta a fejét, és nekirontott a fiúnak, aki
hátrarepült, és a földbe csapódott. Vér folyt az orrából, le a
száján és az állán. Mintha messziről nézte volna, ahogy a sötét,
vörös cseppek összetalálkoznak, és együtt folynak le az ingén,
ahol tócsává gyűlnek.
Oldalára fordult, hogy elkerülje az érkező rúgást, de nem
tudott elég messzire gurulni. Ahogy kétségbeesetten a másik
oldalára gördült, egyszeriben a fejébe ötlött, mintegy mellékesen,
hogy hiába fiatalabb tizenöt évvel az ellenfelénél, Jamie Fraser
nagy valószínűséggel azt a teljes tizenöt évet harcban töltötte.
Egy pillanatra a férfi ütőtávolságán kívül került. Levegő után
kapkodva négykézlábra állt. Minden egyes lélegzetvétellel vér
bugyogott fel törött porcain, torka hátuljában érezte az ízét, ami
olyan volt, mint a nyers fém.
– Elég! – lihegte. – Ne, elég volt!
Egy kéz elkapta a haját, és hátrafeszítette a fejét. Kék szemek
szikráztak hathüvelyknyire tőle, és érezte a férfi forró leheletét
az arcán.
– Közel sem elég még – mondta Fraser, és beletérdelt a fiú
szájába, aki elesett, gurult egyet a földön, majd feltápászkodott,
és lábra állt. A tisztás összemosódva narancs- és citromsárga
színben lüktetett szemei előtt, csak az ösztön állította talpra és
tartotta mozgásban.
Roger az életéért küzdött, és ezt jól tudta. Vakon vetődött a
homályos alak felé, megragadta Fraser ingét, és egy ütést mért a
férfi gyomrába, olyan erősen, ahogy csak bírta. Az anyag
elhasadt, és öklével csontba ütközött. Fraser egy kígyó
ügyességével elfordult, és ledugta egyik kezét kettőjük között.
Elkapta Roger heréjét, és minden erejével megszorította.
 Roger mozdulatlanul állt, majd összerogyott, mintha
elmetszették volna a gerincvelőjét. Egy fél másodpercbe tellett,
mire a fájdalom kiütötte volna, és ezalatt még eszébe ötlött egy
utolsó gondolat, hidegen és tisztán, mint egy jégszilánk. Istenem,
gondolta, megfogok halni, még mielőtt megszülettem volna!
 47
Egy apa dala

Már régen besötétedett, mire Jamie hazaért, és addigra az

idegeim pattanásig feszültek a várakozástól. Csak elképzelni
tudtam Brianna idegállapotát. Már vacsoráztunk, jobban mondva
felszolgáltam a vacsorát. Egyikünknek sem volt étvágya, és nem
voltunk beszélgetős kedvünkben sem. Még Lizzie szokásos
falánksága is észrevehetően csökkent. Reméltem, hogy nem
betegedett meg a lány. Sápadt volt és szótlan, és fejfájásra
hivatkozva nyugovóra tért a gyógynövényes fészerbe. Ez
ugyanakkor szerencsés fejlemény volt az adott körülmények
között, mert így nem kellett azon törnöm a fejem, hogyan
szabaduljak meg tőle, mire Jamie megjön.
Már több mint egy órája égtek a gyertyák, amikor
meghallottam a kecskék üdvözlő mekegését, ahogy Jamie az
ösvényen közeledett. Brianna, meghallván a hangot, felnézett,
arca sápadt volt a gyertyák sárga fényében.
– Minden rendben lesz – biztattam. Brianna kihallotta a
hangomból, hogy el is hiszem, amit mondok, és kissé
megnyugodva bólintott. Tényleg bíztam abban, hogy egyszer
majd minden rendben lesz, de istenemre mondom, nem néztünk
egy derűs családi este elébe. Bármilyen jól ismertem is Jamie-t,
még mindig sok olyan élethelyzet volt, amiben fogalmam sem
volt, hogyan viselkedne, és az, hogy megtudja, hogy a lányát
megerőszakolták, és teherbe esett, igencsak ilyen helyzet volt.
Az elmúlt órákban, azóta, hogy Brianna beigazolta a
gyanúmat, Jamie szinte minden lehetséges reakcióját
elképzeltem, és jó néhány ilyen lehetőség kiabálással és szilárd
tárgyak ököllel való bezúzásával járt. És engem ez a fajta
viselkedés mindig nagyon felkavart, ahogyan Breet is, és azt
sokkal jobban tudtam, hogy ő hogy reagál, amikor ideges.
Jelenleg szoros ellenőrzés alatt tartottam, de tudtam, milyen
törékeny az a nyugalom, amit magára erőltetett. Jamie-nek
egyetlen bántó szava elég, és Brianna gyufaként lobban lángra. A
vörös hajon és a lefegyverző testmagasságon kívül Jamie-től
örökölte szenvedélyes természetét is, és azt, hogy bármikor kész
volt kimondani, amit gondolt.
Bree és Jamie, akik oly ismeretlenek voltak egymásnak,
annyira égtek a vágytól, hogy örömet szerezzenek a másiknak,
hogy eddig csupán finoman közeledtek egymás felé. Ezt az ügyet
azonban nem lehetett finoman kezelni. Nem tudtam, hogy az
ügyvéd, a tolmács vagy a bíró szerepére készüljek, és elég
tanácstalanul léptem az ajtóhoz, hogy elhúzzam a reteszt, és
beengedjem Jamie-t.
Hazaúton megmosakodott a patakban, haja nedvesen tapadt
halántékára, és az arcát az ingébe törölte, a rajta lévő nedves
foltokból ítélve.
– Nagyon késő van, hol voltál? – kérdeztem lábujjhegyre
állva, hogy adjak neki egy csókot. – És hol van Ian?
– Fergus itt járt, és megkérdezte, hogy nem tudnánk-e
segíteni neki kéményt rakni, mert egyedül nemigen boldogult.
Ian ott maradt, hogy segítsen befejezni a munkát.
Csókot lehelt a fejem búbjára, és megpaskolta a fenekemet.
Láttam rajta, hogy keményen dolgozott. Bőre forró volt, ahogy
hozzáértem, és csípős verejtékszaga volt, habár az arca hűvös és
friss volt a patak vizétől.
– Marsali adott nektek valamit vacsorára? – pillantottam rá a
félhomályban. Valahogy más volt most Jamie, habár nem tudtam
volna megmondani, hogy miért.
– Nem. Ahogy ledobtam egy követ, alighanem megint
eltörtem az egyik ujjamat, gondoltam, jobb, ha hazajövök, és
megkérlek, hogy lásd el.
Akkor ezért volt, gondoltam, hogy bal kézzel paskolt meg jobb
helyett.
– Gyere a fénybe, hadd lássam – mondtam, azzal odahúztam
a tűzhöz, és leültettem az egyik tölgyfa székre. Brianna a
másikon ült, a varrásához szükséges holmikkal körülvéve. A lány
felkelt, és elnézett a vállam fölött.
– Ó, te szegény, mi lett a kezeddel, apa? – kérdezte
sajnálkozva, ahogy meglátta Jamie feldagadt ujját és a felhasadt
bőrt rajta.
– Ó, semmiség az egész – mondta Jamie, félresöpörve lánya
aggodalmait. – Csak a nyavalyás ujjam fáj. Aú!
Óvatosan végigtapogattam jobb keze gyűrűsujját ujja tövétől a
körméig, oda sem figyelve Jamie fájdalmas nyögdécselésére. Ujja
bevörösödött, és egy kicsit fel is dagadt, de külsőre nem láttam
komolyabb elváltozást rajta.
Egy kicsit mindig bajban voltam, amikor ezt a kezét kellett
megvizsgálnom. Jó pár törött csontot raktam helyre benne még
régen, mielőtt bármit is tudtam volna a fejlett műtéti
módszerekről, és messze nem ideális körülmények között
dolgoztam. Mégis sikerült megmentenem a kezét attól, hogy le
kelljen vágni, és ő jó hasznát vette, bár volt benne néhány
apróbb tökéletlenség, itt-ott meg volt tekeredve, illetve
vastagodva, amit mindig éreztem, hogyha közelebbről
megvizsgáltam a kezét. Mégis, jelen pillanatban hálás voltam
azért, hogy lehetőségem adódott kicsit húzni még az időt.
Lehunytam a szememet, és éreztem, ahogy a tűz melegen
villódzik a szemhéjamon, miközben csukott szemmel
összpontosítottam. A negyedik ujja mindig nagyon merev volt. A
középső ízületet összezúzták, és ellátás nélkül, magától gyógyult
be. Láttam magam előtt a csontokat, de nem a laboratóriumi
mintadarabok simára kopott száraz felületével, hanem az élő
csont enyhe matt fényével, ahogy a sok apró csontsejt buzgón
építi a maga kristálymátrixát, és láttam az őket tápláló vér
rejtett lüktetését is.
Még egyszer végighúztam ujjamat Jamie ujján, majd
gyengéden a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam, a
körömpercének ízesülése alatt. Éreztem, hogy hol van a repedés,
hogy hol húzódik a fájdalom vékony, sötét vonala.
– Itt? – kérdeztem, és kinyitottam a szememet.
Jamie bólintott, és halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy
rám nézett.
– Pont ott. Tetszik, amilyen arcot vágsz, amikor ezt csinálod,
Sassenach.
– Milyen arcot vágok? – kérdeztem, mert kissé meglepett,
hogy bármilyen szempontból is különleges arcot vágok.
– Nem tudnám pontosan leírni – felelte, oldalra döntve a fejét,
ahogy végigmért. – Egy kicsit olyan, mint…
– Madame Lazonga a kristálygömbjével – mondta Brianna, és
diszkréten mulatott saját megjegyzésén.
Felnéztem, és meghökkenve láttam, hogy Brianna lefelé
pillantva engem néz, és a fejét ugyanabban a szögben billenti,
mint az apja, és ugyanazzal a tekintettel méreget. Pillantását
Jamie felé fordította.
– Ő egy jövendőmondó. Egy látnok.
Jamie felnevetett.
– Igen, azt hiszem, igazad van, a nighean. Habár nekem
inkább a papok jutnak róla eszembe, hogy milyen arcot vágnak,
amikor misét tartanak, amikor az ostyában már magát Krisztus
testét látják. Nem mintha az én nyamvadt ujjamat a Mi Urunk
testéhez akarnám mérni – tette hozzá szerényen biccentve a
nagyképű ujjperc felé.
Brianna felnevetett, és a szája egyik sarka mosolyra húzódott,
ahogy Jamie felnézett rá. Tekintete gyengéd volt a szemeit
körülvevő vonalak ellenére, amiket a fáradtság vésett a bőrébe.
Hosszú napja volt, gondoltam, és hol van még a vége? Bármit
megadtam volna, hogy a köztük kialakult kapcsolat röpke
pillanatát elkaphassam, de az már véglegesen elszállt.
– Szerintem meg mindketten nevetségesek vagytok –
feleltem. Finoman megérintettem Jamie ujját azon a ponton, ahol
fogtam. – Közvetlenül az ízület alatt megrepedt a csontod, de
nem komoly, csak egy hajszálrepedés, de biztos, ami biztos, sínbe
rakom.
Felkeltem, az orvosi dobozomhoz léptem, és vászonkötés,
illetve az egyik hosszú lapos faforgács után kezdtem kotorászni,
mely utóbbit nyelvlapocként használtam. A doboz felnyitott
teteje fölött lopva Jamie-re pillantottam. Valami tényleg furcsa
volt rajta aznap este, de még mindig nem tudtam volna
megmondani, hogy mi volt az.
Éreztem ezt az elejétől fogva, még úgy is, hogy magam is
ideges voltam, és még erősebben éreztem akkor, amikor fogtam
a kezét, hogy megvizsgáljam. Olyan energia lüktetett benne,
mintha izgatott lett volna vagy feldúlt, habár ennek semmi jelét
nem mutatta. Marha jól el tudta rejteni az érzéseit, ha akarta. Mi
a franc történhetett Fergus házában?
 Brianna mondott valamit Jamie-nek, de túl halkan ahhoz,
hogy én is értsem, majd válaszra sem várva elfordult tőle, és
odajött hozzám a nyitott ládikához.
– Van valami kenőcsöd, amit a kezére kenhetnék? – kérdezte,
majd közelebb hajolt, és mintha a ládikában keresgélne, halkan
azt kérdezte: – Megmondjam neki ma este? Fáradt, és meg is
sérült, nem lenne jobb, ha hagynám pihenni?
Jamie-re pillantottam. Hátradőlt a széken, és tágra nyílt
szemekkel figyelte a lángokat, kezét a combjára fektette. De nem
pihent nyugodtan. Bármilyen furcsa áram folyt is át rajta, úgy
bizsergett tőle, mint egy távíróhuzal.
– Lehet, hogy jobban tudna pihenni, ha nem tudna a dologról,
de te biztos nem – feleltem hasonlóan halkan. – Menj, és mondd
el neki, de előbb jobb lenne, ha enne – tettem hozzá
gyakorlatiasan. Mélyen hittem abban, hogy a rossz híreket teli
gyomorral érdemes fogadni.
Amíg sínbe tettem Jamie ujját, Brianna leült mellé, és
tárnicskenőcsöt dörzsölt másik kezének lehorzsolt bütykeire.
Jamie arca egészen nyugodt volt, senki ember fia rá nem jött
volna, hogy mi rejlett mögötte.
– Elszakadt az inged – mondtam, és egy kis csomóval
megkötöttem a pólyát. – Add ide vacsora után, és megvarrom,
mit szólsz?
– Nagyon jó lesz, Madame Lazonga – felelte, és óvatosan
megmozgatta frissen sínbe tett ujját. – Nagyon el leszek
kényeztetve, ha ennyien gondoskodnak rólam.
– Majd akkor kezdjél el ezen aggódni, ha megrágom neked az
ételt! – vágtam vissza.
Jamie felnevetett, és visszaadta pólyás kezét Briannának,
hogy azt is bekenhesse.
A konyhaszekrényhez mentem, hogy elővegyek neki egy
tányért. Ahogy visszafordultam a tűzhely felé, láttam, hogy
feszülten figyeli a lányát. Brianna leszegte a fejét, tekintetét
Jamie nagy, kérges kezére szegezte, amit a saját kezei között
tartott. Úgy képzeltem, hogy most biztos keresi a szavakat,
amivel hozzáfoghatna, és fájt a szívem érte. Talán jobb lett volna,
ha én avatom be Jamie-t négyszemközt, és nem is engedem őt
Brianna közelébe, amíg az első érzelmi kitörése le nem
csillapodik, és újra tud uralkodni magán.
– Ciamar a tha tu, mo chridhe? – kérdezte hirtelen. Ez volt a
bevett üdvözlési forma, amivel Jamie az esti gael nyelvleckéket
kezdeni szokta, de ma este más volt a hangja: lágy és nagyon
gyengéd. Hogy vagy, kedves? Átfordította kezét, és betakarta
vele Briannáét, beburkolva a lány hosszú ujjait.
– Tha mi gle mhath, athair – felelte Brianna kissé
meglepetten. Jól vagyok, apám. Normál esetben vacsora után
fogtak hozzá a leckéhez.
Jamie lassan kinyújtotta másik kezét, és Brianna hasára
helyezte.
– An e 'n fhirinn a th'agad? – kérdezte. Elmondod az igazat?
Lehunytam a szememet, és kifújtam a levegőt, amit észre sem
vettem, hogy visszatartottam. Ezek szerint akkor nem kell
mindent elmondani. És most már azt is tudtam, miért volt Jamie
ilyen szokatlanul feszült és ingerlékeny: tudott Briannáról, és
bármilyen nehezére esett is magában tartani ezt a tudást, mégis
így tett, és nagyon gyengéden bánt Briannával.
A lány nem tudott még eleget gaelül ahhoz, hogy elmondja, mi
történt, de annyit értett, hogy nagyon is jól tudja, hogy miről
beszélt Jamie. Egy pillanatig dermedten nézte apját, majd
arcához emelte Jamie kezét, és ráhajtotta a fejét. Leomló haja
eltakarta az arcát.
– Ó, apa! – mondta nagyon halkan. – Sajnálom.
Mozdulatlanul ült, és úgy tartotta Jamie kezét, mintha egy
mentőkötélbe kapaszkodott volna.
– Ej, te, m annsachd – felelte Jamie halkan. – Minden
rendben lesz.
– Nem, nem lesz – mondta a lány halkan, de érthetően. –
Nem is lehet minden rendben, ezt te is tudod.
Jamie megszokásból rám nézett, de csak futólag. Nem
mondhattam meg neki, hogy mit tegyen, most nem. Mély
levegőt vett, Brianna vállára tette a kezét, és szelíden megrázta.
– Én csak azt tudom – mondta lágyan –, hogy itt vagyok
melletted, és itt van az édesanyád is. Nem hagyjuk, hogy
szégyenben maradj, vagy bántódásod essék! Soha. Hallod?
Brianna nem felelt és nem nézett fel, szemét továbbra is ölére
szegezte, és leomló dús haja mögé rejtette arcát. Szűzi haj, sűrű
és szabadon aláhulló. Jamie keze követte Brianna fejének csillogó
ívét, majd ujjait végighúzta a lány állkapcsán, és felemelte az
állát, hogy szemébe nézhessen a lány.
– Lizzie-nek igaza van? – kérdezte gyengéden. – Tényleg
erőszak történt?
Brianna elvonta Jamie kezéből az állát, és lepillantott
összefűzött kezére, mely gesztusával legalább annyira jelentett
beismerést, mintha bólintott volna.
– Nem is tudtam, hogy tudja. Én nem mondtam el neki.
– Kitalálta. De nem a te hibád, és én soha nem is hittem, hogy
az volt – jelentette ki Jamie. – Gyere ide, a leannan – szólt
Jamie, azzal kinyújtotta a kezét, és ügyetlenül a térdére ültette
lányát.
A tölgyfa szék riasztóan nyikorgott kettőjük súlya alatt, de
Jamie ezt is ugyanolyan erősre építette, mint bármi mást,
hatójukat is elbírta volna. Bármilyen magas volt is Brianna,
egészen aprónak látszott összegömbölyödve Jamie karjaiban,
ahogy a fejét a válla zugába fészkelte. Jamie szeretetteljesen
megsimogatta a haját, és félig gaelül kedveskedve búgott a
fülébe.
– Találok neked egy rendes férjet, és utódodnak egy jó apát –
mormogta. – Esküszöm, a nighean.
– Nem mehetek hozzá senkihez – felelte Brianna elcsukló
hangon. – Nem lenne helyes. Nem mehetek hozzá máshoz, ha
Rogert szeretem. Márpedig Roger biztos nem akar most már a
feleségéül. Ha rájön…
– Ez nem fog neki jelenteni semmit – mondta Jamie, és még
erősebben szorította Briannát, szinte vadul, mintha puszta erővel
rendbe tudta volna hozni a dolgokat. – Ha rendes férfi, akkor ez
nem fog neki jelenteni semmit. Ha pedig igen… Nos, akkor nem
érdemel meg téged, azt viszont igen, hogy péppé verjem, és a
földbe tapossam a darabjait, és utána keressek neked egy
tisztességes férfit.
Brianna ezen nevetett egy kicsit, de nevetése sírásba fordult,
és fejét a Jamie vállát borító ruhába temette. Jamie megpaskolta
őt, és úgy ringatta és suttogott neki, mintha egy pici lány lett
volna, aki lehorzsolta a térdét, és ahogy elnézett Brianna feje
fölött, a pillantásunk találkozott.
Nem sírtam, amikor Brianna elmondta a dolgot: az anyák
erősek. De most nem láthatott, Jamie pedig egy pillanatra
levette a vállamról azt a terhet, ami ezzel az erővel járt.
Brianna sem sírt, amikor elmesélte. De most Jamie-be
csimpaszkodva zokogott a megkönnyebbüléstől, és gondolom, a
bánattól is. Jamie csak ölelte őt, és hagyta, hadd sírja ki magát,
és közben egyre csak a haját simogatta, rajtam tartva a szemét.
Felitattam a könnyeimet a ruhám ujjával, Jamie pedig
gyengéden rám mosolygott. Brianna sírása hosszú sóhajokká
vált, és Jamie gyengéden meglapogatta a hátát.
– Éhes vagyok, Sassenach – mondta. – És úgy hiszem, néhány
korty is jólesne mindannyiunknak. Mit szólsz?
– Jól van – mondtam, és megköszörültem a torkom. –
Megyek, és hozok egy kis tejet a fészerből.
– Nem pont ilyen italra gondoltam! – kiáltott utánam tettetett
felháborodással.
Figyelmen kívül hagyva Jamie megjegyzését és Brianna
elcsukló hangú nevetését, kinyitottam az ajtót.
Az éjszaka hideg és világos volt, az őszi csillagok fényesen
szikráztak az égen. Nem öltöztem úgy, hogy sokáig kint lehessek,
az arcom és a kezem máris kezdett elgémberedni, de mégis
mozdulatlanul álltam a szélben, és hagytam, hogy az elfújja az
elmúlt negyedóra feszültségét.
Minden csöndes volt. A tücskök és a kabócák már rég
elpusztultak vagy a föld alá bújtak a neszező egerekkel, bűzös
borzokkal és oposszumokkal egyetemben, amik, miután
felhagytak az élelem után folytatott örökös kutatásukkal, téli
álomba zuhantak munkájuk gyümölcsének vastag zsírrétegébe
takarózva. Csak a farkasok vadásztak a hideg, csillagos, késő őszi
éjszakákon, halkan osontak szőrös lábukkal a fagyott földön.
– Most mihez kezdjünk? – tettem fel a kérdést a végtelen
sötét éj mindent elnyelő mélyének.
Nem jöttek hangok, csak a fenyőfák susogását hallottam a
szélben. Nem jött válasz, csupán ami eleve kérdésemben rejlett.
A szavak mögött rejlő többes szám csengett a fülemben. Ennyi
mindenképp igaz volt: bármi is történt, egyikünknek sem kell
egyedül szembenéznie vele. És végeredményben ennél jobb
válaszra nem is volt szükségem, egyelőre.
Amikor visszajöttem, Jamie és Brianna még mindig ugyanúgy
ültek, vörös fejüket összedugva, miközben glóriát vont köréjük a
tűz. A tárnicskenőcs illata elvegyült az égő fenyő csípős illatával
és a szarvaspörkölt ínycsiklandó aromájával. Egyik percről a
másikra nagyon megéheztem.
Hagytam, hogy az ajtó csendesen becsukódjon mögöttem, és
rátoltam a nehéz reteszt. Megpiszkáltam a tüzet, és újra
vacsorához készülődtem. Levettem egy vekni friss kenyeret a
polcról, majd bementem a kamrába, hogy hozzak egy kis édes
vajat a köcsögből. Elidőztem ott egy pillanatig, végigjártattam
szemem a megrakott polcokon.
„Helyezd bizalmadat Istenbe, és imádkozz útmutatásért, és
ha kétségeid vannak, egyél.” Egy ferences szerzetes adta nekem
egyszer ezt a tanácsot, és mindent egybevetve hasznosnak is
találtam. Felvettem egy üveg feketeribizli-lekvárt, egy kis kerek
kecskesajtot és egy üveg bodzabort a vacsora mellé.
Jamie halkan beszélt, amikor visszatértem. Befejeztem az
előkészületeket, és engedtem, hogy mély, dallamos hangja
engem is ugyanúgy megnyugtasson, ahogy Briannát.
– Régen sokat gondoltam rád, amikor még kicsi voltál –
mesélte Jamie Briannának. – Amikor még a barlangban éltem.
Elképzeltem, hogy a karjaimban tartalak, mint egy kisbabát,
elképzeltem, ahogy magamhoz foglak, a szívem fölött tartalak, és
énekelek neked, miközben nézem, ahogy a csillagok vándorolnak
az égen.
– És mit énekeltél volna? – kérdezte Brianna halkan, alig
érthetően a tűz ropogása mellett.
Láttam a kezét, amint az megpihent Jamie vállán. Mutatóujja
Jamie egy hosszú fényes tincsét érintette, és annak puhaságát
vizsgálgatta óvatosan.
– Régi énekeket. Altatókat, amikre még emlékeztem régről,
amiket még az anyám énekelt nekem, és amiket Jenny nővérem
énekelt a gyermekeinek.
Brianna hosszan, lassan kifújta a levegőt.
– Énekelj valamit, apa, kérlek.
Jamie tétovázott, de aztán Brianna felé hajtotta a fejét, és
halkan, hamisan elkezdett egy gael dalt énekelni. Jamie botfülű
volt, a dallam fel-le kóválygott, és még csak nem is hasonlított
zenére, de a szavak ritmusa jólesett füleimnek.
A legtöbb szót megértettem: egy halász dala volt, amiben
megnevezték a tavak és a tengerek halait. A halász sorolta
gyermekének, hogy mit hoz majd neki haza vacsorára. Egy
vadászdalt is énekelt, ami pedig madarak és ragadozók neveit
sorolta, és ami szép tollakról és meleget adó szőrmékről szólt, és
húsról, amivel ki tudják húzni a telet. Egy apa dala volt, a gondos
előrelátás és a szeretteink védelmének halk litániája.
Csendesen körbejártam a szobában, megterítettem az
óntányérokkal és a fatálakkal vacsorára, majd visszajöttem, hogy
vágjak kenyeret, és megvajazzam őket.
– Mondjak valamit, apa? – kérdezte Bree halkan.
– Na, mi az? – kérdezett vissza Jamie, és egy pillanatra
felfüggesztette az éneklést.
– Te nem tudsz énekelni.
Egy halk, lélegzetvételnyi nevetés hallatszott, és ruha
suhogása, ahogy Jamie fészkelődött, hogy kényelmesebben
üljenek.
– Hát ez bizony igaz. Akkor hagyjam abba?
– Ne! – felelte Brianna, közelebb húzódott apjához, és bedugta
a fejét a válla hajlatába.
Jamie újra hozzáfogott fahangon dudorászni, de pár
másodperccel később ő maga szakította félbe a dalt.
– Mondjak valamit, a leannan?
Brianna lehunyta a szemét, szempillája hosszú árnyakat
vetett az arcára, de láttam, hogy a szája mosolyra görbül.
– Mi az, apa?
– Olyan nehéz vagy, mint egy felnőtt szarvas.
– Akkor szálljak le? – kérdezte anélkül, hogy megmoccant
volna.
– Természetesen ne.
Brianna felnyúlt, és megérintette Jamie arcát.
– Migradhaich a thu, athair – suttogta a lány. – Szeretlek
téged, édesapám.
Jamie szorosan magához ölelte Briannát, lehajolt hozzá, és
megcsókolta a homlokát. A tűz belekapott egy szurokcsomóba, és
egyszerre fellobbant a székük mögött, és arany- és fekete
színűre festette arcukat. Jamie arcvonásai durvák és merészek
voltak, Briannáé lágyabb tükörképe apja vastag, szögletes
arccsontú ábrázatának. Mindkettejüké konok és erős, és hála
istennek, mindkettőjük az enyém.

Brianna vacsora után elaludt, az érzelmektől kimerülten. Magam

is igen erőtlennek éreztem magam, de még nem volt kedvem
aludni. Egyszerre voltam holtfáradt és idegesen izgatott, azzal a
szörnyű érzéssel, mintha egy csatatéren lennék olyan
események forgatagának a közepén, melyekre ugyan nincs
ráhatásom, de mégis foglalkoznom kell velük.
Most nem akartam semmi mással foglalkozni. Nem akartam
mást, csak félresöpörni minden gondolatot jelenről és jövőről, és
visszatérni az előző este nyugalmába. Be akartam mászni az
ágyba Jamie-vel, bebújni mellé a melegbe, ahol a takarók alatt
biztonságosan el voltunk zárva a szoba egyre hűvösebb
levegőjétől. Nézni akartam, ahogy a parazsak kialszanak,
miközben mi halkan beszélgetünk, és társalgásunk tónusa a
nappali pletykálkodásról és viccelődésről az éjszaka nyelvére vált
át. Azt akartam átélni, ahogy a szavak szerepét érintések veszik
át, a lélegzetekét pedig az apró mozdulatok, amik önmagukban
hordozták a kérdést és a választ, és beszélgetésünk az alvás
egységében éri el néma beteljesülését.
De gondok ültek a házon aznap este, és nem volt béke
közöttünk.
Jamie úgy járkált a házban fel és le, mint egy ketrecbe zárt
oroszlán, felvett, majd visszarakott ezt-azt. Elpakoltam vacsora
után, és a szemem sarkából figyeltem őt. Nem akartam mást,
csak beszélgetni vele, ugyanakkor rettegtem is ennek
lehetőségétől. Megígértem Breenek, hogy nem beszélek Jamie-
nek Bonnetről, de sosem tudtam jól hazudni, és Jamie remekül
tudott olvasni az arcomból.
Merítettem egy vödör forró vizet az üstből, és kivittem az
óntányérokat, hogy elmosogassam őket odakint.
Amikor visszajöttem, Jamie a kis polcnál állt, ahol a
tintatartót, a pennát és a papírokat tartotta. Még nem vetkőzött
le, hogy nyugovóra térjen, de nem is mozdult, hogy levegye az
írószerszámokat, és elkezdje a szokásos esti munkáját.
Ugyanakkor persze nem is tudott írni sérült kezével.
– Akarod, hogy segítsek írni valamit? – kérdeztem, amikor
láttam, ahogy kezébe vette a pennát, majd újra lerakta.
Nyugtalan mozdulattal elfordult.
– Nem. Írnom kell Jennynek, persze, és van néhány másik
elintézendő is, de most nem bírok nyugodtan ülni és gondolkozni.
– Tudom, hogy érzel – mondtam együttérzően. Jamie rám
nézett, parányi ijedtséggel az arcán.
– Magam sem tudnám megmondani, hogy mit érzek,
Sassenach! – nevetett fel különös hangsúllyal. – Ha szerinted te
tudod, akkor kérlek, áruld el.
– Fáradt vagy – feleltem, és a karjára tettem a kezemet. –
Dühös vagy, és aggódsz. – A pótágyon alvó Briannára
pillantottam. – És talán a szíved is fáj – tettem hozzá.
– Ez mind igaz – felelte. – Meg még ezer más érzés is kavarog
bennem.
Jamie kipattintotta az inge gallérját, mintha az fojtogatta
volna.
– Nem bírok itt maradni – mondta. Rám pillantott. Még
mindig a napközben viselt ruhám volt rajtam: szoknya, ing és
míder. – Kijössz sétálni velem egy kicsit?
Fogtam magam, és elindultam, hogy felvegyem a kabátomat.
Sötét volt odakint, nem láthatja majd az arcomat.
Lassan lépdeltünk egymás mellett, átvágtunk az előkerten, és
elmentünk a fészer előtt, le a karámhoz és ki az azon túl elterülő
földre. Belékaroltam, éreztem ujjaim alatt, milyen feszesek és
merevek az izmai.
Fogalmam sem volt, hogy kezdjem, vagy hogy mit mondjak.
Lehet, hogy jobban teszem, ha csak befogom a számat,
gondoltam. Még mindig idegesek voltunk mind a ketten, habár
mindent megtettünk, hogy Brianna kedvéért nyugalmat
erőltessünk magunkra.
Éreztem, hogy fortyog a düh a bőre alatt. Teljesen érthető, de
a harag olyan illékony, mint a kerozin: nyomás alatt palackozva,
cél nélkül, amire kivethetné magát. Egy óvatlan szavam azonban
elég lehet, hogy kiváltsa a robbanást, és ha kirobban belőle a
harag, és velem fog dühöngeni, lehet, hogy sírva fakadok, de az is
lehet, hogy a torkának esek. Az én hangulatom sem volt valami
kiszámítható.
Sokáig sétáltunk a leszáradt kukoricatáblát övező fákon is túl,
körbe a táblán, majd vissza, és közben végig a némaság
aknamezőjén lopakodtunk.
– Jamie – szólaltam meg végül, amikor elértük a szántóföld
szélét. – Mit csináltál a kezeddel?
– Micsoda? – fordult felém riadtan.
– A kezeddel. – Megfogtam az egyik kezét, és magam elé
tartottam. – Ezeket a sérüléseket nem kéményrakás közben
szerezted.
– Ah. – Mozdulatlanul állt, és engedte, hogy megtapogassam
keze duzzadt bütykeit.
– Brianna – mondta – mondott bármit is arról a férfiról?
Elárulta a nevét? – Haboztam, és vesztettem. Jamie túlságosan
is jól ismert. – Elmondta neked, igaz? – Hangjából csak úgy
sütött a veszély.
– Megígértette velem, hogy nem mondom el neked – böktem
ki végül.
– Mondtam neki, hogy úgyis rájössz, hogy valamit elhallgatok
előled, de Jamie, tényleg megígértem, kérlek, ne akard, hogy
elmondjam!
Jamie felhorkantott, ámulattal vegyes undorral a hangjában.
– Hát, igen, tényleg jól ismerlek, Sassenach, nem tudnál
titokban tartani senki előtt semmit, aki egy kicsit is ismer téged.
Még a kis Ian is úgy tud olvasni benned, mint egy nyitott
könyvben.
Lemondóan legyintett egyet.
– Ne terheld ezzel a lelkiismeretedet, majd ő elmondja,
amikor szükségét érzi. Tudok várni. – Sérült keze lassan ökölbe
szorult kiltje mellett, és röpke borzongás futott végig a
gerincemen.
– És mi történt a kezeddel? – kérdeztem újra.
Jamie mély levegőt vett, és kinyújtotta a karját tenyerével
lefelé. Lassan kinyújtotta az ujjait.
– Emlékszel, Sassenach, amikor megismerkedtünk? Dougal
úgy felhergelt, hogy úgy éreztem, el kell páholnom, de mégsem
tudtam megtenni. Akkor azt mondtad, üss meg valamit, attól
majd jobban érzed magad.
 – Jamie egy fanyar féloldalas mosolyt küldött felém. –
Úgyhogy beleöklöztem egy fába. Fájt, de igazad volt. Tényleg
jobban éreztem magam, legalábbis egy időre.
– Nahát – kifújtam a levegőt, és örültem, hogy Jamie nem
erőlteti a témát. Hadd várjon akkor. Kételkedtem azonban
abban, hogy tudja-e, hogy a lánya is olyan makacs tud lenni, mint
ő.
– Elmondta… Elmondta, hogy mi történt? – Nem láttam az
arcát, de éreztem a tétovázást a hangjában. – Úgy értem… –
Nagy szisszenéssel szívta be fogai között a levegőt. – Bántotta őt
a férfi?
– Nem, testileg nem.
Magam is haboztam, azt képzelve, hogy érzem a gyűrű súlyát
a zsebemben, ami persze nem volt igaz. Brianna csupán annyira
kért, hogy ne áruljam el Bonnet nevét, de én semmi más
részletet sem fogok elmondani neki, hacsak rá nem kérdez,
márpedig sejtettem, hogy nem fog, tekintve, hogy a legkevésbé
sem kívánja tudni a részleteket.
Nem is kérdezett semmit, csak morgott valamit a bajsza alatt
gaelül, és leszegett fejjel ment tovább.
Most, hogy megtört a csend, rájöttem, hogy nem is bírnám azt
tovább elviselni. Inkább a robbanás, mint a fulladás. Kivontam a
kezemet a karjából.
– Mi jár a fejedben?
– Azon gondolkoztam… hogy ugyanolyan szörnyű-e… átélni az
erőszakot… hogyha az nem jár… valódi sérüléssel. – Nyugtalanul
mozgatta a vállát, kissé vonogatta azt, mintha szoros lenne a
kabátja.
Nagyon jól tudtam, mi jár a fejében. Wentworth börtöne és a
hátát behálózó halvány hegek, a szörnyű emlékek hálója.
– Elég rossz, gondolom – mondtam. – Habár azt hiszem,
igazad van. Biztosan könnyebb kibírni, ha nincs fizikai nyoma a
dolognak, ugyanakkor most nagyon is van testi nyoma – tettem
hozzá, mert szükségét éreztem. – Mégpedig marhára feltűnő
nyoma van, ami azt illeti! – Bal keze önkéntelenül is ökölbe
szorult.
– Igen, az már igaz – motyogta. – Bizonytalanul rám
pillantott, és az első negyedben lévő hold arany fénnyel vonta be
az arcát. – De mégis, az a férfi nem bántotta őt, és ez is valami.
Ha bántotta volna… A halál enyhe büntetés lenne neki – fejezte
be hirtelen.
– Csak az az aprócska bibi van a dologban, hogy a
terhességből nem lehet csak úgy „felépülni” – mondtam,
erőteljes éllel a hangomban. – Ha az az illető eltörte volna a
csontját, vagy a vérét vette volna, abból felgyógyulna, így
azonban sosem fogja ezt elfelejteni, tudod.
– Tudom!
Összerezzentem kicsit, és ezt Jamie is meglátta. Jamie egy
kezdetleges bocsánatkérő mozdulatot tett.
– Nem akartam kiabálni.
Apró bólintással nyugtáztam a bocsánatkérést, és tovább
sétáltunk egymás mellett, de nem értünk egymáshoz.
– Ez… – kezdte, majd elhallgatott, és rám nézett. Türelmetlen
grimaszba torzult az arca. – Tényleg tudom – mondta
halkabban. – Bocsáss meg, Sassenach, de sokkal többet tudok
erről a dologról, mint te.
– Én nem akartam vitatkozni veled, de te még nem szültél
gyereket, nem tudhatod, hogy milyen az. Ez…
– Most már tényleg vitatkozol velem, Sassenach. Ne tedd! –
Megszorította a karomat, majd elengedte. Éreztem, hogy egy
kicsit humorosnak szánja, amit mond, de összességében
halálosan komoly volt. – Próbálom elmondani, amit én tudok. –
Egy percig mozdulatlanul állt, és próbálta összeszedni magát. –
Egy ideje nem képzeltem magam Jack Randall helyébe. Most
sem akartam, de ez van. – Újra vállat vont, és végigsimított
egyik orcáján. – Van a test, és van a lélek, Sassenach – mondta
lassan, fegyelmezett szavakba öntve gondolatait. – Te orvos
vagy, jól ismered az egyiket, de a másik még fontosabb.
Már nyitottam a számat, hogy elmondjam, hogy én ezt
ugyanolyan jól tudom, mint ő, ha nem jobban, de végül
becsuktam anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Jamie ezt
nem vette észre. Nem látta a sötét kukoricaföldet, ahogyan a
holdfényben ezüstszínűre vált levelű juharfát sem. Pillantását
egy kis helyiségre függesztette, melynek vastag kőfalai voltak,
bútor gyanánt pedig egy asztal, pár szék és egy lámpa szolgált.
És egy ágy.
 – Randall – mondta meditatív hangon. – A legtöbb dolgot,
amit tett velem… kibírtam. – Kinyújtotta jobb keze ujjait. A
bepólyált eltört ujja fehéren világított. – Féltem, és fájt a lelkem.
Meg akartam őt ölni azért, amit tett, de élhettem is volna ezután
anélkül, hogy éreznem kellett volna az érintését a bőrömön, vagy
hogy mocskosnak érezzem magam belül, ha beérte volna csupán
a testemmel. De ő a lelkemet is akarta, és meg is kapta. – A
fehér pólya eltűnt, ahogy ökölbe szorította a kezét. – Nos, igen,
te ezt mind jól tudod. – Hirtelen elfordult, és elindult.
Kapkodtam a lábam, hogy utolérjem.
– Azt hiszem, csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha csak
egy idegen volt ez a férfi a számára, aki a pillanatnyi örömet
hajszolva tette magáévá, hogyha csak a testét akarta, akkor azt
hiszem, fel fog épülni. – Nagy levegőt vett, majd kifújta. Láttam,
ahogy az áttetsző fehér köd egy pillanatra körbeveszi a fejét,
haragjának gőze láthatóvá vált. – De ha ez a férfi ismerte őt, ha
elég közel állt hozzá ahhoz, hogy öt akarja, és nem bármelyik
másik nőt, akkor talán megérinthette a lelkét, és valódi kárt
okozhatott…
– Szerinted így nem okozott valódi kárt? – emeltem fel a
hangom, akaratom ellenére. – Akár ismerte Briannát, akár
nem…
– Az más, én mondom!
– Nem, nem az! Tudom, hogy hogy érted…
– Dehogy tudod!
– De igen! De miért…
– Mert nem a tested számít, amikor magamévá teszlek –
felelte. – És ezt te is nagyon jól tudod, Sassenach!
Felém fordult, és teljesen váratlanul hevesen megcsókolt.
Ajkaimat a fogamnak préselte, majd beszippantotta az egész
számat, félig harapva, követelődzően.
Tudtam, mit akar tőlem. Ugyanazt, amire én is oly
elkeseredetten vágytam tőle: hogy nyugtassa meg a lelkem. De
ez ma este egyikünknek sem ment.
Ujjai a vállamba mélyedtek, majd felfelé csusszantak, és
megragadták a nyakamat. A szőrszálak felálltak a karomon,
ahogy magához szorított, majd abbahagyta.
– Nem bírok – mondta. Megszorította a nyakamat, majd
elengedte. Szaggatottan vett lélegzetet. – Nem bírok.
Egy lépést hátrált, és elfordult tőlem, tapogatózva, mintha vak
lett volna, kereste a kerítést. Mindkét kezével erősen megfogta a
fát, és csak állt ott lehunyt szemmel.
Remegtem, mintha a lábam ronggyá vált volna. Magam köré
fűztem a karjaimat a köpenyem alatt, és leültem Jamie lábához.
Vártam, és közben a szívem fájdalmasan hangosan vert a
fülemben. Az éjszakai szél süvített a fák között a hegygerincen,
és mormolva hatolt át a fenyőkön. Valahol messze a sötét hegyek
között egy párduc sikoltott fel, női hangon.
– Nem arról van szó, hogy nem akarlak – mondta végül, és
meghallottam kabátja halk suhogását, ahogy felém fordult.
Lehajtott fejjel állt egy pillanatig, összekötött haja megcsillant a
holdfényben, arcát elrejtette a sötétség, ahogy a hold mögé
került, végül lehajolt, sérült kezével megfogta a kezemet, és
talpra segített. – Jobban akarlak, mint valaha – mondta
csendesen. – És krisztusom, olyan nagy szükségem van rád,
Claire! De most nem bírok férfiként gondolni magamra. Nem
bírlak megérinteni, és közben arra gondolni, hogy az az ember…
nem megy.
Megérintettem a karját.
– Megértem – feleltem, és tényleg így is volt. Örültem, hogy
nem érdeklődött a részletek iránt. Magam is azt kívántam,
bárcsak ne ismertem volna azokat. Hogyan is tudnék szeretkezni
vele, miközben végig azt képzelem, hogy valaki ugyanezeket a
mozdulatokat végezte Briannával, de egészen más motivációval?
– Megértem, Jamie – ismételtem.
Jamie kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Megérted, igaz? Pont erről beszélek. – Megfogta a karomat,
és magához húzott. – ízekre tudnál szaggatni, Claire, anélkül,
hogy hozzám érnél, hisz úgy ismersz engem. – Megérintette
ujjaival az arcomat. Ujjai hidegek és merevek voltak. – És én is
ugyanezt tudnám tenni veled.
– Tényleg tudnád – mondtam kissé szédülve. – De nagyon
szeretném, ha nem tennéd.
Jamie ezen egy kicsit mosolygott, aztán lehajolt, és nagyon
gyengéden megcsókolt. Ott álltunk együtt, nem értünk
egymáshoz, csak az ajkainkkal, és belélegeztük egymás leheletét.
 Igen, mondtuk szavak nélkül egymásnak. Igen, még mindig
itt vagyok. Nem, még nem menekültünk meg, de legalább már
kifeszült egy vékony mentőkötél a kettőnk között húzódó
szakadék fölött. Tényleg tudtam, hogy mire gondolt, hogy más
az, amikor a test, és más, amikor a lélek sérül, de nem tudtam
neki elmagyarázni, hogy az anyaméhben test és lélek
összekapcsolódik. Végül egy lépést hátráltam, és félnéztem rá.
– Bree nagyon erős ember – mondtam halkan. – Ahogy te is.
– Mint én? – horkantott fel halkan. – Akkor a Jóisten segítse
útján. – Felsóhajtott, majd lassan elindult a kerítés vonala felé.
Utánaindultam, sietve, hogy utolérjem. – Ez a férfi, ez a Roger,
akiről beszél, mellette fog maradni? – kérdezte hirtelen.
Nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam, mert nem tudtam,
mit is felelhetnék. Csak néhány hónapja ismertem Rogert.
Kedveltem őt, valójában nagyon is szimpatikus volt számomra.
Amit tudtam róla, abból azt a következtetést vontam le, hogy
egy talpig becsületes, tisztességes fiatalember. De hogyan
tudnám akár csak megkísérelni kitalálni, hogy mit fog gondolni
vagy érezni, amikor rájön, hogy Briannát megerőszakolták? És
ami még rosszabb, hogy Brianna alighanem az erőszaktevő
gyermekét hordja a szíve alatt?
Még a legtisztességesebb férfi sem biztos, hogy képes kezelni
egy ilyen helyzetet. Az orvosi szakmában töltött éveim alatt
láttam nem egy jól működő házasságot összeroppanni ennél
kisebb terhek alatt is. És azok, amik nem omlottak össze, azokat
is megtörte a bizalmatlanság… Akaratlanul is a lábamnak
nyomtam a kezemet, hogy érezzem a zsebemben lapuló apró,
kemény aranygyűrűt. F-től C-nek szeretettel. Mindörökké.
– Te kitartanál mellettem? – kérdeztem végül. – Ha velem
történne ugyanez?
Jamie hirtelen felém fordult, és kinyitotta a száját, mintha
mondani akarna valamit. Aztán becsukta, és a szememet
kutatta. Szemöldöke gondterhelt ráncokba gyűrődött.
– Azt akartam mondani, hogy „hát persze, természetesen!” –
szólalt meg végül lassan. – De megígértem, hogy őszinte leszek
veled, igaz?
– Igaz – feleltem, és a szívem összeszorult bűnös terhe alatt.
Hogyan kényszeríthetem őszinteségre, ha ezt nem tudom
viszonozni? De ő kérdezte.
Ráütött öklével a kerítésoszlopra.
– Ifrinn! Igen, az isten verje meg, melletted maradnék! Te
akkor is az enyém lennél, ha a gyermek nem az. És ha téged…
Igen, melletted maradnék – ismételte határozottan. –
Magamhoz vennélek téged és a gyereket, és a pokolba az egész
világgal!
– És utána már nem is gondolnál erre? – kérdeztem. – Nem
hessegetnéd el a gondolatot, amikor éjjel nyugovóra térnél
mellém? Nem látnád az apát, amikor a gyerekre nézel? És soha
nem tennél szemrehányást nekem, és soha nem hagynád, hogy
ez a dolog közénk álljon?
Jamie válaszra nyitotta száját, de megint becsukta. Aztán
láttam, hogy arcvonásai átrendeződnek, ahogy hirtelen rádöbben
az igazságra.
– Krisztusom – mondta. – Frank! Te Frankról beszélsz, nem
rólam!
Bólintottam, mire Jamie megragadta a vállamat.
– Mit művelt veled? – faggatott. – Mit? Áruld el, Claire!
– Mellettem maradt – feleltem, számomra is meglepően
elhaló hangon. – Próbáltam rávenni, hogy hagyjon el, de nem
volt rá hajlandó, és amikor a kisbaba, Brianna megszületett,
megszerette őt, Jamie. Nem tudta, hogy képes lesz-e erre. Én se.
De tényleg megszerette. Sajnálom – tettem hozzá.
Jamie nagy levegőt vett, és elengedte a vállamat.
– Ne sajnáld, Sassenach! – mondta mogorván. – Soha. –
Megdörzsölte az arcát, és hallottam, ahogy halkan serceg a
borostája.
– Na és te, Sassenach? – kérdezte. – Mit mondtál neki,
amikor befeküdt melléd az ágyba? Arra gondolt, hogy… –
Hirtelen elhallgatott, kimondatlanul függőben hagyva minden
kérdést, de mégis feltéve azokat.
– Lehet, hogy én voltam… az én hibám volt, úgy értem –
mondtam végül bele a csendbe. – Tudod, nem tudtam felejteni.
Ha sikerült volna, talán minden másképp lett volna. – Ekkor el
kellett volna hallgatnom, de nem bírtam. A szavak, amiket egész
este magamba fojtottam, most árvízként törtek elő belőlem.
– Lehet, hogy könnyebben elviselte volna Frank, vagy jobb
lett volna neki, ha engem tényleg megerőszakoltak volna. Tudod,
ezt mondták neki az orvosok, hogy megerőszakoltak és
bántalmaztak, és téveszmék gyötörtek. Mindenki ezt hitte, de én
mondogattam neki, hogy nem így történt, és ragaszkodtam
ahhoz, hogy az igazat mondom, és egy idő után félig-meddig hitt
is nekem. És ez volt a baj. Nem az, hogy egy másik férfi
gyerekével voltam terhes, hanem hogy szerettelek téged, és
hogy ez nem is múlt el. Nem is múlhatott – tettem hozzá lágyan.
– Frank jobb ember volt nálam, hátrahagyta a múltat, legalábbis
Bree kedvéért. De nekem… – A szavak torkomra forrtak, és
elhallgattam.
Jamie ekkor felém fordult, és hosszan, kifejezéstelen arccal
rám nézett, szemei megbújtak szemöldöke árnyékában.
– És így húsz évig éltél egy olyan emberrel, aki nem tudta
megbocsátani azt, ami soha nem is volt a te hibád? Ezt tettem
veled? Én is nagyon sajnálom, Sassenach.
Apró sóhaj szakadt ki belőlem, egy zokogó hanghoz
hasonlatos.
– Azt mondtad, ízekre tudnál szedni anélkül, hogy hozzám
érnél – mondtam. – Igazad volt, a fene egyen meg!
– Sajnálom – suttogta újra, de ezúttal kinyújtotta a kezét, és
szorosan magához ölelt.
– Hogy szerettelek? Azt ne sajnáld – feleltem, és hangomat
félig elnyelte inge anyaga. – Soha.
Jamie nem felelt, csak lehajtotta a fejét, és arcát a hajamba
préselte. Minden csendes volt, hallottam a szíve dobbanását,
amibe belevegyült a szélben susogó fák hangja. Hűvös volt a
bőröm, az arcomon legördülő könnyek azonnal lehűltek.
Végül leengedtem ölelő karjaimat, és hátrébb léptem.
– Jobb, ha visszamegyünk a házba – mondtam, és próbáltam
tárgyilagos hangot megütni. – Kezd szörnyen későre járni.
– Igen, alighanem így van. – Jamie odatartotta nekem a
karját, én pedig belékaroltam. A csend már kevésbé volt terhes,
ahogy végigmentünk az ösvényen a patak fölötti szurdok széléig.
Elég hideg volt ahhoz, hogy apró jégkristályok csillogjanak a
sziklák között, ahol rájuk esett a csillagok fénye, de a patak még
messze nem volt befagyva. Csobogó, rohanó hangja betöltötte a
levegőt, és megakadályozta, hogy túl nagy csend legyen
körülöttünk.
– Nos, igen – szólalt meg Jamie, ahogy a disznóól felé vezető
ösvényre fordultunk. – Remélem, hogy Roger Wakefield jobb,
mint mi ketten, Frank és én. – Rám pillantott. – Viszont ha nem,
akkor péppé kell, hogy verjem.
Akaratom ellenére felnevettem.
– Ez biztosan sokat fog lendíteni a helyzeten.
Jamie röviden felhorkant, és továbbment. A domb alján szó
nélkül befordultunk, és visszaindultunk a ház felé. Nem sokkal az
ajtó felé vezető ösvény előtt megállítottam őt.
– Jamie – szólítottam meg bizonytalanul. – Szerinted én
szeretlek?
Jamie felém fordult, és hosszan nézett engem, mielőtt
válaszolt volna.
A hold megvilágította az arcát, és úgy emelte ki a vonásait,
mintha azok márványból lettek volna kifaragva.
– Nos, ha nem, Sassenach – mondta végül –, igen rossz
időpontot választottál, hogy közöld!
Néma nevetéssel fújtam ki a levegőt.
– Nem, nem erről van szó – biztosítottam. – De… – Torkom
elszorult, és sietve nyeltem egyet, hogy kimondjam végre, ami
kikívánkozott. – Nem… Nem mondom ki gyakran. Talán mert
úgy neveltek, hogy ne mondjak ki ilyesmit. A nagybátyámmal
éltem, és ő nagyon gyengéd volt, de nem… Nos, nem tudtam,
hogy a házas emberek…
Jamie kezét ekkor finoman a számra tette, és ajka egy
félmosolyra húzódott. Egy pillanattal később elvette a kezét.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy megacélosítsam a
hangomat.
– Nézd, csak azt akarom mondani, hogy ha soha nem mondom
ki, akkor honnan tudod, hogy szeretlek?
Jamie mozdulatlanul állt, miközben engem nézett, és
elgondolkozva bólintott.
– Tudom, mert itt vagy, Sassenach – felelte csendesen. – És
ezért hoztad ezt fel, igaz? Hogy ez a fiú utánajött… Brianna után
jött ez a Roger, és hogy talán ez azt jelenti, hogy eléggé szeretni
fogja őt…
– Ilyesmit nem csinál az ember pusztán barátságból.
 Jamie ismét bólintott, de én haboztam. Mondtam volna
tovább, hogy hangsúlyozzam, milyen nagy jelentőséggel is bír ez
a dolog.
– Nem sokat meséltem neked erről, mert nincs is rá szó, de
van valami, amit elmondhatok róla. Jamie… – Önkéntelenül is
megborzongtam, és nem a hidegtől. – Nem mindenki jön ki a
köveken azok közül, aki átmegy rajtuk.
Jamie-nek elkerekedett a szeme.
– Ezt honnan tudod, Sassenach?
– Hallom… hallottam őket, ahogy sikoltoztak.
Addigra már rendesen reszkettem a hidegtől és az
emlékektől, Jamie pedig kezeimet a kezei közé vette, és magához
húzott. Az őszi szél rázta a patakparti füzek ágait, amik száraz,
csupasz csontokként zörögtek. Addig ölelt, amíg elmúlt a
reszketés, majd elengedett.
– Hideg van, Sassenach, menjünk be. – A ház felé fordult, de a
vállára tettem a kezemet, és újra megállítottam.
– Jamie.
– Igen?
– Kimondjam? Szeretnéd hallani?
Jamie megfordult, és rám nézett, hátulról megvilágítva glóriát
vont köré a holdfény, de arcvonásai sötétbe borultak.
– Nem kell, hogy kimondd – mondta lágyan. – De ha te
akarod, én nem bánom. Néhanapján. De ne túl gyakran, nem
akarnám, hogy eltűnjön az újdonság varázsa.
Hallottam a mosolyt a hangjában, és magam is
elmosolyodtam, akár látta, akár nem.
– Néhanapján azért nem ártana, igaz?
– Igaz.
Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezemet.
– Szeretlek.
Lenézett rám, és egy hosszú pillanatig csak nézett.
– Örülök neki, Claire – mondta halkan, és megérintette az
arcomat. – Nagyon örülök. Menjünk lefeküdni, megmelengetlek.
 48
Jászolban, a szalmán

Az apró istálló egy sekély barlangban volt egy kiszögellő szikla

alatt. Az elülső falát hántolatlan cédrusrönkökből építették,
amiket két láb mélyre levertek a kemény földbe. A fal elég
erősnek tűnt ahhoz, hogy visszaverje a legelszántabb medve
támadását is. Világosság áradt ki az istállóajtó nyitott felső
feléből, és vöröses fénnyel telt füst szállt fel a fölötte lévő
sziklafalra, ami úgy fodrozódott, mint a csillámló víz a köveken.
– Miért kell két részből álló ajtó? – kérdezte a lány. Túlzónak
érezte az ajtó kidolgozottságát és az ezzel járó munkát, amikor az
egész istálló olyan durva és egyszerű építmény volt.
– Ki kell hogy lássanak az állatok – magyarázta apja,
miközben megmutatta neki a sima bőrből készült zsanérokat,
ahogy azok szorosan körbefogták a fát. Felkapta a kalapácsot,
hogy odaerősítse a bőrt, és a lányára mosolygott, ahogy a félig
kész ajtónál térdelt. – így ők is boldogok, tudod?
Brianna nem tudta, hogy az állatok vajon boldogok voltak-e az
istállóban, de ő mindenesetre az volt ezen a hűvös és árnyékos
helyen, ahol frissen vágott szalma és a növényevő állatok
ürülékének átható illata terjengett. Békés menedék volt ez a hely
napközben, amikor az istálló lakói a réten legelésztek. Ha rossz
volt az idő, vagy éjszaka volt, ez a kis börtön maga volt a
melegség bölcsője. Egyszer épp erre járt sötétedéskor, és látta az
állatok légzésének puha ködét a fa és a kő rései közül kiszűrődni.
Mintha maga a föld lélegzett volna résnyire nyitott szájjal,
miközben édesen szunyókált az őszi hidegben.
Hideg volt ma éjjel, a csillagok tűhegyekként fénylettek a
nehéz, tiszta levegőben. Csak ötpercnyi séta volt a háztól,
Brianna mégis reszketett a köpenye alatt, mire elért az istállóig.
Úgy látta, hogy a szétáradó fény nem csak a lámpásból jött,
hanem egy összetákolt parázstartó vaskosárból is, ami a
sarokban virrasztott, és áradt belőle a hő és a fény.
Apja összekuporodva, tartánjával betakarózva feküdt a
szalmaágyon, egy karnyújtásnyira a kis tarka tehéntől. Az üsző
lábait oldalához húzva feküdt, néha nyögött egyet-egyet, széles
fehér pofáján látszott, hogy valamire összpontosít.
A férfi felkapta a fejét, ahogy meghallotta a lány lépteit a
kavicson, és kezével reflexszerűen a tartánja alá, az övéhez
kapott.
– Csak én vagyok – mondta Brianna, és látta, ahogy apja
megkönnyebbül, amikor lánya a fénybe lépett. Oldalra vetette a
lábait, és felült, majd megdörzsölte az arcát, felkelt, és gondosan
bereteszelte az alsó ajtót maga mögött.
– Anyád nem ért még haza? – Brianna egyértelműen egyedül
volt, de Jamie mégis átpillantott a lány válla fölött, mintha abban
reménykedett volna, hogy Claire is alakot ölt a sötétben.
Brianna megrázta a fejét. Claire elment Lizzie-vel, hogy egy
szülésnél segédkezzen a hegyszoros túlsó oldalán lévő egyik
gazdaságban. Ha a gyermek nem jön világra naplemente előtt,
akkor Lachlanéknál töltik az éjszakát.
– Nem. Anya mondta, hogy ha nem jönnek vissza, akkor
hozzak neked fel vacsorát. – A lány letérdelt, és elkezdte
kipakolni a kis kosár tartalmát, kis cipókat sajttal és savanyított
paradicsommal töltve, egy aszalt almás lepényt és két
kőpalackot, az egyikben forró zöldségleves volt, a másikban
pedig almabor.
– Ez igazán kedves tőled, leányom. – Jamie a lányra
mosolygott, és felvette az egyik palackot. – Te már ettél?
– Ó, igen – nyugtatta meg apját. – Rengeteget ettem. –
Brianna valóban evett már, de nem tudott ellenállni, hogy egy
gyors vágyakozó pillantást ne vessen a friss cipókra. Korábbi
rossz közérzete most riasztóan nagy étvágyba csapott át.
Apja látta Brianna pillantását, mire mosolyogva elővette a
tőrét, az egyik cipót félbevágta, és odanyújtotta a lánynak a
nagyobbik darabot.
 Pár pillanatig mindketten csak majszoltak, egymás mellett
ülve a szalmán. A csendet csak néha törte meg az istálló
valamelyik lakója egy-egy szuszogással vagy morrantással. A
helyiség túlsó végében egy elkerített kis akol volt, benne a
hatalmas koca és az újszülött malacai laktak. Brianna épphogy
csak ki tudta őket venni a félhomályban: egy sornyi szalmába
csomagolt, hurkás kis test, amik már most, előre jelezve
sorsukat, kolbászt formáltak.
Az istálló fennmaradó tere három egyszerű állásra volt
felosztva. Az egyik a vörös tehéné, Magdalené volt, aki békésen
kérődzve feküdt a szalmában, egy hónapos borja hatalmas
szügye előtt összekuporodva aludt. A második állás üres volt,
friss szalmát tároltak benne, előkészítve a tarka tehénnek és az ő
késlekedő borjának. A harmadik Ian kancájáé volt, mely utóbbi
oldala fényesen domborodott egy hamarosan érkező új csikó
tömegétől.
– Olyan ez a hely, mint egy szülészet – mondta Brianna,
Magdalen felé biccentve, miközben lesöpörte a morzsákat a
szoknyájáról. Jamie elmosolyodott, és felvonta szemöldökét,
ahogy mindig is tette, ha a lány valami olyat mondott, amit ő
nem értett.
– Olyan lenne?
– A szülészet egy külön rész a kórházban, ahol az újdonsült
anyák vannak, meg a kisbabáik – magyarázta a lány. – Anya
néha elvitt magával munkába, és megengedte, hogy elmenjek a
csecsemőosztályra nézelődni, míg ő a teendőit intézte.
Hirtelen emlékeibe ötlött a kórházi folyosó szaga, ami enyhén
kesernyés volt a fertőtlenítőszertől és a padlófényezőtől. A
csecsemők bebugyolálva feküdtek a mózeskosarakban, ducin,
mint a kismalacok, rózsaszín és kék takaróik alatt. Brianna
mindig sokáig járkált fel-alá a sorok között, hogy kiválasszon egy
kisbabát, akit hazavinne, ha megtarthatott volna egyet közülük.
Rózsaszín vagy kék? Ez volt az első alkalom, hogy arra
gondolt, hogy akit most tényleg meg fog tartani, vajon milyen
színt viselne. A gondolat, hogy az a valami hím- vagy nőnemű,
furcsán felkavaró volt, így inkább beszéddel hessegette félre a
gondolatot.
– Az összes csecsemőt üvegfal mögé teszik, hogy meg
lehessen nézni őket, de a látogatók ne leheljenek rájuk
kórokozókat – mondta Magdalenre pillantva, aki
elégedettségében megfeledkezett magáról, és zöld nyál csöpögött
lassan kérődző pofájából a borja fejére.
– Kórokozók – mondta Jamie elgondolkodva. – Igen,
hallottam már róluk. Veszélyes kis szörnyek, igaz?
– Azok tudnak lenni. – Briannában élénk emlékek éltek,
ahogy anyja végignézi orvosi doboza tartalmát Lachlanék
meglátogatása előtt. Óvatosan újratöltötte a nagy üveget tiszta
szesszel a gyógynövényes kamrában lévő hordóból. És egy még
távolabbi, de ugyanolyan élénk emlék arról, ahogy anyja a
múltról mesél Roger Wakefieldnek.
– A szülés volt a legveszélyesebb dolog egy nő számára –
magyarázta Claire a homlokát ráncolva, ahogy felidézte a
látottakat. – Fertőzés, kiszakadt méhlepény, a csecsemő
rendellenes elhelyezkedése, vetélés, vérzés, gyermekágyi láz – a
legtöbb helyen a szülések túlélésére ötven százalék volt az esély.
Brianna ujjai hidegek voltak, hiába sisteregtek fenyődarabok a
kályhában, és csillapíthatatlan étvágya hirtelen elhagyta őt.
Cipója maradékát a szalmára tette, nagyot nyelt, és úgy érezte,
mintha egy nagy falat kenyér megakadt volna a torkán.
Apja széles tenyere megérintette a térdét, melegsége még
gyapjúszoknyája anyagán keresztül is érződött.
– Anyád nem fogja hagyni, hogy bármi bajod essen – mondta
rekedtes hangon. – Ő már azelőtt küzdött a kórokozókkal,
mielőtt én megismertem őt. És nem hagyta, hogy engem
leterítsenek, és azt sem fogja hagyni, hogy benned kárt
tegyenek. Anyád nagyon makacs asszony, nem igaz?
Brianna felnevetett, és a fojtogató érzés enyhült kicsit.
– Ő erre azt mondaná, hogy mindenki magából indul ki.
– Nos, akkor alighanem igaza lenne. – Jamie felállt, és
körbejárta a tarka üszőt, leguggolt, és hunyorogva a jószág
farkára pillantott. Fejét csóválva felállt, és újból leült.
Kényelmesen elhelyezkedett, és felvette Brianna otthagyott
cipómaradékát.
– Jól van? – Brianna lehajolt, felvett egy marék szalmát, és
hívogatóan az üsző orra alá tartotta. A tehén nehezen rálehelt a
lány ujjperceire, de egyébként nem törődött Brianna
figyelmességével, csak nyugtalanul forgatta ide-oda hosszú
szempillájú barna szemeit. Az állat tarka, foltos oldala időnként
hullámot vetett. Vastag, téli szőre durva volt, de csillogott a
lámpás fényénél.
Jamie kissé összeráncolta a homlokát.
– Igen, úgy gondolom, hogy talán rendben lesz. Ez lesz az első
borja, és még túl fiatal hozzá. Maga sem több mint egyéves, és
nem szabadna ilyen korán tenyésztésbe fogni, de… – Jamie
vállat vont és beleharapott a cipóba.
Brianna beletörölte a ragacsos nedvességet a kezéről
szoknyája ráncába. Hirtelen nyugtalan lett, felállt, és odament a
disznóólhoz.
A koca óriási hasa úgy dagadt a szalma tetején, mint egy
felfújt léggömb, rózsaszín bőre kilátszott a puha, ritkás, fehér
szőr alól. A koca kábult méltósággal feküdt, lassan lélegzett, és
figyelmen kívül hagyta fészkelődő, vinnyogó, éhes szaporulatát,
ahogy azok döfködték a hasát. Az egyik kismalacot túl keményen
lökte félre egy másik, így egy pillanatra elveszítette a pozícióját,
mire éles, tiltakozó visítás hallatszott, és a tej máris megindult a
hirtelen gazdátlanná vált csecsbimbóból, és sziszegve a szalmára
folyt.
Brianna enyhe bizsergést érzett saját mellében, hirtelen
mintha súlyosabbnak tűntek volna a szokásosnál, ahogy nekidőlt
a kerítésnek, és összefont karjain megpihentette kebleit.
Nem volt különösebben esztétikus képe ez az anyaságnak –
nem éppen olyan, mint a Madonna gyermekével –, mégis volt
valami megfoghatatlanul megnyugtató a nemtörődöm koca anyai
ernyedtségének látványában, egyfajta gondtalan bizalom, vak hit
a természet rendjében.
Jamie még egy pillantást vetett a tarka tehénre, és
Briannához lépett a disznóól mellé.
– Jó kislány – mondta elismerően, és a koca felé biccentett. A
koca, mintha csak válasznak szánta volna, eleresztett egy hosszú,
dübörgő fingot, fészkelődött kicsit, és érzéki sóhajjal kinyújtózott
a szalmán.
– Nos, úgy is néz ki, mint aki jól tudja, hogy mit csinál – értett
egyet Brianna, és az ajkába harapott.
– Tudja, bizony. Komisz természete van, de különben nagyon
jó anya. Ez a negyedik alma, és még soha egy malacot sem
veszített el vagy hagyott sorsára. – Jamie elismerően a koca felé
biccentett, majd a tarka tehénre nézett. – Csak remélni tudom,
hogy emez itt legalább fele olyan jó munkát fog végezni.
Brianna nagy levegőt vett.
– Mi lesz, ha mégsem?
Apja nem válaszolt azonnal, csak a kerítésre támaszkodva állt,
és lassan lenézett a komótosan mocorgó malacalomra. Aztán
felvonta kissé a vállait.
– Ha nem tudja egyedül világra hozni a borját, és én sem
tudom kihúzni belőle, akkor le kell, hogy vágjam – mondta Jamie
tárgyilagosan. – Ha meg tudom menteni a borjút, Magdalen talán
fel fogja nevelni.
A lánynak erre összeszorult a gyomra, amitől az elfogyasztott
ételt csomónak érezte odabent. Persze látta az apja övére
felerősített tőrt, de az része volt szokásos öltözékének, arra nem
is gondolt, hogy ezen áhítatos körülmények között valami más
céllal viselné. A gömbölyű forma a hasában nyugodtan és
súlyosan pihent, mint egy várakozó időzített bomba.
Jamie leguggolt a kis tarka üsző mellé, és kezét könnyedén
végigfuttatta annak duzzadó oldalán. Egyértelműen elégedettnek
tűnt e percben, majd megvakargatta a tehén fejét a két füle
között, és motyogott valamit gaelül.
Hogy képes ilyen gyengéden suttogni az állathoz, gondolta
Brianna, tudván azt, hogy pár órán belül talán a húsába fog
belevágni? Hidegvérűségnek tűnt. Ugyan melyik mészáros
suttogja az áldozata fülébe, hogy „drága kislánykám”? A jeges
kétely hullott alá a gyomrába, és ott maradt a többi hideg súllyal
együtt, akár egy golyóscsapágy-gyűjtemény.
Jamie felállt, kinyújtózott, és nyögött egyet, ahogy a gerince
megroppant. Megmozgatta vállait, leengedte őket, majd
kacsintott egyet, és a lányra mosolygott.
– Visszakísérjelek a házhoz, leányka? Eltart még egy ideig,
mire itt bármi is történik.
Brianna felnézett rá, tétovázott, majd döntésre jutott.
– Nem. Itt maradok veled még egy kicsit, ha nem bánod.
Ösztönösen döntött így. Most legalább megkérdezheti. Napok
óta várta a megfelelő pillanatot, de mikor is lehet az idő
megfelelő egy olyan témához, mint ez? Legalább most kettesben
vannak, és senki sem fogja zavarni őket.
– Ahogy szeretnéd. Örülök a társaságodnak.
Nem sokáig, gondolta Brianna, ahogy megfordult, és a
magával hozott kosárban turkált. Sokkal jobban örült volna
annak, ha sötét van. Sokkal könnyebb lett volna megkérdeznie
azt, amit annyira tudni akart, a házhoz vezető sötét ösvényen. De
a szavak nem lettek volna elegek, látnia kellett közben apja
arcát.
Szája kiszáradt, így hálásan elfogadta a kupa almabort, amikor
az apja megkínálta. Az ital erős volt és gazdag aromájú, és az
alkohol okozta enyhe bizsergés mintha könnyített volna gyomra
súlyán.
Brianna odaadta apjának a kupát, de nem várta meg, míg
iszik, mert attól tartott, hogy az almabor okozta pillanatnyi
bátorsága inába száll, mielőtt ki tudná ejteni a szavakat.
– Apa…
– Igen, lányom? – Jamie töltött még almabort, pillantását a
zavaros aranyszínű sugáron tartva.
– Kérdeznem kell tőled valamit.
– Hmm?
A lány mély levegőt vett, és egy szuszra elhadarta a kérdést.
– Te ölted meg Jack Randallt?
Jamie egy pillanatra megdermedt, miközben a palackot
továbbra is a kupa fölé döntve tartotta. Aztán lassan felállította a
palackot, és letette a földre.
– Hol hallottad ezt a nevet? – kérdezte. Brianna szemébe
nézett, olyan egyenesen, mint amilyen kimért maradt a hangja. –
Talán apádtól? Frank Randalltól?
– Anya beszélt nekem róla.
Megrándult egy izom Jamie szája szélén, egyetlen jeleként a
sokkra adott reakciónak.
– Tényleg?
Jamie nem kérdésnek szánta ezt, de Brianna mégis válaszolt
rá.
– Anya elmesélte, hogy… hogy mi történt. Hogy mit… tett
veled. Wentworthben.
Kis bátorságának hirtelen kirobbanása ellobbant, de nem
számított, Brianna már túl messzire ment ahhoz, hogy
visszakozzon. A férfi csak ült, és nézte őt, a kezében lévő ivótök
kupáról meg is feledkezett. A lány legszívesebben elvette volna
az almabort apjától, és megitta volna az egészet, de nem volt
hozzá mersze.
Túl későn jutott Brianna eszébe, hogy Jamie talán elárulva
érzi magát, amiért Claire bárkinek is beszélt a történtekről,
különösen, hogy neki. Magához ragadta a szót, és idegességében
habogni kezdett.
– Nem most mondta! Még régen… Nem ismertelek… Mert
anya azt gondolta, hogy sosem fogok találkozni veled. Úgy
értem… Nem hiszem… Tudom, hogy nem akarta… – Jamie
Briannára pillantott, és felvonta egyik szemöldökét.
– Nyugodj meg, rendben?
Brianna már csak azért is hálás volt, hogy abbahagyhatta a
beszédet. Nem bírt apjára nézni, csak ült, ölébe meresztve
tekintetét, és ujjaival redőkbe szedte rozsdabarna szoknyája
anyagát. A csend hosszúra nyúlt, csak a malacok mocorgása és
tompa visítása, valamint alkalmanként Magdalen emésztésének
morajlása zavarta meg.
Miért nem talált más módot erre? – tűnődött kínos
zavarában. A te atyádnak szemérmét fel ne fedd. Jack Randall
nevének említésétől felelevenedett mindaz, amit a férfi
elkövetett – és az olyasmi volt, aminek a lány még a gondolatát
sem tudta elviselni. Meg kellett volna kérnie az anyját, hogy ő
kérdezze meg Jamie-t… De mégsem. Nem igazán volt más
lehetősége. Briannának Jamie-től kellett megtudnia…
A lány cikázó gondolatait Jamie higgadt szavai szakították
félbe.
– Miért kérdezed, lányom?
Brianna felkapta a fejét, és meglátta apját, aki őt nézte a
kezében lévő almaboros kupája fölött. A férfi nem tűnt
feldúltnak, amitől a lány gerincében lévő merevség megenyhült.
Kezeit ökölbe szorítva a térdére tette, hogy összeszedje magát,
majd egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Tudnom kell, hogy ez segít-e. Meg akarom ölni azt a… férfit.
Azt, aki… – Elnagyolt mozdulattal a hasára mutatott, és nyelt
egy nagyot. – De ha megteszem, és nem lesz jobb tőle… –
Brianna nem tudta tovább folytatni.
Jamie inkább látszott szórakozottnak, mint döbbentnek.
Kupáját a szájához emelte, és lassan belekortyolt.
– Hmm. És öltél már valaha embert? – Jamie kérdésként
fogalmazta a mondatot, de a lány tudta, hogy valójában nem az
volt. A szája melletti izom ismét megremegett. Brianna úgy vélte,
hogy inkább azért, mert mulattatja a dolog, és nem a sokktól, s
ettől a lányból hirtelen kitört a harag.
– Azt hiszed, hogy nem tudnám megtenni, igaz? Meg tudnám.
Jobb, ha elhiszed nekem, hogy meg tudom tenni! – A lány ujjait
szétfeszítve kezét szélesen a térdére fektette. Úgy gondolta,
hogy meg tudná ölni, habár azt illetően, hogy hogyan, még
kétségei voltak. Ha hidegvérrel lelövi, az tűnt a legjobb
megoldásnak, és talán az egyetlen járható útnak is. De ahogy
próbálta elképzelni magában, egyszeriben élénken beléhasított a
régi mondás: Nem érdemli meg a golyót.
Bonnetnek túl jó lenne, de Briannának messze nem lenne elég
jó. Éjszakánként, amikor levetette magáról a takaróit, mert még
ezt a kis súlyt sem bírta elviselni, mert ez is arra emlékeztette,
hogy Bonnet foglya volt, nem a férfi puszta halálát kívánta: ő
akarta megölni őt tiszta szenvedéllyel, saját két kezével akarta
elvenni az életét, fizikailag akarta visszavenni mindazt, amit
Bonnet elvett tőle.
És mégis… mi értelme lenne meggyilkolni őt, ha utána
továbbra is kísérteni fogja? Nem volt rá mód, hogy ezt megtudja,
hacsak az apja el nem mondja neki.
– Elmondanád? – bökte ki a lány. – Megölted végül Jack
Randallt? És az segített rajtad?
Úgy tűnt, mintha a férfi jól átgondolná a dolgot, miközben
szemét résnyire húzva végigjártatta pillantását a lányon.
– És miért segítene az, ha gyilkosságot követnél el? –
kérdezte. – A gyermek nem tűnne el a hasadból, és a
szüzességedet sem adná vissza.
– Tudom! – Brianna érezte, hogy arca kimelegszik és
elvörösödik, majd elfordult, idegesen az apja és saját maga miatt
is. Megerőszakolásról és gyilkosságról beszéltek, és most ő azért
szégyelli magát, mert az apja megemlítette az elvesztett
ártatlanságát? Erőt vett magán, és visszafordult apjához.
 – Anya azt mondta, hogy Párizsban egy párbaj során
megpróbáltad megölni Jack Randallt. Te mit reméltél
visszakapni akkor?
Jamie erősen megdörzsölte az állát, aztán orrán keresztül
beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte, szemét a plafon foltos
kövére szegezve.
– Vissza akartam kapni a férfiasságomat – mondta halkan. –
A méltóságomat.
– Úgy gondolod, hogy az én méltóságom nem ér annyit, hogy
visszaszerezzem? Vagy azt hiszed, hogy a méltóságom
ugyanolyan, mint a szüzességem? – nyomta meg utolsó szavát
gúnyos akcentussal.
A férfi éles kék tekintete találkozott a lányéval.
– Neked ugyanazt jelentik?
– Nem, dehogy! – szűrte a lány összeszorított fogai között.
– Jól van – felelte a férfi röviden.
– Akkor felelj, az isten verje meg! – Brianna öklével a
szalmába vágott, de nem talált megnyugvást a hangtalan
becsapódásban. – Az, hogy megölted őt, visszaadta a
méltóságodat? Segített? Mondd el az igazat!
Brianna elhallgatott, és hangosan zihált. Jamie-re meredt, aki
hideg tekintettel viszonozta a lány pillantását. Aztán kupáját
hirtelen a szájához emelte, és egy húzásra lenyelte az almabort,
majd letette a kupát maga mellé a szalmára.
– Az igazat? Az igazság az, hogy nem tudom, hogy megöltem-
e őt, vagy sem.
Brianna álla leesett ámulatában.
– Nem tudod, hogy megölted-e őt?
– Ahogy mondom. – Vállának egy apró rándulása
türelmetlenségéről árulkodott. Felpattant, mintha képtelen lett
volna tovább ülni. – Jack Randall meghalt Cullodenben, ahol én is
ott voltam. A csata után felébredtem a lápban, és Randall
holtteste rajtam feküdt. Ennyit tudok, és semmi többet. – Jamie
elhallgatott, mintha gondolkodott volna, majd döntésre jutott,
felemelte egyik térdét, felhúzta a kiltjét, és a combja felé
biccentett. – Nézd!
Egy régi, de korához képest mégis lenyűgöző heg volt ott.
Combja belső felén futott végig, majdnem egy láb hosszúságban.
Az alsó vége érdes volt és csillag alakú, mint egy buzogány feje, a
többi pedig egy nagyjából tisztán kivehető vonal volt, de vastag
és tekeredő.
– Gondolom, egy bajonett csinálhatta – mondta a férfi, ahogy
szenvtelenül nézte a heget, majd elengedte a kiltjét, hagyva,
hogy újra elfedje a combját. – Emlékszem arra, ahogy egy penge
a csontomig hatolt, de ennyi. Nem emlékszem arra, ami azután
történt, sem arra, ami előtte.
Jamie hangosan levegőt vett, és Brianna most jött rá, hogy a
férfinak mekkora erőfeszítésébe került megőriznie a nyugalmát.
– Áldásként gondoltam rá. Mármint arra, hogy nem
emlékszem a történtekre – mondta végül Jamie. Nem nézett a
lányra, hanem tekintetét az istálló végébe vetülő árnyakra
szegezte. – Sok bátor férfi halt meg ott, férfiak, akiket nagyon
szerettem. Ha nem tudom, hogy estek el, ha nem emlékszem
rájuk vagy nem látom őket magam előtt, akkor nem kell úgy
gondolnom rájuk, mint akik meghaltak. Lehet, hogy ez gyávaság,
lehet, hogy nem. Talán én döntöttem úgy, hogy nem fogok
emlékezni arra a napra, de meglehet, hogy ha akarnék, sem
tudnék. – Lenézett Briannára, tekintete meglágyult, de aztán
anélkül, hogy választ várt volna, suhanó tartánnal elfordult.
– Később… Nos, hát, igen. A bosszú már nem tűnt olyan
fontosnak. Ezrek haltak meg ott a harcmezőn, és azt gondoltam,
hogy pár óra múlva én is egy leszek közülük. Jack Randall… –
Jamie tett egy szokatlanul türelmetlen mozdulatot, amivel, mint
egy vérszívó szúnyogot, félresöpörte Jack Randall emlékét. – Ő
is egy volt közülük. Gondoltam, Istenre hagyom a sorsát. Akkor
úgy gondoltam.
Brianna nagy levegőt vett, és próbálta az érzéseit kordában
tartani. Kíváncsiság és együttérzés harcolt benne a mindent
elsöprő elkeseredettséggel.
– De te… Jól vagy. Úgy értem, annak ellenére, amit Jack
Randall tett veled.
Jamie ingerült pillantást vetett rá, megértő tekintete kissé
dühös ámulattal vegyült.
– Nem sokan halnak bele, lányom. Én nem haltam bele, és te
sem.
– Még nem. – Kezét akaratlanul is a hasára tette, majd az
apjára nézett. – Gondolom, a következő hat hónapban kiderül,
hogy belehalok-e.
Brianna látta, hogy a férfi ettől zavarba jött. Kifújta a levegőt,
és mogorván a lányra nézett.
– Rendben leszel – mondta kurtán. – A te csípőd szélesebb,
mint ezé a kis tarka üszőé.
– Amilyen az édesanyádnak is volt? Mindenki azt mondja,
mennyire hasonlítok rá. Gondolom, neki is széles csípője volt, de
az mégsem mentette meg őt, igaz?
Jamie összerezzent. Gyorsan és élesen, mintha a lánya egy
köteg csalánnal vágta volna pofon. Ahogy Brianna ezt látta,
pánikba esett, és nem pedig kielégülést érzett, mint amire
számított.
Brianna megértette, hogy apja azon ígérete, hogy megvédi őt,
nagyrészt csak illúzió volt. Jamie ölne Briannáért, az biztos. Vagy
akár meg is halna érte, efelől nem volt kétsége. Akár még – ha a
lány engedné – bosszút is állna a becsületéért, és elpusztítaná
Brianna ellenségeit. De nem tudja megóvni Briannát a lány saját
gyermekétől. Ezzel a fenyegetéssel szemben Jamie olyan
tehetetlen volt, mintha Brianna sosem talált volna rá.
– Meg fogok halni – szólt Brianna rideg bizonyossággal, ami
fagyasztott higanyként töltötte el őt. – Tudom, hogy meg fogok.
– Nem fogsz! – Jamie heves mozdulattal elkapta a lányt, aki
érezte, ahogy apja ujjai belemarnak a felkarjába. – Nem hagyom,
hogy meghalj!
Brianna bármit megtett volna azért, hogy hinni tudjon az
apjának. Ajka elzsibbadt és megmerevedett, és a hideg
kétségbeesés utat engedett dühének.
– Nem tudsz segíteni rajtam – mondta Brianna. – Nem
tehetsz semmit!
– De anyád tud – felelte a férfi, de maga sem volt erről
meggyőződve. Szorítása meglazult a lányon, aki kitépte magát a
kezei közül.
– Nem, nem tud! Kórház, gyógyszerek és egyebek nélkül
nem. Ha… Ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor nem tudna mást
tenni, mint megpróbálni megmenteni a ba… A babát. – Akarata
ellenére pillantása apja tőrére villant, aminek pengéje hidegen
felcsillant a szalmán, ahol Jamie hagyta.
 Brianna térde elgyengült, le kellett ülnie. Jamie felkapta a
kőpalackot, almabort löttyintett a kupába, és a lány orra alá
dugta.
– Idd meg! – mondta. – Idd ki mind, lányom, olyan fehér
vagy, mint az ingem. – Kezét a lány tarkójára tette, úgy nógatta
őt. Brianna ivott egy kortyot, de fulladozni kezdett, elhúzódott,
és eltolta az apját. Ruhája ujjával letörölte a kifolyt almabort
nedves álláról.
– Tudod, mi a legrosszabb? Hogy azt mondtad, nem az én
hibám volt, pedig igen!
– Nem az volt!
Brianna kezével csendre intette az apját.
– Gyávaságról beszéltél, azt mondtad, tudod, mi az. Hát én
gyáva voltam. Harcolnom kellett volna, nem lett volna szabad
hagynom, hogy… De féltem tőle. Ha elég bátor lettem volna,
akkor ez nem történt volna meg, de nem voltam az, féltem! És
most még jobban félek – mondta elcsukló hangon. Mély levegőt
vett, hogy összeszedje magát, és kezeit mereven a szalmára
fektette. – Nem tudsz nekem segíteni, és anya sem tud, és én
magam sem tehetek semmit. És Roger… – Hangja elcsuklott, és
erősen az ajkába harapott, hogy visszatartsa a könnyeit.
– Brianna, a leannan… – Jamie megpróbálta megnyugtatni a
lányt, de ő elhúzódott, és karjait szorosan összefonta a mellén.
– Folyton erre gondolok… ha megölöm, akkor legalább teszek
valamit. Az az egyetlen dolog, amit tehetek. Ha… Ha meg kell
halnom, akkor legalább őt is a sírba viszem. Ha viszont nem
halok meg… Akkor talán el tudom felejteni őt, ha már nem él.
– Nem fogod elfelejteni őt. – Apja szavai tompán és
kérlelhetetlenül hatottak a lányra, mintha gyomorszájon vágta
volna. Jamie még mindig kezében tartotta a kupa almabort.
Most hátravetette a fejét, és elszántan ledöntötte az italt.
– De mindegy is – folytatta, és letette a kupát egy üzletember
határozottságával. – Találnunk kell neked egy férjet, és ha a
gyermek megszületett, akkor már nem lesz több időd a
bosszankodásra.
– Mi? – bámult rá a lány. – Hogy érted azt, hogy találni kell
nekem egy férjet?
– Szükséged lesz egyre, nem igaz? – felelte Jamie, hangjában
enyhe meglepetéssel. – A kisgyermeknek kell, hogy legyen apja.
És ha nem árulod el annak a férfinak a nevét, aki teherbe ejtett,
hogy megtetessem vele azt, ami a kötelessége veled…
– Azt hiszed, hogy hozzámennék ahhoz a férfihoz, aki ezt tette
velem? – Brianna hangja ismét elcsuklott, de most a
csodálkozástól.
Jamie hangja kicsit élesebbé vált.
– Nos, én azon gondolkodom… hogy nem játszadozol-e egy
kicsit az igazsággal, lányom. Talán nem is történt erőszak. Talán
csak elment a kedved a férfitól, és kereket oldottál… és csak
később találtad ki ezt a történetet. Nehéz elképzelni, hogy egy
férfi egy ilyen nagy és erős nőre kényszerítse az akaratát, hacsak
nem mutattál te is némi hajlandóságot a dologra.
– Azt hiszed, hogy hazudok?
Jamie cinikus ábrázattal felvonta egyik szemöldökét. Brianna
haragjában kezet emelt apjára, aki elkapta a csuklóját.
– Nahát – mondta szemrehányóan. – Nem te lennél az első
lány, aki hibát követ el, aztán próbálja valahogy elrejteni azt,
de… – Jamie elkapta a lány másik csuklóját is, ahogy a lány
próbált lesújtani rá, és mindkét kezét felrántotta. – Nem kell
ilyen nagy felhajtást csinálnod – mondta. – Vagy netán arról van
szó, hogy te akartad azt a férfit, ő pedig faképnél hagyott? Erről
van szó?
Brianna megfordult apja szorításában, saját súlyát használva
oldalra csusszant, és erőteljesen fellendítette térdét. Jamie
csupán egy kicsit fordult el, így a rúgás a combját érte, és nem a
lábai közötti sérülékeny részt, amit a lány eredetileg megcélzott.
A rúgás helye biztos be fog kékülni, de Jamie mégsem
enyhített a szorításán. Brianna tekergett, rugdalózott, és átkozta
a szoknyáját. Brianna legalább kétszer telibe találta apja
sípcsontját, amin ő csak kuncogott, mintha viccesnek találta
volna a lány küzdelmeit.
– Ez minden, amit tudsz, te lány? – Jamie elengedte a lány
kezét, de csak annyi időre, amíg a lány mindkét csuklóját egy
kezébe fogta, a másik kezével pedig játékosan a lány bordáit
bökdöste.

Élt egy ember

 A skene-i lápon,
Volt tőre,
Nekem meg nem;
De nekiestem
Hüvelykemmel,
És képzeld csak,
Megböktem,
Megböktem,
Megböktem!

Jamie minden sor végén Brianna bordái közé bökött a

hüvelykujjával.
– Te kibaszott rohadék! – kiáltotta a lány. Lábaival
megtámasztotta magát, és olyan erővel rántotta le apja karját,
ahogy csak bírta, hogy elérje és meg tudja harapni. Megragadta
Jamie csuklóját, de mielőtt még bele tudta volna mélyeszteni a
fogait a húsba, azon kapta magát, hogy lábai kiszaladnak alóla, és
megpördült a levegőben.
A lány végül térdre zuhant, és egyik karja olyan erővel
csavarodott hátra, hogy a vállízülete megreccsent. A könyöke
annyira feszült, hogy fájt. Megpróbált megpördülni es kimozdulni
a szorításból, de moccanni sem bírt. Egy kar vaskapocsként fogta
le a vállát és szorította le a fejét. Majd még lejjebb.
Brianna álla olyan erővel nyomódott a mellkasának, hogy már
levegőt sem kapott. De Jamie még mindig nyomta le a fejét.
Térdei szétcsúsztak, combjai pedig szélesre nyíltak a lefelé ható
erőtől.
– Állj! – morogta Brianna. A hang kipréselése is fájdalommal
járt összepréselt légcsövén keresztül. – Istn szrlmre, állj!
A könyörtelen nyomás egy pillanatra megszűnt, de nem
enyhült. Brianna érezte az apját a háta mögött, mint egy
rendíthetetlen, megmagyarázhatatlan erőt. A lány hátranyúlt
szabad kezével, tapogatózott valami után, amit meg tud
karmolni, ütni vagy el tud törni, de semmit sem talált.
– El tudnám törni a nyakadat – mondta Jamie nagyon halkan.
Súlyos karja felemelkedett a lány vállairól, de Briannát
hátratekert karjánál fogva még mindig előredöntve tartotta. A
lány haja lazán előreomlott, szinte érintette a padlót. Egy kéz
fogta meg a nyakát. Érezte a hüvelyk- és mutatóujjat nyaka két
oldalán, enyhén az artériákba nyomódva. Jamie megszorította a
nyakát, mire fekete táncoló pontok jelentek meg a lány szeme
előtt.
– Meg is tudnálak ölni.
A kéz elengedte a nyakát, és szándékosan megérintette a lány
térdét és vállát, arcát és az állát, hogy hangsúlyozza a lány
tehetetlenségét. Brianna elkapta a fejét, nem hagyta, hogy apja
megérintse nedves arcát, nem akarta, hogy apja érezze dühének
könnyeit. Aztán a kéz hirtelen brutális erővel megnyomott egy
pontot a tarkóján. Briannából apró, elfojtott hang szökött ki, és
ívben hátrafeszítette a hátát, hogy ne törjön el a karja, csípőjét
hátranyomta, lábait kiterpesztette, hogy megtartsa az
egyensúlyát.
– Úgy használhatnálak, ahogy csak akarlak – mondta Jamie
szenvtelen hangon. – Meg tudsz engem állítani, Brianna?
A lány úgy érezte, hogy megfullad a dühtől és a szégyentől.
– Válaszolj! – A kéz újra a nyakára fonódott, és megszorította.
– Nem!
Brianna szabad volt. Olyan hirtelen engedte el a férfi, hogy a
lány arccal előrebukott, és alig tudta maga elé kapni a kezét,
hogy elkerülje az orra esést.
Feküdt a szalmán, lihegett és zokogott. Egy hangos horkantás
hangzott fel a lány füléhez közel: Magdalen felébredt a zajra, és
kihajolt az állásából, hogy körbenézzen. Brianna lassan és
fájdalmak között ülő helyzetbe emelkedett.
Jamie a lány fölött állt karba tett kézzel.
– A fene essen beléd! – zihálta Brianna. Kezével a szalmába
csapott. – Istenem, legszívesebben megölnélek!
Jamie csak állt mozdulatlanul, és lenézett a lányra.
– Elhiszem – mondta csendesen. – De nem tudsz megölni.
Vagy igen?
Brianna értetlenül nézett fel rá. Apja szemei áthatóan
meredtek a lányra, nem dühösen, nem is gúnyosan. Várakozóan.
– Nem tudsz megölni – ismételte nyomatékosan.
Ekkor világossá vált minden. A felismerés, mint az árvíz,
öntötte el Brianna testét sajgó karjától véraláfutásos ökléig.
 – Ó, istenem! – mondta Brianna. – Nem. Nem tudlak. Nem
tudtam volna. Még akkor sem, ha küzdöttem volna vele… Nem
tudtam volna.
A lány hirtelen sírva fakadt, a csomók meglazultak
bensőjében, a súlyok elmozdultak és felemelkedtek, ahogy az
áldásos megkönnyebbülés végigsöpört rajta. Nem az ő hibája
volt. Ha minden erejét bevetve harcolt volna, ahogy azt az imént
is tette…
– Nem sikerült volna – mondta a lány, és nagyot nyelt, levegő
után kapkodva. – Nem tudtam volna megállítani őt. Folyton azon
gondolkodtam, hogy talán ha keményebben küzdöttem volna…
De teljesen mindegy lett volna. Nem állíthattam volna meg őt.
Egy nagy és szelíd kéz megérintette az arcát.
– Te egy nagyszerű és bátor leány vagy – suttogta Jamie. –
De akkor is csak egy leány. Képes lennél a szívedre venni, ami
történt, és azt hinni, hogy egy gyáva teremtés vagy, csak mert
nem tudtál legyőzni egy oroszlánt puszta kézzel? Ez is ugyanaz.
Ne légy balga!
Brianna megtörölte az orrát a kézfejével, és nagyot szívott az
orrán.
Jamie kezét a lány könyöke alá téve felsegítette őt, ereje
többé nem fenyegette vagy gúnyolta a lányt, csupán
kimondhatatlanul megnyugtatta őt. Brianna térde fájt, ahol
lehorzsolta a földön. Lábai reszkettek, de eltántorgott a
szalmakupacig, ahol apja leültette őt.
– Tudod, egyszerűen el is mondhattad volna – kezdte a lány.
– Hogy nem az én hibám volt.
Jamie halványan elmosolyodott.
– Mondtam. De nem hittél nekem, habár magadtól is tudtad,
hogy igazam van.
– Nem. Alighanem, tényleg nem. – Mindent átható, mégis
békés fáradtság telepedett Briannára, akár egy takaró. Ezúttal
nem érzett késztetést, hogy letépje azt magáról.
A lány csak nézte, mert túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy
megmozduljon, ahogy apja megnedvesít egy ruhadarabot a
vályúban, és megtörölgeti vele az arcát, kisimítja összegyűrődött
szoknyáját, és italt tölt neki.
Amikor átadta Briannának a frissen kitöltött almabort, a lány
egyik kezét apja karjára tette. Érezte a csont és az izom
keménységét és melegségét a keze alatt.
– Te ellen tudtál volna állni. De nem tetted.
Jamie nagy kezét a lányéra fektette, megszorította, majd
elengedte.
– Nem, én nem harcoltam – mondta Jamie csendesen. – A
szavamat adtam… megesküdtem az édesanyád életére. –
Egyenesen Brianna szemébe nézett, tekintete már nem volt
dermesztő, mint a jég vagy a zafír. Olyan volt, mint a víz. – És
nem bántam meg.
Briannát a vállánál fogva a szalmakupachoz irányította.
– Pihenj egy kicsit, a leannan!
A lány lefeküdt, de kezével felnyúlt, és megérintette az apját,
ahogy az mellé térdelt.
– Igaz, hogy… Sosem fogom elfelejteni?
Jamie egy pillanatra mozdulatlanná vált, kezét Brianna haján
pihentetve.
– Az bizony igaz – felelte gyengéden. – De az is igaz, hogy egy
idő elteltével már nem lesz jelentősége.
– Tényleg nem? – Brianna még ahhoz is túl fáradt volt, hogy
azon gondolkodjon, vajon hogy értette ezt az apja. Szinte
súlytalannak és furcsán távolinak érezte magát, mintha lelke
már nem is saját elkínzott testében élt volna. – Akkor sem, ha
nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megöljem őt?
A nyitott ajtón beáramló friss, hűvös huzat vágott át a füst
meleg ködén, amitől az állatok felbolydultak. A tarka tehén
hirtelen ingerülten mocorogni kezdett, és mély torokhangon
bőgött egyet, nem annyira a szenvedéstől, mint inkább nyafogó
panaszkodásképpen.
Érezte, hogy apja a tehénre néz, mielőtt visszafordult volna
hozzá.
– Te egy nagyon erős nő vagy, a bheanachd – mondta végül
csendesen.
– Nem vagyok erős, épp most bizonyítottad be, hogy nem…
Jamie kezét a lány vállára téve elhallgattatta őt.
– Nem úgy értettem. – Jamie elhallgatott, elgondolkodott,
miközben újra és újra végigsimított a lány haján.
– Tízéves volt, amikor anyánk meghalt, mármint Jenny –
kezdett bele Jamie. – A temetés másnapján bementem a
konyhába, Jenny egy széken térdelt, hogy felérje az asztalon lévő
tálat. Anyám kötényét viselte – folytatta –, fel volt hajtva a hóna
alatt, és a megkötője kétszer körbe volt tekerve a derekán.
Láttam, hogy sírt, ahogy én is, felpuffadt az egész arca, és
vöröslött a szeme. De csak folytatta a keverést, szemét a tálra
meresztette, és csak ennyit mondott: Menj, és mosakodj meg,
Jamie, mindjárt kész a vacsora neked és apának.
Jamie becsukta a szemét, nyelt egyet, majd kinyitotta, és újra
lenézett a lányára.
– Tudom én, hogy milyen kemények tudnak lenni a nők –
mondta csendesen. – És te elég erős vagy ahhoz, hogy megtedd,
amit meg kell tenned, m'annsachd… higgy nekem!
Azzal felállt, és a tehénhez ment. Az állat lábra állt, és
nyugtalanul mozgolódva kis köröket írt le, imbolyogva és
topogva, ahogy ki volt kötve. Jamie odahúzta magához a
kötőfékénél fogva, kezével és szavaival nyugtatgatta az állatot, és
közben mögé került, homlokát ráncolva koncentrált. Brianna
látta, ahogy apja elfordította a fejét, hogy leellenőrizze, nála van-
e a tőre, majd magában motyogva visszafordult.
Nem egy kedves mészáros, nem az. Egy sebész, a maga
módján, ahogy az anyja is. Ebből a furcsa, távoli szögből látta
Brianna, hogy a szülei – akik egymás szöges ellentétei voltak
vérmérsékletben és viselkedésben – mennyire hasonlóak ebben
az egy tekintetben: mindkettőjüknek megvolt az a furcsa
képessége, hogy vegyítsék az együttérzést a puszta
kegyetlenséggel.
De még ebben is különbözőek, gondolta a lány. Claire képes
volt az életet és a halált is úgy egyszerre kézben tartani, hogy
közben megőrizze magát kívülállónak. Egy orvosnak tovább kell
élnie a betegei kedvéért, ha a sajátjáért nem is. Jamie
könyörtelen lenne saját magával szemben, legalább annyira – ha
nem jobban –, mint amennyire másokkal szemben az.
Jamie már korábban ledobta magáról tartánját, most pedig az
ingét gombolta ki, nem kapkodva, ugyanakkor minden felesleges
mozdulat nélkül. Fején keresztül lehúzta az inget magáról, és
gondosan félretette, majd visszatért figyelőállásához, az üsző
farkához, készen arra, hogy segítséget nyújtson, ha kell.
 Egy hosszú hullám futott végig a tehén gömbölyű oldalán, és a
fáklya lángja fehéren világította meg a Jamie szíve fölötti apró
heget. Felfedni a szemérmét? Jamie maga vetkőzne csontig, ha
annak érezné szükségét. És – ami sokkal kellemetlenebb
lehetőség – ha Jamie szükségesnek tartaná ugyanezt tenné vele
is, egy pillanatnyi tétovázás nélkül.
Jamie egyik kezét a tehén farka tövére tette, és gaelül beszélt
hozzá, megnyugtatóan és bátorítóan. Brianna úgy érezte, hogy
szinte érti apja szavainak jelentését – de nem teljesen.
Minden rendben lesz, de az is lehet, hogy mégsem. De bármi
is történjék, Jamie Fraser ott lesz, és harcolni fog. És ez
megnyugvással töltötte el a lányt.

Jamie megállt a tehénkarám kerítésének végénél, ami felfutott

egészen a házig. Késő volt, Jamie pedig több mint fáradt, de az
agya nem hagyta elaludni. Az ellés befejeződött, ő levitte
Briannát a faházhoz – a lány úgy szuszogott a karjai közt, mint
egy csecsemő –, aztán Jamie ismét elhagyta a házat, enyhülést
keresve az éjszaka magányában.
Sípcsontja fájt, ahol Brianna megrúgta őt, és sötét foltok
borították a combját: Brianna hihetetlenül erős nő volt. De ezek
egyike sem zavarta Jamie-t, sőt, különös és váratlan
büszkeséget érzett a lánya erejének ebbéli bizonyítéka miatt.
Brianna rendben lesz, gondolta. Biztosan rendben lesz.
Igaz, ezt a gondolatot sokkal inkább a remény, mintsem a
bizonyosság táplálta. De most saját magával kellett elszámolnia,
ezért volt olyan éber, és ezért érezte magát egyszeriben
zavarban és ostobának. Úgy hitte, hogy ő maga már teljesen
felépült, olyan rég maga mögött hagyta a régi sérüléseit, hogy
azok már akár biztonságban el is tűnhettek emlékei közül.
Rosszul gondolta, és felkavarta őt a gondolat, hogy milyen közel
is hevertek a felszínhez az eltemetett emlékek.
Ha Jamie ma éjjel meg akarja találni a békéjét, akkor elő kell
ásnia ezeket az emlékeket: a szellemek azért támadtak fel, hogy
nyugalomra lelhessenek. Nos, ő mondta a lányának, hogy ehhez
erősnek kell lenni. Megállt, és megragadta a kerítést.
Az éjszaka zajai lassan elhalványultak elméjében, ahogy várt
és figyelte a hangot. Évek óta nem hallotta már, és azt hitte, hogy
már soha többé nem is fogja, de ma éjszaka már hallotta egyszer
a visszhangját; látta a lánya szemében kitörő düh fantomját, és
érezte, hogy a lángok megpörkölték a saját szívét is.
Jobb lesz, ha ő hívja elő, és bátran szembenéz vele, mint ha
hagyja, hogy lesben várakozzon. Ha a saját démonaival sem tud
szembenézni, nem tudja legyőzni Briannáéit sem. Megérintette a
zúzódást a combján, és a fájdalom furcsa vigasztalást nyújtott
neki.
Senki sem hal bele, mondta a hang. Sem te, sem én.
Először nem hallotta a hangot. Egy pillanatig reménykedett
benne, hogy nem is fogja, talán már elég régen történt… de aztán
megint megszólalt, a fülébe suttogott úgy, mintha soha el sem
tűnt volna, a célozgatóan hízelkedő szavak úgy égtek emlékeiben,
ahogy régen a bőrét égették.
– Először csak gyengéden – suttogta. – Óvatosan. Olyan
lágyan, mintha az újszülött fiam lennél. Gyengéden, de olyan
sokáig, hogy azt is elfelejted, hogy volt idő, amikor nem az enyém
volt a tested.
Az éjszaka úgy állt meg körülötte, ahogy az idő tette akkor
régen, lebegve a rettegés szakadékának szélén, várakozóan. Várt
a következő szóra, melyet már ismert, és számított rá, de
mégis…
– Majd azután – mondta a hang nyájasan –, azután bántani
foglak, nagyon keményen. És te megköszönöd nekem, és még
többet akarsz majd.
Jamie mozdulatlanul állt, arcát felfelé, a csillagok irányába
fordította. Ellenállt a dührohamnak, ami a fülébe mormogott, és
az emlék okozta lüktetésnek, amit a vérében érzett. Aztán
hagyta, hadd jöjjön. Megremegett, ahogy visszatért a
tehetetlenség érzése, és mérgében összeszorította a fogát, de
közben pislogás nélkül meredt a fénylő égboltra, felidézve a
csillagok neveit, mint egy ima szavait, és egyre inkább
beleveszett az ég mindenségébe, miközben a földön elveszni
vágyott.
Betelgeuse. Szíriusz. Orion. Antares. Az ég hatalmas, te pedig
nagyon apró vagy. Hagyta, hogy a szavak végigzúduljanak rajta,
a hang és az emlékek vonuljanak át fölötte. Bőrét a hideg rázta,
akárha egy szellem érintette volna, ami eltűnik a sötétségben.
Fiastyúk. Cassiopeia. Bika. A menny széles, és te nagyon
apró vagy. Halott vagy, de annak ellenére erős vagy. Tenyerét
szélesre tárva megragadta a kerítést, kezei szintén erősek
voltak. Elég erősek ahhoz, hogy halálra verjen velük egy embert,
vagy meg tudjon fojtani valakit. De még a halál sem volt olyan
erős, hogy meglazítsa a düh köteleit.
Nagy erőfeszítéssel elengedte a kerítést. Tenyerét megadóan
felfelé fordította. A csillagokon túlra nyúlt, kutatón. A szavak
csendesen formálódtak elméjében, ahogy szoktak, oly csöndesen,
hogy nem is tudatosultak benne addig, amíg saját ajkán nem
kezdtek visszhangozni.
– …Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek. – Lassan és mélyeket lélegzett.
Kutatott, küzdött. Küzdött, hogy el tudjon mindent engedni. – Ne
vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Jamie kiürülve és reménykedve várt. És ekkor megérkezett a
várt kegyelem, az elkerülhetetlen látomás, Jack Randall arcának
emléke Edinburghból, ahogy porig sújtja a hír, hogy a testvére
meghalt. Még egyszer érezte a könyörületesség ajándékát, ahogy
az békésen, mint egy galamb, alászállt rá.
Jamie becsukta a szemét, érezte, hogy a sebei újra tisztán
véreznek, ahogy a szukkubusz kihúzta karmait a szívéből.
Sóhajtott, és lefordította a kezét. Érezte tenyere alatt a durva
fakerítés megnyugtató szilárdságát. A démon távozott. Egy férfi
volt az, Jack Randall, semmi egyéb. És ahogy felismerte ezt a
hétköznapi emberi gyarlóságot, a múlt minden félelmének és
fájdalmának hatalma, ami volt fölötte, köddé vált.
Vállai ernyedten lohadtak le, ahogy felszabadultak a teher
alól.
– Menj békével – suttogta a halott férfinak és saját magának
is. – Megbocsátást nyertél.
Az éjszaka hangjai visszatértek: egy vadászó macska éles
visítása a levegőben, a rothadó levelek puha ropogása a talpa
alatt, ahogy visszaindult a ház felé. Az ablakot borító olajozott
szarvasbőr a sötétben aranyszínben izzott a gyertya lángjától,
amit Jamie égve hagyott, abban a reményben, hogy Claire
visszatér. Az ő menedéke.
 Arra gondolt, hogy talán el kéne mindezt mesélnie Briannának
is, de inkább nem tette. Nem értette meg azt sem, amit tényleg
elmondott, meg kellett, hogy mutassa neki. Hogyan önthetné
szavakba azt, amit maga is a fájdalom és a kegyelem által tanult
meg? Hogy csakis a megbocsátás hozhatja el a felejtést, és a
megbocsátás nem egy egyszeri aktus, hanem egy folyamatosan
gyakorolandó tevékenység?
Talán majd ő is megtalálja a saját békéjét, talán ez az
ismeretlen Roger Wakefield lehet Brianna menedéke, ahogy
Claire lett Jamie-é. Természetes féltékenység kelt életre benne
Wakefield iránt, de az érzés feloldódott egy szenvedélyes
kívánságban, hogy ez a Wakefield tényleg meg tudja adni
Briannának azt, amit ő nem adhatott. Adja Isten, hogy hamar
ideérjen, és adja Isten, hogy tisztességes embernek bizonyuljon.
De más dolgok is voltak, amikkel foglalkozni kellett. Jamie
lassan lesétált a hegyről, mit sem törődve a széllel, mely kiltjét
lengette a térdén, és keresztülfújt ingén és tartánján. El kellett
rendezni itt a dolgokat: közeledett a tél, és nem hagyhatta
egyedül a nőket úgy, hogy csak Ian vadásszon nekik és
védelmezze őket. Jamie nem mehetett el, hogy Wakefield után
eredjen.
De mi lesz, ha ez a Wakefield nem jön? Nos, más lehetőség is
volt, így vagy úgy, de gondoskodni fog Brianna és a gyermek
védelméről. És legalább a lánya biztonságban volt attól a férfitól,
aki ártott neki. Végleg biztonságban volt. Megdörzsölte az arcát,
amin még mindig érződött az ellésből rajta maradt vér szaga.
Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek. Na, igen, de mi van azokkal, akik a
szeretteink ellen vétkeznek? Nem bocsáthatott meg más
nevében, és akkor sem tenné, ha megtehetné. De ha nem teszi
meg… mégis hogyan remélhet maga is megbocsátást másoktól?
Tanulmányait a párizsi egyetemeken végezte, királyok
bizalmasa és filozófusok barátja volt, mégis megmaradt
felföldinek, aki a vér és becsület kötelékébe született. Egy harcos
testével és egy úriember elméjével – és egy barbár lelkével,
gondolta fanyarul, akit sem az Úr, sem a földi törvények nem
kötnek úgy, mint a vérségi kötelékek.
Igenis létezik megbocsátás, Briannának meg kell bocsátania
annak a férfinak, a saját lelki üdvéért. De az övé más helyzet
volt.
– Enyém a bosszúállás, ezt mondja az Úr – suttogta magában
Jamie. Aztán feltekintett, fel a tűzhely és az otthon biztonságos
kis ragyogásától a csillagok dicsőséges lángolására odafönt.
– Az övé, a pokolba is! – mondta hangosan, szégyenlősen, de
dacosan. Tudta, hogy hálátlan volt. És rossz is, alighanem. De
már kimondta, és semmi értelme nem volt, hogy hazudjon akár
Istennek, akár saját magának.
– Az övé, a pokolba is! – ismételte meg hangosabban. – És ha
átkozott leszek azért, amit tettem, hát legyen! Mégiscsak a
lányom!
Egy percig csak állt mozdulatlanul, és az ég felé nézett, de nem
kapott választ a csillagokból. Bólintott egyet, mintegy válaszul,
majd lesétált a hegyről, hátában a hideg, süvítő széllel.
 49
Választások

1769. november

Kinyitottam Daniel Rawlings dobozát, és végignéztem a sorokba

rendezett, gyökér- és levélőrleményekkel töltött világoszöld és
barna üvegcséken, meg a tiszta aranyszínű párlaton. Az üvegek
között semmit sem találtam, ami segített volna. Nagyon lassan
felemeltem a legfelső rekeszt fedő burkolatot, ami a pengéket
rejtette.
Kivettem egy ívelt szélű szikét, és torkom hátuljában hideg,
fémes ízt éreztem. Csodálatos eszköz volt ez, éles és erős, jól
kiegyensúlyozott, mintha ujjaim meghosszabbítása lett volna,
amikor a kezembe vettem. Ujjam begyén egyensúlyoztam a
szikét, hagytam, hogy finoman billegjen előre és hátra.
Letettem az eszközt, majd kezembe vettem azt a vastag,
hosszú gyökeret, ami az asztalon feküdt. A szár egy része még
mindig rajta volt, és a pár megmaradt levél petyhüdten és
sárgán lógott rajta. Csupán egy. Közel két hétig kutattam utána
az erdőben, de már annyira az év vége felé jártunk, hogy a
kisebb gyógynövények levelei megsárgultak, és le is potyogtak,
így lehetetlenné vált felismerni a barna botokká redukálódott
növényeket. Erre is egy eldugott helyen leltem rá, szárán még
mindig csüngött néhány jellegzetes gyümölcs. Kék indiángyökér,
abban biztos voltam. De csak egyet találtam. Ami nem volt elég.
Nem volt egyetlen európai gyógynövényem sem, nem
találtam sem hunyort, sem pedig ürmöt. Némi nehézség árán
talán hozzájuthattam volna némi ürömhöz, amit az abszint
ízesítésére használtak.
 – És ki csinál abszintot az észak-karolinai vadonban? –
kérdeztem hangosan, ahogy ismét felvettem a szikét.
– Tudtommal senki.
Összerezzentem, és a pengét véletlenül mélyen beleszúrtam a
hüvelykujjam oldalába. Vér fröccsent az asztal lapjára, mire
gyorsan felkaptam a kötényem szélét, és reflexszerűen
nekinyomtam az anyagot a sebnek.
– Krisztusom, Sassenach! Jól vagy? Nem akartalak
megijeszteni!
Nem fájt még a sérülés, de a hirtelen fájdalomtól ajkamba
haraptam.
Jamie aggódva megfogta a csuklómat, és felemelte a sebre
nyomott anyag szélét. A vágás azonnal vérezni kezdett, és a vér
lefolyt a kezemen, mire ő visszatette a ruhát, és alaposan
rászorította.
– Minden rendben, csak egy vágás. Honnan kerültél te ide?
Azt hittem, még mindig a szeszfőzdében vagy. – Meglepően
reszketeg voltam, de talán csak a sokktól.
– Ott is voltam. A cefrét még nem lehet lepárolni. Úgy vérzel,
mint egy malac, Sassenach. Biztos vagy benne, hogy jól vagy? –
Tényleg nagyon véreztem, nemcsak az asztalra fröccsent belőle,
de már a kötényem sarka is teljesen sötétvörösre ázott.
– Igen, valószínűleg átvágtam egy kis eret. De biztos nem egy
artériát, hamarosan el fog állni. Megtennéd, hogy feltartod a
kezemet? – Egy kézzel kotorászva próbáltam kikötni a
kötényemet, ahogy igyekeztem lehámozni magamról. Jamie
kioldozta a szalagot egy hirtelen rántással, majd egy gyors
mozdulattal a kezem köré tekerte, s végül az egész ormótlan
batyut magasra, a fejem fölé tartotta.
– Mit csináltál a kis késeddel? – kérdezte, és szemével az
elhajított szike felé intett, ami a girbegurba indiángyökér mellett
feküdt az asztalon.
– Ó, hát… én csak fel akartam szeletelni ezt a gyökeret –
mondtam a növény felé legyintve.
Jamie éles pillantást vetett rám, majd tekintetét a tálalóra
irányította, ahol ott feküdt szem előtt a hámozókésem, aztán
felvont szemöldökkel visszanézett rám.
– Igazán? Sohasem láttalak még ezeket használni – biccentett
a nyitott dobozban sorakozó szikék és sebészkések felé. – Kivéve
embereken.
Kezem megrándult kissé Jamie kezében, mire ő még erőseben
kezdte szorítani a hüvelykujjamat, olyan erősen, hogy levegő
után kaptam a fájdalomtól. Kicsit enyhített a szorításán, és
homlokát ráncolva, feszülten rám nézett.
– Mi a fenét művelsz, Sassenach? Úgy nézel ki, mintha
megleptelek volna, miközben épp gyilkosságot készülsz
elkövetni.
Ajkaimat merevnek éreztem, és mintha kiszaladt volna
belőlük a vér. Kihúztam a hüvelykujjamat a markából, leültem,
és a sérült ujjamat a mellemhez fogtam a másik kezemmel.
– Én próbáltam… döntésre jutni – mondtam vonakodva. Nem
tűnt jó ötletnek, ha hazudok Jamie-nek, előbb vagy utóbb úgyis
meg kell tudnia, ha Bree…
– Mivel kapcsolatban?
– Breevel. Hogy hogyan lenne a legjobb megcsinálni.
– Megcsinálni? – Jamie szemöldöke felszökött. A nyitott
gyógyszeres dobozkára, majd a szikére pillantott, aztán a hirtelen
felismeréstől arcára kiült a döbbenet.
– Úgy érted, hogy…
– Ha Brianna azt akarja. – Megérintettem a szikét, a kis
pengéjét beszennyezte a saját vérem. – Vannak
gyógynövények… vagy ez itt. A gyógynövények használata nagy
veszéllyel jár, görcsrohamokat, agykárosodást és vérzéseket is
okozhat, de mindegy is, mert nincs elegendő anyagom a
megfelelő növényből.
– Claire… Csináltál már ilyet valaha?
Felpillantottam, és láttam, ahogy Jamie lenéz rám, szemében
valami olyasmivel, amit még soha nem láttam benne:
rettegéssel. Tenyeremet az asztalhoz préseltem, hogy
megállítsam a remegést. A hangommal azonban ezt nem tudtam
olyan jól megtenni.
– Számítana valamit, ha már csináltam volna ilyet korábban?
Jamie egy pillanatig csak meredten nézett engem, aztán leült
a padra velem szemben, olyan lassan, mintha attól félne, hogy
eltör valamit.
– Nem tettél még ilyet – mondta gyengéden. – Tudom, hogy
nem.
– Nem – feleltem. Lenéztem a kezére, amit az enyémre tett.
– Nem, még soha nem csináltam ilyet.
Éreztem, ahogy a feszültség kiszökik a kezéből, ellazul, és az
enyémre simul, teljesen befedve azt. Kezem ernyedten pihent
Jamie markában.
– Tudom, hogy nem tudnál gyilkosságot elkövetni – mondta.
– De tudnék. Öltem már. – Nem néztem Jamie-re, csak az
asztallaphoz beszéltem. – Megöltem egy férfit, az egyik
betegemet. Meséltem már neked Graham Menziesről.
Jamie egy percig hallgatott, de a kezemet még mindig fogta,
és enyhén megszorította.
– Úgy vélem, az nem ugyanaz – szólalt meg végül. – Egy
halálraítéltet a kívánsága szerint halálba segíteni… nekem az
inkább irgalmas cselekedetnek, mint gyilkosságnak hangzik. És
talán még kötelességnek is.
– Kötelességnek? – Erre ijedten Jamie-re néztem. A rémület
enyhült a szemében, de még mindig ünnepélyesen komoly volt.
– Emlékszel Falkirk Hillre és arra az éjszakára, amikor Rupert
meghalt a kápolnában?
Bólintottam. Nem olyasmi volt az, amit könnyen el lehet
felejteni: az apró kápolna hideg sötétje, a dudák hátborzongató
hangja és a távoli harci zajok. A kápolnában sötét volt, a levegő
sűrű a rémült férfiak izzadságától, és Rupert lassan haldoklott a
lábam előtt a földön, a saját vérében fuldokolva. Rupert
megkérte barátját és vezérét, Dougal MacKenzie-t, hogy
siettesse a halált… és Dougal megtette.
– Azt hiszem, ez is kötelessége egy orvosnak – mondta Jamie
gyengéden. – Ha esküt tettél a gyógyításra, de nem tudsz
segíteni valakin, és arra, hogy enyhíted a betegek fájdalmát, amit
viszont meg tudsz tenni. Nem gondolod?
– De. – Vettem egy mély levegőt, és kezembe vettem a szikét.
– Felesküdtem, de ez több, mint egy orvosi eskü. Jamie, ő a
lányom. Bármit szívesebben megtennék, csak ezt ne kelljen…
Bármit. – Jamie-re néztem, és pislogtam, hogy visszatartsam a
könnyeimet. – Azt hiszed, én nem gondolkodtam ezen? Hogy én
nem tudom, mekkora a kockázat? Jamie, akár meg is ölhetem őt!
– Lehúztam a ruhát sérült hüvelykujjamról, a vér még mindig
szivárgott a sebből.
– Nézd, ennek nem kéne így véreznie, nem olyan nagy vágás,
de mély. És mégis vérzik! Megvágtam egy vénát. Ugyanezt
Breevel is megtehetem, úgy, hogy észre sem veszem egészen
addig, míg el nem kezd vérezni, és ha az megtörténik, akkor…
Jamie, én nem fogom tudni elállítani! A kezeim között fog
elvérezni, és semmit sem tudok tenni érte, semmit!
Jamie ijedt szemekkel nézett rám.
– Ha mindezt tudod, akkor hogy fontolgathatsz ilyesmit? –
kérdezte lágy, hitetlenkedő hangon.
Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és éreztem, ahogy a
kétségbeesés eluralkodik rajtam. Lehetetlenség volt megértetni
ezt Jamie-vel.
– Mert én más dolgokról is tudok – mondtam végül nagyon
halkan, miközben nem néztem Jamie-re. – Tudom, milyen
kihordani egy gyermeket. És hogy milyen az, amikor elveszik
tőled a testedet, az eszedet és a lelkedet, és átformálják azokat
akaratod ellenére. Tudom, milyen az, ha kiszakítanak arról a
helyről, amit az otthonodnak hittél, és nem kapsz esélyt az
élettől. Én tudom, milyen az, hallasz engem? És ez nem olyasmi,
amit bárkinek is meg kéne tennie, akarata ellenére. – Felnéztem
Jamie-re, és kezem ökölbe szorult sérült hüvelykujjam körül.
– Te pedig, az isten szerelmére, te tudod, amit én nem: hogy
milyen úgy élni, ha megerőszakoltak. Azt akarod mondani, hogy
ha én képes lettem volna kivágni belőled a történteket
Wentworth után, azt te nem akartad volna, függetlenül attól,
hogy milyen kockázattal jár? Jamie, Brianna talán egy
erőszaktevő gyerekével várandós!
– Igen, tudom – kezdte Jamie, majd mielőtt folytathatta
volna, hangja elcsuklott. – Tudom – kezdte újra, és
állkapocsizmai kidagadtak, ahogy kikényszerítette magából a
szavakat. – De én tudok valami mást is: ha az apját nem is
ismerem, a nagyapját annál inkább. Claire, az a gyerek az én
véremből való!
– A te véredből? – visszhangoztam. Jamie-re meredtem,
ahogy az igazság felderengett előttem. – Olyannyira szeretnél
egy unokát, hogy azért akár a lányodat is feláldoznád?
– Feláldozni? Nem én vagyok az, aki hidegvérrel kíván
gyilkolászni!
– Semmi kifogásod nem volt az angyalcsinálók ellen az Hôpital
des Angesban, sőt, azt mondtad, hogy szánalmat éreztél azon nők
iránt, akiken ott segítettek.
– Azoknak a nőknek nem volt választásuk! – Jamie
túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy egy helyben tudjon ülni,
felpattant, és nyugtalanul járkált fel-alá előttem. – Senkijük sem
volt, aki megvédhette volna őket, etetni se tudták volna a
gyereküket! Mi mást tehettek volna szegény ördögök? De ez
nem vonatkozik Briannára! Sosem hagynám, hogy éhezzen vagy
fázzon, soha nem hagynám, hogy bárki ártson neki vagy a
kisgyermeknek, soha!
– De nem csak erről van szó!
Jamie rám meredt, szemöldökét makacs értetlenkedéssel
húzta össze.
– Ha itt szüli meg a gyermeket, akkor nem fog visszamenni –
mondtam határozatlanul. – Nem teheti meg anélkül, hogy ketté
ne szakadna.
– Szóval te akarod kettészakítani őt? – Összerezzentem,
olyan volt, mintha Jamie megütött volna.
– Azt akarod, hogy Brianna itt maradjon! – vágtam vissza
neki. – Téged nem is érdekel, hogy van egy élete valahol máshol,
ahova vissza szeretne menni. Ha itt maradna… Amit jobban tesz,
főleg, ha megajándékoz téged egy unokával, akkor téged
rohadtul nem érdekelne, hogy mindez mit okozna Briannának,
igaz?
Most Jamie-n volt a sor, hogy összerezzenjen, de ő ehelyett
egyenesen felém fordult.
– De igenis érdekel! De azt nem hiszem, hogy helyes lenne, ha
belehajszolnád a…
– Mi az, hogy belehajszolom? – A vérem forrt, és égette az
arcomat. – Az isten szerelmére, azt hiszed, hogy én ezt akarom?
Nem! De istenre mondom, lesz választása, ha azt akarja!
Egymáshoz kellett préselnem a kezeimet, hogy megállítsam a
remegésüket. A kötény vértől foltosán a földre esett, ami még
élénkebben emlékeimbe idézte a műtőket és a harcmezőket… És
azt is, hogy milyen szörnyen végesek a képességeim.
Éreztem magamon Jamie összeszűkült szemének égető
pillantását. Tudtam, hogy őt is legalább annyira feldúlja ez az
ügy, mint engem. Jamie valóban kétségbeesetten törődött
Breevel, de amit mondtam, igaz volt, ezt mindketten tudtuk.
Jamie oly sokáig élt száműzetésben, megfosztva a gyermekeitől,
hogy semmi sem volt, amit jobban szeretett volna, mint egy
gyermeket a saját véréből.
De nem tudott volna megállítani, és ezzel tisztában is volt.
Nem volt hozzászokva, hogy tehetetlen legyen, és nem is tetszett
neki a dolog. Hirtelen megfordult, és a tálalóhoz ment, ott
megállt, és öklét annak tetején nyugtatta.
Még sosem éreztem magam ennyire vigasztalannak, és sosem
volt ekkora szükségem Jamie megértésére. Hát nem fogta fel,
hogy a kilátásaim az övéhez hasonlóan szörnyűek? Igazából
nekem még rosszabb is volt, mert az én kezemnek kellene
végrehajtani ezt a szörnyűséget.
Jamie mögé álltam, és kezemet a hátára tettem. Ő
mozdulatlanul állt, én pedig gyengéden simogattam, miközben
egyszerűen a jelenlétéből és szilárd erejéből töltekeztem.
– Jamie. – Hüvelykujjam egy kis piros foltot hagyott
lenvászon ingén. – Minden rendben lesz. Tudom, hogy minden
rendben lesz. – Szavaimmal legalább annyira saját magamat,
mint őt akartam meggyőzni. Jamie még mindig nem mozdult, és
én felbátorodva a dereka köré fontam a karomat, arcomat pedig
háta ívéhez nyomtam. Szerettem volna, ha megfordul, a karjaiba
vesz, és megnyugtat, hogy valahogy tényleg minden rendben
lesz, vagy legalább megerősítené, hogy nem fog engem
hibáztatni, bármi is történjék.
Hirtelen megmozdult, és kiszabadította magát ölelésemből.
– Te nagyon biztos vagy a saját hatalmadban, igaz? –
Szembefordult velem, hangja hideg volt.
– Hogy érted ezt?
Egyik kezével megragadta a csuklómat, és a fejem fölé, a
falhoz szegezte. Sérült hüvelykujjam vére csiklandozva folyt le a
csuklómon. Jamie szorosan tartotta a kezemet.
– Azt hiszed, hogy dönthetsz egyedül? Hogy te vagy élet és
halál ura? – Éreztem, ahogy kezem kis csontocskái
összepréselődnek, mire megfeszültem, és próbáltam kiszabadulni
Jamie kezei közül.
 – Nem én fogok dönteni! De ha Brianna úgy akarja… Akkor
igen, akkor hatalmamban áll megtenni. És igen, meg is fogom
tenni. Épp úgy, ahogy te is tennéd, és ahogy tetted is, ha
szükséges volt. – Becsuktam a szemem, és próbáltam legyőzni a
félelmem. Jamie nem bántana engem… ugye? Meghűlt a vér az
ereimben, amikor rádöbbentem, hogy Jamie valóban meg tudna
állítani. Ha eltörné a kezemet…
Nagyon lassan lehajtotta a fejét, és homlokát az enyémhez
érintette.
– Nézz rám, Claire! – mondta nagyon halkan.
Lassan kinyitottam a szememet, és rápillantottam. Jamie
szeme csupán egyhüvelyknyire volt az enyémtől, olyan közel,
hogy láttam az arany szikrákat írisze közepe körül, a fekete
gyűrű ölelésében. Ujjaim az övéi között sikamlóssá váltak a
vértől.
Jamie elengedte a kezemet, majd kezét egy percig a mellemen
nyugtatta.
– Kérlek – suttogta, majd elment.

Mozdulatlanul álltam a falnál, aztán lassan lecsúsztam szoknyáim

nagy virágába. A vágás a hüvelykujjamon együtt lüktetett a
szívverésemmel.
Annyira megrázott a Jamie-vel történt veszekedés, hogy
képtelen voltam bármit is csinálni. Végül felvettem a köpenyem,
és kimentem sétálni a hegygerincre. Elkerültem azt az utat, ami
Fraser's Ridge-en vitt keresztül, és Fergusék házának irányában
az út felé tartott. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárkivel is
találkozzak.
Az idő hideg és borús volt, és a levelüket vesztett fák ágain át
az eső is szitált. A levegő nehéz volt a hidegtől és a csapadéktól.
Ha a hőmérséklet tovább csökken pár fokkal, akkor havazni is
fog. De ha nem ma vagy holnap, akkor jövő héten. Legkésőbb
egy hónap múlva a Ridge teljesen el lesz zárva a külvilágtól.
Talán el kéne vinnem Briannát Cross Creekbe? Akár úgy
dönt, hogy megtartja a gyereket, akár nem, talán ott nagyobb
biztonságban lenne.
Átázott sárga levelek rétegein lépdeltem. Nem. Az első
gondolatom az volt, hogy a civilizáció biztosan nyújt némi előnyt,
de ebben az esetben nem. Cross Creekben senki nem tudott
volna neki valódi segítséget nyújtani egy esetleges
vészhelyzetben. Valójában épp a kor gyakorló orvosai
jelenthették volna számára az igazi veszélyt.
Nem, bárhogy dönt is, az lesz a legjobb, ha itt marad velem.
Köpenyem alatt magam köré fontam a karomat, és
megfeszítettem az ujjaimat, hogy megpróbáljak egy kis meleget
és rugalmasságot erőltetni beléjük, hogy érezzem, hogy még
tudok velük tapintani.
Kérlek, mondta Jamie. De mire? Kérlek, ne kérdezd meg
Briannát, vagy kérlek, ne tedd meg, ha ő meg is kér rá? De meg
kell tennem. Esküszöm az orvos Apollónra… nem alkalmazok
vágást, még akkor sem, ha az illetők kőtől szenvednek.
Hasonlóképp egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó
méhgyűrűt… Nos, és Hippokratész még csak nem is volt sebész,
sem nő… sem pedig anya. Ahogy már mondtam Jamie-nek, én
már felesküdtem valami sokkal ősibbre, mint Apollón, az orvos…
És ez az eskü a vér esküje volt.
Soha nem végeztem még abortuszt, habár volt némi
gyakorlatom rezidensként a vetélések utógondozásában. Azon
ritka alkalmakkor, amikor egy-egy páciensem az abortuszról
kérdezett, mindig valamelyik kollégámhoz irányítottam őket.
Alapvetően nem volt kifogásom ellene, túl sok nő testét vagy
lelkét láttam már elpusztulni egy rosszkor érkezett gyermek
miatt. Még ha gyilkosság volt is az abortusz – márpedig az volt –,
én mégis azt gondoltam, hogy ez nem gyilkosság, csupán indokolt
emberölés, amire önvédelemből vállalkoznak végső
kétségbeesésükben a nők.
Ugyanakkor mégsem tudtam magam rávenni. Sebészként
ismertem a test titkait, így a méhben rejtőző élőlény jelenlétét is
pontosan éreztem. Ha megérintettem egy terhes nő hasát, az
ujjbegyeimmel éreztem a második szív dobogását, követhettem a
végtagok láthatatlan alakját, a fej formáját és a kígyószerűen
tekeredő köldökzsinórban rohanó, csupa piros és kék színben
játszó vért.
Képtelen voltam rávenni magam, hogy mindezt
megsemmisítsem. Egészen mostanáig, amikor a saját vérem
elpusztításáról volt szó.
És hogyan csináljam? Csak a sebészi út jöhet számításba. Dr.
Rawlings nyilvánvalóan nem csinált ilyen beavatkozást, nem volt
méhküretkanala a méh kikaparásához, sem pedig a méhnyak
tágításához való laminária-pálcikái. De még így is meg tudnám
oldani. Az egyik pár elefántcsont kötőtűvel, aminek a vége
lekerekített volt, és egy szikével, amit kis ívben meg kell
hajlítani, és halálos élét le kell csiszolni a finom – és nem kevésbé
halálos – kaparáshoz.
És mikor? Most. Brianna már három hónapos volt: ha meg
kell tenni, akkor muszáj minél előbb túlesni rajta. És amíg meg
nem oldjuk a helyzetet, nem tudnék Jamie-vel egy szobában
lenni. Nem hiányozna, hogy az ő gyötrelme tetézze az enyémet.
Brianna elvitte Lizzie-t Fergus házába. Lizzie ott maradt
segíteni Marsalinak, akit nagyon elfoglalt a lepárlás, a kis
Germaine és a mezőgazdasági munka, amit Fergus nem tudott
elvégezni egy kezével. Borzasztó teher volt mindez egy
tizennyolc éves lánynak, de a jelleme és kitartása segítségével
mindezt megoldotta. Lizzie legalább a házimunkában tudott neki
segíteni és vigyázhatott a kisördögre, hogy anyja időnként
pihenni is tudjon.
 Brianna vissza fog érni még vacsoraidő előtt. Ian vadászni
ment Rollóval. Jamie pedig… anélkül, hogy szólt volna, tudtam,
hogy nem jön haza egyhamar. Kettesben lehetünk kicsit
Briannával.
De lehetne ez az alkalmas időpont arra, hogy feltegyek neki
egy ilyen kérdést, úgy, hogy épp most látta Germaine angyali kis
arcát? Habár, ami azt illeti, alighanem épp ez a kétéves nyújtja
neki a lehető legjobb leckét az anyaság veszélyeiről, gondoltam
keserűen.
A vidámság e kis foszlánya könnyített kicsit a lelkemen.
Visszafordultam, köpenyemet magam köré fogtam az egyre
erősödő szél miatt. Ahogy lejöttem a hegyről, megláttam Brianna
lovát a karámban. Otthon volt. Gyomrom rettegve összeszorult:
mentem, hogy feltárjam előtte a lehetőségeket.

– Gondoltam rá – mondta Brianna nagyot sóhajtva. – Amint

egyértelművé vált számomra, hogy terhes vagyok, eszembe
jutott, hogy vajon meg tudnád-e csinálni, vagy valahogy tudnál-e
segíteni itt.
– Nem lenne könnyű. Veszélyes lenne és fájdalmas is. Semmi
ópiumszármazékom nincs, csak whisky. De igen, meg tudom
csinálni, ha azt akarod. – Kényszerítettem magamat, hogy
nyugodtan üljek, és néztem Briannát, ahogy fel-le járkál a
tűzhely előtt, és kezét a háta mögött összekulcsolva gondolkodik.
– Sebészeti beavatkozást tudok csak alkalmazni – mondtam,
mert képtelen voltam csöndben maradni. – Nincsenek meg a
szükséges gyógynövényeim, és azok sem mindig megbízhatóak.
A műtét legalább… biztos.
– Letettem a szikét az asztalra. Nem akartam, hogy Brianna
bármilyen illúziókat kergessen a javaslatommal kapcsolatban.
Szavaim hallatán bólintott, de nem hagyta abba a járkálást.
Akárcsak Jamie, Brianna is úgy tudott jobban gondolkodni, ha
fel-alá járkált.
Egy verejtékcsepp futott le a hátamon, amitől
megborzongtam. A tűz elég jól befűtött, de ujjaim még mindig
olyan hidegek voltak, mint a jég. Krisztusom, ha Brianna azt
akarja, vajon tényleg képes leszek rá, hogy megcsináljam?
Kezem remegni kezdett a várakozástól.
 Végül Brianna megfordult, és rám nézett, tekintete megfontolt
és tiszta volt vastag, vöröses szemöldöke alatt.
– Megtennéd? Ha tudnád, megtennéd?
– Ha tudnám?
– Egyszer azt mondtad, hogy amikor terhes voltál, utáltál
engem. Ha tehetted volna, nem…
– Ó, istenem, téged nem! – fakadtam ki rémülten. – Téged
nem, soha. Az… – Összekulcsoltam a kezem, hogy megállítsam a
remegését. – Nem – mondtam olyan meggyőzően, ahogy csak
bírtam. – Soha.
– Pedig ezt mondtad – nézett rám Brianna mereven. –
Amikor apáról meséltél.
Kezemmel megdörzsöltem az arcomat, és próbáltam
összeszedni a gondolataimat. Igen, tényleg ezt mondtam.
Mekkora hülye vagyok.
– Borzasztó idők jártak akkoriban. Iszonyatos volt. Éheztünk,
és tombolt a háború… A világ épp szétesőben volt. – Talán
Briannáé nem? – Abban az időben semmiben sem lehetett
reménykedni. El kellett hagynom Jamie-t, és ez a gondolat szinte
minden mást kisöpört a fejemből. De volt ott még valami más is
– mondtam.
– Mi?
– Az nem nemi erőszak volt – feleltem gyengéden, és Brianna
szemébe néztem. – Én szerettem az apádat.
Brianna kissé sápadtan bólintott.
– Igen, de az is lehet, hogy a gyerek Rogeré. Ezt mondtad,
igaz?
– Igen. Lehet, hogy az övé. És ez a lehetőség neked elég?
Brianna kezét a hasára fektette, hosszú ujjait kissé
behajlította.
– Igen. Nos. Nekem ez a lény nem csak egy „ez”. Nem tudom,
hogy kié a gyerek, de… – Brianna hirtelen elhallgatott, és
szégyenlősen rám nézett. – Nem tudom, hogy ez hogy hangzik,
de… – Ekkor gyors mozdulattal megrántotta a vállát, lerázva
magáról kételyeit. – Egy éles fájdalmat éreztem az éjszaka
közepén pár nappal… később. Mintha valaki hirtelen megszúrt
volna egy kalaptűvel, csak valahol mélyebben. – Ujjai
begörbültek, öklét a szeméremcsontja jobb oldala fölé nyomta.
 – Ez a beágyazódás – mondtam halkan. – Amikor a zigóta
gyökeret ver a méh nyálkahártyájába. – Amikor az első és
örökérvényű kapcsolat kialakul anya és gyermeke között.
Amikor az a kis vak lény a petesejt és a spermium egyesüléséből
létrejön, a maga egyediségével megérkezik, és horgonyt vet egy
veszedelmes út elején, otthonra lel, miután rövid ideig a testben
szabadon lebegve létezett, majd buzgón osztódni kezd, táplálékot
vesz magához a húsból, amibe beágyazta magát, olyan
kapcsolatot alakítva ki, ami egyikőjükhöz sem tartozik,
ugyanakkor mindkettőjükhöz. Ezt a kapcsolatot nem szakíthatja
meg sem a születés, sem a halál.
Brianna bólintott.
– Nagyon furcsa érzés volt. Még félig aludtam, de… Szóval
valahogy abban a pillanatban tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
– Ajka erőtlen mosolyra húzódott, ahogy visszaemlékezett a
csodára. – És azt mondtam… Neki… – Tekintete, ami még
mindig mosolytól fénylett, megpihent az enyémen. – Azt
mondtam, ó, te vagy az. Aztán visszaaludtam.
Brianna másik kezével keresztezte az elsőt, barikádot alkotva
a hasán.
– Azt hittem, hogy csak egy álom volt. Ez jóval azelőtt történt,
hogy tudtam volna, hogy terhes vagyok. De emlékszem rá. Nem
csak egy álom volt. Emlékszem rá.
Én is emlékeztem.
Lenéztem, és kezeim között nem az asztal falapját és nem is a
fénylő pengét láttam, hanem opálos bőrt és az elsőszülött
gyermekem, Faith tökéletes alvó arcát, ferde vonalú szemeit,
amik sosem látták meg a külvilág fényeit.
 Felnéztem ugyanazokba a szemekbe, amik most nyitva
voltak, telve tudással. Láttam azt a csecsemőt is, a második
lányomat, élettel és vértől duzzadón, rózsaszínűén és gyűrötten,
dühösen kipirulva a szülés megaláztatásától, és annyira
különbözött első gyermekem nyugodt csendességétől, mégis
ugyanolyan megbabonázó volt tökéletességében.
Két csodát is kaptam, szívem alatt hordhattam őket,
testemből születtek meg, és a karomban tarthattam őket,
elváltam tőlük, de örökre a részeim maradtak. Nagyon is jól
tudtam, hogy sem a halál, sem az idő, sem pedig a távolság nem
tud megváltoztatni egy ilyen köteléket, mert már magam is
megváltoztam, egyszer s mindenkorra, e titokzatos kapcsolat
által.
– Igen, értelek – mondtam, majd így folytattam: – De Bree! –
Ahogy újfent felismertem, hogy mivel jár Brianna döntése a
maga számára.
Brianna engem nézett, szemöldökét összehúzta, gondterhelt
ráncok húzódtak arcán, és megkésve felötlött bennem, hogy
talán azt hiszi, intelmeimet csak a saját megbánt döntéseim
mondatják velem.
Elborzadva a gondolattól, hogy Brianna esetleg azt feltételezi,
hogy én nem akartam őt, vagy hogy valaha azt kívántam, hogy
bárcsak ne született volna meg, kiejtettem a szikét a kezemből,
és az asztal fölött Bree kezéért nyúltam.
– Bree! – mondtam, és a pánik elhatalmasodott rajtam a
gondolatra. – Brianna. Szeretlek! Elhiszed, hogy szeretlek?
Brianna szó nélkül bólintott, és felém nyújtotta a kezét. Úgy
ragadtam meg, mint egy mentőkötelet, mintha az a köldökzsinór
lett volna, ami egykoron összekapcsolt minket.
Lehunyta a szemét, és most először láttam megcsillanni a
könnyeket, melyek finoman tapadtak dús, ívelt szempilláira.
– Mindig is tudtam, anya – suttogta. Ujjai szorosan
kapaszkodtak az enyéimbe, és láttam, ahogy másik kezét a
hasának nyomja. – A kezdetektől tudtam.
 50
Amiben minden kiderül

November végére nemcsak az éjszakák, de a nappalok is

lehűltek, és az esőfelhők lejjebb szálltak a hegyekre felettünk. Az
időjárás sajnos nem fogta vissza az emberi indulatokat, mindenki
egyre ingerültebb lett, aminek oka nyilvánvaló volt: még mindig
nem volt semmi hírünk Roger Wakefieldről.
Brianna még mindig hallgatott összeveszésük okáról, sőt,
szinte már nem is emlegette Rogert. Meghozta a döntését, így
már nem volt mit tenni, csak várni, és hagyni, hogy Roger is
meghozza az övét, ha eddig nem tette volna meg. Mégis, amikor
Brianna megfeledkezett magáról, láttam az arcán hadakozó
félelem és düh jeleit, és a kétely úgy lebegett felettünk, mint a
felhők a hegyek fölött.
Hol lehetett Roger? És mi lesz, amikor – ha egyáltalán – végül
felbukkan?
Hogy kicsit kivonjam magam az ingerlékeny közhangulat
hatása alól, lajstromba vettem a kamra tartalmát. A tél már a
nyakunkon volt, a betakarítással végeztünk, a kertben is
leszedtem mindent, és a tartósításokat is befejeztem. A kamra
polcai roskadoztak a zsákszámra gyűjtött dióféléktől. Rengeteg
tökünk volt, több polcon sorakoztak a krumplik, üvegszámra volt
szárított paradicsom, őszi- és sárgabarack, tálakban állt a
szárított gomba, egész sajtok és több kosár almánk volt.
Füzérekben lógott a vöröshagyma és a fokhagyma, és madzagra
fűzve szárított hal lógott a plafonról, többzsáknyi liszt és bab,
hordók tele sózott marhahússal és sózott hallal, a kőedényekben
pedig savanyított káposzta állt a padlón.
Úgy vettem számba a készletemet, ahogy egy mókus számlája
a dióit, és nyugalommal töltött el bőségünk látványa. Mindegy,
mi vár ránk, éhezni nem fogunk, sőt nagyon éhesek sem leszünk
egyhamar.
A kamrából kilépve, egyik kezemben egy darab sajttal, a
másikban pedig egy tál szárított babbal, kopogást hallottam az
ajtón. Mielőtt még ki tudtam volna szólni, Ian bedugta a fejét, és
óvatosan végigkémlelte a helyiséget.
– Brianna nincs itt? – kérdezte. Ahogy megbizonyosodott róla,
hogy nem volt ott, belépett, és megpróbálta a haját
hátrasimítani.
– Van egy kis tükröd, néném? – kérdezte. – És esetleg még
egy fésűd is?
– Igen, persze hogy van – feleltem. Letettem a kezemből az
ételt, fogtam a kis tükröm, meg elővettem a teknőspáncélból
készült fésűmet a kredenc fiókjából, és átadtam azokat Iannek,
miközben végignéztem nyurga alakján.
A fiú arca szokatlanul fényes volt, szikár orcája vöröslött,
mintha nem csak egyszerűen megborotválkozott volna, de még a
bőrt is ledörzsölte volna nagy igyekezetében. Világosbarna haja,
ami általában egy sűrű, konok szalmakazalhoz hasonlított, most
hátra volt simítva a feje oldalán valami zsírfélével. Bőségesen
bekente ugyanazzal a kencével rendetlen frufruját is, amitől a
haja úgy állt a feje tetején, mint egy őrült tarajos sül tüskéi.
– Mit kentél a hajadra, Ian? – kérdeztem. Megszimatoltam,
majd kissé hátrahőköltem a szagtól.
– Medvezsírt – felelte. – De egy kicsit büdös volt, úgyhogy
összekevertem egy kis kanál tömjénszappannal, hogy jobb
legyen az illata. – Kritikusan megvizsgálta az eredményt a
tükörben, és a fésűvel aprókat döfködve igazgatta frizuráját, ami
szánalmasan alkalmatlannak bizonyult a feladatra.
A jó kabátja és egy tiszta ing volt rajta és – elképesztő
kiegészítőként, ahhoz képest, hogy munkanap volt – egy tiszta,
kikeményített inggallér a nyaka körül, ami elég szorosnak tűnt
ahhoz, hogy megfojtsa őt.
– Nagyon jól nézel ki, Ian – mondtam, és megharaptam a
szám belsejét. – Valami különleges alkalomra készülsz?
– Nos, igen – felelte félszegen. – Ha már udvarolni megyek,
gondoltam, megpróbálok tisztességesen kinézni.
Udvarolni? Csodálkoztam a sietségén. Míg Ian minden
bizonnyal érdeklődött a lányok iránt – és volt is néhány lány a
környéken, akik nem titkoltan viszonozták ezt az érdeklődést –,
de még alig volt tizenhét.
 Természetesen a férfiak ilyen korban már megnősültek, és
Iannek már volt saját földje és részesedése a whiskytermésből,
de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vonzalmat táplálna
bárki iránt is.
– Értem – mondtam. – Ööö… Ismerem esetleg ezt a fiatal
hölgyet? – Ian megdörzsölte az állát, keze nyomán kipirult a bőr.
– Igen, nos. Ő… Ő Brianna. – Ian nem nézett a szemembe, de
az álláról kiinduló pír elborította az arcát.
– Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve. Letettem a szelet
kenyeret, ami a kezemben volt, és Ianre meredtem. – Azt
mondtad, Brianna?
A fiú szemeit a földre szegezte, de állát makacsul
megfeszítette.
– Brianna – ismételte. – Azért jöttem, hogy megkérjem a
kezét.
– Ian, ezt nem gondolhatod komolyan!
– De igen – felelte, hosszú, szögletes állát határozottan
előretolva. Az ablak felé nézett, és lábával csosszantott egyet. –
Szerinted… hamarosan hazajön?
Megcsapott izzadságának édes illata, ami a szappan és a
medvezsír szagával keveredett, és láttam, ahogy keze olyan
szorosan ökölbe szorul, hogy még cserzett bőrén is átütöttek
fehéredő bütykei.
– Ian – kezdtem gyengéden, de felbőszülve –, azért csinálod
ezt, mert Brianna gyereket vár?
A fiú szeme fehérje felvillant, és riadtan rám nézett. Bólintott,
és kényelmetlenül feszengve szűk kabátjában, vonogatta a vállát.
– Természetesen – felelte, mintha meglepődött volna a
kérdésemen.
– Vagyis nem vagy belé szerelmes? – Magam is jól tudtam, mi
lesz a válasz, de úgy véltem, jobb, ha mindent tisztázunk.
– Hát… nem – felelte, és a fájdalmas pír kiújult az arcán. – De
még senkinek sem ígérkeztem el – tette hozzá sietve. – Úgyhogy
minden rendben.
– Nincs minden rendben! – mondtam határozottan. – Ian,
igazán nagyon kedves tőled, hogy ilyenre szánod el magad, de…
– Ó, nem, ez nem az én ötletem! – szakított félbe csodálkozva.
– Jamie bácsi találta ki.
 – Hogy mit csinált? – Valaki hangosan és hitetlenkedve szólalt
meg mögöttem, mire megpördültem, és ott találtam Briannát,
aki az ajtóban állt, és Ianre bámult. Lassan belépett a helyiségbe,
kezeit ökölbe szorítva tartotta maga mellett. Ian ugyanekkor
hátrálni kezdett, és beleütközött az asztalba.
– Unokanővérem – kezdte a fiú, fejével biccentett egyet,
amitől kiszabadult egy zsíros hajtincs. Félresöpörte, de az újra
előreugrott, és engedetlenül lógott a szeme előtt. – Én… ööö…
én… – Meglátta Brianna tekintetét, és gyorsan becsukta a
szemét.
– Azért jöttem, hogy kifejezzem abbéli vágyamat, hogy
megkérjem a kezedet, és a házasság szent kötelékébe lépjek
veled! – hadarta el Ian egy szuszra. Majd jól hallhatóan újabb
levegőt vett. – Én…
– Kuss legyen!
Ian kinyitotta a száját, hogy folytassa mondókáját, de azonnal
becsukta. Egyik szemét résnyire kinyitotta, mintha egy bomba
lenne előtte, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat.
Bree Ianről rám vetette a szemét. Még a szoba homályában is
láttam, ahogy szája megkeményedett, és arca bíborszínre váltott.
Orra hegye piroslott, ami lehetett a kinti csípős levegőtől, de
akár az ingerültségtől is, nem tudtam volna megmondani.
– Te tudtál erről? – szegezte nekem a kérdést.
– Természetesen nem! – feleltem. – Az isten szerelmére,
Bree… – Mielőtt befejezhettem volna, Brianna sarkon fordult, és
kiviharzott az ajtón. Rozsdavörös szoknyája csak úgy villogott,
ahogy felsietett az emelkedőn az istálló felé.
Leoldoztam a kötényemet, és a székre hajítottam.
– Jobb, ha utánamegyek.
– Én is megyek – ajánlotta fel Ian, és én nem ellenkeztem.
Talán jól jön az erősítés.
– Mit gondolsz, mit fog Brianna tenni? – kérdezte Ian a
nyomomban lihegve, ahogy felfelé siettem a meredek
emelkedőn.
– Csak a Jóisten tudja – feleltem. – De attól tartok, mindjárt
kiderül. – Nagyon is jól tudtam, milyen az, amikor egy Fraserből
kitör a düh. Sem Bree, sem pedig Jamie nem veszítették el
egykönnyen a türelmüket, de ha ez egyszer megtörtént, akkor
aztán volt ott nemulass.
– Örülök, hogy nem ütött meg – mondta Ian hálásan. – Egy
pillanatig azt hittem, hogy megteszi. – Igyekeztem, amennyire
csak tudtam, de Ian így is lépést tartott velem, mert lábai
hosszabbak voltak az enyémeknél. Hangoskodást hallottam az
istálló nyitott felső ajtajából.
– Mi a francért tetted ki szegény kis Iant ilyesminek? –
kérdezte Brianna a felháborodástól magas hangon. – Sosem
hallottam még ilyen önkényes, arrogáns…
– Szegény kis Ian? – mondta Ian sértetten. – Hogy értette,
hogy…
– Ó, szóval önkényes lennék? – szakította félbe Jamie. Hangja
türelmetlen és ingerlékeny volt, de még nem volt mérges. Talán
még időben érkeztem, hogy elejét vegyem a komolyabb
ellenségeskedésnek. Átkukucskáltam az istállóajtón, és láttam,
hogy egymással szemben állva méregetik egymást egy nagy
rakás félig kiszáradt trágyadomb két oldaláról.
– És mégis, mi mást tehettem volna, elmondanád? – kérdezte
Jamie. – Hadd mondjam el, lányom, hogy minden agglegényt
számításba vettem ötven mérföldes körzetben, mielőtt Ian
mellett döntöttem. Nem adnálak hozzá egy kegyetlen vagy
részeges emberhez, sem pedig szegényhez vagy időshöz, aki a
nagyapád lehetne.
Jamie beletúrt a hajába, felkavart lelkiállapota biztos jeleként,
de mérhetetlen erőfeszítést téve lehiggadt. Kicsit lehalkította a
hangját, és békülésre fogta a dolgot.
– De hiszen Tammas McDonaldról is lemondtam, mert bár
szép darab földje van, és jó természetű is, korban is épp hozzád
illik, de egyébként egy apró kis fickó az istenadta, és azt
gondoltam, hogy nem szívesen állnál mellette a pap előtt. Higgy
nekem, Brianna, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jól
kiházasítsalak.
Bree nem bírta tovább, az ő haja is kibomlott, ahogy kaptatott
fel a hegyre, és lángokként lebegett az arca körül, akár egy
bosszúszomjas arkangyalnak.
– És azt miből gondoltad, hogy én bárkivel is össze akarok
házasodni?
Jamie szája tátva maradt.
 – Akarni? – kérdezte Jamie hitetlenkedve. – És mi köze
ennek ahhoz, hogy te mit akarsz?
– Csak annak van hozzá köze! – dobbantott Brianna.
– Ebben tévedsz, lányom – tájékoztatta őt Jamie, azzal
elfordult, és a vasvilla után nyúlt. Briannára nézett, és a hasa felé
biccentett. – Nemsokára megérkezik a gyermeked, akit valaki a
nevére kell vegyen. Rég elmúlt már az az idő, hogy válogatós
lehessél, tudod?
Jamie beledöfte vasvilláját a trágyarakásba, és az ott
várakozó talicskára pakolta terhét, majd újra beledöfött a
halomba a sokéves tapasztalattal tanult gazdaságos
mozdulatokkal.
– Ian egy nagyon szelíd fiú, és keményen dolgozik – mondta
Jamie, szemével a feladatára összpontosítva. – Van saját földje,
és az enyémet is meg fogja kapni idővel, és abból…
– Én nem fogok hozzámenni senkihez! – Brianna teljesen
kihúzta magát, ökleit összeszorítva leengedve tartotta, és elég
hangosan beszélt ahhoz, hogy még a mennyezet egyik sarkában
lévő denevéreket is megzavarja. Egy sötét kis alak kivált az
árnyékból, és kirepült a kinti szürkületbe, de rá se hederítettek
az alatta veszekedő emberek.
– Nos, akkor válassz te! – mondta Jamie kurtán. – Remélem,
jól fogsz dönteni!
– Te… nem… is… figyelsz! – morzsolta Brianna a szavakat a
fogai között. – Én már döntöttem. Azt mondtam, nem… fogok…
hozzámenni… senkihez! – mondta, és nyomatékosításul
dobbantott még egyet.
Jamie egy puffanással beledöfte a vasvillát a rakásba.
Felegyenesedett, Briannára nézett, és öklével megdörzsölte az
állkapcsát.
– Hát, jól van. Emlékeim szerint anyád is nagyon hasonlóan
fejezte ki a hozzáállását az esküvőnk előtti éjszakán. Nem
kérdeztem meg tőle mostanában, hogy megbánta-e, hogy
hozzám lett kényszerítve, de azzal áltatom magam, hogy
mindent egybevetve talán nem boldogtalan. Esetleg beszélhetnél
vele.
– Ez egyáltalán nem ugyanaz! – csattant fel Brianna.
– Nem, ez nem ugyanaz – értett egyet Jamie, miközben
erősen igyekezett visszafogni magát. A nap alacsonyan állt a
hegyek mögött, és megtöltötte az istállót aranyszínű fénnyel, de
Jamie elvörösödő bőre még így is jól kitűnt belőle. Mindenesetre
Jamie minden létező érvvel igyekezett előhozakodni.
– Anyád azért jött hozzám, hogy mentse az életét és az
enyémet. Nagyon bátor és nagylelkű tett volt ez tőle. Azt
elismerem, hogy a házasság nem élet-halál kérdése, de… Van
fogalmad arról, milyen úgy élni, ha ledér nőszemélynek vagy
bélyegezve, vagy ha a gyermekedet apátlan fattyúnak nevezik?
Jamie látta Brianna kissé elbizonytalanodó arckifejezését,
mire kihasználva helyzeti előnyét, kinyújtotta a kezét, és
kedvesen beszélt a lányhoz.
– Ugyan, lányom. Hát nem vagy képes rávenni magad, a
gyermeked kedvéért sem?
Brianna arca megfeszült. Hátrált egy lépést.
– Nem – mondta fojtott hangon. – Nem, képtelen vagyok rá.
Jamie leengedte a kezét. A halványuló fény ellenére
mindkettőjüket láttam, ahogy a veszély jeleit is Jamie
összeszűkült szemében, feszülő vállaiban, ahogy harcra készen
állt.
– Hát így nevelt téged Frank Randall, lányom, hogy ne is
foglalkozz azzal, mi a jó és mi a rossz?
Brianna egész testében megremegett, mint egy ló, ami túl
messzire szaladt.
– Az apám mindig azt tette, ami nekem a legjobb volt! És ő
sosem merészelt volna ilyet tenni! – felelte Brianna. – Soha! Ő
törődött velem!
Erre Jamie végleg elveszítette az önuralmát, és kitört belőle a
harag.
– És én nem? – dörögte. – Talán én nem teszek meg mindent
azért, hogy neked jó legyen? Annak ellenére, hogy te…
– Jamie… – Felé fordultam, és láttam, ahogy szemei
megtelnek fekete haraggal, aztán Brianna felé fordultam. –
Bree… Tudom, hogy apád nem… Meg kell, hogy értsd…
– Hogy milyen vakmerő, meggondolatlan, önző módon tudsz
viselkedni!
– Te önelégült, érzéketlen fattyú!
– Fattyú? Te hívsz engem fattyúnak, miközben a te hasad
dagad úgy, mint egy tök, egy gyerektől, akit arra akarsz ítélni,
hogy ujjal mutogassanak rá, és hamis váddal illessék mindennap
és…
– Bárki, aki ujjal mutogat a gyerekemre, annak letöröm az
ujját, és ledugom a torkán!
– Te tompaagyú, fafejű nőszemély! Van egyáltalán bármi
fogalmad arról, hogy mennek itt a dolgok? Botrányt okoznál, és
szájukra vennének a népek! Nyilvánosan kurvának neveznének!
– Csak próbálják meg!
– Ó, valóban, hadd mondják? És gondolom, azt várod, hogy én
csak tűrjem és hallgassam mindezt, igaz?
– Nem a te dolgod, hogy megvédj engem!
Jamie annyira dühös lett, hogy úgy elsápadt, mint a frissen
fehérített muszlin.
– Nem az én dolgom, hogy megvédjelek? Krisztusom, te nő,
hát kinek a dolga lenne?
Ian finoman megvonta a karomat, hogy hátrébb húzzon.
– Már csak két választásod maradt, néném – mormolta a
fülembe. – Mindkettőjüket leöntöd hideg vízzel, vagy velem
jössz, és itt hagyjuk őket. Láttam már Jamie bácsit és az
anyámat így régebben. Hidd el nekem, jobb, ha nem próbálsz két
dühbe gurult Fraser közé lépni. Apám azt mondta, hogy ő
egyszer-kétszer megpróbálta, és ezt sebhelyekkel is tudta
bizonyítani.
Vetettem egy utolsó pillantást a kialakult helyzetre, majd
feladtam. Iannek igaza volt, Jamie és Brianna szemtől szemben
voltak, vörös hajuk felborzolódott, szemük úgy összeszűkült,
mint két hiúzé, amik egymás körül körözve köpködnek és
vicsorognak egymásra. Akár fel is gyújthattam volna a szénát,
egyikük sem vette volna észre.
Odakint minden rendkívül csendesnek és nyugodtnak tűnt.
Egy kecskefejő énekelt a nyárfaligetnél, és a keleti szél felénk
hozta a vízesés halk hangját. Mire elértük a ház ajtaját, már nem
hallottuk a veszekedést.
– Ne aggódj, néném! – biztatott Ian. – Előbb vagy utóbb meg
fognak éhezni.
Aztán úgy alakult, hogy nem volt szükség a kiéheztetésükre:
Jamie néhány perccel később döngő léptekkel jött le a hegyről,
egy szó nélkül odament a karámban lévő lovához, feltette rá a
kantárt, és csak úgy szőrén elvágtatott vele Fergus háza felé.
Ahogy néztem távolodó alakja után, Brianna lépett ki az
istállóból, pufogva, mint egy gőzmozdony, és megindult a ház
felé.
– Mit jelent az, hogy nighean na galladh? – kérdezte, ahogy
leért hozzám az ajtó elé.
– Nem tudom – feleltem. Valójában tudtam, de okosabbnak
véltem, ha nem árulom el. – Biztos vagyok benne, hogy nem úgy
értette – tettem hozzá. – Ööö… Bármit jelentsen is az.
– Na, persze! – felelte Brianna, és egy mérges horkantással
belépett a házba, majd pár pillanat múlva visszatért a tojásos
kosárral a karján. Egy szó nélkül eltűnt a bokrok között, olyan
zörgéssel, mint egy hurrikán.
Vettem pár mély lélegzetet, bementem a házba, és
nekikezdtem a vacsorafőzésnek, Roger Wakefieldet átkozva
magamban.
A fizikai megerőltetés, úgy tűnt, semlegesítette a
háztartásban érezhető negatív energiák legalább egy részét.
Brianna egy órát töltött odakint a bokrok között, és tizenhat
tojással és sokkal nyugodtabb arccal tért vissza. Hajába levelek
és gallyak gabalyodtak, és a cipője állapotából ítélve valószínűleg
megrugdosott néhány fát is.
Nem tudom, Jamie mit csinálhatott, de amikor vacsoraidőben
visszatért, izzadt volt, szélfútta, de nyugodtnak látszott.
Tüntetőleg egymásra sem néztek, ami meglehetősen nehéz
feladat volt egy húsz négyzetlábnyi rönkházba zártan két ekkora
darab embernek. Ianre pillantottam, aki szemét forgatva az ég
felé nézett, majd jött, és segített a nagy tálat az asztalra tenni.
A vacsora közbeni beszélgetés kimerült annyiban, hogy
„kérem a sót”, utána Brianna elmosogatott, majd leült a
rokkához, szükségtelenül nagy erővel taposva a pedált.
Jamie Brianna hátára pillantott, aztán fejével felém intett, és
kiment. Az árnyékszékhez vezető ösvényen várt, amikor
utánamentem egy kicsit később.
– Most mit kéne tennem? – tette fel a kérdést minden
előzmény nélkül.
– Kérj bocsánatot! – feleltem.
– Bocsánatot? – Jamie haja égnek állt, de valószínűleg csak a
szél miatt.
– De hiszen nem is csináltam semmi rosszat!
– Na és? – kérdeztem ingerülten. – Azt kérdezted, mit kéne
tenned, én pedig megmondtam.
Jamie orrán keresztül nagyot fújtatott, egy pillanatig
habozott, majd megfordult, és nagy léptekkel megindult a ház
felé, vállát megfeszítve készült a mártírhalálra vagy a harcra.
– Bocsánatot kérek – mondta, Brianna fölé tornyosulva.
Brianna úgy meglepődött, hogy majdnem elejtette a fonalat,
de végül ügyesen elkapta.
– Ó! – szólalt meg, és elpirult. Levette lábát a pedálról, mire a
nagy kerék nyikorogva lelassult.
– Hibáztam – folytatta Jamie, és vetett rám egy gyors
pillantást. Én biztatóan bólintottam, mire Jamie megköszörülte a
torkát. – Nem kellett volna…
– Semmi baj. – Brianna gyorsan beszélt, mint aki alig várta
már, hogy túl legyen a dolgon. – Te nem akartál… Úgy értem,
csak segíteni akartál.
– Lenézett a fonalra, ami egyre lassabban futott az ujjai
között. – Sajnálom… Nem kellett volna dühösnek lennem rád.
Jamie rövid időre lehunyta a szemét, és felsóhajtott, aztán
rám nézett, és felvonta egyik szemöldökét. Halványan
elmosolyodtam, és visszafordultam, hogy folytassam a
teendőimet. Édesköménymagokat törtem össze a mozsárban.
Jamie kihúzott egy széket, és leült Brianna mellé, aki feléje
fordult, és egyik kezét a rokka kerekére téve megállította.
– Tudom, hogy jót akartál – szólalt meg. – Te is, és Ian is. De
hát nem látod, apa? Várnom kell Rogerre.
– De ha valami történt vele, ha véletlenül baleset érte…
– Roger nem halt meg. Tudom, hogy nem. – Brianna olyan
buzgósággal beszélt, mint aki a saját akarata szerint tudja
változtatni a valóságot. – Vissza fog jönni hozzám. És milyen
lenne az, ha visszatér, és engem itt talál Ian feleségeként?
Ian felnézett, ahogy meghallotta a nevét. A tűz mellett ült a
padlón Rollóval, aki nagy fejét Ian térdén pihentette, sárga
farkasszeme résnyire szűkült az örömtől, ahogy a fiú
módszeresen átfésülgette vastag bundáját, és kiszedegette a
kullancsokat és bogáncsokat, amiket talált benne.
Jamie átfuttatta ujjait a haján, mozdulatából frusztráció
érződött.
– Azóta érdeklődöm utána, mióta említést tettél róla, a
nighean. Még Iant is elküldtem Cross Creekbe, hogy szóljon a
River Run-iaknak és Freeman kapitánynak is, hogy az beszéljen
a többi hajóssal is. Duncant is elküldtem, hogy vigyen hírt
mindenkinek a Cape Fear-völgyben messze északra Edentonig
és New Bernig, és értesítsen minden postahajót Virginiától
Charlestonig.
Jamie rám nézett, megértésért esedezve.
– Mi mást tehetnék még? Sehol sem lelik azt az embert. Ha
hinnék benne, hogy a legkisebb esély is van rá… – elhallgatott, és
az ajkába harapott.
Brianna lesütötte a szemét, a kezében tartott fonalat bámulta,
majd egy hirtelen mozdulattal elszakította. Szabad végét az
orsóról lelógva hagyta, aztán felállt, keresztülment a szobán, és
leült az asztalhoz, háttal nekünk.
– Sajnálom, lányom – mondta Jamie még csendesebben.
Kinyújtotta a kezét, és Brianna vállára tette óvatosan, mintha
attól tartana, hogy a lány megharaphatja őt.
Brianna kissé összerezzent, de nem húzódott el. Egy
pillanattal később felnyúlt a vállához, megfogta apja kezét,
megszorította, s végül eltolta magától.
– Értem – mondta. – Köszönöm, apa! – Szemét a lángokba
meresztette, arca teljesen mozdulatlan volt, de sugárzott belőle a
teljes elhagyatottság. Kezemet Brianna vállára tettem, és
gyengéden megdörzsöltem. Ujjaim alatt úgy éreztem, mintha egy
viaszbábut fogtam volna meg: nem állt ellen, de nem is reagált az
érintésemre.
Jamie homlokát ráncolva tanulmányozta egy ideig a lányt,
majd rám pillantott. Aztán, mint aki hirtelen elhatározásra jutott,
felpattant, a polc felé nyúlt, levette a tintatartót és az írótollas
edényt, és egy csörrenéssel letette azokat az asztalra.
– Van egy ötletem – mondta határozottan. – Készítsünk egy
leírást róla, amit elviszek Wilmingtonba Gillette-nek. Ö ki tudja
nyomtatni, aztán Ian és a Lindsey fiúk széthordják a másolatokat
szerte a part mentén Charlestontól Jamestownig. Lehet, hogy
nem ismernek Wakefield nevű embert, mert nem hallották a
nevét, de talán fel fogják ismerni a kinézete alapján.
Szórt egy kis vasból és tölgyfagubacsból készült tintaport egy
félbevágott ivótökbe, amit tintatartóként használt, öntött hozzá
egy kis vizet a kancsóból, aztán egy penna segítségével
megkeverte a tintát. Briannára mosolygott, és kivett egy
papírlapot a fiókból.
– Nos, leányom, hogy néz ki ez a te embered?
A gondolatra, hogy talán tehetnek valamit, visszatért az élet
szikrája Brianna arcára. Kihúzta magát ültében, és a gerince
mentén energia áramlott végig és ömlött bele a vállán pihenő
ujjaimba.
– Magas – mondta. – Majdnem olyan magas, mint te, apa. Az
emberek biztos észrevennék, téged is mindig megnéznek. Fekete
haja van és zöld szeme… Világoszöld, ez az egyik első dolog, ami
feltűnik rajta, igaz, anya?
Ian kissé megriadt, és felnézett kutyája gondozásából.
– Igen – feleltem, ahogy leültem a padra Brianna mellé. – De
talán egy személyleírásnál jobbal is elő tudnánk állni. Breenek
ügyes keze van arcképek rajzolásához – magyaráztam Jamie-
nek. – Bree, szerinted le tudnád rajzolni Rogert emlékezetből?
– Igen! – felelte a lány, és már nyúlt is a pennáért, mert alig
várta, hogy megpróbálhassa. – Igen, biztos menni fog…
Rajzoltam már le őt korábban is.
Jamie átadta neki a pennát és a tintatartót, és a szemöldöke
közötti függőleges vonalak újra megjelentek, ahogy kissé ráncolta
a homlokát.
– A nyomtató tintával készült vázlatról is tud dolgozni? –
kérdeztem, a rajzot nézve.
– Ó, igen, legalábbis úgy hiszem. Nem olyan nagy dolog
sablont faragni fából, ha a rajz vonalai jól látszódnak – felelte
Jamie szórakozottan, szemét a Brianna előtt fekvő papírra
szegezve.
Ian félretolta Rollo fejét a térdéről, és odaállt az asztalhoz.
Bree válla fölött átkukucskálva meglehetősen kíváncsian figyelt.
Brianna alsó ajkába harapva tiszta vonalakkal és gyorsan
rajzolt. Magas homlok, sűrű, fekete tincsekkel, melyek
rakoncátlanul nőttek mindenfelé, és majdnem a fiú markáns,
fekete szemöldökéig értek. Brianna profilból rajzolta le a fiút.
Orra merész volt, de nem kampós. Éles vonású, érzéki ajkak és
széles, ferde állkapocs. Sűrű szempillái alatt mélyen ülő szemek,
markáns, vonzó arcvonásai jókedvet sugallnak. Brianna helyes,
lapos fület rajzolt neki, majd figyelmét az elegáns ívű fejformára
fordította, és dús, hullámos hajat rajzolt neki, mely hátra volt
fogva kis copfba.
Ian torkából feltört egy fulladásszerű hang.
– Jól vagy, Ian? – néztem fel rá, de a fiú nem a rajzot nézte,
hanem az asztalon keresztül Jamie-t figyelte. Tekintete olyan
üveges volt, mint a nyársra húzott disznóé.
Elfordultam, és Jamie arcán pontosan ugyanazt az ábrázatot
láttam.
– Mi a fene történt? – kérdeztem.
– Ó… semmi. – Torkában az izmok görcsösen megmozdultak,
ahogy nyelt egyet. Szája sarka megrándult egyszer, aztán még
egyszer, mintha képtelen lett volna uralkodni rajta.
– Már hogyne lenne! – Riadtan áthajoltam az asztalon,
elkaptam a csuklóját, és megtapogattam a pulzusát. – Jamie, mi
történik? Érzel mellkasi fájdalmat? Rosszul érzed magad?
– Én igen. – Ian az asztal fölé hajolt, és úgy festett, mint aki
bármelyik pillanatban elhányhatja magát. – Nővérkém… te
igazán azt akarod mondani, hogy… ez – intett erőtlenül a vázlat
felé – itt Roger Wakefield?
– Igen – felelte Brianna, és zavartan felnézett Ianre. – Ian, jól
vagy? Nem ettél valami furcsát?
A fiú nem válaszolt, csak lehuppant Brianna mellé a padra,
fejét kezei közé fogta, és felnyögött.
Jamie óvatosan kihúzta kezét a szorításomból. Még a tűz
vörös fényénél is jól láttam, hogy mennyire fehér és feszült volt.
Az asztalon lévő keze körbefonta a pennás edényt, mintha attól
várt volna támogatást.
– Mr. Wakefield – mondta csendesen Briannának. –
Elképzelhető esetleg, hogy van neki… másik neve is?
– Igen – feleltük Briannával egyszerre. Elhallgattam,
hagytam, hogy Brianna megmagyarázzon mindent. Felálltam, és
a kamrába siettem, hogy hozzak egy üveg konyakot. Fogalmam
sem volt róla, hogy mi történt, de volt egy olyan borzalmas
előérzetem, hogy hamarosan szükség lesz rá.
– Örökbe fogadták. MacKenzie volt az eredeti családneve –
mondta Brianna, ahogy beléptem az üveg itallal a kezemben.
Homlokát ráncolva apjáról az unokaöccsére pillantott. – Miért?
Hallottatok talán egy Roger MacKenzie nevű férfiról?
Jamie és Ian döbbenten néztek egymásra. Ian megköszörülte
a torkát. Aztán Jamie is.
– Mi az? – követelőzött Brianna, előrehajolt, és idegesen
egyikükről a másikukra pillantgatott. – Mi folyik itt? Láttátok
őt? Hol van?
Láttam, amint Jamie állkapcsa megfeszül, ahogy a szavakat
kereste.
– Igen – mondta óvatosan. – Láttuk. Fönt a hegyen.
– Hogy mi… Itt? Ezen a hegyen? – Brianna a padot
hátralökve felállt. Aggodalom és izgalom táncolt az arcán, akár a
tűz lángjai. – Hol van? Mi történt?
– Nos – szólalt meg Ian védekezően –, végül is tényleg
mondta, hogy elvette a szüzességedet.
– Hogy MIT? – Brianna szemei akkorára nyíltak, hogy
teljesen látható volt írisze körül a szeme fehérje.
– Hát, az apád megkérdezte tőle, csak a biztonság kedvéért,
és ő bevallotta, hogy…
– Mit csináltál? – ripakodott Brianna Jamie-re, és ökölbe
szorított kezeit az asztalra támasztotta.
– Nos, hát… alighanem… félreértés történt – magyarázkodott
Jamie elkámpicsorodott arccal.
– Lefogadom, hogy az! Az isten szerelmére… Mit tettél? –
Brianna elsápadt, szemében kék szikrák csillogtak olyan forrón,
mint a láng közepe.
Jamie mély lélegzetet vett. Felnézett, egyenesen Brianna
arcába, és megfeszítette állkapcsát.
– Az a kis leányka – kezdte –, Lizzie. Ő mondta, hogy teherbe
estél, és hogy a férfi, aki ezt tette veled, egy MacKenzie nevű
cudar, brutális alak volt.
Brianna szája kinyílt, majd becsukódott, de egy szó sem jött ki
rajta. Jamie folyamatosan rajta tartotta a szemét.
 – Te magad mondtad, hogy meggyaláztak, vagy nem így volt?
Brianna szaggatottan bólintott, akár egy rosszul rugózó baba.
– Nos, hát. Ian és a kis leány a malomban voltak, amikor
MacKenzie felbukkant, és felőled érdeklődött. Aztán gyorsan
visszalovagoltak, hogy értesítsenek, majd Ian és én
nekiindultunk, és a zöld patak fölötti tisztáson találkoztunk vele.
Brianna visszanyerte a hangját, de így is alig tudott
megszólalni.
– Mit tettél vele? – kérdezte rekedten. – Mit?
– Tisztességes harc volt – mondta Ian még mindig védekezve.
– Én rögtön le akartam őt lőni, de Jamie bácsi azt mondta, ne
tegyem, puszta kézzel akart megküzdeni… vele.
– Te megütötted őt?
– Meg hát! – felelte csípősen Jamie. – Az isten szerelmére, te
nő, mit akartál volna, hogy mit tegyek egy férfival, aki így bánt
veled? Te voltál az, aki gyilkosságot fontolgattál, nem igaz?
– Különben is, ő is megütötte Jamie bácsit – szólt közbe Ian
segítőkészen. – Ahogy már mondtam is, tisztességes harc volt.
– Hallgass, Ian, legyél jó fiú! – mondtam. Kitöltöttem kétujjnyi
italt, és a bögrét Jamie elé toltam.
– De hiszen… nem ő volt az… – Brianna csak úgy szikrázott,
akár egy petárda. Majd lángra kapva egyik öklével az asztalra
vágott, és kitört, mint egy rakéta.
– MIT CSINÁLTÁL VELE? – sikította.
Jamie pislogott egyet, Ian pedig összerándult. Rettegve
egymásra néztek.
Kezemet Jamie karjára tettem, és megszorítottam. Nem
tudtam a remegést visszatartani hangomból, ahogy feltettem
neki az elkerülhetetlen kérdést.
– Jamie… megölted Rogert?
Jamie rám nézett, és arcán alig érzékelhetően, de enyhült a
feszültség.
– Ó… nem – felelte. – Odaadtam az irokézeknek.

– Ejnye, no, nővérkém, lehetne rosszabb is! – Ian félve

meglapogatta Brianna hátát.
Brianna fulladozó hangot hallatott, majd felemelte fejét a
térdéről. Arca fehér volt és nedves, akár egy osztriga belseje,
haja kuszán keretezte arcát. Nem hányt és nem is ájult el, de úgy
nézett ki, mint aki rögtön megteszi valamelyiket.
– Majdnem megtettük – folytatta Ian, kissé idegesen
pillantva Briannára. – Én a füle tövébe nyomtam a pisztolyom,
de aztán úgy gondoltam, hogy mégis Jamie bácsit illeti a
lehetőség, hogy kiloccsantsa az agyát, de aztán…
Brianna újból fulladozni kezdett, mire hamar letettem elé egy
nagy ovális tálat az asztalra, ha szüksége lenne rá.
– Ian, szerintem Briannának ezt most tényleg nem kéne
hallania – mondtam, és összevont szemöldökkel ránéztem.
– De igen, kéne. – Brianna felegyenesedett, és megfogta az
asztal szélét. – Hallani akarok mindent. Muszáj. – Lassan Jamie
felé fordította a fejét, mintha megmerevedett volna a nyaka.
– Miért? – kérdezte Brianna. – MIÉRT?
Jamie pont olyan fehér volt és olyan rosszul nézett ki, mint
Brianna. Ellökte magát az asztaltól, és a sarokban álló
kéményhez ment, mintha próbált volna olyan messze kerülni a
rajztól és annak hihetetlen hasonlatosságától Roger MacKenzie
Wakefieldhez, amennyire csak lehetett.
Úgy tűnt, hogy megtenne bármit, csak ne kelljen válaszolnia,
de azért válaszolt, és szemét mindvégig Briannán tartotta.
– Meg akartam ölni őt. Megállítottam Iant, mert túl könnyű
halála lett volna, ha csak lelőjük… Túl gyors a tettéhez mérten. –
Nagy levegőt vett, és láttam, ahogy megragadta az írószeres
polcot, olyan erősen, hogy kezén a bütykök átfehéredtek a bőrén
keresztül.
– Megálltam, hogy végiggondoljam, hogy legyen, mit csináljak.
Aztán otthagytam őt Iannel, és elsétáltam. – Jamie nyelt egyet,
láttam a torkában megfeszülő izmokat, de nem nézett félre.
– Bementem az erdőbe egy kis darabon, hátamat egy fának
támasztottam, hogy a szívem kicsit lenyugodjon. Az tűnt a
legjobb megoldásnak, ha eszméleténél marad… de úgy véltem,
nem tudnám elviselni, ha még egyszer meghallanám a hangját.
Már túl sokat beszélt addig is. Aztán megint a fülemben csengett,
újra és újra, amit mondott.
– Mit? Mit mondott? – kérdezte Brianna. Még ajkai is
elfehéredtek.
 Ahogy Jamie-é is.
– Azt mondta… hogy te hívtad őt az ágyadba. Hogy te… –
Jamie elhallgatott, és vadul az ajkába harapott.
– Azt mondta, hogy akartad őt, és hogy te kérted, hogy vegye
el a szüzességedet – mondta Ian. Szavai szenvtelenek voltak,
szemét pedig Briannán tartotta.
Brianna szaggatottan mélyet lélegzett, olyan hangon, mint
amikor egy papírlapot elszakítanak.
– Így volt.
Önkéntelenül Jamie-re néztem, akinek szeme csukva volt,
fogaival még mindig ajkát harapta.
Ian döbbent hangot adott ki, mire Brianna villámgyorsan
felemelte az egyik kezét, és arcon ütötte a fiút.
Ian hátrahőkölt, elveszítette egyensúlyát, és félig leesett a
padról. Elkapta az asztal szélét, és feltápászkodott.
– Hogyan? – kiáltotta Ian, arca eltorzult a hirtelen haragtól. –
Hogy tehettél ilyet? Én azt mondtam Jamie bácsinak, hogy te
soha nem kurválkodnál, soha! De mégis megtetted, igaz?
Brianna úgy állt a lábán, mint egy leopárd, arcáról egy
másodperc alatt eltűnt a fehérség, helyét a lángoló düh vette át.
– A francba az öntelt álszentségeddel, Ian! Milyen jogon
nevezel te engem kurvának?
– Milyen jogon? – hebegte Ian, és szóhoz sem jutott. – Én…
te… ő…
Mielőtt még be tudtam volna avatkozni, Brianna hátrahúzta
öklét, és keményen gyomorszájon ütötte a fiút. Ian teljesen
elképedve a földre huppant, szájtátva, mint egy szopós malac.
Megmozdultam, de Jamie megelőzött. Kevesebb mint egy
másodperc alatt Brianna mellett termett, és lefogta a karját. A
lány megpördült, gondolom, hogy Jamie-t is megüsse, de aztán
ledermedt. Némán tátogott, és a sokktól és a dühtől könnyek
futottak végig az arcán.
– Nyugodj meg! – mondta Jamie érzelemmentes hangon.
Láttam, ahogy ujjai belemélyednek Brianna húsába, mire halkan
tiltakozva megnyikkantam. Jamie rám sem hederített, annyira
Briannával volt elfoglalva.
– Nem akartam elhinni – mondta jéghideg hangon. – Azzal
magyaráztam magamnak, hogy csak azért mondta, hogy mentse
az irháját, és hogy biztosan nem igaz. De ha mégis az volt… –
Ekkor végre úgy tűnt, észrevette, hogy fájdalmat okoz
Briannának, mire elengedte a lány karját.
– Nem vehettem el egy férfi életét anélkül, hogy biztos ne
lettem volna a dolgomban – mondta, majd elhallgatott, és
szemével a lány arcát kutatta. Azon tűnődtem, hogy vajon
megbánást keres benne, vagy bűntudatot. Bármit keresett is
Brianna arcán, csak parázsló dühöt talált. A lány arca pontosan
tükrözte vissza a sajátját, Brianna kék szemei forrtak, ahogy
Jamie-é is.
Jamie arckifejezése megváltozott, majd félrenézett.
– Tényleg megbántam – mondta Jamie nagyon halkan. –
Amikor hazaértem akkor éjjel, és megláttalak, sajnáltam, hogy
nem öltem meg. A karomban tartottalak… És éreztem, ahogy a
szívem megtelik szégyennel, amiért kételkedtem a lányom
erényeiben. – Jamie lenézett, és láttam a fogai nyomát az ajkán.
– Most a szívem teljesen összezsugorodott. Nemcsak azért,
mert bemocskolódtál, hanem azért is, mert hazudtál nekem.
– Hazudtam neked? – Brianna hangja nem volt több, mint
suttogás. – Hazudtam neked?
– Úgy bizony, hazudtál nekem! – Jamie hirtelen hevességgel
fordult újra Brianna felé. – Mert a vágyaidnak engedve ágyba
bújtál egy férfival, aztán pedig erőszaknak kiáltod ki, amikor
rájössz, hogy gyereket vársz! Hát nem fogod fel, hogy csak a
véletlenen múlt, hogy nem szárad gyilkosság a lelkemen, aminek
te lettél volna az oka?
Brianna túlságosan dühös volt ahhoz, hogy beszélni tudjon,
láttam, ahogy torka megtelt szavakkal, és tudtam, hogy tennem
kell valamit, mielőtt még bármelyiküknek is lehetősége lenne
többet mondani.
Én is képtelen voltam megszólalni. Vakon a ruhám zsebében
kezdtem kotorászni a gyűrű után. Megtaláltam, elővettem, és az
asztalra dobtam. A fához koccanva megcsendült, majd
megpördült, és zörögve megállt. Az apró aranykarika vörösen
csillogott a tűz fényében.
F-től C-nek szeretettel. Mindörökké.
Jamie ránézett, és arca teljesen kifejezéstelenné vált. Brianna
sírós hangon vette a levegőt.
– Az a te gyűrűd, néném – mondta Ian. Ámultan közelebb
hajolt, hogy megnézze, mintha nem hitt volna a saját szemének.
– A te aranygyűrűd. Az, amit Bonnet elszedett tőled a folyón.
– Igen – feleltem. Éreztem, ahogy térdeim elgyengülnek.
Leültem az asztalhoz, és kezemet az árulkodó gyűrűre tettem,
mintha el akartam volna tüntetni, és letagadni, hogy létezik.
Jamie megfogta a csuklómat, és felemelte. Ahogy egy férfi
nyúl egy veszélyes rovar után, úgy vette fel a gyűrűt, óvatosan
hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve azt.
– Honnan szerezted? – kérdezte, és hangja szinte könnyed
volt. Rám nézett, és rettegés futott végig rajtam, ahogy a
szemébe néztem.
– Én hoztam anyának. – Brianna könnyei felszáradtak,
elpárologtak dühe melegétől. Brianna mögém állt, és megragadta
a vállaimat. – Ne nézz így anyára, ne merészelj!
Jamie Briannára fordította a tekintetét, de a lány nem hátrált
meg, csak még szorosabban fogott engem, és ujjait a vállamba
mélyesztette.
– Honnan szerezted ezt? – kérdezte Jamie suttogva újra. –
Honnan?
– Tőle. Stephen Bonnettől. – Brianna hangja remegett, de
nem a félelemtől, hanem a dühtől. – Amikor… ő…
megerőszakolt… engem.
Jamie rezzenéstelen arcát hirtelen elöntötték az érzelmek,
mintha valami robbanás tört volna fel a belsejében.
Összefüggéstelenül szorongva motyogtam valamit, majd Jamie
felé nyúltam, de ő elfordult, és mereven megállt a szoba közepén,
háttal nekünk.
Éreztem, hogy Brianna kiegyenesedik, és hallottam, ahogy Ian
ostobán azt kérdi, „Bonnet?” Hallottam a tálalón lévő óra
ketyegését, éreztem az ajtó felől érkező huzatot. Homályosan
tudatában voltam mindezeknek a dolgoknak, de nem láttam
semmi mást, csak Jamie-t.
Visszatoltam a padot, és erőlködve lábra álltam. Jamie úgy
állt, mintha gyökeret eresztett volna a padlóba, mindkét öklét a
hasának szorította, mintha meglőtték volna, és próbálná
visszatartani, hogy belső szervei elkerülhetetlenül kiömöljenek.
 Tennem vagy mondanom kéne valamit. Segítenem kellene
nekik, és törődnöm velük. De semmit sem tudtam tenni. Nem
tudtam segíteni úgy egyikükön, hogy azzal a másikat el ne
áruljam… És már mindkettőjüket elárultam. Eladtam Jamie
becsületét, hogy biztonságban tudjam őt, és ezzel elvesztettem
Rogert, és tönkretettem Bree boldogságát.
Egyikőjükhöz sem mehettem most oda. Minden, amit
tehettem, az volt, hogy állok és várok, miközben a szívem apró
darabokra törik.
Bree csendesen megkerülte az asztalt, átsétált a helyiségen, és
Jamie-hez lépett. Megállt az apja előtt, felnézett az arcába, saját
arca kemény, mint a márvány, hideg, akár egy szent arca.
– Légy átkozott! – mondta alig hallhatóan. – Légy átkozott
örökre, te fattyú! Már bánom, hogy valaha is találkoztam veled!
TIZENEGYEDIK RÉSZ

PAS DU TOUT
 51
Árulás

1769. október

Roger kinyitotta a szemét, és elhányta magát. Alaposan lehányta

magát, de nem számított. Az orrán át feltörő maró epe és a
hajába csorgó hányadék jelentéktelen volt ahhoz a fájdalomhoz
képest, amit a fejében és az ágyékában érzett.
Ütemes dobogás kíséretében rángatózott a teste, ami
kaleidoszkóp módjára színek garmadáját lőtte ágyékából az
agyába. Vászon nyirkos szaga töltötte meg az orrát. Egy hang
szólalt meg valahol a közelében, és az alaktalan félelem a színek
között hirtelen pánik formájában öltött testet.
A Gloriana! Elkapták! Reflexszerűen meglódult, és azonnal a
halántékába nyilallt egy perzselő, áramütésszerű fájdalom. A
másodperc törtrészével korábban azonban valami megrántotta a
csuklóját. Megkötözték. Megkötözve feküdt a raktérben.
A pánik fenyegetően és sötéten tornyosult fölébe. Bonnet.
Elkapták, és elvették a köveket. És most meg fogják ölni.
Görcsösen összerándult, csuklóját rángatta a fájdalomtól
összeszorított fogakkal. A fedélzet kizuhant alóla egy riadt
horkanással, ő pedig a földre zuhant.
Újra elhányta magát, de a gyomra üres volt. Öklendezett, és
bordái minden rángással a vászonba tekert kötegeknek
dörzsölődtek, amin keresztben feküdt. Nem vitorlák voltak, és
nem is a raktérben volt. Ez nem a Gloriana, és még csak nem is
hajó. Egy ló. Összekötött kézzel és lábbal, hason feküdt,
keresztben, egy kibaszott lovon!
A ló döcögött még pár lépést, majd megállt. Elmosódó hangok
hallatszottak, kezek matattak rajta, majd durván lerántották a
lóról, és ő a talpára esett. Lecsúszott a lóról, de nem bírt megállni
a lábán, és még csak tompítani sem a zuhanást.
Félig összegörnyedve feküdt a földön, és a légzésére
koncentrált. Már könnyebben ment, most, hogy a zötykölődés
abbamaradt. Senki sem zavarta, és lassan kezdte felfogni, mivel
is áll szemben.
Ez nem sokat segített. Nedves levelek tapadtak az arcához,
hűvösen és az édes rothadás szagát árasztva. Óvatosan résnyire
nyitotta a szemét. Fenn az ég elképesztően mély, kékeslila volt.
Susogtak a fák, a közelben egy vízfolyás csörgedezett.
Minden forogni látszott körülötte, fájdalmasan, elevenen.
Lehunyta a szemét, és a földre támaszkodott.
Jézusom, hol vagyok? Körülötte hétköznapi beszélgetés
hangja hallatszott, félig beleveszve a lódobogásba és a jószágok
nyihogásának hangjába. Hegyezte a fülét, de nem tudta kivenni,
miről folyik a szó. Ettől egy pillanatra elfogta a pánik: még azt
sem tudta megmondani, milyen nyelven beszélnek.
Egy nagy, puha dudor nőtt a füle mögött, egy másik pedig a
tarkóján, a halántéka meg lüktetett a fájdalomtól. Keményen
leütötték – de mikor? Vajon az ütésektől megrepedtek az erek az
agyában, és ezért nem érti a nyelvet? Teljesen kinyitotta a
szemét, és végtelenül óvatosan a hátára fordult.
Szögletes barna arc meredt rá minden különösebb érdeklődés
nélkül, majd visszafordult a lóhoz, amit az illető éppen csutakolt.
Indiánok. Ez olyan sokként érte, hogy egy pillanatra
megfeledkezett a fájdalmairól, és hirtelen felült. Levegő után
kapkodott, és arcát a térdére fektette, lehunyt szemmel, ahogy
igyekezett nem elájulni megint, és a vér lüktetett a fájdalomtól
hasogató fejében.
Hol lehet? A térdébe harapott, és vadul morzsolgatta fogai
között a szövetet, miközben megpróbált visszaemlékezni.
Emlékképek darabkái bukkantak fel a felszínre elméjében, amik
makacsul megtagadták, hogy értelmes képekké álljanak össze.
A padló deszkáinak nyikorgása és a hajófenék szaga.
Üvegtáblákon besütő vakító napfény. Bonnet arca és a ködben
fújtató bálnák, és egy kisfiú, akit úgy hívnak, hogy… hogy…
A sötétben összekulcsolódó kezek és az orrát megcsapó komló
illata. Javaimmal felruházlak, testemmel imádlak…
 Bree. Brianna. Hideg verejték gördült le az arcán, és rágóizmai
megfájdultak, ahogy összeszorította állát. A képek úgy ugráltak a
fejében, mint a bolhák. Az arca, nem felejtheti el Brianna arcát!
Nem lágy, nem egy lágy arc. Egyenes orr és hideg kék
szemek… Nem, nem hideg…
Valaki a vállára tette a kezét, és visszarántotta a nagyon is
valóságos jelenbe gyötrelmes próbálkozásából, hogy emlékezzen.
Egy indián volt az, egy késsel a kezében. Roger a
zavarodottságtól zsibbadtan csak nézte a férfit.
Az indián, egy középkorú férfi, égnek meredő hajában egy
csonttal. Lerítt róla, hogy nem tréfál, megragadta Roger haját, és
ide-oda forgatta a fejét, hogy alaposabban megvizsgálhassa.
Roger zavara azonnal eltűnt, amikor rádöbbent, hogy őt ott
ültében meg fogják skalpolni.
Hátravetette magát, előrerúgott, és térden találta az indiánt.
A férfi meglepetten felkiáltott, és elesett, Roger pedig gördült,
lendült, talpra kászálódott, és elkezdett futni, hogy mentse az
életét.
Úgy futott, mint egy részeg pók, szétterpesztett lábakkal
tántorgott a fák felé. Árnyak, menedék. Kiáltoztak utána, és
hallotta, ahogy a gyors lábak a leveleket tapossák mögötte. Aztán
valami kirántotta alóla a lábát, és ő velőtrázó dobbanással arcra
esett.
Mielőtt újra levegőhöz jutott volna, talpra állították. Nem volt
értelme küzdeni, négyen voltak ellene, köztük az az indián, akit
felrúgott. Ez utóbbi sántikálva közeledett feléjük, még mindig
kezében tartva kését.
– Nem bántani! – mondta dühösen. Rogert tüstént arcon
vágta, majd odahajolt hozzá, és átvágta a bőrszíjat, amivel a fiú
csuklóját összekötötték. Hangos horkantással sarkon fordult, és
visszament a lovakhoz.
A Rogert fogva tartó két másik férfi elengedte őt, és maguk is
otthagyták, hadd imbolyogjon, mint egy facsemete az erős
szélben.
Nagyszerű, gondolta értetlenül, nem haltam meg. Mi a fene
folyik itt?
Mivel nem jött válasz a kérdésére, óvatosan végigtapogatta az
arcát, és felfedezett jó néhány zúzódást, amit korábban nem vett
észre, és körülnézett.
Egy kis tisztáson állt, hatalmas tölgyfákkal és lombjukat félig
elveszített hikoridiókkal körülvéve. A földet vastagon
beborították a sárga és barna levelek, a mókusok pedig több
halom makk-kupacsot és dióhéjat hagytak szerteszét a földön.
Egy hegyen voltak. A föld lejtése árulta ezt el, ahogy a hűvös
levegő és a rubinvörös ég pedig azt, hogy közeleg a naplemente.
Az indiánok – négyen voltak, mind férfi – rá sem
hederítettek, hozzáláttak tábort verni anélkül, hogy Rogert egy
pillantásra is méltatták volna. A fiú megnyalta kiszáradt ajkát, és
egy óvatos lépést tett a közeli, algaszőnyeggel borított sziklák
között zubogó kis patak felé.
Teleitta magát, habár a hideg vízbe belesajdultak a fogai. Szája
egyik oldalán majdnem az összes foga mozgott, és szájürege belül
csúnyán megsérült. Óvatosan leöblítette az arcát, és elfogta a
déjà vu érzése. Valamikor korábban már ivott és mosakodott így,
a smaragdzöld sziklák között futó hideg vízben…
Fraser’s Ridge. Visszadőlt a sarkára, emlékei nagy ronda
darabokban zuhantak vissza a helyükre.
Brianna és Claire… és Jamie Fraser. A zavaros kép, amit oly
keservesen keresett, most egyszerre hívatlanul visszatért.
Brianna arca, a széles, tiszta arccsontjával és a ferde vágású kék
szemeivel hosszú, egyenes orra fölött. De Brianna arca idősebb
volt, bronzos színű a naptól, vonásai durvábbak és keményebbek
lettek a férfias tartástól és az átélt élmények hatására, kék
szemei feketére váltak a gyilkos dühtől. Jamie Fraser.
– Te rohadt seggfej – mondta Roger halkan. – Te kibaszott,
rohadt seggfej. Megpróbáltál megölni.
Kezdeti csodálkozása szinte teljesen átváltott haragra. Most
már mindenre emlékezett. Arra, ahogy a tisztáson találkoztak, az
őszi levelek tűz- és mézszínére és közöttük a lánghajú emberre
meg a barna hajú fiúra. Ő vajon ki a fene lehetett? A verekedésre
– arca eltorzult, ahogy megérintett egy sajgó pontot a bordái
alatt – és arra, ahogy véget ért, és kiterülve feküdt az avaron,
abban a biztos tudatban, hogy most meg fogják ölni.
Nos, nem ölték meg. Halványan derengett benne, hogy
hallotta, ahogy vitatkozik fölötte a férfi és a fiú – az egyik azt
javasolta, öljék meg ott a helyszínen, de a másik nemet mondott
–, de átkozott legyen, ha tudja, melyik mit mondott. Az
egyikőjük újra megütötte, és többre nem is emlékezett
mostanáig.
Most pedig körülnézett. Az indiánok tüzet raktak, és egy
agyagedényben főztek rajta valamit. Senki rá se hederített,
habár biztos volt benne, hogy érzékelik a jelenlétét.
Talán elrabolták őt Frasertől és a fiútól – de miért tették
volna? Valószínűbb, hogy Fraser adta őt az indiánoknak. A késes
férfi azt mondta, hogy nem akarják bántani. De akkor mit
akarnak tenni vele?
Körbenézett. Hamarosan leszáll az éj. Már sűrűsödtek a távoli
árnyak a tölgyek alatt.
Most mi lesz, haver? Ha megpattansz sötétedés után, akkor
hova mész? Csak annyit tudsz, hogy lefelé kell menni, ha vissza
akarsz jutni. Az indiánok láthatóan figyelemre sem méltatták,
mert tudták, hogy úgysem fog elmenni sehova.
Elhessegette a megfigyelésében rejlő kényelmetlen igazságot,
és felállt. Mindent a maga idejében. A legkevésbé sem akart
felállni, de a hólyagja már majd kipukkant. Ujjai lassan és
esetlenül engedelmeskedtek, feltolult bennük a vér, de valahogy
sikerült kibogoznia bricsesze fűzőjét.
Először nagyon megkönnyebbült: nem volt olyan rossz, mint
ahogy várta. Nagyon fájt, de a gyengéd nógatás arra utalt, hogy
összességében a teste ép és sértetlen.
Amikor visszafordult a tűz felé, csak akkor követte a puszta
megkönnyebbülést egy dühkitörés, olyan tisztán és vakítóan,
hogy felégette a fájdalmat és a félelmet. Jobb csuklóján egy
elmosódott ovális folt volt, egy ujjlenyomat, tisztán és pimaszul,
mint egy aláírás.
– Krisztusom – mondta nagyon halkan. A düh forrón és
szaftosan fortyogott a gyomrában. Szinte érezte savanyú ízét a
szájában. Lenézett a hegyoldalra maga mögött, de nem tudta,
hogy Fraser's Ridge felé néz-e egyáltalán, vagy sem.
– Várj csak, te gazember – morogta magában. – Várjatok
mindketten. Visszatérek még.

Persze nem most azonnal. Az indiánok megengedték neki, hogy

egyen az ételükből – egyfajta pörköltből, amit puszta kézzel
mertek ki az edényből, hiába volt az tűzforró egyébként pedig
közömbösen szemlélték őt. Próbált velük angolul, majd franciául
is beszélni, még azt a csekély német szókincsét is előkaparta, ami
volt, de nem kapott választ.
Az indiánok azért megkötözték, amikor lefeküdtek aludni,
összekötötték a két lábát a bokájánál fogva, és hurkot kötöttek a
nyakába. A kötél másik végét az egyik őre csuklójára kötözték.
Akár érdektelenségből, akár mert nem volt elég takaró, neki
nem adtak egyet sem, így egész éjjel fázott, és olyan közel
húzódott a pislákoló tűzhöz, amilyen közel csak tudott, anélkül,
hogy megfojtotta volna magát a kötélen.
Azt hitte, hogy nem fog tudni elaludni, de olyan kimerült volt
a fájdalomtól, hogy végül is sikerült. De nyugtalan álma volt,
erőszakos jelenetekkel zsúfolt, és minduntalan fel-felriadt, mert
azt érezte, hogy fojtogatják.
Reggel újra útnak indultak. Ezúttal szóba sem jött, hogy lóra
üljön. Gyalogolt, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak tudott. A
hurkot a nyakában hagyták, lazán lógva, de a csuklóját egy rövid
kötéllel az egyik ló hámjának egy szíjához kötözték. Többször is
megbotlott és elesett, de sikerült talpra kászálódnia, bár izmai
fájtak, és szenvedett a zúzódásoktól. Határozott meggyőződésévé
vált, hogy az indiánok bűntudat nélkül hagynák azt is, hogy
húzza a ló a földön, ha nem kelne fel.
Nagyjából északnak tartottak, ennyit sikerült megállapítania a
nap állásából. Nem mintha ez nagy segítség lett volna, hiszen
fogalma sem volt, honnan indultak. Ezzel együtt nem lehettek
messze Fraser's Ridge-től, néhány óránál tovább biztosan nem
volt eszméletlen. A mellette komótosan ballagó lovak patáját
figyelte, és próbálta megbecsülni a sebességüket. Óránként két-
három mérföldnél nem lehetett több, mert különösebb
erőfeszítés nélkül tudta tartani az iramot.
Tájékozódási pontok. Nem tudta megállapítani, hová akarják
vinni – vagy miért –, de ha valaha is vissza akar jutni, agyába
kell vésnie a felszíni alakzatokat, amik között áthaladnak.
Egy szikla, negyven láb magas, amit bozontos növények
nőttek be, és egy göcsörtös datolyaszilvafa nőtt ki az egyik
repedéséből, mint egy varázsdobozból kiugró, élénk
narancssárga bojtokkal díszített alak.
Feljutottak egy hegygerincre, ahol a távoli hegyek
lélegzetelállító látványa tárult a szemük elé. Három éles
hegycsúcs tömörült össze a lángoló ég előtt. A bal oldali
magasabb volt, mint a másik kettő. Ez olyasmi, amire vissza tud
majd emlékezni. Egy vízfolyás – talán egy folyó? – rohant
keresztül egy szurdokon. Átvágtak a lovakkal egy sekély gázlón,
és Roger derékig merült a jeges vízben.
A monoton utazás napokig tartott. Egyre észak felé haladtak.
Fogvatartói nem szóltak hozzá, és a negyedik napon rájött, hogy
kezdi elveszíteni az időérzékét, és egy álomszerű transzba kerül,
legyőzetve a kimerültségtől és a hegyek néma csendjétől.
Kihúzott egy hosszú fonalat a kabátja szegélyéből, és elkezdte
csomózni. Minden napra kötött egy csomót, egyrészt, hogy ne
veszítse el kapcsolatát a valósággal, másrészt pedig, hogy ha
nagyjából is, de meg tudja becsülni a megtett utat.
Vissza fog menni. Kerül, amibe kerül, de vissza fog menni
Fraser's Ridge-be.

Az utazás nyolcadik napján nyílt esélye megszökni. Akkorra már

magasan a hegyek között jártak. Előző nap már átjutottak egy
hágón, most pedig egy meredek lejtőn ereszkedtek le. A pónik
morogva, lassan haladtak, megfontolva minden lépést, ahogy
nyergükön a málhák nyikorogva csúszkáltak.
Most újra felfelé indultak, és a pónik tovább lassították
lépteiket, ahogy a talaj hirtelen emelkedőbe fordult. Roger most
egy kis előnyre tett szert, mert belekapaszkodott a póni másik
oldalán a hám szíjába, és hagyta, hogy a szívós kis állat őt is
magával húzza.
Az indiánok leszálltak a lovakról, maguk is gyaloglásba fogtak,
és vezették pónijaikat. Roger szemmel tartotta azt a hosszú
fekete varkocsot, ami annak a harcosnak a hátára omlott le, aki
azt a pónit vezette, amelyikkel most ő is húzatta magát. Egyik
kezével az állatba kapaszkodott, a másikkal egy vászonredő
rejtekében azt a csomót bontogatta, ami a hámmal kötötte össze
őt.
Apránként haladva végül a kenderkötélnek már csak egyetlen
szála fogta őt a pónihoz. Roger várt, izzadság folyt végig a
bordáin, részint a félelemtől, részint a mászás okozta
erőkifejtéstől, és egyik lehetőséget a másik után vetette el,
miközben minden pillanatban azon aggódott, hogy már így is
elkésett, nemsokára megállnak és tábort vernek, vagy a harcos,
aki a pónit vezeti, csak úgy ellenőrzésképp megfordul, és
meglátja őt.
De nem álltak meg, és a harcos sem fordult hátra. Ott,
gondolta, és a szíve hevesebben vert, amikor meglátta, hogy a
sorban haladó első póni kilép egy keskeny szarvascsapásra, amit
a domboldalba vágtak. Az ösvény mellett meredeken szakadt le
a hegyoldal, majd hat lábbal lejjebb újra sík lett a talaj. Alant egy
sűrű erdővel borított lejtő terült el, ami ideális búvóhelyet kínált.
Egy póni sikeresen áthaladt a keskeny ösvényen, majd még
egy, kényesen rakva egyik lábát a másik után. Egy harmadik is
átjutott, és ekkor jött el Roger számára a pillanat. Szorosan a
póni oldalához simult, és érezte verejtéke habjának édes, csípős
szagát. Egy lépés, majd még egy, és máris a keskeny ösvényen
jártak.
Ekkor elszakította a kötelét, és leugrott. Nagy huppanással ért
földet, és félig térdre is ereszkedett, majd felpattant, és lerohant
a dombon. Lejött a cipője, de nem ment érte. Átrohant egy kis
patakon, négykézláb kimászott a túlparton, majd futásnak eredt,
még mielőtt feltápászkodott volna.
Hallotta, hogy utánakiáltanak, majd elhallgattak, de tudta,
hogy üldözik. Nem vesztegette az idejét, ahogy üldözői sem.
A táj levelek és kövek elmosódott képeként suhant el
mellette, ahogy jobbra-balra kapkodta a fejét, keresve, hogy
merre menjen, hova rejtőzzön. Egy nyírfaliget mellett döntött,
átrohant rajta, és egy lejtős rétre jutott, ahol kis híján felborult a
csúszós fűben, ahogy mezítláb botladozott a gyökerek és a kövek
között. A túloldalon egy másodpercre visszanézett. Ketten
voltak, látta a kerek, sötét fejeket a levelek között.
Újabb cselt vetett, majd még egyet, őrült módon, cikcakkban
rohant a köves talajon, és egyre szaporábban kapkodta a levegőt.
Ha valamit a nyavalyás múltja adott neki, az az volt, hogy úgy
futott, mint a nyúl. Egyébre nem maradt energiája gondolni, a
menekülés puszta ösztöne teljesen lekötötte elméjét.
Újra lefelé, kúszva-mászva a nedves talajon, egy meghasadt,
húsz láb magas szikla és a növények után kapott, ahogy félig
zuhanva lefelé sodródott mellettük. Gyökerek szakadtak, kezei
sárba süppedtek, ujjai láthatatlan kövekbe ütköztek. Jókora
zuhanás után zihálva érkezett a lejtő aljára.
Az egyik üldözője szorosan a nyomában volt, tolatva jött le
utána a sziklán. Roger lekapta nyakából a hurkot, ami még
mindig rajta volt, és keményen az indián kezének csapta. A férfi
szorítása enyhült, elengedte a követ, és ferdén ért földet. Roger a
férfi nyakába dobta a kötelet, dühösen megrántotta, és elrohant,
mire az indián térdre bukott, és fuldokolva próbálta a nyaka köré
tekeredett kötelet leszedni.
Fák. Fedezékre volt szüksége. Átugrott egy kidőlt fa törzsén,
megbotlott, és fordult egy párat a földön, majd felpattant, és újra
futni kezdett. Valamivel arrébb egy lucfenyőbozótos húzódott.
Szíve hevesen kalapált, ahogy keményen a földbe vágta sarkát,
és nekiindult a lejtőnek.
A fenyők közé vetette magát, átküzdötte magát a milliónyi
hegyes tűn, vakon, szemét lehunyva az arcába csapódó ágak
ellen. Aztán megnyílt alatta a föld, és ő az ég és az ágak elmosódó
keverékébe zuhant.
Megütötte magát, összegörnyedt, lélegzete bennszakadt. Alig
fogta fel, hogy fel kéne állnia, mert már gurult is tovább,
elsodorta a köveket és a facsemetéket, nyomában por és
tűlevelek szálltak szerteszét, pattogva és törve-zúzva érte el a
lejtő alját.
Nagy reccsenéssel érkezett az összefonódó faágak közé, egy
pillanatig ott lógott, majd lecsúszott, és puffanva ért földet.
Szédülve és vérezve feküdt egy percig, majd kínkeservvel az
oldalára fordult, és kitörölte a mocskot és a vért az arcából.
Felnézett üldözői után kutatva. Ott voltak. Ketten a szakadék
szélén, arról a párkányról jöttek le óvatosan, ahonnan ő zuhant
le.
Négykézláb mászva bekúszott az ágak közé. Az életéért
küzdött. A gallyak meghajlottak, hegyes végükkel belédöftek, és
a magasabban álló ágakról por, lehullott levelek és rovarok
hullottak rá, ahogy az ágakba kapaszkodva hatolt előre, utat
vágva az összenőtt gallyak között. Tekeregve és kanyarogva
haladt minden adandó nyiladék felé.
 Pokoli: ez volt az első értelmes gondolata. Aztán rájött, hogy
ez legalább annyira volt helyzetleírás, mint káromkodás. A
rododendronok poklában volt. E megkésett felismeréssel
lassított menekülése ütemén, már amennyire az óránkénti
tízlábas sebességgel való mászást menekülésnek lehet nevezni.
Az alagútszerű nyílás, amiben találta magát, túl szűk volt
ahhoz, hogy megforduljon benne, de sikerült hátranéznie úgy,
hogy fejét az üreg oldalának feszítette, és nyakát
hátranyújtogatta. Nem volt ott semmi, csak nyirkos és dohos
sötétség, amit csak némi szórt fény világított meg, amiben
porszemek kavarogtak. Semmi nem látszott a rododendronok
rugalmas ágain és indáin kívül.
Remegő végtagjai végül feladták, és Roger összeesett. Egy
pillanatig csak feküdt összegörnyedve az indák között, és
belélegezte a nyirkos föld és a rothadó levelek pézsmás illatát.
– Te akartál fedezéket, pajti – mondta magában. Kezdtek
fájni a tagjai, bőre több helyen felszakadt, és tucatnyi sebből
vérzett. Ujjhegyei még ebben a félhomályban is úgy néztek ki,
mintha megnyúzták volna azokat.
Lassan felmérte a károkat, mialatt végig üldözői hangját leste.
Nem meglepő módon nem hallotta őket. Hallotta már, milyen
szóbeszéd terjengett a Cross Creek-i ivókban a
rododendronpokolról. Félig kérkedve meséltek vadászkutyákról,
amik mókust üldözve vetették magukat az egyik ilyen hatalmas
gubancba, de reménytelenül odavesztek, és soha többé nem
látták őket.
Roger remélte azért, hogy ezek a történetek erősen túloztak,
de a környezet, ahogy jobban körülnézett, nem biztatott sok
jóval. Ami kis fény lejutott oda, az nem adott támpontot.
Bármerre nézett, ugyanazt látta. A fürtökben lógó bőrszerű
levelek, vastag indák és vékony ágak egy szinte áthatolhatatlan
szövedékké fonódtak össze.
Kissé pánikba esett, amikor rádöbbent, hogy fogalma sincs,
milyen irányból jött.
Térdére hajtotta a fejét, nagyokat lélegzett, és gondolkodni
próbált. Jól van, csak vegyük szép sorjában. A jobb lába a talpa
szélén húzódó mély vágásból vérzett. Levette rongyos
harisnyáit, és az egyikkel bekötözte a lábát. Úgy tűnt, nincs
másik olyan sebe, amit be kéne kötözni, kivéve a fejbőrén
keletkezett sekély hasadást, amiből még mindig szivárgott a vér,
amitől a seb nedves és ragadós tapintású volt.
Remegett a keze, alig tudta feje körül megkötni a harisnyáját,
de amikor végre sikerült, azután mégis jobban érezte magát.
Számtalan Munrót megmászott Skóciában, azokat a végtelen
sziklás csúcsokat, és nem egyszer segített megkeresni a sziklák
és hangák között eltévedt kirándulókat is.
Arra az esetre, ha az ember eltéved a vadonban, azt szokták
tanácsolni, hogy maradjunk veszteg, és várjuk meg, hogy valaki
ránk találjon. Ez nem érvényes olyankor, gondolta Roger, ha csak
azok keresik az embert, akik cseppet sem szeretné, hogy
rátaláljanak.
Felnézett, át a tekergő ágakon. Apró foltokban látta az eget,
de a rododendronok majdnem tizenkét lábnyira nyúltak a feje
fölé. Lehetetlen volt felállni. Alig tudott felülni az egymásba
fonódó ágak alatt.
Azt sem tudta volna megmondani, mekkora volt ez a pokol.
Útjukon idefelé egész hegyoldalakat látott beborítva hangával, a
völgyeket tele sötétzöld rododendronnal, ahonnan csak néhány
nagyravágyó fa tört a levelek tengere fölé. Olykor képesek
voltak kerülőt tenni egy csupán száz négyzetláb területű bozótos
miatt is. Tudta, hogy viszonylag közel van a bozótos valamelyik
széléhez, de ez az információ haszontalan volt, mert nem tudta,
hogy merre van a széle.
Egyre jobban érezte, hogy mennyire fázik, és hogy remeg a
keze. Sokkot kaptam, jött a homályos felismerés. Mit lehet
csinálni, ha sokkot kap az ember? Valami forrót inni,
betakarózni. Konyakot inni. Na persze. Megemelni a lábat. Na,
annyit meg tud tenni.
Kapart egy ügyefogyott, sekély mélyedést, beleereszkedett,
és a nyálkás, félig rothadt leveleket a mellkasára és a vállára
halmozta. Sarkát feltámasztotta egy oldalhajtásba, és reszketve
behunyta a szemét.
Ide nem fognak utánajönni. Miért is tennék? Sokkal jobban
teszik, ha várnak, ha van rá idejük. Végül ki kell jönnie innen
egyszer, ha majd még bír.
Minden mozdulatával csak megrázta volna a fönti leveleket,
amivel elárulta volna jelenlétét az őt figyelőknek. Vérfagyasztó
volt belegondolnia, hogy üldözői kétségkívül tudják, hogy hol van,
és most egyszerűen kivárják, hogy mi lesz a következő lépése. Az
ég foltjai mély zafírkék színben játszottak: még csak délután volt.
Megvárja, amíg besötétedik, és majd csak azután jön ki.
Kezét összeszorította a mellkasán. Pihenni próbált, és valami
másra gondolni, ami túlmutat jelenlegi helyzetén. Brianna.
Gondoljon inkább rá. De düh vagy elkeseredés nélkül, arra most
nem volt idő.
Úgy akart csinálni, mintha még mindig minden rendben lenne
közöttük, ahogy akkor éjjel volt, az ő éjszakájukon. Ahogy forró
teste az övéhez simult a sötétben. Kezei, azok az oly őszinte és
kíváncsi kezek, mohón érintették a testét. Meztelenségének
bősége, amiből oly nagylelkűen adott. És az ő pillanatnyi téves
meggyőződése, hogy a világ a legnagyobb rendben van, és ez így
is marad. A remegés lassan enyhült, és Roger elaludt.
Nem sokkal holdkelte után ébredt. Látta, hogy a hold fénye
elárasztja az eget, habár magát az égitestet nem látta. Mindene
merev volt, fázott, és sajgott minden porcikája. Éhes is volt, és
kínozta a szomjúság. Nos, ha egyszer kijut ebből az ördögi
kuszaságból, akkor legalább vizet talál majd, mert ezekben a
hegyekben úton-útfélen patakokba botlott az ember. Mivel olyan
kényelmetlenül érezte magát, mint egy hanyatt borult teknős,
lassan megfordult.
Körülnézett, de egyik irány sem volt jobb a másiknál.
Négykézláb elindult, áthatolt a hasadékokon, ágakat tört, és
próbált mindent megtenni, hogy egyenes vonalban haladjon. Az
indiánoknál már csak attól rettegett jobban, hogy elveszíti az
irányérzékét, ahogy vakon próbál átvágni ezen az útvesztőn.
Könnyen úgy is végezheti, hogy körbe-körbe halad a
végtelenségig a gyökerek fogságában. A vadászkutyákról szóló
történeteket már egyáltalán nem érezte túlzónak.
Valami apró állat futott végig a kezén, mire ijedten rándult
össze, és beverte a fejét a felette lévő ágakba. Összeszorította a
fogát, és folytatta a mászást néhány hüvelykes lépésekkel.
Körülötte mindenütt tücskök ciripeltek, és a számtalan apró
kaparászó hang nyilvánvalóvá tette számára, hogy eme pokol
lakói nem értékelték, hogy behatolt otthonukba. Semmit sem
látott. Szinte koromsötét volt odalent. Azonban ennek is megvolt
az előnye: a folytonos erőkifejtéstől kimelegedett. Az izzadság
csípte a vágást a fejbőrén, és csöpögött az álláról.
Mindig, amikor megállt, hogy kifújja magát, hallgatózott kicsit,
hátha rájön akár a saját, akár az üldözői hollétére, de nem hallott
mást, csak a fel-felrikoltó éjszakai madarakat és a levelek
zörgését. Izzadó arcát megtörölte az inge ujjában, aztán tovább
nyomakodott előre.
Nem tudta volna megmondani, mióta lehet úton, amikor
rátalált a sziklára, illetve nem is annyira rátalált, mint inkább
fejjel nekiment. Hátrahőkölt, a fejéhez kapott, és fogcsikorgatva
szorította a fejét, nehogy elkiáltsa magát.
Fájó fejjel pislogott párat, majd kinyújtotta a kezét, és
megtalálta, hogy mibe ütközött bele. Nem egy magányos szikla
volt, hanem egy sima felületű sziklafal. Ráadásul magas is volt, a
felület olyan magasra nyúlt, ameddig csak felért.
Kinyújtotta oldalra a kezét, és oldalvást tapogatózva
megkerülte a sziklát. Egy vastag növényi szár nőtt a kő
közelében. Bedugta a vállát a növény és a szikla közötti szűk
térbe. Fészkelődött, és ide-oda rángatta a vállát, míg végül
előrelendült, és egyensúlyát elvesztve hasra esett.
Makacsul újra feltápászkodott, és rádöbbent, hogy látja a
kezeit. Felnézett, körülnézett, és tátva maradt a szája a
csodálkozástól.
Feje és válla egy nyílt térbe ért. Nem csupán nyílt, de teljesen
üres térbe is. Roger kíváncsian vonszolta magát tovább, ki a
rododendronok dermesztő szorításából.
Egy kihalt részen állt, szemben egy sziklafallal, ami egy kis
tisztás túlsó végén emelkedett. Valóban tisztás volt, egyáltalán
semmi nem nőtt a talpa alatti puha talajban. Lassan, elképedve
körbefordult, és kapkodta a hideg csípős levegőt.
– Isten az égben! – mondta lágyan és hangosan. A tisztás
nagyjából ovális alakú volt, álló kövek vették körbe, és az ovális
tisztás egyik végét a sziklafal zárta le. A köveket egymástól
egyenlő távolságra helyezték el a gyűrűben, néhányuk már
felborult, míg megint másokat a gyökerek és az indák
mozdítottak ki helyükről. Roger szinte érezte a rododendronok
sötét fekete tömegét, ahogy betörtek a kövek közé és fölé, de a
gyűrűn belül egyetlen növény sem bírt megmaradni.
Érezte, hogy libabőrös lesz, és a hideg végigfut a hátán, ahogy
puha léptekkel megközelítette a gyűrű közepét. Lehetetlen, de
mégis itt volt. De végül is, miért ne? Ha Geillis Duncannek igaza
van… Megfordult, és meglátta a sziklafalon a hold fényében a
karcolásokat.
Közelebb lépett, hogy megnézze azokat. Jó néhány
sziklavésetet látott ott, volt, ami akkora volt, mint a keze, mások
majdnem olyan magasak, mint ő, spirális alakzatok, illetve egy
másik egy előrehajoló embert formázott, aki talán táncolt, de
lehet, hogy haldoklott. Egy majdnem teljesen bezárt kör, ami a
saját farkát üldöző kígyóra hasonlít. Figyelmeztető jelek.
Újra kirázta a hideg, és ujjai a bricsesze varrásához tévedtek.
Még megvoltak: a két drágakő, amikért az életét kockáztatta,
hogy megszerezhesse azokat, apró útlevelek a biztonságba,
reményei szerint saját maga és Brianna számára.
Nem hallott semmit, se zümmögést, se zúgást. Az őszi levegő
hideg volt, könnyű szél rezegtette a rododendronleveleket. A
francba, hányadika lehet? Roger nem tudta, már rég elvesztette
az időérzékét. Úgy gondolta, szeptember eleje lehetett, amikor
elvált Briannától Wilmingtonban. Sokkal tovább tartott
megtalálnia Bonnetet, és kivárnia az alkalmas pillanatot, hogy
ellophassa a drágaköveket, mint gondolta. Most már bizonyára
október vége volt. Samhain ünnepe, mindenszentek éjjele
mindjárt eljön, vagy nemrégiben múlt el.
Vajon ez a gyűrű is ugyanazon napokon nyílik meg?
Feltételezte, hogy igen. Ha a Föld erővonalai a Föld Nap körüli
keringésével tolódnak el, akkor minden átjáró ezen eltolódásnak
megfelelően egyszerre kell, hogy nyíljon és záruljon.
Közelebb lépett a sziklafalhoz, és meglátta: egy nyílás volt a
szikla alján, egy repedés a sziklában, talán egy barlang.
Végigfutott a hideg a hátán, aminek semmi köze nem volt a hideg
éjszakai szélhez. Ujjai szorosan összezárultak az apró, kerek,
kemény drágaköveken. Nem hallott semmit: vajon nyitva volt?
Ha igen…
Menekülés, az lenne. Menekülni, de hova és hogyan? Geillis
varázsigéjének szavai visszhangoztak elméjében. Szeretett
karbunkulusaim díszítik nyakamat. Hűséges leszek.
 Hűséges. Ha ezen az úton akar elmenekülni, akkor el kell
hagynia Briannát. És ő nem hagyott el téged?
– Nem, átkozott legyek, ha elhagyott! – suttogta magában.
Oka volt annak, hogy így tett a lány, ebben Roger biztos volt.
Brianna megtalálta a szüleit, alighanem biztonságban van.
„Ezért a nő elhagyja apját és anyját, és férjéhez ragaszkodik.
„Nem a biztonság számított, csak a szerelem. Ha Roger
biztonságra vágyott volna, nem is lépett volna bele abba az
ijesztő űrbe annak idején.
Izzadt a keze, érezte a durva szövet nedves rostjait az ujjai
alatt. Meggyötört ujjbegyei égtek és lüktettek. Még egy lépést
tett a sziklafal repedése felé, és szemét annak koromfekete
üregére szegezte. Ha nem lép be… akkor csak két választása
marad. Vagy visszamegy a rododendronok fojtogató szorításába,
vagy megpróbálja megmászni az előtte álló sziklát.
Felemelte a fejét, hogy felmérje a kőfal magasságát. Egy
kifejezéstelen arc nézett le rá fentről a sötétből, alakját a
holdfényes ég keretezte. Rogernek moccanásnyi ideje sem
maradt, és mielőtt gondolkozhatott volna, a hurok óvatosan a
nyakán termett, megfeszült, és karjait a testéhez szorította.
 52
Elhagyatva

River Run, 1769. december

Jó sokáig esett, és hamarosan újra esni fog. Remegő vízcseppek

lógtak a Hector Cameron márvány sírkövébe faragott jakobita
rózsák szirmairól, és a téglából kirakott gyalogút is sötétlett a
nedvességtől.
Semper Fidelis, állt a kövön Cameron neve és az évszámok
alatt. Semper Fi. Egyszer randevúzott egy tengerészgyalogos
kadéttal, ő vésette ezt abba a gyűrűbe, amit neki akart adni.
Örök hűséggel. És Hector Cameron kihez volt hű? A feleségéhez?
A hercegéhez?
Az óta az éjszaka óta nem szólt Jamie Fraserhez. Az apja se
hozzá. Azon végső pillanat után, amikor a félelem és felháborodás
okozta dühtől azt ordította neki: az én apám soha nem mondott
volna ilyet!
Még mindig látta maga előtt Jamie arcát, amikor ezeket az
utolsó szavakat intézte hozzá, és azt kívánta, bárcsak
elfelejthetné. Jamie egy szó nélkül hátat fordított neki, és kiment
a házból. Ian fölkelt, és némán követte. Egyikük sem tért vissza
akkor éjjel.
Az anyja vele maradt, nyugtatgatta, cirógatta, simogatta a
haját, és mindenfélét gügyögött neki, ahogy Brianna felváltva
dühöngött és zokogott. De ahogy anyja az ölében tartotta a fejét,
és hűvös kendővel törölgette az arcát, Brianna érezte, hogy egyik
része vágyik az után az ember után, utána akar menni, és meg
akarja vigasztalni őt. És ezért is őt okolta.
Agya lüktetett az erőlködéstől, hogy rezzenéstelen arcot
tudjon vágni, nem merte ellazítani szem- és arcizmait, amíg
biztos nem volt benne, hogy a két férfi elment. Túl könnyen
össze tudna omlani.
De nem omlott össze, az óta az éjszaka óta nem. Miután
összeszedte magát, biztosította anyját, hogy már jól van, és
ragaszkodott hozzá, hogy Claire feküdjön le. Hajnalig ücsörgött,
szeme égett a dühtől és a tűzhely füstjétől. Roger rajza hevert
előtte az asztalon.
Jamie visszatért hajnalban, kihívta Claire-t, de Briannára rá
sem nézett. Valamit dörmögött neki az ajtóban, azzal
visszaküldte a nőt, aki az aggodalomtól beesett szemekkel
nekifogott összecsomagolni a holmijait.
Jamie hozta el ide, le a hegyekből River Runba. Brianna velük
akart menni, tüstént indulni akart, hogy megtalálja végre Rogert,
de Jamie hajthatatlan volt, ahogy az anyja is.
Késő december volt, és vastag hó borította a hegyoldalt.
Brianna majdnem négy hónapos terhes volt már, ívesen feszülő
hasa szépen kerekedett. Nem lehetett volna megmondani,
meddig tartana az utazás, és Brianna kénytelen-kelletlen
elismerte, hogy nem áll szándékában a vad hegyen gyereket
szülni. Anyja véleményét még csak-csak felülbírálta volna, de
úgy már nem tudta, hogy azt apja makacssága is alátámasztotta.
Homlokát a síremlék hűvös márványának döntötte. Hideg nap
volt, szemerkélt az eső, de arca meleg volt és püffedt, mintha le
akarná gyűrni a láz.
Egyre csak az apját hallotta, látta. Az arcát, amit elöntött a
düh, és a vonásait, amik élesek voltak, akár egy ördögmaszké. A
dühtől és szemrehányástól nyers hangját – szemrehányást tenni
neki?! –, amiért megsértették a becsületét.
– A te becsületedet? – kérdezte Brianna hitetlenkedve. – A te
becsületedet? Eleve a becsületről alkotott kibaszott fogalmad az
oka minden bajnak!
– Nem beszélhetsz velem ilyen hangon! De ha már a baszásnál
tartunk…
– Kibaszottul azt mondok, amit csak akarok! – üvöltötte a
lány, és úgy csapott ököllel az asztalra, hogy megcsörrentek a
tányérok.
Jamie is az asztalra csapott. Anyja egyszer-kétszer
megpróbálta leállítani őket – Brianna összerezzent, ahogy
megkésve eszébe jutott Claire aranybarna szemének szorongó
pillantása –, de egyikük sem figyelt oda egy pillanatra sem, mert
túlságosan lekötötte mindkettőjüket a fájdalom, amit azért
éreztek, mert a másik elárulta őket.
Az anyja egyszer mondta neki, hogy skót módra válik
indulatossá: a szenvedélye lassan lobban lángra, de hosszan ég.
Most már tudta, kitől örökölte ezt, de ettől még nem lett
könnyebb elviselnie.
Összefont karjaival a sírkőnek dőlt, arcát lehajtotta a karjára,
és belélegezte a gyapjú enyhe birkaillatát. Apja kézzel kötött
pulóvereinek illatára emlékeztette őt – az igazi apjáéra, gondolta
hirtelen rátörő elhagyatottsággal –, amiket ő olyan szívesen
viselt.
– Miért kellett meghalnod? – suttogta a nedves
gyapjúpulóver belsejének. – Miért? – Ha Frank Randall nem halt
volna meg, mindez nem történik meg. Ő és Claire még mindig
abban a bostoni házban élnének, és a családja és az élete nem
hullott volna darabjaira.
De az apja már nem volt többé, helyét egy erőszakos idegen
vette át, egy férfi, aki az ő arcát viselte, de a szívét nem értette,
egy férfi, aki elvette tőle a családját és az otthonát is, de még ez
sem volt neki elég, megfosztotta őt a szerelmétől és a
biztonságtól is, és magára hagyta ebben a furcsa és kegyetlen
világban.
Szorosabban a válla köré tekerte kendőjét, mert reszketett a
szélben, ami átfújt a ruha laza szövetén. Kabátot kellett volna
húznia. Búcsúzóul megcsókolta halálra vált anyját, majd
otthagyta őket, átrohant a halott kerten, oda sem nézve az
apjára. Itt fog várni, amíg biztosan el nem mennek, akkor is, ha
halálra fagy.
Lépések zaját hallotta a téglával kirakott ösvényről a háta
mögül, és megdermedt, de nem fordult meg. Talán csak egy
szolga volt az, vagy Jocasta jött, hogy megpróbálja
visszacsalogatni őt.
De a léptei túl hosszúak és túl súlyosak voltak ahhoz, hogy
egyvalaki kivételével bárki másé is lehessenek. Brianna
összeszorította a szemét és a fogait. Nem fog megfordulni, azért
sem.
 – Brianna – szólalt meg mögötte Jamie halkan.
Brianna nem felelt és nem mozdult. Jamie halkan felhorkant.
Dühösen vagy türelmetlenül?
– Valamit mondanom kell.
– Akkor mondd – felelte a lány, és szavai úgy bántották a
torkát, mintha valami érdes dolgot nyelt volna le.
Megint hozzáfogott esni, friss, nedves cseppek csíkozták be
előtte a márványt, és haján át érezte a becsapódó jeges
cseppeket.
– Hazahozom őt neked – mondta Jamie Fraser, továbbra is
halkan. – Addig én magam sem térek vissza.
Nem tudta rávenni magát, hogy megforduljon. Apró zajt
hallott, egy halk sercegést a köveken maga mögött, majd apja
távolodó lépteinek zaját.
Könnyektől homályos tekintete előtt a cseppek meghíztak a
márványrózsákon, és a földre hullottak.
Amikor végre megfordult, a téglából kirakott járda üres volt.
Lábánál egy összehajtogatott papír hevert, esőtől nedvesen, egy
kővel lesúlyozva. Brianna felvette, és a markában szorongatta az
összegyűrt papírt, mert félt kinyitni.

1770. február

A szívében dúló aggodalom és harag ellenére Brianna azon kapta

magát, hogy nagyon gyorsan magával ragadták a River Run-i
mindennapok. Nagynénje nagyon örvendett a társaságának, és
arra biztatta, hogy kapcsolódjon ki. Amikor megtudta, hogy
Briannának van némi rajzkészsége, elővette a maga
festőfelszerelését, és nógatta Briannát, hogy bátran használja azt.
A kis hegyi faházhoz képest a River Run-i élet fényűző, már-
már dekadens volt. Brianna mégis minden hajnalban felkelt,
puszta megszokásból. Kéjesen kinyújtózkodott, dagonyázott a toll
derékalj nyújtotta testi örömökben, ami hűségesen és
engedékenyen követte minden mozdulatát, határozott
ellentétben a hideg szalmamatracra terített vaskos, nehézkes
pokróccal.
 Tűz égett a kandallóban, és egy nagy rézkancsó állt a
mosdóállványon, oldala fényesre csiszolva csillogott. Forró víz a
mosakodáshoz. Látta, ahogy a kancsó felületén vibrál a levegő a
hőtől. Még mindig hideg volt a szobában, és a fények is hideg
kékséget sugároztak. A szolgák, akik némán közlekedtek,
biztosan felkeltek még hajnal előtt, a sötétben, és jeget törtek,
hogy vizet nyerjenek.
Illene bűntudatot éreznie, amiért rabszolgák gondoskodnak
róla, gondolta álmosan. Erre emlékeznie kell, majd valamikor
később. Volt egy csomó dolog, amire egy ideig még nem akart
gondolni. Eggyel több vagy kevesebb, már igazán nem számít.
Ami a jelent illeti, finom melegben volt. Valahonnan messziről
a ház apró zajai szűrődtek be hozzá, megnyugtató, házias zajok.
Maga a szoba némaságba burkolózott, csak a tűzifa ropogása
hallatszott időről időre.
A hátára fordult, és továbbra is félálomban lebegve elkezdett
újra megismerkedni a testével. Ez része volt a reggeli
rituáléjának, valami, amit félig-meddig tudatosan kezdett el
csinálni tizenéves korában, és amit most szükségesnek érzett
szándékosan is végrehajtani, hogy megbékéljen az éjszaka
történt apró változásokkal, nehogy napközben váratlanul
észrevegyen valamit magán, és idegenként tekintsen magára a
saját bőrében.
Egy idegen éppen elég a testében, gondolta. Lelökte magáról a
takarót, és lassan végigsimított hasa szunnyadó halmán. Apró
remegéshullám futott végig testén, ahogy a kis lakó
kinyújtózkodott és lassan megfordult, ahhoz hasonlóan, ahogy
Brianna fordult meg az ágyban pár perccel ezelőtt, megbújva és
átölelve a paplanban.
– Hát, szia – mondta halkan. A dudor egy pillanatra
nekifeszült a kezének, majd újra mozdulatlanná vált, ahogy
méhének lakója visszatért titokzatos álmaiba.
Lassan felgyűrte a hálóinget – Jocastáé volt, puha, meleg
flanel hálóing –, számba vette combjai tövénél a hosszú, sima
izmot és a puha mélyedést a combja tetején, majd keze felsiklott
a testén, aztán le és át a másik oldalra, csupasz bőrhöz simult,
tenyere ezután végigsimított a lábán, a hasán és a mellén. Sima
és puha, kerek és kemény, izom és csont… de most már nem
mind az ő izma és csontja.
Bőre más volt reggelente, a kígyó bőréhez hasonlatosan
frissen vedlett, zsenge és fényesen ragyogó. Később, miután már
felkel, és érni fogja a levegő, keményebb lesz, egy tompább
fényű, de könnyebben karbantartható burok.
Hátradőlt a párnán, és figyelte, ahogy a szoba megtelik
fénnyel. Rajta kívül a ház minden lakója ébren volt már. Hallotta
a munkájukat végző dolgozók számtalan apró, megnyugtató
zaját. Kiskorában a nyári reggeleken gyakorta ébredt az ablaka
alatt dolgozó apja fűnyírójának hangjára és arra, ahogy apja
üdvözlésképpen odakiált a szomszédnak. Biztonságban érezte
magát, megvédve mindentől, tudván, hogy apja ott van.
Mostanában, amikor hajnalban felébredt, és hallotta Jamie
Fraser hangját, ahogy gaelül duruzsol a lovaknak odakint,
elöntötte ugyanaz az érzés. De ennek vége.
Igaz volt, amit az anyja mondott. Kitépték megszokott
környezetéből, megváltoztatták anélkül, hogy beleegyezett vagy
tudott volna a dologról. Kész helyzet elé állították. Félrelökte a
paplant, és felállt. Nem bírt az ágyban heverni és gyászolni, ami
elveszett. Megszűnt más feladatának lenni az, hogy őt
megvédjék. Most már neki kell megvédenie saját magát.
Magzata állandóan jelen volt, és furcsa módon állandóan
megnyugvást is nyújtott. Most először érezte, hogy milyen áldás
ez, és különös béke szállta meg. Teste már jóval azelőtt tudta ezt,
mielőtt elméje felfoghatta volna. Szóval ez is igaz volt. Az anyja
gyakorta mondta: hallgass a testedre!
Nekidőlt az ablakkeretnek, és kinézett a hófoltos
konyhakertre. Egy köpenybe és sálba burkolódzó rabszolga a
gyalogúton térdelt, és áttelelt répát ásott ki az egyik ágyásból.
Magas szilfák határolták a fallal körülvett kertet. Valahol a
csupasz, durva ágakon túl húzódtak a hegyek.
Némán állt, és teste különböző ritmusaira figyelt. A
betolakodó mocorgott kicsit a testében. A mozgása keltette
árhullám egyesült Brianna vérével – a vérükkel. A maga
szívverésében mintha annak a másik, kicsi szívnek a dobbanását
hallotta volna visszhangozni, és abban a hangban végre
megtalálta a bátorságot, hogy világosan gondolkodjon, azzal a
bizonyossággal, hogy ha megtörténik a legrosszabb… Nekifeszült
az ablakkeretnek, és érezte, ahogy megnyikordul feszült karjai
ereje alatt. Ha megtörténik a legrosszabb, akkor sem marad vele
teljesen magára.
 53
A bűnbak

Jamie alig szólt egy szót is bárkihez a Fraser's Ridge-ből való

indulásunk és a Tennago nevű tuszkaróra faluba való
megérkezésünk között. Nyomorultul éreztem magam, ahogy
lovagoltunk. Kavargott bennem a bűntudat, amiért magára
hagyom Briannát, a rettegés, hogy mi lesz Rogerrel, és a fájdalom
Jamie hallgatása miatt. Jamie Iannel is szűkszavú volt, és
Jocastának is csak annyit mondott Cross Creekben, amennyi
feltétlen szükséges volt. Hozzám egy szót sem szólt.
Nyilvánvalóan engem hibáztatott azért, amiért nem
beszéltem neki Stephen Bonnetről, amikor értesültem róla.
Visszatekintve én is szörnyen haragudtam magamra, látván,
hogy mi lett a hallgatásom eredménye. Jamie megtartotta az
aranygyűrűt, amit hozzávágtam, de fogalmam sincs, hogy azóta
mit tett vele.
Az időjárás időnként elromlott, a felhők úgy megültek a
hegyek között, hogy a magasabb gerinceken napokig
folyamatosan sűrű hideg ködön keresztül kellett lovagolnunk, és
vízcseppek csapódtak ki a lovak szőrén. Folyamatosan eső
csöpögött a sörényükből, és nedvesség csillogott lábuk szárán.
Éjszakánként ott szálltunk meg, ahol menedéket leltünk,
bábként tekertük magunk köré nyirkos takaróinkat, és így
feküdtünk külön-külön a parázsló tűz körül.
Az indiánok egy része, akik Anna Ookából ismertek minket,
szívesen fogadtak, amikor Tennagóba értünk. Láttam, hogy
néhány férfi a whiskyshordókat méregette, ahogy lepakoltunk
öszvéreinkről, de senki sem mozdult egy tapodtat sem, hogy
nyakára hágjon italainknak. Két öszvérrakomány whiskyt
hoztunk egy tucat kis hordóval – a párlatból abban az évben a
Frasereket illető teljes mennyiséget. Ez volt szinte minden
bevételünk abban az évben. Királyi váltságdíj, ami a szokásos
cserearányokat illeti. Reméltem, hogy egy ifjú skót férfiú
kiváltásához is elég.
Ez volt a legjobb – és az egyetlen – áru, amivel kereskedni
tudtunk, de egyben veszélyes is. Jamie felkínálta az egyik hordót
a falu sachemjának, mire Iannel eltűntek az egyik hosszúházban,
hogy tárgyaljanak. Ian a tuszkaróra barátainak adta Rogert, de
azt nem tudta, hogy ők hová vitték. Reméltem, hogy Tennagóba,
bármilyen reménytelennek tűnt is a dolog. Ha így lenne, egy
hónapon belül visszaérhetnénk River Runba.
Azonban csak halvány remény volt erre. A Briannával
folytatott parázs vita közepette Jamie bevallotta, hogy arra
kérte Iant, tegyen róla, hogy Roger ne térhessen vissza többé.
Tennago tíznapi járóföldre volt a Ridge-től, túlontúl közel ahhoz,
hogy az megfelelt volna egy feldühödött apának.
Meg akartam kérdezni a nőket, akik szóval tartottak, hogy
mit tudnak Rogerről, de a házban senki sem beszélt franciául,
sem angolul, és én csak annyit tudtam tuszkarórául, ami az
illedelmes viselkedéshez feltétlenül szükséges volt. Jobb, ha
hagyom, hogy Ian és Jamie vezesse a diplomáciai tárgyalásokat.
Jamie a maga nyelvtehetségével jól beszélte a tuszkaróra
nyelvet, Ian pedig, aki az ideje felében az indiánokkal vadászott,
folyékonyan beszélte nyelvüket.
Az egyik nő felkínált nekem egy tál ételt, ami púposra volt
rakva hallal főtt gabonával. Odahajoltam, hogy belapátoljak egy
keveset az erre a célra szolgáló lapos fadarabbal, és éreztem,
hogy az amulett az ingem alatt előrelendül. Kis súlyával
egyszerre emlékeztetett a gyászomra és nyújtott támaszt is.
Elhoztam Nayawenne amulettjét és a faragott opált is, amit a
vörös cédrusfa alatt találtam. Az előbbit azért, mert szerettem
volna visszaadni, habár fogalmam sem volt, hogy vajon kinek
kellene. Az utóbbit azért, hogy kiegészítsem vele a whiskyt, ha
további árura lenne szükség az alkudozáshoz. Jamie ugyanezen
oknál fogva elhozta minden apró értéktárgyát – nem volt sok-,
kivéve apja rubingyűrűjét, amit Brianna hozott neki Skóciából.
A rubint Briannánál hagytuk arra az esetre, ha nem térnénk
vissza. Ezzel az eshetőséggel is számolnunk kellett. Nem lehetett
megmondani, hogy Geillis Duncan drágakövekkel kapcsolatos
elmélete igaz volt-e vagy sem, de így legalább lesz egy köve
Briannának.
Hevesen megölelt és megcsókolt, amikor elhagytuk River
Runt. Nem akartam elmenni, de maradni sem akartam. Megint
választanom kellett közülük: szükség lett volna rám Brianna
mellett, hogy gondoskodhassak róla, ugyanakkor nagyon fontos
volt Jamie-vel útra kelnem.
– Menned kell – mondta Brianna határozottan. – Én
megleszek. Te magad mondtad, hogy egészséges vagyok, mint a
makk. Úgyis jóval azelőtt visszajössz, hogy szükségem lenne rád.
A háttal álló apjára pillantott: Jamie a lovak mellett állt, és
felügyelte a lovak és öszvérek felmálházását. Brianna
kifejezéstelen arccal visszafordult felém.
– Menned kell, anya. Bízom, benne, hogy te megtalálod
Rogert. – Kellemetlen hangsúllyal ejtette ki a „te”szócskát, és
nagyon reméltem, hogy Jamie nem hallotta meg.
– Csak nem hiszed, hogy Jamie…
– Nem tudom – szakított félbe. – Nem tudom, mit tenne. –
Már jól ismertem azt a gesztust, ahogy az állkapcsát
megfeszítette. Hiábavaló lett volna érvelni, de azért
megpróbáltam.
– Nos, én tudom – feleltem mereven. – Bármit megtenne
érted, Brianna, bármit! De még ha nem rólad lenne is szó, akkor
is megtenne mindent, amit csak tudna, hogy Rogert visszahozza.
A becsület miatt…
Brianna arca megfeszült, és csapdaként zárta magába
érzelmeit, amiről rájöttem, hogy hibát követtem el.
– A becsülete – vágott közbe Brianna nyersen. – Csak ez
számít. De azt hiszem, nincs is ezzel gond, ha ez arra készteti,
hogy visszahozza Rogert. – Azzal elfordult, és lehajtotta a fejét a
szél ellen.
– Brianna! – kiáltottam rá, de ő csak behúzta a vállát, és
szorosabban maga köré tekerte a kendőjét.
– Claire néni! Készen vagyunk. – Ian jelent meg a
közelemben, rám pillantott, majd Briannára, arcán
nyugtalansággal. Én Briannáról ráemeltem a tekintetem és
haboztam, mert nem akartam őt így itt hagyni.
– Bree – szólítottam meg újra.
Ekkor visszafordult, mint valami gyapjúforgatag, átölelt, és
hideg arcát az enyémhez nyomta.
– Gyere vissza! – suttogta. – Ó, anya! Gyere vissza épségben.
– Nem tudlak itt hagyni, Bree. Nem megy! – Magamhoz
szorítottam erős csontú, zsenge húsú testét, a gyereket, akit
elhagytam, a gyereket, akit újra visszakaptam, és a nőt, aki most
eltolta magától karjaimat, és kihúzta magát, ahogy ott állt
egyedül.
– Menned kell – suttogta. A közöny álarca lehullott róla, és
láttatni engedte nedves arcát. A vállam felett a lovak karámja
felé vezető boltívre pillantott. – Hozd őt vissza! Te vagy az
egyetlen, aki képes őt visszahozni.
Azzal gyorsan megcsókolt, megfordult és elfutott. Lépései
hosszan csengtek a téglával kirakott járdán.
Jamie átbújt az istálló boltíve alatt, és meglátta a lányát,
ahogy keresztülrohan a viharos fényeken, mint valami kísértet.
Mozdulatlanul állt, és kifejezéstelen arccal a lány után nézett.
– Nem hagyhatod így magára – szólaltam meg. Letöröltem
saját nedves arcomat a kendőm sarkával. – Jamie, menj utána!
Kérlek, menj, és legalább búcsúzz el tőle.
Egy pillanatra csak állt, és azt hittem, úgy fog csinálni, mintha
nem hallotta volna, amit mondtam. Aztán megfordult, és lassan
elindult lefelé az ösvényen. Lehullottak az első esőcseppek, a
poros téglának csapódtak, és a szél meglebbentette Jamie
köpenyét, ahogy elindult.
– Néném! – Ian a kezét térdmagasságban tartva finoman
sürgetett. Engedtem neki, és hagytam, hogy bakot tartson
nekem, hogy felszállhassak a lóra. Néhány perc múlva Jamie
visszatért, ő is lóra szállt, de nem nézett rám, majd jelzett
Iannek, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra,
kilovagolt a karámból. Én visszanéztem, de Briannának színét
sem láttam.

Már réges-rég leszállt az éj, és Jamie még mindig a hosszúházban

volt Nacognawetóval és a falu sachemjával. Minden alkalommal
felnéztem, amikor valaki belépett a házba, de egyszer sem ő volt
az. Nagy sokára azonban felemelkedett az ajtónyílást takaró bőr,
és Ian lépett be egy alacsony, kerekded személlyel a nyomában.
 – Van egy meglepetésem a számodra, néném – mondta
ragyogó arccal, azzal oldalra lépett, hogy feltárja előttem a kerek
arcával szélesen mosolygó rabszolganőt, Pollyanne-t.
Illetve inkább egykori rabszolgát, mert itt az indiánok között
természetesen szabad volt. Leült mellém, vigyorogva, mint egy
töklámpás, és hátrahajtotta a szarvasbőr köpenyt, amit viselt,
hogy megmutassa a karjában tartott kisfiút, akinek ugyanolyan
kerek és sugárzó arca volt, mint neki.
Ian tolmácsolásával és Pollyanne szerény angol- és gael
tudásával, megtűzdelve a női jelbeszéd elemeivel, hamarosan
mind beszélgetésbe elegyedtünk. Ahogy azt Myers feltételezte,
Pollyanne meleg fogadtatásra talált a tuszkarórák között, és
befogadták a törzsbe, melynek tagjai nagyra értékelték gyógyítói
tudását. Férjéül egy, a kanyarójárványban megözvegyült férfit
vett maga mellé, és néhány hónappal ezelőtt ezzel az új
családtaggal ajándékozta meg.
Nagy örömömre szolgált látni, hogy Pollyanne szabadságra és
boldogságra lelt, amihez melegen gratuláltam neki. Meg is
nyugodtam: ha a tuszkarórák ilyen kedvesen bántak vele, akkor
talán Rogernek sem alakult olyan rosszul a sorsa, mint amitől
tartottam.
Hirtelen eszembe jutott valami, és levettem Nayawenne
amulettjét szarvasbőr ingem nyakából.
– Ian, megkérdeznéd tőle, hogy tudja-e, kinek adhatnám ezt
oda?
Ian tuszkaróra nyelven megkérdezte a dolgot, mire Pollyanne
előrehajolt, és kíváncsian forgatta az amulettet, míg Ian beszélt.
Végül megrázta a fejét, visszaült, és jellegzetes mély hangján így
válaszolt Iannek:
– Azt mondja, nem fog nekik kelleni, néném – tolmácsolta Ian.
– Ez a sámán gyógyító erejű köve, és veszélyes. El kellett volna,
hogy temessék azzal együtt, akié valaha volt. Itt senki még csak
hozzá sem fog érni, mert félnek, hogy idevonzzák a sámán
szellemét.
Nem tudtam, mit tegyek, és csak fogtam kezemben a
bőrtasakot. A különös érzés, hogy valami élő dolgot tartok a
kezemben, nem tért vissza Nayawenne halála óta. Biztosan csak
a képzeletem játszott velem, amikor azt éreztem, hogy a kő
megmoccant a tenyeremben.
– Kérdezd meg, mi van akkor, ha a sámánt nem temették el.
Ha nem találták meg a testét.
A kerek arcú Pollyanne ünnepélyesen hallgatott, megrázta a
fejét, amikor Ian elhallgatott, majd válaszolt.
– Azt mondja, hogy ebben az esetben a kísértetek követni
fognak, néném. Azt mondja, jobb, ha nem mutatod meg senkinek
azt a követ, meg fognak rémülni.
– Ő sem rémült meg, igaz?
Pollyanne ezt maga is megértette. Megrázta a fejét, és
megérintette méretes kebleit.
– Most indián – mondta egyszerűen. – Nem mindig. – Ianhez
fordult, és általa elmagyarázta, hogy az ő népe is tisztelte a
halottak szellemét. Ami azt illeti, nem egyszer megtörtént, hogy
egy ember megőrizte nagyapja vagy más őse fejét vagy egyéb
testrészét, hogy az védelmet vagy tanácsot nyújtson neki. Nem,
a gondolat, hogy a kísértet mellém szegülne, őt nem kavarta föl.
Valójában engem sem zavart ez a lehetőség, sőt, a gondolat,
hogy Nayawenne mellém szegődhet, meglehetősen megnyugtató
volt az adott körülmények között. Visszatettem az amulettet az
ingem alá. Lágyan és melegen simult a bőrömhöz, mintha csak
egy barát ért volna hozzám.
Sokáig beszélgettünk, még jóval azután is, hogy a többiek a
hosszúházat elhagyva visszatértek a maguk lakrészébe, és
horkolásuk zaja megtöltötte a füstös levegőt. Valójában meg is
lepődtünk Jamie megérkezésén, aki beengedett egy kis huzatot,
ahogy belépett.
Ahogy Pollyanne búcsúzkodni készült, úgy tűnt, nem tudja
eldönteni, hogy elmondjon-e nekem még valamit, vagy sem.
Jamie-re pillantott, aztán megvonta széles vállait, és döntésre
jutott. Ianhez hajolt, morgott valamit a fülébe, ami úgy hangzott,
mintha méz csorogna le a sziklákon, mindkét kezével
megérintette az arcát az ujjai hegyével, aztán gyorsan megölelt,
és elment.
Ian döbbenten bámult utána.
– Mit mondott Pollyanne, Ian?
A fiú hátat fordított nekem, vaskos szemöldökeit
gondterhelten ráncolta össze.
 – Azt mondja, el kéne mondanom Jamie bácsinak, hogy akkor
éjjel, amikor az a nő meghalt a fűrésztelepen, Pollyanne látott
egy férfit.
– Miféle férfit?
Ian megrázta a fejét, továbbra is a homlokát ráncolva.
– Nem látta még azelőtt, csak annyit tud, hogy egy fehér férfi
volt, nagydarab és széles vállú, de nem olyan magas, mint Jamie
bácsi vagy én. Látta, ahogy kijött az épületből, és besietett az
erdőbe. Pollyanne a kunyhója ajtajában ült a sötétben, úgyhogy
szerinte a férfi nem látta meg őt, de az illető elég közel ment el a
tűzhöz ahhoz, hogy Pollyanne jól kivehesse az arcát. Azt mondja,
ragyás volt – ekkor ujja hegyét az arcához érintette, Pollyanne-t
utánozva – és disznóképű is.
– Murchison lehetett? – A szívem kihagyott egy dobbanást.
– Volt egyenruha a férfin? – kérdezte Jamie elkomorodva.
– Nem, de Pollyanne meg akarta tudni, hogy mit keresett a
fűrészüzemben: nem volt sem ültetvényes, sem szolga, sem
felügyelő. Pollyanne odalopakodott az épülethez, hogy megnézze,
mit akart, de amikor bedugta a fejét, tudta, hogy valami szörnyű
dolog történt. Azt mondja, érezte a vér szagát, aztán hangokat is
hallott, úgyhogy nem ment be.
Szóval tényleg gyilkosság volt, és csupán másodperceken
múlott, hogy Jamie-vel megakadályozzuk. Meleg volt a
hosszúházban, de kirázott a hideg a fűrészüzemben érzett sűrű
vérszag és a kezemben tartott kemény konyhai nyárs emlékére.
Jamie a vállamra tette a kezét. Gondolkodás nélkül
felnyúltam, hogy megfogjam. Nagyon jó érzés volt a kezemben
érezni a kezét, és rádöbbentem, hogy majdnem egy hónapja
annak, hogy utoljára szándékosan egymáshoz értünk.
– A halott lány mosónő volt, és a hadseregnek dolgozott –
mondta halkan. – Murchisonnak felesége volt Angliában.
Gondolom, kellemetlen lett volna számára, ha kiderül, hogy van
egy terhes szeretője.
– Nem csoda, hogy olyan nagy feneket kerített annak, hogy
kézre kerítsék a tettest, bárki legyen is az. És hogy elkapja ezt a
szegény asszonyt, aki még egy szót sem szólhatott volna a maga
védelmében. – Ian arca kipirult felháborodásában. – Ha
felakaszthatta volna Pollyanne-t, merem állítani, hogy úgy érezte
volna, hogy megúszta, az aljas hitvány fattyú!
– Talán meg is látogatom az őrmestert, ha visszatértünk –
mondta Jamie. – Csak egymagam.
A gondolatra megfagyott a vér az ereimben. Halkan és
egyenletes hangon beszélt, és arca nyugodt volt, ahogy
rápillantottam, de szemében egy sötét skót tavat láttam
tükröződni, aminek felszíne úgy fodrozódott, mintha egy súlyos
tárgy süllyedt volna éppen a fenekére.
– Nem gondolod, hogy pillanatnyilag épp elég
megbosszulnivalód van? – Nyersebben vágtam vissza, mint
szerettem volna, és keze egyből ki is csusszant a kezemből.
– De, alighanem igen – felelte kifejezéstelen arccal és hanggal.
Ianhez fordult. – Wakefield vagy MacKenzie, vagy akárhogy
hívják is azt az embert, messze északon jár már. A
mohawkoknak adták el őt, egy kis faluba, lent a folyón. Onakara
barátod beleegyezett, hogy elvezessen minket hozzájuk, és
mihelyst felvirrad, indulunk.
Azzal felállt, és elsétált a hosszúház távolabbi végébe. A
többiek már mind nyugovóra tértek. Öt tűz égett a házban, végig
a ház hosszában, mindegyikhez saját füstlyuk tartozott. A
távolabbi fal mentén hálófülkék sorakoztak. Egy-egy fülkét egy-
egy pár vagy egy család foglalt el.
Bútorzatuk egy alacsony, széles állványból állt, ami alvásra
szolgált, és ami alatt tárolórekeszek voltak.
Jamie megállt a számunkra kijelölt fülkénél, ahol a
kabátjainkat és a csomagjainkat hagytam. Levette csizmáját,
kicsatolta tartánját, amit térdnadrágja és inge fölött viselt, és
eltűnt az alvóhelyünk sötétjében anélkül, hogy hátrapillantott
volna.
Nagy nehezen lábra álltam, és már indultam volna utána,
amikor Ian a karomra tette a kezét, és megállított.
– Néném – mondta tétova hangon. – Mikor fogsz neki
megbocsátani?
– Megbocsátani neki? – meredtem rá. – Ugyan miért? Roger
miatt?
Ian elfintorodott.
– Nem. Súlyos hibát vétettünk vele, de újra megtennénk,
tudván, hogy miképpen gondolkozunk a világ dolgairól. Nem,
Bonnet miatt.
– Stephen Bonnet miatt? Hogy gondolhatja, hogy őt
hibáztatom azért? Sosem mondtam neki ilyesmit! – És mivel
csak arra tudtam gondolni, hogy ő hibáztat engem, így ezt a
lehetőséget fontolóra sem vettem.
Ian beletúrt a hajába.
– Nos… Hát nem látod, néném? Jamie bácsi magát okolja a
történtekért azóta, hogy az az alak kirabolt bennünket a folyón,
és most, hogy azt tette az unokanővéremmel… – Megvonta a
vállát, kissé zavarba jött. – Igencsak marja magát emiatt, és
tudván, hogy te mérges vagy rá…
– De nem vagyok mérges rá! Azt hittem, hogy ő mérges
énrám, amiért nem beszéltem neki Bonnetről azonnal.
– Ej! – Ian úgy nézett rám, mint aki nem tudja, hogy
nevessen vagy sírjon. – Nos, merem állítani, ha elmondtad volna,
azzal bizony elkerülhettünk volna nem kevés fejfájást, de nem,
bizonyosan nem erről van szó, néném. Hiszen mire Brianna
nővérem elmondta a dolgot, addigra már találkoztunk
MacKenzie-vel a hegyoldalban, és alaposan elláttuk a baját.
Nagy levegőt vettem és kifújtam.
– De szerinted ő azt hiszi, hogy mérges vagyok rá?
– Ó, mindenki látja, hogy az vagy, néném! – mondta őszintén,
nyugtató szándékkal. – Alig nézel rá, és csak annyit szólsz hozzá,
amennyit feltétlenül szükséges. És – folytatta, finoman
megköszörülve a torkát – nem láttam, hogy meglátogattad volna
a fekhelyén az elmúlt hónapban.
– Ahogy ő sem engem! – feleltem hevesen, mielőtt kitértem
volna arra, hogy ez a téma aligha volt megfelelő egy tizenhét
éves fiúval folytatott beszélgetéshez.
Ian behúzta a vállát, és bagolyszemekkel rám nézett.
– Nos, igencsak büszke ember, igaz?
– Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyire! –
feleltem, és végighúztam a kezemet az arcomon. – Én… Nézd,
Ian, köszönöm, hogy szóltál erről.
Ian rám mosolygott, azzal a ritka édes mosolyával, amitől
hosszú, csúnyácska arca egészen átalakult.
– Nos, utálom, ha szenvedni látom. Igen kedvelem Jamie
bácsit, tudod?
 – Hát én is – feleltem, és lenyeltem a gombócot a torkomból.
– Jó éjszakát, Ian!

Halkan a ház végébe mentem, elhaladtam a fülkék előtt, ahol

egész családok aludtak együtt, légzésük egymásba vegyülő
hangja nyugtató ének volt szorongva verdeső szívemnek.
Odakint esett az eső, víz vert be a füstlyukakon, amitől sistergett
a parázs.
Miért nem láttam azt, amit Ian? Erre könnyű volt válaszolni:
nem a düh, hanem a bűntudatom vakított el. Legalább annyira
az arany jegygyűrű miatt nem beszéltem arról, amit tudtam
Bonnet ténykedéséről, mint azért, mert Brianna megkért erre.
Meggyőzhettem volna, hogy mondjon el mindent Jamie-nek is,
ha megpróbáltam volna.
Briannának igaza volt. Jamie kétségkívül Stephen Bonnet
nyomába eredt volna előbb vagy utóbb. Én azonban valamivel
jobban bíztam abban, hogy sikerrel is járna, mint Brianna. Nem,
a gyűrű miatt tartottam a számat.
És miért kellene bűntudatot éreznem emiatt? Erre nem volt
értelmes válasz. Ösztönös volt, nem tudatos elhatározás
eredménye, hogy elrejtettem a gyűrűt. Nem akartam
megmutatni Jamie-nek, és nem akartam visszahúzni előtte az
ujjamra. Ugyanakkor meg akartam tartani, szükségem volt rá.
A szívem összeszorult, ahogy eszembe jutottak az elmúlt
hetek történései, és Jamie, aki komoran, magányosan és
bűntudattól gyötörve próbálta helyrehozni a dolgokat. Ezért
jöttem vele végül, mert attól féltem, hogy ha egyedül indul el,
akkor talán vissza sem jön. Bűntudata és bátorsága talán
meggondolatlan tettekre sarkallná: ha rám is vigyáznia kell,
akkor tudom, hogy óvatosabb lesz. És mindvégig nem
egyszerűen csak egyedül érezte magát, de az egyetlen embertől
is csak keserű szemrehányást kapott, aki vigaszt nyújthatott
volna neki, és akinek ezt is kellett volna tennie. „Marja magát”,
de még mennyire.

Megálltam a hálófülke előtt. A fekhely mintegy nyolc láb széles

lehetett, és Jamie egészen hátul feküdt rajta. Alig láttam belőle
többet, mint egy púpos alakot a nyúlbőr takaró alatt.
Mozdulatlanul feküdt, de tudtam, hogy nem alszik.
Felmásztam az alacsony állványra, és amikor behúzódtam a
fülke sötétjébe, kibújtam a ruháimból. Viszonylag meleg volt a
hosszúházban, a bőröm mégis bizsergett, és a mellbimbóim
megkeményedtek. A szemem hozzászokott a félhomályhoz,
láttam, hogy Jamie felém fordulva az oldalán fekszik. Megcsillant
a szeme a sötétben, ahogy nyitott szemmel engem figyelt.
Letérdeltem, és bebújtam a takaró alá, a puha szőrme
simogatta bőrömet. Anélkül, hogy túl sokáig fontolgattam volna,
melléfeküdtem, szemben vele, meztelen testemmel hozzábújtam,
és arcomat a vállába temettem.
– Jamie – suttogtam. – Fázom, gyere, és melegíts meg…
Kérlek!

Jamie szótlanul hozzám simult, olyan nyers és néma vadsággal,

amit a régóta elfojtott kielégítetlen vágynak tudtam be. De most
már tudtam, hogy egyszerűen csak nyomorultul érezte magát.
Nem magamnak kívántam örömet szerezni, csak neki próbáltam
vigaszt nyújtani. De ahogy megnyíltam előtte, és biztattam őt,
bennem is feltört valahonnan mélyről a vágy forrása, és hirtelen
olyan szükségét éreztem annak, hogy kitárjam magam előtte,
vakon és elkeseredetten, ahogy Jamie is érezte magát.
Szorosan egymásba kapaszkodtunk, borzongva egymás
hajába temettük arcunkat, de nem bírtunk sem egymásra nézni,
sem elengedni egymást. Lassan, ahogy a vágy rohama elmúlt,
tudatába kerültem a mi kis gondterhelt életterünkön kívül eső
dolgoknak, és rádöbbentem, hogy idegenek között fekszünk
meztelenül és magatehetetlenül, és csak a sötétség választ el
bennünket tőlük.
Ugyanakkor teljesen egyedül is voltunk. Bábeli magány volt a
miénk. Néhányan a hosszúház túlsó végében beszélgettek, de
szavaik nem hordoztak számunkra jelentést. Mintha csak méhek
zümmögését hallgattuk volna. Ágyunk szentélyén túl a
halványan parázsló tűzből füst szállt felfelé, illatosán és
anyagtalanul, mint a tömjén. Sötét volt a hálóhelyünkön, akár
egy gyóntatófülkében, Jamie-ből csupán egy halvány fényívet
láttam, ami a vállát ölelte körbe, és csak a hajtincsei derengtek
alig láthatóan.
– Jamie, sajnálom – mondtam halkan. – Nem a te hibád volt.
– Ugyan ki másé? – felelte kissé meglepetten.
– Bárki másé. Senkié. Stephen Bonneté magáé. De nem a tiéd.
– Bonnet? – kérdezte Jamie meglepetten. – Neki meg mi köze
bármihez?
– Nos… Neki van csak igazán köze – feleltem kissé
meghökkenve. – Vagy… Szerinted nem?
Jamie félig legördült rólam, és kisimította haját az arcából.
– Stephen Bonnet egy ádáz teremtmény – fogalmazott
körültekintően Jamie és meg is fogom ölni az első adandó
alkalommal. De nem értem, hogyan hibáztathatnám őt azért,
amiért én nem tudtam férfimódra helytállni.
– Mi a fenéről beszélsz? Mikor nem tudtál te helytállni?
Jamie nem válaszolt azonnal, de lehajtotta a fejét, púpos
árnyékot rajzolva a sötétben. Lábai még mindig össze voltak
fonódva az enyémmel, éreztem, hogy testének izmai
megkeményednek, combizmai megmerevednek.
– Nem gondoltam, hogy valaha is egy holtra leszek féltékeny
– suttogta végül. – Nem gondoltam, hogy ez lehetséges lehet.
– Egy holtra? – Hangom a csodálkozástól kissé magasabb lett,
míg végül leesett, hogy kiről beszél. – Frankre?
Mozdulatlanul feküdt, félig rajtam. Kezével bizonytalanul
megérintette arcom csontjait.
– Ki másra? Emiatt emésztem magam, amióta csak lóra
szálltunk. Őt látom magam előtt ébren és álmomban. Azt
mondtad, hasonlít Jack Randallra, igaz?
Magamhoz húztam Jamie-t, és lehajtottam a fejét, így a füle a
szám közelébe került. Hála istennek nem említettem neki a
gyűrűt! De vajon az arcom, az áruló, semmit nem leplező arcom
elárulhatta valahogy, hogy ez nekem is eszembe jutott?
– Hogyan? – suttogtam neki, ahogy erősen magamhoz
szorítottam. – Hogyan gondolhattál ilyesmire?
Jamie kivonta magát az ölelésemből, feltámaszkodott az egyik
könyökére, és lángoló árnyak tömegeként hullott alá haja az
arcomra, ami a tűz fényében arany és vérvörös szikrákat vetett.
– Hogy ne gondoltam volna? – vágott vissza. – Te is hallottad
őt, Claire, nagyon jól tudod, miket vágott a fejemhez!
 – Brianna?
– Azt mondta, szívesebben látna a pokolban, és adná el a
lelkét, csak hogy visszakapja az apját… Az igazi apját. – Jamie
nyelt egyet. Jól hallottam a beszélgetők duruzsolása mellett is.
– Folyton arra gondolok, hogy Frank nem követett volna el
ilyen hibát. Ő megbízott volna Briannában, tudta volna, hogy ő…
Folyton arra gondolok, hogy Frank Randall jobb ember volt, mint
amilyen én vagyok. Brianna is így érzi. – Keze megállt a
levegőben, majd megfogta a vállamat, és megszorította. –
Eszembe jutott… hogy talán te is így érzel, Sassenach.
– Te bolond – suttogtam, de nem rá értettem.
Végigsimítottam háta hosszú ívén, és belemarkoltam kemény
fenekébe. – Te kis idióta! Na, gyere ide!
Jamie lehajtotta a fejét, és egy apró, nevetésszerű hangot
hallatott a vállam zugában.
– Igen, bizony az vagyok, de akkor nem bánod annyira?
– Nem. – A haja füst és friss fenyőgallyak illatát árasztotta.
Még mindig voltak benne tűdarabkák, az egyik bele is szúródott
egyenesen a számba. – Nem gondolta komolyan – mondtam.
– Ó, dehogyisnem! – felelte Jamie, és hallottam, ahogy
lenyelte a gombócot a torkából. – Hallottam.
– Én hallottalak mindkettőtöket. – Lassan megdörzsöltem a
lapockái között a hátát, éreztem ujjaim alatt a halványuló régi
sebhelyeket meg az érdesebb újabb hurkákat, amiket a medve
karma okozott. – Ő is olyan, mint te, ő is mond olyanokat, ha
felforr az agyvize, amit hideg fejjel ki sem ejtene a száján. Te
talán komolyan gondoltad mindazt, amit mondtál neki?
– Nem. – Éreztem, ahogy feszült teste lassan elernyed,
ízületei meglazulnak, és lassan enged ujjaim győzködésének. –
Nem, nem gondoltam komolyan. Egy szót sem.
– Hát ő sem.
Vártam egy pillanatot, simogattam, ahogy korábban Briannát
simogattam, amikor még kicsi volt, és félt valamitől.
– Hihetsz nekem – suttogtam. – Én szeretlek mindkettőtöket.
Jamie felsóhajtott, mélyről jövően, és egy pillanatig hallgatott.
– Ha megtalálom ezt a férfit, és visszahozom neki, ha sikerül…
Szerinted akkor egy nap megbocsát talán?
– Igen – feleltem. – Tudom, hogy igen.
 A szomszédos alvóhelyen a hangokból ítélve újra szeretkezni
kezdtek, sóhajtoztak és fészkelődtek, és azokat a jellegzetes, egy
nyelvhez sem tartozó szavakat nyögdécselték.
Menned kell, mondta Brianna nekem. Te vagy az egyetlen,
aki képes őt visszahozni.
Ez volt az első alkalom, hogy eszembe jutott, hogy talán nem
Rogerről beszélt, amikor ezt mondta.

Hosszú utat tettünk meg a hegyeken keresztül, és a téli időjárás

ezt csak még hosszabbra nyújtotta. Voltak napok, amikor
lehetetlenné vált továbbhaladnunk, ilyenkor egész nap
sziklakiszögelések alatt gubbasztottunk, vagy erdős ligetekben
húzódtunk meg, ahol összebújtunk a szélben.
Amikor kiértünk a hegyek közül, az utazás valamivel
könnyebbé vált, habár minél északabbra értünk, annál hidegebb
lett. Éjszakánként néha hideget ettünk, mert a hóban és a
szélben nem tudtuk életben tartani a tüzet. De minden éjjel
Jamie-vel aludtam, a prémek és takarók alkotta bábba bújtunk
össze együtt, és megosztottuk egymással testünk melegét.
Számon tartottam a napok múlását: egy zsinegre kötöztem
minden nap egy-egy csomót. Január elején hagytuk el River
Runt, és február közepe volt, amikor Onakara felhívta a
figyelmünket arra, hogy füst száll fel a távolban, ami azt a
mohawk falut jelezte, ahová ő és társai vitték Roger Wakefieldet.
„Kígyóváros”, azt mondta, ez a falu neve.
Hat hét. Brianna mostanra közel hat hónapos terhes. Ha
gyorsan haza tudjuk juttatni Rogert – már ha bír egyáltalán
utazni, tettem hozzá vészjóslóan magamban –, akkor még jóval a
gyermek érkezése előtt vissza kell, hogy érjünk. De ha Roger
nincs itt, ha a mohawkok máshová adták el… Vagy ha már
meghalt, mondta egy halk és szenvtelen hang a fejemben, akkor
késedelem nélkül visszaindulunk.
Onakara nem vállalkozott arra, hogy bekísérjen minket a
faluba, ami egyáltalán nem segített azon, hogy bizakodó legyek a
kilátásainkat illetően. Jamie köszönetet mondott neki,
elbúcsúzott tőle, és útjára bocsátotta egy lóval, egy jó késsel és
egy üveg whiskyvel a szolgálataiért cserébe.
 A maradék whiskyt elástuk, gondosan elrejtettük, tisztes
távolságra a falutól.
– Meg fogják érteni, hogy mit akarunk? – kérdeztem, ahogy
újra lóra szálltunk. – A tuszkaróra elég hasonló a mohawkhoz
ahhoz, hogy beszélni tudjunk velük?
– Nem egészen ugyanaz, néném, de hasonló – felelte Ian.
Lágyan szállingózott a hó, és a hópihék olvadtan kapaszkodtak
Ian szempilláiba. – Talán mint amilyen különbség az olasz és a
spanyol nyelv között van. De Onakara azt mondja, hogy a
sachem és még néhányan beszélnek egy kicsit angolul, habár
nem szívesen használják a nyelvet. A mohawkok azonban az
angolok oldalán harcoltak a franciák ellen, úgyhogy lesznek
olyanok, akik beszélik a nyelvet.

– Nos, hát – mosolygott rám

Jamie, és keresztbe fektette
muskétáját maga előtt a
nyergén. – Menjünk, és
próbáljunk szerencsét!
 54
Fogságban I.

1770. február

Közel három hónapja lehetett már a mohawk faluban, a

zsinegjére kötözött csomók száma alapján. Először nem tudta,
hogy hová került, csak annyit, hogy ezek az indiánok más törzsbe
tartoztak, mint a fogvatartói, és hogy ez utóbbiak féltek tőlük.
Aléltan állt a kimerültségtől, amíg a férfiak, akik idehozták őt,
beszélgettek és rá mutogattak. Az új indiánok mások voltak:
szőrme- és bőrruhákat viseltek a hideg ellen, és sok férfi
tetoválást viselt az arcán.
Az egyik egy kés hegyével megbökte őt, és ráparancsolt, hogy
vetkőzzön. Beállították meztelenül egy hosszú, fából épült ház
közepére, míg jó néhány férfi – és nő – gúnyolódások közepette
mutogatott felé. Jobb lába csúnyán feldagadt, a mély vágás
elfertőződött. Még tudott járni, de minden lépésre beléhasított a
fájdalom, és időről időre elővette a láz.
A ház ajtaja felé taszigálták, lökdösték. Nagy hangzavar
hallatszott be kintről. Felismerte, hogy vesszőfutást tartanak: a
vademberek két sorban álltak föl, mindnek botok és dorongok
voltak a kezében. Valaki egy kés hegyével megbökte a fenekét,
és érezte, hogy a meleg vér lecsorog a lábán.
– Cours! – kiáltottak rá. Futás.
A föld le volt taposva, hó tapadt a piszkos jégbe. Égette a
lábát, ahogy valaki hátba verte, és tántorogva megindult, bele a
zűrzavarba.
Szinte végig egyenesen maradt, jobbra-balra hajolt a hátára
és lábára záporozó ütések elől. Lehetetlen volt elkerülnie a
botokat. A legjobb, amit tehetett, hogy rohant, amilyen gyorsan
csak tudott.
A sor vége felé járt, amikor egy dorong vízszintesen lendült
felé, és keményen a hasába ütött. Összegörnyedt, majd egy
újabb ütést kapott a füle mögé. Rongybabaként esett össze a
hóban, és alig érezte a hideget felhasadt bőrén.
Egy nádpálca a lábára csapott, és fájdalmasan lesújtott.
Valamivel a heréi alatt érte. Reflexszerűen felkapta a lábait,
arrébb gördült, majd négykézlábra emelkedett. Valahogy még
mindig tudott mozogni, pedig vér folyt az orrából, és a szája is
telement fagyott sárral.
Elért a sor végére, és bár az utolsó ütés még mindig égette a
hátát, megfogta a közeli hosszúház egyik oszlopát, és
kapaszkodva lassan talpra állt. Bántalmazói felé fordult,
miközben az oszlopba kapaszkodott, nehogy elessen. Ez tetszett
nekik. Nevettek, olyan magas hangon vinnyogva, mintha csak
egy falka kutya lettek volna. Roger mélyen meghajolt,
kiegyenesedett, de forgott vele a világ. Az indiánok még
hangosabban nevettek. Roger mindig tudta, hogy kell a közönség
kedvére tenni.
Ekkor bevitték, adtak neki vizet, hogy megmosakodjon, és
valamit enni is. Visszaadták rongyos ingét és mocskos
térdnadrágját, de kabátját és cipőjét megtartották. Meleg volt a
házban, égett néhány tűz némi távolságra egymástól, végig az
épület teljes hosszában, és mindegyik tűz fölött kialakítottak egy
füstlyukat is. Roger bemászott az egyik sarokba, és álomba
zuhant, kezét a nadrágja varrásának dudorán tartva.
Ezen fogadtatás után a mohawkok meglehetős közönnyel
viseltettek iránta, de nem voltak hozzá különösebben
kegyetlenek. A hosszúház rabszolgája lett, és minden ott lakó
szolgálatára kellett, hogy álljon. Ha nem értett valami parancsot,
akkor megmutatták neki, mi a teendő – de csak egyszer. Ha nem
volt hajlandó teljesíteni azt, vagy úgy csinált, mint aki nem érti,
mit akarnak, akkor megverték, és többé már nem ellenkezett.
Ezzel együtt az indiánokhoz hasonlóan részesült az élelemből, és
rendes szálláshelyet is kapott a ház végében.
Mivel tél volt, a legfontosabb feladata a gyújtós gyűjtése és a
vízhordás volt, habár időnként a vadászok elvitték portyázni,
hogy segítsen nekik feldolgozni és hazahozni a húst. Az indiánok
nem tettek különösebb erőfeszítéseket, hogy kommunikáljanak
vele, de nagy odafigyeléssel sikerült valamennyire elsajátítania a
nyelvüket.
Roger igen körültekintően kipróbált pár szót élesben is. Egy
fiatal lánnyal próbált szót váltani először, mert őt kevésbé érezte
veszélyesnek.
A lány nagy szemeket meresztett rá, majd felnevetett, és úgy
megörült, mintha egy varjút hallott volna megszólalni. Odahívta
az egyik barátnőjét, hogy ő is hallgassa meg Rogert, majd egy
másikat, és már hárman guggoltak előtte, és kezüket a szájuk elé
téve halkan kuncogtak, és a szemük sarkából oldalra pillantgatva
figyelték Rogert. Elmondta az összes szót, amit ismert, miközben
a megfelelő tárgyakra mutatott – tűz, fazék, takaró, kukorica –,
majd a feje fölött lógó szárított halfüzérre mutatott, és felvonta a
szemöldökét.
– Yona’kensyonk – vágta rá újdonsült barátja, és vihogva
hallgatta, ahogy Roger megpróbálta elismételni a szót. A
következő néhány nap és hét során a lányok igen sok mindenre
megtanították. Tőlük tudta meg végre azt is, hogy hol van.
Illetve nem is azt, hogy hol, hanem kiknek a kezében.
Ők a kahnyen'kehaka törzs tagjai, mondták a lányok büszkén,
és meglepődtek, hogy Roger még sosem hallott felőlük.
Mohawkok. Az irokéz szövetség keleti kapujának őrei. Ő viszont
egy kakonhoaerhas volt. A lányoknak magyaráznia kellett egy
ideig, mire Roger meg tudta határozni a szó pontos jelentését.
Akkor jött rá, amikor az egyik lány segítségképpen bevonszolt a
házba egy korcs jószágot, mire Roger rájött, hogy a szó azt
jelenti: kutyaképű.
– Köszönöm! – mondta, és megtapogatta sűrű szakállát.
Felvonta a felső ajkát, feltárta fogait, és rájuk vicsorított, mire a
lányok sikoltozva nevettek föl.
Az egyik lány anyja elkezdett érdeklődni iránta. Látva, hogy
Roger lába még mindig fel volt dagadva, kenőcsöt hozott, és
megfürdette a lábát, majd bekötözte zuzmóval és
kukoricacsuhéval. A nők elkezdtek szólni hozzá, amikor tűzifát
vagy vizet hozott nekik.
Nem tett kísérletet arra, hogy elmeneküljön, még nem. A tél
vasmarokkal tartotta fogságban a falut, gyakran esett a hó, és
igen cudar szél fújt. Nem jutna messzire fegyvertelenül, sántán
és teljesen kiszolgáltatva az időjárásnak. Kivárásra játszott. És
éjjelenként elveszett világokról álmodott, hajnalonként gyakorta
a friss fű illatára ébredt, és ilyenkor a vágytól sajgó vesszejéből a
hasára ömlött meleg magja.

A part mentén még mindig be volt fagyva a víz, amikor

megérkezett a jezsuita.
Rogernek épp a faluban volt dolga, odakint volt, amikor a
kutyák ugatni kezdtek, és az őrszemek kiáltozva jelezték, hogy
látogatók érkeztek. Elkezdtek odagyűlni az emberek, és
kíváncsian ő is velük ment.
A jövevények csoportját nagy számú mohawk nő és férfi
alkotta, akik mind gyalog jöttek, a szokásos úti felszereléssel
megrakva. Ez furcsa volt: a faluba korábban csak kisszámú
portyázó vadászcsapatok érkeztek látogatóba. Ami még ennél is
furcsább volt, hogy a látogatók egy fehér embert is hoztak
magukkal. A sápadt téli nap megcsillant a férfi szőke haján.
Roger kíváncsian közelebb lépett, de pár falubeli visszalökte.
Azt azonban még látta, hogy a férfi egy pap volt, medvebőr
köpenyege alól kilátszottak hosszú fekete reverendájának
rongyos maradványai, ami alatt bőrnadrágot és mokaszint viselt.
A pap nem úgy viselkedett, mint egy rab, és nem is volt
megkötözve. Rogernek mégis az volt az érzése, hogy a férfi
kényszernek engedelmeskedve utazott velük, mert egyébként
fiatal arca barázdált volt. A pap néhány társával eltűnt az egyik
hosszúházban, ahol a sachem tanácskozott. Roger sosem volt
még odabent, de hallotta, hogy miket mondtak a helyről a nők.
Az egyik idősebb asszony, aki vele egy hosszúházban lakott,
meglátta, hogy ő is ott bámészkodik a tömegben, és azonnal
ráparancsolt, hogy hozzon még fát. Roger el is indult, és nem is
látta újra a papot, habár az újonnan érkezők arcai feltűntek a
faluban, elszórtan a különböző hosszúházak között, ahol a helyiek
osztották meg velük tüzük melegét.
Valami történt a faluban. Érezte, de nem értette, ahogy az
események áramlata örvénylett körülötte. A férfiak ezután
esténként a tüzek körül ültek, beszélgettek, az asszonyok pedig
munka közben egymás közt sutyorogtak, de a beszélgetésük
megértéséhez szükséges nyelvtudás messze meghaladta Roger
gyengécske szókincsét. Megkérdezte az egyik kislányt a
látogatókról, de ő csak annyit tudott mondani neki, hogy egy
északra fekvő faluból jöttek. Hogy miért jöttek, a kislány nem
tudta, csak annyit, hogy annak a fekete köpenyeshez, a
kahontsí’yatawihoz van valami köze.
Egy jó héttel később Roger elment vadászni a falubeliekkel.
Hideg, de tiszta idő volt, és messzire elkalandoztak, míg végül
találtak egy jávorszarvast, és leölték. Roger megdöbbent,
nemcsak az állat méretén, de azon is, hogy az milyen buta jószág.
Megértette a vadászok hozzáállását: ilyen állatot megölni nem
volt nagy dicsőség, ez csak hús volt.
Ez rengeteg hús volt. Úgy megpakolták Rogert, mint egy
málhás szamarat, és az extra súly erősen megterhelte sánta
lábát. Mire visszaértek a faluba, olyan erősen sántított, hogy
nem tudott lépést tartani a vadászokkal. Lemaradt, és minden
erejével azon volt, hogy ne veszítse őket szem elől, és ne
tévedjen el az erdőben.
Meglepetésére azonban néhányan bevárták őt, amikor végre
a falut övező kerítés a szeme elé került. Megragadták, levették
válláról a hús terhét, és berángatták őt a faluba. Nem a
megszokott hosszúházba vitték, hanem egy kis kunyhóba, ami a
központi tér túlsó végében állt.
Nem tudott elég jól mohawkul ahhoz, hogy bármit is
kérdezhessen, de amúgy sem hitte, hogy válaszra méltatnák.
Belökték a kunyhóba, és magára hagyták.
Tűz pislákolt odabent, de így is olyan sötét volt a fényes
külvilághoz képest, hogy egy pillanatra elvakította.
– Maga kicsoda? – kérdezte egy riadt hang franciául.
Roger pislogott párat, és ekkor ki tudta venni, hogy egy
vékony alak emelkedik fel ültéből a tűz mellől. A pap.
– Roger MacKenzie – felelte. – Et vous? – Hirtelen váratlan
boldogság öntötte el csupán attól, hogy kimondhatta a saját
nevét. Az indiánokat nem érdekelte, hogy hívják, ők egyszerűen
kutyaképűnek szólították, amikor szükségük volt rá.
– Alexandre – lépett oda hozzá a pap, aki egyszerre örült és
volt megdöbbenve. – Alexandre Ferigault atya. Vous êtes
anglais?
– Skót – felelte Roger, és a földre huppant, ahogy sánta lába
összecsuklott alatta.
– Ön egy skót? És hogy került ide? Ön katona?
– Fogoly vagyok.
A pap leguggolt mellé, és érdeklődve nézett végig rajta.
Tényleg egészen fiatal volt: húszas évei végén vagy harmincas
évei elején járhatott, habár világos bőre cserzett és repedezett
volt a hidegtől.
– Eszik velem? – intett néhány agyagedény és kosár felé,
amiben élelem és víz volt.
Az, hogy a pap a saját nyelvén beszélhetett, olyan felszabadító
érzés volt számára, mint Rogernek az, hogy szabadon
megszólalhatott. Mire befejezték az étkezést, óvatosan beavatták
egymást a maguk múltjába, még ha nem is magyarázták meg,
hogyan kerültek jelenlegi helyzetükbe.
– Miért raktak engem ide magához? – kérdezte Roger, és
letörölte a zsírt a szájáról. Nem gondolta volna, hogy azért, hogy
társaságot biztosítsanak a papnak. A figyelmesség nem volt
különösebben jellemző a mohawkokra, legalábbis eddig úgy vette
észre.
– Nem tudnám megmondani. Valójában magam is ugyanúgy
megdöbbentem, hogy egy másik fehér embert látok.
Roger a kunyhó bejárata felé pillantott, ami megmozdult.
Valaki állt odakint.
– Maga is fogoly? – kérdezte Roger némileg meglepetten. A
pap habozott, majd vállat vont egy halvány félmosollyal.
– Ezt sem tudnám megmondani. A mohawkoknál az ember
vagy kahnyen'kehaka, vagy a többiek közé tartozik. És ha valaki
ez utóbbi, akkor egy pillanat alatt vendégből fogollyá válhat. Meg
kell hagyni, hogy néhány éve közöttük élek, de még mindig nem
fogadtak be a törzsbe. Én még mindig a „többiek” közé tartozom.
– Köhintett, és témát váltott. – Hogy esett fogságba?
Roger tétovázott, mert maga sem tudta, hogyan is felelhetne
erre.
– Elárultak – mondta végül – és eladtak.
A pap együttérzően bólintott.
– Van valaki, aki váltságdíjat fizetne magáért? Gondoskodni
fognak arról, hogy életben tartsák, ha váltságdíj van kilátásban.
Roger megrázta a fejét, és olyan üresnek érezte magát, mint
egy dob.
– Nem, nincs senki.

A beszélgetés elhalt, ahogy a szürkület beálltával a füstlyukból

már nem szűrődött be fény, és leszállt rájuk a sötétség. A
kunyhóban volt tűzrakó hely, de nem volt fa, így a tűz is kialudt.
A kunyhó lakatlannak tűnt: volt benne egy rudakból épített
ágykeret, de ezen kívül csupán néhány rongyos szarvasbőr és
egy kis kupac háztartási hulladék állt az egyik sarokban.
– Régóta van itt, ebben a kunyhóban? – kérdezte végül
Roger, megtörve a csendet. Alig látta a másik férfit, habár az
alkony utolsó sugarai még betűztek a füstlyukon.
– Nem. Ma hoztak ide. Nem sokkal azelőtt, hogy ön is
megérkezett. – A pap köhögött, és nyugtalanul mocorgott a
döngölt földes padlón.
E gondolat elég baljóslatúnak tűnt, de Roger jobbnak látta, ha
tapintatos lesz, és nem ijeszt rá a papra azzal, hogy ezt kimondja.
Nyilvánvalóvá vált a pap számára ugyanúgy, ahogy Roger
számára, hogy a pap vendégből fogollyá vált. Vajon mit követett
el?
– Maga keresztény? – törte meg hirtelen a csendet
Alexandre.
– Igen, apám lelkész volt.
– Vagy úgy. Megkérhetném, hogy imádkozzon értem, ha
elvinnének?
Roger megborzongott, de egyáltalán nem a barátságtalan
környezet miatt.
– Igen – mondta félszegen. – Ha ezt szeretné.
A pap felkelt, és nyugtalanul járkálni kezdett a kunyhó falai
között, mert nem bírt nyugton ülni.
– Lehet, hogy minden rendben lesz – mondta, de hangja azé
az emberé volt, aki megpróbálja meggyőzni magát. – Még nem
döntöttek.
– Miről?
Roger inkább érezte, mint látta, hogy a pap egy
vállrándítással válaszol.
 – Hogy életben hagyjanak-e.
Roger nem tudta, mit felelhetne erre, így újra beállt a csend. A
kihűlt tűzhely mellett kuporgott, pihentette sánta lábát, míg a
pap fel-alá járkált, és végül letelepedett mellé. A két férfi
egyetlen szó nélkül közelebb húzódott egymáshoz, hogy
egyesítsék testük melegét, hisz hideg éjszakának néztek elébe.
Roger épp elszundított, miután magára húzta az egyik
szarvasbőrt, amikor hirtelen zajt hallott az ajtó felől. Felült, és
ahogy kinyitotta a szemét, tűz villant a szemébe.
Négy mohawk harcos állt a kunyhóban. Az egyik egy öl fát
dobott a tűzrakó helyre, és a kezében tartott billogot a lángok
közé tartotta. Oda sem hederítve Rogerre, a többiek talpra
ráncigálták Ferigault atyát, és durván megfosztották ruháitól.
Roger ösztönösen odalépett volna hozzá, már félig
felemelkedett, amikor valaki leütötte. A pap kikerekedett,
könyörgő szemeket meresztett rá, hogy ne avatkozzon közbe.
Az egyik harcos a maga billogját Ferigault atya arcához
tartotta. Mondott valamit, ami kérdésnek hangzott, majd amikor
nem kapott választ, leengedte a billogot, és oly közel tolta a pap
testéhez, hogy annak fehér bőre vörösen ragyogott.
Verejték ült ki Alexandre arcára, ahogy a tűz a nemi
szervéhez közelített, de arca kifejezéstelen maradt.
A harcos hirtelen a pap felé bökött a billoggal, aki akaratlanul
is összerezzent. Az indiánok felnevettek, és újra megpróbálták
csőbe húzni, de másodjára már a pap felkészültebb volt. Roger
érezte a megperzselt szőr szagát, de a pap mozdulatlan maradt.
Amikor ráuntak a játékra, két harcos megragadta a papot a
karjánál fogva, és kivonszolta a kunyhóból.
„Imádkozzon értem, ha elvinnének. „ Roger lassan felült, és a
rettegéstől felmeredtek a szőrszálak a testén. Hallotta az
indiánok hangját, ahogy egymás közt beszéltek, és ahogy
távolodva hangjuk lassan elhalt. A pap nem szólalt meg.
Alexandre szétdobált ruhái szanaszét hevertek a kunyhóban,
Roger összeszedte azokat, gondosan kirázta belőlük a port, és
összehajtogatta mindet. Remegett a keze.
Megpróbált imádkozni, de nehezen tudott arra koncentrálni,
hogy átadja magát az áhítatnak. Az ima szavai közben egy halk,
szenvtelen hangot hallott, ahogy azt kérdezi: És amikor értem
jönnek majd, kifog imádkozni értem?

Életben hagyták a tüzét, szerette volna azt hinni, hogy ez azt

jelenti, hogy nem akarják megölni azonnal. Az, hogy kedvében
járjanak a halálraítélt foglyoknak, szintén nem volt jellemző a
mohawkokra. Egy idő után lefeküdt a szarvasbőr alá, oldalra
fekve összekuporodott, és addig nézte a lángokat, míg el nem
aludt, kimerülten a rettegéstől.
Nyugtalan álmából léptek zajára és egy csoport hangjára riadt
fel. Azonnal kipattantak a szemei, és arrébb gördült a tűztől,
összekuporodott, és kétségbeesetten kutatott valami eszköz
után, amivel megvédhetné magát.
Az ajtószárny felemelkedett, és a pap meztelen teste zuhant a
kunyhóba. Odakint a hangok távolodva elhaltak.
Alexandre nyögve vonaglott. Roger gyorsan odalépett hozzá,
és letérdelt mellé. Érezte a friss vér szagát, a forró rézszagot,
amit a jávorszarvas feldarabolásakor is érzett.
– Megsérült? Mit tettek magával?
Kérdésére gyorsan választ kapott. A félig öntudatlan papot a
hátára fordította, és látta, hogy vér csorog az arcán, le a nyakán,
fényes vörös mázzal vonva be a bőrét. Felkapta a pap félredobott
reverendáját, hogy felitassa a vért a sebből. Ahogy hátralökte a
férfi vércsatakos szőke haját, látta, hogy a pap jobb füle hiányzik.
Valami éles tárggyal levágtak egy darab szögletes bőrt
háromhüvelyknyire az állkapcsa mögül, amivel a fülét és a hajas
fejbőre egy részét is eltávolították.
Roger a hasizmára szorította a kezét, a ruhát pedig rányomta
a fedetlen nyílt sebre. A pap ernyedt testét a tűz mellé húzta, és
betakarta Ferigault atyát a maradék ruhával és mindkét
szarvasbőrrel.
A férfi most már nyögdécselt. Roger megmosta az arcát, és
adott neki inni egy kis vizet.
– Minden rendben lesz – mondta neki halkan újra és újra,
habár nem tudta, hogy a másik egyáltalán hallja-e őt. – Minden
rendben, életben hagyták. – Óhatatlanul is eszébe jutott, hogy
talán jobb lett volna, ha megölik. Vajon ezt csak
figyelmeztetésnek szánták a pap számára, vagy ez csak ízelítő
volt a rá váró szörnyű kínzásokból?
A tűz leégett, és már csak parázslott. A vöröses fényben
feketéllett a szivárgó vér.
Alexandre atya megállás nélkül, apró rángásokkal vonaglott,
és nyughatatlan testének mozgását egyszerre okozta és
korlátozta a seb miatti fájdalom. Esély sem volt arra, hogy
elaludjon, így Roger sem tudott, és majdnem annyira átérezte a
végeláthatatlanul múló perceket, mint a pap.
Roger átkozta magát a tehetetlensége miatt, bármit megtett
volna, hogy enyhíteni tudja a másik férfi fájdalmait, még ha csak
egy-két pillanatra is. Nem pusztán szimpátiából, és ezt maga is
tudta. Alexandre atya apró, leheletszerű hangja elevenen
tartotta a csonkítás emlékét Roger elméjében és a rettegést a
vérében. Ha a pap el tudna aludni, a hangok is megszűnnének, és
talán a sötétben kevésbé rettegnének.
Ekkor történt az, hogy úgy érezte, megértette, mi hajtotta
Claire Randallt. Hogy miért merészkedett a csataterekre és
ápolta a sebesülteket. Ahhoz, hogy enyhítse mások fájdalmát, és
megkönnyítse távozásukat az élők közül, ahhoz a saját
fájdalomtól és haláltól való félelmén kellett enyhítenie, márpedig
Roger azért, hogy enyhítse saját félelmét, szinte bármit megtett
volna.
Végül, amikor már nem bírta tovább elviselni a suttogó
imákat és az elfojtott nyöszörgést, lefeküdt a pap mellé, és
karjaiba fogta Alexandre-t.
– Csitt! – mondta, ajkait közel tartva Alexandre atya fejéhez.
Remélte, hogy az ép fülébe suttog. – Maradjon nyugton!
Reposez-vous.
A pap karcsú teste remegve simult Roger testéhez, izmai
remegtek a hidegtől és a kíntól. Roger fürgén dörzsölte a férfi
hátát, tenyerével keményen dörgölte a férfi átfagyott végtagjait
és kettejük testére húzta a rongyos szarvasbőröket.
– Rendbe fog jönni – mondta Roger angolul, mert tisztában
volt vele, hogy nem számít, mit mond, csak az, hogy beszéljen a
paphoz. – Ejnye, no, most már minden rendben. Jól van, akkor
csak folytassa. – Legalább annyira a maga, mint a pap figyelmét
elterelendő beszélt annyit, mert Alexandre meztelen testének
érintése némileg sokkoló is volt, részben azért, mert nem érezte
azt természetellenesnek, de ugyanennyire azért is, mert igen.
A pap belékapaszkodott, fejét Roger vállába préselte. Nem
mondott semmit, de Roger érezte a könnyeket végiggördülni a
bőrén. Rávette magát, hogy szorosan magához ölelje a papot, és
végigdörzsölje annak gerincét, végig a csigolyák dudorain,
miközben nem akart másra gondolni, mint arra, hogy megállítsa
a férfi szörnyű remegését.
– Lehetne egy kutya is – fecsegett Roger. – Egy kutya, akivel
rosszul bántak. Megtenném akkor is, ha egy kutya lenne, hát
persze hogy meg. Dehogyis tenném – mondta magában. –
Hívnám a nyavalyás állatvédőket, gondolom.
Óvatosan megpaskolta Alexandre fejét, vigyázva, hogy hová
nyúl, és hideg borzongás futott végig rajta a gondolatra, nehogy
óvatlanul hozzáérjen ahhoz a bőrtelen, véres folthoz. A pap haja
izzadtan tapadt a tarkójára, habár nyaka és vállai jéghidegek
voltak. A testének lejjebb fekvő részei melegebbek voltak, de
nem sokkal.
– Egy kutyával sem bánik így az ember – morogta. –
Kibaszott vadállatok! Ki kéne hívni rájuk a rendőrséget. Berakni
a tetves képüket a Timesba. Panaszt tenni a képviselőnél.
Egy apró remegés, ami túl ijedt volt ahhoz, hogy nevetésnek
lehetett volna nevezni, futott végig a testén. Hevesen
megragadta a papot, és ide-oda ringatta a sötétben.
– Reposez-vous, mon ami. C'est bien, la, c'est bien.
 55
Fogságban II.

1770. március, RiverRun

Brianna lehúzta a nedves ecsetet a paletta szélén, és eltávolítva

belőle a felesleges festéket, hegyesre formázta ecsetje fejét. Az
ecset hegyét óvatosan belemártotta a viridián-kobalt keverékbe,
és egy vékony vonalat húzott a folyó partjára árnyék gyanánt.
Léptek zaját hallotta maga mögül a ház felől. Felismerte a
ritmustalan, kettős lépéseket: a halálos páros volt az. Teste kissé
megfeszült, és harcolt a vágy ellen, hogy megragadja a nedves
vásznat, és eltüntesse szem elől, Hector Cameron mauzóleuma
mögé. Jocasta látogatásait nem bánta, ő egyébként is gyakran
megjelent reggelente, hogy ücsörögjön vele, míg ő festett.
Megvitatták a különböző festési technikákat, a festékanyagok
őrlését és hasonlókat. Valójában szívesen fogadta nagynénje
társaságát, és kincsként hallgatta az idős asszony skóciai lánykori
történeteit Brianna nagymamájáról és más MacKenzie-kről,
Leochból. De amikor Jocasta magával hozta az ő kutyahűségű
„szemeit”, az már egészen más volt.
– Jó reggelt, unokahúgom! Nincs túl hideg idekint ma reggel?
Jocasta megállt, köpenyét maga köré tekerte, és Briannára
mosolygott.
Ha a lány nem tudta volna biztosan, most sem jött volna rá,
hogy a nagynénje vak.
– Nem, épp jó az idő idekint, az… ööö… a sírkő megfogja a
szelet. Egyébként is végeztem. – Valójában még nem fejezte be a
festést, de beletette ecsetjét a festékes üvegbe, és elkezdte
lekapargatni a palettát. Megette a fene, ha úgy kell festenie, hogy
Ulysses is ott van, és magyarázza minden egyes ecsetvonását
Jocastának.
– Ó! Akkor hagyd csak itt a dolgaidat, és Ulysses majd felvisz
mindent.
Brianna vonakodva otthagyta a festőállványát, a hóna alá
csapta a vázlatfüzetét, másik karját pedig Jocastának nyújtotta.
Nem akarta, hogy Mindentlátó és Elmondó Uraság végiglapozza.
– Vendégünk lesz ma – jelentette be Jocasta a ház felé
fordulva. – Alderdyce bíró és az édesanyja látogatnak meg
minket Cross Creekből. Úgy véltem, talán szeretnél átöltözni
ebéd előtt. – Brianna megharapta a száját belül, hogy
meggátoljon bármiféle választ erre a nem túl finom célzásra.
Újabb vendégek.
Az adott körülmények között nem tagadhatja meg, hogy
találkozzon nénje vendégeivel – de még azt sem, hogy miattuk
átöltözzön –, de nagyon szerette volna, ha Jocasta nem élt volna
ilyen gazdag társasági életet. Folyton jött valaki látogatóba:
ebédre, teára, vacsorára, éjszakára, reggelire, volt, aki lovakat
vásárolni jött, vagy teheneket eladni, fűrészáruval kereskedni,
könyvet kölcsönkérni, ajándékokat hozni vagy zenélni. Érkeztek
a szomszédos ültetvényekről, Cross Creekből, valamint a messzi
Edentonból és New Bernből is.
Jocasta ismeretségi köre megdöbbentően színes volt.
Briannának azonban így is feltűnt, hogy a férfi vendégek száma
növekvő tendenciát mutat. Főleg az egyedülálló férfiaké.
Phaedre meg is erősítette Brianna ebbéli gyanúját, miközben
tiszta reggeli ruha után kutatott a szekrényben.
– Nincs valami sok eladósorban lévő nő a kolóniában –
magyarázta Phaedre, amikor Brianna megemlítette azt a különös
véletlent, hogy az utóbbi időben megjelenő látogatók mintha
mind agglegények lennének. Phaedre Brianna középtájékára
emelte a tekintetét, ami észrevehetően domborodott a laza
muszlining alatt. – Főleg nem fiatalok. Nem is beszélve azokról a
nőkről, akiknek kinéz valami River Runból.
– Kinek néz ki és mi River Runból? – kérdezte Brianna
megdermedve, félig feltűzött hajjal, és a szobalányra meredt.
Phaedre kecses kezét a szájára tette, nagy szemei tágra
nyíltak keze fölött.
 – A nagynénje még nem mondta önnek? Biztos voltam benne,
hogy tudja, máskülönben nem mondtam volna!
– Nos, ha már ennyit elmondtál, akkor gyerünk, folytasd!
Hogy értetted ezt? – Phaedre, a született pletykafészek, nem
fukarkodott a részletekkel.
– Egy héttel azelőtt, hogy az édesapjáék elmentek volna, Miss
Jo elküldetett Forbes ügyvéd úrért, hogy megváltoztassa a
végakaratát. Miss Jo halála után az ön édesapja kap egy kis
pénzt, Mr. Farquard és néhány másik barátja megkapja Miss Jo
néhány személyes holmiját, de minden más az öné lesz. Az
ültetvény, az erdő, a fűrészüzem…
– De én nem akarok semmit!
Phaedre elegánsan felvonta a szemöldökét, hogy kifejezze
mélységes kételkedését, majd lemondóan leengedte azt.
– Nos, úgy gondolom, itt nem arról van szó, hogy ön mit akar.
Miss Jo az a fajta ember, aki megkapja, amit ő akar.
Brianna lassan leengedte a hajkefét.
– És most éppen mit akar? – kérdezte. – Netalán azt is
tudod?
– Nem olyan nagy titok ez. Azt akarja, hogy River Run tovább
éljen, mint ő maga… És hogy olyasvalakié legyen, aki az ő véréből
való. Számomra ez érthető is, nincsenek se gyerekei, se unokái.
Ki más marad, aki továbbvinne mindent, ha ő már nem lesz?
– Nos… ott az apám.
Phaedre az ágyra fektette a tiszta ruhát, homlokát ráncolva
értékelte azt, majd hátrapillantott Brianna hasára.
– Ezt a ruhát már csak néhány hétig tudja használni, ahogy az
a pocak növekszik. Ja, igen, az édesapja. Miss Jo megpróbálta őt
az örököséül tenni, de ahogy hallottam, az apja nem kért belőle. –
A lány ámultan összeszorította a száját. – Na, ő aztán egy makacs
férfiember! Elmenni a hegyek közé, és úgy élni, mint egy
rézbőrű, csak azért, hogy ne kelljen azt csinálnia, amit Miss Jo
mond. De Mr. Ulysses úgy véli, hogy az édesapja jól tette, hogy
így döntött. Ha maradt volna, most éjjel-nappal marakodnának
Miss Jóval.
Brianna lassan a feje másik oldalán is felcsavarta a haját, de a
hajtű ismét kicsusszant belőle, és a haja megint aláomlott.
– Jobban teszi, Miss Bree, ha hagyja, hogy én csináljam. –
Phaedre mögéje csusszant, kihúzta a hanyagul betűzdelt
hajtűket, és ügyesen elkezdte fonni Brianna haját.
– És ezek a látogatók… Ezek a férfiak…
– Miss Jo azon van, hogy jót válasszon magának – biztosította
Phaedre. – Nem vezetheti egyedül ezt a helyet, ahogy Miss Jo
sem tudja. Az a Mr. Duncan, ő egy isten ajándéka, nem is tudom,
mihez kezdene nélküle Miss Jo.
Brianna puszta csodálkozása felháborodásba fordult.
– Férjet próbál fogni nekem? Úgy mutogat engem, mint egy…
Mint egy díjnyertes üszőt?
– Ühüm. – Úgy tűnt, Phaedre ebben semmi kivetnivalót nem
talál. Homlokát ráncolva igyekezett egy kóbor hajtincset
beleirányítani a fonatba.
– De hiszen tud Rogerről… vagyis Mr. Wakefieldről! Hogy
akarhat hozzáadni egy…
Phaedre felsóhajtott, nem minden együttérzés nélkül.
– Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy Miss Jo hisz benne,
hogy meg fogják találni azt a férfit. Tud egyet s mást az
indiánokról, és mindannyian hallottuk Mr. Myers történeteit az
irokézekről.
Hideg volt a szobában, mégis apró izzadságcseppek jelentek
meg Brianna haja vonalánál és az állkapcsán.
– Különben is – folytatta Phaedre, miközben egy kék
selyemszalagot font bele Brianna hajába. – Miss Jo nem ismeri
ezt a Wakefieldet. Lehet, hogy nem is lenne belőle jó vezető. Jobb
lenne – Miss Jo szerint –, ha valaki olyanhoz menne feleségül,
aki tudja, hogy kell jól gondját viselni a birtokának, amit akár
hozzá is lehetne csapni a férfi saját gazdaságához, hogy egy
igazán hatalmas birtoka legyen, Miss Bree.
– De én nem akarok hatalmas birtokot! Én nem akarom ezt a
birtokot sem! – Brianna felháborodása pánikba torkollott.
Phaedre kis fodorba rendezte és megkötötte a szalag végét.
– Hát, ahogy már mondtam… Itt nem arról van szó, hogy ön
mit akar, hanem arról, amit Miss Jo akar. Na, most próbálja fel
ezt a ruhát!

A bejárat felől hangok szűrődtek be, mire Brianna gyorsan

lapozott egyet a vázlatfüzetében, egy félig kész szénrajzhoz a
folyóról és a fákról. A léptek elhaltak, mire megnyugodva
visszalapozott a képhez.
Már nem dolgozott rajta, ezt a rajzot már befejezte. Csupán
nézegetni akarta.
Háromnegyedes profilból rajzolta le Rogert, elfordított fejjel,
hallgatózva, ahogy a fiú épp a gitárját hangolta. A kép nem volt
több egy vázlatnál, de jól megragadta a fiú fejének és testének
körvonalait ahhoz, hogy az emlékében megerősítse őt. Ahogy a
képet nézte, maga elé tudta varázsolni Rogert, aki olyan
közelinek tűnt ilyenkor, hogy szinte meg is tudta volna érinteni.
Voltak más rajzok is, pár szórakozásból rajzolt, gyengécske
kép és néhány, ami jobban sikerült. Volt, amelyik alapjában véve
jó rajz volt, de nem sikerült megragadni az embert a vonalak
mögött. Egyet vagy kettőt, mint például ezt is, vigasztalásul
nézegetett Brianna a késő délutáni szürkületben, amikor a
fények már nem voltak olyan jók, és a tüzek is lejjebb égtek.
A fény elhalványult a folyó felett is, a víz élénk ezüst csillogása
szelídebb, ónosabb fénybe tompult.
Briannának voltak még vázlatai Jamie Fraserről, az anyjáról
és Ianről is. Magányában kezdte el lerajzolni őket, most pedig
félelemmel tekintett rájuk, és bármilyen lehetetlennek tűnt is,
reménykedett abban, hogy családjából, amit még oly kevéssé
ismert, nem csak ezek a papírdarabok maradnak fenn.
Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy Miss Jo hisz benne,
hogy megfogják találni azt a férfit… Tud egyet s mást az
indiánokról.
Brianna keze nyirkos volt, a szén elmaszatolódott az egyik kép
sarkán. Puha léptek zaja hallatszott a szalon ajtajából, mire a lány
hirtelen becsukta a vázlatfüzetet.
Ulysses lépett be kezében egy égő viaszgyertyával, és
elkezdte sorra meggyújtogatni a nagy gyertyatartó ágait.
– Nem szükséges miattam meggyújtania azt a sok gyertyát –
mondta Brianna részben szerénységből, részben pedig, mert
nem akarta megzavarni a szoba meghitt csendjét. – Nem bánom,
ha sötét van.
A komornyik elmosolyodott, és folytatta a munkáját.
Pontosan megérintett minden kanócot, minek nyomán egyszerre
apró lángok keltek életre, mintha egy varázspálcával egy dzsinnt
hívtak volna elő.
– Miss Jo hamarosan lefárad – mondta Ulysses. – Képes látni
a fényeket és a tüzet, így tudni fogja, hogy hol van épp a
szobában.
Amikor végzett, elfújta a viaszgyertyát, aztán körbement a
szobán a szokásos csendes lépteivel, hogy összepakolja azt a kis
rendetlenséget, amit a délutáni vendégek hagytak, fát tegyen a
tűzre, és a fújtatóval szuszogva pattogó életre keltse.
Brianna nézte a férfit, gondozott kezének apró, precíz
mozdulatait, ahogy teljesen elmerülve a feladatban a pontos
helyére tette a whiskyspalackot és a poharakat. Hányszor
tehette már rendbe ezt a szobát? Hányszor tolt már vissza
minden egyes bútort a helyére, hányszor rakott minden apró
díszt pontosan ugyanoda, hogy az asszonyának minden kézre
essen, anélkül, hogy tapogatóznia kellene?
Egy egész életet valaki más igényeinek a kielégítésére áldozni.
Ulysses tudott írni és olvasni franciául és angolul is, tudott
számolni, énekelni, és csembalón is játszott. Mindezen
adottságait és tanult tudását kizárólag arra használta, hogy egy
zsarnoki, idős hölgyet szórakoztasson.
„És mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy; és a másiknak:
Jöszte, és eljő.” Igen, Jocasta ilyen volt.
És ha csak Jocastán múlik, akkor ez a férfi a tulajdona is
marad.
Ez a gondolat képtelenül túlzó volt. Sőt, rosszabb, nevetséges
volt! Brianna türelmetlenül fészkelődött ültében, próbálta
hátratolni a székét. Ulysses meglátta a lány mozdulatát, és
kérdőn felé fordult, hogy megnézze, szeretne-e valamit a lány.
– Ulysses – bökte ki Brianna. – Maga nem szeretne szabad
lenni?
Mihelyst ezt kimondta, a nyelvébe harapott, és érezte, ahogy
arca elpirul a szégyentől.
– Elnézést – mondta Brianna, és tekintetét lesütötte az ölében
összefont kezére. – Ez egy szörnyen udvariatlan kérdés volt.
Kérem, bocsásson meg!
A magas komornyik nem mondott semmit, de kérdő
pillantással illette a lányt. Azután könnyedén megérintette a
parókáját, mintha helyreigazította volna, és visszatért a
teendőihez, összeszedte az asztalon szétszórt vázlatokat, és szép
kötegbe rendezte azokat.
– Szabadnak születtem – mondta végül olyan halkan, hogy
Brianna még abban sem volt biztos, hogy mondott-e egyáltalán
valamit. Fejét lehajtotta, két szemét hosszú, fekete ujjaira
szegezte, melyekkel a játékasztalhoz tartozó, elefántcsontból
készült zsetonokat tisztítgatta, és egyesével visszapakolta őket a
dobozokba.
– Apámnak volt egy apró gazdasága, nem túl messze innen.
De halálra marta egy kígyó, amikor olyan hatéves lehettem.
Anyám nem tudott bennünket tovább nevelni, nem volt elég
erős a gazdaság körüli teendőkhöz, így eladta magát, és a pénzt
egy ácsnak adta, hogy vegyen magához segédnek, ha elég idős
leszek, hogy valami hasznos dolgot tanulhassak.
Ulysses betette az elefántcsont dobozt a játékasztal erre a
célra kialakított nyílásába, és lesöpörte a morzsákat, amik a
teasüteményből hullottak a kártyaasztalra.
– De aztán anyám is meghalt – folytatta tárgyilagosan. – És az
ács ahelyett, hogy inasként magához vett volna, azt mondta,
hogy mivel egy rabszolga gyereke vagyok, én magam is
rabszolga vagyok. Azután eladott engem.
– De hiszen ez így nem helyes!
Ulysses türelmes egykedvűséggel végignézett Briannán, de
nem szólt. És ugyan mit számít, hogy helyes-e vagy sem? –
mondták a férfi sötét szemei.
– Szerencsés voltam – magyarázta. – Mivel nagyon alacsony
és csenevész voltam, olcsón adtak el egy tanítónak, akit több
Cape Fear-i ültetvénytulajdonos is felbérelt a gyerekei mellé.
Egyik háztól a másikig lovagolt, minden egyes helyen eltöltött
egy hetet vagy egy hónapot, én pedig vele tartottam, mögötte
ültem a ló farán. Elláttam az állatot, amikor megálltunk, és
hasonló apróbb feladatokat kellett végrehajtanom.
– És mivel ezek hosszú és unalmas utak voltak, sokat mesélt
nekem, amíg lovagoltunk. Énekelt is… Nagyon szeretett
énekelni, és igazán elbűvölő hangja volt… – Brianna
meglepetésére Ulysses kissé nosztalgikusnak tűnt, de aztán
megrázta a fejét, összeszedte magát, majd kivett egy ruhát a
zsebéből, hogy letörölje a tálalót.
– Az a tanító adta nekem az Ulysses nevet – mondta a
komornyik, háttal Briannának. – Tudott egy kicsit görögül és
latinul is, és csak úgy a saját örömére olvasni tanított, amikor
ránk sötétedett, és kénytelenek voltunk letáborozni utunk során.
Az egyenes, karcsú vállak megemelkedtek egy alig látható
vállrándítással.
– Amikor a tanító is meghalt, én úgy húszéves lehettem.
Hector Cameron vett meg, és felfedezte a képességeimet. Nem
minden gazda értékelné az ilyesféle adottságokat, de Mr.
Cameron nem mindennapi férfi volt – mosolyodott el halványan
Ulysses.
– Megtanított engem sakkozni, és fogadást kötött rám,
amikor a barátaival játszottam. Megtanított énekelni és a
csembalón játszani, hogy szórakoztathassam a vendégeket. És
amikor Miss Jocasta kezdte elveszíteni a látását, Mr. Cameron
mellé rendelt, hogy én legyek a szeme.
– Mi volt a neve? Az igazi neve?
Ulysses elgondolkozott, Briannára mosolygott, de a mosoly
nem jutott el a szeméig.
– Azt hiszem, már nem emlékszem rá – felelte udvariasan, és
kiment.
 56
A test vallomásai

Kicsivel hajnal előtt ébredt fel. Még mindig sötét éjszaka volt, de
a levegő megváltozott. A parázs áporodott hamuvá égett, és az
erdő lehelete végigsuhant az arcán.
Alexandre eltűnt. Roger egyedül feküdt a szakadt szarvasbőr
alatt, és nagyon fázott.
– Alexandre! – suttogta rekedten. – Ferigault atya!
– Itt vagyok. – A fiatal pap hangja halk volt, és valahogy
távolinak hangzott, pedig csak egyyardnyira ült Rogertől.
Roger hunyorogva feltámaszkodott az egyik könyökére.
Amikor az álom elhagyta a szemét, csak homályosan látott.
Alexandre törökülésben ült, egyenes háttal, arcát felfelé
fordította a fustlyuk felé.
– Jól van, atyám? – A pap nyakának egyik oldala sötétlett a
vértől, habár az arca nyugodtnak tűnt, legalábbis amennyire
Roger látta őt.
– Hamarosan megölnek. Talán már ma.
Roger felült, mellkasához szorította a szarvasbőrt. Eddig is
fázott, de az Alexandre hangjából áradó nyugalomtól szinte
megfagyott.
– Nem – felelte, és köhögnie kellett, hogy megtisztítsa torkát
a koromtól. – Nem, nem fogják.
Alexandre nem fárasztotta magát azzal, hogy ellenkezzen.
Nem mozdult. Meztelenül ült, nem törődve a hideg reggeli
levegővel, és felfelé nézett. Végül leengedte a tekintetét, és fejét
Roger felé fordította.
– Meghallgatná a gyónásomat?
– De nem vagyok pap. – Roger térdre emelkedett, és
keresztülkecmergett a padlón, miközben a bőrt még mindig
félszegen maga előtt tartotta. – Tessék, itt van. Meg fog fagyni.
Bújjon be ez alá!
 – Nem számít.
Roger nem volt benne biztos, hogy Alexandre úgy értette,
hogy nem számít, ha fázik, vagy nem számít, hogy Roger nem
pap. Egyik kezét Alexandre mezítelen vállára fektette. Számított,
vagy sem, a férfi teste jéghideg volt.
Roger leült Alexandre mellé, olyan közel, amilyen közel csak
tudott, és kettőjükre terítette a bőrt. Érezte, ahogy libabőrös
lesz, ahol a másik férfi jéghideg bőre hozzáért, de nem érdekelte,
még közelebb húzódott, hogy minél több meleget tudjon átadni
Alexandre-nak a saját teste hőjéből.
– Az apja – mondta Alexandre. Elfordította a fejét, lehelete
Roger arcába szállt, és szemei csak nagy sötét foltoknak
látszottak az arcán. – Azt mondta, hogy ő pap volt.
– Lelkész, igen. De én nem vagyok az.
Roger inkább csak érezte, mint látta a másik elutasító
kézmozdulatát.
– Szükség idején bármelyik férfi magára veheti a papi
tisztséget – mondta Alexandre. Hideg ujjai röviden Roger
combjához értek. – Meghallgatja a gyónásomat?
– Ha ez a… Igen, ha szeretné. – Roger kényelmetlenül érezte
magát, de tudta, hogy semmi baja nem lesz, ha segít valakinek. A
kunyhó és a falu csendesen terült el körülöttük. Egy hangot sem
lehetett hallani, kivéve a fenyőfák között fújó szelet.
Megköszörülte a torkát. Vajon Alexandre akarta kezdeni,
vagy neki kellene mondania valamit először?
Mintha a Roger által kiadott hang egy jel lett volna, a francia
férfi felé fordult, lehajtotta a fejét, és a lágy fény végigsimította
fejének aranyló hajkoronáját.
– Áldj meg, testvérem, mert vétkeztem – szólalt meg
Alexandre csendesen. Aztán fejét lehajtva, kezét az ölében tartva
meggyónt.
Detroitból küldték ide huronok kíséretében. Megkísérelt
lejutni a folyó mentén, amíg csak lehetett, és eljutott egészen Ste.
Berthe de Ronvalle településéig, hogy átvegye a misszió
vezetésének feladatát az idősödő paptól, akinek megrendült az
egészsége.
– Boldog voltam ott – mesélte Alexandre álmodozó hangon,
mint azok a férfiak, akik évtizedekkel ezelőtti élményeiket
mesélik. – Vad hely volt az, de én még nagyon fiatal és lelkes
voltam. Örömmel álltam a nehézségek elébe.
Fiatal? A pap nem lehetett idősebb, mint Roger maga.
Alexandre vállat vont, elhessegetve a múltat.
– Két évet töltöttem a huronok között, és sokat
megtérítettem közülük. Azután egy csoportjukkal elmentünk a
Stanwix-erődbe, ahol a régió törzseinek volt nagy találkozója. Ott
ismertem meg Kennyanisi-t'agót, a mohawkok egyik hadurát.
Hallott engem prédikálni, és miután megérintette a Szentlélek,
meghívott, hogy menjek vissza vele a falujába.
A mohawkokat hírhedten nehéz volt megtéríteni, így ez egy
égi jel és soha vissza nem térő lehetőség volt számára. Így aztán
Ferigault atya kenun leutazott Kennyanisi-t'agóval és
harcosaival.
– Ez volt az első bűnöm – mondta Alexandre csendesen. –
Büszkeség. – Feltartotta egyik ujját Roger felé, mintha azt
javasolta volna, hogy számolja azokat. – Mégis, Isten velem volt.
– A mohawkok az angolok mellett álltak a legutóbbi francia-
indián háborúban, ezért igencsak gyanús volt nekik a fiatal
francia pap. Alexandre nagy hévvel tanulta a mohawk nyelvet,
remélve, hogy egyszer a saját nyelvükön prédikálhat nekik.
A falu pár lakosát sikerült megtérítenie, bár korántsem
mindenkit. Viszont a megtértek között volt a hadúr is, így a pap
védelmet élvezett a zaklatások ellen. Sajnálatos módon a falu
sachemja rossz szemmel nézte Alexandre növekvő befolyását, és
folyamatos összetűzések voltak a település keresztény és nem
keresztény lakói között.
A pap megnedvesítette száraz ajkát, majd felvette a vizes
korsót, és ivott.
– Azután – mondta nagy levegőt véve – elkövettem a
második bűnömet.
Beleszeretett az egyik megtérítettjébe.
– Volt már asszonya azelőtt, hogy…? – Roger lenyelte a
kérdést, de Alexandre egyszerűen, habozás nélkül válaszolt.
– Nem, soha. – Sóhajtott egyet, nem egészen nevetés
formájában, inkább a keserű gúny jeleként. – Azt hittem, hogy
én immúnis vagyok az ilyesféle kísértésekre. De az ember
esendő a sátán testi csábításaival szemben.
 A lány hosszúházában élt pár hónapig. Aztán egy reggel korán
kelt, elment a patakhoz mosdani, és meglátta a saját tükörképét
a vízben.
– A patak vize hirtelen zavarossá vált, és a víz felszíne
megnyílt. Egy hatalmas tátott száj tört fel, szertefoszlatva a
képmásomat.
Nem volt az több, mint egy szitakötő után ugró pisztráng, de a
papot megrendítette ez a tapasztalás, és isteni jelnek titulálta,
miszerint a pokol szája elnyelni készült a lelkét. Visszament a
hosszúházba, összeszedte a holmijait, hogy elmenjen, és egyedül
éljen egy kis sátorban a falun kívül. Csakhogy a szerelmét
terhesen hagyta ott.
– Emiatt került bajba és végül ide? – kérdezte Roger.
– Nem, önmagában még nem emiatt. Számukra egész mást
jelent a házasság és az erkölcs, mint nekünk – magyarázta
Alexandre. – A nők azt a férfit választják, akit akarnak, és a
házasság egyfajta közös megegyezés, ami addig marad fenn, amíg
a felek ebben egyetértenek. Ha ez megszűnik, akkor a nő
kiutasítja a férfit a házából, vagy az magától elmegy. A gyerekek,
amennyiben van gyermekük, pedig az anyjukkal maradnak.
– De aztán…
– A dologban az volt a nehézség, hogy én, ahogy egy paphoz
illik, csak akkor kereszteltem meg egy csecsemőt, ha annak
mindkét szülője keresztény volt, és azok kegyelemben
részesültek. Bizonyára megérti, hogy ez szükséges volt, ha a
gyermeket keresztény hitben akarták nevelni, máskülönben az
indiánok a keresztség szentségét csupán egy, az övéikhez hasonló
pogány szertartásnak tartották volna.
Alexandre mély levegőt vett.
– És természetesen nem tudtam megkeresztelni ezt a
gyermeket. Kennyanisi-t'agót ez bántotta, elszörnyedt a
döntésemtől, és ragaszkodott hozzá, hogy kereszteljem meg a
gyermeket. Én elutasítottam ezt, mire megkínoztatott. Az én… a
lány… közbenjárt az érdekemben anyja és más befolyásos
személyek támogatásával.
A falu népét megosztotta ez a vita, és két pártra szakadtak,
míg végül a sachem elrendelte, hogy el kell vinniük Alexandre
atyát Onyarekenatába, ahol majd egy pártatlan tanács eldönti,
mit kell tenniük, hogy helyreállítsák a harmóniát.
Roger megvakarta a szakállát. Talán az indiánok azért nem
szerették a szőrös európaiakat, mert ők terjesztették el a
tetveket.
– Attól tartok, nem egészen értem – jegyezte meg Roger
óvatosan. – Visszautasította a saját gyermeke megkeresztelését,
mert annak anyja nem volt jó keresztény?
Alexandre meglepettnek tűnt.
– Ó, non. Ő megtartotta a hitét, bár minden oka meglett volna
rá, hogy elhagyja azt – tette hozzá Alexandre szomorúan, majd
felsóhajtott. – Nem a gyermek anyja miatt nem keresztelhettem
meg a gyermeket, hanem azért, mert az apja nem volt az isteni
kegyelem állapotában.
Roger megdörzsölte a homlokát, abban reménykedve, hogy
nem árulja el megdöbbenését.
– Ó! Szóval ezért szeretett volna meggyónni nekem? Hogy
visszanyerje a kegyelmet, és ezáltal képes legyen…
A pap egy rövid mozdulattal félbeszakította Rogert. Egy
pillanatig csendben ült, keskeny vállait leeresztette. Valószínűleg
véletlenül megkaparta a sebét, mert az alvadt seb megrepedt, és
vér szivárgott lassan a nyakából.
– Bocsásson meg! – mondta Alexandre. – Nem kellett volna
megkérnem rá, csak annyira megörültem, hogy végre a saját
nyelvemen beszélhetek, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy könnyítsék a lelkemen azzal, hogy mindent elmondok
önnek. De ez nem helyes, én nem nyerhetek feloldozást.
A férfi kétségbeesése annyira nyilvánvaló volt, hogy Roger a
pap karjára tette a kezét, és szerette volna azonnal enyhíteni a
férfi szenvedését.
– Biztos benne? Azt mondta, hogy szükség idején…
– Nem erről van szó. – Alexandre a kezét Rogerére tette, és
szorosan megszorította, mintha erőt meríthetne a másik
szorításából.
Roger nem szólt. Egy pillanattal később Alexandre felemelte a
fejét, és Roger szemébe nézett. A kinti világ fényei megváltoztak,
halvány derengés látszott, fénytelen ragyogás a levegőben. Saját
lehelete fehéren távozott szájából, és füstként szállt fel a felettük
lévő lyuk felé.
 – A gyónás ellenére sem nyerhetek megbocsátást. Valódi
bűnbánatot kell érezni ahhoz, hogy valaki feloldozást nyerhessen.
Meg kell vetnem a bűnt, amit elkövettem. És ez az, amit nem
tudok megtenni.
Ekkor Alexandre elcsendesedett. Roger nem tudta, hogy
megszólaljon-e, és ha igen, akkor mit mondjon. Egy pap,
gondolta, valami olyasmit mondana, hogy „Folytasd,
gyermekem”, de ő képtelen volt erre. Ehelyett megfogta
Alexandre másik kezét is, és a markába fogta mindkettőt.
– Az én bűnöm az, hogy szerettem őt – szólalt meg Alexandre
nagyon halkan –, és hogy még mindig nem tudom nem szeretni.
 57
Egy összetört mosoly

– Két Dárda hajlik a megegyezésre. Az ügyet meg kell még

tárgyalni a tanáccsal, és el kell fogadtatni velük, de azt hiszem,
hogy menni fog. – Jamie nekitámaszkodott egy fenyőfának, hogy
kimerülten lerogyhasson kicsit. Egy hete voltunk a faluban,
Jamie pedig az elmúlt három nap nagy részét a sachemmal
töltötte. Alig láttam őt és Iant, helyettük az asszonyok
szórakoztattak, akik ugyan udvariasak voltak velem, de
távolságtartók is. Igyekeztem a talizmánomat elrejteni mindenki
elől.
– Akkor náluk van? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a
szorongás okozta csomó, ami olyan régóta a gyomromban volt,
kicsit enyhült. – Roger tényleg itt van? – Egészen eddig a
mohawkok nem voltak hajlandóak sem elismerni, sem cáfolni,
hogy Roger még mindig életben van.
– Nos, ami azt illeti, ez a vén gazfickó nem vallotta be.
Feltételezem, attól tart, hogy elrabolnám őt. De vagy itt van,
vagy valahol a közelben. Ha a tanács jóváhagyja az alkut, három
napon belül kicserélhetjük a whiskyt a fiúra, és eltűnhetünk
innen. – Jamie a sűrű felhőket nézte, amik mögött megbújtak a
távoli hegyek. – Istenem, remélem, hogy csak az eső közeleg, és
nem a hó.
– Szerinted van esély arra, hogy a tanács nem fog
beleegyezni?
Jamie mélyet sóhajtott, és végigsimított a haján, ami nem volt
összekötve, és kócosan omlott a vállára. A tárgyalások nyilván
nehezen haladtak.
 – Hát, az előfordulhat. Kell nekik a whisky, ugyanakkor
tartanak is tőle. Néhány idősebb férfi ellene lesz a
megegyezésnek, mert attól tartanak, hogy az ital ártani fog a
falunak, de a fiatalabbak egy emberként mellette vannak.
Néhányan azt mondják, hogy bizony el kell fogadni az italt, mert
kereskedhetnének is vele, ha maguk félnek is a fogyasztásától.
– Wakatihsnore mondta neked mindezt? – Meglepődtem. A
sachem, Fürge Elme, túlságosan ridegnek és ravasznak tűnt
ilyen nyílt véleménynyilvánításhoz.
– Nem ő, hanem a kis Ian – mosolyodott el Jamie. – Azt kell
mondjam, ebből a legényből ígéretes kém válna. Minden
tűzhelynél evett már a faluban, és talált egy leánykát, aki
különösen megszerette őt. Ő mondta el Iannek, hogy miként
vélekedik az anyák tanácsa.
Összehúztam a vállamat, és szorosra tekertem magam körül a
köpenyem. A falun kívül, egy sziklakiszögellésen ücsörögtünk,
így nem háborgattak bennünket, de cserébe ki voltunk téve a
metsző szélnek.
– És mit mond az anyák tanácsa? – A hosszúházban töltött
egy hét után volt némi fogalmam a nők véleményének
fontosságáról a dolgok rendjében: habár közvetlenül ők maguk
nem hoztak döntéseket az általános ügyekben, de a
jóváhagyásuk nélkül alig történt bármi is.
– Azt kívánják, bárcsak ajánlottam volna mást váltságdíjként,
mint a whiskyt, és egyáltalán nem biztosak benne, hogy ki
akarják adni a fiút, ugyanis több nő is szemet vetett rá. Nem
lenne ellenükre az sem, ha befogadnák őt a törzsbe. – Jamie
szája megrándult, én pedig aggodalmaim ellenére is felnevettem.
– Roger jóképű fiú – mondtam.
– Láttam már őt – vágta rá Jamie kurtán. – A férfiak
többsége azt gondolja róla, hogy egy rusnya, szőrös gazember.
Na persze, rólam is ezt gondolják. – Jamie szája egyik sarkát
vonakodva felhúzta, miközben megdörzsölte az állát. Jól tudta,
hogy az indiánok nem kedvelik az arcszőrzetet, ügyelt is rá, hogy
minden reggel megborotválkozzon.
– Talán pont ez fogja előrevinni a dolgokat.
– Mi, Roger kinézete? Vagy a tied?
– Az a tény, hogy több hölgy is feni a fogát erre a nyavalyásra.
Ian azt mondja, hogy a leánykája azt mondja, hogy a nagynénje
szerint baj lesz belőle, ha megtartják Rogert. Az asszony
véleménye szerint jobb lenne, ha visszaadnák nekünk, nehogy
összevesszenek rajta a nők.
A hidegtől kivörösödött bütykeimmel megdörzsöltem a
számat, ezzel igyekeztem elejét venni a nevetésnek.
– Vajon a férfiak tanácsának van arról tudomása, hogy jó pár
nő érdeklődik Roger iránt?
– Azt nem tudnám megmondani. Miért?
– Mert ha tudnának róla, talán ingyen is odaadnák neked.
Jamie erre felhorkant, rám nézett, és felvonta az egyik
szemöldökét.
– Meglehet. Szólok Iannek, hogy említse ezt meg a fiatal
férfiak körében. Ártani nem árthat.
– Azt mondtad, hogy a nők azt kívánták, hogy bárcsak valami
mást ajánlottál volna Rogerért cserébe. Tettél említést az opálról
Fürge Elmének?
Jamie érdeklődve felegyenesedett.
– Igen, említettem. Legalább úgy megdöbbentek, mintha egy
kígyót húztam volna elő a tüszőmből. Nagyon izgatottak lettek,
egyszerre gyúlt bennük harag és félelem, és szerintem nekem is
estek volna, ha nem említettem volna korábban a whiskyt.
Benyúlt kabátja belsejébe, elővette az opált, és a kezembe
ejtette.
– Jobb, ha nálad lesz, Sassenach. De még jobb lenne, ha nem
mutatnád meg senkinek.
– Milyen furcsa! – A kőre pillantottam. Megcsillant benne
színesen a spirál alakú véset. – Akkor hát jelent nekik valamit ez
a kő.
– Ó, igen – biztosított Jamie. – Azt nem tudnám megmondani,
hogy mit, de egy cseppet sem voltak odáig érte. A harci főnök
követelte, hogy mondjam meg, honnan van, én pedig mondtam
neki, hogy te találtad. Ettől kicsit visszább fogták magukat, de
még így is olyanok voltak, mint egy bugyogó vízforraló, ha szóba
került a kő.
– Miért akarod, hogy nálam legyen? – A kő meleg volt Jamie
testétől, és simán és kellemesen lapult a kezembe.
Hüvelykujjammal ösztönösen simogattam benne a spirális
vésetet.
– Ahogy mondtam, megdöbbentek, amikor meglátták, azután
dühösek lettek. Egy-két férfi meg is akart ütni, de aztán
visszakoztak. Egy ideig csak figyeltem őket a kővel a kezemben,
aztán rájöttem, hogy féltek tőle. Hozzám sem értek volna, amíg
az nálam volt.
Jamie kinyújtotta a karját, és az öklömet összezárta a kő
körül.
– Tartsd csak magadnál! Ha veszélybe kerülsz, csak vedd elő.
– Nagyobb a valószínűsége, hogy te kerülsz veszélybe! –
tiltakoztam, és próbáltam visszaadni neki a követ. Jamie
megrázta a fejét, mire a hajába belekapott a szél.
– Most, hogy már tudnak a whiskyről, már nem. Addig nem
fognak bántani, amíg meg nem tudják, hol van az ital.
– De miért kerülnék én bármilyen veszélybe is? –
Nyugtalanított a gondolat. A nők ugyan óvatosak voltak velem,
de nem tűntek ellenségesnek, a falu férfinépe pedig nagyrészt
rám se hederített.
Jamie a homlokát ráncolta, és lenézett a falu felé. Innen nézve
nem sokat lehetett látni belőle, csak a körülötte futó kerítést és
az alant megbúvó hosszúházak kéményeiből felszálló füstöt.
– Nem tudnám megmondani, Sassenach. Én azonban voltam
már vadász, és rám is vadásztak már. Te is tudod, milyen az,
amikor valami furcsa dolog közeledik, még a madarak is
elhallgatnak, és az erdő csendbe burkolózik, ugye?
A falu felé intett a fejével, szemét a gomolygó füstre szegezve,
mintha valamilyen formákat látott volna belőlük kiválni.
– Odalent is csend van. Valami történik, amit nem látok. Nem
tudom, hogy van-e valami köze hozzánk, de mégis… nyugtalanít
– mondta Jamie hirtelen. – És én már túl hosszú ideje élek
ahhoz, hogy semmibe vegyek egy ilyen érzést.

Ian, aki nem sokkal ezután csatlakozott hozzánk a

menedékhelyünkön, osztotta Jamie ezen véleményét.
– Az biza, olyan ez, mint amikor a víz alatt lévő halászháló
szélét markolod – mondta a homlokát ráncolva. – Érzed a
kezeden keresztül a fickándozást, és azt is tudod, hogy ott bizony
hal van, de azt nem látod, merre. – A szél felborzolta sűrű, barna
haját, mert szokásához híven csak félig fonta be, és a tincsek
lazán kibomlottak a fonatból. Ian szórakozottan és ügyetlenül a
füle mögé tűrte a haját.
– Valami történt a faluban, talán valami összetűzés. És valami
tényleg történt tegnap éjjel a tanács házában. Kérdeztem Emilyt,
de nem mondta el, csak elfordította a tekintetét, és annyit
mondott, hogy annak semmi köze hozzánk. De én mégis azt
hiszem, hogy valahogy hozzánk van köze.
– Emily? – vonta fel Jamie az egyik szemöldökét, mire Ian
elvigyorodott.
– Így hívom őt, ez rövidebb – felelte Ian. – Az igazi neve
Wakyo'teyehsnonhsa, ez annyit jelent, hogy „A lány, aki a
kezével dolgozik”. Ritka jól farag a kis Emily. Nézzétek, mit
csinált nekem! – Ian a zsebébe nyúlt, és előkapott egy apró,
zsírkőből faragott vidrát, amit büszkén mutogatott. Az állat
éberen, fejét felemelve állt, készen a csínytevésre: már attól
elmosolyodtam, ha ránéztem.
– Nagyon szép – vizsgálta meg a faragványt Jamie
elégedetten, és végigsimított a kanyargós testen. – Ez a leányka
igencsak kedvelhet téged, Ian.
– Nos, hát, én is kedvelem őt, bácsikám. – Ian nagyon
természetesen viselkedett, de szikár arca kissé elpirult,
valamivel jobban annál, amennyire a hideg szél indokolta.
Köhintett egyet, és finoman témát váltott.
– Azt mondta, hogy a tanács talán kicsit engedékenyebb lenne
velünk szemben, ha kapnának egy kis kóstolót a whiskyből,
Jamie bácsi. Ha te is egyetértesz vele, akkor megyek, csapra
verek egy hordót, és este rendezhetünk egy kis ceilidht. Emily
mindent elrendez.
Jamie erre mindkét szemöldökét felvonta, de egy pillanattal
később bólintott.
– Bízom az ítélőképességedben, Ian – mondta. – A tanács
házában lenne?
Ian megrázta a fejét.
– Nem. Emily azt mondja, hogy jobb lesz, ha a nénikéje, az
öreg Tewaktenyonh, vagyis a szép asszony házában tartjuk meg.
– Hogy ki? – kérdeztem meghökkenve.
– A szép asszony – magyarázta Ian, csöpögő orrát ruhája
ujjába törölve. – Egy befolyásos nő a faluban, akinek hatalmában
áll eldönteni azt, hogy mi legyen a foglyok sorsa. Őt hívják szép
asszonynak, akárhogy néz is ki. Szóval ha Tewaktenyonht
meggyőzzük arról, hogy jó üzletet ajánlunk, az hasznunkra válik.
– Feltételezem, hogy egy frissen elengedett fogoly
mindenképp szépnek találná azt a nőt – felelte Jamie
egykedvűen. – Na, jól van, értem én. Legyen hát, Ian. Elő tudod
hozni egyedül a whiskyt?
Ian bólintott, és indulni készült.
– Várj egy percet, Ian! – szóltam, és odanyújtottam neki az
opált, ahogy a fiú visszafordult. – Megkérdeznéd Emilyt, hogy
tud-e valamit erről?
– Meg én, Claire néném, megemlítem neki. Rollo! – Élesen
füttyentett egyet a fogai között, mire Rollo, aki addig
gyanakodva szaglászott egy sziklapárkány alatt, abbahagyta a
vizsgálódást, és gazdája után eredt. Jamie a szemöldökét
összehúzva, összeráncolt homlokkal nézett a távozók után.
– Tudod te azt, Sassenach, hogy Ian hol tölti az éjszakáit?
– Ha arra vagy kíváncsi, hogy melyik hosszúházban, akkor
igen, tudom, de ha azt akarod tudni, hogy kinek az ágyában,
akkor azt nem. Habár volna ötletem.
– Hmm. – Jamie hátrasimította a haját. – Gyerünk,
Sassenach, visszakísérlek a faluba.

Ian ceilidhje nem sokkal sötétedés után kezdődött. A meghívott

vendégek között voltak a tanács legelőkelőbb tagjai, akik
egyesével érkeztek Tewaktenyonh hosszúházába. Legelőször
tiszteletüket tették a sachem és Két Dárda előtt, akik a nagy
tűzhelynél ültek Jamie-vel és Iannel az oldalukon. Egy vékony,
csinos lány, akiről azt feltételeztem, hogy Ian Emilyje lehet,
csendesen ült a fiú mögött a whiskyshordón.
Emilyt kivéve egyetlen nő sem vett részt a whiskykóstoláson.
Én azonban bementem megfigyelőnek, és leültem az egyik
kisebb tűz mellé, ahonnan követtem a történéseket, miközben
két asszonynak segítettem hagymát fonni. Alkalmanként
illendőségből váltottunk pár szót, akadozó tuszkaróra, angol és
francia keveréknyelven.
 Az asszony, akinek a tűzhelyénél ültem, megkínált egy kis
fenyősörrel és valamiféle kukoricakásával frissítő gyanánt.
Megtettem minden tőlem telhetőt, de túl szoros volt a csomó a
gyomromban ahhoz, hogy pár jelképes falatnál többet tudjak
enni.
Túl sok minden függött ettől a sebtében rendezett partitól.
Roger itt volt valahol a faluban, éreztem. Életben volt, és csak
reménykedni tudtam, hogy jól is van, ahhoz legalábbis elég jól,
hogy utazni tudjon. A hosszúház túlsó végébe pillantottam, a
nagy tűzhely felé. Nem láttam mást, csak Tewaktenyonh őszesen
csillogó fejének körvonalát. Testemen furcsa remegés futott
végig, mire megérintettem a Nayawenne-től kapott kis
amulettet, ami az ingem alatt lógott.
Miután az összes vendég összegyűlt, egy kört alkottak a nagy
tűzhely körül, és a felnyitott hordót a kör közepére tették.
Meglepetésemre a lány is a kör közepébe lépett, és helyet foglalt
a hordó mellett egy merőedényként használatos tökkel a
kezében.
Miután Két Dárda szólt néhány szót, az ünnepség kezdetét
vette, a lány pedig elkezdte kimérni a whiskyt. Nemcsak
egyszerűen a bögrékbe töltötte a whiskyt, hanem a tökből a
szájába töltött egy adagot, és gondosan háromkortynyit köpött
minden bögrébe, majd továbbadta azokat a körben ülő
férfiaknak. Jamie-re néztem, aki egy pillanatra meghökkenni
látszott, de udvariasan elfogadta a neki nyújtott bögrét, és
habozás nélkül megitta az italt.
Erősen elgondolkodtam azon, hogy vajon mindeközben
mennyi whisky szívódhat fel a lány nyálkahártyáján. Annyi közel
sem, mint a férfiakén, habár Két Dárdának, aki egy hallgatag vén
gazember volt olyan arccal, mint egy gyomorbajos szilva, kellett
is egy jókora adag, hogy egy kicsit feloldódjon. Mielőtt a mulatság
jól beindult volna, figyelmemet elterelte egy fiatal fiú érkezése,
aki a társaságomban lévő egyik asszony gyermeke volt. A fiú
csendben lépett be, majd az anyja mellé ült, és nekidőlt. A nő éles
pillantást vetett rá, aztán letette a hagymákat, és egy aggódó
kiáltás kíséretében felpattant a helyéről.
A tűz fénye a fiúra esett, és egyszeriben megláttam, milyen
furcsa, görnyedt tartással ül. Gyorsan feltérdeltem, és
félrelöktem a kosár hagymát. Térden előrekúsztam, elkaptam a
fiú karját, és magam felé fordítottam. Bal válla enyhén ki volt
ficamodva, izzadt, és ajkait fájdalmasan szorosan összezárta.
Intettem az anya felé, aki habozott, és homlokát ráncolva
nézett rám. A fiú halkan felnyüszített, mire az anyja magához
húzta, és szorosan átölelte őt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve
előkaptam az ingem alól Nayawenne amulettjét. Azt nem tudja,
hogy kié a kő, de arra talán rájön, hogy mi is volt. Valóban tudta,
szemei nagyra nyíltak a kis bőrtarsoly láttán.
A fiú nem nyöszörgött tovább, de közben a tűz fényénél
tisztán láttam az izzadságot lefutni csupasz mellkasán. Kicsit
ügyetlenkedtem a zsinórral, ami a tarsolyt fogta össze, majd
előástam belőle a durva tapintású kékkövet. Pierre sans peur,
mondta rá Gabrielle. A bátorság köve. Megfogtam a fiú sértetlen
kezét, és a követ erősen a tenyerébe nyomtam, majd becsuktam
az ujjait.
– Jesuis unesorciere – mondtam lágyan. – C'est medecine, la.
– Bízz bennem, gondoltam. Ne félj! Rámosolyogtam.
A fiú elkerekedett szemmel meredt rám, a tűznél ülő két nő
összenézett, majd egyszerre a távoli tűzhely felé fordították
tekintetüket, ahol az idős nő ült.
A ceilidh felőli hangokból ítélve valaki épp egy történetet
mesélt, észrevettem az emelkedő és lejtő hanghordozásból.
Hallottam már korábban a felföldieket, amint a történeteiket és
legendáikat mesélték gaelül, az is ugyanígy hangzott.
 Az anya intett a fejével, mire a nővére gyorsan elindult a ház
túlsó vége felé. Nem fordultam meg, de éreztem az érdeklődő
tekinteteket a hátam mögött. Ahogy a nő elhaladt a másik
tűzhely mellett, a fejek felénk fordultak. Szememet a fiún
tartottam, rámosolyogtam, és szorosan fogtam a kezét.
Az anya nővére puha léptekkel követett. A fiú anyja
vonakodva elengedte a fiút, és átadta őt nekem. Ezzel
megkaptam az engedélyt.
Az ízület helyretétele egyszerű feladat volt: a fiú még kicsi
volt, és a sérülés is csekélynek bizonyult. Csontjai könnyűek
voltak a kezem alatt. Rámosolyogtam, ahogy kitapogattam az
ízületet, és felmértem a károkat. Azután a kar gyors hajlításával
és a könyök megtekerésével a karját fürgén felrántottam, és meg
is voltunk.
A fiú nagyon meglepettnek tűnt. Az volt a művelet
leghálásabb része, hogy a fájdalom szinte azonnal enyhült.
Megérintette a vállát, és szégyenlősen rám mosolygott. Nagyon
lassan kinyitotta ökölbe szorított kezét, és felém nyújtotta a
követ.
A kisebb feltűnés, amit ez keltett, lekötötte a figyelmemet egy
időre. A nők közelebb gyűltek, a fiút nézték és simogatták, és
odahívták a barátaikat is, hogy együtt csodálják a homályos
követ. Mire figyelmemet a távoli tűzhely felé, a whiskyzők
csoportja felé tudtam fordítani, a hangulat már eléggé a
tetőfokára hágott. Ian nagyon hamisan gaelül énekelt. Pár másik
férfi kísérte, akik rendszertelenül közbekurjantottak egy-egy
furcsa, magas hangú Haihai!-t, amit időnként hallottam
Nayawenne népétől is.
Mintha gondolatommal megidéztem volna őt, megéreztem,
hogy mögöttem valaki engem néz. Megfordultam, és láttam,
ahogy Tewaktenyonh rám szegezi a tekintetét a hosszúház másik
végében lévő tűzhelyétől. Tekintetem találkozott az övével, és
biccentettem egyet. Az asszony előrehajolt, hogy mondjon
valamit az egyik, a tűz mellett ülő fiatal nőnek, aki erre felállt, és
felém indult, óvatosan kerülgetve azt a pár apró gyermeket, akik
a családi ágyak alatt játszadoztak.
– A nagymamám azt kérdi, hogy odamennél-e hozzá. – A
fiatal nő mellém guggolt, és halkan beszélt angolul. Ezt hallván
kissé meglepődtem, de valójában nem csodálkoztam.
Onakarának igaza volt, néhány mohawk tényleg beszélte kicsit
az angolt.
Felálltam, és visszakísértem őt Tewaktenyonh tűzhelyéhez,
miközben azon morfondíroztam, hogy vajon mi késztethette erre
a lépésre a szép asszonyt. Nekem is megvolt a magam
motivációja: a Roger és Brianna iránti aggodalom hajtott.
Az idős nő bólintott, és meghívott, hogy üljek le, miközben
szemét rajtam tartva a lányhoz beszélt.
– Nagyanyám azt kérdi, hogy esetleg megnézhetné-e a
gyógyírodat.
– Természetesen. – Láttam, ahogy az idős asszony kíváncsian
figyeli a kis tarsolyomat, miközben előhúztam a zafírt. A
Nayawenne-től kapott harkálytollat az én két sajátomhoz
tettem, egy fekete hollószárnytoll mellé.
– Te vagy a Medveölő felesége?
– Igen. A tuszkarórák Fehér Hollónak hívnak – mondtam, és
láttam, ahogy a lány összerándul ijedtében. Gyorsan tolmácsolt a
nagyanyjának. Az idős asszony szemei kikerekedtek, és
megrökönyödve nézett rám. Nyilvánvalóan nem ez volt a
legtalálóbb név, amit valaha hallott. Rámosolyogtam, de a számat
csukva tartottam, mert az indiánok többnyire csak akkor fedik
fel a fogazatukat, amikor nevetnek.
Az idős nő nagyon óvatosan visszaadta a követ. Szigorúan
végigtanulmányozott, majd az unokájához kezdett beszélni, de
szemét végig rajtam tartotta.
– A nagyanyám azt hallotta, hogy a férjednek is van egy
fényes köve – fordított nekem a lány. – Szeretne róla többet
megtudni, például azt, hogy hogy néz ki, és hogy jutottál hozzá.
– Nagyon szívesen megmutatom. – A lány szemei
kikerekedtek a meglepetéstől, ahogy a derekamon lógó
tarsolyomba nyúltam, és elővettem a követ. Az idős asszony felé
tartottam az opált, aki előrehajolt, és közelről megvizsgálta, de
láthatóan nem akarta elvenni.
Tewaktenyonh karja barna és szőrtelen, ráncos és puha volt,
mint a viharvert selyemfa. De ahogy néztem őt, észrevettem,
ahogy libabőrös lett, kevés megmaradt szőrszála védekezően,
bár hiábavalóan meredt fel. Már látta ezt a követ, gondoltam.
De legalábbis tudja, hogy mi is ez pontosan.
Nem kellett hallanom a tolmács szavait. Ahogy a pillantásunk
találkozott, egyértelműen hallottam a kérdését, noha szavai
ismeretlenül hangzottak.
– Honnan szerezted? – kérdezte az asszony, a lány pedig
hűségesen visszhangozta.
Nyitott tenyérrel álltam, az opál pedig szépen belesimult a
kezembe. Színes volta meghazudtolta a súlyát, mert úgy
csillogott a kezemben, mint egy szappanbuborék.
– Egy álom során jutott el hozzám – mondtam végül, mert
nem tudtam, hogy magyarázhatnám meg máshogy.
Az asszonyból egy sóhajjal kiszaladt a levegő. A félelem nem
tűnt el ugyan teljesen a szeméből, de elfedte azt valami más,
talán a kíváncsiság.
Mondott valamit, mire az egyik asszony felállt a tűzhelytől, és
elkezdett egy kosárban turkálni a háta mögött lévő ágykeret
alatt. Amikor visszatért, az idős nőhöz hajolt, és átadott neki
valamit.
Az idős hölgy énekelni kezdett, halkan, a kortól rekedtes, de
még mindig erős hangon. A tűz felett összedörzsölte a kezeit, és
apró, barna szemcsék záporoztak alá a kezei közül, hogy aztán
füst formájában szálljanak fel újra, erős dohányillatot árasztva.
Csendes éjszaka volt, hallottam a távolabbi tűzhely felől
felharsanó, majd elhaló hangokat és a nevetgéléseket, ahol a
férfiak iszogattak. Kihallottam néhány fura hangot Jamie
beszédéből, aki franciául beszélt. Vajon Roger elég közel volt
ahhoz, hogy ő is meghallja?
Mély lélegzetet vettem. A füst vékony fehér oszlopban
emelkedett fel, és az édes, erős dohányszag elkeveredett a hideg
levegővel, ami váratlanul felidézte bennem Brianna középiskolai
focimeccseinek emlékét, a gyapjúplédeket és a kakaós
termoszokat, meg a tömegből felszálló könnyű cigarettafüstöt.
Ennél távolabbi, komorabb emlékek is feltolultak bennem,
egyenruhát viselő fiatal férfiakról, akik a repülőterek fáradt
fényében álltak, majd elnyomták cigarettájuk végét, és
belevetették magukat a csatába, és nem maradt utánuk más,
mint a dohányfüst a téli levegőben.
Tewaktenyonh mondott valamit, szemét még mindig rajtam
tartva, majd a lány szólalt meg csilingelő hangon.
– Meséld el nekem azt az álmot!
Vajon tényleg egy álom volt, amit el tudnék mesélni neki?
Vagy egy olyan emlék, mint ezek, amik az égő fa füstjének
szárnyán keltek életre? Nem számított: számukra minden
emlékem csak álom volt.
Elmondtam neki, amit tudtam. Az emléket a viharról és a
vörös cédrus gyökerei alatt lelt menedékemről, a kővel együtt
eltemetett koponyáról és az álmot: a hegyen felbukkanó fényt és
a feketére festett arcú férfit, anélkül, hogy hozzátettem volna,
hogy melyik melyik.
Az idős hölgy előrehajolt, döbbenete unokája arckifejezését
tükrözte.
– Láttad a Tűzhordozót? – bukott ki a lányból. – Láttad az
arcát? – Összehúzta magát, és eltávolodott tőlem, mintha
veszélyes lettem volna.
Az idős asszony ellentmondást nem tűrő hangon mondott
valamit, riadalma elillant, és szúrós tekintetébe érdeklődés
vegyült. Megbökte a lányt, és türelmetlenül megismételte neki a
kérdést.
– A nagymamám kérdi, hogy el tudnád-e mondani, hogy
nézett ki a férfi. Mit viselt?
– Semmit sem. Úgy értem, csak egy ágyékkötőt. A teste be
volt festve.
– Befestve? Hogyan? – kérdezte a lány, nagyanyja pattogó
kérdéseit tolmácsolva.
Olyan gondosan, ahogy csak tudtam, leírást adtam arról,
hogyan volt befestve a férfi teste. Ez nem okozott nehézséget: ha
becsuktam a szemem, ugyanolyan tisztán láttam őt, mint amikor
a hegyek között felbukkant előttem.
– És az arca fekete volt a homlokától az álláig – mondtam
végül, aztán kinyitottam a szemem.
A férfiról tett leírásom láthatóan feldúlta a tolmácsot. Ajka
remegett, és rettegve pillantott rólam a nagyanyjára. Az idős nő
azonban feszülten figyelt, szemével kutatta és értelmezni
próbálta arcom rezdüléseit, mielőtt a pillantásnál lassabb szavak
elérték volna a fülét.
Amikor befejeztem, az asszony csendesen ült, sötét szemei az
enyémre szegeződtek. Végül bólintott egyet, ráncos kezét
felemelte, és megfogta a vállán keresztülvetett felfűzött lila
kagylókat. Myers már elég sokat mesélt nekem, így rögtön
felismertem a mozdulatot. Ezek a felfűzött kagylók voltak a
családi öröksége, a füzér jelképezte a tisztségét. Ha valaki e
füzért a kezében tartva jelentett ki valamit, az olyan erővel bírt,
mintha a Bibliára esküdött volna meg.
– Sok évvel ezelőtt, a zöld kukorica ünnepén – a tolmács
négyszer egymás után felmutatta ujjait –, egy férfi jött közénk
északról. A beszéde furcsa volt, de azért megértettük. Úgy
beszélt, mint a kaniengák, esetleg mint az onondagák, de nem
árulta el nekünk, hogy melyik törzsből vagy faluból való, csak a
klánját mondta meg, amely a Teknőc klán volt. Vad férfi volt,
ugyanakkor bátor is. Jó vadász és harcos. Ő, igazán szép ember
volt, szívesen nézegette minden nő, de vonakodtunk túlságosan
közel kerülni hozzá. – Tewaktenyonh szünetet tartott, szeme a
távolba révedt. Ezt látva elkezdtem visszaszámolni: akkoriban ő
már felnőtt nő lehetett, de ahhoz talán elég fiatal, hogy
lenyűgözze egy ijesztő, de érdekes idegen.
– A férfiak nem voltak ilyen óvatosak, a férfiak általában nem
azok. – Rövid, gúnyos pillantást vetett a ceilidh felé, ami percről
percre hangosabbá vált. – A férfiak leültek, pipára gyújtottak, és
fenyősört ittak vele, és hallgatták őt. Képes volt déltől
sötétedésig beszélni, aztán folytatni az éjszakai tűznél. Arca
mindig ádáz volt, mert háborúról mesélt.
Az asszony felsóhajtott, ujjait a lila kagylófüzér köré fonta.
– Mindig a háború. De nem a szomszéd faluban élő
békaevőkkel vagy azokkal, akik jávorszarvastrágyát esznek.
Nem, tomahawkot kell ragadnunk az o'seronnik ellen. Mindet le
kell mészárolnunk, mondta a férfi, a legidősebbtől a
legfiatalabbig, a hivatalos határtól a nagy vízig. Menjünk el a
kajugákhoz, küldjünk követeket a szenekáknak, egyesítsük az
irokéz szövetség erőit, és indítsunk támadást. Induljunk, mielőtt
túl késő lenne.
Egyik törékeny válla megemelkedett.
– „Mihez túl késő?”, kérdezték a férfiak. „És miért kéne
nekünk háborút indítanunk minden ok nélkül? Nincs szükségünk
semmire ebben az évben, és nincs semmilyen háborús
egyezményünk.” Ez még a franciák előtti időben volt, tudod?
– „Ez az utolsó esélyünk”, mondta a férfi a többieknek.
„Lehet, hogy máris késő. Elcsábítanak bennünket a fémeikkel,
magukhoz édesgetnek minket a kések és fegyverek
reményében, aztán elpusztítanak minket egy főzőedényért.
Fordítsatok hátat, fivéreim! Már évekkel ezelőtt letértetek az
útról. Azt mondom, térjetek vissza, vagy nem lesztek többé.
Történeteitek feledésbe merülnek. Öljétek meg mindet,
különben megesznek benneteket!”
– A bátyám, aki a sachem volt akkor, a másik bátyám meg a
harci főnök, azt mondta, hogy a férfi ostobaságot beszél. Még
hogy minket elpusztítani szerszámokkal? Megenni bennünket? A
fehérek nem eszik meg ellenségeik szívét, még a harcban sem.
– A fiatal férfiak meghallgatták, ők mindenkire hallgatnak, aki
elég hangosan beszél. De az idősebbek gyanakodva méregették
az idegent, és egy szót sem szóltak.
– Ő tudta – mondta az idős hölgy, megértően bólintott egyet,
és olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy az unokája alig bírta
tolmácsolni. – Ő tudta, mi fog történni, hogy a britek és a
franciák háborút indítanak egymás ellen, és mindketten
megpróbálnak minket a maguk oldalára állítani a másik ellen. Azt
mondta, eljön az idő, amikor egymás ellen fognak harcolni, és
akkor nekünk fel kell állnunk, és ki kell űznünk mindkettőjüket.
– Tawineonawira, vagyis Vidrafog, mert így hívtuk, azt
mondta nekem egyszer: „A jelenben éltek. Ismeritek a múltat,
de nem foglalkoztok a jövővel. A törzsed férfi tagjai azt mondják,
hogy „Nincs szükségük semmire sem ebben az évben”, ezért
nem is tesznek lépéseket. Az asszonyok azt gondolják, hogy
könnyebb megfőzni egy vasedényben, mint elkészíteni a saját
agyagedényeiket. A saját lustaságotoktól és kapzsiságotoktól
nem látjátok, mi fog történni.”
– Ez nem igaz, mondtam neki. Nem vagyunk lusták.
Kikészítjük a bőröket, megszárítjuk a húst és a kukoricát,
kisajtoljuk az olajat a napraforgóból, és üvegekbe töltjük. Mi
mindig gondoskodunk a következő évszakra való
szükségletünkről. Ha nem így tennénk, meghalnánk. Mi köze
ehhez a cserép- és vasedényeknek? Ezen csak nevetett, de
szemei szomorúak voltak. Ahogy látod, nem volt velem mindig
ellenséges. – Erre a mondatra a lány a nagyanyjára villantotta a
szemét, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét, és pillantását
ismét az ölére szegezte.
– „Az asszonyi gondoskodás”, mondta, és megrázta a fejét. „Ti
azzal foglalkoztok, hogy mit lehet enni és viselni. Ezek mind nem
számítanak. A férfiaknak eszükbe sem jut ilyesmi.”
– Irokéz létedre így gondolkodsz? – kérdeztem. – Ahonnan te
jössz, egyáltalán nem adtok arra, hogy mit gondolnak az
asszonyok? – A férfi ismét megrázta a fejét, és ezt mondta:
„Nem látsz elég messzire”. Megkérdeztem tőle, hogy ő milyen
messzire lát, de nem felelt.
Erre tudtam volna a választ, és kirázott a hideg, a tűz ellenére
is. Átkozottul jól tudtam, hogy milyen messzire látott el a férfi, és
hogy milyen veszedelmes volt a kilátás annak a meredélynek a
széléről.
– De mondhattam én bármit, lepergett róla – folytatta az idős
asszony. – Ahogy a bátyáim szava is. Vidrafog egyre mérgesebb
lett. Egyik nap, amikor előkerült, elkezdte járni a háború táncát.
Be volt festve, karjain és lábain vörös csíkokkal fellármázta a
falut, és végigénekelt rajta. Mindenki előbújt, hogy lássák,
követi-e bárki is, és amikor tomahawkját a harc fájába vágta, és
azt kiabálta, hogy elmegy a shawneekhoz, hogy lovakat
szerezzen tőlük, és kifossza őket, akkor egy pár fiatal férfi
követte.
– Holdkeltekor mentek el, és holdnyugtára meg is jöttek.
Lovakkal és skalpokkal tértek vissza. Fehérek skalpjaival, amitől
a bátyáim feldühödtek. Azt mondták, ezzel idevonzzák a
katonákat az erődjükből vagy akár a bosszúszomjas népeket a
határvonalon túli településről, ahonnan a skalpokat hozták.
 – Vidrafog erre bátran azt felelte, nagyon is reméli, hogy így
lesz, mert akkor kénytelenek leszünk harcolni. És azt is
kijelentette, hogy addig fog ilyen rajtaütéseket végrehajtani,
amíg az egész vidéket fel nem bőszíti, és akkor majd meglátjuk,
hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy ő azt megmondta, és hogy
meg kell ölnünk az o'seronnikat, különben mi halunk meg.
– Senki sem tudta megállítani a terveiben, és volt egy pár
forróvérű fiatal férfi, akik követték volna, nem törődve azzal,
hogy mit mondanak a többiek. Bátyám, a sachem magához hívta
a Nagy Teknőcöt, és visszavonultak a gyógyító sátorba, hogy
tanácskozzanak. Egy egész nap és éjszaka ott voltak. A sátor
megremegett, hullámzott, és hangok szűrődtek ki belőle, az
emberek féltek.
– Amikor a bátyám kijött a sátorból, azt mondta Vidrafognak,
hogy el kell hagynia a falut. Tegye meg, amit meg kell tennie, de
azt nem engedheti, hogy pusztulást hozzon ránk. Megbomlott
miatta az összhang a faluban, így mennie kell.
– Vidrafog erre olyan dühös lett, mint amilyennek addig
sosem láttuk. Kiállt a falu közepére, és addig kiabált, míg az erek
teljesen kidudorodtak a nyakán, és szemei vérben forogtak az
őrjöngő dühtől. – A lány hangja elcsendesedett. – Borzasztó
dolgokat kiáltozott.
– Azután elcsendesedett, minket pedig félelem töltött el.
Olyan dolgokat mondott, amitől majd kiugrott a szívünk a
testünkből. Ezután még akik a követőivé váltak, azok is
rettegtek tőle.
– Nem aludt, és nem is evett. Egész nap és egész éjjel, azután
másnap is csak beszélt és beszélt, körbe-körbe járt a faluban,
megállt a házak ajtajai előtt, és csak mondta, mondta a magáét,
míg az emberek el nem hajtották. Azután elment.
– De később megint visszajött. És még egyszer. Elment, hogy
elbújjon az erdőben, de aztán újból visszatért az esti tűzhöz,
sovány volt és éhes, szemei izzottak, mint egy rókáé, és mindig
csak beszélt. Hangja betöltötte az egész éjszakai falut, és senki
sem bírt aludni.
– Kezdett világossá válni számunkra, hogy gonosz szellem
szállta meg. Talán Atatarho volt az, kinek fejéről Hiawatha
szedte le a kígyókat. Talán a kígyók otthont kerestek ennél a
férfinál. Végül a bátyám, aki a harcosok főnöke volt, azt mondta,
hogy ebből elég, el kell mennie innen, különben meg fogjuk ölni
őt.
Tewaktenyonh szünetet tartott. Ujjai, amikkel folyamatosan a
kagylófüzért simogatta, mintha ebből merített volna erőt a
története meséléséhez, most megpihentek.
– Vidrafog idegen volt – mondta halkan. – De nem tudta
magáról, hogy az. Szerintem ő ezt sosem értette meg.
A hosszúház másik végében a tivornya egyre hangosabbá vált,
az összes férfi mulatott, előre-hátra dülöngéltek jókedvükben.
Kihallottam közülük Emily magas hangját, ahogy ő is együtt
nevetett a férfiakkal. Tewaktenyonh, enyhén ráncolva a
homlokát, feléjük pillantott.
Mintha egerek kúsztak volna fürgén fel és le a gerincemen.
Egy idegen. Az arca és a beszéde alapján egy indián, habár
beszéde kicsit furcsán hangzott. Egy indián, ezüsttömésekkel a
fogában. Nem, persze hogy nem értette meg. Azt hitte, hogy az
indiánok az ő népe voltak. Tudván, hogy mit tartogat számukra a
jövő, eljött, hogy megpróbálja megmenteni őket. Hogy is hihette
azt, hogy azok ártanának neki?
Pedig az indiánok komolyan gondolták. Levetkőztették,
mesélte Tewaktenyonh távolba révedő arccal. A falu közepén
egy oszlophoz kötözték, az arcát pedig befestették koromból és
tölgyfagubacsból készült tintával.
– A fekete a halál jele, a halálra ítélt rabokat mindig így
festették ki – mondta a lány. Egyik szemöldökét kissé felvonta. –
Tudtad ezt, amikor találkoztál a férfival a hegyek között?
Némán megráztam a fejem. Az opál egyre melegebbé vált a
kezemben, és csúszós volt az izzadságtól.
Egy ideig csak kínozták a férfit. Meztelen testét először egy
kihegyezett bottal bökdösték, aztán forró parázzsal, míg a bőre
fel nem hólyagosodon, és a hólyagok ki nem repedtek, és a bőre
foszlányokban lógott rajta. Vidrafog mindezt kiállta, kiáltozás
nélkül, az indiánok nagy megelégedésére. Még mindig erősnek
tűnt, így éjszakára kint hagyták, az oszlophoz kötözve.
– Reggelre eltűnt. – Az idős nő sima arca titkokkal volt tele.
Hogy örült-e vagy megkönnyebbült, esetleg elszomorodott a férfi
eltűnésétől, azt sosem tudja meg senki.
 – Azt javasoltam, hogy ne kövessék őt, de a bátyám ezt nem
tartotta jó ötletnek. Azt mondta, ha nem fejezik be, amit
elkezdtek, megint vissza fog jönni.
Így néhány harcos elhagyta a falut, és követte Vidrafog
nyomait. Amilyen erősen vérzett, nem volt nehéz követni őt. Dél
felé indultak, hogy üldözőbe vegyék. Néhányszor azt hitték, hogy
most elkapják, de a férfi még mindig bírta szusszal. Tovább
futott. Négy napig követték, mire elfogták egy nyárfaligetben. A
fák lombtalanul álltak a havas tájon, fehér ágaik ujjcsontokként
meredtek az égnek.
Az asszony látta a kérdést a szememben, és bólintott.
– Az egyik bátyám, a harci főnök is ott volt. Ő mesélte ezt
nekem később.
– A férfi egyedül volt, fegyvertelenül. Esélye sem volt, és ezt ő
is jól tudta. Mindezek ellenére szembefordult velük, és beszélni
kezdett. Még azután is csak beszélt és beszélt, amikor az egyik
harcos egy husánggal szájba vágta, és csak úgy köpködte ki a
szavakat törött fogaival együtt.
– Bátor ember volt – folytatta a nő elgondolkodva. – Nem
könyörgött. Ugyanazt mondta a harcosoknak, amit már
annyiszor elmondott, de a bátyám szerint ezúttal mégis valahogy
más volt. Korábban forrongott benne az indulat. Most, a halál
torkában hideg volt, mint a hó, és mivel a férfi szavai oly hidegek
voltak, megrémítették a harcosokat.
– Még akkor is, amikor az idegen holtan feküdt a hóban,
szavai mintha továbbra is ott csengtek volna a harcosok fülében.
Azután lefeküdtek aludni, de a hang még álmukban is szólt
hozzájuk, és nem hagyta őket aludni. Feledésbe fogtok merülni,
mondta a férfi. Az irokéz szövetség nem lesz többé. Senki sem
fogja továbbadni a történeteiteket. Minden, ami vagytok és
voltatok, odavész.
– A harcosok hazaindultak, de Vidrafog hangja követte őket.
Éjjel nem tudtak aludni a fülükben visszhangzó rettenetes
szavaktól. Napközben kiáltásokat és suttogásokat hallottak,
bármerre jártak is. Némelyikük azt mondta, hogy csak a hollók
kárognak, de mások azt mondták, hogy nem, tisztán hallották a
férfit.
– Végül a bátyám azt mondta, a férfi bizonyosan varázsló volt.
 Az idős hölgy éles pillantást vetett rám. Je suis une sorciere,
mondtam. Nyeltem egyet, és a kezem a nyakamban lógó amulett
felé hajlott.
– A bátyám szerint le kellett vágni a fejét, hogy ne beszéljen
többé. Így visszamentek, levágták a férfi fejét, és egy lucfenyő
ágaihoz kötözték. De amikor azon az éjjel nyugovóra tértek, újra
hallották a hangját, mire összeszorult szívvel felébredtek. A
hollók kiszedték a szemeit, de ő csak tovább beszélt.
– Az egyik férfi, egy nagyon bátor harcos, azt mondta, hogy
majd ő leszedi onnan a fejet, és valahol jó messze eltemeti. –
Röviden elmosolyodott. – Ez a bátor férfi a férjem volt. Fogta a
fejet, belecsomagolta egy darab szarvasbőrbe, és nekiiramodott
vele a messzi délnek, miközben a fej végig beszélt a hóna alatt,
ezért méhviaszból készült füldugót tett a fülébe. Végül meglátott
egy hatalmas vörös cédrust, és rögtön tudta, hogy az az a hely,
mert a vörös cédrusnak erős gyógyító szelleme van.
– Így aztán eltemette a fejet a fa gyökerei közé, és amikor
kiszedte a méhviaszt a füléből, már nem hallott semmi mást,
csak a szelet és a vizet. Ezután hazajött, és attól a naptól kezdve
senki sem beszélt többet Vidrafogról ebben a faluban, egészen
máig.
A lány befejezte a tolmácsolást, majd a nagyanyjára pillantott.
Egyértelmű volt, hogy ő még sosem hallotta ezt a történetet.
Nyeltem egyet, és megpróbáltam levegőhöz jutni. Ahogy a két
nő beszélt, a füst nem szállt fel, hanem kis felhő formájában
lebegett fölöttünk, amitől a levegő sűrűvé és bódítóan
parfümössé vált.
Az italozók keltette hangzavar alábbhagyott kissé. Az egyik
férfi felállt, és imbolyogva kiment. Két másik az oldalán feküdt
félálomban a tűz mellett.
– És ez? – kérdeztem, odanyújtva neki az opált. – Ezt láttad
már? Talán az idegené volt?
Tewaktenyonh kinyúlt, mintha meg akarná érinteni, de aztán
visszahúzta a kezét.
– Van egy legenda – kezdte a lány halkan, le sem véve szemét
az opálról. – Vannak olyan varázserejű kígyók, amik köveket
hordanak a fejükben. Ha megölsz egy ilyen kígyót, és kiveszed a
követ, akkor az különleges erővel ruház fel téged.
 Kényelmetlenül mocorgott, én pedig a lánnyal együtt minden
gond nélkül el tudtam képzelni, mekkora lehet az a kígyó, ami
egy ekkora kővel a fejében csúszik-mászik.
Az öreg hölgy hirtelen beszélni kezdett, és fejével a kő felé
bökött. A lány felpattant, de engedelmesen tolmácsolta
nagyanyja szavait.
– Igen, az övé volt – mondta. – Úgy hívta, hogy returi.
A tolmácsra néztem, de ő megrázta a fejét.
– Returi – mondta gondosan artikulálva. – Ez nem angol szó?
Megráztam a fejem.
A történet véget ért, az idős asszony visszaült a szőrmék közé,
és mélyen elgondolkodva engem nézett. Szeme a nyakamban
lógó amuletten függött.
– Miért beszélt hozzád? És miért adta neked azt? – bökött a
kezem felé, mire ujjaim reflexszerűen körbefonták az opált.
– Nem tudom – feleltem, de a kérdés váratlanul ért. Arra sem
volt időm, hogy rezzenéstelen arcot öltsék.
Szúrós pillantást vetett rám. Nagyon jól tudta, hogy
hazudtam, de hogyan mondhatnám el neki az igazat? Vagy azt,
hogy Vidrafog, vagy akármi volt is a férfi igazi neve, honnan való
volt? Nem is beszélve az igaznak bizonyult jövendöléseiről.
– Azt hiszem, hogy talán… egy távoli rokonom volt –
mondtam végül, mert arra gondoltam, amit Pollyanne mondott
nekem az ember őseinek szellemeiről. Nem lehetett
megmondani, hogy honnan, vagy hogy melyik korból jött, de azt
feltételeztem, hogy bizonyára egy utódom vagy egy elődöm. Ha
nem az enyém, akkor egy hozzám hasonlóé.
Tewaktenyonh erre felegyenesedett ültében, és csodálkozva
nézett rám. Pillantása lassan elhalványodott, és bólintott.
– Ő küldött el hozzám, hogy halld mindezt. Nem volt igaza –
jelentette ki biztonsággal. – A bátyám azt mondta, hogy ne
beszéljünk az idegen férfiról, csak hagyjuk, hogy feledésbe
merüljön. De egy embert nem felejtenek el addig, amíg van két
ember a nap alatt. Az egyik, aki elmeséli a történetet, a másik
pedig, aki hallgatja azt. Hát így van ez.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette az enyémet, de vigyázott,
hogy a kőhöz ne érjen hozzá. Fekete szeme nedvesen csillogott,
talán a dohány füstjétől.
 – Én vagyok az egyik, te pedig a másik. Az idegen nem merült
feledésbe.
Intett a lánynak, aki halkan elment, hogy hozzon nekünk ételt
és italt.
Amikor végleg felálltam, hogy visszamenjek abba a
hosszúházba, ahol elszállásoltak bennünket, a whiskykóstolók
felé sandítottam. A földön szanaszét heverő, horkoló alakokat
láttam, a hordó pedig felborulva, üresen hevert az oldalán. Két
Dárda békésen feküdt a hátán, üdvözült mosollyal ráncos arcán.
A lány, Ian és Jamie eltűntek.
Jamie odakint volt, és rám várt. Lehelete fehérlett az éjszakai
levegőben, tartánjából whisky és dohány szaga áradt.
– Úgy tűnt, hogy jól szórakoztál – mondtam neki, ahogy
belékaroltam. – Jutottál valamire, mit gondolsz?
– Azt hiszem, igen. – Egymás mellett sétáltunk keresztül a
falu központjában lévő tágas, nyílt téren a szállásunkhoz. – Jól
sikerült az este. Iannek igaza volt, az isten áldja meg érte. Most,
hogy már látták az indiánok, hogy ártalmatlan volt ez a kis
ceilidh, úgy vélem, már hajlani fognak a cserére.
Végignéztem a sorakozó hosszúházakon, a felhőkként lebegő
füstjükön, a tüzek füstlyukakon át felvillanó fényein és a
bejáratokon. Vajon Roger itt van valamelyikben már?
Automatikusan számolni kezdtem, ahogy tettem ezt mindennap.
Hét hónapos. A talaj felengedett. Ha a folyó mentén utazunk, egy
hónap alatt talán meg tudjuk tenni az utat, legfeljebb hat hét
alatt. Igen, ha hamarosan el tudunk indulni, akkor még időben
ott lehetünk.
– És te, Sassenach? Úgy tűnt, hogy komoly beszélgetésbe
merültél az idős hölggyel. Mondott valamit a kőről?
– Igen. Menjünk be, és elmondok mindent.
Jamie félrevonta az ajtónyílást fedő bőrt, én pedig besétáltam,
kezemben a súlyosan tömör opállal. Ők nem tudták, mi a neve a
kőnek, de én tudtam. A Vidrafognak nevezett férfi, aki eljött,
hogy háborút szítson nemzetük védelme érdekében, és akinek
ezüsttömések voltak a fogaiban. Igen. Én tudtam, mi volt a
returi.
A felhasználatlan retúrjegye. Az én örökségem.
 58
Lord John visszatér

1770. március, River Run

Phaedre behozta Jocasta egyik ruháját, egy citromsárga

selyemruhát, sok alsószoknyával.
– Ma este jó társaságunk lesz, jobb, mint az öreg Mr. Copper
vagy Forbes ügyvéd úr – mondta Phaedre elégedetten. – Egy
igazi lord jön ma hozzánk, mit szól ehhez?
A lány az ágyra tette a hatalmas halom ruhát, majd egyenként
előhúzott belőle különböző darabokat, aztán kiképző tiszt
módjára parancsokat kezdett osztogatni.
– Vetkőzzön le, és vegye fel ezt a midert! Valami erősre van
szüksége, ami lenyomja azt a pocakot. Csak vidéki suttyók
jelennek meg míder nélkül. Ha a nagynénje nem lenne olyan vak,
mint a bányaló, akkómá rég rendesen kicsinosította vóna magát,
réges-rég. Azután vegye fel a harisnyát és a harisnyatartót Hát
nem csinosak? Mindég is szerettem ezeket az icipici levélkékkel.
Na, most jönnek az alsószoknyák, amiket jól megkötözünk, és
aztán…
– Milyen lord? – Brianna homlokráncolva elvette a felé
nyújtott midert. – Édes istenem, miből készült ez, bálnacsontból?
– Ühümm. Hát nem is olcsó ónból vagy vasból, Miss Jónak
olyanja biztosan nincs.
Phaedre úgy kotorászott, mint egy terrier, homlokát ráncolta,
és morgott magában.
– Hova tűnt az a harisnyakötő?
– Nekem ezekre nincs szükségem. Miféle lord jön?
Phaedre felegyenesedett, és a citromsárga selyem fölött
Briannára bámult.
– Nincs rájuk szüksége? – kérdezett vissza bírálóan. – Arra a
hat hónapos hasra? Mit gondol maga, kisasszony, lejönne a
vacsorához úgy, hogy mindene kivan, szembe magával meg leül
egy uraság, aki a levese fölött majd magácskát kémleli a
monokliján keresztül?
Brianna önkéntelenül is megmosolyogta ezt a leírást, de mégis
nyers visszautasítással válaszolt.
– Ugyan mit változtatna ez? Az egész megye tudja, hogy
gyereket várok. Azon sem lepődnék meg, ha az a lóháton köröző
Mr. Urmstone vagy ki rólam szóló prédikációt tartott volna
valahol a hegytetőn.
Phaedre röviden felnevetett.
– Már mondott – felelte a lány. – Két vasárnappal ezelőtt.
Mickey és Drusus ott voltak, ők igen viccesnek találták, de a
maga nagynénje nem. Meg is bízta Forbes ügyvéd urat, hogy
perelje be a papot rágalmazásért, de Urmstone tiszteletes azt
mondta, hogy ez nem rágalom volt, hanem a színtiszta igazság.
Brianna visszameredt a lányra.
– És mégis mit mondott rólam?
Phaedre megrázta a fejét, és folytatta a ruhák között való
turkálást.
– Jobb, ha nem tudja, kisasszony – mondta sötéten. – De
akárhogy is van, még ha az egész megye tudja is, attól még nem
kell közszemlére tenni a nagy hasát őlordsága előtt, hogy
szemernyi kétsége se maradjon, úgyhogy vegye csak fel azt a
midert.
Phaedre ellentmondást nem tűrő hangja elejét vette minden
további vitának. Brianna bosszankodva préselte bele magát a
merev ruhába, és Phaedre is megküzdött vele, mire elég
szorosra tudta húzni. Brianna dereka még mindig karcsú volt, az
előredudorodó pocakot pedig jól eltakarja majd a szoknya és az
alsószoknyák.
Brianna megnézte magát a tükörben. Phaedre sötét feje fel-
felbukkant a combjai magasságában, ahogy a szobalány
elégedetten igazgatta a zöld selyemharisnyát Briannán. A lány
levegőt sem tudott venni, és olyan szoros volt rajta a ruha, hogy
az biztos nem tesz jót a babának. A míder elöl volt megkötve,
úgyhogy Brianna elhatározta, hogy amint Phaedre elment,
kioldozza. A pokolba őlordságával, bárki legyen is ő!
– Na és ki ez a lord, aki jön ma vacsorára? – kérdezte Brianna
harmadszorra is, és engedelmesen belelépett a keményített
fehér vászonszoknyák harangjába, amit a szobalány tartott oda
neki.
– Lord John William Grey lesz az, a Mount Josiah-
ültetvényről, Virginiából. – Phaedre ünnepélyesen ejtett ki a
száján minden szótagot, bár úgy tűnt, igencsak csalódott volt a
lord túlságosan rövid és egyszerű nevétől. Brianna jól tudta, hogy
a lány jobban szerette volna kimondani a Lord FitzGerald
Vanlandingham Walthamstead nevet, ha tehette volna.
– A lord az ön édesapjának barátja, legalábbis Miss Jo ezt
mondta – tette hozzá a szobalány még unottabban. – Na, így jó is
lesz. Szerencse, hogy ilyen szép keblei vannak, kisasszony, ez a
ruha pont ilyen alkatra készült.
Brianna reménykedett benne, hogy ez nem azt jelentette,
hogy a ruha nem fogja eltakarni a melleit. A míder pontosan
alattuk végződött, és úgy felpolcolta azokat, hogy olyan hatást
keltettek, mint amikor valami kibugyborékol a főzőedényből.
Mellbimbói mély, sötét színűre váltak, mint a málnabor, és
visszameredtek rá a tükörből.
Nem az afölötti aggodalom miatt tűrte bénultan Phaedre
további ügyködését, hogy testének melyik dudora fog kilátszani,
hanem a szolgálólány elejtett megjegyzése miatt: A lord az ön
édesapjának barátja.

Nem volt tömeg, Jocasta ritkán hívott meg sok embert

egyszerre. Az asszony, akinek a fülére kellett hagyatkoznia, hogy
felmérje a leheletfinom emberi reakciókat, nem akart esélyt adni
semmilyen felfordulásnak. Most mégis többen voltak a
társalgóban, mint általában: természetesen Forbes ügyvéd úr a
vénlány nővérével, Mr. MacNeill és a fia, Alderdyce bíró és az
édesanyja, és Farquard Campbell néhány nőtlen fia. De egyikük
sem nézett ki a Phaedre által említett lordnak.
Brianna keserűen elmosolyodott magában.
– No, akkor hadd nézzenek meg! – mormogta, és kihúzta
magát, hogy domborodó hasa büszkén kidudorodott a csillogó
selyem alatt. Pocakját biztatóan megpaskolta. – Gyerünk,
Osbert, vegyüljünk el!
Brianna belépését általános szívélyes üdvrivalgás fogadta,
amitől egy kicsit el is szégyellte magát, amiért olyan cinikus volt.
Kedves férfiak és hölgyek társasága fogadta, beleértve Jocastát
is, és a kialakult helyzetről végül is nem ők tehettek.
Brianna ugyanakkor élvezettel nézte a bíró megrökönyödését,
amit az megpróbált elrejteni, és az édesanyja arcán elterülő
túlságosan édes mosolyt, amikor csillogó kis papagáj szemeivel
észrevette a nyilvánvaló tényt, Osbert tagadhatatlan jelenlétét.
Jocasta lehet, hogy tervez valamit, de a bíró édesanyja
kétségtelenül helyre tenné, ha kell. Brianna tekintete találkozott
Mrs. Alderdyce-éval, és viszonozta annak édes mosolyát.
Mr. MacNeill viharvert arca szórakozottan aprót rándult, de
aztán komoly arcot öltve meghajolt, és Brianna egészsége után
érdeklődött a zavartság minden jele nélkül. Ami Forbes
ügyvédet illeti, ha fel is tűnt neki valami szokatlan Brianna
megjelenésében, szakmájából adódó diszkrécióval kezelte azt, és
a tőle megszokott nyájassággal üdvözölte a lányt.
– Ó, Miss Fraser! – mondta. – Épp akire vártunk! Mrs.
Alderdyce és jómagam épp egy barátságos vitába bonyolódtunk
egy kis esztétikai kérdést illetően. Nagyra értékelnénk az ön
véleményét ez ügyben, hiszen ön ösztönösen is oly kedves, így
lekötelezne, ha a segítségünkre szolgálna. – Azzal karon fogta
Briannát, és óvatosan félrevonta őt, el MacNeilltől, akinek
bozontos szemöldöke megrándult, de ennél többet nem tett,
hogy megakadályozza ezt.
Mr. Forbes a kandalló mellé vezette a lányt, ahol négy
fadobozka állt az asztalon. Ünnepélyesen eltávolította a
tetejüket, mire feltárult négy ékszer, melyek egyenként akkorák
voltak, mint egy velőborsó, és mind egy-egy sötétkék bársonyon
pihent, ami kihangsúlyozta metszett fényüket.
– Azon gondolkodom, hogy megvásárolom az egyik követ –
magyarázta Forbes –, hogy gyűrűt készíttessek belőle. Bostonból
hozattam őket. – Briannára vigyorgott, amiből tisztán látszott,
hogy a férfi biztos volt benne, hogy előnyre tett szert a
versenyben, és MacNeill enyhén mogorva arcából ítélve ez így is
volt.
– Mondja csak, kedvesem, ön melyiket választaná? A zafírt, a
smaragdot, a topázt vagy a gyémántot? – A férfi hátrabillent a
sarkára, és mellénye csak úgy dagadt a büszkeségtől.
Ez volt az első alkalom Brianna terhessége alatt, hogy hirtelen
émelygést és hányingert érzett. Fejét könnyűnek érezte, és egy
kicsit szédült, ujjbegyei pedig zsibbadtan bizseregtek.
Zafír, smaragd, topáz, gyémánt. És az apja gyűrűje, amit egy
rubin ékesített. Öt hatalmas erejű kő, az időutazók
pentagramjának csúcspontjai, a biztonságos átjutás garanciái. De
vajon hány személy számára? Egyik kezét öntudatlanul
oltalmazóan a hasára tette.
Brianna észrevette a csapdát, ami felé Forbes csalogatta.
Megengedi, hogy a lány válasszon, ő pedig a helyszínen színt
vallhat neki, és nyilvánosan megkérheti a kezét a kiválasztott
kővel, és így – gondolta a férfi – Brianna kénytelen lesz igent
mondani neki, vagy kellemetlen jelenetet rendez, és vállalja,
hogy nyíltan elutasítja őt. Úgy látszik, Gerald Forbes tényleg
egyáltalán nem ismerte a nőket, gondolta Brianna.
– Én ööö nem szeretném vállalni a kockázatot, hogy
véleményt nyilvánítsak anélkül, hogy ne hallanám előbb Mrs.
Alderdyce véleményét – felelte Brianna, szívélyes mosolyt
erőltetve az arcára, és a bíró édesanyja felé biccentett, aki
egyszerre tűnt meglepettnek és elégedettnek, amiért a lány így
alávetette magát az ő döntésének.
Brianna gyomra összeszorult, és izzadt kezét észrevétlenül a
szoknyájába törölte. Hát itt voltak, mind együtt, egy helyen, a
négy kő, amikről Brianna azt gondolta, hogy egy egész élet kell
hozzá, hogy rájuk leljen.
Mrs. Alderdyce bütykös ujjával a smaragdra bökött, és
magyarázni kezdte, hogy miért e kő mellett döntött, de Brianna
nem is figyelt arra, amit az idős hölgy mondott. Forbes ügyvédre
pillantott, akinek kerek arca még mindig önelégültséget
tükrözött. Ekkor egy hirtelen vad érzés nyilallt belé.
Ha ma este igent mondana a férfinak, most, amíg mind a négy
kő nála van… Vajon rá tudná venni magát, hogy megtegye?
Félrevezetni őt, megcsókolni, és álomvilágba ringatni, és ezután
ellopni a köveket?
 Igen, meg tudná tenni, de azután mi lesz? Elszökik a hegyek
közé a kövekkel? És itt hagyja Jocastát a szégyenben, a megyét
pedig felbolydulva, ő pedig menekülne, mint egy közönséges
bűnöző? És hogyan jutna el a Karib-térségbe a kisbaba
megszületése előtt? Magában számolni kezdett, tudván, hogy
őrültség az egész, ugyanakkor kivitelezhető.
A kövek – kísértés és megváltás egyszerre – csillogtak,
kacsintottak rá. Mindenki az asztalhoz gyűlt, nyakukat
nyújtogatták, csodálattal suttogtak, és átmenetileg figyelmen
kívül hagyták a lányt.
El tudna bújni, gondolta, ahogy a terv feltartóztathatatlanul
kibontakozott lelki szemei előtt, anélkül, hogy Brianna
különösebb erőfeszítést tett volna. Ellopna egy lovat, és
nekiiramodna a távoli Yadkin völgynek. Megborzongott, a
kandalló közelsége ellenére is, már attól is fázott, ha csak
belegondolt, hogy a havas tájon át kellene menekülnie. De elméje
tovább dolgozott.
Elbújhatna a hegyek között a szülei házában, és megvárhatná,
míg ők visszatérnek Rogerrel. Ha egyáltalán visszajönnek. És ha
Roger egyáltalán velük lesz. Na, igen, de mi lesz, ha a baba előbb
érkezik, ő pedig a hegyekben lesz teljesen egyedül, senki sem
lesz a közelben, hogy segítsen, csak egy maréknyi csillogó lopott
drágaság?
Nem kellene esetleg rögtön Wilmingtonba lovagolnia, és
keresnie egy, a Karib-térségbe tartó hajót? Ha Jocastának igaza
van, akkor Roger sohasem jön vissza. És ha visszautasítja a
kérőjét, vajon feláldozza az egyetlen esélyét a visszatérésre egy
férfiért, aki már halott? Vagy ha nem is halt meg, lehet, hogy
elutasítja őt és a gyermekét?
– Miss Fraser?
Forbes ügyvéd reménytől duzzadóan várakozott.
Brianna nagy levegőt vett, és érezte, ahogy izzadságcseppek
futnak le mellei között a kilazított míder alatt.
– Mind nagyon szépek – mondta, maga is meglepődve a
higgadtságán, ahogy megszólalt. – Nem tudnék választani
közülük, ugyanakkor nem is igazán szeretem a drágaköveket.
Attól tartok, az én ízlésem sokkal egyszerűbb.
Brianna elkapta a MacNeill arcán felvillanó mosolyt és a
Forbes kerek arcán végigfutó sötét pírt, de egy pár udvarias szó
kíséretében hátat fordított a köveknek.
– Úgy vélem, nem várunk tovább a vacsorával – súgta
Jocasta Brianna fülébe. – Ha őlordsága késik…
Mintegy végszóra Ulysses jelent meg ekkor az ajtóban elegáns
egyenruhájában, hogy bejelentse a vacsorát. Ehelyett azonban,
olyan mézédesen csengő hangon, ami könnyedén keresztülhatolt
a termet betöltő csevegésen, így szólt:
– Lord John Grey, asszonyom. – Majd oldalra lépett.
Jocasta elégedetten felsóhajtott, és nógatta Briannát, hogy
induljon el az ajtóban álló karcsú alak felé.
– Jól van, te leszel a partnere a vacsora alatt, drágám.
Brianna visszapillantott a tűzhelynél álló asztal felé, de a
kövek eltűntek.

Lord John Grey a meglepetések meglepetése volt. Hallotta már

anyját Lord Greyről, a katonáról, diplomatáról és nemes
emberről beszélni, így egy magas, vonzó férfira számított. A férfi
azonban hat hüvelykkel alacsonyabb volt Briannánál, vékony
csontú és törékeny testalkatú, nagy és gyönyörű szemekkel.
Világos bőrű jóképűsége már-már nőies volt, határozott formájú
ajkait és állkapcsát kivéve.
A férfi meghökkenve nézte Briannát, ahogy sokan mások is,
akik megdöbbentek a lány magasságán, de azután összeszedte
magát, elővette figyelemreméltóan sármos énjét, és szórakoztató
történeteket mesélt úti élményeiről, megcsodálta a két
festményt, amiket Jocasta felakasztott a falra, majd lakoma
közben Virginia állam politikai híreivel szórakoztatta az
asztaltársaságot.
Brianna apjáról a lord említést sem tett, amiért a lány hálás is
volt.
Brianna réveteg mosollyal hallgatta Miss Forbes áradozását
fivére fontosságáról. Úgy érezte magát, mintha egyre mélyebbre
süllyedne a kedves célozgatások tengerében. Miért nem tudják
már végre békén hagyni? Még Jocastában sincs annyi tisztesség,
hogy várjon pár hónapot?
– …és ott van az a kis fűrésztelep, amit épp most vásárolt
Averasboróban. Istenem, hogy milyen ügyesen tudja mindezt
irányítani, el sem tudom mondani!
Nem, nem tudják, gondolta Brianna kétségbeesetten.
Egyszerűen képtelenek őt békén hagyni. Skótok voltak,
kedvesek, de gyakorlatiasak, és mint ilyenek, szilárd
meggyőződéssel hittek a saját igazukban. Ugyanezen
meggyőződésből kifolyólag végezték ki vagy száműzték népük
felét Culloden után.
Jocasta szerette Briannát, de egyértelműen eldöntötte, hogy
őrültség lenne tovább várni. Miért tennék kockára a jó,
megbízható és tisztességes házasság lehetőségét egy lidérc
esetleges szerelme reményében?
Ebben csak az volt a borzasztó, hogy Brianna maga is tudta,
hogy oktalanság várni. Mindazon dolgok közül, amikre hetek óta
próbált nem gondolni, ez volt a legrosszabb, és most mégis
feltolult minden a fejében, mint egy halott fa árnyéka a havon.
Ha. Ha visszajönnek… Ha, ha, HA. Ha a szülei egyáltalán
visszajönnek, Roger nem lesz velük. Brianna tudta. Nem fogják
megtalálni az indiánokat, akiknél Roger volt, hogyan is találnák
meg őket abban az úttalan vadonban, a hóban és sárban? Illetve
lehet, hogy megtalálják az indiánokat, de már csak annyit tudnak
meg, hogy Roger meghalt. Belehalt a sérüléseibe, vagy
megbetegedett, vagy halálra kínozták.
De az is lehet, hogy életben találják, de nem akar majd
visszajönni, soha többé nem akarja majd őt látni. Vagy visszajön
azzal az őrjítően makacs skót becsületességével, hogy elvegye őt,
de gyűlölni fogja Briannát a történtekért. Esetleg visszajön,
meglátja a kisbabát és…
Vagy egyikőjük sem jön vissza. Hazahozom őt neked. Addig
én magam sem térek vissza. És ő maga itt fog élni örökre
egyedül, belefulladva saját bűntudatának tengerébe, teste a jó
szándékok örvényén úszik majd a gyermekéhez rögzített
rothadó köldökzsinórral, akinek holtsúlya húzza őt a fenékre.
– Miss Fraser! Miss Fraser, jól érzi magát?
– Nem igazán, nem – mondta Brianna. – Azt hiszem, mindjárt
elájulok. – És így is tett. Az asztal megrázkódott a zuhanástól,
ahogy a lány előrezuhant a porcelánok és fehér abroszok kavargó
tengerébe.
Itt az apály, gondolta. A szívélyesség hullámain lebegett, az
emberek ide-oda nyüzsögtek körülötte, meleg italokat és
téglákat hoztak a lábának, a kanapéra tették, és melegen
betakargatták a kis szalonban, párnát tettek a feje alá, sót
tartottak az orrához, és egy vastag kendőt tekertek a térde köré.
Aztán végre mind eltűntek. Egyedül lehetett. És most, hogy az
igazságot nem takargatta tovább maga előtt, végre kisírhatta
magát minden veszteségéért, az apjáért, a szerelméért, a
családjáért és az anyjáért, minden elvesztett időért és helyért, és
mindenért, ami lehetett volna belőle, de már soha nem lesz.
De képtelen volt sírni.
Pedig megpróbálta. Megpróbálta felidézni mindazt a
szalonban érzett rettegést, az egyedüllétet a tömegben. De most,
hogy valóban egyedül volt, paradox módon többé már nem félt.
Az egyik szolgáló bedugta a fejét, de Brianna intett neki, és újra
elküldte őt.
Nos, végül is ő is skót volt – „félig skót”, motyogta magában,
ahogy végigsimított a hasán –, és mint ilyen, jogában állt
makacsnak lennie. Vissza fognak jönni. Mindannyian: az anyja,
az apja és Roger is. Még akkor is, ha ez a meggyőződés csak toll
puhaságú volt, és nem vas szilárdságú De akkor is az övé volt. És
úgy fog kapaszkodni belé, akár egy tutajba, egészen addig, amíg
le nem fejtik róla az ujjait, és nem hagyják, hogy elsüllyedjen.
A kis szalon ajtaja kinyílt, és Jocasta magas, szikár alakja tűnt
fel az előtér fényei előtt.
– Brianna! – A sápadt, ovális arc csalhatatlanul fordult a
kanapé felé. Vajon csak találgatott, hogy hova fektették Briannát,
vagy meghallotta a lány lélegzését?
– Itt vagyok, nénikém.
Jocasta belépett a szobába Lord Johnnal és Ulyssesszel a
sarkában, aki a sort zárta egy teás tálcával a kezében.
– Hogy vagy, gyermekem? Küldjek el dr. Fentimanért? – Az
asszony a homlokát ráncolta, és egyik hosszú kezét Brianna
homlokára tette.
– Ne! – Brianna már találkozott dr. Fentimannel, aki egy
apró, nyirkos kezű és félelmetes figura volt, és aki erősen hitt a
lúgban és a piócákban. Már a férfi gondolatától kirázta a hideg. –
Ööö nem kell. Köszönöm, de elég jól vagyok, egy pillanatnyi
rosszullét volt csupán az egész.
– Jól van. – Jocasta vak tekintetét Lord John felé fordította. –
Őlordsága reggel Wilmingtonba indul, és remélte, hogy
kifejezheti jókívánságait, amennyiben elég jól érzed magad.
– Igen, persze. – Brianna felült, és lábait a padló felé
fordította. Tehát a lord nem szándékozik itt időzni. Jocasta
biztosan csalódott volt emiatt, még ha ő nem is. Ettől még lehet
kedves vele egy kis ideig.
Ulysses letette a tálcát, és puha léptekkel az ajtó felé tartott
Jocasta nyomában, és kettesben hagyta Briannát a lorddal.
Lord John odahúzott egy hímzett zsámolyt, és leült rá, meg
sem várva, hogy hellyel kínálják.
– Biztosan jól van, Miss Fraser? Igazán nem vágyom arra a
látványra, hogy elterülve lássam önt a teáscsészék között. –
Mosoly húzódott a férfi szája sarkában, Brianna pedig elpirult.
– Jól vagyok – felelte a lány kurtán. – Mondani szeretne
valamit nekem?
A férfi nem lepődött meg a lány udvariatlanságán.
– Igen, de úgy véltem, hogy talán nem szeretné, ha nagy
társaság előtt tárnám ezt ön elé. Úgy értesültem, hogy
érdeklődik egy bizonyos Roger Wakefield után. Igaz ez?
Brianna már jól érezte magát, de erre a mondatra az ájulás
hulláma visszatéréssel fenyegetett.
– Igen. Honnan tudja… Tudja, hogy hol van?
– Nem. – Lord John látta, ahogy a lány arckifejezése
megváltozik, és kezeit a két kezébe fogta. – Nem tudom,
sajnálom. Az ön édesapja írt nekem körülbelül három hónappal
ezelőtt, és megkért, hogy segítsek neki megtalálni ezt a bizonyos
férfit. Azt szerette volna tudni, hogy Mr. Wakefield nem járt-e
valamelyik kikötőben. Lehet, hogy egy erőszakos toborzóbanda
felvette őt, és mostanra őfelsége egyik hajóján lehet a tengeren.
Az édesapja megkérdezte, hogy fel tudnám-e használni
ismeretségeimet tengerészeti körökben, hogy kiderítsük, ilyen
sorsra jutott-e Mr. Wakefield.
A gyengeség egy újabb hulláma futott át a lányon, de ez most
bűntudattal szövődött át, mert megértette, hogy az apja meddig
volt képes elmenni, hogy megtalálja neki Rogert.
– Nincs rajta egy hajón sem.
 A férfi meglepetten nézett a lányra annak magabiztos hangja
miatt.
– Semmi bizonyítékot nem találtam Jamestown és
Charlestown között, ami arra utalt volna, hogy a fiatalember
hajóra szállt. Annak azonban fennáll a lehetősége, hogy a
kihajózás estéjén vették fel. Ebben az esetben a legénység tagjait
nem regisztrálják, csak akkor, amikor a hajó eléri a célkikötőt.
Ezért utazom holnap Wilmingtonba, hogy kivizsgáljam…
– Nem szükséges, hogy elmenjen. Tudom, hogy hol van
Roger. – Brianna pár szóval ismertette Lord Johnnal a
tényállást.
– Jamie… Az ön édesapja… Helyesebben a szülei… Elmentek,
hogy kimentsék ezt a férfit az irokézek közül? – A lord
megrendültnek látszott, majd elfordult, hogy kitöltsön két csésze
teát. Az egyiket Briannának nyújtotta anélkül, hogy előtte
megkérdezte volna, hogy kér-e.
A lány két kezébe fogta a csészét, és a meleg ital
megnyugtatta kissé. Sokkal megnyugtatóbb volt a tény, hogy
képes volt őszintén beszélni Lord Johnnal.
– Igen. Én is velük akartam menni, de…
– Igen, látom – pillantott a lány dudorodó hasára, és köhintett
egyet. – Akkor ezek szerint sürgős lenne megtalálni Mr.
Wakefieldet?
Brianna boldogtalanul felnevetett.
– Tudok várni. Elárulna nekem még valamit, Lord John?
Hallott már a próbaházasságról?
A férfi összehúzta egy pillanatra szőke szemöldökeit.
– Igen – felelte lassan. – Ez egy skót szokás, és ideiglenes
érvényű házasságot jelent, igaz?
– Igen. Amit tudni szeretnék, az az, hogy elfogadják-e ezt itt
törvényes házasságnak.
A férfi elgondolkodva megdörzsölte az állát. Vagy nemrég
borotválkozott, vagy nem volt erős szőrzete, mert bár késő este
volt, borostának semmi jele nem volt az arcán.
– Nem tudom – felelte végül. – Sosem merült még fel ez a
kérdés a jog világában. De minden pár, ami mint férj és feleség él
együtt, házasnak tekintendő a szokásjog szerint. Azt mondanám,
hogy a próbaházasság is ebbe a kategóriába tartozik, nemde?
 – Meglehet, kivéve, hogy mi nyilvánvalóan nem élünk együtt
– válaszolta Brianna, majd sóhajtott egyet. – Én úgy gondolom,
hogy házas vagyok, de a nagynéném korántsem. Ragaszkodik
ahhoz az elképzeléséhez, hogy Roger nem fog visszajönni, de ha
mégis, jog szerint akkor sem kötődöm hozzá. Még a skót
szokások szerint sem tartozom hozzá egy év és egy nap
elteltével. A nagynéném férjet akar fogni nekem, és istenemre
mondom, keményen próbálkozik! Azt gondoltam, hogy ön lesz az
újabb jelölt, amikor feltűnt.
Lord John jót mulatott az elképzelésen.
– Nahát. Ez megmagyarázza azt a meglehetősen furcsán
összeválogatott asztaltársaságot. Feltűnt, hogy az az igencsak
pirospozsgás úriember, Alderdyce, ha jól emlékszem… Ő egy
bíró, ugye? Nos, igencsak nagy figyelmet fordít ön felé, többet,
mint azt az illem megkívánná.
– Nem sokra megy vele – horkantott fel Brianna. – Látnia
kellett volna, milyen pillantásokat vetett felém Mrs. Alderdyce
egész vacsora alatt. Nem fogja hagyni, hogy az ő kis báránykája
Istenem, a férfi lehet vagy negyven, ha nem több! Hogy elvegye
a helyi Babilon szajháját. Meg lennék lepve, ha ezek után Mrs.
Alderdyce engedné, hogy a fia betegye a lábát ebbe a házba. –
Brianna megtapogatta a hasát. – Azt hiszem, erről
gondoskodtam.
Egyik szemöldökét felvonva Grey fanyar mosollyal nézett a
lányra. Letette teáscsészéjét, és a sherryspalack és egy pohár
után nyúlt.
– Valóban? Nos, bár csodálom az ön merész stratégiáját, Miss
Fraser, sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön által választott
taktika nem megfelelő azon a területen, amelyen alkalmazni
kívánja azt.
– Hogy érti ezt?
A férfi hátradőlt a székében, és pohárral a kezében kedvesen
végigmérte a lányt.
– Mrs. Alderdyce. Mivel nem vagyok vak, habár korántsem
vagyok olyan ravasz, mint az ön nagynénje, valóban
észrevettem, hogy a hölgy megfigyelte önt. De attól tartok, hogy
ön félreértette az idős hölgy szándékait a megfigyelésének
jellegét illetően. – A lord megrázta a fejét, és Briannára nézett a
pohár pereme fölül, ahogy belekortyolt az italába.
– Nem a tisztességes nő felháborodott pillantását láttam rajta,
szó sincs róla. Hanem a nagyanyai vágyat.
Brianna erre azonnal felegyenesedett ültében.
– Micsodát?
– A nagyanyai vágyat – ismételte meg a férfi. Maga is
felegyenesedett, és óvatosan bánva az aranyszínű itallal, újra
töltött a poharába. – Ön is ismeri az idős hölgyek sürgető vágyát,
hogy unokákat lovagoltathassanak a térdükön, cukorkával
kényeztethessék őket, és úgy általában minden helytelent
megtehessenek. – Lord John az orrához emelte poharát, és
áhítattal belélegezte a gőzt. – Ó, milyen isteni nektár! Legalább
két éve nem kóstoltam tisztességes sherryt.
– Hogy…? Ön úgy érti, hogy Mrs. Alderdyce úgy gondolja,
hogy én… Úgy értem, azért, mert látja, hogy nekem… Lehet
gyerekem, ezért biztos benne, hogy én képes lennék unokákat
szülni neki később? Ez nevetséges! A bíró megkaphatná
bármelyik egészséges… és jó természetű lányt – tette hozzá
Brianna keserűen –, és egészen biztos lehetne benne, hogy ő
majd tud neki gyerekeket szülni.
Lord John kortyolt egyet, hagyta, hogy az ital végigfolyjon a
nyelvén, majd lenyelte, kiélvezve az utolsó csepp ízét is, mielőtt
válaszolt volna.
– Nos, nem. Inkább úgy vélem, az asszony számára világossá
vált, hogy a fiának nem lehet gyermeke. Vagy nem akar
gyermeket, a végeredmény ugyanaz. – A lord egyenesen
Briannára nézett, világoskék szemekkel, pislogás nélkül. – Maga
mondta: Alderdyce bíró negyvenesztendős és nőtlen.
– Úgy érti, hogy ő… de hiszen ő egy bíró! – Abban a
pillanatban, ahogy megrökönyödött felkiáltása elhagyta Brianna
száját, felfogta, milyen butaságot mondott, és egyik kezét a
szájára tapasztotta, és dühösen elvörösödött. Lord John
felnevetett, hangjában némi fanyar éllel.
– Annál bizonyosabb a dolog – felelte a férfi. – Önnek valóban
igaza van, Alderdyce bíró bármelyik hölgyet választhatta volna
párjául a megyében. Hogy mégsem tette – Lord John szünetet
tartott, majd poharát a lány felé emelte egy ironikus tósztra. –
Meggyőződéssel gondolom, hogy Mrs. Alderdyce rájött, hogy ha
a fia önt venné el, az lenne az ő legjobb és nagy valószínűséggel az
egyetlen esélye arra, hogy megkaphassa az unokát, akire oly hőn
áhítozik.
– A fenébe! – Nem tud jól dönteni, gondolta elkeseredetten
Brianna. – Teljesen mindegy, mit teszek. Nekem annyi.
Valakihez úgyis hozzáadnak, csinálhatok én bármit!
– Engedje meg, hogy ebben kételkedjek – felelte a férfi. Szája
egyik sarka kissé fájdalmas félmosolyra húzódott. – Amit láttam
önből, annak alapján úgy érzem, önben is megvan az édesanyja
őszintesége és az apja becsületessége. Már az egyik tulajdonság is
elegendő lenne ahhoz, hogy távol tartsa önt az ilyen csapdáktól.
– Ne is beszéljen nekem az apám becsületességéről! –
csattant fel a lány. – Ő juttatott engem ebbe az egész
kalamajkába!
Lord John ironikus tekintete a lány dereka vonalára
szegeződött.
– Ezzel meglepett – mondta udvariasan, de egyáltalán nem
tűnt meglepettnek.
Brianna érezte, ahogy a vér ismét az arcába tolul, még
forróbbra hevítve azt.
– Pontosan tudja, hogy nem így értettem!
A lord a sherryspoharába rejtette mosolyát, és hamiskásan
hunyorgott a lányra.
– Bocsásson meg, Miss Fraser! Akkor hát hogy értette?
Brianna nagyot kortyolt a teájából, hogy kendőzze zavarát, és
érezte, ahogy a forró ital megnyugtatóan legurul a torkán, és a hő
szétárad a mellkasában.
– Erre – sziszegte a fogai között –, erre a bizonyos katyvaszra
gondoltam. Hogy úgy vagyok itt közszemlére téve, mint egy
kétes származású versenyló. Hogy úgy tartanak fel, mint egy
árva kismacskát a grabancánál fogva, hogy hátha valakinek
kellek majd! Hogy… eleve hogy magamra hagytak itt egyedül –
fejezte be Brianna, váratlanul remegő hangon.
– Miért érzi magát egyedül? – kérdezte Lord John nagyon
gyengéden.
– Azt gondolnám, hogy az édesanyja talán…
– Igen, ő itt is akart maradni velem. De én nem hagytam.
Mert muszáj volt neki… Vagyis apámnak… Ó, olyan egy
kibaszott káosz ez az egész!
– Brianna arcát a kezei közé temette, és szerencsétlenül az
asztallapot bámulta. Nem sírt, de nem sok választotta el tőle.
– Azt látom. – Lord John előrehajolt, és üres poharát
visszatette a tálcára. – Nagyon késő van, drágám, kérem,
bocsássa meg észrevételemet, de önnek pihenésre van szüksége.
– A férfi felállt, és egyik kezét puhán a lány vállára tette.
Furcsamód e gesztus csupán barátinak tűnt és nem
leereszkedőnek, ahogy egy másik férfitól annak érződött volna.
– Tekintve, hogy így a wilmingtoni utam szükségtelenné vált,
azt hiszem, elfogadom a nagynénje kedves meghívását, és kicsit
tovább maradok. Hamarosan újra beszélünk, és majd meglátjuk,
talán akad valami enyhülés az ön helyzetére.
 59
Zsarolás

A szobaűrszék egy csodálatos, diófából finoman kifaragott

gyönyörű bútordarab volt, ami a szépséget és a praktikumot
egyesítette magában. Különösen kényelmes volt egy olyasfajta
esős, hideg éjszakán, amilyen ez a mai is volt. A sötétben álmosan
kitapogatta a fedelét, amit csak a villámlás ablak felől érkező
fénye világított meg, majd leült, és megkönnyebbülten nagyot
sóhajtott, ahogy enyhült a nyomás a hólyagján.
Osbert, aki a jelek szerint elégedett volt az így kialakult
nagyobb belső térrel, egy sorozat lusta bukfencet hányt, amitől
Brianna hasa kísérteties hullámokat vetett a fehér flanel hálóinge
alatt. Lassan felállt. Szinte mindent lassan csinált már
mostanában. Az álmosságtól kellemesen kábán érezte magát.
Megállt a gyűrött ágynál, és kinézett a rideg szépségű
hegyekre és az esőáztatta fákra. Az ablaküveg jeges tapintású
volt, és felhők hömpölyögtek le a hegyek közül, fekete hasuk
mennydörgéstől morgott. Nem havazott, de csúnya éjszaka volt
ez, az egyszer biztos.
Milyen lehet a hegyek között az idő? Vajon elértek egy
menedéket nyújtó faluba? Megtalálták Rogert? Brianna
önkéntelenül is megremegett, bár a parázs még mindig vörösen
izzott a kandallóban, és a szoba is meleg volt. Érezte az ágya
ellenállhatatlan vonzását, a meleg ígéretét, de még inkább a
csalogató álmokat, ahova elmenekülhet a félelem és a bűntudat
okozta állandó gyötrelmek elől.
Az ajtó felé fordult, a belső oldalán lévő kampóról leakasztotta
a köpenyét. A terhessége okozta sürgetések miatt volt szükség a
szobaűrszékre, de elhatározta, hogy egyetlen rabszolga sem fogja
kivinni az ő éjjeliedényét, addig nem, amíg menni tud. Szorosan
magára tekerte a köpenyt, kivette a fedeles ónedényt az annak
készített mélyedésből, és csendesen kilépett a folyosóra.
 Nagyon késő volt, minden gyertyát eloltottak már, és a
kialudt tüzek áporodott szaga beterítette a lépcsősort, de
Brianna, ahogy lefelé tartott, elég jól látott a villámok fényében.
A konyhaajtó nyitva volt. Apró figyelmetlenség volt ez, de
Brianna áldotta érte a szakácsot, mert így nem kellett zajt
csapnia, és egy kézzel küzdenie a nehéz zárral.
Fagyos eső csapott az arcába és süvített be hálóinge szegélye
alatt, amitől levegő után kapott. Amikor a hideg okozta első sokk
elmúlt, Brianna elkezdte élvezni azt: az eső hevessége üdítő volt,
a szél elég erősen fújt ahhoz, hogy megemelje a köpenyét, a
gomolygó széllökésektől pedig hónapok óta először érezte magát
könnyűnek.
Egy szélroham odasodorta őt az árnyékszékhez. Kiöblítette az
edényt az ereszcsatornából ömlő esővel, majd megállt a
kikövezett úton, és hagyta, hogy a friss szél végigsöpörjön az
arcán, és megcsapkodja orcáit az eső. Nem volt benne biztos,
hogy ez vezeklés vagy örvendezés volt-e, vagy valami pogány
rituálé, de szüksége volt rá, hogy osztozzon abban a
kellemetlenségben, amivel valószínűleg szülei is szembenéznek.
Szükségét érezte, hogy megszűnjön Briannának lenni, és
feloldódjon az elemek dühében. Bármi is volt az oka, nem
számított, Brianna szándékosan az ereszcsatorna nyílása alá állt,
és hagyta, hogy a víz végigfolyjon fejbőrén, eláztatva a haját és a
vállait.
Levegő után kapkodva kirázta a hajából a vizet, mint egy
kutya, hátralépett, és megdermedt, ahogy egy hirtelen felvillanó
fényre lett figyelmes. Nem villámlás volt, hanem egy ragyogó
sugár, ami egy pillanatig világított, aztán eltűnt.
A rabszolgaszállás egyik ajtaja nyílt ki egy pillanatra, majd be
is csukódott. Talán jött valaki? Volt ott valaki, Brianna lépteket
hallott a kavicson. Még egy lépést hátrált vissza az árnyékba,
mert a legkevésbé sem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit
csinál idekint.
A villámlásban tisztán látszott az elhaladó férfi. Briannába
belehasított a felismerés. Lord John Grey sietett el előtte
ingujjban és hajadonfőtt, kiengedett szőke haja lobogott a
szélben, és látszólag mit sem törődött a hideggel és az esővel. A
férfi úgy ment el mellette, hogy észre sem vette Briannát, majd
eltűnt a konyhai terasz kiugró teteje alatt.
Brianna ekkor ráeszmélt, hogy fennáll annak a veszélye, hogy
a férfi kizárja őt, így utánafutott, esetlenül, de gyorsan. Lord
John éppen becsukta volna az ajtót, amikor Brianna a vállával
belökte. Berontott a konyhába, és megállt, miközben folyt belőle
a víz, és Lord John hitetlenkedve meresztette rá a szemét.
– Szép az éjszaka egy sétához – szólalt meg Brianna félig
kifulladva. – Nem igaz? – Hátrasimította vizes haját, és egy
szívélyes biccentéssel elsiklott a férfi mellett, ki a konyhából, fel a
lépcsőn, meztelen talpai nedves, félhold alakú nyomokat hagytak
a sötét, fényezett fapadlón. Hegyezte a fülét, de nem hallott
lépteket maga mögött, ahogy elérte a szobáját.
A köpenyét és a hálóingét a tűz elé terítette száradni,
megtörölte a haját és az arcát, majd meztelenül bemászott az
ágyba. Reszketett, de az érzés, ahogy a pamut ágynemű
simogatta csupasz bőrét, csodálatos volt. Kinyújtózott,
megmozgatta a lábujjait, aztán az oldalára fordult, szorosan
összekuporodott testének súlypontja mentén, és hagyta, hogy a
belsejében örökké égő tűz szétáradjon benne, elérje a bőrét, és
egy kis meleg bábot képezzen körülötte.
Emlékeiben még egyszer visszajátszotta az odakint az
ösvényen lezajlott eseményeket, és a homályos gondolatok,
melyek napok óta nyüzsögtek a fejében, szépen fokozatosan
logikus formát öltöttek.
Lord John mindig figyelemmel és tisztelettel bánt vele,
gyakran mutatott csodálatot iránta, de valami mégis hiányzott
ebből. Brianna képtelen volt rájönni, hogy mi volt az, egy ideig
nem is volt tudatában annak, de mostanra kétségkívül felismerte
azt.
Brianna már hozzászokott, ahogyan az igazán feltűnő nők
általában, a férfiak nyílt csodálatához, és ezt Lord Johntól is
megkapta. De az ilyen csodálat általában mélyebben gyökerezett,
sokkal bonyolultabb volt, mint egy egyszerű pillantás vagy
gesztus. Vibrálás volt, mint egy távoli harang kongása, zsigerből
jövő elismerése az ő női mivoltának. Korábban, amikor
megismerkedtek, azt hitte, hogy Lord John esetében is ezt
érezte, de a későbbi találkozásaik alkalmával ez az érzés eltűnt,
és Brianna arra a következtetésre jutott, hogy első alkalommal
biztos csak félreértett valamit.
Sejthette volna, gondolta a lány, egyszer már találkozott efféle
belső közömbösséggel, egy alkalmi ismeretségének szobatársa
személyében. De Lord John nagyon is jól elrejtette ezt, Brianna
talán sosem jött volna rá, ha nem futottak volna össze véletlenül
az udvaron. Nem, Lord Johnból nem tört elő semmilyen érzés
Brianna iránt. Ellenben amikor a férfi kilépett a szolgák
lakrészéből, úgy kongott, mint egy tűzjelző csengő.
Kis ideig eltűnődött azon, hogy vajon az apja tudja-e, de aztán
elhessegette ezt az ötletet. A Wentworth börtönben szerzett
tapasztalatai után valószínűleg nem viseltetett volna egy ilyen
beállítottságú férfi iránt oly meleg tisztelettel, mint ahogy Lord
Johnhoz viszonyult, márpedig Brianna jól tudta, hogyan érez apja
a férfi iránt.
Brianna a hátára fordult. A sima pamut ágynemű végigsiklott
meztelen mellei és combjai között. Csak félig érzékelte ezt, és
ahogy a mellbimbója megkeményedett, reflexszerűen felemelte a
kezét, hogy befedje vele a mellét. Emlékeiből felidézte és érezte
Roger nagy, meleg kezét, és hirtelen megkívánta a fiút. Majd
emlékeiből hirtelen feltört egy szorítás, másik, durvább kezek
markolása, csipkedés és fogdosás, és a vágy hirtelen dühös
hányingerbe fordult. Gyorsan a hasára fordult, karjait
összekulcsolta a mellei alatt, arcát a párnájába temette, lábait
összeszorította, fogait pedig hiábavaló védekezésként
csikorgatta.
A gyermek egy nagy, kényelmetlen dudor volt a hasában, kár
lett volna tagadni. Egy elmormolt átok kíséretében Brianna
megfordult, és kilódult az ágyból, ki a csábítóan megtévesztő
ágynemű közül.
Meztelenül keresztülsétált a félhomályos szobán, ismét az
ablakhoz állt, és a kopogó esőt nézte. Haja nedvesen omlott a
hátára, s ahogy a hideg keresztüláradt az ablaküvegen, lehűtötte
karjának fehér bőrét, combjait és hasát. Brianna nem mozdult,
nem tekerte körbe magát semmivel, és nem is ment vissza az
ágyba, csak állt ott, egyik kezét a finoman hullámzó hasán tartva,
és nézett kifelé.
Hamarosan már túl késő lesz. Már akkor tudta, amikor
elmentek, hogy túl késő, és anyja is jól tudta. Egyikőjük sem
akarta azonban bevallani ezt a másiknak, mindketten úgy tettek,
mintha Roger időben visszatérne, és ő és Brianna el tudnának
hajózni Hispaniolába, és rá tudnának találni útjukra a kövek
között, együtt.
Brianna másik kezét az üvegre tette. Hirtelen pára csapódott
ki az ablakra, és körberajzolta ujjai vonalát. Március eleje volt,
három hónapja lehet még hátra, talán még annyi sem. Az út a
kikötőig eltarthat egy, de akár két hétig is. Onnan azonban egy
hajó sem kockáztatná meg az utat márciusban az alattomos
Outer Banks felé. Legkorábban április elején lehetne hát útnak
indulni. Meddig tarthat eljutni a Karib-szigetekre? Két hét, talán
három?
Tehát április végére érkeznének meg. Pár nap, amíg eljutnak
az ország belső részébe, és megtalálják a barlangot. Lassan
tudnának csak haladni, hiszen át kéne vágniuk a dzsungelen,
amikor ő már több mint nyolc hónapos terhes lenne. És
veszélyes is lenne, habár az szinte mindegy is.
Mindez persze csak akkor lehetne így, ha Roger már most itt
lenne. De nincs itt. Lehet, hogy nem is fog visszatérni, de ez egy
olyan lehetőség volt, amit Brianna minden erejével el akart
hessegetni magától. Ha nem gondolkozik azon, hányféleképpen
halhat meg Roger, akkor nem is fog meghalni.
Ez volt az egyik dolog, amiben makacsul hitt, a többi pedig,
hogy Roger még életben van, és hogy az anyja visszatér, mielőtt
a gyermek megszületik. Ami az apját illeti… A düh újra
felfortyant benne, ahogy mindig, ha rá gondolt, vagy Bonnetre,
így próbált olyan keveset gondolni rájuk, amilyen keveset csak
tudott.
Brianna persze imádkozott, olyan erősen, ahogy csak tellett
tőle, de alapvetően ő cselekvésre, nem pedig imádkozásra és
várakozásra volt teremtve. Bárcsak elmehetett volna a szüleivel,
hogy megtalálhassa Rogert!
Erre viszont esélye sem volt. Állkapcsa megfeszült, tenyerét
pedig kinyitva a hasára tette. Sok egyébre sem volt esélye. Egy
döntést viszont meghozott: hogy megtartja a gyereket. Most
pedig együtt kell élnie ezen döntése következményeivel.
Reszketni kezdett. Hirtelen elfordult az ablaktól, és a tűzhöz
lépett. Az arany és fehér színekben izzó tűzhelyen egy kis
lángnyelv játszadozott egy megfeketedett aljú, vörösen ropogó
fatuskón.
Lerogyott a kandalló előtti szőnyegre, és becsukta a szemét,
ahogy a tűz kellemes meleg hullámokat sugározott hideg bőre
felé, dédelgetve őt, ahogy egy simogató kéz teszi. Brianna ezúttal
minden Bonnettel kapcsolatos gondolatát háttérbe szorította, és
nem engedte, hogy azok eluralkodjanak elméjén, ehelyett
minden erejével a Rogerrel kapcsolatos néhány drága emlékére
koncentrált.
Érezd a szívem! Szólj, ha megáll… Szinte hallotta Roger félig a
nevetéstől, félig a szenvedélytől elcsukló hangját.
És te azt mégis honnan a fenéből tudod? Brianna érezte
tenyere alatt a fiú hullámzó, göndör haját, vállai puha, kerek ívét,
a lüktetést a nyakán, ahogy magára húzta, és száját a fiúéra
tapasztotta, hogy mohón harapja, hogy érezze őt, és hogy
belélegezze a sót és a port a bőréről.
Roger sötét és titkos testrészei, amiket csak tapintás alapján
ismert, emlékeiben lágy tömegként, hullámzó és sebezhető
alakként éltek a tenyerében, ívek és formák bonyolult
rendszereként, amik vonakodva engedtek az ő tapogató
ujjbegyeinek (Ó, istenem, ne hagyd abba, csak gyengéden,
rendben? Ó!). A furcsa, redőzött selyem egyre nőtt és megfeszült
és megtöltötte a kezét, némán és hihetetlenül, mint egy éjszaka
nyíló virág szára, ami kinyílik, miközben nézi az ember.
A gyengédség, ahogy Roger megérintette őt (Krisztusom,
bárcsak láthatnám az arcodat, hogy tudjam, amit csinálok, jó
neked. Ez itt jó? Mondd, Bree, beszélj hozzám…), miközben ő
felfedezte a fiú testét, és a pillanat, amikor túlfeszítette nála a
húrt, amikor szájával a fiú mellbimbóját illette. Brianna újra
érezte a fiúban azt a hirtelen csodálatosan feltörni készülő erőt,
ahogy elvesztette minden önuralmát, megragadta őt, mintha a
lány súlytalan lett volna, hanyatt a szalmára döntötte, és a
magáévá tette. Kicsit tétovázott a fiú, mert eszébe jutott a lány
frissen szétrepedezett húsa, majd engedett a lány hátába
mélyedő, követelődző körmeinek, és hevesebben folytatta.
Kényszerítette Briannát, hogy lépjen túl a felnyársalástól való
félelmen, fogadja be őt, és örüljön neki, és végül jusson el abba az
őrült révületbe, amit a fiú is érzett, és tépjék szét a tartózkodás
köztük lévő utolsó hártyáját is, és egyesüljenek örökre az
izzadság, a pézsmaszag, a vér és a sperma árjában.
Brianna hangosan felnyögött, összerezzent, majd
mozdulatlanná vált, mert még ahhoz is túl gyenge volt, hogy a
kezét elmozdítsa. Szíve erősen és nagyon lassan dobogott. Hasa
olyan feszes volt, mint egy dob, de az utolsó rángásokkal lassan
engedett a szorításon duzzadt méhén. Testének egyik fele izzott
a hőtől, míg másik fele hideg volt és sötét.
Egy pillanattal később négykézlábra fordult, és odébb mászott
a tűztől. Felvonszolta magát az ágyra, mint egy sebzett vadállat,
és csak feküdt ott félig kábultan, figyelmen kívül hagyva a testén
végigömlő hideg és meleg hullámokat.
Végül, amikor megmozdult, magára húzott egy takarót, és
csak feküdt alatta a falat bámulva, kezeit pedig védelmezően
gyermeke fölé helyezte. Igen, már túl késő. Az érzékiséget és a
sóvárgást most félre kell tennie, ugyanúgy, ahogy a szeretetet és
a haragot is. Ellen kell állnia a teste és érzelmei értelmetlen
vonzásának. Döntéseket kell hoznia.

Három napba tellett meggyőznie magát terve helyességéről,

legyőznie saját aggályait, és a megfelelő időpontot és helyet
megtalálnia, hogy egyedül maradhasson vele. Brianna alapos volt
és türelmes, a világ összes ideje az övé volt, legalábbis közel
három hónapnyi.
Kedden végre megnyílt előtte az alkalom. Jocasta bezárkózott
az irodájába Duncan Innesszel és a könyveléssel, Ulysses pedig,
miután egy röpke, kifürkészhetetlen pillantást vetett a zárt
irodaajtóra, a konyhába ment, hogy felügyelje a készülődést egy
újabb, ezúttal őlordsága tiszteletére rendezett pazar vacsorához.
Phaedre-től pedig úgy szabadult meg, hogy elküldte őt Barra
Meadowsba lóháton, hogy hozza el azt a könyvet, amit Jenny
Ban Campbell ígért oda neki.
Egy tiszta kék teveszőr szövetruhában, ami illett Brianna
szeméhez, és mellkasában gőzkalapácsként dobogó szívvel
összeszedte magát, hogy becserkéssze áldozatát. A könyvtárban
találta meg, amint épp az Elmélkedéseket olvasta Marcus
Aureliustól, a duplaszárnyú ablakok előtt. A reggeli nap sugara
végigfutott a vállán, és puha, szőke haja úgy csillogott, mint a vaj
karamella.
A férfi felnézett a könyvéből, ahogy Brianna belépett a
helyiségbe. Még egy víziló is kecsesebben lépett volna be,
bosszankodott Brianna magában, ahogy idegességében beakadt
szoknyájával egy csecsebecséket felvonultató asztal sarkába,
mire Lord John kecsesen félretette a könyvet, és talpra ugrott,
hogy hellyel kínálja a lányt.
– Köszönöm, de nem akarok leülni. – Brianna megrázta a fejét
a szék felé, amit a lord kínált neki. – Azon tűnődtem vagyis arra
gondoltam, hogy elmennék sétálni egyet. Szeretne velem
tartani?
A dupla ajtó alsó ablakán jégvirágok díszlettek, és egy hűvös
fuvallat suhant át a házon, a puha székeken, a konyakon és a
lángoló tűzön. De Lord John úriember volt.
– Semmit sem szeretnék jobban – biztosította Briannát
udvariasan, és hátra sem pillantott a félretett Marcus Aureliusra.
Napsütéses, de igen hideg nap volt. Vastag köpenyükbe
burkolva befordultak a konyhakertbe, ahol a magas falak
nyújtottak némi menedéket a szél elől. Váltottak pár szót az
időjárásról, és mindketten biztosították a másikat, hogy nem
fáznak, majd keresztülsétáltak egy kis boltíven, ami a
gyógynövényes kertbe vezetett. Brianna körülnézett: egészen
egyedül voltak, és innen láthatta, ha valaki feléjük tart. Jobb lesz,
ha nem vesztegeti tovább az időt.
– Van egy ajánlatom az ön számára – kezdte.
– Biztos vagyok benne, hogy az ön bármilyen elképzelése
csakis káprázatos lehet, kedvesem – felelte a férfi kis mosollyal.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – válaszolta Brianna, és
mély lélegzetet vett. – Szóval. Szeretném, ha feleségül venne.
Lord John még mindig mosolygott, nyilvánvalóan várta a
csattanót.
– Komolyan mondom – tette hozzá Brianna.
A mosoly nem tűnt el teljesen a lord arcáról, de megváltozott.
Brianna nem tudta biztosan, hogy a férfi megdöbbent a
tapintatlanságától, vagy csak próbált nem nevetni, de azt
gyanította, hogy ez utóbbiról lehetett szó.
 – Nem kell a pénze – nyugtatta meg a lány. – Erről alá is
fogok írni egy papírt. És nem is kell, hogy együtt éljünk, bár
alighanem célszerű lenne Virginiába utaznom önnel legalább egy
kis időre. És ami azt illeti, hogy mit tehetnék önért – Brianna
tétovázott, tudván, hogy az ő oldala a gyengébb ebben az
alkuban. – Erős vagyok, de ez nem igazán számít, mivel önnek
úgyis vannak szolgái. Viszont jó ügyintéző vagyok, tudom kezelni
a számlákat, és úgy vélem, tudom, hogyan kell irányítani egy
gazdaságot. Tudom, hogyan kell felépíteni valamit. Vezethetném
a gazdaságát Virginiában, amíg ön Angliában tartózkodik. És
önnek van egy fia, igaz? Rá is tudnék vigyázni, jó anyja lennék.
Lord John ezt hallva teljesen ledermedt. Lassan nekidőlt a
téglafalnak, tekintetét felemelte, mintha némán megértésért
imádkozna.
– Édes istenem a mennyben – mondta. – Hogy ezt kellett
megérnem! Egy ilyen ajánlatot! – Aztán lehajtotta a fejét, és
átható pillantással egyenesen Brianna szemébe nézett.
– Önnek elment az esze?
– Nem – felelte Brianna, és megkísérelte megőrizni a
nyugalmát. – Ez egy tökéletesen ésszerű javaslat.
– Hallottam – mondta Lord John óvatosan, és a lány hasára
pillantott –, hogy a nők, amikor várandósak, valamivel… Nos,
ingerlékenyebbek az állapotuk következtében. Bevallom
azonban, hogy én aggasztóan csekély tapasztalattal rendelkezem
e tekintetben… Épp ezért… Ne küldessek valakit dr.
Fentimanért?
Brianna kihúzta magát, egyik kezét a falnak támasztotta, és a
férfi felé hajolt, szándékosan lefelé nézett rá, fenyegető hatást
keltve termetével.
– Nem kell – felelte a lány kimérten. – Figyeljen rám, Lord
John! Nem vagyok őrült, sem pedig könnyelmű, és semmiképp
sem akarok önnek semmilyen kényelmetlenséget okozni, viszont
halálosan komolyan beszélek.
A hidegtől Lord John finom bőre elvörösödött, és egy csepp
nedvesség csillogott az orra hegyén. Köpenye redőjével letörölte,
és Briannát nézte érdeklődéssel vegyes borzongással. De
legalább a nevetést abbahagyta.
Briannát enyhe rosszullét kerülgette, de folytatnia kellett.
Remélte, hogy el tudja ezt kerülni, de úgy tűnt, nem volt más út.
– Ha nem akar elvenni – mondta akkor leleplezem magát.
– Hogy mit csinál? – A férfi szokásos finom modorának álarca
eltűnt, helyét zavarodottság és növekvő gyanakvás vette át.
Brianna kétujjas gyapjúkesztyűt viselt, ujjai mégis majd
megfagytak. Mint ahogy minden más testrésze is, kivéve
szunnyadó gyermeke meleg halmát.
– Tudom, hogy mit csinált akkor éjjel a szolgák szállásán. El
fogom mondani mindenkinek: a nénikémnek, Mr. Campbellnek,
a seriffnek. Még leveleket is írok – mondta, és érezte, hogy
elzsibbadnak az ajkai, ahogy kiejtette ezeket a nevetséges
fenyegetéseket. – Írok a kormányzónak és Virginia
kormányzójának is. Mr. Campbell elmondta nekem, hogy itt
pellengérre állítják a p-pederasztákat.
Lord John elkomorodva ráncolta a homlokát, szemöldöke
olyan világos volt, hogy alig különbözött a bőre színétől, amikor
erős fényben állt. Ez Lizzie szemöldökére emlékeztette Briannát.
– Megtenné, kérem, hogy nem tornyosul így fölém?
Megfogta a lány csuklóját, és olyan erővel húzta le, ami
meglepte Briannát. Lord John alacsony volt ugyan, mégis sokkal
erősebb, mint amire a lány számított, és Brianna most először
megijedt attól, amit művelt.
A lord erősen megragadta Briannát a könyökénél fogva,
felhúzta, és elindultak, el a háztól. Az a gondolat ütött szöget
Brianna fejében, hogy a lord talán le akarja vinni a folyóhoz, ahol
nem látják, és megpróbálja vízbe fojtani őt. Nem tartotta ezt
valószínűnek, mégis ellenállt, hogy arra menjen, amerre a férfi
vezette őt, és inkább visszafordult a kikövezett konyhakerti út
felé.
Lord John nem tiltakozott, hanem követte a lányt, habár ez
azt jelentette, hogy széllel szembe kellett menniük. A férfi nem
szólalt meg, amíg még egyszer el nem fordultak, és egy védett
sarokba nem értek a hagymaágyásokhoz.
– Érzek némi kísértést, hogy elfogadjam az ön felháborító
javaslatát – mondta végül, és szája egyik sarka megrándult.
Brianna nem tudta volna megmondani, hogy a dühtől vagy az
ámulattól. – A nagynénjének minden bizonnyal tetszene az ötlet.
Az édesanyját pedig felháborítaná. Ön pedig megtanulná, hogy
ne játsszon a tűzzel, afelől biztosíthatom. – Brianna elkapta a
Lord John szemében felvillanó fényt, ami hirtelen megingatta
abbéli hitében, hogy a férfi mely nemhez is vonzódik valójában.
Elhátrált egy kicsit Lord Johntól.
– Ó, ez nem is jutott eszembe… Hogy ön talán… Úgy értem,
hogy ön a férfiakat és a nőket is…
– Voltam már házas – felelte a férfi némi szarkazmussal a
hangjában.
– Valóban, de úgy gondoltam, hogy az is ugyanolyan volt, mint
amit most én javasoltam… Úgy értem, hogy csak egy jelképes
megállapodás volt. Ezért gondolkodtam el eleve a dolgon, amikor
rájöttem, hogy ön…
– Brianna elhallgatott, és tett egy türelmetlen mozdulatot. –
Az akarja mondani, hogy ön szeret nőkkel ágyba bújni?
Lord John felvonta az egyik szemöldökét.
– Változtat ez bármit is a tervein?
– Nos… – kezdte Brianna bizonytalanul. – Igen. Igen,
változtat. Ha tudtam volna, nem javasoltam volna ilyesmit.
– Javasol, azt mondja – morogta Lord John. – Közhírré tétel?
Pellengérre állítás? Ön szerint ez „javaslat”?
A vér annyira hevesen égette az arcát, hogy Brianna
csodálkozott rajta, hogy a belőle áramló hő nem változtatta gőzzé
arca körül a nedves levegőt.
– Sajnálom – mondta a lány. – Nem tettem volna ilyet.
Higgyen nekem, egy szót sem mondanék önről senkinek. Csak
azért mondtam, mert nevetett, és azt gondoltam, hogy…
Mindegy, nem számít. Ha velem is le akarna feküdni, akkor nem
mehetek magához… Az nem lenne helyes.
Lord John lehunyta és összeszorította a szemét, és pár
pillanatig úgy tartotta. Aztán kinyitotta egyik világoskék szemét,
és Briannára nézett.
– Miért nem? – kérdezte.
– Roger miatt – felelte a lány, és feldühödött, ahogy hallotta,
hogy elcsuklik a hangja, amikor kimondta a fiú nevét. És még
jobban felbőszült, amikor egy forró könnycsepp gördült le az
arcán. – A fenébe! – mondta. – A büdös fenébe! Egyáltalán nem
is akartam rá gondolni!
Felindultan letörölte a könnycseppet, majd összeszorította a
fogát.
– Talán önnek van igaza – mondta Brianna. – Lehet, hogy
csak a terhesség miatt van. Állandóan sírva fakadok minden
semmiségen.
– Kétlem, hogy ez egy semmiség lenne – szólalt meg Lord
John kimérten.
Brianna nagy levegőt vett, a hideg levegő megtöltötte a
mellkasát. Volt még egy lapja, amit kijátszhatott.
– Ha ön tényleg vonzódik a nőkhöz… Akkor én pedig nem
tudok… Úgy értem, nem akarok önnel hálni rendszeresen. De azt
nem bánnám, ha ön bárki mással ezt tenné… Legyen az férfi
vagy nő…
– Igazán köszönöm! – motyogta Lord John, de Brianna oda
sem figyelt, kizárólag az érdekelte, hogy kiadjon magából
mindent.
– De megértem, ha szeretne egy saját gyermeket. Nem lenne
fair tőlem, ha ettől megfosztanám. Azt hiszem, ezt meg tudom
önnek adni. – Lepillantott magára, karját összefonta a hasán. –
Mindenki azt mondja, hogy szülésre lettem teremtve – folytatta
szemét a lábán tartva. – Megtenném… Csak amíg teherbe nem
esek újra. Ezt is bele kellene vennie a szerződésbe… Mr.
Campbell meg is tudná fogalmazni.
Lord John megmasszírozta a homlokát, valószínűleg egy
heves fejfájástól szenvedett, aztán leengedte a kezét, és megfogta
Brianna karját.
– Jöjjön, és üljön le, gyermekem! – mondta csendesen. – Jobb
lesz, ha elmondja, hogy mi az ördögre készül.
Brianna dühösen mély levegőt vett, hogy lenyugtassa a
hangját.
– Nem vagyok gyermek – kezdte. A férfi felnézett rá, és úgy
tűnt, mintha meggondolta volna magát valamivel kapcsolatban.
– Nem, ön tényleg nem az… Isten segítsen meg
mindkettőnket. De mielőtt még ráhozná Farquard Campbellre az
agyvérzést a házassági szerződés ötletével, könyörgöm, üljön le
mellém egy pillanatra, és ossza meg velem lenyűgöző
elmeszüleményének részleteit! – A férfi a díszkert felé vezető
íves kerti folyosó felé intett, ahol láthatatlanok maradhattak a
ház felől nézve.
 A kert kopár volt, de rendezett, az előző évi elhalt növényeket
mind levágták, az elszáradt szárakat felaprították, és mulcsként
az ágyásokra terítették. Csupán a kerek virágágyásban, ami a
kiszáradt szökőkút körül helyezkedett el, mutatkoztak az élet
jelei: a zöldülő sáfrányok tüskékként bújtak elő, mint megannyi
apró faltörő kos, elevenen és megállíthatatlanul.
Leültek, de Brianna képtelen volt nyugton maradni.
Legalábbis szemközt ülni Lord Johnnal. A férfi is felállt
Briannával, és mellé lépett. Nem ért hozzá, de tartotta vele az
iramot. A szél szőke tincseket csapott az arcába, nem szólt egy
szót sem, csak hallgatott, végighallgatta, ahogy Brianna elmesélt
neki szinte mindent.
– Szóval csak gondolkodtam és gondolkodtam – fejezte be
Brianna boldogtalanul. – De sosem jutottam sehova. Érti már?
Anya és… És apa valahol messze járnak. – Karjával a távoli
hegyek felé intett. – Bármi történhet velük… talán Rogerrel
máris történt valami. Én pedig itt ülök, egyre csak dagadok, és
nem tehetek semmit!
Brianna lenézett a férfira, és kötött kesztyűje hátulját
végighúzta csöpögő orra alatt.
– Nem sírok – nyugtatta meg a férfit, pedig valójában sírt.
– Persze hogy nem – felelte Lord John. Megfogta Brianna
kezét, és a karjába öltötte. – Sétálunk, sétálunk – mormogta,
szemét a bolondosán kikövezett útra szegezte, amin
körbesétálták a szökőkutat.
– Bizony, sétálunk, sétálunk – értett egyet Brianna. – És
három hónap múlva jön az, hogy egy kis dombra lecsücsülünk,
csüccs! Tennem kell valamit – fejezte be összetörve.
– Akár hiszi, akár nem, az ön esetében a várakozás nagyon is
valami, habár azt elismerem, hogy a látszat csal – válaszolt a
lord fanyarul. – Miért nem akarja megvárni, hogy az apja
küldetése sikerrel jár-e? Talán mert a becsülete nem engedi,
hogy a gyermeke apátlanul jöjjön világra? Vagy…
– Itt nem az én becsületemről van szó – mondta Brianna. –
Hanem az övéről. Rogeréről. Ő… követett engem. Feladott…
mindent… és utánam jött, amikor én az apám után kutatva
idejöttem. Tudtam, hogy így tesz majd, és így is lett. Amikor
majd megtudja… – Brianna elfintorodott, és kezét domborodó
hasára tette. – El fog venni engem, mert úgy fogja érezni, hogy
ezt kell tennie. De én ezt nem hagyhatom.
– Miért nem?
– Mert szeretem őt. És nem akarom, hogy kötelességből
vegyen el. És én – Brianna összeszorította a száját. – Nem fogom
hagyni – fejezte be határozottan. – Már eldöntöttem, nem fogom
hagyni.
Lord John szorosabbra húzta magán a köpenyét, amint a folyó
felől frissen érkező széllökés söpört végig rajtuk, ami jég és
lehullott levelek illatát hozta magával, de volt benne egy
csipetnyi frissesség is: a tavasz már közeledett.
– Értem – mondta a férfi. – Nos, abban egyetértek a
nénikéjével, hogy szüksége van egy férjre. De miért én legyek
az? – vonta fel egyik szőke szemöldökét. – A címem vagy a
vagyonom miatt?
– Egyik sem. Csak azért gondoltam, mert biztos voltam
abban, hogy ön nem kedveli a nőket – felelte Brianna, és kék
szemével őszinte pillantást vetett a férfira.
– De én kedvelem a nőket – mondta a lord ingerülten. –
Csodálom és tisztelem őket, és sokuk iránt igen komoly
szeretetet érzek, például az ön édesanyja iránt is, habár kétlem,
hogy ezt a vonzalmat ő viszonozná. Azonban nem az ő ágyukban
keresem az örömöt. Érthetően fogalmaztam?
– Igen – felelte Brianna, és a kis barázda a szemei között egy
varázsütésre eltűnt. – Ugyanezt gondoltam én is. Érti már? Nem
lenne helyes, ha Mr. MacNeillhez, Barton McLachlanhez vagy
bármelyik másik férfihoz mennék feleségül, mert azzal ígéretet
tennék nekik valami olyasmire, amit nem adhatok meg nekik. De
ön egyébként sem vágyik rá, így tehát nincs több ellenérv, hogy
miért ne mehetnék önhöz.
Lord John elfojtott egy erős késztetést, hogy a fejét a falba
verje.
– Nagyon is van.
– És mi az?
– Csak hogy a legnyilvánvalóbbat említsem, az ön édesapja
kitekerné a nyakamat!
– És ugyan miért? – kérdezte Brianna a homlokát ráncolva. –
Apám kedveli önt, azt mondta, hogy ön az egyik legjobb barátja.
 – Megtiszteltetés számomra, hogy így nyilatkozott az
édesapja – felelte a férfi röviden. – Habár ez a véleménye igen
hamar meg fog változni, amikor rájön, hogy a lánya hitvesi és
tenyészkancai feladatokat lát el egy degenerált szodomita
szolgálatában.
– De hogyan jönne erre rá? – kérdezte Brianna. – Én nem
mondanám el neki! – Ekkor a lány elpirult, amint pillantása
találkozott Lord John felháborodott tekintetével, majd
nevetésben tört ki, amihez a férfi is kényszeredetten
csatlakozott. – Nos, nagyon sajnálom, de ön mondta – szólt
Brianna levegő után kapkodva, majd megtörölte ködös szemeit
köpenye szegélyével.
– Ó, krisztusom! Igen. Valóban én mondtam. – Lord John
hüvelykujjával zavartan kikanyarintott egy hajtincset a szájából,
és megtörölte orrát a ruhája ujjában. – A fenébe is, miért nincs
nálam egy zsebkendő? Azért mondtam, mert ez az igazság. Ami
pedig az édesapját illeti, ő nagyon is jól tudja mindezt.
– Valóban? – Brianna mérhetetlenül meglepődött. – De én azt
hittem, hogy ő sohasem…
Egy felvillanó citromsárga kötény félbeszakította Briannát. Az
egyik konyhai cseléd jött ki a szomszédos kertbe. Lord John szó
nélkül felállt, és Briannának nyújtotta a kezét, aki nehézkesen
talpra állt, majd kettesben továbbsétáltak a száraz levelekkel
borított, élettelen füvön. Köpönyegeik úgy hullámoztak
körülöttük, mint egy hajó vitorlái.
A fűzfa alatti kőpad ebben az évszakban nem volt olyan
hívogató, de legalább védelmet nyújtott a folyó felől érkező jeges
fuvallattól. Lord John figyelte, ahogy a lány leül, majd maga is
elhelyezkedett, és tüsszentett egy hatalmasat. Brianna
szétnyitotta a köpenyét, majd beletúrt a ruhája dekoltázsába,
elővett egy gyűrött zsebkendőt, és annak állapota miatti sűrű
bocsánatkérések közepette átadta azt a férfinak.
A zsebkendő meleg volt és Brianna illatát árasztotta, ami
valami nyugtalanítóan lányos illat volt, szegfűszeggel és
levendulával fűszerezve.
– Amit arról mondott, hogy megtanít, hogy ne játsszak a
tűzzel – szólalt meg Brianna. – Azt hogy értette?
– Sehogy – felelte Lord John, és most rajta volt a sor, hogy
elpiruljon.
– Sehogy? – kérdezett vissza Brianna, és halványan ironikus
mosolyt küldött a férfi felé. – Hát, pedig ez fenyegetés volt a
javából.
Lord John felsóhajtott, és még egyszer megtörölte az arcát
Brianna zsebkendőjével.
– Ön őszinte volt velem – mondta a férfi. – Egészen zavarba
ejtően, sőt. Szóval igen, feltételezem, én… Nem, az valóban
fenyegetés volt. – A férfi lemondóan legyintett. – Ön úgy néz ki,
mint az édesapja, hát nem látja?
Brianna elkomorodva Lord Johnra pillantott, mert a férfi
szavai láthatóan semmit nem jelentettek neki. Egyszeriben
azonban bevillant és életre kelt Briannában a felismerés.
Megugrott ültében, és a férfira bámult.
– Maga nem… Az apám nem! Ő nem tenne ilyet!
– Nem – felelte Lord John egykedvűen. – Ő nem tenne ilyet.
Bár a döbbenet az arcán aligha hízelgő rám nézve. És ami a
vallomásomat illeti, soha, semmilyen körülmények között nem
használnám ki az ön hasonlóságát az apjához, az csak egy üres
fenyegetés volt, akárcsak az ön megfélemlítése az engem illető
leleplezéssel kapcsolatban.
– Hol… Hol ismerte meg az apámat? – kérdezte Brianna
körültekintően, ahogy saját gondjait egy pillanatra háttérbe
szorította kíváncsisága.
– A börtönben. Tudja, ugye, hogy az apját bebörtönözték a
felkelés után?
Brianna enyhén ráncolva a homlokát, bólintott.
– Igen. Nos. Maradjunk annyiban, ahogy azt már említettem
is, hogy táplálok bizonyos gyengéd érzelmeket Jamie Fraser
iránt már egypár éve. – Lord John sóhajtva megrázta a fejét. –
És most jön maga, felajánlja nekem az ártatlan testét, ami csak
úgy visszhangozza Jamie-ét, ráadásul ígéretet tesz, hogy
megajándékozna egy gyermekkel, akiben egyesülne Jamie és az
én vérem, mindez az ön büszkesége miatt, ami nem engedi, hogy
hozzámenjen ahhoz a férfihoz, akit szeret, vagy hogy szeresse azt
a férfit, akihez hozzámegy. – Lord John elhallgatott, és arcát a
tenyerébe temette.
– Gyermekem, ön még egy angyalt is meg tudna ríkatni, és
Isten a megmondhatója, én aztán nem vagyok angyal!
– Az anyám úgy gondolja, hogy ön az.
A férfi ijedten felnézett Briannára.
– Hogy mit gondol?
– Talán ilyen messzire mégsem menne – helyesbített
Brianna, még mindig a homlokát ráncolva. – De tényleg azt
mondta, hogy ön jó ember. Úgy vélem, hogy kedveli önt akarata
ellenére is. Most már természetesen ezt is értem, feltételezem,
hogy anyám tisztában van vele, hogy… ön… ööö… az ön
érzéseivel… – Brianna köhintett, és köpenye ráncaiba rejtette
elpiruló arcát.
– A pokolba – motyogta Lord John. – Pokol és ezer ördög.
Legjobb lett volna, ha soha nem vallok színt ön előtt. Igen, az
édesanyja tudja. Bár igazság szerint abban nem vagyok teljesen
biztos, hogy miért tekint rám gyanakodva. Az biztos, hogy nem
féltékeny rám.
Brianna megrázta a fejét, és elgondolkodva az alsó ajkát
harapdálta.
– Szerintem azért, mert attól fél, hogy ön fájdalmat okoz
valahogy az apámnak. Félti őt, tudja?
Lord John riadtan nézett fel a lányra.
– Hogy fájdalmat okoznék Jamie-nek? Hogyan? Mrs. Fraser
azt képzeli, hogy a földre teperném, és ocsmány módon
megbecsteleníteném őt?
Lord John csendesen beszélt, de a Brianna szeméből áradó
vibrálás a férfi torkára fagyasztotta a szavakat. Karját
szorosabban fonta a lányéba. Brianna az ajkába harapott, majd
gyengéden kiakasztotta karját a férfiéból, és a lord térdére
fektette.
– Látta valaha az apámat ing nélkül?
– Úgy érti, láttam-e a hátán lévő sebhelyeket?
Brianna bólintott.
Lord John nyugtalanul dobolt ujjaival a térdén, hangtalanul a
finom posztón.
– Igen, láttam őket. Én okoztam azokat.
Brianna hátrahőkölt, szemei kikerekedtek. Orra hegye
meggyvörössé vált, de bőre többi része olyan sápadt volt, mintha
a haja és a szemöldöke minden életet kiszívott volna a bőréből.
 – Nem mindet – tette hozzá Lord John egy ágyásnyi elszáradt
mályvarózsát bámulva. – Már korábban is megkorbácsolták,
amitől csak még nehezebb volt az egész. Az apja pontosan tudta,
mit tesz, amikor ez történt.
– Mit… tett? – kérdezte a lány. Lassú mozdulatokkal
fészkelődött egy kicsit a padon, nem is annyira a lord felé fordult,
mint inkább felé gördült, mint egy, a szélben alakját változtató
felhő.
– Én voltam az ardsmuiri börtön parancsnoka, ezt elmondta
önnek az apja? Nem? Sejtettem. – A lord türelmetlenül
legyintett egyet, és hátrasimított egy arcába lógó szőke tincset. –
Az apja egy tiszt volt, egy úriember. Az egyetlen tiszt a foglyok
között. Ő képviselte a bebörtönzött jakobitákat. Együtt
vacsoráztunk a szálláshelyemen. Sakkoztunk, könyvekről
beszélgettünk. Voltak közös érdeklődési köreink. Mi…
Összebarátkoztunk. Azután… már nem voltunk azok.
Lord John abbahagyta a beszédet.
Brianna kissé elhúzódott a férfitól, szemében undor
tükröződött.
– Úgy érti… azért korbácsoltatta meg, mert nem akart
önnel…
– Nem, a fenébe is, dehogy! – A férfi felkapta a zsebkendőt, és
dühösen megtörölte vele az orrát, azután lehajította a padra,
kettőjük közé, és a lányra meredt. – Hogy merészel ilyet
feltételezni?!
– Hiszen ön mondta, hogy ön tette az apámmal!
– Ő tette.
– Az ember nem tudja megkorbácsolni saját magát!
Lord John belefogott a válaszába, aztán felhorkant. Egyik
szemöldökét felvonta Briannára, továbbra is dühösen, de újra
uralkodni tudott érzésein.
– Hogy a pokolba ne tudná! Ön már hónapok óta ezt teszi,
azok alapján, amit nekem elmondott.
– Most nem rólam beszélünk.
– Dehogyisnem!
– Nem, nem rólam! – Brianna a férfi felé hajolt, és sűrű
szemöldökét összevonta. – Hogy az ördögbe értette azt, hogy ő
tette?
 A szél Brianna mögül fújt, egyenesen a lord arcába, akinek
ettől szúrt és könnybe lábadt a szeme, majd félrepillantott.
– Mit csinálok én itt? – motyogta saját magának. – Biztos
elment az eszem, hogy ilyen hangon beszélek magával!
– Nem érdekel, hogy megőrült-e vagy sem! – felelte a lány, és
megragadta a férfi ruhájának ujját. – Mondja el, mi történt!
Lord John összeszorította az ajkait, és egy pillanatra Brianna
azt hitte, hogy a férfi nem fog mondani semmit. De már eddig is
túl sokat mondott ahhoz, hogy most elhallgasson, és ezt Lord
John is tudta. Felvonta a vállát a köpenye alatt, majd megadóan
leeresztette.
– Barátok voltunk. Aztán Jamie rájött, hogy milyen
érzelmeket táplálok iránta. Ezután már nem voltunk többé
barátok, ő döntött így. De ennyivel nem érte be, végleg el akart
vágni köztünk minden szálat. Így szándékosan előidézett egy
olyan helyzetet, ami olyan drasztikus volt, hogy
megmásíthatatlanul megváltoztatta a viszonyunkat, és
megakadályozta azt is, hogy bármilyen esélyünk legyen
fenntartani a barátságot kettőnk között. Jamie ugyanis hazudott.
A rabok körletének átvizsgálásakor nyilvánosan kijelentette egy
tartánról, hogy az az övé. A tartán birtoklása törvénybe ütköző
cselekmény volt, Skóciában még most is így van.
Lord John vett egy mély lélegzetet, aztán nagyot sóhajtott.
Nem nézett a lányra, tekintetét a folyó egyenetlen szélén álló
kopasz fákra irányította, melyek vadul ágaskodtak a sápadt
tavaszi ég ellenében.
– Én voltam a kormányzó, a törvény képviselője. Korbácsolást
kellett kiszabnom rá. Ahogy ezt az apja is nagyon jól tudta.
Lord John hátrahajtotta a fejét, és megpihentette a faragott
kőpad hátulján. Szemét becsukta a szél ellen.
– Meg tudtam volna bocsátani neki azt, hogy nem kívánt
engem – mondta csendes keserűséggel. – De azt nem tudtam
megbocsátani, hogy ilyen kész helyzet elé állított. Nemcsak arra
kényszerített, hogy bántsam őt, hanem arra is, hogy
megalázzam. Nem tudta csupán visszautasítani az érzéseimet, el
kellett, hogy pusztítsa azokat. Ez már túl sok volt.
Hulladékdarabok hömpölyögtek tova a megáradt folyón: a
viharban letört gallyak és ágak, egy hajó oldaláról leszakadt
deszka, ami valahol feljebb a folyón futhatott zátonyra. Lord
John keze a térdén pihent, Brianna rátette a saját kezét, ami
valamivel nagyobb volt, mint a lordé, és meleg is, ahogy köpenye
rejtekéből elővette.
– Oka volt annak, hogy így tett, de nem ön volt az. De ezt
apám kell, hogy elmondja önnek, ha egyáltalán el akarja. De ön
mégis megbocsátott neki – mondta a lány. – Miért?
A férfi felült, vállat vont, de nem tette arrébb Brianna kezét.
– Meg kellett bocsátanom. – Lord John egyenesen a lány
szemébe nézett. – Gyűlöltem Jamie-t, amíg csak tudtam, aztán
megértettem, hogy mit érzek iránta… A részem volt, az egyik
legjobb részem. Nem számított, hogy ő képtelen volt
viszontszeretni engem, annak ehhez semmi köze nem volt. De ha
nem tudtam volna megbocsátani neki, akkor szeretni is képtelen
lettem volna őt, azzal pedig elveszítettem volna az énem jobbik
felét. És végül arra jutottam, hogy vissza akarom kapni azt a
részemet. – Lord John halványan elmosolyodott. – Ahogy látja,
az egészet puszta önzésből tettem.
Ekkor a férfi megszorította Brianna kezét, majd felállt, és a
lányt is felsegítette.
– Jöjjön, kedvesem! Mindketten jéggé fagyunk, ha még sokáig
itt ücsörgünk.
Elindultak vissza a ház felé. Nem beszéltek, csak kart karba
öltve, egymáshoz közel húzódva sétáltak. Ahogy visszaértek a
kerteken át, Lord John hirtelen megszólalt.
– Azt hiszem, igaza van. Együtt élni valakivel, akit szeret,
tudván, hogy a másik csak kötelességtudatból vesz részt a
kapcsolatban nem, ezt én sem akarnám. Amennyiben mindkét
félnek megfelel a helyzet, és tisztelik egymást, abban az esetben
igen, az ilyen házasság tisztességes. Amíg mindkét fél őszinte a
másikhoz… – A férfi szája enyhén megrándult, ahogy a szolgák
lakrésze felé vetett egy pillantást. – Akkor a pár egyik tagjának
sem kell szégyenkeznie.
Brianna lenézett a férfira, és szabad kezével kisöpört egy
rézvörös hajtincset a szeméből.
– Akkor elfogadja az ajánlatomat? – A mellkasában lévő
üresség érzése nem hozta azt az enyhülést, amire Brianna
számított.
 – Nem – felelte a férfi nyersen. – Lehet, hogy én
megbocsátottam Jamie Frasernek a múltbéli tetteiért, de ő soha
nem bocsátaná meg nekem, ha elvenném önt feleségül. – A
lányra mosolygott, és meglapogatta azt a kezét, amelyikkel az
belékarolt.
– De tudok egy kis menedéket biztosítani önnek, mind a
kérőitől, mind pedig a nagynénjétől. – A ház felé nézett, melynek
függönyei mozdulatlanul lógtak az ablaküvegek előtt. – Gondolja,
hogy valaki néz minket?
– Azt mondanám, mérget vehet rá – felelte Brianna kissé
morcosan.
– Helyes – felelte a lord, azzal lehúzta a zafírgyűrűt, amit
viselt, a lány felé fordult, és megfogta a kezét. Lehúzta Brianna
kesztyűjét, és ünnepélyesen a kisujjára húzta a gyűrűt. Az volt az
egyetlen ujja, amire ráfért. Aztán a férfi lábujjhegyre állt, és
szájon csókolta Briannát. Időt sem hagyva neki arra, hogy
magához térjen meglepetéséből, megragadta a lány kezét, és
ismét a ház felé fordult, arcán szelíd kifejezéssel.
– Jöjjön, kedvesem! – mondta. – Hadd jelentsük be hát az
eljegyzésünket.
 60
Tűzpróba

Egész nap egyedül hagyták őket. A tűz már kialudt, és élelem

sem maradt. Nem is igazán számított, mert egyikük sem tudott
volna enni, és még a tűz sem tudta volna megérinteni a Roger
lelke mélyén megbúvó mélységes hideget.
Az indiánok késő délután tértek vissza. Jó néhány harcos, akik
egy idősödő férfit kísértek, aki lenge, sujtásos inget és szövött
köpenyt viselt, és az arca vörösre és okkerszínűre volt festve. A
sachem volt az. Egy fekete folyadékkal töltött kis agyagedényt
hordozott.
Alexandre felöltötte a ruháját. Felállt, amikor a sachem feléje
közeledett, habár egyikük sem szólalt meg, és nem is moccant. A
sachem éneklésbe fogott öreges és rekedtes hangján, és
miközben énekelt, egy nyúllábat mártogatott az edénybe, és
befestette a pap arcát feketére, a homlokától az álláig.
Az indiánok elmentek, a pap pedig csukott szemmel leült a
földre. Roger megpróbált beszélni vele, és vízzel kínálta, vagy
legalább tudatni akarta vele, hogy ő is ott van, de Alexandre nem
válaszolt, úgy ült ott, mintha kőből lett volna kifaragva.
Az alkony utolsó sugarában végül megszólalt.
– Már nincs sok idő – mondta halkan. – Korábban
megkértem, hogy imádkozzék értem. Azt azonban nem tudtam,
hogy miért kérem az imáját: az életem vagy a lelki üdvöm
megóvásáért. Most már tudom, hogy egyik sem lehetséges.
Roger már válaszolt volna, de a pap egy kézmozdulattal
leintette.
– Már csak egyetlen dolog van, amit kérhetek. Imádkozzon
érettem, testvérem, azért, hogy legyen szép halálom.
Imádkozzon azért, hogy némán haljak meg. – Rogerre nézett,
most először, és szemei csillogtak a könnytől. – Nem
szégyenítem meg őt azzal, hogy hangosan sírok.
 Valamivel sötétedés után megszólaltak a dobok. Roger még
sosem hallotta ezeket, mióta a faluban volt. Lehetetlenség volt
megmondani, hogy hány dobot hallott. Mintha mindenfelől jött
volna a hangjuk, ami a csontja velejéig hatolt, és még a talpában
is érezte.
A mohawkok visszatértek. Amikor beléptek, a pap
egyszeriben felállt. Levetkőzött, majd meztelenül kisétált,
anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna.
Roger csak ült, és a bőrrel borított ajtónyílást nézte.
Imádkozott és hallgatott. Pontosan tudta, hogy mire képes a
dobszó, ő maga is játszott már rajta. Félelmet és dühöt vált ki az
emberekből, ahogy a kifeszített bőrt ütik, ami felszínre hozza a
hallgatóság mélyen elrejtett ösztöneit is. Persze attól még, hogy
Roger tudta, mi fog történni, a jövő nem volt kevésbé ijesztő.

Roger nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig ült ott
és hallgatta a dobokat és más hangokat – emberi hangokat,
lábdobogást, a nagy tömeg zaját –, és próbálta nem keresni
fülével Alexandre hangját.
A dobok hirtelen elhallgattak. Egyszer csak újra rákezdtek, de
már csak néhány erőtlen ütés hallatszott, aztán minden dobolás
abbamaradt. Roger kiáltozásokat hallott, amik hirtelen szörnyű
hangzavarrá erősödtek. A fiú felállt, és az ajtó felé bicegett. Az őr
még mindig ott állt. Bedugta a fejét az ajtónyíláson, és egyik
kezét harci husángján tartva fenyegetően mutogatott.
Roger megtorpant, de képtelen volt visszamenni a tűzhöz. Állt
a félhomályban, izzadságcseppek gördültek le a bordáin, és
hallgatta a kintről beszűrődő hangokat.
Úgy hangzott, mintha a pokol összes ördögét szabadon
eresztették volna. Az isten szerelmére, mégis mit műveltek
odakint? Valami rettenetes harc lehetett. De ki harcolt és miért?
A sikolyok első sorozata után a lárma alábbhagyott, de még
mindig fel-felhangzottak innen-onnan magas hangú csaholások
és huhogások a falu közepén elterülő tisztás minden szegletéből.
Puffanások is hallatszottak, meg nyögések és más egyéb hangok
is, amik erőszakos harcot jeleztek. Valami nekiütközött a
hosszúház oldalának. A fal megremegett, és egy fakéregből
készített falrész középen megrepedt.
 Roger az ajtót fedő bőr felé pillantott: az őr nem figyelt. A
repedéshez rohant, és ujjával próbálta felszakítani. Nem járt
sikerrel. Nem talált fogást a fán, mert a fa rostjai kihullottak
körmei alól. Kétségbeesetten szorította oda a szemét a frissen
kivájt lyukhoz, és megpróbálta felderíteni, hogy mi folyik
odakint.
Csupán a tisztás egy keskeny szelete volt látható. Látta a
szemben álló hosszúházat, a két épület között egy sávban a
felkavart talajt és a hatalmas tűz villódzó fényeit mindenütt.
Vörös és sárga árnyak harcoltak a feketékkel, heves
démonokként benépesítve a levegőt.
Néhány démon valóságos volt közülük. Két sötét alak
erőszakos ölelésben egyesülve hempergett, majd kikerültek
Roger látóteréből. További alakok rohantak el előtte, a tűz felé.
Ekkor dermedten nyomta oda arcát a fához. Az érthetetlen
mohawk üvöltések mellett Roger meg mert volna esküdni, hogy
valaki gaelül ordított valamit.
Így is volt.
– Caisteal Dhuni! – kiáltotta valaki a közelében, amit egy
hajmeresztő sikoltás követett. Skótok, fehér emberek! Oda kell
jutnia hozzájuk! Roger önkívületbe esve ököllel a megrepedt fába
csapott, megpróbált puszta erővel utat törni magának. A gael
hang újra felharsant.
– Caisteal Dhuni! – Várjunk csak, ez egy másik hang volt!
Majd az előző válaszolt neki. – Do mi! Do mi! – Hozzám! Hozzám!
Aztán újból felhangzó mohawk sikoltás tört fel, és elnyomta a
hangokat. Nők, most nők sikoltoztak, még a férfiakénál is
erősebb hangon.
Roger vállával nekivetette magát a falnak, az továbbrepedt,
és tovább szórta a szilánkokat, de nem engedett. Újra próbálta,
majd harmadszorra is, de eredmény nélkül. Semmi sem volt a
hosszúházban, amit fegyverként tudott volna használni, az
égvilágon semmi. Kétségbeesésében megragadta az egyik
ágykeret rögzítőkötelét, és foggal-körömmel tépni kezdte, míg
meg nem lazult a keret.
Megragadta a fát, felemelte, megrázta, majd újra megemelte,
és egészen addig csinálta ezt, míg az egy reccsenéssel a kezében
nem maradt, aztán ott állt lihegve, kezében egy hat láb hosszú,
hegyesre tört végű karóval. Tompa végét a hóna alá illesztette,
hegyes végét dárdaként irányította a bejárati nyílást fedő
szarvasbőr felé, majd megrohamozta az ajtónyílást.
Roger kitört a helyiségből a sötétbe, ahol minden lángolt, ki a
hidegbe és a füstbe, ki a hangzavarba, ami felpezsdítette a vérét.
Meglátott egy alakot maga előtt, és nekirontott. A férfi
félretáncolt előle, majd felemelte harci husángját. Roger már nem
tudott megállni vagy megfordulni, így hasra vetette magát, és a
husáng pár hüvelyknyire a fejétől csapott le.
Oldalára fordult, és vadul meglendítette a karóját. Az
nekivágódott az indián fejének, mire a férfi megingott, elterült, és
Rogerre borult.
Whisky. A férfi bűzlött a whiskytől. Roger nem állt le
csodálkozni, hanem kikászálódott a vonagló test alól, talpra
kecmergett, továbbra is a rudat szorongatva.
Valaki felsikoltott mögötte, mire megpördült, minden erejét
összeszedve döfött egyet, miközben félig lábujjhegyre állt. A
szúrásba beleremegett a karja és a mellkasa. A férfi, akire
lesújtott, megragadta a rudat, megrándult, rángatózott párat,
majd elengedte a fát, és összeesett.
Roger maga is megtántorodott, de összeszedte magát, és a tűz
felé perdült. Hatalmas máglyát látott. Lángjai gomolygó falat
alkottak, ami tisztán és skarlátvörösen világított, és eleven
fénnyel borította be az éjszakát. A nézelődő emberek fel-le
mozgó fejein át Roger meglátott egy fekete alakot a lángok
között. Karjait széttárta, mintha áldást osztana, majd
nekicsapódott az oszlopnak, amin lógott. Hosszú haja fellibbent,
tincsei tüzet fogtak és lángra lobbantak, körbevették a fejét, akár
egy arany glória, mint ahogy Krisztust ábrázolják a
misekönyvben. Aztán valami Roger fejének csapódott, mire úgy
zuhant a földre, mint egy darab kő.
De mégsem veszítette el teljesen az eszméletét. Nem látott
semmit, és moccanni sem tudott, de tompán még hallotta a
zajokat. Hangokat hallott maga körül. A kiabálást még mindig
érzékelte, de már csak halkabban, mint valami háttérzajt,
mintha az óceán morajlását hallotta volna.
Érezte, ahogy felemelkedik a levegőbe, és a tűz ropogását
egyre hangosabban hallotta, ami illett a morajláshoz a fülében…
Krisztus ereje, őt is a tűzbe akarják dobni! Erőlködve
körbefordította a fejét, lecsukott szemhéjain keresztül látta a
lángok halvány fényét, de makacs teste nem akart mozdulni.
A morajlás megszűnt, és paradox módon meleg levegő
simogatását érezte az arcán. A földhöz csapódott, kicsit vissza is
pattant, majd gördült egyet, és arccal lefelé állt meg, széttárt
karokkal. Ujjai alatt a hideg földet érezte.
Lélegzett. Gépiesen vette a levegőt, lassan, míg végül
enyhülni kezdett a szédülés.
A távolból hangokat hallott, de maga körül nem hallott
semmit sem, csak a saját hangos lélegzését. Nagyon lassan
kinyitotta az egyik szemét.
Tűz fénye villódzott az oszlopokon és falat borító kérgeken,
homályos árnyéka volt csupán a kinti ragyogásnak. Hosszúház.
Megint odabent volt.
Ziháló légzése a fülében visszhangzott. Próbálta visszatartani
a levegőt, de nem sikerült. Aztán egyszer csak észrevette, hogy
tényleg visszatartotta a levegőt, mert valaki más kapkodott
levegő után.
Mögötte valaki. Óriási erőfeszítések árán maga alá húzta a
kezeit, és négykézlábra állt. Imbolygott és hunyorgott a fejében
lüktető fájdalom miatt.
– Jézus Krisztus – mormogta magában. Erősen megdörzsölte
az arcát, majd pislantott egyet, de a férfi még mindig ott volt,
hatlábnyira tőle.
Jamie Fraser. Az oldalán feküdt, végtagjai összevissza álltak,
egy bíbor tartán volt hanyagul köré tekerve. Arca felét vér
borította, de attól még felismerhető volt.
Egy pillanatig Roger csak értetlenül nézett rá. Hónapok óta
annak szentelte ébren töltött ideje nagy részét, hogy elképzelte a
találkozását ezzel a férfival. Most, hogy ez megtörtént, szinte
hihetetlennek tűnt. Nem maradt benne más érzelem, mint
egyfajta értetlen csodálkozás.
Roger újra megdörzsölte az arcát, még erősebben, és
félrelökte a félelem és az adrenalin ködét. Mit… mit keres itt
Jamie Fraser?
Amikor gondolatai és érzelmei újra összekapcsolódtak, az első
felismerhető érzése nem a düh és nem is az ijedség volt, hanem
egyfajta abszurd, örömteli megkönnyebbülés.
– Nem lehet – mormogta, és szavai furcsán és rekedtesen
hatottak azután, hogy olyan sok idő eltelt anélkül, hogy angolul
megszólalt volna. – Ó, istenem, nem tette meg!
Jamie Fraser csak egy dolog miatt lehetett itt: hogy
kiszabadítsa őt. És ha ez tényleg így volt, az csakis Brianna miatt
történhetett, ő vette rá erre az apját. Függetlenül attól, hogy
félreértés vagy rosszindulatú tett miatt járta meg Roger
hónapokig a poklot, az nem Brianna hibája volt.
– Nem – ismételte. – Nem tehette. – Roger megborzongott,
részben a hányingertől, részben pedig a megkönnyebbüléstől.
Roger azt hitte, hogy belsejében örökre megmarad az űr, de
most valami hirtelen ott termett, egy apró, szilárd valami.
Valami, amit a szíve mélyén tudott őrizni. Brianna. Visszakapta
őt.
Újabb magas hangú sikolyok harsantak fel odakint, és
megállás nélküli huhogások, amik ezer tű módjára fúródtak a
bőrébe. Roger megrándult, és újra összerezzent, ahogy minden
más érzést háttérbe szorított a felismerés okozta döbbenet.
Azzal a biztos tudattal meghalni, hogy Brianna szereti őt,
sokkal jobb volt, mint anélkül, de Roger eleve nem is akart
meghalni. Eszébe jutott, amit odakint látott, és érezte, ahogy
gyomrának tartalma megindul felfelé, és visszanyelte.
Remegő kézzel a kereszt ismeretlen jelét vetette.
– Az Atya, a Fiú… – suttogta, majd a szavak cserbenhagyták.
– Kérlek – suttogta ehelyett. – Kérlek, add, hogy ne legyen
igaza!
Reszketve Fraser testéhez mászott, és reménykedett, hogy a
férfi még életben van.
Még élt, vér folyt a halántékán lévő sebből, és amikor ujját a
férfi állkapcsa alá dugta, érezte pulzusának egyenletes
lüktetését.
Volt víz az egyik edényben az összetört ágykeret alatt, ami
szerencsére nem ömlött ki. A tartán sarkát a vízbe dugta, és
letörölte vele Fraser arcát. Pár perc ápolás után a férfi szemhéja
megrebbent.
Fraser köhögött, nagyokat öklendezett, oldalra fordította a
fejét, és elhányta magát. Aztán kipattant a szeme, és mielőtt
Roger meg tudott volna szólalni vagy mozdulni, feltérdelt, és
kezét a harisnyájában tartott sgian dhujára tette.
Kék szemek meredtek Rogerre, mire ő ösztönös
védekezésképpen felemelte az egyik karját. Fraser pislogott,
megrázta a fejét, nyögött egyet, és lerogyott a földes padlóra.
– Ó, csak maga az – szólalt meg. Becsukta a szemét, és újra
felnyögött. Aztán felkapta a fejét, kék szemei áthatóan meredtek
Rogerre, de ezúttal inkább ijedten, mint dühösen.
– Claire! – kiáltott fel. – Hol van a feleségem?
Rogernek leesett az álla.
– Claire? Maga idehozta őt? Idehozott egy nőt egy ilyen
helyre?
Fraser rosszalló pillantást vetett a fiúra, de nem vesztegette
szavakra az időt. Előhúzta harisnyájából a kését, és az ajtónyílás
felé nézett. A szarvasbőr le volt engedve, senkit sem lehetett
látni odakint. A korábbi zajok elhaltak, de még mindig
behallatszottak hangok odakintről. Néha felharsant egy-egy
kiáltás vagy buzdítás.
– Őr áll az ajtónál – mondta Roger.
Fraser a fiúra pillantott, majd talpra állt olyan halkan, mint
egy párduc. Még mindig csorgott a vér az arcán, de úgy tűnt, ez
egyáltalán nem zavarja őt. Csendben a falhoz lapult, az ajtót fedő
bőrhöz siklott, és apró tőre hegyével oldalra húzta.
Fraser elfintorodott a látványra. Elengedte a bőrt, az
visszahullott a helyére. Visszatért, leült, és visszatette a tőrt a
harisnyájába.
– Legalább egy tucatnyian vannak odakint. Az ott víz? –
Jamie kinyújtotta a kezét, mire Roger némán mert neki egy
ivótöknyi vizet, és átadta neki. Jamie mohón, nagyokat kortyolt,
majd egy kis vizet az arcába fröcskölt, a maradékot pedig a fejére
öntötte.
Fraser végighúzta a kezét viharvert arcán, majd kinyitotta
véreres szemét, és Rogerre nézett.
– Wakefield, jól mondom?
– Mostanában a saját nevemet használom, ami MacKenzie.
Fraser egykedvűen felhorkantott.
– Hallottam róla. – A férfinak széles szája volt, akár Breenek.
Ajkait röviden összehúzta, majd elengedte.
 – Bajba sodortam magát, MacKenzie, ahogy azt ön is tudja.
Azért jöttem, hogy helyrehozzam, már amennyire lehetséges, de
az is lehet, hogy nem lesz rá lehetőségem. – Jamie röviden az
ajtó felé intett. – Egyelőre fogadja a bocsánatkérésem. Az
elégtétel, amit később rajtam akar venni… Nos, állok elébe. De
arra kérem, hogy azzal várjunk addig, amíg biztonságban
kikerülünk innen.
Roger a férfira meredt egy pillanatra. Elégtételt venni az
elmúlt hónapok gyötrelmeiért és bizonytalanságáért legalább
olyan távolinak tűnt, mint az, hogy innen biztonságban kijutnak.
A fiú bólintott.
– Rendben – felelte.
Jó pár pillanatig csendben ültek. A kunyhóban égő tűz kezdett
leégni, a tűzifa viszont odakint volt. Az őrök mindent az
ellenőrzésük alatt tartottak, amit fegyverként lehetett volna
használni.
– Mi történt? – kérdezte végül Roger, és az ajtó felé
biccentett. – Odakint?
Fraser vett egy mély lélegzetet, majd egy sóhajjal kifújta a
levegőt. Roger most először vette észre, hogy Jamie a jobb
könyökét a bal tenyerében fogta, karját pedig a testéhez
szorította.
– Átkozott legyek, ha tudom – jött a válasz.
– Megégették a papot? Meghalt? – Azután, amit Roger látott,
ez nem volt kétséges, mégis kényszert érzett, hogy
megkérdezze.
– Ő egy pap volt? – Sűrű, vöröses szemöldöke felemelkedett a
meglepetéstől, majd visszaereszkedett. – Úgy bizony, meghalt.
És nem csak ő. – Önkéntelen borzongás futott át a nagydarab
felföldin.
Fraser nem tudta, hogy mire készültek az indiánok, amikor
megszólaltak a dobok, és mindannyian kimentek, hogy
összegyűljenek a máglya körül. Sok beszédet hallott, de mohawk
tudása nem volt elegendő ahhoz, hogy ki tudja venni, mi történik,
az unokaöccse pedig, aki beszéli a nyelvet, eltűnt valahová.
A fehéreket nem hívták meg az eseményre, de senki sem tett
lépéseket arra nézvést sem, hogy távol tartsák őket. És így
történt, hogy ő és Claire a tömeg széléhez álltak a kíváncsi
bámészkodók közé, aztán a sachem és a tanács tagjai előjöttek,
és az idős ember beszédbe kezdett. Egy másik férfi is megszólalt,
nagyon dühösen.
– Aztán előhozták a férfit, aki olyan meztelen volt, mint egy
ebihal, egy rúdhoz kötözték, és nekikezdtek az ítélethozatalnak.
– Jamie elhallgatott, szemei elsötétültek, és Roger felé pillantott.
– Én mondom, ember, láttam már francia ítéletvégrehajtókat,
akik életben tartottak egy férfit, aki azt kívánta, bárcsak meghalt
volna. Ez sem volt rosszabb annál, de nem is igen volt jobb. –
Fraser megint ivott egyet, szomjasan, majd leeresztette a kupát.
– Megpróbáltam elvinni onnan Claire-t. Nem tudtam, hogy
nem mi leszünk-e a következők. – A tömeg olyan szorosan
préselődött össze körülöttük, hogy lehetetlenség volt
megmozdulni, nem volt más lehetőségük, csak az, hogy
végignézzék, ami történt.
Roger szája kiszáradt, és a kupáért nyúlt. Nem akart
kérdezősködni, de perverz kíváncsiságot érzett. Talán
Alexandre, de lehet, hogy a saját kedvéért.
– És a pap… kiabált?
Fraser még egy meglepett pillantást vetett felé, aztán valami,
ami talán megértés lehetett, átsuhant az arcán.
– Nem – felelte lassan. – Szép halála volt, az indiánok tüzénél.
Ismerte talán a férfit?
Roger szótlanul bólintott. Nehéz volt elhinni, hogy Alexandre
nincs többé, annak ellenére is, amit hallott. De hol lehet most? Az
biztos, hogy Alexandre-nak nem volt igaza. Nem nyerhetek
megbocsátást. Biztosan nem. Nem csak Isten…
Roger megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot.
Egyértelmű volt, hogy Fraser csak fél füllel figyelt oda Alexandre
történetére, bármilyen szörnyű volt is az. Folyton az ajtó felé
pillantgatott, szorongó várakozással az arcán. Talán arra
számított, hogy kiszabadítják?
– Hány embert hozott magával? A kék szempár meglepetten
villant rá.
– Az unokaöcsémet, lant.
– Csak? – Roger megpróbálta leplezni a hangjában megbúvó
döbbent hitetlenkedést, de ez nyilvánvalóan nem sikerült.
– Talán a 78. Felföldi Hadtestre számított? – kérdezte Fraser
gúnyosan. Kissé imbolyogva feltápászkodott, karját az oldalához
szorítva. – De hoztam whiskyt.
– Whiskyt? Esetleg volt annak bármi köze a verekedéshez? –
Rogernek eszébe jutott annak a férfinak a lehelete, aki ráesett, és
a hosszúház fala felé biccentett.
– Előfordulhat.
Fraser a fal repedéséhez ment, egyik szemét a nyíláshoz
nyomta, és a tisztást figyelte egy ideig, majd visszatért a
pislákoló tűzhöz. Odakint minden elcsendesült.
A testes felföldi férfi igencsak rosszul festett. Arca falfehér
volt, és fénylett az izzadságtól a csíkokban rászáradt vér alatt.
Roger némán újra vizet töltött, amit a férfi ugyanolyan némán
elfogadott. Roger jól tudta, hogy mi baja Frasernek, és azt nem a
sérülés okozta.
– Amikor utoljára látta őt…
– Amikor kitört a harc. – Fraser képtelen volt ülve maradni,
így letette a kupát, és újra felállt. Úgy sétálgatott a
hosszúházban, mint egy nyugtalan medve. Megtorpant, és
Rogerre nézett.
– Esetleg tudja, hogy mi történt?
– Van ötletem. – Roger megismertette Frasert a pap
történetével, némi haladékot nyerve az aggodalmai elől, amíg
mesélt.
– Nem ártanának Claire-nek – mondta. Igyekezett ezzel saját
magát és Frasert is megnyugtatni. – Semmi köze a történtekhez.
Fraser gúnyosan felhorkant.
– Ó, dehogy nincs! – Minden figyelmeztetés nélkül öklével a
padlóba csapott egy dühödt, tompa puffanással. – Átkozott
asszony!
– Nem lesz semmi baja – ismételte Roger makacsul. Más
eshetőségre gondolni sem mert, de azt is tudta, amivel persze
Fraser is tisztában volt, hogy ha Claire Fraser életben van,
sértetlenül és szabadon, akkor semmi sem tarthatná őt távol a
férjétől. És ami azt az ismeretlen unokaöcsöt illeti…
– Hallottam az unokaöccsét a harc közben. Hallottam, ahogy
magának kiált. Úgy hangzott, hogy jól van. – Már amikor közölte
Jamie-vel ezt az apró hírt, akkor tudta, hogy milyen csekély
vigaszt tud ez nyújtani. Fraser bólintott, majd fejét a térdére
hajtotta.
– Ian rendes legény – motyogta. – És vannak barátai a
mohawkok között. Adja isten, hogy azok megvédjék őt.
Roger kíváncsisága visszatért, ahogy az esti események
okozta sokk kezdett eltűnni.
– A felesége – kezdte Roger. – Mit csinált? Egyáltalán hogy
vehetett ő részt ebben?
Fraser felsóhajtott. Egészséges kezével végigdörzsölte az
arcát, majd a hajába túrt, és addig borzolta, míg laza vörös tincsei
össze nem bogozódtak és szanaszét nem álltak.
– Nem kellett volna azt mondanom – felelte Jamie. – Egy
szemernyire sem Claire hibája volt. Csak hát… nem fogják
megölni, de istenemre mondom, ha bántani fogják…
– Nem fogják – vágta rá Roger határozottan. – Mi történt?
Fraser vállat vont, és behunyta a szemét. Fejét hátradöntve
úgy mesélte el a történteket, mintha még mindig látná azokat,
mert minden a szemhéja belsejére vésődött. Talán tényleg látta
is a történteket.
– Nem tudtam vigyázni a lányra akkora tömegben. Azt sem
tudnám megmondani, hogy is nézett ki pontosan. Ekkor láttam
Claire-t utoljára.
Claire Jamie mellett volt, sápadtan és bénultan a kiáltozó és
hömpölygő testek tömegében. Amikor az indiánok már majdnem
végeztek a pappal, leoldozták a rúdról, és a két kezénél fogva egy
hosszú botra kötözték, amit a feje fölé tartottak, és aminél fogva
a lángok közé lógatták.
Fraser Rogerre pillantott, kézfejét végighúzta a száján.
– Láttam már korábban olyat, hogy egy férfinak kivágták a
dobogó szívét – mondta. – De olyat még nem láttam, hogy azt
annak szeme láttára megették volna. – Jamie szinte félve
mondta ezt, mintha elnézést kért volna a finnyásságáért.
Megdöbbenve nézett Claire-re. Ekkor történt, hogy meglátta az
indián lányt, aki Claire másik oldalán állt, egy
gyermekhordozóval a kezében.
A lány mélységes nyugalommal átadta a hordozót Claire-nek,
majd megfordult, és átcsusszant a tömegen.
– Nem nézett sem jobbra, sem pedig balra, belement
egyenesen a tűzbe.
 – Micsoda? – Roger torka összeszorult a rémülettől. Kiáltása
egy elfojtott károgásnak hangzott.
A lángok egy pillanat alatt körbeölelték a lányt. Jamie, aki egy
fejjel magasabb volt, mint a közelében lévők, mindent tisztán
látott.
– A tűz belekapott a ruhájába, majd a hajába, és mire a
paphoz ért, már úgy égett, mint egy fáklya. – Jamie mégis látta a
lány karjainak sötét körvonalát, ahogy átfogta a pap üres testét.
Pár pillanat múlva már nem lehetett megkülönböztetni a férfi és
a nő testét. Csak egy alak volt látható, ami a feltornyosuló lángok
közepén feketéllett.
– Ekkor szabadult el a pokol. – Fraser széles vállai kicsit
meggörnyedtek, és megérintette a halántékán lévő felhasadt
bőrt. – Annyit tudok, hogy egy asszony felvisított, és onnantól
kezdve mindenfelől borzalmas sikoltozás hallatszott, és hirtelen
mindenki vagy menekülni próbált, vagy harcolni.
Jamie megpróbálta egyszerre mindkettőt, fedezte Claire-t és
a batyut a nő kezében, miközben utat próbált vágni a
tülekedésben. De túlságosan sokan voltak. Képtelenség volt
elmenekülni onnan, így Jamie a hosszúház falához nyomta
Claire-t, felkapott egy fadarabot, amit védekezésre tudott
használni, és Ianért kiáltott, miközben rögtönzött ütő gyanánt a
fával hadonászott mindenki felé, aki volt olyan vakmerő, hogy a
közelükbe merészkedett.
– Aztán egy kis szörnyeteg ugrott elő a füstből, és belém
vágta a husángját. – Megvonta egyik vállát. – Odafordultam,
hogy megküzdjek vele, aztán egyszeriben már hárman csüngtek
rajtam. – Valami a halántékának csapódott, és onnan kezdve
már semmire sem emlékezett addig, amíg fel nem ébredt a
hosszúházban Rogerrel.
– Azóta nem láttam sem Claire-t, sem lant.

A tűz leégett egészen parázsig, és egyre hidegebb lett a

hosszúházban. Jamie kikapcsolta a melltűjét, és amennyire egy
kézzel tudta, válla köré vetette a tartánját, majd óvatosan
nekidőlt a falnak.
A jobb karja lehet, hogy eltört. Az egyik harci husáng épp a
válla alatt találta el, és az ütés nyomán a karja elzsibbadt, aztán a
zsibbadás minden előzetes figyelmeztetés nélkül éles fájdalomba
csapott át. De ez csekélység volt a Claire és az ifjú Ian miatti
aggodalmához képest.
Már nagyon késő volt. Amennyiben Claire nem sérült meg a
harcban, mostanra már remélhetőleg biztonságos helyen kell
lennie, gondolta magában Jamie. Az idős asszony nem engedte
volna, hogy Claire-nek baja essék. Ami pedig Iant illeti… Egy
pillanatra büszkeség töltötte el a legény miatt, annak ellenére,
hogy aggódott érte. Ian derék harcos volt, ami nagy elismerést
jelentett a nagybátyjának, aki kitanította őt.
Ha azonban mégis legyőzték… Olyan számosan volt az
ellenség, és olyan heves volt a küzdelem…
Jamie nyugtalanul mocorgott, próbált nem arra gondolni,
hogy rossz hírekkel kell a nővére elé állnia annak legfiatalabb fiát
illetően. A krisztusát, inkább vájnák ki és ennék meg a saját
szeme láttára az ő szívét, az se lenne rosszabb érzés!
Keresett valamit – bármit –, amivel elterelhetné a figyelmét a
félelemről, így újból megmozdult, és felmérte a helyiség
félhomályos belső felét. Nagy része üres volt, mint egy
börtöncella. Egy kancsó víz, egy törött ágykeret és egy-két
ágyneműnek való rongyos bőr hevert összegyűrve a földön.
MacKenzie a tűz túloldalán gubbasztott, nem törődve az egyre
növekvő hideggel. Karját a térde köré fonta, fejét gondolataiba
merülve előrehajtotta. Félig elfordult, és nem is vette észre, hogy
Jamie őt vizslatja.
Rosszulesett neki bevallani, hogy a fiú igen tisztességes
kinézetű volt. Lábai hosszúak voltak, válla pedig széles, jó
messzire elérne a karddal. Olyan magas volt, mint a leochi
MacKenzie-k. De ugyan miért is ne lenne az? – gondolta hirtelen.
Végül is Dougal leszármazottja volt, még ha néhány generációval
későbbről is.
Egyszerre találta ezt a gondolatot zavarónak és furcsán
megnyugtatónak is. Fraser ölt, ha kellett, és szinte egyik
áldozatának szelleme sem zavarta álmát holmi csontok
zörgetésével. Dougal halála volt azonban az egyik, amit már
többször is újra átélt álmában, és amiből izzadtan ébredt, ahogy
Dougal utolsó halk, vérben tátogott szavai csengtek a fülében.
Esélyük sem volt másképp dönteni: vagy öltek, vagy őket
ölték meg, és jó esély volt mindkettőre. Mégis… Dougal
MacKenzie a nevelőapja volt, és ha őszinte akart lenni, egy része
szerette azt az embert.
Igen, megnyugtató volt tudni, hogy Dougal egy része tovább
élt. A MacKenzie-örökség másik része viszont kicsit aggasztó
volt. Amikor felébredt, az első dolog, amit meglátott, az a fiú
szeme volt, világoszöld és élénk tekintetű, és gyomra egy
pillanatra egy csomóba rándult össze, ahogy eszébe jutott Geillis
Duncan.
Valóban azt akarta, hogy a lánya egy boszorkány ivadékához
tartozzon? Titokban végigmérte a fiút. Az is meglehet, hogy
Brianna gyermeke nem ennek a fiúnak a véréből való.
– Brianna – szólalt meg MacKenzie, és hirtelen felkapta fejét a
térdéről. – Hol van Brianna?
Jamie összerezzent, és úgy kiverte a veríték, mintha egy forró
késpenge égette volna meg.
– Hol? – kérdezett vissza Jamie. – River Runban, a
nagynénjével. Biztonságban van. – Jamie szívverése a fülében
dübörgött. A krisztusát, ez a fiú képes volt a gondolataiban
olvasni? Vagy maga is látó volt?
Roger szemei zölden sötétlettek a félhomályban, és
mozdulatlanul szegeződtek Jamie-re.
– Miért Claire-t hozta magával és nem Briannát? Ő miért
nem jött magával?
Jamie viszonozta a fiú hideg pillantását. Most majd kiderül,
hogy tényleg gondolatolvasó-e. Ha nem, akkor a legkevésbé sem
akarja elmondani az igazságot MacKenzie-nek. Lesz még arra
idő, amikor – ha majd – már biztonságban lesznek.
– Claire-t is ott kellett volna hagynom, ha tudtam volna.
Makacs egy teremtés. Ha összekötöztem volna kezét-lábát,
akkor talán meg tudtam volna akadályozni, hogy jöjjön.
Valami sötéten villant MacKenzie szemében. Kétely volt az,
vagy fájdalom?
– Nem gondoltam volna, hogy Brianna az a fajta lány, aki túl
sokat törődik azzal, hogy mit mond az apja – szólalt meg Roger.
Hangja hordozott valamit: igen, fájdalmat és egyfajta irigységet
is.
Jamie kicsit megnyugodott. Akkor nem volt gondolatolvasó.
 – Nem gondolta volna? Nos, akkor talán nem is ismeri őt
annyira – felelte Jamie kissé tréfálkozva, de volt benne egy kis
gúnyolódás is, ami miatt egyesek biztosan a torkának ugrottak
volna.
MacKenzie nem ilyen ember volt. Ő felegyenesedett ültében,
és vett egy mély levegőt.
– Elég jól ismerem őt – mondta higgadtan. – Brianna a
feleségem.
Jamie is felegyenesedett, de össze kellett szorítania fogait,
nehogy felszisszenjen a fájdalomtól.
– Már hogy a pokolba lenne?
Erre MacKenzie összevonta fekete szemöldökét.
– Próbaházasságot kötöttünk, Brianna és én. Hát nem mondta
el?
Brianna nem mondta el, de Jamie sem adott neki túl sok
esélyt, hogy megtegye. Túl dühös volt amiatt, hogy a lánya
hajlandó volt ágyba bújni egy férfival, fájt neki a gondolat, hogy
bolondot csinált belőle, aki luciferi büszkeséget érzett a lánya
miatt, és a pokol minden fájdalmával kellett fizetnie érte, mert
azt kívánta, hogy a lánya tökéletes legyen, de aztán rájött, hogy ő
is csak ugyanolyan emberi lény, mint ő maga.
– Mikor? – kérdezte Jamie.
– Szeptember elején, Wilmingtonban. Amikor én… Épp
azelőtt, hogy otthagytam őt. – A beismerés kelletlen volt, és saját
bűntudatának fekete fátylán keresztül ugyanazt az érzést látta
MacKenzie arcán tükröződni. Ugyanolyan jól megérdemelt volt,
mint a sajátja, gondolta Jamie gonoszul. Ha ez a gyáva nem
hagyta volna őt magára…
– Brianna nem mondta el.
Jamie most már tisztán látta a kételyt és a fájdalmat
MacKenzie szemében. A fiú aggódott, hogy Brianna nem akarja
őt, mert ha akarná, akkor ő is eljött volna. Jól tudta, hogy nincs
olyan erő a földön vagy a föld alatt, ami Claire-t el tudta volna
választani Jamie-től, ha az asszony úgy gondolta volna, hogy a
férfi veszélyben forog. A gondolatra újra beléhasított a félelem:
hol lehet Brianna?
– Gondolom, Brianna úgy vélte, hogy ön nem tartja a
próbaházasságot törvényes házassági formának – szólalt meg
MacKenzie halkan.
– Vagy talán ő maga nem tartja annak – válaszolta Jamie
kegyetlenül. Megnyugtathatta volna a fiút azzal, ha elmondja
neki az igazság egy részét, miszerint Brianna nem tudott eljönni,
mert várandós, de nem volt jótékony hangulatában.
Kezdett egészen besötétedni, de Jamie még így is látta, hogy
MacKenzie elvörösödik, és keze ökölbe szorul a rongyos
szarvasbőrön.
– Gondoltam – felelte Roger kurtán.
Jamie lehunyta a szemét, és nem szólt többet. Az utolsó
parázs is elaludt lassan a tűzben, teljes sötétségbe borítva őket.

61
Lelkészi hivatal

Égett holmik szaga terjengett a levegőben. Elmentünk

közvetlenül a gödör mellett, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek le
a szemem sarkából az elszenesedett törmelékre, a fehér hamuval
borított, szilánkosra tört végekre. Reméltem, hogy fadarabok
voltak. Féltem egyenesen rájuk nézni.
Botladozva haladtam a fagyott talajon, mire a kísérőm elkapta
a karomat. Egy szó nélkül felhúzott, és a hosszúház felé lökött,
ahol két indián állt őrt, akik fázósan húzták össze magukat a
hideg szélben, ami hamuesővel töltötte meg a levegőt.
Nem aludtam és nem ettem, habár kínáltak étellel. Hideg volt
a lábam, és hidegek az ujjaim. Panaszos sírás hallatszott a falu
távolabbi végéből, amit a kötöttebb formájú siratóének hangja
harsogott túl. A lányért énekeltek, vagy valaki másért?
Megborzongtam.
Az őrök rám pillantottak, és arrébb léptek. Felemeltem az
ajtókeretben lógó bőrt, és beléptem.
Sötét volt, odabent ugyanúgy kialudt a tűz, mint odakint. A
füstlyukon beszűrődő kevéske szürke fényben is látszott
azonban a bőrök és ruhák rendetlen halma. A rendetlenségben
egy piros tartán darabkájára lettem figyelmes, amit meglátva
azonnal megkönnyebbültem.
– Jamie!
A halom megmozdult, és egysége megbomlott. Jamie kócos
feje bukkant fel riadtan, és még annál is elnyűttebben. Mellette
egy sötét, szakállas alak feküdt, aki valahogy furcsán ismerősnek
tűnt. Aztán amikor az illető a fény felé mozdult, megvillantak
zöld szemei a bozont felett.
– Roger! – kiáltottam fel.
A fiú egy szó nélkül kibújt a takarók alól, és körém fonta a
karjait. Olyan szorosan ölelt magához, hogy alig kaptam levegőt.
Szörnyen lefogyott, éreztem minden bordáját. Mindenesetre
nem éhezett. Erős testszaga volt, de csak a piszok és az
áporodott izzadság szokásos szagát árasztotta, nem pedig az
éhezés élesztőszerű kipárolgását.
– Roger, jól vagy? – A fiú elengedett, és én tetőtől talpig
végigmértem, esetleges sérülések után kutatva.
– Igen – felelte. Hangja érdes volt az alvástól és az
érzelmektől. – És Bree? Ő is jól van?
– Persze – nyugtattam meg. – Mi történt a lábaddal? – Nem
volt rajta más, csak egy szakadt ing és egy, a lábára tekert foltos
rongy.
– Csak egy vágás, semmiség az egész. Hol van Bree? –
ragadta meg a karomat idegesen.
– Egy River Run nevű helyen, a nagynénjével. Jamie nem
mondta el? Brianna…
Jamie ekkor megszorította a másik karomat, mire
elhallgattam.
– Biztos jól vagy, Sassenach?
– Igen, persze… Istenem, mi történt veled? – A figyelmemet
Jamie látványa egy pillanatra elvonta Rogerről. Nem is a
halántékán éktelenkedő zúzódásra vagy az alvadt vérre
figyeltem fel az ingén, hanem arra, hogy milyen természetellenes
szögben tartja a jobb karját.
– Lehet, hogy eltört a karom – mondta. – Igen keservesen fáj.
Nem akarnád ellátni?
Válaszra sem várva megfordult, odébb állt, és nagy
nehézségek árán leült az összetört ágykeret mellé. Rogert
röviden meglapogattam, majd Jamie után eredtem, és azon
tűnődtem, vajon mi ütött belé. Jamie akkor sem ismerné el
Roger Wakefield füle hallatára, hogy fájdalmai vannak, ha nyílt
törése lenne, és hegyes csontszilánkok merednének ki a bőréből.
– Mi a fene volt ez? – suttogtam, ahogy letérdeltem mellé.
Óvatosan megtapogattam a karját az ingén keresztül, de nem
volt nyílt törése. Vigyázva átfordítottam a karját, hogy jobban
szemügyre vehessem.
– Még nem meséltem neki Briannáról – mondta alig
hallhatóan. – És azt hiszem, jobb lenne, ha te sem tennéd.
Jamie-re meredtem.
– Ezt nem tehetjük meg! Tudnia kell, mi történt!
– Halkabban! Igen, talán jobb, ha tud a gyermekről, de a
másik dologról, Bonnetről jobb, ha nem.
Az ajkamba haraptam, és óvatosan végigtapogattam duzzadó
bicepszét. Az egyik legcsúnyább zúzódás volt rajta, amit valaha
láttam. Egy hatalmas, tarka, kékeslilás folt terült el a karján, de
biztos voltam benne, hogy nem tört el.
A javaslatát illetően már nem voltam olyan biztos.
Jamie látta rajtam, hogy kétségeim vannak. Erősen
megszorította a kezemet.
– Ne most és ne itt! Legalább addig várjunk, amíg biztos
távolságra nem érünk.
Elgondolkoztam ezen egy pillanatra, miközben letéptem az
inge ujját, és hevenyészve felkötöttem a karját. Már az is
sokként fogja érni Rogert, hogy Brianna terhes. Talán Jamie-nek
volt igaza: nem lehetett megmondani, hogy fog Roger reagálni
arra a hírre, hogy a lányt megerőszakolták, és még sokára
leszünk szabadon és otthon. Jobb, ha tiszta marad a feje. Végül
kelletlenül bólintottam.
– Rendben – mondtam hangosan, és felálltam. – Felkötöttem
a kezedet. Szerintem nem tört el, de így könnyebb lesz.
Azzal otthagytam Jamie-t a földön ülve, és odaléptem
Rogerhez. Úgy éreztem magam, mint egy pingponglabda.
– Hogy van a lábad? – Letérdeltem, és kibontottam az
egészségtelen kinézetű rongyokból a lábát, de sürgetőleg
megállított egy kéz a vállamon.
– Brianna. Tudom, hogy valami történt vele. Mi…
– Brianna terhes.
 Bármilyen eshetőségeket vett is fontolóra Roger, ez nem
fordult meg a fejében. Lehetetlen volt mással összetéveszteni az
őszinte csodálkozását. Pislantott, és úgy nézett rám, mintha egy
baltával csaptam volna fejbe.
– Biztos vagy benne?
– Mostanra már hét hónapos terhes, elég jól látható – mondta
Jamie, aki olyan halkan lépett oda hozzánk, hogy egyikőnk sem
hallotta meg. Hangja rideg volt, tekintete még ridegebb, de
Roger nem volt abban az állapotban, hogy ilyen apróságokat
észrevegyen. Az izgalomtól felragyogott a szeme, és döbbent arca
élettel telt meg fekete bajsza alatt.
– Terhes! Istenem, de hogyan?
Jamie gúnyos torokhangot hallatott. Roger rápillantott, majd
gyorsan elfordította a tekintetét.
– Úgy értem, nem gondoltam volna, hogy…
– Hogyan? Hát igen, maga nem gondolkodik, és az én
lányomnak kell megfizetnie a maga élvezkedésének az árát!
Roger erre Jamie felé kapta a fejét, és rávetette szúrós
tekintetét.
– Brianna semmiképp sem marad magára! Mondtam már,
hogy ő a feleségem!
– Tényleg? – kérdeztem meghökkenten, miközben Roger
lábán bontogattam a kötést.
– Próbaházasságot kötöttek – mondta Jamie igen kelletlenül.
– De vajon miért nem említette ezt nekünk a lányunk?
Úgy éreztem, erre kétféleképpen is tudnék válaszolni. A
második választ azonban nem akartam Roger előtt mondani.
Azért nem mondta, mert terhes volt, és úgy gondolta, hogy
Bonnet a gyereke apja. És ha tényleg ezt gondolta, akkor talán
jobbnak vélte nem szólni a próbaházasságukról, hogy Roger
számára nyitva hagyja a menekülés útját, ha ő élni kíván vele.
– Bizonyára azért, mert azt gondolta, hogy te ezt nem
tekintenéd valódi házasságnak – feleltem. – Én meséltem neki
anno a mi házasságkötésünkről, a házassági szerződésről és arról,
hogy mennyire ragaszkodtál ahhoz, hogy rendes templomi
esküvőnk legyen, pappal. Nem akart semmi olyasmit elmondani
neked, amiről azt gondolta, hogy helytelenítenéd, annyira a
kedvedben akart járni.
 Jamie-ben volt annyi tisztesség, hogy ettől zavarba jött, de
Roger figyelmen kívül hagyta az érvelésemet.
– És jól van? – kérdezte, ahogy előrehajolt, és megragadta a
karomat.
– Persze, jól van – nyugtattam meg, remélve, hogy ez még
mindig így volt. – Szeretett volna velünk jönni, de természetesen
ezt nem engedhettük meg.
– El akart jönni ő is? – Roger arca erre felragyogott, öröm és
megkönnyebbülés terült szét rajta, ami a fiú arcát borító szőr és
mocsok ellenére is nyilvánvaló volt. – Akkor nem ő… – kezdte,
majd elhallgatott, és rám pillantott, aztán Jamie-re, majd újra
rám. – Amikor találkoztam Mr. Fraserrel a hegyoldalban, úgy
tűnt, azt hiszi, hogy Brianna… ööö… azt mondta…
– Szörnyű félreértés volt! – szúrtam közbe sietve. – Brianna
nem említette nekünk a próbaházasságotokat, így amikor
terhesen beállított, mi… feltételeztük, hogy…
Jamie elmerengve, nem túl szívélyesen figyelte Rogert, de
összeszedte magát, amikor erősen oldalba böktem.
– Nos, igen – mondta kissé kelletlenül. – Hiba volt. Már
bocsánatot kértem Mr. Wakefieldtől, és mondtam neki, hogy
mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibámat. De most van
fontosabb dolgunk is. Láttad valahol Iant, Sassenach?
– Nem.
Ekkor esett le először, hogy Ian nincs velük, és a félelem
lassan belopakodott a gyomromba. Jamie elkomorodott.
– Hol voltál egész éjszaka, Sassenach?
– Én a… Ó, jézusom!
Egy pillanatra megválaszolatlanul hagytam Jamie kérdését,
amikor a figyelmemet megragadta Roger lába. A fél lába
feldagadt és kivörösödött, és súlyos fekély alakult ki a talpa külső
szélén. Finoman megnyomtam, kicsit be a bőr alá, és éreztem,
ahogy engednek ujjaim alatt a kis gennyzacskók.
– Itt mi történt?
– Megvágtam, amikor megpróbáltam megszökni. Bekötözték,
és raktak rá valamit, de újra és újra elfertőződik, néha javul egy
kicsit, de aztán újra rosszabb lesz. – Roger megvonta a vállát.
Figyelme nem a lábára összpontosult, bármilyen rosszul nézett is
ki az. Felnézett Jamie-re, mert a jelek szerint levonta a
következtetést. – Akkor Brianna nem énelém küldte magát?
Nem kérte meg, hogy… Hogy szabaduljon meg tőlem, igaz?
– Igaz – felelte Jamie, akit meglepett a kérdés. Megeresztett
egy kis mosolyt, és arcvonásai hirtelen egészen kellemessé
váltak. – Ez a magam ötlete volt.
Roger mély levegőt vett, és lehunyta a szemét.
– Hála istennek! – mondta, és újra felnézett. – Azt hittem,
hogy esetleg. .. Szörnyen összevesztünk, mielőtt elváltunk volna,
és azt hittem, ezért nem mesélt maguknak a
próbaházasságunkról, mert talán úgy döntött, hogy nem akar
hozzám jönni. – Roger homloka gyöngyözni kezdett, vagy a hírek
hallatán, vagy azért, mert a lábát nyomogattam. Kissé
fájdalmasan elmosolyodott. – Az, hogy halálra veressen, vagy
eladasson rabszolgának, extrém húzásnak tűnt még egy olyan
szenvedélyes nőtől is, mint Brianna.
– Hmm. – Jamie kicsit elpirult. – Mondtam már, hogy
sajnálom a történteket.
– Tudom. – Roger elnézte Jamie-t egy pillanatra, láthatóan
eldöntve magában valamit. Nagy levegőt vett, majd lehajolt, és a
kezemet gyengéden eltolta a lábától. Felegyenesedett, és mélyen
Jamie szemébe nézett. – Valamit el kell mondanom. Hogy min
veszekedtünk. Elmondta magának Brianna, hogy mi késztette
arra, hogy idejöjjön? Hogy megtalálja magukat?
– A halálhírünkre gondol? Igen, említette. Csak nem gondolja,
hogy egyébként engedtem volna, hogy Claire velem jöjjön?
– Micsoda? – Riadt értetlenség mutatkozott Roger szemében.
– Nem történhet meg egyszerre mindkettő. Ha az van
megírva, hogy a feleségem és én hat év múlva meghalunk
Fraser's Ridge-en, akkor nem ölhetnek meg bennünket előtte az
irokézek, igaz-e?
Jamie-re meredtem. A dolgok ilyetén összefüggésére még
nem is gondoltam. Elég letaglózó gondolat: gyakorlatilag
halhatatlanok voltunk, ideiglenesen. De ez azt feltételezi, hogy…
– Szóval ön azt feltételezi, hogy nem tudja megváltoztatni a
múltat. Mármint hogy mi nem tudjuk. Ön elhiszi ezt? – Roger
érdeklődve előrébb hajolt.
– Átkozott legyek, ha tudom. Maga szerint lehetetlen?
– Igen – felelte Roger kurtán. – Valóban úgy gondolom, hogy
a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Ezért tettem.
– Mit?
Roger megnyalta az ajkát, de makacsul tovább folytatta.
– Az önök halálhírére jóval Brianna előtt rátaláltam. Azt
gondoltam azonban, hogy hiábavaló lenne megpróbálni
megváltoztatni bármit is. Úgyhogy elrejtettem előle. – Roger
Jamie-re fordította a tekintetét rólam. – Na, most már tudják.
Nem akartam, hogy eljöjjön. Mindent megtettem, amit csak
tudtam, hogy távol tartsam őt maguktól. Túl veszélyesnek
véltem egy ilyen utat. És… féltem, hogy elveszítem – fejezte be
egyszerűen.
Meglepetésemre Jamie elismerő pillantásra méltatta Rogert.
– Szóval hát megpróbálta biztos helyen tudni őt? Hogy
megvédje?
Roger bólintott, és némileg megkönnyebbülve enyhült
vállaiban a feszültség.
– Megérti, amit tettem?
– Meg bizony. Ez az első olyan dolog, amit hallok magától,
amitől máris jobb véleménnyel vagyok magáról, uram.
E véleményében nem tudtam osztozni.
– Megtaláltad azt a cikket, és nem mondtad el neki? –
Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul.
Roger meglátta az arckifejezésemet, és elfordította a
tekintetét.
– Nem. Brianna… Ööö… Sajnos magától bukkant rá. Úgy
érezte… Nos, azt mondta, hogy elárultam őt és…
– Így is van! Öt is, és minket is! Annyi mindent… Roger, hogy
tehettél ilyet?
– Helyesen tette – mondta Jamie. – Végül is… – Ádázul Jamie
ellen fordultam, és közbevágtam.
– Nem! Szándékosan elhallgatta előle, és megpróbálta
megakadályozni, hogy… Hát nem fogod fel, hogy ha sikerrel járt
volna, soha nem találkoztál volna a lányoddal?
– De igen. És ami történt vele, az nem történt volna meg. –
Mélykék szemeit az enyémre szegezte. – Bárcsak így történt
volna!
Nyeltem egyet, hogy magamba fojtsam bánatomat és
haragomat, amíg azt nem éreztem, hogy újra meg tudok szólalni
anélkül, hogy elcsuklana a hangom.
– Szerintem Brianna örül, hogy nem így történt – mondtam
halkan. – És az övé kellett volna legyen a döntés.
Roger sietve közbeszólt, mielőtt Jamie felelhetett volna.
– Azt mondta, hogy ami történt vele, az nem történt volna
meg. Arra gondol, hogy teherbe esett? – Nem várt válaszra.
Láthatóan felépült abból a sokkból, amit ez a hír okozott neki,
olyannyira, hogy gondolkozni tudjon, és gyorsan ugyanarra a
kellemetlen következtetésre jutott, amire Brianna is pár
hónappal korábban. Felém kapta a fejét, a rettenettől tágra nyílt
szemekkel. – Hat hónapos terhes, azt mondtad. Jézusom! Már
nem mehet vissza!
– Már nem – feleltem keserű hanghordozással. – Amikor
kiderült, hogy terhes, akkor még talán visszamehetett volna.
Próbáltam rávenni, hogy menjen vissza Skóciába vagy legalább a
Karib-térségbe, mert ott is van egy… átjáró. De nem volt
hajlandó elmenni. Nem akart addig elindulni, amíg meg nem
tudja, hogy mi történt veled.
– Hogy mi történt velem – ismételte Roger, és Jamie-re
pillantott. Jamie hátraszegte a vállait, és összeszorította az
állkapcsát.
– Igen – mondta. – Ez az én hibám, és erre a bajra nincs
orvosság. Brianna itt ragadt, és nem tehetek érte semmit,
kivéve, hogy magát visszaviszem neki.
És ekkor rájöttem, hogy ezért nem akart elmondani Rogernek
semmit, mert attól félt, hogy ha Roger rájön, hogy Brianna a
múltban ragadt, akkor nem akar majd visszatérni velünk. Az,
hogy követte Briannát a múltba, az még csak a kisebbik dolog
volt. Itt maradni vele örökre, az valami egészen más. Nem is
csak a Bonnet miatt érzett bűntudat volt az, ami Jamie-t rágta
egész úton idefelé. A spártai fiú, akinek a róka rágja ki a beleit {3},
azonnal felismerte volna, ha rokon lélekkel találkozik, gondoltam
felbőszülten, de gyengédséggel telve.
Roger tátott szájjal, szóhoz sem jutva figyelte Jamie-t.
Mielőtt mégis megszólalhatott volna, csoszogva közeledő
léptek zaja hallatszott a kunyhón kívülről. Felemelték az ajtóul
szolgáló bőrt, és jó néhány mohawk lépett be, egyik a másik után.
Csodálkozva néztünk rájuk. Körülbelül tizenöten lehettek,
férfiak, nők és gyerekek, mind utazáshoz öltözve, bőrnadrágban
és szőrmébe burkolózva. Az egyik idősebb nőnél egy
gyerekhordozó volt, és minden teketória nélkül odalépett
Rogerhez, és a kezébe nyomta, néhány mohawk szó kíséretében.
Roger értetlenül, a homlokát ráncolva nézett a nőre. Jamie
hirtelen ötlettől vezérelve a nőhöz hajolt, és néhány szót szólt
neki tört mohawksággal. A nő türelmetlenül elismételte, amit az
előbb mondott, majd a háta mögé pillantott, és odabiccentett egy
fiatalembernek.
– Te… pap – mondta akadozva Rogernek. A gyerekhordozóra
mutatott. – Víz.
– Nem vagyok pap. – Roger próbálta visszaadni a
gyerekhordozót a nőnek, de ő nem volt hajlandó visszavenni.
– Pap! – mondta a nő határozottan. – Keresztel. – Az asszony
intett az egyik fiatal nőnek, aki odalépett hozzá, kezében egy
szarvból készült, vízzel teli kis tállal.
– Alexandre atya mond te pap, pap fia – mondta a
fiatalember.
Láttam, ahogy Roger arca elsápad a szakálla alatt.
Jamie is mormogott valamit a francia nyelv egy helyi
változatán egy férfinak, akit felismert a tömegben. Aztán
átvágott a tömegen, és visszajött.
– Csak ők maradtak a pap nyájából – mondta halkan. – A
tanács felszólította őket, hogy távozzanak. A Ste. Berthe-i huron
misszióba szándékoznak elutazni, de szeretnék, ha előbb
megkeresztelnék a gyereket, nehogy meghaljon az úton. –
Rogerre pillantott. – Papnak hiszik magát az indiánok?
– Úgy néz ki. – Roger lenézett a karjában tartott gyerekre.
Jamie habozott, és a várakozó indiánokra pillantott.
Türelmesen álltak, arcuk nyugodt volt. Csak találgatni tudtam,
hogy miken mehettek keresztül. Tűz, halál, kiűzetés és még mi
vajon? A bánat mély barázdákat szántott az idős asszony arcába,
aki a kisbabát hozta. Bizonyára ő a nagymamája, gondoltam.
– Szükség idején – szólt halkan Jamie Rogerhez – bárki
elláthatja a papi teendőket.
Nem gondoltam volna, hogy Roger képes még jobban
elsápadni, de így volt. Kissé megingott, mire az idős asszony
ijedten kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a gyermekhordozót.
 Roger azonban erőt vett magán, és biccentett a fiatal nőnek,
akinél a víz volt, hogy jöjjön közelebb.
– Parlez-vous français? – kérdezte, mire többen bólintottak,
ki több, ki kevesebb magabiztossággal.
– C'est bien – mondta, majd nagy levegőt vett, felemelte a
gyermekhordozót, és felmutatta a gyermeket a gyülekezet előtt.
A kisbaba, egy kerek arcú szívrabló, egy barna fürtű, arany bőrű
gyermek álmosan pislantott, ahogy megváltozott a szeme elé
táruló látvány.
– Halljátok a mi urunk, Jézus Krisztus szavait – mondta ékes
francia szóval. – A mi urunk, Jézus szavainak engedelmeskedve,
és tudván, hogy ő velünk van, megkereszteljük azokat, akiket ő
sajátjaként szeret.
Hát persze, gondoltam, ahogy néztem őt. Tényleg pap volt az
apja, hogy úgy mondjam. Éppen elégszer látta már a tiszteletest,
ahogy feladja a keresztség szentségét. Még ha nem is emlékezett
a teljes szertartásra, arra nagyjából igen, hogy kell azt lefolytatni.
Kézről kézre adta a kisbabát a gyülekezet tagjai között – mert
azzal, hogy beleegyezett a szertartásba, erre kötelezte őket –, és
közben halkan minden jelenlevőnek kérdéseket tett fel.
– Qui est votre Seigneur, votre Sauveur? Ki a te Urad és
Megváltód?
– Voulez-vous placer votre foi en Lui? Hiszel-e Őbenne?
– Ígéred-e, hogy elmondod e gyermeknek az evangélium jó
hírét és mindent, amit Krisztus urunk parancsol, és a te
szövetségeddel erősíted e gyermek Istenhez fűződő családi
kötelékeit?
Egyik fej a másik után bólintott válaszképpen.
– Oui certainement. Je le promets. Nous le ferons. Igen.
Természetesen, ígérem. Megtesszük.
Roger végül felénk fordult, és a gyermeket Jamie kezébe adta.
– Ki a te Urad és Megváltód?
– Jézus Krisztus – felelte Jamie habozás nélkül, és átadta
nekem a gyermeket.
– Hiszel-e benne?
Lenéztem az ártatlan arcra, és válaszoltam helyette.
– Igen.
 Roger elvette a gyermekhordót, odaadta a kisbabát a
nagymamájának, majd belemártotta a borókaágat a tál vízbe, és
vizet fröcskölt a kisbaba fejére.
– Megkeresztellek – kezdte, majd elhallgatott, és hirtelen
támadt pánikkal a szemében rám pillantott.
– Kislány – suttogtam, mire ő bólintott, és újra felemelte a
borókaágat.
– Megkeresztellek téged, Alexandra, az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében, ámen.
Miután a keresztények kis csapata távozott, már nem jött
több látogató. Az egyik harcos hozott tűzrevalót meg némi ételt,
de válasz nélkül hagyta Jamie kérdéseit, és kiment.
– Maguk szerint megölnek minket? – kérdezte hirtelen Roger
némi hallgatás után. Szája megrándult, ahogy mosolyogni
próbált. – Vagyis engem, gondolom. Feltételezhetően maguk
ketten biztonságban vannak.
Nem úgy hangzott, mint aki aggódik. A mély árnyakat és
barázdákat látva az arcán, úgy véltem, egyszerűen túl fáradt
ahhoz, hogy továbbra is féljen.
– Nem ölnek meg minket – feleltem, és végigfésültem
ujjaimmal kusza hajamat.
Homályosan felderengett előttem, hogy én is kimerült vagyok.
Több mint harminchat órája nem aludtam.
– Éppen erről kezdtem beszélni nektek. A tegnap éjszakát
Tewaktenyonh házában töltöttem. Ott tartott gyűlést az anyák
tanácsa.
Nem mondtak el nekem mindent, sose tennének ilyet, de az
órákon át tartó szertartás és megbeszélés után az angolul beszélő
lány elmondott nekem annyit, amennyit jónak láttak, majd
visszaküldték Jamie-hez.
– Néhány fiatal férfi megtalálta a whiskykészletet –
mondtam. – Tegnap visszahozták a faluba, és inni kezdtek. Az
asszonyok szerint nem voltak a szándékaik tisztességtelenek,
mert úgy gondolták, hogy az alku már megköttetett. De aztán
valamin összevesztek, épp mielőtt meggyújtották a tüzet, hogy…
kivégezzék a papot. Verekedés tört ki, és néhányan közülük
berohantak a tömegbe és… utána már gyorsan pörögtek az
események. – Erősen megdörzsöltem az arcomat, és próbáltam
úgy kitisztítani a gondolataimat, hogy értelmesen tudjak
beszélni.
– Egy ember meghalt a harcok során – pillantottam Rogerre.
– Szerintük te ölted meg. Tényleg te voltál?
Roger megrázta a fejét, és fáradtan leejtette a vállait.
– Nem tudom, én… Valószínűleg. Most mihez kezdenek?
– Nos, elég sokáig eltartott, mire döntést hoztak, de az ügyet
még mindig nem rendezték véglegesen. Üzentek a fő tanácsnak,
de a sachem még nem döntött. – Mély levegőt vettem. – Nem
fognak megölni, mert a whiskyt már elvették, és mert ezt
ajánlottuk az életedért cserébe. De mivel úgy döntöttek, hogy
nem ölnek meg senkit sem bosszúból a halottaik miatt, azt fogják
tenni, amit ilyenkor szoktak, vagyis befogadnak egy ellenséget a
törzsbe az elhunyt férfiért cserébe.
Ez felrázta Rogert zsibbadtságából.
– Befogadnak? Meg akarnak tartani?
– Az egyikünket. Az egyikőtöket. Nem hiszem, hogy én szóba
jöhetnék cserére, hiszen nem vagyok férfi. – Megpróbáltam
mosolyogni, de egyáltalán nem ment. Minden arcizmom
elzsibbadt.
– Akkor csak én jöhetek szóba – mondta Jamie halkan. Roger
erre riadtan felkapta a fejét. – De hiszen maga mondta: ha a
múltat nem lehet megváltoztatni, akkor nem fog történni velem
semmi. Hagyjanak itt engem, és ahogy tudok, elmenekülök és
hazamegyek.
Jamie a karomra tette a kezét, mielőtt ellenkezhettem volna.
– Te és Ian visszaviszitek MacKenzie-t Briannának. –
Rogerre nézett, kifürkészhetetlen arccal. – Végtére is – mondta
csendesen – kettőtökre van Briannának szüksége.
Roger már éppen vitatkozni kezdett volna, amikor
közbevágtam.
– Csak a fafejű skótoktól mentsen meg a Jóisten! – mondtam,
és kettejükre meredtem. – Még nem döntötték el, mi legyen.
Még csak az anyák tanácsának véleményét hallottuk, úgyhogy
semmi értelme vitatkozni a dologról, amíg nem tudunk semmi
biztosat! És ha már a biztosról beszélünk – folytattam, remélve,
hogy elterelhetem a figyelmüket. – Hol van Ian?
Jamie rám meredt.
 – Nem tudom – felelte, és láttam, ahogy a torka fel-le mozdul,
ahogy nyel egyet. – De adja isten, hogy annak a lánynak az
ágyában legyen, biztonságban.

Senki nem jött. Az éjszaka nyugodtan telt, bár egyikőnk sem

aludt jól. Görcsösen hánykolódtam a teljes kimerültségtől, és
minden kívülről beszűrődő hangra felriadtam. Álmaim szövete
egy vérből, tűzből és vízből szőtt őrült takaró volt.
Dél volt, mire meghallottuk az első közeledő emberek hangját.
A szívem nagyot dobbant, ahogy felismertem egyikőjüket, és
Jamie talpra ugrott, mielőtt az ajtó felemelkedett volna.
– Ian, te vagy az?
– Igen, bácsikám, én vagyok.
Furcsa volt Ian hangja, olyan bizonytalan volt, és mintha
kifulladt volna. Belépett a füstlyukon beszűrődő fénybe, mire
levegő után kaptam, mert úgy éreztem magam, mint akit
gyomorszájon vágtak.
A haja két oldalt fel volt nyírva, és ami maradt, az egy vastag
taréjként ágaskodott a koponyája tetején, és hosszú farokban
hullott alá a hátára. Az egyik füle frissen volt kilyukasztva, és egy
ezüst fülbevaló díszlett benne.
Az arcát kitetoválták. Két félhold alakú vonalba rendezve
sötét pontok sorakoztak, a legtöbbjük még mindig sötétlett a
rászáradt vértől. Végigfutottak az arccsontján, és az orrnyergén
egyesültek.
– Én nem maradhatok sokáig, bácsikám – mondta Ian. Arca
sápadt volt a tetovált vonalak alatt, de kihúzta magát, és úgy állt.
– Mondtam nekik, hogy meg kell, hogy engedjék, hogy
elbúcsúzhassak tőletek.
Jamie-nek még az ajkai is elsápadtak.
– Jézusom, Ian – suttogta.
– Ma este lesz a névadási ünnepség – mondta Ian, és próbált
nem ránk nézni. – Azt mondják, hogy utána indián leszek, és
nem beszélhetek többé más nyelven, csak kahnyen'kehakdul,
nem beszélhetek sem angolul, sem gaelül. – Fájdalmasan
elmosolyodott. – És tudom, hogy nem nagyon tudtok mohawkul.
– Ian, nem teheted ezt!
 – Már megtettem, Jamie bácsi – felelte Ian halkan. Ekkor
rám nézett. – Néném, megmondanád az anyámnak, hogy sosem
fogom elfelejteni? Az apám szerintem tudja.
– Ó, Ian! – szorosan magamhoz öleltem, és gyengéden ő is
körém fonta a karjait.
– Reggel útra kelhettek – mondta Jamie-nek. – Nem fognak
megakadályozni benneteket.
Elengedtem Iant, ő pedig átvágott a kunyhón, odalépett
Rogerhez, aki döbbenten állt. Ian kezet nyújtott neki.
– Nagyon sajnálom, amit veled tettünk – mondta halkan. –
Gondját viseled az unokanővéremnek és a kicsinek?
Roger megfogta a kezét, és megrázta. Megköszörülte a torkát,
és visszatért a hangja.
– Igen – felelte. – Megígérem.
Ian ekkor Jamie-hez fordult.
– Ne, Ian! Istenem, ne, fiam! Hadd maradjak én!
Ian elmosolyodott, bár a szeme teli volt könnyel.
– Egyszer azt mondtad, hogy nem szabad elvesztegetnem az
életemet – mondta. – Nem is fogom. – Kinyújtotta a karját. –
Nem foglak elfelejteni téged sem, Jamie bácsi.

Iant nem sokkal naplemente előtt levitték a folyópartra. Ian

levetkőzött, és belegázolt a fagyos vízbe három nő kíséretében,
akik lenyomták a fejét a víz alá, miközben nevetve dörzsölték őt
egy-egy marék homokkal. Rollo fel-le rohangált a parton, őrülten
ugatott, majd maga is a vízbe vetette magát, és csatlakozott a
társasághoz, mert azt hitte, hogy csak játszanak, de közben
majdnem megfojtotta Iant nagy igyekezetében.
A parton sorakozó nézők mindannyian rendkívül
mulatságosnak találták a jelenetet – a három fehér ember
kivételével.
Amikor ily módon szertartásosan megszabadították fehér
vérétől, néhány további asszony segítségével megszárítkozott,
akik tiszta ruhát adtak rá, és a tanács hosszúházába vitték a
névadó ünnepségre.
Az épület zsúfolásig megtelt. A falu összes népe ott volt.
Jamie, Roger és én némán álltunk a sarokban, és néztük, ahogy a
sachem Ian fölött énekel és beszél a dobok ütemére, miközben
meggyújtották a pipát, és körbeadogatták. A lány, akit ő
Emilynek szólított, ott állt mellette, és csillogó szemekkel nézte
Iant. Láttam, ahogy a fiú viszonozza a lány pillantását, és a fény,
ami a szemében gyúlt, kicsit enyhítette sajgó szívem fájdalmát.
Farkas Testvérnek nevezték el. Testvére, a farkas Jamie
lábánál ülve lihegett, és érdeklődve figyelte az eseményeket.
A szertartás végén elcsendesedett a tömeg, és ekkor Jamie
kilépett a sarokból. Minden fej feléje fordult, ahogy a tömegen
átvágva odament Ianhez, és láttam, hogy több harcos teste is
rosszat sejtve megfeszül.
Jamie kikapcsolta tartánja brossát, kicsatolta az övét, és a
hosszú, vérfoltos és vérvörös tartánt unokaöccse vállára
terítette.
– Cuimhnich – mondta halkan, és hátrébb lépett. Emlékezz!

Mindannyian hallgattunk, ahogy lementünk a faluból kivezető

keskeny ösvényen másnap reggel. Ian tartózkodóan, falfehér
arccal, új családja körében állva intett búcsút nekünk. Én
azonban nem voltam ilyen elszánt, és a könnyeimet látva Ian az
ajkába harapott, hogy elfojtsa saját érzéseit. Jamie magához
ölelte, szájon csókolta, majd egy szó nélkül hagyta ott.
Jamie akkor este, ahogy hozzálátott tábort verni, a
megszokott hatékonyságával dolgozott, de láttam rajta, hogy a
gondolatai máshol járnak. Nem csoda, magam is egyszerre
aggódtam a hátrahagyott Ian és a ránk váró Brianna miatt, és
már alig maradt erőm az adott körülményekre figyelni.
Roger ledobott egy öl fát a tűz mellé, és leült mellém.
– Gondolkodtam – mondta halkan. – Briannáról.
– Tényleg? Én is. – Olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem,
fejjel előre a lángok közé borulok, mielőtt felforralhatnám a vizet.
– Azt mondtad, van egy másik kör is, vagy átjáró, vagy hogy
is hívják, a Karib-térségben.
– Igen. – Átfutott az agyamon, hogy elmondok neki mindent
Geillis Duncanről és az Abandawe barlangról, de elvetettem az
ötletet. Nem volt ehhez erőm. Talán majd máskor. Aztán
leráztam elmémről a rabul ejtő ködöt, és felfogtam, hogy miről is
beszél.
– Egy másik kör? Itt? – Kapkodtam a fejem körbe-körbe,
mintha azt vártam volna, hogy rögvest egy menhir bújik elő a
hátam mögül fenyegetően.
– Nem itt – felelte. – Valahol ezen az úton, Fraser's Ridge
előtt.
– Vagy úgy. – Megpróbáltam összeszedni szétszórt
gondolataimat. – Igen, tudom, hogy van egy, de… – Ekkor végleg
leesett, amit mondott, és megragadtam a karját. – Azt akarod
mondani, tudod, hogy hol van?
– Te tudtál róla? – nézett rám csodálkozva.
– Igen, én… nézd… – hebegtem, és a táskámban kezdtem
kotorászni, mire végül előhúztam az opált.
Roger kikapta a követ a kezemből, mielőtt bármit is
mondhattam volna róla.
– Nézd! Ez ugyanaz! Ugyanaz a jel van belekarcolva, mint a
sziklába a körnél. Hol a fenében szerezted ezt?
– Hosszú történet – feleltem. – Majd máskor elmondom, de
most… Tudod, hol van az a kőkör? Tényleg láttad?
Jamie, akit odavonzott izgatott beszélgetésünk, tudni akarta,
mi folyik itt.
– Egy kőkör?
– Egy időkör, egy átjáró, egy…
– Jártam ott – mondta Roger, félbeszakítva dadogó
magyarázatomat. – Véletlenül bukkantam rá, amikor
megpróbáltam elmenekülni az indiánoktól.
– Meg tudnád találni újra? Milyen messze van River Runtól?
– Eszeveszett sebességgel számoltam. Valamivel több mint hét
hónapos. Ha hat hétbe telik hazajutni, akkor Brianna addigra
nyolc és fél hónapos lesz. Lehetséges volna, hogy időben
felvigyük a hegyek közé? És ha igen, melyik a kockázatosabb?
Átmenni egy időkapun szülés előtt pár nappal, vagy örökre a
múltban ragadni?
Roger rongyos térdnadrágja derekának varrásához nyúlt, és
előhúzott egy szál mocskos cérnát, amin csomók sorakoztak.
– Tessék – mondta egy duplacsomót szorongatva. – Nyolc
nappal azután történt, hogy elvittek. Fraser's Ridge-től nyolc
napra van.
 – És legalább egy hét River Runtól a Ridge-ig. – Újra nagy
levegőt vettem, de nem is tudom, hogy csalódott voltam, vagy
inkább megkönnyebbültem. – Nem sikerülhet.
– De éppen változik az időjárás – mondta Jamie, és egy nagy
kék lucfenyő felé biccentett, aminek tűleveleiről csöpögött a
nedvesség. – Amikor jöttünk, azt a fát jég borította. – Rám
nézett. – Talán könnyebb lesz utazni, talán nem telik annyi
időbe. Vagy mégis.
 – Vagy mégis. – Kedvetlenül megráztam a fejem. – Te is
ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a tavasz azt jelenti, hogy sár
lesz. És sárban nehezebb utazni, mint hóban. – Éreztem, ahogy a
szívverésem lelassul, ahogy elfogadtam a tényt. – Nem, már túl
késő, és túl kockázatos lenne. Briannának maradnia kell.
Jamie Rogerre bámult a tűz fölött.
– De neki nem – mondta.
Roger döbbenten nézett rá.
– De én… – kezdte, majd megfeszítette az állkapcsát, és
újrakezdte. – De igen. Csak nem hiszi, hogy magára hagynám?
És mi lesz a gyerekemmel?
Szólásra nyitottam a számat, de éreztem, hogy Jamie teste
figyelmeztetően megfeszül mellettem.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Nem. Meg kell, hogy
mondjuk neki. Vagy Brianna fogja. Jobb, ha már most tudja. Ha
ez számít neki, akkor jobb, ha azelőtt tudja, hogy látná őt.
Jamie összeszorította az ajkát, de bólintott.
– Legyen hát – felelte. – Mondd meg neki akkor!
– Mit mondjon el? – Roger sötét haja kibomlott, és feje körül
szálldogált az esti szélben. Elevenebbnek tűnt, mint amikor
rátaláltunk, egyszerre látszott izgatottnak és a bizonytalanságtól
riadtnak. Összeszedtem magam, és így szóltam:
– Lehet, hogy nem a tiéd a gyerek.
Arckifejezése egy pillanatra változatlan maradt, aztán
tudatosult benne, hogy mit is mondtam. Megragadta a karomat,
oly hirtelen, hogy ijedten felkiáltottam.
– Hogy érted ezt? Mi történt?
Jamie erre olyan gyorsan ugrott oda, mint egy áldozatára
támadó kígyó. Támadása meglepte Rogert. Jamie egy gyors és
erős ütést mért az álla alá, amitől Roger lazított a szorításán, és
hanyatt fekve elterült a földön.
– Úgy érti, hogy amikor magára hagytad a lányomat,
megerőszakolták! – köpte Jamie a szavakat. – Két nappal
azután, hogy az ágyadba vitted őt. Így a gyerek talán a tied, talán
nem. – Rogerre meredt. – Szóval mellette maradsz, vagy sem?
Roger megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. És
lassan talpra kecmergett.
– Megerőszakolták? Ki? Hol?
 – Wilmingtonban. Egy Stephen Bonnet nevű ember. Ő…
– Bonnet? – Roger arckifejezését látva a napnál is világosabb
volt, hogy ismerősen cseng neki a név. Vadul pillantgatott hol
rám, hol Jamie-re.
– Stephen Bonnet erőszakolta meg Briannát?
– Azt mondtam – felelte Jamie, és ekkor az összes düh, amit
magába fojtott azóta, hogy elhagytuk a falut, kitört belőle.
Megragadta Roger torkát, és egy fa törzsének lökte őt. – És hol
voltál, amikor ez történt, te gyáva? Megharagudott rád, erre te
elrohantál, és magára hagytad? Ha úgy érezted, hogy menned
kell, miért nem kísérted el először hozzám?
Megragadtam Jamie karját, hogy elrántsam Roger torkáról.
– Engedd el!
Jamie így tett, majd zihálva sarkon fordult. Roger, aki egész
testében remegett, és majdnem olyan dühös volt, mint Jamie,
megrázta összegyűrt ruháit.
– Nem azért hagytam magára, mert veszekedtünk! Azért
mentem el, hogy hozzájussak ezekhez! – Marokra fogta kilazított
nadrágját, és feltépte annak anyagát. Valami fényes zöld dolog
csillant meg a tenyerében. – Az életemet kockáztattam, hogy
megszerezzem ezeket, és biztonságban vissza tudjam juttatni őt
a jövőbe! Tudja, hova mentem, hogy ezt megszerezzem, és kitől
loptam el? Stephen Bonnettől! Ezért tartott olyan sokáig
eljutnom Fraser's Ridge-be. Nem volt ott, ahol sejtettem, hogy
lesz. Fel-alá kellett lovagolnom a parton, hogy rábukkanjak.
Jamie dermedten meredt a drágakövekre. Akárcsak én.
– Stephen Bonnet hajóján utaztam ide Skóciából. – Roger
kezdett megnyugodni. – Bonnet egy… egy…
– Tudom, ki ő – mozdult meg Jamie, megtörve révületét. –
De azonkívül lehet, hogy a lányom gyerekének az apja is. –
Hosszú, rideg pillantást vetett Rogerre. – Úgyhogy most
megkérdezlek, MacKenzie. Képes vagy visszamenni és vele élni,
tudván, hogy meglehet, Bonnet gyerekével várandós? Mert ha
ezt nem tudod megtenni, akkor jobb, ha ezt most megmondod,
mert esküszöm, hogy ha visszajössz velünk, és kezet emelsz rá,
gondolkodás nélkül megöllek!
– Az isten szerelmére! – kiáltottam fel. – Adj már neki
legalább egy percet, hogy gondolkozhasson, Jamie! Hát nem
látod, hogy még felfogni sem volt ideje mindezt?
Roger ökölbe szorította a kezét, markában a drágakővel, majd
újra kinyitotta. Hallottam, ahogy levegőt vesz, szaggatottan és
hörögve.
 – Nem tudom – felelte. – Nem tudom!
Jamie lehajolt, és felvette a köveket, ahová Roger elejtette
azokat, aztán nagy lendülettel Roger lábai közé dobta őket.
– Akkor takarodj! Vidd az átkozott köveidet, és keresd meg az
istenverte kőkörödet! Lódulj! Mert a lányomnak nincs szüksége
egy gyáva féregre!
Jamie még nem nyergelte le a lovakat. Fogta a nyeregtáskáit,
és keresztülvetette azokat a ló hátán. Eloldozta a maga és az én
lovamat, és anélkül, hogy megtorpant volna, nyeregbe pattant.
– Gyerünk! – szólt oda hozzám. Tehetetlenül néztem Rogerre.
Ő Jamie-re nézett föl, zöld szemei csillogtak a tűz fényében,
fényesen, mint a smaragd a kezében.
– Menj! – szólt oda hozzám halkan, miközben le sem vette a
szemét Jamie-ről. – Majd megyek én is, ha tudok.
Kezem és lábam mintha nem is hozzám tartozott volna.
Ellenállás nélkül mozogtak, anélkül, hogy irányítottam volna
őket. A lovamhoz léptem, beletettem a lábam a kengyelbe, és
nyeregbe szálltam.
Amikor visszanéztem, még a tűz fénye sem látszott. Nem volt
mögöttünk más, csak a sötétség.
 62
Vesztes játszma

1770. április, River Run

– Elfogták Stephen Bonnetet.

Brianna kezéből kiesett a doboz, és a padlóra hullott.
Elefántcsont zsetonok szóródtak szét minden irányba és gurultak
be a bútorok alá. Briannának torkára forrott a szó, úgy meredt
Lord Johnra, aki lerakta a konyakos poharát, hogy Brianna
segítségére siessen.
– Jól van? Nem kíván esetleg leülni? Bocsánatáért esedezem.
Nem lett volna szabad…
– De igen. Ne a kanapéra, onnan nem bírok felállni. – Egy
intéssel elutasította Lord John segítségül nyújtott kezét, és
lassan az ablak mellett álló egyszerű faszék felé vette az irányt.
Amikor szilárdan ült rajta, hosszan és mélyen Lord John
szemébe nézett. – Hol? – kérdezte. – És hogyan?
Lord John nem fárasztotta magát azzal, hogy megkérdezze,
hogy küldessen-e borért vagy repülősóért, mert látta, hogy
Brianna biztosan nem fog elájulni.
Odahúzott a lány mellé egy széket, de aztán meggondolta
magát, és inkább a szalon ajtajához lépett, és kikukucskált a sötét
folyosóra. Valóban, az egyik szolgáló a lépcsőfordulóban ült egy
széken, és szundikált, hogy kéznél legyen, hogyha szükség lenne
rá. A nő Lord John léptei hallatán felkapta a fejét, szemei fehéren
világítottak a félhomályban.
– Menj aludni! – mondta a férfi. – Az este folyamán már nem
kívánjuk igénybe venni a szolgálataidat.
A rabszolga bólintott és elcsoszogott, megkönnyebbülten ejtve
le a vállait. Hajnal óta talpon volt, és immár éjfél felé járt. Lord
John maga is szörnyen fáradt volt, miután idelovagolt a messzi
Edentonból a hírrel, de ez nem várhatott. Kora este érkezett, de
csak most talált ürügyet arra, hogy egyedül maradhasson
Briannával.
Becsukta a kétszárnyú ajtót, és egy zsámolyt helyezett elé,
hogy megakadályozza, hogy bárki is megzavarhassa őket.
– Idehozták Cross Creekbe – mondta minden bevezetés
nélkül, ahogy leült a lány mellé. – Hogy hogyan történt, nem
tudom megmondani. Csempészettel vádolják. Persze amikor
felfedték a kilétét, a bűnei lajstroma bővült.
– És mit csempészett?
– Teát és konyakot. Most legalábbis. – Lord John
megdörzsölte a tarkóját, ezzel próbálta enyhíteni a nyeregben
töltött órák okozta merevséget. – Edentonban hallottam a
történtekről. Elég rossz hírű ez a férfiú. Charlestowntól
Jamestownig ismerik a nevét.
Lord John szemügyre vette Briannát. A lány sápadt volt
ugyan, de nem volt ijesztően az.
– Elítélték – mondta halkan. – Jövő héten felakasztják
Wilmingtonban. Gondoltam, szeretné tudni.
Brianna mély levegőt vett, lassan kifújta, de nem mondott
semmit. Lord John lopva rápillantott, mert nem akarta
megbámulni, de lenyűgözte a lány testének puszta mérete. Te jó
ég! Óriási volt. Eljegyzésük két hónapja alatt Brianna legalább a
duplájára nőtt.
Hatalmas hasa az egyik oldalon hirtelen kidagadt, mire Lord
John megriadt. Kezdett kételkedni benne, hogy bölcs dolog volt-
e megosztani az előbbi hírt Briannával. Ha a sokk hatására idő
előtt megindulna a szülés, azt sosem bocsátaná meg magának, és
Jamie sem bocsátana meg neki.
Brianna a levegőbe bámult, és a homlokát ráncolva erősen
gondolkodott. A lord látott már vemhes tenyészkancákat, amik
ugyanígy néztek, teljesen a világról megfeledkezve fordultak
magukba. Hiba volt elküldeni a rabszolgát. Maga alá húzta a
lábait, hogy felkeljen, és segítségül hívja a szolgálót, de mozdulata
kirántotta Briannát révületéből.
– Köszönöm! – mondta a lány. Továbbra is ráncolta a
homlokát, de tekintetéből eltűnt a távolba meredő pillantás.
Most nyugtalanító kék közvetlenséggel szegeződtek rá ezek a
szemek, amit csak még zavarba ejtőbbé tett a tény, hogy milyen
ismerős volt ez a pillantás.
– Mikor akasztják? – kérdezte Brianna előrébb hajolva egy
kicsit, kezét az oldalához szorítva. Egy újabb dudor hullámzott
végig a hasán, a nyomó hatásra adott egyértelmű válaszként.
Lord John visszaült, és nyugtalanul méregette a lány hasát.
– Péntekhez egy hétre.
– Most Wilmingtonban van?
Lord John, aki kezdte visszanyerni nyugalmát a lány higgadt
viselkedése láttán, magára hagyott pohara után nyúlt. Ivott egy
kortyot, megcsóválta a fejét, és érezte, ahogy az enyhet adó
folyadék melege szétárad a mellkasában.
– Nem, még itt van. Nem kellett bíróság elé vinni, mert már
korábban elítélték.
– Szóval Wilmingtonba fogják vinni a kivégzésre? Mikor?
– Nem tudom. – Brianna távolba révedő tekintete visszatért.
Lord Johnt igen rossz előérzet kerítette hatalmába, amikor
rájött, hogy mi van a tekintet mögött: nem anyai áhítat, Brianna
csupán számolt.
– Látni akarom.
Lord John igen kimérten lenyelte a maradék konyakot.
– Nem – mondta határozottan, és letette a poharat. – Még ha
az állapota lehetővé tenné is, hogy Wilmingtonba utazzon,
márpedig bizonyosan nem teszi lehetővé – tette hozzá oldalra
pillantva, Brianna veszélyesen domborodó altestére –, egy
kivégzésen való részvétel bizonyosan a lehető legrosszabb
hatással lenne az ön gyermekére. Nos, bár maximálisan
együttérzek önnel, kedvesem, de…
– Nem. Ez nem igaz. Nem tudja, mit érzek. – Brianna
kifejezéstelen hangon beszélt, de teljes meggyőződéssel. Lord
John egy pillanatig a lányra meredt, majd felállt, és a
konyakosüveghez lépett.
Brianna nézte, ahogy a borostyánszínű folyadék
végiggurgulázik az üveg nyakán, és megvárta, míg Lord John
felemeli a poharát, mielőtt folytatta volna.
– Nem akarom végignézni, ahogy meghal – folytatta.
– Hála istennek! – motyogta a férfi, és nagyot kortyolt az
italból.
– Beszélni akarok vele.
Az ital cigányútra ment, Lord John pedig fulladozni kezdett, és
konyakot köpködött inge fodros gallérjára.
– Talán le kéne ülnie – ajánlotta Brianna a férfira hunyorogva.
– Nem néz ki valami jól.
– Nem is tudom, miért nem. – Mindenesetre leült, és egy
zsebkendő után kutatott, hogy megtörölje az arcát.
– Tudom, hogy mit akar mondani – mondta Brianna
határozottan –, úgyhogy hozzá se fogjon. El tudja intézni, hogy
lássam, mielőtt elviszik Wilmingtonba? És mielőtt azt mondja,
hogy nem, semmi esetre sem, tegye fel magának a kérdést, hogy
mit fogok tenni, ha mégis ezt mondaná.
Lord John, aki már nyitotta volna a száját, hogy azt mondja
„nem, semmi esetre sem”, becsukta, és egy pillanatra némán
fontolóra vette a lány szavait.
– Feltételezem, nem kíván újra megfenyegetni, vagy igen? –
kérdezte könnyed társalgási hangon. – Mert ha igen…
– Természetesen nem. – Briannában volt annyi tisztesség,
hogy Lord John szavaira elpiruljon kissé.
– Nos, akkor be kell hogy valljam, nem egészen értem, hogy
mit…
– Elmondom a nagynénémnek, hogy Stephen Bonnet a
gyerekem apja. És elmondom Farquard Campbellnek is, és
Gerard Forbesnak is, és Alderdyce bírónak is, aztán elmegyek a
helyőrségre – bizonyára ott őrzik Bonnetet –, és elmondom
Murchison őrmesternek is. Ha nem hajlandó beengedni, akkor
elmegyek Mr. Campbellhez, hogy írjon egy parancsot, hogy
engedjenek be. Jogom van látni őt.
Lord John összevont szemöldökkel, szúrósan nézett a lányra,
és látta, hogy ez nem üres fenyegetés. Brianna úgy ült ott,
szilárdan és mozdíthatatlanul, mint egy márványszobor, és
körülbelül ugyanolyan könnyű is lett volna jobb belátásra bírni.
– Ön aztán nem riad vissza attól, hogy egetverő botrányt
csapjon, igaz? – Ez csupán költői kérdés volt, csak arra szánta
Lord John, hogy egy pillanatnyi gondolkodási időt nyerjen
magának.
– Nem – felelte Brianna higgadtan. – Ugyan mit veszíthetek?
– vonta fel egyik szemöldökét egy félig viccesnek szánt
mozdulattal.
– Feltételezem, akkor fel kellene bontania a jegyességünket.
De ha az egész megye megtudná, hogy ki a gyermekem apja,
akkor az ugyanolyan hatással volna, mint a jegyességünk, már
ami a házasságra vágyó férfiak tőlem való távoltartását illeti.
– Az ön jó híre… – kezdte Lord John, bár tudta, hogy
reménytelen érvelnie.
– Amúgy sem mondható makulátlannak. Bár ami azt illeti,
miért lenne nagyobb szégyen számomra az, hogy egy kalóz
megerőszakolt és teherbe ejtett, mint az, hogy ledér voltam,
apám elbűvölő szavaival élve? – kérdezte. Némi keserűség
érződött Brianna hangjából, ami arra késztette Lord Johnt, hogy
ne feszegesse a témát. – Mindegy, Jocasta néném valószínűleg
nem fog kidobni csak azért, mert botrányos nőszemély lettem,
nem fogok éhezni, és a kisbaba sem. És nem mondhatnám, hogy
különösebben érdekel, hogy MacNeill kisasszony meghív-e
magához, vagy sem.
Lord John a szájához emelte a poharat, és újra ivott, ezúttal
óvatosabban, mert közben Briannát figyelte, nehogy újabb
kellemetlen meglepetésben legyen része. Érdekelte volna, hogy
mi történt közte és az apja között, de nem volt olyan vakmerő,
hogy megkérdezze. Ehelyett letette a poharát, és azt kérdezte:
– Miért?
– Mit miért?
– Miért érzi úgy, hogy beszélnie kellene Bonnettel? Ön azt
mondja, nem tudom, mit érez, és ez kétségkívül így is van. –
Hangjába cseppnyi fanyarság vegyült. – De bármit érez is, az
ügyei tisztázása bizonyára nem tűr halasztást, ha ilyen
drasztikus lépés megtételét fontolgatja.
Brianna szája halvány mosolyra húzódott, ami a szemeit is
elérte.
– Nagyon tetszik, ahogy beszél – mondta.
– Ez igazán nagyon hízelgő, ugyanakkor lekötelezne, ha
fontolóra venné, hogy választ ad a kérdésemre…
Brianna felsóhajtott, olyan erővel, hogy a gyertya lángja
megremegett. Felállt, és nehézkes mozdulatokkal ruhája
varrását kezdte el tapogatni. A jelek szerint kellett lennie ott egy
zsebnek, mert előhúzott egy kis darab összehajtogatott, és a sok
olvasástól már gyűrött papírt.
– Olvassa el! – mondta, és átnyújtotta a férfinak az írást.
Elfordult, és a szoba túlsó végébe ment, ahol a festőállvány állt a
festékekkel a kandalló melletti sarokban.
Ahogy felismerte a fekete betűket, hirtelen kellemes
borzongás futott végig rajta. Csak egyszer látta korábban Jamie
Fraser írását, de az is elég volt. Igen jellegzetes macskakaparás
volt az övé.

Lányom!
Nem tudom megmondani, hogy látjuk-e még
egymást. Buzgón remélem, hogy így lesz, és hogy
mindent rendbe hozhatunk, ami elromlott közöttünk,
de hogy így lesz-e, annak csak a Jóisten a
megmondhatója. Most arra az eshetőségre készülve
írok, ha Ő másképp határoz.
Egyszer megkérdezted, jogos-e bosszúból ölni a
borzalom miatt, amit veled tettek. Azt mondom, nem
szabad ilyet tenned. A lelked üdvéért, a
boldogságodért rá kell lelned a megbocsátás
kegyelmére. A szabadságot nehéz elnyerni, de
biztosan nem gyilkosság gyümölcseként nyerheted
el.
Ne félj attól, hogy Bonnet elkerüli a büntetését. Az
ilyen ember mindig magában hordozza saját
pusztulása magjait. Ha nem az én kezem által fog
meghalni, akkor valaki másétól. De nem szabad,
hogy a te kezed sújtson le rá.
Fogadd meg szavaimat, amik az irántad érzett
szeretetből fakadtak!

A levél szövege alatt még egy sor állt:

Forrón ölel szerető apád, James Fraser.

Ez alá még oda volt kanyarítva egyszerűen, hogy Apa.

 – Még csak el sem búcsúztam tőle.
Lord John meglepetten felnézett. Brianna háttal állt neki. A
festőállványon lévő félig kész tájképet nézte, mintha csak egy
ablakon nézett volna ki.
Lord John a szőnyeggel borított szobát átszelve Brianna mellé
lépett. A tűz már leégett a kandallóban, és kezdett hűvös lenni a
szobában. Brianna Lord John felé fordult, a szemébe nézett.
Fázósan szorongatta a könyökét.
– Szabad akarok lenni – mondta halkan –, akár visszajön
Roger, akár nem. Történjék bármi.
A gyermek nyugtalan volt, a férfi látta, ahogy a kisbaba
rúgkapál és fészkelődik Brianna összefont karjai alatt, mint egy
zsákba zárt macska. Mély levegőt vett, fázósan és nyugtalanul.
– Biztos benne, hogy találkoznia kell Bonnettel?
Brianna kék szemével újra mélyen, hosszan Lord John
szemébe nézett.
 – Apám szerint rá kell jönnöm, hogyan tudok megbocsátani
neki. Azóta próbálkozom ezzel, mióta a szüleim elmentek, de
nem vagyok rá képes. Talán ha látnám Bonnetet, sikerülne. Meg
kell próbálnom.
– Rendben. – Lord John hosszú sóhajjal kifújta a levegőt, és a
vállait megadóan leejtette.
Apró fény gyúlt Brianna szemében, talán a
megkönnyebbüléstől. Lord John megpróbált visszamosolyogni
rá.
– Akkor megteszi?
– Igen. Isten tudja, hogyan, de megteszem.
A férfi egy kivételével az összes gyertyát eloltotta, aminek
fényénél a szobájába kísérte Briannát. Odanyújtotta a lánynak a
karját, és némán végigmentek az üres hallon. A néptelen ház
csendje békességbe burkolta őket. A lépcső lábánál Lord John
megállt, és maga elé engedte a lányt.
– Brianna.
A lány kérdő tekintettel megfordult egy lépcsőfokkal a férfi
felett. Lord John tétován állt, nem tudván, hogyan is
kérdezhetné meg, amire hirtelen olyan erős vágy támadt benne.
Kinyújtotta a kezét, de megállította, mielőtt a lány hasához ért
volna.
– Megengedi…?
Brianna egy szó nélkül megfogta a férfi kezét, és a hasára
nyomta. Meleg és nagyon kemény volt. Szinte teljesen
mozdulatlanul álltak egy pillanatig. Brianna Lord John kezére
fonta a kezét, és ekkor megtörtént: Lord John egy apró, de
kemény ütést érzett, amitől a szívéig hatolt az izgalom.
– Istenem! – mondta gyengéd örömmel. – Tényleg odabent
van!
Brianna és Lord John pillantása szomorkás derűvel telítődött.
– Igen – mondta Brianna. – De még mennyire.

Jóval sötétedés után értek a helyőrségi központhoz. Ez egy kicsi,

jellegtelen épület volt, ami eltörpült a mögötte magasodó raktár
előtt. Brianna ferde szemmel méricskélte.
– Ott tartják Bonnetet? – Hidegnek érezte a kezeit, hiába
bújtatta köpönyege alá őket.
 – Nem. – Lord John körülnézett, ahogy leszállt a nyeregből,
hogy megkösse a lovakat. Gyertya égett az egyik ablakban, de a
kis földes udvar üresen állt, és a szűk utca is csendes volt és
elhagyatott. Nem voltak a közelben sem házak, sem üzletek, és a
raktári munkások is rég hazamentek, hogy megvacsorázzanak és
nyugovóra térjenek.
Lord John mindkét kezét kinyújtotta Brianna felé, hogy
lesegítse őt a kocsiról. Egy szekér bakjáról könnyebb volt ugyan
leszállni, mint egy hintóból kikecmeregni, de mégsem volt
könnyű feladat.
– A pincében van, a raktár alatt – felelte Lord John, halkra
fogva a hangját. – Lefizettem az őrségben lévő katonát, hogy
beengedjen minket.
– Nem minket – mondta a lány hasonlóan halkan, de ettől
még ugyanolyan elszántsággal. – Csak engem. Egyedül akarok
beszélni vele.
Brianna látta, hogy Lord John ajka egy pillanatra megfeszül,
majd ahogy bólintott, el is ernyedt.
– Hodgepile közlegény biztosított róla, hogy Bonnetet láncra
verték, különben fontolóra sem vennék ilyen javaslatot. Így
azonban… – Félig ingerülten megvonta a vállát, és megfogta
Brianna karját, hogy átvezesse a hepehupás talajon.
– Hodgepile? – kérdezte a lány.
– Arvin Hodgepile közlegény. Miért, ismeri talán az
úriembert?
Brianna megrázta a fejét, és szabad kezével eltartotta
szoknyáját az útból.
– Nem. A nevét hallottam már, de…
Ekkor kinyílt az épület ajtaja, és fény ömlött ki az udvarra.
– Ön lesz az, ugye, uram? – nézett ki egy katona. Hodgepile
vékony volt, az arca keskeny, ízületei merevek, mint egy
marionettnek. Ijedten összerezzent, ahogy meglátta a lányt.
– Ó! Nem is tudtam, hogy…
– Nem szükséges magyarázkodnia – vágott közbe Lord John.
– Kérem, szíveskedjen mutatni az utat.
Egy nyugtalan pillantást vetve Brianna fenyegető tömegére, a
katona meggyújtott egy lámpást, és a raktárba vezető kis
oldalajtóhoz vezette őket.
 Hodgepile alacsony volt és vékony is, de ezt ellensúlyozandó a
megszokottnál feszesebb testtartással járt. Úgy megy, mint
akinek puskacsövet dugtak a seggébe. És tényleg, gondolta
Brianna, ahogy érdeklődve figyelte az előttük vonuló férfit. Biztos
ő volt az az ember, akit Ronnie Sinclair így jellemzett az
anyjának. Elvégre hány Hodgepile létezhetett még rajta kívül?
Talán beszélhetne vele is, ha végzett… A gondolatmenete
hirtelen megszakadt, ahogy Hodgepile kinyitotta a raktár ajtaját.
Az áprilisi éjszaka hűvös volt és friss, de odabent sűrű és
nehéz volt a levegő a szurok és a terpentin szagától. Brianna úgy
érezte, mindjárt megfullad. Szinte érezte, ahogy a levegőben
lebegő apró gyantamolekulák a bőréhez ragadnak. Olyan
nyomasztó volt a hirtelen rátörő érzés, hogy mindjárt beleragad
egy nagy tömb, éppen megszilárdulni készülő borostyánba, hogy
váratlanul meglódult, és kis híján magával rántotta Lord Johnt is.
A raktár majdnem színültig volt, a hatalmas tereket
terjedelmes formák töltötték meg. A szurkos hordókból
feketeség szivárgott a legtávolabbi árnyak között, míg az óriási
kétszárnyú ajtókhoz közel felállított faállványokon brandys és
rumos hordók sorakoztak, és várták, hogy legurítsák őket a
rámpákon, ki a mólókra, az alant elterülő folyón várakozó
uszályokra.
Hodgepile közlegény árnyéka felváltva nyúlt meg és
zsugorodott össze, ahogy elhaladt a ládák és hordók föléje
tornyosuló kupacai között. Léptei zaját a padlóra kiszórt vastag
fűrészporréteg nyelte el.
– …óvakodnunk kell, nehogy tüzet fogjon valami. – Magas,
vékony hangja visszaszállt Brianna felé, és látta, ahogy Hodgepile
marionettbábu-szerű árnyéka színtelen kezével int egyet. –
Vigyázzon, hová teszi a lámpást, rendben? Habár nincs odalent
semmi veszély, egyáltalán semmi veszély…
A raktárt a folyó fölé építették, hogy megkönnyítsék a
berakodást. A padló elülső része fából volt, az épület hátsó része
pedig téglapadlót kapott. Brianna hallotta, ahogy lépteik
visszhangja megváltozik, ahogy átlépték a határt a kettő között.
Hodgepile megállt egy téglába épített csapóajtó előtt.
– Nem maradnak sokáig, ugye, uram?
– Csak ameddig nagyon muszáj – válaszolta Lord John
tömören, azzal fogta a lámpást, és némán várta, hogy Hodgepile
felemelje az ajtót, és kitámassza azt. Brianna szíve hevesen vert.
Úgy érzett minden dobbanást, mint megannyi, a mellkasára
mért ütést.
Vörös téglás lépcső vezetett le a sötétbe. Hodgepile fogta a
kulcscsomóját, és kiszámolta a lámpás fényénél, hogy melyikre
lesz szükség, mielőtt alászállt volna ő is. Gyanakodva Briannára
hunyorított, majd intett neki, hogy kövesse.
– Még jó, hogy olyan szélesre csinálták a lépcsőt, hogy a
rumoshordók is elférnek – súgta Brianna Lord Johnnak, ahogy a
férfi karjába kapaszkodva, óvatosan, fokról fokra lemerészkedett
a lépcsőn.
Most már értette, hogy Hodgepile közlegény miért nem
aggódott a tűz miatt odalent: olyan nyirkos volt a levegő, hogy
Brianna azon sem lett volna meglepődve, hogy ha gombák nőttek
volna a falakon. Valahonnan víz is csöpögött, és a lámpás fénye
nedves téglákon csillant meg. Csótányok futottak szerteszét,
ahogy megriadtak a fénytől, és a levegő dohos penészszagot
árasztott.
Egy percre elidőzött gondolatban anyja penicillintenyészetén,
röviden az anyján is, és a torka elszorult. Aztán megérkeztek, és
Brianna többé nem tudott nem arra összpontosítani, hogy mit is
művel.
Hodgepile a kulccsal bíbelődött, és Briannán végigsöpört a
pánik, amit egész nap elnyomni igyekezett magában. Fogalma
sem volt, mit mondjon, mit csináljon. Mi a fenét csinál ő itt?
Lord John bátorítóan megszorította a karját. Brianna mélyet
szippantott a nyirkos levegőből, lehajtotta a fejét, és belépett.
Bonnet a cella túlsó végében, egy padon ült, és szemét az
ajtóra szegezte. Láthatóan felkészült arra, hogy látogatói lesznek
– hallotta a cellán kívül a léptek zaját –, de arra nem gondolt,
hogy Brianna lesz az. Riadtan összerezzent, és szemei zölden
megvillantak, ahogy a lámpás fénye végigsöpört rajta.
Brianna halk, fémes zörrenést hallott: hát persze, hiszen
mondták is, hogy láncra van verve. A gondolat némileg
felbátorította. Elvette a lámpást Hodgepile-tól, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Nekidőlt a faajtónak, és némán tanulmányozta a férfit.
Alacsonyabbnak tűnt, mint amire emlékezett. De lehet, hogy
csak ő lett terjedelmesebb.
– Tudja, ki vagyok? – Apró, alacsony mennyezetű cella volt,
és nem visszhangzott. Brianna hangja vékonyan, de tisztán szólt.
Bonnet oldalra biccentette a fejét, és elgondolkodott. A szemét
lassan végigjártatta Briannán.
– Gondolom, nem azért jöttél, hogy bemutatkozz, édesem.
– Ne nevezzen így! – Brianna is meglepődött saját
dühkitörésén, és lenyelte további mondandóját. Kezét ökölbe
szorítva maga mögé rejtette. Ha azért jött, hogy a megbocsátást
gyakorolja, akkor ez nem volt valami jó kezdet.
Bonnet jó szándékúan, bár hűvösen megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. Nem, nem tudom, hogy ki vagy. Ismerem az
arcod és még egy pár testrészedet – a foga röviden megcsillant
szőke borostájából előbújva –, de a nevedet nem ismerem.
Gondolom, el akarod mondani, igaz?
– Szóval akkor megismer?
Bonnet beszívta a levegőt, aztán összeszorított ajkai között
kifújta, miközben alaposan végigmérte Briannát. Bonnet elég
rossz bőrben volt, de ettől nem csökkent magabiztossága.
– Ó, de még mennyire! – Bonnet derűs hangját hallva Brianna
legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy keményen pofon
vágja. Ehelyett nagy levegőt vett. Ez utóbbi hibának bizonyult:
megérezte Bonnet testszagát.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen és nagy erővel
tört rá a hányinger. Az elmúlt időszakban nem hányt, de Bonnet
szagától minden újra előjött. Alig bírt elfordulni, és az epével
vegyes, félig emésztett étel árja máris száguldva tört fel torkából
és fröccsent szét a nyirkos téglapadlón.
Homlokát a falnak döntötte, és hagyta, hogy a hideg és meleg
hullámok végigfussanak rajta. Végül megtörölte a száját, és
megfordult.
Bonnet még mindig ott ült, és őt nézte. Brianna letette a
lámpást a földre. A lámpás sárga fénycsóvát lövellt felfelé, amivel
kifaragta Bonnet arcát az árnyakból. Akár egy barlangjában
leláncolt vadállat: csak az óvatosság látszott sápadt zöld
szemében.
– Brianna Frasernek hívnak.
 Bonnet bólintott, és megismételte a nevet.
– Brianna Fraser. Szép név, az biztos. – Egy pillanatra
elmosolyodott, összeszorított ajkakkal. – Na és?
– James és Claire Fraser lánya vagyok. Ők megmentették a
maga életét, maga pedig kirabolta őket.
– Igen.
Bonnet teljesen tárgyilagosan válaszolt, mire Brianna
rámeredt. Bonnet viszonozta a lány szúrós pillantását.
Hirtelen őrült késztetést érzett, hogy felnevessen, és ez
ugyanolyan váratlanul tört rá, mint az előbb a hányinger. Mégis
mit várt? Bűnbánatot? Mentegetőzést? Egy olyan férfitól, aki
azért rabolt, mert úgy tartotta úri kedve?
– Ha azért jöttél, mert az ékköveket reméled visszakapni,
attól tartok, elkéstél – mondta nyájasan. – Az elsőt eladtam,
hogy vegyek rajta egy hajót, a másik kettőt pedig ellopták tőlem.
Te talán igazságosnak véled. Én mindezt sovány vigasznak
találom.
Brianna nyelt egyet, és érezte szájában az epe ízét.
– Ellopták? Mikor?
Ne aggódj a kő tulajdonosa miatt, mondta Roger akkor
régen. Jó eséllyel ő is lopta valaki mástól.
Bonnet fészkelődött egy kicsit a fapadon, majd vállat vont.
– Négy hónapja lehetett. Miért?
– Csak úgy. – Szóval Roger sikerrel járt, megszerezte a
köveket. A drágaköveket, amik talán mindkettőjük számára a
biztonságos időutazást tehették volna lehetővé. Sovány vigasz.
– Ha jól emlékszem, volt ott még valami más csecsebecse is.
Egy gyűrű, ugye? De azt visszakaptad. – Bonnet elmosolyodott,
és ezúttal fogait is feltárta.
– Meg is fizettem érte. – Egyik keze öntudatlanul a hasára
tévedt, ami kikerekedett, és úgy megkeményedett a köpönyege
alatt, mint egy kosárlabda.
Bonnet tekintete, mérsékelt kíváncsisággal szemében,
elidőzött Brianna arcán.
– Akkor van még bármi dolgunk egymással, drágám?
Brianna nagy levegőt vett, ezúttal azonban a száján keresztül.
– Azt mondták, fel fogják akasztani.
– Nekem is azt mondták. – Bonnet újra megmozdult a
kemény fapadon. Nyakát az egyik oldalra kezdte nyújtogatni,
hogy megmozgassa benne izmait, és oldalvást felpillantott
Briannára. – De gondolom, nem azért jöttél, mert megsajnáltál.
– Nem – felelte Brianna, miközben elgondolkozva figyelte a
férfit. – Hogy őszinte legyek, sokkal nyugodtabban fogok aludni,
ha maga már meghalt.
Bonnet egy pillanatra mélyen Brianna szemébe nézett, majd
kitört belőle a nevetés. Olyan erősen nevetett, hogy könnyek
szöktek a szemébe. Hanyagul letörölte azokat, előrehajtva a fejét,
hogy felvont vállába kenje az arcát. Amikor kiegyenesedett,
nevetése nyoma továbbra is ott virított az arcán.
– Akkor mégis mit akarsz tőlem?
Brianna válaszra nyitotta a száját, és ekkor egészen váratlanul
megszűnt a kapcsolat kettejük között. Brianna nem mozdult,
mégis úgy érezte magát, mintha egy áthatolhatatlan mélység
fölött lépett volna át. Most már biztonságban volt a szakadék
túloldalán, egyedül. Áldott egyedüllétben. Bonnet többé nem
érhet hozzá.
– Semmit – felelte a lány, és tisztának hallotta önnön hangját.
– Semmit nem akarok magától. Azért jöttem, hogy adjak
valamit. – Szétnyitotta a köpönyegét, és végighúzta a kezét
duzzadt hasán. A kis lakó kinyújtózkodott, és fordult egyet. A kéz
és az anyaméh vak simogatása egyszerre volt intim és elvont. –
A magáé – mondta Brianna.
A férfi a pocakjára nézett, majd a lányra.
– Más kurvák is próbálták már rám tukmálni a kölykeiket –
mondta, de rosszindulat nélkül beszélt, és Brianna új keletű
óvatos tartózkodást vélt felfedezni a férfi tekintetében.
– Azt hiszi, kurva vagyok? – Nem érdekelte, hogy Bonnet mit
gondol róla, habár úgy vélte, nem tartotta őt kurvának. – Nincs
okom hazudni. Már mondtam, hogy nem akarok magától
semmit.
Összehúzta magán a kabátját, és eltakarta a testét. Ekkor
kihúzta magát, és érezte, hogy a mozdulattól enyhül a hátfájása.
Végzett. Indulni készült.
– Meg fog halni – mondta a férfinak, és a lány, aki nem
sajnálatból jött, meglepetten vette tudomásul, hogy mégis érez
némi sajnálatot a férfi iránt. – Ha könnyebb elviselnie a halál
gondolatát, tudván, hogy van valami, amit maga után hagy ezen
a földön, akkor nyugodtan higgye ezt. De most végeztem
magával.
Brianna elfordult, hogy felvegye a lámpást, és meglepetten
látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Még mérgelődni sem
maradt ideje azon, hogy Lord John kihallgatta őt, amikor az ajtó
egyszer csak sarkig tárult.
– Nos, ez igazán irgalmas beszéd volt, asszonyom – mondta
Murchison őrmester megfontoltan. Arcán ekkor széles mosoly
terült el, és mordálya tusát Brianna hasa magasságába emelte. –
De én nem állíthatnám, hogy végeztem volna önnel.
Brianna gyorsan egy lépést hátrált, és reflexből Murchison
fejéhez vágta a lámpást. A férfi felkiáltott, majd lehúzta a fejét, és
vasmarkába fogta a lány csuklóját, mielőtt az újra lesújthatott
volna a lámpással.
– A krisztusát, ez közel volt! Gyors vagy, te lány, bár nem
olyan gyors, mint a jó őrmester. – Bonnet elvette tőle a lámpást,
és elengedte a csuklóját.
– Maga nincs is leláncolva – mondta a lány, bután Bonnetre
meredve. Elméje ekkor sebességbe kapcsolt, felfogta, mi folyik
itt, sarkon fordult, és az ajtó felé vetette magát. Murchison
nekiszegezte muskétáját, és ezzel elállta az útját, de Brianna
addigra meglátta a sötét folyosót az ajtón túl, és azt a homályos
alakot, aki arccal lefelé elterült odakint a téglapadlón.
– Megölte! – suttogta a lány. A szája elzsibbadt a döbbenettől,
és a rettegéstől csontig hatoló hányinger vett rajta erőt. –
Istenem, megölte őt!
– Kicsodát? – kérdezte Bonnet, feltartva a lámpást, és
lenézett a vérfoltosan szétomló szőke hajra. – Hát ez meg ki a
fene?
– Csak egy fontoskodó senki! – csattant fel Murchison. –
Igyekezz, ember! Nincs vesztegetni való időnk. Elintéztem
Hodgepile-t, és égnek a gyújtózsinórok is!
– Várj! – Bonnet az őrmesterről Briannára pillantott.
– Azt mondtam, nincs idő! – Az őrmester felhúzta fegyvere
kakasát, és ellenőrizte a töltetet. – Ne aggódj, senki sem fog
rájuk bukkanni.
Brianna érezte a puskapor kénes illatát. Az őrmester a puska
tusát a vállához lendítette, és hirtelen Brianna felé fordult volna,
de ehhez túlságosan szűken voltak a cellában. Útban volt Brianna
hasa, és nem volt elég helye ahhoz, hogy rá tudja emelni a hosszú
puskacsövet.
Az őrmester idegesen felmordult, megfordította kezében a
puskát, és magasra emelte, hogy a puska tusával leüsse a lányt.
Brianna keze a fegyver csövét fogta, mielőtt maga is felfogta
volna, hogy egyáltalán érte nyúlt. Mintha minden lelassult volna,
Murchison és Bonnet is dermedten állt. Brianna úgy viselkedett,
mintha nem is maga lett volna, mintha csak kívülről szemlélte
volna az eseményeket.
Olyan könnyedséggel ütötte ki a puskát Murchison markából,
mintha csak egy seprű lett volna az. A fegyver az égnek meredt,
majd a földre zuhant. Az ütés keltette rezgés végighullámzott a
karján, behatolt a testébe, és egész testét úgy felvillanyozta,
mintha valaki megnyomott volna egy gombot, és nagyfeszültségű
áramot vezetett volna belé.
Olyan tisztán látta maga előtt a férfi arckifejezését és leesett
állát, ahogy az az ámulattól az ijedtségen keresztül az
öntudatlanság tompaságáig változott, olyan lassan, hogy Brianna
végig észlelte a változást. Volt ideje megcsodálni az élénk
színeket a férfi arcán. Szilvaszínű ajkai sárga fogaira tapadtak, és
vicsorogva felvonta ajkait. Apró és ragyogó vörös virágok
bontottak lassan szirmot kecses ívben a halántékán át, mint
valami japán vízinövény virágainak bimbói, melyek egy frissen
kékre vált sérült részen át omlottak elő.
Brianna teljesen nyugodt volt, csupán kitörtek belőle azok az
ősi vad energiák, amiket a férfiak, akik a gyengédséget
összetévesztik a gyengeséggel, anyai ösztönnek hívnak. Látta
saját kezeit, a kidudorodó bütykeit és inas izmait, érezte, ahogy
az erő végigárad a lábában, fel a hátába, végig a csuklóján, a
kezén és a vállán, és újra lecsap. Olyan lassan – legalábbis oly
lassúnak tűnt –, hogy a férfi még mindig zuhant, és még el sem
érte a padlót, amikor a puska tusa újra lesújtott rá.
Valaki a nevén szólította. Homályosan áthatolt a név az őt
körbevevő kristályos zümmögésen.
– Hagyd abba, az isten szerelmére! Asszony! Brianna! Hagyd
abba!
 Kezeket érzett a vállán, amik remegve vonták félre. Kivonta
magát Bonnet markából, és a fegyverrel a kezében megfordult.
– Vegye le rólam a kezét! – szólt Brianna, mire Bonnet
meglepetten hátrált egy lépést. Sőt, óvatosan, talán egy kicsit
ijedten is. Megijedt volna tőle? Ugyan miért félne tőle bárki is? –
gondolta homályosan. Bonnet beszélt hozzá, Brianna látta, hogy a
férfi szája mozog, de nem értette a szavait, számára a férfi
beszéde zaj volt csupán. Kezdett elhalni benne a feszültség, és
megszédült.
Aztán az idő folyása helyreállt, és újra normál sebességgel telt.
Izmai megremegtek, minden rost kocsonyává vált. A földre
rakta a fegyver bemocskolt tusát, és megtámaszkodott benne,
nehogy elessen.
– Mit mondott?
Türelmetlenség villant a férfi szemében.
– Azt mondtam, nincs vesztegetni való időnk. Nem hallottad,
hogy a férfi, aki lejött, azt mondta, hogy a gyújtózsinórok meg
vannak gyújtva?
– Miféle gyújtózsinórok, és miért? – Brianna látta, ahogy
Bonnet szeme az ő háta mögé, az ajtó felé villan. Mielőtt azonban
Bonnet megmozdulhatott volna, Brianna visszalépett az ajtóba,
és felemelte a fegyver csövét. Bonnet ösztönösen elhátrált tőle,
és a lábával nekiment a padnak. Hátraesett, és beleütközött a
falba rögzített láncokba, mire üres bilincsek csörrentek meg a
téglafalon.
Briannán kezdett elhatalmasodni a rettegés, de az őt
energiával feltöltő nagyfeszültségű áram emléke még mindig a
gerincében érződött, és nem engedte őt összecsuklani.
– Ugye nem áll szándékodban megölni? – próbált hasztalanul
mosolyogni Bonnet. Nem tudta palástolni félelmét, látszott a
szemén, mit érez. Brianna elvégre tényleg azt mondta, hogy
nyugodtabban fog aludni, ha ő már halott lesz.
A szabadságot nehéz elnyerni, de biztosan nem gyilkosság
gyümölcseként nyerheted el. Brianna elnyerte a nehezen
kivívott szabadságát, és esze ágában sem volt attól megválni.
– Nem – felelte, és még szorosabban fogta kézre a fegyvert,
melynek tusa remekül illeszkedett a válla gödrébe. – De
istenemre mondom, hogy térden lövöm, és itt hagyom, ha nem
mondja el most azonnal, hogy mi a fene folyik itt!
Bonnet a másik lábára helyezte a testsúlyát, nagy teste
imbolygott. Világos szemeit Briannára szegezte, a helyzetet
latolgatta. Brianna teljesen elállta az ajtót, sötét tömege az egész
ajtókeretet kitöltötte. Látta Bonnet testtartásán, hogy kételkedik
a szavaiban, és ahogy Bonnet válla megmozdult, amikor fontolóra
vette, hogy odarohan a lányhoz, Brianna egyetlen hangos
kattanással felhúzta a fegyver kakasát.
Bonnet hat lábra állt a fegyver torkolatától, túl messzire
ahhoz, hogy odaugorjon a lányhoz, és kikapja kezéből a mordályt.
Egy mozdulat, és Brianna meghúzza a ravaszt. El sem tudná
véteni, és ezt Bonnet is tudta.
Leeresztette a vállát.
– Fölöttünk a raktár fel van szórva puskaporral, és
gyújtózsinórok vannak kihelyezve mindenütt – mondta gyorsan
és élesen, mert minél előbb szeretett volna túllenni rajta. – Nem
tudom, hogy mikor, de eget rengető robbanással fog romba dőlni
az egész. Az isten szerelmére, engedj ki innen!
– Miért? – Brianna keze izzadt, de szilárdan fogta a fegyvert.
A magzata megmozdult, emlékeztetve őt arra, hogy neki sincs
vesztegetni való ideje. Egy percet azért még megkockáztat. Meg
kell tudnia, főleg, hogy John Grey ernyedt teste ott feküdt
mögötte a padlón. – Maga megölt egy tisztességes embert, és én
tudni akarom, miért!
Bonnet ingerülten intett egyet.
– A csempészet miatt! – vágta rá a választ. – Társak voltunk,
az őrmester és én. Én olcsó csempészárut hoztam be neki, ő
pedig rárakta a korona pecsétjét. Ő kilopta az engedélyezett
árut, én jó pénzért eladtam azt, és elfeleztem vele a hasznot.
– Folytassa!
Bonnet szinte táncolt, úgy remegett az idegességtől.
– Egy katona, Hodgepile, szagot fogott, és kérdezősködni
kezdett. Murchison nem tudta megmondani, hogy eljárt-e a szája
vagy sem, de nem volt bölcs dolog tétlenül várni, főleg miután
engem elkaptak. Az őrmester az ital maradékát elvitte a
raktárból, aztán terpentinnel teli hordókkal helyettesítette
azokat, és gyújtózsinórokat dugott mindbe. Minden el fog égni, és
senki nem tudja megmondani, hogy nem konyak volt, ami égett.
Nem marad semmi bizonyítéka a lopásnak. Ez minden, ennyi az
egész. Most engedj el!
– Rendben. – Brianna leengedte néhány hüvelyknyire a
muskétát, de nem engedte vissza a kakast. – És vele mi lesz? –
biccentett Brianna az ájultan fekvő őrmester felé, aki morogni és
fújtatni kezdett.
Bonnet értetlenül bámult rá.
– Mi legyen vele?
– Nem akarja magával vinni?
– Nem. – Bonnet oldalvást igyekezett kicsusszanni Brianna
mellett.
– Az isten édes szerelmére, te nő! Engedj el, és menekülj
magad is!
Ezerkétszáz fontnyi szurok és terpentin van odafönt, úgy fel
fog robbanni, mint egy bomba!
– De hiszen még életben van! Nem hagyhatjuk itt!
Bonnet ingerült pillantást vetett rá, majd két lépéssel átszelte
a szobát, lehajolt, kirántotta a tőrt az őrmester övéből, és jó
erősen végighúzta annak kövér torkán a férfi bőrgallérja felett.
Vastag sugárban spriccelt a vér Bonnet ingére, eláztatva azt és a
szemközti falat is.
– Tessék! – mondta, és felegyenesedett. – Már nincs életben.
Hagyjuk itt.
Eldobta a tőrt, félrelökte a lányt, és kiugrott a folyosóra.
Brianna hallotta, ahogy gyors léptekkel távolodik. Léptei
visszhangzottak a téglán.
Brianna egész testében remegett a dulakodás okozta sokktól,
és egy másodpercig csak állt, és John Grey testét nézte
meredten. Gyász hasította szét a lelkét, és a méhe erősen
összerándult. Nem érzett fájdalmat, de minden izma
összehúzódott. Hasa akkorára dudorodott, mintha lenyelt volna
egy kosárlabdát. Úgy érezte, nem kap levegőt, és nem tud
megmozdulni.
Nem, gondolta magában, szavak nélkül szólva a gyermekéhez.
Nem vajúdok, kétségtelenül, biztosan nem. Nem veszem be.
Maradj nyugton! Erre most nincs időm!
Két lépést tett a fekete folyosón, és megállt. Az a minimum,
hogy legalább megnézi a biztonság kedvéért. Visszafordult, és
letérdelt John Grey teste mellé. Halottnak tűnt, amikor meglátta
őt ott feküdni, és továbbra is annak tűnt. Nem mozdult meg, és
még csak meg sem rándult azóta, hogy először látta őt ott
feküdni.
Előrehajolt, de nem tudott egykönnyen a hatalmas pocakján
túlnyúlni. Megfogta inkább a férfi karját, és húzni kezdte maga
felé, mert megpróbálta átfordítani őt. Kis termetű, vékony
csontú férfi volt, de mégis meglehetősen nehéz. Teste
felemelkedett, és lelógó fejjel, rongybabaként fordult a lány felé.
Brianna szíve újra összeszorult, ahogy meglátta a férfi félig
lehunyt szemét és lefittyedt ajkát. Mindenesetre benyúlt az
állcsontja alá, és kétségbeesetten kereste a férfi pulzusát.
Hol a fenében van? Látta már az anyját, hogy ezt csinálja a
sürgősségin. Könnyebb a nyaki ütőeret megtalálni, mint a
csuklón kitapintani a pulzust, így magyarázta. Brianna nem
találta a pulzust. Mennyi ideje van még? Vajon milyen hosszúra
hagyták a gyújtózsinórokat?
Köpenye redőjével letörölte nyirkos arcát, és próbálta
összeszedni a gondolatait. Hátranézett, és igyekezett felmérni a
távolságot a lépcsőig. Jézus ereje, talán egyedül is
megkockáztathatná? A gondolat, hogy kiugorjon a fenti raktárba,
épp amikor minden lángba borul… Felpillantott, majd újra
lehajolt, és tett még egy próbát. Hátrahajlította a férfi fejét.
Megvan! Látta azt az átkozott artériát a férfi bőre alatt. Ott kell
hogy legyen a pulzus is, nem igaz?
Egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy tényleg azt érzi-e.
Lehet, hogy az csak a saját szíve kalapálása volt, ami az ujja
hegyében rezgett. De nem. Ennek más volt a ritmusa, halk és
rendszertelen. Lehet, hogy halálán van, de még él.
– Hajszál híja volt – mormogta –, de megúszta. – Túlságosan
félt ahhoz, hogy igazán megkönnyebbülhessen, mert most Lord
Johnt is neki kellett kivinnie. Talpra kászálódott, és lehajolt, hogy
megfogja a férfi karját, és kivonszolja. De ekkor megtorpant,
mert eszébe jutott valami, amit még azelőtt látott, hogy
eluralkodott volna rajta a pánik.
Megfordult, és nehézkesen visszacammogott a cellába.
Elvonta tekintetét a földön heverő, vértől iszamós kupactól,
felkapta a lámpást, és kivitte a folyosóra. Magasra tartotta, hogy
megvilágítsa az alacsony téglamennyezetet. Igen, igaza volt!
A téglafal íveket formázva emelkedett ki a padlóból a folyosó
mindkét oldalán. Raktározási célt szolgáló nyílások és cellák. Az
ívek fölött azonban vaskos, nyolchüvelyknyi széles
fenyőgerendák sorakoztak. Föléjük vastag pallókat fektettek,
azok fölé pedig egy téglaréteget, ami a raktár padlózatát alkotta.
Úgy felfog robbanni, mint egy bomba, mondta Bonnet, de
vajon tényleg igaza volt? A terpentin éghető anyag, ahogy a
szurok is. Igen, ezek valószínűleg felrobbannának, ha nyomás
alatt égnének, de azért mégsem úgy, mint egy bomba.
Gyújtózsinórok. Sok gyújtózsinór. Nyilván jó hosszúak is voltak
ezek a zsinórok, és alighanem kisebb kupac puskaporokhoz
vezettek: ez volt az egyetlen valódi robbanószer, amivel
Murchison rendelkezhetett. Jelenleg nem fenyegetett valódi
robbanás veszélye.
Tehát a puskapor több helyen berobban, és meggyújtja a
hordókat a közelben, de a hordók lassan égnek. Látta, hogy
készíti Sinclair az ezekhez hasonló hordókat. A dongáik fél
hüvelyk vastagok voltak és teljesen vízzáróak. Emlékezett a
bűzre, amit akkor érzett, amikor végigmentek a raktáron. Igen,
Murchison valószínűleg kihúzta a dugót néhány hordóból, hogy
kifolyjon a terpentin, és elősegítse a tűz terjedését.
Így a hordók ki fognak gyulladni, de nem valószínű, hogy
felrobbannának. Vagy ha mégis, nem egyszerre. Máris
könnyebben vette a levegőt, és számolgatni kezdett. Nem
bombák. Inkább talán mint egy sor tűzijáték.
Nos. Mély levegőt vett, olyan mélyet, amilyet csak tudott,
tekintve, hogy Osbert útban volt. A hasára fektette a két kezét,
és érezte, ahogy heves szívverése csillapodik.
Még ha egyik-másik hordó fel is robban, a robbanás ereje
kifelé és fölfelé irányulna, szétvetné a vékony deszkafalakat és a
tetőt. Nem sok erő hatna lefelé, és amennyi igen Felnyúlt, és
nekifeszült az egyik gerendának, megbizonyosodva annak
erősségéről.
Váratlanul leült a földre, és szoknyái felfújódtak körülötte.
– Azt hiszem, minden rendben lesz – suttogta, és maga sem
tudta, hogy Johnnak, a magzatának vagy saját magának címezte
a szavait.
 Brianna egy percig a földön kuporgott, remegve a
megkönnyebbüléstől, majd nehézkesen feltérdelt, és elkezdett
matatni az ujjaival, hogy elsősegélyt nyújtson Lord Johnnak.
Még akkor is azzal kínlódott, hogy letépjen egy csíkot a
szoknyája szegélyéből, amikor lépteket hallott. Gyors, majdnem
rohanó lépteket. A lépcső felé kapta a fejét, de nem: a léptek a
másik irányból közelítettek, mögüle.
Körbefordult, és látta, hogy Stephen Bonnet öltött testet a
sötétben.
– Rohanj! – kiáltott a lányra. – Az isten édes szerelmére!
Miért vagy még mindig itt?
– Mert itt biztonságos – mondta a lány. Korábban a földre
fektette a fegyvert Grey teste mellé, most lehajolt, felvette, és a
vállához emelte.
Bonnet Briannára meredt, félig tátott szájjal állt a homályban.
– Biztonságos? Asszony, neked elment az eszed! Nem
hallottad, amit…
– De hallottam, de téved. Nem fog felrobbanni. De ha mégis,
itt lent akkor is biztonságban maradunk.
– A fenéket! Jézus vérére! Még ha nem is omlik rád a pince,
mi lesz, ha a tűz átégeti a padlót?
– Nem tudja. Téglából van – biccentett Brianna az állával
felfelé, de közben le sem vette a szemét Bonnetről.
– Itt hátul igen, de elöl, a mólónál fából van, mint maga a
móló. Keresztül fog égni, aztán összeomlik. És mit gondolsz, mi
lesz akkor itt hátul? Hiába tart a mennyezet, ha az ide betóduló
füstben megfulladsz!
Brianna érezte, hogy valahonnan mélyről émelygés keríti
hatalmába.
– Nyitott? A pince nincs lezárva? A folyosó másik vége
nyitott? – Ahogy kimondta, már akkor rájött, hogy
természetesen nyitott volt, hiszen Bonnet arra futott el, a folyó
felé tartott, nem a lépcsők felé.
– Igen! Na, gyerünk! – Bonnet előrelendült, és Brianna karja
után kapott, de a lány elrántotta a karját, a falhoz lapult, és
Bonnetre szegezte a fegyvert.
– Nélküle nem megyek sehova – mondta, azzal megnyalta
száraz ajkát, és a padló felé biccentett.
 – De hiszen halott!
– Nem az! Vegye fel!
Érzelmek fantasztikus elegye kavargott Bonnet arcán,
elsősorban düh és döbbenet.
– Vegye fel! – ismételte a lány hevesen. Bonnet mozdulatlanul
állt, és a lányra meredt, aztán nagyon lassan leguggolt, a karjába
vette John Grey ernyedt testét, a vállát a férfi hasa alá
illesztette, és felemelte őt.
– Gyerünk akkor – mondta, és anélkül, hogy további
pillantást vetett volna a lányra, elindult a sötétben. A lány egy
pillanatig habozott, majd megragadta a lámpást, és utánaeredt.
Ötvenlábnyira sem jutottak, amikor megérezte a füstszagot. A
téglafolyosó nem egyenesen vezetett, hanem elágazott és
elkanyarodott, hogy összekösse a pince megannyi zugát.
Azonban mindvégig lefelé tartott, a folyó felé. Ahogy lefelé
haladva kanyarogtak, egyre sűrűsödött a füstszag. Fanyar köd
gomolygott körülöttük, amit a lámpás fényében vettek csak
észre.
Brianna visszatartotta a lélegzetét, és próbált nem venni
levegőt. Bonnet gyorsan haladt, még Grey terhe alatt is. Brianna
alig bírt vele lépést tartani a lámpással és a fegyverrel, de
egyikről sem akart még lemondani. Hasa újra megfeszült az
egyik pillanatban, amikor megint visszafojtotta a lélegzetét.
– Azt mondtam, még nem! – mormogta összeszorított
fogakkal.
Meg kellett állnia egy pillanatra, Bonnet eltűnt a ködben
valahol előtte. Nyilván észlelte azonban, hogy elhalványult a
lámpás fénye, mert valahonnan pár lépéssel élőbbről hallatszott,
hogy felüvölt.
– Asszony! Brianna!
– Megyek már! – kiáltotta a lány, és igyekezett, ahogy csak
tudott, kacsázva, a kecsesség látszatát is kerülve. A füst egyre
sűrűsödött, és halk reccsenést hallott valahol a távolban.
Felettük volt? Vagy előttük?
A füst ellenére hangosan zihált. Szaggatottan vette a levegőt,
és megérezte a víz illatát. Nyirkos és sáros, rothadó levelek és
friss levegő illata vágott át pengeként a füstös félhomályon.
Halvány fény szűrődött át a füstön, és egyre erősödött, ahogy
haladtak felé, míg végül a lámpás fénye is eltörpült mellette.
Aztán egy nagy sötét négyzet magasodott Brianna fölé. Bonnet
megfordult, megragadta a lány karját, és kirántotta őt a friss
levegőre.
Ekkor jött rá, hogy a rakpart alá jutottak ki. Sötét víz
nyaldosta előttük a partot, amin a fény cikázott.
Fényvisszaverődés volt ez csupán, a fény felülről jött, ahogy a tűz
ropogása is. Bonnet nem állt meg, és nem is engedte el a karját.
Félrevonta őt, ki a partra a magas, nyirkos fűbe és sárba. Pár
lépés múlva elengedte őt, de Brianna levegő után kapkodva
továbbra is követte Bonnetet, meg-megcsúszva és botladozva
szoknyája átázott szélében.
Bonnet végül megállt a fák árnyékában, lehajolt, és Grey
testét a földre csúsztatta a válláról. Úgy maradt pár pillanatra,
lehajolva zihált, és próbálta visszanyerni a lélegzetét.
Brianna jól látta mind a két férfit, és minden rügyet és minden
gallyat látott a fán. Megfordult, hátranézett, és látta, ahogy a
raktár úgy ég, mint egy töklámpa, lángok nyaldossák a fafalak
repedéseit. A méretes kétszárnyú ajtó nyitva maradt. Miközben
azt nézte, a forró levegő kivágta az egyik ajtót, és kis tűznyelvek
kezdtek kimászni a kikötőbe, megtévesztően apró és játékos
megjelenésű lángocskák.
Egy kéz nehezedett a vállára, megpördült, és Bonnet arcába
nézett fel.
– Vár rám egy hajó – mondta. – Kicsit feljebb a folyón. Akkor
velem jössz?
Brianna megrázta a fejét. Még mindig nála volt a fegyver, de
már nem volt rá szüksége. Bonnet már nem fenyegette őt.
A férfi mégsem indult el, időzött, mintha várt volna valamire,
úgy nézett le a lányra. Két szemöldöke között egy kis ránc jelent
meg. Arca beesett volt, szinte üreges, és beárnyékolta a távolban
lobogó tűz. Most már lángolt a folyó felszíne, kis lángnyelvek
villództak a sötét vízen, ahogy a terpentin vastagon szétfolyt
rajta.
– Tényleg igaz? – kérdezte hirtelen. Anélkül, hogy engedélyt
kért volna, kezét a lány hasára tette. A lány hasa megfeszült
Bonnet érintésére, és kikerekedett egy újabb lélegzet-
visszafojtott, fájdalommentes összehúzódástól, mire Bonnet
arcán egy pillanatra átsuhant a meglepődés.
Brianna elvonta magát Bonnet tapintásától, összehúzta magán
a kabátját, és bólintott, mert megszólalni nem bírt.
Bonnet megfogta az állát, és mélyen a lány szemébe nézett.
Talán a szavahihetőségét mérte föl? Aztán elengedte, benyúlt a
szájába, és szájürege rejtekeiben kezdett kotorászni. Amikor
végzett, megfogta a lány kezét, és valami kemény és nedves
tárgyat nyomott a tenyerébe.
– Akkor nesze, költsd a fiamra! – mondta, és a lányra
vigyorgott. – Vigyázz rá, édesem!
Azzal eltűnt, hosszú lábaival nagyokat szökellve a part felé
tartott, körvonalai, mint valami démoné a vibráló fényben. A
vízre folyt terpentin lángra kapott, és a skarlátvörös, fényes
anyag kavargó hullámai lebegő tűzoszlopokként az égbe szöktek,
nappali világosságba borítva a folyópartot.
Brianna elkezdte felemelni a muskétát, ujját továbbra is a
ravaszon tartva. Csupán húszyardnyira volt a férfitól. Tökéletes
célpont. Nem szabad, hogy a te kezed sújtson le rá. Leeresztette
a fegyvert, és hagyta elmenni.
A raktárat mostanra teljesen elborították a lángok, a
hőhullámok csapkodták az arcát, és kifújták a haját az arcából.
– Van egy hajóm feljebb a folyón – mondta Bonnet.
Brianna belehunyorgott a ragyogásba. A tűz már majdnem
teljesen elborította a folyót, hatalmas úszó foltként, ami parttól
partig virágzott, mint egy kibontakozó lángokból álló tüzes kert.
Semmi sem hatolhatott át azon a vakító fényfalon.
Ökölbe szorított kezében még mindig ott lapult az a valami,
amit Bonnet adott. Kinyitotta a kezét, lenézett, és megpillantott
egy nedves fekete gyémántot a tenyerében, melynek csiszolt
oldalai vörös és véres izzással verték vissza a tűz fényét.
TIZENKETTEDIK RÉSZ

JE T’AIME
 63
Megbocsájtás

1770. május, River Run

– Ő a legmakacsabb nő, akivel valaha találkoztam! – robogott be

Brianna pufogva a szobába, akár egy kibontott vitorlájú hajó,
majd lehuppant a kanapéra, kicsit felemelkedett, aztán
visszasüppedt bele.
Lord John Grey kinyitotta egyik véreres szemét, és
kikandikált a fejét borító kötszer turbánja alól.
– A nénikéje?
– Ki más?
– Van tükör a szobájában, nemdebár? – A férfi szája mosolyra
görbült, majd egy pillanatnyi vonakodás után Briannáé is.
– Az átkozott akarata. Megmondtam neki, hogy nekem nem
kell River Run, és képtelen lennék rabszolgákat tartani, de ő
akkor sem változtatná meg a döntését! Csak mosolyog, mintha
egy hatéves kislány lennék, aki éppen hisztizik, és azt mondja,
hogy amikor majd eljön az ideje, hálás leszek érte. Hálás leszek
érte! – Brianna felhorkantott, és kényelmesebb pozícióba
helyezkedett. – Most mit csináljak?
– Semmit.
– Semmit? – A lány neheztelésének minden erejét a férfi felé
fordította. – Hogy tudnék semmit sem tenni?
– Először is nagyon meg lennék lepve, ha a nénje nem lenne
halhatatlan, a fajtájából igen sok skót tűnik annak. Azonban –
kezével legyintett egyet – amennyiben ez mégsem bizonyul
igaznak, és Jocasta továbbra is ragaszkodik azon tévképzetéhez,
hogy ön jó gazdája lenne River Runnak…
– És miből gondolja, hogy nem lennék az? – vágta rá Brianna
sértett büszkeséggel.
– Nem lenne képes egy ekkora ültetvényt rabszolgák nélkül
működtetni, márpedig ön visszautasította, hogy birtokolja őket,
lelkiismereti okokra hivatkozva, legalábbis én így értelmeztem.
Habár még sohasem láttam ilyen kvékert, mint ön. – Nyitott
szemét résnyire húzva a hatalmas, sátorszerű lila csíkos muszlin
felé sandított, amibe Brianna volt csomagolva. – Visszatérve a
problémához, legalábbis az egyikhez, ha az a helyzet állna elő,
hogy akarata ellenére nagyszámú rabszolgát kapott, el lehet
intézni a felszabadításukat.
– De nem Észak-Karolinában. A közgyűlés…
– Nem, valóban nem Észak-Karolinában – értett egyet Lord
John türelmesen. – De ha nagynénje terve megvalósulna, és ön
azon kapná magát, hogy rabszolgákat birtokol, akkor egyszerűen
csak eladja őket nekem.
– De hát az…
– Én pedig elviszem őket Virginiába, ahol a rabszolga-
felszabadítás szabályai sokkal kevésbé szigorúak. Amikor pedig
felszabadítom őket, akkor ön visszaadja a pénzemet. És így ön
teljesen nincstelenné válik, mindennemű anyagi javak nélkül,
amire úgy tűnik, oly hőn áhítozik, mely vágyát csupán azon
vágya múlja fölül, hogy személyes boldogsága elérésének minden
esélyét ellehetetlenítse azzal, hogy megakadályozza azt, hogy
hozzámenjen a férfihoz, akit szeret.
Brianna egy maréknyi muszlint gyűrögetett az ujjai között, és
homlokát ráncolva az ujján világító nagy zafírra nézett.
– Megígértem, hogy először meghallgatom őt. – Szűkre húzott
szemei pillantását Lord Johnra vetette. – Habár még mindig úgy
tartom, hogy ez érzelmi zsarolás.
– És sokkal hatásosabb, mint bármilyen más módszer – értett
egyet a férfi. – Majdnem megér egy betört fejet, hogy az ember
végre a markában tartson egy Frasert.
Brianna ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagyta.
– Csak annyit mondtam, hogy meghallgatom. És még mindig
úgy gondolom, hogy ha Roger mindent megtud, akkor… Akkor
nem fog akarni engem. – Egyik kezét hatalmas pocakjára tette. –
Ön sem tudna, vagy igen? Törődni… Úgy értem, igazán törődni
egy gyermekkel, aki nem az öné?
Lord John feljebb csúszott a párnán, kissé grimaszolva.
– A szülei kedvéért? Úgy gondolom, hogy tudnék. – Mindkét
szemét kinyitotta, és mosolyogva a lányra nézett. – Valójában az
volt a benyomásom, hogy egy ideje már ezt teszem.
Brianna egy pillanatig értetlenül nézett, majd rózsaszín pír
árja tört föl ruhája nyakából, a fűzője alól. Nagyon elbűvölő
tudott lenni, amikor elpirult.
– Úgy érti, velem? Nos, igen, de… úgy értem én nem vagyok
csecsemő, és önnek nem kell a sajátjának fogadnia. – Brianna kék
szemeivel egyenesen a férfira nézett, ami ellentmondott az arcát
díszítő pírnak. – És remélem, hogy nem csak az apám kedvéért
tett mindent.
Lord John elhallgatott egy percre, majd a lány felé nyúlt, és
megszorította a kezét.
– Nem, nem csak érte tettem – mondta rekedtesen.
Elengedte Briannát, és egy halk nyögéssel visszafeküdt.
– Rosszabbul érzi magát? – kérdezte a lány aggódva. –
Hozhatok önnek valamit? Egy kis teát? Vagy borogatást?
– Nem, nincs semmi gond, csak ez az átkozott fejfájás – felelte
a férfi. – A fénytől lüktetni kezd a fejem. – Újra becsukta a
szemét. – Mondja csak – folytatta Lord John anélkül, hogy
kinyitotta volna a szemét –, miért van annyira meggyőződve
arról, hogy egy férfi nem törődne egy gyermekkel, csak akkor,
ha az az ő ágyékának gyümölcse? Én nem önre értettem, amikor
azt feleltem, hogy magam is ezt teszem egy ideje. A fiam, vagyis
a mostohafiam, valójában néhai feleségem nővérének a
gyermeke. Tragikus balesetben a gyermek szülei egy nap
leforgása alatt mindketten meghaltak, és a feleségem, Isobel és
az ő szülei nevelték a fiút csecsemőkorától fogva. Willie hat év
körül lehetett, amikor elvettem Isobelt. Tehát ahogy látja,
egyáltalán nincs köztünk vérségi kötelék, de mégis, ha akadna
bárki, aki kétségbe vonná az iránta érzett szeretetemet, vagy azt
mondaná, hogy Willie nem az én fiam, abban a pillanatban
párbajra hívnám.
– Értem – felelte kis idő elteltével Brianna. – Ezt nem tudtam.
– Lord John résnyire nyitotta egyik szemét: a lány még mindig a
gyűrűt forgatta, és töprengett.
– Azt hiszem… – kezdte Brianna, és a férfira nézett. – Azt
hiszem, nem is annyira Roger és a kicsi miatt aggódom. Ha
őszinte akarok lenni…
– Az ég óvja attól, hogy ne legyen az – dörmögte Lord John.
– Ha őszinte akarok lenni – folytatta, mogorván a férfira
pillantva –, azt hiszem, sokkal jobban aggódom azért, hogy mi fog
történni kettőnkkel, Rogerrel és velem. – Brianna tétovázott,
majd döntött. – Nem tudtam, hogy Jamie Fraser az apám –
mondta. – Egészen addig nem, amíg fel nem nőttem. A felkelés
után a szüleim elveszítették egymást: mindketten halottnak
hitték a másikat. Így az anyám újra férjhez ment. Én úgy hittem,
hogy Frank Randall volt az apám. Egészen addig nem tudtam
meg az igazat, amíg ő meg nem halt.
– Ó! – Lord John fokozott érdeklődéssel nézett Briannára. –
És ez a Randall kegyetlenül bánt önnel?
– Nem! Ő… csodálatos volt. – Brianna hangja egy kicsit
megbicsaklott, mire zavarában megköszörülte a torkát. – Nem.
Ő volt a legcsodálatosabb apa, akit csak kívánhattam. Csak hát
én abban a hitben éltem, hogy a szüleimnek jó házassága volt.
Törődtek egymással, tisztelték egymást… nos, azt hittem, hogy
minden rendben volt.
Lord John megvakarta a kötést. Az orvos leborotválta a fejét,
ami nemcsak a hiúságát sértette, hanem iszonyatosan viszketett
is.
– Nem látom, hogyan nehezíti ez meg az ön jelenlegi helyzetét.
Brianna nagyot sóhajtott.
– Aztán az apám meghalt, és… rájöttünk, hogy Jamie Fraser
életben van. Anyám elment hozzá, aztán jöttem én. És… az más
volt. Láttam, hogy ők hogy néztek egymásra. Sohasem láttam
anyámat úgy nézni Frank Randallra, sem pedig őt az anyámra.
– Nos, igen. – A zord üresség apró hulláma söpört végig a
férfin. Ő maga is látta ezt a pillantást egyszer-kétszer. Első
alkalommal legszívesebben szíven szúrta volna Claire Randallt
egy késsel. – Tisztában van vele, hogy ez milyen ritka dolog? –
kérdezte Lord John. – Az ilyen különleges, kölcsönös
szenvedély? Az egyoldalú sokkal gyakoribb.
– Igen, tudom. – Brianna kissé elfordult, karját a kanapé
háttámláján tartotta, és kifelé nézett a duplaszárnyú ajtón a
mögötte elterülő tavaszi virágoskertre. – Azt akarom mondani,
hogy… azt hiszem, velem is ez történt – mondta még
csendesebben. – Egy rövid ideig. Egy nagyon rövid ideig. – A
lány elfordította a fejét, és Lord Johnra tekintett, olyan
szemekkel, hogy a férfi egészen a lány lelkébe látott.
– Ha elveszítettem… akkor elveszítettem. Ezzel együtt tudok
élni… helyesebben enélkül. De nem fogok ennek a látszatával
élni. Azt nem bírnám ki.

– Úgy tűnik, mégis a magáé leszek végül. – Brianna Lord John

ölébe tette a reggelizőtálcát, majd lerogyott a kanapéra, amibe
még az ízületei is belerecsegtek.
– Ne játsszon kitalálósdit egy beteg emberrel! – szólalt meg
Lord John, ahogy felvett egy szelet pirítóst. – Hogy érti ezt?
– Drusus épp most rontott be a konyhába, hogy közölje, látott
két lovast lefelé tartani Campbellék területei felől. Azt állítja,
biztos benne, hogy az egyikük az apám… Azt mondja, hogy egy
magas, vörös hajú férfi volt az. Isten a megmondhatója, nincs sok
ilyen külsejű férfi.
– Nem, tényleg nincs. – Lord John egy pillanatra
elmosolyodott, szemét végigfuttatta a lányon. – Tehát két lovas?
– Valószínűleg apa és anya azok. Vagyis nem találták meg
Rogert. De lehet, hogy megtalálták, de ő Nem akart visszajönni.
– Brianna körbeforgatta a nagy zafírt az ujján. – Még jó, hogy
van valaki tartalékban, nem igaz?
Lord John pislogott, és igyekezett lenyelni a falatnyi pirítóst.
– Amennyiben eme rendkívüli hasonlaton azt érti, hogy
hozzám kíván jönni feleségül, úgy biztosíthatom…
– Nem – mosolygott bátortalanul Brianna a férfira. – Csak
ugratom.
– Akkor jó. – Lord John ivott egy korty teát, és lehunyta a
szemét, hogy élvezze a teagőz illatát. – Két lovas. Az unokaöccse
nem ment velük?
– De igen, ő is elment – felelte Brianna lassan. – Ó, istenem,
remélem, nem történt semmi Iannel!
– Lehetséges, hogy az út során különböző katasztrófákkal
kellett szembenézniük, ami miatt az unokaöccse és az édesanyja
majd csak később követi az ön édesapját és Mr. MacKenzie-t.
Esetleg az unokaöccse és Mr. MacKenzie jönnek később a szülei
után. – A férfi egy legyintéssel jelezte, hogy számtalan lehetőség
jöhet szóba.
– Alighanem igaza van. – Brianna még mindig feldúltnak
látszott, és a lord gyanította, hogy mi lehet ennek az oka. A
megnyugtató lehetőségek nagyszerűen helytálltak rövid távon,
de a végső győzelemre a barátságtalanabb lehetőségeknek volt
nagyobb esélye, és bárki volt is Jamie Fraser útitársa, az érkezők
hamarosan itt lesznek, és választ adnak minden kérdésükre.
Lord John eltolta magától a befejezetlen reggelit, és hátradőlt
a párnákra.
– Mondja csak… Mennyire érez bűntudatot amiatt, hogy kis
híján megöltek maga miatt?
Brianna elpirult és feszengett.
– Hogy érti ezt?
– Ha megkérném, hogy tegyen meg valamit, ami nincs az
ínyére, a bűntudat és a kötelezettség nyomására vajon mégis
megtenné?
– Ó, további zsarolás. Mi lenne az? – kérdezte Brianna
óvatosan.
– Bocsásson meg az édesapjának! Bármi történt is.
A terhesség a lány arcbőrének színét még finomabbá tette, és
minden érzelme ott kavargott közvetlenül barackszínű bőre
alatt. Már egy érintéstől is kék-zöld foltos lenne.
Lord John kinyújtotta a karját, és kezét gyengéden a lány
arcára tette.
– A saját maga kedvéért éppúgy, mint az apjáéért – tette
hozzá.
– Már megbocsátottam neki. – Brianna szempillái eltakarták
a szemét, ahogy lefelé nézett. Keze az ölében pihent, és a zafírban
égő kék láng világított az ujján.
A patadobogás egyre közelebb ért a nyitott dupla ajtón
keresztül, ahogy a léptek kopogtak a kavicsos feljárón.
– Akkor úgy gondolom, jobb lesz, ha lemegy, és ezt elmondja
neki, kedvesem.
Brianna összeszorította a száját, és bólintott. Egy szó nélkül
felállt, kilibbent az ajtón, és eltűnt, mint egy viharfelhő a
horizontról.

– Amikor meghallottuk, hogy két lovas érkezik, akik közül az

egyik Jamie, attól tartottunk, hogy talán történt valami az
unokaöccsével vagy MacKenzie-vel. De valahogy az eszünkbe
sem jutott, hogy önnel történhetett valami.
– Én halhatatlan vagyok – dünnyögte Claire, és belenézett a
férfi egyik szemébe, majd a másikba. – Hát nem tudta? –
Hüvelykujját elvette a férfi felhúzott szemhéjáról, aki pislantott
egyet, de még mindig érezte Claire érintését.
– Az egyik pupillája kissé megnagyobbodott, de épp csak egy
kicsit. Markolja meg az ujjaimat, és szorítsa meg őket teljes
erejéből. – Claire kinyújtotta mindkét mutatóujját, és Lord John
engedelmeskedett, de bosszantotta, milyen erőtlen a szorítása.
– Megtalálták MacKenzie-t? – Az még tovább bosszantotta a
férfit, hogy képtelen volt uralkodni kíváncsiságán.
Claire sherryszínű szemeivel egy gyors pillantást vetett Lord
Johnra, majd újra a férfi kezeire pillantott.
– Igen. Hamarosan ő is megérkezik.
– Valóban? – Claire kihallotta a férfi kérdéséből a célzást, és
habozott, majd egyenesen a férfira nézett.
– Mennyit tud?
– Mindent – felelte, és pillanatnyi elégedettséggel töltötte el,
amikor látta a nő meglepetését.
– Mindent?
– Eleget – javította ki magát gúnyosan Lord John. – Eleget
ahhoz, hogy megkérdezzem, hogy az ön kijelentése Mr.
MacKenzie visszatérését illetően bizonyosságon nyugszik, vagy
csupán az ön óhaja.
– Nevezzük hitnek. – Claire minden előzetes engedély nélkül
kilazította a férfi hálóruhájának zsinórját, és szétnyitotta azt,
felfedve Lord John mellkasát. Egy pergamenből ügyesen csövet
formázott, és egyik végét a férfi mellére tapasztotta, másik
végéhez pedig odatette a fülét.
– Már elnézést, asszonyom!
– Csitt, nem hallok semmit! – torkolta le Claire, és kezével
csitító mozdulatot tett. Folytatta a hallgatózást a csövön
keresztül, amit a férfi mellkasának különböző részeire tett, néha-
néha megállt, kísérletképpen megkocogtatta azt, vagy
megnyomkodta a máját.
– Volt ma már széklete? – kérdezte Claire, és gyakorlottan
megnyomkodta a férfi hasát.
– Megtagadom a választ – felelte Lord John, és
méltóságteljesen újra összehúzta hálóruháját.
Claire most még felháborodottabbnak tűnt, mint általában. A
nő egyébként úgy negyvenéves lehetett, mégis, az öregedés
semmi jelét nem mutatta, kivéve pár apró szarkalábat a szeme
sarkában és pár ezüst szálat elképesztő tömegű hajában.
Az asszony vékonyabb volt, mint amire Lord John
emlékezett, habár nehéz volt megítélni az alakját az alapján a
durva bőring és pantalló alapján, amit viselt. Láthatóan sok időt
töltött a napon, arca és kezei finom lágy barnára sültek, amitől
nagy, aranyszínű szemei még meghökkentőbbek voltak, amikor
mélyen valaki szemébe nézett – ahogy most is tette.
– Brianna azt mondta, hogy dr. Fertiman meglékelte a
koponyáját.
Lord John kényelmetlenül feszengett a takaró alatt.
– Úgy tájékoztattak, hogy valóban így volt. Attól tartok, nem
voltam tudatomnál, amikor ez történt.
Claire szája kissé megrándult.
– Még szerencse. Nem bánná, ha vetnék rá egy pillantást?
Csupán kíváncsiságból – folytatta az asszony szokatlan
gyengédséggel. – Orvosilag nem lenne szükségszerű. Csupán
csak arról van szó, hogy sosem láttam még ilyen beavatkozást.
Lord John megadóan behunyta a szemét.
– A beleim tartalmán kívül nincs más titkom ön előtt,
asszonyom.
A férfi megdöntötte a fejét, jelezve, hogy merre helyezkedik el
a lyuk a koponyáján, és érezte Claire hűvös ujjait, ahogy
becsusszantak a kötszer alá, megemelve a gézt, és beengedve
ezzel egy kis friss levegőt, hogy lehűtse a férfi forró fejét.
– Brianna az édesapjával van? – kérdezte a férfi továbbra is
csukott szemmel.
– Igen. – Claire hangja lágyabb volt. – Elmesélte nekem…
nekünk… egy töredékét annak, amit ön érte tett. Köszönöm!
 Az ujjak eltávolodtak a férfi bőrétől, mire az kinyitotta a
szemét.
– Számomra volt öröm, hogy a szolgálatára állhattam. Betört
koponya ide vagy oda.
Claire halványan elmosolyodott.
– Jamie hamarosan itt lesz, hogy meglátogassa önt. Csak…
Briannával beszélget a kertben.
Lord John kis szúró szorongást érzett.
– És… Szent a béke?
– Nézze meg maga. – Claire egyik karját a férfi mögé tette, és
egy ilyen finom csontú nőhöz képest elképesztő erővel felemelte
a férfit. A korláton túl Lord John meglátta a két alakot a kert
végében, fejüket összedugva. Ahogy nézte őket, látta, hogy
átölelték egymást, majd szétváltak, és jót nevettek a Brianna
alakja okozta esetlenségek miatt.
– Azt hiszem, éppen időben érkeztünk – mormogta, ahogy
gyakorlott szemekkel a lányát nézte. – Már nem sok van hátra.
– Bevallom, némi hálát érzek a gyors érkezésükért – szólalt
meg Lord John, miközben Claire visszafektette őt a párnákra, és
megigazította az ágyneműjét. – Alig éltem túl azt, hogy a lánya
dadája voltam. Attól tartok, hogyha még a szülésznője is én
lettem volna, abba bele is pusztultam volna.
– Jaj, majdnem elfelejtettem. – Claire belenyúlt egy, a
nyakában lógó, igen rossz kinézetű bőrtokba. – Brianna megkért,
hogy ezt adjam vissza önnek. Neki már nem lesz rá szüksége.
– Elhagyott az Isten! – mondta Lord John, és elvigyorodott.
 64
Kilenc hónap utolján

– Olyan, mint a baseball – biztosítottam Briannát. – Hosszú,

unalmas periódusok, rövid ideig tartó, intenzív szakaszokkal
megszakítva.
Brianna felnevetett, majd hirtelen grimaszolva abbahagyta.
– Uh, intenzív, na igen. Fú! – Brianna megeresztett egy
félmosolyt. – De ha baseballt nézel, akkor legalább sörözhetsz és
ehetsz hot dogot az unalmas részek alatt.
Jamie, aki kiragadta a beszélgetés egyetlen olyan részletét,
amit értett, előrehajolt.
– A kamrában van egy kis sör, jó hűvös – mondta, és idegesen
Briannára pillantott. – Behozzam?
– Ne! – feleltem. – Hacsak te nem kérsz. Az alkohol nem tesz
jót a babának.
– Ó! És mi van a hot doggal? – Felállt, és megfeszítette a
kezét, egyértelműen arra készülve, hogy nekiiramodjon, és lőjön
egy kutyát, ha kell.
– Az egyfajta kolbász cipóban – mondtam neki, és
megdörzsöltem a felső ajkamat, nehogy elnevessem magam.
Briannára néztem. – Nem hiszem, hogy valóban szeretne egyet.
– Apró izzadságcseppek ültek ki hirtelen a lány széles
szemöldökére, és a szeme környéke elfehéredett.
– Ó, mindjárt rókázok – mondta alig hallhatóan.
Jamie ennek a kifejezésnek a jelentését Brianna
arckifejezéséből értette meg, és gyorsan megtörölgette nedves
ruhával a lánya arcát és nyakát.
– Hajtsd a fejed a két térded közé, leányom!
Brianna vadul az apjára pillantott.
– Még a térdem közelébe sem… tudom… hajtani a fejem! –
sziszegte Brianna összeszorított fogakkal. Azután a görcs enyhült,
mire mély lélegzetet vett, és a szín visszatért az arcába.
 Jamie Briannáról rám nézett, és aggodalmasan ráncolta a
homlokát. Tett egy bizonytalan lépést az ajtó felé.
– Gondolom, jobb lesz, ha megyek, ha te…
– Ne hagyj itt!
– Na de… Úgy értem, itt van neked az édesanyád, és…
– Ne hagyj itt! – ismételte Brianna. Zaklatottan odahajolt,
megragadta apja karját, és nyomatékosan megrázta. – Nem
teheted! Azt mondtad, nem fogok meghalni! – meredt elszántan
apja arcába. – Ha itt maradsz, akkor minden rendben lesz. Akkor
nem fogok meghalni. – Brianna olyan intenzitással beszélt, hogy
hirtelen a félelemtől görcsbe rándultak a belső szerveim, mintha
magam is átéreztem volna a vajúdás fájdalmát.
Brianna nagylány volt már, erős és egészséges. Elvileg nem
kellett volna, hogy bármilyen probléma adódjon a szülés során.
De én is elég erős voltam és egészséges huszonöt évvel ezelőtt,
mégis halva született hat hónapra a gyermekem, és magam is
majdnem belehaltam a szülésbe. Az lehet, hogy meg tudom őt
védeni a gyermekágyi láztól, de a hirtelen vérzés ellen nem
tudtam védekezni. A legjobb, amit tenni tudnék ilyen
körülmények között, hogy megpróbálom császármetszéssel
megmenteni a gyermeket. Eltökélten távol tartottam a szemem
attól a fióktól, amiben a sterilizált szike pihent használatra
készen.
– Nem fogsz meghalni, Bree – jelentettem ki. Olyan
megnyugtatóan beszéltem, ahogy csak tudtam, és kezemet a
vállára tettem, de valószínűleg megérezte, hogy félek, hiába
öltöttem fel az orvosi álarcot. Brianna arca eltorzult, megragadta
a kezemet, és olyan erővel kapaszkodott bele, hogy a csontjaim
összeértek. Becsukta a szemét, és az orrán át lélegzett, de nem
kiáltott fel.
Amikor kinyitotta a szemét, egyenesen rám nézett kitágult
pupillákkal, és úgy tűnt, mintha túllátott volna rajtam, bele abba
a jövőbe, amit csak ő volt képes látni.
– Ha mégis… – szólalt meg, és egyik kezét duzzadt hasára
tette. Szája mozgott, de bármit szándékozott is mondani, a hang
nem találta meg a kivezető utat.
Küszködve lábra állt, és súlyosan Jamie-re támaszkodott,
arcát apja vállába fúrta, és azt ismételgette:
 – Apa, ne hagyj itt!
– Nem hagylak itt, a leannan. Egyet se félj, itt maradok veled.
– Jamie egyik karját lánya dereka köré fűzte, és a feje fölött
tehetetlenül rám nézett.
– Sétálj vele egyet! – mondtam Jamie-nek, látva Brianna
nyugtalanságát. – Ahogy egy kólikás lóval tennéd – tettem
hozzá, Jamie értetlenségét látva.
Ezen Brianna jót nevetett. Egy ketyegő bombát megközelítő
ember óvatosságával Jamie átfogta Brianna derekát, és lassan
körbevezette őt a szobában. Ahogy elnéztem őket egymás
mellett, tényleg olyanok voltak, mintha valaki egy lovat vezetne.
– Jól vagy? – hallottam Jamie kérdését az egyik kör végén.
– Szólni fogok, hogyha nem – biztosította Brianna az apját.
Az idő meleg volt május közepéhez képest. Szélesre tártam az
ablakot, lángvirág és harangláb illata tódult be és keveredett a
folyó felől érkező hűvös, nedves légárammal.
A ház levegője tele volt várakozással, lelkesedéssel és
mindemögött egy csipetnyi félelemmel. Jocasta fel s alá járkált a
teraszon, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy nyugodtan üljön.
Betty minden percben bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte,
hogy szükségünk van-e valamire. Phaedre felhozott a kamrából
egy kancsó friss írót, hátha szükségünk lesz rá. Brianna, aki
minden idegszálával befelé koncentrált, csak megrázta a fejét, én
apránként megittam egy pohárkával, miközben fejben
végigmentem az ellenőrizendők listáján.
Igazság szerint nem kellett túl sok minden egy sima szülés
előkészítéséhez, és nem sok mindent tehetett az ember, ha a
szülés nem ment simán. Az ágyneműt lehúzták, és régi
pokrócokat terítettek rá, hogy megvédjék a matracot. Volt
kéznél egy halom tiszta rongy és egy forró vízzel teli edény, amit
minden félórában újratöltöttek a konyhai rézforralóból. Volt még
ott hideg víz inni és borogatásnak, egy kis üvegcsében olaj
bedörzsöléshez, és a sebvarrókészletem is kéznél volt, hátha
szükség lesz rá. Minden más Briannán állt vagy bukott.
Közel egyórányi sétálgatás után Brianna megtorpant a szoba
közepén, elkapta Jamie karját, és úgy fújtatott az orrán át, mint
egy ló a húsz furlong hosszú vágta végén.
– Le akarok feküdni – mondta.
 Phaedre és én levettük Briannáról a ruháját, majd ingét rajta
hagyva szép lassan ágyba fektettük. Kezemet hatalmas hasára
tettem, és elcsodálkoztam, mennyi hihetetlen dolog történt már
meg eddig is, és még mennyi minden fog.
Összehúzódó hasának merevsége eltűnt, és tisztán éreztem a
gyermek formáit a vékony, gumiszerű bőr és izmok borítása
alatt. A baba nagy volt, annyit meg tudtam állapítani, és úgy
tűnt, hogy jól is helyezkedik el, beállt fejjel lefelé és a helyes
irányba.
Normális esetben a megszületés előtt álló gyerekek igen
csendesek voltak, megszeppentek a felfordulástól
környezetükben. Ez a gyerek viszont izgett-mozgott, ki tudtam
tapintani egy kis kitüremkedést a kezem alatt, ahol a könyökével
megbökte.
– Apa! – Brianna kinyújtotta a kezét, és vakon hadonászott,
mert készületlenül érte a fájás. Jamie odaugrott hozzá, elkapta
lánya kezét, és megszorította.
– Itt vagyok, a bheanachd, itt vagyok!
Brianna nehezen lélegzett, arca kivörösödött, aztán elernyedt,
és nyelt egyet.
– Meddig tart még? – kérdezte Brianna. Arca felém fordult,
de nem nézett rám, nem nézett semmire, csak magát figyelte.
– Nem tudom. Nem tart már olyan szörnyen sokáig, nem
hinném. – A fájások körülbelül ötpercenként jöttek, de tudtam,
hogy ez folytatódhat így még sokáig, vagy akár fel is gyorsulhat
hirtelen, ezt egyszerűen nem lehetett megmondani.
Könnyű szellő fújt be az ajtón keresztül, Brianna mégis izzadt.
Újból letöröltem az arcát és a nyakát, és megmasszíroztam a
vállát.
– Jól csinálod, kincsem – suttogtam neki. – Nagyon jól. –
Felpillantottam Jamie-re, és elmosolyodtam. – És te is.
Jamie tett egy bátortalan próbálkozást arra, hogy
visszamosolyogjon. Ő is izzadt, de arca fehér volt, nem pedig
vörös.
– Beszélj hozzám, apa! – szólalt meg hirtelen Brianna.
– Hogy? – Jamie kétségbeesetten rám nézett. – Mit
mondhatnék?
– Teljesen mindegy – feleltem. – Mesélj neki történeteket,
bármit, ami elterelheti a figyelmét.
– Ó! Ööö… hallottál már Habetrotról, a szövőnőről?
Brianna válaszképpen felmordult. Jamie nyugtalannak
látszott, de mégis belekezdett.
– Nos, hát. Egy öreg parasztházban történt, ami a folyó
mellett állt. Élt ott egy becsületes, fiatal lány, akit Maisie-nek
hívtak. Vörös haja volt és kék szeme, és ő volt a legcsinosabb
leány az egész völgyben. De nem volt férje, mert… – Jamie
megrémülve elhallgatott. Rámeredtem.
Jamie köhögött egyet, és folytatta, mert nyilvánvalóan nem
tudta, hogy mi mást tehetne.
– Ööö mert abban az időben a férfiak nagyon józan
gondolkodásúak voltak, és takaros menyecskék helyett olyan
lányokat kerestek maguknak feleségnek, akik tudtak főzni és
fonni, akikből figyelemre méltó háziasszony válhatott. De
Maisie…
Briannából állati hörgés szakadt ki. Jamie összeszorította a
fogát egy pillanatra, de aztán folytatta, szorosan fogva lánya
mindkét kezét.
– De Maisie szerette a mezőkön játszó fényt és a madarakat a
völgyben…
A fény fokozatosan elhalványult a szobában, és a naptól
hevített virágok illatát felváltotta a folyó partján álló fűzfák
nyirkos, zöld illata meg az égő fa enyhe füstszaga, ami a
konyhából szűrődött be.
Brianna inge teljesen átázott és a bőréhez tapadt.
Hüvelykujjamat a hátába nyomtam, épp a csípője fölött, mire ő
nekem nyomta magát, és vonaglott, hogy enyhítse a fájdalmát.
Jamie fejét lehajtva ült, és makacsul kapaszkodva Brianna
kezébe, egyre csak mesélt, megnyugtató hangján a silkie-kről, a
fókavadászról, a dudásról és a manókról, a Fingal-barlang
hatalmas óriásairól és az ördög fekete lováról, ami gyorsabban
nyargal a levegőben, mint a gondolat egy legény és egy leány
között.
A fájások már nagyon gyorsan követték egymást. Intettem
Phaedre-nek, aki eliramodott, majd visszatért egy meggyújtott
viaszgyertyával, hogy meggyújtsa a gyertyatartókban álló
gyertyákat.
 A szoba hűvös és homályos volt, a falakon villogó árnyak
táncoltak. Jamie hangja rekedt volt, Briannáé pedig szinte
teljesen elment.
A lány ekkor váratlanul elengedte apja kezét, felült,
megragadta a térdeit, és arca sötétvörösre színeződött, ahogy
erőlködve nyomott.
– Na, most akkor – mondtam. Gyorsan felhalmoztam a
párnákat mögötte, és visszafektettem Briannát, aztán szóltam
Phaedre-nek, hogy tartsa nekem a gyertyát.
Megolajoztam az ujjaimat, benyúltam Brianna inge alá, és
megérintettem a húsát ott, ahol már csecsemőkora óta nem
értem hozzá. Óvatosan megmasszíroztam, és közben beszéltem
hozzá, tudtam, hogy bármit is mondok, annak nincs nagy
jelentősége.
Éreztem a rándulást, a hirtelen változást az ujjaim alatt. Egy
elernyedés, majd még egy. Aztán egyszerre kiáradt a magzatvíz,
ami szétfröcskölődött az ágyon, és a földre csöpögött, megtöltve a
szobát a termékenység folyamának illatával. Masszíroztam és
tágítottam, közben pedig azért imádkoztam, hogy ne érkezzen
túl gyorsan a gyerek, nehogy Brianna szétrepedjen.
Ahogy Brianna hirtelen kitágult, ujjaim megérintettek valami
keményet és nedveset. Majd amikor Brianna elernyedt, az a
valami visszább húzódott, ujjaimban bizsergő érzést és bennem
annak bizonyosságát hagyva maga után, hogy megérintettem
egy teljesen új életet. Brianna még egyszer nagyot nyomott,
megfeszült, aztán elernyedve visszahanyatlott. Feltoltam
Brianna ingének az alját, aztán a következő nyomásnál méhszája
hihetetlenül kitágult, és előbukkant egy fej, ami olyan volt, mint
egy kínai vízköpő, bőséges magzatvízzel és vérrel együtt.
Szemtől szembe találtam magam egy viaszfehér fejjel, ami
akkora volt, mint az öklöm, és ami dühösen vicsorgott rám.
– Mi lett? Fiú? – Jamie rekedtes kérdése térített magamhoz a
döbbenetből.
– Remélem – feleltem, és gyorsan kitöröltem a váladékot az
orrából és a szájából. – Ő a legcsúnyább lény, akit valaha láttam,
Isten óvja, ha lány!
Brianna kiadott egy hangot, ami talán nevetésnek indult, de
rettenetes erőlködésbe és nyögésbe fordult. Alig volt időm, hogy
bedugjam az ujjam, és segítsek a széles vállakat előbújtatni. Egy
hangos cuppanás után egy hosszú, nedves alak csúszott ki a
csatakos paplanra, és úgy vonaglott, mint egy partra vetett
pisztráng.
Fogtam egy tiszta vászontörülközőt, és belebugyoláltam a
kisbabát: kisfiú volt, a herezacskója lilán és kereken dagadt két
kövér kis combja között. Gyorsan elvégeztem az Apgar-tesztet,
leellenőriztem a légzését, a színét, a mozgását minden rendben
volt. Magas és dühös hangokat adott ki, ami robbanásszerű
légzés volt inkább, mint igazi sírás, és apró ökleivel a levegőbe
bokszolt.
Az ágyra fektettem, és egyik kezemet a kis csomagon
tartottam, míg megnéztem Briannát. Combjai véresek voltak, de
semmi jele nem volt belső vérzésnek. A köldökzsinór, ami vastag,
nedves kígyóként kötötte össze őket, még mindig lüktetett.
Brianna lihegve hanyatlott hátra a lelapult párnákra, haja
csapzottan tapadt a halántékához, arcán hatalmas,
megkönnyebbült és diadalittas mosoly terült szét. Kezemet a
hirtelen petyhüdtté vált hasára fektettem. Éreztem, hogy
mélyen legbelül a méhlepényt, mint utolsó fizikai kapcsolatot a
fiával, kiadja magából a teste.
– Még egyszer, kincsem! – biztattam Briannát gyengéden. Az
utolsó összehúzódásba beleborzongott a hasa, és a méhlepény
kicsúszott. Elkötöttem, majd elvágtam a köldökzsinórt, és
gyermeke szilárd kis csomagját Brianna karjába helyeztem.
– Gyönyörű kisfiú! – suttogtam.
A kisbabát az anyjára hagytam, és figyelmemet azonnal a
sürgős dolgok felé irányítottam. Öklömmel óvatosan
megmasszíroztam Brianna hasát, hogy elősegítsem a
méhösszehúzódásokat, és megállítsam a vérzést. Hallottam,
ahogy az izgatott fecsegés hangja elönti a házat, ahogy Phaedre
leszaladt a földszintre, hogy elújságolja a hírt. Felnéztem, és
láttam, hogy Brianna ragyog, és még mindig fülig ér a szája.
Jamie mögötte állt, ő is mosolygott, könnyektől nedves arccal.
Rekedtesen mondott valamit Briannának gaelül, és kisimította
Brianna nyakából a haját, majd előrehajolt, és megcsókolta a
lányát a füle mögött.
– Szerinted éhes? – kérdezte Brianna mély és érdes hangon,
mire megköszörülte a torkát. – Megetessem?
– Próbáld meg, és meglátod. Néha inkább álmosak születés
után, néha meg rögtön szopni akarnak.
Brianna az inge nyakánál kotorászott, majd meghúzta a
zsinórját, kibontotta az elejét, és feltárta az egyik telt mellét. A
kis csomag nyögdécselő hangokat hallatott, ahogy Brianna
furcsán maga felé fordította, aztán szemei csodálkozóan nagyra
nyíltak, ahogy a kis száj hirtelen támadt mohósággal
rácsatlakozott a mellbimbójára.
– Jó erőben van, igaz? – szóltam, és csak akkor vettem észre,
hogy sírok, amikor megéreztem a mosolygó szám szélébe szaladó
könnycseppek sós ízét.
Valamivel később, amikor anyát és fiát megmosdatták és
kényelembe helyezték, ételt és italt hoztak Briannának, én pedig
még egyszer utoljára megvizsgáltam, hogy minden rendben van-
e, majd kisétáltam az árnyékos emeleti teraszra. Kellemesen
éreztem magam, mintha elszakadtam volna a valóságtól, és
egylábnyira a földtől lebegtem volna.
Jamie lement, hogy szóljon Johnnak. A lépcső tövénél várt
rám. Szó nélkül magához ölelt, és megcsókolt. Ahogy elengedett,
megláttam kezén a Brianna körmei által okozott mélyvörös
karmolásokat, amik még mindig nem halványultak el.
– Te is igen bátor voltál! – súgta oda nekem. Aztán szemében
kigyúlt a fény az örömtől, és arcára hatalmas vigyor ült ki. –
Nagyi!
– Sötét vagy világos bőrű? – kérdezte Jamie váratlanul,
ahogy felkönyökölt mellettem az ágyban. – Az ujjait
megszámoltam, de azt eszembe se jutott megnézni.
– Most még nem lehet megállapítani – feleltem álmosan.
Megszámoltam a lábujjait, de erre nem is gondoltam. – Eléggé
vöröseslila, és még mindig rajta van a magzatmáz, az a fehér
anyag, mindenütt. Valószínűleg beletelik egy-két napba, mire a
bőre felveszi a természetes színét. Van egy kevés haja, ami sötét,
de ez az a fajta, ami a születés után hamar lekopik. –
Kinyújtóztam, és éreztem a kellemes fájdalmat a lábaimban és a
hátamban: a szülés kemény munka volt, még a szülésznőnek is.
– Ha most világos lenne a bőre, az sem bizonyítana semmit,
mivel Briannáé is az. Ettől még akármelyikük is lehet az apja.
 – Igen de ha sötét lenne a haja, akkor biztosan tudnánk.
– Talán mégsem. A te apád is sötét hajú volt, ahogy az enyém
is. Örökölhetett recesszív géneket, amik előhozzák belőle a sötét
hajszínt, akkor is ha…
– Mit örökölhetett?
Eltöprengtem – hiábavalóan –, hogy vajon Gregor Mendel
elkezdte-e már keresztezni a borsóit, de feladtam az erőfeszítést,
mert túl álmos voltam ahhoz, hogy összpontosítsak. Akár
elkezdte már Mendel a kísérleteit, akár nem, Jamie biztosan
nem hallott még róla.
– Akármilyen színű lesz is, nem tudhatjuk biztosan –
mondtam nagyot ásítva. – Addig nem tudhatjuk, amíg elég idős
nem lesz ahhoz, hogy elkezdjen hasonlítani valakire. És még
akkor is… – Elhallgattam. Számít az bármit is, hogy ki az apja, ha
végül úgysem lesz apja?
Jamie felém fordult, és kiflipózban átölelt. Meztelenül
aludtunk, és a testének szőrével simogatott. Lágyan megcsókolta
a tarkómat, majd sóhajtott egyet, leheletével forrón csiklandozta
a fülemet.
Az elalvás határán lebegtem, de túl boldog voltam ahhoz, hogy
teljesen álomba zuhanjak. Valahol a közelből elfojtott nyöszörgést
és halk duruzsolást hallottam.
– Hát, jó – riasztott fel Jamie pár pillanattal később. Dacosnak
hangzott. – Ha nem is fogom megtudni, hogy ki a gyermek apja,
abban bizonyos lehetek, hogy ki a nagyapja.
Hátranyúltam, és megpaskoltam a lábát.
– Akárcsak én… Nagyapó. Hallgass el, és aludj! „Elég minden
napnak a maga baja.” – Jamie felhorkantott, de karja meglazult
körülöttem, kezét a mellemre tette, és pár pillanattal később el is
aludt.
Tágra nyílt szemmel feküdtem, néztem a csillagokat a nyitott
ablakon keresztül. Miért mondtam ezt? Ez volt Frank kedvenc
idézete, ezt mondta mindig Briannának vagy nekem, amikor
aggódtunk valamin: Elég minden napnak a maga baja.
A szoba levegője eleven volt, halovány szellő mozgatta meg a
függönyt, és a hűs fuvallat megérintette az arcomat.
– Tudod? – suttogtam hangtalanul. – Tudod, hogy van egy
fia?
 Nem jött válasz, de lassan nyugalom szállt meg az éjszaka
csendjétől, és végül átestem az álom és ébrenlét határán.
 65
Visszatérés Fraser’s Ridge-be

Jocasta vonakodva vált meg családjának legújabb tagjától, de a

tavaszi vetéssel már így is el voltunk késve, és a birtokot is
méltánytalanul elhanyagoltuk, késlekedés nélkül vissza kellett
térnünk Fraser's Ridge-be, és Brianna hallani sem akart arról,
hogy őt itt hagyjuk. Ami jó volt, mert Jamie-t csak dinamittal
lehetett volna elválasztani az unokájától.
Lord John már elég jól volt az utazáshoz, így velünk tartott
egészen a Nagy Bölénycsapás útig, majd megcsókolta Briannát és
a kicsit, megölelte Jamie-t és legnagyobb meglepetésemre
engem is, majd északnak fordult Virginia és Willie felé.
– Bízom önben, hogy gondjukat fogja viselni – súgta oda
nekem, és a kocsi felé biccentett, ahol két élénk hajszínű fej
összeborulva mélyedt el a Brianna ölében lévő kis csomag
csodálásában.
– Abban biztos lehet – válaszoltam, és megszorítottam a
kezét. – Én is bízom önben. – Lord John röviden a szájához
emelte a kezemet, majd rám mosolygott, és ellovagolt anélkül,
hogy hátranézett volna.
Egy héttel később átzötyögtünk a fűvel benőtt kocsinyomon,
ami a Ridge felé vezetett, ahol vad szamócák nőttek pirosan,
zölden és fehéren együtt, állandóság és bátorság, édes és keserű
egyesült a fák árnyékában.
A faház koszos volt és elhanyagolt, az istállók üresen álltak, és
tele voltak lehullott falevéllel. A konyhakertben elszáradt
növények szárai és néhány vadhajtás meredezett kuszán, a
karám pedig csak egy üres héj volt. Az új ház váza fekete
csontvázként, szemrehányóan állt a Ridge-en. Az egész hely
lakhatatlannak és romosnak látszott.
Soha életemben nem örültem még ennyire annak, hogy
hazaértem, soha.
Neve, írtam le, majd megálltam. Isten tudja, gondoltam
magamban. Még a vezetékneve is kérdéses volt, a keresztnevén
pedig még csak el sem gondolkodtunk.
Én „kincsemnek” vagy „drágámnak” szólítottam, Lizzie „édes
legénykének”, Jamie gael tartózkodással „unokámnak” vagy
pedig „a Ruaidh”-nak, a Vörösnek hívta – a kisfiú sötét babahaja
és kreolos bőre lángoló vörösre és pirospozsgásra változott,
amitől még a legavatatlanabb szem is azonnal láthatta, hogy ki a
gyermek nagyapja, bárki legyen is az apja.
Brianna úgy vélte, hogy nem kell őt sehogy sem nevezni.
Mindig magával hordta a kicsit, és olyan heves ragaszkodással
őrizte a gyereket, hogy arra már nem voltak szavak. Azt mondta,
hogy nem akar neki hivatalos nevet adni. Még nem.
– Hát mikor? – kérdezte Lizzie, de Brianna nem felelt a
kérdésre. Én tudtam, hogy mikor: majd ha megjön Roger.
– És ha nem jön – mondta Jamie, amikor négyszemközt
voltunk –, akkor, úgy hiszem, névtelenül száll majd a sírba is az a
kis legény. A krisztusát, de makacs ez a lány!
– Brianna hisz Rogerben – feleltem kimérten. – Talán neked
is meg kéne próbálnod.
Jamie éles pillantást vetett felém.
– A hit és a remény azért nem ugyanaz, Sassenach, és ezt te is
ugyanolyan jól tudod, mint én!
– Nos, akkor mi lenne, ha adnál egy esélyt a reménynek? –
csattantam fel, és hátat fordítottam neki. Belemártottam a
tollamat a tintába, majd gondosan leráztam róla a felesleges
folyadékot. A kis névtelennek volt egy kis kiütés a hátsóján, ami
miatt egész éjjel nem tudott aludni – és így senki más sem.
Szemeim égtek, dühös voltam, és nem voltam hajlandó elviselni
semmiféle rosszmájúságot.
Jamie szándékosan megkerülte az asztalt, és leült velem
szemben, állát az asztalra tett összefont karjaira tette, így muszáj
volt ránéznem.
– Adok én – szólt Jamie, és pajkosan megcsillant a szeme –,
majd ha el tudom dönteni, hogy abban reménykedjek, hogy
Roger eljön, vagy abban, hogy nem.
Elmosolyodtam, majd felé nyúltam, és a pennám tollas végét
végighúztam az orrnyergétől lefelé megbocsátásom jeléül, majd
visszatértem a dolgomhoz. Jamie felhúzta az orrát, és tüsszentett
egyet, majd felegyenesedett ültében, és a papírra meredt.
– Mit csinálsz, Sassenach?
– Elkészítem a mi kis Gizmónknak a születési anyakönyvi
kivonatát. Már amennyire tudom – tettem hozzá.
– Gizmo? – kérdezte bizonytalanul. – Az valami szentnek a
neve?
– Nem hinném, habár sosem lehet tudni, amilyen neveket az
emberek képesek adni a gyerekeiknek, mint például a Pantaleon
és az Onuphrius. Vagy a Ferreolus.
– Ferreolus? Nem hinném, hogy hallottam volna már. – Jamie
hátradőlt, és kezét a térdére tette.
– Az az egyik kedvencem – feleltem, miközben figyelmesen
beírtam a születés idejét, habár az is csak becsült idő volt,
szegény pára. Pontosan két dolog volt feltüntetve a kivonaton,
amit biztosan tudtunk: a születés dátuma és a szülést levezető
orvos neve.
– Ferreolus – ejtettem ki a nevet némi élvezettel – a beteg
baromfik védőszentje. Keresztény mártír volt. Római tribunus
volt, titokban pedig keresztény. Amikor ez kiderült róla, a börtön
emésztőgödrébe láncolták, hogy ott várja ki a tárgyalást.
Feltételezem, minden cella tele volt. Elég merész fickó lehetett,
mert kibújt a láncaiból, és megszökött a szennyvízcsatornán
keresztül. De elkapták, visszavonszolták a börtönbe, és
lefejezték.
Jamie értetlenül nézett.
– És mi köze ennek a csirkékhez?
– Halvány gőzöm sincs. Vesd fel ezt a kérdést a Vatikánban! –
javasoltam neki.
– Pff! Na, jól van, magam mindig is nagy tisztelője voltam
Szent Guigno-lénak. – Láttam a csillogást Jamie szemében, de
nem tudtam ellenállni.
– És ő minek a védőszentje?
– Hozzá fohászkodnak impotencia ellen. – A csillogás egyre
erősödött.
– Láttam egyszer egy szobrát Brestben. Azt beszélték, hogy
már ezer éve állt ott. Csodatévő szobornak tartották. Akkora
szerszámja volt, mint egy muskéta torkolata, és…
 – Hogy mije volt?
– Nos, nem is a mérete volt benne a csodálatos – intett
csendre Jamie. – Vagyis nem egészen. A városlakók szerint már
vagy ezer éve farigcsáltak a népek apró darabkákat a
szerszámából szent relikvia gyanánt, és az még mindig
ugyanakkora, mint új korában. – Jamie rám vigyorgott. – Úgy
tartják, hogy egy férfi egy darabka Szent Guignoléval a zsebében
egy teljes napon át bírja anélkül, hogy kifáradna.
– De nem ugyanazzal a nővel, azt nem tudom elképzelni –
mondtam szárazon. – Viszont elgondolkodtató, hogy vajon mivel
érdemelte ki, hogy szentté avatták, nem igaz?
Jamie nevetett.
– Bármelyik férfi, akinek meghallgattattak az imái, válaszolni
tud erre, Sassenach. – Jamie megfordult, és kinézett a nyitott
ajtón. Brianna és Lizzie odakint ültek a fűben, szoknyájuk
virágszerűen szétterülve körülöttük, és a gyereket nézték, aki
meztelenül, hason feküdt egy régi kendőn, piros hátsóval, mint
egy pávián.
Brianna Ellen, írtam le gondosan, majd megálltam.
– Hogy tetszik a „Brianna Ellen Randall” név? – kérdeztem. –
Vagy legyen Fraser? Vagy mindkettő?
Jamie nem fordult meg, de vállát alig láthatóan
megrándította.
– Számít ez?
– Talán igen. – Ráfújtam a papírlapra, és néztem, ahogy a
tinta megszáradtával a fényes fekete betűk elvesztik
csillogásukat. – Ha Roger visszajön – akár itt marad, akár nem –,
és úgy dönt, hogy fiául fogadja a kis névtelent, akkor, gondolom,
a gyerek neve MacKenzie lesz. Ha nem jön vissza, vagy nem
fogadja el a kicsit, akkor az, gondolom, az anyja nevét kapja.
Jamie egy pillanatig csendben nézte a lányokat. Aznap reggel
mosták meg a hajukat a patakban, Lizzie épp Brianna sörényét
fésülte ki, a hosszú haj tincsek úgy csillogtak, mint a vörös
selyem a nyári napsütésben.
– Brianna Frasernek mondja magát – felelte Jamie csendesen.
– Legalábbis eddig úgy nevezte magát.
Letettem a pennát, és keresztülnyúltam az asztalon, hogy
rátegyem a kezem Jamie karjára.
 – Brianna megbocsátott neked – mondtam. – Tudod, hogy
megbocsátott.
Vállai megmozdultak. Nem vállrándítás volt ez, inkább egy
öntudatlan kísérlet szorongásainak enyhítésére.
– Egyelőre igen – felelte Jamie. – De mi lesz, ha Roger nem
jön vissza?
Haboztam. Jamie-nek igaza volt. Brianna megbocsátott neki,
az eredeti hibájáért. Ugyanakkor ha Roger nem tűnik fel
hamarosan, Brianna kénytelen lenne Jamie-t hibáztatni érte, és
nem ok nélkül, ezt el kellett ismernem.
– Használd mindkét nevet – mondta Jamie határozottan. –
Hadd döntse el Brianna. – Nem hiszem, hogy Jamie ezt a
vezetéknévre értette.
– Jönni fog – jelentettem ki határozottan –, és minden
rendben lesz.
Kezembe vettem a pennát, majd félhangosan hozzátettem: –
Remélem.

Előrehajolt, hogy igyon, a víz a sötétzöld sziklákra fröccsent.

Meleg tavaszi nap volt, nem őszi, de a moha még mindig
smaragdzöld volt a lába alatt.
A borotvának már az emléke is megfakult, szakálla sűrű volt,
haja pedig a válláig ért. Előző éjszaka megfürdött a patakban, és
mindent megtett, hogy jól lecsutakolja magát és a ruháit, de nem
voltak illúziói a megjelenését illetően. De már nem is érdekelte.
Nem számított, hogy néz ki.
Sántikálva az ösvény felé fordult, ahol a lovát hagyta. Fájt a
lába, de ez sem számított.
Lassan keresztüllovagolt azon a tisztáson, ahol először
találkozott Jamie Fraserrel. A fák kilombosodtak, és hallotta a
távolból a hollók rekedt károgását. Semmi sem mozdult meg a
fák között, csak a magas fű. Mélyet lélegzett, és belényilalltak az
emlékek, egy korábbi élet összetört darabkái, olyan élesen, mint
az üvegszilánkok.
A hegygerinc felé fordította lovát, és nógatásképpen jó lábával
kicsit megbökte az állatot. Most már nemsokára. Fogalma sem
volt, hogy milyen fogadtatásra számítson, de nem is számított.
Már semmi sem számított, kivéve az, hogy itt volt.
 66
Gyermek a véremből

Néhány vállalkozó kedvű nyúl ismét járatot ásott a kertem körüli

kerítés alatt. Egy telhetetlen nyúl képes lerágni egy egész
káposztát egészen annak gyökeréig, és úgy fest, ez a nyúl elhozta
a barátait is. Felsóhajtottam, és leguggoltam, hogy megjavítsam a
kerítésben okozott károkat. Kövekkel és földdel töltöttem föl a
járatot. Ian elvesztése miatt folyamatos fájdalmat éreztem, és az
ilyen pillanatokban, mint a mostani, még a szörnyű kutyája is
hiányzott.
River Runból magammal hoztam egy egész gyűjteménnyi
dugványt és magot, melyek többsége túl is élte az utazást. Június
közepe volt, még mindig rendelkezésemre állt egy nyúlfarknyi
idő, hogy újra vessek sárgarépát. A kis ágyásnyi burgonya
szépen nőtt, ahogy a földimogyoró-bokrok is, a nyulak ezekben
nem tennének kárt, sem pedig az aromás fűszernövényekben,
kivéve az édesköményt, amit úgy faltak fel, mint az
édesgyökeret.
Szerettem volna azonban káposztát savanyítani, hogy tél
közepén megízesíthessem vele az ételeinket, és hogy legyen egy
kis C-vitamin-utánpótlásunk. Maradt még elég magom, hogy
neveljek pár tisztességes példányt, mielőtt az idő hidegre
fordulna, ha valahogy távol tudnám tartani azokat az átkozott
nyulakat. Ujjaimmal a kosaram fülén doboltam, és
elgondolkodtam. Az indiánok levágott hajfürtjeiket szórták szét a
földjük körül, de az inkább a szarvasok ellen nyújtott védelmet,
mint a nyulak ellen.
Arra jutottam, hogy Jamie lesz a legjobb nyúlriasztó szer.
Nayawenne mesélte, hogy a ragadozók vizelete távol tartja a
nyulakat, és egy húsevő férfi majdnem ugyanúgy megfelelt erre
a célra, mint a puma, arról nem is beszélve, hogy egy férfi sokkal
jobban is kezelhető. Igen, azt hiszem, ez lesz a megoldás. Jamie
úgyis két napja lőtt egy szarvast, ami még mindig fellógatva
várakozott. Viszont főznöm kell egy vödör friss lucsört, ami jól
megy a szarvassülthöz…
Ahogy elgondolkodva haladtam a gyógynövényes házikóm
felé, hogy megnézzem, van-e még egy kis golgotavirág-
gyümölcsöm az ízesítéshez, a szemem sarkából mozgásra lettem
figyelmes a tisztás távolabbi szélén. Mivel azt hittem, hogy Jamie
az, megfordultam, hogy elújságoljam neki az új feladatát, de
megtorpantam, és a lábam a földbe gyökerezett, amikor
megláttam, hogy ki az.
Rosszabbul nézett ki, mint amikor legutoljára láttam őt, ami
elég sokatmondó volt. Nem volt rajta kalap, haja és szakálla
fénylő, fekete gubancot alkotott, ruhája pedig rongyokban lógott
rajta. Mezítláb volt. Egyik lába koszos rongyokba volt
bugyolálva, és erősen bicegett.
Amikor meglátott, megállt, én pedig odamentem hozzá.
– Örülök, hogy te vagy az – szólalt meg. – Azon
gondolkodtam, vajon kivel fogok először találkozni. – Hangja lágy
volt és rekedtes, és eltűnődtem, hogy vajon szólt-e bárkihez is
egy szót azóta, hogy magára hagytuk a hegyekben.
– A lábad, Roger…
– Lényegtelen. – Roger megragadta a karomat. – Jól vannak?
A gyerek? És Brianna?
– Jól vannak. Mindenki a házban van. – A fiú a faház felé
fordította a fejét. – Fiad van – tettem hozzá.
Roger hirtelen visszafordította a fejét, és éles pillantást vetett
rám, zöld szemeit ijedten tágra nyitva.
– Az enyém a gyerek? Van egy fiam?
– Azt hiszem, igen – feleltem. – Végül is itt vagy, nem igaz? –
Az ijedt, és mint rájöttem, reménykedő pillantás lassan
szétoszlott. Roger a szemembe nézett, és mintha látta volna,
hogy is érzem magam, mert elmosolyodott. Nem volt nagyon
látványos mosoly, nem volt több, mint szája egyik sarkának
fájdalmas kis rándulása, de mégis mosoly volt.
– Itt vagyok – válaszolta, a ház felé fordult és annak nyitott
ajtaja felé.
Jamie feltekert ingujjal ült az asztalnál, szorosan mellette
Brianna, mindketten homlokukat ráncolva néztek egy sor
háztervrajzot, miközben Brianna a pennájával mutogatott.
Mindkettőjüket bőségesen beborította a tinta, ahogy nagy
lelkesedéssel beszélgettek, mint mindig, amikor az építészet
került szóba. A gyermek békésen hortyogott a közelükben lévő
bölcsőben, amit Brianna szórakozottan ringatott az egyik lábával.
Lizzie az ablaknál ült, és a rokkán dolgozott, halkan motyogva az
orra alatt, amint a nagy kerék forgott.
– Nagyon meghitt – mondta Roger, ahogy kifújta a levegőt, és
megállt az ajtó előtt. – Szégyellném megzavarni őket.
– Van más választásod? – kérdeztem.
– Van bizony – felelte –, de már döntöttem – felelte Roger,
azzal elszántan az ajtóhoz ment, és belépett.
Jamie azonnal reagált az ajtót elálló sötét jelenésre. Lelökte
Briannát a padról, és a falon lógó fegyvere felé vetette magát.
Már Roger mellkasa magasságáig emelte azt, amikor rájött, hogy
mit – vagy kit – lát, aztán röviden, utálkozva felkiáltott, és
leengedte a fegyvert.
– Hát maga az – mondta Jamie.
A gyermeket felriasztotta a felborult pad puffanása, és úgy
elkezdett visítani, mint egy tűzoltóautó. Brianna felnyalábolta a
kicsit a bölcsőjéből, és a melléhez szorította, miközben vad
pillantásokat vetett az ajtóban álló alakra.
El is felejtettem, hogy Briannának nem volt szerencséje
Rogerhez a közelmúltban, nem úgy, mint nekem. Minden
bizonnyal sokat változott a fiatal történészprofesszor, mióta
majdnem egy évvel ezelőtt otthagyta Briannát Wilmingtonban.
Roger tett egy lépést Brianna felé, mire a lány ösztönösen egy
lépést hátrált. Roger mozdulatlanul állt, és a gyermeket nézte.
Brianna leült a szoptatószékre, és a fűzőjével matatott, mialatt
védekezően a gyermek fölé hajolt. A vállára húzta a kendőjét,
majd annak rejtekében mellét a kisfiúhoz tartotta, aki egyszerre
abbahagyta a vinnyogást.
Láttam, ahogy Roger pillantása a kicsiről Jamie-re vándorol.
Jamie Brianna mellett állt olyan tökéletes mozdulatlansággal,
hogy megijesztett. Egyenesen állt, mint egy rúd dinamit, aminek
kanócától egy hajszálnyira egy gyufa lángja ég.
Brianna lángvörös feje egyik férfitól a másik felé fordult, és én
is láttam, amit ő: Jamie veszedelmes csendessége Rogerben
tükröződött. A látvány egyszerre volt váratlan és megdöbbentő.
Sosem fedeztem föl semmi hasonlóságot kettejük között, ebben a
pillanatban azonban olyanok voltak, mint a fény és a sötét, a
nappal és az éj, tükörképei egymásnak.
MacKenzie, gondoltam hirtelen. Viking vadállatok, vérszomjas
behemótok. És láttam fellobbanni ezt a lángoló örökséget Brianna
szemében is, ami az egyetlen eleven eleme volt arcának.
Mondanom vagy tennem kellett volna valamit, hogy
megtörjem ezt a szörnyű csendet. De a szám kiszáradt, és
egyébként sem tudtam volna mit mondani.
Roger kinyújtotta a kezét Jamie felé, tenyérrel felfelé, de a
mozdulatban jele sem volt könyörgésnek.
– Higgye el, hogy ez nekem sem nagy öröm – szólalt meg
Roger rekedtes hangon –, de ön a legközelebbi rokonom. Vágjon
meg! Azért jöttem, hogy esküt tegyek a vérünkre.
Nem tudtam volna megmondani, hogy Jamie habozott vagy
sem. Úgy tűnt, mintha az idő megállt volna, és a levegő
kikristályosodna körülöttünk a helyiségben. Aztán néztem,
ahogy Jamie tőre kettészeli a levegőt, az éles penge fürgén
átsiklik Roger lebarnult, vékony csuklóján, és nyomában pirosló
vér tör elő.
Meglepetésemre Roger még csak nem is nézett Briannára, és
a keze után sem nyúlt. Ehelyett áthúzta hüvelykujját vérző
csuklóján, és közelebb lépett a lányhoz, szemét a gyermeken
tartva. Brianna ösztönösen hátrébb húzódott, de Jamie keze a
vállára ereszkedett.
Brianna megnyugodott apja kezének súlya alatt, amivel
egyszerre fékezte meg és védte meg őt, de a gyermeket szorosan
a melléhez szorította. Roger letérdelt Brianna elé, kinyújtotta a
kezét, félrehúzta a kendőt, és egy széles, vörös keresztet kent a
baba pelyhes homlokára.
– Vér vagy a véremből – kezdte Roger – és csont a
csontomból. Elismerlek téged fiamnak mindenki előtt, mától az
örökkévalóságig. – Roger kihívóan felnézett Jamie-re. Egy
hosszú pillanat múlva Jamie egy aprót biccentett elismerése
jeléül, majd hátrébb lépett, és keze lecsusszant Brianna válláról.
Roger pillantása Briannára esett.
– Hogy nevezted el?
 – Sehogy… még. – A lány szemei kérdőn pihentek meg
Rogeren. A napnál is világosabb volt, hogy a férfi, aki visszajött,
nem ugyanaz, mint aki elhagyta őt.
Roger szeme Briannáéra szegeződött, miközben felállt. Még
mindig csöpögött a vér a csuklójából. Kissé megdöbbentem,
amikor rájöttem, hogy Rogernek is ugyanolyan más volt Brianna,
mint ő a lánynak.
– Ő az én fiam – mondta Roger csendesen, a gyermek felé
bólintva. – És te a feleségem vagy?
Briannának még az ajkai is elsápadtak.
– Nem tudom.
– Ez az ember azt mondja, hogy próbaházasságot kötöttetek –
lépett Jamie közelebb a lányához, Rogeren tartva a szemét. –
Igaz ez?
– Mi… azok voltunk, igen, próbaházasok.
– Még mindig azok vagyunk.
Roger mély lélegzetet vett, és csak ekkor vettem észre, hogy
mindjárt orra bukik – az éhségtől, a kimerültségtől vagy a vágás
okozta sokktól. Megfogtam a fiú karját, leültettem, és elküldtem
Lizzie-t a kamrába tejért, én pedig előkaptam a kis gyógyszeres
ládikámat, hogy bekössem a csuklóját.
Ettől a kis ismerős nyüzsgéstől a feszültség oldódni látszott
kissé. Hogy tovább segítsem ez irányba fejlődni a hangulatot,
elővettem egy üveg konyakot, amit még River Runból hoztunk,
kitöltöttem egy pohárral Jamie-nek, és egy jó adagot
löttyintettem Roger tejébe is. Jamie fanyar pillantást vetett rám,
de leült a felállított padra, és belekortyolt az italába.
– Na, jól van akkor – szólalt meg, újra felvéve a beszélgetés
fonalát. – Ha próbaházasságot kötöttetek, Brianna, akkor tehát
házas vagy, és ez a férfi itt a férjed.
Brianna még jobban elpirult, de Rogerre nézett és nem Jamie-
re.
– Azt mondtad, hogy a próbaházasság egy évig és egy napig
tart.
– Te pedig azt mondtad, hogy nem akarsz semmi átmenetit.
Brianna erre megrezzent, és összeszorította az ajkait.
– Nem is akartam. De nem tudtam, hogy mi fog történni. –
Brianna rám, majd Jamie-re pillantott, aztán vissza Rogerre. –
Mondták neked… Mondták, hogy a gyerek nem a tiéd?
Roger felvonta a szemöldökét.
– Ó, de igen, az enyém. Látod? – Roger szemléltetésképpen
felhúzta a kötést a csuklójáról.
Brianna arca elvesztette fagycsípte jellegét, a szélein kezdett
rózsaszínre válni.
– Tudod, hogy értem.
Roger egyenesen a lány szemébe nézett.
– Tudom, hogy érted – felelte Roger gyengéden. – Sajnálom,
ami történt.
– Nem a te hibád volt.
Roger Jamie-re pillantott.
– De az volt – mondta csendesen. – Veled kellett volna
maradnom, és vigyáznom rád.
Brianna összevonta a szemöldökét.
– Én mondtam, hogy menj, és komolyan is gondoltam. – A
lány türelmetlenül megrántotta a vállait. – De most már nem
számít. – Szorosabban magához fogta a kicsit, és felegyenesedett
ültében. – Csak egy dolgot akarok tudni – mondta, és hangja
enyhén megremegett. – Mégpedig azt, hogy miért jöttél vissza.
Roger üres poharát határozottan az asztalra tette.
– Nem akartad, hogy visszajöjjek?
– Ne törődj azzal, hogy mit akartam! Most tudni akarom a
választ. Azért jöttél vissza, mert így akartad… Vagy mert úgy
érezted, ezt kell tenned?
Roger egy hosszú pillanatig a lányt nézte, majd tekintetét a
kezeire szegezte, amik még mindig a pohár köré fonódtak.
– Talán mindkettő, talán egyik sem. Nem tudom – mondta a
fiú nagyon halkan. – Ez a szent igazság. Nem tudom.
– Elmentél a kőkörhöz? – kérdezte Brianna. Roger bólintott,
de nem nézett a lányra. A zsebében kezdett kotorászni, majd a
nagy opálkövet az asztalra fektette.
– Elmentem oda. Ezért tartott ilyen sokáig ideérnem. Sokáig
tartott, mire megtaláltam.
Brianna hallgatott egy ideig, majd bólintott.
– Nem mentél vissza. Pedig mehetnél. Talán vissza is kéne
menned. – Egyenesen Rogerre nézett, tekintete az apjáét
tükrözte. – Nem akarok veled élni, ha csak a kötelességtudat
hozott vissza – folytatta, majd rám nézett, tekintete ellágyult a
fájdalomtól. – Láttam már olyan házasságot, ami így köttetett…
És olyat is láttam, ami szerelemből. Ha én nem… – Brianna
elhallgatott, nyelt egyet, majd Rogerre nézve folytatta. – Ha nem
láttam volna mindkettőt, akkor tudnék kötelességtudatból
együtt élni valakivel. De mivel láttam mindkettőt… ezért
képtelen lennék rá.
Úgy éreztem, mintha valaki szegycsonton ütött volna. Brianna
az én házasságaimról beszélt. Jamie-re pillantottam, ő is engem
nézett, ugyanazzal a rémült kifejezéssel az arcán, mint amilyen
az enyémen is lehetett. Köhögött, hogy megtörje a csendet, és
megköszörülte a torkát, majd Rogerhez fordult.
– Mikor kötöttek próbaházasságot?
– Szeptember másodikán – vágta rá Roger.
– Most június közepe van. – Jamie egyik fiatalról a másikra
nézett, homlokát ráncolva. – Nos, mo nighean, ha
próbaházasságot kötöttél ezzel a férfival, akkor hozzá tartozol, ez
nem kérdés. – Jamie megfordult, és kék szemével sötét
pillantást vetett Rogerre. – Akkor maga velünk fog élni mint
Brianna férje. Aztán, amikor eljön szeptember harmadika, akkor
a lányom eldöntheti, hogy megesküszik-e önnel pap előtt… Vagy
el kell hogy menjen, és többé nem háborgatja őt. Ennyi ideje van
arra, hogy kitalálja, miért is van itt, és hogy arról Briannát is
meggyőzze.
Roger és Brianna egyszerre kezdtek volna tiltakozni, de Jamie
elhallgattatta őket azzal, hogy felkapta az asztalon heverő tőrét,
és lassan leengedte annak pengéjét addig, míg Roger mellkasához
nem ért a ruháján keresztül.
– Azt mondtam, itt fog élni mint Brianna férje, de ha a
lányomhoz ér az akarata ellenére, akkor kivágom a szívét és
megetetem a disznóval. Megértette?
Roger hosszan bámult lefelé a csillogó pengére, kifejezéstelen
arccal dús szakálla alatt, azután felemelte a fejét, és Jamie
szemébe nézett.
– Azt hiszi, hogy háborgatnék egy olyan nőt, aki nem akar
engem?
Ez egy meglehetősen kínos kérdés volt, tudván, hogy Jamie
egyszer péppé verte Rogert, mert pontosan ezt feltételezte róla,
tévesen. Roger Jamie-ére tette a kezét, és a tőrt az asztalba
állította. Hirtelen hátralökte a székét, felállt, sarkon fordult, és
kiment.
Csaknem ugyanolyan gyorsasággal Jamie is felállt, és
utánaeredt, tőrét menet közben a tokjába tette.
Brianna tanácstalanul nézett rám.
– Mit gondolsz, mit fog…
Brianna kérdését egy hangos puffanás szakította félbe, és egy
hasonlóan hangos morgás, ahogy egy súlyos test csapódott
odakint a ház falához.
– Ha rosszul bánik vele, letépem a golyóit, és lenyomom őket
a torkán! – közölte Jamie halkan, gael nyelven Rogerrel.
Briannára néztem, és láttam rajta, hogy gael tudása elegendő
volt ahhoz, hogy kivegye apja szavainak lényegét. Szája kinyílt,
de egy szót sem tudott kinyögni.
Gyors dulakodás zaja hallatszott odakintről, ami egy még
hangosabb puffanással végződött, mintha egy fej csapódott volna
neki egy farönknek.
Roger hangjából hiányzott Jamie csendes fenyegető tónusa, de
mégis őszintén csengett.
– Ha még egyszer kezet mer emelni rám, maga kibaszott
seggfej, visszadugom a fejét a seggébe, ahova való!
Egy pillanatra beállt a csend, majd elhaladó léptek zaja
hangzott. Egy perccel később Jamie hangos skót mormogást
hallatott mélyen a torkából, majd ő is elment.
Brianna hüledezve nézett rám.
– Tesztoszteronmérgezés – intéztem el egy vállrándítással.
– Tudnál valamit tenni ez ügyben? – kérdezte. Szája sarka
megremegett, de nem tudtam volna megmondani, hogy
nevethetnékje támadt, vagy mindjárt ki fog borulni.
Elgondolkozva beletúrtam a hajamba.
– Nos – mondtam végül –, csak két dolgot tehetnek. Az egyik
az, hogy megpróbálják megölni egymást.
Brianna megdörzsölte az orrát.
– Aha – felelte. – A másik pedig – Pillantásunk találkozott, és
tökéletesen értettük egymást.
– Én gondoskodom apádról – feleltem. – De Roger a te dolgod.
Az élet a hegyen kissé feszült volt, miután Brianna és Roger egy
csapdába esett nyúl és egy sarokba szorított borz módjára
viselkedett. Jamie tűnődő, helytelenítő pillantásokat vetett
Rogerre a vacsoraasztal fölött a gaelekre jellemző módon, Lizzie
majd' hasra esett a saját lábában, ahogy mindenkitől folyton
elnézést kért, és a kicsi úgy érezte, hogy az idő megérett arra,
hogy éjszakánként a bélgörcsöktől szenvedve, rikoltozva
támadást indítson ellenünk.
Lehet, hogy a kisfiú hasfájása ösztönözte Jamie-t arra, hogy
őrült lendülettel fogjon neki az új ház építésének. Fergus és
néhány Fraser's Ridge-beli bérlő voltak olyan kedvesek, hogy
vetettek nekünk egy kis kukoricát, így ha eladni nem is tudunk
az idén, annyi azért lesz, amennyi nekünk kell. Így, hogy
megszabadult a nagy földdel járó nyűgtől, Jamie minden
szabadidejét kalapálással és fűrészeléssel töltötte a gerincen.
Roger megtett minden tőle telhetőt, hogy segédkezzen a többi
mezőgazdasági munkában, habár ebben nagyban akadályozta
sánta lába. Jó pár alkalommal elhessegette segítő szándékú
közeledésemet, hogy rendbe hozzam azt, most viszont én
utasítottam el, hogy tovább várjunk vele. Pár nappal a
megérkezése után megtettem az előkészületeket, és
határozottan közöltem is Rogerrel, hogy másnap reggel első
dolgom az lesz, hogy ellássam.
Ahogy eljött az idő, lefektettem Rogert, és kibontottam a több
réteg rongyba tekert lábát. A mély gyulladás édeskés, rothadó
szaga azonnal megcsapta az orromat, és hálát adtam Istennek,
hogy nem láttam sem a vérmérgezés okozta vörös csíkot, sem
pedig az üszkösödés fekete foltjait. Ezzel együtt elég rossz
állapotban volt a lába.
– Krónikus tályog alakult ki a szöveteid mélyén – mondtam,
ahogy hüvelykujjammal határozottan megnyomkodtam a lábát.
Éreztem, ahogy a mélyen húzódó tályog pépes gennyel telítődött,
és ahogy erősebben megnyomtam, a félig begyógyult seb felnyílt,
és gusztustalan, sárgásszürke váladék folyt ki a gyulladt
repedésből a fiú talpa szélén.
Roger a barna bőre ellenére is láthatóan elfehéredett, kezei
pedig szorosan az ágykeretet markolták, de meg sem nyikkant.
– Szerencséd van – szólaltam meg, miközben ide-oda
mozgattam lábközépcsontjának apró ízületeit. – A járástól újra és
újra felszakítottad a tályogokat, így azok részben ki tudtak
ürülni. Persze azután mindig benőttek, de a mozgatás féken
tartotta a gyulladást, így az nem jutott mélyebbre, és a lábad is
rugalmas maradt.
– Nagyon jó – felelte Roger alig hallhatóan.
– Bree, tudnál segíteni? – kérdeztem könnyedén, és a szoba
hátsó fele felé fordultam, ahol a két lány ült, és felváltva fontak
és vigyáztak a gyerekre.
– Majd én, hadd segítsek! – pattant fel Lizzie buzgón.
Bántotta, ami Rogerrel történt részben miatta, és minden
lehetséges módon próbálta jóvátenni azt. Folyamatosan ételt vitt
a fiúnak, megfoltozta a ruháját, és úgy általában az őrületbe
kergette a fiút a bűnbánatával.
Lizzie-re mosolyogtam.
– Igen, tudsz segíteni. Vigyázz a kicsire, hogy Brianna
idejöhessen. Miért nem mentek ki egy kicsit a friss levegőre?
Egy kételkedő pillantás kíséretében Lizzie megtette, amire
kértem, felnyalábolta a kis Gizmót, és kedvesen gügyögött neki,
ahogy kimentek. Brianna odajött, és mellém állt, vigyázva,
nehogy tekintete találkozzon Rogerével.
– Ezt most itt felnyitom, és amennyire csak tudom,
lecsapolom – kezdtem, és a hosszú, fekete szélű repedésre
mutattam. – Azután kitisztítom az elhalt szövetet, fertőtlenítem,
és reméljük a legjobbakat.
– És mit jelent pontosan a kitisztítás? – kérdezte Roger.
Elengedtem a lábát, mire szépen lassan az egész teste ellazult.
– A kitakarítás egy olyan beavatkozás, ami történhet
sebészeti úton is, aminek során eltávolítjuk az elhalt szöveteket
vagy csontot – magyaráztam. Megérintettem a lábát. –
Szerencsére, úgy látom, a csont nem fertőződött meg, habár
lehet, hogy egy kicsit megsérült a porc a lábközépcsontok között.
De ne aggódj – mondtam, és megpaskoltam a lábát –, a
sebtisztítás nem fog fájni.
– Tényleg nem?
– Tényleg. A lecsapolás és a fertőtlenítés viszont igen. –
Breere pillantottam. – Fogd meg Roger kezét, kérlek.
Brianna csupán egy másodpercig habozott, azután a kanapé
fejrészéhez ment, és kezeit Roger felé nyújtotta. Roger megfogta
a lány két kezét, szemét Briannán tartva. Most először érintették
meg egymást, közel egy év után.
– Fogjátok egymást erősen! – utasítottam őket. – Most jön a
gusztustalan rész.
Fel sem néztem, gyorsan dolgoztam. Felnyitottam a félig
benőtt sérüléseket egy szikével ejtett vágással, és annyi gennyet
és elhalt anyagot nyomtam ki belőlük, amennyit csak tudtam.
Éreztem, hogy Roger lábizmai feszülten megremegnek, és teste
enyhe ívben megfeszül, ahogy a fájdalomtól megemelkedett és
meghajlott, a fiú azonban meg se nyikkant.
– Kérsz valamit, amire ráharaphatsz, Roger? – kérdeztem,
ahogy elővettem az üveg hígított alkohol és víz keverékét az
öblítéshez. – Ez most egy kicsit csípni fog.
Roger nem válaszolt, de Brianna igen.
– Roger jól van – mondta határozottan. – Folytasd!
A fiú elfojtott hangot adott ki, ahogy elkezdtem kimosni a
sebet, és amikor a felénél tartottam, rángatódzó lábbal az
oldalára fordult. Szorosan fogtam a lábát, és olyan gyorsan
befejeztem a munkát, ahogy csak tudtam. Amikor abbahagytam,
és visszadugtam a dugót az üvegbe, felnéztem az ágy fejrésze
felé. Brianna az ágyon ült, karjaival szorosan átfogta Roger vállát.
A fiú arcát Brianna ölébe temette, karjait pedig a lány dereka
köré fonta. Brianna arca fehér volt, de magára erőltetett egy
mosolyt.
– Végeztél?
– Túl vagyunk a nehezén. Már csak egy kicsi maradt hátra –
biztosítottam őket. Már két napja előkészültem erre a
beavatkozásra, ami az évnek ebben a szakában nem volt nehéz.
Kimentem a füstölőbe. A felhasított szarvas ott lógott az
árnyékban, illatos és óvó hikorifüstben fürödve. Nekem azonban
valami kevésbé jól tartósított húsra volt szükségem.
Jól van, elég hosszú ideig volt kint. Felvettem a kis csészealjat
az ajtó mellől, és visszavittem a házba.
– Fúj! – ráncolta össze Brianna az orrát, ahogy beléptem. – Mi
az? Olyan a szaga, mint a rohadt húsnak.
– Mert ez rohadt hús. – Egy csapdában elpusztult nyúl
maradványai, hogy pontos legyek, amit a kert széléről hoztam,
és kitettem, hogy meglepjék a vendégek.
Brianna még mindig fogta Roger kezét. Magamban
elmosolyodtam, és újra elfoglaltam a helyemet, fölemeltem
Roger sérült lábát, és a hosszú csőrű fogóm után nyúltam.
– Anya! Te meg mit csinálsz?
– Nem fog fájni – feleltem. Kissé megszorítottam Roger lábát,
megnyitva ezzel az egyik bemetszést. Felcsippentettem az egyik
kis fehér nyüvet a bűzös nyúlhús maradékaiból, és ügyesen
belehelyeztem azt a tátongó résbe.
Roger szeme csukva volt, homloka pedig fénylett az
izzadságtól.
– Mi az? – mondta. A fiú felemelte a fejét, és erőlködve
hátrapillantott a vállán keresztül, hogy lássa, mit csinálok. – Mit
csinálsz?
– Nyüveket teszek a sebeidbe – feleltem, a feladatra
koncentrálva. – Az idős indián asszonytól tanultam, akit
ismertem.
Az ágy feje felől riadt és undorodó hangok érkeztek, de én
továbbra is szorosan fogtam Roger lábát, és folytattam a
teendőket.
– Hatásos – folytattam egy kis homlokráncolással, ahogy
felnyitottam egy másik nyílást, és belehelyeztem három
tekergődző fehér lárvát. – Sokkal jobb, mint a hagyományos
eszközökkel való kitisztítás, mert ahhoz sokkal jobban fel kéne
nyitnom a lábad, és ki kéne kaparnom minden elhalt szövetet,
amit csak elérek, ami nem elég, hogy úgy fájna, mint a rosseb, de
valószínűleg véglegesen meg is nyomorítana. A mi kis barátaink
pedig megesznek minden elhalt szövetet, még olyan szűk
helyekre is beférnek, ahova én nem tudnék, és szép alapos
munkát végeznek.
– Barátaink, a nyüvek – mormogta Brianna. – Te jó ég, anya!
– És mégis, mi akadályozza majd meg őket, hogy ne falják fel
az egész lábamat? – kérdezte Roger, teljesen sikertelenül
próbálva szenvtelenséget erőltetni magára. – Ezek… ööö…
szaporodnak, nem?
– Ó, nem! – biztosítottam vidáman. – A nyüvek valójában
lárvák, amik nem tudnak szaporodni. És élő szövetet sem
esznek, kizárólag az elhalt, csúnya részeket. Ha találnak elég
tisztításra váró szövetet, és tovább tudnak lépni a lárva
stádiumon, akkor apró legyekké fejlődnek, és elrepülnek. Ha a
táplálékforrás korábban kimerül, akkor egyszerűen kimásznak,
és keresnek még.
Mostanra mindkettejük arca zöldre vált. Befejezvén a
munkát, lazán bekötöztem gézzel a sebet, és megpaskoltam
Roger lábát.
– Na, jól van – mondtam. – Ne aggódj, láttam már ilyet
korábban. Egy indián harcos egyszer azt mondta, hogy kicsit
csiklandós, ahogy rágicsálnak, de egyáltalán nem fájdalmas.
Felvettem a csészealjat, és kivittem, hogy elmossam. Az
udvar szélén találkoztam Jamie-vel, aki lefelé jött az új háztól,
Ruaidh-dal a karján.
– Itt a nagyi – közölte a gyermekkel, azzal kivette a
hüvelykujját Ruaidh szájából, és beletörölte a nyálat kiltje
oldalába. – Hát nem csinos asszony?
– Gleh – felelte Ruaidh, miközben kissé kancsalítva
összpontosított nagyapja ingének egy gombjára, amit
megbabonázva el is kezdett bekapni.
– Vigyázz, nehogy lenyelje! – figyelmeztettem lábujjhegyre
emelkedve, azzal megcsókoltam előbb Jamie-t, aztán a kicsit. –
Hol van Lizzie?
– Egy fatörzsön ülve találtam a leánykára, ott szomorkodott –
felelte Jamie. – Úgyhogy elvettem tőle a kislegényt és elküldtem,
hogy kicsit egyedül lehessen.
– Sírt? Mi baja lehet? – Egy kis árnyék suhant át Jamie arcán.
– Ian miatt bánkódik, igaz? – Jamie Lizzie és a saját gyászát is
félretéve karon fogott, és visszafordult a gerinc felé vezető
ösvény felé. – Gyere fel velem, Sassenach, és nézd meg, mire
jutottam ma. Lefektettem a padlót a rendelődben. Már csak
valami ideiglenes tető kell rá, és ott is lehet aludni. – Jamie a kis
faház felé pillantott. – Arra gondoltam, MacKenzie-t talán
odaköltöztethetnénk… egy időre.
– Jó ötlet. – Még azzal a kis extra szobával is szűkösen
voltunk, amit Jamie Briannának és Lizzie-nek épített hozzá a kis
faházhoz. És ha Roger ágyhoz lesz kötve az elkövetkezendő pár
napban, akkor szeretném, ha nem a faház közepén feküdne.
– Hogy haladnak? – kérdezte Jamie tettetett könnyedséggel.
 – Ki? Mármint Brianna és Roger?
– Ki más? – kérdezett vissza Jamie, feledve a könnyed
hangot. – Jól halad a dolog kettőjük között?
– Ó, hát azt hiszem, igen. Kezdenek újra összeszokni.
– Valóban?
– Igen – feleltem, ahogy visszapillantottam a faház felé. –
Roger most hányt bele Brianna ölébe.
 67
A feldobott érme

Roger az oldalára fordult, és felült. Még nem volt üveg az

ablakokban – nem is volt rá szükség addig, amíg a nyári meleg
kitartott –, a rendelő pedig az új ház elülső részén volt, és a
hegyoldalra nézett. Ha jól kinyújtotta oldalra a nyakát, akkor a
szemével követhette Briannát az útján szinte végig a faházig,
mielőtt a diófák eltakarták volna őt.
Még utoljára megvillant a rozsdás színű szőttes, és Brianna
eltűnt. Akkor este a kisbaba nélkül jött. Roger nem tudta, hogy
ez haladás vagy épp az ellenkezője. Sikerült beszélgetniük
anélkül, hogy meg kellett volna szakítani a társalgást egy kis
pelenkacserével, a baba körüli szorgoskodással, etetéssel és
hányással: ritka és értékes pillanat volt ez.
Brianna azonban nem maradt addig, ameddig szokott. Roger
érezte, hogy a gyerek szüntelen jelenlétével elvonja a lányt tőle,
mintha egy gumiszalaggal lennének összekötve az anyjával. Nem
neheztelt a kis lurkóra, gondolta magában mogorván. Csak arról
volt szó, hogy… na, jó, lehet, hogy mégis neheztelt a kis lurkóra.
De ez nem jelentette azt, hogy nem kedvelte őt.
Roger még nem vacsorázott, nem akarta a kettesben töltött
ritka perceiket ilyesmire fecsérelni. Kitakarta a kosarat, amit
Brianna hozott, és beszívta a mókuspörkölt és a friss vajjal kent
kovásztalan kenyér gazdag illatát. Még almatorta is volt.
A lába még mindig lüktetett, és jelentős erőfeszítésébe került,
hogy ne gondoljon a hasznos kis nyüvekre, de mindezek ellenére
elemi erővel tért vissza az étvágya. Lassan evett, és egyszerre
élvezte ki az ételek ízét és az alant elterülő hegyoldalra
ereszkedő csendes alkonyat látványát is.
Fraser tudta, mit csinál, amikor kiválasztotta ennek a háznak
a helyét. A ház a teljes hegyoldalt uralta, és el lehetett látni
egészen a távoli folyóig és azon túl, a köddel telt, távoli völgyekig
és a csillagokkal pettyezett, égig érő, sötét csúcsokig. Ez volt az
egyik legmagányosabb, legfenségesebb, legszívbemarkolóbban
romantikus helyek egyike, amit valaha látott.
Brianna meg odalent volt, és egy kis kopasz parazitát
szoptatott, míg ő idefent, egyedül a maga néhány tucat saját
élősködőjével.
Lerakta az üres kosarat a padlóra, elbicegett az éjjeliedényhez
a sarokba, majd vissza az üresen álló ágyához, az új műtőasztalra.
Mi a fenéért mondta Briannának, hogy nem tudja, amikor a lány
megkérdezte, hogy miért jött vissza?
Nos, hát azért, mert akkor még tényleg nem tudta. Hónapokig
kóborolt az istenverte vadonban, éhezve és félőrülten a
magánytól és a fájdalomtól. Közel egy éve nem látta már
Briannát. Egy év, ami alatt a poklok poklát járta meg. Három
napig ült a hegyormon, a nyavalyás kőkör fölött a hidegben,
éhesen, miközben próbált mindent végiggondolni, hogy döntésre
jusson. A végén pedig egyszerűen csak leszállt onnan, és
elkezdett gyalogolni, tudván, hogy az volt az egyetlen lehetséges
választása.
Kötelességtudatból? Szerelemből? Mégis, hogy a fenébe
lehetne szeretni valakit kötelességtudat nélkül?
Álmatlanul a másik oldalára fordult, és hátat fordított az
illatos éjszakának és a nap melegét hordozó szeleknek. Azzal,
hogy helyreállt az egészsége, csak az volt a gond, hogy egyes
testrészei kezdték túl jól érezni magukat, ami elég kényelmetlen
volt, tekintve, hogy annak az esélye, hogy meg tudná tornáztatni
ezen testrészeit, a nullához közelített.
Még csak szóba sem hozhat ilyesmit Briannának. Részben,
mert azt hinné, hogy csak azért jött vissza, másrészt, mert az az
átkozott hatalmas skót nem viccelt, amikor a disznót emlegette.
Most már tudta. Azért jött vissza, mert nem tudott volna a
túloldalon élni. Ha bűntudatot érzett, mert magukra hagyta őket,
vagy egyszerűen a tudat, hogy Brianna nélkül halna meg… Akár
egyik, akár másik, akár mindkettő, szabad volt a vásár. Tudta,
mit ad fel, és ez mit sem számított. Itt kellett lennie, ez minden.
A hátára fordult, felnézett és elmerengett a menedékéül
szolgáló ház tetejét alkotó fenyődeszkák sápadt félhomályában.
Dübörgés és apró neszezés jelezte a közeli hikoridiófáról
odalátogató éjjeli vendégek, a mókusok jelenlétét, amik szívesen
közlekedtek a tetőn, mert arra volt a legrövidebb.
Hogy mondja el mindezt Briannának, hogy az higgyen is neki?
A krisztusát, hiszen olyan ingerlékeny volt a lány, hogy még azt
is alig engedte, hogy megérintse. Elég volt egy apró csók, egy
érintés, és már húzódott is el tőle. Kivéve azt a napot, amikor
átfogta a vállát, amíg Claire a lábát kínozta. Brianna akkor igazán
ott volt mellette, és minden erejével támaszt nyújtott neki. Még
mindig érezte a karját maga körül, és az emlék némi
megelégedettséggel töltötte el, amibe még a gyomra is
kellemesen beleremegett.
Ahogy ez eszébe jutott, elgondolkozott csöppet. Való igaz, a
kezelés fájt, mint valami durva szex, de ez semmi olyasmi nem
volt, amit egy kis fogcsikorgatással ne bírt volna ki, és Claire a
maga harctéri tapasztalataival ezt nagyon is jól tudta.
Vajon Claire szándékosan csinálta? Adott egy esélyt Breenek,
hogy úgy érjen hozzá, hogy ne érezze magát kényszerítve vagy
nógatva? Neki pedig arra adott esélyt, hogy eszébe jusson,
milyen erős is volt a kötelék közöttük? Újra átfordult, ezúttal a
hasára, állát az összefont karjaira fektette, és kinézett a kinti lágy
sötétbe.
Claire megoperálhatja a másik lábát is, ha ezt még egyszer
összehozza.

Claire mindennap ránézett egyszer-kétszer, de Roger kivárta a

hétvégét, amikor Claire eljött, hogy levegye lábáról a kötést,
miután a kukacok feltehetően elvégezték a piszkos munkát, és ha
isten is úgy akarja, el is tűntek.
– Ó, csodás! – mondta Claire, ahogy Roger lábát bökdöste a
sebész perverz örömével. – Nagyon szépen hegesedik, szinte
teljesen elmúlt a gyulladás!
– Nagyszerű – felelte Roger. – És elmentek a kukacok?
– Ó, igen! – nyugtatta meg Claire. – Néhány nap múlva
bebábozódnak. Nagyon szép munkát végeztek, nem gondolod? –
kérdezte, azzal finoman végighúzta hüvelykujját Roger talpa
oldalán, ami elég csiklandós volt.
– Hiszek neked. Akkor ráállhatok végre? – Kísérletképpen
kinyújtogatta a lábujjait. Egy kicsit fájt még, de ez semmi sem
volt ahhoz képest, amit korábban érzett.
– Igen. Egy pár napig azért még ne húzz cipőt, és az isten
szerelmére, ne lépj bele semmi éles tárgyba!
Claire magában dudorászva elkezdte elrakni a holmijait.
Jókedvűnek tűnt, de fáradtnak is. Elég táskásak voltak a szemei.
– A gyerek még mindig üvölt éjszaka? – kérdezte Roger.
– Igen, szegény jószág. Idáig felhallatszik?
– Nem, csak fáradtnak tűnsz.
– Nem vagyok meglepve. Egy hete alig alszunk, különösen
szegény Bree, mivel ő az egyetlen, aki meg tudja etetni a kicsit. –
Claire ásított egyet, aztán pislantott, és megrázta a fejét. – Jamie
már majdnem befejezte a padló lerakását a hátsó hálószobában.
Mihelyst elkészül vele, fel is akar költözni. Azt akarja, hogy
Breenek és a kisbabának több helye legyen, és hogy nem
mellékesen nekünk is kicsit több nyugalmunk legyen.
– Jó ötlet. Ööö… ami Breet illeti…
– Igen?
Nem volt értelme köntörfalazni, jobb, ha kerek perec
kimondja, ami a lelkét nyomja.
– Nézd! Én megteszek mindent. Szeretem Briannát, és ezt
meg is akarom mutatni neki, de ő mindig lelép. Eljön, és
beszélünk, ami szép és jó, de ha át akarom ölelni vagy meg
akarom csókolni, akkor hirtelen felpattan, átviharzik a szoba
túlsó végébe, és leveleket kezd szedegetni a földről. Valami baj
van, vagy valamit rosszul csinálok?
Claire ránézett Rogerre azzal a nyugtalanító, sárga
pillantásával, ahogy csak ő tud nézni, amivel a veséjébe látott, és
ami könyörtelen volt, mint egy sólyomé.
– Te voltál neki az első, igaz? Mármint az első férfi, akivel
lefeküdt?
Roger érezte, hogy vér tolul az arcába.
– Hát… ööö… Igen.
– Nos, hát. Mindezidáig Brianna tapasztalatai az úgynevezett
testi örömöket illetően arra korlátozódtak, hogy elvesztette a
szüzességét, és bármilyen gyengéd voltál is vele, ez bizonyára
fájt, két napra rá pedig megerőszakolták, aztán gyereket szült.
Gondolod, hogy ezek után repesve várja, hogy a karjaidba
omolhasson, hogy te újra igényt tarthass házastársi jogaidra?
 Te akartad hallani, gondolta Roger, és most megkaptad.
Egyenesen a szemed közé. Arca forróbban égett, mint valaha a
láztól.
– Erre még sosem gondoltam – dörmögte a falnak.
– Hát persze hogy nem – felelte Claire, ingerültséggel vegyes
derűvel a hangjában. – Hiszen egy istenverte pasas vagy! Ezért
mondom most el.
Roger mély levegőt vett, és vonakodva visszafordult Claire
felé.
– És mi is az pontosan, amit el akarsz mondani?
– Hogy Brianna fél – felelte Claire. Oldalra biccentette a fejét,
és Rogert méregette. – Habár megjegyzem, nem tőled fél.
– Nem?
– Nem! – vágta rá Claire. – Lehet, hogy meggyőzte magát,
hogy meg kell tudnia, miért jöttél vissza, de nem ettől fél, ezt a
vak is látja. Attól fél, hogy nem lesz képes… hmm… – Felvonta az
egyik szemöldökét, és olyan pillantást vetett Rogerre, amiben
egy sereg tapintatlan célzás rejlett.
– Értem – felelte Roger, és nagy levegőt vett. – És mit
javasolsz, mit tegyek?
Claire felemelte a kosarát, és a karjára tette.
– Nem tudom – válaszolta Claire, és egy újabb sárga pillantást
vetett Rogerre. – De azt hiszem, jobb, ha óvatos leszel.

Épp csak visszanyerte a nyugalmát ezután a felkavaró

megbeszélés után, amikor újabb látogató takarta el a fényt az
ajtóban. Jamie Fraser jött, és ajándékokat hozott.
– Hoztam magának egy borotvát – közölte Fraser, kritikus
szemmel méregetve a fiút. – Meg egy kis forró vizet.
Claire pár nappal ezelőtt rövidre nyírta Roger szakállát a
sebészollójával, de Rogernek túlságosan remegett a keze, hogy
megpróbáljon megborotválkozni azzal a meglehetősen találóan
„torokvágónak” nevezett borotvával.
– Köszönöm!
Fraser hozott neki egy kis tükröt és egy borotvaszappant is.
Nagyon figyelmes tőle. Jobban örült volna, ha magára is hagyja,
és nem követi szúrós tekintettel az ajtónak dőlve az
eseményeket, de jelen körülmények között aligha kérhette meg
Roger arra, hogy távozzon.
A kéretlen néző ellenére is földöntúli örömöt jelentett
számára, hogy megszabadulhat a szakállától. Viszketett, mint a
rossznyavalya, és már hónapok óta nem látta a saját arcát.
– Jól halad a munka? – kérdezte Frasert, hogy némi udvarias
beszélgetést kezdeményezzen, és egy-egy mozdulat között
leöblítette a borotváját. – Hallottam reggel kalapálni magát
hátul.
– Jól bizony. – Fraser érdeklődve követte Roger minden
mozdulatát. Biztosan méricskéli őt, gondolta Roger.
– Leraktam a padlót, és megcsináltam a tető egy kis részét.
Szerintem Claire-rel ma este már itt alszunk.
– Vagy úgy. – Roger a nyakát nyújtogatta, és próbálta az
állkapcsát forgatni. – Claire azt mondta, újra lábra állhatok. Csak
szóljon, hogyha van valami feladat, amiben segíthetek.
Jamie összefont karral állt, és bólintott.
– A szerszámokkal jól bánik?
– Nem sokat dolgoztam építkezéseken – ismerte el Roger.
Sejtette, hogy a technikaórán épített madáretető nem számít.
– Gondolom, nem sokat konyít a szántáshoz sem, vagy ahhoz,
hogy hogy kell megelletni egy disznót, igaz? – Fraser szeme
határozottan derűsen csillogott.
Roger felszegte az állát, és letakarította a maradék borostát is
a nyakáról. Pár napja már ezen morfondírozott. Egy
tizennyolcadik századi hegyi gazdaságban nem sok hasznát
vehetik sem egy történésznek, sem egy népdalénekesnek.
– Nem – mondta higgadtan, és letette a borotvát. – Ahogy azt
sem tudom, hogyan kell tehenet fejni, kéményt rakni, zsindelyt
hasítani, lovagolni, medvét lőni, szarvast belezni vagy valakit
kardélre hányni.
– Tényleg nem? – leplezetlen derültség mutatkozott Fraser
arcán.
Roger vizet fröcskölt az arcára, szárazra törölte, majd Fraser
felé fordult.
– Nem – mondta –, viszont van egy jó erős gerincem. Az
megteszi?
– De még mennyire! Nem is kívánhatnék többet, igaz-e? –
Fraser szájának egyik sarka felfelé kunkorodott. – Meg tudja
különböztetni a lapát egyik végét a másiktól?
– Az még megy.
– Akkor meg fog felelni. – Fraser eltolta magát az ajtókerettől.
– Claire kertjét fel kell ásni, a lepárlóban meg kell forgatni az
árpát, és egy irdatlan nagy kupac trágya várakozik az istállóban.
Ha ezzel végzett, megmutatom, hogyan kell tehenet fejni.
– Köszönöm! – Roger letörölte a borotvát, visszarakta a
tasakba, és átnyújtotta Frasernek a csomagot.
– Claire-rel estére átmegyünk Fergusékhöz – jegyezte meg
Fraser mintegy mellékesen, ahogy átvette a tasakot. – Elvisszük
a szolgálóleányt, hogy segítsen egy kicsit Marsalinak.
– Valóban? Nos… érezzék jól magukat.
– Ó, az alighanem menni fog. – Fraser még megállt egy
pillanatra az ajtóban. – Brianna maradni akar. Ha a kisded
nyugovóra tért, nem akarja felzaklatni azzal, hogy elviszi
otthonról.
Roger mélyen Fraser szemébe nézett. Bármit bele lehetett
látni, ugyanakkor semmit sem lehetett kiolvasni azokból a ferde
vágású kék szemekből.
– Vagy úgy – mondta Roger. – Szóval azt mondja, egyedül
lesznek. Akkor majd szemmel tartom őket.
Jamie egyik vörös szemöldökét egyhüvelyknyire felvonta.
– Abban biztos vagyok. – Fraser kinyújtotta a kezét, és
kinyitotta az üres mosdótál fölött. Halk, fémes csörrenés
hallatszott, és valami vöröses fénnyel felragyogott az
ónedényben. – Szeretném emlékeztetni, MacKenzie, a
lányomnak semmi szüksége egy gyáva alakra.
Mielőtt Roger válaszolhatott volna, Fraser leengedte a
szemöldökét, és kék szemével egyenesen a szemébe nézett.
– Elveszítettem maga miatt egy legényt, akit szerettem, és
nem áll szándékomban kedvelni magát emiatt – mondta, majd
Roger lábára pillantott, és újra fel. – De maga talán még nagyobb
árat fizetett miattam. Én részemről ezzel lezártnak is tekintem a
köztünk lévő ügyet, ha maga is egyetért.
Roger döbbenten állt, majd bólintott, és végül sikerült
megszólalnia.
– Rendben.
 Fraser is bólintott, és eltűnt oly hirtelen, mint ahogy
megjelent, Roger pedig csak bámult utána a szabaddá vált
ajtóban.

Felemelte a kallantyút, és finoman megpróbálta benyomni a

faház ajtaját. Be volt reteszelve. Hát akkor ennyit arról, hogy
felébreszti Csipkerózsikát egy csókkal. Már éppen emelte volna a
kezét, hogy bekopogjon, de meggondolta magát. Nem jó hősnőt
választott. Csipkerózsikának nem volt egy kiszámíthatatlan
törpe az ágyában, aki a legkisebb zavarra képes volt fellármázni
az egész házat.
Megkerülte a kis faházat, megnézte az ablakokat, és olyan
nevek futottak át az agyán, mint Hapci és Morgó. Na és ezt a
törpét vajon hogy hívnák? Dörgő? Vagy Büdi?
A ház olyan zárt volt, mint egy dob, az ablakokra szögezett és
kifeszített olajozott bőrökkel. Fel tudná feszíteni az egyiket, de a
legkevésbé sem akart ráijeszteni Briannára azzal, hogy betör a
házba.
Lassan még egyszer megkerülte a házat. Az lett volna az
értelmes lépés, ha visszamegy a rendelőbe, és megvárja a
reggelt. Akkor is tudnak beszélni. Több értelme lenne, mint
felverni a legszebb álmából, felébresztve ezzel a gyereket is.
Igen. Tényleg ezt kéne tenni. Claire vigyázna is a kis fatty… A
kisbabára, ha megkérné rá. Akkor beszélhetnének nyugodtan,
anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy valaki rájuk tör.
Sétálhatnának az erdőben, és rendbe hozhatnák, ami elromlott
közöttük. Igen. Nagyon jó terv volt.
Tíz perccel és két újabb körrel később a ház mögött, a fűben
állt, és a halványan derengő ablakot nézte.
– Mégis mi a fenét képzelsz, mi vagy te? – morogta magában.
– Egy nyavalyás molylepke?
A deszkák nyikorgása megakadályozta, hogy válaszolhasson a
saját kérdésére. Gyorsan a ház elejére rohant, és pont látta, hogy
egy fehér ruhás alak szellem módjára szinte lebeg az ösvény
felett, lefelé a dombon, az árnyékszék felé.
– Brianna! – Az alak megpördült, és rémülten felkiáltott. – Én
vagyok az! – mondta Roger, és látta, hogy a lány kezének sötét
foltja megjelenik hálóingének fehérsége előtt, a szíve fölött.
 – Mi a fene ütött beléd? Mit szaglászol utánam? – förmedt rá
dühösen Brianna.
– Beszélni szeretnék veled.
A lány nem felelt, csak sarkon fordult, és elindult lefelé az
ösvényen.
– Azt mondtam, beszélni szeretnék veled – ismételte el Roger
kicsit hangosabban, és a lány után eredt.
– Én meg szeretnék kimenni a budira! – felelte a lány. –
Hagyj békén! – förmedt rá Brianna, és határozottan magára
csapta az árnyékszék ajtaját.
Roger visszavonult egy kis távolságra, fel az ösvényen, és
megvárta, míg Brianna újra előbukkant. A lány léptei
meglassultak, ahogy meglátta a fiút, de nem tudta kikerülni őt
úgy, hogy ne lépjen le a magas, nedves fűbe.
– Nem kéne mászkálnod azzal a beteg lábaddal – mondta
Brianna.
– A lábam rendben van.
– Szerintem le kéne feküdnöd.
– Rendben – felelte Roger, és határozottan Brianna elé állt. –
Na és hol?
– Hol? – Brianna megdermedt, de nem csinált úgy, mintha
nem értette volna a célzást.
– Odafönt? – bökött Roger hüvelykujjával a hegygerinc felé. –
Vagy idelent?
– Hát… ööö…
Légy óvatos, mondta az anyja, és a lányomnak semmi
szüksége egy gyáva alakra, mondta az apja. Feldobhatna egy
nyavalyás érmét is, de az adott pillanatban Jamie Fraser
tanácsát fogadta meg, és lesz, ami lesz, utána az özönvíz.
– Azt mondtad, láttál már kötelességtudatból és szerelemből
kötött házasságot is. Azt hiszed, hogy az egyik kizárja a másikat?
Nézd, három napot töltöttem abban az istenverte körben, és
csak gondolkoztam. És istenemre mondom, tényleg magamba
néztem. Átgondoltam, hogy menjek vagy maradjak. És végül
maradtam.
– Eddig. Nem tudod, mit adsz föl, ha örökre itt akarsz
maradni.
– De igen! De még ha nem is tudnám, azt marha jól tudom,
hogy mit veszítenék, ha elmennék. – Megragadta Brianna vállát.
A lány hálóingének könnyű anyaga dörzsölte a kezét. A lány
teste nagyon meleg volt.
– Nem tudnék elmenni, és abban a tudatban élni, hogy itt
hagyjak egy gyereket, aki talán az enyém… Aki az enyém. –
Hangja mélyebbre váltott. – És nem tudtam elmenni, és nélküled
élni.
A lány habozott, elhúzódott, és próbálta kihúzni a kezét Roger
szorításából.
– Az apám… az apáim…
– Ide figyelj! Én nem vagyok sem az egyik, sem a másik
nyavalyás apád! Legalább a bűneimet ne vitasd el tőlem!
– Nem követtél el semmilyen bűnt – felelte a lány fojtott
hangon.
– Nem. És te sem.
Brianna felnézett, és Roger látta, ahogy megcsillan a lány
sötét, ferde vágású szeme.
– Ha én nem…
– És ha én nem… – vágott közbe durván Roger. – Ejtsük a
témát, jó? Nem számít, hogy mit tettél, vagy hogy én mit tettem.
Mondtam, hogy nem vagyok sem az egyik, sem a másik apád, és
ezt komolyan is gondolom. De ott vannak neked mindketten, és
jól ismered őket, sokkal jobban, mint én. Vajon Frank Randall
nem szeretett a sajátjaként? Nem ölelt magához, mint édes
gyermekét, tudván tudva, hogy egy másik férfi sarja vagy,
ráadásul egy olyané, akit jó oka volt gyűlölni? – Megfogta a lány
másik vállát is, és finoman megrázta. – Hát vajon az a vörös hajú
vadember nem szerette az anyádat az életénél is jobban, és nem
szeretett téged annyira, hogy még a szeretetét is feláldozza, csak
hogy megmentsen téged?
Briannát hallhatóan a sírás kerülgette, és ahogy nyelt egyet,
Roger megsajnálta, de nem engedte el őt.
– Ha nekik hiszel – folytatta Roger, suttogásnál alig valamivel
hangosabban –, akkor az istenre kérlek, hogy higgy nekem is,
mert én is ugyanolyan férfi vagyok, mint ők. Mert mindenre, ami
számomra szent, esküszöm, hogy szeretlek.
Brianna lassan felemelte a fejét. Roger érezte a lány forró
leheletét az arcán.
 – Van időnk – mondta Roger halkan, és hirtelen megértette,
hogy miért volt olyan fontos, hogy itt és most a sötétben
beszéljen Briannával. A lány keze után nyúlt, megfogta, és a
mellére vonta. – Érzed? Érzed, hogy ver a szívem?
– Igen – suttogta a lány, és összekulcsolt kezeiket lassan a
melléhez emelte, és a fiú tenyerét a vékony fehér fátyolszövetre
fektette.
– Ez a mi időnk – mondta Roger. – Amíg az meg nem áll, akár
az egyikőnk, akár mindkettőnk számára, addig a miénk. Most. El
akarod vesztegetni, Brianna, csak azért, mert félsz?
– Nem – felelte a lány fátyolos, de tiszta és érthető hangon. –
Nem akarom.
Vékony, panaszos hangú sírás hangzott fel ekkor hirtelen a
ház felől, és Roger meglepetten érezte, hogy a tenyere alatt
Briannát kiveri a forró veríték.
– Mennem kell – húzódott el tőle a lány. Két lépés után
azonban visszafordult. – Gyere be! – szólt vissza, és felszaladt az
ösvényen Roger előtt, fehéren lebegve, mint egy szarvas
szelleme.

Mire Roger az ajtóhoz ért, Brianna addigra kivette a kisbabát a

bölcsőjéből. Brianna ágyban volt, mielőtt Roger érkezett,
visszahajtotta a takarót, és ezzel látni engedte a lenyomatot, amit
a teste hagyott a derékaljon. Kissé zavarba jött, így elcsusszant
Roger mellett, és lefeküdt.
– Éjszaka általában az ágyban szoktam megszoptatni. Nem
ébred fel olyan könnyen, ha mellettem alszik.
Roger megértően dörmögött valamit válaszul, és odahúzta az
alacsony szoptatósszéket a tűz elé. Nagyon meleg volt a
szobában, a levegő pedig sűrű volt a konyhából és a használt
pelenkákból áradó szagoktól és Brianna illatától. A lány illata
kicsit más volt mostanában. A vad fű illatába valami könnyű,
édes illat keveredett, amit ő tejszagnak vélt.
Brianna lehajtotta a fejét, vörös haja szikrák és árnyak
zuhatagaként omlott a vállára. Hálóinge elöl derékig szét volt
nyitva, közszemlére téve egyik mellének kerek körvonalát, csak
a mellbimbót takarta el a kisbaba kerek feje. Halk, szívogató
hang hallatszott.
Mintha csak magán érezte volna Roger tekintetét, Brianna
felemelte a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan Roger, hogy ne zavarja meg a
kicsit –, de nem tudok úgy csinálni, mintha nem néznélek
benneteket.
Roger nem tudta megállapítani, hogy Brianna elpirult-e vagy
sem, a tűz fényében vörösen izzott a lány arca és a mellei is.
Brianna viszont lehajtotta a fejét, mintha zavarba jött volna.
– Nyugodtan – mondta. – Nagyon úgysincs mit nézni.
Roger ekkor felállt, és szó nélkül vetkőzni kezdett.
– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Brianna halkan, de
döbbenten.
– Nem lenne tisztességes, ha csak itt ülnék szájtátva, igaz?
Rajtam, azt hiszem, még kevésbé van mit nézni, de – Azzal
elhallgatott, és elmélyülten a nadrágja megkötőjével kezdett
bíbelődni. – De legalább nem fogod úgy érezni magad, hogy te
vagy a kirakatban.
– Nahát. – Roger nem nézett föl, hogy megbizonyosodjon róla,
de úgy vélte, ez a megjegyzése megmosolyogtatta Briannát.
Levette az ingét, és a tűz jólesően melegítette csupasz hátát.
Kimondhatatlanul zavarban volt, de felállt, és letolta magáról
félig a nadrágját, majd abbahagyta.
– Ez most valami vetkőzőszám? – kérdezte Brianna remegő
szájjal, ahogy próbálta visszafojtani kitörni készülő kacagását, a
kisbabával a kezében.
– Nem tudtam eldönteni, hogy hátat fordítsak neked, vagy
sem. Melyiket szeretnéd?
– Fordíts hátat – felelte Brianna lágyan. – Egyelőre.
Roger így is tett, és sikeresen levette magáról a nadrágját
anélkül, hogy beleesett volna a tűzbe.
– Maradj úgy egy kicsit – kérte Brianna. – Kérlek.
Szeretnélek megnézni.
Roger kihúzta magát. Egyenesen állt, és a tüzet nézte. A tűz
melege végigáradt a testén, de kellemetlenül forró volt, mire
hátrált is egy lépést, mert hirtelen élénken emlékezetébe
idéződött Alexandre atya. Jézus ereje, miért jut most pont ő az
eszébe?
 – Sebhelyes a hátad, Roger – mondta Brianna olyan lágy
hangon, mint még soha. – Ki bántott?
– Az indiánok, de nem számít. Most nem. – Roger nem
kötötte össze és nem is vágta le a haját, ami így a vállaira omlott,
és csiklandozta a háta meztelen bőrét. Elképzelte, ahogy Brianna
a tekintetével csiklandozza őt, ahogy egyre lejjebb halad a hátán,
végigjártatja pillantását le a fenekén, végig a combjain, egészen a
vádlijáig. – Most megfordulok, rendben?
– Nem fogok elájulni – mondta Brianna. – Láttam már
ilyesmit képen.
Brianna az apjához hasonlóan kedve szerint tudta elrejteni az
érzelmeit az arcáról. Roger semmit nem tudott leolvasni a lány
puha, széles szájáról vagy a mandulavágású macskaszemeiből.
Vajon megdöbbent vagy megrémült vagy csak jót derült az
egészen? Ugyanakkor miért kellene bármi ilyesmit éreznie? Már
mindent megérintett azok közül, amiket most szemügyre vett,
olyan bensőségesen simogatta és irányította őt, hogy teljesen
elveszett a lány kezei között, és elengedte magát minden
fenntartás nélkül – ahogy Brianna is az ő karjaiban.
De az mintha egy másik életben történt volna, a fülledt
sötétség őrült és szabad pillanataiban. Most első alkalommal állt
úgy meztelenül a lány előtt, hogy világos volt, ő pedig egy
kisbabával a karjában figyelte őt. Melyikük változott többet a
nászéjszakájuk óta?
Brianna gondosan végigmérte Rogert, fejét oldalra hajtva,
majd elmosolyodott, és pillantását a fiúra emelte. Felült, és a
gyermekét könnyedén átrakta a másik mellére, de hálóingét
nem kötötte be, így csupaszon maradt az egyik melle.
Roger nem bírt tovább ott állni. A tűz kezdte lepörkölni a
szőrt a fenekéről. A kandalló széléhez lépett, majd leült, és
Briannát figyelte.
– Milyen érzés? – kérdezte, részben, hogy megtörje a
csendet, mielőtt az túlságosan elnehezül, részben pedig őszinte
kíváncsiságból.
– Jó érzés – felelte a lány lágyan, a gyermek fölé hajolva. –
Kicsit mintha húzná, csiklandós is. Amikor elkezd szopni,
olyankor történik valami, és megindul bennem valami, mintha
minden részem elkezdene nagy erővel a kicsi felé folyni.
 – Ez nem… Nem érzed úgy, hogy lecsapol? Mindig azt hittem,
hogy olyan érzés lehet, mintha kiszívnák belőled az életerőt.
– Ó, nem, egyáltalán nem olyan. Nézd csak – mondta, azzal
egyik ujját a csecsemő szájába dugta, aztán egy halk cuppanással
leválasztotta a kisbabát a melléről, majd egy pillanatra lejjebb
engedte a kis testet, és Roger meglátta a feszes mellbimbót,
amiből vékony sugárban, de hihetetlen erővel spriccelt a tej.
Mielőtt a gyerek elkezdhetett volna nyafogni, Brianna visszatette
őt a mellére, de Roger még pont érezhette az apró cseppek
permetét, amik először melegen terültek szét a mellkasán, de
gyorsan le is hűltek.
– Istenem! – mondta, félig megdöbbenve. – Nem is tudtam,
hogy ez ilyet is tud! Olyan, mint egy vízipisztoly.
– Én sem tudtam – mosolyodott el Brianna, kezében tartva a
gyermek apró fejét. Aztán a mosoly lehervadt az arcáról. –
Rengeteg dolog van, amit el sem tudtam volna képzelni, mielőtt
meg nem történtek velem.
– Bree. – Roger előredőlt, mert úgy érezte, meg kell érintenie
Briannát. Még a meztelenségéről is megfeledkezett. – Bree,
tudom, hogy félsz. Én is félek. Nem akarom, hogy félj tőlem… De
Bree, én nagyon akarlak. – Kezei a lány gömbölyű térdén
pihentek. Egy pillanat elteltével a lány szabad kezét Roger
kezére fektette, súlytalanul, mintha egy madár szállt volna rá.
– Én is akarlak téged – suttogta válaszul.
Dermedten ültek egy végtelennek tűnő pillanatig. Roger nem
tudta, mit is kellene tennie, de azt igen, hogy nem szabad túl
gyorsan haladnia, nehogy megijessze a lányt. Légy óvatos!
Az apró szívogató hangok elhaltak, és a lány karjában a kis
csomag elernyedt és elnehezült.
– Elaludt – suttogta a lány. Olyan óvatos mozdulatokkal,
mintha csak egy ampullányi nitroglicerint tartana a kezében,
kiaraszolt az ágy szélére, és felállt.
Lehet, hogy Brianna maga inkább a bölcsőbe fektette volna a
gyermeket, de Roger ösztönösen kinyújtotta a kezét. Brianna
csupán egy másodpercig habozott, majd lehajolt, hogy a gyereket
a fiú karjába tegye. Mellei telten és súlyosan lógtak nyitott
hálóinge árnyékában, és Roger érezte a lány testének mély,
pézsmás illatát, amikor ő finoman hozzáért.
 A kisbaba meglepően nehéz volt, sűrű a bepólyált csomag
méretéhez képest. Elképesztően meleg is volt, melegebb, mint az
édesanyja teste.
Roger óvatosan felemelte a kis testet, és magához ölelte. A
kisbaba kicsi, gömbölyű feneke belesimult a tenyerébe. A baba –
a kisfiú – mégsem volt teljesen kopasz. Puha, vörösesszőke pihék
borították a fejét. Apró fülek. Szinte átlátszóak voltak: az a füle,
amit Roger is látott, vörös volt és gyűrött, ahol nekipréselődött
édesanyja karjának.
– Ránézésre nem lehet róla megmondani. – Brianna hangja
rázta föl mélázásából. – Megpróbáltam. – A lány a szoba túlsó
végében állt, és a kredenc egyik fiókja ki volt húzva. Roger
mintha megbánást látott volna a lány arcán, de túl sötétek voltak
rajta az árnyékok ahhoz, hogy meg lehessen állapítani.
– Nem is azt kerestem. – Vigyázva leengedte a kisbabát az
ölébe. – Csak… Most először nyílik alkalmam rendesen megnézni
a fiamat. – Különösen hangzottak ezek a szavak Roger szájából,
és mintha nehezen is gördültek volna le a nyelvéről. Brianna
mégis kicsit megnyugodott.
– Vagy úgy. Hát, itt az egész gyerek.
Volt valami olyan büszkeség Brianna hangjában, ami Roger
szívére hatott, és alaposabban megnézte a kisfiút. Apró ökleit
csigaházakat formázva szorította össze. Roger a kezébe vette fia
egyik öklét, és gyengéden megcirógatta a hüvelykujjával. Lassan,
egy polip mozdulataival a kis ököl szétnyílt, épp csak annyira,
hogy Roger bedughatta mutatóujja hegyét. A kisfiú reflexszerűen
újra összezárta öklét, és megdöbbentő erővel kezdte azt
szorítani.
Ritmusos suhogást hallott a szoba túlsó feléről, és rájött, hogy
Brianna fésüli a haját. Szerette volna nézni a lányt, de túlságosan
lenyűgözte a gyermek látványa ahhoz, hogy felnézzen. A kisfiú
lábai mintha békalábak lettek volna: széles lábujjai és keskeny
sarka volt. Megsimogatta ujja hegyével a kisfiú egyik lábát, és
elmosolyodott, ahogy az széttárta apró lábujjait. Legalább nincs
köztük úszóhártya.
Az én fiam, gondolta, és maga sem tudta, hogy mit is érez erre
a gondolatra. Időbe telik, amíg hozzászokik a tudathoz.
De lehet, hogy tényleg az enyém, jött a következő gondolat.
Nemcsak Brianna gyereke, akit miatta, az ő kedvéért kedvel,
hanem egy fiú az ő húsából és véréből. E gondolat még idegenebb
volt számára. Próbálta elhessegetni, de az minduntalan
visszatért. Az ölelkezés a sötétben, a keserédesen keveredő
fájdalom és élvezet… Lehet, hogy ő kezdte mindezt, akkor és ott,
szeretkezés közben?
Nem állt szándékában, de pokolian reménykedett benne, hogy
így volt.
A kisfiú valami hosszú, fehér, fátyolszerű anyagból készült
ruhát viselt. Roger felemelte, és végignézett a megroggyant
pelenkán és a fiú tökéletesen ovális apró köldökén felette. Olyan
kíváncsiság hajtotta, amiről eszébe sem jutott, hogy az ne lenne
helyénvaló, és beakasztotta ujját a ruhácska szélébe, és lehúzta.
– Mondtam, hogy itt van az egész gyerek – állt meg Brianna
félig mögötte.
– Hát tényleg itt van – mondta Roger kétkedve. – De nem
kicsi egy kicsit… a micsodája?
Brianna felnevetett.
– Meg fog nőni – biztosította Rogert. – Most még úgysincs rá
szüksége.
Roger saját hímvesszője, ami petyhüdten lógott a combjai
között, rándult egyet, ahogy az a bizonyos tevékenység említésre
került.
– Elvegyem? – kérdezte Brianna, és már nyúlt volna a
babáért, de Roger megrázta a fejét, és újra felvette a gyereket.
– Még ne. – A babának – a kisfiúnak – tej- és valami más,
valami édeskés, poshadt illata volt, valami meghatározhatatlan,
sajátos illat, olyasmi, amit Roger még soha nem érzett.
– Bébiparfüm, anya így hívja. – Brianna halvány mosollyal az
arcán leült az ágyra. – Azt mondja, hogy ez az ő természetes
védelmi eszközük. A kisbabáknak ez az egyik módszerük, amivel
megakadályozzák, hogy a szüleik megöljék őket.
– Megölni egy ilyen babát? De hiszen olyan édes kisfiú! –
tiltakozott Roger.
Brianna gúnyosan felvonta az egyik szemöldökét.
– Te nem laktál együtt ezzel a kis ördöggel az elmúlt egy
hónapban. Három hete ez az első éjszaka, hogy nincs hasfájása.
Ha nem lenne az enyém, már rég kiraktam volna a hegyoldalra!
 Ha nem lenne az enyém. Csak egy anya lehet ilyen biztos a
gyermeke származásában, gondolta Roger. Mindig tudni fogja,
ahogy mindig is tudta. Egy rövid pillanatra számára is meglepő
módon irigykedett Briannára.
A kisbaba mocorogni kezdett, és halkan tátogott Roger
nyakában. Mielőtt a fiú megmozdulhatott volna, Brianna már fel
is pattant, visszavette a gyermeket a karjába, és megtapogatta a
kis hátát. A kisded halkan böffentett egyet, majd újra ernyedt
puhaságba süppedt.
Brianna hasra fektette a kicsit a bölcsőben, óvatosan, mintha
egy köteg dinamit lett volna ráerősítve. Roger látta átsejleni a
lány testének körvonalait ruhája vékony anyagán, ahogy
megvilágította őt hátulról a kandalló tüze. Amikor Brianna
visszafordult, Roger készen állt.
– Visszamehettél volna, amikor kiderült. Még lett volna rá
időd. – Mélyen a lány szemébe nézett, és nem engedte, hogy
Brianna félrefordítsa a tekintetét. – Úgyhogy most én kérdezem
meg: miért vártál rám? Szerelemből vagy kötelességtudatból?
– Mindkettő – felelte a lány szinte fekete szemekkel. – És
egyik sem. Én csak… Nem bírtalak volna itt hagyni.
Roger nagyot sóhajtott, és érezte, hogy a kétség utolsó
morzsája is szétfoszlik a gyomrában.
– Akkor tudod.
– Igen. – Brianna felvonta a vállát, aztán leeresztette, és
kilazított ruhája a földre omlott, ő pedig anyaszült meztelenül állt
Roger előtt. Te jó isten, tényleg vörös! Több mint vörös: arany-
és borostyán-, elefántcsont- és cinóberszínű, és Roger úgy
megkívánta őt, ami messze több volt puszta testi vágynál.
– Azt mondtad, hogy esküszöl mindenre, ami szent neked,
hogy szeretsz – suttogta a lány. – Mi az, ami szent számodra,
Roger?
A fiú felállt, kinyújtotta a kezét, gyengéden, óvatosan
megérintette a lányt. A szívéhez húzta őt, és eszébe jutott a
Gloriana bűzös raktere és egy vékony, rongyos asszony, aki az
anyatej illatát és a mocsok bűzét árasztotta. Tűz, dobok és vér
jutott még eszébe, és egy árva, aki apja nevét kapta a
keresztségben, aki feláldozta magát, mert félt a szerelem
erejétől.
 – Te vagy az – búgta Roger a lány hajába. – A kisbaba. Mi
hárman. Hisz semmi más nem számít, igaz?
 68
Az otthon melege

1770. augusztus

Békés reggel volt. A kisbaba egész éjjel aludt, s ezt a produkcióját

mindenki kitörő örömmel fogadta. Két tyúk is előzékenyen a
tyúkólba tojta a tojásait ahelyett, hogy szanaszét szórták volna
őket a környéken, így nem kellett bemásznom a szederbokrok
alá, hogy felkutassam a reggelit, amit megsütnék.
A kenyértészta tökéletes havas domb formájúra kelt a tálban,
Lizzie pedig cipókat formált belőle, majd az új holland sütő, amit
szintén megszállt az együttműködés szelleme, halvány barnára
sütötte őket, és illatuk a megelégedettség érzésével töltötte meg
a házat. Fűszeres sonka és pulykavagdalt sistergett kellemesen a
serpenyőben, hozzáadva aromáját a reggeli szagokhoz, a nedves
fű és a nyári virágok illatához, amik beáramlottak a nyitott
ablakon keresztül.
Ezek a dolgok mind a segítségünkre voltak, de az általános
álomittas jó hangulat inkább az előző éjszakának volt köszönhető,
mintsem a reggel apró történéseinek.
Tökéletes holdsütötte éjszaka volt. Jamie eloltotta a gyertyát,
és elindult, hogy bezárja az ajtót, de inkább megállt,
nekitámaszkodott az ajtókeretnek, és a völgyet nézte.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi – felelte lágyan. – Gyere, nézd meg magad!
Úgy tűnt, mintha minden lebegett volna, ahogy a kísérteties
fények megfosztották mélységétől a teret. A messzi távolban a
vízesés hullámai mintha megfagytak volna, és csak függnének a
levegőben. A szél azonban a házunk irányába fújt, így hallhattam
az aláhulló soktonnányi víz halk dörgését.
 Az éjszakai levegő a fű és a víz illatát hordozta, és a fenyvesek
hűvös lehelete érkezett a hegycsúcsokról. Megborzongtam az
ingem alatt, és közelebb húzódtam Jamie-hez, hogy
felmelegítsen. Hálóinge oldalt fel volt sliccelve majdnem egészen
a derekáig. Becsúsztattam kezemet a nyílás hozzám legközelebb
eső részén, és megmarkoltam kerek, meleg fenekét. Az izmok
megfeszültek kezem alatt, majd elernyedtek, ahogy Jamie
megfordult.
Nem húzódott el, csak hátrébb lépett, hogy lehúzza magáról a
hálóingét. Megállt meztelenül a tornácon, és kinyújtotta felém a
kezét.
Ezüst szőr fedte a testét, melyet a holdfény faragott ki az éj
sötétjéből. Jól láttam testének minden apró részletét, hosszú
lábujjaitól kezdve leomló hajáig. Olyan tisztán rajzolódtak ki
előttem, mint a fekete vesszők a szederbokrok mellett, odalent a
kert végében. Mégis, mintha az ő teste is elvesztette volna
dimenzióit: lehetett volna egy karnyújtásnyira is tőlem, de akár
egy mérföldre is.
Megvontam a vállamat, és hagytam, hogy az ingem lecsússzon
rólam, ott hagytam egy kupacban az ajtóban, és megfogtam
Jamie kezét. Egy szó nélkül nekiindultunk a fűben, nedves lábbal
és hűvös bőrrel vágtunk át a füvön, be az erdőbe, ahol némán
egymás meleg teste felé fordultunk, és kiléptünk együtt a
hegygerincen túli üres levegőbe.
Holdnyugta után ébredtünk a sötétben, levelek és gallyak
között, összecsíptek a bogarak, és teljesen átfáztunk. Egy szót
sem szóltunk egymáshoz, csak nevettünk, és részegen
támolyogtunk, a gyökerek és a kövek között bukdácsoltunk,
egymást támogatva a holdvilágtalan erdőben, és
visszabotorkáltunk az ágyunkba, még egyórányi rövid alvásra
hajnal előtt.
Áthajoltam Jamie válla fölött, elébe tettem egy tál zabkását,
és megálltam, hogy kiszedjek egy tölgyfalevelet a hajából.
Letettem a tányérja mellé.
Jamie felém fordította a fejét. Mosoly bujkált a szemében,
elkapta a kezemet, és finoman csókot nyomott rá. Azután
elengedett, és visszafordult a zabkásája felé. Megérintettem a
tarkóját, és láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája.
 Felnéztem, magam is elmosolyodtam, és észrevettem, hogy
Brianna minket néz. Szájának egyik sarka felkunkorodott, és
tekintete megtelt meleg együttérzéssel. Aztán láttam, ahogy
pillantását Rogerre veti, aki szórakozottan kanalazta a zabkását,
miközben Briannát nézte.
A családi boldogságnak e képét Clarence harsogó hangja törte
meg, aki látogató érkezését jelentette be. Rá kellett jönnöm,
hiányzott Rollo, hogy az ajtóhoz menjen, és megnézze, ki jött, de
Clarence legalább nem ugrott neki a látogatóknak, és nem lökte
őket hanyatt, és nem is kergette őket körbe az udvaron.
A látogató Duncan Innes volt, aki egy meghívást jött
kézbesíteni.
– A nagynénéd kérdezteti, hogy az idén el tudnál-e jönni a
Mount Helicon-i találkozóra. Azt mondta, szavadat adtad két
évvel ezelőtt.
Jamie Duncan elé tolta a tál tojást.
– Ezen még nem is gondolkodtam – felelte Jamie,
összeráncolva kissé a homlokát. – Veszett sok a teendő, és még a
tetőt is meg kell csinálnom a havazás beállta előtt – biccentett
állával felfelé, jelezvén a léceket és ágakat, amik átmenetileg
megóvtak bennünket az időjárás viszontagságai ellen.
– Eljön egy pap is Baltimore-ból – mondta Duncan, és
gondosan kerülte Roger és Brianna pillantását. – Miss Jo azt
gondolta, hogy talán szeretnétek megkereszteltetni a gyermeket.
– Ó! – Jamie hátradőlt ültében, ajkát összeszorítva
gondolkodott. – Ez igen jó gondolat. Akkor talán tényleg
elmegyünk.
– Rendben, a nagynénéd örülni fog. – Úgy tűnt, mintha
valami megakadt volna Duncan torkán. Egyre vörösebb lett,
ahogy néztem. Jamie rásandított, és egy korsó almabort tolt elé.
– Tán valami a torkodon akadt, ember?
– Hát… nem. – Ekkorra mindenki abbahagyta az evést, és
lenyűgözve figyeltük Duncan arcának színe változását. Egészen
vörösesbarnára vált, mire kipréselte magából a következő
szavakat.
– Én… ööö… A hozzájárulásodat szeretném kérni, an fhearr
Mac Dubh, a házasságkötésre, ami Jocasta Cameron úrnő… és…
– És kivel történne? – kérdezte Jamie, és a szája sarka
megrándult. – A gyarmat kormányzójával?
– Jómagammal. – Duncan megragadta a korsó italt, és
beletemette az arcát, annak a fuldoklónak a
megkönnyebbülésével, aki végignézi, ahogy elúszik előtte a
mentőcsónak.
Jamie nevetésben tört ki, ami láthatóan nem enyhítette
Duncan zavarát.
– Az én hozzájárulásomat? Nem gondolod, hogy a nénikém
már túl van azon a koron, Duncan? Vagy te, ami azt illeti?
Duncan már egy kicsit könnyebben lélegzett, habár arcának
lila árnyalata nem halványodott.
– Úgy véltem, hogy így a helyes – felelte kicsit mereven. –
Tudván, hogy te vagy Jocasta legközelebbi hozzátartozója. –
Duncan nyelt egyet, és kicsit kiegyenesedett. – És… Egyáltalán
nem tűnik helyesnek, Mac Dubh, hogy elvegyem tőled azt, ami
téged illet.
Jamie elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem tartok igényt semmire a nagynéném vagyonából,
Duncan. Akkor sem kellett, amikor ő maga ajánlotta fel. A
találkozón házasodtok össze? Akkor üzenem neki, hogy
megyünk, és táncolunk az esküvőtökön.
 69
Jeremiah

1770. október

Roger Claire-rel és Fergusszel lovagolt a kocsi mellett. Jamie, aki

nem bízta Briannára a kocsi hajtását úgy, hogy az unokája is azon
volt, ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen a kocsis. Lizzie és Marsali
a szekér derekán utaztak, Brianna pedig a bakon ült, mellette.
Roger a nyeregben ülve elcsípett néhány foszlányt abból a
vitából, ami egészen a megérkezése óta folyt.
– John, persze – nézett le Brianna homlokát ráncolva a fiára,
aki szorgosan kotorászott a kendője alatt. – De azt nem tudom,
hogy ez legyen-e a keresztneve. És ha igen, ne legyen inkább
Ian? Az a „John” gael megfelelője, és én szeretném őt így
nevezni, de nem lenne az kicsit zavaró úgy, hogy ugyanígy hívják
Ian bácsit és a mi Ianünket is?
– Amíg egyikük sincs itt, addig nem hiszem, hogy túl zavaró
lenne – szólt közbe Marsali, és végignézett a mostohaapja hátán.
– Nem azt mondtad, hogy apád egyik nevét is szeretnéd a
kicsinek adni?
– De igen, na de melyiket? – Brianna hátrafordult Marsalihoz.
– A James nem jó, abból keveredés lenne. A Malcolm pedig nem
annyira tetszik. A MacKenzie nevet biztosan megkapja, úgyhogy
talán… – Brianna elkapta Roger pillantását, és rámosolygott. –
Mi lenne, ha Jeremiah-nak hívnánk?
– John Jeremiah Alexander Fraser MacKenzie? – Marsali
komoly arccal ízlelgette a neveket.
– Nekem tetszik a Jeremiah – szólt közbe Claire. – Szép
bibliai csengésű név. Ez a te egyik neved, ugye, Roger? – Claire a
fiúra mosolygott, és közelebb húzódott a kocsihoz, majd áthajolt
azon, ahogy Briannához beszélt. – Mindemellett, ha a Jeremiah-t
túl távolságtartónak találod, akkor még mindig szólíthatod őt
Jemmynek – folytatta. – Vagy az túlságosan hasonló a Jamie-
hez?
Roger érezte, ahogy végigfut a hideg bizsergés a gerincén,
ahogy hirtelen eszébe jutott egy másik gyermek, akit Jemmynek
szólított az anyja. Egy gyermek, akinek az apja szőke volt, szemei
pedig olyan zöldek, mint Rogeré.
A fiú várt, amíg Brianna megfordult, és a táskájában kezdett
turkálni tiszta pelenka után, és átadta a lármás gyermeket
Lizzie-nek, hogy az vigyázzon rá. Roger megbökte a lovát, hogy
beérje Claire kancáját.
– Eszembe jutott valami – szólalt meg Roger halkan. –
Amikor először jöttél Invernessbe Briannával, hogy
meglátogassatok, te addigra már feltérképezted a családfámat.
– Igen, és? – vonta fel Claire a szemöldökét.
– Már jó régen volt, és te jó eséllyel amúgy sem vetted észre…
– Roger tétovázott, de tudnia kellett, ha lehetséges. – Te vetted
észre a családfámnak azt a pontját, ahol a csere történt, amikor
Dougal fogadta örökbe Geilie Duncan gyermekét a saját elhunyt
gyermeke helyett, és a nevére is vette.
– William Buccleigh MacKenzie – vágta rá Claire, és Roger
meglepetését látva elmosolyodott. – Sokáig tanulmányoztam azt
a családfát – mondta egykedvűen. – Valószínűleg fel tudnám
idézni az összes nevet róla.
Roger mély levegőt vett, nyugtalanság kúszott fel a tarkóján.
– Tényleg? Azon gondolkodtam tudod esetleg, hogy hívták az
örökbe fogadott gyermek feleségét? Aki az én hatod-ükanyám
volt? Az ő neve nem volt rajta a családfán, csak William
Buccleigh-é.
Claire puha szempilláival lassan behunyta arany szemeit, és
ajkát összeszorította, ahogy elgondolkodott.
– Igen – szólalt meg végül és Rogerre nézett. – Morag. Morag
Gunnak hívták. Miért?
Roger csak megrázta a fejét, túlságosan megrendült ahhoz,
hogy feleljen. Briannára pillantott, akinek az ölében félmeztelenül
feküdt a kicsi, az elázott pelenka pedig egy csomóban hevert
mellette az ülésen… és eszébe jutott egy Jemmy nevű kisfiú
puha, nedves bőre és átázott rongyai.
– Az ő fiukat hívták Jeremiah-nak – szólalt meg végül Roger
olyan halkan, hogy Claire-nek közelebb kellett hajolnia, hogy
meghallja őt.
– Igen. – Claire kíváncsian figyelte a fiút, majd elfordította a
fejét, hogy lenézzen a sötét fenyvesbe vesző, lefelé vezető
kanyargós útra.
– Megkérdeztem Geilie-t – szólalt meg hirtelen Claire. –
Megkérdeztem tőle, hogy miért. Miért tudjuk megtenni?
– És tudott rá válaszolni? – Roger a csuklójára szállt böglyöt
bámulta anélkül, hogy látta volna azt.
– Azt mondta, azért, „hogy megváltoztassunk dolgokat”. –
Claire a fiúra mosolygott, fanyarul felfelé kunkorodó szájjal. –
Nem tudom, hogy ez mennyire jó válasz a kérdésre.
 70
A találkozó

Már majdnem harminc év telt el az utolsó találkozó óta, amin

részt vettem: a leochi találkozón és a MacKenzie-k eskütételén.
Colum MacKenzie már meghalt, ahogy a fivére, Dougal is, és az
összes klán velük együtt. Leoch romokban hevert, és a klánok
többé nem tartanak találkozót Skóciában.
Most mégis itt voltak a tartánok és a dudák, és itt voltak a
felföldi népek életben maradt képviselői, töretlen és vad
büszkeséggel az új hegyek között, amiket immár a magukénak
vallanak. A MacNeillek és a Campbellek, a Buchananek és a
Lindsey-k, a MacLeodok és a MacDonaldok, rabszolgák és
háziszolgák, szerződéses munkások és földesurak.
Végignéztem a nyüzsgő sokadalmon és a többtucatnyi
táborhelyen, hátha megtalálom Jamie-t, de helyette egy ismerős,
magas alakot szúrtam ki, aki könnyed, hétmérföldes léptekkel
ballagott keresztül a kisebb-nagyobb csoportok között.
Felálltam, integettem, és odakiáltottam neki.
– Myers! Mr. Myers!
John Quincy Myers észrevett, és vidám ábrázattal megindult
felfelé a dombon, a táborhelyünkhöz.
– Mrs. Claire! – kiáltotta, és már kapta is le gyalázatos
kalapját, és a kezemhez hajolt a tőle már jól megszokott
udvariassággal. – Igazán felemelő önt látnom!
– Az érzés kölcsönös – biztosítottam mosolyogva. – Nem is
számítottam arra, hogy láthatom itt önt!
– Ó, én mindig igyekszem eljönni a találkozóra! – mondta
felegyenesedve, egy sugárzó mosoly kíséretében. – Ha időben
leérek a hegyek közül. Igen jó hely ez arra, hogy eladjam a
kikészített bőröket és minden más apróságot, amitől meg akarok
szabadulni. Ha már erről beszélünk – Lassan, módszeresen
elkezdte áttúrni nagy szarvasbőr táskája tartalmát.
 – Messze északon járt, Mr. Myers?
– Ó, bizony, arra, Mrs. Claire, úgy bizony. Félig felmentem a
Mohawk folyón, egészen egy bizonyos Upper Castle nevű helyig.
– A mohawkok földjén járt? – A szívem egyből hevesebben
kezdett verni.
– Ühüm. – Myers elővett valamit a táskájából, rásandított,
majd visszatette, és tovább keresgélt. – Képzelheti, hogy
meglepődtem, amikor megálltam egy mohawk faluban lenn
délen, és megláttam egy ismerős arcot.
– Ian! Találkozott Iannel? Jól van? – Annyira izgatott lettem,
hogy megragadtam Myers karját.
– Bizony jól – biztosított a férfi. – Jó kiállású fiú, habár azt el
kell mondanom, hogy igencsak meglepődtem, ahogy megláttam
olyan öltözékben, mint egy indián harcos, az arca pedig úgy
lebarnult, hogy lehet, hogy közülük valónak néztem volna, ha
nem szólított volna a nevemen.
Végre megtalálta, amit keresett, és átadott nekem egy
szarvasbőr szíjjal átkötött, vékony bőrbe kötött csomagot. A szíj
csomójába egy harkály-tollat tűztek.
– Rám bízta, hogy adjam át önnek és a családfőnek ezt a
csomagot, asszonyom – mosolygott Myers kedvesen. –
Gyanítom, el is szeretné olvasni rögvest, úgyhogy a közeli
viszontlátásra, Mrs. Claire. – Myers ünnepélyesen meghajolt,
majd elsétált, és elhaladtában odakiáltott egy-egy ismerősnek.
Meg akartam várni Jamie-t a levél elolvasásával, de ő
szerencsére pár perc múlva fel is bukkant. A levél mintha egy
könyv kitépett előlapjára lett volna írva, a tinta pedig
tölgygubacsból készült. Halványbarna volt, de azért elég jól
olvasható. Ian salutat avunculus Jacobus, kezdődött az írás, ami
egyből széles mosolyt csalt Jamie arcára.

Ave! Ennyiben ki is merülnek a latin nyelvből

megmaradt emlékeim, vissza kell váltsak a köznyelvi
angolra, amiből sokkal több maradt meg. Jól
vagyok, bácsikám, és boldog is vagyok. Arra kérlek,
hogy hidd ezt el nekem. Mohawk szokás szerint
megnősültem, és a feleségem házában élek.
Bizonyára emlékeztek még Emilyre, aki olyan
 ügyesen farag. Rollo számos kölyköt nemzett már, a
falu telis-tele van farkasszerű kis másolatokkal. Én
nem reménykedhetek az övéhez hasonló buja
szaporulatban. Bízom benne ugyanakkor, hogy írsz
édesanyámnak, mert remélem, hogy nincs még
annyi unokája, hogy elkerülné a figyelmét még egy.
Tavaszra várjuk a gyermeket. Küldök majd hírt a
szülés alakulásáról, amint tudok. Mindeközben
leköteleznétek, ha megemlékeznétek rólam úgy
Lallybrochban, mint River Runban és Fraser's
Ridge-ben is. Én a legnagyobb szeretettel emlékszem
mindannyiótokra, amíg csak élek. Üdvözlöm Claire
nénémet, Brianna nővéremet, de főleg téged,
bácsikám.
Szerető unokaöcséd, Ian Murray. Vale, avunculus.

Jamie pislantott egyet-kettőt, azután óvatosan összehajtotta a

kitépett könyvlapot, és a tüszőjébe tette.
– Az „avuncule”, te kis bolond – mondta gyengéden. – A
köszöntéseket megszólító esetbe tesszük.

Ahogy végignéztem az elszórt tábortüzeken akkor este, az volt az

érzésem, hogy Philadelphiától Charlestonig itt volt minden skót
család, de aztán másnap hajnalra még többen érkeztek, és utána
is csak jöttek és jöttek.
A második napon történt, amikor Lizzie, Brianna és én
Farquard Campbell két lányával hasonlítgattuk össze a
kisbabákat, hogy Jamie utat tört magának a nők és gyermekek
tömegén, széles mosollyal az arcán.
– Lizzie kisasszony! – szólalt meg. – Van egy apró
meglepetésem a számára. Fergus!
Fergus hasonlóan ragyogó arccal előjött az egyik szekér
mögül, és egy kis emberkét kísért oda hozzánk, akinek szélfútta,
vékony szőke haja volt.
– Apa! – sikoltott fel Lizzie, és a férfi karjaiba vetette magát.
Jamie a fülébe dugta az ujját, és játékosan megmozgatta azt
ámultan.
– Nem hiszem, hogy valaha is hallottam őt így zajongani –
mondta. Rám vigyorgott, és átnyújtott nekem két darab papírt,
amik eredetileg egy írás két fele voltak, amit óvatosan úgy
téptek el, hogy az egyik lap fogazott éle pontosan passzolt a
másik recéihez.
– Ez itt Mr. Wemyss szerződése – mondta. – Tedd most el,
Sassenach, majd este elégetjük a máglyán.
Azzal Jamie eltűnt a tömegben, mire szerte a tisztásról
odaintettek és odakiáltottak neki: Mac Dubh!

A találkozó harmadik napjára annyi hírt, pletykát és egyszerű

beszélgetést hallottam, hogy a fülem is csengett a gael nyelvtől.
Akik nem beszélgettek, azok énekeltek. Roger elemében volt,
csak járt-kelt a helyszínen, és hallgatózott. Már rekedt volt az
énekléstől, szinte végig talpon volt az előző éjszaka. Egy
kölcsönkért gitárt pengetett, miközben énekelt elvarázsolt
hallgatóságának, Brianna pedig a lábánál ült önelégült ábrázattal.
– Tényleg jól csinálja? – kérdezte dörmögve Jamie, és
kételkedve hunyorgott a vélelmezett vejére.
– Nagyon jól csinálja – biztosítottam.
Jamie felvonta egyik szemöldökét, majd megrándította a
vállát, aztán lehajolt, hogy elvegye tőlem a gyereket.
– Na, jó, neked elhiszem. Azt hiszem, a kis Ruaidh-dal
elmegyünk, és keresünk egy helyet, ahol lehet kockát vetni.
– Te szerencsejátékot akarsz játszani a kicsivel?
– Persze! – felelte Jamie vigyorogva. – Nem lehet elég korán
kezdeni egy tisztességes szakma ki tanulását arra az esetre, ha
nem tudná énekléssel megkeresni a kenyerét, mint az apja.

– Amikor tört répát készítesz – mondtam –, a répafejeket

mindig főzd meg a gyökerével együtt. Azután tedd félre a
főzővizet, és add oda a gyerekeknek, de te is igyál belőle, segít,
hogy legyen elég tejed.
Maisri Buchanan a keblére szorította legkisebb gyermekét, és
szertartásosan bólintott, ahogy emlékezetébe véste a
tanácsomat. Az új bevándorlók többségét nem tudtam
meggyőzni arról, hogy egyenek több friss zöldséget, vagy hogy a
családjuknak adjanak többet, de néha-néha sikerült rávezetnem
egy-egy embert, hogyan lopjon be egy kis C-vitamint az
étrendjébe, ami egyébként nagyrészt zabkásából és őzhúsból állt.
Furfangosan rávettem Jamie-t arra is, hogy egyen meg a
nyilvánosság előtt egy tál szeletelt paradicsomot, abban a
reményben, hogy ennek láttán pár új bevándorlóban enyhül a
paradicsom iránti félelem. Nem jártam sikerrel. A legtöbben
némi babonás félelemmel vegyes ámulattal tekintettek rá, és a
látottakat azzal magyarázták, hogy Jamie könnyedén túléli
olyasmik elfogyasztását is, amitől egy átlagos ember a helyszínen
meghalna.
Elbúcsúztam Maisritől, és köszöntöttem a következő látogatót
rögtönzött klinikámon. Egy asszony volt az két kislánnyal, akik
tele voltak ekcémás kiütésekkel, amit először tápanyaghiánynak
gondoltam, de azután szerencsére kiderült, hogy csak a szömörce
okozta azokat.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy felbolydul a tömeg,
mire félbehagytam teendőimet, és odafordultam, hogy lássam, ki
érkezett. Napfény csillant meg valami fémen a tisztás szélénél, és
nem Jamie volt az egyetlen, aki a mordálya vagy a kése után
nyúlt.
Az érkezők menetelve kiléptek a napfénybe, habár dobjaik
hangja nem hallatszott többnek halk kopogásnál, ahogy
dobverőiket a dobok keretéhez ütögették, hogy vezesse őket.
Muskétáik az égnek meredtek, kardjuk a skorpiók farkához
hasonlóan lengett. Ahogy előtűntek a ligetes részből, kis vöröslő
csoportokban, kettesével, zöld kiltjük suhogott a térdeik körül.
Négy, hat, nyolc, tíz… Némán számoltam őket, ahogyan a
többiek is. Negyven férfi érkezett, pillantásukat egyenesen előre
szegezték medvebőr sapkáik alatt. Nem néztek sem jobbra, sem
balra, nem adtak ki hangot, csupán lépteik surrogása és a dobok
hangja hallatszott.
A tisztás túloldalán láttam, ahogy Barrai MacNeill
felemelkedik a székéből, és fölegyenesedik. Kisebb felbolydulás
támadt a közelében, aztán tüstént körülötte termettek az
emberei. Nem kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam,
mögöttem is ugyanez történik. Inkább éreztem, mint láttam a
hasonló kis örvényléseket a hegy lábánál. A csoportok tagjai
egyik szemüket a betolakodókon, másikat pedig a vezérükön
tartották, parancsra készen.
Briannát kerestem, és meghökkentem, bár nem lepődtem
meg, hogy a hátam mögött találtam a kicsivel a karján, amint
feszülten figyel a vállam fölött nézve előre.
– Kik ezek? – kérdezte halkan, és hallottam, ahogy ugyanez a
kérdés végigsöpör a találkozón, mint a hullámok a vízen.
– Egy felföldi ezred – feleltem.
– Azt látom! – vágta rá Brianna élesen. – De barátok vagy
ellenségek?
Nyilvánvalóan ez volt a kérdés: vajon mint skótok, vagy mint
katonák jöttek? Erre nem tudtam válaszolni, ahogy senki más
sem, a tömeg mozgolódásából és a sustorgásból ítélve. Időnként
természetesen előfordult, hogy ilyen csapatok oszlattak fel
rendbontó csoportosulásokat, de csak nem akarnak egy ilyen
békés összejövetelt beszüntetni, mint a mostani, ami mindenféle
politikai szándéktól mentes?
Azelőtt már az a puszta tény is felért egy politikai
állásfoglalással, amikor több skót tartózkodott egyszerre egy
helyen, és az itt jelenlévők többsége még emlékezett azokra az
időkre. A morajlás egyre erősödött, a gael beszéd, az elfojtott,
vehemens sziszegéssel úgy sóhajtozott szerte a hegy körül, mint
a vihar előtti szél.
Negyven, lőfegyverekkel és kardokkal felfegyverkezett
katona jött felfelé az úton. Kétszáz skót férfi volt itt jelen,
többségük szintén felfegyverkezve, sokan rabszolgákkal és
szolgálókkal érkeztek. Hozták azonban a feleségeiket és a
gyermekeiket is.
A Culloden utáni napra gondolva, anélkül, hogy körülnéztem
volna, így szóltam Briannához:
– Ha bármi történne, akármi, vidd fel a kicsit a sziklák közé!
Hirtelen Roger tűnt fel előttem, figyelme a katonákra irányult.
Nem nézett Jamie-re, de csendesen felé lépett, és úgy álltak ott
vállt vállnak vetve, védőbástyaként előttünk. Ugyanez történt
szerte a tisztáson: a nők egy tapodtat sem mozdultak, de a
férfiak asszonyaik elé álltak. Bárki, aki most jött volna a tisztásra,
azt gondolta volna, hogy a nők láthatatlanná váltak, és maguk
mögött hagytak egy kérlelhetetlen skót férfiakból álló, és a völgy
felé meredő tömött sorfalat.
Ekkor két férfi lovagolt ki a fák rejtekéből, egy tiszt a
segédjével az oldalán, aki az ezred lobogó zászlaját tartotta.
Felgyorsítottak, és ellovagoltak a katonák oszlopa mellett,
közvetlenül a tömeg szélén. Láttam, ahogy a segéd lehajol a
nyergéből, hogy kérdezzen valamit. Láttam, hogy a tiszt feje
felénk fordul, amikor tudomásul vette a választ.
A tiszt valami vezényszót vakkantott, mire a katonák pihenj
állásba álltak, mordályuk végét a földre rakták, kockás harisnyás
lábukat szétvetették. A tiszt a tömeg felé fordította lovát, lassan
utat tört magának a tömegben, ami vonakodva megnyílt előtte.
Felénk tartott, láttam, ahogy szemét már a távolból Jamie-re
szegezte, aki oly szembetűnő volt magasságával és hajával, ami a
skarlátvörös juharlevelek színét idézte.
A férfi kihúzta magát előttünk, és levette tollas kalapját.
Lecsusszant lováról, két lépést tett Jamie felé, és merev
illedelmességgel meghajolt. Alacsony férfi volt, de erős felépítésű,
olyan harmincéves lehetett, szemei sötétek voltak és úgy
csillogtak, mint a gallérján lévő rangjelzése. Így közelebbről már
láttam, amit addig nem vettem észre. A kis fémdarabot, ami
vörös kabátja vállára volt tűzve: egy aranyozott, kopott brosstűt.
– Az én nevem Archie Hayes – szólalt meg erős skót
akcentussal. Szeme Jamie arcára szegeződött, és sötétlett a
reménytől. – Azt mondják, maga ismerte az apámat.
 71
A kör bezárul

– Valamit mondanom kell önnek – mondta Roger. Várnia kellett

egy darabig, mire Jamie Frasert egyedül találta. Fraser nagyon
kapós volt a találkozón, mindenki akart pár szót váltani vele.
Pillanatnyilag azonban egyedül volt, egy kidőlt farönkön ült, ahol
meghallgatást tartott. Felnézett Rogerre, szemöldökét felvonta,
de a fejével intett, hogy üljön le mellé a rönkre.
Roger leült. Vele volt a kisbaba is, mert Brianna és Lizzie
vacsorát készítettek, Claire pedig elment, hogy meglátogassa az
Isle Fleur-i Cameronokat, akiknek a közelben volt a tábortüze.
Az éjszakai levegő sűrű volt a fából rakott tábortüzek füstjétől,
ami ugyan nem tőzegtűz volt, de sok tekintetben olyan volt,
mintha Skóciában lettek volna, gondolta Roger.
Jamie szeme felcsillant, ahogy a kis Jemmy rézszínű
pelyhekkel borított feje búbjára pillantott, ami ragyogott a tűz
fényénél. Kinyújtotta a karját, és Roger egy leheletnyi tanakodás
után átadta neki az alvó gyermeket.
– Balach Boidheach – mormogta Jamie, amint a gyermek
hozzákucorodott. – Így ni, jól van. – Jamie Rogerre pillantott. –
Azt mondta, van valami mondandója a számomra.
Roger bólintott.
– Nem a magam ügyében járok el. Mondjuk úgy, egy üzenetet
szeretnék átadni.
Jamie kérdőn felvonta egyik szemöldökét, és ez a mozdulat
annyira Brianna hasonló gesztusára emlékeztette Rogert, hogy
majdnem összerezzent a látványra. Ezt leplezendő, köhögött
egyet.
– Én… ööö… amikor Brianna elment a Craigh na Dun-i
kövekhez, muszáj volt várnom néhány hetet, mielőtt követni
tudtam őt.
– Valóban? – Jamie pillantása éber lett, ahogy mindig, ha a
kőkörök kerültek szóba.
– Elmentem Invernessbe – folytatta Roger, tekintetét apósán
tartva. – Abban a házban szálltam meg, ahol azelőtt apám élt, és
az időm egy részét azzal töltöttem, hogy az iratait rendezgettem.
Apám megőrzött minden levelet és egyéb apróságot meg
kacatot.
Jamie bólintott, és azon tűnődött, hogy vajon Roger hova akar
kilyukadni, de túl udvarias volt ahhoz, hogy közbeszóljon.
– Találtam egy levelet. – Roger mély lélegzetet vett, és
érezte, hogy megdobban a szíve a mellkasában. – Jól az
emlékezetembe véstem, mert arra gondoltam, hogy ha
megtalálom Claire-t, akkor majd elmondom neki. De amikor
megtaláltam – Roger vállat vont –, már nem voltam benne
biztos, hogy elmondjam-e neki vagy netán Briannának.
– És tőlem kérdezi, hogy elmondja-e nekik? – Fraser
tanácstalanul felvonta dús, rőt szemöldökét.
– Talán igen. De ahogy ezen gondolkoztam, az jutott eszembe,
hogy ez a levél talán sokkal inkább önre tartozik, mint Claire-re
vagy Briannára. – Most, hogy eljött a pillanat, Roger azon kapta
magát, hogy némi szimpátiát érez Fraser iránt. – Tudja, hogy
apám lelkész volt, ugye? A levelet neki írták. Alighanem a
gyónási titok vonatkozna rá, de azt hiszem, a halál feltöri az ilyen
titkok pecsétjét.
Roger nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és már meg is
jelentek előtte a fekete betűk, ahogy végigfutnak a lapon, szép
rézsútos kézírással. Legalább százszor elolvasta a levelet, és
pontosan ismerte minden szavát.

Kedves Reg! (Szólt a levél.)

Valami baj van a szívemmel. Claire-en kívül, úgy
értem (mondja ironikusan a férfi). Az orvos szerint,
ha vigyázok, még évekig elélhetek vele, és remélem,
így is lesz… De sosem lehet tudni. Bree iskolájában az
apácák azzal ijesztgették régen a gyerekeket, hogy
micsoda förtelmes sors vár azokra a bűnösökre,
akik feloldozás és megbocsátás nélkül halnak meg.
Átkozott legyek (bocsáss meg a kifejezésért), ha
félek attól, ami a halál után jön… Ha lesz egyáltalán
valami. Ugyanakkor… Sosem lehet tudni, nem igaz?
A mi plébánosunknak nyilvánvaló okokból egy
szót sem szólhatok. Kétlem, hogy meglátná a
cselekedetemben a bűnt, legfeljebb kiosonna, hogy
titokban felhívja az elmeosztályt!
De te egy pap vagy, Reg, még ha nem is
katolikus… És ami még fontosabb, a barátom vagy.
Nem kell válaszolnod erre a levélre, nem hinném,
hogy egyáltalán lehet rá válaszolni. De
meghallgathatsz. Ez az egyik legnagyobb
talentumod, a hallgatás, mondtam már?
Csak szaporítom itt aszót, habár fogalmam sincs,
miért. Jobb lesz, ha belekezdek.
Emlékszel arra a szívességre, amit néhány évvel
ezelőtt kértem tőled? A St. Kilda-i sírkövekkel
kapcsolatban. Amilyen jó barátom vagy, sosem
kérdeztél semmit erről, de most itt az idő, hogy
eláruljam, miért kértelek meg.
Isten tudja, hogy a jó öreg Black Jack Randallt
miért hagyták odakint nyugodni a skót hegyek
között, ahelyett, hogy hazavitték volna Sussexbe, és
ott temették volna el. Talán senki sem tartotta
fontosnak, hogy hazaszállítsák. Szomorú erre
gondolni, reménykedem, hogy nem így történt.
Mindenesetre ott van. Ha Bree valaha is
érdeklődne a maga múltja – vagyis az én múltam –
iránt, és meg akarja majd keresni, ott megtalálja, a
családi feljegyzésekben szó van a sír pontos helyéről.
Ezért kértem, hogy állíttasd fel a másik követ a
közelébe. Ki fog tűnni, mivel a templomkert összes
többi régi sírköve már egészen szétmállott.
Claire egy nap elviszi majd Briannát Skóciába,
ebben biztos vagyok. Ha elmegy St. Kildához, akkor
megfogja látni. Senki sem sétál végig úgy egy öreg
temetőkertet, hogy ne nézné végig a köveket. Ha
azután Brianna elgondolkozik a dolgon, ha
komolyabban érdeklődik, és tovább kutat – vagy ha
megkérdezi Claire-t –, nos, részemről arra az esetre
már nem vagyok felkészülve. Mindenesetre én
megtettem ezt a gesztust, a többit pedig a véletlenre
bízom, miután én már nem leszek.
Te tudod, milyen badarságokat hordott össze
Claire, amikor visszatért. En megtettem minden
tőlem telhetőt, hogy kiverjem azokat a fejéből, de ő
hajthatatlan volt. Istenem, micsoda egy makacs
nőszemély!
Talán nem fogod elhinni, de amikor utoljára
látogattalak meg, béreltem egy autót, és felmentem
arra az átkozott hegyre, Craigh na Dunra.
Említettem már a boszorkányokat, akik a kőkörben
táncoltak, épp Claire eltűnése előtt. Ezzel a
hátborzongató képpel lelki szemeim előtt, ahogy ott
álltam a kövek között a hajnali fényben, majdnem
hinni tudtam Claire-nek. Megérintettem az egyik
követ, de persze semmi sem történt.
És mégis. Körülnéztem. Kerestem azt a férfit,
Frasert. És talán meg is találtam őt. Legalábbis
találtam egy ilyen nevű férfit, és amit ki tudtam
deríteni róla, az illett arra az emberre, akiről Claire
mesélt nekem. Akár az igazat mondta, akár a
tévképzetei keveredtek a megtörtént dolgokkal…
Nos, volt egy férfi, abban biztos vagyok!
Biztosan nehezen fogod elhinni, de ahogy ott
álltam azt az átkozott követ fogva, nem vágytam
másra, mint hogy nyíljon meg az a kő, és kerüljek
szemtől szembe James Fraserrel. Bárki volt is ő, és
bármikor létezett is, nem akartam mást az élettől,
csak hogy találkozhassak vele… És hogy
megölhessem őt.
Sosem találkoztam vele – azt sem tudom, hogy
létezett-e egyáltalán! –, mégis úgy gyűlölöm azt a
férfit, ahogy még soha senkit nem gyűlöltem. Ha az,
amit Claire mondott, és az, amit én derítettem ki,
igaz volt, akkor én elvettem tőle Claire-t, és annyi
éven át magam mellett tartottam egy hazugság
révén. Lehet, hogy csak nem mondtam el neki az
igazságot, de attól ez még hazugság. Azt hiszem, ezt
nevezhetjük bosszúnak is.
A papok és a költők kétélű kardnak nevezik a
bosszút, aminek a másik élét sosem tapasztaltam
meg. Ha megadtam volna Claire-nek a választás
lehetőségét, vajon velem maradt volna? Vagy ha
elmondtam volna neki, hogy az ő Jamie-je túlélte
Cullodent, akkor úgy indult volna meg Skócia felé,
mint akit puskából lőttek ki?
Nem hiszem, hogy Claire elhagyta volna a lányát.
Remélem, hogy engem sem… De ha biztos lehettem
volna ebben, esküszöm, elmondtam volna neki
mindent. Így viszont hallgattam, ez az igazság.
Fraser: átkozzam azért, mert elvette a feleségemet,
vagy áldjam, amiért megajándékozott a lányommal?
Ilyesmiken gondolkodom, aztán megdöbbenek azon,
hogy adhatok szemernyi hitelt is ilyen abszurd
elméletnek.
Mégis… Olyan különös érzésem van James
Fraserrel kapcsolatban, már-már emlék, mintha
már láttam volna őt valahol. Habár ez biztos csak a
féltékenység és a képzelődés eredménye, hisz tudom,
hogy néz ki az a nyomorult, nagyon is jól tudom.
Látom az arcát a lányom arcában nap mint nap!
Ez a furcsa benne, ez a kötelességtudat. Nem csak
Bree miatt, habár úgy gondolom, hogy joga van
megtudni… Később. Mondtam már, hogy éreztem is
a jelenlétét az átkozottnak? A furcsa az, hogy ez nem
múlik el. Néha szinte érzem, ahogy áll a szoba túlsó
felén, és átnéz a vállam fölött.
 Erre még nem is gondoltam, de mit gondolsz,
fogok találkozni Fraserrel a túlvilágon, már ha van
olyan? Vicces erre gondolni. Üdvözöljük esetleg
barátként egymást, hátrahagyva a testi bűnöket?
Vagy végezzük inkább valami kelta pokolba zárva,
egymás nyakát szorongatva az idők végezetéig?
Rosszul bántam Claire-rel, illetve attól függ,
honnan nézzük. Nem akarok belemenni a piszkos
részletekbe, maradjunk annyiban, hogy sajnálom.
Hát így van ez, Reg. Gyűlölet, féltékenység,
hazugság, lopás, hűtlenség, a sors. Nincs sok minden,
ami ellensúlyozhatná ezeket, csak a szeretet.
Szeretem Claire-t, szeretem mindkettőjüket. Életem
női. Lehet, hogy ez nem a helyes formája a
szeretetnek, vagy nem elégséges. De nekem csak ez
van.
De nem halok meg gyónás nélkül, és bízom benne,
hogy feloldozol valamilyen feltétellel. Katolikusnak
neveltem Breet, szerinted van némi halvány remény
arra, hogy imádkozik majd értem?

– Természetesen Frank aláírása állt a levél alján – tette hozzá

Roger.
– Természetesen – visszhangozta Jamie halkan.
Mozdulatlanul ült, kifürkészhetetlen arccal.
Rogernek nem is volt szüksége arra, hogy olvasson az arcából,
nagyon jól tudta, mi jár most Jamie fejében. Ugyanazok a
gondolatok, amikkel ő is küzdött a beltane és a Szent Iván-éj
közti hetekben, amikor Briannát keresve átszelte az óceánt, a
fogsága alatt és végül a kőkörben, a rododendronpokolban,
amikor a kövek dalát hallgatta.
Ha Frank Randall úgy döntött volna, hogy titokban tartja,
amire rájött, és sosem emeltette volna azt a követ St. Kildán,
vajon Claire akkor is felfedezte volna az igazságot? Talán igen,
talán nem. De a hamis sírkő látványa késztette Claire-t arra,
hogy elmesélje lányának Jamie Fraser történetét, és hogy Rogert
arra az útra terelje, ami a felfedezéséhez vezetett, ami miatt
végül mindannyian ezen a helyen és ebben az időben lehettek.
Az a kő küldte vissza Claire-t az ő skót szerelme karjaiba, és
valószínűleg a halálba is, ugyanazon karok ölelésében. Az adta
vissza Frank Randall lányát az ő másik apjának, és ezzel
egyidejűleg arra is ítélte őt, hogy a sajátja helyett egy másik
korban éljen, aminek következtében megszületett egy vörös hajú
kisfiú, aki más körülmények között talán nem született volna
meg, és Jamie Fraser utód nélkül maradt volna. A tartozás
kamata? – tűnődött Roger.
És aztán ott voltak Roger legintimebb gondolatai egy másik
fiúról, aki talán nem is létezett, Frank Randall mégis ott hagyta
azt a titokzatos követ, egyfajta jelként, hogy megbocsátást
nyerjen. Morag és William MacKenzie nem voltak ott a
találkozón, és Roger nem is tudta, hogy emiatt csalódott volt,
vagy inkább megkönnyebbült.
Jamie Fraser végül megmozdult, habár továbbra is a tűzbe
meredt.
– Te angol – mondta halkan. Szellemet idézett. A pihék égnek
meredtek Roger tarkóján, és mintha látott is volna valamit
megmozdulni a lángok között.
Jamie széles tenyerében dajkálta az unokáját. Pillantása a
távolba révedt, és a lángok meg-megcsillantak a haján és a
szemöldökén.
– Te angol – szólt neki újra, bárkit látott is a lángok között. –
Csak kívánni tudom, hogy egy nap találkozzunk. De csak remélni
tudom, hogy nem fogunk.
Roger kezét lazán a térdére fektette, és várt. Fraser szemei
sötétlettek, arcát elfedte a táncoló lángok vibrálása. Végül,
mintha csak egy borzongás futott volna végig hatalmas testén,
megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait, és látszólag most
vette csak észre, hogy Roger még mindig ott van.
– Elmondjam neki? – kérdezte Roger. – Mármint Claire-nek?
A nagydarab felföldi éles pillantást vetett Rogerre.
– Elmondja Briannának?
– Még nem, de el fogom. – Roger farkasszemet nézett
Fraserrel. – Ő a feleségem.
– Egyelőre.
– Örökre… Ha ő is úgy akarja.
 Fraser elnézett a Cameronok tüze felé. Claire karcsú alakja jól
látható volt a tűz fényének ellenében.
– Őszinteséget fogadtam neki – mondta Fraser végül, nagyon
halkan.
– Jól van, mondja el neki.

A negyedik napra a hegy lejtői megteltek az újonnan érkezőkkel.

Alkonyat előtt a férfiak elkezdtek fát hordani, és felhalmozni
azokat a hegy lábánál lévő régi tűzrakó helyen. Minden
családnak megvolt a maga tábortüze, de ez volt a nagy tűz, ami
köré esténként mindenki odagyűlt, hogy megnézzék, kik
érkeztek aznap.
Ahogy besötétedett, a tüzek fellobbantak a hegyoldalban, kis
pontokként, itt-ott az alacsonyabb párkányokon és a homokos
bemélyedésekben. Egy pillanatra felderengett előttem a
MacKenzie klán jelképe – az „égő hegy” –, és csak ekkor jöttem
rá, hogy mi is volt az. Nem vulkán volt, ahogy eddig gondoltam.
Nem, az egy kép volt egy ehhez hasonló találkozóról, a családok
sötétben lobogó tábortüzei, jelezvén, hogy minden család jelen
van, és együtt vannak. És most először értettem meg, mit
jelentett a mottó a képen: Luceo non uro, Világítok, nem égek.
A hegyoldal hamarosan életre kelt a szerteszét fellobbanó
tüzektől. Itt-ott kisebb, mozgó tüzek is gyúltak, ahogy minden
család vagy ültetvény feje meggyújtott egy ágat a maguk
tüzénél, és lehozta a lángot a hegyről, hogy hozzáadja azt a hegy
lábánál égő máglyához. Onnan, ahol mi vertünk tábort, magasan
a hegyoldalban, az ágakat hordozó alakok a hatalmas tűz
ellenében apróknak és sötétnek tűntek.
Egy tucat család jelentette be részvételét, mire Jamie
befejezte a Gerald Forbesszal folytatott beszélgetést, és maga is
felállt. Átadta nekem a kisbabát, aki az általános zsivaj ellenére
mélyen aludt, majd meggyújtott egy ágat a mi tüzünkből. A
kiáltások messze odalentről érkeztek, vékony hangon, de
érthetően a tiszta őszi levegőben.
– Itt vannak a MacNeillek Barrából!
– Itt vannak a Lachlanok Glen Linnhe-ből!
Kicsivel ezután Jamie hangja harsant fel erőteljesen a sötét
levegőben.
– Itt vannak a Fraserek a Ridge-ről!
A körülöttem lévők rövid tapsa hallatszott. A bérlők, akik
velünk jöttek, csakúgy, mint a többi családfő követői, vidáman
huhogtak és rikkantgattak.
Csendben ültem, és élveztem az ernyedt, nehéz kis testet a
karjaimban. A belém vetett teljes bizalom nemtörődömségével
aludt, apró rózsaszín szája félig szétnyílt, lehelete melegen és
párásán csapódott le a dekoltázsomon.
Jamie füst- és whiskyszagúan tért vissza, és leült mögém a
fatörzsre. Megfogta a vállam, én pedig nekidőltem, és élveztem
az érzést, hogy ott van mögöttem. A tűz túloldalán Brianna és
Roger a fejüket összedugva komolyan beszélgettek. Arcuk
ragyogott a tűz fényében, és egymásét tükrözték.
– Ugye nem fogják megint megváltoztatni a gyermek nevét?
– kérdezte Jamie, miközben kissé morcosan nézte őket.
– Nem hiszem – feleltem. – A lelkészek nem csak keresztelni
szoktak ám, tudod?
– Ó, valóban?
– Már jócskán elmúlt szeptember harmadika – mondtam, és
hátradöntöttem a fejem, hogy Jamie-re nézzek. – Azt mondtad
Briannának, hogy addigra döntenie kell.
– Bizony, azt mondtam.
A negyed holdsarló alacsonyan lebegett az égen, és lágy fényt
szórt Jamie arcára, aki előrehajolt, és homlokon csókolt.
Azután lenyúlt, és szabad kezemet a kezébe fogta.
– És te is döntesz? – kérdezte halkan. Kinyitotta a kezét, és
megláttam benne az arany csillogását. – Szeretnéd visszakapni?
Elgondolkoztam, és felnéztem az arcába a kétely jeleit
keresve. Egy szemernyit sem találtam, de volt ott valami más:
várakozással teli, őszinte kíváncsiság, így tudnám leírni.
– Az már nagyon régen volt – mondtam gyengéden.
– Bizony régen – felelte. – Féltékeny férfi vagyok, de nem
vagyok bosszúszomjas. Elveszlek tőle, én Sassenachom, de őt
sosem venném el tőled.
Jamie elhallgatott egy pillanatra, a tűz lágyan csillant meg a
tenyerében heverő gyűrűn.
– Ez volt az életed, igaz?
 Azután még egyszer megkérdezte:
– Szeretnéd visszakapni?
Válaszképpen felemeltem a kezemet, és Jamie az ujjamra
húzta az aranygyűrűt, ami még őrizte teste melegét.
F-től C-nek szeretettel. Mindörökké.
– Mit mondtál? – kérdeztem Jamie-t, aki mormogott valamit
gaelül a fejem felett, de túl halkan ahhoz, hogy megértsem.
– Azt mondtam, „Menj békével” – felelte Jamie. – De nem
neked mondtam, Sassenach.
Valami megcsillant vörösen a tűz túloldalán. Ahogy
odanéztem, láttam, ahogy Roger a szájához emeli Brianna kezét.
Jamie rubinja sötéten fénylett Brianna ujján, szinte izzott a hold
és a tűz fényétől.
– Úgy látom, meghozta a döntést – szólt Jamie halkan.
Brianna Rogerre függesztve pillantását elmosolyodott, majd
előrehajolt, és megcsókolta a fiút. Azután a lány felállt, lesöpörte
a homokot a szoknyájáról, lehajolt, és kivett egy ágat a tűzből.
Megfordult, és Roger felé nyújtotta azt, majd elég hangosan
ahhoz, hogy szavai hozzánk is elérjenek a tűz másik oldalára, ahol
ültünk, így szólt hozzá:
– Menj le, és mondd meg, hogy itt vannak a MacKenzie-k!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A szerző hálás köszönetet szeretne mondani az alábbiaknak:
A szerkesztőmnek, Jackie Cantornak, aki, amikor arról
értesült, hogy bizony újabb könyvvel bővült a sorozat, így szólt:
„Miért nem vagyok ezen meglepődve?”
Susan Schwartznak és az ő hű minyonjainak – a tördelőknek,
szedőknek és grafikusoknak –, akik nélkül ez a könyv nem
jöhetett volna létre. Remélem, egyszer felépülnek az átélt
megrázkódtatásokból.
A férjemnek, Doug Watkinsnak, aki azt mondta: „Én nem
tudom, hogy tudod újra és újra megúszni; nem tudsz te semmit a
férfiakról!”
A nyolcadikos lányomnak, Laurának, aki nagylelkűen
megengedte, hogy ellopjak két sort a dolgozatából, és beleírjam
az Előszóba; a fiamnak, Samuelnek, aki egyszer azt kérdezte:
„Hát már sosem fogod befejezni azt a könyvet?” – majd
ugyanazzal a levegővel így folytatta: „Mivel még mindig nem
érsz rá, mert írsz, elmehetünk megint a McDonald'sba?”; és a
másik lányomnak, Jennifernek, aki azt kérdezte: „Ugye át fogsz
öltözni, mielőtt eljössz az iskolámba előadást tartani? Bocs, anya,
de már ki is készítettem, mit vegyél fel!”
Annak a névtelen hatodikosnak, aki az egyik óra végeztével
azzal adta vissza az egyik fejezet fénymásolt példányát, hogy: „Ez
elég undorító volt, de nagyon érdekes. Az emberek igaziból nem
csinálnak ilyesmit, ugye?”
Iain MacKinnon Taylornak és testvérének, Hamishnek a gael
fordításokért, kifejezésekért és válogatott szitkokért. Nancy
Bushey-nak a gael hangfelvételekért. Karl Hagennek a latin
nyelvtannal kapcsolatosan adott tanácsaiért. Susan Martinnak és
Reid Snidernek a görög epigrammákért és a rothadó pitonokért.
Sylvia Petternek, Elise Skidmore-nak, Janet Kieffer Kellynek és
Karén Pershingnek a francia részekben nyújtott segítségéért.
Janet MacConnaughey-nak és Keith Sheppardnek a latin
szerelmes versekért, a makaróniért és az Anakreón a mennyben
eredeti szövegéért.
Mary Campbell Toernernek és Ruby Vincenrnek, amiért
kölcsönadtak egy kiadatlan történelmi kéziratot, ami a Cape
Fearen élő skót felföldiekről szólt. Claire Nelsonnak, amiért
rendelkezésemre bocsátotta az Encyclopaedia Britannica 1771-es
kiadását. Esther és Bill Schindlernek, amiért egy időre
megkaphattam tőlük a keleti parti erdőkről szóló könyvet.
Ron Wodaskinak, Karl Hagennek, Bruce Woodsnak, Rich
Hampernek, Eldon Garlocknak, Dean Quarrelnek és a
CompuServe írói Fórum további számos nagyra becsült tagjának,
amiért megosztották velem értékes véleményüket arról, milyen
érzés az, ha valakit jól tökön rúgnak.
Marte Brengle-nek az izzasztókunyhókkal kapcsolatos
szertartások részletes leírásáért és a sportkocsik témájában tett
javaslataiért. Merrill Cornishnak a kanadai júdásfa virágzásának
káprázatos leírásáért. Arlene és Joe McCreanek a szentek
neveiért és az öszvérrel való szántás leírásáért. Ken Brownnak a
presbiteriánus keresztelési szertartásról nyújtott részletes
beszámolójáért (ez utóbbit a szövegben jócskán lerövidítettem).
David Stanley-nek, Skócia eljövendő nagy írójának az anorákok
és kabátok témájában adott tanácsaiért, és mert elmagyarázta,
mi a különbség köztük.
Barbara Schnellnek a német fordításért, az ellenőrzésért és a
beleérző olvasásért.
Dr. Ellen Mandellnek az orvosi véleményeiért, az alapos
olvasásért és hasznos javaslataiért arra vonatkozóan, hogyan kell
kezelni a lágyéksérvet, az abortuszt és más súlyos állapotokat.
Dr. Rosina Lippi-Greennek a mohawk indiánok életének és
szokásainak részletes magyarázatáért és a skót nyelvészettel és
a német nyelvtannal kapcsolatos megjegyzéseiért.
Mac Beckettnek az új és az ősi szellemekről alkotott
elképzeléséért.
Jack Whyte skót népdalénekesnek az emlékirataiért, amikben
azt is kifejtette, hogyan kell frappánsan visszavágni a skót
szoknyás viccelődésekre.
 Susan Davisnek a barátságáért, a határtalan lelkesedéséért, a
több tucat könyvért, és mert elmagyarázta, hogyan szedi ki a
kullancsot a gyerekeiből. És az eperért.
Walt Hawnnak és Gordon Fenwicknek, amiért elárulták,
milyen hosszú egy furlong. John Ravenscroftnak és az UKForum
többi tagjának a Légierő által a második világháború idején viselt
alsónadrágról folytatott lebilincselő beszélgetésért. Eve
Ackermannek és a CompuServe SFLIT Forum segítőkész
tagjainak a Conan, a barbár megjelenésének dátumáért.
Barbara Raisbecknek és Mary M. Robbinsnak a
gyógynövények és az ősi gyógyszerészet témájában nyújtott
hasznos szakirodalomért.
Névtelen könyvtáros barátomnak a tengernyi hasznos
hivatkozásért.
Arnold Wagnernek és Steven Lopatának a különféle
robbanóanyagokról folytatott eszmecseréért és úgy általában a
robbantásról adott tanácsaiért.
Margaret Campbellnek és Észak-Karolina többi, online
elérhető lakosának szép államuk különböző leírásaiért.
John L. Myersnek, egyrészt mert mesélt nekem a
szellemeiről, másrészt mert nagylelkűen megengedte, hogy
fizikumának és személyiségének bizonyos jegyeit beépíthessem a
félelmetes John Quincy Myers, a hegyi ember alakjába. A sérv
csak kitaláció.
Mint mindig, most is köszönetet szeretnék mondani a
CompuServe Irodalmi és írói Fórum azon számos tagjának,
akiknek nevére már sajnos nem emlékszem, a hasznos
javaslataikért és a kedélyes beszélgetésekért, valamint az AOL
munkatársainak az inspiráló megbeszélésekért.
Külön köszönet Rosana Madrid Gattinak, aki szívügyének
tekintette, hogy megalkossa és fenntartsa a díjnyertes hivatalos
Diana Gabaldon-web-oldalt: http://www.dianagabaldon.com.
És köszönöm Lori Mussernek, Dawn Van Winkle-nek, Kaera
Hallahannak, Virginia Cloughnak, Elaine Faxonnak, Ellen
Stantonnak, Elaine Smithnek, Cathy Kravitznek, Hannekének
(akinek a vezetékneve sajnos olvashatatlan), Judith
MacDonaldnak, Susan Huntnak és a húgának, Hollynak, a Boise
bandának és még sokan másoknak, akiktől azt a sok figyelmes
ajándékot kaptam: bort, rajzokat, rózsafüzért, csokoládét, gael
zenéket, szappant, szobrokat, Cullodenből származó préselt
hangát, hangyászsünös zsebkendőket, maori tollakat, angol
teákat, ültetőkanalakat és minden egyebet, amit mind azért
kaptam, hogy tartsa bennem a lelket, és írásra sarkalljon akkor
is, amikor már messze túl voltam a végkimerülésen. Sikerült.
És végül édesanyámnak, aki mindig megérint, amikor elmegy
mellettem.
Diana Gabaldon
dgabaldon@aol.com
76530.523@compuserve.com
[Szekcióvezető, Kutatás és írásművesség, CompuServe írói
Fórum]
 TARTALOM
Nyolcadik rész • Beaucoup
30 Köddé válva
31 Visszatérés Invernessbe
32 Grimoár
33 Szent Iván-éj
34 Lallybroch
35 Bon voyage
36 Nem mehetsz haza megint
37 Gloriana
38 Azoknak, akik életüket kockáztatják a tengeren
39 A szerencsejátékos
Kilencedik rész • Passionnément
40 Szűz áldozat
41 Véget ér az utazás
Tizedik rész • Páratlan kapcsolatok
42 Holdfény
43 Whisky az üvegben
44 Háromoldalú társalgás
45 Fele-fele
46 Eljő egy idegen
47 Egy apa dala
48 Jászolban, a szalmán
49 Választások
50 Amiben minden kiderül
Tizenegyedik rész • Pas du tout
51 Árulás
52 Elhagyatva
53 A bűnbak
54 Fogságban I.
55 Fogságban II.
 56 A test vallomásai
57 Egy összetört mosoly
58 Lord John visszatér
59 Zsarolás
60 Tűzpróba
61 Lelkészi hivatal
62 Vesztes játszma
Tizenkettedik rész • Je t'aime
63 Megbocsátás
64 Kilenc hónap utolján
65 Visszatérés Fraser's Ridge-be
66 Gyermek a véremből
67 A feldobott érme
68 Az otthon melege
69 Jeremiah
70 A találkozó
71 A kör bezárul
Köszönetnyilvánítás
{1}
Utalás egy M onty Python jelenetre
{2}
Részlet William Butler Yeats Innisfree tavi szigetén című verséből (1888). Erdődi Gábor
fordítása.
{3}
Utalás egy spártai legendára, melyben egy fiú inkább vállalja, hogy a kabátja alá rejtett
lopott róka halálosan megsebesítse, mintsem szégyenszemre rajtakapják a lopáson.